Örkény az Örkényben Örkény István: Macskajáték Nem sokan ülhetünk a nézőtéren azok közül, akik jelen voltak a Macskajáték 1971-es szolnoki ősbemutatóján. Viszont Örkény remekét, a darabot, a kisregényt vagy filmváltozatot „mindenki” ismeri. Bemutatása, felújítása majd negyven éve biztos színházi tipp. Biztos, mert az öregek banális háromszögtörténete első szinten szórakoztató, mulatságos, mélyebb közelítésben a magánytól szenvedő és szerelemért élni tudó ember elpusztíthatatlan energiájának hőskölteménye. Ezen is túl a hazaszeretet és hűség szélsőségeket felvonultató tragikomédiája. A siker esélyét megsokszorozza, hogy a mű előadása a társulat legalább három, szerencsés esetben akár öt tapasztalt színészének lehet jutalomjátéka.
Molnár Piroska, Pogány Judit és Kerekes Éva (fotó: Szkárossy Zsuzsa) A századikig számoltam, illetve számon tartottam Örkény drámájának bemutatóit. A századik Macskajátékot a Játékszínben Berényi Gábor rendezte, aki az ősbemutató idején a szolnoki teátrum igazgatója volt. Néhány érdekes, sikeres nyugat-európai és amerikai színrevitel után azzal áltattuk magunkat, hogy Örkénnyel végre sikerült (Molnár után újra) betörnünk a világszínházba. Az új évezred elején már egy következő – Örkény gyermekeivel egykorú, vagy náluk is fiatalabb – nemzedék is szembesült a nagy színésznők mennybemenetelét biztosító, sikert és elismerést egyszerre ígérő művel. Meglepetésemre mégis az derült ki, mennyire alaptalanul feltételeztem, hogy nálunk már „mindenki mindent” tud a Macskajátékról. Az idei bemutatót beharangozó műsorújság Orbánnéról – aki másfél évig járt a Zeneakadémiára – azt állítja, hogy nyugdíjas zenetanár; Csermlényi Viktor operaénekesről, akinek hűtlensége körül forog a történet, az MTV Kultúrházában is úgy hírlik, hogy végül is oltárhoz vezeti Orbánnét. Aki régről ismeri, vagy most olvasta, látta Örkény remekét, bizonyára meglepődik, amikor a programajánlóból arról értesül, hogy a két testvér „egyike a halálra készül, a másiknak 180 fokos fordulatot vesz az élete”. És elgondolkodik azon, hogy Giza kényszerű családi kriptalátogatása – amivel Örkény egy jellemzően sznob magatartásra utal – vajon miért jelentene készülődést a halálra. Orbánné számára Paula árulása vajon nem azt jelenti, hogy Erzsi továbbra is Csatárka utcai magányában tölti majd az életét? Ez az újságírói figyelmetlenség nemcsak bosszantó, hanem tulajdonképpen megnyugtató is: jelzi, hogy ideje újból reflektorfénybe állítani a Szkalla lányok történetét. Ha van a mai középnemzedékhez tartozó jelentős rendezők között olyan, akinek pályája a legszorosabban kötődik Örkény Istvánhoz, az az Örkény Színház direktora, Mácsai Pál. Nemcsak játssza, rendezi műveit, de Azt meséld el, Pista! című életrajzi antológiájával – az ezredforduló óta önálló esten, később pedig már hangoskönyvben is – esztendők óta azonosul az íróval. A Macskajátékot az idén (Gyulán) harmadszor állította színpadra. Hűség, rajongás, makacsság, kíváncsiság? Nyilván mindez együtt vonzza Mácsait ilyen kitartóan a
feladathoz. Legelőször, fiatal rendezőként valójában nem választotta, hanem a veszprémi színháztól kapta a Dobos Ildikó jutalomjátékának szánt feladatot. Másodszor, a Pesti Színházban, talán a meghökkentő „fordított” szereposztás ötlete kínált alkalmat és lehetőséget Mácsainak, hogy Giza figurájának középpontba állításával – Tolnay Klárinak hála – új fénytörésbe állítsa az idős testvérpár kapcsolatát. Az idei műsorfüzetben rendezőként nem hivatkozik a színház névadója iránti tiszteletre, sem az ideálishoz közelítő szereposztás kínálta lehetőségekre. Természetesen nem utal a borítékolható kasszasikerre sem, hanem rokonszenves személyes szakmai érvekkel kommentálja saját vállalkozását: „Harmadszor rendezni egy darabot biztos önismétlés. Ismert terepre nem kíváncsiság visz, hanem – legjobb esetben – a ragaszkodás. A darab nemcsak bennem, közös tudatunkban is rég elhelyezkedett, pozíciója véglegesnek tűnt. Ám a Macskajáték eredetileg nem színdarab, hanem regény. Ezt újraolvasva, szíven ütött a szöveg, a történet sötét ragyogása. Az új színpadi adaptáció ezt az élményt hozta vissza munkámhoz, a színpadra. Nem gátoltak emlékek, nem is segítettek. Remekműnek nincs végleges pozíciója.” Végleges valóban nincs, de időszerű annál inkább. Aki ma ül be a Macskajáték sokadik változatának valahányadik előadására, az a mű és a rendezés mai üzenetére kíváncsi.
