Gondolatok Duns Scotus szabadság-fogalma nyomán

A TERMÉSZET SZABADSÁGA Gondolatok Duns Scotus szabadság-fogalma nyomán

Mészáros Lukács György

„A Föld és az élet fejlődése a keresztény természetbölcseletben” speciális kollégium segédanyaga 1999

Mészáros L. Gy. (1999): A természet szabadsága. Gondolatok Duns Scotus szabadságfogalma nyomán. „A Föld és az élet fejlődése a keresztény természetbölcseletben” speciális kollégium segédanyaga, 1999.

Kedves Hallgatók! Az alábbi jegyzet alapjául a következő dolgozat szolgált: Mészáros Lukács György (1989): Joannes Duns Scotus filozófiájának ismeretelméleti vonatkozásai. pp. 1-28. Szemináriumi záró dolgozat filozófia, ismeretelmélet tantárgyból (témavezető Dr. Fila Béla), Ferences Hittudományi Főiskola, Budapest. Az írás tehát eredetileg nem oktatási segédanyagnak készült. Közreadását az indokolta, hogy témája megegyezik az előadások egy részének anyagával. Ezért, mivel más kiadható írásmű egyelőre nem áll rendelkezésre, addig, amíg kurzus teljes anyagát tartalmazó jegyzet (várhatóan egy-két éven belül) elkészül, a jelen anyag is segíthet a vizsgára való felkészülésben. A dolgozaton csak kis mértékben változtattam (kibővítettem a bevezetést, a továbbiakat pedig néhány új irodalomra való hivatkozással és ezek tartalmával egészítettem ki), de a szerkezete a régi maradt. Így valóban csak segédanyagnak használható, a felkészülés megkönnyítésére. Tisztelettel: Mészáros Lukács György

2


Tartalom Tartalom .................................................................................................................................................................. 2 I. Bevezetés ............................................................................................................................................................. 5 II. Joannes Duns Scotus, a ferences teológus ........................................................................................................ 10 Élete .................................................................................................................................................................. 10 Természeti szemleletének alapjai ...................................................................................................................... 10 A hitnek a világ természetének megfelelő értelmezése ................................................................................. 10 A ferences lelkiség ........................................................................................................................................ 11 Az oxfordi szellemiség .................................................................................................................................. 11 III. Kiindulópont: az emberi szabadság Duns Scotus rendszerében ...................................................................... 14 Duns Scotus voluntarizmusa ............................................................................................................................. 14 A megváltásról szóló tanítás .............................................................................................................................. 14 IV. Kiterjesztés a teremtett világra: a természeti szabadság .................................................................................. 15 A probléma felvetése ......................................................................................................................................... 15 A természeti szabadság fogalma........................................................................................................................ 16 V. Alapfeltételek ................................................................................................................................................... 18 A világegyetem felépítése, kialakulása és fejlődése .......................................................................................... 18 A Világegyetem felépítése............................................................................................................................. 18 Az Univerzum kialakulása és fejlődése a szaktudományos reflexióban ........................................................ 19 A Világ teremtése a hittudományban............................................................................................................. 21 A koncentrikus Világegyetem ....................................................................................................................... 21 A világegyetem szabad fejlődése .................................................................................................................. 23 Az élet megjelenése ........................................................................................................................................... 23 Az élővilág felépítése .................................................................................................................................... 23 Az élet kialakulása a szaktudományos reflexióban........................................................................................ 24 Az élet megjelenése a hittudományban ......................................................................................................... 25 A élet kialakulásának szabadsága .................................................................................................................. 25 Az élővilág evolúciója ....................................................................................................................................... 26 A Föld élővilága ............................................................................................................................................ 26 Az evolúció a szaktudományos reflexióban .................................................................................................. 26 Az evolúció a hittudományban ...................................................................................................................... 27 Az élővilág fejlődésének szabadsága ............................................................................................................ 28 Az emberréválás ................................................................................................................................................ 29 Az ember, mint az élővilág része................................................................................................................... 29 Az emberi evolúció a szaktudományos reflexióban ...................................................................................... 29 Az emberi lélek teremtése a hittudományban ............................................................................................... 30 A monogenizmus és az áteredő bűn a hittudományban ................................................................................. 31

3


Az emberi evolúció szabadsága..................................................................................................................... 32 A világ fejlődése ............................................................................................................................................... 33 A fejlődés filozófiai problémája .................................................................................................................... 33 Az önfelülmúlás a hittudományban ............................................................................................................... 33 Teilhard de Chardin fejlődéselmélete ............................................................................................................ 34 A fejlődés szabadsága ................................................................................................................................... 34 VI. Következmények ............................................................................................................................................. 35 VII. Összegzés ...................................................................................................................................................... 37 Irodalom ................................................................................................................................................................ 39

4


I. Bevezetés Tizennöt éves voltam, amikor Dr. Vass László, az esztergomi Ferences Gimnázium biológiatanára Galácz András "Élő kövületek" című könyvével ajándékozott meg. A könyvet azonnal elolvastam, és ennek köszönhetem, hogy ma paleontológus vagyok. Tanárom a következő dedikációt írta a könyvbe: "Kedvet ébreszteni Isten ujjlenyomatainak tanulmányozásához a teremtett világban." Akkoriban valóban ez lebegett a szemem előtt: minél többet megismerni a teremtés "módjáról", az evolúcióról. Később, a hittudományi főiskolán azt is megtanultam, hogy Isten másodlagos okokon keresztül gondoskodik arról, hogy a Világ megfeleljen a teremtés rendjének. Biológus egyetemistaként azután úgy tanultam, hogy a Föld és az élet kialakulása és fejlődése spontán módon, egyáltalán nem irányítottan ment végbe. Hogyan oldhatók fel ezek a látszólagos ellentmondások? Sokszor rossz irányból közelítjük meg a dolgokat, amiből azután jókora félreértések származhatnak. Jó példája ennek egyik oldalról az emberi monogenizmus kérdése, amely az V. fejezetben részletesen előkerül. A Humani generis c. pápai enciklika (1950) szerint az eredeti bűn értelmezése miatt ragaszkodnunk kell az emberiség egységes eredetéhez1. Alszeghy Zoltán 1979-ben, a modern antropológia és evolúciókutatás eredményeit is figyelembe véve próbál megoldásokat találni az emberiség egységére2. Nemesszeghy Ervin 1982-ben ezt írja: "Ezek a kompromisszumos teóriák azonban nehezen kerülnek el bizonyos mesterkéltséget. ... Az első embernek az Istenhez való viszonyáról a tudomány semmit sem tud mondani. Nem tudja megállapítani, hogy az első ember a kegyelem állapotában volt-e, és hogy azt elveszítette-e valamilyen engedetlenséggel. Azt azonban meg tudja állapítani, hogy a hagyományos paradicsomkert annyira ellentétben áll a természet általános törvényeivel, hogy az egész tudományos ismeret világképe érthetetlenné válik. Nem kétséges tehát, hogy a régi teológiai magyarázat összeegyeztethetetlen a jelenlegi teológiai világképpel. Ha tehát az evolúciót elfogadjuk, az eredeti bűnnek egy új teológiai magyarázatát kell nyújtani."3 A tanulság: teológiai szempontból nem ragaszkodhatunk a teremtéssel kapcsolatban egyetlen természettudományos tételhez sem, álljon az az evolúcióval szemben, vagy mellette. Mivel a kinyilatkoztatás nem közöl részleteket a Világ teremtésének módjáról, nagy tévedés lenne olyan hittételről beszélni, amely csak ebben vagy abban a világképben állja meg a helyét. Említsünk egy példát a másik oldalról is. A ma már igen valószínű "Big Bang" hipotézis4 megjelenésével sok hívő természettudós úgy vélekedett, hogy az "Ősrobbanás" elé kell helyezni a teremtést, utána minden mehetett a maga útján. Spontán módon kialakult a Galaxis, a Naprendszer, a Föld, az élet, lezajlott az élővilág evolúciója, végül megjelent az ember, aki minderre reflektálni képes (lsd. még: V. fejezet). Csakhogy, felmerült a pulzáló világegyetem lehetősége, amely megengedi, hogy a világ öröktől fogva létezzen. Sőt, sem az időben véges, sem a végtelen Világegyetem mellett nem szól a másiknál több, vagy nyomósabb érv5. Így a Világ teremtésének végre helyére kerülni látszó magyarázata megingott. A teológia számára viszont valójában nem probléma az időben végtelen Univerzum, mert ebben az esetben Isten végtelen idő óta teremti. Isten elsőbbségét nem szabad leszűkíteni az időbeli elsőbbségre, a teremtést pedig nem szabad időbeli pillanatnak tekinteni. A tanulság: nem gyömöszölhetjük bele a hitet a természettudományos fogalomrendszerbe. 1

V.ö. Gál: Dogmatika. Alszeghy: A Kezdetek teológiája, 91-92.o. 3 Nemesszeghy: Az Anyagi Világ, 91-92.o. 4 Gábris-Marik-Szabó: Csillagászati földrajz. 5 Davis: Isten gondolatai. 2

5


Szándékosan nem térek ki részletesen a "harmadik oldalra", a kreacionistákra és más olyan irányzatokra, amelyek a bibliai teremtéstörténet szószerinti értelmezésével próbálják meg helyettesíteni a természettudományos magyarázatot. Az Ószövetség ilyen értelmezése éppúgy elfogadhatatlan a teológusok6, mint a természettudósok7 számára. A napjainkban meglepően elterjedt kreacionista nézetekkel már sokan szálltak harcosan szembe8. Én magam azonban Galácz András professzor véleményét osztom, aki szerint "... A magyar geológiától - mint minden természettudománytól - idegen, hogy hitbéli kérdéseket tudományos problematikákkal vegyítsen össze. ... Az ily módon kialakított teoretikus produktumok ugyanis nem vethetők össze tudományunk - semmilyen természettudomány - építményével. Nem értékbeli különbség van köztük, hanem inkompatibilitás. ... A természettudomány a kultúrában őt megillető helyhez méltó öntudattal tart ezektől a törekvésektől távolságot."9 Ha élesen elválasztjuk is a hittudományt az áltudományos kreacionista törekvésektől, a teológia és a természettudomány akkor sem konfrontálódhat, mert, módszertani okokból, el kell menniük egymás mellett. Ebből azonban nem következik, hogy a keresztény természetbölcseletnek sincs létjogosultsága, vagy hogy a teológia véglegesen elzárkózhat a természettudományoktól. A teremtett világ filozófiai és hitbéli értelmezésére egyaránt van lehetőség10. Nagyon fontos ugyanakkor a helyes irány megtartása. Nem Istenből kiindulva kell a Világra következtetni, hanem a Világból Istenre. A természettudományos eredményekben nem kell, sőt nem is szabad hinni. A természettudomány nem mutat fel abszolút téziseket, tévedni képes és meghaladható. De nem is ígér megdönthetetlen tételeket: "Eredményeit kínálja fel és ellenőrzésre késztet"11. Éppen ezért, a hit helyett, megérdemli a bizalmat. Abban az időben, amikor még nem voltak űrfelvételek, hogy a Földet közvetlenül megfigyelhessük, csak közvetett bizonyítékok voltak "gömb alakjára". Mégis, elképzelhetetlen lett volna az ellenkezője, hiszen a hajósok e koncepció szerint sikeresen tudtak navigálni. Később kiderült, hogy a Föld nem is gömb, hanem "forgási ellipszoid", vagy még pontosabban "geoid" alakú. A fő koncepció tehát fejlődött, de alapjában nem változott meg. Akik bíztak benne, legtöbbször életüket, sikeres hazatérésüket köszönhették neki. Csak olyan következtetéseket vontak le belőle, amilyeneket kidolgozottságának mértéke megengedett, pl. hogy a Föld körülhajózható. Az evolúciós gondolatrendszerrel ugyanez a helyzet. Mesteremet és barátomat, Kordos László professzort egy televíziós műsorban (éppen a kreacionista nézetekkel kapcsolatban) arról kérdezték, lehetséges-e, hogy egy új bizonyíték felborítja azt a rendszert, amelyet ma az élővilág kialakulásával és fejlődésével kapcsolabban fő koncepciónak tekintünk. Válaszában kitért arra, hogy a természettudomány egyetlen bizonyítékot sem vet el pusztán azért, mert az nem illik bele az eddigi elképzelésekbe. Elviekben, igen, lehetséges lenne ilyen bizonyíték előkerülése, - válaszolta - de a gyakorlatban nagyon kicsi a valószínűsége. Hozzátenném: épp olyan kicsi, mint annak, hogy a Világűrbe jutva azt látjuk, hogy a Föld - annak ellenére, hogy évszázadokon át számtalanszor körülhajóztuk - mégiscsak lapos. Mindaz az ismeretanyag, amit a föld- és élettudományok évszázadokon át összegyűjtöttek, megmagyarázhatatlanná válna, ha megdőlne az evolúciós koncepció.

6

V.ö. pl.: Rózsa: Az Ószövetség...; Sattler-Schneider: Teremtéstan. V.ö. pl.: Kókay-Magyar: Elmosta-e...; Géczy: Az evolúció... 8 Pl. Bakken, G. S.: Creation...; Walker: The evolution... 9 Galácz: Arról, hogy... 32.o. 10 Turai: Kozmológiai antropológia, Juhász: Bölcseleti embertan. 11 Galácz: Arról, hogy... 32.o. 7

6


Tehát a természetbölcselet - de talán még a teológia is - bízvást felhasználhatja a természettudományos eredményeket, hogy segítsenek értelmezni egyes hitigazságokat, hiszen egy olyan világról szólnak, amely tisztán, antropomorf fogalmainkat mellőzve beszél Istenről. Nagyon rossz kiindulópont az, ha valaki "összeegyeztetni" próbálja a hitet és a tudományt. Valójában nincs lényegi különbség a teremtéstörténet szószerinti értelmezése és aközött, ha elfogadjuk a tudományos eredményeket, de csak azért, hogy a közvetlen teremtést egy más szinten értelmezzük.

A teológia és a természetbölcselet bízvást felhasználhatja a természettudományos eredményeket, hogy segítsenek értelmezni egyes hitigazságokat vagy, hogy a Világból kiindulva Istenre következtessünk. Ezek az eredmények egy olyan világról szólnak, amely tisztán, antropomorf fogalmainkat mellőzve beszél Istenről. Ne csak magyarázzuk a természetet: hagyjuk, hogy a beszéljen nekünk a Teremtőről. Kis alázattal sokat tanulhatunk tőle.

