PORTRÉ
Fráter Loránd Egy rektor katedra nélkül
Fráter Loránd professzor által szerkesztett, új, Radiológia címû könyv (tankönyv és kézikönyv – Medicina, 2004) lapozása adta az ötletet, hogy a következô portré „Lóriról” készüljön. Az általam igen nagyra becsült szakmai-egyetemi egyéniség portréjához elég nehéz volt anyagot gyûjtenem, bár eddigi pályafutása jól követhetô volt az egyetemi évektôl kezdve napjainkig. Amikor ugyanis konkrétumokra került sor, és önéletrajzi írást kértem tôle, elzárkózott, csak rábeszélésre állt végül kötélnek. Másfelôl, amikor kollégákat, barátokat kérdeztem, az eredmény az a portré volt, amit ô szívesen publikál (a könyvben is megtalálható): „Feleségem és anyósom arcképe” (W. E. Hill), amely az egyik nézetben a feleség bájos profilját, a másikban az anyós nagy görbe orrát mutatja. Mindezek után nézzük az eseményeket, amelyeket fôként önéletrajzi írásából összegeztem. Szüleivel 1944-ben menekültek Erdélybôl Budapestre. Édesapja nyomdokain az orvosi hivatást választotta. Az egyetemet Szegeden végezte summa cum laude diplomával. Végzése után Petri profeszszor az I. Sebészeti, Szontágh Ferenc pedig a Szülészeti Klinikára hívta meg, ô azonban Szenes Tibor ajánlatát elfogadva a szegedi Röntgen Klinikán állt munkába, ahol ma is dolgozik. A szakképesítés megszerzését követôen a klinika sebészeti részlegére került, amely akkoriban az ország egyik legszínvonalasabb mûtôhelye, egyben kitûnô szellemû klinikai élet színtere volt. Nem sokkal Lélek Imre Zalaegerszegre történt távozása után a részleg vezetését is rábízták. Élvezettel követte a mellkas-, nyelôcsô- és szívsebészet fejlôdését. A mûtétekhez alkalmanként asszisztált, vagy éppen a sebészi feltárás során szembesült azokkal az elváltozásokkal, amelyeket elôtte a röntgenfelvételen látott. Hasonló szoros együttmûködés a klinikusokkal ma már szinte elképzelhetetlen. A kitartó munka, a korrekt leletek és a konzultáci-
A
314
„Minden dolgok mértéke az ember.” Protagórasz
ókon is ütköztetett, megalapozott felkészültség az egyes kórképek klinikumából hamarosan meghozta számára az egyenrangú félként való elismerést. Ennek bizonyságául idôvel Szenes Tibor, Kulka Frigyes, sôt, Petri Gábor akadémikus, az egyetem nagy hatalmú és ellentmondást nem tûrô rektora is elfogadta szakmai véleményét, adott esetben ellenvetését is, mi több, barátinak mondható, jó viszony alakult ki közöttük, olyannyira, hogy késôbb saját orvosukként is megbíztak benne. Éveken keresztül üzemorvosként is kipróbálta magát, de a betegellátás mellett a tanítást is szívügyének tekintette. A radiológiai gyakorlatokon már a 70-es években „problémaorientált”, „feladatmegoldó” módszerekkel oktatta a hallgatókat. Sajátos humora, hangvétele, egy-egy kérdés jobb megértése érdekében bevetett, váratlan ötletei annak ellenére elnyerték a hallgatók rokonszenvét, hogy a szigorlatokon keményen megkövetelte a tudást, az anyag részleteinek ismeretét éppúgy, mint a nagyobb összefüggésekét. A fiatalok húsz éven át, minden egyes évkönyvükben megörökítették a vele kapcsolatos anekdotákat. Az OTKI és az ORSI szervezésében, különösen 1975–1980 között területi radiológus-továbbképzéseken számos emlékezetes elôadást tartott. Szakmai munkájáért Markusovszky-díjat, Erdélyi Mihály-emlékérmet, a holisztikus medicina melletti kiállásáért Albert Schweitzer-aranyérmet kapott, emellett a Posonyi Ignácz-díj, Hetényi Géza-emlékérem, a Magyar Kardiológusok Társaságának Ghyczy, illetve Pro Societate oklevelének tulajdonosa. Elmondható róla, hogy jó mesterek tanítását fogadta magába és maga is jó tanítványok mestere lett.
