GONDOLATOK A LOVAS NOMÁD HAGYOMÁNYRÓL BARTOSIEWICZ László

GONDOLATOK A „LOVAS NOMÁD” HAGYOMÁNYRÓL BARTOSIEWICZ László

ELTE Bölcsészettudományi Kar Magyar Középkori és Koraújkori Régészeti Tanszék

Bevezetés A ló, minden háziállatok legelőkelőbbike, háziasítása óta az érdeklődés középpontjában áll. Ennek következtében a rá vonatkozó írásos és képi források tömkelege máig sem mentes a túlzásoktól és torzításoktól. Ráadásul, népszerűsége okán a lóhoz „mindenki ért”, így a legkülönbözőbb műkedvelő elképzelések is lépten-nyomon beszivárognak a köztudatba. Mindebben évezredek óta folytonos értékítélet tükröződik. A jómódú országokban lovas klubok, versenyszövetségek, a Lajtától keletre a Kaukázuson túlig a számos vetélkedő „lovas nemzet” (hazánkon kívül pl. Irán, Kazahsztán, Türkmenisztán, Örményország) nagyközönsége, sőt ideológusai tanúsítanak megkülönböztetett érdeklődést e háziállat iránt. Az indoeurópai azonosságtudat és a lovas hagyomány vélt vagy valós összefüggéseit régóta megkülönböztetett tudományos és laikus érdeklődés kíséri (1. ábra, Bökönyi 1994). A lófélék csontjainak pontos meghatározása nem mindig könnyű. A lovat a gazdaságilag fontosabb óvilági haszonállatoknál (szarvasmarha, juh, kecske, sertés) később háziasították, feltehetőleg a vadló természetes elterjedésének déli, a korai fémművesség kialakulásának pedig északi határövezetében. Itt találkozhatott ugyanis a gyors közlekedés, a hatékony hadviselés megnövekedett igénye az erre legalkalmasabb állatfaj vad ősének előfordulásával. A lóháziasítás egyik színhelyét eddig Dél-Ukrajnában feltételezték, időpontként pedig a Kr. e. IV. évezred tűnt a legvalószínűbbnek (Benecke 1994: 294). A ló háziasításával kapcsolatban a tisztánlátást két körülmény nehezíti: 1. Legtöbb háziállatunk korai változatáról tudjuk, hogy a természetes kiválasztás háttérbe szorítása miatt kezdetben vad ősénél kisebbé vált. A lovon azonban nem tapasztalunk ilyen egyértelmű, a csontleleteken megállapítható méretcsökkenést. 2. A háziló viszonylag ritka húshasznosítása miatt maradványai kis számban fordulnak elő az őskori lelőhelyek többségén, így a vad- és házilovak közötti méretkülönbségek amúgyis csekély különbség statisztikai értékelésére gyakorlatilag alkalmatlanok.

1. ábra

A hagyomány úgy tartja, a germán harcosoknak egykor hat lovat kellett próbatételként átugraniuk. Gyakorlat egy német laktanyában az 1930-as években (Eipper 1938: 129). Figure 1 According to German mythology, warriors had to jump across six horses as a test of their provess. Military excercise in Germany during the 1930s (Eipper 1938: 129).

Tekintettel arra, hogy a csonttani bélyegek kis változatosságuk és a vázmaradványok általában ritka volta miatt meglehetősen bizonytalanok, különös jelentőségű, hogy a kazahsztáni Botaiban Kr. e. 3500-ból származó, rézkori cseréptöredékeken kancatej maradványait sikerült azonosítani. Ez a felfedezés egyértelműen fejhető, azaz háziasított lovak jelenlétét bizonyítja, független forrás alapján igazolva a lelőhely lómaradványaival kapcsolatban korábban tett csont alaktani és patológiás esetekre vonatkozó feltételezéseket (Outram et al. 2009). A ma élő házilovak közös ősének az eurázsiai vadlovat (Equus przewalskii Poljakoff 1881) tekintjük, amely – az Európa szerte vadasparkokban, természetvédelmi területeken (pl. a Hortobágyon) tartott törzskönyvezett méneseket leszámítva – Belső-Mongólia félreeső pusztáira szorult vissza (Bökönyi 2006). A XIX. század második felében Dél-Oroszországban elejtett tarpán nevű lovakat Antonius 1912-ben önálló vadló fajként írta le, a házilovak másik ősének vélve azokat. Az elmélet

1

BARTOSIEWICZ LÁSZLÓ hitelét gyengíti, hogy a „fajleírás” mindössze két tarpán csontvázán alapul, amelyek a kétkedők szerint elvadult házilovakból származnak (Matolcsi 1975: 176).