"Összeegyeztetés" helyett inkább hagyjuk, hogy a természet beszéljen nekünk Istenről. Merjünk hinni ennek a beszédnek, akkor is, ha megdöbbentő dolgokat mond el, olyan mélységeket, amelyeket eddig nem sejtettünk. Nem baj, ha ezek nem egyeznek meg korábbi elképzeléseinkkel, az alapvető dogmák ettől nem kérdőjeleződnek meg, mert nem világkép7


függőek. Az áteredő bűn tényén, például, nem változtat, de értelmezésénél bizonyosan sokat segít, ha tudjuk, hogyan alakult ki történelmileg az emberiség. Hogy visszatérjünk Vass László dedikációjára - és arra, hogy mégis neki volt igaza, - ez "Isten ujjlenyomatainak" igazi keresése a világ teremtésében. A jelen tanulmány is egy ilyen nyomozásra szeretné az olvasót buzdítani. A talált ujjlenyomat: a természet szabadsága. Amit - a transzcendentális reflexió módszerét alkalmazva - mögötte látni kell: Isten nagylelkűsége, nagyvonalúsága és szeretete, amellyel felnőttként kezeli a teremtett világot. Sokat beszélünk arról az isteni szeretetről, amely szabadsággal, szabad akarattal ajándékozta meg az embert. Ezt a szabadságot - kissé öntelt módon - hajlamosak vagyunk kizárólag az emberre vonatkoztatni. Az elsőszülött kisgyermekhez hasonlóan, akit mindig lelki megrázkódtatásként ér a kistestvér születése, meglepődünk azon, ha testvérünk (más teremtmények) ugyanazt a szeretetet kapja, mint mi. Assisi Szt. Ferenc - ahogy a Naphimnuszból és más műveiből kiderül - zseniálisan érzett rá az ember és a természet közötti valódi kapcsolatra: mivel egy teremtőtől származunk, közös az Atyánk, tehát testvérek vagyunk. Sajnos, mi, egyszerűen gondolkodó emberek nem vagyunk képesek ilyen intuitív módon, egyszerre átfogni a Teremtés nagy igazságait, csak lépésről-lépésre, és kis szeletenként tudjuk vizsgálni.

Assisi Szent Ferencet ma úgy emlegetik, mint az ökológia és a természetvédelem védőszentjét. Valójában arról van szó, hogy Szt. Ferencnek minden Istenről beszélt. A természettel való bennsőséges kapcsolata is abból fakadt, hogy Istenben minden teremtményt testvérének tekintett. Egy a Teremtőnk, egy Atyától származunk, tehát testvérek vagyunk.

8


Egy ilyen kis szelet a természeti szabadság kérdése is. Amikor a tudomány módszerével cammogunk az olyan nagy misztikusok, mint Szt. Ferenc után, nem tudjuk kihagyni a megfelelő lépcsőfokokat (1. ábra). A kiindulópont valójában nem a teremtett világ lesz, hanem Szt. Ferenc. Az ő szellemiségében nevelkedett testvéreket minden Istenre emlékezteti a teremtett világban. Ilyen testvér a ferences teológus, Joannes Duns Scotus is, akinek gondolkodását oxfordi természetbölcselő elődei és mesterei nagymértékben befolyásolták. Így születhettek meg az emberi szabadsággal és a megváltással kapcsolatos nézetei, amelyek látszólag távol állnak a természetbölcselet témakörétől, de a hozzájuk vezető út hasonló szemléletet kíván. Duns Scotusnak az emberi szabadságról szóló tételeit továbbgondolva jutunk el a természeti szabadság fogalmához. Ennek természettudományos alapfeltételeit vesszük sorra. A természet szabadságának felismerése olyan következményekkel jár, amely visszavezet minket Assisi Szt. Ferenchez, a természet szeretetéhez és mély tiszteletéhez.

1. ábra. A természeti szabadság tárgyalásának gondolatmenete.

Ahogy a speciális kollégium előadásain úgy a tanulmányban sem térünk ki teológiai részletkérdésekre. Ez az írás nem kíván több lenni, mint gondolatébresztés. Egy olyan téma felvetése, amelynek továbbgondolása, hittudományi részletezése már teológusok - bizonyára elsősorban ferences teológusok - feladata lehet.

9


II. Joannes Duns Scotus, a ferences teológus ÉLETE Joannes Duns Scotus, az Újabb Ferences Teológiai Iskola alapítója, Aquinói Szent Tamás után a talán a skolasztika legkiemelkedőbb, legeredetibb gondolkodója volt12. A skóciai Dunsban született 1265 körül. Miután belépett az Angliai Ferences Rendtartományba, Oxfordban, később Párizsban tanult. 1291-ben szentelték pappá. 1300-ig Oxfordban és Cambridge-ben tanított, majd Párizsba került, ahol elnyerte a Doctor Subtilis (éleselméjű tanító) elnevezést. 1305-ben kapta meg a magiszteri fokozatot. 1307-ben elhagyta Párizst, elöljárói Kölnbe küldték, ahol nagy lendülettel tanított és prédikált. Itt érte váratlanul a halál, 1308. november 8-án. A Doctor Subtilist halála után mindjárt boldognak mondták, de a Ferences Rendnek mégis századokon át kellett fáradoznia a hivatalos boldoggá avatás érdekében. Ügyében négyszer folyt sikertelenül per. Az eljárások sikertelenségét az magyarázza, hogy nem csak Scotus kiemelkedően erényes életét kellett bizonyítani, hanem tanítását is meg kellett vizsgálni. Az Egyházban egészen a II. Vatikáni zsinatig tapasztalhatók voltak azok a konzervatív tomista nézetek, amelyek szerint, aki Aquinói Szt. Tamás tanítása ellen van, az szembefordul az Egyházzal. Scotus pedig nem volt tomista, hanem Tamástól sokban független, nála merészebb, őt bíráló gondolkodó. Sokan Szt. Tamás kíméletlen kritikusaként tartják őt számon. A Ferences Rend 1927-ben létrehozta a Scotus Bizottságot, amelynek célja a teológus kéziratainak összegyűjtése, elemzése és kritikai kiadása volt. Így boldoggá avatása elől elhárult az az akadály, hogy művei nem ismeretesek és jelentőségük nem világos a katolikus tanításra nézve. VI. Pál pápa pedig a II. Vatikáni Zsinatot követő években több beszédében is igyekezett eloszlatni azt az aggodalmat, hogy az Egyház kizárólag Aquinói Szt. Tamást tartja egyedül hiteles teológusának. A Doctor Subtilist végül 1993-ban avatta boldoggá Rómában II. János Pál pápa.13

TERMÉSZETI SZEMLELETÉNEK ALAPJAI A hitnek a világ természetének megfelelő értelmezése Scotus alapjában véve nem volt természetbölcselő. Meglátásai azonban – mint látni fogjuk – olyannyira jól illeszkednek a világ és az ember természetéhez, hogy természetbölcseleti gondolatok kiindulópontjául szolgálhatnak. Gondolkodása szinte már a természettudományokkal kompatibilis. Igen figyelemreméltó, hogy a természetes tudást csak akkor tartja biztosnak, ha az érzékelhető benyomásokon alapul. Az érzékfeletti dolgokról nincsenek tiszta fogalmaink. Isten ismeretét kiemeli a filozófia tárgyköréből és a hit, a teológia illetékességi körébe utalja. A lélek teremtése és halhatatlansága sem bizonyítható az ész természetes világosságában; biztos felismerésünket a kinyilatkoztatásnak köszönhetjük. Duns Scotus fogalmai finomabbak, pontosabbak, árnyaltabbak a többi skolasztikus gondolkodóénál.14 A pontos fogalomrendszer a tudományok közül talán a filozófia számára a legfontosabb, de a mai természettudomány exaktsága is visszaköszön ránk a nagy ferences teológus gondolkodásából. 12

Nyíri: A filozófiai gondolkodás… Várnai: Ki volt… 14 Nyíri: A filozófiai gondolkodás… 13

10


“Scotus különösen kiemelkedik önállóságával a skolasztikusok közül, amit azzal érdemelt ki, hogy kritikus szellemével egyik elődjét vagy kortársát sem kímélte, nem a magiszter tekintélye alapján akarta elfogadni az igazságot.”15 A kritikát azonban nem önmagáért, hanem a teljesebb igazság kedvéért műveli. Eredményeit főként ennek köszönheti: a prekoncepciókat félretéve, mert újat gondolni. Kritikus szemlélete megfelel a mai természettudományos gondolkodásnak. A természettudomány, a filozófia szillogizmusaival ellentétben, hipotéziseket állít fel, majd azokat a legszigorúbb kritikának veti alá, hogy a hasznosakat megtarthassa, a használhatatlanokat elvesse. Még fontosabb a kritikus gondolkodás a gondolati modellek esetében, amikor a valóságnak bizonyos részleteit figyelembe nem véve, leegyszerűsítünk egy természeti jelenséget vagy folyamatot, hogy könnyebben vizsgálhassuk. Hogy ez ne “csalás” legyen, a modelleket rendkívül kritikusan kell kezelnünk, mindig szem előtt kell tartanunk, hogy milyen korlátok között alkalmazhatók. A természettudományos gondolkodás lényege nem a matematikai exaktság, vagy más, a kívülállónak rejtélyes dolog, hanem a kritika, amely minden felmerült tényt pártatlanul kezel és elméleteit ezek összességének figyelembevételével hozza létre. Scotusnak ez a “természeti” gondolkodása, amely eredményeit kompatibilissé teszi a természetbölcselettel, feltehetően két forrásból táplálkozik. Az egyik a ferences lelkület, amelyben nevelkedett és élt, a másik az oxfordi szellemiség, amelyben tanult és tanított. A ferences lelkiség Scotust már az elemi iskolában is ferencesek tanították. Nagybátyja is a Rend tagja volt 16, ami nagy hatással lehetett rá. Később rendi növendékként ugyanabban a lelkiségben mélyülhetett el, amely bizonyára már gyermekként megérintette. Az a Joannes Duns Scotus testvér, aki Istent, embert, bűnbeesést, megváltást oly egyszerűen és logikusan, saját természete szerint képes értelmezni, ugyanazt a lelkületet hordozza, mint Szt. Ferenc, aki rájött, hogy a gubbiói farkas nem gonosz, csak természete szerint ennie kell. Ahogy Szt. Ferencnél a teremtett világ a helyére kerül és testvérré válik attól, hogy Istenben szemléli, úgy találja meg a helyét az isteni teremtő szeretet fényében a megtestesülés és megváltás Scotusnál. Barsi Balázs atya így ír erről: “Scotus egész elvont szubtilis tanítása, hatalmas gondolati tűzijátékai abból a Szent Ferenc-i lelkiségből fakadnak, amely Istent a maga abszolút transzcendens mivoltában, mégis szentháromságos szeretetének felismerésében “Deus meus et omniának nevezi és a megtestesülés ünnepét fölébe helyezi a pénteki nap böjti fegyelmének, és azt akarja, hogy … az egész teremtés érezze át azt az ünnepet, amely az övé is. … nemcsak a történelemé, hanem a teremtésé is. Meggyőződésem, hogy Boldog Duns Scotus János szellemi hagyatéka mögött felfedezhető Szent Ferenc lelkisége: Greccio, a Naphimnusz és Alverna. Scotus zsenije teljes erejével a Szent Ferenc-i élmény nyomába szegődik és teológiát formál belőle. Így menti meg az istenélményt a mítoszoktól a logosz segítségével.”17 Az oxfordi szellemiség A platóni-ágostoni hagyományokat ápoló oxfordi egyetem – Párizs mellett – a skolasztika második legfontosabb centruma volt. Az oxfordi gondolkodók, bár ismerték Arisztotelészt, nem fogadták be szolgaian. Annál nyíltabbak voltak az arab természettudomány előtt. A 15

Várnai: Ki volt...: 165.o. Várnai: Ki volt… 17 Barsi: A megtestesülés misztériuma, 171.o. 16

11


konkrétumok iránti fogékonyságuk, amely az angolszász gondolkodás jellemző vonása, jól megfér platonizmusukkal, annak bizonyságául, hogy az idealizmus nem szükségképpen ellentéte a realizmusnak18.

Duns Scotus szellemi hagyatéka mögött felfedezhető Szt. Ferenc lelkisége. Ugyanazt a lelkületet hordozza, mint Szt. Ferenc, aki rájött, hogy a gubbiói farkas nem gonosz, csak természete szerint ennie kell. Scotus a Szent Ferenc-i élmény nyomába szegődik és teológiát formál belőle. Ahogy Szt. Ferencnél a teremtett világ Istenben szemlélve a helyére kerül és testvérré válik, úgy találja meg a helyét a megtestesülés és megváltás Scotus rendszerében. (Barlangi medve és barlangi hiéna kövületei.)

Duns Scotus oxfordi elődei között olyan tudósokat találunk, mint Robert Grosseteste (1175-1253), aki kiválóan értett a matematikához és az optikához. Természettudományos érdeklődésről tanúskodnak filozófiai művei a fényről és visszaverődésről, a szivárványról, a színekről, a nap melegéről. Kísérletet tett arra, hogy matematikai-kvantitatív módon írja le a természetet. Még nagyobb hatású természetbölcselő volt Roger Bacon (1210-1292). A középkornak ez az egyik legeredetibb gondolkodója a visszásságokat felfedő, de kíméletlen bírálataiért élete utolsó húsz esztendejét kolostori fogságban töltötte, tudományos munkában. Fő törekvése volt, hogy a tudományt a gyakorlati élet szolgálatába állítsa, ami ellentmondott kora felfogásának a tudomány függetlenségéről. Autók, repülőgépek, tengeralattjárók és más találmányok tervezésével is foglalkozott. Másik forradalmi gondolata, a tudományos kísérletezés sem illett a korabeli tekintélyelvhez és a levezető gondolkodáshoz. A korabeli tudomány bűnéül rója fel a méltatlan tekintélyek bálványozását, és az előítéleteket.19 18 19

Manley: Duns Scotus… Nyíri, A filozófiai gondolkodás…

12


Hogy a kritikus, nem tekintély-elvű szemlélet mennyire hozzátartozott az oxfordi szellemiséghez, jól mutatja, hogy Scotust később Villiam of Ockham bírálta a “Kisebb Testvérek szigorával, mely senkit sem kímél”.20

Scotus “természeti” gondolkodása a ferences lelkiség mellett az oxfordi szellemiségből táplálkozik. A platóniágostoni hagyományokat ápoló oxfordi egyetem tudósai igen nyíltak voltak a természettudomány előtt.