Csomós Mari, Pogány Judit és Végvári Tamás (fotó: Szkárossy Zsuzsa) A kortársi irodalomtörténet már-már kanonizált megállapítása, hogy akárcsak a Tóték esetében, a Macskajátéknak is az eredeti, kisregényváltozata a sikerültebb. Valójában az epikus változat gazdagabb, írói feldolgozása talán árnyaltabb is, de a mű a színpadon vált etalonná: nemcsak a nézők összességében óriási száma, de a színházi élmény intenzitása is a tragikomédia mellett szól. Ez persze nem jelenti azt, hogy a kisregény értékeit ne lenne érdemes őrizni, sőt, akár színpadra átmenteni is. Már Mácsai előtt is akadtak kísérletek az elbeszélés történeti, illetve lélekrajzi többletének visszaállítására. Berényi Gábor kétszereplős várszínházi rendezése – Drága Gizám! – ugyancsak több, a darabból kiszorult epikai motívumot is „visszacsempészett” a dialógusokba. Persze ahhoz, hogy a kereteket tágítani lehessen, húzni is kell. Mácsai – és az Örkény színházi felújítás szövegkönyvét feltételezhetően az ő intenciói szerint készítő, de önállóan jegyző Gáspár Ildikó – azokról az utóbb beiktatott vígjátéki jelenetekről mondott le, amelyeket az író hajdan, a színszerűség kedvéért az ősbemutató rendezőjének, Székely Gábornak a kérésére szerkesztett bele a játékba. Magán a szövegen, a dialógusokon azonban – főként az első részben – nagyon kevés változtatás történt. Viszont kiiktatódtak a Nárcisz presszóban zajló jelenetek, méghozzá úgy, hogy a pincér, aki a kötetben még szerepel a színlapon, ezúttal kiszorul a szereposztásból, de az ott történtek, az ő személyes közreműködése nélkül, a narrációba szőve kerültek vissza a cselekménybe. Néhány ponton felcserélődtek az elbeszélés mozaikkockái is, ezt Gáspár Ildikó a műsorfüzetben a regény cselekményének logikájával indokolja. Ennek azonban a nézői élmény szempontjából nincs túlságosan nagy jelentősége. Mint ahogy arra is csak a szövegeket összevető
filológusok figyelnek fel, hogy Giza antwerpeni csipkeruháját Erzsi amszterdaminak említi, vagy hogy Paulával kettesben nem moziba, hanem az Operába mentek. Szembetűnőbb és dramaturgiai szempontból jelentősebb változás, hogy a távolba szakadt Giza a kezdet kezdetétől folyamatosan jelen van Orbánné pesti lakásában. Ez nyilván elképzelhetetlen lenne, ha a színpadi játék konkrét helyszínen zajlana. Ám Mácsainál a játékteret határoló három kopott fal (díszlet és jelmez: Izsák Lili) éppúgy keretezheti Erzsi Csatárka utcai társbérletét, mint Giza garmisch-partenkircheni luxuskörnyezetét, körülölelheti mindazt, ami egy presszóban vagy akár fogorvosi rendelőben történhet. Ez a tér voltaképpen a vallomások és emlékek színpada. Gizának sem a jelenléte, hanem ennek váratlan megszakítása megütköztető. Mert semmiféle logikai, dramaturgiai indíték nem magyarázza, hogy képes egy kerekes székben közlekedő, béna öregasszony egyszer csak ültéből felpattanva elhagyni a játékteret, hogy kisvártatva – ugyancsak különösebb ok nélkül – visszatérjen. Az előadás első fele nemcsak szövegében, vígjátéki hangütésében is szorosan kötődik a sokszor kipróbált színházi változathoz. A második rész, a cselekmény folytatása ezzel szemben még messzebbre távolodik az itt és most dramaturgiájától, előtérbe kerül a közvetett előadásmód, a főszereplő elbeszélése. Mintha a második részben bekövetkező műfajváltásból adódna, hogy a szerzői utasítások, kommentárok helyettesítik magát a cselekményt. A kisregény többszólamú kommunikációs módja – a cselekményben való közvetlen részvétel, a telefondialógusok szövege és a levelek felolvasása – nyomtatásban leplezetlenül tagoltan, a színpadon mégis tökéletes