A ló jelentősége a nomádok életében A ló háziasításának legfontosabb haszna az emberi közösségek mobilitásának mérhetetlen növekedése lett. A lovak ezért szinte elválaszthatatlanok a köztudatban a „nomád” életmódtól. Hérodotosz a Kr. e. V. században írta le a sztyepp szkíta nomádjait, olyan sztereotípiákat teremtve, amelyek alapján a sztyeppi népeket azóta is mossák össze mint “nomádokat”, tekintet nélkül a különböző korok és földrajzi területek pásztorközösségeinek alapvető kulturális különbségeire. Míg az állattartás valóban központi helyet foglal el számos nép életében, a letelepedettség mértéke, a vándorlások iránya, távolsága és évszakossága igen sokféle lehet. Szoros értelemben a nomád, azaz vándorlegeltető állattartásra a nyájakkal vándorló közösség legeltetési lehetőségekhez alkalmazkodó mozgása jellemző. Az eurázsiai sztyeppen ezek a vándorlások nem feltétlenül ismétlődő, gyakran a szélességi körökkel párhuzamos útvonalat követtek. A nomádok jóléte attól függ, mennyire tudják hasznosítani a természeti környezet adottságait. Ez a vándorlás sebességén, a legelők méretén és minőségén egyaránt múlik. A nomád világképben a tér, idő és táj fogalmai emiatt sajátosan alakultak. A szarmaták, kazahok és a kalmükök nagyobb csoportjai nomádként éltek (Khazanov 1994). A legtöbb sztyeppi közösség azonban (pl. a szkíták is) letelepedett, földművelő életmódot is folytatott, a legjobb esetben is csak „félnomádnak” tekinthető. E szóhasználatnak azonban sajátos íze volt a XIX. század második felének magyar őstörténet kutatásában. Egyesek csupán a becsmérlő kicsengésű nomád kifejezés szépítését gyanították mögötte. Ennek ismeretelméleti háttere, hogy a korabeli tudományos gondolkodás a kultúra egyenes vonalú, előre mutató fejlődését feltételezte, nem számolt párhuzamos vagy másodlagosan fellépő jelenségekkel, a fejlődés vargabetűivel. Az finnugor eredet akkortájt kezdett kutatása is részben a „primitív” és „fejlett” kultúrák leegyszerűsített fejlődési sorába nehezen illeszthető eredményei miatt ütközött ellenállásba (Fodor 1997). A lóáldozat például egyes, egyáltalán nem nomád életmódot folytató, nyugat-szibériai népek életében is ismert. A vándorlegeltető életmód számos analóg vonást alakított ki egymástól olykor igen különböző

2

pásztorközösségekben: hasonlóságokon alapuló alaki és működésbeli egyezés jött létre fejlődésükben eltérő társadalmi jelenségek között (Bartosiewicz 2004: 368). Ennek egyik oka a nomád életmód lovaknak köszönhető nagyfokú és állandó mozgékonysága. Azonban nem egyszerűen a népesség mozgása gyorsult fel, hanem – mai fogalmaink szerint – az információ áramlása is. E közösségekben az újítások, stílusok, divatok hamar terjedtek, keveredtek, egységesítve az anyagi kultúra több elemét. Más vonások viszont, amelyek az egyes csoportok azonosságtudatával szorosabb kapcsolatban voltak, fokozott jelentőségüknél fogva fennmaradtak, sőt erősödtek. E két dialektikusan összefonódó, ellentétes jelenség gyakran külsődleges megnyilvánulásai a dilettáns tévhitek legfontosabb forrásai. A lépten-nyomon felbukkanó felületes hasonlóságokat ugyanis sokkal könnyebb értelmezni, mint a részletekben rejlő finom különbségeket (Bartosiewicz 2003). A közérdeklődés homlokterében álló ló valóban az eurázsiai és észak-afrikai nomád életmód és műveltség legfontosabb közös nevezője. Emiatt azonban a ló nem ragadható ki egyetlen népcsoport kizárólagos jellemzőjeként sem.

Lovak a hadviselésben A ló a nomád pásztorkodás mellett a portyázó hadviselés nélkülözhetetlen eszköze is volt. A szoros értelemben vett, V–VIII. századi népvándorlás kort megelőzően és jóval utána is, összesen legalább másfél évezreden keresztül különböző népek hullámai torlódtak egymásra a Kárpát-medencében (2. ábra). Élcsapataik általában azok a lovas harcosok

2. ábra

Nagyobb „népvándorlás kori” csoportok feltételezett jelenlétének időtartamai a mai Magyarország területén. Figure 2 The approximate presence of major „Migration Period” groups int he territory of present-day Hungary.

