G. JUHÁSZ JUDIT, NÁDOR TAMÁS, SCHERER ZSUZSA FALUDY GYÖRGY A szabadság hontalanja Budapest Print
G. Juhász Judit, Nádor Tamás, Scherer Zsuzsa Faludy György A szabadság hontalanja © G. Juhász Judit, Nádor Tamás, Scherer Zsuzsa © A borítófotót készítette: Kováts Zsolt © A felhasznált fényképek fotósai: Gálos Viktória, G. L, Karai Sándor, Kőrösmezei László, Németh Csilla, Németh Gabriella, Pintér Márta, Riskó Gáspár, Rozsos Gáborné, Schumi Csaba, Szaka József, Színes Mai Lap archívuma Elnézést kérünk azoktól, akiket nem sikerült felkutatnunk, bár mindent megtettünk ennek érdekében. Kérjük jelentkezésüket a Kiadónál. A könyv megjelenését támogatták: Album Kft. Articsóka Étterem Canon Hungária Kft. Színes Mai Lap Minden jog fenntartva. A kiadó engedélye nélkül tilos a könyv bármilyen módon történő másolása, terjesztése, beleértve a fénymásolást és az elektronikus adathordozó eszközöket is. Kiadja a Budapest-Print Kft. 1106 Budapest, Keresztúri út 8/a Tel: 261-2520, fax: 264-4551 e-mail:
[email protected] www.hungalibri.hu Felelős kiadó: Baráz Miklós ügyvezető igazgató Borító: Baráz Klára és Varga Zoltán Belívtipográfia: Kocsis József Szöveg nyomdai előkészítése: Colortipo Bt. Szerkesztő: Ábrahám Zoltán A kötetet gondozta: Hajdúné Kötél Tamara Készült a Budapest-Print Nyomdában. Felelős vezető: a Budapest-Print ügyvezető igazgatója
ISBN 978-963-354-100-5
FALUDY GYÖRGY, A SZABADSÁG HONTALANJA
Piruettek a pokolban
Kezdjük egy távoli előddel. Nem csupán azért, hogy valami régieset rittyentsünk ide (az ilyesmi egyébként sem szokásunk), hanem mert nyilvánvaló: a vers, a költészet esszenciája mit sem változott kétszáz esztendő óta. Csokonai Vitéz Mihály, akitől oly közhelyesen, már-már közönségesen idézgetjük, hogy „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon”, nem csupán ekképpen „mélázott” a líráról. Tudott egyebeket is róla. Például, A magyar prosodiáról szólván: „A verscsinálás nem poézis; mert ez a gondolatoknak, a képzelődésnek, a tűznek természetében, és mindezek felöltöztetésében áll; a verscsinálás pedig csak a szózatok hangjának bizonyos regulákra vételére, s külső elrakására ügyel, hogy azok hármoniával szóljanak az ember fülébe. Ahonnan lehet valaki jó poeta, ha mindjárt verset nem ír is; ellenben jó verseket írhat valaki, de azért nem poeta. Legjobb, ha a kettő együtt van.” „A szép lélek munkáját, ha a vers nem nagyon csiklándoztatja a fület, a gondatlanok megvetik; az együgyűeknek pedig csak a fülöknek kényje szerént zörögjön a rigmus, a Helikon remekének ítélik. Lehet poézis vers nélkül, van is.” „A poézis lélek, amely elevenít, enélkül a verscsinálás megholt állat” Mindebből nyilvánvalóan kitűnik: Csokonai mindazt tudta, ami kései utódát hosszú életén végigkísérte: volt, aki költőfejedelemnek nevezte, és volt, aki – ahogyan például nagy emigránstársa, Márai Sándor – kitűnő rímfaragónak, mindketten valamiféle elképzelt lírarecept jegyében. Holott nyilvánvaló: a költészet ott kezdődik, ahol a versíró saját magának képes vényt felírni, folyton-folyvást módosítva azt, vagy akár rögeszmésen ragaszkodva ugyanahhoz a recepthez. Münchausen báró módjára, üstökénél fogva kihúzva önmagát a lápból, vagy a mocsárba önként nyakig mártózva. És a költő – ha bármilyen mértékbenminőségben