harmóniában szervesül. Az új változatban akadnak ugyan itt-ott zökkenők, mégis, alapjában szerkesztői bravúrnak tűnik, ahogy a cselekmény hosszabb szekvenciái Erzsi monológjaként kerülnek előadásra. Ehhez persze Pogány Judit előadásmódjára, érzelemgazdag játékára, következetesen érzékeltetett empátiájára van szükség. Arra, hogy előttünk élje és kommentálja is mindazt, ami vele és körülötte történik. A csak a kisregényből ismert nagybábonyi kaland – amikor Orbánné minden nehézséget leküzdve, erejét megfeszítve elindul az ismeretlenbe, hogy megkopott hangú szerelmese fellépése alkalmából feloldhassa a kettőjüket elválasztó, de még feloldhatónak vélt konfliktust – az új változatot szerkesztő dramaturg és a remek színészi játék érdeme, valóságos ajándék a közönségnek. Nagy kár, hogy a választott előadásmód két, nagyon is lényeges ponton elszegényíti a tragikomédiát, és olyankor az elbeszélés (és az előadás) is gellert kap. Orbánné eltervezett és meghiúsult – pontosabban álommá szelídült – öngyilkossága az eredetihez ragaszkodó színpadi változatokban többnyire egyszerre megrendítő és groteszk. A néző nem is csak tanúja, részese is a megálmodott tragédiának. Azáltal, hogy a cselekmény egyes szám első személyben előadott múlttá válik, a történet sokat veszít drámaiságából. Még nagyobb veszteségnek érződik, hogy az ébredés, illetve Giza váratlan megérkezése után prezentált „macskajáték”, Erzsi és Egérke vérfagyasztóan mulatságos rituáléja ezúttal az egymás mellé húzott székeken mozdulatlanságba merevedve zajlik. A kergetőzést helyettesítő nyávogó-ária harsány és elnyújtott, véget nem érő nevetésbe torkollik. De ez a nevetés nem a visszafogott, ki nem mondott fájdalom kifakadása – ahogy Gáspár Ildikó ígéri –, hanem az örkényi tetőpont megkerülése. És hiába nevet, kacag, sőt röhög száz különböző hangon a három nagyszerű színésznő, mégis a tragikomédia végkifejletét tartalmazó csúcspontján a rendező szinte megszakítja a hősök és a nézők közötti magasfeszültségű áramkört. A darab amerikai fordítója, Györgyey Klára mesélte annak idején, hogy a Macskajáték éppen elkészült angol változatát csak egy-két ponton kifogásolták a kinti lektorok. Érthetetlennek mondták például a szereplők közt lényeges társbérleti viszonyt. Szomszédok, rokonok, idegenek? Ha semmilyen szál nem fűzi őket össze, hogy kerülnek egy lakásba? És arról még szó sem esett – vagy talán csak Györgyey Klára nem mesélte –, mit szóltak ahhoz a derék amerikaiak, hogy a magyar hatóságok megtagadhatták az útlevél kiadását egy büntetlen előéletű pesti özvegyasszonynak. Tőlünk a tegnapi valóság azért nincs olyan távol, hogy színpadi lábjegyzetre szorulnánk, legfeljebb a felemlegetett összegszerű utalások hallatán csodálkozunk. Ennek azonban a mű és a hősök megítélése szempontjából nincs különösebb jelentősége: ha Erzsi úgy érzi, hogy némi mellékessel kiegészített 870 forintos nyugdíja biztosítja gondtalan megélhetését, lelke rajta. A nyugdíj összegének korhű meghatározásánál lényegesebb, hogy maguk a megjelenített
karakterek is keresztülmentek egyfajta – sőt többfajta – átalakuláson, mire Mácsai színpadára léptek. Orbán Béláné emblematikus alakjához Örkény István szóban is, írásban is megadta a kulcsot. Tőle származik az a Sulyok Mária által töretlenül és tökéletesen megvalósított kettősség, amelynek jegyében Orbánné alakjában „egy piaci kofa nagyszájúsága egy görög tragika fenségével” találkozik. Ehhez képest Pogány Judit gazdagon árnyalt jellemrajza, Erzsijének szerelmes szenvedélyessége rokonszenves és meggyőző, de ezekből a szélsőségekből keveset ad