Glied Viktor Nagy Roland (szerk.) Függésben Kényszerpályán a jövő?

Glied Viktor – Nagy Roland (szerk.)

Függésben

Kényszerpályán a jövő?

Pécs, 2010

Tartalomjegyzék Szerkesztői előszó

7

A fenntartható fejlődés dilemma Hajnal Klára

„A fejlődés mint szabadság”



9

A fenntartható fejlődés dilemmái

25

Nagy Roland

politikai függésben Antal Attila

Környezetpolitika a kormányprogramokban

43

Varjú Viktor

Útfüggőségben – a magyar fejlesztéspolitikába integrált környezeti politika

75

Horváth Norbert

Ki szolgáltasson? – Az ivóvíz-szolgáltatás kérdései a fenntarthatóság oldaláról

93

Gyimesi Péter

Belefulladunk? Modernizáció és függőségi viszonyok a dél-dunántúli hulladékgazdálkodásban

109

Pánovics Attila:

A környezetvédő NGO-k igazságszolgáltatáshoz való hozzáférése: előrelépések az Európai Unió jogában – visszalépések a tagállamokban

129

Energiafüggésben Kiss Tibor

Felelősség a jövő energiaellátásáért. Megújulóenergiastratégiák döntés-előkészítési szempontrendszere

145

Bokor László

Megújuló energiaforrások. Paradigmaváltás, avagy egy elfelejtett rendszer újra felfedezése? 5

159

Sipos Tamás

Megoldás lehet? Az atomenergia

185

Takács Gergely

Érdekházasság házassági szerződés nélkül. Az Európai Unió és Oroszország energiakapcsolatai

203

Nemzetközi függőségben Glied Viktor

Donorok és túlélők. Természeti katasztrófák és a nemzetközi politika

225

Dávid Géza

Miért (ne) bízzunk bennük? Érvek és érdekek hálójában a genetikailag módosított élelmiszerek

253

Vörös Zoltán

Kína: Északi célok – Déli dilemmák

269

Tarrósy István

„Dél–Dél függések”: 21. századi afro-ázsiai kapcsolatok és jelentőségük

289

Wilhelm Zoltán

Népességrobbanás, gazdasági növekedés és környezeti válság Indiában

309

Keserű Dávid

Vízszomj Ausztrália nagyvárosaiban – Vízhiány, vízkorlátozás és vízreform

Szerzőinkről



6

335 354

A fenntartható fejlődés dilemmái Nagy Roland Történelmi kitekintés

A második világháború pusztítását követő évtizedek túltermelési versenyének csatazajából lassan öntudatra ébredt az egyén, hogy aztán a fogyasztói társadalom masszájába olvadjon be. Az emberi igények és szükségletek látszólag kimeríthetetlen tárháza hihetetlen mértékű fogyasztásra ösztönözte a „nyugat” emberét, melynek fókuszában a jólét1 állt, szembeállítva azt az egyenlőségbe (közösségbe) vetett hit hamis utópiáját hirdetőkkel. A hidegháborúval fűszerezett békeidő korszakában az emberiség elhitte, hogy a bolygón ő az úr. A két ideológiai és politikai-gazdasági áramlat (kapitalizmus és kommunizmus) két szembenálló zászlós hajója ugyan direkt módon nem küzdött meg egymással, a „peremek” mentén a verseny mégis élesebb volt, mint bármikor. A képesség, hogy egy rossz lépéssel eltörölhetjük magunkat a bolygó felszínéről, egyben nyomás alatt tartotta a döntéshozókat, másrészről még inkább kiélezte a versenyt és azt a direkt konfliktus (háború) színteréről a technológia és a gazdaság mindenhatóságának színpadára helyezte át. A „több a jobb” elv mentén még nagyobbat, még többet, még jobbat, még minőségibbet és minél gyorsabban „teremteni” lett az ideológiák „egyetemes” célja. E gigászi verseny során kezdett homályosan derengeni a felismerés, hogy a természeti erőforrások és nyersanyagok végtelenségébe vetett hit hamis! A növekedés végességére ugyan már az előző századok gondolkodói2 is felhívták a figyelmet, mégis, „csak” a 20. század globalizálódó világában jött el az idő, hogy az ember szembekerüljön a maga által előidézett, létét veszélyeztető kihívással, a természeti környezet véges terhelhetőségének következményeivel. Rachel Carson amerikai ökológus Néma Tavaszát3 követően – lassan bár, de – sokat változott a világ. Az 1960-as évek új fuvallatai nemcsak a kultúra és művészetek, de a tudomány és az életvitel területén is komoly változásokhoz vezettek. A jólét által generált népességnövekedés étvágyát a technológiai vívmányokba vetett 25

Nagy Roland

mindenható hit táplálta, de az igények kielégítéséhez már nem volt elegendő a „kiszámíthatatlan” természet gondoskodása. A kémcsövekben teremtett vegyi csodák armadája biztosította mezőgazdasági terméshozam már sokkal inkább megfelelt a kétszeresére, majd háromszorosára duzzadó földi népesség számára. A fosszilis üzemanyagok gőzerővel hajtották a gazdasági fejlődés motorját, kiszolgálva a fogyasztói társadalom vélt és valós igényeit. Az önmagunkkal folytatott nagy verseny során „csupán” a természet környezeti és biológiai erőforrásairól feledkeztünk meg. Haszonállattá és haszonterménnyé zsugorodó faunánk és flóránk váltak a magát „bölcsnek” nevező ember versenyének áldozataiul. Az 1960-as évek ezen felismerésének eredményeként az egyesült nemzetek létrehozták a Nemzetközi Biológiai Programot, mely 10 éves működése során számba vette földünk teljes állat- és növényvilágát. E gigantikus nulladik lépésre volt szükség ahhoz, hogy megkezdődhessen a tárgyilagos vita földünk ökoszisztémájával és az ember bolygójára gyakorolt hatásával kapcsolatban. Donella és Dennis Meadows, Jorgen Randers és William W. Behrens az 1970-es évek elején újra előhúzta a kérdést a cilinderből (a világ legnevesebb tudósait tömörítő Római Klub4 cilinderéből). A növekedés határai című könyvük, nagy port kavart mind a tudományos és a civil, mind a gazdasági és politikai élet színpadán. A Római Klub nem kevesebbet állított (ami mai fejjel már triviálisan hangzik), mint hogy a rendelkezésre álló természeti erőforrások mennyisége nem hogy kimeríthetetlen, de olyannyira véges, hogy belátható időn belül nem a termelés fokozása, hanem a szinten tartása is nagy kihívást fog jelenteni az emberiség számára. A szerzők által felvázolt World3 modell szcenáriói érdekes és megdöbbentő képet alkotnak az akkor kilátásban lévő lehetőségekről. A fenntarthatóság kérdéskörének nyilvános boncolgatása ekkor indult fejlődésnek. A megjövendölt globális környezeti katasztrófára – mellyel végső soron magunkat keverjük végveszélybe – adható válaszlépések kutatása már a könyv megjelenésének évében, 1972-ben megkezdődött. Az 1972-es ENSZ-konferencia az Emberi környezetről5, elnevezésű eseményen már a világ apraja-nagyja, a pólus mindkét fele képviseltette magát Stockholmban. A konferencián született dokumentumok, nyilatkozatok és döntések hűen tükrözik vilá26

A fenntartható fejlődés dilemmái

gunk akkori geopolitikai helyzetét és erővonalait. A fejlődő országok aktív szerepvállalásának köszönhetően a szegénység tényezője itt jelent meg először – akár mint ok, vagy következmény – a környezetpusztítás problematikájában. A rendezvényen alkotott globális érvényű nyilatkozat, a megfogalmazott irányelvek, a 109 akcióprogram javaslat és az ENSZ Környezetvédelmi Programjának (UNEP) létrehozása jól szemlélteti, hogy lendületben és elkötelezettségben nem volt hiány a globális döntéshozói körökben. A nagy áttörés mégsem a gyakorlatban, hanem ismételten az elméleti síkon következett be. A ’80-as évek addig soha nem tapasztalt léptékű tudományos fejlődése, a nemzetközi gazdasági és fegyverkezési verseny, valamint a szabad piac önszabályozó mechanizmusai kipukkasztották a hidegháború lufiját. Az évtized során a környezetpolitika is elkezdte keresni saját Szent Grálját. Az ENSZ, Környezet és Fejlődés Világbizottsága,6 a mára már Brundtlandbizottság néven elhíresült szellemi kör új szintre emelte az ökológia centrikus gondolkodást. Megalkotta a fenntartható fejlődés koncepcióját, olyan célként kitűzött társadalmi és gazdasági fejlődést feltételezve, „… amely kielégíti a jelen generációk szükségleteit anélkül, hogy veszélyeztetné a jövő generációk esélyét arra, hogy ők is kielégíthessék szükségleteiket.”7. Ezzel a nagyon széles spektrumú definícióval, mint multidiszciplináris elmélet olvasztotta magába a társadalom, a gazdaság és a természeti környezet elemeit. Ugyanakkor az évtized végének labilis nemzetközi kompromisszum-keresése a nyugat és kelet, a fejlett és fejlődő nemzetek között, ha akaratlanul is, de némileg rányomta bélyegét a dokumentum tartalmi elemeire. A Közös Jövőnk című jelentés, a globális geopolitikai erővonalak átrajzolásának időszakában lehetőséget teremtett egy új, még szélesebb körű nemzetközi találkozó, az ENSZ Környezet és Fejlődés Világkonferencia8 összehívására. Az 1992-ben megrendezett Riói találkozón már 172 állam 108 kormányfője, mintegy 2500 NGO9 30 ezer résztvevővel képviseltette magát. A csúcs nem titkolt célja az volt, hogy megvizsgálja a Stockholm óta eltelt 20 év eredményeit, továbbá feltárja az ökológiai rendszerekre gyakorolt egyre intenzívebb negatív emberi hatás, a szegénység és a környezetszennyezés összefüggéseit, a globális károkozás és felelősségvállalás tisztázásának lehetőségeit, a tudomány és technológia szerepét a környezetvédelemben. Az esemény kapcsán olyan mérföldkőnek számító 27

Nagy Roland

dokumentumok láttak napvilágot, mint az Éghajlatváltozási Keretegyezmény, az Egyezmény a Biológiai Sokféleségről, már egy jogilag kötelező érvényű dokumentum, az AGENDA 21, mely elodázhatatlan feladatokat határoz meg a 21. századra és a Riói Nyilatkozat a Környezetről és Fejlődésről, ami 27 elvet fogalmaz meg természeti környezetünk és emberi létünk fejlődésének összefüggéseivel kapcsolatban. A konferencia kétséget kizáróan sikeresnek minősíthető abban a tekintetben, hogy komoly globális politikai előrelépés történt a problémák feltárásához vezető úton. Itt is érdemes viszont megjegyezni, hogy a ’90-es évek új reményei, a világbéke látszólagos megvalósulása, a szabad kereskedem egyetemességének hite és a pozícióját megszilárdulni érző tőkeorientált liberális demokrácia, vagy a fogyasztócentrikus szabad világ globális megvalósulásának lehetősége, áthatja a deklarált elveket. Azonban egyre nyilvánvalóbb, hogy „a történelem a végéhez érkezett”10. A riói eredmények elemzése olyan érzetet kelt, mintha a megalkotott általános döntések későbbi, gyakorlatba történő átültetése nem szerepelt volna a célok között. Mintha megvalósítható lenne a végtelen gazdasági fejlődés – hiszen minden fejlődő ország célja elérni a fejlettek életszínvonalát, és minden fejletté a színvonal emelése –, vagy azok a fenntarthatatlan magatartásminták és szokások, melyek a fogyasztáson keresztül a jól-lét illúziójával kecsegtetnek, és ez követendő lenne minden nemzet számára a nyugat által kijelölt fejlődési úton. A közös nemzetközi cselekvések alapjainak lefektetésétől, azaz Riótól napjainkig tartó időszak természetesen további jelentős eseményeknek is teret adott. A klímaváltozás negatív hatásainak és üvegházhatású gázok kibocsátásának mérséklésért összehívott 1997-es Kiotói Konferencia (COP-3), majd a további klímatárgyalások (máig összesen 16) a technológiai transzfer és – nem egyértelműen pozitív – közös cselekvés motorjai. A 2002-es Fenntartható Fejlődés Világkonferencián, Johannesburgban, ugyan már 191 ország képviseltette magát, mégis az Egyesült Államok – sokkal inkább a neokonzervatív vezetés – visszafogott hozzáállása megbélyegezte a konferencia hitelességét és sikerét. A találkozó legfontosabb dokumentuma a 37 pontos politikai nyilatkozat, melynek lényege, hogy a fenntartható fejlődést (egyszerre megvalósuló gazdasági és szociális fejlődés, valamint környezetvédelem) bolygónk minden országa és nemzete közös feladatának tekintse. Lényeges ele28

A fenntartható fejlődés dilemmái

mei – amik szinte megfelelnek a riói céloknak – a szegénység felszámolása, a globális egyenlőtlenségek megszűntetése és a környezet védelmének ismételt hangsúlyozása. Született még egy 50 oldalas cselekvési terv is, mely a megvalósulást volt hivatott rendszerezni. Továbbá, egy rövid mondat erejéig, meg kell még említeni a globális szegénység felszámolását középpontba helyező, 2000-es ENSZ Millenniumi Fejlesztési Célok elfogadását, vagy a súlyos kudarcnak tekinthető, 2009 végén rendezett koppenhágai klíma csúcs találkozót, melynek eredménytelensége még a mai napig a fülünkbe csenghet. A témakörben új fogalmak születtek és születnek, mint például a Kiotót követően megalkotott rugalmassági mechanizmusok, a „buborékmechanizmus” (közös megvalósítás), a „nyelők” kérdése (CO2-t elnyelő növények ültetése), vagy az „emissziókereskedelem” (amikor kibocsátó értékesítheti a szén-dioxid feleslegét). A megújuló energiaforrások egyre szélesebb spektrumú piaca is felkerült a gazdaság és kereskedelem portfóliói közé, de a nagy váltás még mindig várat magára! Ha igazán őszinték vagyunk, akkor be kell valljuk magunknak, hogy még a riói célokat sem közelítettük meg, a Kiotói Jegyzőkönyvet az Egyesült Államok a mai napig nem ratifikálta, új klímavédelmi megállapodás pedig nem született. Ebből adódóan jogosan merülnek fel különféle kérdések: Mi lehet mégis a tisztán közös cél elérésére tett kísérletek folytonos kudarca mögött? Melyek az „áthidalhatatlan” buktatók? Miként kell átültetni a fenntartható fejlődés elméletét a gyakorlatba? Merre haladjunk tovább, vagy talán a koncepciót kell újra átgondolni, megvizsgálni? Mi, vagy ki gátolja az emberiséget abban, hogy változtasson hozzáállásán? Talán csak saját maga? A következőkben rátérünk a fenntartható fejlődéssel kapcsolatos dilemmákra, hiszen ez jelen tanulmány központi témája is. A sokat idézett elmélet azon kritikus pontjait próbálom feltárni és összefoglalni, melyeket valami furcsa oknál fogva nem vagyunk képesek megvalósítani vagy esetenként – ahogyan tapasztalataink mutatják – értelmezhetetlenek a gyakorlatban. Továbbá pedig azokat, melyeket az elmélet – ismeretlen okokból ugyan, de – nem vett számításba. Neuralgikus pontok, a dilemmák feltárása

Mindennapjainkban is tapasztalhatjuk, hogy az ember otthagyta kézjegyét bolygónkon. Látjuk településeinket, legelőinket, szán29

Nagy Roland

tóföldjeinket, külszíni bányáinkat és erőműveinket. Elmélázunk saját építészeti csodáinkon, ipari létesítményeink és kereskedelmi központjaink hirdetik a mindenre elszánt, folyton siető, állandóan helyet váltó ember földi mindenhatóságát. A hosszú távú fenntarthatóságra való törekvés – mint láttuk – már lassan 30 éve a piacon van, mégsem veszi senki. Az önfeledt globális döntéshozói lelkesedés látszólag elmúlt, hiszen szeméthegyeink lassan uralják az óceánokat, az északi sarkvidék jéghegyei gyorsan olvadnak, fogyasztói étvágyunk pedig cseppet sem csökkent, sőt, szép vastagra hizlalja az egészségpénztárak kasszáját, melyek a világkereskedelem öbleiben érik el a bankok partjait és a vállalatok társadalmi felelősségének álruhájából csöpögnek vissza a szociális érzékenység parányi kútjaiba. Ezek szerint valahogy mégsem sikerül átültetni az elméletet a gyakorlatba… Geológiai törésvonalakra, árterületekre, vulkánok lábaihoz és szökőár veszélyeztette övezetekbe építkeztünk, a problémákért a természetet okoljuk – milyen érdekes az emberi elme –, mintha saját pusztításunkért, vagy rossz döntéseinkért más lenne a felelős, mintha önpusztításunk elkerülhetetlen mivolta már génkészletünkbe lenne kódolva. Pedig nemzetközi nyilatkozataink, akcióprogramjaink és cselekvési terveink azt feltételezik, hogy az ember már tudatában van tetteinek következményeivel. Megalkotta a felismerés fogalomkörét és definiált elvein keresztül fokozottan felhívta a figyelmet, hogy a dinamikus népességnövekedés és a természeti erőforrásaink tékozló felhasználása bioszféránk összeroppanásához fog vezetni. Úgy látszik, mégsem vagyunk képesek átlépni saját árnyékunkon. A következő szempontrendszer egyik célja, hogy összegyűjtse és rendszerezze azokat a neuralgikus pontokat, melyek felmerültek, felmerülnek a fenntartható fejlődés fogalomrendszerével kapcsolatban. Az egyes szempontok önmagukban is olyan széles spektrumot fednek le, hogy azok akár külön-külön is kitehetnek egy-egy tanulmánykötetet, ezért a megállapítások elsősorban összegzik és általánosan mutatják be a – vélt, vagy valós – dilemmákat. A kiválasztott nézőpontok természetesen tovább oszthatóak, de jelen írás szemszögéből a következőképpen hangzanak: • A rendszerszemlélet hiánya, avagy a részigazságok világa; • A természet eltartó képességének végessége; 30

A fenntartható fejlődés dilemmái

• •

A végtelen gazdasági növekedés; További humán faktorok • Népességnövekedés kérdései; • Az egyenlőség megvalósításának problematikája, azaz a szegénység felszámolásának illúziója.

A gyakorlatban a megfogalmazott kérdések természetesen szervesen összefüggenek, az egyiket a másiktól nehéz elválasztani, hiszen azok ok-okozati viszonyban állnak egymással. Ezzel a gondolattal el is érkeztünk a legalapvetőbb neuralgikus pont problematikájához. A rendszerszemlélet hiánya, avagy a részigazságok világa

A Gyulai Iván professzor által oly sokszor emlegetett megközelítés alapjaiban rengeti meg a fenntartható fejlődés emberközpontú szemléletét. „A világban a dolgok összefüggenek, egy rendszerben léteznek, ezért nem lehet őket különálló problémaként kezelni, vagy a fennálló problémákat rangsorolni.”11 Így az alá-fölé rendeltségi viszony tisztázása érdekében fel kell tegyük magunknak azt az egyszerű kérdést, hogy bolygónknak szüksége van-e ránk a túléléshez, vagy éppen fordítva, képesek vagyunk-e – jelen tudásunk szerint – létezni a nekünk otthont adó bolygó nélkül? A válasz biztosan mindenkinek egyértelmű! Ha tetszik, ha nem, zárt rendszerben élünk, amely csak bizonyos számú és minőségű rendszerelemet képes fenntartani, vagy eltartani. Mi, emberek ráadásul csupán e zárt rendszer egyik fő alkotóelemének, a bioszférának vagyunk a részelemei. Ugyan egy-egy szempillantás erejéig kitekinthetünk Földünk határain túl, elmerülhetünk vizeink ismeretlen világába, de – már csak testfelépítésünkből is adódóan – természetes életterünk a nekünk otthont és életteret adó bioszféra. A fenntarthatóság eredeti feltételrendszere három pilléren „imbolyog”, hiszen feltételezi, hogy az emberi társadalom és gazdaság további fejlődése akkor tartható fenn, ha azok elviselhető és életképes terhet rónak a környezetre, azaz Földünk legyen egyszerre képes fenntartani önmagát (bolygónk bioszféráját) és a folytonos, eltartóképesség határait feszegető növekedést. 31

Nagy Roland 1. ábra: A fenntartható fejlődés három pillérének vázlata

De így van-e ez a valóságban? Támaszkodik-e környezetünk ránk? Rendszerelemként hogyan értelmezhetjük magunkat egyenrangú halmazként a rendszerrel? Az évezredek során számos emberi közösség12 tűnt el a történelem süllyesztőjében, miután a megerőszakolt természeti és biológiai környezet nem válaszolt az imáikra. Már többször bebizonyosodott az is, hogy a túlélés érdekében alkalmazott, eleinte sikeresnek tűnő, új technológiai13 alkalmazások csatarendbe állítása ugyan rövidtávon kifizetődő, és egy korlátozott időszakban a hozam is hatalmas, de a hosszú távú fennmaradás kudarcának első lépcsőjére is ilyenkor lép fel az ember. A történelmi tanulságokból látszólag nem tanultunk semmit. Mivel nem alkalmazzuk a rendszerelmélet azon alapvetését, miszerint minden mindennel összefügg, ezért csupán részigazságokra kárhoztatott a világunk. Még mindig azt feltételezzük, hogy az adott időben, az adott kihívásra adható technológiai válaszok valóban megoldják a felmerült problémákat. Pedig általában ennek pont az ellenkezője szokott bekövetkezni. Számos esetben14 láttuk, hogy az ember által adott válaszok olyan, előre nem látható problémaspirált generáltak, melyre később már válaszolni nem lehetett,15 vagy csak újabb részmegoldásokkal, melyek sokkal nagyobb problémákhoz vezethetnek. 32

A fenntartható fejlődés dilemmái

Úgy vélem, hogy a fenntartható fejlődés emberközpontú koncepcióját újra kell értelmezni és egy olyan fenntartható állapotban lenne érdemes gondolkodni, mely beleillik az ökológia rendszerszemléletű gondolkodásba és az embert – mint a rendszer egyik elemét –, illetve az általa létrehozott gazdasági rendszert megfelelő helyre sorolja a zárt struktúra hierarchiájában. Ezen gondolat alapján a következő ábra megközelítése közelebb állna a valósághoz. 2. ábra: A helyesnek vélt megközelítés

Tehát, amennyiben a fenntartható fejlődés jelenleg elfogadott koncepciójából valóban hiányzik a rendszerszemlélet, az emberiség az elv gyakorlatba történő átültetése során ismételten a részigazságok elfogadásának hibájába fog esni és a részmegoldások sikerességétől függetlenül újra és újra szembe fog kerülni a rendszer többi elemének megválaszolatlan kérdéseivel. Mindezek eredményeként a gyakorlati megvalósulás szinte predesztinálja a kudarcot. Amennyiben a 2. ábra vélt megközelítése helyes, akkor a járható út az, ha a hangsúlyt a környezetcentrikus gondolkodásmódra fektetjük és mintegy új célként megfogalmazzuk természeti környezetünk igényeit is. Talán az eredeti fenntartható fejlődés koncepcióhoz képest éppen fordítva lenne érdemes meghatározni a feltételrendszert és azon kellene elgondolkozni, hogy; mire van szüksége a bolygónknak ahhoz, hogy az hosszú távon képes legyen eltartani és 33

Nagy Roland

fenntartani az emberiséget és épített környezetét? Ezzel a gondolattal a rátérek a következő neuralgikus pontra, melynek középpontjában bolygónk eltartóképességének határait állítom, lehetőleg eloszlatva a végtelenségébe vetett tévhitet. A természet eltartó képességének végessége

Földünk eltartóképességének megállapítása érdekében számos mutatószám született. Ilyenek például a HDI (Human Development Index – Emberi Fejlődés Mutató), a GPI (Alapvető Haladási Mutató), az ESI (Környezet Fenntarthatósági Mutató) és az ökológiai és hidrológiai lábnyom. De mint minden statisztikai mutatószám esetében, a változók és tényezők végtelenségéből adódóan nem leszünk képesek 100%-osan objektív és átfogó képet nyújtani a problémával kapcsolatban. Annyi viszont bizonyos, ha egy, az Amerikai Egyesült Államokban élő, középosztályhoz tartozó egyén ökológiai lábnyomát a Föld össznépességére vetítenénk ki, akkor a mostaninál 6,5-szer nagyobb bolygóra lenne szükségünk. Az emberiség szerencséjére a természet öngyógyító, regeneráló képessége természetesen létezik. Láthattuk annak gigantikus térnyerését a letűnt idők birodalmai felett. A buja növényzet átölelte és magába olvasztotta Angkor és Amerika indiánjainak építészeti remekműveit. Mit az ember egyszer elrabolt, azt a természet idővel vissza is vette. Kétségtelen, hogy az idő Gaiának dolgozik. A kontinenseket formáló litoszféra valós folyamatairól csak számításaink és feltételezéseink léteznek. A Himaláját és a Holdat ugyan meghódítottuk, de hidroszféránkról még alig tudunk valamit. Atmoszféránk anyaméhként ölel körbe minket és teremt lehetőséget az élet megannyi formájának fejlődéséhez. Emberi léptékkel felfoghatatlan nagyságrendű folyamatok zajlanak Föld nevű rendszerünkben, és mégis, mohóságunkkal odáig jutottunk, hogy életterünket legjobban magunktól kell féltenünk. Igen, végesek a határok. A természet regenerációjának ideje emberi léptékben mérve túl lassúnak bizonyul. Ugyan a Föld óráján még csupán pár másodperce létezünk, mégis lassan feléljük „isteni” adományunk. De hol is vannak Földünk eltartó képességének határai? Észre fogjuk-e venni a figyelmeztető jelzéseket? Az bizonyos, hogy földünk biológiai sokfélesége napról-napra csökken. A létfontosságú oxigént termelő növényzet évente Magyar34

A fenntartható fejlődés dilemmái

országnyi mérettel16 csökken. A minőségi termőföldek aránya az erdőpusztítás és helyükön új termőterületek művelés alá vételének ellenére is jelentősen csökken. A sarkvidékek jégtakarói és az édesvizű folyókat, tavakat tápláló gleccserek soha nem tapasztalt módon olvadnak és az ózonréteg állapota sem túl rózsás. Ebben a helyzetben nehéz lenne azt állítani, hogy bolygónk regenerációs képessége elfogadható helyzetben lenne. A nemzetgazdaságok a természeti kincseket jószágnak, egyszerű erőforrásnak tekintik, melyek addig érdekesek csupán számukra, amíg a maximális hasznot el nem lehet érni általuk. De gondolom sokan feltették már a kérdést, hogy mi történik majd, ha nem lehet már mit eladni? Az egyre gyakoribb vészjelzések ellenére rendíthetetlen gazdaságunk atommeghajtással robog a technológia optikai sztrádáin, minél többet és többet követelve a természet gondoskodásától. De meddig is tart még a technikai csoda, a fejlett világ szűnni nem akaró gazdasági növekedése? A végtelen gazdasági növekedés

Ugyan nem vagyok gazdasági szakember és a következő gondolatmenet sem minősíthető közgazdasági paradigmának, de az tisztán látszik, hogy a pénz nem foglalkozik az ideológiákkal. Mi sem példázza ezt jobban, mint hogy a 2008-ban kialakuló világgazdasági válság méretében ugyan sokszorosa volt a múltbélieknek, a termelésbe vetett hitet mégsem kérdőjelezte meg senki. Megdöbbentő adatokkal lehet szolgálni például az amerikai és európai bankszektor veszteségeiről és a teljesen eladósodott emberek millióiról, az olaj árának emelkedéséről, az adófizetők pénzéből nyújtott segítség dollármilliárdjainak „elpárolgásáról”, a milliónyi kis és közepes vállalkozás megszűnéséről, az autóipari termelés drasztikus visszaeséséről és a szolgáltatások területének leépítéséről. Ugyanakkor a világ autópályáin és megapoliszaiban nem szűnnek az akár kétszer tízsávos forgalmi dugók, világunk repülőterein állandó a forgalom, a sportstadionok teltházak előtt szórakoztatják a nagyérdeműt, a bankok is ismét egyre szívesebben nyújtanak hitelt mindamellett, hogy nagy autógyáraink újra gigantikus profitot termelnek. A kapitalizmus motorja ugyan füstölt egy kicsit, de a világ tőkeéhsége – elsősorban pénztőke-éhsége – mégsem rendült meg. Sőt, mindenki még több profitra, még több hasznos „jószágra” vágyik. 35

Nagy Roland

Vannak, akik a hangzatos környezetkímélő technológia alkalmazásának hatékonyabb termelési módszerein szeretnének meggazdagodni, de a termelés fokozásával ez még visszaüthet a jövőben. A profit maximalizálása és a verseny – mint tudjuk – senkire és semmire nincs tekintettel. A gazdasági növekedés nem számol a természetes élőhelyek biológiai sokszínűségének adottságaival és önfenntartó képességük törékenységével. De meddig is növekedhet ez a mesterséges kisgömböc? A válság előtti világunkra kivetítve, talán még mindig nem érte el a kritikus tömeg állapotát az ökologizmus és az ökológia centrikus gondolkodás. Hívei még mindig nem eléggé képesek akaratukkal befolyásolni a civil, politikai és gazdasági élet szereplőit, döntéshozóit. Utóbbi szektor pedig igazolja, hogy mindig lesznek olyanok, akik rövidtávú haszon érdekében a közösségi érdekekkel szemben kívánják érvényesíteni befolyásukat. A „világgazdaság” 1994 áprilisában átlépte az összes ember és „természet” alkotta korlátot és a mindentől és „mindenkitől” független WTO17 (Világkereskedelmi Szervezet) létrehozásával megteremtette az alapot a totálisan liberalizált világkereskedelemhez. Ennek eredményeképpen a földünket behálózó transz- és multinacionális vállalatok váltak korunk despotáivá.18 Ámbár a WTO feladata és célja a szabad világkereskedelem feltételeinek, szabályozásának és a felmerülő nézeteltérések bírálatának nemzetek feletti elfogulatlan megvalósítása. Mégis minden jó szándék és nemes cél ellenére felmerül a kérdés, hogy képes-e egy ekkora, nemzeteket átívelő szervezet valóban pártatlan maradni? És az „egy ország – egy szavazat” elvének alkalmazása során, vajon tényleg azonos súlyú-e például Magyarország és Kína lobbiereje? Vagy akár valóban képes-e független maradni a világvállalatok érdekérvényesítő befolyásával szemben? E kérdéseket jelen tanulmány nem hivatott megválaszolni, de mindenképpen segítségünkre lehetnek a világgazdaság lehetőségeinek átlátásához. A világgazdaság növekedésének határai nem léphetnek ki a környezeti keretek közül, mindenképpen a zárt rendszer határain belül maradnak. Azon belül is csakis úgy képzelhető el a gazdasági növekedés, hogy az ne veszélyeztesse bolygónk biológiai sokféleségét és természeti kincseit, de érdekli vajon a tőzsdét a biodiverzitás? Egy véges természeti rendszerben az annak részét képező emberi 36

A fenntartható fejlődés dilemmái

tevékenység, a gazdaság végtelen növekedése nem megvalósítható, mivel rendszerelemként, mintegy alrendszerként saját rendszerének határait képtelen átlépni. Láthattuk, hogy globalizálódott világunk gazdasága, a szabad világkereskedelem zászlaja alatt diadalittasan menetel és lehetőleg felemészt mindent, ami az útjába kerül. Még a fogyasztók végeláthatatlan igényeit is. Ugyanakkor mi, emberek vagyunk a gazdaságunk hajtóereje. Mi kényszerítjük a vállalatokat még több profit termelésére, mi fogyasztjuk termékeit, dolgozunk gyáraiban és tevékenykedünk érdekükben. Mi, emberek hoztuk létre és alkotjuk gazdasági rendszerünket. Lehet önszabályzó a piac, ha álmaink és nem szükségleteink generálják annak kínálatát. Ezzel el is érkeztünk a humán tényező dilemmáihoz, melyek alapvetően magukba foglalják ugyan a gazdaság problematikáját, de azon kívül sok más egyéb kihívást is rejtenek. További humán faktorok

A fenntartható fejlődés emberközpontú koncepciója a kezdetektől az embert próbálja a rendszer fókuszába emelni. Szükségleteit és magatartásmintáit próbálja összehangolni a természeti környezet adottságaival. De ennek érdekében, például képes lenne a természet szabályozni a népesség gyarapodását? Képes lenne-e egyenlő feltételeket teremteni fejlett és fejődő között? Népességnövekedés kérdései

Az emberi népesség növekedésének kutatása mára már könyvtárakat megtöltő irodalommal rendelkezik. Mi sem példázza ezt jobban, minthogy a Google keresőprogramban a „human population growth”19 kifejezést beírva a találati szám bőven 10 millió feletti. Olyan oldalakra is akadhatunk, melyek „elvileg” pontosan meghatározzák bolygónk lakosságának számát. Mára 6,5 milliárdot meghaladó népesség szükségleteinek kielégítése egyre komolyabb terhet ró eltartó rendszereinkre. Azzal is tisztában vagyunk, hogy ez a szám minden másodpercben növekszik. Miként is lehetne kezelni ezt az esetet? Úgy gondolom, ezekre a kérdésekre sokan keresik a válaszokat, de a témában tárgyilagosnak maradni szinte elképzelhetetlen. A népességnövekedés szabályozásának kérdését eddig csakis az erős központi hatalommal rendelkező Kína tudta több-kevesebb sikerrel 37

Nagy Roland

alkalmazni. Egy demokráciában, vagy vallási hitelveken alapuló társadalomban ez a gondolat szinte teljesen megvalósíthatatlan. Hiszen nincsen olyan lelki, vagy szellemi vezető, aki népének gyarapodását ne prioritásként kezelje, főként a fejlődő világ országaiban. Ugyan feltűnnek olyan tények, miszerint világunk „fejlett” nyugati felében, sőt Oroszországot is beleértve a népesség növekedés stagnál, vagy – köszönhetően a bevándorlók tömegeinek – egyébként csökkenő tendenciát mutat. Hallhatóak olyan hangok is, melyek szerint a népességszaporulat majd egy maximumom eléri a csúcspontját és onnan stabilizálódik, de jelen növekedési mutatóink alapján hamarabb éljük fel környezetünket, mintsem ez a csúcspont bekövetkezhessen. Meg kell említeni, hogy sajnos, (vagy éppen szerencsére) nem mindenki fogyaszt azonos arányban. Ahogyan már utaltam rá korábban, a világ gazdaságilag előnyösebb helyzetben lévő felén élők sokszoros ökológiai lábnyommal bírnak, mint pl. India nyomornegyedeinek, vagy Rió favelláinak lakói. Az egyenlő feltételek rendszerének megalkotása évezredek óta célja a homo sapiensnek, de annak megvalósulásához talán az ősközösségi viszonyok során állt a legközelebb. Mit kezdhet ezzel a gondolattal a 21. század tudósa? Tehet egyáltalán valamit az egyenlőtlenségek felszámolásának érdekében? A következő rész, ha teljességében meg nem is válaszolja a feltett kérdéseket, de világosan próbálja majd láttatni a valóságot. Az egyenlőség megvalósításának problematikája, azaz a szegénység felszámolásának illúziója

Az alcímmel véletlenül sem arra utalok, hogy ne törekedjünk a szegénység felszámolására, vagy hogy ez ne legyen célja az emberiségnek. Csupán annyit igyekszem kifejezésre juttatni, hogy az emberiség történelme során ez irányban tett törekvéseit még soha sem tudta hatékonyan megvalósítani a gyakorlatban. Ha bárkinek kétsége lenne efelől, akkor érdemesnek tartom egy szempillantást vetni az egyenlő közösségbe vetett hittel mételyezett Észak-Koreára, vagy az ’50-es évekbe ragadt Kubára. Ám lehetséges, hogy ökológiai szempontból az említett országok sikeresek, hiszen tudjuk, hogy itt a természeti környezet terhelése jóval elmarad a fejlett világétól. Jól látható nyomai vannak a környezet kizsigerelésének a fejlődő világban is. Ugyan ökológiai lábnyomuk csekélynek tűnik a 38

A fenntartható fejlődés dilemmái

mienkhez képest, de direkt és indirekt módon is, nincstelenségükből adódóan közösségeik természeti kincseit „pár tál” élelemért szívesen feláldozzák, még jobban kiszolgáltatva magukat a fejlett világnak. Nem véletlen, hogy már a stockholmi konferencia óta a fenntarthatósági étlap egyik fő fogásának tekinthető a szegénység kérdése. Az azóta született nyilatkozatok és tervek valamilyen formában foglalkoznak a kihívással. A jó cél érdekében szervezett koncertek és adományok vizes ruhaként enyhítik a nyílt lábszárcsonttörés okozta sebeket, de a vizes ruha folytonos kicsavarása és újra vizezése helyett érdemesebb volna az orvostudomány fortélyaira megtanítani a sérültet és ápolóját! Az egyenlőtlenségek leküzdésének arénája az oktatás területe lehet. Amennyiben képesek lennénk objektíven értékelni helyzetünket, akkor biztosan azt látnánk, hogy az egyetlen járható út a földön élők szellemi képességeinek a csiszolása, tudatos ösztönzése a természeti kincseink megóvásával kapcsolatban. Az ENSZ elkötelezettsége az egyenlőtlenségek felszámolása és az oktatás szükségének egyetemlegessége terén megkérdőjelezhetetlen. Mégis úgy tűnik, hogy a bonyolult, multikulturális, multicivilizációs világunk érdekellentétei határt szabnak a globális megvalósulásának. Nem biztos, hogy az oktatás egymagában megszűnteti a szegénységet, és felszámolja az egyenlőtlenségeket, de hogy a megfelelően környezettudatos tanítás hosszú távon nagyban hozzájárulhat a fenntartható közel egyenlő világhoz, az bizonyos. Összefoglalás

A posztmateriális felismerések korszakát éljük, a közel fél évszázad óta tartó lassú eszmélés már megalkotta saját édes álmait és ragaszkodik azok valóságához. Alkalmanként még mindig azt próbáljuk bizonygatni, hogy a mindennapjainkban tapasztalt változások a bolygó életciklusához tartoznak. A függönyön is átszűrődő, égető napsugár már-már felnyitja a szemünk. A hosszú téli álomból a femtomásodpercek korában ébredünk és képesek vagyunk pillantást vetni a minket körülölelő és alkotó anyagok születésre és szétválására. Egyre inkább képesek vagyunk reálisan érzékelni és értelmezni világunkat és valósnak bizonyultak azon rémképeink, melyeket az ébredés során csak a jövő álomképeinek hittünk. Technológiai vívmányaink mindenhatóságába vetett hitünk megkérdőjeleződni 39