GONDOLATOK A „LOVAS NOMÁD” HAGYOMÁNYRÓL

voltak, akik mély, de rendkívül kedvezőtlen benyomást tettek a Nyugat-Európa akkori krónikásaira (Bóna 1993, Daim 1996). A hódító népek gyalogos vagy otthonülő tagjai nem voltak szem előtt, a források inkább a harcosokról szóltak. A lovas nomádként számon tartott iráni eredetű szarmaták például segédkeztek a germán kvádok lovasságának taktikai kiképzésében, Kr. u. 175-ben pedig, amikor a rómaiak vereséget mértek rájuk, hadisarcként 8000 lovast kellett a birodalom szolgálatába állítaniuk (Barkóczi 1980: 96). Száz évvel később, amikor a szarmata, vandál és szvéb szövetség ismét csatát vesztett a rómaik ellen, kétezer lovas harcost kellett a rendelkezésükre bocsátaniuk. A feljegyzésekben a lovas harcomodorral rablóportyázó népcsoportok neve is nem egyszer összekeveredett és a róluk alkotott kép egyre inkább összemosódott. Az általánosítások jellemző középkori példája a Thuróczy Krónika 1488-as brünni kiadásának az a fametszete (Thuróczy 1988), amely a hét vezért ábrázolja lóháton, keleties viseletben (3. ábra). A nyilvánvalóan anakronisztikus megjelenítés mellett feltűnő, hogy a mű ugyancsak 1488-as augsburgi kiadása csaknem azonos, színezett illusztrációjának latin nyelvű felirata: „A tatárjárás Magyarországon IV. Béla idején” (Monok 2002: 144–145). Az utóbbi képen csupán a lovas vezérek lobogóinak jelképei hiányosabbak, a gyalogos harcosok pedig furkósbot helyett szablyát, sőt visszacsapó íjat is viselnek.

A gyakorlati-gazdasági okok mellett azonban legalább ennyire fontos, hogy a lovak mindenkor jelentős szerepet játszottak az emberek hit- és érzelemvilágában. Áldozati állatként, harcostársként és státuszjelzőként egyaránt jelentősek voltak. Különleges az a Keszthelyen talált, feltehetőleg V–VI. századi germánok által harmadmagával eltemetett ló (Vörös 1999), amelynek nem kevesebb mint 17 csigolyája forrt össze egyetlen merev, bambuszrúdra emlékeztető csővé (4–5. ábra). Elgondolkod-

4. ábra

A keszthelyi germán ló összenőtt csigolyáinak elhelyezkedése. Figure 4 The location of fused vertebrae in the horse skeleton recovered from a Germanic burial in Keszthely.

tató, miért tartottak sokáig életben egy idült betegségben szenvedő, mozgásában korlátozott állatot? „Sámánló” lett volna életében, amint azt egykor Bökönyi Sándor fejtegette (Bökönyi 1974: 291), vagy csak valakinek kiöregedett kedvenc hátasa? Lóáldozat céljára tartották volna életben a másra alig használható jószágot? Annyi bizonyos, hogy ez a jószág lóként már használhatatlan volt (Bartosiewicz és Bartosiewicz 2002). A pontos választ soha nem tudjuk meg, de ez a lelet fontos bi-

3. ábra A hét vezér a Thuróczy Krónika brünni kiadásában. Figure 3 The Seven Chieftains of the 10th century Hungarian Conquest, shown in the 15th century, Brünn edition of the Thuróczy Chronicle.

A lóval kapcsolatos hiedelmek A ló nagy egyedi értékének gazdasági oka egyet ellő volta, ami az állomány utánpótlását lassítja. A csikó átlagosan 11 havi vemhesség után jön a világra, ami a kancák évenkénti elletését lehetetlenné teszi. Az ikerellés ugyancsak ritka kivétel.

5. ábra

Az összenőtt csigolyák középső, megvastagodott szakaszának röntgenképe (bal oldali nézet). A nyilak a hátcsigolyákra csontosodott különösen vaskos réteget jelzik. Figure 5 X-ray picture of the central section of the fused horse vertebrae (left side aspect. The especially thick bony crust is indicated by arrows.

3

BARTOSIEWICZ LÁSZLÓ

zonyítéka annak, hogy a ló és az ember kapcsolatát régen sem kizárólag gyakorlati szempontok határozták meg. A világ modern ipari országaiban minden bizonnyal éppen ez a jelképes, érzelmi kötődés a ló teljes kipusztulásának egyik legfontosabb akadálya. Bökönyi Sándor egyik iráni útja során lett figyelmes a lókoponyák kiaggatásának helyi szokására (6. ábra), amelynek párhuzamait Árpád-kori lelőhelyeken, illetve a hazai néprajzi irodalomban is megtalálta (Bökönyi 1978). Szarmata és középkori településeken azóta is kerültek elő magányos, de ép lókoponyák. Kérdés azonban, mennyire „nomád” szokással van dolgunk? Ahol lovat tartottak, a megbecsült állat gyakran jutott rituális szerephez. A feltehetőleg bajelhárító céllal kihelyezett lókoponya ismert volt például Németalföldön és a középkori Angliában is (7. ábra, Takács 1996).