vissza. Számomra máig felejthetetlen az ősbemutató Orbánnéjának, Hegedűs Ágnesnek a korabeli kritika által (alaptalanul) kifogásolt harsánysága, az a már-már groteszk keménység, ami egyik bírálója szerint meggátolta a színésznőt abban, hogy megajándékozza a figurát a belőle hiányzó lírával, viszont mégis átélhetővé és bensőségessé tegye az egy életen át őrzött hűségét. Pogány Judit alakítását ezzel szemben éppen ez a színész lelkéből kiszakadó és a figurát is hitelesen jellemző visszafogott líra teszi teljessé. Amikor Ilus lánya szemrehányásainak hatására Orbánné egyetlen mondatban megvonja eltelt életének mérlegét, nem önigazolásnak, hanem vallomásnak hat, hogy „így volt szép”. Ez a három kurta szó Pogány Judit előadásában egyszerre igaz és költői. Számára saját, szerelemnek szentelt, hűségben töltött élete valóban szép volt, méghozzá – így volt szép. Tábori Nóra – Mácsai egy korábbi Orbánnéja – annak idején szolnoki úrilány helyett inkább egy angyalföldi házmesternét játszott – briliánsan. Pogány Judit viszont – az Örkény-hős életrajzának megfelelően – jó házból való, rajongó fiatal lányból változott boldogtalan patikusfeleséggé, a létért megküzdő özveggyé, akinek szenvedélye, vigasza az egész életén át tartó hűséges szerelem. Az, amit Erzsi Csermlényi Viktor iránt érez, nem reménytelen, lázas érzéki szenvedély, hanem ifjúkori beteljesülése óta folyamatosan érzett, megszenvedett, megkopott és mégis hűséges szerelem. Pogány Orbánnéja, lényegesen szelídebb nemcsak Sulyok Mária, de Örkény Orbánnéjánál is – ebből következik, hogy az ő hibái és bűnei is inkább megmosolyogtatók. Tartása pedig inkább becsülendő, mint fenséges. Néha azt érezzük, hogy kitöréseinél is hitelesebbek a néma reakciói. Pogány hihetetlenül kifejezően, sokatmondóan tud hallgatni. Testvérének az övétől mindenben különböző kiszolgáltatottságát és fölényes, néha kioktató jó tanácsait hallgatva sokszor csak a tekintetével, keze rebbenésével válaszol, de olyan kifejező erővel, mintha Giza monológjának néma kísérő szólamát közvetítené. Fölényesen okos testvére iránti áradó rajongása is őszinte, de azért nem annyira, hogy valahol a mondatok sarkában ne érződne a saját élettapasztalatából eredő, bölcs kritika is. Amikor jóval a gyulai bemutató előtt meghallottam, hogy Giza másodhegedűs szerepét Mácsai Molnár Piroskára osztotta, meghökkentem. Megfogalmazni nem mertem, mert tapintatlannak és előítéletesnek éreztem volna az előzetes bírálatot, de mégiscsak felötlött bennem, hogy vajon nem lesz-e ez a nagyszerű karakterszínésznővé hízott hajdani szépség túlságosan sok – drabális, durva – ehhez a sérülése következtében kétszeresen sérülékeny, a mozgás lehetőségétől is megfosztott dámához? Azután attól a perctől kezdve, amikor a nyitott színpadon megpillantottam a nyakig zárt gálaruhájában egyenes derékkal ülő Giza élő szobrát – meggyőzött. Ha nem is feltétlenül arról, hogy Giza ilyen, arról mindenképpen, hogy ilyen is lehet. Azt a statikus játékot, amire fizikai állapota kényszeríti, elfojtott indulatokkal tölti fel, és ettől egy életre galvanizált teababából szenvedő asszonnyá érik. Valahányszor fiáról, a dúsgazdag gyáros Misiről és a házat a konvenciók parancsa szerint kormányozó német feleségről beszél, lappangó iróniával érzékelteti, hogy a jólét nem feltétlenül jó lét, hogy ő is, mint a körülötte élők valamennyien, szerepet játszanak. Részben ebből fakad az a csak szélsőséges pillanatokban megvallott irigység, amit a maga életét bátrabban vállaló Erzsi iránt érez. Sajátos módon hangolta át Kerekes Éva Egérke alakját. Tagadhatatlanul túl