Nagy Roland

látszik. Az elménk által manifesztált eszközeink ugyan megteremtik jól-létünk hamis érzetét, de ugyanakkor olyan terhet rónak környezetünkre, melynek eltartása sem könnyű feladat, nemhogy annak fenntartása! A fenntartható fejlődés fogalomkör evolúciója jól tükrözi az elvárásokat. A Szent Grál jelleg is erre utal. Az alkotók jó szándéka, hitelessége és céljai világosak. Olyan társadalmi és gazdasági magatartás elérését tűzték ki célul, melyek jelen világunkban igencsak utópisztikusnak tűnnek. Nagyon nehéz elképzelni, hogy a fejlett nemzetek lemondjanak nehezen megszerzett, sok véráldozatot követelő gazdasági előnyeikről. Az is nehezen feldolgozható, hogy az anyagi jólét birtokosai, a mindenkori vezető réteg jószántából, a közös cél érdekében felhagy mindennapi rutinjával és minden erejét, befolyását a megoldásra összpontosítsa. Pedig jól tennék… Az általam említett neuralgikus pontok természetesen nem egzaktak és lehet, hogy több hangsúlyt is lehetett volna fektetni bármelyikre, vagy akár szólni lehetett volna az olyan problematikákról, mint a sokat emlegetett „kettős mércék világának” befolyása a folyamatok megvalósulására, vagy az Észak–Dél, fejlett-fejlődő és civilizációs törésvonalak értelmezéseinek témánkra gyakorolt hatásai. Be kívántam mutatni annak az emberi víziónak a fontosabb buktatóit, mellyel hosszú távú önfenntartását kívánja szavatolni. A labirintusból kivezető utat egyelőre nem leljük, pedig történelmünk ellát minket Ariadné fonalával. De hiba lenne abba a tévhitbe esni, hogy az emberiség rendelkezik azokkal az adatokkal, melyekből kristálytisztán állítható, hogy X nagyságrendű populáció esetén, Y gazdasági termelés mellett Z évig lesz képes H életszínvonalon fenntartani társadalmi rendszerünk. A négy ismeretlenből is jól látszik, hogy jelenleg senkinek sincs a kezében az a sokat emlegetett egyetlen megoldás és senki nem képes megmondani, hogy mi fog történni, a nem túl távoli jövőben. Azt is be kell, hogy lássuk, hogy egy zárt rendszerben mindig a leggyengébb szem a legerősebb, hiszen ezen szem összetartó képességén múlik az egész lánc egységének sorsa. Úgy látszik, hogy ökoszisztémák zárt láncának mi vagyunk a legproblematikusabb láncszeme! Ha nem vagyunk képesek önmagunkon változtatni, ha úgy tetszik saját vesztünkbe rohanunk a lánc széthullásának következtében. 40

A fenntartható fejlődés dilemmái Felhasznált irodalom Agenda 21. Feladatok a XXI. századra – Az ENSZ Környezet és Fejlődés Világkonferenciájának dokumentumai. Föld Napja Alapítvány, Budapest Carson, Rachel (1962): Néma tavasz. New York, Houghton Miflin Diamond, Jared (2005): Collapse. London, Allen Lane. Diamond, Jared (2006): Háborúk, járványok, technikák. Budapest, Typotex Elektronikus kiadó. Diamond, Jared (2009): A harmadik csimpánz tündöklése és bukása. Typotex Kiadó, Budapest Fukuyama, Francis (1992): The End of History and the Last Ma. USA, Penguin. George, Susan (2003): A WTO A Korlátlan világkereskedelem vagy szolidáris globalizáció? Budapest, Napvilág kiadó. Harris, Jonathan M. (2000): Basis principles of Sustainable Development – USA, Tufts University. Kóródi Mária (szerk.) (2007): Remény a fennmaradásra. Budapest, Kossuth kiadó. Kóródi Mária (szerk.) (2009): Az erőszak kultúrája. Budapest, Pallas kiadó. Malthus, Thomas Robert (eredeti: 1798-1826 között, 6 kiadásban) (magyar nyelven, 1902): Tanulmány a népesedés törvényéről. Budapest, Politzer Zsigmond és Fia Meadows, D. – Meadows, De. – Randres, J. – Behrens, W. W. (1972): The Limits to Growth. A Potomac Ass. Book, London and Sydney Náray-Szabó G.(2003): Fenntartható a fejlődés? Budapest, Akadémia kiadó. Internetes források http://www.unep.org/Documents.Multilingual/Default.asp?DocumentID=97 http://www.un-documents.net/ocf-02.htm - ford. Nagy Roland http://www.un.org/esa/dsd/agenda21/ http://www.myfootprint.org/ http://rainforests.mongabay.com/defor_index.htm http://wto.org Végjegyzetek 1 A jólétet a jól-léttel szemben! 2 Thomas Robert Malthus (eredeti: 1798-1826 között, 6 kiadásban) (magyar nyelven, 1902): Tanulmány a népesedés törvényéről. Budapest, Politzer Zsigmond és Fia 3 Rachel Carrson (1962): Néma tavasz. New York, Houghton Miflin 4 http://en.wikipedia.org/wiki/Club_of_Rome

41

Nagy Roland 5 http://www.unep.org/Documents.Multilingual/Default.asp?DocumentID=97 6 http://en.wikipedia.org/wiki/Brundtland_Commission 7 http://www.un-documents.net/ocf-02.htm - ford. Nagy Roland 8 http://www.un.org/esa/dsd/agenda21/ 9 Non Governmental Organization – Nem kormányzati szervezet 10 Francis Fukuyama,(1992): The End of History and the Last Ma. USA, Penguin. 11 Gyulai Iván (2007): A nem fenntartható társadalom hajtóerői. In Kóródi Mária (szerk.): Remény a fennmaradásra. Budapest, Kossuth kiadó. 12 Jared Diamond (2005): Collapse. London, Allen Lane. 13 Jared Diamond (2006): Háborúk, járványok, technikák. Budapest, Typotex Elektronikus kiadó. 14 Jared Diamond (2005): Collapse. London, Allen Lane. 15 Pl. Lásd: az Ausztráliába és az USA-ba Európából behordott állat és növényfajok teljesen tönkretették/teszik a honos flórát és faunát. 16 http://rainforests.mongabay.com/defor_index.htm 17 http://wto.org 18 Susan George (2003): A WTO A Korlátlan világkereskedelem vagy szolidáris globalizáció? Budapest, Napvilág kiadó. 19 Emberi népességnövekedés – ford. – Nagy Roland

42

Ki szolgáltasson? Az ivóvíz-szolgáltatás kérdései a fenntarthatóság oldaláról Horváth Norbert A globalizációkutatók és a fejlődés fogalmával foglalkozó közgazdászok mind egyetértenek abban, hogy a második világháború után indult ipari, majd gazdasági fellendülés – amely kisebb-nagyobb megszakításokkal a mai napig tart – Földünk ökológiai állapotát nem kímélve, komoly áldozatok meghozatalára kényszeríti a közeljövőben a világ társadalmait és az államokat vezető politikai szereplőket. Az ’50-es évektől felgyorsuló világgazdasági bővülés folyamatában a fejlett és fejlődő államok egyaránt a nyersanyagok kiaknázásával és felhasználásával érték el jelenleg is betöltött világgazdasági státuszukat. A tudósok nagyjából a jelenlegi időszakra (2010) becsülik azt a pontot (ún. oil-peaking), amikor a világ kőolaj-kitermelése a jelenlegi technológiák használatával elérte azt a maximumot, amitől kezdve nagy valószínűséggel évről-évre egyre kevesebb és kevesebb hordónyi nyersolajat tudunk előállítani (Gleick, 2009). A fosszilis energiahordozók mellett más nyersanyagok mértéktelen kihasználása is közrejátszik a vélhetően véges folyamatban. Ha azt vesszük, hogy a megfelelő minőségű ivóvíz is egy egyértelműen fogyatkozó, a társadalmaktól egyre jobban távolodó erőforrás, az emberi populáció növekedésével fokozatosan előtérbe kerül a globális vízfelhasználás határainak elérése (Gleick, 2009: 11). Ez azt fogja eredményezni, hogy az emberi felhasználásra rendelkezésre álló „nyersanyag” mennyisége a ma alkalmazott fenntarthatatlan vízmenedzsment-sémák mellett egyre rohamosabban csökken, illetve minősége egyre csak romlik. Kutatók szerint annyira súlyos a helyzet, hogy ha a közeljövőben az egy főre jutó vízigény nem változna, akkor 2050-re elérnénk a világ édesvíz-kapacitásának 82%-át (Meadows, 2005: 82). E folyamattal párhuzamosan az ivóvíz társadalmak számára nyújtott hasznossága egy statisztikai maximum felé tendál (ez az ún. „water peak”), ami után a víz, mint közjószág már nem tudja ugyanazt, vagy legalább megközelítőleg ugyanazt az ár/érték arányt kép93

Horváth Norbert

viselni a távolabbi jövőben. Ha az erőforrások szűkülése ilyen ütemben folytatódik, hamarosan időszerű lesz olyan módszereket és technológiákat alkalmazni a mindennapi ivóvíz előállítására, mint a tengervíz sótalanítása, vagy a szennyvizek bizonyos hányadának újrahasznosítása. A folyamat előrehaladtával majd csak az ilyen és ehhez hasonló, új, de emellett – a technológia korlátok miatt – sokkal költségesebb módszerek segíthetnek fedezni a rohamos ütemben bővülő édesvízigény, amely ezek nélkül számos térségben javarészt egyáltalán nem, vagy csak nagyobb költséggel és mind kevesebb társadalmi haszonnal1 lenne elérhető. Az ivóvízbázisok szűkülése és közösségektől való távolodása tehát már megkezdődött. A vízszolgáltatás igazgatása (menedzsmentje) terén a fejlődő világban az egyenlőtlen földrajzi, hidrológiai adottságokból adódó hiány áthidalása, a fejlett államokban pedig a szolgáltatás racionalizálása, a pazarló technológiák elhagyása, javítása jelent kihívást. Milyen gazdálkodási módszerek mellett lehet a fogyasztást (gazdasági és ökológiai értelemben) fenntarthatóvá tenni, annak függvényében, hogy a fogyasztók száma (a népesség) egyre csak növekszik? A jelenlegi felhasználás tükrében az ivóvíz-szolgáltatási szektor, amellett hogy komoly nemzetstratégiai jelentőséget kapott, a politikai és igazgatási eszközrendszer tekintetében is egyre inkább érzi a hatékony működés 21. századi kívánalmait. Az ivóvíz-gazdálkodás oldaláról közelítve a kihívást két fő, egymással sok tekintetben ellentétes tényezővel kell számolni: az ivóvíz társadalmi, illetve az ivóvíz gazdasági hatékonyságának növelésével. A szociális és a gazdasági hatékonyság

A nyugati társadalmakban a fenntartható (köz-)menedzsment alapvető társadalmi igénnyé vált a vízközműveink és az ivóvíz-szolgáltatás terén, a „water peak” globális koncepciójának fényében. A modern közművek, mint a kommunális szolgáltatás infrastrukturális eszközei a társadalmak civilizációs folyamatai révén épültek ki, és szokásoktól, gazdasági adottságoktól függően a lehető legmegfelelőbb technológia révén biztosítják az ivóvizet a lakosság számára. A folyamatos infrastrukturális fejlesztéseket igénylő vízközmű-rendszerek igazgatási „evolúciójuk” során egyre nagyobb szabályozási, feladatellátási és koordinációs igényt követelnek meg. 94

Ki szolgáltasson?

Az infrastruktúrát működtető közmenedzsment a jóléti társadalmak kialakulásával, a fogyasztók számának és a fogyasztási mennyiségek exponenciális növekedésével a 20. század közepére a vízszolgáltatás szerves részévé vált. Az alapvető szükségletek kielégítése, továbbá a vízhez, mint az egészséges élet egyik feltételéhez való hozzáférés lehetősége önmagában nem jelent garanciát arra, hogy közösségeink növekvő fogyasztási igényeit hosszú távon fenn tudjuk tartani, a jövőben is ki tudjuk szolgálni, és emellett a természetes egyenlőtlenségből, az emberi tevékenységekből eredő globális, regionális vagy akár szektoriális2 különbségeket ne hozzuk létre újra és újra. Ahhoz, hogy ezt elkerüljük, olyan racionális közpolitikai döntéseket kell meghoznunk, amelyek hosszú távon és fenntarthatóan biztosítják a működési feltételeket. Ha egy fejlett állam, régió vagy település vízszolgáltatási közpolitikája, közműmenedzselése környezeti, pénzügyi és nem utolsósorban társadalmi szempontból hatékony, akkor az egyben legitim, ellenőrizhető, számon kérhető és ökológiailag is racionális. Ez a megállapítás a lakossági vízszolgáltató rendszerek fejlődése során nem mindig volt ilyen egyértelműen kijelenthető. A vízfelhasználás differenciálódása (kommunális-lakossági, mezőgazdasági, ipari) a 19. század közepén, az iparosodás kezdetével jelent meg a fejlettebb európai és észak-amerikai városokban. Ekkoriban még a vagyonosabb társadalmi csoportok kiváltsága volt az elsősorban privát menedzsment alá tartozó „szolgáltatás” használata. A 20. században a közegészségügy modernizálódásának, a szociális gazdaságpolitikai eszmék felerősödésének hatására a vízszolgáltatás már az erre szakosodott közpolitikák igazgatási, szervezési keretében jelent meg, felváltva az addig kizárólag privát tulajdonban lévő szektort. A gazdasági értelemben vett „közös jószág” fogalma3 mellett megjelentek az egészséges emberi élethez és így a vízhez való hozzáférés alapvető társadalmi és intézményes értékei. A modernkor hajnalán kirajzolódott a vízszolgáltatás természetes monopóliuma, amely az államtól, a köztől elidegeníthetetlen volt (Budds – McGranahan, 2003: 98). A monopóliumok lényege a piacon betöltött egyszereplős dominanciájukban és a klasszikus versenyhelyzet kiküszöbölésében érhető tetten. A vízszolgáltatásnál az egyszereplős kínálatot az infrastruktúra szűkös lehetőségei korlátozzák, ugyanis szinte sehol 95

Horváth Norbert

sem megoldható a párhuzamos közműhálózat kiépítése. A közszolgáltatási monopóliumok a megerősödött jóléti államok korszakában egyre inkább összefonódtak a közhatalmi szereplőkkel (állam, önkormányzat, egyéb politikai-gazdasági szereplők, stb.). A hatékonyság általános követelménye kezdetben az volt, hogy a közművek minden háztartást ellássanak a szükséges mennyiségű vízzel. A közhatalmi szereplők bürokratikus módon, szigorúan hierarchizált szervezeti keretek között, államilag központosított struktúrában végezték az „ivóvizet mindenkinek” általános közérdek kielégítését. Más alapokról kiindulva képtelenség lett volna ellátni a hatalmas és egyre csak bővülő, jogi, szervezeti, intézményes és infrastrukturális hálózatokat megkívánó közfeladatot (Bakker, 2003:39). A szemléletben beállt fordulat részben a ’80-as évek neoliberális gazdaságpolitikai irányzatainak, a közszolgáltatások terén elterjedt új közmenedzsment mozgalmának, és a dublini folyamatnak4 volt köszönhető. 1992. január 31-én a dublini Víz és Környezet Nemzetközi Konferencián 113 ország és az ENSZ képviselői közös nyilatkozatukkal próbáltak elvi szinten lépéseket tenni az édesvíz felhasználásával kapcsolatos etikai és ökológiai problémák megoldása felé. Az azóta Dublini Nyilatkozatként5 elhíresült paktum fontos mérföldkő volt a víz gazdasági felértékelésében, reális piaci szerepének kialakításában, és alapvető civilizációs szintre emelte a felelősebb, fenntarthatóbb felhasználást, kezelést, elosztást és hozzáférést. A nyugat-európai országokban az addig közhatalmi irányítás alatt álló vízszolgáltatási szektor privatizációjára az 1980-as évek végén, az 1990-es évek elején került sor. Világossá vált, hogy az addig „működő” bürokratikus módszerek nem tudják hatékonyan koordinálni, ellátni és kiszolgálni az emelkedő és differenciálódó felhasználói igényeket. Mik voltak a fő indítékai a változásnak? • A növekvő fogyasztási mutatók mellett a szolgáltatások kiépítése és karbantartása egyre nagyobb befektetést igényelt, és ez nagyban megnehezítette gazdaságos, illetve hatékony működését; • A privát tőke bevonás, aminek az elsődleges célja elméletileg az, hogy a vízszolgáltatás gazdasági értelemben olcsóbb, hatékonyabb legyen, és így terhet vegyen le az állam válláról. A magánszféra a szolgáltatás biztosításáért folyó verseny érdekében a kiadásait a lehető legnagyobb mértékben leredukálja, ha 96

Ki szolgáltasson?

•

•

•

úgy tetszik, a szolgáltatás költségeit valamilyen módon lecsökkentse (Bakker, 2003: 45); Egy köztulajdonban működő szolgáltató bevételének alapja a fogyasztók fizetési hajlandósága, míg egy privát tulajdonban lévő cég a fogyasztó fizetőképességére becsüli a profitszerzési potenciálját; A szabad piaci mechanizmusok eredményorientált szolgáltatást, innovatív infrastrukturális megoldásokat és gyors döntéshozatalt kölcsönöznek a vízszolgáltató piacnak (Budds – McGranahan, 2003: 95). A fenti elmélet alapján szemlélve a folyamatot, a közszolgáltatás garantálja a megfelelő mennyiséget a fogyasztók számára, a privát szolgáltatás pedig a minőség növelésére jelenthet egyfajta biztosítékot.

A privát menedzsment és gyerekbetegségei

A vízszolgáltatás magánosításánál a szektor társadalmi és gazdasági hatékonyságát nem a klasszikus piaci verseny határozza meg (Bel – Warner, 2008: 1339). A szolgáltatásért folyó versenyt az infrastruktúra felett diszponáló (elsősorban állami) döntéshozók alakítják ki, mielőtt valamilyen módon kiszerveznék magát a szolgáltatást és/vagy a közművek menedzsmentjét. Elméletben az a vállalat nyeri a vízszolgáltatás biztosítására kiírt tendert, amely minden szempontból a leghatékonyabb stratégiát állítja fel egy adott szerződéses időszakra, és a lehető legjobb referenciákkal rendelkezik. A monopolhelyzet teremtette privát menedzsment fékjeként hol erősebb, hol gyengébb közhatalmi szerepvállalás (és jogi kontroll) szokott kialakulni. Nagyrészt ez határozza meg a vízszolgáltatás tulajdonlásának és a menedzsment magánosításának mértékét és kialakult fajtáit. Éppen ezért privatizáció alatt nem feltétlenül az egyes régiók, városok vízszolgáltatásának teljes magánosítását kell értenünk. A teljes elidegenítés ugyanis a víz, mint stratégiai fontosságú természeti kincs mivoltából fakadóan nagyon ritka. Az egyik leginkább ismert példaként az amúgy konzervatív politikát valló Thatcher-kormány alatt, 1988-1990-ben lezajlott direkt típusú magánosítás abszolút liberális jellege említhető. Az 1988-as Water Act az angol és walesi regionális vízügyi hatóságok teljes közműtulajdonát 97

Horváth Norbert

a tőzsdén értékesítette, és az ivóvíz, valamint a szennyvíz-szolgáltatást 25 évre magáncégek kezébe szervezte (Hall – Lobina, 2001: 5). A Thatcher-kormányzat egészséges piaci versenyt próbált kialakítani a szigetországban, amely abszurd volt a közműhálózat és a vízszolgáltatás természetes monopólium-jellegét tekintve. Klasszikus versenyhelyzet már a szolgáltatás birtoklásáért sem tudott létrejönni, a brit vízszolgáltatást területileg tagoltan monopolizálták. Más európai országban találhatunk arra is példát, hogy a közszolgáltatások terén partnerségek alakultak ki a privát szolgáltató cégek és a közhatalmi szereplők között. A francia vízszolgáltatási modellben (Horváth M., 2005: 53) egyszerre jelenik meg a menedzsmentben az állam és a privát szféra. Az ilyen koncesszió esetében a vagyontárgyak és maga a közműrendszer köztulajdonban maradnak, a kiszervezés utáni tőkebefektetés és infrastruktúra-fejlesztés azonban a privát üzemeltetőhöz köthető. A működésből adódó kockázatok és a folyamatos karbantartás is a magáncég feladata. Koncessziós szerződéseket általában hosszabb időre (25-30 év) kötnek a vízszolgáltatások esetében, mivel rendszerint a privát befektetések szabályozott árszínvonal mellett rövid távon nem térülnek meg. Léteznek még a magántőke bevonásának kevésbé direkt formái is. Ilyen a bérleti szerződés vagy a menedzsmentszerződés. Ezeknél a kontraktusoknál a közműtulajdon mindvégig a közszereplőknél marad, a magáncég csak a szolgáltatás felett diszponál, nem fejleszt infrastruktúrát, és kockázatot is csak korlátozottan vagy egyáltalán nem vállal. A direkt privatizációnál és a koncessziós szerződések esetében az állami felügyelet ellenére nem mindig sikerül a politikának elérni az elméletileg lehetséges célt, vagyis a szolgáltatás gazdasági racionalizálását. Az ilyen, teljes közhatalmi redukálást célzó privatizációk a gyakorlatban torz, természet- és piacellenes nemzetközi monopóliumokat nevelhetnek. A gazdasági hatékonyság eszközeit főként a keresletracionalizálás, a munkaerő produktivitásának maximalizálása, a megfelelő vagyongazdálkodás és infrastrukturális befektetés jelenti (CBO, 2001: 22). A kellő közhatalmi kontroll hiányában ezeket a célokat a kvázi versenyhelyzetben működő privát szolgáltatók számos esetben a fogyasztók érdekeinek mellőzésével érték és érik el. A keresletracionalizálás fő célja a – termelési lehetőségek függvényében – szolgáltatott (előállított) ivóvízmennyiségek időszakos ingadozásának6 98

Ki szolgáltasson?

minimálisra csökkentése, illetve ezzel indirekt módon a valódi szükségleteket meghaladó fogyasztói szokások kordában tartása. A keresletracionalizálás legegyszerűbb módszere a szolgáltatás árának emelése. A brit példánál maradva a privatizáció utáni tíz évben – 1989 és 1999 között – a tíz (előzőleg kialakított angliai és walesi regionális hatóságok alapján) privát szolgáltató átlagosan 46%-os áremelést hajtott végre (Dore – Kushner – Zumer, 2003: 43). Volt olyan régió is, ahol az áremelés elérte a 75%-ot az említett időszakban. Franciaországban az erőltetett, nem kellőképpen szabályozott kiszervezés időszakában (1991 és 1996 között) 56%-kal emelkedtek a lakossági árak, szintén ebben a terminusban átlagosan 23%-kal volt magasabb a privát szolgáltató által megszabott ár, mint az állami tulajdonban lévő szolgáltatásé (Orwin, 1999: 32). A magas ár a víz – mint rohamosan szűkülő erőforrás – szempontjából és a gazdasági hatékonyság javítása végett reális is lehet. A privát szolgáltatók általában ebbe az árba beépített üzemeltetési haszon bővítésében látják a keresletracionalizálás és a hatékony fogyasztói felhasználás kulcsát (Hall – Lobina, 2001: 8). A valósághoz azonban az is hozzá tartozik, hogy amennyiben a fogyasztó magasabb árat fizet, nagyobb hasznot termel a szolgáltatónak, akkor a szolgáltatás minősége, biztonsága és fenntarthatósága is (ezzel közel arányosan) növekszik. A privát szolgáltató a társadalmi legitimitását általában ebben az összefüggésben tudja a legnagyobb mértékben javítani vagy lerontani. A ’90-es évek elején lezajlott nagy európai magánosítási hullámban számos olyan esettel találkozhattunk, amikor a szolgáltató vállalat megnövekedett bevételeiből nem biztosított kellő fedezetet az infrastruktúra folyamatos karbantartására, a szolgáltatás minőségi javítására, vagy éppen a környezeti és társadalmi kockázat kezelésére. A privatizációs elméletek hatékonyságra vonatkozó fejezetei általában a gyakorlatban is működtek. Igaz, ezek sem mindig tartották kellőképpen szem előtt a társadalmi elvárásokat és igényeket. A magánszektorhoz jobban kötődő szolgáltató általában kisebb, és ezáltal hatékonyabb intézményi apparátust működtet, ami általában közvetlenül a kiszervezés után járó dolgozói elbocsátásokban mutatkozik, ez pedig a közhatalom lokális munkahelyteremtési és -megtartási kihívásait gyarapíthatja, a társadalmi munkaerőpiaci esélyeket ronthatja (Dore – Kushner – Zumer, 2003: 44). 99

Horváth Norbert

A magáncégek továbbá ugyan hatásosan, de szociális síkon tekintet nélkül szűrték ki a potyautas fogyasztást. Egy magánszolgáltató üzletpolitikája általában nem tesz különbséget a fizetni nem tudó és a fizetni nem hajlandó fogyasztó között. Az angliai vízszektor privatizációját követő öt évben megháromszorozódott a szolgáltatásból kizárt felhasználók száma (Hall – Lobina, 2001: 19). Ez kritikus közegészségügyi következményekkel járt például a főváros, London szegényebb negyedeiben, ahol a vérhas fertőzések száma tragikus mértékben emelkedett. Ez egyértelműen a vízszolgáltatás nélkül maradt háztartások elégtelen higiéniai körülményeinek volt betudható. Európában a ’90-es évek elejétől az igény a vízszolgáltatásokban történő privát részvételre az állami szereplők kudarca, vagy inkább a szolgáltatást fenntartani nem kívánó attitűdje után egyre jobban felerősödött. A már említett két ország – Nagy-Britannia és Franciaország – privát vízszolgáltató vállalatai mára országhatárokat átlépve más államok szolgáltatási szektoraiban is megjelentek (Hall – Lobina, 2007: 1). A napjainkig lezajlott globális méretű privát szolgáltatói expanzió olyan multinacionális vállalatokat hozott létre, melyek a világ szinte összes országában képviseltetik magukat a fellelhető szolgáltatók palettáján. Két nagy szolgáltató vállalat kiemelkedő pozíciót tudott betölteni ebben a versenyben. A GDF Suez a világ egyik legnagyobb vízszolgáltató óriáscége, amely amellett, hogy Franciaország lakosságának 19%-át látja el ivóvízzel, számos európai és tengerentúli országban domináns szolgáltatónak mondható, például a Northumbrian Water Limited-en keresztül közel 4,5 millió angliai felhasználóhoz jut el, a United Water közvetítésével pedig összesen 7,3 millió amerikai fogyasztót szolgál ki; az Agbar-on keresztül birtokolja Spanyolország ivóvízszektorának 50%-át, és további 90 millió emberhez jut el a Földön a Suez Environment-en keresztül.7 A Veolia Environment (azon belül a Veolia Water) a másik óriás szolgáltató, mely közel 4500 különböző menedzsment szerződéssel a világ 66 országának ivóvízszektorában van jelen, összesen 95 millió fogyasztót kiszolgálva.8 A globális vízpiac legfőbb szereplői (Suez, Veolia) egyre több figyelmet fordítanak olyan kampányokra, amelyekkel valamelyest sikerül elfedniük a nagy privatizációs hullám idején az állami szerepvállalás kontrollja hiányában elkövetett menedzsment hibá100

Ki szolgáltasson?

kat. Ezek a vállalatok sokszor hangoztatják, hogy környezettudatos módszerekkel, minél több munkavállalót alkalmazva a lehető legjobb technológiákat felhasználva érik el a fogyasztók, és a szolgáltatókat egyre nagyobb mértékben ellenőrzés alatt tartó állami szereplők elégedettségét. A fejlett országokban a minőségi kereslet hatására a privát menedzsment gyerekbetegségeit nagyrészt sikerült is levetkőzniük. Nyilván ez versenyképességük csorbulásával járt, ezért aztán ezek a cégek további közösségi szolgáltató területeken kezdték keresni a további piacaikat. A GDF Suez például villamos energia-, gáz-, szennyvíz-, valamint szemétszállítási szektorokban is érdekelt. Ellenőrzés: középpontban a fogyasztó

Az előzőekben vázolt folyamatok tudatában felmerülhet bennünk a kérdés: mennyire etikus és felelős az állam szempontjából nem jóléti intézményként felfogni az ivóvíz szolgáltatást és azt – kiépített állami ellenőrzés nélkül – profitorientált piaci szereplőkre bízni. De akár azt is kérdezhetnénk, mennyiben etikus a nem hatékony, olykor túl bürokratikus menedzsment fenntartása? Mik azok a fékek és egyensúlyok, amelyek mellett ugyan gazdaságosak és a társadalom szempontjából mégis méltányosak, valamint a gazdaságossággal részben összefüggő erőforrás-megőrzés, fenntarthatóság eszmék mentén szerveződnek? Idáig sok szó esett a kellő közhatalmi ellenőrzés hiányáról. Ha a mai, globális vízszolgáltatói körképet vizsgáljuk az állam vagy a privát befolyás szempontjából, nagyon vegyes képet kapunk. Sem a közszereplők módszerei, sem a piac mechanizmusai nem igazán találták meg azt a megfelelő egyensúlyt a társadalom és gazdasági szektor között, amely hosszú távon fenntartható lenne (Al Hussaini – Molz, 2009: 395). A közmenedzsment válságából egyfajta kiutat a vízközművek feletti vegyes fennhatóság jelenthet. Általában ahol valamilyen szinten a vízszolgáltatás természetes monopóliumának privatizálása zajlik le, ott az állam, illetve annak különböző szintű és hatáskörű szervei ellenőrző, szabályozó mechanizmusokat működtetnek (Franceys – Gerlach, 2010: 2). Ahol nagyobb arányban a közhatalmi szereplők felelőssége a szolgáltatás menedzsmentje, ott még inkább szükség van az államtól és piactól is független, racionális ellenőrzés kiala101

Horváth Norbert

kítására. Alapvető politikai szándék lehet a fogyasztói érdekeket a középpontba helyező, ellenőrző intézményrendszer felállítása és működtetése, mivel a felhasználó a szolgáltató cégek legitimitásának megkérdőjelezésével a közpolitikai irányítás működésképességét is minősítik. 1. ábra: A fogyasztót involváló tényezők középpontba helyezése, a fő szabályozó szerep kifejezésére vonatkozóan (Forrás: Világbank, 2003)

A gazdasági ellenőrzés

A politika által irányított közhatalmi menedzsment elsősorban a gazdaságossági okok miatt hoz létre koncessziós vízszolgáltató monopóliumokat (Cashman, 2005: 491). A gazdaságosság indokolt garanciáit, általános stratégiai céljait a koncessziós szerződésben rögzítik. Ezek a garanciák főként a politikai döntéshozatal direkt és származtatott szabályozó tényezőihez alkalmazkodnak. Direkt szabályozás az árképzés jogszabályokban történő rögzítése és a vagyonhasználati díjak mértékének meghatározása az infrastrukturális amortizáció fedezésére. Egyéb szabályozó tényezők a közhatalom által felállított ellenőrző testületek; ilyen testületre a legjobb példa az angol és walesi közmű privatizáció során létrehozott vízszolgáltató szabályozó hatóság, az Ofwat.9 Mint minden ellenőrző szervnek, az Ofwatnak is az a rendeltetése, hogy valamilyen módon megteremtse a versenyt a szolgáltatók 102

Ki szolgáltasson?

között, még akkor is, ha – Angliában és Walesben korlátozottan, a víziközmű-szolgáltató körzetek kijelölésével – ez részben már meg is valósult. A verseny elősegítése az ún. mérce (yardstick) módszeren alapszik (Marques, 2006: 176). A módszer teoretikusa, Andrei Shleifer szerint az egyazon jogi környezetben lévő vállalatok működési költségeit összehasonlítva kell megvizsgálni annak érdekében, hogy világossá váljon a társadalmi szempontból is méltányos, de a leggazdaságosabb szolgáltatás. Az Ofwat általában kétévente nyilvánosságra hozza az angliai és walesi vízszolgáltatók kiadásait, költségeit és pénzügyi teljesítményét. Ez alapján a közhatalmi döntéshozók felül tudják vizsgálni a direkt szabályozás mechanizmusait (például a hatósági árakat), vagy végső esetben az egyes alulteljesítő szolgáltatók koncessziós szerződéseit is módosítani tudják.10 A fogyasztók védelme

A privatizáció megvalósulása és a politikai döntéshozatali környezet partnerségen alapuló változása újabb szereplőket vitt be a döntéshozatal különböző színtereire. A vízzel kapcsolatos szakpolitikai irányítás is nyitottá vált a civil hálózatok és egyéb fogyasztói partnerségek befogadására, javaslataik figyelembe vételére. A fogyasztóvédelem például egy fontos társadalmi szempontja a szolgáltatás jövőbeni stratégiai újragondolásának. Európában számos példáját ismerjük a társadalmi kontroll gyakorlati megvalósulásának a vízszolgáltatások területén. Általában a piaci befolyás, a direkt származtatott regulatív tényezők határozzák meg, hogy ki méri fel a fogyasztók igényeit, és ez milyen módon építhető be a szolgáltatások további fejlesztésébe. Eredményesebb gyakorlat és jogszabályi követelmény a fogyasztóvédelmi hatóságok különszervezése a szolgáltatást vállaló tulajdoni csoporttól. Az angol és walesi példánál maradva, 1989-ben az angol kormány az Ofwat alá fogyasztóvédelmi tanácsokat hozott létre a különböző szolgáltatói régiókban. A szolgáltatást WaterVoice néven vezették be (Franceys – Gerlach, 2010: 3). Ezek a tanácsok egymástól függetlenül, de egymás szolgáltatóit összehasonlítva elemzik a fogyasztói elégedettséget, így sokkal pontosabb adatokat nyújtanak a döntéshozóknak a szolgáltatás üzemeltetési és irányítási feltételeinek újragondolásánál. 103

Horváth Norbert A környezet megóvása

A környezet megóvása és megőrzése talán a legfontosabb tényező a fenntartható szolgáltatás kialakításánál. A legtöbb szabályozó mechanizmus a szerződések és direkt gazdasági fékek csoportjába integrálja a fenntartható környezet megteremtéséért létrejött adókat. A vízkivétel és ivóvíz-előállítás során felmerülő környezetkárosító tevékenységek mind pluszköltséget jelentenek a szolgáltatónak. Az ilyen tevékenységek kiszűrése és szankcionálása alapvető fontosságú. Az Európai Unió 2000-ben elfogadott Víz-keretirányelv (VKI)11 a vízdíj megállapításának szabadságát meghagyja a tagállamoknál, viszont meghatározza, hogy a lakossági vízdíjban a szolgáltatás teljes költségének meg kell térülnie. Ezzel a tagállamokat a hatékony, szennyezésmentes szolgáltatásra, az ellenőrző szerveinek megerősítésére sarkallja. A „szennyező fizet” elve alapján a nem fenntartható módszerek alkalmazását mind-mind a szolgáltatóra terhelik, így azok veszíthetnek versenyképességéből vagy közhatalmi legitimitásukból. A környezetvédelmi célú regulációra a legjobb példa a francia szabályozórendszer (még akkor is, ha nem az a legműködőképesebb), amely a víz- és csatornázási szolgáltatásban felmerülő szennyezések után beszedett bírságokat, díjakat egyenesen a vízügyi hatóságokhoz csatornázta. Az azok után befolyt összegekből technológiai fejlesztéseket tudtak végrehajtani az infrastruktúrában és a közműhálózatban, nagyszabású projektek keretében ellenőrizhetővé tudták tenni a lakossági (és emellett ipari) szennyezést, így csökkenthetővé vált az újabb környezetterhelés (Dore – Kushner – Zumer, 2003: 47). Zárszó

A nem megfelelő közszolgáltatási menedzsment kutatása reneszánszát éli mostanság. Az egészséges ivóvízhez jutás terén az ENSZ berkein belül 2000-ben elfogadott Millenniumi Fejlesztési Célok (MDG) jelentenek támpontot és egyben kihívást a harmadik világbeli országok számára, ahol egyre szélesebb körű a privát szereplők bevonása a közszolgáltatásba (Bakker, 2003: 35). A direkt típusú magánosítás és a koncessziós privatizáció jelenleg elsősorban kritikus vízproblémákkal küzdő és egyben politikailag instabil államokban terjedt el. 104

Ki szolgáltasson?