20

Várnai: Ki volt…

13


III. Kiindulópont: az emberi szabadság Duns Scotus rendszerében DUNS SCOTUS VOLUNTARIZMUSA Az emberi szabadság skolasztikus tanításának klasszikus megfogalmazója Aquinói Szt. Tamás volt. Ő a szabadság alapját az értelemben találta meg. Az akaratot az értelem határozza meg, amely megmutatja, hogy melyik választás a helyes. Az akarat ezután törvényszerűen a helyes utat választja. A helytelen döntések oka tehát nem az akarat hibája, hanem hogy az értelem nem ismerte fel eléggé a jót és a rosszat. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az emberi cselekvést külső tényezők determinálják. Scotus számára ez az értelmezés elfogadhatatlan. Egyrészt az akarat nem szükségképpen választja azt ami ismerete szerint a legjobb: választhatja a rosszat is. De még inkább ellene veti, hogy az akarat nem lehet szabad, ha más, külső tényező határozza meg a cselekvést. A szabadság, szerinte, sokkal inkább azt jelenti, hogy az akaratnak megvan az a belső képessége, hogy önmagát meghatározza. A szükséges determináció tehát nem kívülről, hanem belülről jön. De az akarat szabadsága nem csupán a külső determinálatlanságot jelenti. Az emberi szabadság lényege abban áll, hogy saját belső erővel rendelkezik, tehát megvan azt a képessége, hogy önmagát meghatározhatja.21 Magát a cselekvést az ösztön és az akarat együttesen határozza meg. Etológusok, neurológusok és pszichológusok máig sem tudják pontosan, hogy az emberi viselkedést milyen arányban befolyásolják az öröklött magatartásformák, az élet során szerzett élmények, illetve az idegrendszer önálló produktumai. Egy biztos: mindezen tényezők együttesen váltják ki a cselekvéseket, ami lényegében megegyezik Duns Scotus felfogásával.

A MEGVÁLTÁSRÓL SZÓLÓ TANÍTÁS Az emberi szabadság legnagyobb hatása abban áll, hogy befolyásolta Krisztus megtestesülésének módját. “Azt kell vallani, Krisztus megtestesülése nem alkalomszerű szándék következménye volt, hanem olyan, amelyet Isten önmagában szándékozott megvalósítani, mint céljához legközelebbi dolgot, olyannyira, hogy akár vétkezett volna Ádám, akár nem, Krisztus mégiscsak eljött volna. … Ha az ember nem vétkezett volna, a megváltást sem kellett volna véghezvinni.” Mivel Ádám vétkezett, Krisztus megváltóként jött el, de “ha az ember nem bukott volna el, Krisztus nem megváltóként jött volna el …”22 Tehát: az emberi szabadság nem változtatta meg az üdvtörténet célját és annak beteljesülését (Krisztus megtestesülését), de – ezt az itt következők miatt ki kell hangsúlyozni – nagymértékben befolyásolta annak módját. Az ember tehát szabad akaratával nem csak saját sorsát befolyásolja, hanem az egész üdvtörténetet.

21 22

Paskai: A szabadság… Duns Scotus: Szemelvények, 179-180.o.

14


IV. Kiterjesztés a teremtett világra: a természeti szabadság A PROBLÉMA FELVETÉSE Duns Scotus teocentrikus és krisztocentrikus teológiai rendszerében a világ teremtésének elsődleges célja a megtestesülés. Ahogy a Zsidókhoz írt levélben olvashatjuk23, Krisztusért lett a mindenség. Isten gondolataiban ő az első ember24, aki miatt a Világ – beleértve az embert is - teremtetett. Scotus látomásának fényében indul el Teilhard de Chardin, aki a természettudományos reflexiót felhasználva, megpróbálta felvázolni a teremtés időbeli kezdetétől a teremtés céljáig vezető utat25. Szerinte az anyag, az élővilág, az ember és a szellem evolúcióján át egyenes út vezet a krisztusi ember megjelenéséhez. A Teilhardi ortogenezishez és célratörő fejlődéshez a következő fejezetben még vissza kell térnünk. Itt kell azonban megjegyezni, hogy a mai természettudomány fényében az élővilág egyenes ágú fejlődése (ortogenezis) és a biológiai szempontból embercélú evolúció (célirányosság) nem fogadható el. A szakember ezt így fogalmazza meg: “Teilhard filozófiáját csak vékony szálak kötötték korának őslénytanához. Szerinte a paleontológia az orthogenezis, azaz az egyenes vonalú fejlődés tudománya. Az orthogenezis célja a cerebralizáció legmagasabb fokán álló ember. Őslénytani szempontból ez a felfogás tarthatatlan. Hogyan egyeztethető össze az orthogenezis a természetes kiválogatódás tapasztalati tényével, és mivel magyarázzuk az evolúciót végigkísérő, hol lassú, hol látványos kihalást. Nagyon ember-centrikus az a feltevés, hogy az evolúció célja az ember. Az élővilágban a fejlettség nem cél, hanem eredmény. Ráadásul korántsem kizárólagos. Az élővilág evolúciója populáció, rassz, subspecies, semispecies, sibling species stb. formájában ma is tart, igaz, egyre inkább az emberi beavatkozástól kontrollálva. Senki sem tagadhatja, hogy ma az emberen kívül más fejlett növény és állatcsoport is lakja a földet. A főemlősök (Primates) ’kitüntetett’ helyzetéről pedig csak az utóbbi évmillióktól kezdve beszélhetünk. A cerebralizáció, azaz az ’agyasodás’ az emlősök több rendjénél megfigyelhető, függetlenül a Primatesektől.”26 Az evolúció filozófiai és teológiai értelmezésének legtöbb feszültséget okozó kérdése a véletlenek szerepe. A paleontológusoknak és az evolúciókutatóknak ragaszkodniuk kell ahhoz, hogy a véletlen igenis szerepet játszik az élővilág változásában. Hiszen az evolúciós változások hátterében a genetikai anyag véletlen megváltozása következtében létrejött polimorfizmus áll. Ebből a sokféleségből vagy eleve véletlenszerűen (pl. génsodródással), vagy a szelekció segítségével választódik ki a következő nemzedék genetikai eloszlása. A szelekció a környezet függvénye, amely szintén nem állandó, és változásait ismét csak véletlenszerűnek tekinthetjük. Megjegyzendő, hogy a természettudomány a véletleneket nem ok nélküli eseményeknek tekinti, hiszen minden jelenségnek megvan az oka. De az okok ebben az esetben random módon fordulnak elő, megjelenésük kiszámíthatatlan. Ilyen módon nehéz irányított és célirányos evolúcióról beszélni. Az ellentmondás áthidalására többféle megoldási kísérlet született. Ezek közös vonása, hogy Isten mégiscsak irányítja az evolúciót. Vagy úgy, hogy a véletleneket isteni bölcsességében előre látja, és teremtéskor úgy indítja útjára a világot, hogy az feltétlenül eljusson az emberhez; vagy pedig egész egyszerűen, az ún. másodlagos okokon keresztül befolyásolja a változásokat. 23

Zsid. 2,10. Barsi: A megtestesülés misztériuma. 25 Teilhard de Chardin: Az emberi jelenség. 26 Géczy: Az evolúció…, 118.o. 24

15


Ezek a próbálkozások nem vezettek kellő eredményre. Valójában semmivel sem jobbak, mint a hatnapos teremtéstörténet szószerinti értelmezése. Mi értelme lenne a nem egyszerre történő teremtésnek, ha az, Isten részéről, csak zsonglőrködés lenne? Nem jellemző Istenre, hogy a teremtés folyamatát ok nélkül megbonyolítsa. Valódi, Isten és a Világ természetének egyaránt megfelelő magyarázatot kell keresni.

Kihalt puhatestűek (csigák, kagylók) kövületei. A kép bal alsó sarkában látható egy, a fejlábúakhoz tartozó csigaházas poli (Nautilus) váza. A fejlábúak egyikei a „leg-agyasodottabb” gerincteleneknek.

A megoldás Duns Scotus szabadság-fogalmának kiterjesztésével kínálkozik. Úgy kell továbbgondolnunk ezt a merész, az üdvtörténetet befolyásolni képes szabadságot, hogy közben megmaradjunk a scotusi krisztocentrikus teremtésfelfogás kontextusában.

A TERMÉSZETI SZABADSÁG FOGALMA A Természet szabadsága (vagy más megfogalmazásban a természeti szabadság) azt jelenti, hogy Isten a teremtésben szabadsággal is felruházta a Világot. A Világ rendelkezik azzal a képességgel, hogy benne, egymásra épülve, egyre magasabb létformák jelenjenek meg. Így előbb-utóbb, valamilyen formában eljut a Krisztus megtestesülését befogadni képes állapotba. De hogy ez pontosan mi módon történjék, Isten nem határozta meg előre. A Scotus által megfogalmazott emberi szabadság mintájára, a Természet szabadsága nem változtathatta meg

16


az üdvtörténet célját és annak beteljesülését (Krisztus megtestesülését), de nagymértékben befolyásolhatta annak módját. Isten eleve elhatározta, hogy belép a Világba, de a megtestesülés helyét, idejét és módját a Természet szabadságára bízta. Más szóval, Krisztusnak nem feltétlenül 2000 évvel ezelőtt, nem feltétlenül ebben a Galaxisban, és nem feltétlenül négy végtaggal, öt ujjal és 23 pár kromoszómával kellett eljönnie. Mindez a Természet szabad útkeresésének – természettudományosabban fogalmazva – véletlen próbálkozásainak – sikeres eredménye. A Genezis szerint “… azt mondta Isten: teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra.”27 Ez látszólag meghatározza az ember formáját. De vajon miben képmása az ember Istennek? Testben nyilvánvalóan nem, hiszen Isten tiszta szellemi létező. Annak fényében, amit Scotus vallott a teremtésről, ezt a mondatot csak Jézusra tudjuk vonatkoztatni. Nem volna okos így gondolkodni: “az Isten teremtő elképzelésében első helyen szerepelő Krisztus, az első ember már biológiai felépítésében is meghatározott. Ezért Ádámnak az evolúció során morfológiailag is hozzá kell alakulnia.” De – szerepében – az emberhez hasonló létező megjelenésének lehetőségét a világnak eleve hordoznia kellett, hogy az a kinyilatkoztatást befogadhassa. Ilyen létező azonban más alakban is megjelenhetett volna. Ha csak a jelen Föld élővilágát nézzük, számos olyan fejlődési ággal találkozunk, amelynek fajai a kefalizáció magas fokára jutottak, meglepő kommunikációs képességgel rendelkeznek, szociális életük fejlett (3. ábra). Elképzelhető, hogy csak a véletlennek, vagy ha úgy tetszik a természet szabadságának köszönhetjük hogy a Primatesek Homo fejlődési ága jutott először a szellemi fejlettség ilyen magas fokára. A természeti szabadság fogalmát a természettudomány, a filozófia és a teológia területén egyaránt értelmezni lehet (lásd a következő fejezetben). A természettudomány szempontjából megállja a helyét, mert a szaktudományos reflexió szerint a Világban semmiféle külső beavatkozás nem tapasztalható. A teremtés és a fenti értelemben vett célirányosság nem esik a természettudományos vizsgálódások érdeklődési területére. A természetbölcselet, elfogadva a szaktudományok eredményeit, kiindulhat abból az empírikus reflexióból, hogy a Világ széleskörű belső szabadsággal rendelkezik, és transzcendentális reflexióval közeledhet ahhoz az Abszolutumhoz, akinek a tulajdonságairól ez a tény sokat elárul. A teológia a hit fényében tekinthet a szabad, de mégis elhivatott világra. A hittudomány rámutat,28 hogy a teremtmény számára teremtett volta egyrészt egy alapvető, az egész létét meghatározó függőséget jelent az Istentől, másrészt azonban azt is jelenti, hogy léte, melyet Istentől kap, valóban a sajátja. Ez az önrendelkezés a világ számára belső szabadságot is jelent. Isten nem úgy tevékenykedik a világban, ahogy a világhoz tartozó dolgok tevékenykednek. Isten működése maga soha nem lesz úgy észlelhető, ahogyan a világhoz tartozó dolgok működése észlelhető. Ez egyben azt is jelenti, hogy Isten nem változtatja meg természetellenes beavatkozással a Világ saját rendjét. Létrehozza és létben tartja a teremtett valóságot, úgy, hogy annak megadja a maga saját önállóságát.

27 28

Ter. 1, 26. Weissmahr: Hit és tudomány…

17


V. Alapfeltételek Az ember megjelenésének előzményeit csak a mai Világegyetem kialakulásáig visszamenőleg tudjuk értelmünkkel átfogni. Lehetséges, hogy a természettudományok fejlődésével valamikor majd a múltnak – ha vannak - még távolabbi eseményeiről is tudni fogunk. Ma azonban ez a kérdés még éppoly homályos, mint pl. az, hogy mi van az Univerzum (esetleges) határain túl. Most tehát, szerényen, időben és térben egyaránt maradjunk meg a jelenleg ismert Világegyetem keretein belül. Ha az Univerzum kialakulásától az ember megjelenéséig tartó út bármelyik lépésében morfológiai irányítottság lépne fel, a természeti szabadság egésze lényegét veszítené. Így ahhoz, hogy értelme legyen természeti szabadságról beszélni, szükség van néhány alapfeltétel teljesülésére. 1. a mai világegyetem kialakulása és változása spontán módon menjen végbe. 2. az élet mindenféle külső beavatkozás nélkül létrejöhessen a Földön. 3. az élővilág evolúciója ne legyen irányított. 4. az ember megjelenésében és biológiai fejlődésében ugyanazok a mechanizmusok érvényesüljenek, mint az egész élővilág evolúciójában. 5. a világban legyen valahonnan valahová tartó fejlődés. Azokat a természettudományos állításokat, amelyek ebben a fejezetben előkerülnek, nem fogom hivatkozásokkal tételesen alátámasztani. Mindezek szaktudományos szempontból olyannyira nem újdonságok, hogy sok éve rendelkezünk közérthetően megfogalmazott, összefoglaló művekkel, amelyekben mindenki utána olvashat a Föld és az élet fejlődésével kapcsolatos kérdéseknek29. Jóllehet, a csillagászat, a történeti földtan, az őslénytan és az evolúcióbiológia azóta is rohamléptekkel haladt előre, a fő természettudományos koncepciók nem változtak. Az is igaz, hogy ezek a könyvek nem mutatják be részletesen a témával kapcsolatos eredményeket, de az itt tárgyalt kérdések boncolgatásához nem is szükséges a szaktudományokban ennél jobban elmélyülnünk.