Portré
A tanítványok közül négyen egyetemi docensek, négyen kórházi, ketten pedig rendelôintézeti fôorvosok, egyik volt diákköröse pedig egyetemi tanár. Oktatói tevékenységének fontos részei az aszszisztensek, orvostanhallgatók, rezidensek és szakorvosok számára írott könyvfejezetek, ezek közül is kiemelkedik az egyetemi tankönyvek megalkotásában vállalt meghatározó szerepe. A Szegedi Egyetem doktori iskolájának alapító tagja. Tudományos tevékenységének fôbb területei az aortaív-angiográfia, kinovalvulográfia, angiokardiográfia, majd késôbb a szívbetegségek tüdômanifesztációi, a nyelôcsôbetegségekhez társuló tüdôelváltozások, a sokktüdô és a kettôs kontrasztos oesophagusvizsgálat. Eredményeirôl az akkoriban igen rangos Orvosi Hetilap mellett a korszak legelismertebb német röntgenszaklapja, a Fortschritte is beszámolt, és munkáira késôbb az American Journal of Radiology, az American Heart Journal, a Skeletal Radiology, a British Heart Journal, a Thorax, az Annales of Clinical Research, a Clinical Radiology és más folyóiratok is hivatkoztak. A Diethelm–Olsson-féle Handbuch der Radiologie vaskos köteteiben is találunk utalást közléseire. Tevékenységére felfigyelve Zsebôk professzor már 1976-ban a Magyar Radiológusok Társasága vezetôségének titkári teendôivel bízta meg, a vezetôségnek egyébként egészen az idei tisztújításig tagja volt. 1983-tól az Országos Röntgen és Sugárfizikai Intézet technikai kollégiumának tagja volt, a következô évtôl 2004-ig pedig a Radiológiai Szakmai Kollégium tagjaként tevékenykedett. Számos új, tankönyvekbe is bekerülô módszert dolgozott ki, mint például a szívtérfogat-mérési eljárást, a kisvérköri artériás nyomás becslésére szolgáló analitikus kimográfiás módszert. Tetemes szívsebészeti anyag elemzésébôl megállapította, hogy a röntgenkép jóval hûbben mutatja a valós helyzetet, mint a szívkatéterezés. Tüdôszûrô képsorozatokon végzett mérésekkel sikerült bizonyítani, hogy congestiv cardiomyopathiában a betegek szívnagysága a diagnózist akár egy évtizeddel megelôzôen is meghaladja a normálist. A kardiológiai röntgendiagnosztika területén elért eredményei alapján 1976-ban a Magyar Kardiológusok Társasága vezetôségi tagjává választották, amely tisztét 1995-ig töltötte be. A McGraw–Hill kiadó Clinical Medicine sorozata Cardiology kötetének radiológiai fejezetének megírására az európai radiológusok közül ôt kérték fel. A szívtérfogatmérések eredményeit összefoglaló, több mint 500 oldalas kandidátusi értekezését
MAGYAR RADIOLÓGIA 2004;78(6):314–316.
– Csákány György és Naszlady Attila opponálásával – 1976-ban védte meg. Diagnosztikai, oktatói és tudományos tevékenységének elismertsége ellenére, fôként politikai okokból a ranglétrán nehezen haladt elôre. Miután önálló gondolatait sosem rejtette véka alá, szakmai, oktatói tevékenységét is korlátozták, így távozni próbált az egyetemrôl. Pályázott, de nem kaphatta meg a budapesti István Kórház fôorvosi állását, és 1982-ben, Török professzor váratlan halálát követôen, a budapesti egyetemi katedrát sem, bár a SOTE vezetése erre alkalmasnak nyilvánította. A Kelemen János tragikus halálával megüresedett tanszékre 1985-ben az akkori egészségügyi miniszter ôt kívánta kinevezni, ezt azonban „pártvonalon” megvétózták. Végül Szegeden, 1991ben nevezték ki egyetemi tanárrá. Szavait idézve, az „elnyomatás éveiben” szakszervezeti-közéleti tevékenységet folytatott, majd ezt kihasználva 1989-ben az egyetemi rendszerváltás megindításán kezdett munkálkodni. A folyamat eredményeként 1990-ben az egyetem rektorává választották, ami kivételes, hiszen az európai egyetemek történetében nincs példa arra, hogy radiológus legyen a rektor. A rendszerváltást követô gazdasági és politikai viszonyok közepette, funkciójának 1997. évi lejártáig mintegy négymilliárdos fejlesztést hajtott végre az egyetemen, amely magában foglalta többek között az informatikai hálózat teljes kiépítését, a világháló hozzáférhetôségét, amelynek révén minden osztály számára elérhetôvé vált a betegek vizsgálati eredményeinek elektronikus dokumentációja. Vezetése alatt a fôiskolai karon két új szak indult, az orvosin három új klinika és intézet (traumatológia, onkoterápia, családorvostan), két önálló központ (asszisztált reprodukció, dialízis), a gyógyszerész karon pedig egy új tanszék (gyógyszeranalitika) létesült. Ebben