A megfelelő állami kontroll nélkül szolgáltató transz- és multinacionális vállalatoktól való függőség Közép- és Dél-Amerikában, Kelet-Ázsiában és a szubszaharai Afrikában okoz jelenleg is súlyos társadalmi problémákat. A nemzetközi donorszervezetek és nagy gazdasági befolyással lévő globális pénzügyi intézmények (Nemzetközi Valutaalap, Világbank) nyilvánvalóan a saját holdudvarukba tartozó, privát szolgáltatók minél nagyobb arányú bevonását szorgalmazzák az adott ország – esetenként antidemokratikus – közhatalmi szereplőivel szemben (Petrella, 2001: 61). További feladatokat jelent tehát a jelenleg érintett térségekre és országokra specifikus ellenőrzési- illetve menedzsment-szisztémák kidolgozása és alkalmazása, amely egyúttal nagyban hozzájárulhat a globális ivóvízszűkösség enyhítéséhez, a globális Dél közegészségügyi kríziseinek konszolidálásához, valamint az ivóvízhez kapcsolódó harmadik generációs emberi jogok alapvető biztosításához. Jelen tanulmányban a vízszűkösség fenntarthatóság oldaláról történő megoldása az általános ivóvíz-menedzsment mechanizmusok alapjai mentén lett ábrázolva. Mindezek áttekintésével egy lépéssel közelebb kerültünk annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy milyen módszerek mentén szerveződjenek a vízszolgáltatások, miként jellemezzük általánosan ezen rendszereket és melyek a hibáik. Viszont ahhoz, hogy teljes képet kaphassunk a világ regionális ivóvíz-menedzsment mechanizmusairól, ország- és szektorspecifikus vizsgálatok sokaságát kell még elvégezni. Felhasznált irodalom AlHussaini, Wissam – Molz, Rick (2009): A post-Keynesian regulatory model of privatization. In. The Journal of Socio-Economics 38, 391–398. o. Bakker, Karen – Kooy, Michelle (2008): Governance Failure: Rethinking the Institutional Dimensions of Urban Water Supply to Poor Households, In.: World Development. Vol. 36., No. 10. 1891–1915. o. Bakker, Karen J. (2003): A Political Ecology of Water Privatization, In. Studies in Political Economy 70, Spring 2003 Bel, Germá – Warner, Mildred (2008): Does privatization of solid waste and water services reduce costs? A review of empirical studies. In. Conservation and Recycling 52, 1337–1348. Budds, Jessica – McGranahan, Gordon (2003): Are the debates on water privatization missing the point? Experiences from Africa, Asia and LatinAmerica. In. Environment and Urbanization. Vol. 15., No. 2. October 2003 105

Horváth Norbert Cashman, Adrian (2006): Water regulation and sustainability 1997–2001: Adoption or adaptation? In. Geoforum 37, 488–504. o. Congressional Budget Office (CBO) (2002): Future Investment in Drinking Water and Wastewater Infrastructure. The Congress of the United States Dore, Mohammed H. I. – Kushner, Joseph – Zumer Klemen (2004): Privatization of water in the UK and France – What can we learn? In. Utilities Policy 12, 41–50.o. Franceys, Richard W. A. – Gerlach, Esther (2010): Consumer involvement in water services regulation. In. Utilities Policy 30,1-10. o. Gleick, Peter H. (2009): The Worlds Water 2008-2009 – The Biennal Report on Freshwater Resources. Pacific Institute for Studies in Development, Environment, and Security, Washington DC. Hall, David – Lobina, Emanuele (2007): International actors and multinational water company strategies in Europe, 1990-2003. In. Utilities Policy 15, 64-77. o. Homer-Dixon, Thomas F. (2004): Környezet, szűkösség, erőszak. Typotex Kiadó, Budapest Horváth M. Tamás (2005): Közmenedzsment. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs Hall, David – Lobina, Emanuelle (2001): UK Water privatisation – a briefing. Public Services International Research Unit, London Meadows, Dennis – Meadows, Donella – Randers, Jorgen (2005): A növekedés határai – harminc év múltán. Kossuth Kiadó, Budapest Orwin, Alexander (1999): The Privatization of Water and Wastewater Utilities: An International Survey. Environmental Probe, Toronto, Canada Petrella, Ricardo (2001): The Water Manifesto – Arguments for a World Water Contract. Zed Books, London Scheiring Gábor – Boda Zsolt (szerk.) (2005): Gazdálkodj okosan! Új Mandátum Kiadó, Budapest Végjegyzetek 1 Társadalmi hasznosság alatt röviden összefoglalva az elfogyasztott jószágmennyiség és az ebből származó jólét függvényét értjük 2 Már ipari szektorok közti különbségek is kialakultak a vízszűkösség kapcsán, legmarkánsabb ezek között az ivóvíz- és az energiatermelés közti ellentét: http://www.circleofblue.org/ waternews/2010/world/infographic-states-take-action-to-bridge-water-energy-gap/ (letöltve 2010.10.25.) 3 Az egészséges ivóvíz mindenki számára alapvető fontosságú; nem lehet funkcionálisan helyettesíteni; végtelen, de nem vég nélkül kiaknázható erőforrás. 4 A dublini folyamat kezdetét általában a Nemzetközi Ivóvíz és Csatornázás Évtizedével (1981-1990) szokták együtt említeni 5 A dublini nyilatkozat fő irányadó elvei voltak: 1. Az ivóvíz egy véges és sérülékeny erőforrás, amely az élet, a fejlődés és a környezet számára elengedhetetlen; 2. A víz kezelése és ter-

106

Ki szolgáltasson? mészetes állapotának javítása a felhasználók, a tervezők és az döntéshozók részvételének bevonásával valósulhat meg; 3. A víz kapcsán a nőknek központi szerepet kell biztosítani az előállítással, a menedzsmenttel és a védelemmel kapcsolatban; 4. A víznek gazdasági értéke van minden szabad versenyes felhasználásban, fel kell ismerni, hogy a víz egy gazdasági jószág (Petrella, 2001: 74). 6 Például a szezonális lakossági vízfogyasztás ingadozásaiból kifolyólag. 7 A GDF Suez adatai alapján: http://www.suez-environnement.com/document/?f=profile/en/ RiAlliance_annual_report_2009.pdf (letöltve: 2010.10. 11.) 8 A Veolia Environment adatai alapján http://www.veoliawater.com/about/key-figures/#c5412WHFl1 2010. 10. 11. 9 Az Ofwatról bővebben: http://www.ofwat.gov.uk/ (letöltve: 2010.10.22.) 10 Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy látszólag miért nem működött a megfelelő ellenőrzés a vízszolgáltatók terén Angliában és Walesben, és miért emelkedett a szolgáltatás ára közel felével a privatizáció után? Igaz, hogy az Ofwat 1989-től (a Water Act életbelépésétől) működött, első jelentését azonban csak 1994-ben készítette, így a brit kormány érdemben csak 1995 után tudott a direkt szabályozás módszereihez nyúlni. A koncessziós szerződéseket és szolgáltatási feltételeket általában ötévente vizsgálják felül. 11 Az EU-VKI ide vonatkozó részéről bővebben: http://euvki.hu/content/euvki/024.html (letöltve: 2010.10.23.)

107

Belefulladunk? Modernizáció és függőségi viszonyok a dél-dunántúli hulladékgazdálkodásban Gyimesi Péter Napjaink egyik legégetőbb kihívása az egyre nagyobb mennyiségben keletkező háztartási és ipari hulladékok begyűjtése, megfelelő kezelése és újrahasznosítása, azaz a hulladékkezelés. A hulladékkezelés mára olyan komplex közszolgáltatássá vált, melynek keretében megtörténik a hulladék begyűjtése, szállítmányozása, válogatása, újrahasznosítása, illetve szakszerű tárolása is, mindezeket a folyamatokat pedig kiterjedt jogszabályi háttér szabályozza. A csomagolási és fogyasztási szokások megváltozása eredményeként az utóbbi fél évszázadban megnövekedett hulladékmennyiség, valamint a környezetterhelés csökkentésének szándéka miatt azonban a folyamat teljes modernizációra szorul. Ez a rendkívül bonyolult, kiterjedt infrastruktúrát és humán erőforrást igénylő feladat viszont számos kihívás elé állítja az Európai Unióban és a fejlett világ országaiban is az illetékes hatóságokat és önkormányzatokat, hiszen a legtöbb esetben a modernizációhoz szükséges anyagi és szellemi tőke nem áll rendelkezésre. A folyamat sikeres véghezviteléhez éppen ezért jelentős mértékű nemzeti (központi kormányzati) és európai uniós segítség, anyagi és technológiai együttműködés szükségeltetik, ami azonban természetes módon rendkívüli elvárásokkal társul mind a fenntarthatóság és a minőség, mind pedig a gazdaságos működtetés területén. Az elvárásoknak való megfeleléssel ugyanakkor olyan, hosszú távon is fenntartható, környezetkímélő rendszerek jöhetnek létre, melyek használatával idővel megtérül a beléjük fektetett tőke. Ilyen komplex hulladékkezelési rendszer kialakítására kapott lehetőséget a dél-dunántúli régió több mint kétszáz települése, amikor 2003-ban az Európai Unió ISPA1 projektjének segítségével, konzorciumba tömörülve vállalta a meglévő struktúra korszerűsítését. Úgy tűnt, hogy a vállalkozás valódi megoldást jelenthet a hulladékgazdálkodás rendkívül összetett problémájára. A projekt lebo109

Gyimesi Péter

nyolításának szervezeti és működési keretei azonban több problémát is felszínre hoztak, elsősorban a kistelepülési érdekérvényesítés, illetve a megnövekedett költségekből adódó szociális feszültségek területén. Tanulmányomban a neuralgikus pontok feltárásával igyekszem ráirányítani a figyelmet ezen települések kiszolgáltatott helyzetére, az érdekérvényesítés problémáira. A függő helyzet és a nem megalapozottan meghozott döntések ugyanis komoly kihatással bírnak, nem csupán az emberek mindennapi életére, de a hulladékgazdálkodáson keresztül a környezetünk állapotára is. A hulladékgazdálkodás jogszabályi környezete

A hulladékgazdálkodás, illetve a hulladékkezelési közszolgáltatás Magyarországon kiterjedt jogszabályi háttérrel rendelkezik. Jelen fejezet összefoglalja az alapfogalmak tisztázásához szükséges joganyagot, mindemellett pedig kiemeli az ismertetésre kerülő projekt szempontjából fontos rendelkezéseket. Magyarországon a környezetgazdálkodással összefüggő tevékenységeket keretjogszabályként a környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény (a továbbiakban Ktv.) szabályozza. Ez a keretjogszabály tartalmazza a legfontosabb alapfogalmakat, elveket és rendelkezéseket a környezet védelmével kapcsolatos tevékenységek, így a hulladékgazdálkodás tárgykörében is. Közvetett módon körülírja a hulladék fogalmát, ezen anyagoknak a környezetre gyakorolt káros hatásai elleni védekezést alapul véve. A törvény értelmezése szerint hulladéknak minősül mindazon anyag és termék – beleértve ezek csomagoló- és burkolóanyagait is – amelyeket tulajdonosa eredeti rendeltetésének megfelelően nem tud vagy nem kíván felhasználni [Ktv. 30. § (1) bekezdés].2 A megfogalmazásban tetten érhető a hulladékok legfontosabb tulajdonsága, a további felhasználhatóság hiánya, felesleges jellege. A környezetvédelmi törvény, mint keretjogszabály sajátosságainak megfelelően elenyésző mértékben3 tartalmaz rendelkezéseket a hulladékokra vonatkozóan. Csupán alapvető elveket rögzít, így például a környezethasználó kötelezettségévé teszi a hulladék kezeléséről való gondoskodást (ártalmatlanítás, újrahasznosítás), valamint a hulladékok kezelésére vonatkozó szabályok alkalmazását például a tisztítási, bontási műve110

Belefulladunk?

letek során leválasztott anyagok, a szennyezett föld, illetve a bontásra kerülő termékek esetében is [Ktv. 30. § (2)-(3) bek.]. A hulladékgazdálkodást részletesen szabályozó 2000. évi XLIII. törvény (a továbbiakban Htv.) már valamivel pontosabb meghatározást tartalmaz a hulladékokkal kapcsolatban. A jogszabály kimondja, hogy a hulladék olyan „(…) tárgy vagy anyag, amelytől birtokosa megválik, megválni szándékozik, vagy megválni köteles.” [Htv. 3. § a) pont] Fontos megjegyeznünk, hogy ez a definíció az Európai Unióval történő jogharmonizáció révén került be a hulladékgazdálkodási törvénybe és nemzetközileg elfogadott standardot jelent, melynek alapja a többször módosított, 75/442/EGK irányelv (Zimler, 2003: 20). Mint az idézett helyből is kitűnik, a hangsúly továbbra is az adott anyag felesleges voltán van, ugyanakkor a meghatározásba új elemek is bekerültek. A törvény ugyanis érzékelteti az adott dologtól való esetleges megválási kötelezettséget, ezzel nyitva utat a veszélyes hulladékok kezelésének szabályozása, valamint a kommunális hulladék elszállítására vonatkozó szerződéskötési kötelezettség indokolhatósága felé. A törvény 1. számú melléklete tizenhat, úgynevezett hulladékkategóriát4 határoz meg, melyek alapján lehetővé válik az egyes anyagcsoportok egymástól való elkülönítése kezelési módjuk és veszélyességük szerint. A törvény negyedik paragrafusában meghatározza a hulladékgazdálkodás alapelveit is, ezek közül csak a jelen tanulmányban ismertetésre kerülő hulladékgazdálkodási projekt szempontjából legfontosabbakat emelném ki: • A megelőzés elve, mely szerint a keletkező hulladék mennyiségét a lehető legkisebbre kell szorítani; • A szennyező fizet elve, melynek értelmében a hulladékká vált termék gyártója vagy birtokosa köteles a hulladékkezelési költségeket megfizetni; • A közelség elvének értelmében a hulladék hasznosítására, illetve ártalmatlanítására a lehető legközelebbi létesítményben kerüljön sor; • A regionalitás elve, mely szerint a kezelési igényeknek megfelelő területi gyűjtőkörű létesítmények hálózatának létrehozására kell törekedni; 111

Gyimesi Péter

•

A költséghatékonyság elve, melynek értelmében arra kell törekedni, hogy a fogyasztók által viselendő költségek a lehető legnagyobb környezeti eredménnyel járjanak.

A hulladékgazdálkodás gyakorlati oldalának szabályozására vonatkozóan ki kell emelnünk a települési hulladékkezelési közszolgáltatási díj megállapításának részletes szakmai szabályairól szóló 242/2000. (XII. 23.) számú kormányrendeletet. Ez a jogszabály rendelkezik arról, hogy a települési önkormányzat rendeletben állapítja meg a hulladékkezelési közszolgáltatás díját a szolgáltató vállalat árajánlata alapján [4. § (1) bek.]. A kormányrendelet kimondja továbbá, hogy a közszolgáltatás díját úgy kell meghatározni, hogy az „(…) a tartós működéshez szükséges nyereség fedezetének, illetve az indokolt költségek és ráfordítások megtérülésének biztosítására alkalmas legyen.” [6. § (1) bek. a) pont]. A helyhatóságok számára fontos megállapítás továbbá, hogy amennyiben a közszolgáltatás díját a szolgáltató által javasoltnál alacsonyabb összegben állapítják meg, úgy a vállalat számára a különbözetet kötelesek megfizetni csakúgy, mint az esetlegesen adott mentességekből származó kiesést [6. § (6) bek.]. A projekt előzményei, földrajzi területe

Mint említettem, fogyasztási szokásaink megváltozása miatt évrőlévre egyre nagyobb mennyiségű hulladék kezelésére kell megfelelően hatékony és környezetkímélő rendszert kidolgozni, működtetni. Míg Magyarországon 1997-ben még „csak” évi 18 millió m3 (4,4-5 millió tonna) hulladék kezelését kellett megoldani, addig ez a mennyiség 2005-ben már 20-22 millió m3-re tehető, és folyamatosan növekvő tendenciát mutat. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy Magyarország minden egyes lakosa egy évben 1 m3 hulladékot „termel”, és ezen a mennyiségen kívül még számításba kell vennünk az ország gazdasági fejlődésével egyenes arányban növekedő ipari és építési hulladékot is.5 A keletkező szemét feldolgozására hagyományosan alkalmazott technológiák – a települések határában minden előkészítést és biztonsági intézkedést nélkülöző szeméttelepek létesítése, vagy a hulladék válogatás nélküli elégetése, elásása – mára már rendkívül elavultnak számítanak egészség- és környezetkárosító hatásaik miatt. A legmodernebb, komplex hulladékkezelési rendszerek kiala112

Belefulladunk?

kítása azonban nagymértékű anyagi forrást igényel a központi kormányzat és a helyi önkormányzatok, valamint – a szemétszállítási díjakon keresztül – a felhasználó, az állampolgár részéről is. Természetesen a felmerülő költségeket a lehetőségekhez mérten minimalizálnunk kell. De hogyan érhetünk el költségcsökkenést? Olyan rendszert kell kialakítanunk, ahol a megvalósuló infrastrukturális hálózat a lehető legnagyobb fokú kihasználtságot tudja elérni. A kulcsmotívum tehát a racionalizálás és a települések összefogása. Ezen elvek alapján alakult meg 2003-ban, siófoki központtal a Dél-Balaton és Sióvölgye Hulladékgazdálkodási Konzorcium, mely összesen 204 települést integrál – Balatonkeresztúrtól Mohácsig – egy átfogó hulladékgazdálkodási projekt keretében.6 A projekt által lefedett terület (mely jól megfigyelhető az 1. számú ábrán) a déldunántúli régióban fekszik,7 202 települést és három megyét fog át. 1. ábra: A projekt területe (Forrás: A projekt megvalósíthatósági tanulmánya)8

113

Gyimesi Péter

A konzorcium létrehozói rendkívül pozitív tényezőként értékelik az együttműködő települések ilyen magas számát.9 Másrészről azonban ambivalens lehet a helyzet megítélése, ugyanis nem minden esetben előnyös (sőt a kistelepülések számára sokszor kifejezetten hátrányos) egy nagy létszámú társulást működtetni, még akkor is, ha a képviseleti mechanizmusok és a modern technológiák segítségével ez kivitelezhető. Egyrészt természetesen pozitív az, hogy nagy földrajzi területet ölel fel egy ekkora horderejű, környezeti és anyagi szempontból is meghatározó jelentőségű projekt. A megyehatárokon átívelő együttműködés előrevetít egy olyan, regionális szintű közös gondolkodást, ami a jövőbeli fejlesztések szempontjából ugyancsak meghatározó fontosságú lehet. Azonban nem szabad figyelmen kívül hagynunk két másik, esetlegesen negatívan ható tényezőt sem. Egyfelől a projektben részt vevő kistérségek és települések társadalmi és gazdasági szempontból egyaránt rendkívül sokszínűek. Éppúgy megtalálhatóak az együttműködésben a nagy gazdasági potenciállal bíró, magas fokon urbanizált, „jómódú” körzetek, mint a hátrányos helyzetű, aprófalvas térségek. Ez a különbség meglátásom szerint jelentősen megnehezíti az együttműködést, mert noha a cél – a környezetkímélő és modern hulladékgazdálkodás kialakítása – közös, az ehhez vezető utak a már említett különbségek miatt jelentősen eltérhetnek egymástól. A fogyasztási szokások és az igényszintek eltéréséből adódó különbségek természetesen kiküszöbölhetőek minden egyes egyedi igény figyelembevételével, ugyanakkor ez a feladat rendkívül sok egyeztetési mechanizmus kiépítését igényelné, és további nézeteltérések forrásául is szolgálhat. Tehát miközben a részt vevő települések nagy száma jelentősen megkönnyíti a közös fejlesztést, ugyanakkor szinte lehetetlenné válik az egyes térségek és települések speciális érdekeinek, problémáinak, súlyának figyelembe vétele és érvényesítése a fejlesztés során. A projekt kezdetén talán célszerűbb lett volna a hulladékgazdálkodás szempontjából homogén érdekekkel rendelkező területeket alapul véve több különálló, de önálló döntési jogosítványokkal rendelkező konzorcium (esetlegesen önkormányzati társulás) létrehozása, ezáltal ugyanis nagymértékben növekedett volna a hatékonyság, és elkerülhetőek lettek volna egyes, a projekt lebonyolítása során tapasztalt buktatók. 114

Belefulladunk? A Dél-Balaton és Sióvölgye Hulladékgazdálkodási Konzorcium szerkezete és működése

Az Európai Unió ISPA projektjének anyagi forrásaiból való részesedéshez a hulladékgazdálkodási rendszer modernizációját megcélzó településeknek társulniuk kellett a közös célok megvalósítására. Ez a társulás azonban nem az önkormányzati összefogás hagyományos, közjogi modelljét követte, azaz nem az önkormányzatok társulásairól szóló törvény által szabályozott,10 jogi személyiséggel rendelkező feladatellátó társulás jött létre. Az alapító települések vezetői ugyanis a polgári jog által szabályozott konzorciumi formát és a képviseleti alapú döntéshozatalt tekintették a feladatok végrehajtása szempontjából legmegfelelőbb együttműködési modellnek. A területi adottságok figyelembe vételéhez és a képviseleti rendszer kialakításához szükséges volt, hogy kisebb területi egységeket hozzanak létre a konzorciumon belül. így kerültek kialakításra az úgynevezett hulladékgazdálkodási kistérségek (KSz11 X. fej. 4. bek., illetve II. melléklet). Fontos azonban megjegyeznünk, hogy ezen kistérségek határai nem egyeznek meg a területen már kialakításra került többcélú kistérségi társulásokéval, ugyanakkor sok esetben nem követik a statisztikai kistérségek, illetve a megyék lehatárolását sem. Többszörösen osztott területnek tekinthető például a Siófok és környéke hulladékgazdálkodási kistérség, melynek települései Somogy, Veszprém és Fejér megyében, ezáltal pedig a dél-dunántúli és a közép-dunántúli régióban helyezkednek el. Leginkább ezen kistérség viszonyainak áttekintésére alapozom azt a véleményemet, hogy az új szerveződések kialakításakor eleve nehézségekkel kellett számolni. A más-más megyébe, illetve régióba tartozás, az eltérő gyakorlatok ugyanis sokkal erősebben differenciálják a kistérség településeit, mint amennyire a közös földrajzi környezethez való tartozás összeköti őket. Ha a lehatárolás igazodott volna a már működő és szervesen kialakult együttműködési rendszerekhez, akkor sokkal homogénebb összetételű területi egységek jöhettek volna létre. A konzorciumon belül a tagok sajátos képviseleti modell alapján szólhatnak bele a döntéshozatalba és érvényesíthetik érdekeiket (KSz X. fej., 1. bekezdés). A képviseleti modell területi alapját a hulladékgazdálkodási kistérségek képzik. Az egyes kistérségekben a tagok az adott kistérséghez tartozó települések polgármeste115

Gyimesi Péter

rei közül úgynevezett térségi képviselőt választanak, akinek megbízást adnak érdekeik képviseletére, a projekt keretében ellátandó feladataik koordinálására, illetve döntéshozataluk előkészítésére (KSz X. fej., 5. bekezdés). A térségi megbízottak fő feladata tehát az érdekek egybegyűjtése és artikulációja a döntéshozó fórum számára. Ez a modell hatékonysági szempontból mindenképpen előnyös, Varga Gyula István, a Balaton és Sió Nonprofit Kft.12 ügyvezetője szerint a képviseleti döntéshozatallal, helyszínen dolgozó alkalmazottakkal és a modern technológiák segítségével tökéletesen lebonyolítható egy ilyen nagyságrendű beruházás is. A rendszer ugyanakkor felvet egyes érdekképviseleti problémákat, melyekre az anomáliák tárgyalásánál még kitérünk. A konzorcium előkészítő, koordinatív és végrehajtást segítő szervezete a Tagi Tanács, mely a hulladékgazdálkodási kistérségek térségi képviselőiből áll (KSz X/2. fej. 1. bekezdés). A Tagi Tanács többek között összehangolja a tagtelepülések ár-, foglalkoztatási- és üzemeltetési politikáját, közreműködik a közszolgáltatási feladat ellátására irányuló pályázat feltételeinek összeállításában, beszámoltatja a Kapcsolattartó-Gesztort, ellátja az operatív feladatokat, előkészíti a döntéseket, tájékoztatja a konzorcium tagjait (KSz. X/2. fej. 4. bekezdés A és B pontjai), Ez a fórum helyettesíti az összes településvezető részvételével zajló találkozókat, ezáltal kiküszöböli az ilyen egyeztetések lebonyolításából származó nehézségeket. A projekt lebonyolításában a legfontosabb szerepet a Kapcsolattartó-Gesztor játsza, mely a tagok megállapodása alapján Siófok Város Önkormányzata, illetve az annak nevében eljáró mindenkori polgármester (a kézirat lezárásakor Dr. Balázs Árpád). A gesztortelepülés feladat- és hatásköre igen összetett, ezen település polgármestere látja el ugyanis az összes tag képviseletét, nevükben jogszerűen eljár, felel a projekt lebonyolításáért (KSz X/1. fej., 1-3. bekezdés). Ugyanakkor a gesztor hatásköre nem parttalan, hiszen ezen tisztség elfogadásával tudomásul kell vennie azt is, hogy a projekt szempontjából érdeminek tekinthető kérdésekben a tagokkal előzetesen egyeztetni, a megfelelő lépések megtétele után pedig azokról utólag beszámolni köteles. Fontos biztosíték továbbá, hogy azon jognyilatkozatokat, melyekkel a tagok kötelezetté válnak, csak a felek közötti egyeztetés után teheti meg. 116

Belefulladunk?

Összességében elmondható, hogy a gesztor hatáskörébe tartozik minden olyan feladat ellátása, ami a projekt megvalósítását szolgálja. A feladatok igen sokrétűek, hiszen az egyszerű adminisztratív munkáktól a konzorcium tagtelepülései közti koordinációig terjednek. Az ezen tevékenységhez szükséges technikai személyzetet a speciális szakértelem és vélhetőleg a kapacitáshiány miatt nem Siófok Város Polgármesteri Hivatala biztosítja, hanem részben elkülönült szervezet végzi a munkát, a Hivatallal kooperálva. A gesztor ezen feladatmegosztás intézményesítését egy közhasznú társaság létrehozásában és bejegyeztetésében látta biztosítottnak, így jött létre a „Balaton és Sió” Térségfejlesztő Közhasznú Társaság, mely mára a jogszabályoknak megfelelően közhasznú kft-vé alakult át (KSz X/1. fej., 8. bekezdés). Fejlesztési célok, elért eredmények13

A konzorcium az ISPA támogatás elnyerésével – ezáltal nagyarányú uniós forrás bevonásával – reális alapot tudott teremteni az elképzelések megvalósításához. Ennek köszönhetően a program keretében 2005-ben már hat tender indulhatott el, az első szolgáltatói szerződést pedig 2005 májusában írták alá. A program keretében a térségi hulladékkezelés fejlesztése két irányból indult meg, elkezdődött a feldolgozási lánc úgynevezett dinamikus és statikus részének modernizációja. A dinamikus elemet a hulladék feldolgozásának folyamatában, annak a háztartásoktól a lerakókig történő eljuttatása képzi. Ennek keretében a településeken a házak elé kihelyezett gyűjtőedényekből, illetve a szelektív hulladékgyűjtő „szigetekről” a hulladékot további válogatás és feldolgozás céljából speciális gyűjtőkocsik szállítják a hulladéklerakókba. Ha ezen létesítmények a település határától számított harminc kilométeres távolságon kívül esnek, speciális átrakóállomás közbeiktatásával történik a szállítás az erőforrások minél hatékonyabb kihasználása érdekében.14 Az egyik fő fejlesztési irányt a településeken a hulladék összegyűjtésének modernizációja jelentette. Ennek keretében ISPA/KA tenderen keresztül 67 új hulladékgyűjtő és -szállító jármű, valamint 33 gép és egyéb eszköz beszerzése történt meg, összesen 1.761.000.000 forint értékben. A fejlesztés másik iránya a begyűjtött hulladék feldolgozása, statikus szintjének fejlesztése. Ennek keretében új, úgynevezett nagy117

Gyimesi Péter

térségi hulladéklerakókat alakítottak ki, amelyek ellátják a központi hulladékraktározás és -feldolgozás feladatait. A térségben két új hulladéklerakó, komposztálóüzem és válogatóközpont kialakítására került sor Somban és Cikón, továbbá egy meglévő létesítmény komposztálóüzemmel és válogatóközponttal való bővítése történt meg Ordacsehiben. A három központ kialakítása 3.889.683.000 forintba került. Ezek az új létesítmények a térségükben keletkezett hulladék biztonságos kezelését, válogatását és feldolgozását tudják megoldani. A hulladék feldolgozásában fontos szerepet töltenek be az úgynevezett válogatóüzemek is, melyek a hulladéklerakókba integráltan kerültek kialakításra. Itt történik meg az egyes hulladéktípusok egymástól való elkülönítése, az újra feldolgozható anyagok leválogatása, illetve előkészítése a továbbszállításra. A válogatóüzemek megépítése a három településen összesen 1.170.072.000 forintba került, így a három nagytérségi hulladéklerakó beruházási költsége meghaladta a 4.170.000.000 forintos összeget. Nyolc településen kerülnek folyamatosan kialakításra úgynevezett komposztálótelepek,15 melyek fontos szerepet játszanak a szerves hulladék feldolgozásában. Tizenhét településen pedig kialakításra kerülnek úgynevezett hulladékudvarok, ahol a lakossági lom és a háztartási veszélyes hulladék helyezhető el.16 A projekt fontos részét képezi továbbá a településeken megszüntetett szeméttelepek rekultivációja, azaz a telep „környezeti veszélyességének csökkentése műszaki védelem utólagos kiépítésével, tájba illesztésével, továbbá utógondozásával”.17 Erre a feladatra a projekt összesen 4.657.021.000 forintot biztosít a települési önkormányzatoknak. Kulcsfontosságú elem a lakosság tájékoztatása is. A projekt keretében kerül kiadásra a régióban a Tiszta Lap című kiadvány, mely időszakosan tájékoztatja a lakosságot a fejlesztések megvalósításáról, az elért eredményekről, illetve az újonnan megnyíló lehetőségekről. Emellett fontos információforrás lehetne a konzorcium honlapja is, amely lehetőséget azonban a jelek szerint a kivitelezők nem tudják teljes mértékben kihasználni. Az oldal (www.balatonkht.hu) ugyanis rendszertelenül frissül, mintegy két éves kihagyás után, 2010 szeptemberében került fel rá ismét friss információ. Sokkal nagyobb népszerűségnek örvendtek a térségben lebonyolított információs roadshow-k, melyen jelentős számú érdek118

Belefulladunk?

lődő értesülhetett a fejlesztésekről. Talán valamivel hatékonyabban is meg lehetett volna oldani a lakosság tájékoztatását, mivel a kommunikációs célokra fordítható összeg 136.544.000 forint.18 Az elvégzett közvélemény-kutatás (mely a projekt interim ellenőrzésének része) a Balaton és Sió Térségfejlesztő Nonprofit Kft. ügyvezetőjének elmondása szerint ugyanakkor a kommunikációs hiányosságok ellenére is jó mutatókkal szolgál, a lakosság többsége tud a folyó fejlesztésekről, és értékelni tudja annak a jövőre vonatkozó hasznát.19 Összességében elmondhatjuk, hogy a teljes projekt 13 milliárd forintból valósul meg, melynek 65%-a uniós, 25%-a kormányzati forrásokból, 10%-a pedig helyi önkormányzati hozzájárulásokból származik. A beruházások átadása és a projekt lezárása engedélyezési és adminisztrációs okokból kisebb csúszásokkal, de 2010. december 31-ig várhatóan megtörténik. A projekt hiányosságai, anomáliái

A Dél-Balaton és Sióvölgye Hulladékgazdálkodási Projekt tagadhatatlan előnye, hogy hatalmas beruházással teljes mértékben korszerűsíti a résztvevő települések hulladékgazdálkodási rendszerét, bevezeti a szelektív hulladékgyűjtést, valamint a környezetbarát technológiákat a hulladék feldolgozása során. A gépjárműpark cseréjével csökken a környezetet terhelő kipufogógáz mennyisége, a komplex feladatot ellátó nagytérségi hulladéklerakókkal pedig minimálisra csökken egy esetleges balesetből származó környezetkárosítás esélye. Mindezen előnyök mellett azonban megállapíthatjuk, hogy a projekt számos hiányossággal is küzd. Ezek leginkább a résztvevő önkormányzatok érdekérvényesítésében és a közszolgáltatási díjak emelkedésének kezeletlenségében mutatkoznak meg. Önkormányzati érdekérvényesítés

A konzorciális szerződés kimondja, hogy a térségi képviselő köteles a Tagi Tanács ülésein az általa képviselt tagok és szavazatarányuk rögzítése mellett minden álláspontot előterjeszteni, és a képviselt települések szavazati aránya szerint jogosult eljárni a Tagi Tanácsban (KSz X. fej. 5. bekezdés). Az egyes települések szavazati aránya pedig lélekszámuknak a konzorciumot alkotó települések lakosságához viszonyított nagyságától függ.20 Ugyanígy a települési anyagi hozzájárulás mértéke is az ellátott lakosok számához igazodik.21 Az 119

Gyimesi Péter

arányos teherviseléshez tehát arányos képviselet kapcsolódik, mely eljárás mindenképpen megfelel a demokratizmus követelményeinek, ugyanakkor továbbra is nyitva hagyja az eltérő helyzetből adódó eltérő igények esetleges figyelmen kívül hagyásának problémáját, mely a kistelepülések és egyes kistérségek csekély szavazati arányából következhet.22 2. ábra: Az egyes kistérségek szavazati aránya a Tagi Tanácsban (Az adatok forrása: Konzorcionális Szerződés II. számú melléklet)

Figyelembe kell vennünk ugyanis, hogy a kistelepülések lakosainak túlnyomó többsége a nem aktív, idős korosztályból kerül ki, ezen rétegnek pedig teljesen mások a hulladékgazdálkodással kapcsolatos igényei, elsősorban a hagyományos életmód és a hulladékok eltérő felhasználása miatt (elégetés, növényi hulladékok állati eleséggé alakítása). Ezen településeken a szelektív hulladékgyűjtéssel kapcsolatos rendszerek kiépítése és a modernizációval összekapcsolódó lakossági költségnövekedés hatalmas feszültségeket okozhat, hiszen a változások az egyik leginkább árérzékeny társadalmi réteg rovására mennek végbe. Az igények nem megfelelő figyelembe vétele idővel az egész konzorciumon belül feszültségeket okozhat, s mint látni fogjuk, okozott is. Ismételten szeretném megjegyezni, hogy ugyan hatékonysági szempontból a képviseleti rendszer megfelel az elvárásoknak, ám – mint az a most felvillantott aspektusból 120

Belefulladunk?

is látszik – nem megfelelő szervezettség esetén komoly problémákat okozhat a konzorcium működésében, végső soron pedig a projekt lebonyolításában. Az anomáliával kapcsolatban igen hasznos tanulságokkal szolgálnak Kristóf Györgyi, Miklósi község23 polgármesterének szavai. A polgármester asszony véleménye szerint a nagyobb városok gyakorlatilag bármilyen kérdésben döntést tudnak hozni, akár a kistelepülések megkérdezése nélkül is. A szavazati arányokat tekintve a helyzet valóban így áll, mint azt a 2. ábra is jól szemlélteti. A Tagi Tanácsban két meghatározó szavazataránnyal rendelkező kistérségről beszélhetünk, a siófokiról (20,91%) és a szekszárdiról (20,86%). Hozzájuk csupán a Dél-nyugat balatoni kistérség hasonlítható a maga 14,27%-os szavazati arányával. A többi kistérség ezen területekhez viszonyítva elhanyagolható (átlagosan 8%-os) szavazati arányt képvisel, összes szavazati arányuk pedig 44%.24 Az ilyen mértékben eltérő szavazati arányok természetesen nem okoznának problémát akkor, ha a döntéshozatali rendszerben beépített ellensúlyok lennének minden tag érdekei figyelembe vételének biztosítására. Ezt jelenleg csupán a Tagi Tanács háromnegyedes szótöbbséget igénylő döntéshozatali rendszere próbálja garantálni. Ez első ránézésre elegendőnek tűnik, azonban figyelembe kell vennünk azt is, hogy egy települési kezdeményezésnek először a kistérség tagjait, majd pedig ezután a Tagi Tanácsot is meg kell nyernie, ami többszörös érdekérvényesítést és ennek megfelelően kifinomult lobbitevékenységet igényel. Egyértelmű természetesen, hogy a nagyobb lakosságszám nagyobb szavazati aránnyal és egyben nagyobb anyagi felelősségvállalással jár, ugyanakkor véleményem szerint furcsa, hogy ilyen nagy eltérések előfordulhatnak. Ez főleg akkor elgondolkodtató, ha figyelembe vesszük, hogy a konzorcium tagjainak a kistérségek lehatárolásakor nem kellett semmiféle, már meglévő lehatároláshoz igazodniuk, ezáltal az érdekek és a szavazati arányok szempontjából homogénebb kistérségeket hozhattak volna létre.25 Ezzel szemben egy másik nézőpontot figyelembe véve elmondható, hogy a konzorcium fennakadások nélkül és hatékonyan működik. Varga Gyula István kiemelte, hogy a települések nagy száma ellenére a működés zavartalan, csupán elvétve adódnak problémák. Külön előnyként emelte ki, hogy „a hulladékgazdálkodási kistérsé121

Gyimesi Péter

gek mintegy szűrőként viselkednek és csak a legfontosabb problémákat juttatják el a Tagi Tanács elé.”26 Valóban kívánatos, hogy egy ekkora szervezetben működjenek szűrőmechanizmusok, ám nem mindegy, hogy ezek miként tudnak artikulálni különböző problémákat a magasabb szint felé, illetve rendelkeznek-e a problémák megoldásához megfelelő érdekérvényesítési potenciállal. Növekvő lakossági terhek

A projekt kivitelezése során kialakított technológiák modernizálják a hulladékgazdálkodási rendszert, ugyanakkor a tapasztalat azt mutatja, hogy jelentősen megemelik a lakosságra háruló terheket. Világos, hogy a „szennyező fizet” elve alapján a rendszer működtetésének és fenntartásának költségeit a lakosságnak kell megfizetnie, ám nem mindegy, hogy mekkora terhet jelent ez. Ebből a szempontból ismét az elöregedő zsáktelepülések példáját kell alapul vennünk, ahol a lakosság – jövedelmi viszonyai miatt – hatványozottan érzékeny a legkisebb árváltozásra is. A jövedelmi viszonyok megváltoztatásának problémáját azonban nem lehet a közszolgáltató cégeken keresztül orvosolni. Esetleg megoldást jelenthetne tisztán önkormányzati tulajdonú közszolgáltató vállaltok létrehozása, melyek figyelembe vehetnék a lakosság anyagi viszonyait. Ugyanakkor, mint arra Szabó Zoltán, az AVE Zöldfok Zrt. elnök-vezérigazgatója rámutatott, a piaci törvényszerűségeket egyszerűen nem lehet megkerülni.27 Világos, hogy a szolgáltatók megnövekedett költségeit (melyek nagyrészt az ISPA projektek által létrehozott infrastruktúra működtetéséből fakadnak) valakinek meg kell fizetni. A vezérigazgató szerint amennyiben a költségnövekedés áthidalását az önkormányzatok vagy maga a közszolgáltató valósítja meg saját terhére, akkor végső soron az egész rendszer működőképessége kerülhet veszélybe, az esetleges állami beavatkozás költségeit pedig ismét csak az állampolgárok fizetik meg. Nem jelenthet tehát megoldást, ha a közszolgáltató szociális szempontok alapján nem emel árat, hiszen ez a magatartás éppúgy veszélyezteti a jövőbeni fejlesztéseket, mint a vállalat működését. A fentiekhez ráadásul hozzá kell tennünk, hogy a magyar átlagpolgár a nyugat-európai átlag töredékét fizeti ki a hulladékszállításért,28 persze ez mit sem változtat azon a tényen, hogy kiadásai között rezsiköltsége képezi a legnagyobb tételt. Ugyanakkor látnunk 122

Belefulladunk?

kell azt is, hogy a közszolgáltató vállalatoknak a szinte teljes mértékben azonos paraméterekkel rendelkező rendszert sokkal kevesebb bevételből kell működtetniük, ezáltal a szociális alapú differenciálást nem engedhetik meg maguknak. Továbbra is fennáll ugyanakkor a kérdés: miként és hogyan hidalható át a jövedelmi viszonyok és a hulladékgazdálkodási rendszer költségeinek növekedése közötti különbség? A kérdés igen összetett, és meg merem kockáztatni, hogy esetlegesen megválaszolhatatlan is. Rövid távon a díjakban a szociális alapú differenciálással érhetünk el eredményeket, ám a rendszer működőképessége nagyban függ az állam és az önkormányzatok anyagi potenciáljától. Ráadásul ez a megoldás csupán átmeneti lehet, hiszen még viszonylag jó anyagi kondíciókat is amortizálni tud egy ilyen mértékű szociális kiadás – láthattuk ezt a gázártámogatás esetében is. Kijelenthetjük, hogy az egyetlen valóban hosszú távú megoldás a probléma kezelésére a lakosság általános életszínvonalának és jövedelmi szintjének tartós emelkedése lenne, azonban a jelenlegi gazdasági körülményeket tekintve ez egyelőre csak a távoli jövőben lehet reális tendencia, addig pedig valamilyen központi vagy helyi beavatkozással kell enyhíteni a feszültségeket. De miért is alakul ki nagymértékű árnövekedés? Ebben természetesen szerepe van az általános költségnövekedésnek. A szemétszállító járművekhez szükséges gázolaj ára pár év alatt az egekbe szökött, a munkaerővel kapcsolatos költségek is megnövekedtek. Mindezekhez járul hozzá az ISPA projekt által létrehozott infrastruktúra üzemeltetési költsége (átlagosan 13%-os árnövekedést generálva29) amelyre az európai uniós program már nem biztosít forrást. Ezen újonnan jövő költségek rendkívüli mértékben megnövelték a települési szemétszállítási díj amúgy is nagy hányadát kitevő, úgynevezett fix költségeket,30 melyek akkor is fennállnak, ha adott esetben egy kukát sem ürítenek a településen. Ezen költségek megjelenése pedig nagymértékben képes megemelni a szemétszállítási díjakat azon településeken, ahol új tényezőként jelentkeznek az árkalkulációban.31 Szabó Zoltán érzékletes hasonlattal mutatta be a helyzetet: „Olyan ez, mintha a Wartburgunk helyett kaptunk volna az Uniótól egy Volvót. Nagyon szép és kényelmes, csak éppen nem tudjuk kifizetni a szervizköltségeit.” Az ISPA projektek valóban megkönnyítet123

Gyimesi Péter

ték tehát az uniós csatlakozáskor vállalt feltételek teljesítését, nevezetesen azt, hogy felszámoljuk a nem szigetelt hulladéklerakókat, és megfeleltetjük a hazai hulladékkezelési rendszert az 1999/31/EK számú tanácsi irányelvnek, mely fontos célkitűzéseket állapít meg; többek között előírja, hogy a lerakásra kerülő, biológiailag lebomló hulladékok arányát több lépcsőben (2009-re 50, 2016-ra 35 [tömeg] százalékra) kell csökkenteni [4. cikk, (2) bek.]. A hulladékgazdálkodással kapcsolatosan hazánk tehát kettős nyomás alatt áll: 1. Fokozatosan meg kell felelnie a fentebb idézett direktíva követelményeinek. Nyilvánvaló, hogy az elavult rendszerekkel (válogatás nélküli lerakás, szigeteletlen lerakók) ezeket az arányszámokat nem lehet elérni. A modernizáció azonban hatalmas költségeket indukál, egyrészt az új infrastruktúrák létrehozása, másrészt pedig az új létesítményekre vonatkozó szigorú előírások betartásának költségnövelő hatása miatt.32 2. Pontosan a hatalmas költségek miatt önerőből ezeket a beruházásokat nem tudjuk megvalósítani, azokhoz szükség van az Európai Unió anyagi támogatására is. Ez az ISPA projekteken keresztül meg is érkezett, azonban a pályázatok csupán az infrastruktúra létrehozását finanszírozták, annak működtetését nem. A működtetés azonban természetesen költségnövekedéssel jár, ami pedig a fentiekben ismertetett szociális gyökerű problémákat indukálja. Átmeneti megoldást jelenthetett volna a problémákra, ha Magyarország derogációt kér a hulladékgazdálkodással kapcsolatos előírásokra az Európai Uniótól. Véleményem szerint azonban az átmeneti mentesség hosszú távon nem oldja meg a problémákat, amire jó példa a termőföld külföldieknek történő eladásáról szóló polémia. Hazánk több alkalommal is átmeneti mentességet kapott az EU részéről a termőföld piacának megnyitására, ám a rendelkezésre álló hosszú idő alatt sem sikerült olyan rendszert kidolgozni, mely kezelni tudja az alacsony földárakból és a tőkehiányos mezőgazdasági szektorból adódó kiszolgáltatottságot. Meggyőződésem, hogy ugyanez a helyzet a hulladékgazdálkodás területén is. Hiába kaptunk volna átmeneti mentességet az irányszámok alól, azzal csak elodáztuk volna a probléma megoldását. 124

Belefulladunk?