bájos, túl eleven a szerephez, és még amikor egyetlen hatásos monológjában – Gizához írott levelében – kitör belőle pokoli házasságának és keserves magányának, szürke életének minden keserve, akkor is jelentékenyebb annál, semmint hogy valódi Egérkének higgyük. De hát az Egérkék sem egyformák… Kerekes Éva különös, rebegő hangja és elementáris bánata, sértettsége és a két idős asszony iránt érzett rajongása furcsa ellentétet alkot, lamentációja olyan sodró erejű, hogy az első percekben szinte lejátssza a körülötte lévő sztárokat. Személyes sikere persze abból is fakad, hogy az idei évad meghökkentően érdekes Arturo Uija újra bebizonyította, hogy milyen remek
színésznő. De én ezen túl még azt is megkockáztatnám, hogy a monológ végén kirobbanó nyílt színi taps azt is igazolta, hogy a közönség nemcsak elfogadja, meg is hálálja a Kerekes Éva sugárzó alakjából és alakításából sugárzó reményt: mintha azt üzenné, hogy nem minden Egér szürke és egyébként az Egérkéknek is joguk van élni, ők is megérdemlik legalább a (macska)játékban elérhető, pár perces boldogságot. Mint ahogy Végvári Tamás pocaktalan, cseppet sem visszataszító Csermlényi Viktorja is több lényeges ponton – és nem csak külsőségekben – eltér írott modelljétől. Mégsem hiszem, amit a Gyulai várszínházi bemutató után írtak róla, hogy szereposztási tévedés áldozata lenne. Az a kedélyes, gamines figura, akit Mácsainál történetesen ugyancsak Csermlényi Viktornak hívnak, eléggé vonzó ahhoz, hogy elhiggyük művészmúltját, az öregség elleni lázadását, csalódottságát és azt is, hogy még mindig két hölgy keresi kegyeit. Végvári nem kritikával, inkább empátiával játssza az eddigi megjelenítések alapján a köztudatban egészen másként élő, meglehet Örkényétől is eltérő figurát, de állítom, hogy ez a különbség is igazolja, sőt hitelesíti Erzsi egy életen át vállalt, idős fejjel is megőrzött szerelmét. Paula – Csomós Mari – legelső jelenetében kis híján lejátssza Orbánnét. Hangsúlyos eleganciája, könnyen átlátható kíváncsisága már-már előrevetíti, hogy barátnőből vetélytárssá alakulva eléggé jó esélyekkel száll majd harcba, talán nem annyira a férfiért, mint a hódítás régen nem érzett öröméért, magánya feloldásáért. Az előadás leggyengébb pontja – és ezt restellem leírni – a nagyszerű Békés Itala jellegtelen Cs. Bruckner Adelaida-alakítása. Mentségére (és a magaméra) először azt hozom fel, hogy nincs néző és valószínűleg kritikus sem, aki alakítását el tudná vonatkoztatni az ősbemutató telitalálatától, a valóban öreg és valóban robusztus, a kulisszák világának pállott parfümillatát sejtető és árasztó Kaszab Annától, aki Szolnokon, majd később a Pesti Színház színpadán nem játszotta és nem alakította, hanem egyszerűen beengedte Ádikát a történetbe. Békés Itala ezzel szemben modern, okos, mozgékony clownként bölcsebb figura annál, mint ez a tigrisanyát és nagyasszonyt játszó, kiöregedett vidéki primadonna. Az ő szerepét és szerepfelfogását csak a rendező felkínálta, az eredetitől eltérő új értelmezés, másféle jelentés tehette volna indokolttá. Nem sokat adott a Macskajáték keserű humorához Orbánné Ilus lánya, Szandtner Anna, a Tudományos Akadémia hivatalos négynyelvű tolmácsa, sem a maga munkájába temetkező orvos férje, Polgár Csaba. Az ő esetükben nem a megfelelő színészi alkat és semmiképpen nem a tehetség hiányzott, mindketten győzték energiával, színnel hálátlan szerepüket, viszont Mácsai Pál mintha egy közeli pince- vagy padlásszínházban műsoron levő abszurd drámából szólította volna őket a Macskajáték színpadára. Ez a stílustörés – vagy nevezzük tapintatosabban