7. ábra

Fészer tetejére kirakott lókoponya id. Pieter Bruegel „Szent György napi vásár” című XVI. századi képén. Figure 7 Horse skull on displayed on top of a shed in the 16th century picture by Pieter Bruegel the Elder entitled „St. George Day’s fair”.

A „nomád” lovak külleme

6. ábra

Kiaggatott lókoponya Iránban. Bökönyi Sándor felvétele. Figure 6 Horse skull on display in modern-day Iran. (Photo: Sándor Bökönyi).

4

A Kárpát-medencében elsősorban az avar-kori lovas temetkezések szolgáltatnak értékes régészeti állattani adatokat, mert – ellentétben a konyhahulladékként fennmaradt más állatcsontokkal – teljes csontvázakat tartalmaznak, így az embertani kutatásokhoz hasonló, statisztikailag megalapozott sorozatvizsgálatokra alkalmasak. Más keleti lovasnépek (köztük a honfoglaló magyarok) sírjaiban olykor csak a ló fejének és lábvégeinek csontjai ta-


8. ábra

Lóábrázolás egy Kr. e. IV. századi szibériai aranylemezen. Figure 8 Horses shown on a 4th century BC gold plate from Siberia.

lálhatók. Ezeket a temetéskor feláldozott lovak sírba helyezett bőréből származó maradványaiként sikerült azonosítani (Vörös 2000). A nagyszámú csontleletből az állatok marmagassága is becsülhető, amely 135-140 cm között ingadozott az avar és a honfoglalás korban egyaránt. Ez mai mércével semmiképpen sem mondható nagynak. A temetkezések százával vizsgált lovai a 160 cm körüli marmagasságú mai versenylovak helyett inkább egy zebra méreteit közelítették meg. A szemfogak fejlettségéből, a medencecsont alakjából és a végtagcsontok arányaiból megállapítható, hogy többségük harcosok mellé temetett csődör vagy paripa volt. A méretbeli hasonlóság azonban nem értelmezhető az avar- és magyar lóállomány folytonosságának bizonyítékaként. Ennek felméréséhez DNS vizsgálatokra lenne szükség. Feltehetőleg éppen a lovas életmódra jellemző hosszú távú mozgások során a lóállományok évszázadokon át keveredtek a kereskedelem, tolvajlások és a hadviselés miatt. A nomád életmód szigorú követelményei mellett, ez vezethetett ahhoz, hogy a népvándorlás kor lovainak testalkata sokban hasonlít egymáshoz. Minden bizonynyal ennek a következménye az is, hogy jelentősebb háziállataink közül éppen a lovak említett DNS vizsgálata mutatja a legszövevényesebb képet (Zeder 2004). Hazai ásatásokból keveset tudunk a hunok lovairól. Az Avar Birodalom VI–IX. századi fennállásához, illetve a X. századi honfoglaló időszakhoz képest az ő emberöltőnyi jelenlétük az V. századi Kárpát-medencében kevés állattani leletet hagyott hátra. Ezek híján a római Vegetius Renatus leírására hagyatkozunk: „A hun lovak nagyfejűek, hor-

gasan kosorrúak, kiülő szemekkel és szűk orrlyukakkal. Állkapcsuk széles és erős, nyakuk merev. Sörényük térdig ér, bordáik nagyok, gerincük görbe, farkuk lompos. Lábszáraik erősek, de lábaik kicsik, patáik szélesek, talpuk homorú. Testük szögletes, farukon semmi zsír, izmaik sem duzzadnak. Törzsük inkább hosszú mint magas, dongás, csontjaik erősek. Feltűnően véznák. De mindezt a csúfságot feledteti számos jó tulajdonságuk: józanságuk, okosságuk és az, hogy bármiféle sérülést könnyen elviselnek.” Ez a leírás nemcsak a szentpétervári Ermitázsban őrzött, Kr. e. IV. századi szibériai aranylemezek nagyfejű és csapott farú, stilizáltságukban is élethű lovacskáira illik (8. ábra), hanem a hazai lovas temetkezésekben lelt, évszázadokkal későbbi egyedek többségére is. A Feszty Árpád által Árpád fejedelem nyerge alá álmodott fehér ló a maga idejében legalábbis ritkaságnak számíthatott, semmiképpen sem felel meg a keleti „nomád” lovak típusának (9. ábra). Ugyanakkor a XIII. századi, csengelei kun vezér sírjában Vörös Istvánnak már mai elképzeléseink szerint is előkelő, kb. 145 cm marmagasságú, arab-jellegű ló maradványait sikerült azonosítania (Vörös 2001: 347).

