FRANK YERBY Testvérem, Júdás

FRANK YERBY

Testvérem, Júdás A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Frank Yerby: Judas, my brother Dell Publishing Co. Inc., 1970 ©Frank Yerby, 1968 Minden jog fenntartva Fordította: Rindó Klára és Szabados Tamás A borító Kocsis József munkája © Fabula Könyvkiadó Kft., 1992

I. KÖNYV amelyben – ha késve is, de – megismerem családom történetét, és a születésem körüli csodás eseményeket, továbbá összebarátkozom egy különös galileai fiúval, Jesua ha Nocrival, és megszöktetem egy római centurio lányát.

I. fejezet Gyermekkorom jó részét nagybátyám, Hezron bácsi Názáret melletti, galileai birtokán töltöttem, bár nem itt születtem, hanem Júdeában. Annak idején, mikor a bácsikám Jeruzsálembe ment, hogy részt vegyen a szertartáson, melynek során az öccse, Jehuda örök hűséget esküdött Eli-Sheba bath Boethusnak, az egyik legnagyobb papi család sarjának, első találkozásuk alkalmával szinte teljesen megbabonázta a menyasszony. Ha Hezron bácsi jámborsága nem lett volna messze földön híres, anyám sógora iránti rajongása sok álmatlan éjszakát szerezhetett volna apámnak. Ahogy betöltöttem nyolcadik évemet, apám nyaranta északra küldött, fel Galileába. Talán mert azt remélte, hogy a bácsikám kedvező hatással lesz rám. Ám ez a döntése, ahogy látni fogjuk, felettébb aggasztó következményekkel járt. Azon a napon, amelyen e történet elkezdődött, többórás megerőltető kapaszkodás után sikerült feljutnom a bácsikám birtokát övező hegyek tetejére. Amikor végre elfogyott az emelkedő, lerogytam a fűbe, és még ahhoz se volt erőm, hogy álmodozzak. A tengert néztem, amelyet a rómaiak Maré Internumnak, azaz Földközi-tengernek neveznek: ezüstösen csillogott, mint valami óriás pajzs, szemem nem állta a fényét. Délnek fordultam, és a lágy, zöld Jezreel-völgy ön nyugtattam a tekintetemet. Körben kietlen hegyek húzódnak, köztük a legendás Morék, ahol Gideon és Gilboa harcolt, és ahol a szerencsétlen sorsú Saul királyt meggyilkolták. Tőlem keletre a Gilead-hegység tornyosult, ormait a vad, sivatagi szél homokja csipkésre koptatta. Nyugatra a Karmel lankái lejtenek erdőszölden a tenger felé. Ez a föld a próféták és a megrögzött álmodozók földje. A sápadt, violaszín ködön átcsillantak a tarajos hegycsúcsok, a távolban még a Libanon hófödte teteje is látszott. Messzire elláttam, csaknem egész a galileai tengerig, bár ez igazából nem is tenger, csak tó. Nagy Heródes fia, Philip tetrarka, aki odáig ment a rómaiak szolgálatában, hogy pénzére az imperátor képmását verette (holott ez iszonyú bűn, hiszen bálványimádásnak számít), a tavat is Tibérius nevére keresztelte át. Ennek ellenére a környékbeliek továbbra is csak arám nevén, azaz Genezáret-tóként emlegették. De bárhogyan neyezzük, nem változtat azon a tényen, hogy minden bizonnyal ez a legcsodálatosabb tó a világon. Szívem csordultig telt a táj szépségével. Hanyatt vetettem magam a fűben, és úgy éreztem, eggyé válók a mindenséggel. Egy végtelen pillanatig szinte előre láttam a sorsomat. És ennél is világosabban mostani énemet, azt a kettősséget, hogy két ország fia vagyok: a köves, napégette, de fenséges Júdea gyermeke, a földé, amelyet átitat a szüntelen ragyogó forróság – talán ezért olyan sok itt az őrült és a szent próféta. Ugyanakkor a szelíd, ligetes Galileában itt otthon vagyok. Furcsa, hogy ez a gyönyörű föld emberemlékezet óta nem termett mást, mint néhány hercegi családot, no meg a mme ha-areceket, vagyis a törvényben járatlan, írástudatlan halászok és parasztok ezreit. Persze ugyanúgy gyökeret vertem mind a két helyen. Itt is, ott is nagyon szerettem. Egyformán otthonosan mozogtam a jámbor, mélyen hívő prushiták – farizeusok – és a mindenben kétkedő, világi örömöknek élő zadokiták – szadduceusok – között. Ám ezért aztán valójában sehol se találtam a helyem. Apám és nagybátyám egyaránt hatott rám. Ez a kettősség pedig túl sok volt gyermeki lelkemnek. Mindkettőjüket szerettem. Márpedig nem élt még két, egymástól ennyire különböző ember a világon. Az apám, Jehuda ben Matthiae nem hitt semmiben és senkinek míg Hezron bácsi

mély vallásosságáról volt messze földön híres. Úgy is mondhatnám, hogy egyikük született szadduceus, a másik meg igazi farizeus, hiszen a szadduceusok az erőn és hatalmon túl nem hisznek semmiben, míg a farizeusok vakbuzgalma nemegyszer túlmegy a józan ész határain. Ahogy Jézus mondta: „kiszűrik a szúnyogot, de átengedik a tevét”. Apám görög filozófusokat olvastatott velem. így sajátítottam el a logikát, az ész, a gondolkozás tudományát, ezt a veszedelmes eszközt, amely könnyen aláássa a vallásos hit alapjait. A bácsikámnál viszont kimondhatatlan áhítat lelkesítette a szertartásokat és az ünnepeket. Természetes, hogy ezeket otthon is megtartottuk, de ott valami hiányzott belőlük. Apám a szent rítusokat ugyan végtelen méltósággal hajtotta végre, ám az egész mégsem volt több puszta formaságnál. Ha pillantása összeakadt az enyémmel, cinkosán megvillant a szeme, mintha csak azt mondta volna: „Megtesszük, amit kell. De mi ketten ugye átlátunk ezeken az ostoba babonákon?” És ifjúi lelkem egyetértett vele. A bűnbánó ünnepek, a Ros Hasónó vagy a jom Kipur, az engesztelés napja, a Szukosz, a sátoros ünnep, a Chánuka, a Makkabeusok szabadságharcának dicső emléke, a Sovuósz, az a nap, mikor Isten kinyilatkoztatta a tízparancsolatot a Szináj hegyén, vagy a Pészách, a kovásztalan kenyér ünnepe, amellyel az egyiptomi rabságból történt szabadulásra emlékezünk, egyik sem volt több, mint napégette, sólyomarcú sivatagi vándorok nappal is visszatérő álma, amely megkönnyítette elviselhetetlen életüket. Nagybátyám házában azonban mindez szent és csodálatos ünneppé, lett. Ahogy felerősítettem imaszíjaimat, és beburkolództam imakendőmbe, teljes hittel imádkoztam: „Smá Jiszróél! Ádonáj Elohénu, Ádonáj ehod!” – azaz: Halld Izrael! Az Örökkévaló a mi Istenünk, az Örökkévaló egyetlen. Ám ezen a reggelen ráébredtem, hogy ez nem mehet így tovább. Végre tudni akartam, melyik a helyes út; az apámé, vagy az, amit Hezron bácsi követ. Mint ahogy azt sem értettem, mért van az, hogy Izrael nagy nemzetségei közül a miénk az egyetlen fejedelmi család, amely önmaga ellen fordul: az egyik testvér a szadduceusok, a másik a farizeusok feltétlen híve. Talán különösnek tűnik, de úgy értem meg a barmicvót – a felövezésemet, a férfivá avatás szertartását, azaz tizenharmadik életévemet –, hogy semmit sem tudtam családom történetéről. Valahányszor erről kérdeztem szüléimet, vagy akár a nagybátyámat, mindig ugyanazt a választ kaptam: „Majd később, ha már nagy leszel, Nathan.” Elviselhetetlennek éreztem a lelkemben dúló kétségeket. Elindultam lefelé a lejtőn, hogy megkeressem bácsikámat. Jogom van tudni az igazat. Elhatároztam, hogy ez egyszer nem hátrálok meg. Addig faggatom, míg el nem mond mindent. Nem értettem, minek ez a titkolódzás. Azt, hogy mi, vagyis a banim Mattathia előkelő család vagyunk, tudtam. Nemegyszer hallottam, mikor a nagybátyám azzal dicsekedett, hogy a miénk az egyetlen nemzetség Galileában, amelynek ereiben tiszta zsidó vér folyik. Gazdagságunkat és tekintélyünket mi sem bizonyítja jobban, mint hogy apám Boethus lányt vett feleségül, és a Boethusok már több mint száz éve viselik a főpapi hivatalt. Akkor meg, mi ez a titokzatosság? Mire leértem a völgybe, alaposan kifulladtam. Amint kifújtam magam, megindultam a ház felé, és torkomszakadtából üvöltöttem, mint az anyjától elszakított borjú: – Bácsikám! Bácsikám! De nem találtam sehol. így tovább kerestem, de kiáltozásomra csak az öreg Abigail keveredett elő. A vénasszony közel negyven éve szolgálta a házat, és mint rangidős asszonyság, a környék legnagyobb pletykafészkének számított. Hezron bácsi, aki mérhetetlenül gyűlölte a rosszindulatú fecsegést, évek óta fenyegette, hogy egyszer kiteszi a szűrét. – Miért kiabál, fiatalúr? – mért végig szúrós tekintetével. – A bácsikája nincs idehaza. Korán reggel, még mielőtt a fiatalúr felébredt volna, elment Kapernaumba, valami üzleti ügyben. De hogy mifélében, azt nem mondta. Kiéreztem hangjából a csalódást. A vén boszorkányt kegyetlenül bosszantotta, ha valamibe

nem sikerült beleütnie az orrát. Ez az. Ő az én emberem. Negyven éve szolgálja a családunkat. Ha valakinek, hát neki tudnia kell. Ráadásul biztos, hogy képtelen lesz magába fojtani a történetet, különösen ha – mint apám és nagybátyám viselkedéséből gyanítható – van valami sikamlós részlete a családi históriának. – Abigail, honnan származott ide a családunk? És mik voltak, farizeusok, vagy szadduceusok? És miért tartozik az apám meg a nagybátyám két különböző párthoz? Az öregasszony meghökkenve nézett rám, majd ravaszkásan vonogatta vállát. – Jaj, fiam, honnan tudhatnám én ezt? Meg különben sem tartozik rád… Egyébként is Reb Hezront kérdezd! Nem az én dolgom, hogy. – Kérlek, Abigail! – könyörögtem. Óvatosan körülnézett. Egyedül voltunk. – Ha elmondod Reb Hezronnak, hogy én… – suttogta. – Nem mondom el. Esküszöm az Örökkévaló nevére. Az Isten kimondhatatlan nevére – Jahve – esküdtem. Ez a legszörnyűbb fogadalom, amit egy zsidó tehet. Abigail megdöbbent, de meg is nyugodott. Engedett a kísértésnek. – Hát jó – sóhajtotta. – Ülj ide mellém. De ha a bácsikád rájön, hogy tőlem tudod, engem azonnal elkerget… – Nem fog rájönni. Megesküdtem rá. – Hát – kezdte lassan formálva a szavakat –, a családod valóban nem innen származik. De anyagi ágon mégis galileaiak vagytok. Ők mindig itt éltek. Az ősanyátokat Berenicének hívták. Teljes nevén Berenice ha Jochanan-nak. A férje rabbi Jochanan bar Eleazer, Kafer Tephából… – Az hol van? – szakítottam félbe. Eddig azt hittem, minden falut ismerek Galileában. – Még sose hallottam Tepha nevét. – Persze hogy nem – felelte Abigail. – Hogy is hallhattad volna. Több mint százötven évvel ezelőtt földig rombolták a görög kalózok. Ott pusztult a rabbi és a testvérei. De nem csak őket ölték meg, hanem minden felnőtt férfit legyilkoltak. Csak a csinos nőket és a fiatal fiúkat hagyták életben, őket magukkal hurcolták. Rámeredtem. – Miért pont őket hagyták életben? – Abigail felvihogott. – Na nézzenek oda! – kuncogta. – A kis ártatlan! – Aztán csodálkozást mímelve összecsapta a kezét: – De Nathan bar Jehuda! Csak nem akarod azt mondani, hogy egy ilyen szép szál fickó a te korodban még nem tudja, mire valók a nők? Rávigyorogtam. Történetesen tudtam. Apám házában avatott be egy szolgálólány a bar micvómat követő reggelen. Sajnos nem sokáig folytathatta a leckeadást, mert anyám pár nap múlva rajtakapott minket. Tulajdonképpen ezért küldtek az idén már kora tavasszal Galileába. De ennek ellenére sem értettem egészen Abigailt. – De… a… a fiúk? – nyögtem ki végül. A vénasszony most már olyan vadul hahotázott, hogy csaknem leesett a székről. – Mondtam, hogy a kalózok görögök voltak – nézett rám jelentőségteljesen, mikor végre levegőhöz jutott. – És a görögök ugyanúgy kedvelik a fiatal fiúkat, mint a nőket, feltéve persze, ha elég hamvasak és szépek. Megborzongtam. – Ez undorító. A vénasszony bólintott. – Hát persze. Mint minden, amit a gojok csinálnak. – Sóhajtott egyet, majd folytatta. – A kalózok az ősödet, Berenice ha Jochanant is magukkal vitték. Ő volt a legszebb valamennyi nő közt, így – Megint közbevágtam.

– Abigail – kérdeztem –, akkor miért nem Jochanan-nak hívják a családunkat? – Áldjon meg az Örökkévaló – morogta. – Milyen eszes is vagy a korodhoz képest. Azért nem, mert a kalózok az esküvőjük napján törtek a falura, és megölték a rabbit, mielőtt még megülhette volna a nászt az asszonyával. Szörnyű sejtelem lett úrrá rajtam. Olyan rettenetes, hogy alig tudtam kimondani. – Akkor hát… a gojok…? Megrázta a fejét. – Nem. Megnyugodhatsz, egyetlen csepp pogány vér sincs az ereidben. És ami ezután történt, az, ha nem is mindenben törvényes, de valamennyi égi szentre, talán a legjobb. Most aztán már végképp semmit sem értettem. – A legjobb? De hogyan? Abigail olyan elkínzott tekintetet vetett rám, mintha halálra akarnám hajszolni. Csodálatosan értett hozzá, hogyan kell a hallgatóság kíváncsiságát az elviselhetetlenségig fokozni. – Jól van, mindjárt mesélem tovább. Berenice igen büszke teremtés volt, fiatalúr. Akkor sem tört össze, mikor a férjét a szeme láttára legyilkolták a kalózok. Minden erejével küzdött, nehogy az ördögfattyak kedvüket tölthessék rajta. Inkább meghalt volna, mint hogy egy ilyen sakálivadék kölykét hozza világra. Így végül ők untak bele, a kockákra hagyták a döntést. A nyertes a sátrába vonszolta a sikoltozó Berenicét. De ősötöket még most sem hagyta el a lélekjelenléte. Amíg a görög megpróbálta leteperni, kirántotta a fickó Övéből a tőrt, és átütötte vele a torkát. Aztán az éj leple alatt kiszökött a táborból, és bevette magát a hegyek közé. – Folytasd! – suttogtam. – Berenice egy évig bujkált a kietlen hegyek közt, és csak az Úr könyörületes keze táplálta. Megtanulta, melyek az ehető bogyók és gyökerek, hol találni madárfészket. Ha úgy hozta a sors, nem röstellt kölcsönvenni néhány szem gyümölcsöt a völgyben lakó parasztok kertjéből éjnek évadján. De ilyenkor mindig az Örökkévaló vezérelte. – Másodszor is férjhez ment? – kottyantottam közbe. – Hát… nem egészen. Azokban az időkben a kalózok állandóan rajtaütöttek falvainkon, így alig maradt két-három ezer zsidó egész Galileában. Az életben maradottak Jeruzsálemtől kértek segítséget. Ekkor a helytartó megparancsolta Simeon ben Mattathiahnak, hogy ne hagyja veszni a népünket. Ugye, tudod, kik voltak a Hasmoneusok? – Nem – válaszoltam. – Ezt teszi, ha valaki szadduceus házban nő fel – horkant fel Abigail. – Azt akarod mondani, hogy sohasem hallottál Isten Kalapácsairól? Ez teljesen váratlanul ért. Mint a szadduceusok gyerekeinek általában, az én neveltetésem is inkább görög volt, mint zsidó. így abban a pillanatban, mikor Abigail kiejtette a kalapács szót, már tudtam, miről beszél: ο Makka-baioi, vagyis a Makkabeusokról. Johanan, Simeon, Jehu-da, Eleazar, Jonathan „a” Mattathia – mivel a makkabeus szó görögül kalapács, nem név, hanem jelző, amit vitézségükkel érdemeltek ki, gyilkos ütéseikkel, amelyeket az ellenségre mértek a csatában. De nevezik őket Hasmoneu-soknak is, nagyapjuk, a modeini rabbi, Hasmoniah után. Neveik harci dobként dübörögtek végig Erec Jiszroél -Izrael földjének – hosszú történetén. Újjáépítették az országot, és visszaadták a hitet, hogy Isten kiválasztott népe vagyunk. Hitetlenkedve néztem Abigailre: – Csak nem tőlük származom? – De bizony, báránykám – bólintott a vénasszony. – Nézz tükörbe, magad vagy az élő bizonyíték. – De… de… – hadartam – miért nem mondta ezt nekem eddig még senki? Apámnak és Hezron bácsinak büszkének kellene lenni, hogy…

– Azok is – vihogott Abigail –, majd szétveti őket a büszkeség, hacsak rágondolnak. De azért biztosan megvan a maguk szalonképes változata a családi krónikára. – És mi az igazság? – vetettem közbe. – Hát természetesen Simeon ben Mattathia. Azt mondják, a legcsinosabb Makkabeusok egyike volt. És az ősöd, Berenice látta őt, ahogyan harcolt! Azt mondják, isteni sugallatra ment oda, hogy lássa. – Az biztos – csúfolódtam –, de melyik istenére: Erósz, Aphrodité, vagy a nagy botú Priaposz súgott neki? – Azok kik? – kérdezett vissza Abigail. Zsidó parasztasszony lévén, nem ismerte a szerelem görög isteneit, ezért hogyan is érthette volna az előbbi tréfát. – Nem érdekes – legyintettem –, folytasd Abigail! – Nos, mert Berenice nő volt, először is beszökött a faluba, és elemelt néhány száradni kitett csinosabb ruhát. Ezután megfürdött egy hegyi patakban, felöltözött, és belopódzott Simeon táborába. – Az őrök nem állították meg? – csodálkoztam. – Fáradtak voltak a nagy csata után. És különben is, Berenice megtanult úgy mozogni, mint az árnyék, hiszen ennek köszönhette, hogy még mindig életben volt. így aztán, mikor belépett a férfi sátrába, azt sem tudta, ébren van-e, vagy csak álmodik. – És? – sürgettem, mert a vénasszony már megint elhallgatott egy pillanatra. – Simeon ben Mattathia csak ült, és nem mert hinni a szemének. Mikor végre magához tért, felsóhajtott: „Mit akarsz tőlem? Mondd, és a tiéd, még ha az életem kéred is.” – Aztán? – morogtam, mert újabb hatásszünet következett. – A lány rámosolygott. Örökölted a mosolyát, fiatalúr. Ezért tudod a madarakat is a kezedre csalogatni a levegőből. A nagybátyád megparancsolta nekem, hogy éjszakára zárjam be az ajtódat, mert rajtakapta a fiatalabb szolgálólányokat, hogy esténként a kamrád körül ólálkodnak… Jó alvó vagyok, úgyhogy nem vettem észre a dolgot. De rögtön megfogadtam, hogy ezentúl éberebb leszek, és a párnám alá rejtem a kulcsot. Persze erről nem világosítottam föl a vénasszonyt. – A fenébe! – mondtam hangosan. – Meséld már tovább! – Berenice közelebb lépett hozzá, és ujjaival a férfi göndör hajába túrt. Nagyot nyeltem. – A lány – folytatta Abigail – mélyen a férfi szemébe nézett, és hamiskásan megvonta vállát: „Kis dolgot – vagy nagyot, ez attól függ, honnan nézzük, uram.” – „Mi legyen az?” – kérdezte a hős. – „Ágyékod gyümölcse, Júdea oroszlánja”, – felelte az ősanyád – kuncogta Abigail. – És ő boldogan engedett, ezt bátran állíthatom. Berenice két fiút szült, de kétlem, hogy erről az apjuk bármit is tudott. – Miért nem? – kérdeztem. – Mert az ősanyád büszke volt, büszkébb, mint Lucifer és a Sátán együttesen. Mikor megtudta, hogy szerelmének több felesége és ágyasa van Júdeában, elé állt, és azt mondta neki: „Ha szeretsz, bocsásd el őket.” – És Simeon mit mondott erre? – így felelt: „Miért sebzel halálra, szívem királynője? Hogyan küldhetném el magamtól fiaim anyját, és gömbölyű ágyasaimat, akik…” – „Akik borjakat szülnek neked – vágott a szavába Berenice. – Vagy mi mást szülhetnek tehenek meg birkák? A szamarak is öszvért ellenek, ha meghágja őket a csődör, olyan csikókat, amelyek képtelenek utódot nemzeni.” Simeon bólintott. – „De te olyan fékezhetetlen ördögfattyakat szülnél, akiket láncon kellene tartanom.

Míg…” – Míg micsoda?” – kérdezte ősanyád. – „Túl sokat kérdezel. Olyan dolgot kérsz, amit nem tehetek meg.” – És? – súgtam izgatottan. – Berenice csak állt könnyekkel a szemében, és nem szólt semmit. Túl büszke volt, hogy könyörögjön. Amikor végre összeszedte magát, kinyújtotta a kezét. – „Az én uram szólott, úgy legyen. Ég veled, Júdea oroszlánja” – és ezzel kisuhant a sátorból. – Akkor – nyeltem –, akkor azt mondod, hogy… Sosem tudtam meg Abigail történetének végét. Hirtelen felharsant mögöttünk a bácsikám hangja. – Mi folyik itt? – üvöltötte magából kikelve. Abigailt ezen a napon utolérte a végzet. Nagybátyám beváltotta régi ígéretét, és hazazavarta a szülőfalujába. Mindennek ellenére továbbra is gondoskodott róla, mert Hezron bácsi túl jámbor volt ahhoz, hogy a sorsára hagyjad Amikor nagybátyám végre lecsillapodott, intett, hogy kövessem a szobájába. – Ülj le, fiam – mondta szomorúan, ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó. – Nem… nem haragszol rám bácsikám? – kérdeztem. – Nem – rázta a fejét –, inkább magamra vagyok dühös. Már régen el kellett volna mesélnem a család történetét, de ehelyett hagytam, hogy ezt az ostoba legendát ismerd meg először. – Legenda? – néztem rá hitetlenkedve. – Az – felelt a nagybátyám szigorúan. – Akkor… akkor hát nem igaz? Nem vagyunk Makkabeusok? – Rettenetesen csalódott voltam. Ilyen dicsőséges ősökért a törvénytelen származást is szívesen vállaltam volna. – Nem tudom – mondta Hezron bácsi csendesen. – Senki sem tudja. Berenice ha Jochanan az első ősünk, akiről tudunk. Második férjét örökbe fogadták a Makkabeusok. Ez az alapja az előbbi pletykának. Vártam… – Az eredeti neve valószínűleg Demetriosz volt – folytatta Hezron bácsi. – A származására nézve pedig görög nyelvű szíriai. – Ezek szerint – suttogtam összetörtén – még csak nem is tiszta zsidó vérből származunk. – A különbség köztünk és a szíriaiak közt, fiam – mondta Hezron bácsi szigorúan –, csupán nyelvi és vallási. Egyetlen sémitát sem lehet megkülönböztetni a többitől, amíg meg nem szólal. – Ez igaz – válaszoltam–, de… – De zsidó lett – fejezte be Hezron bácsi a mondatot. -Méghozzá a legjobb zsidók egyike. És tette mindezt Berenice szerelméért. Annak az évnek Shiran havában, amikor Jehudah bar Makkabeus Nikanor alatt legyőzte a szíriaiakat, Demetriosz feljött Jeruzsálembe, és körülmetélkedett. El sem tudod képzelni Nathan, hogy ez felnőtt korban milyen fájdalommal jár. Demetriosz felvette a Mattathiah nevet, ami arra utal, hogy legnagyobb hősünk és uralkodónk fogadta örökbe: Jehudah ben Mattathia, vagy ahogy a szadduceusok nevezik, Judás Makkabeus. Hát ez az alapja annak a pletykának, amit Abigail mesélt. – De miért? – Azt hiszem, most már elég idős vagy, hogy egyet s mást tudjál az életről. Lehet, hogy ősanyánk erkölcsei nem voltak egészen kifogástalanok. Talán már megszülte a család első férfitagjait, az ikreket, Jehudát és Simeont, még mielőtt hozzáment volna Demetrioszhoz. De azt se tudjuk, hogy a király, Jehudah bar Makkabeus miért fogadta örökbe Demetrioszt. Erről nem tud a családi krónika. Az ilyen homályba vesző részletek miatt keletkeznek aztán a legendák. – Azt mindenki tudja, hogy Jehuda keveset járt Galileában, így nem valószínű, hogy Berenice az ágyasa lett volna. De a bátyja, Simeon – aha! És ott vannak az ikrek – aha! Kell-e jobb alap egy jó kis pletykához? Abigail története szerint maga Berenice mutatta meg az

ikreket Jehudah királynak, aki persze rögtön felismerte öccse gyermekeit – bár szerintem egy két hónapos gyermek még emberre se hasonlít igazán, nemhogy az apjára –, és a király ezért fogadta volna örökbe Berenice férjét, hogy az ikreket legalább banim Mattathiának hívják, ha már nem lehetnek Hasmoneusok… – De bácsikám – tiltakoztam –, nem lehet, hogy így volt…? Szomorúan nézett rám. – Talán. Semmit sem tudunk biztosan. De az őseink elegendő dicsőséget szereztek a Mattathia névnek ahhoz, hogy ne legyen érdekes, vajon vér szerinti Makkabeusok vagyunk-e, vagy örökbefogadottak. Egy biztos: akár Simeon volt az ősünk, akár Demetriosz, a legtisztább zsidó vér folyik az ereinkben. – Ez hogyan lehetséges? – kérdeztem vissza. – Hiszen legalább két-három ezer zsidó család maradt még Galileában, amikor Simeon északra jött, hogy megmentse népünket. A mi vérünk miért tisztább, mint az ő leszármazottaiké? – Az az igazság, hogy Simeon visszavitte magával népünk maradékát. Itt, Galileában nem maradt egyetlen zsidó sem – kivéve Berenicét. ő csak akkor ment férjhez, amikor Demetriosz zsidóvá lett érte. És amikor hatvanhat évvel később Jehuda – Simeon bar Makkabeus unokája, akit a szadduceus történészek Aristobules néven emlegetnek – visszajött Galileába, és a tartomány minden pogány férfiemberét körül akarta metéltetni, hogy zsidóvá tegye őket, ezt a tervet a Mattathiák akadályozták meg. A mi ; családunk, amelynek nemzedékek során minden tagja körülmetélkedett, és akik, ha elérik a férfikort, Júdeába mennek, hogy feleséget vegyenek, mert nem vesznek goj asszonyt maguknak. Galileában egyedül mi őriztük folyamatosan a zsidótörvényeket. Ezekben az években alapozta meg családunk hatalmát és gazdagságát. De elég a meséből. Későre jár. Vigyél magaddal egy-két szolgát, és kérjetek meg néhány úton járót, csatlakozzanak hozzánk, különben nem lesz meg a minyan az esti imához. Ezt – gondolom – meg kell magyaráznom. Nálunk a reggeli, déli és esti imához legalább tíz olyan férfi kell, akinek már megvolt a barmicvója. Ezt nevezik minyan-nak. És mert Hezron bácsi nem házasodott meg, így fiai sem voltak, vagyis az imához úgy kellett összegyűjteni az embereket. Rendszerint mégis összegyűlt a tíz férfiú, hiszen a környéken tudták, hogy ima után a nagybátyám mindenkit megvendégel. De most, mikor a nagybátyám kiadta a szokásos parancsot, hirtelen belém bújt az ördög. – Ha nem apám látja meg először a mamát – csipkelődtem –, ugye bácsikám, a te házadban is meglenne a minyan? Megvillant a szeme. Arcából kifutott a vér. Csak most láttam, hogy tréfás megjegyzésem mennyire az elevenébe talált. – Bácsikám, bocsáss meg – próbáltam jóvátenni a dolgot –, nem akartam… – Takarodj innen, Nathan – sziszegte. – Kifelé!

II. fejezet De van még egy oka, hogy ezen a napon kezdem a történetet. A minyanra összegyűlt férfiak közt volt egy fiatal fiú, akit Jesua ben Joszéfnek, vagy ahogy jobban ismerik, Jesua ha Nocrinak, azaz Mária fiának hívtak. Akkor láttam őt először, de ebben nincs semmi különös, hiszen én előkelő család sarja vagyok, ő meg egy mezítlábas ács fia. De attól a perctől kezdve, hogy találkoztunk, sorsom menthetetlenül összefonódott az övével – habár, igazán nem mondhatom el magamról, hogy követtem a tanításait. És mégis, sosem tudtam őt elfeledni. Apjával épp hazafelé tartott, amikor beléjük botlottunk. Fáradtnak és éhesnek látszottak, arcukat belepte a por. Igazi vándorkézművesek voltak, a vállukon cipelték minden árujukat: csöbörrudakat, ösztökéket és néhány ekecsontot. Ezekkel birtokról birtokra házaltak. Aznap nem sok szerencséjük lehetett. – Gyertek – mondtam elég pökhendien –, a nagybátyámnak szüksége van rátok az imánál.

– A nagybátyádnak? – kérdezte József, az ács. – És ő kicsoda, fiatalúr? – Hezron ben Matthia – válaszoltam. – Az ő birtokán jöttetek át. A fiú rám nézett. Haragosat villant a szeme. Senki sem jósolta volna meg, hogy egyszer majd ő lesz a szelídség és szeretet vallásának alapítója. – Ez a föld Istené – felelte vaskos, galileai tájszólással –, és mi mindannyian Isten teremtményei vagyunk. Csak az ő kegyelméből használhatjuk. Még a nagybátyád is csupán az Örökkévaló szolgája. És te… – Jézus, kérlek – mondta az apja. A fiú arca egy csapásra megváltozott. Hirtelen meglágyultak a vonásai. Apja szava parancs volt számára. Tanításaiban is mindig az atya iránti szeretetről mesél, az anyjáról sose mond semmit. Ezt mindaddig nem értettem, amíg Máriával nem találkoztam. – Bocsáss meg, apám. – Jézus lehajtotta fejét. Határtalan béke rezgett a hangjában. Ez volt az, ami megbabonázta híveit, az adószedőket, parasztokat, halászokat és bűnösöket, amiért otthagyták addigi életüket, hogy kövessék őt. Csodálkozva bámultam rá. Termete első pillantásra nem árult el semmi rendkívülit. Szikár, göndör hajú kamaszfiú volt, arcát barnára égette a kora nyári nap. De a tekintete mindenkit megigézett. Ahogyan rám nézett, egyszerre perzselő, mélyreható, és mégis leírhatatlanul szelíd pillantásával, nem akartam mást, csak hogy szeressen. Engem, ben Mattathiát, egy szegény ács fia! Kinyújtottam felé a kezem: – Nathan a nevem – mondtam –, Nathan bar Jehuda. És a tied? Lerakta a csöbörrudat és az ösztökéket. A ruhájába törölte tenyerét, és megfogta a kezemet. – Jézus. – Elmosolyodott. Még sosem éreztem ilyen boldogságot. – Jézus? – néztem értetlenül. – De hát ez nem… nem… – Nem héber név. Tudom. Apám, hogy is kell héberül mondani? – Jesua – felelte József. Átöleltem a vállát. – Gyere, Jesua. Menjünk imádkozni. Éhes vagy, igaz? – Igaz – mondta egyszerűen –, de megszoktam. A szolgákhoz fordultam. – Szedjétek össze ezeket – mutattam a földre –, és hozzátok utánunk! Láttam, hogy nem tetszik nekik a dolog, de nem törődtem vele. Bevezettem Jézust a házba. Nagybátyám szívélyesen üdvözölte az érkezőket. Józsefet nevén szólította, és békecsókot adott neki. Hezron bácsi, mint igazi farizeus, nem nézte le az Amme ha arec-et, a nép tanulatlan fiát, különösen, ha az olyan istenfélő volt, mint az ács. Aztán a fiúhoz fordult, a fejére tette a kezét, és megáldotta. – Üdvözöllek a házamban, Jesua – kezdte, de nem fejezte be a mondatot. Hitetlenkedve bámult hol rám, hol Jesuára. – Elohim – morogta maga elé, amikor végre meg tudott szólalni. Megdöbbentem. Egy ilyen hívő embernél mint ő, szinte szentségtörésnek számít kimondani ezt a szót, Elohim. Mi nem ejtjük ki olyan könnyen az Örökkévaló nevét, mint a keresztények. – József– mondta izgatottan –, nézd csak meg őket! – Ezzel ránk mutatott. – Akár ikrek lehetnének! Valóban megdöbbentően hasonlítottunk egymásra. Ezt később, mikor a kerti medence partján beszélgettünk, magam is láthattam. Kicsit barnább és soványabb volt nálam, de ettől eltekintve ugyanolyan, mint én. Ekkor még nem sejtettem, hogy a természet e furcsa tréfája milyen végzetes hatással lesz későbbi életemre. Ima után kikísértem a vendégeket a kapuhoz. Amikor visszafelé jöttem, akaratlanul is megütötte fülemet a szolgálólányok fecsegése. – Most már értem – mondta az egyik –, miért küldte el majdnem az öreg József a feleségét a háztól. – Miért? – kérdezett vissza a másik. – Csak rá kell nézni – intett felém a fejével –, éppolyan, mint Jézus, az ács fia. Nemhiába

mondják, hogy az ifjú Jehuda úr fékezhetetlen volt egykoron. Itt a bizonyíték – kuncogott. Napokig tépelődtem, míg meg mertem kérdezni erről Hezron bácsit. Az öreg Abigail sorsa azonban óvatosságra intett. Úgy döntöttem, nem említem meg, honnan származik az ötlet. – Bácsikám – fuvoláztam –, lehet… lehet, hogy Jesua és én… féltestvérek vagyunk? Csodálkozva meredt rám. – Ezt meg honnan veszed? – vonta össze a szemöldökét. – Én… én… csak úgy magamtól – hazudtam hősiesen. – Annyira hasonlítunk egymásra. És… és apa egyáltalán nem úgy gondolkozik mint te, és az emberek azt beszélik, hogy József… – Majdnem elküldte Máriát – fejezte be a bácsi a mondatot. – Igen. Látta, mikor egy római katonával beszélgetett – a sebastei cohors egyik légionáriusával. Ez nem sokkal Mária és József eljegyzése után történt. Egy ártatlan beszélgetés, apró flört talán, de az öreg ács megőrült a féltékenységtől. József nem valami daliás férfi, ugye, érted? – És akkor… apa… – folytattam. – Nézd, fiam, ha apádról van szó, én bármit elhiszek, de ebben az esetben… Ő a születésed előtt három évvel elment innen, és sose tért többé vissza. Be kell vallanom, hogy József története az én kíváncsiságomat is felkeltette. Te és Jesua ugyanazon a napon születtetek, ugyanabban a hónapban és évben. Te Jeruzsálemben, ő pedig itt Názáretben. Nem, erre még az öcsém se lett volna képes. Jesua József fia. Ugyanazok a gesztusaik, ugyanaz… – Bácsikám – vágtam közbe –, apám miért hagyta elGalileát? Persze tudom, hogy te vagy az idősebb, így a Hagyapa Öröké rád szállt, de nekem úgy tűnik… – Hogy elég nagy ez a hely mindkettőnknek? – mondta Hezron bácsi. – Az. És ami a galileai zsidó lányokat illeti, mindketten találhattunk volna feleséget. De Jehuda… – Veszekedtetek? – Nem. Valójában nem. Inkább csak beszélgettünk a dologról. Apád akkor prusim sopher, azaz a hagyományok őre volt. – Farizeus írástudó? – kiáltottam fel. – De én azt hittem… – Hogy szadduceusnak született? Aligha. Gondolom, már neked is feltűnt, hogy Jeruzsálem falain kívül egyetlen valamirevaló szadduceust se lehet találni. – Igen. De sosem értettem, miért. – Mert a szadduceusokat semmi sem érdekli, csak a hatalom. És hol gyakorolhatnák azt máshol? Megráztam a fejem: – Nem hiszem, hogy apám a hatalom rabja lenne. – Jól hiszed. De szereti a gazdagságot, a kényelmes életet, és legfőképp azt, ha mások csodálják. Elsődlegesen ezért vette el anyádat. Isten a tanúm, nem is érdekelte, mennyire csinos. – Ne mondj rosszat róluk! – kiáltottam. Felsóhajtott. – Ezt sohasem tenném. Az anyád csodálatos asszony -és a sógornőm. Nincs mit tenni. Lehajtottam a fejem. Erre nem tudtam válaszolni. – Másrészt — folytatta Hezron bácsi azzal a csendes szomorúsággal, amely mindig ott bujkált a hangjában, ha az anyámról beszélt –, én sosem tartottam lényegesnek, hogy egy nő szép-e vagy sem. Azonban kétségtelenül anyád a legvonzóbb teremtés, akivel valaha is találkoztam. Azt ugyan nem értem, miért ment feleségül az öcsémhez, de ez az ő dolga, nem az enyém. – Ha kicsit is akarod – gondoltam keserűen –, téged választott volna. És ha az apám nem a testvéred, biztosan megteszed. Persze hangosan csak ennyit mondtam:

– Még mindig nem értem, apám miért ment el hazulról. – Azt hiszem a kalandvágy hajtotta. Meg aztán Galileában egy írástudónak nem sok babér terem. Azonnal értettem, mit akar a nagybátyám mondani. Nálunk a sopher – írástudó – nem egyszerű írnok. Gyakorlatilag ügyvéd és jogtanácsos, aki gyermekkorától kezdve tanulmányozza szent törvényeink bonyolult rendszerét. Egy ilyen ember számára Galilea valóban nem a korlátlan lehetőségek hazája. – Az is hozzátartozik a dologhoz – fűzte tovább a szót Hezron bácsi –, hogy apád nem túlzottan lelkesedik a földművelésért. Én meg szeretem. – Én is. – Tényleg? Ennek örülök. Jehudát semmivel sem tudtam rávenni, hogy segítsen a gazdálkodásban. így aztán elment Jeruzsálembe, és… – Találkozott anyámmal, és elvette – vágtam közbe jó szokásom szerint. – Nem egészen. Ez csak később történt. Sokkal később. Az elején kis híján éhen halt, hiszen Jeruzsálem dugig van írástudókkal, és neki nem voltak összeköttetései. – Ez nem történhetett volna meg, ha nem titkolnátok annyira, hogy Makkabeusok vagyunk. – Ami Heródes életében egyet jelentett volna a halálos ítéletünkkel – felelte szárazon Hezron bácsi. – Az a kutya minden Hasmoneust megöletett, nehogy fellázítsák a népet jogtalan uralma ellen. Egyébként pedig nem is tudjuk biztosan, Makkabeusok vagyunk-e. De mondd meg őszintén, érdekel-e, amit mesélek, vagy csak elhatároztad, hogy mindig félbeszakítasz, valahányszor kinyitom a számat. – Bocsáss meg, Hezron bácsi. – Jól van, akkor folytatom. Apád sokkal büszkébb volt annál, hogy segítségemet kérje. így szent könyveket másolt, és az ezért kapott sovány keresetből tengődött. Már majdnem feladta, haza akart jönni, amikor meghallotta, hogy Simeon ben Boethus, a kereskedőfejedelem… – A nagyapám – mondtam boldogan. – Akkor még nem – vonta össze szemöldökét a bácsikám, hiszen újra közbekotyogtam. – Szóval Jehuda megtudta, hogy ben Boethus, Jeruzsálem leggazdagabb kereskedőházának feje, titkárt keres. Azonnal elszegődött hozzá, amivel fényesen bizonyította, milyen kevéssé tiszteli családunk dicső történetét. Tágra nyílt szemmel bámultam Hezron bácsira: – Miért? – Mert abba a házba belépni is bűn – mennydörögte bácsikám. – Anyád családja a leghatalmasabb a szadduceus nemzetségek közt. Még Heródes is csak akkor szilárdíthatta meg hatalmát, amikor kiegyezett velük – a második felesége, Mariamne, a Boethus család sarja volt. – Ezeket tudom. Csak azt nem értem, miért haragszol apámra, és általában a szadduceusokra. – Azért Nathan, mert a szadduceusok elgörögösítenék a népünket. Többistenhívővé tennék, és szétrombolnák az Örökkévalóval kötött szent szövetséget. Családunk összes férfitagja az igaz hit védelmében esett el, azért, hogy zsidók maradhassunk. – Ezt nem tudtam – suttogtam döbbenten. – Ebben biztos voltam. De azt hiszem itt az ideje, hogy megtudd. Az az edomita róka, Heródes… – Ez a másik, amit sohasem értettem – szakítottam félbe. – Heródest mindenki edomitának mondja. Hogyan lehetett akkor zsidó király? – Mert Jonathan, Simeon Makkabeus dédunokája végzetes politikai hibát követett el: erőszakkal áttérítette hitünkre az edomitákat. Ez tette lehetővé, hogy nemzedékekkel később egy edomitát – Nagy Heródes néven – a zsidó nép fejévé koronázzanak.

– Így már világos – bólintottam. – Csak egyet árulj még el, bácsikám: miért gyűlöli apám úgy Heródes királyt? Azt megértem, .hogy te így érzel, hiszen farizeus vagy. De apám? ő szadduceus, és Heródes kedvelte a szadduceusokat. Még feleséget is, választott közülük: épp a nagynéné-met, Mariamnét. Akkor apám miért kezd el átkozódni, valahányszor kiejtik előtte Heródes nevét? Hezron bácsi elmosolyodott. – Tényleg? Ennek örülök, mert azt jelenti, apád még mindig a jó oldalon áll. A mi családunknak, Nathan, minden oka megvan, hogy átkozza annak az edomitából átvedlett zsidónak még az emlékét is. Amikor II. Jochanan Galilea kormányzójává tette, első dolga volt elfogatni Ezékielt, a rómaiak ellen harcoló zelóta hazafit és csapatát. A foglyokat, közöttük nagyapád három testvérét, azonnal kivégeztette. Te, Nathan, jól ismered a törvényeket, így biztosan tudod, hogy ehhez nem volt joga. Halálos ítéletet csak a legfőbb tanács, a szanhedrin hozhat. Ezért a fenséges testület, amint tudomást szerzett a dologról, maga elé idézte Heródest. De ő ellene szegült a törvénynek. Ahelyett, hogy vezeklőruhában lépett volna a szanhedrin elé – ahogyan azt elrendelték –, bíborruhát öltött, mint a királyok, és katonáinak gyűrűjében jelent meg. A megfélemlített törvénytudók már-már felmentették Heródest, amikor szólásra emelkedett a nemes és bölcs Sémája rabbi. Ahogy beszélt, a szanhedrin visszanyerte bátorságát, és most már kész volt elítélni a törvényszegőt. Döntésüket felterjesztették a királyhoz, II. Jochanan azonban, aki a rómaiak bábja volt, megkegyelmezett neki. – És nagyapa – kérdeztem –, neki hogyan sikerült megmenekülnie? Vagy ő nem harcolt a rómaiak ellen? A bácsikám bólintott, és megsimogatta a fejemet. – Dehogynem. Mi csak azért ülhetünk itt, mert a nagyapád épp nem volt a csapattal, amikor Heródes lecsapott rájuk. Társai halála után egyedül folytatta a harcot, még nyolc éven át. De amikor az az edomita róka lett a zsidók királya, nagyapád is belátta, hogy reménytelen a további ellenállás. Akkor letelepedett, és elvette nagyanyádat, Sarah bath Pi'abit, aki szült neki minket apáddal. Hát ezért mondtam, hogy Simeon ben Boethus házához szegődni titkárként, azon elvek elárulását jelenti, amikért apáink a vérüket ontották, akár Makkabeusok vagyunk, akár nem. De ne is törd ezen a fejed, fiam. Az igazat megvallva nem hiszem, hogy ezen apád valaha is elgondolkozott volna. Ő csak munkát akart, no meg felkapaszkodni az uborkafára. És szegény anyád mindenben segítette. Apád jóképű, daliás, és megnyerő, mint maga a Sátán… – Te sem panaszkodhatsz a külsődre, bácsikám. – Igaz. De ez családi vonásunk. Apádat vonzó megjelenése miatt kedvelik, és téged is azért fognak, különösen ha olyan magas leszel, mint ő. – Erre nincs túl sok esélyem. – Valóban. A termeteddel a Boethusokra ütöttél. Sokkal szerencsésebb lenne, ha inkább a természetedet örökölted volna anyádtól. Egyszer elmesélte, hogy elállt a szívverése, mikor először meglátta azt a csirkefogó öcsémet. Rögtön beleszeretett. Fél évig alig evett, nem aludt, folyton csak sírt, de semmivel se tudta meghatni Boethus nagyapádat… – Boethus nagyapa ellene volt? Furcsa. Most nagyon ajnározza apámat. – Ezt nem csodálom. Apád mentette meg az életét. Heródes egyetlen jó cselekedete, hogy lehetővé tette szüleid házasságát. Még akkor is, ha erről semmit se tudott. – Heródesnek köszönhető… – Legalábbis az, hogy törvényesen jöttél a világra. Nem hiszem, apád amúgy különösebben ragaszkodott volna a formaságokhoz. Az ilyesmivel sose törődött, ha a terveiről volt szó. De mikor Heródes le akart számolni Simeon bath Boethussal, apád rögtön felismerte, hogy itt a nagy lehetőség. – És ez mikor történt?