is annak nevezhető – még lírájának fizikai-szellemi műtéteit is önnön magán hajtja végre. Nem adott rendbe illeszkedik, de törvényt teremt, s aszerint él és alkot. Van, aki persze csak módosítgatja a regulát, míg más fölforgatja a klasszikussá merevedett rendet. A megrendülést, a világ újra fölfedezését bizonyára a felforgatóknak köszönhetjük – de verset inkább olvasni, hallgatni szokás, mint mérni-méricskélni. Így hát többnyire úgy vagyunk a verssel – ha egyáltalán vagyunk még valahogyan vele –;, hogy egyszer csak otthonosan együtt lüktetünk a ritmusával, vagy épp fordítva: magával sodor boldogítóan-ismeretlen habzással-lendülettel. Az egyik azért gyönyörködtet, mert képmásunkra ismerünk benne, a másik pedig épp azzal borzongat, hogy szilaj-bizarr-abszurd kalandba vonz. Az igazi költészet – vélhetnénk – lépesméz és sósav képtelen keveréke. A nyelvzseni-Vörösmarty tébolya, a vátesz-Petőfi köddé válása, a hömpölygő-Arany álmodott harmóniája, a vulkán-Ady kataklizmája, a poeta doctus-Babits egyetemes álma, a homo aestheticus-Kosztolányi empirikussága, a világárvája-József Attila kozmosza-galaktikája, a meggyilkolt Radnóti hol méz, hol meg áfonya csókja – mindegyiküknek megvolt a maga pokolkeresztje. És különben is: bolond lévén, poétává lettek Magyarországon. Petőfi huszonhat, József Attila harminckét, Radnóti harmincöt, Kosztolányi ötvenegy, a „vén” Vörösmarty ötvenöt, Babits ötvennyolc, az „aggastyán” Arany hatvanöt évig élt. Faludy György a kilencvenharmadikat tapossa. Nem oly’ „bolond” talán, mint elődei? Ugyan már! E csaknem évszázadnyi életbe belefért szabadság, szerelem, csavargás, háború, téboly, lelkesedés, szkepszis, legyőzött félelem, százszor-is-újra-neki-a-falnak konokság, rabság, irracionalitásban tiszta ész, matematikailag kiszámított mámor, kór, halál, száműzetés, betegség, gyógyulás, hazazuhanás, koszorús költővé avatás, androgínia, az elmúlás erotikája. És persze mindvégig: szenvedély, humor, önirónia, gyermeki naivitás és nesztori bölcsesség. S legfőképp
életszeretet. Mondhatjuk így is: egy kis gátlástalan, hályogkovács-halhatatlanságérzet. No meg a faljárók képessége, amelynek jóvoltából nemcsak idősíkokon volt képes zavartalanul áthatolni, hanem – ha úgy fordult, s legtöbbször ez esett meg vele időtlen időkön át. Mondhatni: sértetlenül. S hogy eközben Csokonai Vitéz Mihály „magyar prosodiájá-nak” megfelelt-e? Verscsináló lett-e belőle, vagy poeta? „Gondolat, tűz, képzelődés” volt-e benne több, vagy „regulákra vétel”? Illetlen, sőt szemtelen ilyet kérdezni egy matuzsálemi korú lírikus versrengetegének, prózai művei erdejének ismeretében. Ám enyhít a pimaszságon, ha tüstént annyit mondunk: bár Faludy Györgynek mindig éltető eleme volt a vers, talán még ennél is fontosabb maradt számára – még ha ezt olykor tagadni látszik is – maga az élet. Mondhatjuk így is: a kettő közt őbenne légies határok húzódtak-húzódnak, szabad az átjárás: vers nélkül nincsen Faludy György. S valószínűleg maga Faludy György is mindörökre elevenen ott kuksol, üldögél minden kisujjnyi sorában, kígyózó testamentumában. Essai-t ha kellene róla írni, beletörne a tollunk (amelyet persze effélére már amúgy sem használunk). De számítógépünk tasztatúrája révén esszé sem kerekednék ki