Előbb vagy utóbb (de inkább előbb) modernizálni kell ezt a területet, s a tapasztalat azt mutatja, hogy ha hosszú idő áll rendelkezésre a cselekvésre, az a végeredmény szempontjából sokszor negatív tényező. Természetesen nem állítom, hogy az erőltetett és gyors ütemű modernizáció jobb eredményre vezet, ám belátható, hogy a jelenlegi helyzetben legalább már az infrastruktúrával rendelkezünk, és „csupán” csak annak működtetésére kell megfelelő eljárásokat kidolgoznunk. Konklúzió helyett

A közszolgáltatásokkal kapcsolatban az elmúlt években rengeteg kérdés merült fel, s ez hatványozottan igaz a hulladékkezelési közszolgáltatásra. Fennáll ugyanis egy igen erőteljes modernizációs kényszer, hiszen a kialakított rendszerek jórészt elavultak, nem képesek kezelni az újonnan megjelenő igényeket, nem biztosítják a hatékonyságot és a környezetterhelés csökkentését. Ebből a szempontból a dél-dunántúli régió 204 települése most előnybe került, az újonnan átadott infrastruktúrák elvileg több évtizedre szavatolják a keletkező hulladékok megfelelő, környezetbarát kezelését. Elismerve a projekt számtalan előnyét, a tanulmány során megkíséreltem felvázolni a hatalmas léptékű fejlesztés által generált két legfontosabb problémát. A modernizáció rengeteg pénzbe kerül, és ha a költségek egy részét át is vállalja az állam vagy az Európai Unió, a fenntartásból származó kiadásokat a felhasználóknak, az állampolgároknak kell megfizetniük. A gazdasági válság és a fiskális megszorítások következtében azonban a lakosság – és ezzel együtt a települési önkormányzatok – teherbíró képessége az utóbbi években jelentősen csökkent. Ezt a tényezőt figyelembe véve el kell gondolkodni egy szociálisan érzékenyebb rendszer létrehozásáról, azonban egy ilyen szisztéma működtetésének lehetősége a jelenlegi gazdasági körülmények között igencsak korlátozott. Égető problémaként jelentkezik továbbá az önkormányzatok érdekérvényesítésének nehézsége, a fentiekben felvázolt kvázi kiszolgáltatott helyzete is. Felvetődik a kérdés, vajon az önkormányzatok a megfelelő kompetenciák és ismeretek birtokában vannak-e ilyen horderejű szerződések megkötésekor? Látják, láthatják-e előre, milyen következményekkel jár egy-egy ajánlat elfogadása, illetve a konzorciumhoz való csatlakozás? Ezek messzire vezető kérdések és 125

Gyimesi Péter

már egy másik terület határait feszegetik, ugyanakkor a tapasztalatok alapján elmondhatjuk, az önkormányzati kompetencia kulcsfontosságú a hulladékokkal kapcsolatos legfontosabb kérdés megválaszolásában: valóban belefulladunk? Köszönetnyilvánítás

Tisztelettel megköszönöm a kutatómunkában nyújtott önzetlen és elengedhetetlen segítséget F. Szabó Ildikónak, a Koppány-völgye Többcélú Kistérségi Társulás Munkaszervezete vezetőjének, Kristóf Györgyinek, Miklósi község polgármesterének, Schmidt Jenőnek, Tab város polgármesterének, Szabó Zoltánnak, az AVE Zöldfok Zrt. elnök-vezérigazgatójának, valamint Varga Gyula Istvánnak, a Balaton és Sió Térségfejlesztő Nonprofit Kft. ügyvezetőjének. Felhasznált irodalom Bándi Gyula (szerk.) (2004). Az Európai Unió környezetvédelmi szabályozása. KJK-Kerszöv Kiadó, Budapest Bándi Gyula (1999): Környezetjog. Osiris Kiadó, Budapest Békési Tihamér (2004): A környezetvédelem nemzetközi jogi szabályozása. In. Rendvédelmi Füzetek. 2004/4. Rendőrtiszti Főiskola, Budapest Biacs Péter et al. (2003): Hulladékgazdálkodás: Alaptankönyv. In. Zimler Tamás (szerk.) Tertia Kiadó, Budapest Kerekes Sándor (2007): A környezetgazdaságtan alapjai, Aula, Budapest Az egyes helyi közszolgáltatások igénybevételéről szóló 1995. évi XLII. törvény A környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény A hulladékgazdálkodásról szóló 2000. évi XLIII. törvény A települési hulladékkezelési közszolgáltatási díj megállapításának részletes szakmai szabályairól szóló 242/2000. (XII. 23.) Korm. rendelet A hulladéklerakással, valamint a hulladéklerakóval kapcsolatos egyes szabályokról és feltételekről szóló 20/2006. (IV. 5.) KvVM rendelet Az Európai Unió Tanácsának 1999/31/EK irányelve (1999. április 26.) a hulladéklerakókról Az Európai Közösségek Tanácsa 75/442/EGK irányelve (1975. június 15.) a hulladékokról A Dél-Balaton és Sióvölgye Hulladékgazdálkodási Konzorcium Konzorcionális Szerződése Dél-Balaton és Sióvölgyi Települési Szilárdhulladék-kezelési Rendszer Megvalósíthatósági Tanulmánya, Budapest, 2002. 126

Belefulladunk? Az AVE Energie AG Oberösterreich Umwelt Gmbh weboldala: www. energieag.at/ave Az AVE Zöldfok Zrt. weboldala: www.avezoldfok.hu A Clinton Climate Initiative weboldala: www.c40cities.org A Dél-Balaton és Sióvölgye Hulladékgazdálkodási Konzorcium weboldala: www.balatonkht.hu Kempelen Farkas Digitális Tankönyvtár: www.tankonyvtar.hu/konyvek/ kornyezettechnika/kornyezettechnika-5-2-3 (letöltve: 2010.08.15.) Végjegyzetek 1 Az ISPA (Instrument for Structural Policies for Pre-Accession) a tagjelölt államok csatlakozását elősegítő egyik uniós pénzügyi program (előcsatlakozási alap), mely infrastruktúra-fejlesztési és környezetvédelmi projekteket támogatott. 2 1995. évi LIII. törvény 30. § (1) bek. 3 A törvény 110 paragrafusából mindössze egy foglalkozik kifejezetten a hulladékokkal. 4 Ilyen hulladékkategória például az előírásoknak meg nem felelő, selejt termékek (Q2), lejárt felhasználhatóságú, szavatosságú termékek (Q3) vagy a talajtisztításból származó szennyezett anyagok (Q15). 5 Forrás: www.tankonyvtar.hu/konyvek/kornyezettechnika/kornyezettechnika-5-2-3 (letöltve: 2010.08.15.) 6 Forrás: http://www.balatonkht.hu/projekt_elozmenyek.php (letöltve: 2010.08.15.) 7 A projekt területe elhanyagolható mértékben (hat településnek köszönhetően) kiterjed Fejér, illetve Veszprém megyére, ezáltal a Közép-Dunántúli Régióra is. 8 A térkép forrása: Dél-Balaton és Sióvölgyi Települési Szilárdhulladék-kezelési Rendszer Megvalósíthatósági Tanulmánya I. számú melléklet, Budapest, 2002. 9 Interjú Varga Gyula Istvánnal, a Balaton és Sió Nonprofit Kft. ügyvezetőjével (2010. augusztus 17.), illetve Szabó Zoltánnal, az AVE Zöldfok Zrt. vezérigazgatójával (2010. október 7.). 10 1997. évi CXXXV. törvény, 16. §. 11 KSz: a Dél Balaton és Sióvölgye Hulladékgazdálkodási Konzorcium Konzorcionális Szerződése 12 A projekt lebonyolítására a konzorcium által létrehozott szervezet. 13 A fejezetben szereplő pénzügyi és beszerzési adatok forrása a Dél-Balaton és Sióvölgye Hulladékgazdálkodási Konzorcium hivatalos weboldala: http://www.balatonkht.hu/men�nyibe_kerul.php 14 A projekt keretében 4 településen (Balatonkeresztúron, Komlón, Mohácson és Szekszárdon) került kialakításra ilyen állomás, összesen 211.160.000 forint beruházási költséggel. 15 Balatonkeresztúr, Cikó, Komló, Mohács, Ordacsehi, Som, Tamási, Tolna 16 Balatonkeresztúr, Bátaszék, Bonyhád, Enying, Komló, Mohács, Ordacsehi, Pécsvárad, Siófok, Som, Szászvár, Szedres, Szekszárd (2 db), Tab, Tamási, Tolna 17 20/2006. (IV. 5.) számú KvVM rendelet 2. § m) pont 18 Forrás: A Dél-Balaton és Sióvölgye Hulladékgazdálkodási Projekt költségterve 19 Interjú Varga Gyula Istvánnal, a Balaton és Sió Nonprofit Kft. ügyvezetőjével (2010. augusztus 17.) 20 A képlet pontosan a Konzorcionális Szerződés 2. számú mellékletében került meghatározásra: települési lakosságszám/ (összlakosság/100) 21 A képlet a Konzorcionális Szerződés 2. számú mellékletében található: települési lakosságszám * (összes hozzájárulás/összlakosság) 22 Míg Szekszárd megyei jogú városként, 36.000 lakosával 7,8%-os szavazati arányt képvisel, ez a szám a 90 lakossal rendelkező Kára esetében már csak 0,01%.

127

Gyimesi Péter 23 Miklósi 280 lelkes, észak-kelet-somogyi kistelepülés. A Balatontól délre, a Koppány-völgye kistérségben helyezkedik el. Bár nem zsáktelepülés, de viszonylag távol fekszik az országos főutaktól. Konzorciumon belüli szavazati aránya 0,0596%. 24 Az arányok kiszámításához felhasznált adatok forrása: Dél-Balaton és Sióvölgye Hulladékgazdálkodási Konzorcium Konzorcionális Szerződése, 2. számú melléklet. 25 Láthattuk, hogy a hulladékgazdálkodási kistérségek határai nem veszik figyelembe a többcélú kistérségi társulások, de még a megyék lehatárolását sem. 26 Interjú Varga Gyula Istvánnal, a Balaton és Sió Térségfejlesztő Nonprofit Kft. ügyvezetőjével (2010. augusztus 17.) 27 Interjú Szabó Zoltánnal, az AVE Zöldfok Zrt. elnök-vezérigazgatójával (2010. október 7.) 28 Míg a konzorciumi együttműködésben részt vevő Miklósiban az éves szemétdíj háztartásonként 26.000 forint, addig ez az összeg Oslóban évente átlagosan 100 USA dollár lakosonként, ami a mai árfolyamon 19.000 forint. Egy átlagos, háromfős norvég háztartás tehát 57.000 forintnyi szemétdíjat fizet, míg a magyar háztartás 26.000 forintot. Forrás: C40 Cities – Climate Leadership Group: http://www.c40cities.org/bestpractices/waste/oslo_system.jsp (letöltve: 2010.10.10.) 29 Interjú Szabó Zoltánnal, az AVE Zöldfok Zrt. elnök-vezérigazgatójával (2010. október 7.). A kalkuláció Miklósi községre és 2010-re vonatkozik, a 2009-es év díjaihoz képest. 30 Miklósi község esetében a fix költségek aránya a települési hulladékszállítási díjban 94%-os. 31 Interjú Szabó Zoltánnal, az AVE Zöldfok Zrt. elnök-vezérigazgatójával (2010. október 7.) 32 A hulladéklerakókra vonatkozó előírásokat többek között a 99/31/EC direktíva, valamint a rendelkezéseit a jogharmonizáció során átvevő 20/2006. (IV. 5.) KvVM rendelet tartalmazza.

128

Megújuló energiaforrások Paradigmaváltás, avagy egy elfelejtett rendszer újra felfedezése? Bokor László „A szigetlakók állandó szorongások martalékai, soha egy percnyi lelki nyugalmat sem tapasztalnak; ezek az ideges nyugtalanságok olyan okokra vezethetők vissza, amilyeneket egyéb halandóknál, azt hiszem, elég ritkán találhatunk. A beteges fóbiák központi oka talán abban található, hogy állandóan rettegnek az égitestek szisztémájában esetleg előforduló rendetlenségektől. Komoly aggályuk, hogy mivel a nap évmilliók óta lövelli szerte sugarait anélkül, hogy elfogyasztott tüzét bármiféle vegyi anyag pótolná, egyszerűen fölemészti önmagát és megsemmisül, ami természetesen maga után vonja mindazon bolygóknak, melyek fényüket a naptól kapták, és így elsősorban földünknek teljes pusztulását.” Jonathan Swift: Gulliver utazásai (1726) Swift közel 300 évvel ezelőtt arról a félelemről írt, ami a legfontosabb energiaforrás eltűnése esetén akár egy egész civilizáció pusztulását is okozhatja. A tudomány jelenlegi állása szerint, ha a Nap korai elhalálozásától félnünk nem is kell, azon végképp érdemes elgondolkodni, hogy az emberiség mindennapjai bizony szorosan összefüggenek állandó csillagunk folyamatos tevékenységével. A sok említhető példa közül gondoljunk csak a víz körforgására, vagy a szélrendszerek kialakulására. A Nap tevékenységével nem kapcsolatos földi folyamatok a Föld „belsejében” zajlanak, vagy jönnek létre, mint például a földrengések, tektonikus folyamatok, valamint a vulkanizmus. A Föld belső hőmérséklete sem közvetlenül a Naptól származik. Vannak esetek azonban, mikor a Föld belső folyamatai befolyásolhatják a Napból érkező energiamennyiség földi alkalmazhatóságát. Ilyen lehet egy erős tűzhányókitörés, amelynek következtében a légkörbe kerülő 159

Bokor László

poranyagon keresztül a napsugárzás korlátozottan éri el a Földet, ami akár jelentős klímaváltozásokhoz is hozzájárulhat (pl. Tambora [Indonézia], 1815). Ebben az esetben viszont már van ok az ún. swifti aggodalomra! Kétségtelen, hogy a Föld felszínén lezajló természetes folyamatok túlnyomó többsége a Nap állandó tevékenysége miatt történik. Az élet is a Nap energiáján fejlődött ki. A kapcsolat sokáig megmaradt. Az emberek csak természeti energiaforrásokat, például napenergiát és a napenergiához szorosan kapcsolódó szélenergiát, vízenergiát, valamint, a biomassza korai alkalmazásának megfelelően, különféle faanyagokat használtak fel. A 18. század elején, az ipari forradalom következtében viszont minden megváltozott. Megjelent a kőszén ipari méretű felhasználása, mint a fosszilis energiaforrások első meghatározó fajtája, később az elektromos energia és annak energetikai célú alkalmazása. A fosszilis energiaforrások folyamatos biztosítása a jelenlegi energiafelhasználás mértéke mellett egyre nagyobb gondot jelent, de azok alkalmazása környezetvédelmi szinten is kérdéssé vált. Tény, hogy az emberiség az utóbbi évtizedekben a megújuló energiaforrásokat újra felfedezte. De vajon miért is? Energia, energiahordozó és energiaforrás (a geográfia szemszögéből)

A sajtóban, médiában nyilvánvalóan, de néha még a szakirodalomban is, neves természet- és társadalomföldrajzi szakemberek, kutatók, tudósok egyaránt az energiahordozó és energiaforrás fogalmakat egymás szinonimájaként kezelik. A különböző idegen nyelvekben, például az angolban is így van (energy carrier/energy source). Mindez nem azt jelenti, hogy a fogalmak rokonértelműségét kétségbe vonnánk, hanem azt, hogy földrajzi szemszögből pontosítható a meghatározás. Az energia a természettudományok egyik legáltalánosabb és legalapvetőbb fogalma (Bonifert, 1993), amely speciális értelemben a munkavégző képességet jelenti (Breuer, 2002; Litz, 2005). Általános értelemben a változásra való képességet jelöli, mivel a termodinamika második főtétele határt szab a termikus folyamatok munkavégzésének (Bonifert, 1993). Ebből fakadóan az energiát nem egyszerű definiálni (ami alapvetően nem is célunk), de az érthető160

Megújuló energiaforrások

ség kedvéért specifikálhatjuk. Az energia nem más, mint eltárolt „munka”, amely megfelelő körülmények között ismét szabaddá válik (Gulyás et al., 1995). Ez különböző formákban jelenik meg, mint például mechanikai, hő-, mag-, és elektromos energia (Breuer, 2002). Az energiaformákat vissza lehet vezetni a fizika négy alapvető kölcsönhatásának (erőhatás) valamelyikére, így beszélünk gravitációs, elektromágneses, erős és gyenge kölcsönhatásokról (Holics, 2009). Maga az energia láthatatlan, nem pedig tényszerű, tárgyiasult anyag. Azt jellemzően valami közvetíti, amelyet energiaforrásnak nevezünk. Ez viszont már többségében kézzel fogható matéria, amelyet az energiahordozóban találunk. Ez utóbbi alapvetően bármi lehet, mivel minden tartalmaz bőséges energiát, ami csak a kezünkbe kerül, minden ahova szemünk elér (Eddington, 1936). A Föld bolygó ebben az értelmezésben az egyik legnagyobb energiahordozó. Magában „hordozza” a különféle energiaforrásokat, amelyek lehetnek anyagban tárgyiasultak (pl. a kőszén), vagy szemmel nem érzékelhető fizikai folyamatok és jelenségek közvetlen vagy közvetett eredményei is (pl. a szél). Mibenléte, megjelenési formája földrajzi dimenziónként eltérhet, azaz az energiahordozók nagy része akár további energiahordozók meglétét jelenti. Ez az állapot lehet maga a kőzetburok vagy egy hegység, amely olyan energiaforrásokat „hordoz”, amelyekből a mai emberi társadalom számára hasznosítható, elsősorban hő- vagy elektromos energia nyerhető ki, alakítható át (1. ábra). A Mecsek például egy olyan energiahordozó, amely bizonyosan urániumérc-, kőszén- és vízenergia-forrásokkal rendelkezik. A kettő között tehát az érdemi különbség az, hogy amíg az energiaforrásból villamos- vagy hőenergia nyerhető ki, alakítható át, addig az energiahordozó önmagában erre nem alkalmas, annak csak a fizika törvényei által leírt belső energiája van. Hordoz energiát, de forrásul közvetlenül nem szolgál. Ugyanakkor ebben találhatók az energiaforrások.

161

Bokor László 1. ábra: „Energiahordozók szférája” – az energiahordozó és az energiaforrás energia-földrajzi értelmezésben (Szerkesztette: Bokor)

A fizikában az energiamegmaradás elve szerint az energia semmilyen folyamatban nem semmisülhet meg, a semmiből nem keletkezhet, csak az egyik energiaforrásból valamelyik másik energiaforrássá alakul át (Gazda – Sain, 1989). Bármely zárt rendszer összes energiája a rendszerben lejátszódó tetszőleges belső folyamatok során is változatlan marad (Bonifert, 1993). Ezeknek az energiáját átalakíthatjuk úgy, hogy a kor egyik elvárásának megfelelően villamos energiát vagy hőenergiát kapjunk. Mint láthatjuk, korántsem termelésről van szó, mivel az energia eleve adott egy bizonyos anyagban vagy közegben, amit már nem megtermelni, hanem átalakítani, kiaknázni kell az emberi környezetben (földrajzi térben) felhasználható fajta energiává. Mindezt valamilyen berendezés (pl. hőerőmű) alkalmazásával. Ezért ettől, mint fogalomtól, általános értelemben eltekinthetünk. Helyette az „előállítás” szó használata volna megfelelőbb. Azonban a „villamosenergia-termelés”, mint fogalom mára olyan mély gyökereket eresztett, hogy azt felváltani nem sok értelme volna. Ebben az esetben a „villamosenergia-termelés” és a „villamosenergia-előállítás” szavak, mint speciális szinonimák alkalmazhatók (ahogy mi is így teszünk ebben a tanulmányban). A villamos energiát tehát átalakítással nyerjük, amelyet valamilyen anyagból, közegből kapunk. Ezt nevezzük energiaforrásnak, amelynek fajtái között lehet nem megújuló (nem állandó), megújuló (állandó) és megújítható (részlegesen állandó) természetű (2. ábra). A felhasználás formája szerint beszélhetünk elsődleges vagy primer (átalakítás nélkül, közvetlenül felhasználható, mint pél162

Megújuló energiaforrások

dául a kőszén), másodlagos vagy szekunder (elsődleges energiaforrások felhasználásával átalakítható, mint például a villamos energia) és harmadlagos vagy tercier energiaforrásról (másodlagos energiaforrás előállítása során megjelenő hulladékenergia, pl. az atomerőművek hűtővize). 2. ábra: Az energiaforrások rendszere (Szerkesztette: Bokor)

Az ember legelső energiaforrásai

Az ember első energiaforrása a saját izomereje volt, amit később az állatokéval egészített ki, például ló- és ökörvontatás révén (van Ginkel, 1999). Ahhoz azonban, hogy ezt használni is tudja, külső energiaforrás szükséges. Az ismert információk szerint az ember, aki halászó, vadászó, gyűjtögető tevékenységet folytatott, első energiaforrását a táplálék formájában találta meg (van Ginkel, 1999). Ezeknek az energiája, mint a földi energiaforrásoknak is a nagy része, a Napból származik. Már ekkor megjelenik az élelem, mint energiaforrás és az izomerő közti kölcsönhatás. Ez erősödött fel a tűz (a természetben előforduló leggyakoribb kémiai reakció) megjelenése után, amely gyökerestől változtatta meg az ember szokásait. A tűz őrzése viszont komoly kihívásokkal járt, ami hozzájárult ahhoz, hogy az addig folyamatos vándorlást folytató ember egy adott helyen, természeti térben letelepedjen. Ez az első, igencsak kezdetleges emberi települések kialakulásához is hozzájárult. Ha a tűz őrzése indukálta is az első települések létrejöttét, minden bizonnyal az is mérvadó volt, hogy azok védett/védhető helyen legyenek, ahol az emberi élethez feltétlenül szükséges energiaforrások, helyi energiák (pl. víz, fa, élelem) is megtalálhatók. A tele163

Bokor László

pülések létrejöttében jobbára eltérő tájak találkozása volt meghatározó, például hegyvidék/dombság találkozása alfölddel, folyammal, illetve a három együtt. A települések tehát zömmel ott jöttek létre, ahol a különböző erősségű energiagócok/energiapotenciálok találkoztak, a létfontosságú helyi energiaforrások adottak voltak. Ez a település fejlődésére, fejlettségére is hatással volt. Mindez viszont a korábban ismert természeti teret már az emberi élettér színterévé, földrajzi térré változtatta. A természet állandó és részlegesen állandó energiaforrásai

Az emberi és állati izomerő, a fa és egyéb növények, valamint a tűz, mint közeg jelentették a korai energiaforrásokat (korai biomassza), amelyek mind megújulók, ma is ismertek és alkalmazhatók. Ahogy az emberi társadalom fejlődött, környezetét egyre jobban megismerte, felismerve a természeti folyamatokat. Ilyen volt például a napsugárzás és ezzel a Földre érkező napenergia, illetve a szél- és vízenergia jelentősége is. A napenergia közvetetten mindenhez hozzájárult (kivéve a geotermikus energiát), míg közvetlenül szárítás, aszalás útján az energiát a táplálékban konzerválta, tárolta (tartósította). A vízenergia a korai öntözéses civilizációk kialakulásában játszott korszakalkotó szerepet (Rodda – Ubertini, 2004), míg a szélenergiának a hajózásban és a mezőgazdaság fejlődésében volt elévülhetetlen jelentősége (Nelson, 2009). Az emberiség korai évezredei, a fejlődés első szakaszai lényegében az ipari forradalomig megújuló energiaforrásokra alapultak, ami időben és térben fenntartható volt. A földi rendszer állandó energiaforrásaira épült minden, az ember és környezete között harmonikus kapcsolat állt fenn. Ennek a fenntartható energiahasználatnak a végét az ipari forradalom hatására kibontakozó, egyre nagyobb energiaigény megjelenése jelentette. Ekkortól a kőszénfélék, majd a 20. századtól a szénhidrogének, a 20. század közepétől pedig az atomenergia kerültek fontos szerepbe, amelyek máig tartó változást jelentettek az emberi élet és társadalom számára. A különböző energiafélék (különösen a hő- és az elektromos energia), a folyamatos energiaforrás-ellátottság és energiabiztonság az emberiség nélkülözhe164

Megújuló energiaforrások

tetlen részévé váltak. Ma már nehéz elképzelni a világot nélkülük (és persze annál nehezebb lesz az esetleges váltás). A gőzgépek, majd az elektromos berendezések korszakának hajnalán a fosszilis energiaforrások alkalmazása fokozatosan nyert egyre nagyobb teret, ami nem csak a megújuló energiaforrásokra épülő berendezéseket ítélte ideiglenes halálra, de egyre „észrevehetőbb” energiafelhasználáshoz is vezetett (szaghatás, füst és korom megjelenése, légzési nehézségek, allergiás légúti és bőrreakciók, irritációk). A kor szakemberei felismerték a szén elégetése során jelentkező hátrányokat (például az említett egészségügyi hatások mellett a korrózió, környezet savasodása, a növényzet és a termőtalaj degradációja), valamint lépéseket tettek a biztonságos energiatermelés érdekében. Ezek közvetlen következménye lett, hogy Európában a 20. század közepén a nem megújuló energiaforrások használatának kockázatai az alternatív energiaforrások újrafelfedezéséhez, újak felkutatásához és azok alkalmazásához vezettek. Ennek intenzitását nyomatékosították az 1970-es évek szénhidrogén-válságain kiéleződött kőolaj-árrobbanások, amelyek a figyelmet a korábbinál érezhetőbben irányították újra a megújuló energiaforrásokra (Bank – Bokor, 2009; Bokor, 2010). 3. ábra: A világ primerenergia-fogyasztása 2008-ban és ebből a megújulók részesedése és megoszlása az energiaforrás típusa és felhasználási módja szerint (Szerkesztette: Bokor, a REN21 (2010) adatai alapján)

Az 1970-es évek után beálló, ún. „zöld szemlélet” megnyitotta az utat a megújuló és megújítható energiaforrások egyre nagyobb volumenű hasznosítása, és az ehhez szükséges technológiai fejlő165

Bokor László

dés új korszaka előtt (Günther Pauli nyomán ma már beszélünk „kék szemléletről” is). A folyamatot nem környezetvédelmi, hanem energetikai okok gerjesztették. Napjainkra azonban mindez a környezet védelmével is azonosult, ami egyre jobban megmutatkozik mind a világ primerenergia szerkezetében (3. ábra), mind a villamosenergia-termelés változásában, szerkezeti átalakulásában (4-5. ábra). 4. ábra: A nap, szél, geotermikus és biomassza erőművek összes beépített teljesítményének együttes alakulása a világban, 1980-2006 (GW) (Szerkesztette: Bokor, az EIA (2008) adatai alapján)

Az is tény azonban, hogy a világ energiaigénye továbbra is rohamosan növekszik. A közlekedésben használatos „zöldüzemanyagok” világszinten egyelőre összehasonlíthatatlanul kis részt jelentenek. A primerenergia szerkezetében (3. ábra) és a villamosenergia-termelésben (5. ábra) mindez már szemmel látható, viszont a megújulók és megújíthatók részaránya nagyon lassan emelkedik. Ebben a paradox állapotban a „zöld” energiaforrások még a villamosenergia-termelés tényleges növekedését sem képesek követni, nemhogy folyamatosan kielégíteni, esetleg felváltani a nagyrészt fosszilis tüzelőanyagokat. Ehhez a jelenlegi teóriák szerint a kőszénés szénhidrogén alapú társadalmi rendszer összeomlása volna szükséges. Ha ezt nem is szeretnénk, akkor is lényeges az energiaigények csökkentése, az energiahatékonyság növelése ahhoz, hogy a megújulók részesedése egyre nagyobb részarányban jelenjen meg. 166

Megújuló energiaforrások 5. ábra: A világ villamosenergia-termelése, a vízenergia és a többi megújuló energiaforrás részesedésének kiemelésével, 1980-2006 (Milliárd kWh) (Szerkesztette: Bokor (2010), az EIA (2008) adatai alapján)

Érdekes adat, hogy az újonnan épült villamosenergia-termelő erőműveknél egyre nagyobb részarányt mutatnak a megújuló és megújítható energiaforrásra alapozott egységek, ami azt is jelzi, hogy a megújuló energiaforrást hasznosító eszközökbe fektetett összegek is egyre magasabb arányt érnek el. Ez a világ villamosenergia-termelés erőműtípus szerinti szerkezetében azonban továbbra is nagyon kis részt képvisel (6-7. ábra). 6. ábra: 2009-ben épült új villamosenergia-termelő erőművek tűzelőanyagforrás szerinti megoszlása (Szerkesztette: Bokor a REN21 (2010) adatai alapján)

167

Bokor László 7. ábra: A világ villamosenergia-termelésében résztvevő erőművek típus szerinti megoszlása 2009-ben (Szerkesztette: Bokor, a REN21 (2010) adatai alapján)

A fosszilis energiaforrások alkalmazása során, különösen a villamosenergia-termelés és -elosztás során sok országban energiafüggő, pazarló és erősen centralizált elosztású gyakorlat alakult ki. A megújuló energiaforrások azonban a lokalitást erősíthetik azáltal, hogy növelik az energiaellátás (üzemanyagok, elektromos energia) biztonságát, és hozzájárulnak egy térség energiaforrásoktól való importfüggőségének a csökkentéséhez. Mindezek természeti, társadalmi és műszaki-technikai adottságoktól függnek, de a kedvező feltételeket egyelőre a gyakorlat sok helyen hátráltatja azáltal, hogy nincs megteremtve a politikai szándék vagy a kedvező jogi és gazdasági környezet, tapasztalatlanok a természetvédelmi hatóságok, és/ vagy bonyolultak és szükségtelenül elnyújtottak, illetve költségesek az építési engedélyezési eljárások. A természeti faktorok lehetnek például az adott ország nagysága és földrajzi fekvése (zonalitás, tengerszint feletti magasság, helyzete a szélrendszerekhez és a tengerpartokhoz képest), valamint ehhez kapcsolódóan például a napsütéses órák száma, a szélsebesség vagy a vízhozam számértéke említhető, amely a maximálisan beépíthető (wattban kifejezett1) erőművi teljesítmény számára egyértelmű korlát (Bank – Bokor, 2009). A társadalomi adottságok azok, amelyek egyes térségekben a megújulók hasznosítását döntően meghatározzák. Ebben nagy sze168

Megújuló energiaforrások

repe van a gazdaságosságnak, a politikai- és lakossági támogatottságnak, az ország tényleges energetikai jellemzőinek (aktuális energia-mix, például a megújulók részesedése), a villamosenergia-hálózat kiépítettségének és minőségének, valamint az adott terület egyéb energiatermelési lehetőségeinek, a bővítés lehetséges csapásirányainak. Mindezt tovább befolyásolja a hazai és a globális piac mérete és annak igényei, a tőkepiaci jellemzők, a befektethető pénz mennyisége, a szomszédos területek egymásra gyakorolt hatása (mintakövetés, például az osztrák szélenergia-hasznosítás magyarországi hatásai, adaptálása), illetve az állami szabályozás módszerei, átgondoltsága és finomsága (pl. feed-in tarifa- vagy kvóta-rendszer). A műszaki-technikai háttér lényeges elemei az erőművek építésétől (ami az építőanyagok fajtáihoz, a lokalizációhoz, azon belül is magassági és klimatikus tényezőkhöz kapcsolódik), tehát a kivitelezéstől az energetikai rendszerbe való illesztésen keresztül (villamosenergia-hálózatra kapcsolás) gondoskodnak a fenntartásról és kezelésről. Mindezen lényeges telepítési faktorok és megállapítások után nézzük meg részleteiben a megújuló- és megújítható energiaforrásokat (az egyszerű kezelhetőség miatt a kettőt együttesen megújulóknak vagy megújuló energiaforrásoknak nevezzük a továbbiakban), felhasználási lehetőségeiket, módjukat, eszközeiket és a világgazdaságban betöltött jelenlegi pozíciójukat. A megújuló energiaforrások. Múlt vagy jövő?

Megújuló energiaforrások tehát mindazok, melyeket az emberiség történetének múltjából ismerünk: napenergia, vízenergia és szélenergia (a biomassza és a geotermikus energia is megújuló, ezt azonban az emberi tevékenység mértéke jelentősen befolyásolja, ezért ezeket a megújítható energiaforrások közé soroljuk). Modern felhasználásuk kialakulása szorosan összefügg múltbeli alkalmazásuk formáival (1-2. táblázat).

169

Bokor László 1. táblázat: A megújuló energiaforrások hagyományos és modern felhasználásának módozatai és eszközei (Saját gyűjtés alapján szerkesztette: Bokor (2010)) Megújuló energiaforrások

Közvetlen (direkt) napsugárzás

Hagyományos felhasználás

Aszalás, szárítás

Vízmelegítés

Napenergia Szórt fény hasznosítása

Természetes világítás

Vízenergia (kontinentális energia)

Állandó és lokális szelek

Folyóvíz (ill. tavak) energiája

Tengerjárás energiája Vízenergia (óceán energia)

Tengeráramlás energiája

Berendezések, eljárások

Fotovoltaikus Elektromos (PV) pl. napPasszív haszenergiatermelés elem, napnosítás (specierőmű ális berendezés nélkül) Vízmelegítés, Napkollektor vízforralás Modern alkalmazás is pl. Fotovoltaikus passzív házak- Elektromos (PV) pl. napenergiatermelés kal vagy üvegelem házakkal. Vízmelegítés, Napkollektor vízforralás Hobbi- és sporthajózás

Csónak- és sporthajófélék

Madárriasztás, gyümölcs- Szélkereplő védelem

Madárriasztás, gyümölcsvédelem

Szélkereplő

Gabonaőrlés, vízpumpálás, puskaporgyártás

Szélkerék, szélmalom

Elektromos energiatermelés, vízpumpálás

Szélgenerátor, szélerőmű

Gabonaőrlés, vízpumpálás, puskaporgyártás

Vízikerék, vízimalom, úszómalom

Hajózás

Csónak- és hajófélék

Hajózás

Szélenergia

Berendezések, Modern alkaleljárások mazás

Csónakok és hajók

Hullámzás energiája

-

Tárolt hőmérséklet (termikus energia)

Passzív hasznosítás

-

Vízerőműfélék (duzzasztómű, átfolyós)

Elektromos energia termelés

Ár-apály erőmű Rotorok Hullámerőmű

170

Termikus erőmű

Megújuló energiaforrások 2. táblázat: A megújítható energiaforrások hagyományos és modern felhasználásának módozatai és eszközei (Saját gyűjtés alapján szerkesztette: Bokor (2010)) Megújítható energiaforrások

Fásszárú növények és egyéb vegetáció

Biomas�sza

Hagyományos felhasználás

Berendezések, eljárások

Tradicionális fatüzelés és élelem

Kemence, kályha, stb.