az idôben a szegedi egyetemrôl hat tanszékvezetô professzor került Budapest, Debrecen és Pécs társegyetemeire. A technikai fejlesztések közül kiemelendô a Radiológiai Klinika spirál-CT-je, az ultrahang-diagnosztikai csúcskészülékek és a digitalizált demonstrálóhelyek. Az intézményi akkreditáció során – Vizi E. Szilveszter megfogalmazása szerint – Szegeden „európai egyetemet találtak”. Rektori tevékenysége számos érdekkel ütközött, egyes ténykedéseit, utasításait támadták, az írott és elektronikus sajtóban gyakran elôfordult a neve, nem mindig pozitív értelemben. Mindezek ellenére kitölthette mindkét megbízatási periódusát. Hivatali idejének lejártával Fráter professzor a Felsôoktatási és Tudományos Tanács tagjaként a felsô szintû képzés fejlesztésében, az Országos Egészségbiztosí-
315
tási Pénztár fôtanácsadójaként az egészségügy finanszírozásának megújításában, egy washingtoni székhelyû alapítvány elnökeként a magyar egyetemek és fôiskolák számára támogatások megszerzésében mûködött közre. Elôadóként, vizsgáztatóként vagy konziliárius gyanánt újra és újra hadat üzen (sajnos, mind szerényebb eredménnyel) a futószalag-rendszerû „gyógyszolgáltatásnak”, az új modalitásokkal való, de a megalapozott klasszikus ismereteket nélkülözô bûvészkedésnek. Ez évi legfontosabb eredményének mondható a tartalmában és külsô formájában a kényesebb ízlést is ki-
elégítô, Radiológia címû tankönyv, amelynek segítségével a graduális és posztgraduális vizsgákra való felkészülés is könnyebbé válhat. Hitvallása szerint: „Egy adott probléma megoldására mindenkor a legalkalmasabb, és nem feltétlenül a legújabb módszert kell választani, mert a legkorszerûbb technika sem gondolkodik helyettünk. A jó radiológus végül is nem a szemével, hanem a fejével lát. A radiogram pedig nem olyan kép, amit elég nézegetni, hanem könyv, amit utolsó betûjéig ki kell olvasni ahhoz, hogy megtudjuk a csattanót.” dr. Lombay Béla
KÖSZÖNTÉS
Eberhard Willich professzor 85 éves
német és az európai gyermekradiológia egyik meghatározó személyisége, Eberhard Willich heidelbergi professzor ez évben töltötte be 85. életévét. A külföldi szaklapok mellett születésnapja alkalmából mi is örömmel köszöntjük a Magyar Radiológia folyóiratban társaságunk tiszteletbeli tagját, a magyar gyermekradiológia egyik kiemelkedô támogatóját. Az Európai Gyermekradiológus Társaság 2004ben Heidelbergben tartotta évi kongresszusát. Ez alkalomból mi is üdvözölhettük Willich professzor urat, aki szívesen beszélt magyarországi élményeirôl, szakmai és társasági kapcsolatairól. Felkérésünkre leírta a magyarokhoz kötôdô élményeit. Eberhard Willich 1919-ben született. Orvosi tanulmányait Berlinben végezte, majd 1943-ban Tübingenben avatták orvosdoktorrá. Karrierjét a II. világháború megszakította, és csak hazájában, 1949 után folytathatta szakmai tevékenységét. Belgyógyászként és gyermekgyógyászként dolgozott. Radiológiával 1956-tól kezdett foglalkozni, és Brémában ô szervezte meg a gyermekklinika röntgenosztályát. 1969-ben a heidelbergi egyetem gyermekklinikáján a röntgenosztály vezetôje lett, ahol 1970-ben magántanári képesítést szerzett. Tudományos munkássága során több mint 300 publikáció és három tankönyv született. Alapító tagként
A
316
A Willich házaspár 50 éves házassági évfordulóján, 2003-ban
vett részt a német gyermekradiológus társaság (GPR) létrehozásában, amelynek 1972–1982 között az elnöke volt. Több folyóiratnak volt társkiadója és szerkesztôje, többek között a Radiologe, a Zentralblatt für Kinderheilkunde és a Pediatric Radiologynak. Tiszteletbeli tagja az Európai Gyermekradiológus Társaság mellett számos nemzeti társaságnak, többek között a lengyelnek és a magyarnak is. dr. Schläffer Erzsébet
Köszöntés
Emlékeim a magyarokról Dr. Eberhard Willich visszaemlékezései
A HÁBORÚ ELÔTTI ELSÔ EMLÉK Egy bécsi kórházban töltött gyakorlat után 1938ban, az egyik kollégám javaslatára elhatároztuk, hogy Budapesten töltünk egy hétvégét. Vasúton tettük meg a 276 km-es utat, ahol módunk volt találkozni három magyar egészségügyi hadapróddal, és ennek kapcsán tanulmányozhattuk az érdekes, szisszenô magyar hangokat és hosszú kifejezéseket. Budapesten fölvillantak a Monarchia maradványai, számos párhuzamot találtunk Béccsel, és elbûvölt minket a magyar emberek közvetlensége, barátságossága.