– Két évvel a születésed előtt. Heródes testét utolsó éveiben hatalmas fekélyek lepték el, amelyekben férgek százai nyüzsögtek. Talán az Örökkévaló büntette így szörnyű tetteiért. Tudnod kell, hogy történelmünk során nem volt még hozzá foghatóan véres kezű uralkodó. Megöletett mindenkit, akinek Makkabeus vér folyt az ereiben. De kivégeztette két sógorát, az anyját, és elpusztította második feleségét, azt a nőt, akit mindennél jobban szeretett. Ugyanígy kardélre hányatta mindhárom fiát, mert attól félt, hogy összeesküvést szőnek ellene. És ezek még csak a saját családtagjai. De lefejeztette legjobb hadvezérét Terent, mert kivégzésük előtt védelmébe vette Heródes ártatlanul vádolt fiait. Elevenen megégetett két rabbit, Jehuda ben Sephoriát és Mattatiah ben Margalotot, mert leverték a templom kapujáról a római aranysast, amelyet Heródes függesztett oda, megszentségtelenítve a helyet a légiók undorító halványával. Végül, mikor közeledni érezte halálát, elfogatta minden nemzetség egy-egy férfitagját, és a Jerikói arénába záratta őket. Katonáinak pedig megparancsolta, hogy abban a pillanatban, amikor kihirdetik halálhírét, mészárolják le a foglyokat, mert biztos akart lenni abban, hogy egész Izrael megsiratja a halálát. Természetesen jövendőbeli nagyapád, Simeon bath Boethus is a foglyok közt volt. Apád, amint hírét vette a dolognak, összegyűjtötte a vagyonát, és nekilátott, hogy kiszabadítsa bath Boethust. Ebben váratlanul segítőtársra akadt. Azon az éjen, mikor a nagyapádat elfogták, anyád a kétségbeeséstől vezérelve átment Jehuda szobájába, és könyörgött, mentse meg az apja életét. Apád felfedte előtte tervét. Anyád ekkor megkérdezte: – Meg akarod vesztegetni az őröket, Jehuda? Ő bólintott, hogy igen. Anyád megkérdezte, mennyi pénzt sikerült összegyűjtenie. Apád megmondta. Erre Eli így szólt: – Az nem elég. Várnál egy percet, Jehuda drágám? – és kisietett. Pár perc múlva visszajött, magával hozva minden ékszerét. Ezek értékéből Heródes egész hadseregét megvehettek volna. Szerencsére apád nem volt olyan bolond, hogy túl sokat ajánljon az őrnek. Tudta, ha magas árat kínál, az felkeltheti az őr mohóságát, és az végzetes következményekkel járhat. Ezért az elején alacsony összeget mondott, és hagyta, hogy alkudozásaik során a másik emelje az összeget egy elfogadható szintre. Öcsém cinizmusa ezúttal jó szolgálatot tett: pontosan felmérte, mennyit érhet az őr szerint nagyapád élete – figyelembe véve persze a fogoly hatalmas vagyonát is. Amint megegyeztek, kifizette az összeg felét, míg a másikat akkorra tartogatta, amikor a nagyapád már biztonságban lesz. Terve egyszerű volt, és merész, mintha nem is egy írástudó, hanem egy agyafúrt bandita készítette volna. Apád a ruhája alá rejtett egy egy kötelet, amelyre csomókat kötött, hogy jobb fogás essék rajta, és az őr becsempészte őt az arénába. Még aznap éjjel megszöktek. De ez nem ment ilyen egyszerűen. Jehuda kénytelen volt bizonyságát adni, hogy a Makkabeusok ivadéka. Amikor fellopództak a fal tetejére, és ő épp nekilátott, hogy leeressze nagyapádat a földre, véletlenül – vagy talán a megvesztegetett őr akarta az utolsó pillanatban így feljebb srófolni az árat – arra sétált a falat vigyázó katona. Mindenesetre apád nem várta ki, mi lesz ebből. Egy mozdulattal elvágta az őr torkát, mielőtt az kiálthatott volna. Ezután derekára kötötte a kötelet, és leeresztette jövendőbeli apósát a földre. – És ő hogyan jutott ki? Leugrott? – Ugyan. Ha megteszi, biztosan kitöri a nyakát. Egyszerűen odacsomózta az egyik oszlophoz a kötelet, és lemászott rajta. Aztán lóra ültek, és Jeruzsálembe vágtattak. Hezron bácsi kis szünetet tartott, majd felkuncogott. – A dolog iróniája, hogy apád feleslegesen kockáztatta az életét. – Feleslegesen? De azt mondtad… ? – Hogy megmentette a nagyapádat. Ez igaz. Csakhogy erre nem lett volna szükség. Pár nappal később ugyanis, amikor Heródes végre kilehelte páráját, Selomit, a nővére és az ő

harmadik férje, Alexas nem teljesítették a halott uralkodó utolsó parancsát, hanem azonnal szabadon engedték a foglyokat. Ha apád vár egy kicsit, megtakaríthatott volna egy sor izgalmat, és megmaradnak jegyese ékszerei. Csakhogy ezt senki sem tudta előre. – És nagypapa? – Természetesen felfogta, hogy apád az életét kockáztatta a megmentéséért. Ezen az sem változtat, hogy Salomit és a férje végül kegyelmet gyakorolt. Feleségül adta apádhoz EliShebát. így került az öcsém Jeruzsálemben a hatalom és hírnév csúcsára. A nagybátyám újból elhallgatott, és tréfásan rám kacsintott: – És mindeme véres történelmi eseményeknek, amelyek Heródes uralkodásának utolsó napjaiban történtek, te vagy a gyümölcse. Úgy is mondhatjuk, vajúdtak a hegyek, és szültek egy egeret. – De Hezron bácsi! Miket beszélsz! – kiáltottam. Aztán rájöttem, hogy még mindig nem kérdeztem meg azt, amire pedig a leginkább kíváncsi voltam: miért titkolták előlem mindeddig családunk történetét. – Mert nyolcéves korodig – felelte Hezron bácsi – Archelaus, Heródes legkegyetlenebb fia uralkodott Júdeában. Boldog lett volna, ha bármilyen ürügyet talál, hogy kivégeztesse apádat, és elkobozhatja a Boethus-vagyont. És valljuk meg, erre apád, annak az őrnek a meggyilkolásával, ugyancsak jó okot szolgáltatott. Csak a Heródes halálát követő zűrzavarnak köszönhető, hogy nagyapád szökése és az őr halála észrevétlen maradt. Megértheted, apád nem akarta felhívni magára Archelaus kémeinek figyelmét, csak azért, mert valamelyik kis barátod nem megfelelő emberek füle hallatára ismétli el fecsegésedet. – Nem beszéltem arról, amit nem tudtam. De miután nyolcéves már elmúltam? – Archelaust Augustus Rómába hívatta, majd száműzte Jeruzsálembe. Ezután Júdea Szíria provincia része lett, és azóta római helytartók igazgatják. Amikor a rómaiak vagyonbecslést kezdtek, hogy összeírhassák az adókat, a gameliai Jehuda és a farizeus Saddock fölkelt ellenük. Apád ekkor ideküldött, hogy biztonságban legyél. Ráadásul abban az évben a római helytartó, Quirinius eltávolította anyai nagybátyádat, Joazer bath Boethust a főpapi székből. Talán ezért nem meséltek akkor a szüleid… az országban azóta is állandóak a zavargások, a helytartók pedig évről évre erőszakosabbak lesznek. – De… de miért nem mondták el a többit – tiltakoztam –, legalább azt, hogy a Makkabeusoktól származunk? Hezron bácsi rám mosolygott: – Mert, legalábbis amennyire én ezt tudom, Jehuda még nem mesélte el anyádnak ezt a történetet. Ne hibáztasd ezért. Az a férfi, aki elmondja jövendőbelijének, hogy három nagybátyját banditaként végezték ki, és családja története egy olyan ősanyára nyúlik vissza, aki talán más asszony férjével nemzette fiait – az bolond. Apád pedig eddig még semmi tanújelét sem adta annak, hogy bolond lenne. Egyébként nagyon melegen ajánlom neked… – Mit, bácsikám? – Hogy te se legyél az. Amiről anyád nem tud, az nem is fájhat neki – fejezte be Hezron bácsi.

III. fejezet Ritkán láttam Jesuát. Jobban szeretett egyedül lenni. Álmait szőtte, a tanításait, amelyek később megrengették a világot. Egyszer a birtokunkat övező dombokon találkoztunk. A Taber csipkés orma felé nézett, de azt hiszem, nem látta a hegyet. – Jézus – mondtam neki, mivel én is rászoktam, hogy Jesuát arám becenevén hívjam. Nem válaszolt. Kétszer vagy talán háromszor szóltam, de nem felelt. Láttam, hogy mozog az ajka. – Abba – suttogta. – Atyám… Megijedtem. Apámtól örökölt minden szkepszisem dacára hirtelen azt hittem, valami démon szállta meg. Odaléptem hozzá, és keményen megráztam.

– Jézus! – kiáltottam rá. Kitisztult a szeme. Haragosan nézett rám. – Hagyj békén, Nathan – mondta. – Atyámmal beszélgetek. – De… de Jesua… az apád nincs itt! Egyedül vagyunk! Rám nézett. Tekintetében a fájdalom szomorúsággal vegyült. – Sosem vagyunk egyedül, Nathan – felelte végül. -Atyám mindenütt ott van. Mindig és mindenhol. Várj meg lent. Amit most mond, az nem tartozik másra. Sarkon fordultam, és megindultam a völgy felé. Már akkor is lehetetlen volt nem engedelmeskedni neki. Ahogy lefele mentem, egy asszonyt láttam közeledni. Széles termete volt, mint a földművesek asszonyainak. Barázdált arcára kiült a fájdalom. – Jézus! – kiáltotta. Hangja erős volt, mint a templomi harangok. Ő nem válaszolt neki. – Jézus! – sírta az asszony. – Ó, mennyei Atyám, aki még a nyomorult vadaknak is gondját viseled, mondd, mit vétettem, hogy elvetted elsőszülött fiam eszét? Jézus ráemelte szemét. Csak úgy sugárzott tekintetéből a megvetés. Ez egyike volt élete nagy rejtélyeinek, ő és Mária sosem szenvedhették egymást. Soha. És Máriát hovatovább ma már összekeverik Ízisszel, a földanyával, aki a meghaló és feltámadó egyiptomi istent, Oziriszt szülte! – Ne zavarj, anyám – mondta csendesen. – Atyámmal beszélgetek. Mária az első pillanatban nem tudott válaszolni. Azután kitört: – Az apáddal? Az apád otthon van, kimerült és beteg, halálra dolgozza magát, hogy eltartsa a családot, te naplopó! Jákob mindent megtesz, de nem tud neki segíteni, mert közel sem olyan ügyes, mint te vagy. Simeon és Jehuda még túl kicsik, a lányoknak meg nem vehetjük hasznát. Erre te… – Én itt vagyok – nyomta meg Jézus a szavakat. -Atyámmal beszélgetek, az igazi atyámmal, akinek más dolga is van, mint az ösztökék és az ekecsontok. Ne zavarj, anyám, atyám dolgában járok. Ne kérdezd, mi az, úgyse értenéd .Nem… nem e világról való. Mária könyörögni kezdett, de ő bezárta előtte füleit, ahogy az elméjét és a szívét már régóta csukva tartotta. Nem akartam látni, hogyan veszekednek. Folytattam az utamat. De azóta is sokszor eltöprengtem ezen. Én gyermekkoromban kimondhatatlanul szerettem anyámat, és mikor felnőttem, ez az érzés szinte észrevétlenül az egész női nem iránti rajongássá változott. Jézus kedves volt a nőkhöz – minden teremtett lénnyel ekként viselkedett –, és azok rajongtak érte. Különösen a megszállottak, mint a migdal-nunajai Mária, ama gyönyörű város szülötte, amelyet a rómaiak, mivel képtelenek helyesen ejteni a zsidó neveket, Magdalának hívnak. De Jézus sosem volt szerelmes. Megesküdnék rá, hogy női testtől érintetlenül szállt sírba. Valamivel később apám úgy döntött, Görögországba küld, hogy csiszolódjak kissé. Azon a reggelen, amikor Athénba hajóztam, Hezron bácsi kijött velem Jaffa kikötőjébe, hogy elbúcsúzzon tőlem. A szüleim már ott vártak rám. Apám egyre tréfált, biztatta nagybátyámat, mondjon valami csalhatatlan hatású farizeus imát, nehogy Aphrodité zsákmánya legyek. A bácsikám nem felelt, csak valamit morgott szakálla sötét erdejébe. Ekkor észrevette, hogy az anyám sír. – Ne sírj, Eli-Sheba – mondta, és megfogta a kezét. Összevillant a szemük. Ez volt minden. De ha abban a percben van nálam egy penge, habozás nélkül keresztülütöm a nagybátyám szívét. Ez az ellesett pillanat megkeserítette egész ifjúságomat. Lelkem mélyén elátkoztam Hezron bácsit, kegyes hipokritának neveztem. Azért persze sosem hittem, hogy elcsábította anyámat. Nem, ennyire bolond nem voltam. De ha eszembe jutott a pillantás, amellyel anyám válaszolt neki, megőrültem a féltékenységtől. Milyen ostoba voltam! Azóta megértettem, hogy beteljesületlen szerelmük sokkal nemesebbé tette őket. Vajon melyik férfi és nő lenne még erre képes? Nem kétséges, ők ketten még a földön megjárták a poklot, ahogyan szerelmük és az Örökkévaló iránt érzett kötelességük közt őrlődtek.

De akkor ezt még nem értettem. Úgy éreztem, anyám és nagybátyám elárultak. Mindez a legrosszabbkor történt. Az athéni iskolák cinikus életbölcselete termékeny talajra hullt. Belevetettem magam az élvezetekbe. Mikor visszajöttem, mintapéldája voltam a hellenizált zsidónak, vagyis utolsó elfajzott, szemét gazember lett belőlem. Ha valaki nem hiszi, hogy ez így lehet, gondoljon csak a tarsusi Saulusra – ő bizonyság rá. Vagy tanultam valami fontosat Athénban? A hetéráktól azt, hogy kíméletlen legyek a nőkkel. Tanáraimtól, hogy folyékonyán és könnyedén fecsegjek görögül. No meg a római iskolatársaimtól rám ragadt némi latin. Különös, de a későbbiekben még ennek vettem a legtöbb hasznát. Megérkezésem után ahelyett, hogy szokás szerint a nagybátyámnál töltöttem volna a nyarat, Tiberiásban telepedtem le, abban a városban, amelyet Heródes fia, Antipas építtetett az emmausi meleg források közelében, a Genezáret-tó nyugati partján, s amely Galilea legszebb vidékeinek egyike. Ezt a várost csupán kajánságból szemeltem ki magamnak, mert tudtam, ez az egyetlen hely a földön, ahol istenfélő bácsikám sosem fog meglátogatni. Ugyanis amikor megkezdték a munkát, és kiásták az első épületek alapjait, a munkások ásója hihetetlen mennyiségű emberi csontot fordított ki a talajból. A város egy ősi temetőre épült. Ami azt jelenti, hogy jámbor zsidó nemcsak nem élhet itt, de még a lábát sem teheti be ide. A rítus szerint már az is tisztátalanná teszi, ha ilyen helyre lép. Ezért Antipas idegen csőcseléket telepített ide, meg olyan zsidókat, akiket rá tudott venni, hogy itt lakjanak. Természetesen ilyen körülmények közt a zsidók még rosszabbak voltak, mint az idegenek, ami azért itt, Tibériásban elég komoly igyekezetet igényelt. Ami engem illet, nekem ez a hely tökéletesen megfelelt. Azt is mondhatnám, bizonyos fokig előkészített Rómára, hiszen a Júdeát kormányzó római tisztviselők feleségei, akik megunták Caesareát, vagy inkább, ha belefáradtak, hogy férjük oldalán reprezentáljanak, mind Tibériásba költöztek, úgymond az Emmaus gyógyvizeinek csodás hatását élvezni. De valójában azért jöttek, hogy végre szabadon kitombolhassák magukat. Mindeddig azt hittem, a nők azért adják oda magukat a férjüknek vagy a kedvesüknek, mert szeretik, vagy mert gyereket akarnak, vagy mert csak egyszerűen örömet akarnak szerezni. Soha nem találkoztam ilyen asszonyokkal, még Athénban sem, ahol, valljuk be azért, a hetérák is erkölcseikkel tüntetnek. De ezek az előkelő családanyák olyanok voltak, mint a tüzelő szukák, bárhol és bárkivel készek voltak összefeküdni. Sokszor gondolkoztam ezen. Mert mindig lesznek olyan asszonyok, akiket megszáll a szüntelen gyönyöréhség. De ez nagyon ritka betegség. A római nők körében szinte járványos volt a szerelmi téboly. Néha úgy érzem, ez annak az isteni haragnak az előjele volt, ami valamivel később erre a hitetlen fajra zúdult. Akinek az istenek a vesztét akarjak, elveszik az eszét. Nem voltam csúf, az igaz. De Tibériásban minden éjjel más hálótársam volt. Amint említettem, ez a hely előkészített Rómára. Egyvalamire azonban nem készített fel. Helvetiára. Már írtam, hogy jámbor zsidó nem léphetett ebbe a városba, mert azzal, hogy az temetőre épült, legszentebb törvényeinket sértette. Mégis volt valaki, aki eljöhetett ide, nem azért, mert rá nem vonatkozott a parancsolat, hanem mert ő maga volt a törvény. Természetesen arra gondolok, akit egyszerre gyűlöltem és szerettem, Jesua ben Joszéfre, akit ha Nocrinak is hívnak. A lehető legrosszabb pillanatban érkezett, mert éppen estélyt adtam, méghozzá római módra, azaz az elképzelhető legocsmányabb módon. Jesua megállt az ajtóban, és elfintorodott az undortól. Végignézett a padlón hempergő, összefonódott párokon, akik közül nem egy figyelmen kívül hagyta a természetes szerelem útjait, elidőzött a terített asztalon, majd tekintete visszatért rám. Szerencsére abban a pillanatban épp nem vettem részt az általánossá

fajult üzekedésben. Egy oszlop tövében ültem, fejemen babérkoszorú, és őrülten harsogtam valami bordalt, amelynek legenyhébb rigmusa hallatán Hezron bácsi biztosan oltott mésszel mosná ki a számat – már hogyha ott lett volna. – Nathan – mondta Jézus olyan halkan, hogy beleborzongott a lelkem. Csak intett, és én követtem őt az éjszakába. Együtt sétáltunk a tó partján északra, Migdal-Nunaja irányába. Egy szót sem szólt. Nem is kellett. Elég volt, hogy mellettem van. Szomorúsága szemrehányást takart. Minden szó feleslegesnek tűnt, nem lett volna egyéb, mint fájdalmas hangzavar. És mégis, szükségem volt a szavakra, hogy megtörjem velük ezt a szörnyű csendet. – Jesua – dadogtam –, én… – Valami keserű ízt éreztem, mintha a Holt-tenger minden sója a torkomat égetné. Jesua megfordult, és a vállamra tette erős kezét. – Menj, Nathan – mondta –, és ne vetkezz többé! Egyéb nem történt. Aztán elment. Hogyan vagy mikor, nem tudom. Mintha felszívta volna az éj. Nem maradt más, csak a süket csend. Emlékszem, sírtam a homokban: – Ó Jézus, Jézus! Aztán semmi. Sem idő, sem tér, sem könnyek. Reggel a parton ébredtem. A tó szelíden hullámzott, a nap ezernyi izzó dárdaként fúródott a szemembe. Felálltam és hazavánszorogtam. A vendégeim szanaszét horkoltak. Az egész ház bordélyként az okádéktól bűzlött meg az összevegyült testek szagától. Az undortól öklendezni kezdtem, és kifordultam a kapun. Egész nap az utcákat róttam. Mire este hazaértem, a szolgák már kipucolták a házat. Meddig tartott ez a bűnbánó hangulat? Mondjuk, talán négy teljes napig. Talán egy hétig. Tovább biztosan nem. Mivel Jézus ekkor még nem kezdte beteljesíteni küldetését, nekem se parancsolta meg, hogy hagyjak ott mindent, és kövessem őt. De azt hiszem, valójában sosem élveztem az orgiákat. A bűneim mind magukban hordozták a büntetésüket, hiába próbáltam valami esztelen dühvel menekülni Jézus elől egész életem során. Nemsokára mégis el kellett hagynom a bűnök illatos fővárosát. Ennek egyszerű oka volt. Apám – nagybátyám sürgetésére – beszüntette anyagi támogatásomat, hogy hazatérésre kényszerítsen. Választhattam: vagy Hezron bácsi birtokán maradok, vagy nagyapám jeruzsálemi üzleteiben segédkezem. Egyik kilátás sem vonzott túlságosan. Nem azért, mert dolgozni kellett volna – sosem voltam igazán lusta –, hanem mert Athénban megszoktam a szabados életet, és most nehezemre esett lemondani róla. Az utolsó dénáraimat költöttem, amikor váratlanul megcsillant a menekülés lehetősége. Heródes fia, Antipas a helyi stadionban versenysorozatot hirdetett patrónusa, Tiberius császár tiszteletére. Én világéletemben jó futó voltam, hiszen apró termetem okán csak gyorsaságomban reménykedhettem, ha valamin összekaptam játszótársaimmal. Éles nyelvem miatt gyermekkoromban elég sokat hajkurásztak. így logikusnak látszott, hogy megpróbálkozzam valamelyik futószámmal. Némi tépelődés után a hosszútávfutás mellett döntöttem. Csak miután a nevezésemet leadtam, akkor döbbentem rá, mennyire elpuhultam az utóbbi években. Kétségbeesetten kezdtem edzeni. Igazából nem is a kitűzött díj érdekelt, ez a pénz korántsem oldotta volna meg anyagi gondjaimat, hanem a titkos fogadások, ahol valóban hatalmas vagyont lehetett nyerni. Csupán egyetlen bökkenője volt a dolognak: ha mégse nyerem meg a versenyt, nem tudok fizetni, és ezzel azt kockáztattam, hogy eladnak rabszolgának. Hadd világítsam meg jobban a helyzetet. A hosszútáv-futás ugyan nem tartozott a fő versenyszámok közé, mint a másnapra tervezett kocsiverseny, de, mivel Tibériás polgárai még arra is szívesen fogadtak, hogy melyik lábát emeli fel egy kutya, ha vizeim akar, így a

versenyszám jelentősége egyáltalán nem volt érdekes. A játékok kezdetéig csaknem annyi pénzt tettek fel rám, mint Marcosra, a zöldek legjobb kocsihajtójára. Ezt elég ügyesen kiterveltem. Sokszor mutatkoztam törzshelyeimen, vedeltem a bort, és belecsíptem minden arra járó nő fenekébe. De a boromat titkos utasításomra addig vizezték, míg csaknem elvesztette a színét, és délelőttönként sokat aludtam, hogy visszanyerjem az erőm. Minden hajnalban futottam, napról napra növelve a távolságot. Amikor nem láttak, úgy éltem, mint egy esszénus szerzetes. Sikerült becsapnom társaimat, ők egyáltalán nem edzettek. Amikor az utolsó kört kezdtem, már mindenkit lehagytam. Hátranéztem a vállam fölött. Mögöttem néhány lépéssel Jochanan bar Talmai futott. Ömlött róla a veríték, arca eltorzult az erőfeszítéstől és a fájdalomtól. Ahogy lepillantottam rá, rögtön tudtam, hogy miért. Ez a bolond mindig Johannus Bartolomaeusnak hívatta magát, és a verseny napjára visszavarratta előbőrét, nehogy megkérdezzék tőle, miért van körülmetélve, ha egyszer nem zsidó. Az erőlködéstől szétnyílt a félig összeforrt seb, csupa vér volt a combja. Kitört belőlem a nevetés, és megbotlottam. Felhempe-redtem. Azonnal talpra ugrottam, de így is utolért. Most fej fej mellett haladtunk. Félreléptem, hagytam, hadd vágjon elém. Aztán húsz lépésre a céltól vágtázni kezdtem, mintha rövidtávot futnánk. Szemem előtt táncolt a világ, összefolyt minden, nem láttam mást, csak a célszalagot. A nézők talpra ugrottak, és üvöltöttek. Mikor magamhoz tértem, már jóval a célvonal mögött, teljesen egyedül voltam. Összegörnyedve kapkodtam levegő után. Hátrapillantottam, és megláttam szegény Jochanant, amint vagy tizenöt méterrel mögöttem, a cél előtt hever. Visszavánszorogtam hozzá, és levonszoltam a pályáról, épp akkor, mikor a kanyarban dübörögve megjelentek a többiek. Ha nem húzom odébb, valószínűleg eltaposták volna. Karjaimban vittem Jochanant a korláthoz. Lefektettem a fűre, és kinyújtottam a kezem Antipas páholya felé: – Ave tetrarka! – merthogy ez volt az uralkodói címe. Azután a mellette álló nagydarab centurióhoz fordultam. – Üdv a dicső Caesar képviselőjének! – ziháltam. – Kérlek, osszad meg a nyereményt közöttünk. Ha nem esik össze, biztosan legyőzött volna – mutattam a földön heverő Jochananra. Hogy miért tettem? Szeretem az ilyen gesztusokat. Ráadásul a díj kevés volt, ezer sestercius. A fogadásokon legalább negyvenszer annyit nyertem. És mégis, ez az üres gesztus jóval több szolgálatot tett nekem, mint azt előre sejthettem. Megnyerte nekem Helvetia szívét, aki azt hitte, én vagyok a legjobb, a legnemesebb ember a világon. Antipas mosolyogva mutatta, lépjek fel a győzelmi emelvényre. A még mindig csak tántorgó Jochanan mellettem állt. Erősen fogtam a karját, nehogy leessen. Egy sebesült kutya bánatos tekintetével nézett vissza rám. Ekkor megpillantottam Helvetiát. Mit lát egy férfi, aki először találkozik azzal a nővel, akibe azonnal beleszeret? Bizonyára nem a valóságot. Inkább egy álomképet, ami mind ez idáig tudata mélyén lapult, és most hirtelen megjelent előtte. Azt a valakit, akit mindig keresett, és aki egyszerre valósággá vált. Ezért felesleges leírnom Helvetiát. Római szeretőm, Lydia megesküdött rá, hogy Helvetia leginkább egy fehér egérre emlékeztetett. Ebben valószínűleg akkor is van valami igazság, ha leszámítjuk a vetélytársnőknél kötelező női malíciát. De én földre szállt istennőnek láttam: ajka a legüdébb rózsával vetekedett, a szeme mint a legforróbb nyári hónapban az ég, bőre akár a frissen hullott hó. Egyszerűen nem tudtam levenni róla a szememet. Amikor észrevette, elpirult. – Mi a neved, győztes? – kérdezte elcsukló hangon. – Nathan bar Jehuda – feleltem, azután halkan, hogy csak ő hallja, hozzátettem: – És ettől a perctől a rabszolgád. Fejemre tette a babérkoszorút, és könnyedén megcsókolta verítékes arcom. Hatvan év eltelt azóta, számtalanszor fordult a sorsom, ütöttek, kínoztak, égetett a nap, és szárított a sivatagi

szél, de annak a csóknak az emlékét a mai napig őrzöm. Jochanant is megkoronázta, de őt nem csókolta meg. Mikor visszaindult Antipas páholya felé, utánaszóltam: – Ma éjjel, a palota kertjében. Még ha az életembe kerül is! Visszanézett rám. Tűzvörös volt az arca. Csodás szemei tágra nyíltak: – Nem szabad – suttogta –, a katonák, apám emberei megfognak… – Ott leszek! – mondtam még egyszer. Ott voltam. Átmásztam a falon, és beugrottam a kertbe. Hallottam, hogy közeledik az őrjárat. Egy olajfa árnyékába húzódtam, és igyekeztem mozdulatlanná merevedni. Valahol egy ajtó csikordult. Aztán előlépett Helvetia. Visszafojtottam a lélegzetem, ő kilépett a tisztásra. Telihold volt, úgyhogy tisztán láttam vonásait. Óvatosan körülkémlelt. Várt. Most már tudtam, hogy győztem. De eddigi tapasztalataim arra is megtanítottak, merésznek kell lennem, ha élvezni akarom a győzelem gyümölcsét. Mikor elég közel ért, megragadtam, és a karomba zártam. – Nathan – suttogta –, el kell menned! Muszáj! A kato… Addigra megtaláltam a száját. Végre kiszabadult. Könnyek peregtek az arcán. De nem tett szemrehányást. – Megölnek – lehelte. – Az apám megfeszíttet. – Eljössz, és megnézed a halálomat, Helvetia? – kérdeztem. Addigra már tudtam a nevét. Helvetia, Helvetius centurio lánya. – Ó! – sírta. – Kitűnően fogom csinálni – mondtam. – Büszke leszel rám. És öreg napjaidban elmesélheted az unokáidnak: „Egyszer valaki meghalt értem. Egy zsidó, Nathan bar Jehuda. Nagyon szépen halt meg. A végső percben a szemembe nézett, és mosolygott.” – Megőrültél – sziszegte. – Menj, Nathan! Most, amíg a katonák a túloldalon vannak, és te… Megráztam a fejem. – Nem akarod, hogy meghaljak? – kérdeztem. – Nem – tiltakozott. – Oh, halhatatlan istenek! Én… – Miért nem? – Ó, nem tudom! Nathan, kérlek! – Csókolj meg! A hold megvilágította sápadt arcát. Az ajka remegett. Még sosem kívántam nőt ennyire. – Ha… ha megteszem… elmész? – Igen. Nem. ígérj meg még valamit! Már hallani lehetett a közeledő őrjárat lépteinek zaját. – Igen, igen! Bármit, csak menj – szipogta. – Holnap kelj fel korán, és sétálj a parton Migdal-Nu-naja felé. Egyedül. Megteszed? – Nem tehetem Nathan! Tudod, hogy lehetetlen. Az apám… Szomorúan mosolyogtam. Hátamat egy fának vetettem: – Akkor a fejedre száll a halálom. – Menj! – most már valóban sírt. – Eljövök. Én… csak… menj már! Rákacsintottam. – Még meg se csókoltál. Odanyújtotta az ajkát. Jéghideg volt és remegett. Amikor végigcirógattam szája fölött a pihéket, valami sós ízt éreztem a nyelvemen – a könnyeit. Összekoccant a fogunk. Magamhoz szorítottam, és ujjaim hegyével kalandozni kezdtem a haja közt. Lassan felengedett, és a karomba simult. Ekkor felbukkant mellettünk az őrjárat. Még idejében észrevettem őket, úgyhogy sikerült bemenekülnünk az olajfák árnyékába.

De mégis észrevehettek minket, mert hirtelen megálltak. – Megesküdnék, hogy láttam – morogta az egyik. – Mit? Hogy valami szolgálólány összefeküdt egy rabszolgával? Én is láttam, Vulcanus. Erósz és Aphrodité segítse őket! A mi dolgunk, hogy őrizzük a palotát, és egy szerelmespár senkit se fenyeget. Gyere már! Azonban Vulcanus nem hagyta egykönnyen meggyőzni magát. – Nem lenne rossz meglesni – morogta. – Még sosem láttam Lucius, amikor mások… – Holnap elviszlek Cyrus bordélyába, és ő majd összeüt neked egy kis látványosságot. Férfiak, nők, kutyák, kecskék, szamárcsődörök, amit csak akarsz. De most nem akarlak lerángatni egy torkaszakadtából üvöltő zsidó kurváról. Az öreg szigorúan veszi a dolgokat. Bírd ki holnapig, akkor nem leszünk szolgálatban. Lassan elhaltak lépteik. Felsóhajtottam. Helvetiára néztem, de nem láttam arcát a sötétben. Megsimogattam, és magamhoz húztam. Kétségbeesetten kapaszkodott belém. Teste rázkódott a zokogástól. – Tönkretették – szipogta. – Olyan boldog voltam, Nathan! Aztán megjelentek, és bemocskolták az egészet… – egy mozdulattal egybefogta a kertet, a holdfényt, az elmúlt pillanat varázsát. -… ezt az egész csodát. Másnap hajnalban, mire odaértem a csónakkal, már ott várt rám a borszínű tó fövényén.

IV. fejezet Belemártottam evezőimet a vízbe, és Helvetia felé kormányoztam a csónakot. Kiugrottam a partra, és ölelésre tárt karokkal futottam a lány felé. Helvetia azonban hátrahőkölt, arcára kiült a félelem. Megtorpantam. Világos volt, ha még egy lépést teszek, sarkon fordul, és elszalad. – Helvetia – mondtam szemrehányón –, miért csinálod ezt? Azért jöttél, nem, hogy találkozzunk… – Csak azért vagyok itt, mert megígértem – vágott a szavamba. – Ne feledd, én római vagyok. Mi álljuk a szavunkat, bármibe kerül is. Valahogy nem így képzeltem ezt a találkozást. Éreztem, lassan dühbe gurulok. A türelem nem tartozott ifjúkori erényeim közé. – Képzelem, milyen sokba kerül ez neked – feleltem epésen. Láttam rajta, hogy meghökkent. Előbb lehajtotta fejét, aztán a szemembe nézett. – Apám valószínűleg halálra korbácsol – mondta. – Nem! – préseltem ki döbbenten magamból a szót. – Egyszer a nővérem, Tercia – folytatta Helvetia – az engedélye nélkül elment a cirkuszba, hogy lássa a szerelmét, egy fiatal patríciust, aki miután elverte apja vagyonát, kénytelen volt gladiátornak állni. Amikor apám rájött, kikötözte Terciát a nők lakosztályának szemöldökfájára, és addig korbácsolta, míg cafatokban nem lógott a háta. A szobámba rohantam, és a fejemre szorítottam a párnám, hogy ne halljam a sikoltozását. Nem használt. Még ma is hallom néha. Tercia három hónapig feküdt a hasán – nem tudott felkelni. És ő jóval erősebb mint én. Nem hazudott. Ebben biztos lehettem. Megszédültem. Én nem ezt akartam. Semmit sem szóltam. De ezután nehéz lett volna bármit is mondani. Elkapta rólam a tekintetét, majd visszanézett rám. – Én nem élném túl ugyanezt. Csak azt remélem, apám képes lesz megfékezni a haragját. Borzasztóan fájna neki, ha megölne. Nagyon szeret engem, Nathan. – Mindezt tudtad, és mégis eljöttél? – Igen, Nathan. – De miért, Helvetia? Az isten szerelmére, miért? Elfordult. – Ezt tudnod kell – suttogta. Megragadtam a kezét.

– De az apád honnan tudná meg? Jóval előbb hazaviszlek, mint hogy visszatérne a szolgálatból, és… Elcsodálkozott. – Onnan, hogy én megmondom neki – felelte csendesen. – Mindent, kivéve persze a nevedet. Mikor erről kérdez, egyszerűen megtagadom a választ. Ettől valószínűleg úgy feldühödik majd, hogy megöl. Én még sosem hazudtam neki, Nathan. Nem tudom, hogyan kell, és nem is akarom megtanulni. – Ne légy bolond, Helvetia, egyszerűbb kicsit elferdíteni az igazságot, mint… Megrázta fejét, és halványan elmosolyodott. – Nincs igazad, Nathan. Az egyik hazugságot egy másikkal kell alátámasztani, ezt egy következővel, egészen addig, míg az egész életed egyetlen hazugság nem lesz. – Egy pillanatra elhallgatott. – Azt hiszed, hogy bolond vagyok? Valószínűleg igazad van. Ha nem lennék az, nem lennék itt… Nem vagyok kimondottan lassú észjárású. Hezron bácsi gyakran mondogatta, hogy túlságosan is megvan a magamhoz való eszem. – Tarts mértéket a csalafintaságban, Nathan – figyelmeztetett. És mint mindig, ebben is igaza volt. – Én is azok közé tartozom, akiknek nem hazudsz? – kérdeztem. – Én senkinek sem hazudok – felelte szelíden. – Akkor mondd meg, fogsz-e felelni, ha apád megkérdezi tőled, miért jöttél ide. – Igen – súgta olyan halkan, hogy inkább éreztem, mint hallottam a hangját. – És mit mondasz, miért? – Mert a szavamat adtam rá. – Csak ennyi az igazság? Megint elfordult. A végtelen vizet bámulta. – Nem volt rá más okod? – sürgettem. Szemrehányóan nézett vissza rám. – Nathan, képes lennél engem nyílt utcán levetkőztetni? Boldogan – gondoltam magamban. De persze mondani azt mondtam: – Nem értelek, Helvetia. – Ez ugyanaz, mintha azt csinálnád. A szemérem olyan, mint a ruha, és te azt akarod, hogy teljesen kitárulkozzam előtted. Nagyon kegyetlen vagy, Nathan. Nincs benned semmi irgalom? – A boldogságunkról van szó. Nincs időm játszadozni. Mondd meg, Helvetia, miért jöttél el? Felemelte a fejét. Rezzenéstelenül állta a tekintetemet. – Mert… mert szeretlek, Nathan – válaszolta végül. Egymás karjában feküdtünk a fűben, nem messze a parttól, egy kis liget bokrai közt. Csaknem egy órán át csókolgattam, de ő mindvégig higgadt maradt. – Helveti – sóhajtottam. – Igen, Nathan. – Ne így. Ne szorítsd össze a fogadat! Nyisd szét egy kicsit… Csakhamar szakadozottá vált a lélegzete. Lassan becsúsztattam ruhája alá a kezemet. Haragosan villant a szeme. Keményen megfogta a karom. – Helvetia – mormoltam. – Nem – suttogta határozottan. Aztán könyörgőre váltott a hangja. – Kérlek, ne, Nathan! – Nem is szeretsz-mondtam dühösen. – De szeretlek. Nagyon. – Bizonyítsd be! – Hogy… hogy megengedjem azt? – kérdezte. – Igen.

Összefonódott a tekintetünk. Az övé lassan elhomályosult. – Rendben van – sóhajtotta végül. De éreztem a hangján, hogy valami egyáltalán nincs rendben. – Komolyan mondod? – néztem a szemébe. – Én mindig komolyan beszélek, Nathan, csak… – Csak mi? – kérdeztem rosszat sejtve. – Ha ma hazamegyek, felnyitom az ereimet. Megesküdtem Ízisznek, hogy a nászágyig megőrzőm a szüzességemet. Érted megszegem a fogadalmam, még ha az életembe kerül is. – Te megőrültél, Helvetia! – tört ki belőlem az indulat. Az ujjait lágyan az ajkamra helyezte. – Igen, őrült vagyok. Talán az ördög lakik bennem. Odébbgurultam, és előhúztam a tőrömet. A pengét a könyökhajlatomra tettem, és végighúztam rajta. Kibuggyant a vér. Helvetia feltérdelt, és nézte, mit csinálok. Aztán kinyújtotta felém a karját. – Most nekem is, Nathan! – Nem! – üvöltöttem fel kétségbeesetten. – Elhagynál? Add ide a tőrt! Tudom, hogyan kell csinálni, apám megmutatta. Sokszor állomásoztunk olyan provinciában, ahol fennállt a veszélye, hogy megerőszakolhatnak. Add ide a tőrt! Így senki sem választhat el bennünket, még apám se. – Nem… nem akarom, hogy meghalj, Helvetia – dadogtam. – Én sem akarlak elveszíteni. Add ide a karodat! Engedelmesen odanyújtottam, és ő bekötözte a sebet. Egymással szemben térdepeltünk, és sírtunk mindketten. Aztán váratlanul felbukkant az őrült magdalai Mária, és üvölteni kezdett. Nem tudom leírni azt a hangot. Mintha démonok szállták volna meg. Hangja rettenetesebb volt, mint a portyázó oroszlánoké, benne egyszerre a gyilkos és az áldozat sikolya. Helvetia belém kapaszkodott. Minden ízében remegett. Akkor már éreztem, hogy sosem tudnám elhagyni. – Ez micsoda? – kérdezte, mikor ismét meg tudott szólalni. – Mária. A migdal-nunajai Mária. A galileaiak azt mesélik, öt évvel ezelőtt hét ördög szállta meg. Nézd csak! Erre jön. Mária kijött a fák közül. Szedett-vedett rongyokba öltözött, amelyek cafatokban lógtak le róla. Hajába ágak és levelek akadták. Nem jött közelebb, de még így is éreztük a szagát. Aztán hirtelen visszahúzódott a sűrűbe. – Szegény asszony – suttogta Helvetia –, szegény elveszett lélek. „Nem csak ő, de te is, én is, meg az egész világ” -gondoltam magamban. És ekkor eszembe jutott a megoldás. Hiszen van pénzem! Közel negyvenezer sesterciust nyertem fogadáson. Ezzel akár a világ végére is elvihetem Helvetiát. Megfogtam a kezét: – Hozzám jönnél feleségül? – Mit mondtál? – nézett rám hitetlenkedve. – Azt, hogy hozzám jönnél-e feleségül. Szótlanul kapkodott levegő után. – De Nathan… nem tehetjük… az apám… – nyöszörögte végül, mikor szóhoz jutott. – Elmegyünk messzire, ahol nem találhat ránk. Megtarthatod Ízisznek tett fogadalmadat: addig nem nyúlok hozzád, míg meg nem esküszünk. Olyan rítus szerint, ahogy akarod. Akár Ízisz, akár Baál előtt, akár… Ekkor Mária, aki még mindig a közelünkben bujkált, ismét sikoltozni kezdett. – Akarod? – üvöltöttem, megpróbálva túlkiabálni az őrült nő hangját. Helvetia egy végtelennek tűnő pillanatig hallgatott. Visszafojtottam a lélegzetemet. Még a szerencsétlen Mária ordítását sem hallottam. Helvetia lehajtotta fejét, és némán bólintott.

A nap további részét nyereményem összegyűjtésével töltöttem. Helvetiát addig a szállásomon hagytam. Csak késő délután tudtunk elindulni, úgyhogy nem jutottunk aznap tovább Kápernaumnál. Egy ottani kocsmában szálltunk meg. A fogadósnak azt mondtam, férj és feleség vagyunk. Kacsintott, és megduplázta a szokásos tarifát. Magamnak az ágy mellett, a földön ágyaztam. Helvetia csaknem egész éjszaka zokogott, már hajnalodott, mire álomba sírta magát. Reggel két lovat béreltem. Ha egyedül vagyok, egyszerűen átlovagolok Galileán, és onnan Sepphorison és Jopatán át Föníciába megyek. De most Helvetia miatt óvatosnak kellett lennem. Mindkét város túl közel volt Caesareához, ahol rómaiak állomásoztak. És Helvetius százados már biztosan útra kelt egy szakasznyi felfegyverzett katonával, hogy felkutassa a lányát. Ezért Kapernaumból északra indultunk Gischalába, onnan továbbutaztunk egészen addig, míg Türoszba nem értünk. Minden rosszban van valami jó. Türosz a leger-kölcstelenebb város Szodoma és Gomorra óta. Ha elég a pénzed, bármit megkaphatsz. De épp ezért könnyen találtunk egy hajót, amelyik átvitt bennünket Alexandriába. A nap és a tenger néhány nap alatt visszavarázsolta Helvetia arcára a rózsákat. Ismét vidám és játékos lett. Állandóan a karjaimba bújt, szünet nélkül cirógatott, csókolt, míg végül nem bírtam tovább: – Azt akarod, hogy megerőszakoljalak? – kérdeztem. – Vagy meg akarsz őrjíteni? Na, válassz! Rám nézett. Láttam a szemén, most először döbbent rá, mit jelent a szerelem, és ez a sor: „férfivá és nővé teremtette őket”. – Később, Nathan – muzsikált a hangja –, a szertartás után. ígérem. – Mit? – dünnyögtem. – Hogy… nem fogok nagyon ellenállni – nevetett Helvetia. Alexandriában sok zsidó él. Mikor elmondtam a rabbinak, mit szeretnénk, azonnal felajánlotta házát, hogy tartsuk meg ott az esküvőt. Helvetia kedvéért a szertartás minden részét elismételte görögül is. Mondanom sem kell, hogy ő az apjával utazva tökéletesen elsajátította a Földközi-tenger népeinek e nemzetközi nyelvét. Itáliától keletre már semmire sem megy az ember a latinnal. Eddig még nem hallottam a Kiddust, a fő áldást görögül, de ezen a nyelven is csodálatos volt és megható. A cuppah, a lakodalmi sátor alatt vártam Helvetiát, fedett fővel, ahogy a törvény rendeli. A szülőket egy szadduceus házaspár helyettesítette, ők vezették a menyasszonyt a baldachin alá. Felvettem a gyűrűt a bársonypárnáról, és Helvetia jobb kezének mutatóujjára húztam. Közben fennhangon Kiddus szavait mondtam. – Ím, magamhoz kötlek a gyűrűvel Mózes és Izrael törvénye szerint. Helvetia szeme elhomályosult, hangosan szipogott, és minden ízében remegett. Átfogtam a vállát: – Helvetia… – Ó, Nathan – sírta –, ez olyan szép! Felolvastam a Kethubah-t, a házassági szerződést: – Felruházlak minden földi javaimmal. Teérted dolgozom, tisztellek, támogatlak, és gondoskodom rólad, ahogyan egy zsidó férjnek kell… Helvetia lehajtotta fejét. Válla rázkódott a zokogástól. Mi többiek – a szadduceus pár, a rabbi meg én – megdöbbenve néztük. Csak évekkel később értettem meg Helvetia érzéseit, amikor először láttam római esküvőt. Mint minden, ami római, esküvői szertartásuk is a dolgok fizikai oldalát hangsúlyozza, és ezért erősen pornográf jellegű. Elmondtuk az ifjú házasok hét áldását. Vagy hát inkább megpróbáltuk. Helvetia annyira meghatódott, hogy nem hallatszott más, csak szüntelen szipogása. A rítus végén mindketten ittunk a borból, és én összezúztam sarkammal a kelyhet. Felcsendült a hangom, egész szívemből énekeltem a zsoltárt:

– „Ha elfeledlek, ó Jeruzsálem, feledjen el engem az én jobbom. Nyelvem ragadjon ínyemhez, ha nem emlékezem meg rólad, ha nem Jeruzsálem a legfőbb örömöm.” Lehajoltam, és megcsókoltam a hitvesemet. – Nathan – suttogta –, igazad volt. A ti szokásaitok jobbak, mint a mieink. Olyan csodálatosan érzem magam. Szent kötés van közöttünk. Az egész olyan egyszerű és tiszta. Most már igazán a tiéd vagyok. – Mindörökkön örökké – feleltem. Alexandriában boldogok voltunk. Úgy éreztük, mi vagyunk az elsők, akik felfedezték a szerelmet ezen a világon. Az egyetlen vita – ha ugyan ez a kis összeszólalkozás vitának nevezhető – egy vallási kérdésben tört ki közöttünk. Helvetia kis oltárt akart emelni Ízisz, a fájdalom anyja tiszteletére otthonunkban. Elmagyaráztam, hogy ezt miért nem lehet. Idéztem a szent iratokat: „Ne legyenek neked idegen isteneid én előttem. Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fent az égben, vagy alant a földön, vagy a vizekben, vagy a föld alatt vannak.” Majd tovább szavaltam az írást, az isteni féltékenység e félelmetes emlékművét, hogy ha megszegik a parancsolatokat, az apák bűnei fiaikra szállnak, sőt hetedíziglen bűnhődnek az utódaik érte. Helvetia válasza megdöbbentett, ám mindazonáltal ma is igaznak tűnik. – Nem hiszem, hogy túlzottan szeretem az Istenedet, Nathan. Kegyetlen. Azt hiszem, az az ember, aki a gyerekeket apáik bűnéért bünteti, szörnyeteg. És azt mondod, a te Istened ezt teszi az unokákkal, sőt az ük-ükunokákkal is. Ez rettenetes! Elmondtam neki a hatodik verset is: „de irgalmasságot cselekszem ezeríziglen azokkal, akik engem szeretnek, és megtartják a parancsolataimat''. Helvetia tágra nyílt szemekkel nézett rám: – Tehát szereti azokat, akik őt szeretik? Hmmm. Egészen nagylelkű, nem igaz? – Helvetia – próbáltam közbevágni. – „Én, az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem…” – folytatta – ezt megértem. Tudom, mi a féltékenység. A múltkor is, amikor olyan lelkesen csodáltad azt az egyiptomi lányt, el akartam dobni az életet magamtól. De én már azelőtt szerettelek, mielőtt te szerettél volna. Abban a pillanatban beléd szerettem, mikor megláttalak a rajt előtt. Olyan voltál, mint egy földre szállt isten. És még akkor is szeretni foglak, amikor te már a nevemre se emlékszel. Nem hiszem, hogy bármi olyat tehetnél, amiért büntetni akarnálak. Az istenek és emberek – akik csak büntetni akarnak, akik feltételekhez kötik a szeretetet és a megbocsátást – éppoly kegyetlenek, mint az apám. Rákacsintottam, és megcsókoltam az arcát. – Aludj jól, Helvetia – mosolyogtam –, holnap találkozunk. Nem is holnap, holnapután… – Nathan – kiáltott fel –, hová mész? – Meglátogatom azt az egyiptomi lányt. Nem azt mondtad, hogy nem tehetek semmi olyat, amit ne tudnál megbocsátani? Döbbenten bámult rám. Szív alakú arcára kiült a szomorúság. Mint annyi igazán nemes léleknek, neki se volt egy csepp humorérzéke sem. Lehajtotta a fejét. Aztán újra felnézett rám. Az arca könnyben ázott. – Mulass jól, Nathan – szipogta. Többet nem tudott mondani. Odaléptem hozzá, és a karjaimba zártam. Remegve simult hozzám. – Helvetia, angyalom – súgtam a fülébe –, ha valaha fél karral jönnék haza, tudni fogod, hogy más asszonyt érintettem. Mert esküszöm az Örökkévalóra, levágom a kezem, ha más nőt érintenék 1 Ekkor kiderült, hogy mégis van humorérzéke. Csak hát úgy római módra. Megölelt, lányosan kuncogott, és azt mondta: – Azért remélem, nem jutsz majd tovább az érintésüknél, Nathan. Sajnálnám, ha mást is le

kellene vágnod. Tudod, úgy szeretnék gyerekeket… Kis ideig eltartott, míg felfogtam. De aztán alig tudtam abbahagyni a nevetést. A rabbi házában munkát is kaptam. Tekercseket kellett másolnom, és ez – félre az álszerénységgel – valóban jól ment. Ugyanis most már családfenntartó lévén, hirtelen rádöbbentem, hogy a pénzünk nem tart örökké. Helvetia minden este elém jött, és kéz a kézben mentünk haza, mint a gyerekek. Rendszerint a pálmaligeten vágtunk keresztül. Helvetia mindig hozott magával valami nyalánkságot a kedvenceinek, az itt élő majmoknak, páváknak, szelíd gazelláknak. Szerette az állatokat. Minden élőlényt szeretett. Azon a végzetes estén is őket etette, amikor egy közeledő római cohorsra lettem figyelmes. Kihúzódtam az utca szélére, hogy jobban lássam a katonákat. Ekkor még nem tanultam meg mindent gyűlölni, ami római. Helvetia odaszaladt hozzám, és megragadta a karomat: – Ne ácsorogj itt, mert még meglátnak! Légionárius gyermeke volt, és tudta, amire én nem gondoltam: a római tiszteket gyakran helyezik át egyik állomáshelyről a másikra, így komoly esélye van, hogy a cohors parancsnoka esetleg az apja régi fegyvertársa. De azt ő sem sejtette, hogy Helvetius, feláldozva büszkeségét, megadta mindkettőnk személyleírását Jeruzsálem ezermérföldes körzetében az összes katonai garnizonnak. Még igazából fel se fogtam, mit akar tőlem Helvetia, amikor a cohorsot vezető öreg tábornok visszarántotta lovát, és ránk mutatott: – Fogjátok el őket! – üvöltötte. – Ott, azt a szőke lányt! Meg azt a kis vakarcsot is mellette! Többre nem maradt ideje. Megragadtam Helvetiát, és rohanni kezdtünk a pálmafák között. Úgy futottunk, mintha a Sátán kergetett volna. Néhány perc alatt magunk mögött hagytuk üldözőinket. A légionáriusok germánok voltak, akik csak nemrég kerültek el északi hazájukból, ráadásul teljes fegyverzetben kellett szaladniuk, és nem is ismerték a várost. Azt a pár katonát, aki még a nyomunkban ügetett, amikor kiértünk a ligetből, könnyedén leráztuk a zegzugos utcákon. Pillanatnyilag biztonságban voltunk, de hogyan lesz ezután? Erre nem tudtam felelni. Helvetia zihálva támaszkodott a falnak. Patakokban folytak a könnyei. – Ne félj – próbáltam megnyugtatni –, most visszaviszlek a rabbihoz, és azután… – Maradj velem – könyörgött. – Ne hagyj magamra, Nathan! Kérlek! – Csak addig, míg összeszedem a holminkat – simogattam meg a fejét. – Sietnem kell, hogy odaérjek, mielőtt a katonák megtalálják a lakásunkat. Még ma éjjel el kell hajóznunk innen, Athénba. Helvetia megrázta a fejét. – Nem Athénba megyünk, Nathan. Rómába. – Rómába? – Igen, kedvesem. Apámmal sokfelé laktunk a birodalomban. Hidd el, nincs még egy város, ahová ilyen észrevétlenül érkezhetnének az idegenek. A főváros több száz jövevényt nyel el naponta. Ráadásul senki sem gondolja, hogy pont odamegyünk, hiszen a császár nem sokkal ezelőtt tiltotta ki Rómából a zsidókat… – Az őrök csak egy pillantást vetnek az orromra – kezdtem–, és… – Nemcsak a zsidóknak van horgas orra. Ha levágod a szakállad, szíriainak vagy arabnak hisznek. De az én szőke hajam legalább olyan kirívó, mint a te orrod. Ez legfeljebb Galliában, Germániában, vagy Britanniában nem feltűnő, ám ezek mindegyike hideg és vad. Róma viszont tele van északi barbárokkal. Ott valóban nem fognak megtalálni. És ez az utolsó hely a földön, ahol az apám… Bólintottam. – Rendben. Rómába! Honnan is tudhattam volna, hogy a romlottság és bűn eme fertőjében sokkal komolyabb veszély les ránk, mint a felbőszült Helvetius. Négy hónappal később kikötöttünk Ostiában, a

három római kikötő egyikében. A hajókorlát mellett álltam, és néztem a búvárokat, hogyan merülnek alá az utasok dobálta pénzdarabokért. Magam is a vízbe hajítottam néhány érmét, de Helvetia megfogta a kezem. – Ne légy könnyelmű, kedvesem – mondta –, az élet nagyon drága itt, Rómában. Igaza volt. Egy hónap múlva rémülten láttam, hogy már alig maradt valami pénzünk. Elindultam munkát keresni. Ezen az estén, a következőn, és minden napszálltakor, mikor hazajöttem, Helvetia szemébe kellett néznem. – Sikerrel jártál, édesem? – kérdezte. – Nem! – Dühös voltam, fáradt és elkeseredett. – Ide figyelj, Helvetia! Tudod, hogy csak a másoláshoz és a titkári teendők ellátásához értek. És itt az emberek nem… – Fogadnak fel írnokot. Inkább vesznek egyet. Tudom, angyalom – válaszolta ő. – És milyen olcsón! – ordítottam. – Egy jó kutya többe kerül! Róma tele van okos görögökkel, egytől egyig rabszolgák, és a legtöbbjük többet felejt, mint amennyit én valaha is tudtam. Ó, Helvetia, én… Hozzám lépett és megcsókolt. – Ne izgasd magad – mondta kedvesen. – Minden jóra fordul. De nem lett igaza. Mégsem esett soha kétségbe. Csak egyetlen dolog miatt fakadt sírva: a természet újra meg újra megtagadta tőle, hogy gyereke legyen. Mégis boldogok voltunk. Róma nem a legrosszabb hely a szegények számára. A játékok ingyenesek voltak, és hál' istennek nem túl véresek. Tiberius császár fösvény volt ahhoz, hogy igazán rafinált látványosságot rendezzen. Szerettem a kocsihajtást; Helvetia néha megengedte, hogy feltegyek valamennyit kedvenceimre, a zöldekre. Szerencsénkre mindig veszítettem. Azért szerencsénkre, mert ha csak egyszer is nyerek, elkap a játékszenvedély, és akkor pár óra alatt elúszott volna kis vagyonunk. Aztán egy napon olyasmi történt, ami hosszú időre elvette a kedvem a Colosseumtól. Gladiátor játékok voltak: isten a tanúm, nem megyünk el aznap, ha tudjuk, mi a műsor. Teljesen elbűvölt a harcosok ügyessége. Lenyűgözve bámultam a retiáriust, a szigonyos embert, aki szigonnyal és egy hálóval felfegyverkezve küzdött a talpig vasba öltözött gladiátor ellen. A meztelen retiárius csak gyorsaságában reménykedhetett, más fegyvere nem volt, amellyel kivédhette volna a gladiátor gyilkos csapásait! Végül bekövetkezett az elkerülhetetlen. A gladiátor egy ügyes cselvágással széthasította a retiárius combját. Láttam, ahogy megnyílik a hús, még a csont is kivillant egy pillanatra, mielőtt mindent ellepett a vér. A szerencsétlen összeesett, és üvöltve vergődött a porban. Könnyek szöktek a szemembe. Lehajtottam a fejem, nehogy meglássák. De a mellettünk ülő nők mégis észrevették. – Nézzétek! – röhögtek. – Sír! Mi a baj, nyuszika, nem bírod a vért? Felálltam. – Gyere, Helvetia, menjünk innen! Elvörösödve belém karolt, és elhagytuk a lelátót. Nyomunkban sokáig visszhangzóit a római nők kacagása, akiket jobban feldúlt egy síró férfi látványa, mint a legyőzöttek haláltusája. – Ha annyira vágynak a szórakozásra – üvöltöttem, természetesen csak azután, hogy hazaértünk –, álljanak a tükör elé, és vágják el a saját torkukat! Azok ott lenn emberek! Isten teremtményei! – Igen, drágám – simogatta meg a fejem Helvetia. – Feküdj le, és vedd be ezt az orvosságot. Segíteni fog, hogy megnyugodjál. Nagyot káromkodtam. – Vidd innen azt a vacakot! Anyám már van! Téged feleségül vettelek! Az ágyam mellett térdelt, és fogta a kezemet. – Én… én nem nevetlek ki, Nathan – suttogta. – Én is utálom ezeket a dolgokat. Gyűlölöm

a kegyetlenséget. Azt hiszem, ez az, ami egy napon Róma vesztét fogja majd okozni. Köszönöm Ízisznek meg a te Istenednek, hogy ilyen kedves és érzékeny vagy. Ha nem lennél ilyen, nem is tudnálak szeretni… Mégis biztosra veszem, hogy a lelke mélyén kicsit szégyenkezett miattam. Végtére is római volt. És még ennél a szűkös létnél is jött rosszabb. Valamelyik szomszédunk kifigyelte,, hogy amikor csak tudtunk, elmentünk a ludi sceni-re, a színpadi játékokra. Mindketten imádtuk a pantomimot. Amikor egy este hazajöttünk a színházból, lakásunkat feltörve találtuk. Ellopták minden holminkat, pénzünket, ékszerünket. Bútorainkat összezúzták. Helvetia a vandál pusztítás láttán sírva fakadt. Átöleltem, de nem tudtam neki mit mondani. Könnyeimmel küszködtem én is. Három napig bírtuk az éhezést. Amikor hazajöttem, Helvetia a függönyök mögé bújt. Odaléptem, és szétrántottam a vásznat. Felnyögtem. Egyszerűen nem akartam hinni a szememnek. Helvetia kétségbeesetten nézett vissza rám. – Ki fog nőni, Nathan. Nemsokára… Térdre rogytam. Homlokomat a földhöz csapdostam – szét akartam verni a koponyámat, mielőtt megőrülnék… – Ezt nem lett volna szabad megtenned! – üvöltöttem. – Ó, Helvetia, eladtad azt, amit a legjobban szerettem benned… – A hajamat – suttogta. – De nincs semmi baj, Nathan. Ki fog nőni. És a parókakészítő egész sok pénzt adott érte. Nézd, vettem egy kis húst. Ülj le, drágám… Képtelen voltam egy falatot is enni. Valahányszor kopaszra nyírt kis fejére néztem, elöntötte, torkomat az epe és a fájdalom. A kikötőben sikerült munkát találnom. Négy dénárt vittem haza, mert a munkafelügyelő nem vette észre, hogy két kézzel emelem azt a gerendát, amit egy igazi dokkmunkás fél csuklómozdulattal lendített a vállára. Odaértem az ácsokhoz, ledobtam a fát. Aztán vissza a hajóra. Hányszor tántorogtam így oda-vissza? Nem tudom. Nem sikerült csatlakoznom a collegiá-hoz, a munkások baráti szervezetéhez, amelyik megakadályozza a visszaéléseket. Egyik munkahelyemen se maradtam elég sokáig ahhoz, hogy barátságot kössek a befolyásos prozes-ekkel, akik befogadtak volna tagtársnak. Helvetia nővéreitől se mertünk segítséget kérni – bár három is lakott Rómában –, mert biztosan értesítették volna az apjukat. És persze egyáltalán nem tartanák természetesnek, hogy kis húguk egy zsidóval kötött házasságot. A császár gyűlölte népemet. Öt évvel ezelőtt több ezer zsidót deportáltatott Szardíniára, a biztos halálba küldve ezzel őket, és ezzel egy időben minden zsidót kitiltott Rómából. Aki zsidó mégis a városban maradt, az szintén bujkált, ezért nem számíthattam a segítségére. Helvetia ágyban maradt, már ahhoz is gyenge volt, hogy megmozduljon. Csaknem abbahagyta az evést, inkább nekem hagyta az ételt. Félőrülten róttam az utcákat. Róma valamennyi templomában és szentélyében imádkoztam az istenekhez. Íziszhez többször visszatértem, mert Helvetia különösen szerette őt. Egy lázas reggelen úgy láttam, az istennő szobra felemelte szemét ölében tartott gyermeke arcáról, és rám mosolygott. A szüntelen éhezés végül elhajtott a kitaszított páriák utolsó mentsvárához, a gladiátoriskolába. Abban bíztam, talán sikerül eladnom nyomorult porhüvelyemet, hogy az árán gyógyszert és némi élelmet vegyek Helvetiának. A lanista – így nevezik Rómában a gladiátorok edzőjét –, egy sebekkel borított, kegyetlen arcú gall, körbejárt, és alaposan szemügyre vette minden porcikámat, mintha csak valami állat lennék. – Na, Brutus – fordult végül a helyetteséhez –, szerinted is lehetne belőle retiáriust csinálni? Ezek a kis sovány, éhező csavargók gyakran elég gyorsak ahhoz…

Kivert a veríték. A retiáriusok teljesen meztelenül harcoltak, minden fegyverzetük egy háló és egy háromágú szigony. Talpig vasba öltözött gladiátorokkal kellett küzdeniük. Egyetlen reményük a gyorsaság lehetett, a lomha gladiátor nehezen tudta követni mozgásukat. Az esetek többségében természetesen a gladiátorok győztek, egyetlen sikeres vágással kibelezve ellenfelüket. De ha a szigonyos ember ügyesen dobta hálóját a páncélos fejére, az tehetetlenül vergődött, és a retiárius megölte, vagy megkegyelmezett neki, ahogy a közönség kívánta. Brutus hümmögve méregetett. – Kipróbáljuk – morogta végül. – Paulus, hozd a gyakorlófegyvereket! A kétségbeesés megsokszorozta az erőmet. Az első próbán háromszor sikerült elkapnom Brutust. A lanista hátrébb lépett, kiszabadította magát, és társára kacsintott: – Az anyafarkas csecsére, Paulus! Ez a nyápic kis gazember beválik! Letettem a gladiátorok esküjét, hogy eltűröm „a vesszőzést, a tűz és vas általi halált”. Csak egy dologra nem számítottam: az újoncoknak a kiképzés alatt az iskolában kell lakniuk. De nélkülem Helvetia biztosan elpusztul. Térdre estem Paulus előtt, könyörögtem, engedje az estéket Helvetiával töltenem. Visszautasított. – Hadészra – dohogott –, mit gondolsz, meddig húzhatod, ha egy átfickándozott éjszaka után, remegő lábakkal lépsz az arénába? A retiáriusnak a gyorsaság az egyetlen esélye. Úgyhogy ne könyörögj itt nekem… – De beteg, Paulus! – zokogtam. – Nagyon beteg! Isten tudja, mióta nem eszik rendesen. És… és… Hirtelen eszembe villant a megoldás. – A te népedből származik! ő is gall, akárcsak te. Ide nézz! Előkotortam ruhámból Helvetia hajfürtjét, amelyet mindig magammal hordtam. Szentségtörés? Talán. De nem Isten iránti tiszteletünk jele, ha legcsodálatosabb teremtményét imádjuk? Paulus a szőke fürtre meredt. Sokáig. Nagyon sokáig. Azután sóhajtott. – Tudod mit? Elküldöm hozzá a feleségemet, ő majd gondját viseli. Ursula kitűnő ápoló. És szereti a fiatalokat – talán, mert sosem volt gyerekünk. Mondd meg, hol laktok. Szavának állt. Ursula pedig valóságos szent volt. Vagy talán azt hiszik, csak nazaretiek lehetnek szentek? Végtelen jóindulatában még hazudott is Helvetiának. Etette, fürdette, naponta fésülte rövidke haját. Megmentette az életét. Azt mondta neki, egy gazdag ember titkáraként dolgozom, aki abban az órában felfogadott, amikor találkoztunk, és magával vitt a hajóján Szíriába. Még egy levelet is körmöltetett velem, amelyben olyan hamisan adtam elő az egész történetet, hogy csak egy annyira ártatlan lélek, mint Helvetia, lehetett képes elhinni azt. Az elkövetkező pár hónapban a gladiátoriskolában éltem, vég nélkül edzettem, bősz álküzdelmeket vívtam -ha lehetett, új barátommal, Andráijal. – Sokat ettem, és álmok nélkül, nyugodtan aludtam. Végül, mikor Paulus befejezettnek nyilvánította kiképzésemet, az arénába küldtek, ahol olyan embereket öltem, akiket nem ismertem, nem gyűlöltem, csak azért, hogy az üvöltő római nézők tömege kielégíthesse vérszomját. Féltem. De megtanultam együtt élni a félelemmel. Reggel fölkeltem, éjjel lefeküdtem, éltem, lélegeztem, és tele voltam bénító, gyilkos félelemmel… Még egy éve se harcoltam az arénában, és már ismerték a nevem. Egyetlen kardforgatónak sem sikerült akár csak egy karcolást ejtenie rajtam. Nők tucatjai irkáltak hozzám szerelmes levelet, megpróbáltak belopózni éjjel a szállásomra, hogy együtt háljanak velem. Modellt álltam a szobrászoknak, és a tömeg ujjongva köszöntött, ha megjelentem a Colosseumban. A barátomról, Andrairól szeretnék mesélni. Ő is a fi népünkből származott, de velem ellentétben szőke és hatalmas termetű volt, mint egy germán isten. Két zsidó ifjú egy római gladiátoriskolában: természetes, hogy barátok lettünk. Azon a napon, amikor felvettek a

gladiátoriskolába, Paulus lekísért a közös hálóterembe, és magamra hagyott. Az aznapi események nagyon kimerítettek, ezért nem sokat gondolkoztam, hanem levetettem magamat az első ágyra, és elaludtam. Arra ébredtem, hogy belém rúgtak. Egy hatalmas termetű líbiai magasodott fölém. – Na, tűnés az ágyamról, vakarcs! – sziszegte, és nyomatékul ismét belém rúgott. Egy pillantással felmértem az erőviszonyokat. Nem én voltam fölényben. így igyekeztem a lehető legkisebbre összehúzni magam. Lekászálódtam az ágyról, és megpróbáltam eloldalogni. De a líbiai utamat állta. – Azért nem fogod ennyivel megúszni nyavalyás – morogta. – Térdre borulsz, és bocsánatot kérsz, amiért testeddel összemocskoltad az ágyamat. Kezdett elegem lenni Rómából. Mióta itt éltem, folyton megaláztak, bujkálnom kellett, éheztem és kiraboltak. A líbiai azonban nem sok időt hagyott a töprengésre. Gyomron vágott hatalmas öklével. Összegörnyedtem a fájdalomtól. – Na, mi lesz? – sürgetett fenyegetően. Ekkor egy kéz hátulról megragadta a vállát. Halk reccsenés hallatszott, a líbiai arcát eltorzította a kín. Térdre esett. Felpillantottam megmentőmre, aki kezét nyújtotta, és felsegített. Aztán a líbiaihoz fordult. – Elegem van abból, Khalil, hogy mindig csak a gyengébbekkel hősködsz. Ő volt Andrai. Amikor meg akartam köszönni neki, amit tett, csak legyintett. Nem szerette a nagy szavakat. Néhány nap után elválaszthatatlanok lettünk. Szeretetemet egyszerű bizalommal viszonozta. Együtt ettünk, aludtunk, edzettünk. De annak, amit egymás iránt éreztünk, semmi köze sem volt ahhoz, amit a pederaszták görög szerelemnek neveznek. Kettőnk viszonyát én egyszerűen fegyverbarátságnak hívnám. Magas volt, nagyon erős, így gladiátort csináltak belőle. Egy nap szembekerültünk, az arénában. Életre-halálra, a Caesar előtt. Győztem, mint mindig. A hálóban vergődő barátom mellé térdeltem. Tőröm a kezemben. Könnyes szemem a Caesarra emeltem. – Öld meg! – üvöltötte a tömeg. A Caesar lassan lefelé fordította hüvelykujját. Andraira néztem. Mosolygott. – Légy gyors, Nathan, és kemény! Én megbocsátok. Megtettem. Utána elhajítottam a véres pengét, összegörnyedtem, és okádni kezdtem. A nézők megdöbbentek. Ordítoztak és fütyültek. Tiberius császár felállt. – Mit jelentsen ez, retiárius? – kérdezte. – A barátom volt, Caesar. Szerettem őt. A császár pár pillanatig némán gondolkozott. Az életem függött ettől a csendtől. Végül megszólalt. – Szabadítsák föl ezt az embert. Mentsék fel az esküje alól! És ugyanaz a tömeg, amely az előbb a véremet akarta, most az egeket ostromolta helyeslésével. De ez egyáltalán nem jelentett könnyebbséget nekem. Ismét szembe találtam magam azzal a kérdéssel, hogy miből élünk meg. Ha nem találok munkát, Helvetia éhen hal a kezeim között. Nem! Íziszre, nem! Akkor inkább rabló leszek. Vagy tolvaj… Tolvaj? Miért ne? Sovány vagyok, fürge, a testem bámulatosán edzett. Fel tudok mászni a legmagasabb falon, leverem a legerősebb zárat, ha kell, átverekszem magam minden akadályon. Az első villa, ahová betörtem, Lydiáé volt. Épp valamelyik szeretőjét várta. Ébren volt. Mielőtt sikolthatott volna, a torkára szorítottam a tőrömet. De nem ijedt meg. Mosolygott. – Vedd el azt a vacakot, kedvesem – turbékolta. – Nem szeretném, ha pont ezzel az izével döfködnél…

Eltettem a tőrt. – Pénz? – morogtam. – Ékszerek? Felkacagott. – Ugye kezdő vagy szépségem? Ne félj, nem hívom a rabszolgáimat. De kedvesnek kell lenned hozzám, nagyon kedvesnek… – Ezalatt mit értesz? – nyögtem keservesen. – Nos, talán kezdjük azzal, hogy megcsókolsz… Ezen az éjjelen nem feküdtem le vele, Ennyi még maradt becsületem maradványaiból. Pedig, istenem, micsoda kísértésnek voltam kitéve! Szegény Helvetiát nem érintettem, mióta beteg lett. Fiatal voltam, egészséges és erős. Lydia csupaszra borotvált teste fűszeres, buja pézsmaillatot árasztott. Melleit bearanyozta, és fekete hajában is aranypor csillogott. Ujjait finoman végigjártatta testemen – ettől akár egy próféta is megvadult volna. Addig kérlelt, míg elmeséltem neki a történetemet. Elbeszélésemben elegendő volt a pátosz, vagy a művészet, esetleg mindkettő ahhoz, hogy hallgatómat magával ragadja. Hajnalban hagytam el a házát, miután fekete rabszolgái kihajították későn érkezett szeretőjét. Amikor elváltunk, Lydia egy erszényt csúsztatott az övembe. Tízezer sestertius volt benne. Ezért tőlem cserébe csak annyit kapott, hogy megígértem, másnap visszatérek, ő addig kitalálja, hogyan segíthetne rajtam. Én pedig, amilyen kötözni való bolond vagyok, megtartottam az ígéretemet, és visszamentem!

II. KÖNYV amelyben örökre elveszítem szerelmemet, és visszatérek Júdeába, ahol az esszénusok között élek száműzetésben, majd újra találkozom Jesuával, és megismerem Poncius Pilátust, Júdea helytartóját.

V. fejezet Már több mint egy éve ismertem Lydiát. A hét nagy részét vele töltöttem, az ő, vagy a barátai házában rendezett orgiákon. Mint most is… Bortól kóválygó fejjel ébredtem. Felkeltem. A nő, akivel megosztottam az ágyat, utánam nyúlt, de én nem néztem rá. A gyomrom hirtelen felkavarodott a szobában izzó szantálfa füstölők szagától, és valahogy minden cseppfolyóssá vált körülöttem. Megkapaszkodtam, nehogy elessem, miközben megpróbáltam mélyeket lélegezni. Amikor kitisztult a világ, visszanéztem a lányra. Haja és mellei, római szokás szerint, aranyportól csillogtak. Köldökéből hatalmas gyémánt hunyorgott felém. Fogalmam se volt, kicsoda ő, ami abban a percben rendkívül zavart. Ma sem tudom megmondani, miért. Csaknem mindegy volt, hogy hívják: Delila, Fannia, Urbilia, vagy Vivia Sabina, hiszen ők valamennyien, Avidius Publius vendégeiként, Róma legdrágább, leghíresebb és legfinomabb kurtizánjai voltak, olyanok, akiket csak az engedhetett meg magának, aki évente legalább nyolc-tíz millió sestertiust keresett. Ez volt az igazi különbség ezek a lányok és a többi nő között. Megpróbáltam visszaemlékezni, hogyan nevezte magát. Nagyon részeg lehettem, különben nem törtem volna magamat ennyire. Avidius Publius házában amúgy sem volt szokás, hogy az ember egész estére megtartsa hálótársát. – Nathanaeus – búgta szerelmesen a lány –, Caius Nathanaeus, drágám… Elegem lett az egészből. Már majdnem sikerült rájönnöm, mi is a neve, és erre kizökkent

gondolataimból. Aztán ráébredtem, milyen felesleges erőlködnöm. Nevetni kezdtem, és kitántorogtam a kúthoz a ház belső udvarára. Nem hiszem, hogy a többiek észrevették volna. Túlságosan el voltak foglalva. Virginus Rufus fátyolos tekintetén látszott, e percben Publius valamelyik kis hímringyóját foglalkoztatja az asztal alatt. Sextus Oppius a sokadik tál ételt okádta éppen az elébe tartott ezüsttálcára, egy pávatollal csiklandozva torkát, hogy ezután ismét szabadon hódolhasson a falánkság szenvedélyének. A többiek rázkódtak a nevetéstől vagy a sírástól, vedelték a bort, két kézzel tömték magukba az ételt, vagy dühödten párzottak. Ez utóbbi természetesen még mindig rendkívül árnyalt megfogalmazás. Nem emlékszem rá, a csömör mikor fordult át bennem keserű sírássá. Egy oszlopnak támaszkodva álltam, és úgy éreztem, mintha zokogásom a Styx, az alvilág határfolyó síron túli kiáltozás visszhangja lenne: „Istenem, istenem.” Súlyos kéz nehezedett a vállamra. Megfordultam. Lucius Pontius állt mögöttem. Az Ibériai-félsziget egyik ; városából, Sevillából származott, amelynek lakói valami régen elfeledett okból római polgárjogot nyertek. Az apja, – Marcus Pontius, még Agrippa idején tüntette ki magát, és megkapta a jogot, hogy a csatamezőn a rövid hajítódárdával, a pilum-mal harcoljon. Ezért vette fel fia, ez a szikár és gunyoros kéjenc a Poncius Pilátus nevet. Most Rómában él, és azon igyekszik, hogy elnyerje Claudiának, Augustus császár unokájának kezét. – Isten? – sziszegte csúfondárosan. – És, kedves Caius Nathanaeus, pontosan mi az a valami, ha tetszik, ez a megfoghatatlan, amit istennek nevezel? Elképedve bámultam rá. Első találkozásunk óta valami ösztönös ellenszenvet éreztem iránta, de ő különös módon mindig kedvelt engem. Végre eszembe jutott, hogyan válaszoljak. Leoldottam a fibulát, a dísztűt a tógámról, és átütöttem az övemen, amelynek csatjához egy széndarabot erősítettem. Ezzel a körzővel egy tökéletes kört írtam a márvány padlóra. – És ez lenne Isten, kedves Nathanaeus? – kérdezte lassú, ibériai kiejtéssel. Szótlanul bólintottam. Hátravetette a fejét és nevetett. Hideg és éles volt a hangja. – De ez – mondta, mikor végre szóhoz jutott –, ez semmi! – Pontosan – válaszoltam. Lehervadt arcáról a mosoly, sötét ajka elrejtette farkasfogai csillogását. Csaknem komolyan nézett vissza rám. – Azt akarod mondani, Nathanaeus, hogy az Isten – semmi? Megmarkoltam a karját, és Oppiusra mutattam, aki pacsirtanyelvet hányt, nem mintha rosszul lett volna, hanem hogy a többinek helyet csináljon. Egy tál ilyen étel hatvanezer sestertiusba került, és ebből a pénzből harminc ptebejuscsaládot évekig lehetne élelmezni. – Talán – feleltem –, talán ez az Isten, Pilátus. Odanézett, ahová mutattam, és elhúzta száját az undortól. – Attól? – kérdezte. – Igen – mondtam –, madárdalból kutyahányás. Az igazság egyik módja, nem igaz? Rám nézett és mosolygott. De csak az ajkával, a szemével nem. Feltette azt a kérdést – most először. Nem tudtam, hogy akkor is ott leszek, amikor másodszor felteszi. – Mi az igazság, Caius Nathanaeus? De én legalább válaszoltam neki. – Hogy a kutyáknak is lehet hányingerük, Pilátus. A madarak meghalnak, és a dalukból csend lesz. A füled belefájdul az erőlködésbe, hogy legalább a visszhangját erezd. Ha megszólalsz, megölnek. Ennyi. Előrehajolt, és hosszan a szemembe nézett. Mikor megszólalt, a hangjában volt valami, ami talán emlékeztetett az együttérzésre. – Miért sírsz, Nathanaeus? Sarkon fordultam, és magára hagytam. Lydiához siettem a Via Appián. Egy ideje csak a

mellékutcákon jártam, mert hírét vettem, hogy Hezron bácsi Rómába érkezett, de ezen a napon nem törődtem az elemi óvatossággal, és a főutcán mentem. Nagybátyámat apám küldte utánam, hogy vigyen végre haza. Nem értettem, miként tudta meg, hol vagyok, hiszen senkivel sem közöltem hollétemet. Csak mikor már hazatértem, akkor mesélte el, hogyan akadt a nyomomra. De ezen a napon eszembe sem jutott Hezron bácsi. Lydia már második éve volt a szeretőm. Fiatal, kívánatos, a nők harminchárom évesen még nem számítanak öregnek. Férje, Quintus Valerius Caius, a hetvennégy éves szenátor, már megjelenésem előtt is többszörösen felszarvazott papucsvitéz. A szegény öreg szamár szeretett engem. Végrendeletében rám hagyta minden vagyonát. Lydia – saját céljai érdekében – még arról is meggyőzte, hogy fogadjon engem örökbe. Lydiához siettem tehát a Via Appián. Nem érdekelt semmi. Életemben először nem vágytam a testére, sőt azt se tudtam, minek megyek oda. Hogy miért mentem mégis? Az igazságos, féltékeny és bosszúálló Isten nevében. Amikor beléptem a házba, már várt rám az átriumban, a belső csarnokban. Azonnal felugrott, és odaszaladt hozzám. Átölelt és lábujjhegyre állva szájon csókolt azzal a nyitott ajkú, forró,. nedves csókkal, amely eddig még sohasem tévesztette el a célját. De ma éppen az ellenkező hatást érte el vele. A szívem megfagyott, mintha jégbe ágyazták volna. Sőt ha még egy pillanattal tovább tart, tán még öklendezni is kezdek. Megérezte. Hirtelen ellökött magától, és nevetve fintorogni kezdett. – Pfuj, Nathanaeus! – kiáltotta rosszallóan. – Hiszen te bűzlesz! Csináltatok egy fürdőt, hogy lemoshasd magadról az elhasznált kurvák szagát. Ugye, rossz fiú voltál? Gyere, mondd el a mamának, mit műveltél. Megvontam a vállam, és nem szóltam semmit. Lydia odafordult az egyik rabszolgalányhoz: – Caenis, menj és készíts fürdőt ennek a haszontalan fiúnak. Mert nagyon rossz fiú volt, ugye? – Caenis elmosolyodott. Egyetértett úrnőjével. Ő, és az összes többi lány is. Ez volt az én olcsó bosszúm azért a szégyenletes kötelékért, amelyben Lydia tartott. – Gyere és ülj mellém – mondta Lydia. – Meséld el szépen, mit csináltál. Rettenetesen fájt a fejem. Ismét vállat vontam. – Már megmondtad. Egy másik kurvánál voltam. – Ó! – suttogta. Láttam, észrevette a kis hangsúlyt, amit a másik szóra helyeztem. De igazságtalan voltam vele. Lydia sosem bocsátotta áruba testét. Ő csupán, ahogy itt nevezték a női romlottságot, adakozóbb volt vele, mint a legtöbben. – Kérsz bort? Jó hideg, hóba hűtöttük. Futárok hozták a havat a hegyekből. Fel fog frissíteni. – Nem. – Akkor valami gyümölcsöt? Almát? Szőlőt? Körtét? – Semmit-feleltem. Úgy döntött, hogy nem vitatkozik. Bármilyen szép volt, már elmúlt húszéves. Nem akart elveszíteni. Mióta megismert, megismerte a szerelmet is. Átmentünk a medencéhez. Ledobtam magamról a ruhát, és belemerültem a forró, illatos vízbe. A friss fürdő lassan kioldotta testemből a fáradtság okozta fájdalmat. De ahol a legjobban fáj, ott nem segíthetett. Máig sem értem, hogy lehettem akkor ilyen nyugodt, miért nem őrjöngtem, sírtam, üvöltöttem, miért nem kapartam ki az üregéből két szemem. A medence szélére fektettem a fejemet. Lydia levette stóláját, a római férjes asszonyok bokáig érő öltözetét, és csatlakozott hozzám. Szótlanul néztem tökéletes testét, amely annyi gyönyörűséget szerzett nekem. Hozzám akart simulni, de én elhúzódtam tőle. – Nathan – suttogta –, mi baj van?

– Semmi – válaszoltam. – De igen. Te… te valami borzalmasat titkolsz előttem. Látom a szemeden… Kiléptem a medencéből. A rabszolganők azonnal körülvettek, és szárazra dörgölték a testem, majd felöltöztettek. Eunice, a legcsinosabb valamennyi közül, letérdelt elém, és megkötötte a sarumat. Azt hiszem, mosolyogtam. – Hova mész? – kérdezte Lydia. Reszketett a hangja. A gladiátorok köszönésére emeltem a kezem. – Üdv, Lydia! – mondtam szelíden. – Üdv, isteni úrnőm. A halálba készülő üdvözöl téged. Sarkon fordultam, és kimentem a házból. Annyira megdöbbent, hogy nem tudta megakadályozni. Amikor magához tért, utánam rohant. Még azt sem várta meg, hogy a rabszolgák ráadják ruháját. Mire utolért, már az utcán voltam, és a lesben álló Hezron bácsi karjai közt vergődtem. Amikor nagybátyám fe észrevette őt, először nem akart hinni a szemének. Fel húzta bozontos szemöldökét, horgas orra megrázkódott az undortól. Ettől az ótestamentumi jelenéstől Lydiának minden bátorsága az inába szállt. Karjaival megkísérelte valahogy elfedni mezítelenségét. Ajkán a meglepetés sikolya elenyészett Hezron bácsi dühödt ordításában: – Jezabel! – üvöltötte. Lydia – bár nem tudta, mit jelent a név – falfehér lett, és riadtan elmenekült. – Úgy! – ordított tovább a nagybátyám. – Tehát igaz! Szajhák kitartott ja lettél, sőt… – Házasságtörő? Igen. – A szemébe néztem. – És most engedj utamra, bácsikám. – Eresszelek? Hiszen azért jöttem, hogy hazavigyelek, Nathan, ebből a mocskos bordélyból. Én… Megpróbáltam ellökni magamtól, hogy kiszabaduljak acélos fogásából. Nem sikerült. – Eressz! – követeltem. – Ki nem állhatom a zsidószagot! Nagyon szomorúan nézett vissza rám. – Ez az a szag, amelytől sohase fogsz megszabadulni, – fiam. Két kézzel megragadtam a szakállát, és cibálni kezdtem a szent fürtöket. Láttam a szemén, kezd dühös lenni. – Mit csinálsz, Nathan? Komoly arccal meredtem rá. – Tetűt keresek isten szakállában – suttogtam. Mire magához tért a sokkból, már kiszabadultam, és rohanni kezdtem a Via Appián hazafelé. Az otthonom alatt természetesen nem Quintius Valerius Caius nagyszerű villáját értem, hanem azt a kellemes kis külvárosi szállást, ahol Helvetiával laktunk. Mindig ide siettem, ha sikerült elszabadulnom Lydiától. De most még nem tudtam odamenni. Egyszerűen képtelen voltam rá. Ehelyett, az őrület diktálta tekervényes logikával, Ízisz templomát kerestem fel. Ama kedves istennő szentélyét, akit a rómaiak Mater Dolorosának, azaz a Fájdalom Anyjának neveznek, aki a meghaló és feltámadó istent szülte, és akit mindig gyermekével a karjában ábrázolnak. Helvetia nagyon szerette ezt az istennőt. Számtalanszor imádkozott ízisz szobra előtt, hogy gyereke lehessen. Leborultam a szent istenanya képmása előtt. Torkomban összekeveredtek a szavak. Először héberül kezdtem, de azonnal eszembe jutott, amit a zord, kiejthetetlen nevű isten, JHVH parancsolt: „Ne legyenek más isteneid előttem.” Arámul folytattam, az anyanyelvemen, de hát az arám a héber testvére. Végül a görögnél kötöttem ki, mert úgy okoskodtam, ők már elég régen imádják Íziszt, hogy megtanulja a nyelvüket. – Istenanya – imádkoztam –, te, aki visszalegyezted az életet fiad orrlyukába, miután megölték őt, te, aki összeragasztottad gyermeked feldarabolt testét, hogy visszatérhessen beléje a lélek, te, aki visszahoztad magzatod a Halál Csarnokából, add nekem vissza

Helvetiát! Add vissza őt! Könyörgök! ő jó. Esküszöm neked! Egyetlen Vesta papnő sem lehet tisztább nála. Te nagyra becsülöd a szemérmet és a kedvességet. Akkor miért… Sírásba fulladtak szavaim. Az istennő mosolyogva ült trónusán, és szoptatta feltámadt gyermekét. Nem válaszolt nekem. Kedves szemeiben nem ült más, csak kegyetlen hideg. Kirohantam az utcára. Felmarkoltam egy lótrágyát, és visszatértem. Egy pillanatig a mosolygó istennő arcára meredtem, aztán a szeme közé vágtam az ürüléket. Nem tudom, hogyan menekültem meg. Azt hiszem, Ízisz papnői túlságosan elképedtek ahhoz, hogy mozdulni tudjanak. Mire magukhoz tértek, és sikoltozni kezdtek, már elvegyültem a tömegben. Késő délutánig ődöngtem a sikátorokban. Az egyik sarkon egy frissen összedőlt bérház romjait lapátolták. Ez mindennapos dolog itt Rómában. Az épületek szerkezete nem viseli el, hogy tulajdonosaik, kapzsiságuktól hajtva, újabb és újabb emeleteket építenek rá. Ha összeomlanak, lakók százait temetik maguk alá. Néztem, ahogy a kitekeredett tetemeket ki vonszolták a törmelék közül. Emlékszem, nevettem is. – Dögöljetek meg! – morogtam a véres, poros, szétroncsolt testeknek. – Mindenki dögöljön meg. Hogy tudtok élni, amikor Helvetia halott? Ekkor mondtam ki először. Kijózanodtam. Az otthonunk irányába néztem. Most már oda tudok menni. Most már igen. Szemre semmi sem változott. A ház zsongott a legyektől. Ő, vagyis az, ami valamikor volt, még mindig a kádban feküdt. Már három hete, mióta elmentem délre Lydiával. A medencéből elpárolgott a víz. A vér megfeketedett a felvágott erek körül. A víz valaha illatosított volt. Ez a szag is összekeveredett a többivel. És a teste, a húsa… Képtelen vagyok leírni. Még ma is. Nem tudom. Mindenhol, ahol valaha a kezem, az ujjaim, az ajkam… Erre már nincsenek szavak. Megragadtam azt, ami maradt belőle. Darabokra szakadt a kezeim között. Addig hánytam, míg semmi se maradt, ami még kijöhetett volna belőlem. Úgy éreztem, szétszakadnak a beleim. A végén már csak vér jött belőlem. Kivittem Helvetiát a kertbe, ott temettem el. Később imádkozni próbáltam fölötte, görög, latin, héber, arám, kopt, szíriai nyelven. Az összes istenhez imádkoztam. Aztán elátkoztam mindet. A kimondhatatlan nevű JHVH-tis. Amikor úgy-ahogy összeszedtem magam, betántorogtam a házba a kardomért, utána visszamentem kedvesem sírjához. A kard hegyét a torkomra szegeztem és behunytam a szemem. Összeszedtem minden erőmet, hogy magamba döfjem a pengét. A rabszolgám, Nikodémus tépte ki kezemből.

VI. fejezet Nikodémust abból a pénzből vettem, amit először kaptam Lydiától. Abban a pillanatban, amikor kicsavarta a kardot a kezemből, legszívesebben elátkoztam volna Lydia nagylelkűségét. Nikodémus komolyan nézett rám. – Később – mondta. – Majd holnap dőlj a kardodba, uram. Holnap nem foglak benne megakadályozni. De ma másra is használhatnád a pengét. Disznókat ölhetnél vele. Talán a barátodon, Avidius Publiusszal kellene kezdened. Ő találta ki ezt az egészet, ő szervezte meg. És ő volt az, aki először… Ami a legszörnyűbb: először megkönnyebbültem. Egy pillanattal később már felforrt bennem a vér, őrjöngtem, de az első érzés, amely akkor megrohant, a megkönnyebbülés volt, hogy Helvetia nem miattam, nem azért lett öngyilkos, mert én Lydia akarat nélküli bábjaként elutaztam szeretőmmel Baiaeba. Nem azért vágta föl az ereit… A barátaim: Avidius Publius, Virginus Rufus, Sextus Oppius, Flavius Dolabella, és még

egy tucatnyian. Megerőszakolták. Átmentek rajta, mintha egy ócska kis utcai lotyó lett volna. Helvetia. Öröm. Nagy menet lehetett. Jobb, mint a játékok. Hallgattam Nikodémust, és magam elé képzeltem Avidius Publiust, amint a többiekhez fordul: – „Figyeljetek rám, barátaim! A mi rómainak álcázott zsidónk, Caius Nathanaeus Baiaeba utazott Lydiával. Űgy látszik, hajdani barátnőnk már aludni sem tud, ha ez a kis vakarcs nincs mellette. De tudjátok, hogy a mi Natha-naeusunk mit hagyott itthon? Tegnap éjjel követtem őt. Egy kincset. A haja akár a naplemente. És nem szőkített, igazi! A szeme, akár a tenger, és a keblei… nos, barátaim, mire várunk?” A harag furcsa módon jót tett, mert végre megszabadított az önutálattól. Gyilkos dühöm most azok ellen irányult, akik ezt tették Helvetiával. Megölöm őket! De Nikodémus nem engedte, hogy megkönnyebbüljek. – … mint egy nőstényoroszlán – folytatta –, úgy küzdött velük. Valamennyiüket megsebesítette a körmeivel vagy a fogával. Közben ezt kiáltozta: – „Nem, nem engedem! Nem értitek? Én Nathane vagyok! Nem engedem, hogy meggyalázzátok a szerelmünket…” – Istenem! – suttogtam. – Bízott benned – mondta Nikodémus kíméletlenül. Azután tovább mesélt. – Amikor sikerült leteperniük, Avidius Publius belemarkolt a hajába, és az arcába sziszegte: – „Nathanaeus miatt sikoltozol? Az a kis zsidó kéjenc már több mint egy éve az én régi szeretőm ágyában hentereg. Vagy mit gondolsz, hol van most? Elutazott a kedvesével Baiaeba, hogy együtt játszadozzon azzal a vén kurvával, aki rajta kívül már senkinek se kell!” Megdermedtem. Valami összetört bennem. Üres lett a lelkem, végtelenül. Nikodemusra meredtem, de ő elnézett fölöttem. – Ezután már nem harcolt tovább. Nem adta fel rögtön, abban a pillanatban, de hirtelen mindent megértett: Honnan van pénzed, folytonos távolléteidet, és Lydia parfümjét, amitől még most is bűzlesz. Akkor rádöbbent, hogy Publius nem hazudott. Nem! Ne nézz így rám! Nem vetette magát alájuk, hogy bosszút álljon. Csak feladta. Nem volt többé miért küzdenie. Ernyedt lett, erőtlen, mint egy áldozati bárány… – És? – kérdeztem rekedten. – Öreg ember vagyok, uram, tudhatod. De bementem a házba, és harcoltam velük. Jupiter és Mars rá a tanúm! Nézd! Nézd meg a sebeimet… – Jól van. – Már hatvanéves elmúltam, uram. Ájulásig vertek. Oppius el akarta vágni a torkomat, de Publius nem engedte. – „Nem – mondta –, azt akarom, hogy Lydia kis zsidó ölébe megtudja.” Nem feleltem neki. Képtelen voltam rá. – Egy oszlophoz kötöztek, és tovább folytatták, amit elkezdtek. Még csak nem is emberek ezek… – Elég! – kiáltottam. – Amikor elmentek, Helvetia kiszabadított. Te, mikor visszajöttél, eltemetted. Érintened kellett a maradványait… – Hagyd már abba! – De nekem a szemébe kellett néznem. És ez sokkal rosszabb volt, uram. Sokkal. Miután kiszabadított, elküldött, hogy szedjem össze a szolgáidat, akik persze az első pillanatban szétszaladtak. Nem találtam őket. Amikor hazajöttem, ő már a kádban volt. Már nem élt. Én… Elakadt a hangja. Csak sokára tudta annyira összeszedni magát, hogy folytassa. – Összeestem a padlón, amikor megláttam. Elájultam. A víz vérvörös volt. A kád olyan

szagot árasztott, mint egy mészárszék. Egy illatosított mészárszék. Helvetia szeme tágra nyílt, mintha… – Mintha micsoda? – kérdeztem. – Mintha nézne valamit. A sivatagot, vagy egy tájat árvíz után. Elvesztett álmait. A Halált. Nem tudom. Féltem. Elfutottam. Nem mertem visszatérni ide, uram, amíg meg nem jöttél. Rabszolga vagyok, és a katonák engem vádoltak volna bűnrészességgel. Már öreg vagyok, és nem bírtam volna a vallatást. És most… – Szerezz valami tiszta ruhát – mondtam. – És hozd el Agrippa fürdőjébe. Indulj! A szeme megtelt keserűséggel. – A fürdőbe, uram? – kérdezte. – Megfürdik és beillatosítja magát az ősi bustuariára? Értetlenül meredtem rá. Azután rájöttem, mire célzott. A megjegyzése találó volt. Azt hitte, Lydiához igyekszem. A római prostituáltak tizenkét osztályra tagolódtak, és mindegyiknek megvolt a maga neve. A bustuaria volt a legrosszabb, ők a temetőkben űzték mesterségüket, egyszerre mocskolva be az élőket és a halottakat. Megráztam a fejem. – Nem, Nikodémus. Csak meg akarlak kímélni attól, hogy meg kelljen mosnod a testem azután. Ezért ment annak idején Szókratész is a fürdőbe, mielőtt kivégezték volna. Legalább a testem legyen tiszta, amikor meghalok. Vagy azt képzeled, élve maradok az után, amit tennem kell? – Nem, uram, nem hiszem – felelte. Miután kijöttem a fürdőből, az öreg szolga szomorúan nézett rám. – És most, uram? Eszembe jutott, hogy kötelességem tenni valamit érte, hiszen teljesen magára marad, ha meghalok. így visszamentünk a fürdő előcsarnokába, hogy keressünk egy írnokot, és addig járkáltunk fel-alá, míg végre találtunk egyet. Amikor előszedte eszközeit, az alábbi levelet diktáltam neki: – „Az isteni Lydiának, Quintus Valerius Caius feleségének, hű fiától, Caius Nathanaeustól. Üdv neked! Eme írás átadója, Nikodémus, aki hűségesen szolgált egész életemben.” Megálltam, és Nikodémusra néztem. – Vagy szabad akarsz lenni? – Hogy éhen haljak? – vonta meg a vállát Nikodémus. Visszatértem a levélhez. Az írnok stílusa könnyedén futott a viasztáblán. – „Anyám, irántam való szeretetemre kérem, fogadja szolgálatába házi rabszolgámat, és könnyű, kellemes munkát bízzon rá. Teljesítse kívánságát annak, aki már sosem fog többé kérni ezen a világon. Ég veled. Nathan.” – Nathan? – kérdezte az írnok. – Igen. A nevem egyik formája. Mennyi idő kell, hogy letisztázd? – Papiruszra vagy pergamenre? – Papiruszra. Nincs sok jelentősége. – Azonnal megleszek. – Akkor láss hozzá! A gladiátoriskolában ugyan retiáriusnak képeztek ki, de ez most semmi segítséget sem jelentett. Hónapok óta nem edzettem. Sokat veszítettem gyorsaságomból és ügyességemből. Ennél is nagyobb baj, hogy a retiáriusok felkészítése rendkívül egyoldalú. Gyorsnak kell lenniük, ez igaz, de semmiképpen sem szabad közel kerülniük a nagy testű gladiátorokhoz, mert akkor kibelezik őket. És most nem használhattam szokott fegyvereimet, a szigonyt és a hálót. Egy rövid tőrt vettem magamhoz, ez az egyetlen gyilok-szerszám, amelyet könnyen a

ruhája alá rejthet az ember. Elég szerencsétlen választás volt, ha meggondoljuk, hogy Avidius Publius évekig szolgált a császári hadseregben, és legalább tíz kilóval nyomott többet, mint én. Vállalkozásom sikere még azelőtt eldőlt, mielőtt belekezdtem volna: szánalmas kudarcra ítéltetett. Először is bejelentettek. Majd bevezettek hozzá. Fölkelt a díványról, és a kezét nyújtotta. – A gall rabszolgád, ugye? – kérdezte nyugodtan. – Sajnálom, Nathanaeus. Küldök egy másikat helyette. Nem, hármat kapsz. De, várnod kell rá egy kicsit, tudod, az ilyen természetes szőkékhez pokolian nehéz hozzájutni Rómában… Nem bírtam tovább. Előrántottam a tőrt, és nekirontottam a magasra emelt pengével. Hiba volt. Inkább alacsonyan kellett volna tartanom a fegyvert, úgy csípőtájt, ahogy minden valamirevaló késelő csinálja. Akkor biztosan sikerül hasba szúrni. Ehelyett ő kapta el a kezemet, és könnyedén kicsavarta belőle a tőrt. Évekig szolgált a hadseregben, óriási gyakorlata volt a kézitusában. Csak a karján érte könnyű karcolás. Hallottam, ahogy a tőr koppan a padlón, azután Avidius iszonyú erővel ellökött magától. Kicsit hátralépett, és összeütötte a tenyerét. Négy hatalmas numídiai lépett a terembe. Olyanok voltak, akár az alvilág bugyraiból előbukkant ördögök. Megpördültem, mint egy sarokba szorított vadállat. A legnagyobb numídiai elvigyorodott. Ragyogó fogai voltak, erre mindmáig tisztán emlékszem. Botjával lecsapott a kezemre. Szárazon reccsent a csont, mintha csak egy gallyat törtek volna el. Furcsán fityegő karomra meredtem, és elbőgtem magam. A numídiai ekkor látta meg Avidius csuklóján a vért. – Megöljük, uram? – kérdezte közönyösen. Avidius Publius elmosolyodott. – Nem. Csak verjétek meg, és dobjátok ki, Juba. – Visszafeküdt a díványra, és intett, hogy kezdhetik. A numídiaiak értették a dolgukat. Kegyelemért könyörögtem. Megalázkodtam. Bármire hajlandó lettem volna, csak hagyják már abba. De ők folytatták. Valahányszor elájultam, körbevettek, és az arcomba hugyoztak, hogy feléledjek. Amikor már ez sem használt, felemeltek, és kihajították az utcára összevert testemet. Nem voltam teljesen eszméletlen. Hallottam nevetésüket. Néhány perc múlva éreztem, hogy ismét felemelnek. Azt hiszem, megszakadt bennem valami, mert hányni kezdtem, epét és vért vegyesen. Nedves meleget éreztem az arcomon. Iszonyú erőfeszítéssel kinyitottam bedagadt szememet. – Ne sírj, Hezron bácsi! – akartam mondani. De mielőtt sikerült volna bármit is kinyögnöm, visszazökkentem a feneketlen éjszakába.