9. ábra

Árpád fejedelem a száztíz éve átadott Feszty-körképről készült kiadvány fedőlapján. Figure 9 Grand Duke Árpád on the cover of an Album by Árpád Feszty, published over a century ago.

A régi lovak küllemének rekonstrukciójában meg kell értenünk az időtávlatokat. A lovas portyáikkal Közép- és Nyugat-Európát rettegésben tartó hunok (Kr. u. 425–452) és a kedélyesen „ka-

5


landozóként” emlegetett magyarok (899–955) viselt dolgait csaknem fél évezred választja el egymástól. A csengelei kun vezér lovát mintegy 800 esztendő a Vegetius Renatus által leírt hun lovaktól! Ez még a lassú szaporodású lovak esetében is legalább 150 nemzedék. Ennyi idő alatt bármely háziállat folyamatosan és elkerülhetetlenül változik, akár céltudatosan tenyésztik, akár nem. Tovább bonyolítja a képet, hogy a sokféle nép által tartott lovak nem egyetlen ízlés mentén tökéletesedtek. Itt sem töretlen ívű fejlődéssel van tehát dolgunk, legfeljebb a nomádok napi életének követelményei voltak nagyjából azonosak. A csontleletek hasonlóságai azt a kistermetű, mozgékony és feltehetően igénytelen alakot jellemzik, amelyet az analóg módon fejlődő „nomád” életmód kialakított. A lovas harcmodor tovább szűkíthette a hazai lovas sírokból ismert lovak megjelenését: legjobban a hasonló korú és termetű, szabvány „katonalovak”, csődörök és paripák maradványait ismerjük szinte valamennyi korból.

A lóhúsevésről A lóhús fogyasztása ugyancsak bonyolult kérdéskör. A gazdag régészeti leletanyagukból jól ismert iráni eredetű szarmaták, évszázadokig éltek az Alföldön a Római Birodalom árnyékában az első évezred elején. Ételhulladékukban eleinte kevés a letelepedett életmóddal összefüggésbe hozható sertés- és baromficsont. A ló fontosságát táplálkozásukban viszont aránylag sok szétszórt, vágásnyomokkal tarkított csont bizonyítja. Ugyanakkor már a Gilgames eposzban van utalás arra, hogy az értékes ló húsát nem eszik. Nem hasított patájú állat lévén a ló húsa a vallásos zsidó közösségekben is tiltott. Noha Mohamed próféta nem evett lóhúst, maga nem helyezte törvényen kívül e szokást. Az iszlám későbbi irányzatai azonban a lóhúsevés ellen fordultak. A lóhúsevő nomádok között élő mohamedán tadzsikok például vallásos meggyőződésből tartózkodnak úgy a lóhús mint a kancatej fogyasztásától. Az Európa északi részén élt germán törzsek közül a kvádok és vandálok lóhús fogyasztására vannak írásos utalások. A keresztény Európában a lovak húsától kezdetben egészségügyi okokra hivatkozva óvták a lakosságot. Erre vonatkozik Winfried Bonifatius angol misszionárius, későbbi püspök, 715-ben kelt tilalma, aki éppen a germán törzsek térítésén fáradozott. III. Gergely pápa (731–741) első intézkedéseinek egyike volt, hogy 732-ben tovább szigorított ezen a tiltáson, hogy a