HADIFOGSÁG A II. világháború idején, 1939 és 1945 között orvosi tanulmányaim és a frontszolgálat váltogatták egymást, mindaddig, amíg letettem az államvizsgát, és csapatorvosként egy katonai kórházba irányítottak. A háború után szovjet hadifogságba kerültem a Moszkva melletti Krasznogorszkba, és a Volga melletti Kujbisevbe (ma Szamara), ahol tábororvosként mûködhettem. Két év után fogolycsere történt, a német és osztrák katonákat mintegy ezer magyar fogoly váltotta föl. Hogy a németül nem beszélô magyarokat megérthessem, hallás után próbáltam magyarul tanulni. E szavakat, mondatokat a mai napig sem felejtettem el. A táborban egy test, egy lélek voltunk és ma is emlékszem magyar asszisztensemre, aki társam volt, és elviselhetôbbé tette a tábori életet. Némi keserûséggel kell gondolnom honfitársaimra, akik közt több besúgó is akadt, viszont a magyarok ezeket izolálták. Érzésem szerint a magyar hadifoglyok a fogsággal járó tehetetlenséget messze jobban viselték, mint a németek, és a szigorú katonai rendet is
jobban tudták tartani. A magyar tisztekkel bajtársi viszonyban voltam, az ô kapcsolataik révén még a táborból kiszökve orosz családokat is tudtunk látogatni.
K A P C S O L AT O K A
HÁBORÚ
UTÁN
Szabadulásom 1949-ben jött el. Ez után, sok hazatérô orvoshoz hasonlóan, éveken át bér nélkül dolgoztam, mígnem 1953-ban, gyermekgyógyászati és röntgenszakvizsgám letétele után gyermekradiológusként újból fizetéses állást kaphattam Brémában, az 500 ágyas városi gyermek- és gyermeksebészeti klinikán. Ekkor már kapcsolatban álltam a magyar radiológusokkal is, így például Rossmann Bélával, aki a csecsemôk fülészeti röntgenvizsgálatainak lehetôségeirôl egy német szaklapban számolt be 1957-ben. 1961-ben meghívást kaptam az elsô magyar röntgenkongresszusra Budapestre, ahol a húgyúti rendszer anomáliáiról tartottam elôadást. Kellemetlen élményem fûzôdik az osztrák–magyar határátkeléshez, mivel német újságokat és egy rádiókészüléket „csempésztünk” át. A kongresszus idejérôl felelevenedik bennem egy magyar szó: „a világos” anekdotikus emléke. Megtanultam, hogy a vendéglôben az ember „világos” sört kér. Nos, az elôadások során gyakran hangzott el, hogy „világosságot kérek”, ezért megkérdeztem, hogy miért van szükségük itt az embereknek mindig sörre az elôadáshoz. Így derült ki számomra a szó kétféle értelmezése. A kongresszus után lehetôségünk nyílt egy balatoni körútra is, bár június lévén a tó vize még hideg volt, azt mondták, hogy a németek ilyenkor is szoktak fürödni. 1965-ben személyes kapcsolatba kerülhettem Gefferth Károllyal, aki meghívásomra részt vett a Német Röntgen Társaság 46. kongresszusán Nürn-
Willich professzor visszaemlékezésének bôvebb változata weblapunkon olvasható a www.socrad.hu címen.
