Fritz Schwarz. A wörgli kísérlet. Az Internationale Freiwirtschaftliche Union II. kongresszusa ajánlja

Fritz Schwarz

A wörgli kísérlet Az Internationale Freiwirtschaftliche Union II. kongresszusa ajánlja

Wörgl városnak, Michael Unterguggenberger polgármester családjának,  Wörgl város leendő polgármestereinek  és minden polgárának, aki felelősnek érzi magát a közjólétért.

Wörgl, 1951. pünkösdjén.

Michael Unterguggenberger

A wörgli szabadpénz ­ kísérlet, 1932/33 Mi az a szabadpénz? — A szabadpénz olyan készpénz, amelynek megőrzése, összegyűjtése mindig a veszteség kockázatával jár, és az  árukínálatnak megfelelő mennyiségben kerül forgalomba, úgyhogy a vásárlóerejét szilárdan megőrzi. A jelenlegi tartós pénzzel ellentétben ezt a pénzt magánszemélyek soha nem tarthatják vissza a forgalomból és bocsáthatják később kedvük  szerint újra forgalomba veszteség, vagy a veszteség kockázata nélkül. Mivel ez a jelenlegi tartós pénzzel bármikor megtehető, gyakorlatilag  lehetetlen a "pénzkörforgást szabályozni" ­ legalábbis  hosszabb ideig ­, ahogy pedig a jegybankoknak a törvénykönyv, sőt Svájcban  az  alkotmány is előírja, hiszen ezek a privát pénzeszsákok a fizetőeszköz­politikai háttérben privát pénzkiadókként,  illetve pénzt kibocsátó  bankokként működnek. A felhalmozhatatlan szabadpénzzel ellenben szabályozható a bankjegyek forgása, és olyan pontosan igazítható az  árukínálathoz, hogy az áruk árszínvonala, és ezzel a pénz vásárlóereje teljes mértékben szilárd marad. Ez aztán a valódi fizetőeszköz! Ilyen  fizetőeszköze volt Svájcnak 1928­ban egész évben, és előtte, illetve utána 1/4 évig, tehát összesen másfél évig. A jelenlegi pénzekkel viszont a pénzforgást gyakran csak újabb nagy mennyiségű készpénz forgalomba bocsátása által lehet megtartani. Ez  később soha nem folyik teljes  egészében vissza, hanem részben forgalomban  marad.  Ennek   következménye   az 1914  óta  szinte állandó  pénzértékcsökkenés. Az 1950­es dollár vásárlóereje kb. 40%­át teszi ki az 1914­esnek. A szabadpénz tehát az a pénz, amely nem halmozható fel, és amelynek vásárlóereje szilárd, az utóbb említett tulajdonság ellenére nem  gyűjthető  érték, hanem tiszta csereeszköz. így végül is eleget  tesz annak a követelménynek,  amit   már  Aristoteles   (i.e.   384­322)  joggal  megkívánt a jó pénztől: hogy megszakítás nélkül kézről kézre járjon, mivel feladata a forgás. Ahogy egy 130l­es rendeletből kitűnik (lásd Du Gangé középkori beszédeinek glosszáriumát, a "pecunia" c. cikket), az egyház már a korai  középkorban megkísérelte a pénzt eredeti feladatának megfeleltetni azáltal, hogy a legsúlyosabb egyházi büntetéssel, a kiközösítéssel sújtotta  a pénzfelhalmozókat. "Excommunicamus ... omnes illos, qui iacentem seu dormienteni pecuniam penes se habent": "Mindenkit kizárunk az  egyházból, aki a pénzt tevékenységétől megfosztva saját magánál állni hagyja". A 12. században a magdeburgi Wichmann érsek vezette be a pénzvisszavonást, és néhány évenként megismételtette. A cserére szánt pénz  25%­át még vissza is kapta, pénzverési díj formájában, ami az új érmékért járt. Hogy ez adóintézkedés volt­e, a pénzforgás megélénkítése,  vagy   a   pénzfelhalmozás   ellenszere,   aligha   tudjuk   utólag   biztosan   megállapítani.   (Részletesen   lásd:   Fritz   Schwarz:   "A   törhető   tallér,   a  középkor szabadpénze", 1931. Bern.) Ezek a pénzvisszavonások akkoriban mindenképpen csodát tettek ­ "valóságos tavasz a lakosság számára" ­ írja Damaschke, és R.H. Francé  az ezáltal ­ különösen a kisvárosokban ­ létrejött kultúrát Európa kulturális fejlődésének csúcspontjaként értékeli, ez az időszak pedig a korai  gótika idejére tehető. A pénzvisszavonás később túlzott méreteket öltött. Az érmék körüli zűrzavar által felingerelt nép mindenütt az "örök pfenniget" követelte.  Csak néhány józanul gondolkodó személy ismerte fel, hogy ez mit idézne elő. A tartós pénz, az "örök pfennig" valóban azonnal az árakon, a  béreken és a kamatokon keresztül történő kizsákmányoláshoz vezetett. Martin Luther, aki ennek a folyamatnak a végső fázisát még megélte,  1543­ban azt írta, hogy "ha a kamaton keresztül történő kizsákmányolás még száz évig tovább folytatódna, akkor a németek felzabálnák  egymást." Száz évvel később Németországban valóban a 30 éves háború dúlt. Friedrich Engels "Eugen Dühring gazdasági forradalma" című, 1878­as írásában (Moszkva, 1946, 371­372. o.) a kamat eredetét ugyancsak  a jelenleg  használatos  tartós  pénzre  vezette  vissza, ezzel  ellentmondott  barátjának  és  munkatársának   Kari  Marxnak,  aki  ellentmondásos  írásaiban   a   kamatot   még   véletlenül   sem   tekintette   a   jelenlegi   pénz   és   pénzrendszer   következményének   az   egyébként   általa   képviselt  munkaérték­elmélet ellenére, amit tanítványai ma még az állami szocializmus és kommunizmus által próbálnak megvalósítani, jóllehet az  elméletet maguk sem ismerik, és mindig újra megcáfolják. A szabadpénz akkor sem sztrájkolhat, ha "olyan alsó határt ér el, amely alatt a pénz megtakarítása többé már nem vonzó" ahogy dr. W.  Egger 1932. 10. 7­én a berni "Bund"­ban írta. Ezt a 3 % körüli alsó határt akkor lehet elérni, ha szabadpénzt használunk — így meghódítjuk a  "3% alatti világot." A munkának tehát nem kell többé "gazdaságosnak" lennie, azaz kamatot hoznia, hanem elég, hogyha "kifizetődő", azaz a vállalkozó és a  dolgozó számára biztosítja a munkajövedelmet. Nem könnyű elképzelni, mit is jelent ez. Elsősorban azt, hogy azokban az országokban,  amelyekben a kamatláb 5%, vagy annál magasabb, a dolgozók jövedelmei megduplázódnak, ha a kamatlábat az új tőke 0%­ra nyomja le. A  jólét mindenütt ugyanolyan széles körű lesz, mint amilyen széles körű a dolgozók pénzhiánya a kamatterhek  következtében  felére vagy  negyedére csökkentett bérek miatt. Ettől még nem lesz a földön paradicsom. Ha azonban elképzeljük, hogy a munkanélküliség örökre eltűnik,  megvalósul   a   teljes   foglalkoztatás,   megduplázódnak   a   munkából   származó   jövedelmek   ­   változatlan   árak   mellett!   ­   akkor   alkothatunk  fogalmat   arról,   mit   hozna   a   szabadpénz   a   kamatláb   süllyedésével.   A   gazdagok   megtarthatnák   a   vagyonukat,   azonban   munkát   kellene  vállalniuk, ha eddig még nem tették. Többé nem élhetnének ugyanis a kamatbevételeikből, azaz mások költségére, hanem a saját munkájuk  hozadékával kellene beérniük.   Ez   a   világban   betöltött   jelenlegi   szerepüket nagymértékben megváltoztatná, ugyanis, ahogy Gottfried   Keller mondja:   "Csak   a   munkából   származó   nyereség   teljesen kifogásolhatatlan és a lelkiismeretnek megfelelő." A   Bernben   állami   jogot   oktató   híres   író,   Kari   Hilty   joggal   írta   már   1887­ben:   "Nem   a   tőke   a   szegények   ellensége...   Az   ellenség   a  kapitalizálás oly módon való értelmezése ­ egy nagy osztály életszemlélete amely szerint az élet valódi feladata, hogy először saját magunk,  azután a gyerekeink, majd az unokáink, végül az egész család számára, a legtágabb értelemben a végtelenségig, minden egyebet semmibe  véve készleteket halmozzunk fel, ami természetesen elsősorban a jelenlegi generáció létfenntartására nézve meghatározó. Abban   rejlik   az   úgynevezett   felsőbb   osztálynak   a   tévedése,   hogy   ehhez   a   súlyos   értelmezéshez,   ami   a   vallásos   világnézettel   sem  egyeztethető össze, ragaszkodik és szabad akaratából nem akar a mérsékelt jóléttel megelégedni. Ezzel a szocializmus hamarosan magától  megszűnik." Hiltynek teljesen igaza van: a szocializmusnak meg kellene szűnnie, mivel a munka nélkül szerzett jövedelem felszámolásával, azaz a  kamat­ és földjáradékjogok megszüntetésével a kapitalista kizsákmányolás véget érne, mert ezt a "kapitalista kizsákmányolást" Marx szerint  is végső soron a kamatok, földjáradékok és a fizetőeszköz ingadozásaiból származó nyereségek jelentik. Ahhoz azonban, hogy ezt elérjük, meg kell törnünk a pénzsztrájkot. A szabadpénz önkéntelenül ezt a célt szolgálja! Azáltal, hogy állandóan  forog, mégpedig olyan mennyiségben, amely az árszínvonalat és a szilárd vásárlóerőt biztosítja az infláció és a defláció ellen egyaránt, a  megtakarításokat,   a   jólétet,   és   a   vagyont   is   biztosítja;   az   általános   jólét   f   növekszik,   ezáltal   lenyomja   a   kamatlábat   és   saját   állandó  növekedésével  lehetetlenné  teszi a kamatláb  növekedését. így a kamatláb,  legalábbis   bizonyos   befektetéseknél,   0­ra  süllyed,   a  többiben  kockázati prémiumként alig1%­ra. A pénzforgás szabályozásának kérdése így összefonódik azzal a kérdéssel, hogy: Hogyan óvhatjuk a meg a pénzt a felhalmozástól? A pénzforgás biztosítása a felhalmozás ellen három okból szükséges: először is azért, hogy eleget tegyünk a törvény követelésének, amely a  pénzkörforgás szabályozását rendeli el, másodszor azért, mert szabályozás nélkül sem az infláció, sem a defláció nem kerülhető el, és végül 

azért, mert alacsony kamatláb mellett a pénz sztrájkol, azaz visszatartható ­ és ezzel deflációs válságot okoz ­, amennyiben a jegybank nem  idéz elő mesterségesen inflációt. Az 1923­as valutakonferencián, ami a berni Musy szövetségi tanácsos elnöklete alatt zajlott, a svájci bankegyesület akkori elnöke, Leopold  Dubois a következőt mondta: "Ahhoz, hogy a válságot elhárítsuk, csak több bankjegyet kell forgalomba hoznunk — akkor azonban infláció  lép fel." Mindkét állítás igaz. Egyiknek sem kell azonban bekövetkeznie, ha a válságot nem több bankjeggyel próbáljuk elkerülni, hanem a  pénz visszavonásával való fenyegetés által, a XII. sz.­i Wichmann érsek példája szerint. Sok súlyos bizonyítékát ismerjük annak, hogy a pénzsztrájk mennyi bajt okozott és okoz napjainkban is. Bonnet   francia   pénzügyminiszter   1934­ben   így   panaszkodott   a   kamarában:   "Jelenlegi   nyomorúságos   gazdasági   helyzetünkért   a  pénzfelhalmozás a felelős." Schulteß   szövetségi   tanácsos   az   1931.   november   15­i   aarani   pártnapon   így   nyilatkozott,   szabadelvűségéről   téve   tanúbizonyságot:  "Becslésem   szerint   napjainkban   700­800   milliót   halmoztak   fel   magánszemélyek   bankjegyek   formájában.   Saját   környezetünkben  gondoskodjunk arról, hogy ez a pénz forgalomba kerüljön! Aki a pénzt összegyűjti, az vét a nép bizalma ellen!" Ebben az időszakban Svájcban a bankjegyállomány pontosan 1431 millió frank volt — tehát csak 600­700 millió forgott, míg 700­800  millió felhalmozva, a "matracban" feküdt. 1936.   március   2­án   a   "Zürcher   Tagesanzeiger"   megállapította,   hogy   a   Svájci   Konjunktúrakutató   Bizottság   közlése   szerint   1935­ben  átlagosan kb. 500 millió frank értékű arany gyűlt össze a kezekben. A pénzfelhalmozás értelmére és céljára vonatkozó újabb nézetekről a  továbbiakban a következőt írta: "Ha ennek az összegnek akár csak egy része újra megjelenne a tőkepiacon, az a termelőt sújtó kamatterhek  érezhető enyhülését jelentené." A szocialista "Berner Tagwacht" 1936. februárjában szintén felveti a kérdést: "Mi történne, ha a felhalmozott pénzre 1000 frankonként  külön adót vetnének ki?" A katolikus­konzervatív "Neue Zürcher Nachrichten" sem maradt le a szocialista berni lap mögött: "Ha a gyűjtögetés nemcsak néhány  különc sajátossága, hanem általános jelenség lesz, akkor gazdasági életünk, ami a hitelügyleteken alapul, a legsúlyosabb veszélybe kerül.  Mindenütt   pénzhiány   lép   fel,   a   kamatok   emelkednek.   Ezzel   a   pénzhiánnyal   közvetlen   összefüggésben   egészségtelen   és   gazdaságilag  elviselhetetlen módon süllyednek az árak is. Röviden: a matracban őrzött pénz válságot robbant ki." A Svájci Nemzeti Bank banktanácsának egyik tagja, dr. Hans Tschumi nemzeti tanácsos, a Svájci Ipartestület tiszteletbeli elnöke erre  vonatkozó cikkét az egész ipari sajtó közölte: "A felhalmozás a legértelmetlenebb dolog a világon. A pénz a gazdaságot ösztönző elem. A  felhalmozott pénz a gazdaság számára teljesen elveszett. Ha az összes pénzt felhalmoznák, a gazdasági élet szinte mozdulatlan lenne. Csak a  forgó pénz élénkítő és gazdaságilag gyümölcsöző, a felhalmozott pénz halott, és nem hoz hasznot." Hasonlóképpen elítélte a pénzfelhalmozást prof. dr. Ernst Laur, a Svájci Nemzeti Bank bankbizottságának tagja, aki a "Schweizerische  Bauernzeitung" 1914. augusztusi számában a következőt írta centiméter magas betűkkel: "Elő a visszatartott pénzzel! Nem tudunk a tejért, sajtért, gabonáért, húsért fizetni, ha a bankok nem jutnak pénzhez. Ha a gazda az eladott  élelmiszerekből származó bevételeket megtartja, nem fizet kamatokat és számlákat, és a pénzt otthon rejtegeti, ahelyett, hogy a bankba vinné,  akkor   a válságból  nem lábalunk ki. — Felszólítom  a svájci  gazdálkodókat,  hogy a  birtokukban   lévő,   állni   hagyott  pénzt  vegyék   elő  a  ladikokból. Fizessék ki az adósságaikat, a maradékot pedig bízzák a bankra. Aki a pénzt otthon tartja, saját magát károsítja. A parasztnak van  legkevésbé szüksége a pénz kisajátítására, mivel megvan az ennivalója önmaga és családja számára, és a megélhetéshez nincs szüksége  készpénzre. Ha valamit elad, először mégis készpénzt kap, ha a másik félnek van pénze." Lehetetlen volna a felhalmozók ellen irányuló összes külföldi véleményt ismertetni. Említsük meg ezek közül Herbert Hooverét, aki "Az  összegyűjtött dollárok" címmel a következőket írta 1930. őszén, a válság 1929. októberi kitörése után egy évvel az USA akkori elnökének, aki  a válság során és a válság miatt nem sokkal később elvesztette elnöki székét: "A felhalmozott dollár, és egyáltalán a gyűjtögetés minden állam számára a legnagyobb veszély. A harc jelenleg az aranyfelhalmozás ellen  irányul, ami mintegy egy évvel ezelőtt kezdődött, és növekvő intenzitásával a nemzetet fenyegető veszéllyé vált. Ez a mozgalom a félelemben  gyökerezik, és egy olyan felfogásban, ami ma már nem állja meg a helyét. Hatalmas  méreteket öltött, és nagy mértékben  hozzájárult a  hitelkedvezmények feltételeinek súlyosbodásához, így közvetlenül elősegítette az árak süllyedését és a munkanélküliség növekedését. Az átlag amerikai bizonyára nem gondolt bele, hogy milyen kárt okoz, ha csak egyetlen dollárt is elrejt, és kivonja a körforgásból. Biztosan  nem fogta fel, hogy ez a félretett dollár a bankot arra kényszeríti, hogy ugyanennyi hitelt bizonyos időre kivonjon a gazdasági életből.  Idetartoznak azonban a kereskedők, a gyárosok és a farmerek is. Azért a pénzért, amit ezek felvesznek, vásároljuk az árukat, fizetjük a  béreket,   fedezzük   az   üzletek   fenntartási   költségeit.   Minden   félretett   dollár   elrabolja   a   dolgozó   fizetésének   legalább   egy   részét.   (A  "Nebelspalter"­ben ez állt: "Aki bezárja a pénzt, az kizárja a munkásokat!") Ha ezt az egyedi példát megszorozzuk azzal a másfél milliárddal,  ami ezidőtájt az USA­ban felhalmozva, terméketlenül hever, akkor hű képet kaphatunk arról, hogyan fejti ki hatását nemzeti biztonságunk  ellensége, a pénzfelhalmozás. A közgazdasági fejlődést a megtorpanás veszélye, a munkanélküliség növekedése és a mezőgazdasági helyzet  megrendülése fenyegeti. Senki nem vonhatja kétségbe, hogy az amerikai gazdaság számára — és ugyanez érvényes az összes többi veszélyeztetett országra is —  megkönnyebbülést jelentene, ha a felhalmozott óriási összegek újra a forgalomba kerülhetnének " Végül   álljon   itt   egy   vélemény   1939­ből,   amikor   a   pénz   részben   ismét   elrejtőzött,   részben   azonban   halmozottan   az   árukra   zúdult.   A  következő   felhívást   a   Svájci   Nemzeti   Bank   jelentette   meg   különböző   újságokban   és   függesztette   ki   plakátokon   a   bankokban   "Elő   a  visszatartott bankjegyekkel!" címmel: "A háború elhagyta országunk határait. Hadseregeink nagy részét haza lehetett engedni. Ahogy a szövetségi tanácsos a svájci néphez  intézett   határozott   hangú   felszólalásában   hatásosan   kifejtette,   itt   az   ideje,   hogy   az   ország   gazdaságát   mozgásba   hozzuk,   a   termelést  elősegítsük,   és   munkahelyeket   teremtsünk   a   jövedelemnélküliség   által   fenyegetett   néprétegek   számára.   Ennek   a   ma   legsürgősebb,   de  legnehezebb feladatnak a végrehajtásához fontos, hogy az államnak, a kantonoknak, a községeknek, de a magángazdaságnak is megfelelő  mértékű olcsó pénz álljon rendelkezésére. A közelmúltban a cégek és a magánszemélyek arra éreztek indíttatást, hogy a banknál lévő követeléseiket visszavonják, hogy előrelátóan  ellássák   magukat   bankjegyekkel.   Még   ha   érthető   is   volt   ebben   az   időszakban   a   fizetőeszköz   ilyen   mértékű   felhalmozása,   akkor   is   a  hitelfeltételek súlyosbodását és a kamatlábak növekedését vonta maga után, ami az állami és a magángazdaságnak egyaránt hátrányára vált.  Azóta félreismerhetetlenül általános megnyugvás következett be. Tehát mindenkor hazafias kötelesség a bankjegyeket a bankba vinni, vagy hazai értékekbe fektetni, és ezzel visszajuttatni az állami és  magángazdaságba, amelyek nem tudják nélkülözni. Aki továbbra is a bank páncélszekrényében vagy túlzott mennyiségben otthon őrzi a pénzt, a közösség érdekeivel ellentétesen cselekszik, és  árt az országnak." A   szabadpénz­kísérlet   1932­ben   már   időszerű   volt.   Amint   ezekből   a   véleményekből   kitűnik,   akkoriban   kísérletek   történtek   a  felhalmozhatatlan pénz megteremtésére.