6

lóáldozat pogány szokását megtörje (Becker 1994: 31). Mai, gyakorlatias értelmezés szerint a lóállomány védelme az iszlám terjeszkedésnek ellenállni képes, erős lovas hadseregek létrehozását segítette, de erre a feltételezésre semmiféle bizonyítékunk nincs. A magyar államalapítás idején ez a tilalom ugyancsak a lóáldozat pogány hagyományának felszámolását célozhatta, de erre utaló közvetlen adataink nincsenek. Csak annyi bizonyos, hogy a lóáldozat, lovas temetkezés valóban része volt a korabeli magyar kultúrának. A XIV. század végi Bécsi Képes Krónika gyakran idézett sorai szerint az 1046-os Vata-féle lázadás mintegy politikai gesztusaként „Vata átkos és kárhozatos biztatására mind a nép az ördögnek szentelte magát, lóhúst ettek és mindenféle gonosz bűnt cselekedtek” (Matolcsi 1982: 252). Nem tudni, magát a lóhúsevést menynyire szigorúan torolta meg az egyház. Annyi bizonyos, hogy Árpád kori falvainkban a lócsont leletek nem annyira ritkák a konyhahulladékban, mint várnánk (Biller 2007: 52–53). A Kárpát-medencébe a tatárjárás idején érkező, fokozatosan megtérített ázsiai eredetű kunok a csontleletek tanúsága a XVI. századig hódoltak e szokásnak (Takács 1988–1989). A lóhúsfogyasztás Európába a Felvilágosodás idején tér vissza, első sorban Franciaországban. Nehezen megállapítható mennyire serkentette ezt a kor antiklerikális szelleme, de komoly tudósok érveltek a lóhús egészséges volta mellett. Larry báró, Napóleon tábori sebésze lóból főzött erőlevessel állította talpra a sérült katonákat. A XIX. század végére a lóhús fogyasztása, a „chevaline” mellett szabályszerű kampány bontakozott ki. Franciaországban és Belgium vallon területein a lóhúsevés mindmáig talán a legelterjedtebb egész Európában. Budapesten, a második világháború magyar borzalmait tetőző ostrom idején az életmentő lóhúsevés nemzedékekkel később is a teljes kiszolgáltatottság jelképeként él tovább. Ez azonban nemcsak hazai sajátság: Európa szerte lóhúsra évszázadokig csak éhínségek idején fanyalodtak (10. ábra, Becker 1994: 31). A hazai felfogásra jellemző, hogy több mint negyedszázada a szépreményű pecsenyecsikó export komoly felvásárlási nehézségekkel küzdött. Akkor még sok gazda szemében elvetemültségnek tűnt volna a vágólovak hízlalása. E jelenkori példákban sokrétűen nyilvánul meg a lovak spontán szeretete valamint a „lovas nemzet” és a „nomád hagyomány” számos forrásból táplálkozó mítosza.


10. ábra Lóvágás és -feldolgozás Prága 1742-es ostroma során F. Geyer rézmetszetén. Figure 10 Slaughtering and processing horses during the 1742 siege of Prague. Copper etching by F. Geyer.

„Nomád” hagyomány az újkori Magyarországon Vándorlegeltetés (a ló szerepétől függetlenül) kialakulhatott közvetlenül, az úgynevezett követéses vadászatból, amint ezt például a rénszarvas háziasításával kapcsolatban feltételezik. Nomadizálásba torkollhatott olyan közösségek sorsa is, amelyek letelepült életmódjukat feladva, peremterületekre szorulva, másodlagosan fogtak vándorló állattartásba. Magyar vonatkozásban a képet tovább színezi, hogy az újkori ridegpásztorkodás ránézésre, külsőségei miatt, könnyen rokonítható a nomád állattartással. A rideg pásztorkodás azonban csak felhalmozott tudásában, módszereiben hasznosította végeláthatatlan pásztornemzedékek hagyományait. Működésében már a tőkés gazdálkodás tulajdonviszonyai érvényesülnek. A letelepedett közösségtől külön élő pásztor gyakran az egyes állatfajok gondozására szakosodott alkalmazott (11. ábra). A ridegpásztorok a földműveléssel nem hasznosítható pusztákra, mocsarakba, sűrű erdőségekbe (azaz a régi "nomádok" által is gyakran lakott peremterületekre) húzódtak vissza a rájuk bízott állatokkal.

Az ősi nomád hagyomány és a lovas ridegpásztorkodás hasonló munkamódszereinek, technikai elemeinek összemosásában nem kis szerepe volt a XIX. század elején lábra kapó „puszta” mítosznak. A romantika évtizedeiben a magyar Alföld az urbanizált Európa számára ugyanazt jelentette, amit jóval később az amerikai nagyvárosok lakosságának a Vadnyugat (Hollander 1975: 320). A magyar témák, noha többnyire a tömegízlés területén, az 1830-as évektől kezdve valósággal elárasztották a német irodalmat, képzőművészetet, illetve a sokszorosító műfajokat (Sáfrány 2000). E giccsbe hajló kép szerint a magyarok zömmel állattartással foglalatoskodnak, a pásztoremberek pedig az ázsiai ősök közvetlen leszármazottai. Régészetileg beleillik a „lovas nemzet” közhely akkori megerősödésébe, hogy Kecskemét határában, Benepusztán, 1834-ben felfedezik az első honfoglalás kori lovas temetkezést (Fodor 1997). A régészet és a lovas kultúra imázsának összefonódását finoman érzékelteti, hogy a magyar régészet atyjának, Rómer Flórisnak pozsonyi mellszobrát négy lókoponya díszíti (12. ábra). A millenniumi ünnepségek idejére a régészeti, történeti és néprajzi ismeretek felnagyított, kiszínezett elegye már szervesen beépült a

7


csaknem hivatalosság szintjére emelkedő nemzeti romantika vonulatába.