MAGYAR RADIOLÓGIA 2004;78(5):316–318.
317
bergben. Ekkor már levelezésben álltam vele, többek között a csecsemôk, kisgyermekek megnagyobbodott thymusának röntgendiagnosztikájával kapcsolatban. Gefferth Károlynak számos publikációja volt német szaklapokban, és 1962-ben a csecsemôkori pneumoniákról is német nyelven írt monográfiát. A Gefferth házaspárt többször volt módunk meghívni Németországba és vendégül látni 1968 és 1976 között. 1978-ban meghívást kaptam a 9. Magyar Radiológus Kongresszusra Budapestre, ahol a Gefferth család vendégszeretetét élvezhettük. Betekinthettem a magyar kultúrába is, például a szentendrei Kovács Margit Múzeum, illetve a kecskeméti Kodály Zoltán-emlékhelyek meglátogatásával. Ugyancsak baráti kapcsolat alakult ki dr. Schläffer Erzsébettel és férjével, velük több alkalommal találkozhattunk Németországban és Magyarországon is. A vele való szorosabb kapcsolat úgy alakult ki, hogy ô a Magyar Gyermekradiológiai Szekció elnöke volt, és sokat tett azért, hogy társaságaink között jó szakmai kapcsolat alakuljon ki. A mai napig is folyamatos levelezésben állunk. 1983-ban Budapestre, majd 1987-ben Pécsre kaptam meghívást, ahol Weisenbach János szervezésében a Magyar Gyermekradiológus Szekció tartotta nemzetközi szimpóziumát. Itt adta át Horváth Ferenc professzor a Magyar Radiológus Társaság tiszteletbeli tagságáról szóló kitüntetô oklevelet, amely igazán nagy megtiszteltetést jelent számomra. Itt találkozhattam Lombay Bélával is, Schläffer Erzsébet utódjával a Gyermekradiológiai Szekció élén, akivel 1985-ben ismerkedtem meg az Elisabeth Sweet által rendezett Európai Gyermekradiológus Kongresszuson, Glasgow-ban. Lombay Béla késôbb a Year Book of Pediatric Radiology szerkesztése és kiadása révén szerzett hírnevet. 1992-ben ismét Budapesten voltam, ezúttal a magyarok által szervezett Európai Gyermekradiológus Kongresszuson, amelyen Lombay Béla mint elnök és Gefferth Károly mint tiszteletbeli elnök szerzett érdemeket. A szakmai programon kívül mély benyomást tett rám a Zeneakadémián tartott
318
koncert, amelyet a Miskolci Szimfonikus Zenekar Kovács László vezetésével adott Kodály, Brahms, Csajkovszkij és Dvorák mûveibôl. Ez a látogatás azért is felejthetetlen számomra, mert ekkor találkoztam utoljára Gefferth Károllyal, aki négy hónappal a kongresszus után itthagyott minket. Halálával nagy veszteség érte mind a magyar, mind az európai gyermekradiológiát.
A
M A GYA R
ZENÉRÔL
Számomra, aki nagyon szeretem a zenét, a magyarok muzikalitása és a magyar zene a mai napig nagy kincs. Amikor Budapesten egy valódi csárdást hallottam, úgy vásároltam hanglemezt, hogy eldúdoltam a dallamot: „Nyisd ki babám az ajtót!”, és az eladó azonnal megtalálta a lemezt. Azóta is újra és újra hallgatok magyar muzsikát, például Kodálytól a Háry Jánost vagy Erkel Hunyadi Lászlójából a nyitányt. Többször módom volt a Heidelberg közeli Mannheimben meghallgatni a budapesti Nemzeti Filmharmonikus Zenekart, valamint a Liszt Ferenc Kamarakórust.
ÖSSZEGZÉS A magyar és a német nép két világháborúban volt szövetséges. Ez a szövetség csendes szolidaritás formájában tovább él a két nép fiaiban. Amikor Horn Gyula magyar külügyminiszter 1989-ben megnyitotta a magyar–osztrák határt a keletnémet menekültek elôtt, nagymértékben hozzájárult a két elválasztott német állam újraegyesítéséhez. A vasfüggöny a keletnémet és magyar gyermekradiológusok elôtt is leomlott, és 2004-ben a hattagú magyar küldöttség határkontroll nélkül vehetett részt a heidelbergi Európai Gyermekradiológus Kongresszuson. Ez egy igazán boldog viszontlátás volt számomra. dr. Eberhard Willich (Fordította dr. Vachter János)
Köszöntés