A   wörgli   polgármester,   Michael   Unterguggeriberger   teljesen   megfontoltan   vállalkozott   erre   a   kísérletre.   Olyan   szábadpénzt   választott  ehhez,   ami formailag  a legmegfelelőbbnek  látszott  az ottani  körülmények  között, az  a  forma,   amit   1916­ban  a  berni  kereskedő,   Georg  Nordmann javasolt Silvio Gesell kereskedőnek. Gesell, akinek mindig az volt a véleménye, hogy a pénz állandó körforgásban tartásának  módjáról még nem mondták ki az utolsó szót, Nordmann tanácsait elfogadta, és az akkor éppen megjelenő "A természetes gazdasági rend" c.  művének   első   kiadásában   ezt   hozta   nyilvánosságra   saját   javaslata   helyett,   amit   első   írásában,   1891­ben   alkotott.   Véleménye   szerint   a  szabadpénz  technikájáról  ugyanis  mindig  vitatkozni  kell,  mivel  a  technikai  dolgok  állandóan   javíthatóak.   A   cél   ezzel   szemben:   a  pénz  vásárlóerejének   megszilárdítása,   a   zavartalan   pénzforgás,   a   válság­   és   kizsákmányolásmentes       gazdaság       megteremtése   aminek  rendíthetetlenül szilárdnak kellene lennie. Ernst Nobs szövetségi tanácsosnak a svájci rádióban 1951. április 13­án elhangzott ismertetése szerint Wörglben olyan formáját választották  a szabadpénznek, amely egyes pontokban helytelen, más pontokban mértéktelenül túlzott volt. Maga a wörgli kísérlet lett volna a legjobb cáfolata ennek az ellenvetésnek — ha tovább élhetett volna. Ernst Nobs szövetségi tanácsos  elmulasztotta megmondani a svájciaknak, hogy Svájcban a szabadpénznek ezt a formáját már 1945 óta nem propagálták, hogy a svájci  törvényalkotás   pénzügyekre   vonatkozó   szabadgazdasági   javaslatai   sem   ezt   szorgalmazták,   hanem   valami   egészen   mást,   és   a   svájci  bankjegypolitikának csak a célja, de soha nem az eszköze volt a vita tárgya.' A wörgli lakosságnak ezzel szemben olyan polgármestere volt, aki velük érzett és gondolkodott, így a közösen megélt válsághelyzetben a  nép a polgármesterre hallgatott, és merészen belevágott a szabadpénz­kísérletbe. A svájci Liberálszocialista Párt szintén a válságelhárítás céljával ­ amit egyébként a svájci szövetségi alkotmány 31. cikkelye az állam  feladataként jelöl meg ­, terjesztett törvényjavaslatot a szövetségi tanács elé. A   pénzfelhalmozás   megakadályozása   és   a   zavartalan   pénzkörforgás   biztosítása   céljából   a   Nemzeti   Bank   számára   a   következő  intézkedéseket kellene lehetővé tenni: "28. cikkely: A Nemzeti Bankot felhatalmazzuk, hogy amennyiben a bankjegy­ ül. pénzérmefelhalmozás olyan méreteket ölt, amely a pénz  vásárlóerejének   stabilitását   veszélyeztetheti,   akkor   a   felhalmozott   bankjegy­   és   érmefajtákat   vagy   az   összes   bankjegyet   és   érmét  érvénytelenné   nyilvánítsa,   és   8   napos   határidővel   becserélés   céljából   visszavonja,   amelyhez   a   névérték   maximum   10%­ának   megfelelő  átváltási illetéket állapíthat meg. A visszavonásra és cserére vonatkozó részletes előírásokat a Szövetségi Tanács adja ki." Ez a lehetőség a pénzcsökkentés vagy ­gyarapítás korábban ismert metódusaihoz kapcsolódott volna; célja kizárólag a bankjegykörforgás  befolyásolása és a felhalmozás megakadályozása volt. A pénzkörforgásnak az árukínálathoz való illesztése által létrejövő szilárd vásárlóerő megszülető igényére vonatkozólag a szociáldemokrata  szövetségi tanácsos Ernst Nobs a rádióban ezt a követelést a szabadpénz wörgli módjával olyan módon kapcsolta össze, hogy a hallgatónak  azt kellett hinnie, hogy a két metódust egyszerre alkalmazzák! Mivel ezután a rádióvitát a szövetségi tanácsos azonnal lezárta,  a svájci  választópolgárok nem kaptak több információt, és a teljesen félrevezető tájékoztatás hatására visszautasították az előterjesztést — mert az a  benyomásuk támadt, hogy az áruk ilyen mértékű fogyása túlzott lennel Ez a vélemény jogos volt, azonban a nép tudatos és akaratlagos   félrevezetése által jött létre, ami a legrosszabb fajta szemfényvesztés, amire egy pártember kormányzati pozícióban a néppel szemben valaha  is vetemedett. Winston Churchill a kiindulópontról A wörgli kísérlet oda vezetett, hogy Silvio Gesell tanait végre a gyakorlatban is alkalmazták, és beigazolódtak prof. dr. Irving Fischer  szavai: "A szabadpénz, helyesen alkalmazva, 3 hét alatt kivezetné az Egyesült Államokat a válságból." Az elsőként Wörglben végrehajtott szabadpénz­kísérletről sokat beszéltek és írtak,  de csak az tudja az akció jelentőségét megfelelően  értékelni, aki az akkori helyzetet maga is megélte, és tudja, hogy az 1929­ben kialakult válság nélkül a nácik soha nem jutottak  volna  uralomra. A   következő   táblázat   szolgáltatja   a   perdöntő   bizonyítékot:   megmutatja,   hogy   1924­től   1928­ig,   a   1   viszonylag   élénk   konjunktúra,   a  majdnem szilárd, illetve tudatosan megszilárdított árszínvonal éveiben a nácik száma csökkent ­ a munkanélküliek számával együtt ­, a válság  4   évében   azonban,   1929­1933   között   a   deflációs   periódus   munkanélküliségével   együtt   fokozatosan   emelkedett,   az   esztelenség   teljes  győzelméig. Nemzetiszocialisták az 1924/33­as választásokon Időpont 1924.05.04 1924.12.07. 1928.05.04. 1930.09.14. 1932.07.31. 1932.11.06. 1933.03.05. 1933.11.12. 1 1924.március

Szavazat Mandátum 1 918 000 908 000 810 000 6 407 000 13 779 000 11 737 000 17 265 800 39 655 200 2 1928.május

32 14 12 107 230 196 288 661

% 6,6 3,0 2,6 18,3 37,3 33,1 43,7 92,1

Munkanélküliek 340 7111 282 645 268 4432 1 061 570 5 392 248 5 355 428 5 598 855 3 746 0003

3 A táborokban lévő munkanélküliek nincsenek beleértve — Náciuralom

Winston Churchill visszaemlékezéseiben a szilárdtól a süllyedő árszínvonalhoz, az élénk konjunktúrától a deflációhoz és ezzel a válsághoz  vezető utat politikai oldalról kiválóan megvilágítja, elsősorban azt, ami változatlan maradt: "A széles tömegeknek a legegyszerűbb gazdasági tényekről sem volt fogalmuk, és a pártvezetők nem kockáztatták meg ­ a választásokat  szem előtt tartva ­ felvilágosítani őket. A sajtó régi szokás szerint az uralkodó nézeteket ismertette és hangsúlyozta." (I. kötet, 22. oldal) Churchill a továbbiakban ezt írja: "A locarnói szerződés (1926) aláírása után a legnagyobb egyetértésben ültünk, és arra gondoltunk, milyen csodálatos jövő vár Európára...  Baldwin második kormányzati időszakának végén (1929) Európa helyzete olyan nyugalmas volt, mint az előző években soha, és amilyen  legalább 20 évig nem lesz többé... Az új Németország elfoglalta helyét a Népszövetségben... Új óceánjárói elnyerték az Atlanti­óceán Kék  Szalagját, külkereskedelme hirtelen fellendült és a belső jólét fejlődésnek indult. Franciaország új szövetségi rendszere szintén biztosnak  látszott... Sok magas állású személy Németországban hevesen elutasította a háborúval kapcsolatos gondolatokat..." (52. o.) És ekkor jött az  1929­es szerencsétlen év a "fekete péntekkel", amikor az amerikai tőzsdealkuszok 800 milliós kölcsönének felmondása katasztrófaként hatott:

"Az 1929­es év majdnem 3/4­e a növekvő jólét ígéretével és látszatával telt el, mégpedig elsősorban az Egyesült Államokban. Könyvek  íródtak  annak bizonyítására,  hogy a gazdasági  válság időszakát végül legyőzi  a terjeszkedő  kereskedelmi   szervezet és  a tudomány.  »A  ciklikus gazdasági fejlődést, amiben eddig részünk volt, szemmel láthatóan magunk mögött hagytuk« — mondta a New York­i tőzsde elnöke  szeptemberben."   (52.   o.)   "Októberben   azonban   hirtelen   heves   vihar   söpört   végig   a   Wall   Streeten.   A   befolyásos   szervek   nem   tudták  megállítani a pánikszerű eladások özönét. A vezető bankok egy csoportja létrehozott egy egymilliárd dolláros alapítványt, hogy támogassa és  stabilizálja a piacot. Mindez hiábavaló  volt... A zűrzavar és a bénultság eluralkodott  a  hatalmas   termelőüzemekben.   20 000  helyi bank  elhalasztotta a kifizetéseit, az áruk és a szolgáltatások cseréje az emberek között teljesen szétzilálódott, és a Wall Street­i csőd hatása a  legszegényebb és leggazdagabb házakban egyaránt megmutatkozott. A   tőzsde   összeomlását   1929­32  között   feltartóztathatatlan  árzuhanás,   és   ezzel   a  termelés   visszaesése   követte,   ami   a   munkanélküliség  növekedéséhez vezetett. A gazdasági élet zavarainak következményeit az egész világon észlelni lehetett. A munkanélküliség és a termelés  visszaesése a kereskedelem általános hanyatlását hozta magával. A hazai piacok megóvása érdekében korlátozták a behozatalt. Az általános  válság akut pénzügyi nehézségeket okozott, és megbénította a belföldi hitelnyújtást. Ezáltal az egész földgolyón eluralkodott a hanyatlás és a  munkanélküliség... Ugyanolyan katasztrófa zajlott le Németországban is, mint más európai országokban." (53/54. old.) Hamarosan mindez visszahatott Németországra: "A márka összeomlása megsemmisítette a német középosztály bázisát, amelynek soraiból sokan kétségbeesésből lettek az új párt tagjai és a  gyűlöletben, bosszúvágyban és a hazafias tűzben találták meg saját nyomoruk enyhülését." (77. old.) "Az Egyesült Államok bankjai, amelyeket saját hazájukban egyre több kötelezettség terhelt, megtagadták a Németországnak folyósított  meggondolatlan   kölcsönök   növelését.   Ez   a   reagálás   fokozatosan   a   gyárak   leállásához   és   sok   vállalat   hirtelen   összeomlásához   vezetett,  amelyeken Németország békés újraéledése alapult. A munkanélküliség 1930 telén 2 300 000­re emelkedett." (86. old.) Amit a valutapolitika elrontott, azt a politikusok megpróbálták utólagos engedékenységgel ismét jóvá tenni: "A német nép nagy tömege azonban közömbösen fogadta a győztesek figyelemre méltó engedményeit. Korábban, vagy szerencsésebb  körülmények között nagy előrelépésként és a valódi békéhez való visszatérésként üdvözölték volna mindezt. Most viszont a munkanélküliség  állandóan jelenlevő, mindent beárnyékoló félelemként nehezedett a német népre." (86. old.) Olvassunk el még egy tudósítást a "Frankfurter Zeitungéból, amely a Hitler hatalomra jutása előtti vészterhes időszakot ábrázolja. Olyan  találóan jellemzi a békéből a háborúba való átmenetet és az 1929­ben kezdődött világgazdasági válság közhangulatát, hogy ezt az 1930.  szeptemberében íródott jelentést érdemes újra közölni és figyelmesen elolvasni: "Közülünk azok, akik a háborút mindenáron elkerülendő szerencsétlenségnek tartják és szüntelenül békére törekednek, számukat tekintve  egyre kevesebben vannak, és egyre több süket fület találnak. Négy vagy öt évvel ezelőtt még azt mondta nekem a Reichswehr egyik tisztje,  aki   mint   ilyen,   biztosan   nem   volt   háborúellenes:   »Amíg   az   én   generációm   életben   van,   nem   lesz   több   háború.   Amit   a   csatamezőn  véghezvittünk, az borzalmas volt Csak akkor kerülhet sor újabb hadjáratra, ha már nem lesz több ember, aki emlékszik a múltra.« Milyen meglepően gyorsan változott ez a hozzáállás! Nem kell ismételni azt a meggyőződést, amit más országokban bizonyos körök olyan  gyakran emlegetnek, miszerint mi belelovalltuk magunkat a háborúba. Ez nem igaz. Azt a vádat azonban, hogy egy jövő háború gondolata  bizonyos táborokban nagyobb teret hódított, mint néhány évvel korábban, nem lehet visszautasítani. Sok  embernél tapasztalható  manapság az a védekező álláspont, hogy a háború hosszabb­rövidebb   ideig   elkerülhetetlen,   kivédhetetlen.  írásban és szóban, képeken, újságokban, füzetekben, könyvekben úgy találkozhatunk az erőszakos összeütközéssel, mintha közvetlenül az  ajtóban állna. Ma már igazán nem gondol bele az ember, hogyan lehetne egy ilyen ellentétet békés pályára terelni, hanem rögtön erőszakos  megoldáson, a harcon gondolkodik. Ma a 20­30 éves fiatalok ezrei határozatlanok vagy nem sokkal ezelőtt még határozatlanok voltak. Ezek a fiatalok, idegőrlő és megerőltető  tanulóévek után most arra a pontra jutva, amikor saját pénzüket maguknak kellene megkeresniük, legtöbbször kétségbeesetten lézengenek a  családban,   mivel   az   általuk   választott   szakmában   semmilyen   állást   nem   találnak:   jogászok,   nyelvészek,   orvostanhallgatók,   vegyészek,  mérnökök,   kereskedők,   építészek,   zenészek,   színészek.   Balról   csak   a   kritikát   kínálják   számukra,   jobbról   pedig   a   háborút,   mint   a   jövő  elkerülhetetlen eseményét, és erre próbálják felkészíteni őket. Hamarosan már kívánják is a háborút, ami legalább megszabadítaná őket az  otthonlét magányától, a haszontalanság és hiábavalóság érzésétől, és fel­ és kihasználatlan erőiket aktivizálná. A háborút csak hallomásból  ismerik és kalandként tűnik fel számukra. Ebben rejlik a szörnyű veszély. Felismerjük­e, és mit teszünk azért, hogy elhárítsuk?" Minden országban százak próbáltak meg|a veszély elkerüléséért tevékenykedni. Pusztán a Genfi Nemzetközi Munkaügyi Hivatal egymaga  több, mint 200 javaslatot tett az uralkodó gazdasági válság és munkanélküliség leküzdésére. Dr. FuB szerint, aki "A munkanélküliség okai  nemzetközi szemléletben" c. rendkívül népszerű tanulmányt közreadta, ezeknek a javaslatoknak úgyszólván mindegyike valamilyen formában  azt a törekvést szorgalmazza, hogy a pénz­ és tőkesztrájk megszüntetése által a gazdaságot ismét mozgásba hozzuk. Az   Egyesült   Államokban   végrehajtott   kisebb   próbálkozások   sora   mellett,   amelyekről   Irving   Fisher   tudósított,   a   schwanenkircheni  Herbeckeren kívül a wörgli polgármester, Michael Unterguggenberger is kísérletet tett arra, hogy a saját községében jelentkező pénzügyi  válságot leküzdje. A  20. század   nagy pénzreformja   Silvio  Gesell,   a  német­francia  származású   argentínai   kereskedő  nevéhez   fűződik,   aki   1891­ben,   írói  tevékenysége   elején   még   nem   volt   egészen   30   éves.   A   Gesell­i   gondolatok   gyakorlati   megvalósítása   élén   egy   Hebecker   nevű  schwanenkircheni (bajorországi) mérnök állt, és egy osztrák: Michael Unterguggenberger, Wörgl polgármestere Míg   a   schwanenkircheni   kísérletnek   még'£   semmilyen   világméretű   kihatása   nem   volt,   Wörgl   és   polgármestere,   Unterguggenberger  hamarosan a szenzáció­sajtó címoldalán szerepelt filmsztárokkal és az 1934. június 30­i véres éjszaka halottaival együtt — bár csak egyetlen  szám   erejéig.   Ami   ugyanis   Wörglben   végbement,   az   mindenkitől   olyan   mély   átgondolást   követelt,   amire   a   normális   újságolvasó   nem  alkalmas. Ha újságot vesz a kezébe, akkor gyorsan tájékozódni akar, vagy szórakozni  —  egyebet nem. Ki volt Michael Unterguggenberger? Aki először látta, azt azonnal rabul ejtette az átható,  vizsgálódó tekintet,  egy olyan ember kissé  elutasító pillantása, aki nem hiszi és nem ismeri el azt, amit nem tud megérteni és felfogni, ami érthetetlen, hézagos vagy ellentmondásos.  Ahogy Alex von Murait írja, Michael Unterguggenberger mindig hangsúlyozta, hogy nem marxista, így azok is megértik, akik számára a  marxizmus a tévedéseivel, ellentmondásaival, kibogozhatatlan és áthatolhatatlan mondatfüzéreivel megfejthetetlennek bizonyult. Olyan tekintettel, mint Unterguggenbergeré, egy ember nem lehet a marxi tanok feltétlen híve — legfeljebb a kilátástalan helyzet miatti  kétségbeesésében próbálja a gyakorlatban megvalósítani azokat, anélkül, hogy saját maga eligazodna és hinne bennük. Michael Unterguggenberger, aki régi tiroli parasztcsaládból származott, megismerte a szegény európaiak életét, de a nehéz fizikai munka  közben nem felejtett el gondolkodni. 1884. augusztus 15­én született a tiroli alföldön. 12 éves korában el kellett hagynia az iskolapadot, hogy  a család megélhetése érdekében szülőfaluja, Hopfgarten fűrésztelepén segédmunkásként munkát vállaljon. Nem akart azonban segédmunkás  maradni. Három évvel később elérte első célját: a Felső Inn­völgyi Imstben műszerésztanonc lett. Tanulópénzét fillérről fillérre saját maga 