Deponálás, Organikus hul- komposztá- Komposztlás, humusz- láda ladék termelés

Biológiai eredetű hulladék (pl. állati ürülék)

A világban ismert (pl. Tibet, Nepál), ahol tüzeléssel hőtermelésre használják

Közvetlen vízfelhasználás

Főzés, fürdés (forró víz)

Közvetlen hőfelhasználás

Fűtés

Tüzelőhely

Modern alkalmazás

Berendezések, eljárások

Hőtermelés

Fatüzelés

Elektromos energia termelés

Biomassza-erőmű (közvetlen fa vagy brikett, pellét tüzelés)

Biogáz előállítás, komposztálás

Hulladék-deponáló, komposztláda

Mezőgazdasághoz, állattartáshoz kötődő terBioüzemmelő berendeanyag-termelés zések, eljárások (etanol-, biodízel-gyártás) Fűtés

Geotermikus

Passzív hasznosítás (speciális berendezés nélkül)

Termálfürdő

Közvetlen felhasználás

Elektromos energia termelés

Geotermikus erőmű

Fűtés, hűtés

Hőszivattyú

Ma a Földünk népessége közelíti a 7 milliárd főt, ami, ha lassabban is, de a jövőben egy ideig még biztosan növekedni fog. Ennek következtében a jelenlegi energiafogyasztási szinthez képest jelentősen megnövekszik majd az energia iránti igény is. A Föld meglévő nyersanyag- vagy energiakészleteinek pontos mértékét azonban nem ismerjük, így a felhasználás jelenlegi vagy prognosztizált értékeivel sem tudjuk biztosan kiszámítani (még becsülni sem), hogy men�nyi ideig elegendő az igények fedezésére (Bartófi, 1993). Az azon171

Bokor László

ban biztos, hogy a fosszilis energiaforrásokkal a jövő társadalmának folyamatos energiaigényét kielégíteni csak véges határok között lehet. A takarékosság, az energiahatékonyság növelése természetesen fontos faktorok, de ugyanakkor szükséges a fosszilis energiaforrások folyamatos kiegészítése, ahol lehet felváltása is a Föld állandó és részlegesen állandó (tehát megújuló és megújítható) energiaforrásaival. A napenergia

A Nap energiája folyamatosan érkezik a Földre. Ez az ún. napállandó, ami szerint a napsugárzás értéke a légkör felső határán a Naptól való közepes távolságban, és a beesési irányra merőleges felületen mérve 1,36 kW/m2. A napállandó, mint sugárzás egy részét a légkör visszaveri, egy részét pedig elnyeli, ami azt eredményezi, hogy a felszínen mérhető sugárzás értéke jó esetben 1 kW/m 2. A földi rendszerben a napi periodika értelmében (pl. éjszaka) vannak területek, amelyet a napsugarak nem érnek el, ami viszont az időbeni síkon korlátozza a napenergia kockázatmentes felhasználhatóságát. A napenergiát lényegében bárhol fel lehet használni, de nem mindenhol gazdaságosan (nem mindegy, hogy egy mély, árnyékos völgyet, az északi féltekén egy hegy/hegység déli kitettségű lejtőit, vagy egy zonális sivatagot, stb. veszünk figyelembe). Elsősorban energetikai célú hasznosítása már manapság is többféle módon lehetséges (1-2. táblázat). Egyik egyszerű módja az üvegházak építése, illetve az ehhez hasonló elven működő passzív házak kialakítása. Előbbire a holland kertészet, zöldség- és gyümölcstermesztés példaértékű, utóbbi gyakorlati formái Németországban fejlődnek a legdinamikusabban, de mindennek van már realitása a világ szinte minden táján. Az aktív felhasználás különféle berendezésekkel történik. Az alkalmazott technológiák közül a legismertebbek a termikus naperőművek, a napkollektorok és a fotoelektromos (PV) berendezések (pl. napelemek). Az elektromos energia előállításában élenjárók főleg a napsütéses órák számában vezető térségek (pl. Spanyolország), de a technológiát fejlesztő államok is egyre nagyobb arányban folytatja az installációt (8-9. ábra), mint például Németország, Japán vagy az Amerikai Egyesült Államok (a diagramokon USA). 172

Megújuló energiaforrások 8. ábra: Fotoelektromos (PV) napenergia-hasznosítás alakulása a világban 1996 és 2009 között (GW) (Szerkesztette: Bokor, a REN21 (2010) adatai alapján)

9. ábra: a PV technológia beépített mennyiségének eloszlása a legnagyobb felhasználó országok között (Szerkesztette: Bokor, a REN21 (2010) adatai alapján)

A hőtermelés alatt elsősorban vízmelegítést értünk. Ennek alkalmazása a legjelentősebb iramban Kínában fejlődik, de az Európai Unió, különösen Németország, Ausztria és Görögország is élen jár a felhasználásban (10-11. ábra). 173

Bokor László 10. ábra: Napenergia hőtermelésre (fűtés és vízmelegítés) való felhasználása 2005 és 2008 között (GW) (Szerkesztette: Bokor, a REN21 (2010) adatai alapján)

11. ábra: A hőtermelés jelenlegi (2009) eloszlása a világ legnagyobb termelői között (Szerkesztette: Bokor, a REN21 (2010) adatai alapján)

Szélenergia

A természetes légmozgás hatalmas fizikai erőt képvisel (szélnyomás). Nem véletlen, hogy már az ősi kultúrákban felfigyeltek arra, hogy ez az erő alkalmas módszerekkel munkavégzésre fogható. Erre bizonyíték a vitorlás hajók korai alkalmazása és a szárazföldön a 174

Megújuló energiaforrások

szélmalmok megjelenése. Ezek az eszközök nagyban hozzájárultak a társadalmi-gazdasági fejlődéshez. A maguk korában segítségére voltak az embernek, mert a távolság legyőzésében és például a gabonaőrlés vagy vízkiemelés területén alapvető szerepet játszottak. A kezdetleges kohászathoz, valamint egyes könnyűipari berendezések (pl. papírmalom, fűrészmalom) működtetéséhez széles körben használták a szél erejét. Ezek a technikák a szélenergia használata nélkül földrajzilag szűkebb területen fejtették volna ki hatásukat. Klasszikus példa a szél használatára a holland polderek területéről a vízelvezetés technikai megoldása vízátemelő „szélmalmokkal”, amelyeket szakszerűen szélgépeknek helyes nevezni, a gőzgép mintájára (Bokor, 2008; Bank – Bokor, 2009). Napjainkban, a legnemesebb energiafajta a villamos energia. Nem véletlen, hogy a szélenergia mai hasznosítása elsősorban villamos energia előállítását célozza. Az erre alkalmas berendezés neve szélgenerátor vagy szélerőmű (Bank – Bokor, 2009). A világban az egyik legdinamikusabban fejlődő megújuló energiaforrás, és ehhez kapcsolódó technikai fejlődés jellemzi (12. ábra). 12. ábra: A szélenergia beépített összteljesítményének változása 1996 és 2009 között a világon (GW) (Szerkesztette: Bokor, az EWEA (2010) és GWEC (2010) adatai alapján)

Azokban az országokban, ahol tradicionálisan felhasználták a szél erejét (elsősorban Európában, pl. Németországban, Dániában 175

Bokor László

vagy Hollandiában), jelenleg is jelentős mértékű a beépített erőművek száma, teljesítménye. Az utóbbi évek „zöld szemlélete” révén azonban mindez az egész világban kiterjedt, és már nem csak az Amerikai Egyesült Államok és az európai éllovasok, mint Németország és Spanyolország említhető, hanem a világ felzárkózó térségéből India (Szegedi – Wilhelm, 2008) és Kína is (Bokor – Szelesi, 2010) (13. ábra). A szélenergia hazánkban is az egyik legdinamikusabban fejlődő megújuló energiaforrás, amelynek részaránya azonban még alacsony (2010-ben 295 MW). 13. ábra: A szélenergiát a világban legnagyobb arányban felhasználó országok, 2005-2009 (GW) (Szerkesztette: Bokor, az EWEA (2010) és GWEC (2010) adatai alapján)

Vízenergia

A vízenergia a történelemből ismert megújuló energiaforrások egyik leginkább felhasznált változata. Az ősi kultúrákban (Kína, Egyiptom, Mezopotámia) a vízkereket alkalmazták a mezőgazdasági területek öntözésére és ivóvíz-ellátásra. A római időkben jelentek meg a vízimalmok, később a hajókra felépített úszómalmok (sok ezek közül a Mura szlovéniai szakaszán ma is megtekinthető). A vízkerekek forgási energiáját például kovácsműhelyekben, fűrészmalmokban, gabonaőrlésre vagy puskaporgyártásra használták. A vízimalmok ideje (hasonlóan a szélmalmokéhoz) az ipari forradalom után, a gőzgépek megjelenésével áldozott le. 176

Megújuló energiaforrások

A vízenergia reneszánsza azonban hamar, már 1830-tól beköszöntött, mikor egy energiaéhes világ hajnalán megjelentek az első energiatermelő vízturbinák. A vízenergia a 20. század folyamán, a szél- és a napenergia leáldozása mellett is képes volt fennmaradni, aminek oka az, hogy lokális és olcsón kiaknázható forrás, a világ nagy részén gazdaságosan és folyamatosan termelhető belőle villamos energia. Elsősorban olyan országokban jelentős, ahol a hegyvidéki területek és a térségre jellemző klimatikus viszonyok miatt energetikai célokra megfelelő eséssel és vízmennyiséggel rendelkező folyók vannak (pl. Svédország, Norvégia, Ausztria, Kína, Amerikai Egyesült Államok), de vízlépcsőkkel bármilyen térszínen (akár síkvidéken), jelentős tájátalakítással, de alkalmazhatók (14-15. ábra). Ez sok országban egyoldalúvá teszi a megújuló energiaforrások szerkezetét (Ausztriában például a vízenergia 60%-os részesedéssel rendelkezik a villamosenergia-termelés szerkezetében, ami a megújuló energiaforrások 85%-át jelenti. A primerenergia mixtúra megújuló energiaforrásai közül is 40%-kal ez az energiaforrás részesedik, ezért gyakorta ezt az energiaforrást a „megújulós” szerkezeteken belül külön sorolják). 14. ábra: a világ vízerőműveinek beépített teljesítmény szerinti változása 1980 és 2006 között (Szerkesztette: Bokor, az EIA (2008) adatai alapján

177

Bokor László

Felhasználása történetileg folyókhoz kapcsolódik, és a gabonaőrlésben játszott rendkívül fontos szerepet. Később, mikor a villamosenergia-termelésé lett a főszerep, a folyók kihasználása továbbra is megmaradt. Az 1970-es években bekövetkező energetikai változások és a megújuló energiaforrások reneszánsza következtében a vízenergia felhasználása is kiszélesedett. Immár nem csak a szárazföldek vízkészleteinek energiáját, hanem a tengerek, óceánok árapály-, hullám-, hő- illetve áramlásenergiáját is képesek kihasználni. Ezeket összességében nevezzük óceán energiának, amelyben nagy potenciállal Kanada, az Amerikai Egyesült Államok, Japán, Ausztrália, Európában Írország és az Egyesült Királyság rendelkezik. 15. ábra: a világ legnagyobb folyó-vízenergia felhasználó országai 2009-ben (Szerkesztette: Bokor)

Megújítható energiaforrások

A megújuló energiaforrások folyamatosan adottak, kiaknázhatóak. Az emberi beavatkozás mértéke nem (pl. a nap és szél esetében), vagy csak minimálisan (a víz esetén) befolyásolja a rendelkezésre álló mennyiséget. Energetikai célokra felhasználható fa és egyéb organikus, biológiai eredetű anyagok mennyiségét ellenben erősen korlátozza az ember. Igaz, hogy a biomassza csak részben jelent „fahasábú anyagot”, viszont a teljes felhasznált mennyiségnek jelentős részét ez a fajta biomassza adja. Ebben az esetben gondos sza178

Megújuló energiaforrások

bályozásra és gazdasági koncepcióra van szükség, hogy például az erdőket, s velük az erdei ökoszisztémákat is megóvjuk. A biomassza tehát annak ellenére, hogy megújuló energiaforrás, a nap-, szél- és vízenergiával ellentétben korlátozott, megújulása is jóval több időbe telik. Ezért ezeket a forrásokat a könnyebb elkülöníthetőség érdekében megújíthatónak vagy részlegesen állandónak hívjuk. A geotermikus energia is ide tartozik, mivel a föld belsejében raktározódó vízkészletek, valamint a kőzetek hőmennyisége is limitált, ami kimeríthető. Biomassza

A biomassza az eltárolt napenergia az ember számára leginkább kézzelfogható alakja, leghétköznapibb energiaforrása. Míg hagyományosan az élelmet, illetve a főzéshez, fűtéshez szükséges energiát adta, mára a különböző formái jóval szerteágazóbbá váltak: 1. Az elsődleges biomassza a természetes vegetáció, szántóföldi növények, erdő, rét, legelő, kertészeti növények, vízben élő növények; 2. A másodlagos biomassza az állatvilág, gazdasági haszonállatok összessége, továbbá az állattenyésztés főtermékei, melléktermékei, hulladékai; 3. A harmadlagos biomassza a biológiai eredetű anyagokat felhasználó iparágak és ágazatok termékei, melléktermékei, hulladékai, emberi települések szerves eredetű szerves hulladékai. A biomassza hasznosításának fő iránya az élelmiszertermelés, a takarmányozás, az energetikai hasznosítás és az agráripari termékek alapanyaggyártása. Az energetikai hasznosítás közül jelentős hasznosítási mód az eltüzelés, brikettálás, pirolizálás, gázosítás és biogáz-előállítás. A világ primerenergia-szerkezetében (3. ábra) a megújuló energiaforrások közül a legnagyobb részarányt a biomassza képviseli. A villamosenergia-termelésben a részaránya csekély (itt elsősorban a fatüzelés jelentős), azonban az egyetlen olyan megújuló energiaforrás, ami a közlekedési eszközök üzemanyag-gyártásában (etanol, biodízel) a szénhidrogének hatékonyságával rendelkezik, ezért felhasználása évente egyre nagyobb arányt mutat (16. ábra). A legnagyobb gyártók közül az USA és Brazília említendő (17. ábra). 179

Bokor László

Mindennek hátránya, hogy az előállításhoz szükséges haszonnövények (gabona, szója, stb.), az élelmiszernövények termelése elől veszik el a szántóföldeket, ami az élelmiszerárak drasztikus emelkedését is okozhatja. 16. ábra: Bioüzemanyag-gyártás (etanol és biodízel) változása 2000 és 2009 között (Szerkesztette: Bokor, a REN21 (2010) adatai alapján)

17. ábra: A világ öt legnagyobb bioüzemanyag gyártója és részesedése 2009-ben (Szerkesztette: Bokor, a REN21 (2010) adatai alapján)

180

Megújuló energiaforrások Geotermikus energia

A geotermikus energia a Föld mélyének hőjéből származik. Maga az energiaforrás a földi folyamatokhoz kapcsolódóan nem kimerülő, tehát a folyamatos energiaellátást biztosítja. A felhasználás formái elsősorban a felszín alatti vizekhez kapcsolódnak, melyek mérete azonban már korlátozott lehet. A túlzott vízkitermelés vagy a szabályozatlan és ellenőrizetlen vízvisszapumpálás a készletek (víz vagy hő) kimerülését okozhatja. A geotermikus energia általában háromféle módozatban hasznosítható: 1. Közvetlen használattal, mikor a föld mélyéből feltörő forró vizet termálfürdőkben alkalmazzuk vagy házak fűtésére fordítjuk; 2. A helyenként feltörő forró víz, illetve a 100 C foknál magasabb hőmérsékletű gőz elektromos energia előállítására is alkalmazható; 3. Hőszivattyúval belső terek fűtésére, melegvíz-szolgáltatásra is alkalmas. 18. ábra: A geotermikus energia felhasználásának alakulása 1975 és 2009 között (Szerkesztette: Bokor, az Enel, R. B. (2007) adatai alapján)

A legnagyobb és legjelentősebb források a tektonikailag aktív térségekhez (pl. lemezszegélyekhez), valamint olyan területekhez kapcsolódnak, ahol a litoszféra vastagsága kicsi (pl. medencék), a geotermikus gradiens értéke pedig magas. Ahol a lokális források 181

Bokor László

adottak, ott általában fel is használják ezt a fajta energiaforrást (18. ábra). A világ kiváló adottságokkal rendelkező országai közül Indonézia, Japán, Új-Zéland, Izland, a Fülöp-szigetek és az Amerikai Egyesült Államok nyugati partvidéke említhető (19. ábra). Annak ellenére, hogy Magyarország geotermikus világhatalomnak számít, eddig nagyon kevés támogatottságot kaptak a fejlesztések és beruházások. 19. ábra: A világ tíz legnagyobb geotermikus energia felhasználója 2010ben, beépített teljesítmény szerint (GW) (Szerkesztette: Bokor)

Összegzés

Minden megújuló és megújítható energiaforrás esetében elmondható, hogy a felhasználásuk aránya folyamatosan bővül, a rendelkezésre álló statisztikai adatok tanulsága szerint jelentőségük emelkedik. Azonban az is látszik, hogy míg az utóbbi években, évtizedekben ezek a források egyre szélesebb körben kerülnek alkalmazásra, a folyamatosan növekvő energiaigények emelkedését nem képesek követni. A világban továbbra is nagyrészt fosszilis- és atomenergiára, illetve a megújulók közül is elsősorban vízenergiára támaszkodunk. A többi megújuló energiaforrás szerepe azonban teljesen jelentéktelennek tűnik. Mindemellett egy jelentős szemléletváltásnak is részesei vagyunk, mivel a megújulók nem csak energetikai, hanem környezetvédelmi szempontból is a figyelem középpontjába kerültek. 182

Megújuló energiaforrások

Amennyiben az elkövetkező évtizedekben sikerül a jelenlegi energiafelhasználás mértékét csökkenteni, és energiahatékonyabb eljárásokat adaptálni vagy kidolgozni, akkor a megújulók minden bizon�nyal hozzájárulhatnak egy új és hatékony társadalmi rendszer kialakulásához. Amennyiben nem, és a fosszilis energiaforrások részesedése is évente rendre növekszik, akkor továbbra is egy nagy politikai színjátéknak maradunk a részesei. Felhasznált irodalom Bank K. – Bokor L. (2009): Európai Uniós körkép a szélenergia társadalmi-gazdasági feltételeiről. In. Szabó-Kovács B. – Tóth J. – Wilhelm Z. (szerk.): Környezetünk természeti-társadalmi dimenziói. Tanulmánykötet Fodor István tiszteletére. IDResearch Kft,,Publikon Kiadó, Pécs. 101-109. o. Bartófi I. (1993): Energiafelhasználási kézikönyv. Környezet-Technika Szolgáltató Kft., Budapest. 625. o. Bokor L. – Szelesi T. (2010): Európán kívüli gazdasági centrumok regionális földrajza. Szemináriumi jegyzet. Pécsi tudományegyetem, Pécs. 169. o. Bokor L. (2010): Szélenergia-hasznosítási dilemmák Szlovéniában. In. Bajmóczy P. – Józsa K. (szerk.): Geográfus Doktoranduszok X. Országos Konferenciája. SZTE-TTIK Gazdaság- és Társadalomföldrajz Tanszék, Szeged. 16 oldal (CD kiadvány) Bokor L. (2008): A szélenergia felhasználásának történeti és földrajzi jellegzetességei Magyarországon. In. Fodor, I. – Suvák, A. (szerk.): A fenntartható fejlődés és a megújuló természeti erőforrások környezetvédelmi összefüggései a Kárpát-medencében. Magyar Tudományos Akadémia Regionális Kutatások Központja, Pécs. 181-190. o. Bonifert D. – Halász T. – Holics L. – Rozlosnik N. (1993): Fizikai fogalomgyűjtemény. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. 85-86. o. Bora Gy. – Korompai A. (szerk.) (2001): A természeti erőforrások gazdaságtana és földrajza. Aula Kiadó, Budapest Breuer, H. (2002): Atlasz – Fizika. Athenaeum 2000, Budapest. 43. o. Eddington, A. (1936): A természettudomány új útjai. Franklin-Társulat, Budapest. 157-159. o. Enel, R. B. (2007): World Geothermal Generation in 2007. GHC Bulletin, Vol. 28, No. 3, September 2007, 7-19. o. Gazda I. – Sain. M. (1989): Fizikatörténeti ABC. Tankönyvkiadó, Budapest. 72-73. o. Gulyás J. – Rácz M. – Tomcsányi P. – Varga A. (1995): Fizika – Ennyit kell(ene) tudnod. Akkord és Panem Kiadó közös kiadása, Budapest. 50-52. o. 183

Bokor László Holics L. (szerk.) (2009): Fizika. Akadémiai Kiadó, Budapest,. 1217-1220. o. Juhász Á. – Láng I. – Nagy Z. – Dobi I. – Szépszó G. – Horányi A. – Blaskovics Gy. – Mika J. (2009): Megújuló energiák. Sprinter Kiadó, 256. o. Litz J. (2005): Fizika II. (Termodinamika és molekuláris fizika – Elektromosság és mágnesség). Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. 102. o. Nelson, V. (2009): Wind Energy – Renewable Energy and the Environment. CRC Press, Taylor & Francis Group, USA. 1-12. o. Pauli, G. (2010): The Blue Economy – 10 years, 100 innovations, 100 million jobs. Paradigm Publications. 308. o. Reményi K. (2007): Megújuló energiák. Akadémiai Kiadó, Budapest REN21 (2010): Renewables 2010, Global Status Report. REN21 Secretariat and Deutsche Gesellschaft für Technische Zusammenarbeit GmbH. 80. o. Rodda, J. C. – Ubertini, L. (szerk.) (2004): The Basis of Civilization – Water Science?, Centre for Ecology and Hydrology. IAHS Press, Wallingford, Oxfordshire, UK. 135-192. o. Swift, J. (2004): Gulliver utazásai. Európa Könyvkiadó, Budapest. 233-234. o. Szegedi N. – Wilhelm Z. (2008): Dél-Ázsia társadalomföldrajza. In. Horváth G. – Probáld F. – Szabó P. (szerk.): Ázsia regionális földrajza. Eötvös Kiadó, Budapest. 431. o. van Ginkel, A. (1999): General Principles of Human Power. Praeger Publisher, Westport, Connecticut, USA. 221. o. Vidéki I. (szerk.) (2008): Fejezetek ipar- és közlekedésföldrajzból. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, p. 15. o. Internetes források EWEA, European Wind Energy Association (2010): Wind in Power – 2009 European Statistics. The European Wind Energy Association. 9. o. Interneten elérhető: (letöltve: 2010. augusztus 10.) GWEC, Global Wind Energy Council (2010): Global Wind 2009 Report. Interneten elérhető: (letöltve: 2010. augusztus 10.) U.S. Energy Information Administration (2008): International Energy Annual 2006. Elérhetőség: (letöltve: 2010. augusztus 9.) Végjegyzetek

1 Az erőművek teljesítményét a Mértékegységek Nemzetközi Rendszere (SI – Système International d’Unités) szerint wattban (W) fejezzük ki. Sok helyen ezt egyszerűen nem veszik figyelembe és kapacitásként írják le, de annak az SI-ben elfogadott hivatalos mértékegysége a farad (F). Ez nem azt jelenti, hogy akkor az adott mennyiséget faradban kell megadni, hanem azt, hogy teljesítménynek kell hívni.

184

Megoldás lehet? Az atomenergia Sipos Tamás Bevezetés

Napjaink leginkább napirenden lévő témái az energiahatékonyság növelése, a megfelelő energiastruktúra kialakítása és a fenntartható fejlődés biztosítása. Az atomenergiának fontos szerepe lehet mindezek biztosításában, ugyanakkor továbbra is foglalkozni kell a nukleáris biztonsággal kapcsolatos kérdésekkel, valamint a radioaktív hulladékok kezelésével is. Az atomenergetikai szakmában mind gyakrabban teszik fel a kérdést: van-e jövője az atomerőműveknek? A kérdést úgy is meg lehet fogalmazni: le tud-e mondani az emberiség az atomenergia alkalmazásáról? Több oka van annak, hogy jelenleg a nukleáris energiát sokfelé nem tekintik vonzónak. Az egyik ok a szükséglet hiánya, mert sok fejlett országban jelentős erőművi kapacitásfeleslegek alakultak ki, mivel a villamosenergia-igények a korábban feltételezettnél jóval lassabban nőttek. A felesleg azonban 1-2 évtizeden belül felszívódik, nem csak az igénynövekedés fedezésére, hanem a kiöregedő erőművek pótlására is. Ezt az 1-2 évtizedet kegyes haladéknak is fel lehet fogni, mialatt az atomenergia-ipar az erőfeszítéseit az akadályok leküzdésére tudja koncentrálni. Különösen két problémát kell megoldani: a gazdasági versenyképességet és a társadalmi elfogadtatást. Tanulmányomban elsőként az atomenergia történelmi hátterét tisztázom, melynek során kitérek a hazánk egyetlen atomerőművének beindulását megelőző időszak legfontosabb lépéseire is. Ezután vázolom az Európai Unió nukleáris energetikával kapcsolatos álláspontját, valamint Magyarország energiapolitikájának főbb kérdéseit, majd rátérek az atomenergia jövőbeni kilátásainak vizsgálatára. Történeti áttekintés

Az atomenergia viszonylag rövid ideje áll csak az emberiség rendelkezésére. A maghasadást 1938-ban fedezte fel Hahn és Strassmann; 185

Sipos Tamás

első ízben 1942. december 2-án, Chicagóban sikerült megvalósítani az önfenntartó láncreakciót. Az atomreaktor energiát még nem termelt, de bizonyította, hogy az energiatermelés elvileg lehetséges. Csúcstechnikai iparág született, ami új anyagokat igényelt. Új korszak kezdődött a villamos energia termelésének történetében. Az atomenergia olyan új energiahordozó (az urán) megjelenését eredményezte, amely korábban haszontalan anyagnak minősült. 1942-ig összesen 200, ezt követően pedig több millió tonna uránra volt szüksége a világnak. Amit ma atomreaktornak nevezünk, azt abban az időben angolul „Pile”-nak (máglyának), 1954. június 27-én az oroszok a magukét Obnyinszkban „Katyol”-nak (vízforraló) hívták. A békés, kereskedelmi célú nukleáris energetika születésnapját 1953. december 8-ára teszik. Ekkor hangzott el Eisenhower amerikai elnök „Atoms for Peace” (Atomok a békéért) című híres beszéde az Egyesült Nemzetek Szervezetében (ENSZ), melyben javasolta egy szupranacionális, atomenergiát ellenőrző szervezet létrehozását. 1956. december 24-én, 81 ország döntése alapján határozat született arról, hogy az ENSZ létrehozza a bécsi székhelyű Nemzetközi Atomenergia Ügynökséget (NAÜ). Magyarországon a reaktor- és neutronfizikai kutatások 1955-ben kezdődtek. A szovjet tanácsadók által „noszogatott” magyar kormány hitet tett az atomenergia villamosenergia-termelésben történő felhasználása mellett. A kutatások koordinálására létrehozták az Országos Atomenergia Bizottságot. Mivel az ország energiafelhasználása az erőltetett nehézipari fejlesztések következtében és a bővülő villamosításnak köszönhetően rendkívüli ütemben növekedett, időszerűvé vált az atomenergia felhasználásának fokozása. Az első magyar 2 MW teljesítményű VVR (Vízhűtésű Vízmoderátoros Reaktor) típusú kutatóreaktort 1959. március 25-én helyezték üzembe a csillebérci Központi Fizikai Kutatóintézetben. A reaktor 38 éves működése során a környezetre káros kibocsátásról nem tudunk. A Csillebércen működő kutatóreaktoron kívül a Budapesti Műszaki Egyetemen 1971-ben 100 kW teljesítményű tanreaktor épült, melynek rendeltetése az volt, hogy segítségével szemléltessék a reaktorban zajló folyamatokat a mérnökök, fizikusok részére. A mérföldkövet 1966. december 28-a jelentette, amikor Magyarország és a Szovjetunió aláírta az államközi egyezményt egy atomerőmű magyarországi létesítéséről. Hamarosan megkezdődött a lehet186

Megoldás lehet? Az atomenergia

séges helyszínek vizsgálata. Első lépésként 16 üzemi telephely kijelölése történt meg, ezek közül csak a Duna-parti területek lehettek megfelelőek a nagy mennyiségű hűtővízigény miatt, valamint további fontos tényezőnek számított az árvíz- és belvízvédelem, az altalaj stabilitása, a földrengésbiztonság, az uralkodó időjárási viszonyok, és – a feltétlenül szükséges – folyamatos és egyirányú széljárás. Előírásnak számított, hogy a telephely környezete síkvidéki jellegű legyen, így az alapozási munkák könnyen elvégezhetőek legyenek. A döntésben végül mindezek mellett fontos szerepet játszott az is, hogy az erőmű 30 km-es körzetében a népsűrűség az országos átlagnál kisebb volt. Paks a természeti és infrastrukturális adottságai miatt megfelelő helyet biztosított az üzemeltetők elhelyezésére, és jól megközelíthető volt a közlekedés által használt útvonalakon (Duna, vasút, közút). A telephely adottságai lehetővé tették a későbbi kapacitásnövelést, gazdaságosan csatlakoztatható volt az országos villamos távvezeték-hálózathoz, továbbá javította a déli országrész villamosenergia-ellátását. Természetesen foglakoztatási kérdések is szóba jöttek. Nagy kérdőjel volt, hogy van-e a beruházás környékén megfelelő mennyiségű és minőségű szabad munkaerő. Ezen kívül közrejátszottak biztonságpolitikai tényezők is, azaz a védhetőség szempontjait is figyelembe kellett venni. 1967 őszére született meg a végső döntés: a legalkalmasabbnak ítélt terület a Duna jobb partján, Pakstól déli irányban található. 1968-ban elkészültek az építési tervek, és a következő évben már a földmunkák folytak. De a nagy lendülettel kezdett munka 1970ben megtorpant, mert a beruházás költségigénye nagyobb volt az eredetileg tervezettnél, a hazai döntéshozók pedig a még olcsó szénhidrogén árak bűvöletében éltek, ezért úgy gondolták, hogy a fejlesztéseket a szén- és gázerőművek terén kell véghezvinni. Az eredeti szerződést úgy módosították, hogy az első 440 MW-os blokk csak tíz év múlva, 1980-ban kerülne átadásra. Nem kellett sok idő, hogy a gazdasági változások, a szénhidrogének árának ugrásszerű emelkedése (1973 – az első olajsokk) ráébressze az illetékeseket, hogy az atomerőmű megépítése nélkül nem lehet fedezni az ország energiaigényét. 1973-ban így nagy erőkkel folytatódtak a félbehagyott tereprendezési munkálatok, sőt Pakson még abban az évben megkezdődött egy új lakótelep építése is. 187

Sipos Tamás

A nagyközség élete persze felbolydult az építkezések során, ám a tervezők – az előző évtizedek nagyberuházásainak tapasztalatain okulva – külön városrész kialakításával igyekeztek csökkenteni a konfliktusokat. Úgy építették fel a lakótelepet, hogy az építők elvonulása után azonnal az üzemeltetők vehessék igénybe a lakásokat (Kováts B., 1987). 1974-ben átadásra kerültek az első „tulipános házak” is, ahogyan a lakótelep épületeit a különleges díszítő minták miatt nevezték. (1. ábra) 1.ábra: Az épülő „tulipános házak” az 1970-es évekből (Forrás: www.paks.hu)

1975. október 3-án jeles napra ébredt Paks lakossága: a szovjet és magyar szakemberek ünnepélyes alapkőletételt rendeztek az építkezésen, és a fém urnában elhelyezték a paksi atomerőmű alapító levelét. 1976. január 1-től a Magyar Villamos Művek Trösztön belül megkezdte működését a Paksi Atomerőmű Vállalat. 1979. január 1-jén Paks városi rangra emelkedett, és ettől kezdve jogos a település „atomváros” elnevezése. 1980. március 7-én az Országgyűlés elfogadta az ún. atomtörvényt, amely szigorú szabályozásokat tartalmazott az erőmű építésével és üzemelésével kapcsolatban. 188

Megoldás lehet? Az atomenergia

1980. december 14-én minden elkészült az indításhoz. 11 órakor elkezdődött a műveletsor, és 21 óra 45 perckor a reaktor megkezdte működését. Ez volt az első önfenntartó, ipari méretű, szabályozott atommaghasadási folyamat Magyarországon. Az erőmű által megtermelt energiát azonban el is kellett juttatni a fogyasztókhoz, ezért a hálózatra kapcsolás ugyanolyan fontos esemény volt, mint maga a reaktor beindítása. December 27-én megkezdődtek a szinkronizálási próbák, mert a villamos rendszer csak megfelelő feltételek mellett volt összekapcsolható az országos villamos hálózattal. Éjfél után 13 perccel megtörtént az összekapcsolódás, az atomerőmű ekkortól villamos energiát termelt a villamos hálózatra. Az I-es blokk avatását 1983. október 22-én tartották. A II-es blokk 1984. szeptember 6-án kapcsolódott az energia rendszerre, a III-as blokk pedig 1986. szeptember 28-án követte az előző kettőt. 1987. augusztus 16-án 11 óra 21 perckor a IV-es blokk is a hálózatra kapcsolódott, és október 6-ára már teljes kapacitással működött. Október 30-án lezajlott a IV-es blokk és az egész erőmű átadási ünnepsége. 1987. október 30-án a beruházás befejeződött. Az Európai Unió energiapolitikája Alapkoncepció

Az Európai Bizottság 2007. január 10-én mutatta be a közös európai energiapolitikáról szóló hároméves tervét. Azt a célt határozták meg, hogy 2020-ra 20%-kal csökkentik az üvegházhatást okozó gázok kibocsátását. Ez a Bizottság véleménye szerint azt jelentené, hogy a Kiotói Jegyzőkönyvben elfogadott 1990-es tárgyév kibocsátásához képest 15%-kal mérséklődne a mutató. A Bizottság 2006 márciusában nyitotta meg a vitát az európai energiapolitika jövőjéről a Zöld Könyv (Green Paper)1 kiadásával. Az ebben az időszakban drámaian megnövekedő kőolaj- és gázárak, Európa egyre nagyobb és aggasztóbb függősége a külső szállítóktól, és a globális klímaváltozás okozta ökológiai és gazdasági krízisek csak növelték ennek aktualitását. A csomag központi elemét a Strategic Energy Review (Stratégiai Energetikai Felülvizsgálat) című kiadvány jelenti, amely az európai gazdaságot energiahatékonnyá és alacsony szén-dioxid-kibocsátásúvá szeretné alakítani. 189

Sipos Tamás

 A Bizottság figyelmeztetett arra, hogy az EU energiafüggősége a mostani tendenciákat figyelembe véve a mai, összességében 50%ról 2030-ig várhatóan 65%-ra, a gázimporttól való függőség 57-ről 84%-ra, az olajiparral kapcsolatos pedig 82-ről 93%-ra növekszik. A jelentés rámutat arra, hogy a jelenlegi széndioxid-kibocsátás csökkentésére tett erőfeszítések ellenére 2030-ra 5%-kal nő a kibocsátott gáz mennyisége. Az „európai stratégia az energiaellátás fenntarthatóságáért, versenyképességéért és biztonságáért” elnevezésű Zöld Könyv nem csupán a célokat gyűjti össze, hanem feltárja az EU előtt álló legfontosabb kihívásokat az energiaügy területén: • Sürgősen szükség van energiaügyi befektetésekre. Az előrelátható energiaigény kielégítésére és az elavulttá váló infrastruktúra helyettesítésére csak Európában körülbelül 1000 milliárd euróra lesz szükség a következő húsz év során. • Importfüggőségünk folyamatosan növekszik. Ha nem tudjuk az európai energiaszektort versenyképesebbé tenni, a következő 20–30 év folyamán az Unió energiaigényének körülbelül 70%át kell majd import termékekből fedeznünk, ráadásul ezen termékek némelyike olyan régióból származik, amely nem minősül biztonságos forrásnak. • A tartalékok szempontjából Európa csak néhány országra támaszkodik. Jelenleg az EU gázfogyasztásának megközelítőleg a felét csupán három ország biztosítja (Oroszország, Norvégia és Algéria). A tendencia azt mutatja, hogy a mostanihoz képest a következő 25 év során 80%-kal nagyobb mennyiségű gáz kerül behozatalra. • Az energiaigény világszerte folyamatosan emelkedik, és 2030ra várhatóan a mostanihoz képest körülbelül 60%-kal nő. A világ olajfogyasztása 1994 óta 20%-kal nőtt, a globális olajkereslet várhatóan évente 1,6%-kal lesz nagyobb. • Az olaj- és gázárak szintén emelkednek: az utóbbi három évben az EU-ban közel kétszeresükre nőttek, ezt a tendenciát követi az elektromos áram ára is. A fosszilis tüzelőanyagokra irányuló globális kereslet, a hosszú szállítási láncok és a megnövekedett importfüggőség miatt az olaj- és gázárak valószínűleg tartósan magasak maradnak. Bár rövid távon mindez nehézségeket okozhat a fogyasztóknak, az energiaügy terén azonban nagyobb 190

Megoldás lehet? Az atomenergia

•

•

hatékonyság elérését válthatja ki, és lendületet adhat az innovációnak. A globális légkör átlaghőmérséklete folyamatosan növekszik. Az Éghajlatváltozási Kormányközi Panel (IPCC) legutóbbi jelentése szerint az üvegházhatást okozó gázok kibocsátása már 0,6 fokkal melegítette fel a Föld légkörének hőmérsékletét. Amennyiben nem teszünk ellene, a század végére 1,4–5,8 fokos emelkedés várható, a világ szinte minden régiója – ideértve az EU-t is – szembesülni fog (és részben már most is szembesül) a súlyos gazdasági, környezeti és egyéb következményekkel. Európa az erőfeszítések ellenére még nem alakított ki versenyképes belső energiapiacot. Az EU polgárai és vállalkozásai csak egy ilyen jellegű piac létrehozásával részesülhetnek a biztonságos ellátás és az alacsonyabb árak nyújtotta előnyökben, azonban a kérdésben szociális megfontolások is szerepet játszanak.