A VILÁGEGYETEM FELÉPÍTÉSE, KIALAKULÁSA ÉS FEJLŐDÉSE A Világegyetem felépítése A Föld, amelyen élünk, egy átlagosan 6371 km. sugarú, közelítőleg forgási ellipszoid (valójában ún. “geoid”) alakú bolygó. Felszínét egy 50-100 km. vastagságú szilárd kőzetburok, a Litoszféra borítja, amely alatt a nagy nyomás és a magas hőmérséklet miatt képlékeny anyag található. A bolygó főként nikkelből és vasból álló legbelső magja ismét szilárd halmazállapotú. A litoszféra fölött helyezkedik el a folyékony halmazállapotú vízburok (Hidroszféra), és a gázokból álló légkör (Atmoszféra). Földünk a Naprendszernek a központi csillagtól számított harmadik bolygója. Naprendszeren a Világűrnek azt a tartományát értjük, amelyben a Nap gravitációs tere dominál. Ez a tér egy kb. 2 fényév sugarú gömb, amelynek középpontjában a Nap helyezkedik el. Ennek a csillagnak a tömege 750-szer nagyobb a Naprendszer többi égitestének (9 nagybolygó és azok mintegy 60 holdja, kb. 100 000 kisbolygó, üstökösök meteorok, bolygóközi anyag) együttes tömegénél. Az anyag 99 %-a a Naprendszer szimmetriasíkja közelében koncentrálódik. A bolygók, az üstökösök és a meteorok a Nap körül, Kepler törvényeinek megfelelően keringenek. A holdak a bolygók körül – néhány kivételtől 29

Pl. a világegyetem kialakulásához és fejlődéséhez: Gábris et al.: Csillagászati földrajz, Davies: Isten gondolatai; az élet kialakulásához: Brooks-Shaw: Az élő rendszerek…; a Föld és az élet fejlődéséhez: Báldi: A történeti…, Molnár: A Föld…, Géczy: Őslénytan; Az evolúciós mechanizmusokhoz: Volpe: Evolúció, Vida: Evolúció…, Az emberi evolúcióhoz: Lipták: Embertan és emberszármazástan, Leakey: Az emberiség eredete; stb.

18


eltekintve - szintén ugyanebben az irányban keringenek. A Vénusz és az Uránusz kivételével ugyanilyen irányú a bolygók forgása is. A nagybolygók két világosan elkülönülő csoportot alkotnak. Az első csoportba a Föld-típusú, vagy belső bolygók (Merkúr, Vénusz, Föld, Mars) tartoznak. Kis tömegük relatíve nagy sűrűséggel párosul, felépítésükben a nehéz elemeknek van döntő szerepe. A második csoport tagjait Jupiter típusú-, külső-, és óriásbolygóknak egyaránt nevezik. Kis sűrűségűek, de nagy tömegűek, a könnyű elemek fordulnak elő bennük nagy gyakorisággal. Ebbe a felosztásba csak a legkívül keringő Pluto beillesztése problematikus. Naptávolsága alapján külső, egyéb tulajdonságai alapján a Föld típusú bolygók közé sorolható. Napunk bolygórendszerével együtt egy nagyobb rendszernek, a Tejútrendszernek más néven a Galaxisnak a tagja. A Galaxis “oldalnézetben” két, peremével összeillesztett tányérhoz hasonlít, “felülnézetben” két spirálisan föltekeredő karból áll. Átmérője kb. 100 ezer, legnagyobb vastagsága kb. 15 ezer fényév. A Tejútrendszer középpontját egy kb. 100 millió naptömegnyi szupercsillag alkotja, ekörül, elsősorban a spirális karokba rendeződve helyezkedik el kb. 10 milliárd csillag, és a Galaxis össztömegének kb. 5 %-át kitevő diffúz csillagközi anyag. A Tejútrendszerhez tartozik még a középpontot gömb-szimmetrikusan körülvevő csillagokból és csillaghalmazokból álló, kb. 150 ezer fényév átmérőjű, ritka “galaktikus háló”. Napunk az egyik spirális karban, a centrumtól kb. 25 ezer fényév távolságra helyezkedik el. A Tejútrendszert a szimmetriasíkjára merőleges tengely körül forgó mozgást végez. Ebből kifolyólag Napunk 250 km/s sebességgel mozog, úgyhogy 250 millió év alatt tesz meg egy teljes kört a centrum körül. A Galaxis nem az egyetlen ilyen rendszer a Világegyetemben. Jelenlegi műszereinkkel kb. 10 milliárd fényév sugarú tartományt láthatunk be. Ezt a tartományt metagalaxisnak hívjuk, ami természetesen kisebb, mint a csillagászati értelemben vett Világmindenség, vagy más néven az Univerzum. A Metagalaxisban több, mint 1 milliárd, a mi Tejútrendszerünkhöz hasonló, úgynevezett extragalaxist figyelhetünk meg. Ezek nem mind hasonlítanak a Galaxisra, a spirális formán kívül megfigyelhetők még elliptikus, horgas spirális és szabálytalan alakú extragalaxisok. Az extragalaxisok egy része nagyobb rendszerekbe tömörül, ezek a galaxishalmazok. Nincs biztos tudásunk arról, hogy mi lehet a Metagalaxison túl. A leglogikusabbnak az a feltevés tűnik, hogy – legalább egy darabig – az eddig megismert szerkezetű Világegyetem folytatódik ott is. Nem is sejtjük azonban, hogy meddig tarthat, hogy térben véges-e az Univerzum, vagy nem, és ha véges, határain túl mi helyezkedik el.30 Az Univerzum kialakulása és fejlődése a szaktudományos reflexióban Az extragalaxisok távolodásának tényéből arra következtethetünk, hogy a Világegyetem anyaga valamikor igen kis térrészben és igen nagy sűrűségű állapotban volt. A számítások szerint ez a szupersűrű állapot mintegy 15 milliárd évvel ezelőtt állt fenn. Ilyen sűrűségi viszonyok között nem ismerjük az anyag viselkedését, csak annyit mondhatunk, hogy az Univerzum a robbanás állapotában volt. Ez az Ősrobbanás (Big Bang) indította el a Világegyetem táguló mozgását. A csökkenő sűrűségű anyag gyökeres változásokon ment át. Kialakultak a mai elemi részecskék, majd a fotonok leváltak az atomos szerkezetű anyagról és önálló életet kezdtek. Az egységes gázanyag először nagyobb, majd kisebb “szemcsékre” esett szét. Az előbbiekből a galaxishalmazok, az utóbbiakból a galaxisok jöttek létre. A galaxisok

30

V.ö. Jáki: Amit Isten…, Maynard Smith-Szathmáry: A lakható világok…

19


eredetileg gömb alakú gáztömegek voltak, majd összesűrűsödve megindult bennük a csillagképződés, amely még ma is tart. A táguló Univerzum elméletének egyfajta továbbgondolása a pulzáló Világegyetem hipotézis. Eszerint az Univerzum tágulása a gravitációs hatás miatt lassul, megáll, majd összehúzódásba fordul át. A folyamat addig tart, amíg az anyag el nem éri az eredeti kis térfogatot és nagy sűrűséget. Visszajutva ebbe az állapotba, pusztán saját óriási sűrűségétől ismét felrobban és az egész folyamat újra kezdődik. A pulzáló Világegyetem hipotézisének igazi újdonsága az, hogy megengedi az Univerzum időbeli végtelenségét. Az elmélet részleteiben még alátámasztásra szorul. A Nap és a Naprendszer többi objektuma valószínűleg a csillagközi anyag ugyanazon felhőjéből, egyszerre alakult ki. Ez az anyag a Tejútrendszeren szabályos időközönként körkörösen végigsöprő sűrűsödési hullám következtében állt össze. A Naprendszer jelenlegi méretének megfelelő teret tehát egy, a Galaxis egyenlőtlen forgása következtében eleve forgó gázfelhő töltötte ki. A gázfelhő a saját gravitációs hatása miatt összehúzódott. Az összehúzódó test forgása gyorsult és a forgástengely irányában belapult. Az egyre gyorsabban forgó és belapuló gáztömeg egyenlítője mentén a centrifugális erő következtében egy gyűrű vált le. A levált gyűrű helyére belülről melegebb gáz áramlott, a kihűlés és ezzel együtt az öszehúzódás felgyorsult, majd újabb gyűrű vált le. Az ily módon sorozatosan levált gyűrűkből alakultak ki a bolygók. Az kifelé áramló gázgyűrűkel együtt az ősi napból kijutó nehezebb, szilárd halmazállapotú anyagszemcsék a csillag közelében összetapadtak és nagyobb testeket képeztek. Így a gáz már nem tudta továbbragadni őket a Nap közeléből, ezért keringenek a Föld típusú bolygók a belső pályákon. A bolygópályákon mozgó összetapadt testek folyamatos összeütközése és további összetapadása révén jöttek létre maguk a bolygók. A messzebbre sodródó gázokból hasonló módon alakultak ki a Jupiter típusú bolygók.

A Nap és a Föld ugyanabból a csillagközi anyagból alakult ki, mint a Világegyetem többi része.

20


A Föld tehát, mintegy 4,6 milliárd éve, a szilárd kozmikus testek ütközése során keletkezett. Az ütközések energiája és saját gravitációs hatása miatt izzó állapotba került. A képlékeny anyagban gravitációs átrendeződés indult meg, így jött létre mai gömbhéjas szerkezete. Az izzó állapot és a gravitációs erő tette lehetővé a gömbhöz közelítő alak kialakulását. A tengely körüli forgás okozta a bolygó észak-déli irányú lapultságát. A Föld legkülső rétege a világűr hidege hatására szilárdult meg, amelynek közvetítésében a víz földfelszín- és légkör közötti körforgása jelentős mértékben hozzájárulhatott. A Világ teremtése a hittudományban Az Egyház hite nem kötődik egyetlen világképhez sem. A Hit igazságai és a természettudomány igazsága teljesen másfajta kérdésekre válaszolnak. A korszerű természettudományos világkép ismerete azonban a hit számára is hasznos: megóvja a hívő ember világképét bizonyos mágikus és babonás felfogásoktól és arra késztet, hogy a hit igazságait újra megfontoljuk és megértésüket elmélyítsük.31 Bár a a II. Vatikáni zsinat dokumentumai között nem található meg a teremtés rendszeres teológiája, különböző szövegek mégis eligazítást adhatnak azokban a kérdésekben, amelyeket ma a keresztény teremtéstannak föl kell tennie. A zsinat tanítása szerint a teremtett valóságok bizonyos autonómiával rendelkeznek, hiszen minden dolognak megvan a maga önállósága, igazsága és jósága, megvannak a saját törvényei és megvan a saját rendje. A világ eredetére vonatkozóan a természettudományos ismereteket a következőképpen értelmezhetjük. A modern kozmológia messzemenően számol azzal, hogy kozmikus fejlődés megy végbe. Volt viszont egy olyan kezdeti esemény, amelyet a természettudományos megismerés – legalábbis eddig – nem tud egészen megérteni. A filozófia számára ezért a valódi metafizikai kérdés továbbra is fennáll. A kozmológia ugyanis “valaminek” az előzetes meglétét mindig is feltételezi a kezdeti események lehetséges lefolyásának magyarázatánál. A teológia viszont azt kérdezi, hogy miért van egyáltalán valami, és miért nem a semmi van. Erre a kérdésre azzal válaszol, hogy Isten mindent a semmiből, vagyis a nemlétből hívott létbe. Tér, idő és anyag Isten szabad akaratának köszönhetik létüket. A “creatio ex nihilo” tana a keletkezést úgy fogja fel, hogy Istenben időtlen-örökké, egyszerre történik. A teológia számára ezért a pulzáló Univerzum, tehát a Világ időben örök léte éppúgy nem jelent problémát, mint az, ha az kozmikus idő az ősrobbanással együtt kezdődött el. A természeti szabadság szempontjából Isten teremtő tevékenysége azt jelenti, hogy eredetet és tartamot ad a teremtmény tevékenységének. Lehetővé teszi az átmenetet a nemlétből a létbe, valamint a teremtett lét fenntartását, de nem irányítja annak történéseit.32 A koncentrikus Világegyetem Isten teremtő tevékenységének megértésében segítségünkre lehet a “teremtés”, a “fenntartás” és a “fejlődés” fogalmak tisztázása. A “teremtés” és a “fenntartás” nem két egymástól lényegesen különböző valóságot ír le, hanem az egyetlen valóság két szintjét mutatja be a jobb érthetőség érdekében. A fenntartás tulajdonképpen folyamatos teremtés, de nem az események irányításában, hanem csak annyiban, hogy ha Isten egy pillanatra is nem akarná aktívan a Világ létezését, akkor az a semmibe hullana. A “fejlődés” fogalma viszont különbözik tőlük. A létező önálló változását, alakulását írja le. Feltételezi viszont a teremtést 31 32

Nemesszeghy: Az anyagi világ. Sattler-Schneider: Teremtéstan.

21


és a fenntartást. Csak az változhat, ami van. Isten folyamatos teremtő tevékenységét tehát úgy kell felfognunk, mint minden önálló fejlődés lehetőségének feltételét. A teremtés és fenntartás fogalmának megkülönböztetése ellenben fölöslegessé válik, ha bevezetjük az időben koncentrikus Világegyetem fogalmát. Ezen gondolati modell szerint a Világ idejének folyamatát egy kör kerülete mentén képzeljük el, amelynek középpontjába Isten helyezzük. A Teremtett Világnak így egyetlen időpillanata sincs Istentől távolabb, mint a másik. Isten az egész időfolyamot egyszerre teremti. Ezen az önálló idődimenzión belül valósul meg a Világ szabad fejlődése. Ez az elképzelés más teológiai problémák értelmezésében is segítségünkre lehet. Például nem érdemes azon vitatkozni, hogy belenyúl-e Isten közvetlenül a világ folyásába, amikor az emberi lelket teremti. Nem szükséges hangsúlyozni Isten “előrelátását” a bűnbeeséssel és a megváltással kapcsolatban. A modell abban is segít, hogy amennyiben a pulzáló Univerzum hipotézise szerint a Világ időben végtelennek bizonyul, könnyebben megkülönböztessük a Világ időbeli végtelenségét Isten időtlen végtelenségétől.