VII. fejezet Kinyitottam a szememet. Az éles fény ezernyi tűként hasított a pupillámba. Elfordítottam a fejemet. A horizont fájdalmas lassúsággal lüktetve felemelkedett, majd alámerült. Megismertem a hajógerendák recsegését. Ezt a hangot nem lehet eltéveszteni. Eleget hallgattam görögországi utazásaim során, meg amikor Rómába szöktünk Helvetiával… Helvetia neve úgy visszhangzón bennem, mintha kis ezüstcsengők szólaltak volna a lelkemben. Azután szívembe hasított a fájdalom. Sikoltani akartam, de egy száraz tenyér a számra nehezedett. – Nyugodj meg, Nathan – suttogta Hezron bácsi. Valami végtelen szomorúság tükröződhetett a szememben, mert egy pillanattal később elvette a kezét. Már nem akartam semmit, csak feküdtem és néztem csendesen. Imakendőjébe burkolózva ült mellettem. Értem imádkozott. Elhomályosult a tekintetem. – Ne sírj, fiam – mondta Hezron bácsi. – Egész életedre eleget sírtál. Vigasztalódj! Az idő meggyógyít mindent. Nem válaszoltam. Éreztem, nincs igaza. Ez a seb örökké vérezni fog. Félrefordítottam a

fejemet. Egy távolodó szigetre esett a pillantásom. – Miféle föld ez, bácsikám? – Kréta szigete. Nemsokára otthon leszünk. Otthon. Az otthonom ott volt, ahol Helvetia, de ő már… Feküdtem, hallgattam a hajótestnek csapódó hullámokat, néztem az égen köröző sirályokat, a feszülő vitorlát. Megmozdítottam a jobb karomat. Éles fájdalom nyilallt belé. Lenéztem rá, láttam, sínbe van rakva. Lassan eszembe jutott, hogyan történt. Csorogni kezdett a könny az arcomon. – Nathan, kérlek – mormolta nagybátyám. Az egész testemet sebek borították. Nemcsak a karomat törték el, hanem négy bordámat is. De nem testi kínjaim voltak a leggyötrelmesebbek, hanem az a megnevezhetetlen iszonyat, hogy Helvetia nincs többé. Nem volt miért élnem. Meg akartam halni. Hezron bácsi hiába készítette a legízletesebb ételeket: alig hogy belém diktálta, mindet kihánytam. Bácsikám lehajtotta fejét, és sírva fakadt. Megfogtam a kezét. – Ne sírj – mondtam neki most én. Rám nézett sötét, már-már elviselhetetlenül szelíd szemével. – Ehhez nincs jogod, Nathan. Az öngyilkosságot tiltja az Örökkévaló törvénye. Képes lennél ezt tenni anyáddal? Ilyen emléket hagynál magad után? A fiam éhhalálra ítélte magát egy idegen szajha… – Hezron bácsi! – szakítottam félbe. – Jól van, visszavonom. Sajnálom, amit mondtam. Ahogy abból ki lehetett venni, amit lázálmodban beszéltél, jó szíve volt. És Alexandriában az asszonyoddá lett, az Örökkévaló törvénye szerint. Bárcsak ott maradtál volna! Alexandriában sok zsidó él, és… – Tibérius előtt Rómában is sok volt a zsidó – mondtam. – Mikor nyújtott a sokaság védelmet? – Soha. Tudom. De akkor sem értelek. Az összes királyunk, aki idegen asszonyt vett magának, hazahozta őt a Törvény sátora alá. Ez a szegény gyermek annyira szeretett, hogy miattad elfogadta a vallásunkat is. Akkor hát miért nem… – Bácsikám – kérleltem –, ne beszéljünk erről. Még ne. Csodálkozva nézett rám. Fejünk felett rikoltozó sirályok köröztek. – Rendben van – bólintott végül –, de kérlek, Nathan, legalább anyád kedvéért próbálj meg enni. Nem feleltem. Éreztem, a lelkem mélyén megmoccan valami vak és ostoba, elfeledett, ősi ösztön, ami a legször-nyűbb időkben is megőrizte ezt a népet: élni akartam. Megpróbáltam enni. Csaknem hasztalan volt, majdnem mindent azonnal kihánytam. Mégsem adtam fel. És amíg lábadoztam, a nagybátyám elmesélte, hogyan talált rám. – Simeon ben Melchi, apád barátja – kezdte Hezron bácsi –, ő látott Rómában, és azt is elmondta, milyen istentől elrugaszkodott életet élsz. Ugye emlékszel Simeonra? Persze hogy emlékeztem rá. Ahogy apám, ő is egy nagy kereskedőház feje, a szanhedrin tagja. Üzleti ügyei gyakran Rómába szólítják. A császár, habár száműzte népünket a Városból, megengedte, hogy kereskedjenek velünk. Nem volt nehéz kitalálnom, mi történhetett: Simeon véletlenül meglátott római barátaim vidám társaságában. Vagy talán ennyi se kellett, lehet, hogy egyedül voltam. Egy jámbor zsidó szemében rövidre vágott hajam, és borotvált arcom is szentségtörésnek számított. Mózes törvénye szerint ugyanis „a hajat és a szakállt nem érintheti vas”. – De te? – kérdeztem, miután megemésztettem a hallottakat. – Apád küldött utánad – felelte Hezron bácsi. – Jeruzsálem forrong, ezért nem jöhetett. A főpapnak szüksége van rá… – És te mégis otthagytál mindent, azért hogy… – A pásztor is elindul, hogy megkeresse az elkószált bárányt – mondta bácsikám. Nemsokára magunk mögött hagytuk Ciprust, az utolsó kikötőt utunk során. Napról napra

erősödtem. Lassan szembe mertem nézni emlékeimmel, sőt kiszámított kegyetlenséggel vájkáltam bennük. Azt reméltem, így talán majd idővel enyhül a fájdalom, és megtanulok együtt élni velük. Végül, egy elviselhetetlenül forró délutánon, a hajónk befutott Jaffa kikötőjébe. Ismét itthon voltam. Tényleg? Otthon lehetek-e valaha is? Mert ha az ember otthona ott van, ahol lelkének kincsei, akkor egyszerű a válasz: Nem. Soha. Az ágyamon feküdtem. Hallottam, hogy a szomszéd szobában apám beszélget valakivel. Szokatlanul nyers volt a hangja, átütött rajta az ingerültség. – Csak fekszik, József, és bámulja a mennyezetet. Épp csak annyit eszik, hogy éhen ne haljon. Sűrűn visszaesik, ilyenkor vért hány, mintha megszakadt volna benne valami… Csend volt. Csak anyám zokogását lehetett hallani. Egyfolytában sírt, mióta hazakerültem. – Értem – felelte csendesen apám látogatója. Megismertem a hangját. Joszéf ha Arimathaea, azaz Arimátiai József, a szanhedrin tagja, apám egyik legjobb barátja. – És mit mondanak az orvosok? – Hogy meg akar halni! – szipogta anyám. – És igazuk van. Vajon milyen bűbájt használhatott az a némber… – Tehát a lányt okolják – mondta Arimátiai József. – Annak idején, tudjátok, sok időt töltöttem Caesareában. Rá kellett vennem római barátainkat… – Rohadt görények! – tört ki apámból. Ez volt az első eset életem során, hogy cserbenhagyta fölényes nyugalma. – Ugyan, ugyan Jehuda – mosolygott József. – Szóval, azért kerestem fel római barátainkat, a mi kedves és jóságos római barátainkat, hogy rávegyem őket, adják vissza a jeruzsálemi szentélyből elrabolt főpapi köntöst. Mivel ezt most az Antónia erődben őrzik, valakinek el kellett utaznia Caesareába, hogy megalkudjon velük. így gyakran láttam azt a lányt. Helvetius, a római helytartó testőrparancsnoka volt az apja. Sűrűn találkoztam a centurióval, aki a régi római erények híve: pietas, gravi-tas, simplicitas, azaz kegyesség, szilárdság, egyszerűség. A helytartó nagyon bízik benne. Valahányszor valami elintéznivalója akad Antipasszal, a tárgyalásokra Helve-tiust küldi. Ezért találkozhatott Nathan a centurio lányával. – Mesélj róla – kérte az apám. – Hmmm! – horkant fel anyám. – Minek beszélni róla? Tudjuk, milyenek a római nők! Kurvák egytől egyig. – Az a helyzet, kedves Eli-Sheba – mondta József ironikus türelemmel –, hogy mi nemigen tudjuk, milyenek a római nők. Azt hiszem, a többségük jószívű, hűséges és istenfélő, már csak azért is, mert eme női erények nélkül elképzelhetetlen egy szervezett társadalom. Persze elismerem, mióta létrejött a birodalom, a római erkölcsök elkorcsosultak. De hiba lenne általánosítani. Helvetius egyszer meghívott az otthonába. Találkoztam a feleségével: óriás, szőke asszony, nagyobb, mint a férje. De egyszerű, jóságos és kegyes. Nem ismerek olyan nőt, aki tisztességesebb vagy erkölcsösebb lenne, mint ő, még ha zsidó szemmel nézem is a dolgot. És teljesen megdöbbentem, amikor megláttam a lányát. Olyan apró volt, finom és kecses, szinte hihetetlen, hogy az a két hatalmas, északi barbár… – Talán – szólalt meg anyám – ő nem is… – De Eli! – csattant föl apám. – Ez már sok! Lassan azt is kétségbe vonod, hogy Nathan felesége… – Felesége! – vágott közbe anyám. – Igen, a felesége. Akivel az alexandriai rabbi előtt esküdtek egymásnak örök hűséget, a mi törvényeink szerint. Az égre, József, azt hiszem, ha Nathanról van szó, a feleségem képtelen józanul ítélni. Talán azért, mert ő az egyetlen

gyermekünk? – Nem az számít! – nevetett József. – Ha a gyermekét veszély fenyegeti, minden nő anyatigrissé válik. De értsd meg, Eli – fordult az anyámhoz –, az a lány Helvetiusé volt. Ugyanazok a szemek, ugyanaz a szőke haj és fehér bőr, egyszóval le sem tagadhatta volna. Inkább azt gyanítom, nem is akarsz róla megtudni semmit. Igaz? – Nem, nem akarok! – kiáltotta anyám. – Nézz csak a fiamra! Ez az ő hibája! Ha ő nem… – Eli, ő küldte Nathant Tiberiásba? – kérdezte apám szomorúan. – Legalább azt lásd be, nem a lány hibája, hogy találkoztak. – Jó. De már találkozásuk másnapján elszökött Nathannal, és ez olyan dolog, amit tisztességes lány… – Ugyan, Eli – vágott közbe József. – Te is tudod, milyen szörnyű halála volt. Erényét védelmezve vágta föl ereit, és te pont azt akarod elvitatni tőle? Hiszen róla még Caesarea legmocskosabb nyelvei se tudtak mit mondani. Tudod, hogy nevezték? Hószűz! Tisztaságát érzéketlenségnek hitték. És különben is, Nathannak megvan a magához való esze. Eleget forgolódott a nők körül, mielőtt találkoztak… – Úgy érted, hogy teljesen züllött életet élt – bólintott apám. – Az én hibám, József. Aláástam benne a hitet, és hit nélkül elvész az erény. Kételkedő ember lévén, nem tudtam megállni… de hagyjuk, nem számít. Mesélj inkább a lányról… Miközben József mesélt – a történet egyik felét Helvetia apjától, a másikat nagybátyámtól hallotta –, anyám keservesebben sírt, mint idáig. Leginkább az hatotta meg, mikor Helvetia levágatta haját, hogy nekem élelmet vehessen. – Jól van! – zokogta. – Megbocsátok neki, szegény kicsikének! De Nathan haldoklik, és nem tudjuk, mit tehetnénk érte. Arimátiai József hosszasan töprengett. Éreztem, menynyire bizonytalan. – Ismerek néhány embert – kezdte –, akik Khirbet Qumránban élnek, a Holt-tenger nyugati partjánál. – Az esszénusokra gondolsz, ugye? – kérdezte apám. – Nem csodálom, hogy tétováztál. Azt hallottam, titokban te is ezekhez az őrültekhez tartozol… – Becsülöm őket – mondta József óvatosan. – Úgy gondolom, egyszerű életmódjuk nagyon tiszteletreméltó. De nem vagyok közülük való. Hiszem, hogy mindenkinek magának kell megtalálnia az üdvözüléshez vezető utat. És Zadek fiai, ahogyan ők magukat nevezik… – De Zadek fiai, a zadokim, mi vagyunk, a szadduceusok! – vágott közbe az apám. – Igen ám, csakhogy az esszénusok szerint mi letértünk az igazi útról, ezért ők Dávid király főpapjának, Zadoknak szellemi örökösei. Azt vallják, az ember csak úgy üdvözül-het, ha lemond a világi bűnökről, és szüntelen elmélkedéssel és rituális fürdőkkel megtisztítja magát. De ez most nem fontos. Viszont számtalan csodás gyógyítás fűződik nevükhöz. Segítenek a szenvedőknek… – Akkor küldess értük! – sírta az anyám. – Hozd ide őket! – Nem jönnének el – felelte József. – Ha szükséged van rájuk, el kell vinned a fiút hozzájuk. Nincsenek messze, Khirbet Qumrán itt van Jerikó alatt, Engadi szomszédságában. – Nem! – sikoltotta anyám. – Nem lehet szállítani. Itt kell maradnia! – Hogy továbbra is izgulj és sírj körülötte? – kérdezte apám. – Mondd, kedvesem, eddig mit használtál vele? – Ó, Jehuda – suttogta anyám. – Túl gyenge még. Hiszen járni sem tud… József megköszörülte torkát. – Van valami, amire szerintem eddig még nem gondoltatok. Helvetius nem tudja, hogy Nathan visszajött. De vajon meddig sikerül titokban tartani a dolgot? Jeruzsálem minden szegletében nyüzsögnek a besúgók. És ha rájön, hogy Nathan itt van… Még így, a szomszéd szobában fekve is éreztem, hogy eláll anyám lélegzete. – Aztán azt beszélik – folytatta József –, hogy Gratust, a római helytartót hamarosan

visszahívják. Ha visszatér Rómába, Helvetius mint testőrparancsnoka biztosan követni fogja. Úgyhogy ne féljetek. Néhány hónap, és visszakapjátok a fiatokat. – Es… és ott? – kérdezte apám. – Tökéletes biztonságban lesz. A rómaiak nem törődnek az esszénusokkal. Azt mondják, minek féljenek néhány fanatikustól, akik egész napjukat csak fürdéssel töltik, és még be sem olajozzák a bőrüket utána. De szerintem tévednek. Az esszénusok hite és tisztasága egy nap fenekestül felforgatja majd a világot. Vagy ha nem ők, akkor valaki más, aki az örökükbe lép. Nos, Eli-Sheba bath Boethus ha Jehuda asszony! Hogyan döntesz? – Ó, József– zokogta anyám –, úgy félek! Én… – Ne aggódj, kedvesem – ölelte át apám. – József, nem tudnád valahogy… – Elintézni? De, minden bizonnyal. Holnapután visszajövök. Addig is legyetek nagyon óvatosak! Apám kikísérte. Csönd volt, csak anyám zokogása hallatszott.

VIII. fejezet Egy év telt el azóta. Egy szikla tetején ültem, mintegy százméternyire a qumráni kolostor falaitól, és a Holt-tenger végtelen zöld víztükrét bámultam. Az esszénus novíciusok fehér ruháját viseltem, de akkor már éreztem, hogy sosem lesz belőlem igazi tagja a közösségüknek. Meggyógyultam. Amikor apám és Arimátiai József elhoztak Qumránba, mozdulni se tudtam. Bár már véget ért a nyár, az esszénusok esténként kivitték az ágyam az ég sátora alá. Minden éjszaka más volt: hol ragyogott a hold, hol meg a csillagok, hol kísérteties ködbe burkolózott a tó, de minden estén éreztem a világegyetem súlyos, lassú körforgását, és megértettem, mire gondolt a zsoltárköltő, amikor ezt írta: „Ha látom az ujjaid munkáját Istenem, az eget, a holdat és a csillagokat; Megkérdem magamtól: mi hát az ember, hogy róla megemlékezel, és gondod van reá?” Aztán magamtól imádkoztam. Gondolom, nem kétséges, hogy mit kértem. A következő napon már erősebb voltam, sőt valamivel többet ettem, mint idáig. Ha lassan is, de gyógyulni kezdtem. Persze ez a folyamat korántsem volt egyenletes. Gyakran visszaestem, és teljes letargiába zuhantam, vagy vadul őrjöngtem. Dávid zsoltáraiból új verset alkottam, úgy válogatva a sorokat, hogy megfeleljenek nekem. Elfáradtam sóhajtozásomban, Egész éjjel áztattam az ágyamat, Könnyhullajtással öntöztem nyoszolyámat. Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? Miért rejtőzködsz el a szükség idején? Istenem! Kiáltok nappal is, éjjel is, De Te nem hallgatsz meg. Nincs nyugodalmam.” De lelkem mélyén konokul élni akartam. Csontjaim összeforrtak, és az esszénusok egyszerű ételei gyógyulást hoztak. Végül egy napon felkeltem ágyamból, és sétálni kezdtem. Kis idő múlva eléggé megerősödtem ahhoz, hogy hazatérjek. Mégis úgy döntöttem, közöttük maradok. Először a ház körül dolgoztam, mert az esszénusok mindenféle munkát egyformán becsültek. A konyhát meg a közös helyiségeket takarítottam, naponta felsöpörtem a döngölt agyagpadlót. Később a fazekasműhelyben segédkeztem. Azokat az agyaghengereket formáztam, amelyekben a szent irattekercseket tartották. De a kemencék árasztotta hőség kikezdte egészségemet, így csakhamar visszakerültem a konyhára. Nemsokára azonban olyan munkát találtam, ami a későbbiek során is nagy hatással volt sorsom alakulására. Akkoriban a qumráni közösség tagjai új vízvezetéket építettek, és egyben a régit is felújították. Mivel az esszénusok – a „hajnali fürdőzők” – szertartásainál a víz főszerepet játszott, ezért kolostoruknak ennél rosszabb helyet keresve se találhattak volna. A közeli Holt-tenger olyan sós, hogy még a halak is kivesztek belőle. Ivóvizet csak a kolostort övező hegyekben lehetett találni. Először Rómában láttam vízvezetéket. Teljesen lenyűltgözött a látvány, órákig csodáltam az akvadukt kecses íveit. Aki

ismeri hazám sivatagait, nyilván érti, mit éreztem. Még Galileában is nemegyszer megtörtént, hogy az aszály miatt odalett a termés. Ezért kértem, hadd dolgozhassak az új vízvezeték építésénél. Ez a munka teljesen lekötött. Órákig töprengtem azon, vajon milyen kövekből a legcélszerűbb megépíteni az íveket. Nem lenne-e jobb helyette téglát használni? Milyen anyaggal kéne beburkolni a kis csatornát, az ívek tetején? Hogyan sikerül a megfelelő lejtést biztosítani oly sok kilométeren keresztül, hogy a víz haladjon is a vezetékben? Az utolsó kérdés volt a legfontosabb. Ettől függött a vízvezeték működése. A víz szintjének minden száz lábhossznál legalább egytenyérnyit kell süllyednie. De csaknem ekkora gondot jelentett a szükséges vízmennyiség összegyűjtése. Ennek érdekében mesterséges tavakat építettek a hegyekben. Az akvaduktok ezek vizét szállították a kolostorba. Mikor odakerülten, a vízvezeték már második éve épült. Nagyon nehéz munka volt. Először csatornát kellett vágni a sziklába, hogy átvezessék a vizet a tóból a hegy túloldalára, ahol a kolostor állt. Ezzel egyidejűleg az új akvaduktot is elkezdték építeni. Csakhogy elszámították magukat, és a csatorna vége alacsonyabban volt, mint a vízvezeték. Nem sokkal, talán fél méterrel, de ez azt jelentette, hogy ha nem sikerül valami megoldást találni, újra kezdhetik az egészet. Háromnapos böjtöt tartottak, imádkoztak, kérve Istent, világosítsa meg valaki elméjét. És Isten választása énrám esett. Addigra már sokat tudtam a vízvezeték építéséről. A paqid, az építkezés vezetője szívesen mesélt, azt hiszem hízelgett neki állandó érdeklődésem, ami érthető, ha meggondoljuk, hogy társaim milyen kelletlenül dolgoztak. Mindenesetre sokat tanultam tőle. De azt hiszem, itt Qumránban rajtam kívül senki sem tudta volna megoldani ezt a kérdést. Ugyanis én voltam az egyetlen mindannyiunk közt, aki már látta Rómát. Az igazat megvallva, csak vissza kellett emlékeznem, hogy a rómaiak – a világ legjobb mérnökei – mit csináltak, ha szembe találták magukat ezzel a problémával. Márpedig amikor harminc milla távolságról vezették a patakokat Rómába, nemegyszer kellett a vizet arra kényszeríteniük, hogy felfelé folyjon. Ehhez képest három napig törtem a fejemet – úgy látszik Istennek nem lehetett könnyű dolga velem. Végül eszembe jutott az a találmány, amivel a rómaiak fölfelé vezették a vizet. Annak idején részletesen elmagyaráztattam magamnak a szerkezet működési elvét Lydia egyik korábbi szeretőjével, egy római mérnökkel, aki fogadott atyám, Quintus Valerius Caius barátja volt. Elmentem a paqidhoz, és lerajzoltam neki a találmányt, amit a rómaiak fordított szifonnak neveznek. A dolog lényege, hogy a két vezeték közti szintkülönbséget egy U-alakú résszel hidalják át. Amikor a víz az alacsonyabban fekvő vezetékben folyva az U alakú részhez ér, a hirtelen eséstől olyan erővel zúdul alá, hogy ez a lendület felnyomja a magasabb szinten lévő csatornába. A paqid hosszasan nézte a rajzot, aztán megrázta a fejét: – A természet összes törvénye ellen való. Mégsem adtam fel. Megépítettem neki a vezeték modelljét, és vizet öntöttem a csatornába. Lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy a víz az U alakú részhez érve alázúdul, és áthidalta a két vezeték közti szintkülönbséget. – Igazad van, fiam – mondta egyszerűen. – Isten megvilágította az elmédet. A fordított szifont az én felügyeletem alatt építettük. A paqid erre az időre átadta a vezetést, és mindenkinek megmondta, hogy nekem engedelmeskedjenek. Ő, aki mindenben kiválóbb volt nálam, csendes derűvel vetette magát alá rendeleteimnek. Miután befejeztük a fordított szifon építését, a paqid a helyettesévé tett. Az akvadukt utolsó szakasza már kettőnk irányítása alatt készült. Amikor végeztünk, elmúltak dicsőségem napjai. Zokszó nélkül vállaltam ismét a legalantasabb munkákat. Csatornát tisztítottam, tetőt javítottam, kecskét és juhokat őriztem, dolgoztam a földeken. Örömmel végeztem minden olyan munkát, amelyet egyetlen előkelő ember sem vállalt volna. Barnára égetett a nap, izmaim acélos kötegekké

váltak: meggyógyultam. Valamelyik nap meghallottam, hogy az egyik maskil, azaz tanító, Jeruzsálembe készül. Gondoltam, küldök egy levelet anyámnak. Bementem a scriptoriumba, a könyvtár ama részébe, ahol a tekercseket másolják, és kértem egy darab papiruszt meg tintát. A scriptorium vezetője nem lepődött meg, hiszen nálunk csaknem mindenki tud írni; még a legszegényebbek is ismerik a betűvetést. A másolópadra mutatott: – Ülj le, Nathan fiam, és ha végeztél, mutasd meg az írásodat. Mindig szükségünk van az ügyes kezű emberekre. .. Egy kicsit még merev volt a kezem – időnként fájt azon a ponton, ahol összeforrt a csont –, és persze igencsak kijöttem a gyakorlatból, de a paqid így is megdicsért: – Szépen írsz, Nathan fiam. Küldd el a levelet anyádnak, én meg beszélek a mebaqqerrel, a gyülekezet fejével, hogy itt dolgozhass… Novíciusként természetesen nem másolhattam titkos tekercseket. Leginkább a mindenki által ismert szent iratokat adták oda nekem. De néhány rejtélyes szövegrész azért a kezembe akadt. A paqid látta, hogy akkor is pontosan másolok, amikor egyáltalán nem értem, mi áll a tekercsekben. Ha sejti, hogy sikerül rájönnöm, miről szólnak, sosem adja oda ezeket. Hallatlanul izgatott a dolog, éjjel-nappal a titkos könyvek értelmén töprengtem. Megfigyeltem, hogy az esszénusok egyes elöljárói rendszeresen tanulmányozzák az égitestek mozgását, majd grafikonon ábrázolják az állatövi jegyek helyzetét. Most, hogy rájöttem a kérdés lényegére, gyerekjáték volt a kódot megfejteni. Amikor úgy éreztem, eleget tudok, megpróbáltam elkészíteni a saját horoszkópomat. Elég zavarosnak tűnt. Hosszú és reménytelen szerelmet ígért, majd hogy megnősülök, és fiaim születnek. Ezután a világ sorsát formáló események tanúja leszek, és egy új vallás szentjévé avatnak. Ennél a pontnál tűzbe hajítottam az egész őrültséget. Csaknem egy év telt el azóta, hogy Qumránba érkeztem. Egy sziklán ültem, és a Holttenger fémesen csillogó víztükrét figyeltem. Biztos voltam benne, hogy semmivel sem keserűbb és elhagyatottabb, mint az én szívem. Az esszénusok közt nem találtam meg azt, amit kerestem. Az itt töltött idő nem hozott számomra sem békét, sem nyugalmat. Hiába próbáltam megtalálni gyermekkorom tiszta hitét. Ezt sem saját életem, sem népem története nem adhatta vissza. Ha arra gondolok, ami a népemmel történt, sokszor úgy gondolom, talán jobban járnánk, ha Isten végre elfeledkezne rólunk. És ha Helvetiát, a tiszta, jó és szűzies Helvetiát használta, hogy engem büntessen, hogyan lehetne megbocsátó Istennek nevezni? Persze, kétségeimet nem közöltem társaimmal. Mégis észrevették, hogy valami baj van velem. Addig kérdezgettek, jártak a nyakamra, míg kiszakadt belőlem: – Ha az apám előre tudja a hét első napján, hogy a harmadikon egy kocsmába megyek, ott berúgok, és összeverekszem egy idegennel egy kocsmai kurva miatt, és megölöm azt az embert, amely bűnért persze felakasztanak, szóval, ha az apám mindezt előre tudja, és nem láncol le a harmadik nap reggelén, akkor ezt hogyan neveznétek? És ha Isten, bár előre tudja, mit fogunk elkövetni, mégsem tesz semmit, nem vádolható-e az emberiség bűneiben való cinkossággal? Ha Isten teremtményei vagyunk – és Ő mindenható –, akkor miért büntet bűneinkért? Hát nem Ő teremtett ilyennek? Nem gonoszság hagyni, hogy vetkezzünk, majd a Pokol tüzére vetni a bűnöst? Felérhet-e akármilyen bűn az örök kárhozattal? Szomorúan rázták a fejüket. A szokásos érveket felelték: Isten útjai túl titokzatosak a mi emberi elménknek, így kétségek nélkül kell imádnunk Őt, meg kell hajolnunk akarata előtt, és zokszó nélkül fogadni sorsunkat… Eközben végig azt láttam, ami Helvetiából a kádban megmaradt. Amikor már képtelen voltam tovább elviselni a hangjukat, sarkon fordultam, és otthagytam őket. Lementem a tóhoz. A parton szurokhalászokba botlottam. Ez a Holt-tenger egyetlen

„kincse”. A halászok hálóval gyűjtik össze a vízen lebegő fekete szurkot, hogy azután kátrányt nyerjenek belőle. Ma már befejezték a halászatot, és szárazra, vontatott hajójukat tisztogatták a ráragadt mocsoktól. Izgatottan tárgyaltak valamit, de amikor észrevették, hogy feléjük tartok, hirtelen elhallgattak. – Mi történt? – kérdeztem kíváncsian. Meghajoltak. A ruhám szabásán látták, hogy én is a kolostorhoz tartozom. Zavartan nézegették egymást, egyikük se mert elsőnek megszólalni. Végül találomra odafordultam az egyikhez. – Beszélj, jóember! – Az új prokurátor, atyám. Tegnap érkezett, már úgy értem, Caesareából Jeruzsálembe, hogy télire elszállásolja a csapatait. – Ebben nincsen semmi különös – csodálkoztam. – A rómaiak mindig Jeruzsálemben töltik a telet. – De ő magával hozta a római császár mellszobrát! – kiáltotta a hajós. Hangja érdes lett az indulattól. – És a légiók jelvényeit is! Éjszaka csempészte be őket a városba. Megborzongtam. Ez háborút jelent. Jeruzsálem biztosan forrong. Azonnal haza kell mennem. Muszáj! A pro-kurátorok ismerik a Törvényt, amely megtiltja, hogy a Szent Városba bármilyen faragott képet hozzanak. Ki lehet az új prokurátor? Talán őrült? Vagy miért akarja, hogy felkeljen az alá rendelt provincia? Nem, ennek semmi értelme. – Biztosan tévedtek – mondtam csillapítótag –, a császár parancsba adta a prokurátoroknak, hogy tiszteljék a szokásainkat… – De ez nem törődik vele – válaszolta a hajós. – Talán azért, mert a Caesar lányát vette feleségül… – Az lehetetlen! – szakítottam félbe. – A Caesarnak nincsenek… Abbahagytam. Azt akartam mondani, hogy Tiberiusnak nincs leánya. Ez igaz, de volt két mostohalánya, akiket felesége hozott magával: az előző házasságából származó Agrippina és a törvénytelenül született Claudia. A kis Claudia, akiről még Rómában azt hallottam, hogy feleségül adják… – Mi az új prokurátor neve? Mondd, hogy hívják? A halász egyik társához fordult. Biztosan ő hozta a hírt. – Mi a neve, Jónás? Hogy hívják az új helytartót? A férfi hosszasan gondolkozott. – Pilátus – mondta végül. – Lucius Pontius Pilatus. Most már tudtam, hogy igaz a hír. Visszamentem a kolostorba, ahol búcsút vettem társaimtól, és összeszedtem a holmimat. Majd lovat béreltem, és útnak indultam Jeruzsálem felé. Pilátus! ő is Avidius Publius baráti köréhez tartozott. Igaz, abban nem vett részt, amit Helvetiával csináltak, de mindenesetre római volt. Végre volt valami célja az életemnek. A bosszú. A Heródes kapun át érkeztem a városba. Az utcákon forrongott a nép. Apám házához érve leugrottam a lóról, és egyenesen a szobámba mentem. Kettesével vettem a lépcsőket. Lekaptam kardomat a falról. Valami neszt hallottam a hátam mögül. Megfordultam. Apám állt ott, és csendes gúnnyal mosolygott. – Tedd le azt a kardot, Nathan – mondta. – De apám! – ordítottam magamból kikelve. – Nem hagyhatjuk… – Ezt a szentségtörést? – vágott apám a szavamba. – Igazad van. De nem lehetünk annyira ostobák, hogy a saját fegyvereikkel harcoljunk ellenük. Csak akkor van esélyünk a győzelemre, ha olyan taktikát választunk, amit nem értenek… – Nem tudom, mire gondolsz – feleltem csendesebben. – Mert te is barbár vagy – válaszolt apám mosolyogva. – Most pedig tedd le azt a fegyvert, és gyere, üdvözöld anyádat. Nagyon fog örülni neked. Odalépett hozzám, és kétfelől megcsókolt. Észrevettem, hogy könnyes a szeme. Azután

belém karolt, és átvezetett a nők lakrészébe. Anyám felkiáltott, átviharzott a szobán, és a nyakamba borult. Amikor kibontakoztam az öleléséből, apám átvitt a dolgozószobájába. Hogy kettesben maradhasson velem, anyámnak azt hazudta, a Templomba megyünk, hogy én is megkapjam a főpap áldását. De nem törődött sem a főpappal, sem az áldással. A szadduceusok nem hisznek a lélek halhatatlanságában és a túlvilágban. Leültetett, és intett a szolgáknak, hogy hozzanak gyümölcsöt. Szótlanul néztük egymást. – Hát – törte meg apám a csendet –, így külsőre egészen zsidónak tűnsz. Igaza volt. Qumránban megnőtt a szakállam és a hajam. De most nem volt kedvem erről fecsegni. – Mi a tervetek? – vágtam a szavába. – A rómaiakkal? – nevetett. – Te mit javasolsz? Vegyünk erőszakot a szüzeiken? Jellegzetes szadduceus humora volt; maró és cinikus. Elmosolyodtam, és megráztam a fejem. – Ez aligha sikerülne. De hagyjuk a tréfát. Mit akartok tenni? – Jól van – felelte apám komolyan. – Üzenetet küldtünk a népnek. Mindenhová, ahol zsidók élnek: Júdeába, Batanéába, Peréába, Iduméába, Decapolisba, Gaulanitis-be, Huréába és Galileábaj hogy mindenki, aki mozdulni tud, papok, elöljárók, és közemberek, szadduceusok és farizeusok, jöjjenek holnap Caesareába… – Jó! – kiáltottamfel örömmel. – Fegyvertelenül – fejezte be apám a mondatot. – A pokolba! – ordítottam. – Ez őrültség! A rómaiak… – Könnyedén szétvernének egy gyengén felfegyverzett csapatot. De egy fegyvertelen tömeget nem mernek megtámadni. Gondolj bele, a prokurátornak igazolnia kell tettét Szíria prokonzulja és a császár előtt. És a prokonzul indulatos ember hírében áll. – Vitellius? – morogtam. – ő igen. De Pilátus okos, mint a kígyó. Elég jól ismerem. Kemény, gátlástalan és vakmerő. Tudod, miért nevezték ki? Mert elvette Augustus császár lányának zabigyerekét! – Kegyetlen nyelved van. – Lehet. Amikor Pilátus meglátta Claudiát, szinte rögtön megkérte a kezét. Mit érdekelte, hogy a lánytól még a császári palota kertjének szobrai sem lehettek biztonságban, feltéve, hogy férfiakat ábrázoltak. Itt volt a nagy lehetőség. Tiberius persze boldogan beleegyezett, és az ismeretlen kis ibériai egy csapásra Júdea helytartója lett. Nagyon veszélyes ember. Talán jobb lenne… – elharaptam a szót. – Megszabadulni tőle? – fejezte be apám a gondolatomat. – Lehet. Persze nem szabad elkapkodni a dolgot. És te, hogy döntöttél? Velünk jössz holnap? Elgondolkoztam. Rómában eleget láttam gyakorlatozni a légiókat. Tudtam mire képesek. Apámnak igaza volt. öngyilkosság felvenni velük a harcot. – Igen, apám, veletek tartok. Másnap gyalog indultunk Caesarea felé. Az utcák teli voltak emberekkel. De nemcsak az utakon vonultak, hanem az út mellett a mezőn, a hegyek gerincén, mindenütt. Nem beszélgettünk. Némán róttuk az utat Jeruzsálem és Caesarea között. Időről időre megálltunk enni vagy pihenni, de a tömeg végetérhetetlenül hömpölygött köröttünk a helytartó városa felé. Izzadtán és porlepetten érkeztünk Caesareába, Összekeveredve júdeaiak és galileaiak. A prokurátor palotája elé gyűltünk, és ütemesen kiabáltuk: – Hallgass meg, helytartó! Vidd el a légiók jelvényét és a császár mellszobrát Jeruzsálemből, ó prokurátor! Ezt ordítottuk újra és újra, reggeltől estig, estétől reggelig, egy perc szünetet se hagyva. Vezetőink százas csoportokba osztottak, így váltottuk egymást, nehogy elfáradjon a hangunk, és akár egyetlen percre is abbamaradjon a kiáltozás.

Pilátus csodálatra méltóan uralkodott idegein. Hagyta, hogy összeverődjünk a palotája előtt, de hiába ordítottunk, nem mutatkozott. Már negyedik napja visszhangozta könyörgésünket az ég, amikor elhatároztam, megkeresem a galileaiakat, hátha Hezron bácsi is közöttük van. Ott volt. Amikor meglátott, megölelt és örömkönnyeket hullajtott. Számára mindig a tékozló fiú voltam, Izrael elveszett báránya, aki visszatért a nyájhoz. – Jól vagy, Nathan? – kérdezte, amikor végre szóhoz jutott. – Igen, igen, látom. Bár sok mindenben nem érték egyet az esszénusokkal, de be kell vallanom… – Hogy csodát tettek vele – szólalt meg egy telt, szelíd hang mellettem. – Hogy vagy Nathan? Elállt a szívverésem. A szemem elhomályosult az örömtől. Voltak-e csodái? Egy bizonyosan: a világon mindenkivel megszerettette magát. Megöleltem, és megcsókoltam az arcát. – Jesua! – kiáltottam. – Ó, Jesua! – Nathan! – felelte csendesen, és rám mosolygott. A lelkemben dúló fájdalom szertefoszlott. Végtelen nyugalom áradt szét bennem. A kiáltozáson át is hallottam a madarak énekét a palota kertjében, a szél idáig sodorta a virágok illatát. A napfény nevetett a házak falán. – A testvérem, Jákob is egy hiten van velük – mondta –, bár nem a kolostori esszénusok közül való. Csak vászonruhát hord, gyapjút sohasem ölt magára. És látnod kéne… – Elég jámbor vagy te is, Jesua – vágott közbe Hezron bácsi. Jézus arcán újra felragyogott a mosoly. – Számomra az emberszeretet Isten szeretete. Szegény Jákob mindig sír és jajveszékel, önmagát ostorozza bűneiért. Pedig ha felebarátodat szereted, nem lehetsz bűnös. Nem bírtam megállni, hogy ne kötekedjek vele. – És mi van akkor, ha felebarátom nő? – kérdeztem. – Ha szereted, akkor a neve Helvetia lesz. És nem követhetsz el bűnt ellene. Képtelen lennél rá. Lehajtottam a fejem, és könnyek szöktek a szemembe. Vállamra tette a kezét. – Ne sírj, Nathan! Bármivel vádolod is magad, a fájdalom megtisztította a lelked. Bűneid megbocsáttattak. Csodálkozva néztem rá. Még mindig arámul beszélt, de gyönyörűség volt hallgatni. Olyan volt, mint egy rabbi, mint egy tanító. Azt hiszem, megsejtette, mire gondolok. – A nagybátyádtól tanulok,, mióta meghalt az apám. És eljártam az esszénusokhoz is. De azt hiszem, tévednek, mikor kivonulnak az életből. Ez szentségtörés, még ha nem is a szándékuk szerint az. Viszont nagyon tetszik, ahogy a hónapokat és az éveket számlálják. Ennek van értelme. – És a csillagjóslást is megtanultad? – kérdeztem. Nem értette, mire célzok. Úgy látszik, az esszénusok nem avatták be titkos tudományukba. – Erről még sohasem hallottam – rázta meg a fejét. Hezron bácsi megróvóan nézett rám. – Ne űzz tréfát mások hiszékenységéből – mondta szigorúan. – És ha fele olyan éles eszű lennél, mint ahogy azt magadról képzeled, már rég feltűnt volna, hogy Jézus nem az a tanulatlan ifjú, akinek ismerted. Bármikor kipróbálnám a Tóraismeretét a tied ellenében. – Én nem – feleltem szomorúan –, nagyon sokat felejtettem, Hezron bácsi. Biztos vagyok benne, hogy messze elhagy a Tóra, Mózes öt könyvének magyarázatában. De nem tréfáltam vele. A qumráni kolostorban képesek felfedni a jövő titkait. Én is megtanultam, hogyan kell csinálni…

– Ez istenkáromlás! – mondta Hezron bácsi dühösen. – Nem – felelte Jézus –, Reb Hezron, ebben nincs igazad. A tudásvágy nem Isten ellen való. És az esszénusok tiszta emberek. – Igazad van – bólintott nagybátyám. – De vannak túlzásaik. Például, amit a nőtlenségről vallanak: ha mindenki őket követné, kipusztulna a népünk. Erről jut eszembe! Most, hogy felépültél, talán körülnézhetnénk… – Nem! – kiáltottam. – Az Örökkévaló nevére, nem! – Ezzel tartozol a… – kezdte bácsikám szigorúan, de Jézus csillapítólag megfogta a karját. – Később, rabbi – mondta –, amikor az idő meggyógyította a szívét. – Aztán rám mosolygott. – Mit is mondott az a jóslat az életedről, Nathan? – Hogy megnősülök, és fiaim születnek. De előbb évekig futok egy olyan nő után, aki látni sem akar. – Mert nem szeret? – kérdezte bácsikám. – Nem – mondta Jézus hirtelen –, azt hiszem, azért, mert nagyon szereti. – Roppant ésszerű! – vágtam rá. – Láttál-e valaha ésszerű nőt? – kérdezett vissza. Elnevettem magam. – Igazad van. Belém karolt, és tréfásan rám kacsintott. – Bizonyítsd be a hatalmadat, Nathan. Kérlek, mondd meg, mit hoz a jövőm. Mégis megéreztem, hogy ez nemcsak játék, valóban érdekli a dolog. – Most nem tudom – feleltem. – Meg kell várni, míg feljönnek a csillagok. Ha biztosat akarok tudni, meg kell vizsgálnom, hogyan állnak. – Jól van. De ne feledkezz meg róla, Nathan – mondta Jesua ha Nocri. Mégis elfelejtettem. Ezen az estén az én századom volt soron. Éjfélig ordítottunk a palota előtti téren, amíg végre leváltottak minket. Ahogy közeledtem apám sátra felé, – láttam, hogy Jézus és két öccse ott várakozik. – Eljöttünk, mágus – köszöntött Jézus komolyan, de a szeme vidáman csillogott. – Fedd fel előttünk a jövő fátyolát, hogy megtudjuk, mit rejteget számunkra a sors. Majd összeestem a fáradtságtól. Ebben a percben a pokolba kívántam az egész esszénus ostobaságot. Amúgy sem hittem benne. De aztán erőt vettem magamon. – Jól van – sóhajtottam. – Azt így látatlanban is megjósolhatom, hogy mindannyiótokat megvesszőznek, megégetnek, felkötnek. Ki lesz az első? – Én! – vágta rá gyorsan Simeon, Jézus idősebb öccse. Semmiben sem hasonlított Jézusra. Tompa agyának minden idegszálával rám figyelt. – Mondd, rabbi… – Nem vagyok rabbi! – szakítottam félbe dühösen. – Csak ellestem néhány kabalista trükköt az esszénusoktól. Különben sem vennék mérget rá, hogy egyáltalán beválik ez az egész. – Azért próbáld meg, Nathan – kérte Jézus. Nekiveselkedtem. Simeon megmondta születésének évét, helyét és óráját. Felrajzoltam a jeleket. Nem láttam semmi különöset. Sokáig él, fiai születnek, békében hal meg. – Nem tudok többet. Mondtam, hogy ostobaság! – csóváltam a fejem. – Lehet – vonta meg a vállát Jézus –, de én mégis hiszek benne. Most mondd meg Jehuda jövőjét. Csaknem olyan volt, mint Simeoné, de élete végét különös jelek árnyékolták: a kittinek megölik, és szerteszórják a hamvait. Az esszénusok a rómaiakat nevezték kittin-nek. Persze nem lehettem biztos a dologban. Jehuda nevetett, amikor elmondtam neki. – Látod, Jézus, nekem volt igazam. Semmit sem ér ez a szélhámosság. De őt nem lehetett meggyőzni. Tudni akarta, mi vár rá. – Jól van – egyeztem bele. – Ugye te is Názáretben születtél?

Felírtam a város neve mellé a születése napját és óráját, majd sorsot húztam, és megrajzoltam a jeleket. Nem akartam hinni a szememnek. Újra csináltam, másodszor, ötödször. A horoszkóp nem változott. A legborzalmasabb halált mutatta: keresztre feszítik, mint egy gonosztevőt. Sötét szeme megtelt fájdalommal, amikor elmondtam neki. – Igen – suttogta –, talán ez a sorsom. De azután? – Azután? – kérdeztem értetlenül. – Miután meghaltam, és megtértem Mennyei Atyámhoz. Akkor mi történik? Megnéztem a jeleket. Rettenetesen zavarosak voltak. Újra rajzoltam őket. Most tisztábbak lettek. És iszonyú jövőt ígértek. Jesuára néztem. – Nem mondhatom meg. De Jézus nem nyugodott bele. – Tudnom kell, Nathan! – Nem! Nincs értelme. Őrültség az egész. Nem hitt nekem. Követelte, hogy mutassam meg neki a jeleket. Hangja keményen csengett, mint az acél. Igazán királyi tudott lenni. Nem csoda, ha azt mesélik, Dávid házából származott. – Rendben – adtam be végül a derekamat –, de előtte el kell mondanod valamit. Úgy érzed, hogy valami küldetésed van, igaz? – Igen – felelte nagyon csendesen. – Ne tedd! – néztem a szemébe. – Miért? – kérdezte. – Mert a csillagok rettenetes jövőt mutatnak. Még mindig azt akarod, hogy elmondjam neked? – Igen. – A tanításod vérbe borítja Izraelt. A híveidet lemészárolják a rómaiak. – A hangom ércessé vált, mintha nem is én lennék az, aki beszél. – Folytasd! – sürgetett. A lábára néztem. Mint rendesen, most is mezítláb volt. Kirobbant belőlem a nevetés. – Mit nevetsz? – kérdezte Jézus. – Téged nézlek! – kiáltottam vadul. – Olyan szegény vagy, hogy még egy sarud sincsen! És büszke templomokat emelnek majd neked, amelyek tornyai az eget ostromolják. Selyembe és aranyba öltözött papok hajbókolnak faragott képmásaid előtt, amelyek római arccal ábrázolnak. Még a zsidóságodat se hagyják meg! Pogány istent csinálnak belőled, a gojok istenét. És aranyba öltözött papjaid ítéletet mondanak Izrael fölött. A népedet tűz emészti el, üvöltve tekergőzik, és a vesztőhely füstjében megváltás lesz számára a halál… – Hagyd abba! – mondta. – … híveid a vérünkben gázolnak, a vihar hangján szólnak, célba vesznek, és villámokat szórnak reánk. – Hagyd már abba! – ordított rám megint. – Izraelt a körülmetéletlenek kezére adod. És annyian lesznek a holtak, mint homok a tengerben… Hirtelen elhagyott az erőm. – Ha… ha ragaszkodsz… ehhez… Összetalálkozott a szemünk. Elviselhetetlen fájdalom ült a tekintetében. – Távozz tőlem, Sátán – mondta keményen. Aztán sarkon fordult, és otthagyott, magamra. Az ötödik napon Poncius Pilátus végre megjelent az egyik ablakban, a dörgő hangú tömeg feje fölött. Semmit se változott, mióta utoljára láttam. Keskeny arcán ugyanaz a kaján mosoly játszott. Felemelte kezét. – Zsidó barátaim! – kiáltotta messze csengő hangon. – Kedves, zsidó barátaim!

Könyörgök, ne kiabáljatok! Menjetek át a stadionba! Holnap a tizedik órában én is ott leszek, és szólok hozzátok. Remélem, békét kötünk majd. Üdv nektek, az isteni császár nevében. Ezzel visszavonult, még egy utolsó tüskét döfve a tömeg szívébe, hiszen számunkra csak egyetlen isten létezik. Másnap kora reggel átmentünk a stadionba. Nagybátyám és apám között álltam. Valamivel távolabb felfedeztem Jézust. Megpróbáltam elfordítani róla a tekintetemet, de nem sikerült. Azt hittem, talán a haragban sikerül menedéket találnom. Hiú remény volt. Egyszerűen nem lehetett neheztelni rá. Ahogy rám emelte szelíd, de mégis parancsoló tekintetét, nem bírtam tovább. Odamentem hozzá. Átölelt, és megcsókolta az arcomat. – Bocsásd meg a haragomat, Nathan – súgta a fülembe. – És te is azt, amiket én mondtam – feleltem neki. Szomorúan nemet intett fejével. – Nincs mit megbocsátani. Igazat beszéltél. Te így látod. Én meg… Ekkor megjelent Pilátus. A tömeg üvölteni kezdett, ő rezzenéstelen arccal nézett le ránk. Szeméből sugárzott a megvetés. Száj a kegyetlen mosolyra húzódott. – Oszoljatok! – kiáltotta. – Menjetek haza! – Nem! – ordított vissza valaki. – Addig nem megyünk, míg nem viteted el a császár képmását Jeruzsálemből! Es a tömeg ismét harsogni kezdett. Pilátus felemelte kezét. Hirtelen minden oldalról megszólaltak a trombiták. A tömeg kiáltozását elnyomta a harci riadó. Félelmetes csend lett, és nem hallatszott más, csak az előözönlő csapatok fegyvereinek zörgése. Percek alatt körbekerítettek. Pilátus újra intett nekik. A légionáriusok egy emberként rántották elő kardjukat. A magasra emelt pengéken gonoszul csillogott a fény. – Jól van! – süvítette metsző gúnnyal Pilátus. – Eltakarodtok végre, zsidó kutyák? Én Jézust figyeltem, úgyhogy megesküdnék rá, ő mozdult elsőnek. De más szemtanúk szerint a tömeg egy emberként mozdult. Ezrek és ezrek térdeltek le a légionáriusok elé, csupasz mellel, lehajtva fejüket a kivont kardok előtt. Pilátus halálsápadtan állt, és bámulta azt, amit sohase értett. Az igaz hit erejét. A kötelességét. Azután lehajtotta fejét. Nem merte tovább feszíteni a húrt. Veszített. – Kardot hüvelybe – morogta alig hallhatóan. – Hagyjátok őket. Másnap visszavitték a császár képmását és a légiók jelvényeit Jeruzsálembe. Győztünk. Legalábbis ebben a csatában.