róla. Szépelgő szövegtől neki is bizonyára égnek állna valahány – mindmáig szép számú – haja szála. Romlatlan szívélyességet se tessék irodalmias bájgúnárságnak vélni, hiszen mi sem áll távolabb tőle, mint hogy megfeleljen bárminemű esztétikai-literátori, vagy akár kötelező illedelmi kategóriának. A kategóriákat amúgy sem szíveli: nemcsak költői skatulyákban érezné magát dobozba zárt bogárnak (hiszen még a zárkafalon is a világtörténelmet, a zárkarésen keresztül pedig Szamoát látta maga előtt), a szabadság mániákusaként a legkisebb rubrikázás is mérhetetlenül nyomasztaná. Van olyan karakteres, hogy minden efféléből kilógna, ha más nem, hát a sámsoni sörénye. Mert bár természetesen számtalan idomított vagy önkéntes „hajbóklóst” látott, ő maga képtelen vezénylésre dikciózni, direkcióra kúszni-mászni, vagy éppen haptákba állni. Ha hajlott kora ellenére ezt-azt mégis megtenné, hát azért, hogy a hülyeséget – illetve persze annak megtestesítőjét –;, ha önnön tükrébe néz, meg ne alázza. Volt, s mindmáig van benne annyi franciás szellem, romlatlan csibészség, mi több: a tizedik ikszben is bőséges vásottság, hogy kuncogjon, ha amit versben művelt, azt pitiztetni, vagy tüzes karikán át ugratni akarják. Bár az utóbbira talán még ma is vállalkoznék. Mert a Faludyversnek aztán csakugyan semmi egy légbukfenc, szellemi piruett, vagy bármilyen más manézsmutatvány. Pedig hát, akárcsak Fellini bohócainak (piros orr, fehér por) a cirkusz, a porond: neki a vers az életeleme, létformája, lélegzetvétele, szívdobogása, egyszóval alfája és ómegája. Olyany-nyira, hogy agya (ahogyan egyhelyütt ő mondja: minden „agyvelőlebernyege”) is erre termett. Az Andrássy út 60. cellájában például azért végzett priccsén nem csupán térd-, hanem agyreflexpróbát is (felidézve a gömb köbtartalmának formuláját, az összes amerikai államot, Alabamától Wyomingig, a római császárokat Augustustól Marcus Aureliusig – mindezeket persze még ma is fújja), hogy Szimónidész egyik disztichonján át eljusson saját verseinek „fejjátékáig” Ahogy köztudomásúlag Recsken is „fejben” írt, és csoda folytán szabaduló társai aztán könyv nélkül kimenekítették őket a „pokolbéli víg napok” rabságából. Köszönetképpen Faludy vigasztaló hazugságaiért, amelyek végül, bármily képtelenségnek tűntek is fel, javarészt – mint például Sztálin halála – igaznak bizonyultak. Túlvilági üzenetként küldte a memoritereket, mert mélységesen hitt a vers, és merőben kételkedett önnön túlélésében. Mondhatni: éppoly romantikus lélekkel, mint az ő szemében is a legcinikusabbnak tetsző szatirikusok. Nem csoda, hiszen miféle szerzet az, aki megkönnyebbül, amikor egy horrorisztikus világból kizárják, vagyis a rács reá csapódik. Csak a költészet már-már eszelős elkötelezettje érezhet erkölcsi felszabadulást a poklok penészes-salétromos bugyrába lökve. Pedig olyan racionális világból érkezett, ahol a penészről pontosan tudták, hogy az „nedves anyagon fonalas gombákból képződő zöldes, szürkés réteg” A salétromról pedig azt, hogy „a salétromsavnak kristályos sója”, amely nedves falon is kiütközik. A bugyort is inkább bot végére illesztett batyunak vélték, mintsem dantei, szörnyűséges, feneketlen mélységnek. Racionális világból érkezett a költő: anyai nagyapja mérnök, apai nagyapja molnár, az édesapja pedig a lipcsei egyetemen végzett vegyészmérnök volt. Azt vallotta: Magyarországon negyvenezer poeta versel, megélni ebből nem lehet, biztos állás kell, a líra normális ember