E célkitűzések eléréséhez belső kapcsolatrendszer kidolgozása, hatékony törvényi és szabályozási keretek létrehozása és teljes körű gyakorlatba ültetése, illetve az uniós versenypolitikai szabályok szigorú betartatása szükséges. Véleményem szerint a fosszilis tüzelőanyagok kiváltását már nem lehet tovább halogatni, hiszen a készletek végesek, a környezetszennyezés drámai méreteket öltött, a további pusztítás katasztrófához vezethet. A nukleáris energia békés célú felhasználása lehet az egyik legtisztább és egyben legolcsóbb megoldás ennek a globális méretű problémának a kezelésére. Magyarországon erre a Paksi Atomerőmű sikeres és biztonságos működése a kitűnő példa. Ellentmondások az Európai Unió energetikát érintő irányelvei között

Az Európai Unió legfontosabb alapja az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad áramlása. Ez igaz a villamos energiára is. Az EU utóbbi években hangoztatott elve az energetikával kapcsolatban a tagországok közötti szolidaritás, ami természetesen különösen valamely régióban, illetve tagállamban bekövetkező energiaellátási krízis esetében kap kiemelt jelentőséget. Szintén alapelv, hogy minden tagállamnak saját felelőssége, hogy megteremtse az ország energetikai ellátásának biztonságát és megválassza annak módját. 191

Sipos Tamás

Ez utóbbi ellentmondásban van az előzőkkel, ugyanis azok érvényesítése – különösen valamely régió vagy tagállam energiaellátási krízise esetében – veszélyeztetheti a segíteni szándékozó tagország ellátásbiztonságát is, ha az megfelelő tartalék-kapacitások kiépítésével még nem teremtette meg saját ellátásának biztonságát. Erre különösen akkor van nagy lehetőség, ha az adott tagállam villamosenergia-rendszerében multinacionális energetikai társaságok dominálnak, és azok profitérdekei diktálnak, s ezért a krízishelyzetbe került országban értékesítik – természetesen nagy extraprofitot elérve – az általuk piacra juttatható villamos energiát. Amíg az Európai Unió ezt az ellentmondást nem oldja fel, addig az adott tagállamnak saját eszközeivel kell kezelnie a krízishelyzeteket, ez pedig kizárólag megfelelő állami szerepvállalással lehetséges. Ehhez persze megfelelő jogszabályok is kellenek, amelyek érvényesítési feltételeit jelentősen javítja, ha az ország rendelkezik egy vertikálisan integrált, tőkeerős, a térségben regionális szerepet is vállalni képes, közösségi tulajdonban lévő, s ezért hazai identitású energetikai vállalattal. (Csom, 2008). Mint ahogy a Zöld Könyvben megfogalmazott célokból kiderül, Európa felkészült az előtte tornyosuló feladatokra, de ebben a rendkívül kényes és érzékeny kérdésben rengeteg látható és láthatatlan akadályt kell még leküzdeni, s a döntéshozók helyzetét tovább nehezíti a 2008-ban kezdődött pénzügyi- és hitelválság, melynek hosszú távú hatásai egyelőre nehezen megjósolhatóak. Vajon a magyarországi energiapolitika milyen alternatívákat dolgoz(ott) ki a hazai villamosenergia-piac optimális kialakításának lehetőségeire? Magyarország energiapolitikája

A magyarországi energiapolitika alapkérdéseinek szoros összefüggésben kell lenniük az Európai Unió energiapolitikájával, ugyanakkor figyelembe kell venni hazánk sajátos adottságait is. Az energiapolitikai stratégiai célok kitűzésénél alapvető követelmény az ellátásbiztonság, a fenntartható fejlődés biztosítása és a versenyképesség megteremtése (Csom, 2006). Az Európai Unió ezen követelmények teljesítése érdekében különböző prioritásokat fogalmazott meg: az energiahatékonyság növelése, megfelelő energiahordozóstruktúra kialakítása, ezen belül a megújuló energiaforrások fokozott 192

Megoldás lehet? Az atomenergia

felhasználása, jó gazdasági és politikai kapcsolatok kialakítása a szállító- és a tranzitországokkal. Az elemzések kimutatták, hogy az említett stratégiai célok elérése önmagában nem képes biztosítani a megfogalmazott követelmények teljesítését. Szükség van az atomenergia folyamatos, illetve fokozódó felhasználására is. Az atomenergiának egy sor olyan erőssége van, ami segíti az ellátásbiztonság erősítését, a környezetszennyezés csökkentését, a klímavédelmet, a fenntartható fejlődés megteremtését, valamint a versenyképesség növelését. Mára teljesen világossá vált, hogy az emberiség szükségleteinek fenntartásához a nukleáris energia felhasználása nem megkerülhető. „Nem csupán az a cél, hogy az emberekkel elfogadtassuk: szükségük van erre az energiára, hanem az is, hogy a társadalom támogatását megnyerjük” – hangsúlyozta 2010 októberében Pálinkás József, az MTA elnöke az „Atomenergia Európában: az elfogadástól a támogatásig” című kétnapos nemzetközi energiapolitikai konferencián. Az előadók egyet értettek abban, hogy az egyre növekvő energiaigények és az energiabiztonság megteremtéséhez az atommaghasadásból felszabaduló energia felhasználása megkerülhetetlen. Magyarország energiapolitikájának is a fent leírtakat érdemes követnie. A nukleáris alapú villamosenergia-termelésre hosszú távon hazánkban is szükség van, hiszen itthon nincs lehetőség rövid időn belül mással kiváltani az atomenergiát. Ehhez szükséges a paksi atomerőmű üzemidő-hosszabbítása, annak jelenleg nincs valós gazdasági, ellátásbiztonsági és környezetvédelmi alternatívája. A magyar energiapolitikával kapcsolatban Fellegi Tamás nemzeti fejlesztési miniszter szintén nemrégiben elmondta: „a paksi atomerőmű a magyar villamosenergia-előállító rendszer megkerülhetetlen eleme. Biztonságos, olcsó és tiszta energiaforrást jelent az ország számára. A statisztikai adatok alapján a paksi üzem fedezi a hazai elektromosenergia-igény mintegy 40%-át, mindamellett a legolcsóbb elektromos energia-forrás. A biztonsági szint fenntartása mellett az üzem teljesítménye az elmúlt években 8%-kal növekedett. A közvélemény-kutatások szerint Magyarország lakosságának mintegy 70%-a elfogadja és támogatja az atomenergiát. Az adatok azt igazolják, hogy az atomenergia hosszú távon is gazdaságos, és kiszámítható teljesítményt nyújt”. A miniszter rámutatott, hogy a nukleáris energia, még a kockázati tényezőit is figyelembe véve, versenyképes opció az energiapiacon. 193

Sipos Tamás A nukleáris energetika kilátásai

Napjainkban három energiatermelési lehetőség áll az emberiség rendelkezésére, nincs ez másként hazánkban sem: a fosszilis energia (szén, gáz, kőolaj stb.), a megújuló energiák (pl. víz, szél, geotermikus és napenergia) és az atomenergia. Magyarországon fokozott erőfeszítésekre van szükség a megújulók hasznosításának növeléséhez, de a villamosenergia-termelésben az alternatív energiahordozók nem képesek pótolni a nukleáris energiatermelést. A megújuló energiahordozókkal meglátásom szerint a fosszilis energiahordozók felhasználását kell mérsékelni. Az atomenergia alapvetően környezetbarát megoldást jelent. Ez könnyen belátható, ha az egy maghasadás következtében felszabaduló 20 millió elektronvolt energiát hasonlítjuk össze az egy szénatom elégetéséből felszabaduló mintegy 10 elektronvolt energiával. Ebből az arányból következik, hogy az azonos mennyiségű energia termeléséhez az atomerőműben 10-20 milliószor kevesebb üzemanyag szükséges, mint a szénerőműben, és ugyanez az arány vonatkozik a keletkezett hulladék mennyiségére is, azonban az „atomhulladék” kezelése komoly aggályokat vet fel a környezetvédőkben (Vidovszky, 2003). Az atomerőmű kiégett fűtőelemei soha nem kerülnek vissza a természetbe, a szén elégetésének végterméke ezzel szemben a környezetbe kerül. 1. táblázat: A paksi atomerőmű hatása a CO2-kibocsátás csökkentésére Magyarországon (Forrás: Csom, 2005.) Erőmű fajtája Atomerőmű

Termelt szén-dioxid, tonna/év 0

Elfogyasztott oxigén, tonna/év 0

Földgáztüzelésű

4760000

3470000

Olajtüzelésű

9520000

6950000

Modern széntüzelésű

10220000

7460000

Egy 1000 MW-os korszerű szénerőmű tüzelőanyag-felhasználása óránként 440 t szén és 680 t oxigén; éves melléktermék-kibocsátása 7 millió t szén-dioxid, 4500 t nitrogén-dioxid és 900 t kén-dioxid, 80 t/óra pernye és 15 t/óra salak, benne veszélyes nehézfémekkel (Maróthy, 1997). 194

Megoldás lehet? Az atomenergia

Az 1. táblázat azt mutatja be, hogy mennyi többlet szén-dioxid-kibocsátás és mennyi oxigénelvétel lenne Magyarországon, ha a paksi atomerőmű által megtermelt villamos energiát más típusú erőműben kellene megtermelni. A paksi atomerőmű működtetésének kockázatát összehasonlítva más villamosenergia-termelési megoldásokkal megállapítható, hogy az a társadalom számára nem jelent nagyobb kockázatot, mint más energiahordozók igénybevétele. Az atomenergia ma jelentős energiaforrás, a világ harminc országában alkalmazzák. E harminc között van a világ legtöbb fejlett országa, valamint néhány fejlődő és átalakuló gazdaságú ország is. Nem kétséges, hogy ez utóbbi térségekben jelentős villamosenergia-igény növekedés várható. A nukleáris energia és az atomerőművek jövőjét több tényező együttesen befolyásolja. A csernobili atomerőműben történt 1986-os tragédia óta a világ számos pontján ódzkodnak az atomenergia használatától és ahol a természeti, társadalmi, jogi feltételek adottak, a megújuló energiaforrások kiaknázásába fektetnek. Azonban ez nem mindenhol – vagy csak nehezen, gazdaságtalanul – kivitelezhető. Sokan úgy képzelik, hogy megnövekedett és a jövőben várhatóan tovább növekvő energiaigény kielégítése nem valósítható meg a nukleáris energia térhódítása nélkül. Magyarország megtette a szükséges lépéseket azzal, hogy megtörtént a paksi atomerőmű üzemidőhosszabbítása, illetve a jövő szempontjából rendkívül fontos, nagy horderejű döntés született: a Magyar Országgyűlés 2009. március 30-án 330 igen, 6 nem szavazat és 10 tartózkodás mellett elvi jóváhagyását adta Pakson új atomerőművi blokk(ok) létesítésének előkészítését szolgáló tevékenység megkezdéséhez. Miért kell a paksi atomerőmű az országnak?

A paksi atomerőmű a magyar villamosenergia-termelés legfontosabb eleme, a teljes hazai villamosenergia-termelés mintegy 40%-át adja. A négy reaktorblokk eredetileg tervezett 30 éves üzemideje 2012-2017 között jár le. Az erőmű bezárása mintegy 2000 megawattnyi kapacitáshiányt jelentene a villamosenergia-rendszerben. 2020-ig az elöregedő és bezárandó, hagyományos tüzelésű erőművek miatt további 4000 megawattnyi kapacitáskieséssel kell számolnunk hazánkban. Az előrejelzések szerint ráadásul a következő 15 195

Sipos Tamás

évben évente átlagosan 2%-kal nő a hazai villamosenergia-felhasználás, amely további 2000 megawattnyi elektromos kapacitás pótlását igényli 2020-ig. Ez azt jelenti, hogy Paks továbbüzemelése esetén is mintegy 5-6000 MW kapacitáshiányt kell pótolni, a paksi atomerőmű bezárása esetén azonban 7-8000 megawattnyi új erőművi kapacitást kellene biztosítani új erőművek építésével vagy importból. A paksi atomerőműnek sajátos energiapolitikai szerepe van. Segítségével megvalósul és fenntartható a villamosenergia-termelés több lábon állása (szén, szénhidrogén, nukleáris). Az atomerőmű ma nemzeti tulajdonban lévő domináns közüzemi termelőként a piacszabályozás és a gazdaságpolitikai beavatkozások lehetséges eszköze, és hosszú távon is az maradhat. A paksi atomerőmű jelentősen csökkenti a nemzetgazdaság egyoldalú importfüggőségéből eredő kockázatokat, mivel a nukleáris üzemanyag – a földgázzal és a kőolajjal ellentétben – nem a világ krízisrégióiból származik, és több évre egyszerűen készletezhető (az atomerőműben jelenleg is két évre előre tartalékolnak üzemanyagot. Ha szükséges lenne, a tartalék növelése viszonylag kis többletköltséggel egyszerűen megoldható, míg pl. a gáz vagy a kőolaj több évre történő készletezése hatalmas költséget jelentene). A fűtőelemek beszerzése is több helyről lehetséges: jelenleg orosz és brit vállalatok is képesek üzemanyagkazetták gyártására. Összegezve, a paksi atomerőmű kétségkívül jelentősen hozzájárul a hazai villamosenergia-rendszer ellátásbiztonságának fenntartásához. Nemzetközi tendenciák

A paksi atomerőműben tervezett üzemidő-hosszabbítási gyakorlat nem példa nélküli. Különösen nagy tapasztalattal rendelkezik az Egyesült Államok, ahol 2000 óta immár hatvannál több atomerőművi blokkra adtak ki új üzemeltetési engedélyt, 60 évre növelve az eredetileg 40 évre tervezett üzemidőt. További blokkok engedélykérelmét jelenleg bírálja el az amerikai nukleáris hatóság, és számos erőmű tervezi a kérelem beadását a következő években. Ezenkívül bevált gyakorlat a blokkok teljesítménynövelése is: az elmúlt 30 évben mintegy 4000 MW-nyi teljesítménynövelést hajtottak végre az USA-ban, a következő öt évben pedig csaknem 1000 MW többletkapacitás keletkezik majd. Ráadásul idén olyan új tör196

Megoldás lehet? Az atomenergia

vényt fogadtak el, amely megkönnyíti az új atomerőművek építését is, amely iránt már több nagyvállalat is jelezte érdeklődését. Európában szintén megfordulni látszik a korábban atomerőműellenes trend: Finnországban már építik az új, 1600 MW-os EPR (Európai Nyomottvizes Reaktor) típusú Olkiluoto-3 blokkot, és Franciaország is egy új demonstrációs EPR-blokk építését kezdte meg. A paksiakkal azonos atomerőművi blokkok üzemidő-hosszabbítására is van már példa Oroszországban, Csehországban, a Dukovany Atomerőmű 4 db VVER-4402 blokkjánál pedig már ma is 40 éves üzemidőre készülnek, 2005-ben pedig az üzemeltető célul tűzte ki, hogy további 20 évig, összesen 60 évig üzemeltetik majd ezeket a paksiakkal azonos típusú blokkokat. Radioaktív hulladékok

Az atomenergia jövőbeni szerepének vizsgálata során nem kerülhetjük meg a radioaktív hulladékok elhelyezésének, illetve kezelésének a problémáját. Az atomerőművekben működésük során szükségszerűen keletkeznek szilárd és folyékony radioaktív hulladékok, amelyek minimális szinten tartása, kezelése, feldolgozása és végleges elhelyezése a világ atomenergia-iparának egyik legfontosabb feladata. A radioaktív hulladék kezelésének kérdése azért különösen érdekes, mert a modern technológiák számos társadalmi problémáját sűríti magába. Mivel e hulladékok túlnyomó többsége az atomerőművek működése során keletkezik, jelentésük szorosan összefügg az atomenergiával, ami a mai napig az egyik legellentmondásosabb és a legtöbb civil tiltakozást kiváltó technológia. A ’80-as évek során – elsősorban a csernobili katasztrófa kapcsán – a világ megtapasztalta a nukleárisenergia-termelés határokon átnyúló súlyos környezeti-egészségügyi kockázatait (Vári, 2009). A radioaktív hulladékok osztályozása

A hazai szabályozás szerint radioaktív hulladéknak tekintendő a „további felhasználásra már nem kerülő olyan radioaktív anyag, amely sugárvédelmi jellemzők alapján nem kezelhető közönséges hulladékként”. Magyarországon az 1996-ban elfogadott CXVI. törvény, a „második atomtörvény” szerint a radioaktív hulladékok végleges elhelyezéséről való gondoskodás állami feladat, melynek költ197

Sipos Tamás

ségeit – lehetőség szerint – a radioaktív hulladék keletkezését előidéző létesítménynek kell viselnie. Fontos, hogy a fenti megfogalmazás szerint nem radioaktív hulladék az atomreaktorok, atomerőművek használt, kiégett fűtőeleme, mert az még újrahasznosítható anyagot is tartalmaz. A radioaktív hulladékok osztályozására többféle rendszer van érvényben, pl. a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség által használt kategorizálási rendszer, vagy az Európai Unió által alkalmazott rendszer. A kategorizálás általában két jellemzőt vesz figyelembe: a radioaktivitás szintjét, valamint ezzel összefüggésben a hőfejlődés mértékét, illetve a radioaktív hulladék élettartamát, azaz a hulladékban lévő izotópok felezési idejét (Ormai, 2003). Az uniós szabályozás szerint kis és közepes aktivitású hulladéknak minősül az a radioaktív hulladék, amelyben a hőfejlődés az elhelyezés során elhanyagolható, nagy aktivitású pedig az, amelynek a hőtermelését a tárolás során figyelembe kell venni. A kis és közepes aktivitású hulladékok lehetnek rövid vagy hosszú élettartamúak. Rövid élettartamú az a hulladék, amelyben a radionuklidok felezési ideje maximum 30 év, és csak korlátozott koncentrációban tartalmaz hosszú élettartamú alfa-sugárzó radionuklidokat. Hosszú élettartamú az a hulladék, amelyben a felezési idők vagy a koncentrációk meghaladják a fenti értékeket (Ormai, 2003). Radioaktív hulladékok kezelésének alternatívái

A hulladékfeldolgozási műveletek célja a biztonság és a gazdaságosság növelése. Ilyen eljárások például a szilárd hulladékok térfogatcsökkentése, csomagolása (pl. cementbe ágyazása), a különféle izotópok szétválasztása,3 a folyékony hulladékok párologtatása, lecsapatása stb. A hulladékok elhelyezésének négy fő típusa van: a felszín feletti kamrás, a felszín alatti kamrás, a felszín alatti, sekély árkos kialakítású, és a mélygeológiai formációban való elhelyezés (Ormai, 2003). A különféle hulladékok kezelési módjai egymástól eltérőek és a technológiák fejlődésével meglehetősen gyorsan változnak. A rövid élettartamú kis és közepes aktivitású hulladékokat a legtöbb országban felszín közeli tárolókban vagy lerakókban helyezik el. Ilyen megoldást választott például Belgium, Franciaország, Hollandia, Kanada és az Egyesült Államok. Finnország és Svédország viszont 198

Megoldás lehet? Az atomenergia

sajátos geológiai adottságainak köszönhetően mélygeológiai lerakókat épített az ilyen típusú hulladékok számára (Vári, 2009). A nagy aktivitású hulladékok kezelésére ugyancsak változatos stratégiákat alkalmaznak az egyes országok. Néhányan a kiégett fűtőelemeket a megfelelő átmeneti tárolást követően közvetlenül mélygeológiai lerakókban kívánják elhelyezni. Ebbe a csoportba tartozik Finnország, Svédország és az Egyesült Államok. Más országok (pl. Belgium, Franciaország, Hollandia, Németország) a kiégett fűtőelemeket újra feldolgozzák (reprocesszálják) vagy külföldre küldik ebből a célból. A reprocesszálás során uránt és plutóniumot nyernek ki, amelyek nyersanyagként használhatók. A visszamaradó nagy aktivitású hulladékok számára Hollandia hosszú távú felszíni tárolót épített, Franciaország és Németország pedig mélygeológiai lerakót tervez. A nagy aktivitású hulladékok végleges lerakására szolgáló létesítmény még sehol nem épült (Vári, 2009). A radioaktív hulladékokkal kapcsolatban fentebb vázolt tények ismeretében, az atomenergia jövőbeni létjogosultságát vizsgálva megállapítható, hogy az atomerőművek létesítésének az egyik legfontosabb, egész társadalmat érintő kérdése a működése során keletkező kiégett üzemanyagok kezelése. A jelenlegi nemzetközi példákat és kutatási munkákat figyelembe véve Magyarországnak a hulladék elhelyezés tekintetében hosszú távon a következő irányban kell haladni: előkészületeket tenni hazai geológiai tároló létrehozására, és aktívan közreműködni a zárt üzemanyagciklus kidolgozása érdekében létrehozott nemzetközi kezdeményezésekben (Cserháti, 2009). Összefoglalás

A címben feltett kérdésre, miszerint megoldás lehet-e az atomenergia, a válaszom az, hogy igen. Tanulmányomban igyekeztem mindezt alátámasztani tényekkel, bemutatni különböző adatokkal, statisztikákkal, melyek rámutatnak arra, hogy az emberiség egyre növekvő energiaigényét hosszú távon az atomenergia békés célú felhasználása nélkül nem lehet kielégíteni. Az országok fejlettségének egyik jellemzője a felhasznált energia mennyisége, ha úgy tetszik, ez is a civilizáltság mértéke. Minél fejlettebb egy társadalom, annál nagyobb az ipara energiaigénye, annál több műszaki berendezést használ, amelyek szintén energiát igényelnek. Vannak szerencsés országok, amelyekben bőven talál199

Sipos Tamás

ható fosszilis tüzelőanyag, víz-, szél- vagy geotermikus energiaforrás, de előreláthatólag a világ számos pontján még évekig a szén és az olaj fogja biztosítani az energiaellátást, melyek környezetromboló hatása már most felbecsülhetetlen károkat okoz, mint például a British Petroleum fúrótorony által okozott ökológiai katasztrófa a Mexikói-öbölben. A klímavédelmi törekvések is rávilágítanak az atomenergia előnyeire. A beruházások megvalósítása differenciált lesz, hiszen minden országban mások az előírások (kormányzati döntés vagy népszavazás, saját finanszírozás vagy nemzetközi hitel, ismert vagy új típusú blokk legyen), így jelentős eltérések lehetnek az engedélyeztetés és a megvalósítás során. Nagyon gyorsan kell tehát dönteniük az építeni szándékozó országoknak, mivel a tervezői és gyártói kapacitás véges. Sorba kell állni az üzemanyaggyártó cégeknél is, időben be kell jelenteni az igényeket. El kell kezdeni a majdani üzemeltető személyzet képzését, fenn kell tartani és modernizálni kell a hatósági rendszereket, folyamatosan konzultálni kell a társadalom különböző rétegeivel. Az eddig nukleáris technikával nem rendelkező országoknak előzetesen tájékozódniuk kell szomszédjaik várható reakcióiról. A kérdés tehát összetett, de kezelhető. Az atomenergia nem mellőzhető a világ energiaéhségének kezelésében, de meg kell találni hozzá azokat az energiatermelési módokat, amelyekkel együtt megóvhatjuk környezetünket. Az energiapolitikával, energiaellátással foglalkozó szakemberek egyik legfontosabb feladata a jövőben, hogy meggyőzzék a társadalmat az atomenergia nélkülözhetetlenségéről és a fenntartható fejlődésben játszott meghatározó szerepéről. Felhasznált irodalom Cserháti András (2009): Kiégett fűtőelemek és radioaktív hulladékok elhelyezése. Páskum Nyomda, Szekszárd Csom Gyula (2004): 4. Atomerőművek. Budapest Csom Gyula (2006): Az atomenergia szerepe az energetikában (előadás). Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Nukleáris Technikai Intézet, Budapest Kováts Balázs (1987): Atomlecke (Paksi eseménynapló.). Paksi Atomerőmű Vállalat Nyomda, Paks 200

Megoldás lehet? Az atomenergia Maróthy László – Nagy Árpád (1997): Atomenergia a magyar villamosenergia-rendszerben. In. Fizikai Szemle. XLVII. évf. április, 128. o. Ormai Péter (2003): Nemzetközi és hazai törekvések a radioaktív hulladékok biztonságos kezelésére és elhelyezésére. Radioaktív Hulladékokat Kezelő Közhasznú Társaság (RHK), Paks Szabó Benjámin (2004): Atomkorkép. Új Palatinus Könyvesház, Budapest Vári Anna (2009): Tiszta atomenergia? Radioaktív hulladékkezelés Magyarországon és külföldön. L’Harmattan Kiadó, Budapest Vidovszky István (2003): Az atomenergia előnyei és korlátai. In. Fizikai Szemle. LIII. évf. augusztus, 272. o. http://www.atomeromu.hu/download/572/a_paksiatomeromu_uzemido_ hosszabbitasa_27.pdf Végjegyzetek 1 Zöld Könyv, Az Európai Közösségek Hivatalos Kiadványainak Hivatala, Luxemburg, 2005 2 A VVER (oroszul ВВЭР, вода-водяной энергетический реактор) egy szovjet gyártmányú nyomottvizes reaktortípus-család, amely 440MW és 1000MW teljesítményű változatokat tartalmaz. Forrás:http://hu.wikipedia.org/wiki/VVER 3 Ebbe a csoportba tartozik a jelenleg fejlesztés alatt álló szétválasztás és transzmutáció (P+T) nevű technológia is. Ennek lényege, hogy a hosszú élettartamú izotópokat reaktorokban vagy gyorsítókban rövid élettartamú izotóppá alakítják.

201

Miért (ne) bízzunk bennük? Érvek és érdekek hálójában a genetikailag módosított élelmiszerek Dávid Géza „A kevés tudás veszélyes. A sok is.” (Albert Einstein) Bevezető

Ha valaki át tudta érezni a tudással járó felelősség nyomasztó terhének súlyát, az minden bizonnyal a mottóul választott idézet szerzője, Albert Einstein volt. A zseniális tudós remek érzékkel felmérte, hogy tudás birtokában nem csak lehetősége van a meghatározó politikai döntések befolyásolására, de ez mellett felelőséget is kell vállalnia másokért. A tudás nagymértékű specializálódásával mind a közvélemény, mind a döntéshozók rákényszerülnek a tudósok, szakértők iránymutatásainak követésére. A tudományos eredmények gyakorlati alkalmazásáért azonban a felelősséget leggyakrabban már nem maguk a kutatók viselik, hanem az alkalmazás kereteit meghatározó törvényhozók és hatóságok. Napjaink egyik legdinamikusabban fejlődő tudományterülete a géntechnológia. Csupán néhány évtized leforgása alatt a laboratóriumokból kilépve meghódította a világ jelentős hányadát. Európa nagy része egyelőre – Magyarország pedig különösen – ellenáll, elutasító, de legalábbis szkeptikus a géntechnológia alkalmazásával kapcsolatban. Tanulmányom célja, hogy bepillantást adjon a génmódosított élelmiszerek ipari méretű alkalmazásának kérdése mentén kialakult frontvonalak mögé, nem téve hitet sem a támogatók, sem az ellenzők oldalán. a Génmódosításról dióhéjban

A génmódosítás azt a folyamatot jelenti, melynek során laboratóriumi körülmények között, mesterséges úton megváltoztatják egy élő organizmus örökítő anyagának, azaz DNS-ének információ253

Dávid Géza

tartalmát, ezzel alapvetően befolyásolva az élő szervezet működését. A biotechnológiai ipar képviselői szerint a genetikai módosítás nem más, mint a hagyományos növénynemesítés egy újabb, hatékonyabb, gyorsabb és tudományosabb formája, de lényegét tekintve nem különbözik attól. Mások szerint teljesen félrevezető és megtévesztő a genetikai módosítást a hagyományos növénynemesítés kiterjesztéseként beállítani, hiszen ez utóbbi során azonos vagy egymáshoz igen közel álló fajták egyedeit keresztezzük, ezáltal erősítve fel a számunkra előnyös tulajdonságaikat, míg a génmódosítás által – elvileg – bármely fajból származó genetikai információt (tulajdonságot) bármely más fajba át lehet tenni. A modern géntechnológia legfőbb újdonsága tehát az, hogy nemcsak egy adott faj génkészletén belül képes változásokat létrehozni, hanem ezt a génkészletet új, idegen génekkel is képes kombinálni. Például egy hidegtűrő paradicsom előállítása céljából egy sarkvidéken élő hal hidegtűrésért felelős génjét át lehet rakni a halból a paradicsom DNS-ébe, noha nyilvánvaló, hogy a természetben ez soha nem fordult volna elő (Pusztai – Bardócz, 2006: 27-29). Genetikailag módosított szervezetekről (GMO – Genetically Modified Organism, vagy GEO – Genetically Engineered Organism) akkor beszélhetünk, ha a módosítás az ivarsejteket is érinti, tehát a módosított DNS a növény (vagy állat) következő generációjában is megjelenik. A génmódosított élelmiszerek meghódítják a világot

A DNS-molekula szerkezetének 1953-as megfejtése után már az 1960-as évek elején elkezdődött a géntechnológiai eljárások kidolgozása. Az első sikeres genetikai módosítást (1972) követően sorra jelentek meg olyan tudományos eredmények, melyek idegen fajok közötti génátültetésekről szóltak, felkeltve a tudományos körök mellett a közvélemény érdeklődését is. Már ekkor megfigyelhető volt a géntechnológiával szembeni megosztottság, a közvélemény – a tudós társadalommal ellentétben – idegenkedve fogadta a természet rendjébe történő beavatkozást. Részben a közvélemény nyomásának engedve, részben az új technológia kiszámíthatatlan következményeit hangoztató kutatók javaslatára rendeltek el ideiglenes moratóriumot (ún. asilomari moratórium) a génmódosítási kísérletekre 254

Miért (ne) bízzunk bennük?

1975. február 25-én, a DNS-molekulák transzformációjával foglalkozó első nemzetközi kongresszuson. A moratórium azonban csak egy epizód maradt, hiszen a konferencia hatására az Egyesült Államok biokémiai és egészségügyi kutatásokért felelős intézete készített ugyan a génmódosítással kapcsolatos kutatásokra vonatkozó útmutatót, kötelező érvényű jogi szabályozás azonban nem született. A géntechnológiai kísérletek zavartalanul folytatódhattak. Ezzel párhuzamosan a piaci szektor, felismerve a géntechnológiában rejlő gazdasági lehetőségeket, megkezdte a tudósok elcsábítását, elindítva a nagyvállalatok által finanszírozott és irányított kutatásokat. Az 1980-as évekre a géntechnológia széles körben ismertté és alkalmazottá vált, elodázhatatlanná téve a kormányzatok számára a génmódosítással kapcsolatos szabályozás megalkotását. Elsőként az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága fektette le a genetikailag módosított szervezetek szabadalmával kapcsolatos alapelveket 1980-ban. Ez még csak a mikroszkopikus méretű szervezetekre vonatkozott, hiszen az első kifejlett génmódosított növényt (egy kukoricafajtát) csak 1987-ben állították elő az Egyesült Államokban, míg a szántóföldi teszteket 1991-ben kezdték meg, kereskedelmi forgalomba pedig 1995-ben kerülhetett (Sebestyén, 2009: 10). Az első géntechnológiailag módosított termék az 1982-ben megjelent Humulin, a genetikailag módosított baktérium által termelt inzulin volt (Rodics, 2004: 125). A növekvő élelmiszerszükséglet és technológiai fejlődés hatására 1995-től kezdődően rendkívüli gyorsasággal indult meg a génmódosított növények elterjedése. Míg 1996-ban 1,7 millió hektáron folyt GM-növények termesztése, addig 2000-ben már meghaladta a 42 millió hektárt, 2004-re pedig 81 millió hektárra növekedett (Sebestyén, 2009: 12). 2009-ben 25 országban 14 millió gazdálkodó vetett GM-növényeket, összesen 134 millió hektáron (ami 2008-hoz képest 9 millió hektáros, azaz 7%-os növekedést jelent). A génmódosított növényekkel bevetett terület 1996 és 2009 között 80-szorosára emelkedett. A fő génmódosított növények közül a GM-szója a 90 millió hektáros globális szójatermő terület több mint háromnegyedét, a GM-gyapot a 33 millió hektáros gyapottermő terület majdnem felét, a GM-kukorica a 158 millió hektáros globális kukoricatermő terület több mint egynegyedét, és a GM-olajrepce a 31 millió hektáros globális repcetermő terület több mint egyötödét foglalta el. 255

Dávid Géza

A génmódosított növényeket termesztő 25 ország közül 16 fejlődő, 9 pedig iparosodott ország volt (Németország 2008-ban kivált a GM-növényeket termesztő országok közül, Costa Rica pedig 2009ben csatlakozott hozzájuk). A génmódosított növényeket termesztő országok termőterület szerinti rangsorát még mindig toronymagasan az Egyesült Államok vezeti (64 millió hektár), ezután következik Brazília (21,4 millió hektár), Argentína (21,3 millió hektár), India (8,4 millió hektár), Kanada (8,2 millió hektár), Kína (3,7 millió hektár), Paraguay (2,2 millió hektár) és Dél-Afrika (2,1 millió hektár). A többi 17 ország között oszlik meg a fennmaradó 2,7 millió hektárnyi termőterület (James, 2009). A piaci forgalomban lévő génmódosított növények a módosítás típusától függően négy fő csoportba sorolhatók: 1. Gyomirtószerrel szemben ellenálló fajták. Gyomirtótoleráns gén beültetésével a növények védettséget kapnak bizonyos vegyszerekkel szemben, ezáltal a gyomirtó csak a gyomokra lesz hatással, a haszonnövényre nem. Legfontosabb előnyének a kevesebb gyomirtó használatát tartják. Hátránya lehet viszont a gyomirtó-ellenállás hagyományosnál gyorsabb kialakulása. A napjainkban termesztett GM-növények 80 százaléka tartozik ebbe a kategóriába. 2. Kártevőkkel szemben ellenálló fajták. Ezeknél a talajban természetesen jelen lévő Bacillus thuringiensis (BT) nevű baktérium génjének beültetésével érik el, hogy a növény kifejlessze saját természetes rovarirtóját, elpusztítva ezzel kártevőit. A módszer előnye az emberekre és a környezetre rendkívül ártalmas rovarirtók használatának jelentős csökkentése. Aggályként merülhet fel a célrovarokban kialakuló ellenállóképesség, illetve a nem célrovarokra gyakorolt, nem tervezett hatás. Ebbe a csoportba a GM-növények majdnem ötöde tartozik, léteznek azonban olyan növények is, amelyek mindkét módosítást hordozzák, tehát egyszerre ellenállóak a gyomirtókkal és a rovarokkal szemben is. 3. Vírusokkal szemben ellenálló fajták. Magának a betegséget okozó vírusnak a módosított génjét ültetik a növénybe (pl. dohányba, édesburgonyába, paradicsomba). A technológia előnyeiről és hatásairól kevesebb adat áll rendelkezésre, mint a gyomirtótoleráns és a rovarrezisztens növények esetében. A GM-növények mindössze 1-2 százaléka tartozik közéjük. 256

Miért (ne) bízzunk bennük?