takarította meg, részben iparossegédként. Nem bízta magát a sorsra, önerőből építette fel apránként az életét. Michael, a kitanult műszerész kézműves inas lett. Imstből a Boden­tóhoz, onnan Bécsbe ment, majd a román határig, azután Galícián át a  nagy Német Birodalomba. A   sziléziai   Lignitzben   megismerkedett   a   szakszervezettel,   a   jelenlegi   munkásság   társadalmi   összefogásának   a   fogyasztói   szövetkezet  melletti első formájával. A szakszervezeti mozgalomhoz haláláig hű maradt. Maradjon­e továbbra is iparossegéd, vagy nagy fáradsággal saját műhelyt nyisson? Ez volt a kérdés. Valódi célja azonban egy harmadik  dolog volt: állást találni a vasútnál, ami akkoriban a feltörekvő munkásnak még nagyobb lehetőségeket kínált, mint ma. 1905­ben az akkor 21 éves Michael Wörglben a vasút szolgálatába állt. A társadalmi igazságosság iránti vágya hamarosan szembe került saját előbbre jutása iránti törekvésével. A marxizmus különválasztja a vállalkozót és a munkást. Azt gátolja meg, aminek meg kellene valósulnia: a vállalkozó és a munkásai  közölli   összefogást.   Azt,   amit   az   angolszászok   "team­work"­nek   neveznek,   a   marxista   nem   tudja   elismerni,   mert   véleménye   szerint   a  vállalkozó,  a főnök, a gyár vezetője  a munkások kizsákmányolója,  aki a földjáradékot   és  az üzem   kamatát   kedve és  tetszése   szerint  a  finánctőke osztalékaként adja tovább. Az, hogy a földjáradék fizetése és a befektetett tőke kamata minden üzem működésének előfeltétele, és  hogy a finánctőke, a készpénz az, ami meghatározza minden vállalat létét vagy nemlétét, azt Kari Marx teoretikus soha nem élte és tapasztalta  meg. Friedrich Engels, a manchesteri tőzsde tagja leírja ugyan, de maga sem veszi figyelembe, sőt meg is feledkezik róla. Unterguggenbergert   nem   léptették   többé   elő,   amikor   szakszervezeti   tagként   síkra   szállt   munkatársaiért   és   1912­ben   az   Osztrák  Államvasutak személyzeti bizottságába beválasztatta magát, ahol az Innsbrucki körzet Mozdonyszolgálati Csoportját kellett képviselnie. Az  Osztrák   Vasutak   magasabb   tisztséggel   felruházott   hivatalnokai   továbbra   is   úgy   látták,   hogy   nem   a   vasút   érdekeit   képviseli,   hanem   a  személyek érdekeit a vasúti társasággal szemben. így egyszerű munkás maradt, de a munka képviselője a bármilyen állású és foglalkozású dolgozók tőke általi kizsákmányolásával szemben.  Utólag is hálásak vagyunk ezért. Nemcsak a mozdonyvezető, hanem a szakszervezeti tag Michael Unterguggenberger is jól végezte a munkáját: a wörgli szakszervezeti  egyesülés létszáma növekedésnek indult. Unterguggenberger 100 fővel kezdte, vezetése alatt a szövetség háromszor is megduplázódott: végül  800 tagot tudhatott magáénak. Ahogy akkoriban a legtöbb tevékeny szakszervezeti tag,  Michael Unterguggenberger szociáldemokrata lett. Unterguggenberger   szociáldemokrata   lett,   ahogy   ezrek, milliók: "Aki 20 éves korában nem szocialista, annak nincs szíve. " mondta az  okos szatirikus, Clemanceau, hozzáfűzte azonban: "Aki még 40 éves korában is szocialista, annak nincs esze." Clemanceau látta ugyanis a  szocializmus végeredményét is: a kommunizmust és a liberalizmust, a diktatúrát és az ember általános államosítását és bürokratizálását: "A  legügyesebb talpnyalók kerülnek a legjobb helyekre" — mondja Gesell. Michael   Unterguggenberger   úgy   lett   tagja   az   Osztrák   Szociáldemokrata   Pártnak,   ahogyan   a   legtöbben:   anélkül,   hogy   először   azt   az  elméletet megismerte volna, amelynek következménye volt "a termelőeszközöknek a közösség tulajdonába juttatására" irányuló törekvés.  "Mindannyian   négy   vastag   kötet   mögé   bújnak,   és   egyikük   sem   tudja,   mi   áll   bennük"   —   írta   gúnyosan   Oswald   Spengler   1920­ban   a  "Poroszország és szocializmus" c. írásában. "A tőke" négy vastag kötetéből Kari Kautsky kivonatot akart készíteni, azonban soha nem jutott túl az első köteten. Az első kötetből  készített kivonatot még megtaláljuk a régi szocialisták könyvtárában, amit talán még el is olvastak. Ennél azonban kevesen jutottak túl, és  senki nem tudja, hogy Marx, ahogy G. Masaryk megállapítja, " bár a helytelen felfogás mellett is mindig a jót pártolja, végkövetkeztetései  mégiscsak helytelenek." Ha Kari Kautsky az egész műből kivonatot készített volna, és a mű rábulisztikája nem zavarta volna meg, akkor a III.  kötet első felében rábukkant   volna   arra,   amit   Marx   olyan   érthetően   és félreérthetetlenül, amennyire csak tellett tőle a nyelvi tisztaság  és világosság hiánya mellett, megállapított: hogy hamarább létezett a kizsákmányolás,     mint     a     vállalkozó,     és     hogy     mindenféle  kizsákmányolás megszüntetéséhez mindössze az szükséges, hogy "semmilyen  természetes   vagy   mesterséges   monopólium   ne változtassa  az árucserét az eladó vagy a vásárló javára". Ezzel érvényét veszti az egész küzdelme Prondhon ellen, aki ugyanezt mondta, de Marx ezért  gyalázatos  módon megtámadta...  Egyébként Friedrich Engels  is úgy nyilatkozott  a kapitalista  kizsákmányolás  okairól,   mint Marx  a III.  kötetben: a csereeszköz visszatartása által jön létre, a pénz felhalmozhatósága miatt... Michael Unterguggenberger a pártban végzett napi munkájával nem volt elégedett. Választ keresett a miértekre, de úgy járt, ahogy a nagy  svájci munkásvezér, Hermann Greulich, aki bevallja, hogy Marx néhány oldalának elolvasása után elszédült. Nem azt tette azonban, amit  Scheidemann a marxi tanok tanulmányozásakor. Scheidemann ugyanis elment sörözni, hogy felüdüljön és erőt gyűjtsön. Talán a szegények  betegsége, a tuberkulózis volt az, ami az osztrák "vasutast" arra indította, hogy mélyrehatóbb kutatómunkát végezzen, mint az egészséges és  robosztus   alkatúak:  Michael   Unterguggenberger   csekély  szabadidejében  elolvasott   minden   szociális   reformokat   tartalmazó  írást,   amihez  hozzájutott. A  polgárság sürgette a szociális  gondoskodást. Ez volt minden,  ami a közgazdász  professzoroknak  és  a  politikusoknak   eszébe  jutott.  Többféle társadalombiztosítás, munkanélküli­biztosítás, a lakáshivatalok, a bérlő jogi védelme (ami szükségszerűen lakáshiányhoz vezet!) —  körülbelül ebben merült ki mindaz, amit a polgárság a szociális reformok területén véghezvitt. A munkanélküliség, a lakáshiány, a tömeges  elszegényedés okait sehol nem derítették ki, mindenütt csak a következményekkel foglalkoztak. A gazdaság egészének fejlődését sehol nem  vizsgálták, így polgári oldalról sem tudott senki jobb tanácsokat adni. Michael Unterguggenberger keresett és keresett. Kutatta, ahogy Ottó MaaJS Erfurtban, ahogy minden országban emberek sokasága, hogy a  szocialisták a szocializmusnak miért csak a célját látják maguk előtt: "az ember ember általi kizsákmányolásának megszüntetése", és módját  miért nem: "a termelőeszközöknek a közösség birtokába juttatása". Michael   Unterguggenberger   már   megélte   az   1907/1908­as   válságot.   Az   1912/14­es   válság   során   látta,   hogyan   sodródott   Ausztria   és  Ausztriával együtt az egész világ háborúba. Az 1914/18­as háborúban megtapasztalta és megszenvedte az inflációt és meg kellett állapítania,  hogy a szocialista professzorok az infláció okáról és leküzdéséről még sokkal kevesebbet tudnak, mint a polgáriak. Az inflációt defláció  követte, amitől a szocialisták csodát vártak, de károsabbnak bizonyult, mint az infláció. Ezután 1924­től 29­ig semleges szakasz, végül 1929  szeptemberétől újra defláció következett, a nagy gazdasági világválság. A szocialisták még mindig nem tudtak hozzászólni sem, és szent  könyveikben   nem   találtak   egyebet   a   vásárlóerő­ingadozás   okairól,   mint   gúnyos   kritikát   az   ezzel   foglalkozó   egyetlen   elméletről:   a  mennyiségelméletről. Ez a pénzérték ingadozásait egészen egyszerűen és természetesen a pénz körforgásából vezeti le, ami az árukínálathoz  képest hol túl nagy, hol túl kicsi. Minden emberi rendszer élén áll egy ember. Ha ez az ember éles eszű, akkor észreveszi, hogy a rendszer, amit maga alkotott, értelmes­e és  a célnak megfelel­e vagy nem, valódi alapja­e a rendnek, vagy szükségszerűen rendetlenséghez vezet. Ha ez az ember okos, megpróbál  megnyerni másokat is, hogy jobb rendszert vezessenek be. Saját, talán még megvalósítatlan javaslatait is felülvizsgálja a napi tapasztalatok  alapján, jelenlegi életét és elméleteit ennek megfelelően megváltoztatja és új utakon jár. A polgári világ azonban akkoriban régi útjait járta, és  a szocialisták az ő régi elméleteiken csüggtek. Csak néhányan gondoltak új utakra és kerestek új, jobb tanokat, amelyek megmagyarázzák azt, 

ami történik, és megmutatják a megoldást. Michael Unterguggenberger polgármesterként éli meg az 1929/36­os gazdasági világválságot Wörgl község Tirolban található. Innsbruck és Salzburg között. Wörgl ma gyorsvonatállomás és vasúti csomópont. Itt keresztezik egymást  az Innsbruckba, Wildschönaüba, a brixentali Kitzbüchelbe, a sölltali St. Johannba, valamint Angath és Angenbergbe vezető utak, és az 1858­ ban épült Buchs­Innsbruck­Wörgl­Salzburg­Wien, ül. az 1875­ben épült Triest­Ljubljana­Villach­Wörgl­Rosenheim­München vasútvonalak. Wörgl 1911­ben mezőváros lett, és 1951­ben város. A 80­as években a franciák cellulózgyárat építettek itt, ezt cementgyár, egy téglagyár és  két fűrésztelep követte. 1900­tól 1920­ig a lakosok száma 648­ról 4427­re nőtt. 1940­ben Wörgl 4800 lelket számlált, 1950­ben 6500­at. Az első világháború után, 1920/22­ben Michael Unterguggen­bergert beválasztották a községi tanácsba, hamarosan alpolgármester lett,  1931­ben pedig polgármester. A Gerichtsstraüe és a Brixentalerstraüe, a polgári iskola, a vízvezeték­hálózat kiépítése, s végül Wörgl ellátása  elektromos energiával ezek voltak a fejlődés eredményei a 20­as évek boldog második felében, amelyben 1929­ig stabil árak uralkodtak. Azután jött a "fekete péntek", a végzetes 1929. október 24: a nagy válság, és ezzel az éjszaka Európa felett, amelynek sötétjében egy ronda  féreg vezérré lépett elő. Ennek a válságnak a következményeit szenvedjük meg még ma is.

Hogyan tört ki az 1929­es válság? A válságot az emberi munka kizsákmányolóinak az a törekvése okozta, hogy a kizsákmányolást ne engedjék eltűnni a világból. A válság  kialakulásához hozzájárult a csereeszköz­ellátás elégtelensége és a felelősök értetlensége, akik a magatartásuk következményeit talán észre  sem vették... Ahogy a történelem folyamán mindig, a bajt az események egész láncolata okozta, amely a fejlődést befolyásolta és végzetes  irányba terelte. Kiváltó ok volt egy ember halála, | aki a maga befolyásos pozíciójában megakadályozhatta volna a tragédiát, ha még megérte  volna, és akinek neve: Benjámin Strong. Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a gazdaság pénzellátása döntő fontosságú az árszínvonal mozgására nézve. A pénz kereslet. Ha az arany  a pénzellátás alapja, akkor ebből adódóan az arany hiányának következménye az árupiacon jelentkező pénzhiány. Ha hiányos a kereslet, a  forgó pénz, akkor nő a pénz értéke, másképpen kifejezve: az árak általában  véve süllyednek.  "A  csökkenő árak  és  bérek  stagnálást és  visszaesést jelentenek" — írta 1936. április 7­én a svájci szövetségi tanácsos egy hivatali közleményben. Ma senki nem vonja kétségbe ennek  a megállapításnak az igazságát. Prof. dr. Gustav Cassel, a valutakérdés vizsgálatára 1929­ben létrejött Népszövetség szakértője már 1912­ben kiszámította, hogy a világ  pénzmennyiség­gyarapodásának évente a mindenkori éves készlet 2,8%­át kellene kitennie ahhoz, hogy a pénzforgást és az árukínálatot  egyensúlyba hozza, és ezzel az árszínvonalat bizonyos magasságban stabilizálja. Ráadásul lehet, hogy ez az érték ma túl kicsi, mivel Cassel a  számítást az 1850­1906/7 közötti évekre vonatkoztatta Ebben a két évben a nemzetközi árszínvonal ugyanabban a magasságban volt, de  1874­től kb. a 80­as évek végéig az akkori aranyhiány következtében állandóan süllyedtek az árak. A termelés ezért nem haladt normálisan  előre,   hanem   1870­1889   között   rendkívül   erősen   akadályoztatva   volt,   ahogy   minden   defláció   idején.   A   pénzállomány   növekedésére  vonatkozóan ezért jóval nagyobb számmal kell számolnunk, mint a 2,8%. Milyen volt a pénzmennyiség­gyarapodás az első világháború után?  Milyen volt az aranykitermelés helyzete? 1912 : 713 tonna 1914 : 673 tonna ! 1914 : 756 tonna, Cassel szerint! Valójában már 1913­ban, különösen 13/14 telén nagyon súlyos deflációs válság uralkodott. (Lásd: Fritz Schwarz: "A pénz áldása és átka a  népek történelmében", 1. kötet) A hangulatra jellemző egy mondat egy röpiratból, amit 1914­ben, a világháború kitörése után Berlinben  osztogattak: "A háború kitörése megváltás volt számunkra, ugyanis az, ami az utóbbi években zajlott, egyszerűen nem mehetett tovább." A   háború   kezdetén  az   árak  magasba   szöktek,  mert  az   USA,  ahonnan  az   arany  a   mindenfajta   áruszállítás   kifizetésével   kiáramlott,   az  aranyfedezethez tartotta magát. Ott azonban súlyos aranyinfláció következett be, amikor az árszínvonal aranydollárban 100­ról 217­re nőtt, és  a pénz ezzel 54%­ot vesztett korábbi vásárlóerejéből. 1920­tól 1922­ig az árszínvonalat ismét leszállították, de 1929. júliusában még 162­n  állt, 1930. júliusáig viszont 152­re süllyedt! 1926   óta   az   általános   kamatláb   az   USA­ban   a   jócskán   előrehaladó   munka   és   az   állandóan   növekvő   tőkegyarapodás   következtében  lesüllyedt, így pl. a részvényhozamok az 1925­ös 5,2%­ról közvetlenül a háború kitörése után 2,8%­ra csökkentek. A diszkont, azaz a jegybanki pénz  kamata ezzel szemben 1926­tól állandóan emelkedett, beszerzése tehát egyre drágább lett. Diszkontlábak 1926 : 3,99%  1927: 3,85%

1928: 4,42 % 1929: 4,95%

A termelésnövekedés összehasonlítása az aranynyereséggel és a bankjegyállománnyal megmutatja ezeknek az értékeknek a különbözőségét,  amit a pénzkeresletnek az árukínálat mögött való lemaradása okozott. Ezzel végül az áraknak csökkenniük kellett, és amikor ez megtörtént, a  "fekete pénteken", 1929. október 24­én kitört a pánik. A következő összeállítás megmutatja, mi előzte meg az 1929­es válságot: Év

Termelés %­ban  Aranykészlet (1912:719t.)    tonna

 Aranykészlet %

Bankjegy­ állomány      millió $­ban

Bankjegy­ állomány      %­ban

Árszínvonal (VIIhó)

1927

100

102

100

2681

100

162

1928

105

608

101

2723

102

161

1929

112(!)   