A koncentrikus Világegyetem modelljében a teremtett világnak egyetlen időpillanata sincs Istentől távolabb, mint a másik. Így, saját szemszögéből, a Világ idejének teljes folyamatát egyszerre teremti, de úgy, hogy az számunkra nem merevedik meg, hanem dinamikus marad. Ez azt is jelenti, hogy a világ nem veszti el szabadságát, mert saját idősíkján belül azt semmi sem korlátozza. Ez a modell abban is segít, hogy amennyiben a pulzáló Univerzum hipotézise szerint a Világ időben végtelennek bizonyul, könnyebben megkülönböztessük a Világ időbeli végtelenségét Isten időtlen végtelenségétől. Az időfolyamot úgy is elképzelhetjük, mintha a Teremtő egy kolostori kerengő közepén állna, mi pedig a kvadrum folyosóján sétálnánk. Az időben előrehaladva bármelyik pillanatban ugyanolyan közel vagyunk a középponthoz. Istennek tehát nem kell „előre látnia” a történéseket, hiszen egyszerre „látja” időt. Az időből a halállal kilépve az egész teremtés egyszerre jut el a középpontba. A kerengőben „sétáló” világ viszont – a teremtőtől kapott természeti törvények mentén – szabadon kibontakoztathatja magát.

22


A világegyetem szabad fejlődése Az Univerzum fejlődéséről kijelenthetjük, hogy a csillagrendszerek, csillagok, A Naprendszer és a Föld kialakulásában megvolt a lehetőség a szabad fejlődésre. Az ősrobbanás után az anyag spontán módon rendeződött csillagászati egységekbe. A Naprendszer kialakulásához vezető galaktikus anyagsűrűsödési hullám pl. más méretű és összetételű felhőt is eredményezhetett volna, és ez a maitól döntően eltérő viszonyokat hozhatott volna létre. A Föld méretében, anyagában, Naphoz viszonyított helyzetében, vagy éppen a Nap tulajdonságaiban tapasztalható legkisebb változás is lehetetlenné tehette volna az élet megjelenését. Ez a kedvezőtlen szituáció máskor és máshol nyilván számtalanszor lejátszódott, mire a valószínűség szabályainak megfelelően a mi környezetünk ilyen szerencsés helyzetbe került. A teológia elfogadja a Világegyetem szabad fejlődését, de a kinyilatkoztatás alapján hozzáteszi, hogy Isten folyamatos teremtő tevékenysége képezi az önálló fejlődés lehetőségi feltételét.

AZ ÉLET MEGJELENÉSE Az élővilág felépítése Minden élőlény – a vitatott eredetű és hovatartozású vírusok kivételével – sejtes felépítésű. A sejt az élővilág legkisebb, önálló biológiai működésre (tehát az életre) képes legkisebb egysége. Az élő sejt igen sokféle szerves és szervetlen vegyületből áll, kezdve az egyszerű anyagoktól, mint például a víz, vagy a konyhasó, óriási molekulasúlyú, polimer makromolekulákig. Az utóbbiak jelentik minden élő anyag alapvető és mindenütt jelenlevő egységeit. Makromolekuláris szerkezetükben tartalmazzák mindazt a sokféle, bonyolult funkciót, amely a sejt zökkenőmentes, önfenntartó működéséhez szükséges. E tekintetben különleges és döntő jelentőségük van a nukleinsavaknak, a fehérjéknek a szénhidrátoknak és a lipideknek. Az eukariota sejt rendelkezik egy határoló réteggel, amely környezetétől elválasztja, és lehetővé teszi számára a szelektív anyagfelvételt és leadást, hogy így – bizonyos határok között - dinamikus egyensúlyban, tudja biztosítani a belső környezet állandóságát. Ez a réteg a lipid-fehérje kettősmembránból felépülő sejthártya, amelyet a növényi-, bakteriális- és gombasejt esetében még egy védelmi funkciót ellátó sejtfal is burkol. A sejthártyán belül helyezkedik el a citoplazma, a sejt életéhez szükséges anyagokkal és a sejtszervecskékkel. A legfontosabb sejtszervecskék: a sejtmag, az örökítő információt tartalmazó nukleinsavakkal; a lebontó folyamatokban kémiai energiát termelő mitokondrium, és a növényi sejt esetében a fotoszintézis szerve, a színtest. A fejlődés alacsonyabb fokán álló prokariota sejt nem rendelkezik körülhatárolt sejtmaggal, csak – szintén nukleinsavakból álló – maganyaggal. Ezen kívül számos más szempontból is egyszerűbb felépítésű, mint az eukariota sejt. A szövetes állatokban és növényekben a sejtek sajátos működésre alkalmas szövetekké szerveződnek, amelyek aztán szerveket és szervrendszereket építenek fel. Ezek a szervek alkotják a biológiai individuumot, az egyedet, amelynek életműködései a szerves molekulák, sejtek, szövetek, szervek és szervrendszerek, valamint az egyed szintjén egyaránt értelmezhetők.

23


Az élet egységes építőkövei, a szerves polimer makromolekulák – más, egyszerűbb anyagokkal együtt – sejteket építenek föl. A sejtek szövetekké, szervekké és szervrendszerekké szerveződve alkotják a szervezetet.

Természetes földi környezetükben az egyedek úgynevezett egyedfeletti szerveződési szintekben találhatók meg. Az azonos fajhoz tartozó egyedek, időben és térben együtt élő, természetes szaporodási közösségét populációnak nevezzük. Azok a különböző fajhoz tartozó populációk, amelyek egy élőhelyen élnek és egymásra valamilyen hatást gyakorolnak, egy társulás tagjai. Az említett hatás lehet például az, hogy az egyik populáció tagjai elfogyasztják a másik tagjait. A társulások élő összetevői és a rájuk ható élettelen tényezők együttes rendszere az ökoszisztéma. Ez egy tényleges funkcionális egység, amely átlagos esetben egyensúlyban van, de egyetlen tényező megváltozása az egész ökoszisztéma rendjét megváltoztathatja. Az ökoszisztémák együttesen alkotják a földi élővilág és élettér komplex együttesét, a Bioszférát. Az élet kialakulása a szaktudományos reflexióban Az élet első ismert jelet tartalmazó kőzetek tanúsága szerint az élet igen korán, mintegy 3,9 milliárd éve megjelent. Az élő rendszer keletkezésének legvalószínűbb elmélete az abiogén szintézis, vagy kémiai evolúció. Az úgynevezett abiotikus kisérletek, amelyek az ősi környezetet rekonstuálják, sikeresen példázzák, hogy az élő rendszer létrejöttéhez szükséges makromolekulák (fehérjék, poliszacharidok és nukleinsavak) monomerei az egyszerűbb szervetlen molekulákból kialakulhattak. Más kísérletek életszerű jelenségeket (egyszerű anyagcsere, szaporodás) mutató kémiai rendszereket (mikrogömbök, koacervátumok) állítottak elő hasonló környezetben.

24


Az elmélet a következőket tételezi fel. Mintegy 4 milliárd évvel ezelőtt a Föld felszíni hőmérséklete 100 oC alatt volt, ami egyrészt megengedte az ősóceán létrejöttét, másrészt lehetővé tette a hőre denaturálódó makromolekulák, mint például a fehérjék fennmaradását. A légkör redukáló jellegű volt, tehát oxigént nem, hidrogént viszont tartalmazott. Az ilyen gyengén redukáló környezetben törvényszerűen jelenlévő ammónia, metán, víz, és egyéb molekulákat különböző energizáló hatások (elektromos kisülés, UV sugárzás) érték. Az így energizált kémiai reakciók következtében egy sor egyszerű szerves molekula keletkezett: aminosavak, cukrok és nukleinsav-bázisok. Ezek a vegyületek lassan felhalmozódtak az óceánokban, így jött létre az úgynevezett “ősleves”. Hosszú idő alatt a “levest” alkotó egyszerű vegyületek kémiailag kondenzáltak, így a monomerekből kialakultak a polimer makromolekulák. A kísérletek igazolták, hogy a sejthártyára emlékeztető “őshártya” egy ilyen makromolekulákat tartalmazó rendszerben spontán módon kialakulhat. Ilyen membrán képezhette alapját a prokariota sejt környezettől való elhatárolódásának. A komplex fehérjelipid membránnak, a genetikai kódnak és sok más tényezőnek a kialakulását ma még homály fedi. Az prokariota-eukariota átmenetről már világosabb elképzeléseink vannak. A sejtmaghártya az endoplazmatikus retikulum nevű rendszerből, a mitokondrium és a színtest pedig az eredeti sejt és más kisméretű prokarioták közötti tartós együttéléséből jött létre. Az élet megjelenése a hittudományban A természetben zajló fejlődési folyamatok közül talán az élet kialakulásában a legnyilvánvalóbb a léttöblet megjelenése. A teológia szerint az élettelen anyagot Isten képesíti az önfelülmúlásra, és így jöhet létre az élet. Isten azonban nem csodás módon, és nem kívülről nyúl bele a teremtésbe, hanem eleve megadja, hogy a dolgok önmagukat kibontakoztathassák. Isten nem kényszeríti az anyagot az élet létrehozására, hanem természete szerint használja azt fel. Az élet megjelenését biztosító isteni terv nem valamiféle misztikus, és az események láncolatába beavatkozó véges erő, hanem a kezdeti létezők természetével eleve adott logika.33 Az élet kialakulásának szabadsága A természet szabadsága az élet megjelenésében is kifejeződik. Számtalan sikertelen variáció létrejötte után alakult ki a mai, általánosnak tekinthető, fehérje-szénhidrátnukleinsav-lipid felépítésű, sejtes szerkezet. Nehéz ugyan a Földön másfajta életformát elképzelni, de néhány vonatkozásban nyilvánvaló, hogy “másképp is alakulhatott volna”. Ilyen például a genetikai kód nyelve, amely teljesen más kombinációban is eredményes lenne. Az élet megjelenése azonban, amely az ember oldaláról nézve gigantikus szerencsejátékhoz hasonlít, filozófiai szempontból transzcendentális alapot föltételez. Ezt az alapot a teológia a Teremtő Istenben találja meg, aki nemcsak teremti és létben tartja az anyagot, de a teremtéskor az önfelülmúlás képességével is felruházta.34

33 34

Turai: Kozmológiai antropológia. Turai: Kozmológiai antropológia.

25


AZ ÉLŐVILÁG EVOLÚCIÓJA A Föld élővilága A Földön jelenleg több millió faj él. Az ismert formákat rendszertani szempontból legtöbbször öt országba soroljuk. Az elsőbe a prokatiota egysejtűek, a másodikba az egyszerűbb eukarioták, a harmadikba a bonyolultabb, többsejtű növények, a negyedikbe a gombák, az ötödikbe az állatok tartoznak. A fenti rendszerbe nem illeszthetők be a vírusok, amelyek a legtöbb kutató szerint élő sejtekből kiszabadult, bizonyos életjelenségeket mutató makromolekuláris rendszerek. Az egyes országokba tartozó élőlényeket, rokonsági fokuk alapján, a Linné-i hagyományoknak megfelelően kisebb rendszertani kategóriákba (törzs, osztály, rend, család, nem) soroljuk. A nemekbe tartozó fajok számára Linné kettős nevezéktant vezetett be. A név, az arisztotelészi logikát követve, a nem nevét (genus proximum) és a faji elkülönítő nevet (differentia specifica) tartalmazza. Így például az ember (Homo sapiens) az állatok országába (Animalia regnum), a gerincesek törzsébe (Vertebrata philum), az emlősök osztályába (Mammalia classis), a főemlősök rendjébe (Primates ordo), emberfélék családjába (Hominidae familia) és az ember nembe (Homo genus) tartozik. A kövületek tanúsága szerint a prokariota élőlények már igen korán (több mint 3 milliárd éve) benépesítették bolygónkat. Ezek a mai baktériumokra és kékalgákra emlékeztető szervezetek sokáig egyeduralkodók voltak az élővilágban. Életműködéseiknek köszönhető sok kőzet, ásvány, a légköri oxigén és az ózonpajzs kialakulása a Földön. Az első eukarioták mintegy 1 milliárd éve jelentek meg, és az ennél alig fiatalabb fosszíliák már többsejtű állatokra utalnak. Mintegy 570 millió évvel ezelőtt az élővilágban megjelent a szilárd váz, ami a fosszilizálódás lehetőségeit radikálisan megnövelte. Ezért az ettől számított földtörténeti ókor élővilágáról (Paleozoikum) már sokkal pontosabb ismereteink vannak. A Paleozoikumban már minden mai állattörzs kialakult, a növények közül csak a zárvatermők nem voltak jelen. A 235 millió évvel ezelőtt kezdődött földtörténeti középkorban (Mezozoikum) jelentek meg a zárvatermők, a madarak és az emlősök. A két állatcsoport a hüllők uralkodó szerepe miatt a mezozoikumban még nem tudott elterjedni. A 67 millió éve kezdődött és ma is tartó földtörténeti újkorban (Kainozoikum) a madarak, az emlősök és a zárvatermők az egész Földön elterjedtek. A szorosan értelmezett mai élővilág a pleiszocén időszak jégkorszakainak megszűnte után, néhány tízezer éve alakult ki. Az evolúció a szaktudományos reflexióban Darwin - korát messze meghaladó zseniális meglátással - az evolúció mozgató erejének az egyedek sokféleségét, és a sokféleségből a környezetnek leginkább megfelelő változatokat kiválogató természetes szelekciót tartotta. Ez a felfogás alapjaiban véve azóta is megállja a helyét, de ma már tudjuk, hogy az evolúció ennél valamivel bonyolultabb módon működik. Az evolúciós mechanizmusokat makroevolúciós és mikroevolúciós szinten szoktuk értelmezni. Előbbi alatt a tulajdonságok és a fajok megváltozásának, utóbbi alatt az ehhez szükséges genetikai átalakulásoknak a módját értjük. Mikroevolúciós értelmezésben a sokféleség megjelenése a mutációknak és a rekombinációnak köszönhető. Az első az információt hordozó nukleinsav molekula véletlenszerű megváltozása. A második a szülői kromoszómapárok véletlenszerű szétválása az ivarsejtek kialakulásakor lezajló kromoszómaszám-felező sejtosztódás során. A szelekció az a környezeti hatás, amely az adott környezetnek nem megfelelő génváltozatokat kiküszöböli, és így a megfelelőeket elterjeszti. A szelekció rendkívül sokféle