4. Minőségi tulajdonságú vagy második generációs GM-növények. Az előzőekkel ellentétben, melyek a termelés leegyszerűsítését szolgálják, a minőségileg javított termények a végfogyasztók számára jelentenek előnyt. Ez jelenthet magasabb vitamin- vagy ásványianyag-tartalmat, illetve módosított tápanyag-összetételt (Osgood, 2004: 131-132). Ezek közül legismertebb az ún. aranyrizs, amely genetikai módosításának köszönhetően a hétköznapi rizsnél nagyobb mennyiségű A-vitamint tartalmaz. Az aranyrizs kifejlesztője szerint ez megoldást jelenthet a fejlődő országok lakóinak A-vitamin-hiányára (Chikán, 2005). Más kutatók azonban egy egyszerű probléma feleslegesen bonyolult és drága megoldását látják benne (Pusztai – Bardócz, 2006: 66-67). Támogatók és ellenzők

A géntechnológia világméretű elterjedése kapcsán nem lehet megválaszolatlanul hagyni azt a kérdést, hogy milyen előnyökkel és hátrányokkal járnak a GMO-élelmiszerek, továbbá kinek áll érdekében azok minél szélesebb körben történő alkalmazása. Nyilvánvaló, hogy a géntechnológia legharcosabb támogatói a GMO-kat gyártó és forgalmazó nagyvállalatok, hiszen nekik közvetlen anyagi hasznuk származik azok felhasználásából. A mezőgazdasági vegyszereket, gyógyszereket és más vegyi anyagokat gyártó cégek már a géntechnológia kialakulásának idején, az 1980-as években felismerték a benne rejlő lehetőségeket, és bőkezűen támogatták a saját érdekeiknek megfelelő kutatásokat. Ebben az időszakban kezdett égető problémává válni a környezetszennyezés, ellenszenv alakult ki a túlzott vegyszerezéssel szemben, tehát a vegyipari cégeknek marketing szempontjából is hasznos volt a kevesebb kemikália felhasználását lehetővé tevő kutatások támogatása. Hatalmas verseny indult mind a kutatások, mind a piacok megszerzése terén, amely vegyipari, biotechnológiai és vetőmagcégek egyesülésével, rendkívül nagy tőkével rendelkező, befolyásos, multinacionális vállalatok létrejöttéhez vezetett. Olyannyira koncentrált ez az ipari szegmens, hogy a világ GMO-vetőmag piacának közel 100%-át mindössze 5 nagyvállalat birtokolja (AstraZeneca, DuPont, Monsanto, Novartis, Aventis) (Sebestyén, 2009: 14-15). Mint az imént láthattuk, a jelenleg termesztett GM-növények túlnyomó többségét a gyomirtószerekre rezisztens fajták teszik ki. Eze257

Dávid Géza

ket természetesen minden cég úgy alakítja ki, hogy csupán a saját gyomirtójával szemben legyen ellenálló, tehát a (hagyományosnál drágább) vetőmag mellett a hozzá illő vegyszerből is hasznot húz. Ez azonban csak egyik része a géntechnológia által nyújtott profitnak. A bevétel nagyobb részét nem az eladások, hanem a szabadalmi jogok jelentik. A géntechnológia elterjedésével párhuzamosan a szabadalom fogalmát kiterjesztették az ipari-műszaki termékekről az élőlényekre is. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága már 1980-ban – egy nyolc évig húzódó per eredményeként – megadta a szabadalmat egy genetikailag módosított baktériumfaj számára, a következő indoklással: „Bármi a nap alatt, amit ember alkotott, szabadalmaztatható”. Ez a döntés nyitotta meg az utat az új joggyakorlat irányába: 1982-től az amerikai joggyakorlatra hivatkozva a müncheni Európai Szabadalmi Hivatal szabadalmat adott mikroorganizmusokra, majd 1985-ben növényekre, 1988-ban állatokra, és 2000-ben emberi embrióra is (Robin, 2009: 229). Ez lehetővé tette, hogy egy jogi személy gének vagy akár egész fajták fölött gyakoroljon tulajdonjogot, ezáltal meghatározhassa, hogy azt ki, milyen feltételekkel és mennyiért használhatja. Ez magyarázza a GM-iparágban végbement nagymértékű koncentrációt, az összeolvadási és kivásárlási hullámot is, hiszen a szabadalmak megszerzésének egyik legegyszerűbb módja a szabadalmat birtokló cég felvásárlása. Ennek a „szellemi tulajdonjognak” az érvényesítése pedig egészen új értékesítési szabályok szerint történik. Monsanto-vetőmag vásárlásakor például a termelőnek alá kell írnia egy nyilatkozatot, miszerint egyrészt a vetőmaghoz kizárólag a Monsanto által gyártott gyomirtót használja (még akkor is, ha egy másik gyártó azonos hatóanyagú termékkel jelenne meg), másrészt pedig a génmódosított vetőmagból származó termést a következő évben nem használja fel vetőmagként. A termelő egyúttal széleskörű ellenőrzési lehetőséget is köteles biztosítani a Monsanto számára (pl. a könyvelést három évre visszamenően átnézheti, a megművelt földeket ellenőrizheti) (Robin, 2009: 231-235). A géntechnológiát támogatók táborába tartozik a biológus társadalom számos képviselője is. Esetükben felmerülhet ugyan az elfogultság vádja, hiszen gyakran anyagi érdekük fűződik a géntechnológia előnyeinek propagálásához, mivel a kutatóközpontok legbőkezűbb támogatói maguk a gyártók. Nem szabad azonban azt sem két258

Miért (ne) bízzunk bennük?

ségbe vonni, hogy ők rendelkeznek a legrészletesebb – bár sok esetben csak egy speciális részterületre vonatkozó – tudással. A gyártóktól független kutatók szkeptikusabban viszonyulnak a géntechnológia eredményeihez, körükből kerülnek ki a génmódosítás széles körben való elterjesztését tudományos érvekre alapozó ellenzők. Mi sem mutatja jobban a GMO megítélése körüli bizonytalanságot, mint magának a biológus társadalomnak a megosztottsága, a kutatók – nem ritkán érzelmektől sem mentes – közéleti vitája.1 A gyártók és a kutatók mellett fontos szerepet játszanak a géntechnológia elfogadtatásában azok a nemzetközi civil szervezetek, amelyek az új eljárásban látják az élelmiszerellátási problémák megoldását. Véleményük szerint a géntechnológia segítségével lehet a leghatékonyabban növelni az élelmiszerellátás volumenét, egyszerre csökkentve a mezőgazdasági termelés környezetkárosító hatását. A közvélemény elutasító magatartását a tudatos félretájékoztatás számlájára írják. Hitelességüket és függetlenségüket némileg megkérdőjelezi, hogy többségükben a GMO-termelésben gazdaságilag és politikailag érdekelt körökhöz kapcsolódnak. Legismertebb képviselői az International Service for the Acquisition of Agri-biotech Applications (ISAAA) és az AfricaBio. A támogatók után szót kell ejtenünk a génmódosított élelmiszerekkel szemben szkeptikus vagy éppen teljesen elutasító álláspontot képviselő nemzetközi civil szervezetekről is. A géntechnológiát ellenző környezetvédelmi szervezeteket alapvetően három csoportba sorolhatjuk. Az „elutasítók” csoportjába tartozók szerint a növényi géntechnológiát teljes mértékben tiltani kell, mert veszélyes. Etikai, erkölcsi, társadalmi és környezetvédelmi okokra hivatkozva teljesen GMmentes világot akarnak. Ellenzik a helyszíni kísérleteket és a GMtermékek táplálékláncba való bekerülését. Az elutasítók nem hajlandók az együttműködésre a GM-iparág és a kormányok képviselőivel. Radikális csoportjaik nem riadnak vissza az erőszaktól sem, ami a legtöbbször GM-ültetvények megkárosításában merül ki. Az elutasítók csoportjába tartozik többek között a Greenpeace International és a Friends of the Earth is. Az elutasítókkal ellentétben a „reformisták” nem magában a növényi biotechnológiában látják a problémát, hanem a politikai és kormányzati rendszerekben. A biotechnológiát az emberiség jövő259

Dávid Géza

jére nézve hasznosnak ítélik, ehhez azonban szükség van az intézmények, a döntéshozatali mechanizmusok megreformálására. Céljuk olyan törvényi változások kikényszerítése, amelyek lehetővé teszik a nagyobb elszámoltathatóságot és a civil társadalom részvételét a döntéshozatalban. Nemzeti hatáskörbe utalnák a GM-termékek behozatalának tilthatóságát, valamint az élelmiszerek címkézésével választási lehetőséget nyújtanának a fogyasztók számára. Az elutasítókkal szemben a reformisták készek a párbeszédre, nyitottak a kompromisszumos megoldásokra, számukra az előnyök közös élvezete a lényeg. Ebbe a csoportba sorolható a Rockefeller Foundation, a Bread for the World, a Consumers International és a Consumers Association. A géntechnológiához való viszonyulás alapján külön kategóriát képeznek az „alternatív” csoportok, amelyek célja a teljes elszigetelődés a növényi biotechnológiától, a helyi, önellátó élelmiszertermelésen alapuló életmód és az alternatív életstílus kialakítása. Nem feltétlenül ellenzik a géntechnológiát, azonban a GM-összetevőket tartalmazó élelmiszerek címkézése mellett a GM-termények szigorú fizikai elszigetelését követelik (Osgood, 2004: 144-149). Mind a támogatók, mind pedig az ellenzők egyik fő célkitűzése a közvélemény meggyőzése, ezáltal közvetett módon befolyásolva a szabályozást, a politikai döntéshozatalt. Az Európai Unió 27 tagállamában végzett legutóbbi Eurobarometer felmérés (2010) szerint az európaiak többsége (53%) általánosságban pozitívan vélekedik a biotechnológiának az elkövetkezendő húsz évben az életükre gyakorolt hatásáról, míg csupán 20% számít negatív hatásra (a magyar fogyasztók valamivel optimistábbak, 61% vár pozitív, míg 11% negatív hatást). Ha azonban konkrétan a GM-élelmiszerekkel kapcsolatos attitűdről kérdezzük az európaiakat, akkor csupán 27%-uk nyilatkozik támogatóan, és a megkérdezettek 57%-a ellenzi. Még jelentősebb eltéréseket figyelhetünk meg a GM-élelmiszerekre vonatkozó konkrét állítások megítélésében: a megkérdezett európaiak 70%-a egyetért azzal, hogy a GM-élelmiszerek alapvetően természetellenesek, 61%-uk pedig jelentős aggodalmat táplál a GM-termékekkel szemben. Ugyancsak 61% utasítja el a genetikailag módosított élelmiszerek fejlesztésének támogatását. Az Európai Unió polgárainak 59%-a a GM-élelmiszereket nem tartja biztonságosnak önmaga és családja 260

Miért (ne) bízzunk bennük?

egészsége számára, míg 58% a jövő generációk számára sem véli biztonságosnak. A GM-élelmiszerek elfogadottságát vizsgálva jelentős országonkénti eltéréseket tapasztalhatunk: míg átlagban az európaiak szűk többsége (54%) tartja rossznak a GM-élelmiszereket önmaga és családja számára, addig Lettországban ez az arány 80%, Görögországban pedig 78%, ellenben Máltán csupán 37%, Írországban 39%, az Egyesült Királyságban pedig 40%. A teljes képhez hozzá tartozik az is, hogy mind Írországban, mind Máltán a válaszadók mindegy harmada adott „nem tudom” választ a kérdésre (Eurobarometer, 2010). A GMO-k megítélését és elfogadottságát nagymértékben befolyásolja a biológiai, biotechnológiai ismeretek mértéke, illetve ezek hiánya, valamint a megfelelő tájékozottság. Érdekes módon a biotechnológiának mind a támogatói, mind az ellenzői előszeretettel vádolják a másikat szándékos félretájékoztatással, szelektált információszolgáltatással. A támogatók vélekedése szerint a fogyasztók nem kapnak elegendő, megfelelő formában feldolgozott, közérthető információt a géntechnológiával kapcsolatos előnyökről és kockázatokról. Joggal vethető fel azonban a kérdés, hogy ha a tudomány képviselői, a biotechnológia kutatói között sincs egyetértés alapvető kérdésekben, akkor milyen alapon várják el a társadalomtól a GM-élelmiszerek iránti bizalmat? A géntechnológiát ellenzők propagandája és az ismeretek alacsony szintje mellett természetes reakciónak lehet tekinteni a közvélemény bizalmatlanságát, bizonytalanságát, elutasítását. A géntechnológia tudományterületének fejlődésével a szakemberek ismereteinek bővülése is nehezen tud lépést tartani, nemhogy a fogyasztóké. Azonban még a tudományos ismeretek birtokában is – vagy éppen az egymásnak ellentmondó, egymást cáfoló érvek miatt – szinte lehetetlen a laikusnak objektív véleményt kialakítania a GM-élelmiszerekkel kapcsolatban. Érvek és ellenérvek

Vegyük sorra azokat az érveket és ellenérveket, amikkel a géntechnológia támogatói és ellenzői próbálják alátámasztani saját álláspontjukat. A támogatói tábor egyik legfajsúlyosabb érve szerint a génmódosított élelmiszerek megoldást jelenthetnek – sőt, azok jelentik az egyedüli megoldást – a világ túlnépesedésének következtében 261

Dávid Géza

jelentkező megnövekedett élelmiszerszükségletre. A Föld népességének rohamos gyarapodása a nyolcvanas évekre érte el azt a szintet, hogy a fejlődő országokban élő lakosság egy részének ellátása bizonytalanná vált. A túlnépesedés globális problémává válása éppen egybeesett a géntechnológia fejlődésének időszakával, a génmódosított élelmiszerek széles körben való elterjedésével. A GMO-élelmiszerek deklarált célja a magasabb terméshozamok megvalósítása által reális alternatívát nyújtani a világ élelmezési problémáira. Arra azonban nehéz megbízható és független kutatási adatokat találni, hogy a génmódosított termékek valóban megnövekedett terméshozamot produkálnak (sőt, egyes kutatási eredmények a terméshozam kismértékű csökkenését mutatták ki) (Pusztai – Bardócz, 2006: 69). A világ élelmezési problémáinak megoldását és az éhínség megszüntetését a géntechnológia ellenzői másképp látják: „a FAO adatai szerint világméretekben is elegendő élelmiszert termelünk a népesség eltartásához, az éhezés és az alultápláltság okai egyáltalán nem a rendelkezésre álló táplálék elégtelenségéből, hanem az erőforrások eloszlásának egyenlőtlenségéből fakadnak: az éhezőknek vagy földjük nincs maguk ellátására, mert háborúk vagy éppen a nagybirtokok terjeszkedése miatt annak elhagyására kényszerültek, vagy készpénzük az élelmiszer kifizetésére. Ezt a problémát nem lehet csak a termelés növelésével kezelni, hanem politikai és társadalmi változásokra lenne szükség” (Móra, 2004: 145-146). Abban mindenesetre egyetértés mutatkozik, hogy az éhínség sújtotta fejlődő országok problémáit nem a segélyszállítmányok és a fejlett országok élelmiszerexportja oldja meg. A géntechnológia támogatói szerint az egyedüli megoldás a helyi élelmiszertermelés átállása a nagyobb terméshozamú, ellenállóbb GMO-terményekre. Ennek az első látásra kézenfekvő megoldásnak azonban több akadálya is van. Egyrészt a génmódosított vetőmagok átlagosan 24-40%-kal drágábbak a hagyományos vetőmagoknál, másrészt a GM-növények a modern, intenzív mezőgazdasági termelés számára lettek kifejlesztve, nem az elmaradott országok hagyományos termelési viszonyaira. Kérdés, hogy a géntechnológia fejlesztői hajlandók lesznek-e a helyi viszonyok, az őshonos kultúrnövények és termelési viszonyok figyelembe vételével valódi megoldást keresni, módosítani fejlesztéseik irányát. 262

Miért (ne) bízzunk bennük?

Jelenleg az tűnik leginkább valószínűnek, hogy nem a génmódosított növények jelentik a megoldást az éhezés problémájára. Az éhínség ugyanis azon országokban van jelen és terjed egyre nagyobb mértékben, amelyek egyrészt szegények, hiszen gazdaságuk elmaradott és instabil, ugyanakkor mégis jelentős népességtöbblettel küzdenek, ráadásul ez a népességtöbblet fokozatosan növekszik. Maguk az érintett országok is hangot adtak ebbéli véleményüknek: „Erősen tiltakozunk az ellen, hogy az országaink szegénységéről és az éhínségről alkotott képet arra használják fel az óriáscégek, hogy ránk kényszerítsenek egy olyan technológiát, ami se nem megbízható és környezetbarát, se nem gazdaságos a számunkra. Nem hisszük, hogy ezek a cégek vagy a géntechnológia segítene a farmereinknek abban, hogy előteremtsék az élelmet a 21. századra. Ellenben úgy gondoljuk, hogy elpusztítja a biológiai sokféleséget, a helybeli tudást és azt az önfenntartó gazdasági rendszert, amit a farmereink fejlesztettek ki az évszázadok alatt, és teljesen aláaknázza azt a lehetőséget, hogy eltartsuk magunkat.”2 Bár lehetséges, hogy a géntechnológia megoldást jelenthet a világ éhező országai számára, semmiképpen sem a mai formájában, a GMO-gyártó óriásvállalatok érdekeinek alárendelve. A közvélemény és a tudóstársadalom is megosztott a génmódosított termékek környezeti és biológiai, egészségügyi hatásait illetően. Az egyik legnagyobb problémát a tudományos eredmények megítélése terén a vizsgálható időszak szűkössége jelenti. Mindössze 15 éve vannak GMO-növények kereskedelmi forgalomban, a szkeptikusok szerint ilyen rövid időtáv alapján nem lehet kimutatni az esetleges hosszú távú következményeket, míg a támogatók számára meggyőzőek az eddig eltelt időszak eredményei. A GMO-gyártók és forgalmazók, valamint a támogató biológusok a következőkben fogalmazzák meg a génmódosított növények környezetre gyakorolt pozitív hatását: • a génmódosított fajták az új termesztés-technológiai tulajdonságaiknak köszönhetően jól tűrik a környezetbarát gyomirtószereket, ráadásul ezeket elegendő kisebb mennyiségben alkalmazni, mint a hagyományos fajtáknál; • csökkentik az öntözővíz-, talajjavító-anyag és műtrágyaszükségletet, mégis elegendő mennyiségű és olcsó élelmiszert lehet belőlük előállítani; 263

Dávid Géza

• •

egyes speciális fajok méregtelenítő hatásúak, és segíthetnek a szennyvíz-kezelésben, valamint a nehézfémek és izotópok kivonásában; nagyobb terméshozamuknak köszönhetően egységnyi területen több élelmiszer termelhető meg, így a továbbiakban feleslegessé válik újabb földek feltörése és az erdők szántófölddé alakítása (Bálint – Gál-Berey, 2006: 85-86).

Egyes kutatások szerint a GMO-növények termesztése hozzájárul a szén-dioxid-kibocsátás és ezáltal az üvegházhatású gázok légköri koncentrációjának csökkentéséhez, így szerepet játszhat a klímaváltozás elleni küzdelemben is. Becslések szerint 2007-ben globálisan 142 millió tonna szén-dioxid kibocsátását lehetett elkerülni ezen növények segítségével, ami 6,3 millió személygépkocsi éves kibocsátásának felel meg (Dudits, 2009: 80-81). Mi sem természetesebb annál, hogy a génmódosítás ellenzői cáfolják a fenti állításokat, ugyancsak tudományos kutatások eredményeire támaszkodva. A terméshozam növekedését illetően láthattuk, hogy az ellenzők a terméshozamnak csupán kismértékű növekedését ismerik el, de még annak csökkenésére is találnak kutatási eredményeket. Szintén empirikus adatokkal cáfolják a vegyszerfelhasználás csökkenő volumenét, sőt azt is, hogy egyes esetekben a gyomirtószernek ellenálló növényeket több vegyszerrel kezelték, mint a hagyományosakat. A rovarrezisztens növények elvileg maguk termelik meg a kártevők elleni mérget, a kevesebb vegyszerhasználat tehát magától értetődik. Ezzel szemben a rovarrezisztens kukorica esetében csupán kismértékű csökkenés volt kimutatható. A rovarrezisztens gyapot egyes termőterületein azonban szinte teljesen szükségtelenné vált a vegyszerhasználat, másutt ellenben kétszeres mennyiség felhasználása volt szükséges (Pusztai – Bardócz, 2006: 71-72). Veszélyforrást jelenthetnek a GM-növények által folyamatosan és nagy men�nyiségben jelen lévő, egyes rovarokra és gyomokra mérgező anyagok, mivel ezáltal a kártevők gyorsabban válnak ellenállóvá velük szemben. Ez rövid időn belül még több és erősebb vegyszer használatát teheti szükségessé. Előre nem látható következmény lehet továbbá a nem kártevő rovarok elpusztítása a módosított gén által termelt méreggel. Erre szolgáltatott példát az Amerikában őshonos 264

Miért (ne) bízzunk bennük?

Danaida lepke tömeges pusztulása a rovarrezisztens kukorica pollenjének elterjedése következtében. Ebben az esetben a megoldást a kukorica génszerkezetének újabb módosítása jelentette, aminek folytán csak a szára és a levelei termelnek mérget a kártevők ellen (Bálint – Gál-Berey, 2006: 88). A génmódosított növények pollenjének ellenőriz(het)etlen terjedése két további problémát is felvet. A környezetvédők az egyik legnagyobb veszélyforrást a GM- és a hagyományos növények spontán keveredésében látják, előre nem ismert tulajdonságokkal rendelkező növények kialakulásától tartva. A nem kívánt keveredés elkerülése azonban a környezetvédők mellett a GMO-gyártók érdeke is. Ezt megelőzendő alkalmaznak országonként és terményenként eltérő mélységű „izolációs zónát” a GM- és a hagyományos ültetvények között. A részletesen vizsgált rovarrezisztens kukorica esetében például 200 méter távolság szükséges ahhoz, hogy pollenje ne keveredhessen hagyományos fajtársával (Dudits, 2009: 80-82). A génmódosított termékek társadalomra és környezetre gyakorolt hatását vizsgálva tehát egymásnak ellentmondó, egymást cáfoló érveket, tudományos eredményeket állíthatunk szembe egymással, de ítéletet semmiképp nem mondhatunk. A tápláléklánc végén

Nem lenne azonban teljes a kép, ha nem ejtenénk szót a génmódosított termékek végső fogyasztójáról, illetve a GM-élelmiszerek egészségügyi hatásairól, hiszen amíg a környezeti hatások csupán egy viszonylag jól lehatárolható területet érintenek, addig az élelmiszer-alapanyagok a globalizált kereskedelem következtében ténylegesen több milliárd emberre lehetnek hatással. A GM-növények termesztésében élen járó Egyesült Államokban a szója 80%-a, a kukorica 35-40%-a genetikailag módosított, és mivel a félkész, konyhakész és fogyasztásra kész élelmiszerek 60-70% szóját vagy kukoricát tartalmaznak, azokban óhatatlanul megjelennek a GM-változatok is. A szkeptikusok szerint a fő problémát az jelenti, hogy sem a felhasznált GM-növények, sem az azokat tartalmazó élelmiszerek biztonságát nem vizsgálták kellő alapossággal. A forgalmazási engedély megszerzéséhez szükséges, egészségügyi hatásokra vonatkozó költséges kutatásokat maguk a gyártók végeztetik le, így azok hitelessége legalábbis megkérdőjelezhető (Pusztai – Gelencsér – Bardócz, 2004: 113). 265

Dávid Géza

A génmódosított élelmiszerek engedélyezése az Egyesült Államokban a lényegi azonosság elvén alapszik, ami csupán a GMnövény fő összetevőit és azok arányát vizsgálja. Ez az elv abból a feltételezésből indul ki, hogy a GM-élelmiszer alapvetően azonos a hagyományos élelmiszerrel, mivel a géntechnológiát a növénynemesítés egy formájának tekinti csupán. Elegendő tehát, ha a GM-növény fő összetevőin (fehérje, szénhidrát, zsír, stb.) mért adatok beleesnek a hagyományos fajta összetételére vonatkozó adattartományba, ezáltal a GM-növényt lényegileg azonosnak tekintik az eredeti növénnyel. Ezek az összehasonlító vizsgálatok azonban nem tudják kimutatni, hogy keletkezik-e új méreganyag a genetikailag módosított növényben, vagy megnő-e a hatékonysága egy olyan méreganyagnak, amely már a hagyományos növényben is benne volt, csupán rendkívül kis mennyiségben. Ez különösen fontos az allergiát okozó anyagok esetében, hiszen ezek napjainkban egyre több és egyre súlyosabb problémát okoznak szerte a világon. A lényegi azonosságra épülő vizsgálatok már csak azért sem meg�győzőek, mert csupán egyetlen szegmensét vizsgálják az adott növény és élelmiszer-alapanyag biztonságosságának. Arra ugyanis nem térnek ki a kutatások, hogy például mi történik akkor, ha valaki nem csak egy fajta génmódosított terméket fogyaszt. Ebben az esetben nem tudjuk, hogy az újonnan létrehozott fehérjék hogyan reagálnak egymással, és hogyan hatnak az emberi szervezetre. Nem vizsgálják továbbá azt sem megfelelő módon, hogy az átvitt gén önmaga nem káros-e az emberi egészségre, és arra sincsenek adatok, hogy a folyamatosan génmódosított növényekkel etetett állatok szervezetében nem halmozódik-e fel nagy mennyiségben valamilyen káros anyag, ami aztán tovább kerülhet a különböző élelmiszerekbe (Pusztai – Bardócz, 2006). A vizsgálatok elégtelen voltáról mind tudományos, mind politikai körökben vita folyik. A génmódosított termékek részletes és alapos vizsgálatát mindenki szükségesnek tartja, beleértve a géntechnológiát támogató kutatókat is: „Számos tudományosan megalapozott indok alapján igen széles körű ellenőrzési rendszerre van szükség még akkor is, ha a táplálkozási értéket növelő, egyszerű kis molekulák hatásait hasznosítja a technológia. Lényeges annak értékelése, hogy a génbeépítéssel megváltoztatott anyagcsereút egészére terjedjenek ki a kockázatvizsgálatok. Így kizárhatók a nem tervezett hatások” (Dudits, 2009: 59). 266

Miért (ne) bízzunk bennük? Összegzés helyett

Visszaidézve a mottóul választott gondolatot: „A kevés tudás veszélyes. A sok is.” Láthattuk, hogy a géntechnológia alkalmazásának kérdése kibékíthetetlenül megosztja csakúgy a tudós társadalmat, mint a közvéleményt. Az érvek és ellenérvek bonyolult hálójában kell felelős döntést hoznia a szabályozást meghatározó hatalomnak, számos érdeket szem előtt tartva. A közvélemény, az egymással szemben álló tudósok, a gazdasági lobbi mind más és más tartalmú jogszabályt vár el a politikusoktól. A géntechnológia szabályozása folyamatos felülvizsgálatot igényel, vitája az Európai Unióban jelenleg is zajlik. Mi, laikusok nem tehetünk mást, mint reménykedünk a hatalommal bírók felelős döntésében, és bízunk a GM-élelmiszerek fogyasztását illető szabad választás lehetőségének fennmaradásában. Felhasznált irodalom Bálint János – Gál-Berey Tünde (2006): Növényi génmódosítások gazdasági és társadalmi hatásai. In. Kertgazdaság – Horticulture, 2006/2. 84-90. o. Bánáti Diána – Gelencsér Éva (2007): A genetikailag módosított növények és élelmiszerek engedélyezését megelőző kockázatelemzés alapja. In. Magyar Tudomány, 2007/4. 445-451. o. Bánáti Diána (2007): A genetikailag módosított élelmiszerek megítélése Magyarországon és az Európai Unióban. In. Magyar Tudomány, 2007/4. 437-444. o. Czikán Ágnes (2009): Az aranyrizs életeket menthet. 2005. Interneten elérhető: http://www.zoldbiotech.hu/cikk/10.1-cikk.pdf (letöltve: 2010. 10. 27.) Dudits Dénes (2007): Géntechnológia és gazdasági növényeink. In. Magyar Tudomány, 2007/4. Dudits Dénes (2009): Génművesség és a modern növényfajták születése. In. Dudits Dénes (szerk.): Zöld géntechnológia és agrárinnováció. Barabás Zoltán Biotechnológiai Egyesület. Szeged, 2009. 11-100. o. Eurobarometer (2010): Biotechnology. Eurobarometer 341 EB73.1. Interneten elérhető: http://ec.europa.eu/public_opinion/archives/ebs/ebs_341_en.pdf (letöltve: 2010. 11. 10.) Eurobarometer (2010): Europeans and biotechnology in 2010 – Winds of Change? Eurobarometer 341 EB73.1.; Interneten elérhető: http://ec.europa.eu/public_opinion/archives/ebs/ebs_341_winds_en.pdf (letöltve: 2010. 11. 10.) 267

Dávid Géza James, Clive (2009): Global Status of Commercialized Biotech/GM Crops: 2009. Interneten elérhető: http://www.isaaa.org/resources/publications/ briefs/41/executivesummary/pdf/Brief%2041%20-%20Executive%20 Summary%20-%20English.pdf (letöltve: 2010. 10. 29.) Osgood, Diane (2004): A globális civil társadalom válaszai a növényi biotechnológiára. In. Helmut Anheier – Marlies Glasius – Mary Kaldor (szerk.): Globális civil társadalom. 1. kötet. Typotex, Budapest. 122-164. o. Pusztai Árpád – Bardócz Zsuzsa (2006): A genetikailag módosított élelmiszerek biztonsága. Természetesen Alapítvány, Budapest Pusztai Árpád – Gelencsér Éva – Bardócz Zsuzsa (2004): A GM-növényeken alapuló élelmiszerek biztonsági vizsgálata. In. Dr. Laczó Ferenc (szerk.): Kémiai és genetikai biztonság a mezőgazdaságban. Környezettudományi Központ. Budapest, 113-122. o. Rodics Katalin (2004): A GMO-kereskedelmet szabályozó ún. Cartagenajegyzőkönnyvel kapcsolatos feladatok és elvárások; a hazai szabályozás és engedélyezés rendje, valamint az EU GMO-val kapcsolatos álláspontja. In. Dr. Laczó Ferenc (szerk.): Kémiai és genetikai biztonság a mezőgazdaságban. Környezettudományi Központ, Budapest. 123-140. o. Robin, Marie-Monique (2009): Monsanto szerint a világ: A multik csak a javadat akarják: Egy óriásvállalat története a dioxintól a génmódosításig. Pallas Kiadó, Budapest Végjegyzetek 1 Jellemző példa erre a magyar sajtó hasábjain 2008-ban kialakult közéleti vita Dudits Dénes, Balla Gábor és Darvas Béla között. Bővebben: http://www.bdarvas.hu/gmo/idn3008 2 24 afrikai ország képviselőjének az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezési Szervezetéhez (FAO) címzett szándéknyilatkozata. (Sebestyén, 2009: 26.)

268

Kína: Északi célok – Déli dilemmák Vörös Zoltán Bevezetés

Kína gazdasági nagyhatalom, ökonómiai mutatói évről-évre meredeken ívelnek felfelé, az óriási méretű ipar és népesség növekvő energiaigényének kielégítése, valamint a további fejlődés fenntartása kapcsán azonban alapvető akadályokkal kell megküzdenie az ország vezetésének, Peking ugyanis súlyos nyersanyag-, főleg kőolajhián�nyal küszködik. A következő generációk életét viszont még súlyosabban befolyásolja a növekedés gyors üteme, a szükségletek kielégítése ugyanis többnyire környezetszennyező eljárásokkal történik, károsítva nem csupán Kelet-Ázsia, hanem az egész bolygó élővilágát. A tanulmány e kettősséget kívánja bemutatni, Kína küzdelmét a további fejlődést jelentő (de egyben szennyező) nyersanyagokért (elsősorban az olajért), illetve az ennek a törekvésnek köszönhetően megjelenő környezeti kihívásokat, bemutatva a nemzetközi klímakonferenciákon Peking, és ezzel párhuzamos Dél (kelet) álláspontját, valamint Észak (nyugat) fejlett államainak jogos-jogtalan kritikáját. Kína jelenleg nem hajlandó elfogadni a nyugati – főleg európai – politikusok és környezetvédelmi szakemberek kibocsátás-csökkentési „ajánlásait”, és mindenképpen ki akarja venni részét a „szénhidrogén tortából”, véleményét pedig erősíti az Egyesült Államok elutasító magatartása, mellyel Washington elbagatellizálja a klímatárgyalásokat, hiteltelenné téve ezáltal Észak céljait. Dél országai pedig erre válaszul kívánnak távol maradni a meghatározott mértékű kibocsátás-csökkentést előíró egyezményekben való részvételtől. Saját bevallásuk szerint Észak környezetszennyező, szénhidrogénekre alapozott technológiákkal elért fejlődési ívét kívánják reprodukálni, azzal vádolva a fejlett nyugati államokat, hogy a korlátozásokkal Dél fejlődését próbálják megállítani, megemlítve, hogy a jelenlegi környezetszennyezésért és globális klímaváltozásért javarészt nem ők (Dél) a felelősek. 269

Vörös Zoltán

Peking az Észak-Dél párharcban a fejlődő államok (a klímatárgyalásokon G77) fő szószólójának számít, természetesen maximálisan figyelembe véve saját, jól kiszámított érdekeit. Az ország vezetésének ugyanakkor elemi érdeke, hogy a nyugati országokhoz hasonlóan egyre nagyobb figyelmet szenteljen a megújuló energiaforrásoknak, és kiváltsa a szennyező szénbányákat és erőműveket, szem előtt tartva nem csupán a környezet védelmét, hanem a fosszilis tüzelőanyagok jövőbeli kimerülését is. Természetesen az erőművek megszüntetése nem működhet egyik napról a másikra, ráadásul az említett gazdasági növekedés a rendelkezésre álló energiaforrások maximális kihasználását követeli meg, azonban a zöld gondolkodás európai mércékkel mérve is egyre nagyobb teret nyer az országban. Követendő példaként állítható Peking elé a Globális Dél egy másik, a geopolitikai térben egyre aktívabb államának, Brazíliának a teljesítménye: 2006-os adatok szerint energiafogyasztásának, mely a világon a tizedik legnagyobb, 36%-át vízerőművek adják, és az ország elnökének nyilatkozata szerint ezen a közelmúltban az Amazonasvidéken felfedezett olajtartalékok sem fognak változtatni. S bár mint látni fogjuk, Kínát sem vádolhatjuk a vízenergia figyelmen kívül hagyásával, egyelőre nem a vízerőművek tanulmányozása, sokkal inkább az olajtartalékok kitermelése miatt utaznak delegációik a dél-amerikai országba. A kőolaj és szén dominanciája Kína energiafogyasztásában

A növekvő energiaigényért tehát a kiemelkedő gazdasági teljesítmény a felelős, a nyitás politikájával beindított „gépezetet” pedig még napjaink pénzügyi és hitelválsága is csak lassítani tudta, megfékezni nem. Az ország GDP-je az 1985-1995 közötti időszakban évente átlagosan 9,8%-kal nőtt, a 2000-es évek elején tapasztalt, átlagosan kétszámjegyű növekedés pedig minden eddiginél több nyersanyagot kívánt. Kína primer energiafogyasztása az 1980-as 18 kvadrillió BTUhoz1 képest 1996-ra 37,1 quadrillió BTU-ra növekedett, és 2020-ra várhatóan meghaladja a 100 kvadrillió BTU-t, majdnem beérve ezzel az Egyesült Államok primer energiafogyasztását, melyet 2020-ra 120 kvadrillió BTU-ra becsülnek. A becsléseket ugyanakkor óvatosan kell kezelni, azokat az Egyesült Államok Energiaügyi 270

Kína: Északi célok – Déli dilemmák

Tájékoztató Hivatala (Energy Information Administration – EIA) adta ki 1999-ben, átlagosan évi 6,7%-os növekedést számolva Kína esetében az 1995-2020-as időszakban, Peking gazdasági növekedése ugyanis a hivatalos adatok szerint eddig meghaladta ezt a prognózist.2 A primer energiafogyasztás tényleges vizsgálatához és a megértés segítéséhez tekintsük meg az EIA által becsült 2007-es adatok összehasonlítását néhány ország (gazdasági egység) vonatkozásában (1. táblázat). 1. táblázat: Primer energiafogyasztás, 2007 (Forrás: US Energy Information Administration – EIA) Ország Egyesült Államok Kína EU27 Oroszország India Afrika

Primer energiafogyasztás (kvadrillió BTU) 101 554 77 808 77 004 30 355 19 094 15 088

A nyolcvanas évek szerkezet-, illetve profilváltása óta tartó tendenciáknak köszönhetően Kínáé a világ leggyorsabban növekvő gazdasága, mely 2010-re a világ második legnagyobbjává vált, megelőzve immár Japánt is.3 Az óriási gazdaság ellátásához pedig minden nyersanyagot maximálisan felhasznál az ország, ezért igazította ezen szükségletéhez expanzív kül- és segélypolitikáját is, érdekkörébe vonva a világ nyersanyagtartalékainak jelentős részét. Amennyiben Peking gazdasági növekedése tovább folytatódik, mely a kommunista hegemón uralom fenn-, és a hatalmas méretű népesség eltartásának talán egyetlen (de biztosan leghatásosabb) eszköze, úgy felmérések szerint 2020-ig várhatóan 150%-kal fog nőni az ország energiaigénye. A növekedés ütemének fenntartásához egyre nagyobb mennyiségű kőolajra és gázra lesz szüksége, nem beszélve az energiahatékonyság növeléséről. Az ország egyik fő szennyezőjének számító, az ország energiafogyasztásának körülbelül 70%-át adó széntermelés kapacitása is nő, noha 2020-ra csökkenhet részesedése az energiafogyasztásban, melyben a megújuló energiahordozók is növekvő szerepet kapnak.