642

106

2629

98

161

Év

Összes pénz­  mennyiség

%­ban

Valódi  pénzmennyiség

Tervezett     pénzmennyiség

1927

5003

100

100

100

1928

4973

99,4

99,4

103

1929

4865

97,2

97,2

106,1

Szemügyre kell vennünk ezt a táblázatot, hogy megértsük, mi okozta 1930. júliusáig  az árszínvonal 161­ről 152­re való esését; azt a  deflációs válságot, amelynél súlyosabbat el sem tudunk képzelni. Míg a pénzmennyiségnek 100­ról 106­ra kellett volna emelkednie ­aminek  előfeltétele a mindig azonos forgási sebesség! ­ 100­ról 97­re     süllyedt, anélkül, hogy bárki bármit tett volna a csökkenés megállítása  érdekében. Az, hogy így az előállított áruk 1/1 l­e nem talál vevőre, azaz felkínált pénzre, jól látható. Az igények mindig megvannak, de a  vásárlást létrehozó kereslet, ti. a forgó, kínálatban résztvevő pénz hiányzik ilyen esetekben  ­ minden 11. esetben. Hogy akkoriban  nem  kerültük el a válságot ­ ahogy 1923 óta elkerültük ­, abban nagy szerepet játszott mindenekelőtt Benjámin Strong, a New York­i Federal  Reserve   Bank   elnökének,   az   USA   FR   bankjainak   12   elnöke   közül   a   legfontosabbnak   a   halála.   1923­tól   Strong   mindig   megpróbálta,  amennyire csak lehetett, a bankjegy mennyiséget  az  árunövekményhez  igazítani  úgy,   hogy  az árszínvonal stabil maradjon. Strong már  1923­ban azt írta a "Colliers Weekly" c. újságban, hogy a legtöbb vitát a munkás és a vállalkozó között az emelkedő árak okozzák: "Az árak  stabilitása nem alapfeltétele az ipari és nemzeti biztonságnak? Henry Forddal együtt azt hiszem, hogy az, amit munkásságunk nagy tömege  legjobban kíván, a munkahelyek biztonsága, stabil vásárlóerővel összekötött megfelelő bérrel." 1926. február 20­án Strong az amerikai képviselőház előtt szó szerint így nyilatkozott: "Nézetem szerint eljött az az idő, amikor az USA kongresszusának, amely a pénzverés és a pénzérték szabályozásának jogát átvette, a dollár  vásárlóerejének stabilizálását illetően magyarázkodnia kellene: a körülmények minden vonatkozásban megérettek erre." Strong vezérigazgató halálával azonban ezek az értékes gondolatok ismét elvesztek. Deflációs politika lett az uralkodó, ahogy 1920­tól  1922­ig is. Célja: az arany­fizetőeszköz újbóli bevezetése, módja: az áruk árszínvonalának süllyesztése és az arany átadása más országoknak,  hogy   a   nemzetközi   arany­fizetőeszköz   rendszerét   újra   bevezessék,   távlati   célja:   uralni   a   világ   árszínvonalát   és   ezzel   az   egész  ^világgazdaságot, valamint az infláció és a defláció kiváltásának lehetőségét úgy, hogy mindkettőn nyerjenek. Ha nincs arany­fizetőeszköz,  akkor senki nem válthat ki kedve szerint deflációt és csúcskonjunktúrát. Az inflációval a kevés pénzt megtakarítók, a munkások és alkalmazottak a takarékuk megbontására és felhasználására kényszerülnek. A  deflációval romba dőlnek az újonnan létesült kisüzemek, amelyek az élénk konjuktúra idején fejlődtek, és a nagyüzemek konkurrenciáját  képezték. Mindkét esetben a nagyok maradnak életben, és a kicsik kicsik maradnak, vagy egyre kisebbek lesznek. Az arany­fizetőeszköz  rendszerében értékesítési nehézség és munkanélküliség volt és maradt a gazdaság sorsa. Mesterkéltnek és hihetetlennek tűnhet fel, amit mondunk. Olvassuk el azonban "A világ koronázatlan királya, Morgan" című művet, vagy  tanulmányozzuk XI. Pius pápa enciklikáját, ami 1931­ben jelent meg, s amelyben ez áll: "Elsősorban az szúr szemet mindenkinek, hogy korunkban nem csupán a vagyon, hanem roppant hatalom és diktatórikus erő halmozódik fel  azon kevesek kezében, akik legtöbbször még csak nem is tulajdonosai, hanem csupán őrzői vagy kezelői a rájuk bízott értékeknek, és azzal  kedvük szerint bánnak. Ezt   a   hatalmat   legerőteljesebben   azok   gyakorolják,   akik   a   pénz   birtoklóiként   és   uraiként   a   kamathiteleknek   köszönhetően   hatalmas  befolyással rendelkeznek, és a pénzkölcsönzésben korlátlan urak. Ennek következményeként bizonyos tekintetben az egész gazdaságot éltető  vérkeringés fölött uralkodnak, és úgy manipulálják azt, hogy senki nem juthat levegőhöz, ha ők nem akarják." Aki azt hiszi, hogy itt talán a világtól elzárkózó, maguknak való emberekről van szó, akik csak arra képezték magukat, hogy az embereket  sanyargassák, az olvassa el Lincoln Steffens, az USA legjelentősebb tudósítójának emlékiratait, aki leleplezte a gazdaságban, politikában,  rendőrségi   ügyekben   tapasztalható   megvesztegetéseket   és   spekulációkat   művét   az   amerikai   egyetemeken   a   demokratikus   kapcsolatok  tankönyveként   és   olvasókönyvként   használják.   Azt   mutatja   be,   hogyan   viselkednek   bizonyos   tőzsdeemberek,   "amikor   egy   korszakot  egyszercsak az összeomlás fenyeget" — tehát a válság idején.     Lincoln Steffens ezt írja erről: "A   spekulánsoknak   megvolt   a   maguk   tiszta   öröme   az   összeomlás   idején,   nyereségre   tettek   szert,   és   boldogok   voltak.   A   tőzsde  környezetében, tudósítóként, az árzuhanás napjaiban mindenütt láthattam és érezhettem a spekulánsok túláradó örömét, és ez mindig újra  megdöbbentett, ugyanis minden, amit erre vonatkozóan olvastam, hallottam, vagy elképzeltem, azoknak a komor, sötét hangulatát fejezte ki,  akik veszteséget szenvedtek el. Természetesen nem hiányoztak a képből a szenvedők sem, akik részben a tőzsdén voltak érdekeltek, részben a  bankokban és alkuszügyletekben, többnyire azonban távol a színtértől — köröskörül az országban, a normális lakosság körében. Az alkuszok  számára az élénk piac általában jó üzletet jelent, akár ők, akár az üzleteik érdekeltek a tőzsdén, és akár emelkednek az árak, akár süllyednek.  Ami elsősorban érezhető volt, és amit le kell végre írni: örömteli izgalom, ami ezzel a pánikkal együtt járt." Unterguggenberger Wörglje a gazdasági világválság idején El tudjuk­e képzelni, mit jelent a község válsága egy olyan ember számára, mint Michael Unterguggenberger, aki a kisemberek válságos  helyzetét saját bőrén tapasztalta meg, és tudta, mit jelent ez azok számára, akik kizárólag a jövedelmükre vannak ráutalva, amely állandó  munka mellett is alig elég a megélhetéshez? Wörglnek akkoriban 4216 lakosa | volt. Mivel vasúti csomópont, a vasút igen sok embert foglalkoztatott: 1930­ban  310­et, 1933­ban  azonban csak 190­et. A munkanélküliek egyike a másik | után kereste fel korábbi kollégáját,  M aki  időközben  polgármester   lett,   hogy  segítséget kérjen tőle. A villamosításnak köszönhetően már  1929­ben  üzembe állították a wörgli erőművet. A sorban a kitzbücheli cementmű következett, ahol  1930­ban 45­60, 1933­ban 2 munkás dolgozott. Vegyük például a Zipf sörfőzdét: Anglia szociáldemokrata pénzügyminisztere, Snowden  1929­ben úgy válaszolt az angol alkoholtermelők egyik beadványára, hogy az államnak előnyére válna, ha mindannyiukat munkába állítaná,  és még jobb lenne, ha az állam költségére nyugdíjba mennének. Nem nyugdíjazta azonban őket. Unterguggenberger udvariasabb volt, és nem  mondta ezt, amikor  a  sörfőzde   1930­ban  regisztrált  33­37   munkásából fokozatosan 10­14 munkanélküliként jelentkezett nála. Jó példa a  cellulózgyár   is,   amely   1930­ban   még   360­410   munkást foglalkoztatott, és a háború előtt a nyersanyagot a bulvársajtó szerint Párizsba  szállította — ez az export teljesen megszűnt, és 1933­ban még 4 ember őrizte a leállított gépeket. A munkavégzőknek kb. 1/3­át kitevő  gazdálkodók már alig tudták értékesíteni a termékeiket, a lakosság másik 2/3­a, a munkások, alkalmazottak, kisiparosok többé vagy kevésbé  szintén megszenvedték ezt a kilátástalan helyzetet. A munkanélküliek, elsősorban a "végkielégítésben" részesültek nap mint nap egyre növekvő számban keresték fel polgármesterüket. 1932­ ben már 200­an kaptak végkielégítést, akik állami szegénységi segélyre szorultak. A munkanélküliek száma 1932 tavaszán kb. 350­re nőtt  csupán a tulajdonképpeni Wörglben, a közvetlen környékén 1500­ra. Habár Bécsben összeült a szövetségi kormány és a jegybank igazgatója, dr. Kieriböck, mégis tanácstalanul vették szemügyre a folyamatot: Év

Arany (Millió)

Bankjegy (Millió)

1926 1928 1930

53 169 214

974 1067 1090

­ 9  ­

Létfentartási költségek  1929= 100 92,8 97,3 100.0

Munkanélkliek 177 182 243

1932 1933

149 189

914 952

97,3 94,8

378 370

Az aranykészlet, amit azután 1938­ban Kienböck átadott a náciknak, jól állt, de egyébként semmi más nem emelkedett, csak a  munkanélküliek száma. A pénzkörforgás az árukínálathoz és a munkalehetőséghez viszonyítva gyengült, ezzel süllyedtek az árak és  növekedett a munkanélküliség. Unterguggenberger tanulmányozza  Silvio Gesell ”A természetes gazdasági rend” című művét Olvasta újra és újra. "Gazdasági válság, tehát értékesítési nehézség és munkanélküliség, gyorsuló tendenciával, csak csökkenő árak mellett fordulhat elő.... A gazdaság csak akkor tud válság nélkül fejlődni, ha az árak tartósan és nagy mértékben (évente legalább 5%­kal) emelkednek. — Hogyan  lehetne a gazdasági válságot elkerülni? Az okok magyarázata már azt a feltételt is megjelöli, amelyet teljesíteni kell a gazdasági nehézségek  leküzdéséhez. »Az áraknak soha, semmilyen körülmények között sem szabad esniük. Ennek a feltételnek teljesülnie kell«." Unterguggenberger,   Wörgl   polgármestere   fontolóra   vette   ezt,   ahogy   néhányan   az   évek   folyamán.   —   Vajon   dr.   Kienböck,   prof.   dr.  Bachmann, dr. Schacht is? Dr. Schacht, a Német Birodalmi Bank igazgatójaként már 1927­ben ezt írta éves jelentésében: "Egy ország fizetőeszközének körforgását a gazdasági tevékenység mértékével kiegyensúlyozott viszonyban kell tartani. — A fizetőeszköz  forgásának próbaköve az általános árszínvonal alakulása." 1933­ban Schacht széles nyilvánosság előtt a következőt mondta: "A deflációs politika a német munkásság 1/3­át az utcára küldte! — Ha nem akarjuk megismételni azt a tragédiát, hogy az egyik oldalon a  gabonát a tengerbe dobják és a kávét elégetik, míg a másik oldalon emberek 'k milliói éheznek és fáznak, akkor óvakodnunk kell az újabb  deflációs intézkedésektől!" Most követeli a defláció felszámolását, a pénzfelhalmozás megakadályozását, amikor már nyakig vagyunk a válságban? Úgy látszik, a  világon sokkal több politikus van, mint amennyi hely a parlamentben ­ ­ ezért a jegybankokba és a közigazgatásba fészkelik be magukat.  Ábrahám   Lincoln   szerint   ugyanis:   "A   politikus   olyan   ember,   aki   soha   nem   a   gyökerénél   ragadja   meg   a   problémát,   hanem   a  következményeinél, és soha nem is küzdi le a kiváltó okot ­ ­ mert nem akarja magát feleslegessé tenni!" Sok minden szükséges ahhoz, hogy a gazdasági válságot okozó tényezőkkel megküzdjünk: egy okos ember, aki mindent megfigyel és  következtetéseket von le; jószándékú tenniakarás; a körülményeknek megfelelő hozzáállás; valamint hogy megnyerjük  mindazokat,  akik  segíteni tudnak. A döntő tényező azonban mindig a segítő szándék és a felelősségvállalás. Michael Unterguggenbergerben megvolt a segíteni akarás és súlyos felelősséget vállalt. Egyik   helyről   a   másikra   ment,   hogy   nézeteit   és   céljait   ismertesse,   ami   nehéz   feladatnak   bizonyult.   Sokszor   majdnem   kétségbeejtette  egyesek nehézfejűsége azután az lepte meg, milyen gyorsan fogja fel és fogadja el valaki más a gondolatait. Végül leszokott arról, hogy előre  felbecsülje, ki hogyan fogadja majd az ötleteit: gyakran teljesen más történt, mint amire számított. Egy köztiszteletben álló konzervatív ember  például, akitől szinte félt, azonnal igent mondott, és megbízható támogatónak bizonyult. Volt viszont egy pártember, aki ellenállt, mint egy  öreg   szamár,   és   nem   lehetett   felnyitni   a   szemét,   miközben   ugyanazt   az   irányzatot   képviselő   kollégája   rögtön   tűzbe   jött,   és   nagyon   jó  segítőtárssá vált. Ha Unterguggeribergert kétségek gyötörték, akkor mereven maga elé nézett és gondolataiba mélyedve hosszú ideig szinte  álmodott aztán hirtelen felpillantott, mintegy alvásból ébredve, körülnézett és így szólt: "mégiscsak folytatni kell!" — és újra munkához látott. A wörgli jóléti bizottság döntő ülése Hosszas előkészületek után a polgármester a bizottság minden egyes tagját meghívta az ülésre, ami 1932. július 5­én zajlott. A tudósítás  szerint jelen voltak: Michael Unterguggenberger polgármester, az osztrák vasutak nyugdíjas revizora; Josef Gollner alpolgármester, kereskedő; Josef Ralser  alpolgármester,   vasúti   tisztviselő;   ifj.   Jákob   Astner   gazdálkodó   és   Johann   Astl   tartománygyűlési   képviselő,   villanyszerelő,   községi  tanácsosok; Franz Danek kereskedő; Alois Endl pincemester; Anton Graus gazdálkodó;  Anton  Kogler  vasúti  tisztviselő;  Oswald  Koller  műszerész; Péter Lanziner nyugdíjas vasúti tisztviselő; Sebastian Mitterer pékmester; Rosalia Nestler, vasúti tisztviselő neje, Georg Opperer  nyugdíjas adjunktus; Johann Payr gazdálkodó; Franz Pick vasúti tisztviselő; Martin Pichler tartománygyűlési képviselő, szabómester; Thekla  Sittenthaler,   vasúti   tisztviselő   neje;   Dr.   Georg   Stawa   nyugdíjas   pénzügyi   főtanácsos;   Max   Steiribacher   magánszemély;   Johann   StraJier  gazdálkodó; Cristian Wascher asztalosmester; Fanny Weinmayr, vasúti tisztviselő neje. A polgármester bevezetésképpen rövid összefoglalásban ismertette a község pillanatnyi helyzetét: "A szűkebb községben 400 munkanélküli van, ebből több, mint 200 végkielégítésben részesült; a járásban 1500 munkanélküli él. 1,3 milliós  tartozásunk Innsbruck város takarékpénztára felé többé nem kamatozik. 1931­ből van még 50 000 schilling kamathátralékunk. A község  egyetlen követelése az adókintlévőség, ez 193l­re vonatkoztatva 118 000 schilling. Most, 1932­ben szinte lehetetlen ebből valamit behajtani.  A kintlevőségek miatt a községnek a tartományi kormánnyal és az állammal szemben is hátraléka van. Mindkét testület osztalékot számít fel a  községre jutó tartományi és állami adókra. Ezért semmit nem fizetnek ki a község számára, ha a községnek nincs adóbevétele, úgyhogy a  községnek erről a bevételi forrásról is le kell mondania. A községi adók az első félévben 3000 schillinget hoztak. A község helyzete egyre  rosszabb lesz, mivel senki nem tudja fizetni az adókat. A munkásnak az utolsó   megtakarított   fillérjeit   kell   felhasználnia.   A   helyi  takarékpénztár pénzhiánnyal küzd. Az árveréseken nincsenek vásárlók, mert mindenki az árak további süllyedésére számít. Minden fizetés  elakad. A munkanélküliek száma ilyen körülmények között napról napra nő. A helyzet tehát kilátástalan.” A polgármester erre való tekintettel Wörgl mezőváros jóléti bizottsága elé terjesztette javaslatai következő ismertetését, amelynek részletei  nem voltak ismeretlenek, mivel számtalan beszélgetése során már többször tárgyalt róluk: Segélyprogram "A lassú pénzkörforgás a látható gazdasági bénulás fő oka. A pénz, mint csereeszköz, egyre inkább kicsúszik a dolgozó emberek kezéből.  Elszivárog a kamatcsatornákon, és azon kevesek kezében gyűlik össze, akik a pénzt már nem juttatják az árupiacra, hanem a spekuláció  eszközeként   visszatartják.   Mivel   a   pénz   a   termelés   gépezetének   nélkülözhetetlen   kereke,   a   nagy   összegek   néhány   kézben   történő  felhalmozódása óriási veszélyt jelent a zavartalan termelőmunkára nézve. Minden pénzraktározás árufelhalmozáshoz és munkanélküliséghez  vezet.   A  gazdasági viszonyokban tapasztalható  bizonytalanság  a pénzzel  rendelkezőt   óvatosságra  készteti,   a  pénzt   nem  adja  ki  többé  a 