26


módon valósulhat meg, lehet például teljes, vagy részleges; eltérő szelekció hat homozigótákra és heterozigótákra, stb. Állandó környezetben a mutációk fenntartják a sokféleséget, a szelekció pedig kiküszöböli a nem megfelelő változatokat, tehát a populáció (természetes szaporodási közösség) alléljainak (génváltozatainak) gyakorisága nem változik meg. Amennyiben azonban a környezet átalakulásával a szelekció is megváltozik, az allélgyakoriság valamilyen irányban eltolódhat. Az evolúció populációgenetikai definíciója pedig éppen ez: “a populáció allélgyakoriságának megváltozása az egyik nemzetségről a másikra”. A fenti folyamatot adaptív evolúciónak nevezzük. Az élőlények ugyanakkor rendelkeznek a nem adaptív evolúciós változás képességével is. Ez véletlenszerűen bekövetkező folyamatokat jelent, mint például a genetikai sodródás (egy allél véletlenszerű eltűnése kis létszámú populáció kivándorlása esetén), a növényeknél a hibridek keletkezése, vagy a poliploidia (többszörös kromoszómaszerelvény) kialakulása. A makroevolúciós fajkeletkezés alapja a genetikai izoláció. Ez azt jelenti, hogy két populáció olyan sokáig nem folytat géncserét, hogy allélgyakoriságuk nagymértékben eltérővé válhat. Ez olyan morfológiai-fiziológiai, vagy sejtbiológiai változásokat eredményezhet, hogy többé nem képesek szaporodni egymással. A genetikai izoláció legtöbbször földrajzi elkülönülés útján valósul meg (szinpátrikus speciáció), de néha történhet azonos élőhelyen is (allopatrikus speciáció). Az új faj létrejötte tehát nem jelenti egy minden tulajdonságában új élőlény megjelenését. A létrejött species egyes tulajdonságai előremutatóak (apomorfok), mások visszamutatóak (pleziomorfok). Ezt nevezzük az evolúció mozaikos voltának. A fajkeletkezés és az új tulajdonságok megjelenése, dinamizmusa szerint történhet graduális evolúcióval (kis léptékű, sorozatos átalakulásokkal), vagy pontozott egyensúllyal (hirtelen, jelentős mértékű változással). Az utóbbi mechanizmusban megkülönböztetjük a speciáció (fajkeletkezési) és a sztázis (nyugalmi) állapotokat. A közös származású fajok különféle környezetekbe kerülhetnek. Az eltérő szelekció így változatos formákat hozhat létre egy rendszertani csoporton belül. Ez a divergencia jelensége. Különböző csoportba tartozó (tehát nem rokon) fajok viszont hasonló környezetbe kerülve, konvergenciával, hasonlóvá válhatnak. Az élővilág fejlődése soha nem választható el a Föld arculatának változásától. Az élettelen környezet, mint az élettér egy része, a szelekciós tényezőkkel befolyásolja az élőhelyen kialakuló ökológiai fülkék számát és milyenségét. A megváltozó abiotikus tényezők (pl. az éghajlat vagy a vízmélység) megváltoztatják a fülkéket, amire az élővilág evolúcióval, vagy kihalással válaszol. Ugyanakkor az élőlények maguk is megváltoztatják környezetüket, ami visszahat rájuk és más élőlényekre. Így például a fotoszintetizáló szervezetek oxigéntermelése lehetővé tette az ózonpajzs kialakulását, aminek következtében az élővilág megjelenhetett a szárazföldön. Tekintetbe véve, hogy a környezet megváltozása végső soron kiszámíthatatlan, és hogy az élőlények belső evolúciós mechanizmusaiban is sok a véletlenszerű elem, a törzsfejlődés folyamata egyáltalán nem tűnik irányítottnak. Az evolúció a hittudományban Az emberiség igen régen szembesült azzal, hogy a Teremtett Világ nem változatlan. A mai “fejletlen” és “fejlett” élőlények tanulmányozása, valamint a kövületek és a mai élővilág összehasonlítása alapján adódott az a felismerés, hogy az állatok és növények fokozati sorba rendezhetők. Az is logikusnak tűnt, hogy a “fejletlenek” előbb, a “fejlettek” később jelentek meg. Már Darwin előtt születtek komoly tudományos igényességgel megfogalmazott

27


magyarázatok az élővilág változására. Jean-Baptiste Antoine de Lamarck például a szerzett tulajdonságok öröklődésére vezette vissza az új tulajdonságok megjelenését35. A fejlődés gondolata már a középkori teológiától sem volt idegen. Maga Aquinói Szt. Tamás is rokonszenvvel fogadta azt a Szt. Ágoston által megfogalmazott tant, amely szerint Isten fokozatosan kibontakozó világot teremtett. A kibontakozást az teszi lehetővé, hogy struktúrát és fejlődéstörvényeket helyezett az általa teremtett anyagba. Ezeknek a programoknak köszönhető, hogy élettelen anyagból kezdetleges élőlények jöttek létre, vagy, hogy új fajták jöttek létre a meglévők keveredéséből. Ugyanakkor Szt. Tamás, aki az embernél alacsonyabb rendű létezők esetében elfogadja az evolúció preformista változatát, az ember esetében mégis a kreacionista nézetet vallja. Az ő felfogásában az embert közvetlenül Isten teremtette. Az első ember esetében nem tartja kizártnak, hogy Isten állati testet használt fel e test létrehozására. A lelket azonban közvetlenül Isten teremti, és ez érvényes az utódokra is.36 Nem kell csodálkozni azon, hogy a skolasztika fejedelme kivételesen kezeli az ember szerepét. A Homo sapiens sajátos tulajdonságai (mint például szellemi képessége) még az evolúciónak elkötelezett természettudósokat is elbizonytalanították. Alfred Russel Wallace, aki a túlzó szelekcionizmus – vagy ahogy ő tévesen nevezte, szigorú Darwinizmus – irányvonalát követte, nem tudott megbirkózni az emberréválás evolúciós gondolatával. Ő, aki minden fejlődést a létért folyó küzdelemmel magyarázott, az ember esetében a közvetlen isteni teremtést feltételezte.37 Az Egyház hivatalos irataiban sohasem ítélte el a fejlődéselméletet, mint olyat. De értelmetlen lenne tagadni azt a tényt, hogy hivatalnokai sokáig ellenséges magatartást tanúsítottak vele szemben.38 Darwin maga is - egyebek mellett - azért várt húsz évet az élővilág fejlődéséről szóló tanainak közzétételével, mert tudta, hogy ezzel szembehelyezkedik korának vallási felfogásával39. Kétségtelen, hogy az Egyház tanítóhivatala ma már sokkal nyíltabb a fejlődéselmélettel szemben, mint még pár évtizeddel ezelőtt. A bibliai történetek és a vallásos igazságok természetének mélyebb megértése lehetővé tette, hogy az élővilág és az ember evolúciós eredetének tétele többé már nem jelent veszélyt hitünk alapvető igazságai számára.40 Az élővilág fejlődésének szabadsága Az evolúcióbiológia számos olyan mikroevolúciós mechanizmust tárt fel, amelyeknek megnevezésében – ha becsületesek akarunk maradni – szerepeltetnünk kell a “véletlen szót” (véletlen mutációk, véletlen kombinálódás, stb.) Mindez véletlenszerű folyamatokat hoz létre a makroevolúció szintjén is. Úgy látszik tehát, hogy az élővilág törzsfejlődésében is érvényesül a Természet szabadsága. Ugyanakkor, bár a teológia elfogadja, hogy Isten nem avatkozik közvetlenül az evolúció menetébe, a “véletlen” kifejezés használata ellen a hittudósok fel szokták emelni a szavukat. A véletlen ugyanis nemcsak azt jelenti, hogy valaminek nem ismerjük pontosan a kiváltó okát, hanem azt is, hogy az adott dolognak nincs semmiféle célja. Az evolúciónak, mint minden, a világban lezajló folyamatnak teremtő oka és fenntartója Isten. Ezenkívül, Duns Scotus teremtésfelfogásában szemlélve, a törzsfejlődés is rendelkezik üdvtörténeti céllal. 35

Lamarck: A természet fejlődése. Turai: Az ember evolúciója… 37 Gould: A panda hüvelykujja. 38 Nemesszeghy: Az anyagi világ. 39 Géczy: Lamarck és Darwin. 40 Nemesszeghy: Az anyagi világ. 36

28


Ezért a makroevolúciós szinten értelmezett véletlenszerű változások jelölésére javaslom a “szabad útkeresés” megnevezést. Ez a fogalom kifejezi az élővilág evolúciójának irányítatlanságát, anélkül, hogy azt a nyomasztó félreértést sugallná: Isten megteremtette a világot, majd magára hagyta, kitéve a véletlenek játékának.

AZ EMBERRÉVÁLÁS Az ember, mint az élővilág része Az embert rendszertanilag a ma élő félmajmokkal, szélesorrú, vagy óvilági majmokkal, és a keskenyorrú, vagy újvilági majmokkal együtt a főemlősök rendjébe (Primates ordo) soroljuk. Az emberfélék családja (Hominidae) az emberszabású majmok csoportjaival együtt az újvilági majmok körébe tartozik. Az ember számtalan olyan morfológiai vonást visel, amely az emberszabású majmokra is jellemző, de a szellemi és szociális fejlődés felé mutató tulajdonság. Ilyenek például a precíz fogásra alkalmas ujjak, köztük az opponálható (a többivel szembefordítható) hüvelykujj, az agykoponya megnövekedése, vagy a nagyméretű, előrenéző szemek. Ezek az apomorf bélyegek az embernél jelennek meg a legspecializáltabb formában. Az előrehaladott állapot leginkább az agykoponya méretében, illetve az agyvelő nagyságának és morfológiai bonyolultságának megnövekedésében szembetűnő. A központi idegrendszer fejlettsége képezi az emberre jellemző magasabbrendű szellemi, kommunikációs, szociális működéseknek a morfológiai és élettani alapját. Fel kell ugyanakkor ismernünk, hogy az “agyasodás” (kefalizáció), ha nem is ilyen fokig, de más csoportoknál is lejátszódott, és eredményében is hasonlónak bizonyult. Ezt bizonyítja például a gerincteleneknél a nyolckarú polipok (Octopus) fejlett problémamegoldó képessége, vagy a gerincesek körében a delfinek kommunikációja és fejlett szociális élete. Az ember esetében megjelentek olyan jellegzetességek is, amelyek a főemlősök más csoportjaiban egyáltalán nem tapasztalhatók. Ilyen a felegyenesedett járás, vagy a tagolt beszéd csontanatómiai hátterét képező állcsúcs (protuberantia mentale). Mindezen tulajdonságok megjelenése azonban megmagyarázható a funkcionális és morfológiai evolúció törvényszerűségeivel. Megállapíthatjuk tehát, hogy a szellemi képességeket kivéve nem találunk olyan biológiai tényezőt, amely az embert egyértelműen megkülönböztetné az állatoktól. A szellemi képességek, ugyanakkor, potenciálisan más élőlényekben (pl. csimpánzok, Octopusok, delfinek, stb.) is benne rejlenek. A különbség tehát csak fejlettségbeli. Nincs biológiai ok, ami miatt feltételezhetnénk, hogy az ember fejlődése más mechanizmusokkal zajlott volna le, mint a többi élőlényé. Az emberi evolúció a szaktudományos reflexióban A legkorábbi eddig ismert főemlős, a 60 millió éves Purgatorius, Afrikában élt. Ugyancsak innen ismertek az első, már biztosan a keskenyorrú majmok csoportjába tartozó állatok 40 millió éves kövületei. A 15-25 millió évvel ezelőtti időszakból sok korai óvilági majom-lelet került elő kelet-afrikai lelőhelyekről. A mintegy 10-15 millió éve élt eurázsiai Dryopithecusok olyan fokozatot képviselnek, amely megelőzte az emberfélék és az emberszabású majmok fejlődési ágának elkülönülését. Ehhez a rokonsági körhöz tartozik a Rudabányáról leírt “Rudapithecus hungaricus” is. A 10 millió évnél valamivel fiatalabb, Ramapithecusok már egyértelműen az emberfélék vonalához tartoztak. A Hominidae család első igazán jól ismert nemének, az 1-5 millió éves, kelet- és dél-afrikai Australipithecusnak több faját is

29


elkülönítették. A genus bizonyos formáit (A. boisei, A. africanus) egyes kutatók az ember távoli őseinek tekintik. A Homo habilisek körülbelül 2 millió éves leletei is Afrikából kerültek elő. Az Australopithecusokkal együtt éltek, de ők már valószínűleg a fejlődés fő vonalába tartoztak. A mára igen népszerűvé vált “Ádám hipotézis” a mintegy 800 ezer éve megjelent Homo erectus fajból vezeti le a mai ember kialakulását. Eszerint az erectusok Kelet-Afrikából a Nílus völgyén át északra vándoroltak. Eurázsiába került képviselőikből alakult ki a neandervölgyi ember. Az Afrikában maradt erectusok autochton evolúciós folyamatai eredményezték a korai Homo sapiens megjelenését. Ez a faj kb. 300 ezer éve szintén északra vándorolt, Eurázsiában találkozott a már ott élő neandervölgyiekkel, és egy ideig egymás mellett éltek. A pleisztocén jégkorszakok megszűntével az újabb típusú környezet, és valószínűleg a modern Homo sapiens kompetitív hatása következtében a neandervölgyi ember eltűnt. Helyét teljesen átvette a mai ember, amely később az egész világon elterjedt. A bibliai teremtéstörténettel kapcsolatban gyakran előkerül a monogenizmus kérdése. Felmerültek olyan elméletek, amelyek szerint Ádámot, aki (ilyen felfogásban) történelmi személy volt, az emberré válás evolúciós folyamatába kell helyezni. Így az emberiség egy emberpártól származna, ami nagyon leegyszerűsítené az eredeti bűn értelmezését. Biológiai szempontból ez a lehetőség egyáltalán nem valószínű. Az evolúciót az ember esetében is csak populációgenetikai szinten tudjuk értelmezni. A gerincteleneknél van arra példa, hogy egy egyedtől egész populáció származzon. A Galápagos-szigeti muslicafajok genetikai vizsgálata például kimutatta, hogy az egyes szigetek sajátos fajai egy-egy példány véletlenszerű odakerülésével alakulhattak ki. Ez egyben a genetikai sodródás esetét is megvalósítja, tehát evolúciós változást jelent. A főemlősök viszont egyszerre sokkal kevesebb utódok hoznak létre, mint a rovarok, így az életképes méretű populáció létrehozásának minimális az esélye. Ezenkívül tudjuk, hogy az emberi evolúció során több fejlődési ág is összekapcsolódhatott. A leletek tanúsága szerint például az Afrikából északra vándorló Homo sapiens a Közel-Keleten huzamosan egy helyen élt a neandervölgyi emberrel. és a két csoport feltehetően keveredett egymással. Az emberi lélek teremtése a hittudományban Az emberi evolúció értelmezése a teológiában igen fontos kérdés, mert az emberi lélek teremtését is érinti. XII. Pius pápa a Humanai generis kezdetű enciklikában kijelenti, hogy Isten közvetlenül teremti az emberi lelket. Ez a tanítás – figyelembe véve mindazt, amit az előzőekben az emberi evolúcióról elmondtunk - első hallásra azt a dualista felfogást sugallja, hogy azt emberi test keletkezését csak természettudományosan, a lélek teremtését csak teológiailag lehet magyarázni. Karl Rahner értelmezésében azonban az embert teljes testi, szellemi és lelki valóságában, egységként kell kezelnünk41. Szerinte, amikor az ember megjelenik a világban, teljes egészében – a lelket is beleértve - az állati elődöktől származik. Tehát az egész ember létrehozó okának az (evolúciós fejlődésben önmagukat felülmúlni képes) állati elődök tekinthetők. Rahner ugyanakkor kiemeli, hogy ez az elgondolás nem ellentétes azzal a tétellel, hogy Isten az emberi lelket közvetlenül teremti, hanem pontosítja, kifejti azt. Az állati szülők ugyanis, ahogy létüket, úgy önfelülmúló képességüket is folyamatosan Istentől kapják. Talán segít a probléma megoldásában, ha feltesszük a kérdést, hogy mikortól ember az ember – vagyis mikortól rendelkezik emberi lélekkel? Ezt igen nehéz meghatározni, de teológiai szempontból legjobb a hit oldaláról közelíteni hozzá. Eszerint azóta beszélhetünk 41

V.ö.: Szabó: Karl Rahner.