számára legföljebb vasárnapi foglalatosság. Kivált, mert akkoriban még a hírneves fasori evangélikus gimnáziumban is azt mondta a magyartanár Ady egyetlen verséhez (Föl-földobott kő) érve, hogy márpedig mi kihagyjuk ezt a modern szemetet. Ám a gimnazista Faludy Gyuri már nem akart mindenáron normális lenni, nem helyezte tiltólistára a moderneket, hanem a Damjanich utcai lakásból kiballagott a Nagykörútra, és megvásárolta Ady Endre válogatott verseit. „Métely”-párti lett tehát, nem is Tisza István s a modernséget kiátkozó akadémia ellenében, hanem puszta dacból. Meg persze Ady rendkívüliségét megérezve. Illenék talán pedáns iskolássággal végigjárni, elkísérni Faludy Györgyöt huszadik századi pikareszk, horrorisztikus, abszurd, de mégis velejéig (elnézést az ide nem illő jelzőért) sültrealista életén. Mert ami vele megesett, amibe belesodródott, abba is szinte kivétel nélkül önként ugrott fejest, vagy úgy intézte, hogy sorsa példázza: nincs olyan képtelenség, amelyben emberi nemünk ne részesülhetne. Míg mások a történelem megállíthatatlan folyamára hivatkozva adnak önmaguknak felmentő ítéletet, ő mindig szinte hivalkodva hívta ki maga ellen a sorsot. Bátornak mégse mondta soha magát, csak hol a megérzés hozta-vitte, menekítette, vagy éppen buktatta le, hol a morál – ő maga bizonyára inkább így fogalmazna: volt, amit egyszerűen nem bírt gyomorral. S bár úgy tetszhet, gyakran szinte nem működött benne az életösztön, valójában nem csupán genetikailag (egyik dédapja kilencvenhét évet élt) kapott kódot a túlélésre, megmaradásra, hanem szellemének hajthatatlanságához társuló hajlékonysága révén is. S megesett, hogy éppen fizikai törékenysége által bizonyult törhetetlennek. Porcelán volt az elefántboltban, s valamiképp nem tudta eltaposni a drabális világ. Talán, mert a brutalitás számára hihetetlen a groteszk elegancia. No de, azért itt sem mellőzhető egy kis élet– és költészetrajzi repeta. Mondhatnánk: dióhéjba foglalva, ha volna olyan dióhéj, amelybe belefér homéri odisszea, villoni vesszőfutás, rabelais-i mindenhabzsolás, swifti imaginary voyage, dantei pokoljárás és persze huszadik századi, kafkai-camus-i haláltánc (az utóbbit tessék a lehető legkevesebb költőiséggel, naturális csontkísérettel érteni). S persze campanellai börtön, itthoni s Óperencián túli száműzetés, távol-keleti rettenetes éden, akasztófavirágok humorával túlélhető recski Szibéria. No és: habzsolt élet, megannyi clochard-éjszaka. Egyszóval: olyan krónika, kalandregény, sci-fi, krimi, akciófilm, amely nincs, mégis van. Dokumentum és varázslat – az utóbbit persze már maga a költő veszi elő bűvészkalapjából. Tettetve, hogy ami megtörtént, nem más, mint merő képzelet. Mert ha nem volna az, hősünket az örvénylő idő már réges-rég beszippantotta volna. De ő még a halálveszélyes kór orvosi diagnózisát is felülbírálta: műtét után, doktorát megrémítve, egy recski éhségérzet-csökkentő, túlélő-sodormányra emlékeztető mély cigarettaslukkal. S lám, évek elteltével bebizonyosodott (nemcsak a diagnoszta, de e sorok írójának antinikotinista