­ 1 0  ­

kezéből,   vagy   csak   nagyon   kelletlenül,   és   minden   pénzbefektetéssel   szemben   bizalmatlan.   A   pénzkörforgás   így   lelassul,   az   áru   és   a  szolgáltatások mennyisége csökken, és az emberek élettéfit elsodorja a gazdaság örvénye. Ha ez az állapot tartósan fennmarad, akkor megbénul a nép élelmezése, a béke és a jólét összeomlik. Népek és államok egészét fenyegeti  ezáltal a hanyatlás. Mivel a világot mi egyedül nem tudjuk megmenteni, legalább útmutatást szeretnénk adni. A Nemzeti Bank lomhán és  lassan forgó pénzét Wörgl község területén  olyan forgóeszközzel kell helyettesíteni,  amely  a saját rendeltetését forgóeszközként jobban  beteljesíti, mint a szokásos pénz. Bocsássunk a forgalomba háromféle (1, 5, 10 schilling) névértékben kiadott munkaelismervényt. A község  adja ki ezeket, a magánszemélyeket pedig meg kell nyernünk, hogy a munkaelismervényeket meg­vásárolják, és a jövőben lehetőleg minden  fizetést a községben azzal intézzenek. Ahhoz, hogy a gazdasági életet a községben újra fellendítsük, egy még meghatározandó és elkészítendő  terv szerint a közmunkák elvégzéséhez és fizetéséhez is a munkaelismervényeket fogjuk felhasználni." Politikai mestermű A polgármesternek az egyes bizottsági tagokkal folytatott előzetes  megbeszélései hosszú vitát takarítottak  meg. Az emberek  pontosan  tudták, miről van szó. Végül mindannyian hozzájárultak a javaslathoz. "A redukált pénz segített ennek a túlpolitizált Ausztriának elkerülni azt a sorsot, hogy politikummá váljon: a redukált pénzt érintő összes  határozatot mindenkor egyhangúlag, az összes párt támogatásával hozták meg." "Nemcsak  az összes  párt" ­  így egészítette  ki  és helyesbítette  svájci kollégája,  dr.  Alex   von  Murait  szavait   a  bécsi  Hans   Burgstaller  szerkesztő a svájci újságokban közölt híradás szerint ­"hanem az összes világnézet is." Az "Hlustration" című ismert párizsi képes újságban 1932. szeptember 9­én megjelent egy részletes riport a mérnöki diplomás Claude  Bourdet tollából, aki többek között a következőt írta: "Nemcsak   a   helység   legismertebb   kereskedőit   nyerték   meg   a   forradalmi   program   számára,   hanem   a   helyi   katolikus   plébánost,   és   a  Heimwehr parancsnokát, egy régi katonai mentalitással rendelkező meggyőződéses reakcióst is. — Igazi "Nemzeti Unió" jött létre." A politikusok bizonyos fajtája jelentette az egyetlen kivételt: "A szocialista pártvezérek Tirolban, ahogy mindenhol, mereven elutasítják a  szabadpénz­tanokat, és a polgármesterre gyakran nyomást gyakorolnak, hogy álljon el ettől a pártprogramban nem tervezett bizonytalan  kimenetelű pénzredukálástól. Unterguggenberger azonban nem hagyja, hogy bármit előírjanak neki." Nincs   vajon   egy   kis   halk   irónia   a   berni   vallásszociológus,   Murait   szavaiban?   Jogos   lenne.   A   szociáldemokraták   valóban   különösen  cselekedtek,   amikor  a  tőke   számára  a   munka kizsákmányolását örökre biztosító pénz sztrájkja ellen ezeket az intézkedéseket tették. A  szemrehányás azonban nem jogos, amennyiben csak a szocialisták ellen irányul, ugyanis a polgári beállítottságúak még inkább felelősök: ők,  mivel a tőkesztrájkot a munkával szemben soha nem tudták megtörni, szabaddá tették az utat a kommunisták előtt a proletariátus fölötti  diktatúrához, ami felváltotta a pénzeszsák diktatúráját ­ ­ ahelyett, hogy a pénzügyeket rendbe hozták volna és a polgári államot az általános  árszínvonal megszilárdításával megalapozták és egyidejűleg a sztrájkoló tőke bilincséből kiszabadították volna. A második ülés — az ügyrend A következő ülést július 5­én tartották. Megállapodtak egy bizonyos ügyrendben, amely a következő pontokból állt, és amit később még a  községi tanács is ­ egyhangúlag! ­ jóváhagyott: 1.  A Wörglben uralkodó válság elhárítására vállalkozó wörgli nők és férfiak összefognak a közös cél elérése érdekében. 2. A   segélyprogramot   a   jóléti   bizottság   hajtja   végre,   és   a   község   felügyeli.   A   segélyprogram   eszközeként   a   jóléti   bizottság  munkaelismervényeket bocsát ki, amelyeket a résztvevők fizetésképpen adnak és vesznek át. 3.  Résztvevőnek számít, aki fizetésképpen munkaelismervényeket ad ki és fogad el. 4.  A munkaelismervényeket a községi pénztár veszi át megőrzésre, ahol azokat a hivatali órákban teljes névértéken meg lehet vásárolni,  és   a   névérték   (a   munkavégzés   értékének   megfelelő   összeg)   2%­át   kitevő   levonás   ellenében   mindenkor   vissza   lehet   váltani.   A  munkaelismervények ezen kívül a wörgli takarék­ és kölcsönpénztárnál is mindig kaphatóak és eladhatóak. 5. A jóléti bizottság és a községi tanács választ l­l megbízottat, akik a polgármesterrel együtt irányítják a segélyprogramot. 6. A munkaelismervények példányszámát a mindenkori igényeknek kell meghatározniuk. Első alkalommal háromféle ­ 1, 5, 10 schilling  ­ névértékű munkaelismervényt bocsátunk ki, fajtánként 2000­2000 darabot, összesen 32 000 schilling értékben. 7.  Az egyes fajták színei: az 1 schillingé sárga, az 5 schillingé kék, a 10 schillingé piros. A polgármesteri hivatal minden  darabot  ellenőrző pecséttel lát el, ami nélkül egyetlen darab sem hozható forgalomba. A pecsét nélküli darabok érvénytelenek. 8.  A   munkaelismervényeket   havonta   a   névérték   1%­át   kitevő   rendkívüli   illeték   terheli,   amelyet   a   tulajdonosnak   a   hónap   elején  felragasztott megfelelő értékű bélyeg formájában kell lerónia. Azokkal a szelvényekkel, amelyeken a továbbadáskor nincs rajta az  illetékbélyeg, csak a hiányzó illetékbélyeg értékével csökkentett összeg ellenértékeként lehet fizetni. 9. A wörgli segélyprogramban való részvétel önkéntes. A jóléti bizottság 1932. július 5­én, a községi tanács július 8­án egyhangúlag jóváhagyta." Ezzel megkezdődhetett a "munkaértékszelvények" kiadása, a kísérlet a pénzsztrájk megtörésére. A  wörgli  program  megbízottjai  Riedelsberger   egyházi   tanácsos, helyi   plébános   és   dr.   Slawa  községi   tanácsos   lettek,   két   megbízható,  tekintélyes és megfontolt férfi, akik általános tiszteletnek örvendtek. A   felvilágosító   munkát   a   következők   vállalták:   Johann   Astl   képviselő,   Federer   iskolaigazgató,   Gollner   alpolgármester,   Hans   Kirschl  kereskedő, Ernst Marchesani kávéháztulajdonos, Johann Riedhardt kereskedő, Stricker polgári iskolaigazgató, Martin Pichler képviselő és  Komád Schwingshackl kereskedő. A "Wörgler Nachrichten" szerkesztője, Hans Burgstaller a lapban cikket közölt az akcióról, és később megjelentette az első ismertető  füzetet. A wörgli pénzkiadás Most már ki lehetett adni a pénzt, 32000 schillinget, 2000­2000 db 1, 5 és 10 schillinges névértékben. Már   azelőtt,   hogy   az   új   fizetőeszköz   a   j<   került   volna,   az   osztrák   Nemzeti   Bank   panaszt   emelt,   és   azt   állította,   hogy   amit   kiadni  szándékoznak, az pénz, így megsérti a bankjegy­monopóliumot, ami kizárólag a bécsi Nemzeti Bankot illeti meg. Wörgl polgármestere azt  válaszolta, hogy ez nem pénz ­ csak munkaelismervény. Mosolygott magában, mert tudta, hogy ha a "pénz" fogalmáról vita indul, akkor az  összes teoretikus ráveti magát a témára, és soha nem fognak megegyezni abban, hogy mi is a "pénz", és hogy a "munkaelismervény" pénz,  vagy nem pénz. Addig is forog a vitatott fizetőeszköz Wörglben! ­ ­ Es ez így is volt. A község 1932. július 31­én a jóléti bizottságtól megvásárolta az első 1000 schillinget és azzal fizette ki a béreket. A jóléti bizottságtól  átvett   1000   schillinget   átutalták   a   helyi   takarékpénztárnak,   egy   Raiffeisen­pénztárnak.   A   szelvények   eladása,   a   "pénzkiadás"   a   községi  hivatalban történt, a beváltás a takarékpénztárban, a szabályzatnak megfelelően.

­ 1 1  ­

Örömteli siker Az első bérek és fizetések 1000 schillinges összege szinte még aznap visszatért a községi pénztárba: a lakosok adókat fizettek! A harmadik  napon futva érkezett valaki a polgármesterhez és kiabált: "Polgármester úr! A munkaelismervényeinket hamisítják! Csak 1000 schillinget  adtunk ki, és már 5100 schilling adóhátralékot fizettek ki! Valaki lemásolta a szelvényeket!" Unterguggeriberger elnézően mosolygott. Tudta,  hogy más, képzettebb emberek is el fogják követni ugyanezt a hibát. Azt azonban, hogy egy osztrák udvari tanácsos, az innsbrucki egyetem  közgazdasági fakultásának docense, prof. dr. Bundsmann Wörgl község sikerét "blöff1­nek minősíti,  mivel nem érti, hogyan lehet 1000  schillinggel 5100 schilling adót fizetni — a wörgli polgármester egy pillanatig sem gondolta! Nem akarunk azonban a dolgok elébe vágni. A munkaértékszelvényeken befolyó összes schilling azonnal felhasználásra kerül ismét egy  számla befizetéséhez ­ így megint rögtön ott van ­ és ismét útra kel: ennek a pénznek a sztrájkolása büntetéssel jár! Ausztriában a Nemzeti Bank akkoriban éves átlagban 914 millió schillinget tartott forgalomban  a 6 millió lakosra, ami fejenként 153  schillinget jelentett. Amikor Wörglben a legtöbb munkaértékszelvényt adták ki, az 7483 schilling  volt. vagyis fejenként nem egészen 2  schilling. Ez a fejenként 2 schilling azonban Wörglben 1932­ben és 1933­ban több bevételt és keresetet teremtett, mint az osztrák Nemzeti  Bank   153  schillingje.   Miért?   Mert  ez   olyan   pénz   volt,   amely   az   embereket   arra   késztette,   hogy   arra   használják,   amire   való:   fizetésre,  pénzügyek intézésére, cserére. A szabad pénz és a kísérlet egyik ellenzője, A. Hornung bosszúsan és kelletlenül ezt adta hírül: "A kiadott  szükségpénz legnagyobb része már néhány nap múlva ismét a községi pénztárban  volt, és a község  újra felhasználhatta a  fizetésekhez. A községi pénztárnak ezzel lehetősége nyílt arra, hogy a munkaelismervények visszaáramlásának mértékében fizesse esedékes  tartozását   a   község   lakosainak.   A   pénz   tőlük   is   hamarosan   visszaérkezett,   az   adó­   és   illetékhátralékok   ellenértékeként,   tehát   úgy  számolhatunk, hogy az 1600 schilling szükségpénz kb. hetente kétszer átfolyt a községi pénztáron." Hetente kétszer: ez azt jelenti, hogy évente 104­szer ­ tehát egyetlen schilling a munkaértékszelvényen évente 104 schilling adót egyenlített  ki. Eközben ráadásul kézről kézre járt, és árukat, illetve régi adósságokat fizetett. Ezt azonban nem értik az aggodalmaskodók, sőt néhány  tudós sem. Mindazonáltal hozzájárultak a kortársak szórakoztatásához, amikor azt mondták, hogy 1000 schillinggel hamis pénz nélkül nem  lehet 5100 schillinget az adópénztárba befizetni, és 7440 schillinggel nem lehet 100 000 schillinget előteremteni munkahelyek létrehozására. Kétségtelen: a szokásos pénzzel valóban nem megy és nem ment — a szabadpénzzel azonban igen. A wörgli jóléti bizottság bankjegykimutatása A jóléti bizottság a következő ősszegeket juttatta munkaszelvényeken a községi pénztárba: 1932. 7.31.            1600 1932. 8. 6. 500 1932. 8. 6.   100 1932. 8. 20.           2300 1932. 8. 28.           1300 1932. 9. 2.           1500 1932. 9. 17.           1200 összesen:            8500 ATS                  Ezt a végösszeget nem egyszer használták fel, ahogy a következő kimutatásból kiderül Év 1932

Hó aug. szept okt. nov. dec.

Elején

Év 1933

Hó jan. febr. márc ápr. máj. jún. júl. aug. szept

Elején

1 537 5 849 310 6 879 5 943

Végén

5 849 310 6 879 5 943 6 003

Legmagasabb érték Legalacsonyabb érték 5 849 1 518 7 272 106 6 879 56 7 443 5 208 6 003 5 024

Közép érték 3 675 3 375 3 525 6 350 5 725

6 112 5 900 5 862 5 725 5 968 6 016 6 068 6 141 5 844

Legmagasabb érték Legalacsonyabb érték 6 112 3 599 6 112 5 342 5 950 4 848 5 979 5 425 5 977 4 946 6 151 5 272 6 077 4 978 6 141 5 008 6 141 5 340

Közép érték 5 450 5 650 5 625 5 750 5 675 5 875 5 800 5 825 5 825

Végén 6 003 6 112 5 900 5 862 5 725 5 968 6 016 6 068 6 141

Milyen nevetséges ­ gondolja az a polgár, aki semmit sem sejt a pénz forgási sebességének a gazdaságban betöltött jelentős szerepéről ­,  milyen nevetségesen kicsik ezek az összegek! Mennyi minden válik azonban lehetővé általuk! A községbe befolyó hátralékok segítségével,  amelyeket most be tudnak fizetni, a munkanélküli segélyből és az állam rendkívüli hiteléből származó 12 000 schilling összegű hozzájárulásokkal mehetett végbe a tervezett  munkahelyteremtő program. Az eredetileg előirányzott összegeket még túl is lépték. Hans Burgstaller így tudósít erről: "Az   első   tervbe   vett   építkezés   1932.   július   11­én   kezdődött.   Ez   a   Jahnstraűe   és   a   Brixentalerstralie   csatornázását,   a   felső   és   alsó  BahnhofstraJie, a SchachtnerstraBe és a Kirchplatz útépítési munkáit, valamint a Jahnstrafie,  Bachnhofstralie és Kirchplatz aszfaltozását  foglalta magába. A munkákat 1932. október 29­én fejezték be. Az összes ráfordítás: 31 222.42 schilling A   második   építési   program   a   Schachtner   és   a   Brixentalerstralie   aszfaltozását,   a   Premstralie   kiépítését,   valamint   a   cső­   és   szegélykő 

­ 1 2  ­

előregyártását ölelte fel. Az összes ráfordítás:

43 385.61 schilling

Ezeken a munkákon kívül még elvégezték: ­ a Premstralie és a polgári iskola bejáratának aszfaltozását, 1618 schilling ­ különböző utcák és utak építését a falun kívül, 6770 schillling ­ a Községház és Népiskola csatornázását, 1201.10 schilling Az utcák és utak normális karbantartási munkái, amelyeket a rendkívüli munkák keretében végeztek el, 9000 schillinget tettek ki. Egy új síugrósánc építésére 500 munkaműszakot fordítottak, szükségkonyhát létesítettek, egy mosodát és fafeldolgozót községi malommá  építettek át. Ezeknek a munkáknak az építési költségei kb. 4 000 schillinget tettek ki. A "szükségmunkák" további eredménye  a vasúthoz vezető utca átalakítása,  amely  kibővített  formájában,   az újonnan   kiépített   modern  világítással, és a körülötte elterülő parkkal minden Wörglbe látogató előtt már a megérkezéskor ékesszólóan dicséri a wörgli akciót. Ezek a  munkák 5000 schilling ráfordítást igenyeltek, a szükségmunkákra fordított teljes összeg tehát: 102 197.13 schilling volt. Ezeknek   a   munkáknak   a   bérkifizetései   kizárólag   munkaértékszelvényeken   történtek,   amelyek   a   községtől   az   építőmesterhez,   az  építőmestertől a munkáshoz, a munkástól a boltoshoz vagy az iparoshoz vándoroltak, majd ismét vissza." Dr. Alfréd Hornung ezt nem akarta elfogadni. Úgy találta, hogy ez az egészen valószínűtlen siker a "redukált pénz csekély körforgásának"  tudható be. Hornung ugyanis, ahogy a régi idők valutaspecialistái is mindig, összekeverte a pénzállományt a pénzforgással. Ahhoz, hogy egy  adott év pénzállományát megkapjuk, csupán a jegybank kimutatását kell ismernünk ­ ­ ahhoz viszont, hogy a pénzforgást megállapítsuk, ezt a  pénzállományt   meg  kellene   szoroznunk annyival,   ahányan  ugyanabban  az  évben  ebből   az  összegből   részesültek.   Itt  csak   feltevésekkel,  megfigyelésekkel   és   megállapításokkal   dolgozhatunk.   Hornung   maga   írja.   hogy   a   munkaértékszelvények   átlagosan   hetente   kétszer  visszafolytak a községpénztárba. Ha eközben még háromszor, tehát hetente hatszor gazdát cseréltek, akkor minden schilling hat további  fizetési műveletben vett részt, összesen tehát hetente nyolcban, vagyis évente 8*52 = 416 ­ban ... A Svájci Nemzeti Bank vezérigazgatóságának elnöki tisztjét évekig betöltő prof. dr. Bachmann a zürichi főiskolán tartott előadásán úgy  értékelte, hogy a frank, mint a nép kezében lévő fogyasztói pénz, évente kb. 200­szor cserél gazdát. Látjuk, hogy a wörgli fizetőeszköz  csereteljesítményét több, mint kétszer annyira kellett becsülni, mint a normálisan forgó frankét. Az osztrák schilling azonban 1932­ben még  csak nem is forgott normálisan, hanem minden olyan személynek a kezében maradt, aki nem feltétlenül kényszerült azonnal kiadni, és további  árcsökkenésre várt! Hogy milyen nagyok lehetnek a különbségek, kiderül a svájci Nemzeti Bank adataiból, amely 1 franknak a bank zsírószámláján való  időzését dokumentálja: az áremelkedés éveiben 1910/13­ban és 1927/29­ben 0,6 ­ 0,8 nap, a várva várt árcsökkenés éveiben 1932­ben (!) és  1938­ban   18,5   ­   30,0   nap   (!)   !   A   forgási   sebességek   viszonya   tehát   1:50!   Más   szavakkal:   a   "pénzkörforgás",   ahogy   a   figyelmetlen  bankszakemberek       és       közgazdászok       az       ország pénzállományát jelölik, ötvenszeresére változhat anélkül, hogy ez a statisztikai  adatokban kifejeződne! A közgazdászok, akik Wörglről írtak, megállapították, hogy az Osztrák Nemzeti Bank bankjegyállománya Bécsben 1932­ben minden egyes  osztrákra vetítve 153 schillinget tett ki, míg az 1932. augusztusától 1933. szeptember 15­ig eltelt 12,5 hónap közepén a wörgli lakosság  körében fejenként átlagosan csak 5490 schilling forgott a munkaértékszelvényeken, fejenként tehát legfeljebb 1,3 schilling. 1 Ha azonban 1  figyelembe vesszük, hogy ezek a munkaszelvények forogtak, míg az osztrák állami pénz további árcsökkenésre várt, akkor más színezetet  nyer az egész dolog. Az 5490 schilling, ha évente 416­szor gazdát cserél ­ ami így is van ­13,5 hónap alatt schillingenként 464 schilling  értékű áru­illetve munkaerőcserét vagy fizetési műveletet közvetít. Ez az 5490 schilling szabadpénz tehát 2 547 360 schilling! Ezt a valódi pénzforgást nevezi Hornung "csekély"­nek! Ha összevetjük a wörgü  jóléti bizottságnak a szabadpénzzel összefüggő tevékenységét az Osztrák Nemzeti Bank, dr. Kienböck és az általa létrehozott "Egyesülés az  egészséges fizetőeszközért" a munkát és a pénzforgást akadályozó tétlenségével, akkor a következő képet kapjuk: Hónap 1932. aug. szept. okt. nov. dec. 1933. jan. febr. márc. ápr. máj. jún. júl. aug.

Bankjegyállomány 915 902 9031 880 914 872 859 919 912 898 893 903 900

Árszínvonal

107 108 108 107 107 106 104 104 105 106 105 105

Munkanélküliség X 1000 334 345 370 410 450 478 480 456 423 392 381 375 366

Németországban   a  bankjegyállomány   ugyanebben   az   időben   3817­ről   3625   millióra   süllyedt,   az   árszínvonal   pedig   120­ról   119­re.   A  munkanélküliek   számát   nem   lehet   pontosan   megadni,   mert   a   statisztika   a   végkielégítésben   részesülteket   nem   öleli   fel.   Svájcban   a  bankjegyállomány  1961­ről 1419 millióra  süllyedt,  az  árszínvonal  137­ről 13l­re, a  munkanélküliek   száma   a  defláció   következtében   az  alkalmazottak 7,6%­áról 7,8%­ra, vagyis 1932­től 33­ig 54 366­ról 56 867­re... Wörglben viszont ugyanebben az időszakban"  25%­kal csökkent & munkanélküliek   száma!   Ez   az  adat  pedig   nem  is   a  polgármesteri  hivataltól, hanem dr. A. Hornungtól származik! A wörgli pénz 'fedezete' Hogy az aggodalmaskodókat már jó előre megnyugtassa, az okos polgármester mindenkit biztosított, hogy a kiadott pénz "100%­osan  fedezett" lesz. A segélyprogram megbízottjait arra kötelezték, hogy a szükségpénzt készpénz ellenében a községi pénztárnak leadják. Ezt a  készpénzt külön számlára kellett befizetniük Wörgl Raiffeisen pénztáránál.  A kedves  olvasóvalószínűleg úgy gondolja, hogy ez a pénz ott  maradt, ahogy a bankjegyek fedezete is valószínűleg ott maradt. Alex von Murait azonban elárulja: "Ahogy ennek a pénztárnak az igazgatója közölte velem, ezt a pénzt látraszóló váltó formájában 6%­os hatalmas kamatlábbal kölcsönzik  tovább megbízható nagyvállalkozóknak." A továbbiakban így tudósít: "Ez a 6% a községpénztárba folyik, mivel a helyi takarékpénztár a 