III. KÖNYV amelyben halálosan beleszeretek Selomiiba, a szajhába, és elcsábítom Claudiát, Pilátus feleségét, továbbá építek egy másik vízvezetéket is, majd a zelóták közé keveredek, és végezetül tanúja leszek egy keresztelésnek.

IX. fejezet – De anyádnak megszakad a szíve – mondta legvégső érveként az apám. – Mondd azt, hogy még nem gyógyultam meg teljesen – feleltem –, ez csak félig hazugság. Talán még félig sem az. Semmi kedvem lézengeni a nagyapám pénzváltó irodájában. Levegőre és napfényre vágyom, hogy végre aludni tudjak éjszaka. A birtokon szeretnék dolgozni. Talán hasznomat veszik. Sokat tanultam az esszénusoktól, akik még a qumráni sivatagból is paradicsomot varázsoltak. Egy olyan termékeny tájon, mint Galilea, meg tudnám kétszerezni a termést. De mondd meg, mi hasznomat látnák a városban?

– Van benne valami – bólintott az apám. – Hezron, neked mi a véleményed? – Hogy eltöröm a lábát, ha Tiberiás vagy Caesarea felé kacsingat. – Jól van – egyezett bele az apám. – És meddig akarsz a birtokon maradni? – Legalább két évig-válaszoltam. – Micsoda? – kiáltott fel döbbenten az apám. – Nem is rossz ötlet – vett védelmébe Hezron bácsi. -És addig kereshetnénk neki feleséget. Én körülnézek Galileában, te pedig… – Jeruzsálem előkelő családjai körében. Hát ez elég nehéz lesz, Hezron. Tudod, Nathannak meglehetősen rossz a híre errefelé. A papi családok nem lesznek elragadtatva az ötlettől, hogy hozzáadhassák a lányukat egy félig pogány, korhely csirkefogóhoz, aki ráadásul… – De apám! – Csak azt ismétlem, Nathan, amit hallottam rólad. Tudom, túlbecsülnek. Egyszerűen csak bolond vagy, de ez persze kevésbé lenne érdekes… – Túl sötét képet festesz a fiúról – vágott közbe a bácsikám. – Előbb vagy utóbb… – Megjavul – legyintett megadóan apám. – Az esszénusok hatása majd csak megmutatkozik. Csak az érdekelne, hogy mikor? – Mindenesetre nálam gyakran találkozhat Jesuával -folytatta Hezron bácsi –, és bizonyára… – Jesua? – kérdezte apám. – Rémesen közönséges név! Ki az? – Ő az a fiatal galileai, akivel Nathan annyi időt töltött Caesareában, és aki az elsők között… – Fedte fel mellét a légionáriusok kardja előtt. Igen, emlékszem rá. Nagyon hasonlít Nathanra, és mégis egészen más. Gondolod, hogy… – Jó hatással lesz rá? Feltétlenül. Sose jár nők után… – Fiúk után se? – csipkelődött az apám. – De Jehuda – kiáltott fel megbotránkozva bácsikám. – Mi, galileaiak nem űzzük ezt a pogány istentelenséget. Egyébként csak annyit akartam mondani, hogy Jesua teljesen önmegtartóztató életet él, pedig a nők rajonganak érte. Még az a szerencsétlen migdal-nunajai Mária is teljésen lecsillapodik, ha meglátja őt. És Selomit… – Miféle Selomit? – kottyantottam közbe hirtelen támadt érdeklődéssel. – ő az a nő, akit neked egyáltalán nem kell megismerned. – Köszönöm szépen! Abban a percben, ahogy megérkezünk, ajtóról ajtóra járok, és ezt ordítom majd: Selomit, óóóóó, szívem, Selomit! – Hallgass, te bolond! – förmedt rá Hezron bácsi. -Selomit a legrosszabb szajha Galileában. És mégis, kutyaként követi Jézust mindenhová. Láttam, ahogy térdre borult előtte, és a poros lábát csókolgatta. – Mire ő – kérdezte apám kajánul –, ellökte magától? – Nem. Csak annyit mondott: „Szegény Selomit. Menj, és ne vetkezz többé! Térj vissza a férjed házába, meg fog bocsátani neked.” Aztán felemelte a földről, és gyöngéden megcsókolta a homlokát, mintha csak az apja lenne. Utána sarkon fordult, és elment. – Talán valóban jó hatással lesz Nathanra – bólintott apám. – Legalábbis addig, amíg ezt a fiatal kecskebakot távol tudjátok tartani attól a lánytól. – De apám! – vetettem közbe dühösen –, voltam én valaha bordélyban? – Nem – felelte –, de attól tartok, hogy ennél rosszabb helyeken már igen. – Ugyan, ennél semmi sem lehet undorítóbb. Egy darab kifestett húst venni, csak azért… – Ne aggódj, Jehuda – mondta a nagybátyám –, ha végre találunk neki feleséget… – Azért nem kell elkapkodni a dolgot – szakította félbe apám. – Csaknem úgy beszélsz már, mint Eli! – Igen – hajtotta le fejét Hezron bácsi. – Valóban úgy szeretem Nathant, mint a fiamat. De

nekem nincs gyermekem. Ezért sietek, hogy megházasítsam. – Nekem nem olyan sürgős – felelte apám. – Öregszem. Ha megházasodik, és fiai születnek, az elsőszülöttből pap lesz, Mózes törvénye szerint. De a második fiú az enyém. Örökbe fogadom, és övé lesz a birtok. Megegyeztünk? Farkasszemet néztek. Sosem mondták ki az igazságot: apám elvette Hezron bácsi egyetlen szerelmét, holott neki nem volt fontos a lány. Ezért tartozott az apám neki ezzel. – Jól van – suttogta végül. – Megegyeztünk. Tiltakozni kezdtem. – Nem gondoljátok, hogy ebbe nekem is lesz némi beleszólásom? Végül is az a gyerek az enyém lesz… Elhallgattam. Rádöbbentem, hogy egyetlen gyermek se lehet az enyém, ha nem Helvetia méhéből származik. Hiába sarjad a magomból, nem változtat semmin. Semmi közöm sem lesz hozzá. Azon a nyáron csodát műveltem. A nagybátyám birtoka fölött, a hegyekben volt egy tavacska. Azelőtt egy patak folyt le a völgybe, amely számtalan ágra szakadva termékénnyé tette a környék földjeit. De vagy harminc évvel születésem előtt egy hatalmas földcsuszamlás elzárta a víz útját. így keletkezett a tó. Elhatároztam, vízvezetéket építek, római mintára, hogy megóvjam a földeket a nyári forróságtól. Ezért kölcsönkértem nagybátyámtól egy egész talentumot, de nem mondtam meg neki, mire kell a pénz. Csak annyit árultam el, hogy a birtokba fektetem, és megígértem, két év múlva ötszörösen adom vissza. Az építéshez szükséges anyagok, kövek meg szalma és agyag a téglaégetéshez, mind rendelkezésemre álltak. Csak munkásokat kellett keresnem. Felfogadtam Jézus testvéreit, Simeont, Jehudát és Józsefet. Jézus nem jött, mert a műhelyben kellett dolgoznia, viszont maga helyett ajánlotta négy barátját, akik a Genezáret-tavon halásztak. Még valaki volt a munkásaim között. Jehuda ish Kriot, vagy másként Júdás Iskáriátes. Kapernaumban találtam rá, egy kocsma árkában. Ott hevert a pocsolyában, vörös szakállába könnyek csorogtak, és összefüggéstelenül dadogott valamit. Föltámogattam a földről és hazavittem. Nem tudom, miért. Egyszerűen megsajnáltam szegény ördögöt. Az első hetekben nem sok hasznát vettük. De a mindennapos elfoglaltság, és az egyszerű ételek hamar rendbe hozták. Hamarosan éppúgy bírta a munkát, mint bármelyikünk. Egy nap, a déli étkezéskor mellé telepedtem. Kettétörtem a cipómat, és az egyik darabot neki nyújtottam. Apró, kék szemét elfutotta a könny. – Miért vagy ilyen jó hozzám, uram? Rávigyorogtam. – Fogalmam sincs, Jehuda. Talán, mert az apám nevét viseled. Tudod, én bar Jehuda, Jehuda fia vagyok. Vagy talán, mert én is tudom, mi a szenvedés. – Valóban, uram? – kérdezte. Tisztán és lágyan ejtette a szavakat. Olyan csiszoltan beszélt arámul, hogy már-már hébernek hatott, érződött rajta az előkelő származás. Kíváncsi lettem, hogyan jutott ide. Bátorításképpen elkezdtem magamról mesélni. Az hiszem, ő volt az egyetlen, aki még nem hallotta a történetemet. Nagyon megrendítette. – Üdvözöllek, testvérem a fájdalomban. Az ebédnél megint egymás mellett ültünk. – Nekem sokkal rosszabb, uram – mondta. – A te… te asszonyod becsülettel halt meg. De az én szerelmem, Selomit, gyalázatban fetreng. – Az a Selomit? – kérdeztem, mert hirtelen eszembe jutott a szajha, akiről Hezron bácsi mesélt. – Igen. Pedig megkaphatná Galilea leggazdagabb kereskedőit. Úgy élhetne, akár valami királynő. De ő Nikos bordélyát választotta. Bármelyik férfival lefekszik, aki megfizeti. – Felejtsd el, Jehuda – próbáltam vigasztalni. De tovább dőlt belőle a szó. – Egy sestertius vagy dénár, esetleg egy as. Vagy akár semmi, ha a fickó nagyon

könyörög… Felém fordította könnyben ázó arcát, és a szemembe nézett: – Tudod, ki voltam, uram? Ben Boazer pénzváltó irodájának feje! Mindenki tisztelt becsületességemért és tudományomért. Elias ben Boazer hozzám akarta adni a lányát. Ma olyan gazdag lehetnék, mint a nagyapád! Ha nem lett volna… – Ő – fejeztem be a mondatot. – Igen. Én…én megloptam a gazdámat. Sikkasztottam. Azt hittem, Selomit kapzsi, mert egyre több pénzt akart! De nem. Tudod, mit csinált vele, uram? Egy római kutyát tartott ki belőle! Elcsuklott a hangja a fájdalomtól. – Aztán egy napon – folytatta, amikor kicsit összeszedte magát – azt ajánlotta, szökjünk meg együtt. És én… megőrültem az örömtől. Szakítottam Marta bath Boazer-rel, aki szép volt. és szeretett. Mindent otthagytam Selomit kedvéért. És amikor Caesareába értünk, elmondta, hogy csak a szeretője miatt jött ide, Antoniusért… – Eső? – Persze élvezte a lányt, meg az aranyat. De mikor a régi helytartót, Gratust visszahívták, ő is vele ment. Selomit biztosra vette, hogy kedvese magával viszi. Nagyon készült az utazásra, egyfolytában arról beszélt, hogyan fognak majd élni Rómában – és ezt mind nekem mesélte, uram! Nekem! De az utazás napján csak egy levél várta a kikötőben. Tudod, mi állt benne? Megráztam a fejem. Pillanatnyi szünet nélkül idézni kezdte az üzenetet, látszott, örökre megjegyezte. „Üdv, kis szukám! A fajtádbelieket sajnos nem engedik be Rómába. Hiányozni fogsz. Hiányozni fog forró, parázna illatod, szűkölő lihegésed a gyönyör óráiban, legalábbis, amíg mást nem találok. Remélem tehát, nem soká. Felejtsd el téged sohasem szerető Antoniusodat. Szótlanul néztem rá. Mit is mondhattam volna? – Ezután kurva lett belőle. Talán, hogy büntesse magát… – Lehet, hogy még megmentheted – mondtam, bár egy pillanatig sem hittem a dologban. Nemet intett á fejével. – Csak egy ember mentheti meg – suttogta –, de ő nem akarja… – Kicsoda? – Jézus. A názáreti Jézus – felelte Jehuda ish Kriot szomorúan. Amikor már majdnem elkészültünk, nem tudtam tovább titkolni a dolgot. Egy vízvezetéket nemigen lehet rejtegetni. A nyár rettenetes aszályt hozott. Éjjel-nappal dolgoztunk, ha leszállt az est, fáklyák fényénél folytattuk a munkát. Sietnünk kellett, nehogy kiégjen a föld, és elpusztuljon a termés. A szerencse kedvezett nekünk. És amikor végre megnyitottuk a zsilipet, hogy az éltető víz eláraszthassa a kitikkadt földeket, a nagybátyám úgy sírt, akár egy gyerek. Egy csapásra híres lettem. Bölcs, aki vizet fakasztott a sziklából. Afféle fiók Mózes. És azok az atyák, akik eddig vasvillát ragadtak, ha felbukkantam a házuk táján, most arra noszogattak, mutassam meg szombaton templom után lányuknak a vízvezetékemet. Éreztem, hogy szorul nyakam körül a hurok. Pánik fogott el. Bárhová is mentem, igyekeztem elfordítani tekintetem a piruló galileai szüzek karáról. Annak idején megmondtam nagybátyámnak, hogy legalább harmincéves koromig nem akarok megnősülni. Ha egyáltalán akarok valaha. Mert egyelőre ahányszor csak lehunytam a szemem, mindig Helvetia tiszta arcát láttam magam előtt. Nemcsak arról van szó, hogy még mindig őt szerettem. A halálos ágyamon is szeretni fogom. De akkor, csaknem két évvel a halála után sem voltam képes más nőt érinteni. Egyszerűen nem éreztem testi vágyat. Semmit.

Nem mintha azok a galileai szüzek visszataszítóak lettek volna. Sőt. Bizonyára engedek nagybátyám kitartó, és tapintatosnak korántsem mondható unszolásának, ha nem fészkelte volna be magát az agyamba egy titkos félelem. Én, Nathan bar Jehuda, az asszonyok kegyeltje, attól rettegtem, hogy kudarcot vallók a nászágyamon. Aggasztott a dolog. Méghozzá nem is kevéssé. Kezdtem beleőrülni. Végül nem bírtam tovább a bizonytalanságot. Úgy éreztem, ki kell próbálnom a dolgot. Égy éjjel, aratás után ellopakodtam Kapernaumba, Nikos bordélyába. Megesküszöm rá, hogy Selomit eszembe se jutott. Véletlenül tévedtem pont abba a házba. Nikos bevezetett egy tágas szobába, majd eltűnt, hogy elővezesse portékáját. Rajtam kívül még ketten lézengtek ott. Egy szúrós tekintetű, hájas zsidó, meg egy holtrészeg római katona, aki leesett a díványról, és most képtelen volt visszakapaszkodni rá. Amikor meguntam nézni a vergődését, fölsegítettem. Akadozó nyelvvel mondott köszönetet. Kiejtésén éreztem, hogy született római, és nem afféle romanizált barbár, akik a légiók zömét alkotják. Ezért én is latinul feleltem. – Szóra sem érdemes – vagy valami hasonlót. Alaposan meglepődött, és a részegek makacsságával faggatni kezdett, honnan származom. Megvontam a vállam. – Nem is sejted? – D.. .délről? – dadogta. – Déli akcentusod van. Szicília? Bólintottam. Akkor is így tettem volna, ha Galliát, Britanniát vagy Alexandriát mond. A kövérkés zsidó úgy figyelt, hogy csaknem kiesett a szeme. Biztatóan rámosolyogtam, de mielőtt bármit szólhatott volna, Nikos bevezette meztelen lányait. Addig még sohasem jártam bordélyban. Nem volt szükségem rá. De most célszerűbbnek látszott idejönni. Még nem voltam kész másra. „Inkább egy rövid vonaglás a használt lepedőn, azután fizetsz, és elfelejted” – gondoltam. Ennél azért jobban ismerhettem volna magamat. Bizonyos dolgokra mindig finnyás voltam. Ezek a lányok ugyan nem azok az agyonhajszolt vénasszonyok voltak, akiket a római kuplerájokban látni. Nálunk nincs olyan élénk forgalom. Főleg tenyeres-talpas parasztlányok adják fejüket erre a mesterségre. De olcsó pacsuliszaguktól így is felkavarodott a gyomrom. Ennek ellenére talán sikerül leküzdenem viszolygásomat, és választok egyet közülük, ha nem követem el azt a hibát, hogy a szemükbe nézek. Végtelen közöny ült tekintetükben. Egykedvűen tartották oda testük bármelyik nyílását, hogy befogadják a férfiak mocskát. Nem érdekelte őket, mi történik velük. És a római katona helyén hirtelen Avidius Publiust láttam. A kövér zsidóban Flavius Dollabellát. Sorban az összes… Megfordultam, és menekülni kezdtem. Ebben a pillanatban lépett be ő. Testét fekete sörényébe burkolta. Földbe gyökerezett a lábam. Azóta se láttam ehhez fogható hajat. Ha leeresztette, teljesen elfedte alakját. Minden porcikája tökéletes volt, de másként, mint a görög istenszobroké. Nem volt benne semmi szűzies. Mintha csak a babiloni buja Asztarte öltött volna testet. A derekát csaknem átértem két kezemmel. Kerek csípője lustán ringott, telt mellei az égnek meredtek. Dús szája vérző húsú seb, néha gyönyört, máskor halált ígér. A szeme sötét, mint az éj, amelybe belevesztek a csillagok. És mégis, mélyen izzott, akár a gyehenna. Bőre frissen öntött bronzként csillogott. Már mondtam egyszer Helvetia kapcsán, hogy egy férfi képtelen leírni azt, akit igazán szeret. Ez Selomitra is igaz. De én mindig így fogom őt látni, ahogy akkor a szobába lépett. Végigmért bennünket. Először a részeg rómait. A kövér zsidót. Utolsónak engem. Legtovább rajtam időzött a szeme. Mintha ellágyult volna egy pillanatra. Aztán megváltozott. Iszonyat költözött a tekintetébe.

– Őt viszem – mondtam. – Nem! – Selomit hangja úgy csattant, mint a korbács. – A légionárius szólt először. Talpra állította a részeg rómait. Támogatni kellett, nehogy elessen. A légionárius bárgyún vigyorgott. Fogalma sem volt, mi történik vele. Természetesen vártam. Mindenki mást visszautasítottam, azért, hogy megkaphassak egy nőt, aki mással hál. Vártam, hogy sorra kerüljek, miután a római beléöntötte magját. A Sátán elvette büszkeségemet. Mikor végre meghallottam, hogy a római lebotorkál, félrelöktem, és felrohantam a lépcsőn. Selomit kitakart testtel feküdt az ágyon. Az a hülye túl részeg lehetett. Kudarcának nyoma ott csillogott Selomit bronzbarna hasán és combján. A légionárius nehéz izzadtságszaga olcsó illatszerrel keveredett. A lány úgy nézett rám, mintha kísértetet látna. – Nem! – mondta eltökélten. – Te nem. Soha. Bárki más igen, de te nem. Ez kiváltság, barátom! Büszke lehetsz rá. Elmondhatod: „Nézzetek rám! Én vagyok az egyetlen ember Galileában, aki nem hált Selomittal.” Döbbenten bámultam rá. Remegtem a vágytól. – De.. .de én nem kívánom ezt a kiváltságot – nyögtem ki végül. Aztán visszatért a humorom. —. Különben tévedsz. Legalábbis ketten vagyunk. – Óóó – gúnyolódott –, és ki a másik boldog kiválasztott? – Talán elfelejtetted Jesuát? – mosolyogtam. Fúriaként pattant föl az ágyról. Nekem ugrott, és megpróbálta kikaparni a szememet. Minden erőmre szükségem volt, hogy lefogjam. Elkaptam a kezét, és lenyomtam az ágyra. A szeme úgy világított, mint a farkasé éjjel a sötétben. Percekig meredtünk lihegve egymásra. Aztán elhomályosult a tűz a tekintetében. Mosolygott. De ettől a mosolytól a hideg futkározott a hátamon. – Hagyj békén – suttogta rekedten. – Győztél. Feladom, Nathan… – Honnan tudod a nevem? – csodálkoztam. – Az az én titkom – felelte. – Légy szíves, engedj el. Kérlek. Megtettem, amire kért. Ahogy elengedtem, villámgyors mozdulattal a párnája alá nyúlt, és egy tőrt kapott elő. Hegyét könnyedén a torkomnak nyomta. Keményen nekidőltem. Azonnal visszahúzta. – Igen – bólintott komolyan. – Ugye szeretnéd? De tudom, van valami, amit nem tennél meg soha. Saját maga ellen fordította a tőrt. A pengét mélyen a húsába vágta. Azt hittem, sose áll meg. A sebből szivárogni kezdett a vér. – Selomit! – ordítottam. Aztán abbahagyta. Révetegen nézett vissza rám. Nem mertem elkapni a kezét, féltem, hogy még mélyebbre döfi magába a kést. – Ketten – mormolta –, gondolj csak bele, ketten is megtennék érted. Ezt akarod? Az isteni Helvetia és egy kurva! Balladákat írnak majd rólad, Nathan. Ma Tibériásban, holnap Caesareában, holnapután Jeruzsálemben. Híres leszel! Nathan bar Jehuda, akinek szerelméért megölik magukat a nők. Egy római patrícius lánya, és egy mocskos, zsidó szajha. Össze akarod kötni Helvetia nevét az enyémmel? Föltápászkodtam az ágyról. Egész testemben remegtem a kudarctól. A szememet elfutotta a könny. – Miért? – kérdeztem. – Mert ugyanúgy nézel ki, mint ő. Annyira hasonlítotok, hogy nem tudlak megkülönböztetni benneteket. Ez árulás lenne, és én nem fogom elárulni őt. Egy szőrös, bűzlő csirkefogó bármikor használhat engem. Nem számít. Semmi se számít, amíg én kimaradok

belőle. Ugye megérted? – Igen – feleltem. Nem hazudtam neki. Aztán elindultam. Fáradtnak és öregnek éreztem magamat. – Nathan! – szólt utánam. Megfordultam. Láttam, hogy sír. – Te… te nem vagy jó, ugye? – suttogta kétségbeesetten. – Úgy értem, nem vagy olyan, mint ő. Az ő arcát és alakját viseled. A szemét, a száját, még… még a hangját is. De nem vagy túl jó, igaz? Mert azt nem tudnám elviselni. Ez túl sok lenne. Akkor inkább… Láttam, hogy a keze ismét a kés nyelére fonódik. Felkiáltottam. – Selomit! – Benne rezgett minden fájdalmam, szomorúságom. – Nem tudnám elviselni, ha te is jó volnál – nézett a szemembe. – Közületek egy apránként öl meg, de kettő… Elmosolyodtam. A torkom tele volt epével, de sikerült. – Nem, Selomit. Nem vagyok jó.

X. fejezet Másnap, hogy apám kedvenc mondását idézzem, legfeljebb arra voltam jó, hogy összekötözve egy gödörbe dobjanak, és hagyjanak üvölteni. Céltalanul tébláboltam, sehogy sem találtam a helyem. Tisztán láttam, milyen csapdába estem, és mégsem voltam képes hátat fordítani az egésznek. A halhatatlan Ovidius Nasónak van erre egy sora: „Láttam és helyeseltem a jobbat. A rosszabbat követem.” így jártam én is. Ezért nem tudtam Selomitot kivetni a szívemből. Elhatároztam, hogy megmentem ettől a gyalázatos élettől, hitvesemmé teszem… Őt, aki megszökött férjétől. Aki tolvajjá tette szegény Jehudát, hogy ki tudja tartani római kedvesét. Aki, miután elhagyták, természetes hajlamának engedve, végül szajha lett. És én, szamár, noha Rómában igazán megtanulhattam, milyen reménytelen vállalkozás kihúzni valakit a mocsokból, most arra készültem, hogy megváltsam őt. Megráztam a fejem. Hirtelen ráébredtem, mennyire ostoba vagyok. Nem ez a megoldás! Le kell feküdni vele, csömörig élvezni használt kurvahúsát. És azután… Lehunytam a szemem. De Selomit helyett Helvetia jelent meg előttem. Lehajtotta fejét, mint Alexandriában, amikor azzal tréfáltam, hogy meglátogatom azt az egyiptomi lányt. Belém hasított a fájdalom. Össze kellett szorítanom a fogam, nehogy felkiáltsak. – Nem – mondtam magam elé –, nem. Soha. Más nőt soha. Visszamegyek az esszénusok közé, és szerzetes leszek. Csak a te emlékeddel a szívemben szállók a sírba, Helvetia… Ekkor megszólalt bennem egy hang. Kegyetlen volt, érzéketlen és igaz. – És Lydia? – kérdeztem magamtól gúnyosan. – És Caenis? És Eunice, meg a többi szolgálólány, akiknek a nevére sem emlékszel, és arcuk összekeveredik emlékeid tavában? Amíg élt, bárkivel megcsaltad, most mitől lettél ennyire finnyás? Nem bírtam tovább elviselni a dolgot. Kinyitottam a szemem. Jehuda ish Kriot állt előttem, testvérem a fájdalomban, ahogyan magát nevezte, ő volt a legutolsó ember a földön, akit ebben a percben látni kívántam. Mert bármit is tett vele Selomit, vele legalább… Elfordultam tőle, és kibámultam az ablakon. Ekkor láttam meg a közeledő légionáriusokat. Nem voltak még egy szakasznyian sem, talán ha húszan lehettek. Egy tizedes vezette őket. Zászlójukon láttam, hogy a sebastei cohorsból valók. Valami baljós előérzet rántotta össze a gyomromat. Addigra Róma meghódította az egész világot. De ahhoz gyenge volt, hogy meg is tartsa. Ezért az egyetlen megoldást választotta: oszd meg, és uralkodj. Ebben az időben, Tiberius császár uralkodásának tizenharmadik évében, Szíria provincia egész területén csupán egyetlen itáliai cohors tartózkodott. A többi csapatot a provincia népeiből toborozták, kivéve természetesen a zsidókat, akik, mivel vallási okokból nem voltak hajlandók istenként tisztelni a császárt, és nem hajoltak meg a légiók sasai előtt, adófizetés fejében mentesültek a katonai szolgálat alól.

Ez azt jelentette, hogy a római helyőrségeket Júdeában görögökkel, edomitákkal, és afrii a legrosszabb, szamaritánusokkal töltötték fel. Ezek a népek mind esküdt ellenségeink. Különösen hívatlan vendégeink a sebastei cohorsból. Sebaste ugyanis az ősi város, Samaria helyén épült, amelyet még Nagy Heródes romboltatott le. Lakosai engesztelhetetlenül gyűlöltek bennünket. Ahogy csörömpölve közeledtek felénk, Jehudára pillantottam. Az arca teljesen eltorzult. Orrcimpái kitágultak, és a halántéka fölött rángatózni kezdett egy ér. Szemét elfutotta a vér. – Rómaiak. – Olyan halkan ejtette ezt a szót, mint valami trágárságot. – Nem azok – vágtam rá –, csak… – Szamaritánusok. Tudom – felelte. – De a légiók fegyverzetét viselik. El tudsz képzelni ennél undorítóbb dolgot, uram? – Nem. Lehunyta szemét, és átszellemülten mormolta: – Add, Istenem, hogy megérjem a napot, amikor eljön a Messiás! Hadd lehessek akkor mellette, hogy együtt pusztítsuk az ellenségeinket! Bár csak. – Hallgass! – förmedtem rá. – Mindjárt ideérnek! Amikor a házunkhoz értek, a tizedes üdvözlésre lendítette karját, majd hozzám fordult: – Ugye, te ben Mattathias unokaöccse vagy? – A nagybátyám nevének görög változatát használta, ezért én is görögül válaszoltam. – Igen, az a tisztesség ért. – Valóban az – váltott át nyilvánvaló megkönnyebbüléssel anyanyelvére –, nincs kitűnőbb ember Galileában Hezron Mattathiasnál. De én hozzád jöttem, Nathanaios Ieudas fia, nem a nagybátyádhoz… – Miről van szó? – kérdeztem. A vízvezetékre mutatott. – Arról. – Az a mi földünkön épült– feleltem nyugodtan–, sőt a víz is a mi tavunkból származik… – Nem, nem – vágott a szavamba –, ne érts félre, Nathanaios! Jogod volt felépíteni, és még csak nem is adóról van szó. Egy kéréssel küldtek tehozzád. De fel kell keresned a prokurátort Caesareában. Meglepődtem. – Megkérdezhetném, hogy miért? – Segítened kéne. A cohorsunk főmérnöke súlyosan megbetegedett. Csak egy hajszálon függ az élete. Ráadásul épp most, amikor a prokurátor azt tervezte, hogy új vízvezetéket építtet Jeruzsálemnek… Most igazán megdöbbentem. Pilátust annyira megrendítette volna caesareai kudarca, hogy a kegyeinket keresi? Ish Kriotra néztem. Figyelmeztetőleg megrázta fejét. Ekkor jöttem rá, hogy ő is ért görögül. – Ezért akar Pilátus beszélni veled – folytatta a tizedes. – A vízvezeték híre elterjedt egész Galileában. Megnézhetném? Parancsom van, hogy jelentést tegyek róla. Lefegyverzően udvarias volt. Csakhogy hiába utasítottam volna el kérését. Nem volt hatalmam hozzá. – Természetesen – feleltem. – És mit mondjak a prokurátornak, mikor keresed föl? Gyorsan döntöttem. – Holnapután. De attól tartok, képességeim legfeljebb az ehhez hasonló szerény munkákhoz elegendők… – Az elv ugyanaz – válaszolt a tizedes. – És ez a vízvezeték már több mint egy hónapja táplálja a környék birtokait. Jeruzsálemben rengeteg munkás és pénz áll majd rendelkezésedre. Könnyen lehet, hogy halhatatlan emlékművet emelsz magadnak. – Vagy Pilátusnak – mondtam szárazon. – Ő osztozni akar veled! – nevetett a tizedes. – Azt üzeni, hogy bronzba véseti a nevedet

az akvadukt legfeltűnőbb helyén. És most nézzük meg ezt, ha nincs ellenedre. – A házam a tiéd— hajoltam meg udvariasan előtte. Miután a tizedes megtekintette a vízvezetéket, elvonult embereivel. Amikor végre eltűntek, Jehudához fordultam: – Nos, mit szólsz? De mielőtt bármit felelhetett volna, megszólalt egy hang a hátunk mögött. – Salem alechem! Megfordultam, és döbbenten láttam, ki áll mögöttünk. Úgy látszik, a mai a meglepetések napja volt. Az a kövér férfi köszönt ránk, akivel Nikos bordélyában találkoztam. – Beszélhetnék veled? – fordult hozzám. – Természetesen. – Mit akartak tőled a rómaiak? – kérdezte kíváncsian. Elmondtam neki. Megcsillant a szeme. – Kérdezhetnék tőled valamit, uram? – morogta. – De kérlek, ne sértődj meg miatta. Bólintottam. – Kedveled a rómaiakat? – Nem. – Igazat beszélsz? – Ne légy ostoba! – szakította félbe Jehuda. – Az előző prokurátor húszezer sestertiust tűzött ki a fejére. – Miért? – kérdezte az idegen. Jehuda kérdőleg nézett rám. – Mondd meg neki – egyeztem bele. – Megszöktette a helytartó testőrparancsnokának leányát – mondta ish Kriot. A jövevény felröhögött. – Ezt szeretem! Stílusosan álltái bosszút rajtuk! Végre nemcsak ők hágják meg a mi lányainkat. Itt a kezem. Hidegen mértem végig. – A feleségemről beszélsz. A halott feleségemről… – Akit meggy aláztak és megöltek a rómaiak – fejezte be helyettem Jehuda. A jövevény lehajtotta busa fejét. Vastag szemöldöke alól pislogott. – Sajnálom, uram – mondta csaknem gyengéden. -Nem tudhattam. – Jól van, felejtsük el – legyintettem. Láttam rajta, hogy valamin töri a fejét. – De ha ő is római volt, akkor nem értem… – Rómában történt a dolog – válaszolt helyettem Jehuda –, miután Tiberius kiűzte népünket a városból. A rómaiaknak nem tetszett, hogy egy zsidóhoz ment feleségül, ráadásul a mi szertartásunk szerint. Ezért aztán… Nem tudom, miért van, hogy ha leegyszerűsítik az igazságot, az a legnagyobb hazugságnál is rosszabb. Amit ish Kriot mondott, nem volt igazság nélkül való, és mégis… A jövevény tekintete ravaszul megvillant. – És persze a feleséged gyilkosai ma is vidáman élnek… – Nem ölték meg – mondtam csendesen. – Öngyilkos lett. – Azért, amit vele tettek – tette hozzá Jehuda. – Ez nem ugyanaz? – kuncogott a jövevény. – Vagy nem akarsz rajtuk bosszút állni? – De igen. – Hidegvérű vagy. Tudsz görögül is. És ha jól hallottam, a minap – elharapta a szót, mert hirtelen észrevette Jehuda mohón figyelő, apró szemeit, úgyhogy óvatosabban folytatta –, azon a helyen saját nyelvén beszéltél a légionáriussal. Igaz? – Beszélek latinul. Néhány évig Rómában éltem. – Mondd, uram, nem akarsz Caesareába vagy Tiberiásba költözni? Minden költségedet álmám, beleértve persze a különleges kívánságaidat is.

– És mit kérsz cserébe? – Hogy tartsd nyitva a füled. A megfelelő emberekkel barátkozz. Ha leborotválnád a hajad és a szakálladat… – Évekig így jártam – mosolyogtam. – De a Tóra azt mondja… – Hogy Izrael istenéért hozott minden áldozat – szavalta a jövevény lelkesen – kedves az ő szemei előtt. – Akkor – kérdeztem gonoszul –, ha leborotválom a fürtjeimét, és római kurvákkal hentergek Caesareában, Istennek tetsző áldozatot hozok? – Igen! – vágta rá a jövevény. – Mondd, uram, hallottál már a zelótákról? Most tényleg sikerült megdöbbentenie. – Akkor te…? – Engem Zélóta Simonnak neveznek. Ismersz minket, tudod, miért harcolunk. – Igen – feleltem. Izraelben egyedül a zelóták harcoltak a rómaiak ellen. A nép csak sicariusoknak, azaz brigantik-nak nevezte őket. De az az igazság, hogy csak a rómaiakat és talpnyalóikat ölték meg. Elfogott az izgalom. És a kétség. A félelem. – Mennyivel jobb lenne – lelkesedett Simon –, ha tudnám, mikor küldik ki a cohorsokat, mikor a lovasságot, akár csak egy szakaszt… – Vagy mikor megy körútra a római adószedő? – vágtam közbe szárazon. – Igen! – felelte Simon. – A mi verejtékünk árán gazdagodnak meg. Miért ne adnánk oda azoknak, akiket a rómaiak tettek özvegyekké és árvákká? Vajon rablás visszavenni, ami a miénk? – Hallgass rá, uram! – szólt közbe Jehuda ish Kriot. – A vízvezeték-építés kiváló ürügy, hogy körülszimatolhass. – Gondolkoznom kell – válaszoltam lassan. – Ha a nagybátyám azt hiszi, hogy megint elzüllöttem, biztosan összetörik a szíve. A másik: valóban bíztok-e bennem? Az anyám Boethus lány, zelóta! Első unokatestvére József ben Kajafás, a főpap. Félig Boethus vagyok én is, és ezekről a Boethusokról ti ezt éneklitek: „Jaj nekem, a Boethus ház miatt, jaj nekem a cselszövésük miatt, Jaj nekem, Annas háza miatt, jaj nekem a pusmogásuk miatt…” Simon elmosolyodott. – A férfi az apja házából származik, és te Mattathia vagy, uram. Ez a család még nem termett árulót! – Isten óvjon, nehogy én legyek az első! – sóhajtottam. – Csatlakozz hozzánk! – vágta rá Simon. Nem feleltem. A szívem mélyén nyugtalan voltam. Tudtam, hogy ez a helyzet jóval bonyolultabb, mint ahogy a zelóta hiszi. Nem igaz, hogy az egyik oldalon állnak a jók, és a másikon a rosszak. – Holnap – mondtam sokára –, holnap napnyugtakor gyere vissza. Akkor megmondom, hogyan döntöttem. Simon alaposan végigmért. Gyanakvás költözött apró szemeibe. – Úgy lesz uram, holnap visszajövök. Több kérdésben is döntenem kellett. Elsőnek mindjárt itt volt Selomit. Nem várhattam senkitől, hogy segítsen nekem. És ha mégis ésszerű tanácsot kapnék valakitől, biztosan nem hallgatnék rá. Ennyire már ismertem magamat. De ugyanilyen gondot jelentett, építsek-e vízvezetéket Pilátusnak, vagy hogy csatlakozzak-e a zelótákhoz. Mert ha Pilátus komolyan meg akarná nyerni a nép kegyét, akkor egyszerűbb lenne egy új, nagyméretű zsinagógát építtetni, és felajánlani azt Jeruzsálem városának. Vagy még ennyi sem kell! Elég, ha naponta megjelenik a Templomban, és áldozatot mutat be a láthatatlan és kiismerhetetlen Isten előtt. Egész Izrael a dicséretét zengte volna. De tiszta, hideg vizet ajánlani, hogy fürödhessünk? Mit mondanának erre az én istenhittől

megrészegült honfitársaim? – „Víííz? Minek? Meginni? Elpusztultak volna a szőlőskertek? Mosakodni? De. hiszen mi mosakszunk! Minden étkezés előtt kezet mosunk, a Törvény parancsa szerint. Hogy micsoda? A testünket? Nos, mondjuk kéthetente egyszer, ha elég meleg az idő. Ennyi bőven elég” -jelentették ki önelégülten. A nagybátyám biztosan prüszkölne az ötlet hallatán: „Sem az epéjüket, sem a mézüket.” Apám valószínűleg addig filozofálna, csűrné-csavarná a dolgot, amíg végül maga sem tudná, mi a véleménye. És Jesua? Ki tudja, mit mondana egy galileai ács fia, aki még életében nem járt tíz mérföldnél távolabb a szülőfalujától. Egyedül kellett döntenem. És én Rómára gondoltam, ahol az emberek fél életüket a fürdőkben töltik, ahol bátran végigcsókolhatod kedvesed legrejtettebb hajlatait, Rómában, ahol még a plebs szagától is ritkán facsarodik el az orrod. Jeruzsálemnek, a száraz és kiégett Jeruzsálemnek vízre volt szüksége. Ostobaság lenne csupán azért visszautasítani, mert a rómaiaktól kapjuk. Sokkal nehezebb arról határozni, hogy a zelótákhoz szegődjek-e. Habár gyűlöltem a rómaiakat, lassan abba az életkorba értem, amikor az ember már tudomásul veszi a tényeket. És láttam, hogy hazámat leginkább azok veszélyeztetik, akik a legforróbban szeretik. Sokkal inkább, mint kompromisszumokra mindig kész, higgadtabb fiai vagy akár az ellenségei. Én jártam Rómában, nem áltathatom magamat, mint a Zélóta Simon. Tudom, hogy Izrael sohasem győzheti le a birodalmat. És nem hiszek az esszénusoknak sem, hogy egyszer majd eljön a Seregek Ura, és megszabadítja népünket. Nem. Túl sokszor hívtam Ót nagy keserűségemben. Ismerem a könyörgésre felelő végtelen csendet. Tudom, hogy magukra hagyja az ártatlanokat, engedi őket elpusztulni, ahogyan Helvetia is. Túl sokat kér az, aki arról beszél, hogy higgyek Istenben, és imádjam őt. Ilyenkor mindig a halott Helvetiát látom a medencében. Nem úgy érzem, ha hinnék Istenben, akkor talán a Sátánt imádnám. És abban sem hiszek, hogy eljön a Messiás, és megszabadítja népemet. Sőt a saját érdekében, remélem, sohasem jön el. Mert ha a rómaiak elfogják, biztosan felhúzzák az első fára, mint valami tolvajt. Ezért mondtam nemet Simonnak a következő estén. Hitetlenkedve nézett rám. – És miért nem, uram? – Mert nem győzhetünk. A naplemente vörösre festette apró szemeit. De csak annyit mondott: – Ahogyan akarod, uram. Megfordult, és otthagyott. Csak későn jöttem rá, hogy egy zelóta csak ellenséget és barátot ismer. Ha nem vagy a barátja, akkor az ellensége lettél. És az ellenségeiknek nem lehet más a sorsa, csak a halál. Másnap elmentem Kapernaumba. De képtelen voltam átlépni a bordély küszöbét. Összevissza kószáltam a városban, hátha véletlenül találkozom vele. Aztán eszembe jutott, amit a nagybátyám mesélt, hogy Selomit mindig Jesuát lesi, amikor az feljön Kapernaumba, hogy meglátogassa barátját, Simont, akit hatalmas termete miatt Kefának, azaz sziklának becéznek. Ezért a Genezáret-tóhoz mentem, ahol Zebedeus fiai halásztak. Egy partra húzott csónak orrában ülve figyeltem, ahogy Simon és András a hálókat javítják. Valamivel távolabb tőlük János, Zebedeus fia, a sekély vízben állva szigonnyal próbált halászni. Ahogy figyeltem, hirtelen magam előtt láttam a barátomat, Andrait, amint fél szívvel hárítja a hálómat és szigonyom csapásait, az őrjöngő tömeg üvöltése közben, a római arénában. Andrait, akit nagyon szerettem, és akit meg kellett ölnöm, hogy megmentsem az életemet és Helvetiát. Ahogy visszagondoltam erre, lehajtottam a fejemet, és sírni kezdtem. – Mi van, Nathan? – kérdezte Simon, és odajött hozzám.

– Semmi – morogtam –, csak… De nem jutottam tovább, mert megláttam Józsefet, Jézus legfiatalabb öccsét, amint lélekszakadva futott felénk a homokban. Felálltam. – Az a kurva! – ordította. – Ribancl Ó, Nathan, én… – sírva rogyott össze, és a homokot ütötte mindkét kezével. Lehajoltam hozzá. – Hol van? Nem volt rá szükség, hogy nevet mondjon. – Ott hátul – lihegte. – A főtéren. Egy sereg gladiátor kocsihajtó van vele, meg páran a sebastei cohorsból. Ré… részeg. A köpenyükön dobálják az égbe. Amikor felrepül, látni lehet… látni lehet… – Mit? – kérdezte János. – Mindent! – zokogta József. Akkor döbbentem rá, hogy ő is szereti. – Ezt meg kell nézni! – nevetett János. – Nem – mondtam keményen. – Ti itt maradtok. Valószínűleg baj lesz. Most add ide a szigonyodat… – Miiit? – nézett értetlenül János. – Jól hallottad. A szigonyodat, János! És te, Simon, adj egy kisebb hálót! Az ott jó lesz… – Mit akarsz csinálni? – kérdezte András. – Megleckéztetem azokat a disznókat – feleltem. – És ehhez nincs másra szükségem. Maradjatok itt. Ha öten megyünk, abból vérfürdő lesz. – De hogyan képzeled, Nathan? – vágott közbe Simon. – Hiszen hálóval és szigonnyal, csak… – Halat lehet fogni. De én most emberre megyek velük. Amikor a térre értem, még mindig ott voltak. És mondjuk ki őszintén, Selomit élvezte legjobban a dolgot. Valahányszor a magasba repült, felfedve gyönyörű csípőjét és hajlékony combjait, nagyokat nevetett. Elborította agyamat a düh. Ő a férjéé! Az enyém! És én… Szegény bolond voltam, aki tátott szájjal bámulta, hogy egy házasságtörő asszony, egy utolsó kurva hogyan szórakozik. A tömeg erősen megoszlott. Néhányan örültek az előadásnak, mások megbotránkoztak ezen a szemérmetlenségen. ők voltak többségben. Úgy döntöttem, megragadom az alkalmat. Biztosra vehettem, hogy mellém állnak. De rögtön belém hasított: milyen jogon hajszolnám ezeket a szerencsétleneket egy vérfürdőbe? Aztán fél pillanat alatt eldőlt az egész. – Kurvák és tolvajok! – kiáltotta egy öregember az indulattól reszkető hangon. – Szentségtörők! Babilon lányainak szutyongatói! Odalépett az egyik légionáriushoz, és rángatni kezdte. Az egy kézmozdulattal a földre taszította. A tömeg fel-üvöltött. A légionáriusok azonnal előrántották kardjukat. A galileaiak sikoltozva menekültek. A légionáriusok utánuk vetették magukat. Az öregembert csak az utolsó percben sikerült félrehúznom. – Menj haza, atyám – mondtam neki –, az Örökkévaló majd megbünteti őket… – Nem, nem – sírta –, azt én már sose érem meg… Megmarkoltam a szigonyomat. – Akkor nyisd ki a szemed, atyám! A sebasteiek visszajöttek. Láttam, nincs vér a pengéjükön. Megkönnyebbültem. Nevetgéltek. Kiléptem a tér közepére. Megálltunk egymással szemben. Elég furcsa látványt nyújthattam, hálóval és szigonnyal a kezemben. – Kutyák vagytok vagy férfiak? – kiáltottam rájuk. -Ha férfiak, kihívlak benneteket… Az arcomon éreztem Selomit égető pillantását. – Lépjen elő a legjobb harcos közületek! – üvöltöttem. – Akármilyen fegyverzetben. Álljon ki velem, életre-halálra! Csak azt kérem, ne gyalázzátok meg a testem, hogyha

veszítenék… – És ha győzöl? – röhögött fel egy hatalmas termetű gót. – Akkor mi legyen, Makkabeus? – Békében elmegyek, és magammal viszem ezt az asszonyt. Ismeritek a harc törvényeit! – Miért mennék veled? – nyafogott Selomit. – Én itt nagyon jól érzem magam, te csámpás, zsidó féreg… – Ha mégis győzne – vihogott az egyik sebastei –, és az éjszakát Selomittal tölti, reggelre egy deka hús se marad rajta. Na, mit gondoltok, fiúk, hagyjuk, hogy Thor elevenen felfalja? – Rendben! – ordították kórusban a többiek. – Vágja le ő, úgyis gladiátor volt. Hátrább léptem. Ledobtam magamról a ruhát. Teljesen meztelenül álltam előttük. Selomit tekintete végigsiklott a testemen. A szeme kitágult, és az ajkába harapott. Csak később jöttem rá, hogy Jézust látta bennem. Lehajoltam a hálóért és a szigonyért. A légionáriusok most döbbentek rá, hogy Thor talán mégse végez olyan könnyen velem. – Egy retiárius – hebegte a gladiátor –, egy zsidó retiárius! Az istenekre, ki hallott ilyet… – Na, most láthattok is! – feleltem, és csaknem belevágtam a szigonyt a szemébe. Alig sikerült félrekapnia a fejét. Hátraugrott, aztán ordítva nekem rontott. Egy gyors oldallépéssel kitértem előle. Úgy játszottam vele, mint az artisták a bikával a krétai arénában. Az utolsó pillanatban mindig kikerültem csillogó pengéjét. Szemem sarkából láttam, Selomit az összes ujját a szájába tömi, hogy ne üvöltsön a félelemtől. Nem fogta fel, milyen egyenlőtlen a küzdelem. Már az első percben megölhettem volna a gladiátort. De meg akartam alázni, mielőtt meghal. Csontig téptem az arcát szigonyom hegyével. Átmetszettem kardot forgató karjának izmait. Láttam az állati rettegést a szemében. Aztán hátraléptem, mint a bikaölők a halálos döfés előtt. – Ismerd el, hogy veszítettél – kiáltottam –, és megkímélem az életed! – Nem! – bömbölte, és támadásra lendült. Felemeltem a hálót, és meglendítettem a kezemet. A háló szétterült a levegőben. Thor pontosan belerohant. Megdermedt a halálfélelemtől, majd üvöltve megpróbálta letépni magáról a köteleket. Ezt a pillanatot használtam ki, hogy a szigony nyelével a földre döntsem. Elvágódott a porban. Azonnal ráugrottam, és előrántottam a tőrömet. De az utolsó másodpercben mégis megállt a kezem. Nem szeretek ölni. – Nos, Selomit – fordultam a lányhoz –, leszúrjam ezt a disznót? Nem felelt. És nem is láttam sehol. Rosszat sejtve megfordultam, de akkor már késő volt. Abban a szempillantásban ütött le egy hatalmas kővel. Arra tértem magamhoz, hogy pokolian fáj a fejem. Megtapogattam. Csupa vér voltam. – Odanézzetek! – kiáltott az egyik katona. – A fickó túlélte! Na, mit csináljunk vele? – Akasszuk fel a golyóinál fogva egy fára, és hagyjuk megrohadni – javasolta Thor barátian. – Pörköljük meg lassú tűzön! – rikkantotta valaki más. – Kenjük be mézzel, és kötözzük egy hangyaboly fölé! – Nem! – Megismertem kedvesem hangját. – Én voltam a győztes, tehát ő az enyém. Én szabom ki a büntetését. Mi a véleményetek, fiúk? – Helyes! Helyes! – nevettek. – Hadd döntsön a kis Selom! – Ez az! – bőgte az egyik sebastei –, hacsak nem akarja a fickót halálra kefélni. – Ezt én is vállalnám! – ordította egy másik katona. – Én is! Én is! – üvöltöttek mindannyian. Kinyitottam a szemem. A lányra kacsintottam. – Rajta, Selomit! Most végezhetsz egy egész légióval. Visszamosolygott rám. Voltam már csatában, küzdöttem életre-halálra a római arénában, de sose láttam ilyen kegyetlenséget, mint ami ebben a mosolyban tükröződött. – Fiúk – mondta kéjesen –, ez zsidó. Tudjátok, mit mond a Törvény? „Istentől elátkozott

az, akit felakasztanak.” – Várt egy pillanatig, hogy a légionáriusok megemészthessék a hallottakat. – Feszítsük keresztre! Thor megrázta a fejét. – Túl sokáig tart. Szívós a kis vakarcs. Talán négy napig is húzza. És nekünk még ma lejár a kimenőnk… – Majd én fogok őrködni – suttogta a lány. – Te pedig küldd hozzám azokat, akiknek holnap lesz kimenőjük. Ha tényleg olyan szívós, még végig is nézheti… – Hadászra! – nevetett az egyik sebastei –, nem rossz ötlet! Keresztre húzzuk annál az ültetvénynél, Migdal-Nunajában. – Jó – zúgták a többiek. – Kötözd meg, Philip. Ennél a halálnemnél nincs rosszabb. Még a máglyahalál sem az. A lassú tűzön legfeljebb egy óráig szenved az áldozat, de lehet, hogy hamarább megfojtja a füst. Minden tortúrát úgy terveztek, hogy az ember a fájdalom szüneteiben bevallja azt, amit kínzói hallani akarnak. De a keresztre feszítés során nincs még egy perc enyhület sem. Én tudom, mert engem keresztre feszítettek. Végigrugdaltak a városból kivezető úton. Természetesen ez nem ment minden feltűnés nélkül. A tömegben ott volt András, Simon, Jákob és János, meg még vagy egy tucatnyian, akik ismertek. Senki sem mozdult. Talán egyedül János akart a segítségemre sietni, mert láttam, hogy arca elsötétül a haragtól. De idejében rákiáltottam: – Menj a nagybátyámhoz! Mondd meg neki. Nem folytathattam tovább, mert egyik fogvatartóm szájon vágott, és elterültem a porban. János így is megértette, mit akarok, mert azonnal rohanni kezdett Názáret felé, hogy értesítse a nagybátyámat. Azonban hiába reméltem, hogy Hezron bácsi segíthet. Ugyan rögtön elindult, amint hírét vette letartóztatásomnak, de Caesarea felé, ahol a helytartó, Poncius Pilátus székelt. Ez teljesen logikus volt. Csakhogy engem a katonák pont az ellenkező irányba, Migdal-Nunaja felé vonszoltak, amit persze János elfelejtett megemlíteni. Így aztán Selomit nemes barátainak volt ideje, hogy keresztre feszíthessenek. Az úton végig a lányt figyeltem. Reméltem, a könyörületnek legalább egy szikráját felfedezem a szemében. Hiába. Csak nevetett szenvedésemen. Valami szerelmes dalocskát dúdolt, és az út szélén nyíló vadrózsákból szedett csokrot magának. Ekkor döbbentem rá, hogy ez a gyönyörű, vad teremtés – megőrült. X alakú keresztet ácsoltak – ez a legmegbízhatóbb forma, mivel mindkét szára a földbe van ásva, nemcsak az egyik, mint a hagyományosnak –, ami arra vallott, hogy járatosak a dologban; és erre kötöztek fel szétfeszített lábbal. Thor levette széles, réz veretes övét, és odanyújtotta az egyik légionáriusnak. Ő maga nem tudta volna használni, mert megbénítottam a karját. – Ide – mondta –, ezzel üsd a mocskot! Minden harmadik ütésedet mérd a lábai közé! Gyógyítsd ki végleg a kis Selom iránti gerjedelméből! De ekkor Selomit felállt, és szembefordult velük. – Nem – mondta nyugodtan –, ő az enyém. Én akarom megkínozni. – Hogyan? – morogta Thor. – Ezzel? – és a rózsavesszőkre mutatott, amelyeket a lány az út mentén szedett, mialatt engem a pribékjei Migdal-Nunaja felé vonszoltak. – Miért ne? – kérdezett vissza Selomit. Aztán könnyedén arcon legyintett a rózsával, egyszer, kétszer, egészen addig, míg a szirmai leperegtek lábam elé a porba. – Hadészra! – horkant fel Thor, de ekkor meglátta, hogy az arcom csupa vér. Elbűvölve nézték a lány pajkosán csapkodó kezét: olyan önfeledten gyötört, ahogy a kölyökmacska játszik az elfogott egérrel. És valahányszor az arcomba csapott a rózsaág, a tövisek véresre szaggattak.