visszahőkölése ellenére is): neki volt igaza. A dédnagyapai korhatár a minimális program, az életmérték. S amint tudnivaló: ebbe szépen belefér még megbotránkoztatás, kamaszos öröm, annyi pokolbeli után még egy kevés evilági édeni nap is. Elő tehát a gumifalú dióval, amelybe mindennek summája távirati stílusban mégiscsak begyömöszölhető. Tehát: született 1910. szeptember 22-én, Budapesten. Matúra: 1928-ban, a budapesti Evangélikus Főgimnáziumban, magyarán: a Nobel-díjasok révén is hírneves „Fasorban” 1928 és 1934 között a bécsi, a berlini, a párizsi, a grazi egyetemen tanul, természetesen több nyugati nyelvet is elsajátítva. Verset először a Független Szemlében, a Magyar Hírlapban, majd – egyebeket is – a liberális Népszavában és a szociáldemokrata Népszavában publikál. 1931-ben belép a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba. 1933-34-ben kötelező katonai szolgálatát teljesíti. 1937-ben kiadott Villon-átköltései közfeltűnést keltenek. 1938-ban jelenik meg első saját verseit tartalmazó kötete (A pompeji strázsán). Ugyanazon esztendőben Franciaországba emigrál. 1940-ben a bevonuló németek elől Marokkóba menekül. 1941-ben – Roosevelt elnök meghívására, vagyis mentőakciójának jóvoltából – nagy írókkal, például Thomas Mann-nal, és más kiváló értelmiségiekkel együtt az utolsó lehetséges pillanatban kijut az Egyesült Államokba. 1941 és 1945 között a Szabad Magyar Mozgalom titkára. 1943 és 1945 között az amerikai hadsereg önkénteseként a Távol-Keletre küldik; így jut a japán frontra, a Csendes-óceán szigeteire. 1946-ban (hiába tanácsolja emigráns barátja, hogy olyan házba ne menjen be, amelyen belül nincs kilincs) hazatér. 1947-ben kiadja első emigrációjában írt verseit (Őszi harmat után). 1946-tól 1950-ig a Népszava irodalmi
szerkesztője. 1950-ben letartóztatják, az Andrássy út 60.-ba, onnan a kistarcsai, majd a recski internálótáborba viszik. „Fejben” ír verseket, ezeket rabtársai is megtanulják, aki valahogy kikerül, koponyájába rejtve „kimenti” őket. 1953-ban ő is szabadul, rehabilitációját visszautasítja. 1954 és 1956 között műfordításból tengődik. 1956-ban Londonba emigrál. 1957től 1962-ig az emigrációban megjelenő Irodalmi Újság felelős szerkesztője, a Nemzetközi Pen Club titkára. 1962-től 1967-ig Firenzében, illetve Máltán él; a New York-i Columbia Egyetemen és más egyetemeken tanít. 1967-ben Torontóba költözik. 1989 márciusában hazatelepül. 1990ben a Magyar Köztársaság Zászlórendjével, 1994-ben Kossuth-díjjal tüntetik ki. Házasság, szerelem éppúgy végigkíséri életét, mint családi öröm, tragédia. 2002-ben, kilencvenkét esztendősen újra megnősül. Emigrációban publikált vaskos versgyűjteményét 2001-ben tette teljesebbé a Magyar Világ Kiadó majd’ ezeroldalas kötete. 1987-ben megjelent Pokolbéli víg napjaim című (külföldön már 1962-ben, My Happy Days in Hell címmel kiadott), később újra publikált emlékezése, majd ennek folytatása, Pokolbeli napjaim után (2000) címmel. Fordított egykoron Villont, Heinét, Brechtet, Rabelais-t stb., később perzsákat, japánokat, kínaiakat, görögöket s megannyi más nációt. Nem neveznék Faludy Györgynek, ha e sorba nem illeszkednék a katolikus líra éppúgy, mint az erotikus költészet, mi több: a limerickek pajzánul közönséges rímjátéka. Mindezt