­ 1 3  ­

munkájáért semmilyen díjazást nem kér, a község számára szükséges vállalkozásról lévén szó." Ebből adódik, ami dr. A. Hornungnak és minden tudósnak elkerülte a figyelmét, hogy ezen a módon a pénz, amit a fedezetre biztosítottak,  háromszorosan forgott: munkaértékszelvényként, váltóként és váltó ellenében kölcsönözhető pénzként ami méginkább megmagyarázza, miért  lendült fel Wörgl gazdasági élete ebben az időszakban olyan hihetetlen mértékben! Mit mondanak a szemtanúk? A Zürichi Szövetségi Műszaki Főiskola mérnöke, Claude Bourdet "A gazdaság új Mekkája — Wörgl, avagy a redukált pénz" címmel a  párizsi "Illusztráció" 1933. szeptember 9­i számának 56/57. oldalán tudósítást jelentetett meg a Wörglben történtekről: "1933.   augusztusában   látogattam   Wörglbe,   tehát   pontosan   egy   évvel   a   kísérlet   kezdete   után.   Pártatlanul   el   kell   ismernünk,   hogy   az  eredmény csodával határos. A korábban borzalmas  állapotot mutató utcák most autóutak; a polgármesteri hivatal már restaurált,  szépen  kicsinosított, elragadó kis házikó, virágzó muskátlikkal. Uj betonhíd viseli büszkén a feliratot: "épült 1930­ban, szabadpénzből!" Mindenütt  láthatunk olyan új, modern világítótesteket, mint a Silvio Gesell utcán. A munkások, akikkel a számos építési területen találkoztunk, egytől  egyig fanatikus szabadpénz­pártiak. Voltam a boltokban: mindenhol ugyanolyan értékben fogadják el a munka­elismervényt, mint a hivatalos  pénzt.   Az   árak   nem   emelkedtek.   A   wörgli   kísérlettől   többen   elvitatták   a   tőkeképzés   lehetőségét,   és   csak   az   adófizető   álcázott,   újfajta  kizsákmányolását látták benne. Itt egy kis tévedés van. Emberemlékezet óta nem éltük meg, hogy az adófizető nem tiltakozott utolsó erejével,  ha elvették a garasait. Nos, Wörglben senki nem tiltakozik. Ellenkezőleg: mindenki előre fizeti az adóját, lelkesedik a kísérletért, és keserűen fájlalja hogy a Nemzeti  Bank megakadályozza az újabb bankjegyek kiadását. Lehetetlen, hogy Wörgl helyzetének általános javulását csupán egy új "adóformának"  tekintsük. Inkább azon az állásponton lehetünk a polgármesterrel együtt, hogy az új pénz messzemenően jobban ellátja a funkcióját, mint a  régi. A 'szakértőkre' bízom, hogy megítéljék, felléphet­e infláció c100%­os fedezet' ellenére? Az árdrágulás, az infláció első jele, semmilyen  módon   nem   észlelhető.   Ami   a   spórolást   illeti,   azt   mondhatjuk,   hogy   az   új   pénz   a   pénzfelhalmozó   kárára   támogatja   a   tulajdonképpeni  takarékoskodást. Nagyon előnytelen lett a pénz 'bezárása', de az értékcsökkenést el lehet kerülni, ha a pénzt egyszerűen a takarékpénztárba  visszük. Wörgl a világ minden tájáról érkező közgazdászok zarándokhelyévé vált. Azonnal fel lehet ismerni őket tudós allűrjeikről, amikor Wörgl  szépen gondozott utcáin vagy a vendéglők teraszain vitatkoznak Wörgl lakosai örömmel fogadják őket, új hírnevükre büszkén." Tanulságos a berni Városi és Kantontanács egyik tagjának, Fritz Pfisternek a beszámolója, aki egy tanárral együtt üzlettulajdonosoktól és  más személyektől tudakozódott az új pénzről, és a helyszínen pontosan feljegyezte, amit hallott. A következő összeállítást jelentette meg  feljegyzéseiből ("Pénz és munka", 1933., 133. old.): A wörgli pénzreform : ahogy a nép látja Wörglben házról házra, boltból boltba mentünk, és 12 kérdést tettünk fel az embereknek. 1. Kérdés: Véleménye szerint volt­e más lehetőség, mint ez a pénzreform, hogy kilábaljanak a nehéz helyzetből? Igazgató: A községnek  nem volt más lehetősége, hogy a válságot enyhítse. ­ Ipartestület elnöke: Mivel a község mindent elzálogosított, amit el lehetett zálogosítani,  nem volt más mód a segítségre. Ha nem létezne ez a pénz, már egyáltalán nem lenne üzlet. ­  Rendőrfelügyelő: Az egyetlen, ami a községnek  segíthetne, egy állami hatóság felállítása Wörglben. Különben a községnek nincs jövője. ­ Plébános: Az adók beáramlása ismét felgyorsította  a válság enyhítésére teli intézkedéseket. A község semmi mást nem tehetett.   ­ Tanár: A község kilátástalan  kényszerhelyzetben volt. ­  Bádogos: Abszolút semmi más lehetőség nem volt. ­ Szabó: Nem! ­ Áruház tulajdonos: Semmi más lehetőség nem volt. ­ Patikus: Nem,  különben nem ezt az utat választottuk volna. ­ Sörraktáros: Nem, a község úgyszólván máról sholnapra munkanélküli lett. Ez a pénz nagyon  megkönnyítette a helyzetünket, és munkahelyeket teremtett, amelyekre különben nem is gondolhattunk volna. ­ Orvos: Tulajdonképpen nem!  Nagyon jó ötlet volt! ­ Mozitulajdonos: Nem volt más jó megoldás. 2. Kérdés: Mit vártak az akciótól? ­ Igazgató: Lehet, hogy a községi tanács többet várt az akciótól. A félelem azonban, amit az állandóan ismétlődő tilalmak váltottak ki,  megakadályozta a nagyobb sikert. ­ Plébános: Lehet, hogy nagyobb eredményt vártak tőle. ­ Kiskereskedő: A pénzhiány leküzdését — és ez  már sikerült. 3. Kérdés: Mennyire bíztak meg ebben a pénzben? Ipartestület elnöke: A legtöbb ember minden további nélkül elfogadta a pénzt. Én teljesen megbíztam benne, és sajnálnám, ha ismét eltűnne.  ­  Rendőrfelügyelő: Először szkeptikus voltam. Egy betörésnél a tolvaj csak az osztrák pénzt vitte magával, a wörgli pénzt elhajította. Nem  lehetett idevalósi — egy helybéli elvitte volna. ­ Plébános: Biztosnak tekintettük a pénzt, mert tudtuk, hogy a fedezet teljesen tiszta. ­ Szabó:  Én előzőleg semmit nem tudtam arról, hogy ilyen pénzt bocsátanak ki, de hosszas töprengés nélkül vettem át. ­ Kiskereskedő: A jó célra való  tekintettel nem volt ellenkezés. A havi illeték és a beváltásnál elszenvedett 2% veszteség a szegények pénztárába kerül. ­ Cipész: Néhányan  ismét pénzhez jutottak, és csináltathattak valamit, amire a munkanélküli támogatás mellett nem volt lehetőségük. A pénz pedig nem vész el,  mert a község beváltja. ­ Patikus: Alapjában véve nem volt ellenkezés. Az üzletemberek a konkurencia miatt vették át, különösen, amikor  néhány plakát jelent meg ezzel a felirattal: "Itt elfogadják a szükségpénzt". ­ Sörraktáros: Jövedelmünk 1/3­a szükségpénz. A pénz forog.  Minden   üzlet   lehetővé   vált,   ami   korábban   megvalósíthatatlan   volt.   ­   Orvos:   Egészében   véve   jól   fogadták.   Csak   a   magas   jövedelmű  üzletemberek nem vették át szívesen. 4.    Kérdés: Ezt a pénzt használták­e a vásárláshoz, vagy becserélték törvényes pénzre? ­ Patikus:     Havonta      100­200      schillinget     kaptam munkaszelvényen. A szükségpénz a legcsekélyebb mértékben sem zavarja az   üzletmenetet. ­ Kereskedő: Nagyon egyértelműen érzékeltem az üzlet megélénkülését, és a szelvényeknek több, mint felét arra használtam,  hogy árukat vásároljak vagy más kiadásokat fedezzek. ­ Intéző: Ismét beindult a gyárunk, így nem haboznánk a községtől felvásárolni a  szelvényeket, hogy a munkások béreit kifizessük. ­ Bádogos: Egyet­kettőt becseréltünk, de különben számlákat és adókat fizettünk, és árukat  vásároltunk  belőle.  ­ Szabó: Árukat  vásároltam,   és  egyértelmű  változást  éreztem  az üzletmenetemben.       A     szükségmunkákhoz     ruhák  kellettek     az   embereknek.   Eljöttek   hozzám,   szükségpénzzel   fizettek,   és   így   újra   tudtam   fizetni   a   világítást,   vizet   és   az   adókat.   ­  Aruháztulajdonos: Legnagyobb részben biztosan áruvásárlásra használták. Ez a leglényegesebb előny! A pénz a községben marad, nincs  üzérkedés.   A   helyi   kereskedőnek   is   jut   belőle   valamennyi.   A   szelvények   beváltásánál   jelentkező   2%   levonást   megint   csak   meg   lehet  takarítani, mert a pénz rendelkezésre áll, és azzal árengedményben részesülünk. ­ Orvos: Ha szükségpénz van a birtokomban, odaadom a  feleségemnek, hogy vásároljon be a péküzletben, vagy a kiskereskedésben. 5.    Kérdés: Hogyan fogadta a pénzt a lakosság? Bádogos: Jól, bár nem teljesen értettük az elméletet. ­ Áruháztulajdonos: Tétovázás nélkül. ­ Sörraktáros: Jól, egészen Wirttől Kundlig. ­  Mozitulajdonos: Én szívesen fogadom. A szükségmunkák befejezése körül januárban a bevételem 10%­a volt szükségszelvény. Most már 

­ 1 4  ­

24%.   A   bevételemet   határozottan   a   szükségszelvények   növelték   meg,   azok   az   emberek,   akik   máskülönben   nem   tudtak   volna   eljönni.  Kereskedő: A szokványos pénzzel gyakran előfordult, hogy azok, akiknek volt pénzük, váratták a kereskedőt az adósságok fizetésével, csak  azért, hogy a takarékpénztártól kamatot kapjanak. 6. Kérdés: Hiszik­e, hogy a pénz kiterjesztése és szélesebb körben való forgása a községen kívül kívánatos lenne? Plébános: A mozgástér kiterjesztése biztosan sikeres lenne. ­ Tanár: Talán nehézséget okoznának az lszámolások. ­ Intéző: A nagyobb  körforgás   sikeres   lenne.   ­     Igazgató:   A   terület   kiterjesztésétől   sikert   várnék.   ­   Ipartestület   elnöke:   Kétségtelen   az   eredmény!   ­  Rendőrfelügyelő:     Biztosan     sikeres     lenne     a kiterjesztés. ­ Bádogos: Igen, ha mindannyian együttműködnénk. ­ Szabó: Feltétlenül! ­  Aruháztulajdonos: Egészen biztosan. ­ Patikus: Igen, a siker már kis körben is sokkal nagyobb volt, mint ahogy elképzeltem.  Előzőleg  szkeptikus voltam és meglepődtem, hogy a nehéz időszak ellenére befolynak az adók. 7. Kérdés:   Az   elért   eredményt   sikernek   tekintik­e? Kereskedő: Az akciót bizonyítéknak tekintem arra, hogy a szábadpénz életképes és előnyös. ­ Igazgató: Az akciót sikeresnek tekintem. Ha a  polgármester véghez tudja vinni az akaratát, még több munkát tudunk elvégezni a község számára. ­ Ipartestület elnöke: A siker vitathatatlan.  ­ Rendőrfelügyelő: Az egész dolog biztos sikert jelent. ­ Bádogos: Határozottan, az egész ügy meglepően sikeres. ­ Áruháztulajdonos: Igen,  főleg   azért,   mert   a   forgalomban   lévő   összeg   tulajdonképpen   nagyon   kicsi,   és   a   község   is   csak   4000   lakost   számlál.   ­Patikus:   Igen.   ­  Sörraktáros:   Feltétlenül.   ­   Orvos:   Igen.   Az   egész   akciót   csak   üdvözölni   lehet.   Nem   értem,   miért   olyan   nagy   a   kormány   ellenállása.   ­  Mozitulajdonos: Igen. Látjuk, hogy valamit létrehoztunk. 8. Kérdés: Panaszokat hallottak­e? Orvos, mozitulajdonos, kereskedő, igazgató, plébános, intéző, ipartestület elnöke, rendőrfelügyelő, szabó, áruháztulajdonos: Nem. ­ Igazgató, patikus, sörraktáros: A bélyegeket szebben kellene felragasztani. 9. Kérdés: Vásároltak­e a községben ezzel a pénzzel olyan árukat, amelyeket különben a falun kívül vettek volna meg?   ­Igazgató: Biztosan vásároltak a munkaértékszelvényekkel olyasmit, amit egyébként máshol vásároltak volna meg. ­ Ipartestület elnöke:  Nem tudjuk megállapítani, hogy vásároltak­e Wörglben a munkaértékszelvényekkel olyanok, akik különben a falun kívül vásároltak volna. ­  Orvos, mozitulajdonos: Erről semmit nem tudok. ­ Áruháztulajdonos: Nem tudom biztosan, mindenesetre ezzel a pénzzel csak a községben  lehet vásárolni. ­ Patikus, sörraktáros: A pénz a községben marad. 10. Kérdés: Van­e valami javaslatuk a tökéletesítésre? Sörraktáros: A papír elég rossz minőségű. ­ Patikus: Azt javasolnám, hogy a szelvény beváltásánál 5%­os levonás legyen a mostani 2%  helyett. (Mindenki más elégedett.) 11. Kérdés: A bélyeggel ellátott pénz megnehezíti­e az üzletmenetet? Kereskedő: A legcsekélyebb mértékben sem. ­ Üzletember: Kezdeti félelmem, hogy ez a dolog komplikált lesz, alaptalannak bizonyult.  Bádogos, szabó, áruháztulajdonos: Nem, egyáltalán nem. Hiszen ez tulajdonképpen ugyanolyan pénz, mint a másik. ­ Patikus: A forgalom  zökkenőmentesen zajlik. ­ Orvos, sörraktáros: Nem. ­ Mozitulajdonos: A legkevésbé sem. Csak a fogalom növekedését állapíthattam meg. 12. Kérdés: Mit szólnak a wörgli szabadpénz betiltásához? Igazgató: Ha a polgármester keresztülviheti az akaratát, biztosan még több munkát végezhetünk a község számára. Betiltás helyett inkább  terjeszteni kéne az akciót. ­ Ipartestület elnöke: Határozottan a betiltás ellen vagyok. Inkább bezárok, mintsem hogy felhagyjak az akcióval. ­  Plébános: Ellenzem a betiltást. A szükségpénzzel az ipar megélénkülhetne. ­ Intéző: A betiltás ellen vagyok. ­ Bádogos: A betiltás számunkra  hátrányos lesz. Eddig senkinek nem volt kára. Régebben csak beszéltünk, a polgármester végre cselekedett. ­ Szabó: Szeretném, ha az akció  folytatódna. A dolog olyan egyszerű, hogy egy kisiskolás is megértheti. ­ Áruháztulajdonos: Nem sokat tehetünk ellene. Üzletemberként a  szükségpénz­akciót csak üdvözölni tudom. ­ Sörraktáros: A betiltás nagyon hátrányos lenne Wörgl számára. ­ Orvos: A betiltás ostobaság  lenne, mert az akció senkinek nem okoz kárt. ­ Mozitulajdonos: A polgármester ravasz fickó, nem hagyja magát. Ez év elején választhattam  három mozi, a kundli, a kirchbichi és az itteni   között.   Figyelmeztettek,  hogy   itt   szükségpénz   van forgalomban. Gondoltam, itt valami  történik, és éppen ebből a megfontolásból döntöttem Wörgl mellett. Fritz Pfister befejezésül ezt írja: "Amint látható, Wörglben senki nem utasítja el ezt az akciót. Minden ezzel kapcsolatos határozatot a  községi tanácsban mindig egyhangúlag hoztak meg. Mindamellett az egyetlen kivételt is meg akarjuk említeni: egy kb. 60 éves,  keménykötésű, őszhajú férfit, impozáns csontkeretes szemüveggel, rendkívüli indulatba hergelte magát. Nem értettük, hogy tulajdonképpen  mit tud felhozni tényszerűen az ügy ellen. Amikor a rendőrtől érdeklődtünk a 'nagy ismeretlen' neve és kiléte iránt, az mutatóujjával  sokatmondóan megkopogtatta a homlokát, és mosolyogva csóválta a fejét. Hutter   úr,   a   wörgli   ipartestület   elnöke   arra   a   kérdésünkre,   hogy   ő   és   a   kollégái   mit   tapasztaltak   az   elmúlt   év   júliusában   bevezetett  szabadpénzzel kapcsolatban, a következőt válaszolta: »   Ha   nem   született   volna   meg   ez   a   pénz,   itt   egyáltalán   nem   lenne   semmiféle   üzlet.   Mivel   a   község   mindent   elzálogosított,   amit  elzálogosíthatott, nem volt más lehetőség a segítségre. Nem vártam ennél többet a szabadpénztől; hetenként 50 schillinggel több a bevételem,  mint korábban. A legtöbben minden további nélkül elfogadták a pénzt. Csak egyikük­másikuk tétovázott. Tökéletesen biztosnak látom ezt a  pénzt, és sajnálnám, ha eltűnne. Munkaértékszelvényekkel fizetem a dolgozókat. A szelvények egy részét a háztartásomban használom fel  élelmiszervásárlásra.   A   siker   vitathatatlan.   Panaszkodni   senkit   nem   hallottam.   Nem   tudjuk   megállapítani,   hogy   vásárolnak­e   a  munkaértékszelvényekkel olyanok, akik különben a falun kívül vásárolnának. Nincs javaslatom a tökéletesítésre. A pénz mozgásterének  kiszélesítése kétségtelenül sikert hozna. Az üzletmenetet nem zavarja ez a fajta pénz. Teljes mértékben ellenzem a betiltást: Inkább bezárok,  mint hogy felhagyjak a szabadpénz­akcióval.« Svájc vallásos­szociális sajtója megjelentette dr. Alex von Murait hosszabb tanulmányát a wörgli megfigyelésekről: " A szükségpénzt Wörglben minden boltban úgy fogadják, mint a jó pénzt. A kereskedők kétségtelenül nem örülnek, hogy a hónap végén,  ha a pénzt nem tudják továbbadni, 1%­os, vagy ha át kell váltaniuk, 2%­os veszteség fenyegeti őket. A szokásos pénzt szívesebben fogadják,  de a legtöbben mégis a kísérlet hívei, mert a forgalom enyhe növekedését ­ vagy csak a vártnál kisebb visszaesését ­ állapították meg. Egy  élelmiszerboltos panaszkodott, hogy a nagybani kereskedő, akitől az árut beszerzi, csak 50%­ot fogad el szabadpénzben. Ezt az illetékes, a  helyettes kereskedelmi tanácsos is megerősítette, aki elmagyarázta, hogy a hónap végén csak 1%­os levonással venné át a szükségpénzt,  mivel a nagybani kereskedelem ilyen veszteséget nem tudna elviselni. Bár a szükségpénz a cége számára semmilyen említésre méltó előnyt  nem hozott, a helyettes kereskedelmi tanácsos híve volt ennek a rendszernek, amely a községet megmentette egy katasztrófától, és amit nagy  gazdasági   területen,   pl.  Tirolban   kellene   megvalósítani,   mert   csak   akkor  lenne   teljesen   érzékelhető   a   redukált   pénz   gyors   forgása  által  fellendített gazdaság termelékenysége. Hasonlóan kedvezően nyilatkozott H. úr, kefebolttulajdonos, a tiroli ipari és kereskedelmi kamara  tagja. 0 is meg van győződve arról, hogy a kísérlet kiterjesztése az egész vidék számára gazdaságilag gyümölcsöző volna. Az árak emelkedésének semmi jele nem volt, sőt a tej ára Wörgltől délre egy kis tanyán 2 groschennel alacsonyabb lett, ami vélhetően a 