– Nem-leszel – kántálta Selomit ütéseivel egyazon ritmusra – ugyanolyan-mint-ő-soha többé. Nem fogsz-úgy-kinézni – mint Jézus. Nem leszel-olyan, mint ő-akit-szeretek-sohasoha-soha-mint-a-csodás-csodás-Jézus a szerelmem-soha…. – Ó, Selom, Jupiter szerelmére – mondta az egyik légionárius –, későre jár, és félek, hogy el kell indulnunk, mielőtt sikerülne az első üvöltést kicsalnod belőle. Engedd, hogy… – Nem! – felelte határozottan a lány. Azután álmosan végigmérte. – Akarod látni, hogyan veszti el a fejét? – Igen! – kiáltották mindannyian. – Ez az… Selomit egy táncos lépést tett hátrafelé, kihúzta magát, majd egy mozdulattal szétpattintotta a ruháját elöl összefogó bronzkapcsot. Selyeminge lecsúszott válláról, leomlott keskeny csípőjén. Ott állt előttem, anyaszült meztelen. – Plútóra – mondta az egyik légionárius –, hát nem megmondtam nektek? Halálra gyötri a nyomorultat. Selomit lassú léptekkel közeledett felém, míg már csak néhány ujjnyira volt tőlem. Olyan közel, hogy tisztán éreztem testének illatát. Tudtam, igaza van: perceken belül megtébolyodok. Lábujjhegyre ágaskodott: szomjas ajka az enyémet kereste. A kereszt elég alacsony volt ahhoz hogy megtehesse. Nem voltam már szerelméért epedő félszűz fiúka, csókoltak engem már hivatásosok is. De mind ez ideig fogalmam sem volt róla, milyen az, ha a lényem, a tudatom, az akaratom és a büszkeségem szétolvad egy csókban, és elfolyik belőlem, forrón-nedvesen-édesen-vadul és lágyan, a szám valamennyi pórusán keresztül. A számban, fogaim közt kalandozó nyelve maga volt a paradicsomi kígyó, csókjában az Éden és a Pokol mélysége egyesült. Nagy, forró húsevő virágként tapadt az ajkamra, és lassan kiszívta belőlem a lelket. Azután megmozdult, és testével egyre szorosabban simult hozzám, míg teljesen össze nem tapadtunk. Aprókat vonaglott, selymesen lüktető bőrével cirógatott, amíg minden idegszálam sikítani kezdett: éreztem, még egy perc, és nem bírom tovább, elárasztom a combját, a hasát, az ölét, a figyelő légionáriusok kaján örömére. De mégis megmenekültem ettől a szégyentől. Az arcomon forró könnycseppet éreztem, az ajka fájdalmasan vonaglott. Sírt. Szája szorosan az enyémre tapadt, miközben ezt suttogta: – Ó, Jézus! Jézus! Szerelmem, életem! Kiszabadítottam a számat, és a szeme közé néztem: – Ha az ő helyettesítésére használod a testem, megöllek, még ha a Pokolból kell is ezért visszajönnöm. Csodálkozva nézett vissza rám. A szeme távoli tűzben ragyogott. Feketesörényes feje maga volt az éj. Az ajka ismét lecsapott rám. Szólni akartam, de már nem volt rá időm. Fogával vadul az ajkamba harapott, és ugyanakkor keze lecsapott oda, ahol az ember egyszerre a legerősebb és a leggyengébb. Körmét és fogait egyszerre éreztem. Testem görcsbe rándult a kíntól. Felüvöltöttem. – Tégy úgy, mintha elájulnál – suttogta. Túlbecsült. Nem kellett megjátszanom semmit. Mire magamhoz tértem, már egyedül voltam. Valahol a tudatom mélyén még visszhangzó a légionáriusok érdes röhögése és Selomit csengő éneke. Leszállt az est. Az árnyak lassan mindent körülfontak. Iszonyú üvöltés szaggatta szét a csendet. Mintha pokolbeli elkárhozott lelkek sikoltoznának. Rögtön ráismertem. Aki egyszer is hallotta, nem felejtheti el többé. A szerencsétlen migdal-nunajai Mária kószált a közelben. Feltámadt bennem a remény. Mária ugyan őrült, de végtelenül jó szíve van. Az erdőn talált sebesült állatokat, a fészkükből kiesett madarakat mindig hazavitte, és ápolta őket. Ha valahogy magamra tudom vonni a figyelmét, talán segít nekem. Ez az egyetlen esélyem. Kétségbeesetten kiáltozni kezdtem. – Mária! Mária! Csakhamar megzörrent mellettem a bozót. Mária óvatosan közeledett felém, minden

pillanatban készen arra, hogy sarkon forduljon, és visszameneküljön a fák közé. Hatalmas szemei világítottak a sötétben. – Mária – mormoltam –, oldozd el a köteleimet! Hallod? Szerezz valahonnan egy kést… De nem is figyelt rám. Csak térdre esett előttem, és imára kulcsolta kezeit. – Áldj meg, uram, Jesua! – könyörgött. Megpróbáltam értelmesen beszélni vele. Nem vagyok Jesua. Én én vagyok. Nemsokára elkalandozott a figyelme. Aztán felállt, és otthagyott. A kötelek mélyen a húsomba vágtak. Nem éreztem a karomat. A keresztre feszített embernek először a végtagjai halnak el. Láttam olyan áldozatot, aki még élt, amikor a kezei már rothadni kezdtek. Egész éjjel eszméletlen voltam. Megfeszítettem a hasizmaimat, nehogy megereszkedjenek a beleim. Ha az ember már nem tudja többé visszatartani a székletét, elveszett. Az ürülékszagra megjelennek a legyek. Némelyek úgy tartják, hogy a legyek okozzák az áldozat halálát. Nem tudom. De bizonyosan azok őrjítenek meg. Az orrodba, a szádba másznak. Képtelenség elhajtani őket. Tehetetlenül lógsz, a torkod kiszárad, lábszáradon véres vizelet csorog. Azért imádkozol, hogy meghaljál végre, és mindegyre késik a megváltó pillanat. Megint elájultam. Arra tértem magamhoz, hogy a szemembe süt a nap. Megfeszítettem a testemet, és megpróbáltam elfordítani a fejemet… Ott állt előttem Selomit. Rongyokban lógott a ruhája. Szemei alatt hatalmas karikák, a szája egyetlen vérző seb. Torkán és mellein cafatokban lógott a bőr. Tekintete kimondhatatlanul keserű volt. Közelebb lépett. Legalább húsz férfi verejtékének és magjának összekeveredett szagát éreztem rajta. Öklendezni kezdtem. Kiszabadította görcsösen vonagló testemet. A földre zuhantam. Dörzsölni kezdte elkékült végtagjaimat. Zsibongva tért vissza karomba az élet. – Nem tudtam előbb jönni – sírta –, nem tudtam, Nathan! Bezártak a barakkjukba. Rájöttek, hogy ide akarok jönni. Azt hitték…van…van valami közöttünk… – Miért, nincs? – kérdeztem. – Ó, istenem! – zokogta –, tudod jól, hogy én… – Hogy te? – Semmi – suttogta. – Én…én egy utolsó kurva vagyok… nem…nem lennék méltó egy… én…én…mindegyikkel lefeküdtem, Nathan. Némelyikkel kétszer, háromszor is, míg ki nem döglöttek. Folyton itattak, de kiköptem a bort. Amikor már mind elaludtak, kiszöktem a táborból, és… – És? – kérdeztem. – Tudsz járni? – mondta válasz helyett. – Gyere, felsegítelek. Jó, ez az! Még egy lépés! Istenem! O, Nathan, Nathan, én… – Köszönöm – morogtam. – Mit köszönsz, Nathan? Végül is, én… – Hogy végre megjegyezted a nevemet. Hogy nem hívsz Jesuának… – Őóóó! – sóhajtotta.– Ne kínozz! így is kettészakítjátok a szívemet… Támogatnia kellett, nehogy összeessek. Átöleltem a vállát, és így botladoztunk az erdei ösvényen. Meztelen testünk egymáshoz tapadt. Habár félholt voltam, érintésétől a vér gyorsabban kezdett lüktetni ereimben. Megszorítottam a karját, és szembefordultam vele. Összekapcsolódott a tekintetünk. Szomjas ajkunk talán hajszálnyira lehetett egymástól. Ekkor bukkant fel a sűrűből a Zélóta Simon. Egész éjjel engem keresett. Amikor megismert, előhúzta tőrét és nekem rontott. A pengét kis híján tövig vágta védtelen oldalamba. De Selomitnak az utolsó pillanatban valahogy sikerült félrerántania. A tőr megcsúszott a bordáimon, és csak a húsomból tépett ki egy darabot, ahelyett, hogy átütötte volna a szívemet.

A lány az iszonyattól tágra nyílt szemmel meredt felhasított oldalamra. Sikoltozni kezdett. Valószínűleg ez mentette meg az életemet. Simon sarkon fordult, és elmenekült. Selomit üvöltésére segítségünkre siettek a közeli házakból. Én addigra ismét az ájulás határán voltam. Az utolsó, amire emlékszem, hogy Selomit kétségbeesetten tördeli a kezét, és a testemre borulva imádkozik: – Istenem, ha megmented, ha meghagyod az életét, én megváltozom! Otthagyom ezt a bűnös életet. Én…én… örökké szeretem… Vagy talán azt mondta, szeretlek? Túl kábult voltam, hogy biztos lehessek benne. Pedig a különbség óriási. Ahhoz mindenesetre elég nagy, hogy tönkretegye az életemet.

XI. fejezet A nagybátyám házában tértem magamhoz. Selomit az ágyam szélén ült, és engem figyelt. A szemében furcsa fény ragyogott, amilyenhez hasonlót csak… Nem, ez nem igaz. Azt akartam mondani, hogy ilyen fényt csak Helvetia szemében láttam. De semmi értelme összehasonlítani őket. Helvetia az Helvetia, és Selomit az Selomit. Nincs közös vonásuk. Kivéve, hogy mindketten összetörték a szívemet. Selomit már átöltözött. Durva vászonruha volt rajta, melyet valószínűleg a nagybátyám egyik szolgálójától kapott. Démoni sörényét lágy kontyba tűzte. Arcáról lemosta a festéket. Már nem volt többé Asztarté. Elhasznált szajhából egy csapásra tizenkilenc éves, eleven lánnyá változott. Most tisztának, szépnek, szűziesnek láttam. A fájdalomtól összefacsarodott a szívem. Könny cseppek gördültek végig az arcomon. Abban a pillanatban mellettem termett. Letérdelt, két kezébe fogta az arcomat, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. – Nathan! – suttogta rekedten. – Mi baj? Nagyon fáj? Kérsz valamit? Nem feleltem, csak megráztam a fejem. De nem Hitt nekem. Közelebb hajolt. – Mondd meg I Lehunytam a szemem. – Én… – nyöszörögtem –, én… – Igen? – Ó, Selom! Annyira szeretlek! Elengedett, majd lágyan végigsimított a hajamon. Az ágy szélére térdelt. Szeme megtelt könnyel. Duzzadt ajka finoman remegett. Aztán kitört belőle a zokogás. Még sosem láttam senkit ennyire sírni. – Selom – próbáltam vigasztami –, kedvesem, szerelmem… Összerándult, mintha ostorral végigvágtak volna rajta. – Nem! – zokogta. – Nem vagyok rá méltó! Nem kellene.. .nem lenne szabad azt mondanod… – Mit? – kérdeztem. – Hogy…hogy szeretsz. Nem szabad, Nathan! Megszorítottam a kezét. – Miért nem? – Mert nem lehet! Nem kellene a szívedet egy szuka elé dobni! – Ne mondd ezt! – tört ki belőlem az indulat. – Nem volt rá módod, hogy másként élj! De most én… – Nathan, ne légy gyerek! – vágott közbe durván. -Igenis, megvolt minden lehetőségem. Jó családból származom. A férjem a …legjobb…a legkedvesebb ember a világon. De untatott. Istenem, mennyire untam magamat mellette! Szükségem volt Antoniusra. Értsd meg, nekem kell ez a mocsok! Én szeretem ezt az életet, ó, Nathan, Nathan, te édes, átkozott bolond, én kurvának születtem! – Senki sem született annak – feleltem fáradtan. – Selom, amit én ajánlok neked…

– Sivatagi délibáb. Hiába látja a vándor az oázist, sohasem ihat a vizéből. – Szóval, nem szeretsz – mondtam keserűen. Nemet intett a fejével. – Nem, Nathan – válaszolt csendesen. – Nagyon is szeretlek. Csodálkozva néztem rá. – Ha nem szeretnélek, akkor kézen fognálak, te bolond – mondta keserűen –, és a világ végéig is elmennék veled! Tetőtől talpig csókokkal fürösztenélek, éjjel-nappal becéznélek. Hát nem veszed észre, hogy ha csak rád pillantok, rögtön elolvadok? Édes szerelmem, Nathan bar Jehuda, Jeshua ha Nocri… – Micsoda? – kiáltottam fel kétségbeesetten. Azt hiszem, közel lehettem a megőrüléshez. – Ti ketten egyek vagytok – suttogta. – Egymás tükörképei. Téged őrülten kívánlak, míg ő angyali szépségű, mint aki nem is e világról való. Szeretnék letérdelni elé, és imádni őt. Egyszer már megtettem… – És? – kérdeztem izgalomtól érdes hangon. Válaszul ismét sírni kezdett. – Egy test és egy lélek vagytok! – zokogta kétségbeesetten. – Néha őt is úgy kívánom, ahogy téged mindig kívánlak. Az első pillanatban beléd szerettem, amikor megláttalak. Rögtön rájöttem, hogy te nem lehetsz ő. Sokáig követtelek. Amikor megfordultál, elfutottam. Még aznap, amikor megjöttél. – Folytasd – kértem. Ez már túl sok volt. Hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magamat. – És néha te leszel isteni szépségű. Mint mikor felkötöttek a keresztre. Tudod…tudod, miért csináltam ezt, Nathan? – Mit? – Hogy leütöttelek. Meg kellett tennem. Ha megölöd Thort, rögtön felkoncolnak. Egy lyukas garast sem ér a szavuk. És azért mondtam, hogy feszítsenek meg, mert csak így nyerhettem elég időt. Különben nem tudtam volna segíteni. Amikor ott lógtál a kereszten, olyan voltál, amilyen Jézus lenni szokott. És én… – Őrült vagy – morogtam. – Igazad van. Megveszek érted, és mégsem engedem, hogy hozzám érj. És ha meglátom őt… – Selom! – Rögtön térdre esek. Mintha megnyílna az ég, és megszólalnának a szeráfok trombitái. Míg te… – Míg én? – Téged is szeretlek. Bátor vagy, vidám és lovagias. Ha nem ahhoz a vén emberhez adnak feleségül…én…én… hozzád hűséges lettem volna, Nathan! Ó, igen, az lennék! Az lennék! Az… – Selom, ne csináld ezt! – könyörögtem. – Kérlek, ne sírj! Kérlek! – De most már mit adhatnék neked? A használt, mocskos… – Selom, nem hiszem, hogy… – Ez az igazság! Nathan… – Mondd! – Szeretnélek megcsókolni, ő egyszer megcsókolt, és… – Jézus? – Igen. Leborultam elé az utcán, de ő magához emelt, és megcsókolta a homlokomat. Ó, Nathan! Rettenetesen szeretnélek megcsókolni! – Őt vagy engem? – kérdeztem keserűen. – Mindkettőtöket. De most csak téged. Úgy, mintha még lány volnék.. .tiszta. És te a jegyesem volnál. így még senki se csókolt meg. Édesen, lágyan, forrón, reszketőn…és…és… – Finoman – mondtam ki, amit ő nem mert. – Gyere ide… Megcsókoltam. Abban a percben úgy éreztem, ő a jövendőbelim. Szűzi és ártatlan. Azt hiszem, ő is megérezte. Hozzám bújt, és zokogott, zokogott, míg a nagybátyám be nem

rontott a szobába. Kezében lovaglókorbács suhogott. Selomitet a hajánál fogva a földre rántotta, azután végigvágott rajta. Az első csapás a lány arcát érte. Selomit felsikoltott, és arca elé kapta a kezét. De Hezron bácsi a dühtől vakon ütötte, egészen addig, míg Selomit nyüszítve össze nem kuporodott. A korbács szétszaggatta testén a ruhát. A csapások nyomán szivárogni kezdett a vér. Közéjük vetettem magam, és odébblöktem a nagybátyámat: – Hagyd abba! – üvöltöttem. – ő mentette meg az életemet! Az erőfeszítéstől kinyílt a sebem. Lerogytam a földre. Selomit odakúszott hozzám, és átölelte a fejemet. Bácsikám tekintete kitisztult. Lehajolt értem. De ekkor Selomit Hezron bácsi övéhez kapott, és kirántotta belőle a tőrt. Nagybátyám hátraugrott, mert biztosra vette, hogy a lány rá akar támadni. De tévedett… Selomit magasra emelte a gonoszul csillogó pengét. Hegyét egy végtelennek tűnő pillanatig a szívének irányozta. Hangtalanul mozgott az ajka. Aztán megmozdult a keze. Ha Hezron bácsi az utolsó másodpercben el nem kapja a csuklóját, magába döfi a tőrt. Hatalmas termetű nagybátyámnak össze kellett szednie minden erejét, hogy kicsavarja a kezéből a fegyvert. Lihegve meredtek egymásra. Aztán Selomit hirtelen lerogyott az ágyra és sírni kezdett. – Haldoklik! – zokogta –, pedig én megmentettem. Ha meghal, én megölöm magam. Ma. Holnap. Holnapután. Mindegy. Nem vigyázhat rám egész nap. Nem tudok nélküle érni és nem is akarok. Nagybátyám döbbenten nézett a lányra. Azután rám és vissza Selomitra. Felsóhajtott. – Lányom, én…én…ó, Istenem! Gyengéden felemelt, és az ágyra fektetett. Egymásba helyezte a kezünket. Majd sarkon fordult, és kiment a szobából. Nem hallatszott más, csak Selomit szűnni nem akaró zokogása. Azt hiszem, Jézus mentette meg az életemet. Amikor meghallotta, mi történt velem, azonnal átjött hozzánk. Széttépte ruhámat, és újrakötözte a sebet. Nem csinált semmi különöset, és mégis, az addig csillapíthatatlannak tűnő vérzés lassan abbamaradt. Ezután Selomit gondjaira bízott. Végül megmaradtam, bár gyengébb voltam, mint egy szerelmes lány sóhaja. És másnap megérkezett a birtokunkra egy római centuria. Egy egész század. Azért jöttek, hogy letartóztassanak, mert nem tartottam meg az ígéretemet, és nem jelentem meg Pilátus előtt. A nagybátyám persze nem találkozhatott a helytartóval. Pilátust nem zavarta a magányos zsidó panasza. Hezron bácsi csak annyit tehetett, hogy megkereste Telemarchost, azt a tizedest, aki annak idején megvizsgálta a vízvezetéket. Telemarchos utánanézett a dolognak, és azt mondta a nagybátyámnak, hogy ők nem adtak parancsot a letartóztatásomra. Azt tanácsolta neki, menjen vissza Kapernaumba, és kérdezősködjön ott. Most pedig itt volt a századdal. A centurio a katonák felé fordult, és elkiáltotta magát: – Telemarchos! A tizedes kilépett a sorból és tisztelgett: – Parancsára, uram! – Te, ugye, ismered látásból Ieudas Nathanaeust? -kérdezte a centurio. – Igen,uram! – felelteTelemarchos. – Akkor velem jössz. Az öreg esküszik rá, hogy az unokaöccse súlyosan megsebesült. Valami gyilkossági kísérlet. De tudod, hogy milyen, minden hájjal megkent gazfickók ezek. Lehet, hogy a barátunk egyszerűen csak nem akar a helytartó elé járulni. Úgy hogy meg akarom nézni, van-e egyáltalán sebesült a házban, és ha igen, Nathanaeus-e az. – Parancsára, uram! – hajtotta meg fejét a tizedes. Beléptek a szobába. A centurio az ágy végében kuporgó

Selomithoz fordult. A lány szeme kitágult a rémülettől. – Emeld fel a ruháját, látni akarom a sebet! Selomit engedelmeskedett. Az oldalam még mindig szivárgott. A kötésen nagy, vörös folt terjengett. – Hmmmm – mondta a centurio –, bárki csinálta is, nem tréfált. Csak arra lennék kíváncsi, miért tehették? – Nem lehet, hogy a vízvezeték miatt támadták meg, uram? – vetette közbe Telemarchos. – Miféle vízvezeték? – nézett csodálkozva a centurio. – Hát az, amit a helytartó akar vele építtetni. Ez a fickó kiváló építész. Ha a zelóták neszét vették, hogy nekünk dolgozik, akkor… – Óóóó! – zokogott fel Selomit. A centurio odafordult hozzá. – Miért sírsz? – A…a zelóták, uram! – nyöszörögte. – Ó, uram! Vigyék el innen! Rejtsék el, könyörgök! – Plútóra, mit fecseg ez a lány összevissza? – horkant fel a centurio. – A zelóták! Soha…soha sem adják fel, uram! – dadogta Selomit. – Legközelebb biztosan végeznek vele. ők voltak. Igen! A Zélóta Simon szúrta le! Vele voltam. Láttam… A centurio nem felelt. Arca elkomorult. – Hívd a hordszékvivőket, Telemarchos – mondta megadóan –, a lánynak igaza van. A zelóták sosem adják fel. Legjobb lesz, ha a fiatalembert magunkkal visszük, különben lehet, hogy sosem jut a helytartó elé. Ezek a gazfickók mindenütt ott vannak. És Telemarchos… – Igen, uram? – Hozd a lányt is. ő látta a tettest. Helyezd őt is védőőrizet alá. Átkozottul csinos a kicsike! Kár lenne hagyni, hogy kibelezzék… Tudod, ezt teszik azokkal a nőkkel, akik nem utasítanak el bennünket. Telemarchos Selomitra nézett. Ekkor pillantott rá először. És, ha lenne igazság az égben, akkor ott helyben rászakadt volna a mennyezet arra a görög disznóra! Neveltetésemből fakadóan nem hiszek a csodákban. Tudom, jobban mondva görögöktől tanult észjárásom tudja, hogy a természet törvényei megváltoztathatatlanok, akár van Isten, akár nincs. Ám az igazi csoda volt, hogy túléltem az utat Názárettől Caesareáig a tűző napon. Selomit velem maradhatott. A rómaiak sajátos logikája ugyan azt diktálta volna, hogy a helytartósági palota alatti pincebörtönökben helyezzék biztonságba, mégsem tették. A centurio rábízta az egész ügyet Telemarchosra, mivel ő tudott legtöbbet az eset körülményeiről. A tizedes pedig, mire Caesareába értünk, akár a fejét is odaadta volna Selomitért. De ő mértéktartó volt. Csupán annyit kért, és azt is térdre borulva, imára kulcsolt kezekkel könyörögve, hogy velem maradhasson. Pilátus még aznap éjjel szemügyre vett. Én persze nem voltam magamnál. Selomit később elmesélte, Pilátus nagyon közel hajolt hozzám, és percekig lélegzetvisszafojtva figyelte arcvonásaimat, mintha nem akarna hinni a szemének. Aztán felegyenesedett. – Megesküdnék rá, hogy ezt a fickót láttam már valahol – morogta. Két nap múlva, mikor már magamhoz tértem, és a fájdalmaim is enyhültek valamelyest, egy ismeretlen férfi lépett a szobámba. – Mi az ördögöt keresel itt? – förmedtem rá arámul, de csodálkozó tekintetén láttam, egy szót sem ért abból, amit mondok. Megismételtem a kérdést görögül is. Kecses biccentéssel jelezte, most már érti a szavaimat. Közelebb lépett, és könnyedén a vállamra ejtette hófehér kezét. – Őexcellenciája, a helytartó küldött, uram. Az ő borbélya vagyok – selypegte. – Megparancsolta, hogy borotváljalak meg, és vágjam le a hajadat. – Még mit nem! – hördültem fel. – Megborotválni? – Igen, uram – gügyögött tovább –, ugyanis a gazdám úgy hiszi, látott már valahol, de a

szakállad miatt nem biztos benne. Kérlek, uram… a gazdám nagyon dühös lesz, ha nem borotvállak meg, és… és rettenetes a haragja. Félek tőle. Emlékeztem, hogy Pilátus Rómában kifejezetten kedvelt. Úgy gondoltam, semmi baj sem lehet belőle, ha felfedem előtte kilétemet. És persze nem voltam abban a helyzetben, hogy ellenállhassak. – Jól van – suttogtam –, vágj bele, villámkezű… – Ó, ez jó! – tapsikolt örömében –, villámkezű, a legnemesebb urak borbélya! – Nekilátott, miközben tovább csivitelt. – A gazdám megparancsolta, azonnal jelentsem, ha elkészültem. Már nagyon kíváncsi rád. És az asszonyom úgyszintén. Ő talán még jobban szeretné tudni, ki vagy valójában, mint uram, a helytartó. Telemarchos tizedes, a testőrség tagja azt meséli, hogy a zelóták megpróbáltak megölni, mert te vagy az egyetlen ember Galileában, aki képes vízvezetéket építeni… – Nem egészen így volt – vágtam közbe, csak azért, hogy bosszantsam. – És Selom is belekeveredett – mutattam a lányra. A borbély úgy mérte végig, mint egy kosár kukacot. Finom orrcimpái megremegtek az undortól. – Valóban? – prüszkölte. – Ízlések és pofonok, ugyebár. .. Lenne szíves erre fordítani az arcát, uram? Nagyon ügyes volt. Amíg lágy kezeivel az arcomat szappanozta, azt hiszem, elszundítottam egy kicsit. Arra tértem magamhoz, hogy olvatag pillantásokat vet rám. – Nos – krákogtam zavartan –, mit fogsz mondani őexcellenciájának, Poncius Pilátusnak, és az isteni Claudia Proculának? – Hogy te vagy a legszebb férfi a világon! – sóhajtott a borbély. Selomitból kitört a nevetés. Hozzávágtam a párnám, és ráförmedtem a borbélyra: – Takarodj! Mikor Pilátus és Claudia lejöttek a szobámba, már egy órája ébren voltam. Selomit borban áztatott süteménnyel etetett, énekelt, és néha körbecsodált: – Ó, Nathan – búgta szerelmesen –, olyan gyönyörű vagy. Mármint így, szakáll nélkül. Biztos, hogy nem vagy lány? – Próbáljuk ki – motyogtam de ennél nemigen voltam többre képes. A szobába lépve, Pilátus felnevetett: – Ez az! – mondta száraz, sziszegő hangon. – Jupiterre! Ez Caius Nathanaeus teljes életnagyságában! Elvigyorodtam. Legalábbis ezt akartam, de csak egy félénk mosolyra telt tőlem. – Üdvözöllek, Lucius Pontius! – suttogtam. – Ne beszélj! – vágott közbe élesen Claudia. Akkor láttam őt először. Előrejött, és leült az ágyam szélére. – Add ide a csészét – mondta Selomitnak –, majd én etetem. Elmehetsz. Szólok, ha megint szükség lesz rád. Poncius Pilátus közelebb húzott egy széket, és leült rá. – Ő nem rabszolga, drágám – kuncogott. – Akkor kicsoda? – kérdezte Claudia. Selomit fekete szeme szikrákat szórt. De nem mondott semmit. – Azt hiszem, drágám, Nathanaeus kedvese – felelte Pilátus. – Rosszul gondolod – préseltem ki magamból nehezen. – Ugyan, Nathanaeus, barátok között vagy! – csóválta fejét Pilátus. – Kérdezd meg őt – legyintettem. Claudia elmosolyodott. Angyali mosolya volt. Tiszta, édes és ártatlan. A legmegdöbbentőbb helyzetekben is ilyen maradt. – Én megkérdezem – nézett a szemembe. – Érdekel. – Majd Selomithoz fordult: – Ki

vagy? Selomit lustán felemelte szempilláit. Tekintetében a pokol tüze lobogott. – Kurva – felelte tompa, veszélyesen nyugodt hangon. – A legrosszabb egész Galileában. Vagy a legjobb. Nézőpont kérdése. Tisztán és folyékonyán beszélt görögül. Az adecapolisi cohors csaknem minden katonája görög. És Selomitnak legalább akkora forgalma volt, mint Boethus nagyapám pénzváltó irodájának, Jeruzsálemben. – Biztosíthatlak, drágám, hogy a legjobb – akadályozta meg Pilátus a vihar kitörését. Csak ekkor vettem észre, Claudia milyen tekintettel bámulja a lányt. Megilletődés és csodálat keveredett benne. – Poncius! – jelentette ki határozottan –, nyittass neki egy szobát mellettünk! Pilátus felvonta szemöldökét. Nyilvánvaló volt, hogy Claudia kérése teljesen elbűvöli. – Minek, drágám, ha szabad kérdeznem? – Hogy tanuljak tőle! – vágta rá Claudia. – Oh, drágám, hát nem veszed észre, milyen páratlan lehetőség! A harag hirtelen eltűnt Selomit szeméből. Nevetni kezdett. – Mondhatom, asszonyom, te igazán játékos kedvű lány lehetsz! – kacagott gonoszul. – És mire akarod, hogy megtanítsalak? – Mindenre! – örvendezett Claudia. – Hogyan tehetünk egy férfit érzékei rabjává, eszelőssé, és a rabszolgánkká. Selomit kedvesen rákacsintott. – Megteszek minden tőlem telhetőt, asszonyom – válaszolta. Elválaszthatatlan barátnők lettek. Bár kétlem, hogy Selomit igazából bármire megtaníthatta volna Claudiát, mármint a dolog technikai részén kívül. Egy nő vagy már születése pillanatában tudja, vagy sosem fogja elsajátítani. Viszont Selomit rengeteget tanult Claudiától. Többé már nem látszott kurvának. Nem festette erősen magát, csak egy árnyalatnyit hangsúlyozta a szemét. Az öltözködése is sokkal kifinomultabb lett. Megtanulta, milyen ékszereket viseljen, és valami halvány, rafinált illat lengte körül. Jóval visszafogottabban viselkedett. Többé nem érezte üldözött vadnak magát. Előbukkant természetes kedvessége. A beszéde is megváltozott, eltanulta Claudia klasszikus görög kiejtését, ami furcsa módon áttevődött az anyanyelvére, valami elbűvölő ízt adva neki. Reménykedni, álmodozni kezdett. A férje jóval idősebb, mint ő, talán meghal, vagy válólevelet ad neki. És akkor, Isten előtt is az enyém lehet. Ha akarja, pillanatnyi habozás nélkül elveszem. De ott volt Telemarchos. És Claudia. Betegségem hat héten keresztül az ágyamhoz szögezett. Ezalatt Telemarchos mindent elkövetett, hogy megnyerje Selomit szívét, és persze, mellékesen, eltávolítsa a legfőbb akadályt Claudia útjából. Erre úrnője jóvoltából bőven akadt lehetősége. Volt annyi esze, hogy ne hazudjon. Előbb vagy utóbb minden hazugság kiderül, és a visszájára fordul. Telemarchos rögtön bevallotta Selomitnak, hogy sohasem veheti el, mert nős. – De – fűzte tovább ravaszul a szót –, azért biztosan jobban ereznéd magad egy rózsával futtatott házikóban, ahol egy készséges szolgáló lesi a parancsaidat, mint Nikosz bordélyában. A lehetőségeim szerények, de… A tizedes csinos férfi volt, könnyed és vidám. És kézzelfogható dolgokat ajánlott. Az én terveim, hogy Selomit valamikor a feleségem lesz, az álmok távoli ködébe vesztek. – És Nathan? – dadogta szédülten Selomit. Hónapokkal később, amikor egymás karjaiban feküdtünk a júdeai sivatagban, és Selomit elmondta nekem a történetet, dühömet és féltékenységemet elnyomta Tele-marchos eszessége iránt érzett csodálatom. Ahelyett, hogy szidott volna, az egekig magasztalt.

– Nathan nagy ember, Selom – mondta lehajtott fejjel. – Egyszer még híres lesz. Valójában már most is az. Ismered a családját? Anyai ágon Júdea legelőkelőbb famíliájának sarja. A Boethus-házból származik. Apai ágon, mint tudod, Mattathias-vér folyik az ereiben. Szegény drágám… – Igen? – suttogta Selomit. – Tényleg azt hiszed – nézett a szemébe Telemarchos –, hogy jogod van tönkretenni az életét? – Tönkretenni? – kérdezte könnybe lábadt szemmel Selomit. – Hogyan? – És ha sosem tudsz feleségül menni hozzá? – vágta rá kegyetlenül Telemarchos –, mi lesz, ha a férjed nem ad válólevelet? Neki meg kell nősülnie. Családjának utolsó sarja. Tartozik ezzel az apjának. Mit csinálsz, ha egy napon hazaállít az arájával? El tudnád viselni, hogy a gyerekeid nem örökölhetik a nevét? Mit csinálsz, ha kedvesed a lakodalmi sátor alatt menyasszonya ujjara húzza a gyűrűt… – Elvágom a torkomat – motyogta Selomit. Néhány perc alatt összeomlott minden álma. – Ugyan, Selom, ne légy ostoba! Figyelj rám! Tegyük fel, egy csoda folytán megvalósulnak az álmaid: a férjed kitöri a nyakát, vagy válólevelet ad, és elküld magától. De gondoltál-e arra, hogy mindez a lehetőség, ami most Nathan előtt áll, rögtön megszűnik, ha elvesz feleségül? Téged Beth Aniától, Caesareán át, Kapernaumig mindenki ismer. Ha összeházasodtok, a nagybátyja azonnal kidobja. És az apja, aki ad beth din, a kis szanhedrin alelnöke, arra kényszerülne, hogy kitagadja. Ezt te sem akarhatod. És milyen jövő várja, ha az emberek ujjal mutogatnak rá, és így suttognak majd a háta mögött: Selom a felesége! Selom, a kurva! – Ó, Telemarchos! – zokogta Selomit. Ő a karjába vette, és lágyan megcsókolta. – Gyere velem, Selom – suttogta. – Szökjünk meg… De Selomit kiszabadította magát az öleléséből. – Nem! – hüppögte – Nathanhoz megyek, és elmondom neki… – Mit? – kérdezte Telemarchos. – Ó, nem tudom! – kiáltotta Selomit, és elmenekült. De engem nem mert megkeresni. Claudiához rohant kétségeivel. Bízott benne, és a tanácsát kérte. Hogy milyet kapott, azt sejthetjük. Amíg én betegen feküdtem, elfogták a Zélota Simont. Pilátus elé vitték. A prokurátor éppen aznap kapta kézhez a tervrajzaimat, és úgy határozott, örömet szerez nekem. Addigra már tudtam sétálgatni, de Pilátus inkább gyaloghintót küldetett értem, nehogy megerőltessem magam, így érkeztem meg a tanácsterembe. Simon a prokurátor széke előtt állt. őrei gúzsba kötötték, haja csapzottan lógott, arca feldagadt az ütésektől. Pokolian makacs volt, szaga betöltötte a levegőt. Égő szemeivel sarokba szorított vadkanként meredt rám. Orra remegett a félelemtől. – Nos, kedves Caius Nathanaeus – mondta könnyedén Pilátus –, mit csináljak ezzel a ronda vadállattal? Talán megfeszíthetném az ablakod alatt. Élvezhetnéd az üvöltését. – És az átkaimat! – sziszegte Simon. Szerencséjére Pilátus egy szót sem értett arámul. Simonra néztem, és megsajnáltam. Én tudtam, mit jelent, ha megfeszítenek valakit. Meg valahogy csodáltam is a zelótákat öngyilkos harcukért. Bár csaknem megölt, nem éreztem iránta haragot. Csak azt tette, amit a kötelességérzete diktált. Aztán eszembe jutott, hogyan menthetném meg az életét. A rómaiakat csak a politikai okból elkövetett bűntettek érdekelték. A többivel nem törődtek. Ha Simon azért szúrt le, mert meg akarta akadályozni a vízvezeték elkészülését, akkor halálra ítélik, ha azonban csak azért támadt rám, mert…

– Szerintem nyugodtan szabadon engedheted, Pilátus – mondtam lassan és tagoltan görögül, mivel tudtam, hogy Simon ért egy keveset ezen a nyelven. – Micsoda? – hördült fel Pilátus. – Úgy érted… – Hogy nem bűnös abban, amivel vádolod. Igaz, meg akart ölni, de senki sem kérdezte tőlem még, miért… – Mire gondolsz? – vonta össze Pilátus a szemöldökét. Elmosolyodtam. – Három nappal azelőtt Simon és én összetalálkoztunk Nikos bordélyában – kezdtem vidáman. – Láttad Selomot, igaz? A fickó azonnal lángra lobbant iránta… – És? – kérdezte Pilátus gyanakodva. – A nők ízléséről felesleges vitatkozni, ő engem választott. Pilátus felkacagott. – Ezért akart lemészárolni? Meghajoltam. – Igazán kitűnő indíték. Vagy te nem így látod, prokurátor? Különösen, ha figyelembe vesszük a körülményeket. Amikor másodszor találkoztunk, éppen a fák közül látott kijönni bennünket, amiből arra következtethetett… – Hogy megint későn érkezett! – rázkódott a nevetéstől Pilátus. – Vulcanusra, ez óriási! – A zelótához fordult. – Ide figyelj, én szabadon engedlek, mert Nathanaeus ezt akarja. De ígérd meg, hogy ezután nem törsz az életére! Simon rám vetette égő tekintetét. – Jól értem, Nathan? Tényleg szabadon akarsz bocsátani? – Igen – bólintottam. – Megígéred, hogy nem próbálsz még egyszer megölni? – Hogy megöljelek? Mostantól a rabszolgád vagyok! Visszafordultam Pilátushoz. – Igaz lelkére ígéri, egy ujjal sem fog többé hozzám érni – mondtam komolyan. – Nos, hogy döntöttél, prokurátor? Pilátus megvonta vállát. – Bocsássátok szabadon! – parancsolta az őröknek, Másnap Pilátus meglátogatott a lakosztályomban. Egyedül jött, a kísérete nélkül. Azonnal a tárgyra tért. – Szeretnék valamit kérdezni tőled – vágott a közepébe. – Tényleg nincsen már szükséged erre a két őrre az ajtód előtt? Úgyis azt mondtad, hogy a nézeteltérésetek azzal a fekete fickóval, csak személyes jellegű. Egyébként Selomit képes lenne kirobbantani egy második trójai háborút. De ha a zelóták valóban nincsenek benne a dologban, talán… – Nem, nincs rájuk szükségem – feleltem, de közben arra gondoltam, honnan az ördögből tudhatnám? Simon csak egy a több száz zelóta közül. És ha felkerültem a listájukra, csak abban reménykedhetek, hogy Simon elmondja nekik a dolgot. Mindenesetre megkíséreltem nyugalmat erőltetni magamra. – Nekem Jeruzsálembe kell mennem – folytatta Pilátus. – Még ma indulok. Claudia aggódik, ő, és a híres álmai! Egyre erősködik, hogy még az ő testőrségét is vigyem magammal. Azt mondta, ha bárki megpróbálna betörni hozzá, egyszerűen rászabadítja Selomitot. Egyébként mondd csak, Caius Nathanaeus, valóban olyan szenvedélyes az a nő, ahogyan kinéz? – Szenvedélyesebb – feleltem. – Azért túlélted – nevetett fel Pilátus. Majd újra elkomorodott. – Nem hiszek az álmokban, de Claudia ugyanazt mondja, mint a kémeim. Jeruzsálem forrong. Talán egy hétig is ott kell maradnom. Vihetnék magammal másik egységet, ám nem bízom bennük. A helyi csapatokban sosem lehet bízni. Inkább a Cohors Italica élén megyek. Persze, ha nem érzed magad biztonságban, küldhetek néhány sebasteit… – Poncius – szakítottam félbe szárazon –, én zsidó vagyok, a sebasteiek meg szamaritánusok. Inkább zelótákat küldj, közöttük nagyobb biztonságban leszek. Pilátus elfíntorodott.