30


emberről, amióta az hinni tud, azaz válaszolni az isteni megszólításra. Másképpen megfogalmazva: amikor képessé válik arra, hogy közvetlen kapcsolatot teremtsen Istennel. Kordos László szerint a hit feltétlenül jellemzi az embert. “A hit megjelenése, majd fokozódó szerepe természettudományi, pontosabban paleoantropológiai megközelítésben az emberré válás része, vagyis evolúciós folyamat eredménye. Nem véletlen, hogy a különböző vallások gyökerei az egész földön egységesen néhány ezer évre nyúlnak vissza. A mai ember, csakúgy, mint közvetlen elődei, hit nélkül nem tudnak élni, mert aki azt mondja magáról, hogy nem hisz, az abban hisz, hogy nem hisz.”42. A lélek teremtésénél talán akkor helyezzük jó helyre a hangsúlyt, ha arra koncentrálunk, hogy bár az ember természetes evolúciós fejlődéssel éri el a hitre alkalmas szintet, addig nem tud mire válaszolni, amíg Isten meg nem szólítja.

Teológiai szempontból talán attól kezdve beszélhetünk emberről, amióta az hinni tud, azaz válaszolni az isteni megszólításra. Bár az ember, természetes evolúciós fejlődéssel éri el a hitre alkalmas szintet, addig nem képes közvetlen kapcsolatot teremteni a teremtővel, amíg Isten meg nem szólítja.

A monogenizmus és az áteredő bűn a hittudományban Az emberré válással kapcsolatos másik kardinális kérdés: hogyan értelmezzük az áteredő bűnt, ha – mint láttuk – az emberiség egy emberpártól való származása nem valószínű? A teológia mai értelmezése szerint Ádám nem egyedi személy, aki valamikor régen élt, hanem minden ember egyedi képviselője, aki azonban történelmi módon is megvalósul minden emberben. Ádám bűne konkrét, szimbolikus formában jelenti minden ember bűnét. A 42

Kordos: Hit és evolúció.

31


személyes bűnök következtében az emberiség Istentől elszakadt, az ő akaratával ellenkező állapotban van, amely sokszor újabb személyes bűnt szül. Az eredeti bűn tana elsősorban az ember jelenlegi állapotáról szól, az már másodrangú kérdés, hogy hogyan “terjed át” e bűn egyik emberről a másikra. De biztosra vehető, hogy a hagyományos elgondolás, amely azt mondja, hogy fogamzással, nem kielégítő. Sokkal megfelelőbbnek látszik, hogy az eredeti bűn “átöröklődését” az ember létének és bűnének szociális jellegével magyarázzuk. Az emberi egyén egész biológiai és lélektani felépítésében nagyrészt attól a társadalomtól és külső körülményektől függ, amelyben életét megkezdi és folytatja. Olyan helyzetbe születik bele, ahol a bűn és gonoszság már egy szomorú valóság számára, még mielőtt szabad akaratát használhatta volna. Egy bűnös állapotot “örököl”, egyszerűen azáltal, hogy az emberi nem tagja lesz. Mint ilyen, részesedik embertársai bűnében és bűntudatában. Az emberiség bűnének tömegével szemben teljesen erőtlen és nem tudja magát a hatása alól kivonni. Ezért Istennek a kegyelme Krisztusban számára nemcsak egy különös, szabad ajándék, kiváltság, hanem szabadító erő, megváltás. Ádám paradicsomi állapota nem olyan állapot, amelyet többé már nem élvez, hanem olyan, amely még nem létezik. Ezt a paradicsomi állapotot Isten kinyilatkoztatásából tudja, mint az Ő eredeti tervét és akaratát a jövőre vonatkozóan, amely lassan bontakozik ki az üdvtörténet folyamán. Arra a nyilvánvaló ellenvetésre, hogy az ember nem veszítheti el a paradicsomi állapotot, ha az még nem létezik, azt válaszolhatjuk, hogy Isten akaratát visszautasítva az ember akadályozhatja saját beteljesülését.43 Az emberi evolúció szabadsága A természettudományos reflexió alapján megállapíthatjuk, hogy az ember törzsfejlődése sem mechanizmusaiban, sem ismert eseményeiben nem különbözik más állatcsoportok filogenezisétől. Éppen ezért jellemző rá a természet szabad útkeresése. Ezt a szabadságot az is alátámasztja, hogy több véletlenszerű eseményről is tudunk az emberfélék evolúciójának témaköréből. Ilyen volt például az ember- és csimpánzfélék fejlődési ágának elkülönülése egy kromoszóma-összeforrás következtében. Az emberi evolúció természetes és szabad volta teológiai szempontból is elfogadhatónak tűnik. A teológia az ember kettős természetét hangsúlyozza. Ez Istentől való radikális függőségét és a világban való szabad önmeghatározás képességét jelenti. Egy ilyen antropológiai modell pedig a világban élő ember autonómiáját és szabadságát ugyanúgy megteremti, mint ahogy a transzcendenstől, Istentől való radikális függés és a feléje való irányultság hagyományos, a keresztény hit lényegét jelentő kívánalmának is eleget tesz.44 Az emberi fejlődés annyiban szabad, hogy biológiai lényét (beleértve a hitre való képességet is) természetes evolúció hozta létre. Ugyanakkor nemcsak annyiban függ Istentől, mint a többi (nem ember) létező, tudniillik, hogy Isten képezi létének alapját. Az emberséghez az is hozzátartozik, hogy Isten közvetlenül megszólítja a teremtményt, az pedig válaszol rá. “Az emberi lélek istenközvetlenségéről szóló beszédet ezért úgy kell értelmeznünk, mint annak megvallását, hogy minden emberi teremtmény sajátos kapcsolatban áll Istennel, s ezt Isten teszi lehetővé kapcsolatteremtő készségével.”45

43

Nemesszeghy: Az anyagi világ. Horváth: Fordulat és útkeresés… 45 Sattler-Schneider: Teremtéstan. 44

32


A VILÁG FEJLŐDÉSE A fejlődés filozófiai problémája Sok paleontológus megkérdőjelezi az evolúciós folyamatokban a “fejlődés” tényét, helyette inkább “változásról” beszél. A fejlődés ugyanis feltételezi fejletlenebb és fejlettebb állapot létezését. Ilyen összefüggésben valóban veszélyes dolog, mondjuk, magasabb rendű és primitív fajokról beszélni. Hiszen az evolúció legtöbbször nem más, mint a környezetnek való megfelelés. Az ehhez vezető folyamat nem mindig “előremutató”. Sok bélparazita féreg szervezete például, másodlagos módon, rendkívül leegyszerűsödött. A környezetükhöz kiválóan alkalmazkodtak, de aligha nevezhetnénk fejlődésnek az emésztőrendszer eltűnését. (Ezek az állatok a gazdaállat bélrendszerében “fürdenek” az emésztett táplálékban, így saját emésztésre nincs szükségük.) Fejlődés ugyanakkor – filozófiai értelemben - mégis van. Ez az állítás kétféle értelmezésben is megállja a helyét. Ha az evolúciót úgy értelmezzük, mint az egész Világmindenség változását, akkor az anyag szervezettségében bekövetkezett növekedés egyértelműen fejlődésnek tekinthető. A rendezettség növekedése egyre újabb, önálló létszintek (pl. ősi anyagfelhő – elemi részecskék – atomosan rendezett anyag – élő anyag) megjelenésében nyilvánul meg. Más értelmezésben, ha a biológiai törzsfejlődésre szűkítjük le az evolúció fogalmát, szintén találkozunk a fejlődés jeleivel. Bizonyos “evolúciós stratégiák” (mint például a szilárd váz, a fotoasszimiláció képessége, a hőszabályozás, vagy a repülés) újdonságként jelentek meg a Földön és sikeresnek bizonyulva, általánosságban véve fenn is maradtak. A fejlődés evolúciós fogalmát azonban soha nem szabad egy fejlődési ágra értelmezni, hanem kizárólag az evolúció egészére. A világ tehát fejlődik, abban az értelemben, hogy önfelülmúlás, léttöbblet megjelenése tapasztalható benne. Filozófiai szempontból azonban az alacsonyabb rendű létező soha nem lehet oka a magasabb rendűnek. Fel kell ugyanakkor hívni a figyelmet arra is, hogy a természettudomány szemszögéből ezek a magasabb rendű létszintek nem rendelkeznek önálló léttöbblettel. A szerveződés, ugyanis, amely például az élőt létrehozza az élettelenből, az anyag saját tulajdonsága. Más megfogalmazásban: két hidrogénatom már rendelkezik a hidrogénmolekulává válás képességével, vagyis a szervezetlen létezőben potenciálisan benne rejlik a szervezett változat. Az önfelülmúlás a hittudományban A modern teológia szerint a léttöbbletek kialakulásának végső lehetséges feltétele Isten, aki a természeti tényezők autonómiájának meghagyásával biztosítja az evolúció sikerét. (Siker alatt ez esetben a folyamatos önfelülmúlást kell érteni.) Ezt az önfelülmúlást biztosító tevékenységet nem úgy kell elgondolni, hogy Isten megszakítja az empírikus események láncát, vagy hogy megold valamit az empírikus létező helyett, hanem úgy, hogy ő mindig megadja, hogy a létezők önmagukat kibontakoztathassák, s adott esetben lényegükkel adott korlátaikat felülmúlják.46

46

Turai: Az ember evolúciója…

33


Teilhard de Chardin fejlődéselmélete A század keresztény gondolkodói közül Teilhard de Chardin volt az, aki a legtöbbet tette a Világ fejlődésének hitbeli értelmezéséért. Ő Duns Scotushoz hasonlóan Krisztusban értelmezi a teremtést.47 Krisztus az Omega pont, amely felé a Világ fejlődése tart. A Kozmosznak Krisztus felé tartó fejlődésében egymásra épülve jelenik meg az anyag, az élet, az ember, a szellem és végül a krisztusi ember evolúciója. Az egyes szinteken ugyanaz a folyamat játszódik le: a létezők befutják fejlődési útjukat, beteljesülnek, végül megszülik a következő létszintet (pl. az anyag fejlődésének beteljesülése: az élet megjelenése.) A IV. fejezetben már szóba került, hogy Teilhard rendszerének természettudományi vitathatóságát éppen ezek az irányított ortogenezist sugalló nézetei jelentik. A zavart az okozza, hogy Teilhard kora természettudományából vett képekkel beszél filozófiai igazságokról. “Ortogenezisét” akkor érthetjük meg, ha – mint ő is teszi – a lézezők egyetemes jellemzőire koncentrálunk. A különböző létszintek létezőinek egyetemes vonásait emeli ki. Az ellentétes töltésű részecskék vonzódásában például ugyanúgy az irányultság fogalmát látja meg, mint – egy másik szinten – az éhes állat táplálékkeresésében. A hangsúly tehát nem a konkrét evolúciós mechanizmusokon van, hanem azon, hogy a szerveződés, a bonyolódás spontán módon kialakít olyan magasabb rendű dolgokat, mint például az irányultság. Az egyenes vonalú fejlődés pusztán a szervezettség növekedésére és a – filozófiai szempontból – magasabbrendű létformák törvényszerű megjelenésére vonatkozik. A fejlődés szabadsága A világ változása során, szervezettségüket tekintve, egyre magasabb rendű létformák jelennek meg. Ezt a jelenséget nevezhetjük a világban tapasztalható fejlődésnek. Ez a folyamat olyan szempontból célirányos, hogy a magasabb rendű formák megjelenése felé tart, de az irányultság az Univerzum saját tulajdonsága, amelyet már a teremtésben megkap. A fejlődés tehát saját törvényei szerint zajlik le Egy irányba mutató, de – a Világ keretein belül értelmezve - nem irányított.

47

Teilhard de Chardin: Az emberi lelenség.