11. ábra A csikós, az újkori nagyállattartó gazdaságok bérmunkása, mindmáig a hortobágyi puszta eleven jelképe. Figure 11 Most horseherds („csikós”), worked as a hired laborers in Modern Age range herding enterprises. They remained a living symbol of the Hortobágy puszta in Hungary.

Következtetések Mindezek után talán érthetőbb, miért keltett akkora érdeklődést, hogy a „lovas nomád hagyományt” képviselő avar kagán valóban öszvérháton közlekedett-e? Ha a Kárpát-medencét érintő nagy népmozgások mintegy ezer esztendejét vizsgáljuk, az itt megfordult sokféle eredetű “nomád” nép életét meghatározta a ló. A hódítók élcsapatai olyan népcsoportok esetében is lovas harcosok voltak, amelyek lakossága esetleg nem is folytatott teljes mértékben vándorlegeltető gazdálkodást. A minden kultúrában megbecsült ló jelenléte azonban csak szükséges, de nem elégséges feltétele a nomád életmód igazolásának, amelynek mindig is

8

12. ábra Rómer Flóris mellszobra Pozsonyban (Stróbl Alajos alkotása). Figyelemre méltó a talapzatot díszítő négy lókoponya (Judith A. Rasson felvétele). Figure 12 The bust of Flóris Rómer, „Father of Hungarian archaeology” by Alajos Stróbl in his native town Bratislava (Slovakia). Note the horse skulls decorating the pedestal, a romantic reminder of the ancient Hungarian past (Photo: Judith A. Rasson).

számos változata létezett. A ló leglényegesebb szerepe a hosszú távú mozgások, a hadviselés felgyorsítása volt, ami megsokszorozott erőszakosságával az érintett kultúrák keveredésének egységesülésének irányába hatott. A háziállat az ember által létre hozott, kultúrára jellemző „termék”. A régészeti ásatásokon lelt állatmaradványok ezért tükrözik az adott kor és kultúra gyakorlati igényeit, értékítéletét, ízlését. Az eurázsiai nomád pásztorkodással összefüggésbe hozható lótípus, úgy tűnik, alapvetően kis termetű volt, s nemigen felelt meg a mai szépségeszménynek. Tökéletesen alkalmazkodott viszont a mindenkori vándorló életmód igényeihez, megpróbáltatásaihoz. Az itt tárgyalt másfél évezrednyi időszakban azonban szinte bizonyosan ki-


alakultak és el is tűntek helyi változatok, talán fajták is. Ha a tudós feladata valóban az, hogy a lényegest a lényegtelentől megkülönböztesse, a

kárpát-medencei „lovas nomád” hagyományok tanulmányozásával a lehető legnagyobb fába vágja a fejszéjét.

ABSTRACT THOUGHTS ABOUT THE „EQUESTRIAN NOMADIC” TRADITION László BARTOSIEWICZ

Institute of Archaeological Sciences Loránd Eötvös University

This paper begins with a short discussion about the historical importance of horses. Unfortunately, identifying the first domestic horses is difficult, since this is a domesticate whose skeletal dimensions did not spectacularly increase during early domestication. In addition, owing to the relatively rare meat exploitation of these valuable animals, their bones do not consistently occur in the food refuse. At prehistoric sites, it is usually impossible to tell whether horse bones represent a rare game animal or a precious domesticate. The importance of horses in nomadic lifeways is reviewed. It is also

emphasized that this animal was not only important in herding but in successful warfare as well way beyond the conventional 5–8th century chronological limits of the Migration Period. Archaeozoological evidence of horse related beliefs („shaman horses”, horse skulls on display, ritual horse meat consumption) are also briefly discussed. Touched upon, Modern Day urban mythology, confusing nomadic tradition with 16-19th century open range herding in the Great Hungarian Plain (on purely functional grounds) is discussed.