– Ó, a ti kis testvérháborúitok! Ha tudnád, milyen unalmasak. De igazad van, a sebasteiek tényleg megbízhatatlanok. De akkor hagyjalak minden őrizet nélkül? Nem igazán tartom jó ötletnek. Hol találok még egy mérnököt, ha elvágják a torkod? – Ne aggódj – legyintettem. – De minek mész Jeruzsálembe? – Pénzt kell szereznem. Rómától egy fillért sem remélhetek. És a ti főpapjaitok sem jobbak a császárnál. Egy lyukas garast se akarnak adni… – A vízvezetékre? Miért is adnának? A víz semmit sem ér nekik, ők nem rómaiak. De mondd azt, hogy egy új templomot akarsz építeni, amiben nem lesznek se szobrok, se faragott képek, és tetőtől talpig aranyba burkolnak! – Az egy és igaz Isten ott fönn a mennyben biztosan nem érzi hívei szagát – sóhajtott Pilátus –, de én nap mint nap találkozom velük. Ki akarom fürdetni Jeruzsálemet a koszból, és civilizálni, ha ez egyáltalán lehetséges! – Jól hallom, Pilátus? – kérdeztem csendesen. – Megtanítod őket arra, milyen szórakoztató, ha fegyvertelen foglyokat a vadállatok elé dobnak? Vagy amikor pusztán az ő mulattatásukra gyilkolják egymást a harcosok az arénában? Vagy az a civilizáció, mikor ezrek és ezrek figyelik lélegzetvisszafojtva, hogyan erőszakolják meg a tizenöt éves szüzeket a hóhérok, mielőtt kivégzik őket? És miért? Mert az apjuk egy meggondolatlan kijelentéssel illette a császárt. A ti civilizációtok csak odáig terjed, hogy törvény tiltja a szüzek kivégzését. Ezért aztán nyilvánosan erőszakolják meg őket, hogy mindenki láthassa, nem történt törvénysértés. Ettől lennétek felsőbbrendűek? Pilátus csodálkozva nézett rám. Azután bólintott. A maga különös módján becsületes volt. – Ha jól meggondolom, igazad van, Nathanaeus – felelte elgondolkozva. – Talán mi is barbárok vagyunk. Csakhogy én a mi barbárságunkat jobban szeretem. Szórakoztatóbbnak tartom. Salve, Nathanaeus! – Vale, procuratos – mondtam morcosán. – Isten veled! Ezen az estén nyugtalanul forgolódtam. Nemcsak azért, mert hiányzott ajtóm elől a két megtermett katona nyújtotta biztonság. Sehogy se értettem, hol marad Selomit ilyen sokáig. Minden este bejött, hogy elbúcsúzzon tőlem. A szerencsétlen teremtés kétségbeesetten bolyongott a palota kertjében. Telemarchos igaz és kegyetlen szavai feldúlták a lelkét. Megpróbált gondolkozni, ám túl zaklatott volt ahhoz, hogy tisztán lássa a helyzetet. Végül Claudiától kért tanácsot. A holdat vastag felhők takarták. A forró éjszaka puhán és vastagon Ölelt körül. Lámpámból kiégett az olaj. Csak a kerti medencében nyüzsgő békák kuruttyolását lehetett hallani. A koromsötét szobában az orrom hegyéig se láttam. Puha lépteket hallottam közeledni. Hirtelen kialudt a folyosó végén derengő fény. Az ajtóm megcsikordult, majd döngve becsukódott. Valaki volt a szobámban. – Selom? – kérdeztem. Senki sem felelt. Megfeszültem. Suhogást hallottam, és megmozdult körülöttem a sötétség. Csaknem felsikoltot-tam a rémülettől, amikor valami finom parfüm csapta meg az orromat. Az ő parfümje. Női illatot éreztem. Egy frissen fürdött női test illatát. Egyenesen a fürdőből jöhetett, mert az olívaolaj csaknem elnyomta bőrén az illatszer szagát. Közelebb lépett. A testéből áradó forróság fülledtté varázsolta az éjszakát. – Selom – suttogtam. De ő az ajkamra tette az ujjait. Hozzám simult. Anyaszült meztelen volt. Lágy és engedelmes. Már két éve nem háltam asszonnyal, ám a betegségem nagyon legyengített. Átölelte a nyakamat, és lágyan megcsókolt. Teste összerándult a gyönyörtől. Hosszan felsóhajtott. Nem Selomit feküdt a karomban. Tudtam. Éreztem. Ismertem Selomit csókját. Nem, nem feküdtem le vele. De a

szerelmesek sokszor egy-egy csókból, futó érintésből is megismerik egymást. A test és a lélek nem választható el egymástól. Aki mást állít, annak mocskos a fantáziája. Engem Selomit szerelme hozott vissza az életbe. Csókjaival csitított, amikor seblázban hánykolódtam, és mellém bújva melegített, ha elkékült ajkakkal vacogtam. Egy pillanat alatt rájöttem, hogy ez nem ő. Túl keskeny volt az ajka. Keskeny és kegyetlen, mint az összes fehér bőrű népnek. A bőre savanykás illatot árasztott, a mellei is aprók, mint egy alma. És mindenütt simára borotválták, amit Selomit sohasem engedett. Ellöktem magamtól. Az asztalhoz tapogatóztam, és megpróbáltam tüzet csiholni. Szikraesőt zúdítottam a kanócra. Vörösen izzott, azután kialudt. Csak ekkor jutott eszembe, hogy a lámpából kifogyott az olaj. – Az előtérben van egy lámpa. Én rejtettem el – mondta egy lágy, édes leányhang. – Várj, mindjárt behozom. Add ide a tűzszerszámot, drágám… Azonnal megismertem. Ereimben megfagyott a vér. Ha meglátják, Pilátus keresztre feszíttet. – Claudia! – nyögtem ki döbbenten. Megfordult az ajtóban, és egyenesen visszajött hozzám. Lehet, hogy látott a sötétben. Lábujjhegyre állt, és szájon csókolt. – Miért, kit vártál? – suttogta. – Vagy olyan bolond vagy, hogy észre sem vetted… – Mit? – Szeretlek – duruzsolta. – Amióta először megláttalak, én… nem számít! Add ide a tűzszerszámot, Nathan! Odaadtam. Hallottam, ahogy könnyű léptei távolodnak a folyosón. Égő lámpással a kezében tért vissza. Leeresztett haja a válláig ért. Nem volt magas, de karcsú és nyúlánk. Apró mellei hetykén meredtek az égnek. Tágra nyílt szeme sejtelmes fénnyel csillogott. Letette a lámpát az asztalra, és szembefordult velem. Be kell vallanom, nagyon megkapó látványt nyújtott. Száz nő közül kilencvennyolc jobban néz ki, ha felöltözik, ő nem. Ebben a dologban pogánynak számítok. Egy nő csak akkor érdekel, ha meztelenül sincs semmi szégyellnivalója. Helvetia. Lydia. Selomit. És most Claudia. – Nathan – lehelte –, nem akarsz megcsókolni? – Nem – dörmögtem. – Miért? – Úrnőm, Claudia… – kezdtem. Dühösen toppantott. – Ne szólíts úrnőmnek! – sziszegte. – Akkor hogyan szólítsalak? – Ahogyan akarsz, csak ne így! Találj ki valami kedveset! Nem! Inkább keress valami izgató nevet! – Mire gondolsz? Kedvesen elfintorodott. – Ringyój kurva, szajha, cemende, ócska cafat – sely-pegte a patrícius asszonyok gyermeki hanghordozásával. Elképedve bámultam rá. – Meretrice, Prostibula, Lupa, Doris, Bustuaria, Scorta Ambulatrice, Notiluca, Gallina, Foraria, Blitida, Diobolaia Quadrantaria – énekelte finom, kislányos szopránján. Tudják, mit jelentenek ezek a szavak? Nem? A római kurtizánok tizenkét osztályát jelölik, amelyek mindegyike arról a perverzióról kapta a nevét, ami a foglalkozása. Augustus unokájának még hallania sem lett volna szabad ezeket a szavakat, nemhogy azt tudni, melyik mit takar. De pontosan ismerte őket. Ó, igen, megtapasztaltam. De nem ezen az éjjelen. Ekkor még tartottam magamat. Vékony karját a nyakam köré fonta. Kislányos ajkát a szájamra tapasztotta. Forró kis

nyelvét végigfuttatta a fogsoromon. Kitéptem magam, és az ajtóra pillantottam. Felnevetett. – Miatta igazán nem kell aggódnod – kuncogta. – Ma nem jön. Sőt talán már… Ujjaimat a vállába mélyesztettem, és a szemébe néztem. – Hogy érted ezt, Claudia? – kérdeztem. Sóhajtott. – Jó. Ugyan jobban örültem volna, ha magamért szeretsz. Engedj el, Nathan! Claudia hátrált egy lépést, és lehajolt a ruhájáért. Kis tekercset húzott elő a ráncai közül. Azután visszajött hozzám, tökéletesen utánozva Selomit ringó lépteit. Elbűvölő volt. Kinyújtotta kezét, és odaadta a tekercset. Elvettem, és szétnyitottam. Még sohasem találkoztam ezzel az írással. Valószínűleg egy rabszolgával íratták. De az aláírás Selomité volt. Megismertem gyerekes betűit, egyenetlen, kusza macskakaparását. Annak idején megtanítottam, hogyan kell leírni a nevét. Elolvastam a levelet. Kedvesem! Elmegyek. Egy férfival. Nem szeretem. Téged szeretlek. De nem akarom tönkretenni az életedet. Márpedig ez történne, ha veled maradnék. Bocsáss meg, és feledd el azt, aki csak akkor szűnik meg téged szeretni, amikor örökre lehunyja a szemét. De ha a farizeusoknak van igazuk, talán még akkor sem. Örökké a tied: Selom

Azt hiszem, megpróbálta elolvasni, mielőtt átadta Claudiának, mert könnyeitől sok helyen elmaszatolódtak a betűk. Lerogytam az ágyra, és zokogtam. Egyszerűen képtelen voltam abbahagyni. Claudia leült mellém, átölelt, és bájos kis fejét a vállamra hajtotta. – Szegény Nathan! Szegény, szegény Nathan! – szipogta, mert őt is meghatotta leplezetlen fájdalmam. Ezen az éjszakán semmi sem történt. A következőn sem. És a rákövetkezőn sem. Csak a férje hazatérése előtti éjszakán lettem a szeretője. Nem vagyok vasból. Valahogy ki kellett tombolnom dühömet és fájdalmamat. Menedéket kellett találnom, ha nem akartam megőrülni. Claudia vad sikolyai, felhevült teste, tekergőző öle segített enyhíteni a kínt. Ezért kellett nekem a császár unokája. Ahogy minden más kurtizán is megfelelt volna feltehetőleg. Talán jobban.

XII. fejezet A csigasor mellett álltam, és figyeltem négy legerősebb munkásomat, amint nekifeszülnek a kötélnek. Vastag karjukon kígyóként tekeregtek az izmok, bronzbarna testük verítéktől csillogott, és a hatalmas, durván faragott kőtömb a magasba emelkedett. Egyre feljebb, feljebb, míg a vízvezeték tetejével egy szintbe nem ért. Akkor a, kőművesek magukhoz húzták a csákjáikkal, majd a helyére eresztették. Jól haladtunk. Elégedett voltam. Én irányítottam Júdea legnagyobb építkezését. A vízvezeték hossza csaknem eléri a négyszáz stádiumot, ha majd befejezzük. Betlehem mellől hoztuk a vizet, abból a tározóból, amelyet még Salamon építtetett. Már jó ideje nem láttam Claudiát, és így az a veszély sem fenyegetett, hogy feleségének örökös nyugtalansága arra kényszeríti Pilátust, hogy bérgyilkost küldjön ellenem. Szándékosan írtam ezt: „kényszeríti”. Nem hiszem, hogy Pilátust érdekelte volna, kivel szórakozik Claudia. Egészen addig nem, amíg ez további terveit nem veszélyezteti. De ha elterjed, hogy felesége, az isteni Claudia felszarvazta egy zsidóval, kénytelen lett volna megöletni. Sosem lelkesedtem a korai halálért. Ráadásul Claudia semmit sem jelentett számomra. Nem is tudom, miért kockáztattam miatta a fejemet, amikor Caesarea bármely bordélyában

találhatnék éj szakára társat. Ezen töprengtem, amikor észrevettem, hogy egy lovas tart felém. Az őrök már messze tőlem megállították. Persze Pilátus parancsára. Betegesen féltette az életemet. Amikor megjött Jeruzsálemből, nyersen közölte, hogy a lábamat sem tehetem be a Szent Városba. A szüléimet sem szabad meglátogatnom, pedig csak néhány mérföld távolságra táboroztunk a falaktól. Ráadásul újra az ajtóm elé állította a két nagydarab itáliai katonát. Ez a két izmos fickó a Cohors Italicaból állandó fejfájást okozott nekem. Mert hacsak nem voltak teljesen vakok és süketek, minden éjszaka láthatták, amint Claudia egy szál áttetsző selyembe burkolózva beoson hozzám, miután Pilátust elnyomta az álom. Tiszta szívből reméltem, hogy némák. Vagy legalábbis nem fecsegnek. Amikor eljöttem Caesareából, Pilátus továbbra is az őrizetükre bízott. Most az, amelyikük feltartóztatta a lovast, odajött hozzám, és tisztelgett. – Egy ember keres, uram – mondta. – A ruhájából ítélve a népedből való lehet, bár jobban beszél görögül, mint én. Azt mondja, uram, apád barátja. Beengedjem? – Igen – bólintottam. – De tartsd szemmel, míg kiderül, igazat beszél-e. Ez a munka nem népszerű, tudod? – Azt látom! – nevetett a tizedes. – De nem kellene aggódnod, uram! Jól helybenhagytuk a plebset, Jeruzsálemben. Megpróbáltam kitalálni, mire utalhatott, de nem kérdeztem meg tőle. Nem engedhettem közel magamhoz az alárendeltjeimet, mert csak így ébreszthettem bennük tiszteletet. Pár perc múlva ismét megjelent a tizedes, száron vezetve a látogató lovát. Csöppet sem látszott lelkesnek. Amikor megláttam, kicsoda, felpattantam, és odafutottam hozzá. Megfogtam a kezét, és megcsókoltam. Ezt látva a légionárius hátrább lépett. – Hagyj magunkra! – intettem neki. Arimátiai József leugrott lováról, és magához ölelt. – Az Úr árassza rád fényességét, és adjon békét neked. – Ámen – feleltem. – És téged is – fogadjon hasonlóan kegyelmébe, apám tisztelt barátja! Szemügyre vette tisztára borotvált arcomat. Elmosolyodtam. – Ahogy befejezem a munkát, visszatérek népem öltözködéséhez és szokásaihoz – válaszoltam kimondatlan kérdésére. – Jól van – szólt. – Nathan, engem apád küldött, hogy figyelmeztesselek. Ez az építkezés felettébb népszerűtlen Jeruzsálemben, még közöttünk is, hát még az egyszerű nép körében… Ez meglepett. Azt természetesnek vettem, hogy a farizeusok a leghatározottabban tiltakozni fognak, hiszen minden olyan változást elleneztek, amely nem szolgálta a Törvényt. Azt is tudtam, hogy a zelóták szemében sosem lehetek más, mint a rómaiak talpnyalója. De hogy a szadduceusok is felemeljék szavukat a vízvezeték építése ellen, azt sehogy sem értettem. – Jeruzsálemnek vízre van szüksége – feleltem Józsefnek. – Igazad van, Nathan – sóhajtotta. – Ez a vízvezeték áldás lesz a városnak. De mondd, történelmünk során mikor részesítették előnyben a szükségest a szent ellenében? – Nem értelek. – Hát nem tudod, honnan szerzett pénzt Pilátus ehhez az építkezéshez, fiam? – Nem. – Lefoglaltatta a Qorban-t – mondta csendesen Arimátiai József. Képtelen voltam válaszolni. A Qorban nem közönséges templomi kincs. Ezt az összeget csak a főpapok használhatják fel olyan szentségekhez, amelyekről csupán a beavatottak tudhattak. Maga a szó egyébként azt jelenti, titok. – De miért? – kérdeztem, mikor szóhoz jutottam. -Lefoglaltathatta volna a Templom kincseit. A Misna kimondja, hogy közcélokra felhasználható a Templom kincstára. – Tudom. De Pilátus ezt bizonyára nem találta elegendőnek. – Voltak zavargások? – A gyomrom összeszorult a félelemtől.

– Voltak. – József hangja megkeményedett a haragtól. – Örülök, hogy fogalmad sem volt az egészről, amikor elkezdted ezt a munkát. Mindazonáltal szeretném, ha megesküdnél erre. – Az Örökkévaló nevére esküszöm! – emeltem fel a kezemet. – De miért kérted az eskümet, uram? – Mert Jeruzsálemben vér folyt az utcákon – felelte József. – Sokan meghaltak. Valószínűleg árulás történt, mert a prokurátor felkészült mindenre. Álruhás katonái a tömeg közé vegyültek, és adott jelre előkapták a fegyverüket. A tüntetést percek alatt tömegmészárlássá változtatták. Az Antónia erőd körül vértől piroslott az utcakő. Emberek tucatjait taposta agyon a tömeg, amikor Pilátus gyilkosai elől menekültünk. Iszonyatos volt. Még sohasem láttam ilyen szörnyűséget. – Uram – mondtam csöndesen –, ez azt jelenti, hogy egyesek azt hiszik, esetleg én… – Te értesítetted Pilátust a tervezett zendülésről? Igen. Hát persze. De amikor a szanhedrin úgy határozott, hogy letartóztat, apád megmutatta nagybátyád egyik levelét, amelyből kiderül, hogy már hetekkel az események előtt betegen feküdtél Caesareában a rómaiak foglyaként, úgyhogy nem is sejthetted, mi folyik Jeruzsálemben. Csak azt nem tudom, hogyan magyarázzuk meg, miért akart leszúrni téged a zelóta Simon… – Magánügy volt! – vágtam rá azonnal. – Persze – felelte Arimátiai József szárazon. – Egy kurtizán kegyeiért versenyeztetek. Ugye nem akarod, Nathan, hogy erre hivatkozzunk a szanhedrin előtt? – Miért ne? – kérdeztem vissza. – Szeretem Selomitot. El akartam venni feleségül. Én… – Ez az – mondta József. – Hogy apádat idézzem, nincs rosszabb, mint bolondnak születni. Lehajtottam a fejemet. – De van – feleltem csendesen. – Az, ha valaki áruló. Vagy ha annak hiszik. – Egyetértek – bólintott József. – De ma már senki se vádol. Látják, csupán megszédültél Claudia szépségétől, aki kihasználja ezt… – Ugyan már – legyintettem. – Túlértékelnek. Meg aztán, milyen titkok birtokában lehetnék? Ha kicsit is ismernék Claudiát, tudhatnák… – Mit? – kérdezte halkan. Nagyon halkan. Észre kellett volna vennem. De apámnak igaza van, nincs rosszabb, mint bolondnak születni. – Hogy sosem fecsérli az időt beszélgetésre. Annak is örülök, ha egyáltalán levegőhöz juthatok… Aztán megláttam a szemét. – Szóval igaz – suttogta. Most jöttem rá, mekkorát hibáztam. – A pokolba! – sziszegtem. József keményen a szemem közé nézett. – Nathan – mondta –, apád parancsát hozom. Ezt teljesítened kell. Ahogy befejezted a munkát, haza kell térned, és meg kell házasodnod. Gondolom, ennek semmi akadálya? – Nincsen – feleltem. – Jó. Magam is így gondolom. Amikor végeztél, visszamész Galileába. Apád úgy véli, egyelőre jobb, ha nem jössz Jeruzsálembe, amíg az építkezés és a Claudiával való kapcsolatod miatti botrány el nem csendesedik. Ezalatt ő és a nagybátyád megpróbálnak feleséget keríteni neked. Bár elég nehéz lesz olyan bolondot találni, aki hozzád adja a leányát. Ráadásul csak olyan lányt vehetsz el, akinek az erkölcsei minden gyanún felül álmák. Apád azt reméli, hogy a házasélet végre lehűti forró véredet, ami eddig úgyis csak bolondságokba kergetett. Akarsz valamit mondani, fiam? A földet bámultam. Tudtam, hol van most Selomit. Az a kis, futórózsákkal borított házikó Caesarea határában áll. Ahová Telemarchos minden éjszakán… Felvetettem a fejemet.

– Mondd meg apámnak, hogy hallottam, és engedelmeskedem. A következő hetekben kímélet nélkül hajszoltam embereimet. Gyilkos tempót diktáltam. Ha nem dolgozom velük egy sorban, valószínűleg fellázadtak volna. De így kivívtam csodálatukat. Követ faragtam, maltert kevertem, a hátamon hordtam az anyagot, akár a legalacsonyabb rendű munkás. Az esszénusoknál elég gyakorlatot szereztem ebben. Mindig sovány és erős voltam, de most olyan izmaim lettek, akár egy díjbirkózónak. És mert féltem tőle, hogy hatalmas izmaim miatt elveszítem gyorsaságomat, megparancsoltam testőreimnek, gyakorlatozzanak velem. Újra előszedtem fegyvereimet. Hamar visszanyertem lazaságomat és fürgeségemet. Testőreim, akik eddig kinevettek a hátam mögött, tisztelni kezdtek. Játszi könnyedséggel győztem le mindegyiküket. Legfiatalabb emberem, Aristides, felajánlotta, hogy megtanít karddal és pajzzsal vívni, ha én viszonzásul megmutatom a retiáriusok fogásait. A kardforgatáson túl szorgalmasan gyakoroltam a könnyűgyalogság fegyvereivel, íjjal, lándzsával és parittyával is. Az építkezés Tiberius császár uralkodásának tizennegyedik évében fejeződött be. Nyáron már látótávolságra voltunk Jeruzsálemtől. De apám és a procurator egymást különös módon megerősítő parancsának engedelmeskedve, sohasem mentem be a városba, habár esténként vágyakozva néztem csillogó fényeit. Sátorban aludtam a csillagos ég alatt. Egy este Aristides, aki közben a bizalmasom lett, bejött hozzám. – Uram – szólt halkan, és hangjából kiérzett a csodálat –, a táboron kívül van egy nő, aki utánad kérdez. Aphroditére, micsoda teremtés! A haja földet söpri, mellei csaknem átdöfik ruháját, és a csípője… Azonnal ráismertem a leírásból. – Tudom – préseltem ki nehezen magamból. – Menj, és mondd meg neki, hogy takarodjon a pokolba… – De megbízott, hogy ezt adjam át neked – nyújtott felém egy levelet Aristides. Átvettem a tekercset. Felbontottam, és odaléptem a lámpához. Selomit írása volt. Persze a magánhangzókat jelölő pontokat teljesen elhagyta, ami elég nehézzé tette az olvasást. A levélből csak ez derült ki egyértelműen: sírt, amikor írta. A betűk csaknem teljesen elmázolódtak könnyeitől. Sokáig törtem a fejem, amíg úgy-ahogy sikerült megfejtenem a szöveget. Ez állt benne: Kedvesem! Ha nem jössz el hozzám, meghalok. Ha mégis eljössz, talán megfogsz ölni. De édes kezedtől én…– itt egy hosszú kifejezés jött, amit képtelen voltam kisilabizálni, majd ez a szó: „boldogan”. Ezért így olvastam a mondatot: – De -édes kezedtói én a halált is elfogadom boldogan. – Aztán vagy tízszer a „kérlek” szó következett, ami valószínűleg azt jelentette: gyere, majd a végén egy különös gonddal megrajzolt sor, amelyet végre minden nehézség nélkül értelmeztem. – Szeretlek, Nathan… Selomod

Ennyi volt. Semmi magyarázat, miért tűnt el, otthagyta-e egyáltalán Telemarchost, vagy hogy mi az ördögnek jött utánam Júdeába. Semmi. Sokáig szótlanul bámultam a levelet. Azután kiáltozni kezdtem: – Bolond! Bolond! Átkozott bolond! Ostoba szamár… Mégis felöltöztem, és követtem Aristidest. Selomit a tábor kapujában várt. Amint megláttam, lüktetni kezdett ereimben a vér. Kiszáradt a torkom, a bőröm égett érintésének emlékétől. Csaknem megőrjített a vágy, amikor megcsapott testének forró, fanyar illata. Apámnak igaza volt: kötözni való bolond vagyok, és az is maradok. Kinyújtottam felé a kezemet. Hirtelen kitört belőle a zokogás. A következő pillanatban pedig már a karjaimba zártam, hozzám simult, aztán csak csókolt, mintha sosem akarná abbahagyni. Ajka keserű volt a könnyeitől.

Hirtelen körénk zuhant a sötétség. Felnéztem, és láttam, ahogy Aristides fáklyája távolodik a tábor felé. Nem akart bennünket zavarni. A romantikus bolond! Selomit megállás nélkül csacsogott. Rekedtes hangja elzsongított, akár a vizek csobogása. – Gyere – suttogta –, gyere velem édes… oda a fák közé… ott sötét van… gyere… Átöleltem a vállát. Egymásba kapaszkodva mentünk a fák felé. A sűrű sötétben csak lépteink nesze hallatszott. Elértük a fákat. Szembefordultam vele. – Selom… Erős kezek ragadtak meg, és hátracsavarták a karomat. Felkiáltottam, és kiszabadítottam magam. Az övemhez kaptam, hogy előrántsam a tőrömet. De nem maradt rá időm. Egy széles pengéjű kard a torkomnak nyomódott. Felnéztem. Vagy féltucat lándzsahegy vett körül. Moccanni se tudtam. – Kötözzétek meg a nyavalyás rómapárti fickót! – dörmögte egy hang mögöttem. Egy kiszáradt, köves folyómederben lopakodtunk, azután, amikor már elég távolra kerültünk a tábortól, délnek fordultunk a Holt-tenger felé. A kötelek mélyen a húsomba vágtak. Elrablóim feltételezték, hogy tudok lovagolni, mert a lábamat szabadon hagyták. Előttem egy kövér briganti rázatta magát, száron vezetve ménemet. Valahol a sivatagban lehettünk, mert lovaink patája nem ütött zajt. Becsületbeli ügynek tartottam, hogy egyenes derékkal lovagoljak. Kíváncsi voltam, hogyan akarnak megölni. Csak azt reméltem, bátran halok meg. De nem sok esélyt láttam rá. A zelóták ragyogóan eltanulták a rómaiaktól az emberkínzás művészetét. Aztán egyszer csak keleten felhasadt az éjszaka kárpitja. Gyöngyfényű sáv emelkedett a tenger fölé. Most már meg tudtam különböztetni a köröttem lovaglókat. Selomit egy fehér kancán ült. Nem kötözték meg. Fejét büszkén felvetette. Még akkor is őt bámultam, amikor felbukkant a sivatagi rablók tábora. Közeledtünkre asszonyok és gyerekek siettek elénk. Az apró, fekete sátrak közé érve a harcosok visszafogták lovaikat. Szemvillanás alatt körülfogtak. A nők szégyenlősen nézegettek. Némelyik egészen csinosnak tűnt. Nem viseltek” fátyolt, hiszen zsidók voltak, nem beduinok. A gyerekek kevésbé tűntek tartózkodónak, minden zavar nélkül függesztették rám izzó, fekete szemüket. Amikor megálltunk, az egyik sátorból előkeveredett a csapat vezére. Nem lehetett magasabb nálam, de legalább kétszer olyan szélesnek tűnt. Arcát vastag fekete szakáll keretezte. Meztelen mellkasát sűrű szőr borította, mint a vadállatokét. Hatalmas izmai voltak, egészen csenevésznek éreztem magamat, amikor megállt mellettem. Göndör haját római módra rövidre nyíratta. Bal fülében nehéz aranykarikát viselt. Fegyvereit valószínűleg egy légionáriustól zsákmányolta. – Nathan bar Jehuda! – üvöltötte olyan hangerővel, mintha legalább húszlépésnyire állnánk egymástól. – Üdvözöllek táborunkban! Kérlek, fogadd el vendégszeretetünket. – Mennyi időre? – kérdeztem keserűen. – Amíg máglyát raktok, vagy míg felállítjátok a keresztet? Rám nézett, és fölnevetett. – Egyiktől sem kell tartanod! – felelte. – Sőt úgy vigyázunk rád, mint a szemünk fényére. Két okunk is van rá. Először, mert megmentetted Simon életét, pedig fölköttethetted volna azért a karcolásért, amit rajtad ejtett. Másodszor pedig, ha megölünk, nem leszel más, csak egy nagy rakás bűzlő kukaceledel, míg élve pont annyit érsz aranyban, amekkora a súlyod! – A váltságdíjra gondolsz? – kérdeztem. – Apám egyáltalán nem olyan gazdag, és a nagybátyám… – Ugyan, Nathan, ne légy bolond – szakított félbe –, nem rablók vagyunk, hanem szabadságharcosok. Nincs szükségünk arra, ami a tiéd. De mit gondolsz, mennyit fizet a helytartó azért, az emberért, aki egész Júdeában egyedül képes rá, hogy befejezze a vízvezetéket? Vagy – itt körülnézett, és gúnyosan Selomitra kacsintott – azt hiszed, Claudia

nem kaparja össze akár az utolsó talentumait is, hogy visszakaphasson? Selomit szája elfehéredett. Könnyek szöktek a szemébe. Sarkon fordult, és elrohant. – Most pedig írsz egy levelet a helytartónak, és egy másikat Claudiának. Tessék, itt a toll. Ez az utóbbi nagyon ravasz kis levél lesz, bárányvérrel írod, és egy fogoly ujját csomagoljuk belé, amire a te gyűrűdet húzzuk. De ne félj, neked nem lesz bántódásod. A vendégünk vagy. Ha akarod, este elküldöm hozzád Selomot. Adok egy korbácsot is, hogy legyen mivel megnevelned. Azért ne verd meg nagyon, mert akkor nem tudod használni. Nem fájnak a kötelékeid? Elvágom őket, ha megesküszöl az Örökkévalóra, hogy nem próbálsz szökni. – Esküszöm az Örökkévaló nevére! – mondtam. Odalépett, és kiszabadított. Leugrottam a nyeregből és dörzsölgetni kezdtem elgémberedett tagjaimat. – Megtudhatnám a nevedet? – kérdeztem kíváncsian. – Természetesen. Jesuának hívnak. Ez meglepett. Ugyan a Jesua, „Aki Megment”, vagy egy másik értelmezés szerint, „JHVH Segítője”, elég gyakori név, mégis furcsállottam, hogy ezt a sivatagi rablóvezért éppen úgy hívják, mint legjobb barátomat. – És mi a másik neved? – Isten tudja! – nevetett. – A legtöbb ember csak „bar abbas”-nak, vagyis az apja fiának nevez. Talán azért, mert sose volt apám, vagyis inkább túl sokan jöhetnének számításba. Nem vagy éhes, Nathan? – De igen, bar Abbas! Jó lenne harapni valamit. Reggeli után bar Abbas sátrába mentünk. Leültetett, és elém rakta az írószer számokat. Nem ellenkeztem vele. Hidegen hagyott, Pilátus hogyan szerzi meg a kiszabadításomra szánt összeget. Ám a Claudiának szánt levelet már igazi gyönyörűséggel fogalmaztam. Élvezettel mártogat-tam tollamat az odakészített bárányvérbe, amiről azt írtam, felnyitott vénámból való. Könyörögtem, emeljen szót értem: ha nem segít rajtam, hamarosan elpusztulok. Amikor elkészültem, átnyújtottam bar Abbasnak a tekercset. Tudott, annyira görögül, hogy ellenőrizze a leveleket. Miután befejezte az olvasást, elkérte a gyűrűmét. – Csak nem akarod levágni egy ember ujját – kiáltottam elszörny edve –, csupán azért… – Dehogynem – mosolygott kedvesen –, de nem kell aggódnod. Semmit sem fog érezni. A gazember meghalt, mielőtt kiszedhettük volna belőle, hová rejtette az ezüstjét. Aznap éjjel a sátramba hozták Selomitot. Egy nagy korbácsot tartott a kezében. Remegve nyújtotta felém. Megráztam a fejemet. – Nem. Rám vetette könnyes tekintetét. – Kérlek… – Azt akarod, hogy megverjelek? – kérdeztem elhűlten. – Igen. Ó, igen! Akkor nem… nem erezném ennyire mocskosnak magamat… Nathan… én… – Sajnálom – mondtam hidegen –, ebben nem segíthetek. Nem tudlak mások mocskától megszabadítani. Menj vissza, ahonnan jöttél. Áruló vagy. Lehajtotta fejét, de nem sírt. – Nathan… – suttogta. – Igen? De már nem volt képes beszélni. Könnyek patakzottak a szeméből. A torkából vinnyogó sírás tört fel. – Az isten szerelmére!– kiáltottam. – Nathan – hüppögte –, …te… és… Claudia! Mondd, hogy nem igaz! Mondd… A rózsákkal futtatott házra gondoltam, ott Caesarea mellett. Ahol ő és Telemarchos… – Hát persze hogy igaz – feleltem hidegen. – Miért ne lenne az? Előhúzta kését, és letérdelt elém. Felém nyújtotta a pengét. – Fogd! – szólt nyersen –, és ölj meg, Nathan. Tedd meg. Úgy értem, fejezd be, amit

elkezdtél… Csodálkozva néztem rá. – Azért akarsz meghalni, mert lefeküdtem Claudiával, miután te… – Ez nem ugyanaz! – sikoltotta. – Én… én már nem számítok, Nathan! A testem nem érdekes, mert a lelkem a tiéd. Örökké a tiéd… És te… te… – Selom… – Bemocskoltad az egészet! Megöltél. Megölted a lelkem. Nagyon fáj, Nathan. Fáj. – Selom, az isten szerelmére! – Nem. A te szerelmedért. Napról napra jobban hasonlítottál hozzá. Olyan tiszta lettél, mint ő. Miért engedted, hogy az a kurva beszennyezzen az undok nyálával, a szagával… Te Jesua lettél, az enyém. Teljes erőmből szájon vágtam. A földre zuhant, az arca elé kapta a tenyerét. Azután elbőgte magát. Hirtelen ráébredtem, hogy Selomit sohasem szeretett. Csak Jézust látta bennem. Most tényleg meg tudtam volna ölni. Úgy éreztem, mintha egy jeges kéz markolná meg a szívemet. Arrébb rúgtam a kést. – Ha meg akarsz halni, intézd el magad – mondtam sokára. – Nem foglak benne megakadályozni. De ne várd, hogy gyilkossá legyek miattad. Szemei veszedelmesen csillogtak. – Nem lenne gyilkosság, Nathan – suttogta –, jót tennél velem. Olyan nagy kérés ez? Megírom, hogy én akartam! Leírom, hogy miért. – Nem. Lassanként felfogta, komolyan beszélek. Nem fogom megváltani szenvedéseitől. Szemében kihunyt a tűz. Üres tekintete a távolba révedt. – Nem ölhetem meg – motyogta magában –, nem ölhetem meg a kis Jesuát. Mert ez lesz a neve, akármit mond Telemarchos… Alig tudtam megszólalni a meglepetéstől. – Azt akarod mondani, hogy… hogy. – Anya leszek? Igen. – Mosolygott, de a szeme ugyanolyan maradt. – Neked akartam fiat szülni, Nathan. De ők, Claudia és Telemarchos, elmondták, mi történik, ha veled maradok. A családod kitagad. Sehol sem kapsz munkát, éhezni fogsz. És mindezt miattam. Igazuk volt. Ezért szöktem meg. Nem szóltam semmit. Igazat beszélt. És erre csak egyetlen válasz létezik. Fel kell adni. – Telemarchos jó ember, Nathan. Kedves hozzám. Boldog lehetnék, ha nem szeretnélek… – Úgy érted, jézust – szakítottam félbe keserűen. – Nem. Téged. Ő nem ember, Náthán. Angyal. Nem is hiszem, hogy férfitől született. – Micsoda? – kérdeztem elhűlten. – Talán egy angyal jött le az égből… vagy az Isten maga… Elszörnyedtem. A mi Istenünk más, mint Zeusz vagy Jupiter. Nem harcol a halandókkal, nem hál földi asszonyokkal. Láthatatlan és megfoghatatlan. Amit Selom mondott, szentségtörés volt. – És együtt hált Máriával? – kérdeztem epésen. Selomit megrázta a fejét. – Nem. Csak megérintette a kezével. Egy fényes felhőt bocsátott köré. És aztán Jézus már ott volt a ménében. Tisztán, minden bűntől mentesen… – Selom! – Amikor én és Telemarchos együtt voltunk, tudtam, hogy ő meg fog születni. Tudtam! És azért imádkoztam, legyen olyan, mint te és Jesua…őrült volt. De az őrület nemegyszer gyönyörű. – Ha olyan jól megértettétek egymást Telemarchossal, akkor miért hagytad ott? Talán belé is szerelmes lettél?

– Nem hagytam el. Bar Abbas elrabolt. Megfigyelte, Telemarchos mikor hagy magamra, és akkor betört hozzám. A Zélóta Simon elmondta neki, hogy megőrülsz értem. Megfenyegetett, megöl, ha… ha nem árullak el. A kését a hasamnak nyomta, és… Én már láttam olyan lányt Nikos bordélyában Nathan, akit a zelóták kibeleztek! A hasa aljától a köldökéig felhasították, órákig sikoltozott, amíg kiszenvedett… És nekem eszembe jutott a fiam… Akkor végre magamhoz öleltem. – Szegény Selom – suttogtam –, szegény kis Selomit. – Hozzám bújt, és elsírta magát. Karomban ringattam egészen hajnalig. Nem nyúltam hozzá. A legcsekélyebb vágyat sem éreztem. Elmúlt mindörökre. Ezen a szörnyű éjszakán valahogy megöltük.

XIII. fejezet. Amikor reggel felébredtem, kibújtam a sátorból, és elindultam, hogy megkeressem bar Abbast. Elég gyorsan megtaláltam katonáival a tábortól nem messze. Bikaüvöltése vezetett nyomra. Éppen gyakorlatoztak. Bőrpajzsokkal és” fakardokkal voltak felfegyverezve. Ha jól láttam, két csapatra oszolva harcoltak egymással. Szomorúan néztem őket. Siralmas látványt nyújtottak. Megcsóváltam a fejemet. Ha így vannak kiképezve, sosem győzik le a rómaiakat. Barabás észrevett, és odajött hozzám. – Nos, Nathan – üvöltötte, egyébként mindig üvöltött, azt hiszem, nem tudta, hogyan kell halkan beszélni–, mi a véleményed a hadseregemről? A szemébe néztem, és megmondtam neki a keserű igazságot. – Reménytelen. Tíz római katona szétverné az egész bandát. Összevonta a szemöldökét. – Azt akarod mondani – bömbölte –, hogy a kiképzésük… – Pocsék. Sőt rosszabb': veszélyes. Jobban harcolnának nélküle. Szikrákat szórt a szeme. – Persze, te feltehetőleg jobban csinálnád? – Igen. Elvigyorodott. – Bizonyítsd be! – Hogyan? – Küzdjünk meg! Karddal és pajzzsal! Lándzsával, tőrrel, vagy bármilyen fegyverrel. Válassz! Erre mit mondasz, Nathan bar Jehuda? – Rendben! – vágtam rá azonnal. Ez megdöbbentette. Azt várta, visszakozom. Aztán megindult a fegyvereiért. – Várj! – szóltam utána. Rám emelte súlyos tekintetét. – Azt tanácsolom, ne csődítsd össze az embereket – tanácsoltam. – Keressünk valami csendesebb helyet. Orrcimpái kitágultak. Gyanakodva nézett rám. – Miért? – kérdezte. – Mert semmi kedvem átvenni a vezérséget, hogyha győzök. Márpedig ez könnyen megtörténhet. Ne feledd, Barabás, csak addig tisztelnek, amíg te vagy a legjobb. – A pokolba! – kiáltotta. – Már találkoztam néhány beképzelt kis vakarccsal, de te… – Még azt sem tudod, milyen fegyvert választottam – szakítottam félbe. – Nos, jó. Hadd halljam. – Halászhálót, szigonyt és tőrt. Elképedve bámult rám. Először azt hitte, csak tréfálok. Azután megrázta busa fejét. – Lehetetlen. A sivatagban vagyunk. Mit kezdhetnénk…

– Akkor adj egy lándzsát meg egy sátorponyvadarabot – mondtam. Alaposan végigmért. – De, ugye nem akarod, hogy én is ezekkel harcoljak? – Nem – válaszoltam. – Jobban szeretném, ha teljes fegyverzetben állnál ki ellenem: karddal, pajzzsal, mellvértben és sisakban. És persze lándzsával, amennyiben így jobban tetszik. – A lándzsa nem kell – felelte. – Az csak hajítófegy vernek való, meg hogy esetleg megtörje a támadók lendületét. De gyerünk! – Hova? – A tábor közepére. Azt akarom, mindenki lássa, amikor elevenen felfallak. – Nem lenne bölcs dolog… – tiltakoztam. – Frászt! Gyerünk! Visszamentem a sátramba. Selomit még aludt. Ledobtam a ruhám, és ágyékkötőt tekertem a csípőm köré. Végül is az összecsapást a zsidó nők fogják nézni, és nem görög meg római hetérák. Selomit felébredt, és álmos szemmel nézett rám. – Nathan – suttogta. Hirtelen elzöldült az arca, és kirohant a sátor elé. Összegörnyedt, és hosszasan öklendezett. Mellé léptem, és megfogtam a karját. Könnyekkel a szemében nézett vissza rám. – Látod, hogy várandós vagyok? Elfintorodtam. Azt hittem, miattam aggódik. Ekkor vette észre a ruházatomat.' – Nathan – nyöszörögte –, te… te… valakivel harcolni akarsz… – Igen – feleltem békésen–, Barabással. – Oh, Nathan, ne tedd! – zokogta. – Rettenetesen erős! Meg fog ölni… – Ugyan már! Nem emlékszel, mit csináltam Thorral? – Igen, és arra is, mit csináltak veled azután. – Az a te ötleted volt, Selom drágám – feleltem. – Tudom. De ezek… ezek vadállatok! Oh, Istenem! Jönnek! Nathan, ne! Meg fogok halni! Elveszítem a gyerekemet! – Akkor menj be, és ne nézd! – förmedtem rá. – És ha… ha véresen, összetörve hoznak vissza? -suttogta. – Köszönöm, hogy ennyire bízol bennem – válaszoltam, és a fenekére csapva betereltem a sátorba. Barabás meglátta, és fölnevetett. – Látom, tudsz a nőkkel bánni, fiam! – Meg a fegyverekkel is – mondtam. – Ide figyelj, Barabás, beszéljük meg, mik legyenek a harc feltételei. Orrcimpáci ismét kitágultak. – Mire gondolsz? – Ha én győzök, három dolgot akarok. Először is, ígérd meg, hogy Selomitot visszaküldöd Caesareába. Várandós, és így nem tudom hasznát venni. A mi törvényünk szerint tartózkodni kell az ilyen asszonytól. – Rendben – felelte. Nem ismerte a szadduceus szokásokat, így elfogadta, amit mondtam neki. De valóban volt egy ilyen törvény. – És mi a második kikötésed? – Hogy én taníthassam a fiúkat. – Ehhez nem kell győznöd – mosolygott –, elég, ha ügyesnek bizonyulsz. Erre úgyis alig jut időm. Akkor már láttam, nem akar megölni. – És a harmadik? – kérdezte. – Melletted akarok lovagolni, amikor háborúba mész. Erre nemet intett.

– Nem. Ezt nem. Túl értékes vagy a számunkra, így egy darabban, Nathan. De én mit kapok, ha netán te veszítenél? Rákacsintottam. – Küldj még egy ujjat Claudiának, és kérj kétszer annyi aranyat értem. A harc eldőlt, mielőtt elkezdtük volna. Én tökéletesen képzett harcos voltam, ő meg rablóvezér. Olyan volt, akár a bikaviadal. Az állat hatalmas ereje semmit sem ér az ember eszével és ügyességével szemben. Percek alatt leterítettem. Amikor már lelassítottam villámgyors szúrásaimmal, hirtelen rádobtam a sátorponyvát, és a földre döntöttem. Torkának szegeztem a tőrömet. – Boszorkányság! – bömbölte. – Varázslat! Hogy a csudába… – Kelj fel – nyújtottam felé a kezemet. Aztán odafordultam az egyik fiúhoz. – Add ide a kardod és a pajzsod. – Vértet? – kérdezte. – Csak a kardot és a pajzsot. Nem kell más, Újra összecsaptunk. Aristidestől tanult villámgyors cselvágásaimmal hátrálásra kényszerítettem, majd hirtelen mozdulattal kiütöttem kezéből a pengét. Eközben egy karcolást sem tudott ejteni rajtam. Ledobta pajzsát a porba. – Te győztél, Nathan – jelentette ki. – A pokolba, még sosem láttam ilyet! Aztán hozzám lépett, és csaknem összeroppantott ölelésével. Selomit ekkor lépett ki a sátorból. Nem látta a küzdelmet, csak azt, ahogy tehetetlenül vergődök Barabás karjai között. Azt hitte, a zelóta vezér fölém kerekedett, és most végez velem. Felsikoltott, és elájult. Azonnal odarohantam. Amikor magához tért, segítettem felmálházni a lovakat. Barabás állta a szavát, és rögtön visszaküldte őt Caesareába. Búcsúzóul lágyan megcsókolt. Mindkettőnknek könnyes volt a szeme. Felsegítettem a lovára, és hosszan néztem utána, amíg el nem tűnt a sivatagban. „Sose látom viszont” – gondoltam magamban. Tévedtem. Nem így végződött. Nem ilyen tisztán, nem ilyen szépen. Isten, a sors, vagy amiben én hiszek: a vakvégzet, nem volt kegyes hozzánk. A következő napon nekiláttam a zelóták kiképzésének. Barabás csapata természetesen gyengén volt felszerelve. Fegyvereiket a rómaiaktól zsákmányolták, vagy maguk készítették. A légionáriusokkal szemben semmi esélyük sem lehetett. Hacsak… őrültség lenne nekirontani a római légióknak. A világ legjobban felszerelt hadserege, és egész életükben közelharcra képezték ki őket. Vagyis távolról kell rájuk támadnunk. De hogyan? Ezen gondolkoztam, amikor megpillantottam a földön egy furcsa alakú gyökérdarabot. Volt benne valami, ami felkeltette az érdeklődésemet. Úgy nézett ki, mint egy hátradőlő nagy L betű. Valami homályos emlék motoszkált bennem. Aztán hirtelen eszembe jutott a megoldás. Rómában, Lydia egyik barátja, egy híres utazó mesélt nekem egy afrikai törzsről. Tagjai gyakorlatilag törpék, de mégis nagyon jó vadászok. A gazellákat olyan eszköz segítségével ejtik el, amellyel sokkal messzebbre lehet hajítani a gerelyt, mint puszta kézzel. Hajítófának nevezik. Nagyon érdekelt a dolog, és nem nyugodtam, amíg le nem rajzolta nekem. Ez az! A hajítófa! Erre emlékeztetett a gyökerem. A gerelyt az L alakú fa rövidebb szárába vésett vályúba kell helyezni, azután megfogni az L hosszabb szárát, úgy hogy hüvelyk- és mutatóujjunk közben a gerelyt markolja. Amikor a gerelyt elhajítjuk, a hajítófát szorosan markoljuk, és ez legalább megháromszorozza dobásunk erejét. Egyébként ugyanaz az elve, mint a parittyának. Azonnal kipróbáltam a dolgot. Csodálatosan működött. Kétszer olyan messzire dobtam vele, mint puszta kézzel. Visszamentem a táborba, és a többieknek is megmutattam az új fegyvert. Ezután heteken át

gyakoroltattam vele Barabás embereit. Emellett megtanítottam őket a kardforgatásra is. Lassanként ütőképes egységgé formálódtak. Ám első összecsapásunk a rómaiakkal a lehető legrosszabb előjelek közt kezdődött. Ezen a reggelen Barabás ellovagolt a harcosok felével. Azt hiszem élelmiszert akart szerezni. Alig tűntek el a hegyek mögött, amikor az ellenkező irányból, a sivatag felől hatalmas porfelhőt kavarva megjelent egy római centuria. Sebastei lovasok voltak. Mint később megtudtam, engem kellett volna felkutatniuk. Legalább húsz stadium távolságra lehettek, de fekete sátraink még ilyen távolságból is tisztán látszottak. Megindultak felénk. Összegyűjtöttem az embereimet. Megparancsoltam az asszonyoknak, hogy málnával a gyerekekkel együtt menjenek a tábor mögötti sziklaszurdokba. A hadba fogható férfiakkal zárt alakzatban követtük őket. Felkapaszkodtunk a sziklák tetejére, és meglapultunk. Ebben a természetes erődben egyébként akár egy hadsereget is feltartóztathattam volna. A rómaiak gyorsan közeledtek. Sivatagi nomádoknak hittek bennünket, akikkel könnyedén elbánhatnak. A lovasok libasorban léptettek a szurdokba vezető ösvényen. Visszafojtottam a lélegzetemet. Megmarkoltam a fegyveremet, és célba vettem az élen haladó centuriót. Összeszedtem minden erőmet, és elhajítottam a gerelyt. A fegyver vashegye átütötte a torkát. Egyetlen hang nélkül fordult íe a nyeregből. Ez volt a jel a támadásra. A gyanútlan lovasokra gerely-és kőzápor zúdult. Egyetlen szempillantás alatt összekeveredtek soraik. Kétségbeesetten csillapítgatták kétségbeesetten nyerítő, ágaskodó állataikat. – Célozzatok a lovakra! – kiáltottam az embereimnek. Harcosaim bronzbarna teste megfeszült, ahogy újra és újra dobásra lendítették a karjukat. A gerelyek surrogva hasították a levegőt. A rómaiaknak ott lenn a szorosban semmi esélyük sem volt. Forogva keresték támadóikat. A megbokrosodott lovak föl-alá vágtattak a katlanban. Rettegő üvöltésük betöltötte a levegőt. A sebasteiak fejveszett menekülésbe kezdtek. És ekkor felbukkantak a lovasaink, élükön Barabással. Sólyomként csaptak a szerteszóródott rómaiakra. Nem ejtettek foglyokat. Alig fél óra múlva csak haldokló lovak, és a légionáriusok tetemei borították a szorost. Mégsem maradhattunk itt tovább. Amilyen gyorsan csak lehetett, el kellett tűnnünk a sivatagnak erről a részéről. Biztosak lehettünk benne, hogy amint felfedezik a mészárlást, a rómaiak hajtóvadászatot indítanak utánunk. Két héttel ezután Barabás felderítői végre megtalálták a váltságdíjamként kiszabott összeget egy Qumránhoz közeli sziklabarlangban, ahogy ezt Pilátustól követelték. Ezzel elváltak útjaink. A qumráni kolostor melletti fennsíkon vettünk búcsút egymástól. Barabás kezembe nyomta legjobb lovának kötőfékét, majd tábort bontottak, és lassan elnyelte őket a sivatag. Sokáig bámultam utánuk. Aztán megrántottam a kantárszárat, és leereszkedtem a kolostor előtti síkságra. Itt már vártak római kísérőim, egy állig felfegyverzett század. Fogságom véget ért. Vagy talán éppen most kezdődött? Amikor megérkeztem az építkezésre, első dolgom volt, hogy leromboltassam a vízvezetéknek azt a szakaszát, amelyet a távollétemben építettek. Azután újra nekikezd-tünk a munkának. Este a sátramban ülve elmeséltem Aristidesnek a kalandjaimat. Persze nem mondtam el neki mindent. A hiányzó részeket ártatlan hazugságokkal pótoltam, amelyek azért összetartották a történetet. Jócskán belemelegedtem a mesébe, amikor az őrök egy idegen légionáriust vezettek elém. Illetve csak nekik volt idegen. Én azonnal megismertem. Costobar, Claudia

testőrparancsnoka állt előttem. Tisztelgett, és átnyújtott nekem egy levelet. Kezembe vettem a tekercset. Finom illat csapta meg orromat. Megismertem Claudia parfümjét. Amikor felpillantottam, szemem találkozott Aristides elbűvölt tekintetével. Nem volt irigy. Szívesen hallgatta szerelmi kalandjaimat. Azt hiszem jobban élvezte az elbeszéléseimet, mint saját hódításait, amelyek hősnői szolgálólányok, kurvák vagy kikapós feleségek voltak. No és látta Selomitot, ahogy csaknem felfalt, mikor találkoztunk. A többit hozzáképzelte. Persze nem ábrándítottam ki. És most itt ez a levél, amelyről első pillantásra látszott, valami előkelő nő küldte! Minden további nélkül áthajolt a vállamon, és olvasni kezdte. – Aristides! – mondtam szemrehányóan. Sértetten visszavonult. És ekkor az ostoba centurio feleslegessé tette az óvatosságomat. – Úrnőm, Claudia megparancsolta, hogy választ is vigyek, uram. Aristidesre pillantottam. Szemérmetlenül vigyorgott. Nagyot sóhajtottam. – Mondd meg, hogy hallottam, és engedelmeskedem. Ezen az éjszakán megszegtem apám és Pilátus parancsát, és Jeruzsálembe mentem. Nem tehettem mást. Éjfél után lopóztam be a Trágyahordók Kapuján, amelyen az emberi ürülékhegyeket viszik ki a városból, hogy a falakon kívül elföldeljék. Nem mertem kockáztatni. Köpönyegembe burkolózva kerestem meg a házat, ahová Claudia levele irányított. Kopogtatásomra rabszolgalány nyitott ajtót. Némán vezetett a tekervényes folyosókon úrnője hálószobájáig. Beléptem. Képtelen voltam megszólalni. Claudia alig emlékeztetett önmagára. Csonttá soványodott, szemei beestek, ajka kékes színben játszott. Fészekből kiesett madárfiókára emlékeztetett. Szeme köré ráncokat rajzolt a fájdalom. – Nathan! – suttogta elhaló hangon. – Ó, Nathan! A karjaimba vetette magát. Átöleltem remegő kis gyerektestét, és beletúrtam a hajába. Összefacsarodott a szívem, amikor végre elsírta magát. Túl sok női szenvedést láttam életemben. Azt hittem, Claudiát nem érdekli más, csak a gyönyör, de tévedtem. Szeretett engem. Hirtelen rádöbbentem, hogy teljesen félreismertem. Most értettem meg, milyen kegyetlen játékot játszottam azzal a levéllel, amit Barabás táborából küldtem. – Ne – suttogtam –, Claudia, ne! Nem érdemlem meg… Felemelte fejét. Könnyben úszó szemekkel nézett rám. – Úgy érted, nem érdemes sírni miattad? – kérdezte csendesen, csaknem nyugodt hangon. – Nekem mindennél fontosabb vagy. Még az életemnél is. Csaknem meghaltam miattad… Ismerős szorítást éreztem a gyomromban. Remegni kezdett á lábam. – Ne értsd félre, nem akarattal történt – mondta gyorsan. – Nem vagyok hős, mint Helvetia. Önző, elkényeztetett kis kurva vagyok. Azt hittem, senki sem érdekel komolyan. És akkor kiderült, nem tudok élni nélküled. A testem visszautasította az ételt. Egyetlen falatot sem tudtam magamba erőltetni. Én próbáltam enni, Nathan! De a testem nem fogadta be… Poncius orvosa már attól tartott, hogy éhen halok. Legalább fél talentumnyit fogytam… én, aki képtelen voltam akár egy unciát leadni… Most már egész testemben reszkettem. Helvetiára gondoltam, arra, ami belőle lett. Miattam. Újra magam előtt láttam holtan, ott a kádban… majd eszembe jutott Selo-mit, aki más férfi gyermekét hordja a szíve alatt, és Claudiám, igen, igen, az én Claudiám, aki csaknem elpusztult miattam. Könnyeim elhomályosították a szememet. Claudia forró ajka az enyémre tapadt. Aztán elengedett. – Erre a gyógyszerre van szükségem – sóhajtotta. Egész éjszaka beszélgettünk. Vagyis Claudia beszélt, én meg inkább hallgattam. – Te! – nevetett fel, amikor egymás mellé bújtunk az ágyon –, hitted volna, hogy Pilátus képes igazán, forrón és fájón szeretni? Néha már csaknem emberi vonásai vannak…