stílusváltásnak – azért különösen sajnálatos, mert Ilus és Józsi szerepében, sőt még karikatúrájukban is mindvégig jelen van a komédia egyre időszerűbb üzenete. Hogy egyikük sem rossz, nem is egészen érzéketlen, vagy szívtelen, csak éppen az önként vállalt, túlhajtott robotban mindketten megszűntek érző emberek lenni. Díszletről az előadás puritanizmusa következtében alig szólhatunk. A tágas játéktérben a puritán rendezői koncepciónak megfelelően még azok a kellékek sem kerülnek elő, amelyekre pedig elengedhetetlen szükség volna. Nem a pesti polgári lakás konvencionális berendezését vagy ellenkezőleg, titkolhatatlan kopottságát hiányolom, sem Giza otthonának ridegen fényűző eleganciáját. Nélkülözhető még a papír formában látható levél, sőt a hagyományosan vezetékes telefonkészülék is. De az öngyilkosság jelenetben dramaturgiai szükséglet volna egy ágy vagy dívány, esetleg szófa, mert az emberek vajmi ritkán követnek el járkálás közben öngyilkosságot. Ezt a jelenetet nem elég elmesélni, ezt igenis, el kellett volna játszani! Mácsaival ellentétben úgy hiszem, hogy a hitelességhez igenis szükség lett volna a főszereplő vízszintes helyzetére is. Mint ahogy a fináléként megidézett, lefékezett macskajáték koreográfiájához is elengedhetetlen lett volna a szélsőséges mozdulatokból komponált, groteszk mozgás, ehhez pedig a kergetődzést látvánnyá stilizáló nagyasztal. Mintha ezúttal még Szakács Györgyi is takarékoskodott volna – ha nem a költségvetéssel, akkor saját fantáziájával. Pedig a szereplők öltöztetése tulajdonképpen hibátlan. Csak éppen az ötlet, a ruhák bukéja hiányzott. Dr. Kausz Istvánné, Paula az életben valószínűleg előnyösebb szabású és színesebb kiskosztümöket hord, Orbánné nadrág-kulikardigán együttese elképzelhetően hiteles, de
színpadi látványnak – legjobb esetben is felejthető. Csak ketten jártak jól a ruhaosztásnál. Giza stilizáltan elegáns toalettje olyan impozáns, mint egy nagyon drága, kézzel varrott díványpárna, Egérke pedig valószínűleg keresetéhez képest elég sokat költhetett puha fehér szövetruhájára és a hozzá remekül illő bőrövre. Lehet, hogy túl sokat vártunk ettől az előadástól? A remekmű viszontlátásától, az új összefüggésekre mindig fogékony, „Örkény-szakos” rendező intellektuális bátorságától és kimeríthetetlen fantáziájától? A frissen önállósított, de már korábban rangot szerzett, vendégekkel is bővített társulattól? Mentségekre szerencsére most sincs szükség. Mert ebben a Macskajátékban itt és most is benne volt a rendhagyó remeklés minden lehetősége. A merészen kezelt színpadi szöveg, a dramaturg hűtlen hűsége, a kisregényből előásott régi-új mozzanatok meglepetése, Pogány Judit mélyen átélt, színekben, érzelmekben gazdag Orbánnéja és Molnár Piroska fegyelmezett Giza-szobra. Meggyőződésem, hogy a jó ízlésre valló, ámde sajnálatosan túlfegyelmezett, „fékezett habzású” előadás is robbant volna akkor, ha Mácsainak sikerül a dráma teljes ívét megrajzolnia. Nem biztos, hogy macskajáték nélkül nincs Macskajáték, de az biztos, hogy katartikus csattanó nélkül sem az író, sem a néző nem kapja meg azt, ami megilleti. Premier után vajmi ritka, sőt a mai színházi üzemmenetben szinte elképzelhetetlen az utólagos korrekció. Ha csak… És ilyenkor jólesik eljátszani a gondolattal. Elképzelhetetlen a változtatás, ha csak nem történik csoda, és mondjuk Gyula és Esztergom után nem kerül Pécsett vagy Párizsban is színpadra Mácsai még kiérleltebb, tovább csiszolt Macskajátéka. FÖLDES ANNA http://www.criticailapok.hu/index.php? option=com_content&view=article&id=37809&catid=23&Itemid=2