persze a maga stílusában, modorában, maximális szabadságot engedélyezve önmagának a költészeti és nyárspolgári kánonok áthágásában. Egy csínytevő örök kamasz kacsintásával és olyan nyálcsurgató vén mohó tekintetével, aki fittyet hányva a prüdériára, meglesi, sőt meg is simogatja a fürdőző Zsuzsannákat. Váljék dicsőségükre, hogy még az aggastyánok vérét is felforrósítják. Egy szonett, Michelangelo utolsó imája a kezdet. „Vén kőtömb”-nek láttatja az akkor hetvenhat esztendős márványalakot, aki most szinte már a fia lehetne. A huszonöt éves poetajelölt 1935 Firenzéjében egy pillanatig még a tökéletesség igézetében él. E jegyben akár poeta doctus is csiszolódhatna belőle. Azaz dehogyis, hiszen szüzességének bécsi elvesztésére emlékezve már 1933-ban így profanizál: „Natasja balvállára ráhajolt/ s a rolettán a Rathaus tornyának sárga óralapja/ úgy fénylett át, mint egy olajpecsét – / akkor hajnal felé így szólt Natasja:/ Te sem vagy már szűz. Ennyi az egész./ Kimosta ingét, ruháját kefélte/ és szava lett számára a parancs;/ az ágyban olykor Csehovról beszéltek./ Melle kisebb volt, mint egy félnarancs.” Időtlen idő és mosott ing, egy kis szellemi mélabú és pernahajder (vagy akár, bocs’: párnahajder) testiség. Mondhatnánk: Faludy György költészetében és köznapjaiban mindig könnyedén megfért elegancia és lezseriáda. 2000-ben megjelent képeskönyvének hátlapján megmutatja az 193l-es ifjút: akkor épp monoklis, glaszékesztyűs, később elszégyellt világfi, úrfi, gigerli szerepében. Ám ugyanazon könyv, a Magyar Odysseus (igen, így, anti-devecserista átírással – nyilvánvalóan függetlenül attól, hogy épp Devecseri Gábor volt egyike azoknak, akik annak idején egy másfajta műfordítás-eszmény jegyében elutasították Faludy átköltéseit) első borítóján sokkal hitelesebbnek látszik a kigombolt ingnyakú, bozontos hajzatú, közismert iróniával ránk tekintő, pózokon túli (e szerepébe talán végleg beérett; vagy alakjára – erős képpel élve – Nesszosz-ingként ráégett) világpolgár-portré. Szerepjátszás – e szóval már korán megbélyegezték. Kivált úgy, hogy a legkülönfélébb álruhák, önmagáévá hasonított jelmezek viselőjét kegyeletsértőnek, vagy egyszerűen idegen tollakkal ékeskedő kóklernek nevezték. Tudomást sem véve például arról, hogy minden drámaíró megsokszorozza önmagát figurái által. Vagy arról, hogy mondjuk a portugál Fernando Pessoának négy költői személyisége volt. És senki nem nevezte epigon csepűrágónak mondjuk Bertolt Brechtet, noha titkolódzás nélkül „lopott” Villontól. (Nem is beszélve a jóval későbbi – persze zsenialitásában egészen más Weöres Sándor Psychéjéről stb.) No de, itt már megint a Villon-átköltéseknél tartunk, ami egy másik történet. Vagy, ha úgy tetszik, éppen a Faludy-história kezdete. Azé a verselésé, beszédmódé, amelyet annak idején akkora botrány kísért. Ám ne időzzünk tartósan a közismert skandalumnál. Egy géniusz-túltermeléssel büszkélkedhető kis ország – amelynek nemcsak költőzsenijeivel van kivételes szerencséje, hanem nyelvének, prozódiájának hajlékonyságával is (melyben egyként otthonos az antik, a nyugat-európai, a hangsúlyos s megannyi más versmérték) –;, mit kezdjen egy ágrólszakadt verselővel? Mit kezdjen a sok igazi poeta doctus, a tökéletes fordítás, a világirodalom