271

Vörös Zoltán 1. ábra: Kína energiafogyasztása, 1996–2007–20204 (Forrás: US Energy Information Administration – EIA, szerk.: a szerző)

Szén

A népi Kína a Föld legnagyobb szénfogyasztója, 2009-ben 56.934 kvadrillió BTU-t használt fel, mely a Föld szénfogyasztásának 42%át jelenti, súlyosan károsítva ezzel a környezetet. Ahogy az 1. ábrán is látszik, Kína energiafogyasztásának 70%-át a szén adta 2007-ben, és várhatóan még 2020-ban is bőven a szén lesz a fő energiaforrás, ráadásul a százalékbeli csökkenés sem a szénfelhasználás mennyiségi csökkenését jelenti, csupán egyre nagyobb szerephez jutnak a jövőben egyéb nyersanyagok, mint a kőolaj, a földgáz, a nukleáris energia és a megújuló energiaforrások. Csökkenés tehát nem várható, sőt az EIA szerint 2020-ig várhatóan évente 3,6%-kal fog nőni az ország szénfelhasználása, mely az egyik legolcsóbb megoldás ugyan az energiaéhség kielégítésére, ugyanakkor a „legkönnyebb” módja a környezet szennyezésének. Miközben az energiafogyasztáshoz kapcsolódó szén-dioxid kibocsátásának átlagosan a 42%-át a szén (tehát annak kitermelése, szállítása és felhasználása) adja a világon, addig a szén elégetésével keletkező kibocsátásnak a 42%-a Kínához köthető. Az ázsiai óriás termelő szénbányái, a kibányászott szén szállítása, valamint annak erőművekben való felhasználása a világ energiafogyasztáshoz kapcsolódó CO2-kibocsátásnak a 17%-át adja, mellyel nem csupán a világ egyik, hanem messze a legszennyezőbb országának számít (és akkor még nem számoltuk hozzá a többi szennyezőanyagot) (2. táblázat). 272

Kína: Északi célok – Déli dilemmák 2. táblázat: Energia- és szénfogyasztáshoz kapcsolódó CO2-kibocsátás (millió metrikus tonna), 2008 (Forrás: US Energy Information Administration – EIA)

Kína USA EU27 Oroszország India Afrika Világ

Energiafogyasztáshoz kapcsolódó CO2-kibocsátás 6 533 5 832 4 233 1 729 1 494 1 108 30 377

Szénfogyasztáshoz kapcsolódó CO2-kibocsátás 5 381 2 125 1 182 447 1 025 391 12 897

Az emelkedő gáz- és olajárak még növelik is a szén jelentőségét, kormányzati jelentések szerint az elkövetkező években Kína további 562 szénerőmű üzembe helyezését tervezi (Clayton, 2004). Ugyan minden elkészült erőmű után bezárnak egy már lepusztult egységet, az új építmények még több energiát képesek termelni, és nem minden esetben felelnek meg a környezetvédelmi kívánalmaknak. Peking évek óta egyre nagyobb szmogban él, az olimpiai játékok közeledtével a politika döntött a szennyező, főváros környéki egységek bezárásáról, illetve azok helyettesítéséről. Az új erőművek már az úgynevezett „tiszta szén technológia” egyik fajtáját, a gázosítás folyamatát használják, ezáltal csökkentve a károsanyag-kibocsátást. Az új, a világon mindenhol szorgalmazott, de leginkább Kínában elterjedt technológia ugyanakkor nem minden újépítésű egységben kerül beszerelésre, vagy éppen nincsen mindig használatban, nem beszélve a különböző szűrőberendezések hiányáról. A kínai szénipar, azon belül is a szénbányászat kapcsán érdemes még megjegyezni az elolthatatlan bányatüzeket, melyek az elavult technológiák, gyújtogatás, balesetek vagy öngyulladás miatt alakulnak ki. Az elégett szén mennyiségét évi körülbelül 200 millió tonnára becsülik a szakértők, számítások szerint ezek a tüzek felelősek a világ szén-dioxid-kibocsátásának 2-3%-áért. Olaj

Kína energiafogyasztásának 20%-át (15  512 kvadrillió BTU) a kőolaj adja, a gazdasági növekedés, különösen az autóipar fellendü273

Vörös Zoltán

lése ugyanakkor súlyos kihívások elé állítják az országot. Kína olajfogyasztása 7,5%-kal nő évente, hétszer olyan gyorsan, mint az Egyesült Államoké, saját szükségleteinek biztosításában pedig korlátozottak a képességei, tekintve, hogy az ország rendkívül kevés olajkészlettel rendelkezik, és az utóbbi évek próbafúrásai sem hozták meg a várt eredményeket a nyugati országrészben. Habár az 1970-es és ’80-as években Peking olajexportáló országnak számított, 1993 óta nem tudja fedezni saját szükségleteit sem, ezért egyre inkább külföldi olajat kénytelen importálni. Az ország kőolajfüggősége évekkel a prognosztizált időpont előtt, 2009-ben ért el riasztó szintet, fogyasztásának több mint 50%-a külföldről származott. A jövőbeni kilátások hasonlóan borúsak, 2020-ra várhatóan ez az arány 65%-os lesz.5 Kína a hiány pótlására külföldi, elsősorban fejlődő országok felé fordult, felújítva a hagyományosan jó, történelmi kapcsolatait. A geopolitikai játszmákat meghatározó hidegháborús tömbök szembenállásának időszakában a külpolitikáját a Szovjetunió árnyékában kialakító, és ekkor még a „Nagy Testvér” hű követőjeként számon tartott népi Kína a két nagyhatalomtól némileg függetlenül igyekezett megfontolni diplomáciai lépéseit. Némiképpen ezt a célt szolgálta az ’50-es évek közepén tartott bandungi konferencia is, ahol – többek között – Kína a később (1961-ben) megalakult el nem kötelezettek mozgalma egyik vezetőjeként lefektette a „harmadik utas” politizálás alapjait, és Peking a mozgalom vezérelvének köszönhetően építette ki kapcsolatait a harmadik világ országaival. Ezeket a bi- és multilaterális alapon létrejött együttműködéseket azután átmentette a hidegháborút követő időszakra is, ugyanis a nyugati segélyezési politika „bukásából” okulva, és a Globális Dél fejlődő országait testközelből ismerve nem várt el többet a segélyszállítmányokért és az éppen hatalmon lévő kormányoknak, katonai szervezeteknek vagy személyeknek juttatott hitelekért cserébe, mint amire szüksége volt. Nem az emberi jogok betartását követelte, hanem kőolajat, földgázt és egyéb nyersanyagokat kért – és kapott. Kína pedig immáron a világ második legnagyobb kőolaj-felhasználója, az iparba (és a kőolajexportáló országokba) fektetett óriási összegeknek köszönhetően számos kőolajvállalatba vásárolta be magát állami cégein keresztül, saját tankerflottát állított fel (French – Chambers, 2010), és partvidéke mentén hatalmas kikötőket épített ezek fogadására. 274

Kína: Északi célok – Déli dilemmák

Habár évek óta a kőolajkészletek kimerülésétől tartunk és zöld szakemberek a megújuló energiaforrások használatára szólítanak fel, az ázsiai országok, elsősorban Kína és India piacra lépése óta az üzlet jobban virágzik, mint valaha. A hivatalos adatok szerint6 a világ (ismert és kitermelhető) kőolajkészlete 1342 milliárd hordót tesz ki, mely a jelenlegi fogyasztás mellett várhatóan 2050-re merül ki teljesen. Biztosan azonban semmit sem lehet kijelenteni, mert az utóbbi évtizedekben rengeteg olyan előrejelzés és jelentés látott napvilágot, melyek a készletek kimerülését a következő évtizedektől egészen a következő évszázadig prognosztizálták. Ami kijelenthető: megbecsülhetetlen, hogy Kína mikor éri utol az egy főre jutó fogyasztásban az Egyesült Államokat, de akkor napi 7 millió hordós fogyasztása 99 millió hordóra nőne, mely már kielégíthetetlen szintnek tűnik. Az újabb és újabb felfedezések valamint a korábban gazdaságtalannak tűnő tengeri fúrások következtében viszont a kőolajkészletek pontos mennyisége sem felbecsülhető. Földgáz

Habár a földgáz 2007-ben csupán a teljes elhasznált energiamen�nyiség 3%-át tette ki (2 602 kvadrillió BTU), jelentősége már 1996, a kilencedik ötéves terv kezdete óta növekszik, 2020-ra várhatóan már az energiafogyasztás 12,5%-át fogja adni. Kezdetben a gázfogyasztás nem volt országos mértékű, csupán kisebb területi egységek (megyék, provinciák) hoztak létre saját hálózatokat közel a lelőhelyekhez, megspórolva a szállítási költségeket. A kilencedik ötéves terv irányozta elő az energiaforrások diverzifikálását, és többek között a földgáz arányának növelését az energiahordozók között. Az 1990-es évek óta aztán ennek fényében kezdődtek meg az újabb lelőhely-feltárások, vezeték-építések és sok városban (köztük Sanghajban) a széntüzelésű erőművek átalakítása környezetkímélőbb gáztüzelésűekre. A kínai gázpiac az utóbbi években megszenvedte a világpiaci ár emelkedéseit, ráadásul az elhasznált gázmennyiség nagy részét trágyázásra használják, a jövőben azonban a gázárak állami cégeken keresztül való alakításával és a szén gázzal történő felváltásával jelentősége az elektromos áram termelésében is növekedni fog. Peking földgáz-igénye a gazdasági növekedést 1,7-szeresen meghaladó mértékben, évi 12%-kal fog növekedni az elkövetkező évek275

Vörös Zoltán

ben. A szén fokozatos felváltása földgázzal azonban csak egy lehetőség, mellyel a remények szerint a kínai vezetés élni fog, sikere legalábbis a kormányzat elkötelezettségén múlik. Nukleáris energia

A nukleáris energia jelentősége – noha számos globális zöld szervezet támadásának kereszttüzében áll – tovább fog növekedni a következő évtizedekben is, viszont a magas beruházási költségek, az érthetően komoly biztonsági előírások és a hosszú előkészületi munkák miatt csupán szerény mértékben. Ázsia, azon belül is Kína a nukleáris energia szektorban világszinten is vezető szereplővé fog előlépni, az építés és tervezés alatt álló reaktorok számát tekintve ugyanis magasan kiemelkedik a mezőnyből. Az atomerőműveknek az energiatermelésben betöltött szerepe ugyanakkor, noha kis mértékben, de csökkent az utóbbi években, a megnövekedett energiaigényt nem volt képes követni a nukleáris kapacitás. Míg 2005-ben a világ energiafogyasztásának 6,3%-át, és az elektromos áram fogyasztásának 15%-át adták atomerőművek, addig 2009-re ezek a számok csökkentek, a megtermelt elektromos áram mindössze 13%-át állították elő a világ atomreaktorai.7 Kína egyelőre nem mondható nukleáris nagyhatalomnak, de látható, hogy az évezred eleje óta az ágazat erőteljes növekedésnek indult (3. táblázat). 3. táblázat: A nukleáris energiából előállított eletromos áram mennyisége kiválasztott országokban, gazdasági egységekben (milliárd kWh) (Forrás: US Energy Information Administration – EIA) EU27 USA Japán Oroszország (Szovjetunió) Kína India Afrika (Dél-afrikai Köztársaság) Világ

1980 211 251 78 73

1990 710 577 192 201

2000 898 754 306 122

2007 887 806 241 152

0 3 0

0 5 8

15 14 13

65 13 12

684

1908

2449

2594

276

Kína: Északi célok – Déli dilemmák

Az EIA felmérései szerint 2035-ig évi 9%-kal fog nőni Kína nukleáris-energia termelése,8 noha léteznek ennél merészebb számítások is, látva a pekingi beruházások nagyságát és sokaságát. A World Nuclear Association beszámolója szerint a jelenleg üzemelő 12 reaktor mellett 24 áll építés, 33 pedig tervezés alatt; ezek azok a reaktorok, melyek biztosan megépülnek 2030-ig.9 További 120 reaktor pedig javaslati stádiumban van, melyek elkészülte még nem biztos. A szervezet készített egy előrejelzést is, mely 2100-ig bezárólag próbálja megjósolni az atomenergia-kapacitás növekedését, egy minimális és egy maximális értékhatárt megadva. (4. táblázat). 4. táblázat: Kapacitás-növekedés előrejelzése (GWe) (Forrás: World Nuclear Association, www.world-nuclear.org) Ország

2008

USA Kína India Összesen (csak a jelenleg is kapacitással rendelkező országokat tekintve)

99 9 4 367

2030 min. 120 50 20 559

2030 max. 2060 min. 180 150 200 150 70 60 1087 951

2060 max. 400 750 500 2939

2100 min. 250 500 200 1729

2100 max. 1200 2800 2750 9137

A nukleáris energia tehát egyre markánsabb szerepet fog játszani az ország energiaszektorában, és várhatóan az évszázad folyamán az atomenergia felhasználását tekintve is az élre kerül Kína, jelentősége középtávon ugyanakkor várhatóan visszafogott marad a magas beruházási költségek, valamint a nagy ütemben emelkedő energiaszükséglet miatt. Megújuló energiaforrások

Amennyiben csak a megújuló energiaforrások által megtermelt energia mennyiségét vesszük górcső alá, Kínát akár követendő példaként is megnevezhetnénk a világ országai számára. De még akkor sem szégyenkezhet az ázsiai feltörekvő hatalom, ha hozzávesszük, hogy ezek a mennyiségek az óriási energiafogyasztás fényében egyelőre sajnos eltörpülnek. 277

Vörös Zoltán

Kína elektromos áram-fogyasztásának 17%-át, energiaszükségletének pedig 8%-át ugyanis megújuló energiaforrások biztosítják,10 miközben a kelet-ázsiai nagyhatalom rendelkezik a legtöbb víz- és szélerőművel, egyre aktívabb szereplő a megújulók piacán, nem csupán a megtermelt energiát, hanem a berendezések, fejlesztések, eszközök exportját tekintve is. A jövőre nézve tehát igen kedvező folyamatok indultak meg Kínában. Eric Martinot és Li Junfeng Kína energiafüggőségét, illetve a megújuló energiaforrások jövőbeni szerepét vizsgáló könyvükben igen optimista adatokkal szolgáltak 2020-ra, illetve 2050-re nézve. Az EIA 2025-re vonatkozó becslésével (1. ábra) ellentétben, számításaik (és vélhetően reményeik) szerint, de minden esetben napjaink folyamataira alapozva azt várják, hogy Peking 2020-ra energiaigényének 15, 2050-re pedig 30%-át tudja majd megújuló energiaforrásokból biztosítani (Martinot – Junfeng, 2007). A fejlődő gazdaság bámulatos gyorsasággal építette és építi ki szélerőmű-parkjait és napkollektor-piacát, ráadásul – főként német partnereken keresztül – ezek gyártásába is bekapcsolódott. Az olcsó, de úgy tűnik megfelelő minőségű áru pedig a világpiacon is megtalálta helyét, és Kína – megelőzve a nyugat-európai és észak-amerikai exportőröket – domináns szereplővé vált a megújulók piacán. A megújuló energiaforrások bővítése kapcsán azonban sokszor feltűnik a háttérben Kína súlyos energiaéhsége: minél előbb és természetesen minél olcsóbban kielégíteni a társadalom és a gazdaság gyorsan növekvő szükségleteit. A szén pedig továbbra is nagyobb hasznot (olcsóbb befektetést, gyorsabb megtérülést, állandó működést és nem utolsósorban rengeteg munkahelyet) jelent, mint a szél-, nap- vagy vízenergia használata. A szél- és a napenergia-hasznosítás tartalékerőműveket kívánnak, mely nem felel a kínai energiapiacot uraló elvnek: minden kapacitást felhasználva energiát termelni. A vízenergia felhasználása pedig az évtizedekkel korábban elhibázott vízerőmű- és gátépítéseknek köszönhetően rengeteg folyón egyszerűen nem bővíthető tovább, csak a környezet további súlyos rombolásával, az ökoszisztéma felborításával (Vörös, 2009). A hihetetlen gazdasági eredmények fenntartásához, az életszínvonal további – a társadalom részéről is elvárt – emeléséhez tehát szükség van a megújuló energiaforrások és a nukleáris ener278

Kína: Északi célok – Déli dilemmák

gia kiemelt hasznosítására, ezzel párhuzamosan pedig a környezet maximális védelmére. A 2009 decemberi koppenhágai csúcs előtt az volt a kérdés, vajon a Kínai Népköztársaság képes lesz-e megfelelni a fenntarthatóság univerzális igényének, és a Globális Dél nagyhatalmaként döntései új irányt vesznek-e a környezet védelme érdekében, vagy természeti kincseinek további rombolásával és pazarlásával nem csupán saját gazdaságát dönti romba, hanem bolygónk sérült ökoszisztémáját is a pusztulás szélére sodorja. A kérdés azonban úgy is feltehető: vajon Kína kárhoztatható-e azért, mert a fejlett államok szintjére kíván fejlődni, kihasználva az adott (és esetükben súlyosan környezetszennyező) nyersanyagokat, melyek, tegyük hozzá ismét csak jogosan, az északiak gazdasági fölényét is megalapozták, és amelyek használatáról még mindig nem kívánnak lemondani (lásd az Egyesült Államok példáját)? Lehet-e Kínát a környezet ellen elkövetett, előre kitervelt gyilkossággal vádolni? Látva a megújuló energiaforrások térnyerését a kelet-ázsiai országban, vádolhatjuk-e a kínai vezetést szűklátókörűséggel, a környezeti értékek figyelmen kívül hagyásával, ha a gazdasági érdekek úgy kívánják? A válasz, noha a kérdésekben ott rejlik az enyhe irónia, minden esetben igen kell, hogy legyen. Elérkeztünk arra a pontra, amikor nem elég százalékokon vitatkozni, kvótákkal kereskedni és nem lehet egyezményeket figyelmen kívül hagyni. Drasztikus lépéseket kell tenni a károsanyag-kibocsátás csökkentésének, valamint a környezet védelmének és a következő generációk egészséges életének érdekében. De nem felejthetjük el, hogy nem csupán Kína okoz gondokat, sőt az ország csak az utóbbi évtizedben vált súlyosan szen�nyező országgá, miközben a fejlett Egyesült Államok évtizedek óta a legnagyobb szennyezőnek számít, ennek ellenére évről-évre kitér a károsanyag-kibocsátás csökkentéséről szóló egyezmények elfogadása elől. De említhetnénk az Európai Uniót is, ahol ugyan vállalták a megújuló energiaforrások arányának 20%-ra való emelését 2020-ig, de egyes országok súlyos lemaradásban vannak a vállalt céljaikat illetően.11

279

Vörös Zoltán Csalfa remények találkozója – Koppenhága, 2009

A sajtó és legfőképpen Európa kiemelt jelentőséggel kezelte a koppenhágai klímatárgyalást, az 1992-es Éghajlatváltozási Keretegyezményben Részes Felek Találkozóját (COP15), bízva egy olyan egyezmény létrejöttében, mely a 2012 utáni időszakra lefektethet egy, a károsanyag-kibocsátás csökkentéséről szóló tervet, ekkor jár le ugyanis a ’97-es Kiotói Jegyzőkönyv. Természetesen a központi kérdés – ahogy ezt már a klímatárgyalások során megszokhattuk – a két nagyhatalom, a Kínai Népköztársaság és az Egyesült Államok szembenállása volt, háttérbe szorítva az Európai Unió határozott terveit. Vajon a világ két, a károsanyag-kibocsátás csökkentésért eddig a nemzetközi erőtérben keveset tevő állama milyen tervekkel, előzetes vállalásokkal érkezett Dániába? A konferencia valódi jelentősége legalábbis ezen állt vagy bukott, az ázsiai ország után ugyanis az Egyesült Államok bocsátja ki a legtöbb káros anyagot, ezért aktív részvételük nélkül egy nemzetközi klímaegyezmény csupán üres bohóckodásnak tűnne. A világ szén-dioxid-kibocsátásának több mint 42%-áért12 ugyanis ez a két hatalom a felelős, miközben Kína évről-évre 8-10%-kal növeli károsanyag-kibocsátását, és az Egyesült Államok sem volt hajlandó belemenni szerződésekben meghatározott csökkentésekbe, ami veszélyeztetné a gazdasági versenyképességét. A Barack Obama vezette demokrata kormányzat már a beiktatást megelőzően a Bush-i (lényegében nem létező) klímapolitika száznyolcvan fokos megváltoztatásáról beszélt, és ennek megfelelően az elnök koppenhágai konferencián való részvételét is bejelentette, és hogy Obama konkrét, ugyanakkor a törvényhozás által még egyáltalán nem tárgyalt vállalásokkal akart a dán fővárosba érkezni. Sokaknak feltűnt, hogy az elnöki látogatást egy, a hivatalos tárgyalásokhoz nem kapcsolódó napra tervezték. Ráadásul maguk a tervezett amerikai vállalások sem tűntek túl merésznek: „Amerikai kormányzati tisztviselők szerint Obama azt fogja bejelenteni, hogy az Egyesült Államok 2020-ra 17 százalékkal, 2025-re 30 százalékkal, 2030ra 42 százalékkal, 2050-re pedig 83 százalékkal csökkenti a káros gázok kibocsátását. Ez első ránézésre ambiciózusnak látszik, ezt azonban – mint arra a BBC környezetvédelmi szerkesztője, Richard Black rámutat – árnyalja az, hogy az amerikaiak a 2005-ös szintet veszik alapul a visszafogásnál, míg a legtöbb ország az 1990-es szinthez viszonyít. Az Európai Unió például azt ígéri, hogy 2020-ra 280

Kína: Északi célok – Déli dilemmák

20 százalékkal faragja le a kibocsátást [az 1990-es szinthez képest], és ez arányosan jóval nagyobb vállalás az amerikaiakénál. Akkor ugyanis alacsonyabb volt a szennyezettség mértéke, mint 2005-ben, így ahhoz képest nehezebb csökkenteni a károsanyag-kibocsátás mértékét” (Pethő, 2009). Kína is tervekkel, hasonlóan kétoldalú vállalásokkal indult neki Koppenhágának. „Peking [bejelentette], hogy 2020-ra 40-45 százalékkal csökkenti az úgynevezett ’karbon-intenzitását’ 2005-höz képest. Ez jelentős számnak tűnhet, de valójában mást jelent, mint az amerikaiak vagy az EU által vállalt kibocsátás-csökkentés. A [...] karbon-intenzitás a GDP-arányos széndioxid-kibocsátást (ezt tartják leginkább felelősnek az üvegházhatás kialakulásáért) jelenti, és mivel Kína gazdasága rohamosan bővül, így ez nem jelent automatikus csökkentést” (Pethő, 2009). Peking érdektelenségét jelezte, hogy az országot nem Hu Csintao elnök, hanem Ven Csia-pao miniszterelnök képviselte Koppenhágában. Az Észak-Dél szembenállás legszembetűnőbb fejezetei tehát a klímatárgyalásokhoz kapcsolódnak, miközben a kínai lépések megtestesítik a fejlődő államok érdekeit. Az Egyesült Államok elzárkózó és halogató politikája tovább mélyíti a nézetkülönbségeket, előre lehetetlenné téve egy mindenre kiterjedő, átfogó egyezmény megszületését. Lépcsőfokok

Az előzetes nyugat-európai várakozásokkal szemben, az amerikai és kínai álláspontoknak megfelelően a „remény konferenciája”13 nem lett több mint egy tárgyalássorozat újabb, kudarcnak is nevezhető fordulója. A továbbiakban érdemes röviden elemezni Peking szerepét a találkozón, melynek politikai része talán a vártnál is hűvösebbre sikerült. A 2009 szeptemberében, majd novemberében tett kínai ígéretek a károsanyag-kibocsátás és karbon-intenzitás csökkentéséről minden eddiginél közelebb hozták egy új klímaegyezmény megszületésének lehetőségét. Noha a kitűzött százalékokat nem tartalmazó őszi, majd a konferenciát közvetlen megelőző időszakban tett, valójában diszkrét csökkentést jelentő vállalások nem tűntek túl ambiciózus terveknek, a bejelentések jelentősége felülmúlta azok valódi tartalmát. Úgy tűnt, Peking elkötelezi magát a klímavédelem mellett. 281

Vörös Zoltán

2009. december 19-én ugyanakkor úgy álltak fel a koppenhágai asztaltól a felek, hogy valódi vállalásokról, átfogó egyezményről alig esett szó. Az Egyesült Államok és Kína továbbra is ugyanazt a kicsinyes játékot játszotta, amit már 2007-ben Balin is. A saját szájízük szerint értelmezett egyezménytervezetet három feltörekvő hatalom, Brazília, India és a Dél-afrikai Köztársaság egyetértésével képzelték el. Miközben a tét környezetünk védelme, a bolygó jövőjének biztosítása, a két nagyhatalom csupán egymással volt elfoglalva: Washington, továbbra is negligálva az egyre riasztóbb, klímánkat érintő jóslatokat nem is volt hajlandó vitázni a vállalásairól, csupán az érdekelte, hogy a Peking által vállalt csökkentéseket milyen nemzetközi szervezet vagy bizottság fogja ellenőrizni. Kína pedig belement a játékba, kihasználva a legbefolyásosabb ország által nyújtott lehetőséget a további, szankcióktól mentes környezetszennyezésre, kihagyta az Európai Uniót a döntésből, és az Egyesült Államokkal közösen, csupán ők ketten dolgozták ki a koppenhágai klíma-megállapodás alapjait. És a csúfos eredmény: „Szakértők szerint elgondolkodtató az a tény, hogy miután az Európai Unió egész éven át küzdött a nemzetközi porondon egy komoly globális klíma-megállapodásért, a kéthetes koppenhágai végjáték utolsó napján a világ két talán jövőbeli vezető hatalma – amely egyben a két legnagyobb károsanyag-kibocsátó ország is – az EU-t félretolva, zárt ajtók mögött elfogadott egy olyan megállapodást, amely a legoptimistább értelmezések szerint is csak nagyon csekély előrelépést jelent a világ országai által két évvel ezelőtt, Bali szigetén megfogalmazott klímavédelmi célokhoz képest, és köszönő viszonyban sincs azokkal az ambíciókkal, amelyekkel az EU Koppenhágába ment”,14 és amelyekben a klímaváltozás ellen küzdők bíztak. A két nagyhatalom tehát kidolgozott egy megállapodás-tervezetet, majd bevonva a már említett három déli államot, azt a résztvevők elé tárta. Az anyag azonban nem tartalmazott kőbe vésett vállalásokat, „az uniós tagállamok először órákon át vitatták egymás között, hogyan értelmezzék, és egyáltalán elfogadják-e a két és fél oldalas dokumentumot, majd amikor a konferencia valamennyi tagjának részvételével, szombaton lezajlott plenáris vita során megszületett egy többé-kevésbé mindenki számára elfogadhatónak tűnő változat, az EU is beadta a derekát.”15 282

Kína: Északi célok – Déli dilemmák

Az elfogadott dokumentum valójában rögzíti a status quo-t és a kibocsátások nyomon követésével kapcsolatos (ál)vita megoldását a később (más helyszíneken) folytatódó tárgyalásokra hagyja, azaz lényegében nem rendezi a kérdést. Ebben Peking is hibás, hangsúlyozta ugyan, hogy hajlandó nemzeti statisztikáit hozzáférhetővé tenni, de „egyelőre elvi alapon nem akar hallani arról, hogy kötelező jelleggel egy nemzetközi ellenőrzési mechanizmusnak vesse alá magát.”16 Mérvadónak továbbra is a Kiotóban elfogadott jegyzőkönyv tekinthető, annak azonban nem részese az Egyesült Államok, Kína pedig csak a kibocsátásának rögzítését vállalta. A tudományos konszenzus szerint a globális felmelegedés mértékét az ipari forradalom előtti állapothoz képest 2 Celsius fokos szinten belül kell tartani ahhoz, hogy az éghajlatváltozás súlyos következményei elkerülhetőek legyenek,17 a kis szigetországok ugyanakkor 1,5 Celcius fokos szinten belül maradnának, félve a tengerszint drasztikus megemelkedésétől. A koppenhágai záródokumentum ugyan rögzíti ezt a 2 Celsius fokos célt, ám a Kiotót követő időszakban kidolgozott rugalmassági mechanizmusokon kívül nem rendel ehhez a célhoz további eszközöket, és nem teljesítés esetén semmiféle szankciót nem helyez kilátásba. Ha 2010-ben sem születik olyan megállapodás a 2012 utáni időszakra, mely komoly kvótacsökkentéseket és szankcionálási rendszert tartalmaz, vészterhes jövő elé nézünk. Visszatérve Peking koppenhágai szereplésére, a kínai politikusok ügyesen ismerték fel az Egyesült Államok halogató politikájában rejlő lehetőségeket, és bár amerikai források sorra Kínát nevezték meg az új egyezmény blokkolójának, abban – ahogy fentebb olvashattuk – Washingtonnak is része volt. A kibocsátás-csökkentésért kiálló államok csoportja (esernyőcsoport) az Egyesült Államokkal megerősítve ugyanis kellő nyomást tudott volna gyakorolni a déli államok vezetőire, és ezzel közvetett módon a kínai diplomatákra is. Természetesen a sokadik fiaskóban mindkét hatalom komoly szerepet játszott. Obama elnök újabb külpolitikai presztízsvesztése ellenére Kína egy pillanatig sem gondolta komolyan a vállalásait, azokat csak addig tartotta betartandónak, ameddig azt gazdasági eredményei és energiaigénye lehetővé teszi. Hogy a patthelyzetet Kína magatartása tovább súlyosbítja, azt a kedvező előjelek alapján senki nem gondolta, a hivatalos tárgyalások idején a miniszterelnök ugyanis hol a külügyminiszter-helyettest, hol egy alsóbb rangú 283

Vörös Zoltán

diplomatát küldött maga helyett a megbeszélésekre (Browne, 2010), egyértelműen tudtára adva az északi államoknak: Kína nem hajlandó feladni gazdasági növekedésen alapuló fejlődését, a súlyosan környezetszennyező nyersanyagok használatát. És bár az igazságosság kérdésköre firtatható a déli államok fejlődését valamelyest korlátozó kvóták kapcsán, a koppenhágai csúcsról elmondható: Peking minden megkötést igyekezett kikerülni, semmi felelősséget nem vállalva a súlyos szennyezésekért, ahogy azt eddig is tette. Az elégtelen egyezmény

Yvo de Boer, az ENSZ klímamegbízottja a konferencia zárását követően kijelentette, hogy „ha a 2 Celsius fokos célt komolyan gondoljuk, a jelenleginél sokkal nagyobb kibocsátás-csökkentési vállalásokra lesz szükség.” Az ENSZ Környezetvédelmi Programja (UNEP) már februárban elvégzett egy gyors felmérést a koppenhágai vállalásukat már leadó országok adatait figyelembe véve, és az eredmény szerint a károsanyag-kibocsátás csökkentésének üteme nem megfelelő, bebizonyosodni látszik tehát, hogy a vállalások fokozására van szükség. Az Európai Unió és Japán példáját tehát senki sem követte, noha mind az európai államok, mind az ázsiai ország hajlandó lett volna további csökkentésekre (elterjedt a „20-as vízió” fogalma, azaz 2020-ra 20%-os csökkentés), ha az Egyesült Államok is elkötelezi magát. 2010 végén újabb helyszín, ezúttal Mexikó ad otthont a következő klímakonferenciának, ahol ismét esély nyílik egy nemzetközi egyezmény létrehozására, bár magas rangú ENSZ-diplomaták szerint ez 2011-ben fog csak megszületni. Kína potenciális szerepe egy hatékony egyezmény létrehozásában

Koppenhága elpuskázott lehetőség volt, nem csupán a bolygó, nem csupán a bizakodó európai államok, hanem Kína számára is. Peking ugyanis külpolitikájában és nemzetközi kapcsolataiban igyekszik békésen rendezni kapcsolatait, miközben szeret egyfajta segítő, támogató szerepben feltűnni, vegyük csak Afrika vagy a délkelet-ázsiai államok példáját. A klímakonferencia is ilyen lehetőséget nyújtott a pekingi diplomáciának: felelős vezetőként mutatkozni a nemzetközi közösség szemében. Az Egyesült Államok önként vál284

Kína: Északi célok – Déli dilemmák

lalt „távolmaradása” mellett ugyanis világossá vált volna, hogy Kína igenis komolyan gondolja az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentését, és már csak az Egyesült Államok (illetve eltérő megfontolásból például Ausztrália) maradt volna a klímaváltozásért a kelet-ázsiai országot felelőssé tevő csoportok célkeresztjében. Kína ugyanis, mint láthattuk, komolyan számol a megújuló energiaforrásokkal és a károsanyag-kibocsátás csökkentésével, csupán ennek mértékét és időpontját nem képes és nem hajlandó fix százalékokhoz és határidőkhöz kötni. Az ország energiaszükségletének már most 8%-át fedezi megújuló energiaforrásokból, amely alig marad el az európai átlagtól és megelőzi az Egyesült Államokat e tekintetben. Folyamatosan növeli szél- és napenergia- kapacitását, igyekszik kiváltani a szennyező szénerőműveket, erdőket telepít, gyárakat zár be, tehát igyekszik csökkenteni a szennyezőanyagok kibocsátását, elsősorban saját lakosságának egészsége miatt (Vörös, 2009: 132). Ráadásul olvashattuk Martinot és Junfeng jelentését illetve kutatását is, mely szerint a kínai politikai akaratnak, a bámulatosan gyorsan épülő, megújuló energiát használó erőműveknek köszönhetően az ország 2020-ra energiaigényének 15, 2050-re pedig akár 30%-át tudja majd megújuló energiaforrásokból biztosítani. Peking tehát már most támaszkodhatott volna eddig elért eredményeire, és ez a jövőben még inkább igaz lehet. A világ legnagyobb szennyezőjeként ugyanis továbbra is Kína lesz a középpontban minden olyan egyezmény tárgyalásakor, mely a kibocsátások csökkentéséről szól, az irányítás átvételével pedig nyerő pozíciókba kerülhetett volna – vagy kerülhet majd Mexikóban. Összegzés

Kína magatartását tehát, ahogy sok más területen, a környezetvédelem terén is kétféleképpen magyarázhatjuk: miközben az ország súlyosan szennyezi a bolygót, károsanyag-kibocsátása drasztikus mértékben nő, nem hajlandó a nemzetközi kvótákra vonatkozó egyezményeket sem elfogadni, addig saját céljai között jelentős súl�lyal jelennek meg a „zöld-gondolatok”, az ötéves tervekbe is befoglalt célok pedig magukkal hozzák a szennyezőanyagok „visszaszorulását”, kiváltását. Hogy állításunkat példákkal is alátámasszuk: a Kiotói Jegyzőkönyvben – Kína számára csupán a kibocsátás rögzítését előíró – 2012-ig vállalt globális (tehát minden aláíró és ratifikáló 285

Vörös Zoltán

országot érintő) 5,2%-os csökkentés ellenére több mint négyszeresével fog nőni Kína szénfogyasztásból származó szén-dioxid-kibocsátása a megadott határidőig, megkérdőjelezve ezáltal Kiotó valódi jelentőségét (Clayton, 2004). A 2006-2010 közötti időszakot felölelő, 11. ötéves terv ugyanakkor tartalmazott egy ambiciózus kitételt is: a gazdaságnak 2005-höz képest 20%-kal kell csökkentenie az egy egységnyi GDP-re jutó energiafogyasztást. 2009 év végére sikerült 15,6%-os csökkentést elérni, és Xie Zhenhua, a Nemzeti Fejlesztésügyi és Reform Bizottság vezetője szerint a maradék 5% lefaragása sem okozhat problémát a szennyező és elavult erőműveket modern, nagyobb kapacitású létesítményekre cserélő gazdaságnak a 2010-es évben.18 Kína elkötelezettsége a klímavédelem iránt tehát valóban vitára okot adó kérdés. Miközben egyértelmű, hogy a károsanyag-kibocsátás mostani, nagymértékű növekedése lehetetlenné teszi a 2 Celsius fokos és egyéb kibocsátás-csökkentő célok betartását, addig Kína szinte minden országot meghaladó mértékben ruház be zöldenergiába és a csökkentés elérésébe. Világos, hogy a minden tekintetben ambiciózus lépések nem elegendőek, a további vállalások pedig lehetetlenné tennék az ország gazdasági növekedésének fenntartását, sőt, súlyos válságba és energiahiányba taszítanák Kínát. Peking ebből a megfontolásból nem hajlandó drasztikus csökkentéseket elváró nemzetközi egyezményeket aláírni, ezért intézi belső politikai eszközökkel a károsanyag-kibocsátás csökkentését; a folyamat ellenőrzésével ugyanis fenntartható a gazdaság további bővülése, az átalakítás lépcsőzetes végrehajtása. A kritikák kereszttüzében álló, de kétségkívül prosperáló gazdaság, ezzel párhuzamosan pedig a súlyos környezetszennyezés azonban nem csupán Kína lelkén szárad, és ez a tendencia igaz a fejlődésben előrehaladott állapotban lévő déli államokra, felemelkedő regionális központokra is: az északi államok és cégek voltak azok a szereplők, akik az olcsó munkaerő és a lazább környezetvédelmi előírások miatt termelésüket olyan országokba telepítették át, ahol tevékenységüket súlyosan környezetszennyező módon tovább folytathatták. Az északi államok egyfajta lerakataként működő, kiszolgáltatott országok tehát kénytelenek voltak elfogadni a vállalatok betelepítését a jövőbeni gazdasági növekedés reményében. 286

Kína: Északi célok – Déli dilemmák

A jövőre nézve, minden kínai erőfeszítés ellenére, számos aggasztó folyamat indult meg az ázsiai országban: az egy főre jutó szennyezésben Kína ugyanis még mindig messze elmarad az északi és főleg az amerikai átlagtól, a fogyasztói társadalom kialakulásával, az úgynevezett nyugatiasodás megindulásával azonban az élvezeti cikkek iránti kereslet évről-évre drasztikusan nő. Egyre több autó fut az utakon, egyre több lakásban kerül beszerelésre a légkondicionáló berendezés, tehát az egy főre jutó szennyezés néhány évtized alatt utol fogja érni az északi szintet. És bár a 12. ötéves terv várhatóan még komolyabb környezetvédelmi vállalásokat fog tartalmazni, az önmagához mérten dinamikus folyamat sem lesz elegendő a klímatárgyalásokon kitűzött célok eléréséhez. Felhasznált irodalom Browne, Peter (2010): China’s Copenhagen paradox. Inside Story, inside. org. http://inside.org.au/chinas-copenhagen-paradox/ Clayton, Mark (2004): New coal plants bury ‚Kyoto’. The Christian Science Monitor. http://www.csmonitor.com/2004/1223/p01s04-sten.html Dillon, Dana R. (2007): The China Challenge. Rowman and Littlefield Publishers, Maryland Economy, Elizabeth C. (2004): The River Runs Black – The Environmental Challenge to China’s Future. Cornell University Press, Ithaca-London French, Paul – Chambers, Sam (2010): Oil on Water – Tankers, Pirates and the Rise of China. Zed Books, London International Energy Outlook 2010. http://www.eia.doe.gov/oiaf/ieo/ highlights.html Key World Energy Statistics 2007. International Energy Agency. http:// www.iea.org/textbase/nppdf/free/2007/key_stats_2007.pdf Martinot, Eric – Junfeng, Li (2007): Powering China’s Development: The Role of Renewable Energy. Worldwatch Special Report Pethő, András (2009): Obama meg is menti a Földet, meg nem is. http:// www.origo.hu/nagyvilag/20091126-koppenhagai-klimakonferenciaobama-es-kina-dilemmai.html Strecker Downs, Erica (2006): China’s Quest for Energy Security. RAND, Santa-Monica-Arlington-Pittsburgh Vörös, Zoltán (2009): Háborúban a környezetért, a környezettel szemben. Kína vízproblémái a 21. század elején. In: Glied, Viktor (szerk.) 2009: Vízkonfliktusok – Küzdelem egy pohár vízért. Publikon, Pécs

287

Vörös Zoltán Végjegyzetek 1 A BTU a British Thermal Unit, angol hőegység rövidítésből ered. 1 BTU az az energia, amely képes 1 font vizet 1° F (Fahrenheit) fokkal emelni vagy csökkenteni. Magyarországon mértékegységként leginkább a kW-ot használjuk, az átváltást pedig a következők szerint végezzük: 1 kW az 1000 W, 1 BTU/h pedig 0,293 W. 2 Az éves növekedés százalékban kifejezve: 1995: 10,5; 1996: 9,6; 1997: 8,8; 1998: 7,8; 1999: 7,1; 2000: 8,0; 2001: 8,3; 2002: 9,1; 2003: 10,0; 2004: 10,0; 2005: 9,9; 2006: 11,1; 2007: 11,4; 2008: 9,6; 2009: 8,7. Forrás: http://www.chinability.com/GDP.htm 3 CIA, The World Factbook, 2009. 4 Magyarázat: az EIA által kiadott adatok alapján készült az 1996-os és 2007-es diagram, míg a 2020-as diagram az EIA által 1996-ban közölt becsléseket tartalmazza. A 2020-as diagram éppen ezért csupán tájékoztató jelleggel kapott helyet, és nem megbízható adatokat tartalmaz; noha vélhetően nagy vonalakban helyesen ítéli meg a szén, kőolaj és földgáz szerepének dominanciáját, nagy valószínűséggel alábecsüli a megújuló energiaforrások és a nukleáris energia felhasználásának jövőbeli szerepét. 5 Kína nem az egyetlen ún. kiemelt ország, amely elérte az 50%-os, energiabiztonságot veszélyeztető szintet: Japán és Dél-Korea kőolaj-felhasználásának több mint 90%-át, az Egyesült Államok több mint 60%-át importból fedezi. Oil Imports Hit Alarming Level in China. Beijing Review. 6 PennWell Corporation, Oil & Gas Journal, Vol. 106. 48 (December 22, 2008), except United States. Oil includes crude oil and condensate. Data for the United States are from the Energy Information Administration, U.S. Crude Oil, Natural Gas, and Natural Gas Liquids Reserves, 2007 Annual Report, DOE/EIA-0216(2007) (February 2009). Oil & Gas Journal’s oil reserve estimate for Canada includes 5.392 billion barrels of conventional crude oil and condensate reserves and 172.7 billion barrels of oil sands reserves. 7 Key World Energy Statistics 2007. International Energy Agency. http://www.iea.org/ textbase/nppdf/free/2007/key_stats_2007.pdf 8 International Energy Outlook 2010. http://www.eia.doe.gov/oiaf/ieo/highlights.html 9 Már működő, illetve építés és tervezés alatt álló atomreaktorok száma. http://www.worldnuclear.org/info/reactors.html 10 Az Egyesült Államokban ez az arány kb. 7,3%, míg az Európai Unióban 9,2%. Forrás: EIA, Annual energy Report 2008. Europe’s Energy Portal. http://www.energy.eu/ 11 Europe’s Energy Portal, http://www.energy.eu 12 2009 év végi adatok szerint a világ legszennyezőbb állama Kína (6018 millió tonna), míg a második helyezett az Egyesült Államok (5903 millió tonna). Az egy főre jutó szennyezésben azonban Kína csak a 44. helyezést éri el, ebben a tekintetben Ausztrália az első (20,58 tonna), az Egyesült Államok a második (19,78 tonna) és Kanada a harmadik. Forrás: World’s top 10 Biggest Polluting Countries. prlog.org. http://www.prlog.org/10449030-worlds-top10-biggest-polluting-countries.html és Carbon dioxide emissions. Millennium Development Goals Indicators. http://mdgs.un.org/unsd/mdg/SeriesDetail.aspx?srid=749&crid= 13 Copenhagen – Hope’n’hagen szójáték. 14 Az EU keserű szájízzel távozott Koppenhágából. Bruxinfo. http://www.bruxinfo.hu/ cikk/20091221-az-eu-keseru-szajizzel-tavozott-koppenhagabol.html 15 Ua. 16 Ua. 17 ENSZ: Nem elegendőek a vállalások a 2 Celsius-fokos cél tartásához. Zöldtech.hu. http:// zoldtech.hu/cikkek/20100224-ENSZ-2-celsius 18 China on Target to Achieve Green Goals. Beijing Review. http://www.bjreview.com.cn/ headline/txt/2010-10/05/content_302001.htm

288