­ 1 5  ­

helyi viszonyokkal függ össze. Innsbruckban és Kitzbüchelben ugyanolyan árakat tapasztaltam a legfontosabb élelmiszerek esetében.  Inflációs hatás az árdrágulás értelmében nem ment végbe.” Eduárd Daladier szintén meglátogatja Wörglt 1923­ban E. Daladier Herriottal együtt Oroszországba látogatott. Ennek az utazásnak az eredménye volt az orosz forradalommal szembeni  későbbi elutasítása és a kommunista gazdasági rendszertől való erőteljes elfordulása. 1933 nyarán Wörglbe is elutazott, hogy megtekintse az ottani pénzreformeredményeit. Franciaországba visszatérve, 1935. április 15­én a  radikális szocialisták Nanntes­i kongresszusán beszédet tartott, amit mindenütt hasonló módon eltorzítva adtak vissza, mint Gesell tanait  Svájcban az 1951 tavaszán a vásárlóerőkezdeményezésről tartott  népszavazás  alkalmával.  Az újságok arról  adtak  hírt,  hogy  Caillaux,   a  nagytőke és az arany­fizetőeszköz prókátora ebben a pártban, Daladier előadása közben csóválta a fejét, vagy két kezébe támasztotta. Mi az  eredeti szöveg alapján idézzük Daladier beszédét. Bevezetésként előadta, hogy olyan gazdasági és pénzteoretikai doktrínát tud bemutatni, amely arra hivatott, hogy az 1789­es mozgalmat  gazdasági   szempontból   továbbvigye.   Daladier   állítása   szerint   lehetővé   vált   "az   új   pénz   segítségével   növelni,   sőt   meg­százszorozni   az  árutermelést". Eddig "a felügyelő bizottság közbelépése és a részvényeket forgalomba hozó és a hitelt intéző bank változó befolyása által az  individuális demokráciának ebben az országában ­ Franciaországban ­ 200 család nem csupán a francia gazdaság, hanem a francia politika  korlátlan ura volt." (Elénk tetszésnyilvánítás.) "Ezt a jelenséget Richelieu a francia királyságban nem tűrte volna el, és mindez lázadásba torkollott volna". Daladier így folytatta: "Biztosan nem beszéltem volna erről, ha nem tudnám ezt a kritikát egy építő program ismertetésével folytatni, ami  gazdasági téren az 1789­es mozgalom továbbvitelét jelenti." — "Napról napra kevésbé tartok az úgynevezett tervgazdaságtól. Hogy is mondta  Proudhon 1848­ban a luxemburgi munkásokhoz intézett híres felszólalásában? Ha egy monopólium helyett egy másikat hoznak létre, egy  egyesülés helyett egy másikat, akkor végül ugyanolyan pusztítás és rombolás előtt fognak állni. Ha a tervgazdaságot egyetlen párt vagy egy  bizonyos osztály uralmával akarják megvalósítani, az politikai diktatúrához, fasizmusho: francia forradalom felépítményének lerombolásához  vezet." "Jelenlegi gazdasági válságunk a pénzforgás válsága. Nem mondhatjuk, hogy a túltermelés által okozott válsággal lenne dolgunk, ugyanis a  gabona és egyéb áruk megsemmisített tömegével éhező emberek milliói állnak szemben! Olyan forgási válságról van szó, amit bizonyos  mértékben legyőzhetünk, amint a lakosságnak jobb vásárlási lehetőségeket biztosítunk, és fejlődést indítunk el." "A nemzeti munkaprogram segítségével a pénz gyűjtögetésének is véget kell vetnünk. A pénz a gazdaság szervezetében ugyanazt a szerepet  tölti be, mint az ember szervezetében a vér. Ahhoz, hogy a szervezet a különböző életfunkcióknak megfelelően működjön, a vérkeringésnek  akadálytalannak kell lennie. Azért is szükséges tehát, hogy a pénz forogjon, hogy megvalósuljon az általános foglalkoztatás." "Állítom, hogy nem uralkodhatunk a válság fölött addig, míg a pénzügyeket nem tartjuk a kezünkben. Az inflációt ugyanúgy, mint a  deflációt, csalásnak tekintem, egyik éppen olyan hamis, mint a másik. Csak a pénzkörforgásnak az árukínálathoz való illesztésével tudjuk a  forgási válságot orvosolni, és ezáltal támogatni Franciaország kisiparát és kiskereskedelmét, amelyek összeomlását a nagytőkének a válságra  való törekvései okozzák." "Szeretnék Önök elé tárni megfontolás céljából egy figyelemre méltó kísérletet. Az "Illusztráció"­ban (amiben semmit nem nyomtatnak ki,  ami a derék polgárt megriasztaná), olvastam egy Bourdet úr tollából származó tanulmányt egy 4000 lakosú Wörgl nevű tiroli faluról, amely  Silvio   Gesell  és   a  tanaira   alapuló   szabadgazdasági  mozgalom   pénzteóriái   által  ösztönözve   nagyon  érdekes   kísérletre   vállalkozott.   Saját  magam vettem szemügyre ezt a dolgot, mert olyan időben élünk, amelyben semmit nem szabad lebecsülni, lenézni. Sokat tárgyaltam ezzel a  most már csak 'volt' wörgli polgármesterrel. Olyan község élén  állt, ahol a háború  óta senki nem fizette  a községi adókat és  1919 óta semmilyen  közterületi  munkát nem tudtak  elvégezni, úgyhogy a wörgli utcák az ott uralkodó elhanyagoltság jelképeivé váltak, és ezt gúnyvers is megörökítette: "A földön a legnagyobb  vétek: Wörgl, a te járdaszegélyed." Senki nem fizetett már adókat, senki nem dolgozott. A munkanélküliek száma emelkedett. Senk i nem  tudott már bevásárolni. Egyik üzletet a másik után csukták be. A polgármester összeüli a plébánossal, a kooperátorral, a frontharcosok vezetőjével. A szó tulajdonképpeni és igazi értelmében 'nemzeti  egyesülést' hozott létre, és így szólt az emberekhez: »Mi mindannyian elsüllyedünk ebben az örvényben. Hajlandóak­e tehát alkalmazni azt a  rendszert, amit ajánlok Önöknek?« A wörgli polgármester ezután úgynevezett | munkaértékszelvényeket hozott létre. Ez nagyon érdekes, úgynevezett 'redukált pénz', amelynek  az a sajátossága, hogy évente 12%­ot, havonta 1%­ot veszít az értékéből. Ennek a pénznek a segítségül hívásával a wörgli polgármester elvégeztette a községi munkákat; rendbehozatta az utcákat, vízvezetékeket és  fürdőket   építtetett.   A   munkanélküliség   visszaesett;   az   üzleti   élet   szemlátomást   megerősödött.   Wörgl   lakossága   elégedett   volt   és   a  kétségbeesést öröm váltotta fel. A lakosok elmondták, hogy az ilyen pénzt, aminek a segítségével élni tudnak, többre becsülik, mint az  aranyőrületet és más elavult ideálokat." "Nem jelent­e a takarékképzés akadályoztatása komoly veszélyt? Figyelembe kell vennünk, hogy a szelvények vásárlóereje nem csökkent.  Egyébként   Wörglben   azt   gondolja   az   ember,   hogy   a   bankjegyek   felhalmozása   által   létrejött   megtakarítás   egy   túlhaladott   civilizációs  szakaszhoz tartozik, a takarékpénznek pedig a takarékpénztárban van a helye. Ez a pénz rendkívül figyelemreméltó eredményeket mutatott fel. Ausztria számos helysége kérte a bevezetését. Saját szülővárosomban,  abban az esetben, ha olyan szörnyű válságnak esne áldozatul, mint Wörgl, lényeges változtatásokkal ugyan, de én is megpróbálnám ezt a  rendszert megvalósítani, mielőtt a hazánkban uralkodó fatalizmusnak kiszolgáltatnám magam. Bármi is legyen kifogásolható a wörgli kísérletben ­ és ez az egyetlen következtetés, amit levonok ­ : olyan időben élünk, amikor meg kell  kísérelnünk a pénzkörforgás gyorsításával és a dolgozó lakosság vásárlási lehetőségeinek növekedésével úrrá lenni a válságon. Sajnálom, hogy ilyen sokáig igénybe vettem önöket ezzel a beszéddel, de azt hiszem, hogy hasznos volt. Franciaország nem hajlandó magát  valamilyen   kalandor   vagy   diktátor   karjaiba   vetni,   ugyanis   kétszer   próbálkozott   a   diktatúrával,   és   kétszer   kényszerítette   az   országot  pusztulásba, nyomorba és határainak megváltoztatására.” (Tetszés.) Daladier beszéde zavargások közepette hangzott el, amit a nemzetiszocialisták okoztak, azok, akiket a Németországban uralkodó válság  segített hatalomra. 1936. szeptemberében Franciaország leértékelte a pénzt, és ezzel átmenetileg legyőzte a válságot. Amikor Daladier ismét kormányra jutott,  feladata az volt, hogy a francia hadseregben és azután Európában megküzdjön a nácikkal, akik éppen az 1929­36­os válság során erősödtek  meg, és tettek szert hatalomra. A wörgli kísérlet kiterjesztése és eltúlzása az USA­ban Semmi nem olyan jó, hogy ne lehetne a túlzásokkal elrontani. A pénzre kirótt l%o ­es illeték valószínűleg a megfelelő. Ez évente 5,2%­ot  tesz ki. Talán elfogadható még a havi 1%, ami évente 12%. A nyugat azonban túlzásai által mindent tönkretett. Jellemző, hogy az 'optimum' kifejezést ­ megfelelő,  helyes mérték Európában alig  használják. Erre vonatkozóan szüntelenül a 'maximum' és 'rekord' szavakat halljuk, vagy esetleg a 'minimum' szót — az alsó rekordot!

­ 1 6  ­

Az amerikaiak még alig tudtak valamit arról a pénzről, amely hetente l%o vagy havonta 1% illetékkel járt, azonnal rávetették magukat, és  'stamped scrip'­et (bélyegzett pénzt) hoztak létre, heti 2% illetékkel! így a pénzt 50 hét alatt visszafizették az államnak, az illetékbélyegek  megvásárlása által, és az utolsó 2 hét tiszta nyereség volt! A pénzt a névérték 104%­án váltották vissza, miután az állam vagy a vállalkozó a  nyomás és a papír értékével kifizette. Miért kell és hogyan lehet hetente 2%­ot fizetni, és milyen következményekkel jár ez a jövőre nézve, erről nem volt szó. Gesell már 1918­ ban szembeszállt H. Harburgerrel, aki a 'pénzadóval' akart fizettetni minden adót azáltal, hogy a pénzt egyszerűen annyira meg akarta terhelni  illetékekkel, hogy bevezetésével az állam összes kiadását fizetni tudta volna. Gesell tiltakozott ez ellen, és azt mondta, hogy a redukált pénzre  rótt illeték soha, semmikor nem az adó szerepét tölti be, hanem a pénz és az áru közötti kiegyenlítődést szolgálja. Az illeték azért szükséges,  mert különben a  pénz  az # áruval  szemben  előnyökkel  rendelkezik,  és  a pénztulajdonos ezt az előnyt az árucserénél egy kis késleltetéssel,  és ezzel az árakra gyakorolt nyomással kihasználja. Ezáltal azonban az eladót ugyanúgy, mini a vásárlót is, váratja, és mivel ő ­ ellentétben a  vevővel és az eladóval    veszteség nélkül várakozhat, külön profitot zsebelhet be a kereskedelmi hasznon felül: az 'őskamatot', ami a pénz  kölcsönzési kamatában kifejezésre jut, ha a pénzt kölcsönadják.  "A pénztulajdonos várhat, az árutulajdonosnak ellenben mindig sürgős." Ezt  a különbséget egyenlíti ki a heti l%o. A havi 1% már több, mint a kiegyenlítés, és ha még többet kérünk, akkor azzal a korábbi hamis, és az  1%­kal illetve l%o ­kel helyreállított egyensúlyt újra megzavarjuk. Ezúttal a pénz számára kedvezőtlenül. Azt a pénzt, amit ennyi levonás  terhel, mindenki igyekszik elkerülni, visszautasítják, vagy kelletlenül fogadják. Röviden: az árucsere ismét akadozik és nem funkcionál. Az amerikaiak nem értették, hogy az egész kezdeményezés célja: az áru és pénz igazságos cseréje! A 'stamped scrip'­pel a régi helyett új  igazságtalanságot teremtettek a csereviszonyokban. Hans Cohrssen és a rádióbemondó Sell egyik rádióriportja, amit a National Broadcasting Company rendezett, teljesen hamis elképzeléseket  keltett az emberekben. A szabadpénz kiterjesztése Ausztriában Az a pénz, amit magánszemélyek nem tarthatnak vissza kedvük szerint, nem felel meg a nagytőkének. "Azoknak   a   korlátlan   befolyása,   akik   a   pénzpiacot   uralják,   ma   vitathatatlanul   a   nagyhatalmi   tényezők   egyike",   mondta   1937­ben   a  Szövetségi Pénzügyi Hivatal vezetője, dr. A. Meyer szövetségi tanácsos a montreuxi bankárnapon. Sforza gróf az egyenlő hatalomról ezt gondolja: "Alig hisszük, hogy egy kiváltságaiban fenyegetett osztály milyen túlkapásokra képes, és  talán jóhiszeműen milyen mértékben cseréli fel a hazafias gondolatokat, a nemzet becsületét a rendi érdekekkel." (National­Zeitung, 1936.  331. szám) Ezt azonban már Adam Smith is tudta 160 évvel korábban, az akkoriban még monopóliumellenes, a két fő monopóliumot később nagyon is  támogató liberalizmus megalapozója. "Aki ellenáll a monopóliumoknak, vagy tekintélyének köszönhetően módjában áll csorbítani azokat, azt  a legelismertebb becsületesség, sem a legmagasabb rang, sem az államért tett legnagyobb szolgálat nem tudja megvédeni a felbőszült és  reményeikben csalódott monopolisták elkeseredéséből fakadó becsületsértő lealacsonyítással, sőt a valódi életveszéllyel szemben." "Veszélyes a világot felrázni az alvásból" — gondolja Friedrich Hebbel. — A tőke nyomása becsukja a hiszékeny és többnyire tájékozatlan  emberek szemét, hogy vakon higgyenek a meghamisított közvéleményben." — írja dr. F. Kordac prágai érsek. Így pl. ma az a vélemény járja , hogy a wörgli kísérlet "kudarcba fulladt", és a polgármester örömmel hagyott fel vele, hiszen úgysem mehetett volna így tovább. Tény, hogy az emberek Kitzbüchelben, a legközelebbi faluban először megmosolyogták  a wörgli kísérletet,  de 1933. jan. 1­én Wörgl  példájára redukált pénzt hoztak forgalomba, kezdetben 3000 schillinget, fejenként 1 schillinget. A két község szelvényei mindkét községben  érvényesek   voltak,   és   minden   további   nélkül   elfogadták   őket.   Négy   további   tiroli   község,   Hopfengarten   Markt   és   vidéke,   Brixen   és  Westendorf összesen 16 000 lakossal, alapvetően  ugyanúgy rászánta magát a redukált  pénz  kiadására  —  meg  akarták  azonban  várni  a  kormány döntését. 1933. júniusában Unterguggeriberger polgármesternek Bécsben 170 polgármester előtt kellett előadást tartania — mindannyian  azon a  véleményen voltak a község anyagi helyzete és a wörgli jelentés  felülbírálása után, hogy saját községükben is be kellene vezetni ezt a  'varázspénzt'. Az Osztrák Nemzeti Bank Wörgl ellen fordul 1932. augusztus 19­én Rintelen miniszter Bécsben delegációt fogadott, amelynek tagja volt többek között Unterguggenberger polgármester,  Péter Westen, a kereskedelmi kamara elnöke, Richter igazgató, dr. Nölle kormánytanácsos és Fritz Schwarz szerkesztő. Rintelen miniszter  teljes   megértést   mutatott   az   elmélet   iránt,   amely   a   kísérlet   alapjául   szolgált.   A   wörgli   munkaértékszelvények   nyitották   fel   a   szemét.  Lehetségesnek látszott a kísérlet folytatása. Felszínre kerültek az osztrák jegybank hibái. Ahogy később kiderült, deflációt idézett elő, amivel a bankjegyállományt az 1928­as évi  átlagos 1067­ről 1932­ben 997­re és 1933­ban 872 millióra csökkentette! Amíg a bank ezt a 'tragédiát' (dr. Schaht!) színrevitte, Ausztria  legismertebb tudósa, R. H. Francé a következő mondatot írta: "csökkentett körforgás mellett a civilizáció enyészetnek indul, és ha időben nem  avatkozunk bele, kihal!" — Öt évvel később Hitler bevonult Bécsbe. Hallottuk, milyen további kihatásai vannak a wörgli kísérletnek. Még ma is látjuk, mit ment végbe akkoriban, a válságkorszak közepén  ebben a községben, anélkül, hogy a község eladósodott volna. Látjuk, hogyan teremtett a forgó pénz munkát és fizetést, és fogta össze a  pártokat. Ennek ellenére voltak tudósok, akik 'rávilágítottak' arra, hogy a kísérletet be kell tiltani. így érvelt az a kormánytisztviselő, aki a legtüzetesebben megvizsgált mindent, ami a wörgli kísérlet mellett és ellen szól: "Ha   a   szükségpénz   az   osztrák   nemzeti   bankjegyek   fedezete   által   kifelé   teljesen   biztosítottnak   látszott   is,   a   felügyelő   hatóságoknak,  elsősorban a Kufsteini Megyei Kapitányságnak és az insbrucki székhelyű Tiroli Tartományi Kormánynak, mint magasabb hatóságnak, nem  lenne szabad ezzel megelégedniük. Wörgl község ugyanis túllépte hatáskörét, mivel a pénzkiadási jog Ausztriában csak a Nemzeti Bankot  illeti meg, és ezt a kiváltságot, amit az Osztrák Nemzeti Bank szabályzatának 122. cikkelye fogalmaz meg, a wörgli akció megsértette." A   Kufsteini   Megyei   Kapitányság   erre   a   'szakvélemény'­re   reagálva   betiltotta   a   szükségpénzt,   a   Tiroli   Községi   Szabályzat   207.§­ára  hivatkozva, amely szerint a politikai megyei hatóságok jogosultak és kötelesek a község azon határozatait hatályon kívül helyezni, amelyek a  fennálló   törvények   ellen   vétenek.   A   jogellenességet   abban   látták,   hogy   Wörgl   község   a   jegybank   privilégiumának   megsértésével  bankjegyeket   adott   ki,   amelyeken   utasításokat   tüntettek   fel   a   tulajdonos   számára;   és   amelyeket   a   forgalomban   ténylegesen   pénzként  használtak." Wörgl község ellenszegült a tiltásnak, panaszt emelt, és a peres eljárás az összes fórumon keresztül végül a bécsi Közigazgatási Bíróság elé  került, amely 1933. nov. 18­án Wörgl község beadványát végérvényesen elutasította. 1933. szeptember 15­én betiltva ! Mivel a község óvásának a betiltás ellen nem volt késleltető hatása, 1933. szept. 15­én a betiltást foganatosítani kellett Ennek további 