IRODALOM Barkóczi, L. 1980. History of Pannonia. In: A. Lengyel–G. T. B. Radan eds.: The Archaeology of Roman Pannonia. Lexington–Budapest: The University Press of Kentucky–Akadémiai Kiadó, 85–124. Bartosiewicz, L. 2003. A millennium of migrations: Protohistoric mobile pastoralism in Hungary. In F. Wayne King–Charlotte M. Porter, eds.: Zooarchaeology: Papers to Honor Elizabeth S. Wing. Bulletin of the Florida Museum of Natural History vol. 44, 101–130. Bartosiewicz, L. 2004. Animal Husbandry. In P. Bogucki–P. J. Crabtree, eds.: Ancient Europe, 8000 B.C. to A.D. 1000: An Encyclopedia of the Barbarian World. New York: Schribners' Sons, 366–370. Bartosiewicz, L. 2005. Lovak a Kárpát-medencében a honfoglalás előtt. História 2005/1–2, 10–12. Bartosiewicz, L.–Bartosiewicz, G. 2002. "Bamboo spine" in a Migration Period horse from Hungary. Journal of Archaeological Science 29.8, 819–830. Becker, C. 1994. Pferdefleisch – Notnahrung oder Gaumenfreude? Das Altertum 4, 29–46.

Biller A. Zs. 2007. Vecsés környéki árpád-kori települések csontanyagának állattani vizsgálata. Archeometriai Műhely 1, 45–54. Bóna I. 1993. A hunok és nagykirályaik. Budapest: Corvina Kiadó. Bökönyi, S. 1974. History of Domestic Animals in Central and Eastern Europe. Budapest: Akadémiai Kiadó. Bökönyi S. 1978. Árpádkori magyar szokás analógiája: kiaggatott lókoponyák közelkeleti falvakban (Analogy of a custom from the Period of the Árpád Dynasty: horse skulls stuck up on poles in Near Eastern villages). Archeológiai Értesítő 105/1, 91–94. Bökönyi, S. 1994. Das domestizierte Pferd in den asiatischen Steppen. In: B. Hänsel–S. Zimmer eds.: Die Indogermanen und das Pferd. Budapest: Archaeolingua, 115–122. Bökönyi S. 2006. A Przewalski-ló. Budapest: Archaeolingua. Daim, F. ed. 1996. Reitervölker aus dem Osten: Hunnen+Awaren. Schloss Halbturn, Austria: Burgenländischen Landesausstellung. Eipper, P. 1938. Das Haustierbuch. Vom Wesen der Schönheit und dem Nutzen unserer Tier-Ka-

9


meraden. Berlin: Deutsche Buch-Gemeinschaft. Fodor I. 1997. A honfoglalók műveltsége. Ómagyar Kultúra X, Separatum, 29–53. Hollander, A. N. J. den 1975. A magyar Alföld és Turnier „frontier hipotézise”. Ethnographia LXXXVI, 313–323. Khazanov, A. M. 1994. Nomads and the Outside World. 2d ed. Madison: University of Wisconsin Press. Matolcsi J. 1975. A háziállatok eredete. Budapest: Mezőgazdasági Kiadó. Matolcsi J. 1982. Állattartás őseink korában. Gondolat Kiadó, Budapest. Monok I. 2002. Kincsek a Nemzet Könyvtárából. Budapest: Magyar Könyvklub. Outram, A. K.−Stear, N. A.−Bendrey, R.−Olsen, S.−Kasparov, A.− Zaibert, V.−Thorpe, N.−Evershed, R. P. 2009. The Earliest Horse Harnessing and Milking. Science 323, 6 March, 1332–1335. Sáfrány Zs. 2000. Művészek gulyásábrázolásai – gulyások művészkedése. In: A magyar szürke marha eredete. Budapest: Magyar Szürke Szarvasmarhát Tenyésztők Egyesülete. Takács I. 1988–1989. Szentkirály középkori falu zoológiai leletei (Zoological finds from the Medieval village of Szentkirály). Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1988– 1989: 95–110.

10

Takács, I. 1996. Horse skulls on display: Archaeological evidence of a widespread custom from Hungary. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae 48, 317–320. Thuróczy J. 1488 [1980]. A magyarok krónikája (Horváth János fordítása). Budapest: Európa Könyvkiadó. Vörös I. 1999. Germán ló-kutya kettős sírok Keszthely avar kori temetőjében (Germanische Pferde-Hunde Doppelgräber im awarenzeitlichen Gräberfeld von Keszthely). Zalai Múzeum 9, 121–128. Vörös I. 2000. Az algyői honfoglalás-kori temető archaeozoológiai vizsgálata. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve – Studia Archaeologica VI, 357–401. Vörös I. 2001. Egy arab ló a 13. századi Magyarországon. In: Horváth F. szerk. A csengelei kunok ura és népe. Budapest: Archaeolingua, 341–347. Zeder, M. 2004. Recent advances in documenting animal domestication. Előadás a „What is the hottest in zooarchaeological sciences right now?” című konferencián, Koppenhága 2004. augusztus 26.

GONDOLATOK A LOVAS NOMÁD HAGYOMÁNYRÓL BARTOSIEWICZ László

Recommend Documents