34


VI. Következmények Scotusnak a természetes tudásról vallott nézeteivel (lásd II. fejezet) csak látszólag ellentétes az a felfogás, hogy a teremtett világ törvényeinek minél mélyebb ismerete Isten mélyebb megismeréséhez vezet el minket. Annak, aki nem találkozott a kinyilatkoztatással, vagy nem hisz benne, a teremtett világ nem Istenről beszél. Mi már előzőleg hisszük a kinyilatkoztatást és ezért értelmezzük így a teremtett világot. De fontos, hogy az alapvető feltevésen kívül – nevezetesen, hogy a világ Istenről beszél nekünk – más előzetes koncepció ne zavarja a vizsgálódást. A transzcendentális reflexió segítségével tehát azt vizsgálhatjuk, mit mond el számunkra Istenről a Természet szabadsága. Isten a világot – az Univerzum saját törvényei szabta keretek között - a szabad önrendelkezés jogával ajándékozta meg. Ez azt jelenti, hogy mind az élő, mind az élettelen természetet bevonta a teremtés művébe. A világ nemcsak feladatot kapott az Isteni terv végrehajtására, hanem lehetőséget is, hogy részt kapjon végső beteljesüléséből, a megtestesülés eseményéből. Nemcsak az ember, hanem az egész Természet arra van meghívva, hogy részt vegyen az Isten és a Világ közti szeretetkapcsolatban. Ez mutatja meg számunkra Isten szeretetét és megbecsülését a Világ felé. A Természet vizsgálata Isten felé fordította a tekintetünket, de amit Istenből megtapasztaltunk, az máris visszafordítja figyelmünket a teremtmények felé. És itt visszaérkeztünk kiindulópontunkhoz, Szent Ferenchez, és ahhoz a viszonyhoz, amely őt a Teremtett világhoz fűzte. Az ember helyes magatartása az hogy tiszteli és szereti a Természetet. Nemcsak azért mert isten is szereti és becsüli, tehát ez a hozzáállás önmagában is jónak látszik, hanem azért is, mert, a szabadságot vizsgálva, a többi teremtmény egyenrangú testvérünknek bizonyult. A testvériségnek most egy új távlata bukkant föl előttünk. Nemcsak közös Atyánk, Teremtőnk van, de a megtestesülés művére is együtt kaptunk meghívást. Úgy tűnik nem vagyunk “választott faj”, vagy legalábbis nem jobban, mint a többi. A Világ más létezője is eljuthatott volna arra a fokra, hogy a kinyilatkoztatást befogadja. Mi szereztünk tudomást róla először, de általunk az egész világnak szól. Isten Krisztusban az egész emberiséget, és az emberiségben az egész világot megszólította és üdvösségre hívta. Talán bántja az önérzetünket, hogy nem vagyunk egyszülöttek, de sokkal inkább örülhetünk, hogy vannak testvéreink. A testvéri szemléletből egy egészen új magatartásformának kell kibontakoznia. A környezetvédelem, saját érdekünkben, a természettel harmonizáló, mégis emberhez méltó élettér megőrzésére irányul. Ez máris sokkal értékesebb magatartás mint a Természet önző és figyelmetlen kizsákmányolása és rombolása. A Teremtett Világot azonban nemcsak saját védendő környezetünknek kell tekintenünk. A természeti szabadsággal kapcsolatban tapasztaltak alapján - ahogy Szt. Ferenc tette - testvéri tisztelettel és szeretettel kell fordulnunk minden teremtmény felé. Ezek a tanulságok összhangban vannak a II. Vatikáni zsinat tanításával, amely “a keresztény teremtéstan egyes kérdéseit az Isten jó adományaiba vetett bizalommal, a világra nyitottan és nagy optimizmussal tárgyalta. Az összes élőlények életlehetőségeinek fenntartása egyre nagyobb gondot jelent; ennek nyomán ma egyre sürgetőbb az a feladat, hogy az embereket ráébresszük a teremtés megőrzésében vállalandó közös felelősségükre.”48

48

Sattler-Schneider: Teremtéstan, 215.o.

35


Figyelmünk Istenről ismét visszafordul a teremtmények felé. Ahogy Szent Ferenc megmutatta, az ember helyes magatartása az hogy tiszteli és szereti a Természetet. A szabadságot vizsgálva a többi teremtmény egyenrangú testvérünknek bizonyult. Nemcsak közös Teremtőnk, de a megtestesülés művére is együtt kaptunk meghívást.

36


VII. Összegzés Joannes Duns Scotus (1265-1308), a skolasztikus teológia egyik legeredetibb, legkiemelkedőbb alakja volt. Teológiai rendszerét pontos, árnyalt fogalmak, és merész, kritikus hozzáállás jellemzi. Sokan Szt. Tamás kíméletlen kritikusaként tartják őt számon. Alapjában véve nem volt természetbölcselő, de meglátásai olyannyira jól illeszkednek a világ és az ember természetéhez, hogy természetbölcseleti gondolatok kiindulópontjául szolgálhatnak. Scotusnak ez a “természeti” gondolkodása, amely eredményeit kompatibilissé teszi a természetbölcselettel, két forrásból táplálkozik: a ferences lelkületből és az oxfordi szellemiségből. Duns Scotus merészen szembeszáll Aquinói Szt. Tamás szabadságról szóló tanításával. Nem fogadja el, hogy az akaratot az értelem határozza meg, vagyis az akarat szükségszerűen a felismert jó mellett dönt, tehát az emberi cselekvést külső tényezők determinálják. Scotus szerint az akarat nem szükségképpen választja azt ami ismerete szerint a legjobb: választhatja a rosszat is. Ezen kívül az akarat nem lehet szabad, ha más, külső tényező határozza meg a cselekvést. Az emberi szabadság kívülről nem determinált, és megvan azt a képessége, hogy önmagát meghatározhatja. Az scotusi szabadság legnagyobb hatása abban áll, hogy befolyásolta Krisztus megtestesülésének módját. Mivel Ádám vétkezett, Krisztus megváltóként jött el. Ha azonban az ember nem bukott volna el Krisztus nem megváltóként testesült volna meg. Tehát: az emberi szabadság nem változtatta meg az üdvtörténet célját és annak beteljesülését (Krisztus megtestesülését), de nagymértékben befolyásolta annak módját. Az ember tehát szabad akaratával nem csak saját sorsát befolyásolja, hanem az egész üdvtörténetet. Duns Scotus teocentrikus és krisztocentrikus teológiai rendszerében a világ teremtésének elsődleges célja a megtestesülés. Scotus látomásának fényében indul el Teilhard de Chardin, aki a természettudományos reflexiót felhasználva, megpróbálta felvázolni a teremtés időbeli kezdetétől a teremtés céljáig vezető utat. Szerinte az anyag, az élővilág, az ember és a szellem evolúcióján át egyenes út vezet a krisztusi ember megjelenéséhez. Ebben a teológiai értelmezésben azonban feszültséget okoz, hogy az evolúcióbiológiai bizonyítékok szerint a véletlen jelentős szerepet játszik az élővilág változásában. Ilyen módon nehéz célirányos evolúcióról beszélni. Ha továbbgondoljuk a scotusi merész, az üdvtörténetet befolyásolni képes emberi szabadságot, és közben megmaradunk a krisztocentrikus teremtésfelfogás kontextusában, a megoldás a szabadság-fogalom kiterjesztésével, azaz a temészeti szabadság fogalmának bevezetésével kínálkozik. A Természet szabadsága (vagy más megfogalmazásban a természeti szabadság) azt jelenti, hogy Isten a teremtésben szabadsággal is felruházta a Világot. A Világ rendelkezik azzal a képességgel, hogy benne, egymásra épülve, egyre magasabb létformák jelenjenek meg. Így előbb-utóbb, valamilyen formában eljut a Krisztus megtestesülését befogadni képes állapotba. De hogy ez pontosan mi módon történjék, Isten nem határozta meg előre. A Scotus által megfogalmazott emberi szabadság mintájára, a Természet szabadsága nem változtathatta meg az üdvtörténet célját és annak beteljesülését (Krisztus megtestesülését), de nagymértékben befolyásolhatta annak módját. Feltételezzük, hogy amikor Isten eleve elhatározta, hogy Krisztusban belép a Világba a megtestesülés helyét, idejét és módját a Természet szabadságára bízta. Mindez a Természet szabad útkeresésének – természettudományosabban fogalmazva – véletlen próbálkozásainak – sikeres eredménye. Ugyanakkor fel kell tételeznünk, hogy (szerepében) az emberhez hasonló

37


létező megjelenésének lehetőségét a világnak eleve hordoznia kellett, hogy az a kinyilatkoztatást befogadhassa. Ilyen létező azonban más alakban is megjelenhetett volna. Ha az Univerzum kialakulásától az ember megjelenéséig tartó út bármelyik lépésében morfológiai irányítottság lépne fel, a természeti szabadság egésze lényegét veszítené. Így ahhoz, hogy értelme legyen természeti szabadságról beszélni, szükség volt annak igazolására, hogy 1. a mai Világegyetem kialakulása és fejlődése, 2. a földi élet megjelenése, 3. az élővilág evolúciója, 4. az ember megjelenése és biológiai törzsfejlődése mindenféle külső beavatkozás nélkül spontán módon végbemehetett, valamint hogy 5. a világban tapasztalható valahonnan valahová tartó fejlődés. Vizsgálódásunk során arra a megállapításra jutottunk, hogy az Univerzum változásai nem igényelnek külső beavatkozást. Az események általában több egyenrangú lehetőség egyikeként valósulnak meg. Ugyanakkor a Világ fejlődik, abban az értelemben, hogy önfelülmúlás, léttöbblet megjelenése tapasztalható benne. A teológia szerint a léttöbbletek kialakulásának végső lehetséges feltétele Isten, aki a természeti tényezők autonómiájának meghagyásával biztosítja az evolúció sikerét. (Siker alatt ez esetben a folyamatos önfelülmúlást kell érteni.) Ezt az önfelülmúlást biztosító tevékenységet nem úgy kell elgondolni, hogy Isten megszakítja az empírikus események láncát, vagy hogy megold valamit az empírikus létező helyett. A teremtő – azon felül, hogy teremti és létben tartja a létezőket mindig megadja, hogy önmagukat kibontakoztathassák Hogy az isteni teremtés és a Világ szabad fejlődésének viszonyát jobban megérthessük, szükség volt két fogalom, a szabad útkeresés és a koncentrikus Világegyetem bevezetésére. Mindkettő segít elkerülni azt a nyomasztó félreértést, hogy Isten megteremtette a világot, utána pedig magára hagyta és a véletlenek játékszerévé tette. A transzcendentális reflexió fényében azt vizsgáltuk, mit mond el számunkra Istenről a Természet szabadsága. Isten a világot – az Univerzum saját törvényei szabta keretek között - a szabad önrendelkezés jogával ajándékozta meg. Ez azt jelenti, hogy a természetet bevonta a teremtés művébe. Azt akarta, tehát, hogy részt kapjon végső beteljesüléséből is Az egész Természet arra van meghívva, hogy részt vegyen az Isten és a Világ közti szeretetkapcsolatban. A Természet vizsgálata Isten felé fordította a tekintetünket, de figyelmünk máris ismét a teremtmények felé fordul. Ahogy Szent Ferenc megmutatta, az ember helyes magatartása az hogy – amint Isten is - tiszteli és szereti a Természetet. A szabadságot vizsgálva a többi teremtmény egyenrangú testvérünknek bizonyult. Nemcsak közös Teremtőnk, de a megtestesülés művére is együtt kaptunk meghívást.

38


Irodalom Alszeghy Z.: A Kezdetek teológiája. Teológiai Kiskönyvtár II/6, 1979, Róma. Báldi T: A történeti földtan alapjai. Tankönyvkiadó, 1987, Budapest. Bakken, G. S.: Creation or evolution? National Center for Science Education, 1995, Berkley. Barsi B.: A megtestesülés misztériuma. Vigília, 1994.3, Budapest. Brooks, J. – Shaw, G.: Az élő rendszerek eredete és fejlődése. Gondolat Kiadó, 1981, Budapest. Davis, P.: Isten gondolatai. Egy racionális világ tudományos magyarázata. Kulturtrade Kiadó, 1995, Budapest. Duns Scotus, J.: Szemelvények. (Szovák Kornél fordítása). Vigília, 1994.3, Budapest. Gábris Gy, - Marik M, - Szabó J.: Csillagászati földrajz. Tankönyvkiadó, 1989, Budapest. Gál F.: Dogmatika I. Szent István Társulat, 1990, Budapest. Galácz A.: Arról, hogy miért kell tiltakozni... Hírlevél (A Magyarhoni Földtani Társulat Értesítője), 1999.5-6, Budapest. Géczy B.: Lamarck és Darwin. Magvető Kiadó, 1982, Budapest. Géczy B.: Az evolúvió a hátsólépcsőn? Magyar Tudomány, 1987.2, Budapest. Géczy B.: Őslénytan. Tankönyvkiadó, 1989, Budapest. Gould, S. J.: A panda hüvelykujja. Európa Könyvkiadó, 1990, Budapest. Horváth P.: Fordulat és útkeresés a modern katolikus gondolkodásban. Magyar Tudomány, 1999.5, Budapest. Jáki Sz.: Amit Isten mértékkel teremtett, csak mérésekkel igazolható. Természet Világa, 1996.8, Budapest Juhász L.: Bölcseleti embertan. Teológiai Kiskönyvtár IV/3, 1978, Róma. Kókay J. & Magyar, I.: Elmosta-e az evolúciót az özönvíz? Christianus – OMC, 1994, pp. 69-80; Budapest – Bécs. Kordos L.: Hit és evolúció. Természet Világa, 1998.5, Budapest. Lamarck, J-B. A.: A természet fejlődése. Kriterion Könyvkiadó, 1986, Bukarest. Leakey, R.: Az emberiség eredete. Kulturtrade Kiadó, 1995, Budapest. Lipták P.: Embertan és emberszármazástan. Tankönyvkiadó, 1980, Budapest. Manley, G.: Duns Scotus Oxfordja. Vigília, 1998.6, Budapest. Maynard Smith, J. – Szatmáry E.: A lakható világok valószínűségéről. Természet Világa, 1997.4, Budapest. Molnár B: A Föld és az élet fejlődése. Tankönyvkiadó, 1984, Budapest. Nemesszeghy E.: Az Anyagi Világ. Teológiai Kiskönyvtár IV/1, 1982, Róma. Nyíri T.: A filozófiai gondolkodás fejlődése. Szent István Társulat, 1991, Budapest.

39


Paskai L.: A szabadság Duns Scotus tanításában. Vigília, 1994.3, Budapest. Rózsa H.: Az Ószövetség keletkezése. Szent István Társulat, 1986, Budapest. Sattler, D. - Schneider, T.: Teremtéstan. In: Schneider, T. (szerk.): A dogmatika kézikönyve I. Vigília Kiadó, 1996, pp.129-248; Budapest. Szabó F.: Karl Rahner. Teológiai Kiskönyvtár I/8, 1981, Róma. Turai, A.: Kozmológiai antropológia. Főiskolai jegyzet, 1987, Szeged. Turai A.: Az ember evolúciója katolikus szemmel. In: Kókay J. & Magyar, I.: Elmosta-e az evolúciót az özönvíz? Christianus – OMC, 1994, pp. 69-80; Budapest – Bécs. Teilhard de Chardin, P.: Az emberi jelenség. Gondolat Kiadó, 1980, Budapest. Várnai J.: Ki volt Duns Scotus? Vigília, 1994.3, Budapest. Volpe, E. P.: Evolúció. Gondolat Kiadó, 1977, Budapest. Vida G. (szerk.): Evolúció I. Az evolúció genetikai alapjai. Natura, 1981, Budapest. Weissmahr B.: Hit és Tudomány a katolikus teológia szemszögéből. Magyar Tudomány, 1999.5, Budapest. Walker, K. R. (szerk.): The evolution – creation controversy. The paleontological Society special publication 1, 1984, New York.

40

Gondolatok Duns Scotus szabadság-fogalma nyomán

Recommend Documents