­ 1 7  ­

taglalása politikailag és tudományosan érdektelen. Már csak azt akarjuk megemlíteni,  amit a független  svájci szerkesztő,  J. B. Rusch a  "Republikánus Lap"­ban írt, amikor Ausztria áldozatul esett a nemzeti szocializmusnak: "Ha a wörgli kísérletet a maga idejében nem tiltják  be,   hanem   fokozatosan   az   egész   országban   bevezetik,   akkor   Ausztria   ma   független   és   szabad   lenne!"   ­   Rusch   mégcsak   nem   is   a  szabadgazdaság híve! Az, hogy a kísérlet általános kiterjesztése lehetséges lett volna, nyilvánvaló, csak a törvényt kellett volna úgy megváltoztatni, hogy ilyen  kísérletek   egyáltalán   végbemehessenek.   Azonban   nemcsak   Ausztriában,   hanem   Svájcban   is   tiltakoztak   ez   ellen.   Nálunk   a   Szövetségi  Pénzügyi Hivatal hajlik arra, hogy teret adjon I próbálkozásoknak, de a Nemzeti Bank nem járul hozzá. Az erről tanúskodó levélváltás  megtalálható az "A pénz vásárlóerejének stabilizálása felé" c. írásban. J. B. Rusch nyilatkozata szerint úgy gondolta, hogy a Nemzeti Banknak éppen ez az elutasító magatartása mutatja, hogy a szabadpénz a  nemzeti bankjegyek mellett megállná a helyét, ugyanis más következtetés nem vonható le a tiltakozásból. A Nemzeti Bank fél, hogy a szabad  versengésben   a   szabadpénzzel   szemben   alulmarad.   Valóban   ez   lenne   a   helyzet:   a   felhalmozható   pénz   eltűnne   a   forgalomból,   a  felhalmozhatatlan viszont forogna!  Ezt még Gríesham is tudta, a londoni tőzsde megalapítója, aki ezt a tényt és a gazdaságban tapasztalható kihatásait elsőként állapította meg: a  szívesen továbbadott pénz gyorsabban forog, mint az a pénz, amelyet szívesebben tartunk a zsebben. A fekete, régi pénzérméket és gyűrött,  kopott bankjegyeket sokkal hamarabb cseréljük árura, mint az új, ragyogó érméket és szép, új bankjegyeket. Ha a bankjegyeket lepecsételés  fenyegeti, vagy ha a birtokosnak rendkívüli illetéket kell fizetnie, akkor ezeket a bankjegyeket olyan gyorsan továbbadjuk, ahogyan csak lehet  — a nemzeti bankjegyek pedig a ladikokban maradnak, és a forgalomban kevésbé kerülnek felhasználásra. Ezért a Nemzeti Bank bankjegye,  azzal a pénzzel szemben, amelyet valamilyen felhalmozási adó terhel, szükségszerűen mindig alulmarad. A tudomány a wörgli kísérletről A   "Tiroli   tanulmányok"   (kiadója   dr.   F.   Ulmer)   2.   füzetében   dr.   A.   Hornung   1934­ben   cikket   közölt   "A   wörgli   redukáltpénzkísérlet  eredménye" címmel, és (az alcímben) felvetette a kérdést: "Szabadpénz­kísérlet történt­e Wörglben?" A "Társadalomtudományi Munkaközösség" közreadta ennek a vizsgálatnak az eredményét. Azt   kell   különösképpen   megvizsgálni,   hogy   "a   wörgli   kísérlet   esetében   a   szükségpénz   redukált   jellege   miatt   beszélhetünk­e   a  szábadgazdasági elmélet értelmében szábadpénz­forgásról ? Ennek a nézetnek a megbízhatóságát különösen felül kell vizsgálni." Először a  tényállást, majd a községi pénzügyekre és'Wfe magángazdaságra gyakorolt hatásokat kell tárgyalni. Hornung munkájából néhány dolgot már a kísérlet ismertetésénél említettünk. A pénzt, ahogy Hornung maga is elismerte, legnagyobb  részben önként és szívesen fogadták, 'viharos lelkesedés'­ről azonban éppolyan kevéssé beszélhetünk, mint 'általános elutasításiról. Ez minden olyan kritikusnak ellent mond, aki mindig azt állította, hogy ilyen pénzt "soha sehol nem fognak elfogadni". A szabadpénzt  kisebb veszteséggel szívesebben fogadják, mint ezt a pénzt, évi 12% veszteséggel. Dr. Hornungnak az adóhátralékok 41,4%­os csökkenését is el kell ismernie. Dr Hornung azonban ezt gondolja: "Ez a jó eredmény csak  annak köszönhető, hogy olyan nagy összegű hátralék volt... A hátralékok tehát nagyon lényeges, talán egyedüli alkotórészét képezték a  redukált pénz forgásának." 1932­ben és 1933­ban ténylegesen összesen 131 883 schilling adóhátralék folyt be. Egyedül a községbe befolyt  adók   dr.   Hornung   szerint   1932­ben   61,32%­kal   többet   tettek   ki,   mint   1931­ben.   Ezért   dr.   Hornung   azt   gondolja,   ha   nem   lett   volna  adóhátralék, akkor "a szükségpénz körforgásának fenntartása csak az adók gyors fizetését vagy esetleg előrefizetését segítette volna elő." Az adófizetésen kívül dr. Hornung számára láthatólag semmi nem létezik — nyilvánvalóan a takarékbetét sem! Figyelemre méltó dr. Hornung következő észrevétele: "Amennyiben a nemzeti bankjegyekre való becserélésért kirótt 2%­os illetéket nem  hajtották volna be, az illeték­ és adóhátralék fizetésére a lakosság részéről aligha kerüli volna sor, viszont feltételezhető, hogy a legtöbb lakos,  aki   munkaértékszelvények   birtokába   jutott,   haladéktalanul   beváltotta   volna   azokat   a   Nemzeti   Bankban.   Az   adóbevételi   többlet   tehát  elsősorban  az  átváltási  illeték  behajtására   vezethető  vissza,  mivel   sokan   inkább  adóhátralékot   fizettek,   mintsemhogy   2%­os   veszteséget  szenvedjenek el." Ebből az derül ki hogy e pénz nélkül egyáltalán nem fizették volna az adókat: a pénzfelhalmozódás folytatódott volna, és  semmilyen munkát nem végeztek volna el, mert Wörgl soha többé nem kapott volna hiteleket! Dr. Hornung szerint "nagy tőkemenekülés ment volna végbe, ha Wörglben csupán a redukált pénz forgott volna." — "olyan jelenség, ami  minden területen megfigyelhető, ahol manipulálják a fizetőeszközt." Dr. Hornung teljesen figyelmen  kívül hagyja a redukált pénz és az  aranyra támaszkodó jelenlegi pénz közötti különbséget: az aranyat el lehet menekíteni, a redukált pénzt azonban nem, ugyanis a határon be  kell váltani! Ezért alacsony árfolyama lenne, következésképpen Ösztönözné az ország kivitelét, azáltal, hogy olcsó lenne és megakadályozná  az árakat lenyomó importot — ez olyan folyamat, amit a válság idején sajnálatos módon nélkülözünk és hiányolunk! Amit dr. Hornung és a legtöbb kritikus nem ért "A rendelkezésre álló eszközökkel a község egy csomó munkát elvégeztetett... A számok azt a benyomást keltik, mintha a redukált pénz  csekély  forgása  ellenére  egészen  valószínűtlen  sikert értek  volna  el." Már korábban   rámutattunk   az őrömteli   sikerre,   amelyben   minden  aggodalmaskodónak része volt, amikor megtudták, hogy hasonló szelvények máshol is felhasználásra kerülnek, mert már 5100 schilling folyt  be, miközben csak 1000 van forgalomban! Dr. Hornung is csodálkozott azon, hogy ilyen kevés pénzzel ilyen sokat értek el. Rosszkedvűen  megelégszik azzal, hogy megállapítja, hogy néhány építkezés még egyáltalán nem rendkívüli Erről nem akarunk vitatkozni vele. Végezetül  dr. Hornung elismeri: "A   munkanélküliek   foglalkoztatásával   korlátozódtak   a szegények támogatására fordított kiadások, amelyek a további évben is ­   1932­ től 1933­ig — csak lényegtelen mértékben nőttek." Ü   Dr.   Hornung  elfelejti,­hogy   1931­ről   1932­re   15 000 schillinggel csökkentek !  Azután kedvetlenül folytatja: "Az épített utcák haszna (ugyanis az 1932­es segélyprogram legnagyobb részben utcaépítésből állt) viszont éppen a jelenlegi időszakban  erősen vitatható, mert a Németországból Wörglbe irányuló idegenforgalom felfüggesztésének következtében aligha volt igény olyan átfogó  úthálózatépítésre, mint amit most elvégeztek. Talán néhány kisebb kivételtől és a Brixentalerstrafiétól eltekintve (ami azonban nem tartozott a  segélyprogramhoz), semmilyen sürgős igény nem volt. Csak azért építkeztek, hogy az embereket foglalkoztassák. Továbbá a városépítés  egészében   véve   az   egyre   újabb   kiadások   forrását   képezi,   ugyanis   még   ha   1932­ről   1933­ra   a   községi   költségvetés   szerint   az   utcák  karbantartási költségei 20 448 schillingről 4646­ra, nagy mértékben csökkentek is, bizonyára már a következő évben nagyobb összeget kell  fordítani a javításokra az elhasználódás és kopás miatt." Ezeknek a nyilatkozatoknak a logikája tehát az, hogy ne építsünk utcákat, és akkor később nem kell javítani! Ma könnyen megítélhető, hogy ki volt előrelátóbb, Unter­guggenberger polgármester, vagy mi, svájciak... Wörgl akkoriban ­1932­ben ­  olyan árakkal és bérekkel, amelyek mára megduplázódtak, kiépítette az utcákat Wörglben, és úthálózatot hozott létre, ami ma is szolgálja a  várost, az ottlakók nagy örömére. Gondoljunk csak a lakosság számának növekedésére! Dr. Hornung Svájcban számításokat végzett ­ ahol akkoriban 124 000 munkanélküli volt és semmiféle munkahelyteremtés,  legalábbis  sokáig nem olyan mértékben, mint ma ­ annak bizonyítására, hogy "a munkanélküliek foglalkoztatására fordított kiadások, és azok, amelyeket  az építési alapanyagok felemésztettek, legalább háromszor olyan magasak voltak, mint a munkanélküliek támogatására fordított összeg" — és  igaz ugyan, hogy SchulteJJ és Musy szövetségi tanácsosok ezt megállapították, de az efféle számítás minden tekintetben félrevezető. A válság 

­ 1 8  ­

ugyanis leküzdhető, és munkahelyeket is lehet teremteni 'ráfordítások' nélkül: csupán nem szabad a népben rejlő erőt deflációs politikával  megbénítani! Ez minden. Dr. A. Hornung jó tanáccsal szolgál: Wörgl jobban tette volna, ha "a kamathátralékoknak legalább egy részét befizeti, mintsemhogy ilyen  óriási terjedelmű segélyprogramot hajt végre". Ez az ő véleménye... Ez   a   közgazdász   azt   ajánlotta   volna   Wörglnek,   hogy   további   10%   kamatot   fizessen   a   község   jelzálogadósságaira   ­   ugyanis   ilyen  értelmetlenül magas kamatokat kértek a községtől! ­ ellenben ne hozza rendbe az utcahálózatot, hanem csináljon adósságokat a munkanélküli  és szegénységi segélyek fizetésére. Adóságokat csinálni — hogyan? Olvassuk el újra, mit mondott erről Hutter úr, az ipartestület elnöke! Nagyon is sajátságos dr. Hornung kritikája, amikor ezt írja: "A szükségmunkák haszna 1933­ban még vitathatóbb, mert ebben az évben szinte kizárólag az idegenforgalmat szolgáló építkezésekre  került sor, amelyek a németországi idegenforgalom (jún. 1­én életbe lépő) felfüggesztése következtében legnagyobb részben haszontalan volt. Többek között a következők épültek: 1.  Uj út a síugrósánctól az Eisstein­csúcsig, az út hossza kb. 2000m, szintkülönbség kb. 1400 m;  2.  Jágersteig­szánkópálya, hossza 3589 m, beépítve 595 db lépcsőfok; 3.  Út a Lechner vízeséshez, újonnan építve kb. 2300 m, kijavítva a gyökérbenövések nüatt kb. 2000 tu; 4.  Út az eddig megközelíthetetlen Aubachklammhoz, robbantási munkákkal és számos híd felépítésével, hossza 1200 m; ezen az úton  összesen 120 pihenőpadot állítottak fel. Ezeken az építőmunkákon keresztül átlagosan 50­60 munkanélkülit közvetlenül és kb. 30­40­et közvetve (az épitőmunkákhoz kapcsolódó  iparban), tehát összesen 80­100 embert lehetett még foglalkoztatni, ami igen szerény siker Wörgl 400 fos munkanélkülisége mellett." Először is: néhány község boldog lenne a svájci idegenforgalmi területen, ha akkoriban a munkanélkülieknek ilyen munkákat adott volna,  és ma ilyen eredményeik lennének! Akkoriban olcsóbb lett volna létrehozni mindezeket, mint ma! Másodszor: hasonlítsuk csak össze, mit teremtett Unter­guggenberger Wörglben, és saját kis körzetében hogyan alakult a munkanélküliek  száma Ausztria egészéhez képest! Saját kis körzetében, ami messzemenően a nagy Ausztria rossz hozzáállása miatt lett munkanélküli, mégis sikerült a polgármesternek 1932.  augusztusától 1933. szeptemberéig a munkanélküliek 1/4­ét ismét foglalkoztatnia. Milyen volt a helyzet akkoriban a nagy Ausztriában, ahol  dr. Kienböck kormányzott? A munkanélküliek száma a következőképpen alakult:  ezer fő jan. febr. Mára ápr. máj. Jún júl. aug. szept. okt. nov. Dec.

1931 331 334 304 347 209 191 194 196 202 228 274 330

1932 358 362 352 304 335 328 329 334 345 370 410 450

1933 478 480 455 423 392 381 375 366

Nézzük   meg   ezeket   a   számokat!   1932.   augusztusától   1933.   szeptemberéig   334   000­rőI   366   000­re   emelte   dr.   Kieriböck   a  munkanélküliséget! Ha saját területén véghezvitte volna azt, amit Unterguggenberger polgármester Wörglben, akkor 334 000­ről 260 000­240  000­re csökkent volna ez a szám, és 80 000­100 000 munkanélküli újra dolgozhatott volna. Ehelyett egész Ausztriában magasra szökött a  számuk. Arra is kell gondolnunk, hogy értelmes árpolitikával ismét mozgásba lendülhetett volna az export — ahogy Finnországban 1931 után,  amikor új ár­ és árfolyampolitikát vezettek be, és ezzel a sajtexport megháromszorozódott ugyanakkor, amikor Svájc sajtexportja 30 000­ről  17   800   tonnára   csökkent!   Unterguggenberger   megpróbálta   a   cellulózgyárat   ismét   ellátni   megbízásokkal.   Sikerült   volna,   ha   a   schilling  árfolyamát nem tartották volna mesterségesen magasan. "Nem az index, hanem a dollárárfolyam határozza meg ma Bécsben a jegybank  kibocsátását. Az árszínvonal ingadozzon, és a váltóárfolyam maradjon stabil — ez az idióta jelszó, amivel ma mindenhol kormányoznak  minket" — vágta Péter Westen, a Kereskedelmi Kamara elnöke az ismert erdélyi nagyiparos, Rintelen miniszter arcába 1932. aug. 19­én a  már említett bécsi konferencián. Ezzel a jelszóval a gazdaság Ausztriában ugyanúgy, mint Svájcban, tovább hanyatlott. Vizsgálatai   során   dr.   Hornung   arra   a   következtetésre   jut,   hogy   a   wörgli   redukált   pénz   nem   "szabadpénz".   Ezzel   pozitívan   értékeli   a  csereeszközt és Unterguggenberger kísérletét. Ugyanis: Ha a kísérlet nem sikerült volna, a munkanélküliség nem esett volna vissza, a pénzforgás és azzal a gazdasági tevékenység nem maradt  volna fent ebben a szerencsétlen 1932­es évben, amikor mindenhol ­ még a pénzt leértékelő Angliában is! ­ tovább nőtt a munkanélküliség,   akkor a wörgli pénz szabadpénz lett volna! Ennek a feltevésnek az alapját az a tény szolgáltatja, hogy ott, ahol a wörgli folyamat ismeretének  hiányában a kísérletet kudarcnak minősítik, mindig erőteljesen hangsúlyozva "a sikertelen wörgli szabadpénz­kísérlet"­ről beszélnek. Voltak  tetszetős kifejezések is: „A   wörgli   szemfényvesztés"   a   "Neues   Winterthurer   Tagblatt"   1933.   nov.   20­i   számában,   vagy   "A   wörgli   blöff”   a   "Neue   Zürcher Nachrichtenében 1933. okt. 17­én.  A vég — és egy kezdet Biztosan igaza van J. B. Rusch­nak, amikor a "Republikánus Lapok"­ban azt írja, hogy Ausztria "szabad és független maradt volna", ha a  wörgli kísérlet egész Ausztriában elterjed, ami könnyen megtörténhetett volna, amennyiben előrelátóan és a külfölddel való minden kapcsolat  kihasználásával   hajtják   végre.   A   kiterjesztés   megakadályozására   irányuló   akarat   azonban   nagyon   erős   volt.   Ezt   többek   között  Unterguggenbergernek a szövetségi ügyészséggel folytatott óriási levelezésének dossziéja is bizonyítja. 1933.   máj.   24­én   Unterguggenberger   Wintertliurban   kb.   1000   emberből   álló   hallgatóság   előtt   beszélt   ­   tárgyilagosan,   egyszerűen   és  világosan, ahogy általában. Szeptember 3­án egy olyan ülésen kellett beszédet tartania, amelyet a Svájci Szabadgazdasági Szövetség Zürich,  Schaffhausen és Thurgau Kantonszövetsége szervezett. Az   államügyészség   megtiltotta   Unterguggenbergernek   a   felszólalást   ­   és   vele   együtt   a   nürnbergi   gimnázium   igazgatójának,   dr. 

­ 1 9  ­

Uhlemayrnak, akit később a nemzetiszocialisták meggyilkoltak, és dr. Ude gráci teológia professzornak is. A polgármester szerény kérésére, hogy egyszerű hallgatóként részt vehessen a tanulmányozó ülésen, ha megígéri, hogy nem szólal fel, azt a  rövid választ kapta, hogy számára "a beutazás is tiltott". Ha a 'Szabad Svájcban' a Nemzeti Bank és környezete ilyen terrort tett lehetővé, akkor milyen lehetett a helyzet Ausztriában! Akkoriban  kezdte tevékenységét a "Bécsi Gazdasági Hét", amelyen az aranyfízetőeszköz prókátorai ültek össze: többek között prof. dr. Böhler, Zürich,  prof. dr. Dobrehberger, Graz, prof. dr. Bundsmann, Innsbruck. A bécsi februári felkelés, ami a baloldali pártok elnyomásával végződött, szintén hozzájárult a wörgli polgármester, Untergugger­berger  visszalépéséhez. Ezután erőt vett rajta a betegség, amit korábban, amikor még célt látott maga előtt, utolsó erőfeszítésével legyőzőn beteg  tüdeje és szíve felmondta a további szolgálatot — 1936. dec. 19­én Michael Unterguggenberger csendesen elhunyt. "Michael Unterguggenberger a teljes igazságot kereste, és olyan célokat tűzött ki maga elé, amelyek a teljes teremtett emberiség I  életkörülményeiben javulást § hoznak." Ezekkel a szavakkal jellemezte Hans Federer a "Wörgler Heimatschriften"­ben röviden és találóan  Wörgl mezőváros polgármesterét. A 'teljes igazság' kereséséről leginkább a könyvtára, a könyvek kiválasztása árulkodik. Azt, hogy  szüntelenül embertársai életkörülményeinek jobbá tételén fáradozott, nem csak a szábadpénz­kísérlet bizonyítja, hanem az is, ahogyan  mindazok beszélnek róla, akik ismerték. A wörgli erdei temetőben áll a sírja. Felesége, gyerekei, községe, mindenki, aki ismerte, tisztelettel és felcsillanó szemmel gondol erre az  emberre és emberbarátra, és minden szívben felébred a vágy, hogy legyen több, sokkal több ilyen ember: ilyen nyitott, ilyen hű, ilyen jószívű.

­ 2 0  ­