– Miért? – vetettem közbe. – Nekem egészen emberinek tűnt… – Pilátus? Na, nem. Az sem érdekelné, ha lefeküdnék az egész birodalommal. Még csak féltékeny se lenne rám. A karrierjén kívül semmi se érdekli. Habár… azt hiszem rád mégiscsak féltékeny. Ebben biztos lehetsz. – Miért? – kérdeztem. – Mert… mert tudja, hogy szeretlek. Hiszen nyilvánvaló – simított végig csonttá soványodott arcán –, ebből is látszik. Meg ebből… – hirtelen a nyakamba ugrott, és megcsókolt. – Hagyd abba – lihegtem, amikor végre kiszabadultam. – Még nagyon gyenge vagy. – Igazán? – kérdezte huncut hangon. – Na megállj! Mindjárt meglátjuk, ki fog előbb könyörögni… csak előbb befejezem. – Az jó lesz – sóhajtottam megkönnyebbülten. – Szóval, egyszer véletlenül megtaláltam Pilátus egyik levelének fogalmazványát. A szeretőjének írta. Persze nem nyugodtam, amíg mindent meg nem tudtam róla. Egy görög nő, Myrtilenének hívják. Valamikor hetéra-ként kezdte, de azután hozzáment egy tábornokhoz. Az én drága Ponciusom persze valami hosszú túrára küldte a férjet az idumaeai sivatagba, ahová az természetesen nem vihette magával a feleségét. Most következtem én. Felajánlottam a nőnek egy csendes, házat Jeruzsálemben, pusztán barátságból. Aztán panaszkodni kezdtem Pilátusnak, hogy Myrtilene az idegeimre megy, nem akarom látni, tüntesse el Caesareából, akárhová. A szerelem igazán vakká tesz! Még csak nem is gyanakodott. Ezután persze mind gyakrabban akadt dolga a fővárosban. Vártam, amíg teljesen biztos lehettem a dolgomban. Aztán írtam egy kétségbeesett hangú levelet Vitelliusnak… – Szíria helytartójának? – Igen. Tudod, milyen tisztességes. Megkértem, keressen fel. Bár egy senki vagyok, de mégis Augustus unokája, úgyhogy megtette. Aztán elmentünk a nő házához, Jeruzsálembe, természetesen akkor, amikor Pilátus is ott volt. Előre lefizettem a szolgálókat, úgyhogy hangtalanul lopózhattunk a hálószobáig. Mit mondjak, elég gusztustalan látványt nyújtottak, ahogy kéjesen lihegtek az ágyon… – Nem a nézőknek szól – mondtam mosolyogva. – Igazad van. Aztán folytatódott az előadás. Én a dicsőséges helytartó karjába ájultam. Nagy kiabálás támadt, Vitellius letartóztatta Pilátust, és megígérte, azonnal Rómába viteti. De én kis időt kértem, hogy gondolkozhassak. Beszélni akartam megtévedt hitvesemmel… – Mit mondtál neki? – Hogy engem nem érdekel, mit csinál. Csakhogy én is szabad vagyok! Mosolygó hitvese leszek, kötelességtudó feleség. De az ágyamat nem osztom meg vele többé. Erre a célra ugyanis ott a szeretője. Tudod mit válaszolt? – Nem. – Azt, hogy nekem meg az ő kis mérnöke, akinek képességei láthatóan túlnőnek a vízvezeték-építést… – Claudia, az isten szerelmére! – Tudom, Nathan.. Olyan mocskos az egész! És ezután… Megsimogattam a fejét. – Claudia… – Még éjjel megjött a hír, hogy elfogtak a zelóták. Poncius biztosra vette, hogy végeztek veled. Rettenetesen feldúlta a dolog, hiszen annak idején Jeruzsálemben százaknak verette szét a fejét a vízvezeték miatt. És most egyszerre kútba esett az egész. Három cohorsot küldött ki a felkutatásodra. – És? – kérdeztem. – Három nap múlva meghozták a leveledet. Amikor kinyitottam, és kihullott belőle az a borzasztó, véres:

Felemeltem a kezem, és széttártam mind a tíz ujjamat. – Huh! – kiáltotta. – Micsoda aljas trükk! Én azt hittem, a véres ujj a gyűrűddel azt jelenti, hogy meghaltál. Eszembe se jutott, hogy elolvassam a levelet. A földre vetettem magamat, sikoltoztam, és csomókban téptem a hajamat. Poncius orvosa altatóport rendelt, de nem használt. Egész éjjel ébren zokogtam. Hajnalban a szolgáló behozta a reggelit, de képtelen voltam enni. Hiába próbáltam magamba gyűrni az ételt. Úgy éreztem, mintha egy fészakalja kígyót kellett volna lenyelnem. Egyszerűen nem akartam élni… – Claudia – mondtam szomorúan –, nem kell… Mosolygott. – Nem akarok nélküled élni, Nathan. Úgy ahogyan szegény Helvetia sem. Szegény kis bolond! Miért csinálta? Félt, hogy elhagyod? Miért? Nem az ő hibája volt. Nem értem… – Nem – feleltem. – Maga miatt tette. Tudta, a tisztaság nem puszta szó csupán. A testünk temploma, a szerelem temploma, ezt nem lehet beszennyezni. Ezért tette… Claudia szeme elsötétült a fájdalomtól. – Te sosem szerettél senki mást – lehelte –, mert… mert képtelen lennél mást szeretni, igaz? – Igen. Könnyek gyűltek a szemébe. Aztán felemelkedett, és ajkával a szájamat kereste. Eddig mindig vadul csókolt, most olyan könnyedén érintette ajkamat, akár a tavaszi szellő. Ujjával lágyan a hajamba túrt. Majd visszahúzódott, és az arcomra függesztette tekintetét. A holdfény megvilágította kislányos vonásait. – Úgy kellett megtömniük, mint egy libát, hogy megmentsenek – suttogta –, csak azt nem értem, miért… – Ó, Claudia – sóhajtottam. A könnyein keresztül rám mosolygott. – Hacsak nem azért, hogy bebizonyíthassam, bennem mindkettőnk számára elég szerelem lakik – mondta. – És a testemet, ezt a templomot, még így lerombolva, meggyalázva is a te lelkednek szentelem. Ez mindig így lesz, míg élet, lélek és vér lesz bennem. Ó, Nathan… én… A karjaimba vettem, és szeretkeztünk. Lágyan, gyöngéden. Talán ez volt a legnagyobb bűn, amit életemben elkövettem.

XIV. fejezet Mert bűn minden cselekedet, ami megsebzi mások lelkét. És nekünk Claudiával nem lehetett jövőnk. Tudta, elhagyom, amikor elkészül a vízvezeték. Bennem folytatódik a család férfiága. Nem bízhattam életemet továbbra is g véletlenre. Családot kell alapítanom. – Ha elmész – mondta Claudia –, felvágom az ereimet… De nem gondolta komolyan, ő nem. Hiányzott belőle az az antik római méltóság, ami Helvetiát jellemezte. Biztosra vettem, hogy divatosan folytatja életét. Hogyha elhagyom, talál újabb szeretőt. Énrám legalább emlékezni fog. Még akkor is, ha ez az emlék fájdalmas lesz. Életünk végéig őrizzük egymás arcát, mosolyát, mozdulatait. A szerelem édes perceit… Mikor befejeztük a vízvezeték építését, Poncius Pilátus ünnepi játékokat rendezett. Egymás mellett ültünk Claudiával, tőle jobbra Myrtilene, és a férje, Malvidius tábornok, majd Pilátus. A sor két szélén izmos testőrök álltak, kivont karddal a kezükben. És köröttünk mindenütt, civilbe öltözött katonák. Egyetlen zelóta sem férhetett hozzánk. A prokurátor ebben biztos lehetett. A beszélgetés eléggé akadozott. Akármilyen biztonságban voltunk, mégis céltáblának éreztük magunkat. – És mivan ezzel a Iohannus Baptistessel, Poncius? -kérdezte a tábornok unottan. .A görög

nevén említette Keresztelő Jánost. Akkor még nem volt latin szó a keresztelésre. – Kérdezd Nathanaeust – felelte Pilátus könnyedén –, zsidó ügyekben ő a szakértő. Claudia elkapta kezét a combomról. – Nos, Nathanaeus? – fordult felém a tábornok. – Nehéz erre válaszolni, tábornokom. Zakariás fia János, önmagában senki. Ártatlan holdkóros esszénus. Mégi$ veszedelmes lehet a hatása. Claudia az ölébe vette a kezemet, és letakarta stólájával. Körmével finoman cirógatott, ami azt is jelentette: szeretkezzünk. Közelgő elválásunk mindkettőnket elszomorí-tott. – Miért? – kérdezte Malvidius. – Hiszen csak egy vallási fanatikus, aki azt akarja, hogy az emberek békességben éljenek, és osszák meg egymással mindenüket. Úgy hallom, mindenkit megkeresztel, még az adószedőket és a légionáriusokat is. Ebben nem látok semmi veszedelmet. Hiszen nem politikus… Pilátus hátravetette a fejét, és felnevetett. – Drága Malvidiusom! Látszik, hogy még csak rövid ideje vagy Júdeában. Errefelé lehetetlen elválasztani a vallást és a politikát. A zsidó államnak egyetlen királya lehet: Isten. Ez a rettenetes, láthatatlan és megérinthetetlen, színtelen, íztelen, szagtalan Isten. Az egyetlen zsidó, aki nem bűzük, az istenük. Kivéve persze Nathanaeust, de hát ő félig római… – Ó, ebben tévedsz, prokurátor! – vágott közbe Myrtilene. – Neki, mármint Nathanaeusnak, igenis van szaga. Bűzlik a parfümtől. Ha jól érzem, attól, amit Claudia használ. Lopja, vagy te adod neki, drágám? – Magam kenem be vele – felelte Claudia –, tetőtől talpig. – Jó – mondta hidegvérrel Pilátus –, akkor kinevezlek Júdea főparfümözőjévé. Az összesét beillatosíthatnád… – A veszély, tábornokom – tértem vissza Malvidius kérdéséhez, hogy elejét vegyem a készülő veszekedésnek–, nem a Keresztelő tanításaiban van, hanem a próféciáiban. Úgy tűnik, a Messiás közeli eljövetelét jósolja. Nem Messiást mondtam. A görög megfelelőjét használtam: Krisztosz. Mindkettő ugyanazt jelenti: az Úr felkentje. – Ezt megint csak nem értem, Nathanaeus. Ki ez a Krisztosz? Az ember állandóan csak róla hall. Mi történik, ha majd megjelenik? – Elvágja a torkunkat – felelte Pilátus –, és a tengerbe söpri a légiókat. Elfoglalja Rómát, és rabszolgává tesz bennünket. Felnevettem. De keserű volt a hangom. – Miért nevetsz, Nathanaeus? – kérdezte gúnyosan Pilátus. – Nem a ti szent írásotok mondja? ,£s hatalmat ad néki, dicsőséget és országot, és minden nemzet és nyelv néki szolgála…” Persze, görögül idézte. A Septuagintából, Mózes öt könyvének görög nyelvű fordításából. Mert Ptolemaiosz uralkodása alatt körülbelül 250 évvel ezelőtt rengeteg zsidó élt Egyiptomban, főleg Alexandriában. Utódaik közül sokan elfelejtettek héberül, és ezért szükségessé vált, hogy a szent szövegeket görögre fordítsák. Jó szöveg. Szeretem. De kicsit megdöbbentett, hogy Pilátus vette a fáradságot, és elolvasta a Septuagintát. Komolyan meg akart ismerni bennünket? Ha igen, legfeljebb csak azért, hogy egy újabb felkelésbe kergesse a népet, és így végképp Róma uralma alá kerüljünk. Belementem a játékba. Idézni én is tudok, bár ebben, mint mondják, az ördög a legügyesebb. Megráztam a fejem. – Vagy, ha úgy akarod, prokurátor, ezt mondja az írás: „Utált,, és az emberektől elhagyatott volt, pedig betegségeinket ő viselte ő sebesíttetett meg bűneinkért,

megrontatott véteinkért, békességünk büntetése rajta van. Az ő sebeivel gyógyulánk meg.” – Ez is a Messiás, Pilátus! A szenvedő, áldozati bárány, aki magára veszi a világ bűneit, és megöletik. Figyelj csak: fogságban ítélettől ragadtatott el, és kortársai közt ki gondolt arra, miért vágatott ki az élők földjéből, hogy nép bűnéért Ion rajta vereség?” – Nekem úgy tűnik, hogy egy ilyen Messiástól nem kell rettegnie a Birodalomnak… Nem jutottam tovább, mert szavaimat elfojtotta a tömeg üvöltése. A játékok megkezdődtek. És ebben a pillanatban megpillantottam Selömitot. Most érkezett. Telemarchos a helyére segítette. Már erősen előrehaladott állapotban volt. Ránéztem, és… Nem tudtam levenni róla a szememet. Claudia észrevette, és a tenyerembe mélyesztette a körmeit. De nem törődtem vele. Ekkor a fülemhez hajolt. – A tied? – sziszegte. Megráztam a fejem. – Azt hiszed, itt ülnék veled, ha az lenne? Claudia szeme elhomályosult. – Ez fájt, Nathan… – Vagy elhagynálak-e valaha is, ha te hordanád a fiámat? Kitágult a pupillája. Keze szorosan az enyémre fonódott. – Nathan – suttogta. – Igen? – Én… én eddig védekeztem. De most… – Most? – Nem fogok többé! Mi lehet csodálatosabb, mint a te képmásodat tartani a karomban… nézni, ahogy napról napra jobban hasonlít hozzád… Nathan… gyere ma éjjel a szobámba… fiút akarok tőled! Szépet és kedveset, olyat, mint te vagy… – Nem – feleltem. – De miért? – kérdezte fájdalmas hangon. – Nem adok fiút Pilátusnak – mondtam keményen. -Nem kockáztatom, hogy az ágyékom sarja egy napon Róma trónjára kerüljön. Nem. Ha valaha fiút nemzek, az a leghatalmasabb Isten papja lesz. Talán viszonzásul a hitetlenségemért. Mit gondolsz, galambom? – Elhagyom Pilátust! – sírta Claudia. – A feleséged leszek! Veled fogok élni. Én… – Tudod, mennyi ideig tartana? – kérdeztem. Elsápadt. – Igen – válaszolta keserűen. – Öt percig. Vagy még addig se. Mármint a te életed. Ezt nem engedhetné meg magának. De engem nem merne megölni. Magamnak kellene megtennem. És meg is tenném. – Vagy ma éjszaka fogom, amikor elmész… ? – Gyerekek – szólt ránk tréfásan Myrtilene –, ne veszekedjetek! Ilyen szép napon nem szabad marakodni… – Nem civakodtunk – mondta Claudia –, csak irigylem azt a nőt. – Azt a terhes kocát? – Igen. Azt a terhes kocát. Azt. Különösen, hogy attól a férfitól lesz gyereke, akit szeret. Hát nem irigylésre méltó, mondd? Sóhajtottam. – Tévedsz, Claudia. Nem attól a férfitól viselős. Ő azt szeretné, ha a gyereke… – Tőled születhetne! – kiáltott közbe Claudia. – Nem. Hanem Jesua ha Nocritól. – Az ki? – kérdezte Myrtilene, de a tömeg állati üvöltése félbeszakította. Lenéztem. Az új gladiátor, Longinus, akit Pilátus méregdrága pénzen hozatott Rómába, újra győzött. Egy rézsútos vágással kibelezte ellenfelét. A szerencsétlen ördög az oldalán heverve próbálta visszatömködni beleit. A tömeg őrjöngött a nevetéstől.

Longinus odajött az emelvény elé, és tréfás grimasszal tisztelgett Pilátusnak. Széles mellkasát sűrű szőr borította. Valahogy Avidius Publiusra emlékeztetett. Claudia megrántotta a karomat. – Nathan – suttogta –, miért néz úgy az a lány téged? Felemeltem a fejem. Szemem találkozott Selomit tekintetével. Az arca hamuszürkére vált. Még ilyen messziről is láttam, hogy remeg az ajka. Tudtam, miért. Én is retiárius voltam. Engem képzelt a haldokló helyébe. Pilátus végre megadta a jelet. Egyetlen dolgot tehetett: hogy kegyelmet gyakorol. Lefelé fordította hüvelykujját. Longinus ráérősen ballagott vissza áldozatához. De nem a szokásos gyors módon, tőrét a torkába merítve végzett vele. Rettenetesebb halált szánt neki. Amikor mellé ért, meglendítette görbe pengéjét, és egyetlen csapással levágta a retiárius fejét. Selomitra pillantottam. Remegve bújt Telemarchos karjaiba. És hirtelen nem bírtam tovább. Betelt a pohár. Túl sok volt mindez. A tömeg őrjöngése, Myrtilene tréfái, Claudia parfümje, Selom remegése, Pilátus szarkasztikus mosolya. Felálltam, és ledobtam magamról a tunikát. Ott álltam anyaszült meztelen. Aztán lementem az arénába. Longinus hitetlenkedve meredt rám. Csak egy tőr volt a kezemben: De nem futottam. Halotti csönd támadt. Odaléptem az elesett retiáriushoz, és felszedtem a földről a fegyvereit. Szembefordultam a gladiátorral. – Nos, Longinus – néztem a szemébe –, kezdődhet a tánc? Hirtelen mozdulattal az arcába nyomtam a szigonyt. És ekkor elszabadult a pokol. Nekem rontott. Alig tudtam elkerülni halálos csapásait. Soha, még hivatásosként se találkoztam ilyen kitűnő kardforgatóval, mint ő. Méltó ellenfelek voltunk. Időről időre éreztem pengéjének szelét meztelen oldalamon, ahogy elzúgott mellette. És én is számtalanszor lendítettem dobásra hálómat, de a következő pillanatban már nem volt sehol. A tömeg őrjöngve üvöltött. Hallottam, ahogy Claudia hangja átsüvít a lármán: – Nathan! Nathan! ő, Zeusz, meghalok! Aztán megtörtént, amitől rettegtem. Az arénának arra a részére jutottunk, ahol Longinus lemészárolta az elődömet. És senki sem szórta be a vértócsákat homokkal, ahogyan ezt a viadalok között szokták. A lábam megcsúszott. Elvágódtam. Longinus egyszerre rajtam .termett, döfésre emelt kardja a kezében. Claudia metsző sikolya mentette meg az életemet. Darabokra szaggatta a hirtelen támadt csendet. Egy pillanat tört részéig mindenki odakapta a fejét. Longinus is. Odébbhengeredtem, és teljes erőből herén rúgtam. A pengéje egy századmásodperccel később csapódott arra a helyre, ahol a nyakam volt. Fölpattantam. Láttám, elsápad az őrjítő fájdalomtól. Meglendítettem a hálómat, és kikaszáltam a lábát. Hidegvérrel megöltem. Ahogy a földön feküdt, szigonyom mindhárom ágát a torkába nyomtam. Döfésem a porba szögezte. A szemébe mélyesztettem a tekintetemet. Látni akartam, amikor meghal. Aztán felnéztem. Claudiát nem láttam meg rögtön. Fejét mélyen a térde közé nyomta, nehogy elájuljon. Majd Selomitot kerestem. Ő sem volt a helyén. Végre megpillantottam Telemarchost. Lefelé csörtetett, az alsó sorokhoz. Kétségbeesetten taszigálta szét az állva tapsoló, őrjöngő tömeget. Ekkor már tudtam, hova igyekszik. Selomit felé. Amikor elestem, Selomit azt hitte, Longinus végzett velem. Nem kiáltott. Még ahhoz se maradt ereje. Arcából kifutott a vér, és teljes hosszában elvágódott a sorok között. Legalább húsz sort gurult. Láttam, ahogy felemelik. Bal karja furcsa szögben hajlott hátrafelé. Eltörött. Szoknyája vérben ázott. Képtelen voltam megmozdulni. Csak bámultam, hogyan viszik el.

Összeestem. Úgy üvöltöttem, mint az imént a porban haldokló retiárius. És egy órával később Selomit elveszítette gyermekét. Másnap reggel elmentem meglátogatni. De Telemarchos megállított az ajtóban. Fájdalom ült a szemében. – Jobb lesz, ha most elmész, Nathan – mondta csendesen. – Miért? – kérdeztem. – Nem azért jöttem, hogy… – Elvidd tőlem? Tudom. Elkéstél. A ti Istenetek, ez a rettenetes, féltékeny, bosszúálló Isten… Megmerevedtem a rémülettől. – Nem, ó, nem, nem – suttogtam hangtalanul –, nem… Az igazi fájdalom nem talál szavakat. Néma és elviselhetetlen. Telemarchos megrázta á fejét. – Nem halt meg, Nathan. Él. Csak… – Micsoda? – préseltem ki nehezen magamból. – Megőrült. Becsukta előttem az ajtót. Csendesen. Nagyon csendesen.

XV. fejezet Egész éjjel álmatlanul forgolódtam. Aztán reggel egyszerre megtaláltam a megoldást, ami – ha lett volna egy csöpp sütnivalóm –, már az első pillanatban az eszembe juthatott volna. Mindenki, aki a közelben volt, megesküdött, hogy Selomit akkor szédült le a lépcsőn, amikor azt hitte, Longinus végzett velem. Talán javítana az állapotán, ha saját szemével láthatná, hogy életben maradtam. Kiugrottam az ágyból. Magamra kaptam a ruhámat, és… hirtelen megtorpantam. Ebben az órában Telemarchos őrségben áll. Selomit egyedül van, csak egy szolgáló vigyáz rá. És pontosan ez tartott vissza. Némi tépelődés után úgy döntöttem, először beszélek Telemarchossal. Ennyivel tartoztam neki. Amint meghallotta, hogy keresem, azonnal kijött az őr szobáról. Végighallgatott, majd szembefordult velem. – Tévedsz, Nathan. Te nem segíthetsz rajta. Valójában csak rontanál a helyzeten. Ezt nem féltékenységből mondom. Ha meglát, az utolsó reménységemet is elveszíthetem… – Miért? – kérdeztem. Szánakozva nézett rám. – Mert nem szeret téged. Engem se szeret. Talán kedvel egy kicsit. De téged még csak nem is kedvel. Hogyan is tehetné? Hiszen nem ismer! Ő csupán… – Összekever Jesua ha Nocrival. Tudom, Telemarchos. – Jó. De felfogtad, hogy ez mit jelent? Amikor lezuhant a lépcsőn, nem a te nevedet kiáltotta, hanem az övét. Selomit nem tegnap őrült meg. Ő már régóta nem ebben a világban él. Egyszer azt mondta, a gyerekünk nem is tőlem fogant, hanem az égből egy fényes felhő ereszkedett alá, és… – Beborította őt. Aztán a gyermek hirtelen ott volt a méhében, tisztán és érintetlenül, minden bűntől mentesen. – Istenem – kiáltott Talemarchos –, hát neked is elmondta? – Nem. De Jesuáról ugyanezt mesélte. Ismered őt? – Egyszer láttam. De szerintem egészen máshogy fogant. – Nocsak. – Az apád galileai. És Názáret környékén van a birtokotok. Megráztam a fejem. – Jesua és én ugyanabban az évben születtünk. Én Jeruzsálemben, ő Názáretben. Apám akkor már évek óta nem járt Galileában.

– Akkor a nagybátyád gyermeke. Hiszen olyanok vagytok, mint az ikertestvérek? – Lehetetlen. A nagybátyám nagyon jámbor és becsületes. Sose tenne ilyet. – Rendben – felelte kelletlenül. – De volt valami botrány. Azt mesélik, József majdnem elküldte magától Máriát, mert rajtakapta egy római katonával… – Hazugság. Rágalom. Te nem ismered Máriát, de én igen. Nagyot sóhajtott. – Jó. Akkor csak egy dolgot árulj el nekem. József a népedből való. Miért Jákobot, a másodszülöttet szánták papnak, és nem Jesuát? Ti mindig az elsőszülött fiút ajánljátok Istennek. Nem tudtam felelni, Telemarchos a lényegre tapintott. Erre még sohasem gondoltam. Tényleg, vajon miért különbözik annyira Jézus a testvéreitől? Szomorúan elmosolyodtam. – Talán Selomnak mégis igaza van. Nevezzük Jesúát a Szent Lélek gyermekének. – Isten gyermeke lenne, mint a mi félisteneink? Lehet. Egyetlen dolog érdekel: hogy megtaláljam. Még ma. – És megöld, mert Selomit őt szereti. Mondd meg Telemarchos, mit érhetsz el ezzel? – Félreértesz, Nathan. Azért akarom megtalálni Jézust, mert ha valaki képes meggyógyítani Selomitot, akkor ő az… Megdöbbenve mereredtem rá. – Hogyan? – kérdeztem. – Fogalmam sincs – rázta meg fejét a tizedes. – De ő a rögeszméje. Talán, ha kicsit kedves lenne hozzá… – Ez a „kis kedvesség” azt is magában foglalja, hogy esetleg vele hál? Megfeszült az arca. – Igen – válaszolta csendesen. – Még azt is. Szeretem őt. Ha tudnám, hogy boldog, én azt se bánnám, ha valamelyikőtökkel… – Ez lehetetlen. – De miért? – Mert egyikünk se veheti el őt. Én azért, mert nem is szeret, csupán Jézust látja bennem. – És ő? – Valószínűleg tisztasági fogadalmat tett. Még sosem volt nővel. – Úgy – mondta Telemarchos –, talán a fiúkat kedveli? Elmosolyodtam. – Jesua nem görög, Telemarchos. Az életemet tenném rá, hogy nem érez vágyat sem férfi, sem nő iránt. Talán Selomnak van igaza. Egy fényes felhő ereszkedett alá, és… – Fenét! – tört ki az indulat Telemarchosból. – Szóval, azt hiszed, hogy nem képes rajta segíteni? – Ezt nem mondtam. Talán sikerül neki. Valóban varázslatos hatással van az emberekre. Ha akarod, megkeresem neked. Még ma elindulok Názáretbe… Telemarchos megrázta a fejét. – Nem ilyen egyszerű – felelte. – Azt hiszed, én nem küldettem érte? – Úgy érted, megtagadta, hogy eljöjjön? – Nem. De nincs Názáretben. Elment Júdeába, hogy megkeresztelkedjen János keze által. – Akkor csak idő kérdése, hogy mikor jön vissza. Szemét elhomályosította a fájdalom. – Várjak? – kiáltotta keserűen. – Te nem látod őt nap mint nap! Az ágyában ül, és egy összetekert rongyot ringat a karján. Altatódalokat dúdol neki. Kis Jesuának hívja. A melléhez teszi, és rosszkedvű, mert nem eszik eleget! Mit gondolsz, meddig lehet elviselni ezt? Én is megőrülök! Megölöm magam… Telemarchos lehajtotta fejét, és elsírta magát. A vállára tettem a kezemet. – Szedd össze magad. Megkeresem őt, és idehozom neked. Megragadta a karomat.

– Mikor? – Amint megtalálom. Egy órán belül indulok. Nem lesz nehéz. Keresztelő Jánost bizonyára hatalmas tömeg követi… – De Jézus már három napja elindult – vetette közbe Telemarchos. – Gyalog. Én lóháton megyek utána. Méghozzá a leggyorsabb lovon, amit valaha is láttál. Ezt a kancát még bar Abbas, az útonálló adta nekem. Valószínűleg előbb érek oda, mint Jesua. Már csak egy kérdése volt. A legkeserűbb mindannyi között. – És Claudia Procula elenged majd? – Ebbe neki nincs beleszólása. Megszorítottam a kezét. – Még találkozunk, Telemarchos. – Eredj, Nathan – suttogta –, járj Isten hírével. Caesareából kövezett út visz délnek, Szamáriába, és onnan tovább Sikombe. Innen hárommérföld távolságra, azon a helyen, amelyet Jákob forrásának neveznek, letérhettem volna Jeruzsálem felé. Csakhogy nem akartam Jeruzsálemen át menni. Persze megtehettem volna, hogy figyelmen kívül hagyom apám tilalmát. Ami Pilátust illeti, amióta elkészült a vízvezeték, nem törődött velem. Amíg Claudiáról volt szó, egyikük parancsa sem érdekelt. Ez őrületes hibának bizonyult. Még véget sem ért első éjszakánk, amikor viszonyunkról már mindenki tudott, és egész Jeruzsálem ott leskelődött az ablakunk előtt. Apám őrjöngött. A terjengő pletyka ugyanis meghiúsította házasságomról folytatott tárgyalásait. Amint kipattant a botrány, minden család visszalépett, így maradtam le egy gazdag, ám csúnya feleségről. Bár nagyon szerettem volna látni anyámat, mégis elkerültem a várost. Többé-kevésbé tudtam, hogy Zakariás fia János, akit Keresztelő Jánosnak is neveznek, valahol délen, a Jordán folyó völgyében prédikál. így tovább utaztam Jerikó felé. Itt kérdezősködésemre elmondták, János most Betánia mellett táborozik híveivel. Jerikó gyönyörű város. Kísértést éreztem, hogy megpihenjek valamelyik ligetben, de aztán eszembe jutott Selomit. így megint nyeregbe szálltam, és Betánia közelében átkeltem a folyón. Jól sejtettem, Keresztelő Jánost csakugyan nem volt nehéz megtalálni. A prófétát ezrek és ezrek követték. Jézust viszont sehogy se tudtam fölfedezni a tömegben. A szent embert hatalmas csődület vette körül. Amikor odaértem, éppen prédikált. Csatakos haja lebegett a szélben. Teveszőr csuháját széles bőröv fogta össze a derekán. Sovány karjait sűrű szőr borította. Bár messze álltam tőle, tisztán hallottam, ahogyan beszélt. – Viperák fajzatai – ordította lázban égő szemmel –, hát eljöttetek hozzám? Kicsoda intett benneteket, hogy Isten jövendő haragja elől ide meneküljetek? Teremjetek hát megtéréshez illő gyümölcsöket, és ne gondoljátok magatokban: Ábrahám a mi atyánk, mert mondom nektek, hogy Isten eme kövekből is támaszthat gyermekeket Ábrahámnak. Ez az utolsó fordulat arámul csodálatosan hangzott: a gyermekek ugyanis banim, míg a kövek abanim. A hallgatóság üvöltött a gyönyörűségtől. János folytatta a prédikálást. A terméketlen fáról beszélt, amelyet ki akarnak vágni, hogy tűzre dobják, mert nem hoz többé hasznot, arról hogy szét kell osztani földi javainkat, a mohóságról és a bűnbánatról. Keserűen elmosolyodtam. Azután tovább fürkésztem a tömeget, hátha sikerül megpillantanom Jesuát. Ekkor egy birkatekintetű galileai Jánoshoz fordult. – Rabbi! – kiáltott fel öblös hangján. – Te vagy a Messiás? Tapintani lehetett a csöndet. Úgy éreztem, mintha hangyák futkároznának rajtam. Ez a kérdés János halálát jelenthette. Mert a rómaiak szemében a Messiás nem lehetett más, csak harcos katonakirály, egy újabb júdeai felkelés vezére, márpedig ezt a Birodalom nem engedhette meg magának. De a legrosszabb, hogy a népem is így gondolkozott. Jesua volt az egyetlen, aki komolyan vette Ézsaiás jövendölését, melyet Pilátusnak idéztem a játékokon.

Emiatt kellett meghalnia. János szembenézett a kérdezővel. – Én ugyan vízzel keresztellek titeket megtérésre, de aki utánam jő, erősebb nálamnál, akinek saruját hordozni se vagyok méltó. Kinek szórólapát van a kezében, és megtisztítja az ő szérűjét. Az ő gabonáját csűrbe takarítja, a polyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel… Ebben a pillanatban megláttam Jézust. Ott állt a Keresztelő közelében. Az utolsó mondatnál elfehéredett. Lehunyta a szemét, mintha hangtalanul imádkozna. – Gyertek! – kiáltotta János. – Menjünk a folyóhoz! Jöjjön velem, aki meg akar tisztulni! Követtem őket. Nem hiszem, hogy akad a világon még egy ilyen száraz terület, mint Peraea. A napégette sziklás talajon alig terem egy-két alacsony bokor. Csak lent, a lustán kanyargó folyó völgyében nő némi fű és néhány árnyékot adó fa. Sehogy sem tudtam a Keresztelő közelébe jutni. Ezért megfordítottam lovam fejét, és kerestem egy magaslatot, ahonnan mindent jól láthattam. A vezeklők libasorban járultak a próféta elé, aki derékig állt a Jordán iszapos vizében. Amikor elé értek, valamit morgott nekik, azt hiszem, ezt: – Megbántad bűneidet? Azzal alámerítette őket. Köhögve, prüszkölve merültek fel a habokból. Néhány fiatal nőn volt mit nézni, amikor kijött a folyóból. Nedves ruhájuk a testükre tapadt. Kezdtem élvezni az egész színjátékot. Egyébként nem voltam egyedül. A közönség lélegzetvisszafojtva figyelt. Hirtelen rádöbbentem, miért jöttem ide. Elszégyelltem magam. Megindultam, hogy megkeressem Jesuát, és visszavigyem Caesareába. Akkor láttam meg a fiút a kosárral. Láthatóan árult valamit, de senki sem figyelt rá. Most vettem csak észre, hogy mardos az éhség. – Mi van a kosaradban? – Galambok. De már csak egy maradt. A többit eladtam. – Áldozati állat? – Nem, uram. Apám azért küldött, hogy adjam el a zarándokoknak, akik a prófétához jöttek… – Milyen prófétához? – Hozzá – intett a fiú a fejével a folyó felé. – Apa azt mondja, hogy ő Illés próféta. Apa szerint Illés sohasem halt meg… – Igaz – feleltem –, egy tüzes szekér az égbe ragadta. Szóval a galamb ehető, és nem áldozati állat. Gyere, hadd nézzem. A fiú kinyitotta a kosarat, és kivette a galambot. A gyönyörű, hófehér tollú állat ijedten forgatta a fejét. – Mennyi? – kérdeztem. – Egy sékel, uram. Nem voltam abban az állapotban, hogy vitatkozzam. Előhúztam az erszényemet, amelyet még Claudia varrt nekem, és keresgélni kezdtem benne. De ebben a pillanatban a mellettem állók durván röhögni kezdtek. A folyó felé pillantottam, és megértettem, miért. A Jézus előtt álló zarándok kifelé kapaszkodva, megcsúszott a parton, és visszazuhant a folyóba. Kétségbeesetten kapálódzott, a bámészkodók nagy gyönyörűségére. János megragadta a hajánál fogva, és talpra állította. A tömeg még jobban röhögött. A nevetés megriasztotta a lovamat. Idegesen táncolt, alig tudtam féken tartani. Horpaszával fellökte a fiút, aki estében elengedte a galambot. A madár nyílegyenesen repült az ég felé. – A pokolba! – kiáltott a fiú kétségbeesetten. – Apám laposra fog verni! – Nem – feleltem. – Itt a sékeled. Az én hibám, vigyáznom kellett volna a lovamra. – Köszönöm, uram – hajolt meg a fiú. Elfordultam tőle. János keze Jesua vállán nyugodott. Alámerítette a folyóba. Nem mondott semmit a Názáretinek. Azt hiszem, dühös volt, mert

az előző zarándok tönkretette a szertartás komolyságát. Rá sem nézett Jézusra. Egyszerűen lenyomta a vízbe. A Keresztelő figyelemre sem méltatta Jézust. Ezért kellett később Jánosnak elküldeni hozzá a tanítványait, hogy megkérdezze: – „Te vagy-é az, aki eljövendő, vagy mást várjunk?” A tömeg most újból kiáltozni kezdett. A galamb riadtan körözött a sokaság fölött. Nem mert leszállni. És ekkor hirtelen fénysugár tört át az este nehéz porfelhőjén. Olyan volt az egész, akár egy jelenés. A végtelennek tűnő emberáradat, az alkonyati pírtól véres Jordán folyó, a sűrű felhők közül kibukkanó fénysugár, a rémülten cikázó fehér galamb. Jézus még mindig a folyóban állt. Átszellemült arcáról sugárzott, valóban komolyan gondolja a megtisztulás rítusát. Végtelen nyugalom áradt belőle. Az, amivel később lecsendesítette a zaklatott lelkeket. És a riadtan kerengő galamb egyszer csak megbillentette szárnyát, és a vállára ereszkedett. Jesua lehunyta a szemét. Ugyanúgy, mint amikor János prédikációját hallgatta. Aztán, vállán még mindig a madárral, kikapaszkodott a partra. A sokaság szótlanul kettévált előtte. Pillanatok alatt eltűnt a tömegben. Átgázoltam a folyón, hogy megkeressem őt. De ezen a tájon alig negyedóra alatt lezuhan az este. Kétségbeesve láttam, hogy ma már aligha fogom megtalálni. Gyomrom összeszorult az idegességtől és az éhségtől. Kifáradt lovam már alig botladozott. Úgy döntöttem, megpihenek. A pusztában pislákoló tábortűz felé indultam. A tűz mellett ülő embernek rázkódtak a vállai. Sírt. Ahogy egyre közelebb értem, mindinkább ismerősnek tűnt. Közelebb táncoltattam a kancámat. Megérezte a tekintetemet, és felnézett. Összetalálkozott a pillantásunk. Megvillant a szeme, és keze tőre markolatára siklott. – Én nem tenném a helyedben, Jehuda – mondtam csendesen. Jehuda ish Kriot elengedte a fegyvert. Nagyot sóhajtott. – Igazad van, uram. Te nem csináltál semmit. Csupán lemészároltál egy római gladiátort. Nem tehetsz róla, hogy Selomit levetette magát a lépcsőkön. És ahogy Olympia mondja… – Olympia? – csodálkoztam. – A szolgálólánya, akit az a görög kutya, Telemarchos vett neki. – Görögnek görög. De nem kutya. – Elrabolta őt tőled! És mégis… – Hogyan rabolhatta volna el, amikor sose volt az enyém? Selomit csupán egyvalakit szeret. Engem is azért akart megszerezni… – Mert Jézusra hasonlítasz. Tudom, uram. Azért jöttem ide, hogy megtaláljam, és visszavigyem. Csak ő segíthet rajta… – De elveszítetted a tömegben. Én is így jártam… Jehuda szeme elsötétedett. – Én nem? Én megtaláltam őt, uram. De ő… ő… – Mi történt? – Nem törődött velem. Azt mondta, Selom várhat, neki most atyja ügyében kell eljárnia. Aztán kiment a pusztába, hogy imádkozzon, és böjtöljön. Ismered azt a vidéket ott, a Holttenger mellett? Gyomromat összerántotta a rémület. – Igen – feleltem rosszat sejtve. Ismét felkászálódtam a nyeregbe. – Isten veled, Jehuda! – Uram! – sírta. – Hová mész, uram? – Jesua után. Abban a sivatagban lehetetlen túlélni a déli órákat, hacsak az ember nem talál valami barlangot. Menj vissza Názáretbe, Jehuda, és mondd meg Hezron bácsinak, hogy amint lehet, visszatérek. Az éjszakát a qumráni kolostorban töltöttem, régi társaim között. Hajnalban Jesua ha Nocri keresésére indultam. De nem találtam, rá. A következő napon se. Csak a negyedik reggelen. A fölötte kerengő keselyűk vezettek nyomára.

Elátkozott föld ez a sivatag. A szél sókristályokkal elegyes port sodor, az éles sziklák órák alatt elnyűvik a legjobb lábbelit is, a meztelen napfény visszaverődik a fehér kövekről. Jesuát szánalmas állapotban találtam. Ruháját darabokra tépte, és kisebesedett lábára kötözte. Már menni sem próbált. Védtelenül hevert a tűző napon. Az ajka mozgott. Leugrottam a nyeregből, és odarohantam. Lehajoltam hozzá: – Távozz tőlem, Sátán! – motyogta. – Ne kísértsd a te Istenedet… Aztán megpillantott, és elmosolyodott. – Tudtam, hogy el fogsz jönni… Csak később értettem meg, hogy félrebeszél. Felemeltem. Szemem elhomályosult a kétségbeeséstől. Hogyan tudna ő bárkit is megszabadítani az őrülettől? Valahogy feltettem a nyeregbe. Mögé kapaszkodtam, és két karomat a dereka köré fonva elindultunk. A kolostorig vezető úton végig fékebeszélt. A másvilág szörnyeivel viaskodott. Mire Qumránba értünk, már elhallgatott. A karomra dőlt, és elvesztette az eszméletét. A kiáltozásomra elősereglett novíciusok segítettek leemelni a nyeregből. Az egyik cellába vitték, és lefektették. Aztán elmentek a gyógyító atyáért. A paqid Jesuára nézett, és megrázta a fejét. – Négy nap a pusztaságban? – kérdezte. – Akkor meg fog halni. Még nem láttam olyan embert, aki két napnál többet kibírt volna. És ezek legtöbbje is megőrült. – De meg kell őt mentened, paqid! – sírtam. – Túl sok élet függ az övétől. Egy nő ép elméje, és…. – Talán a tied is – vágott közbe a paqid szárazon. – Talán még Istentől sem lehetne biztosra kérni, hogy megmentse őt. Annyit tehetek, hogy megpróbálom. Ezután munkához látott. Megfürdette Jesuát, és tetőtől talpig beolajozta testét. Majd néhány csepp vizet erőltetett le Jesua torkán. – Nathan fiam – fordult hozzám –, adj neki minden órában hat csepp vizet. Ha többet adsz neki, görcsöt kap és meghal. Ha pedig elalszol, kiszáradhat. Bízhatok benned? – Igen – feleltem. – Nagyon helyes – mondta. – Amikor eszméletére tért, növelheted az adagot. Adj neki óránként egy kiskanál vizet. Holnap annyit ihat, amennyit akar, és utána már etetheted is. – Köszönöm, paqid – hajtottam meg a fejemet. De nem volt ilyen egyszerű. Óráról órára ingadoztam a remény és kétségbeesés között. Jesua két nap és két éjjel eszméletlen maradt. Nem dobálta magát, nem beszélt félre, csak csendesen hevert. A harmadik nap reggelén végre magához tért. De nagyon lassan kezdett felépülni. Harminchat napot töltöttünk a kolostorban, amíg annyira megerősödött, hogy hazaindulhattunk. Vettem neki egy sovány öszvért, hogy legyen mivel utaznia. Nem engedett lovat venni. Az öszvért is csak úgy fogadta el, hogy megérkezésünk után rögtön Hezron bácsinak adom az állatot. – Túl büszke vagy, Jesua – mondtam. Mosolyogva nemet intett a fejével. – Nem, Nathan, ez nem büszkeség – felelte szelíden. -Különben is jobban ismersz ennél. Talán igazuk van az esszénusoknak, nincs szükségünk földi javakra. Semmire sincs szükségem, csak időre, elég időre, hogy… – Mit? – kérdeztem. Hirtelen komoly lett az arca. – Majd meglátod – válaszolta. Az úton hazafelé keveset beszélgettünk. A családjáról kérdezgettem. Persze, azt nem mertem tőle megkérdezni, ami leginkább érdekelt. Születésének körülményeit. Ezért kerülő úton próbáltam megtudni az igazságot. – Jesua – kérdeztem –, miért nem téged neveltek padnak, hanem Jákobot? Te vagy a

legidősebb, és… Összehúzta a szemöldökét. – Igazán én sem tudom. Gyanítom, hogy valami nézeteltérés lehetett apám és anyám között miattam. Apám nem engedte, hogy tanuljak. De mikor hatéves lehettem, meggondolta magát. Emlékszem, akkor mondtam, vagy csináltam valamit, már nem emlékszem, mit, csak apám döbbent tekintetére, ahogyan áll, és hitetlenkedve mered rám. Aztán a karjába kapott, összecsókolt, és ezt hajtogatta: – „Fiam, fiam! Hát mégis az enyém!” Utána megkereste anyámat. Messziről követtem. Amikor bementem a házba, láttam, anyám előtt térdel, sír, és a kezét csókolgatja. Hallottam, ahogy ezt mondja: „Bocsáss meg Mária! Bolond voltam1.” Az anyám felemelte, és megcsókolta. Ő is sírt. De ismered őt, Nathan. Csak annyit felelt: – „Hmmm! És melyik férfi nem az, mondd meg nekem, József? Menj, és hívd a gyerekeket. Itt a délutáni ima ideje.” És tudod, az apám mindennél fontosabb volt nekem… – Ugye, nagyon szeretted? – kérdeztem. Lehajtotta a fejét. Még ennyi évvel a halála után is könnyek szöktek a szemébe. – Teljes szívemből – felelte. – Apám csodálatos ember volt. – És anyád? Elgondolkozott. – Ő is az. Jó asszony. Csak kölcsönösen nem tudjuk elviselni egymást. Ha elgurul egy garas, képes az egész házat felforgatni, hogy megtalálja. Pedig már egész kis vagyont sikerült összegyűjtenie. Nekem ő túl világias, én meg szerinte túl sokat foglalkozom Isten dolgaival. Többek közt azért jöttem el hazulról, mert nem akartam vele veszekedni Johanna miatt… – A kis húgod? – csodálkoztam. – De hát miért veszekednétek miatta? Elmosolyodott. – Régóta nem találkoztál vele. Már nem gyerek, Nathan. Tizenhét éves. Egészen csinos. És ahogy a lányok ilyen korukban szokták, hetenként másba lesz szerelmes. Csak az a baj, a legújabb szerelme egy mihaszna csirkefogó. Persze, ha anyám egy pillanatra befogná a száját, Johanna már rég elfelejtette volna. De anyám nem elég okos, Nathan. Ráadásul állandóan azt követeli tőlem… Elpirult. Láttam rajta, hogy zavarban van. – Hogy te? – sürgettem. – Hogy hívjalak meg ebédelni, Nathan. Téged. Mert csinos vagy, előkelő és gazdag… Rákacsintottam. – Örömmel elfogadom a meghívást. Különösen, mióta elmondtad, hogy a húgod már… – Egészen csinos? Igen az. Csakhogy nem fogadhatod el a meghívásomat, mert még nem hívtalak meg… Elöntött a düh. – Talán azt hiszed, nem vagyok méltó a húgodhoz, Jesua? – Nem hiszem, hanem tudom – felelte csendesen. – És nem azért, mert a húgom. Egyetlen tisztességes lány se való hozzád, Nathan. Már az is szörnyű bűn, amit Selomittal tettél. De amit a prokurátor feleségével csináltál, az több ennél. Aljasság. Ha zsidó nő lenne, megkövezték volna házasságtörésért. Te a testvérem vagy, nagyon szeretlek. De miért nem törődsz a lelkeddel? Itt az ideje, hogy megváltozz, és tiszta életet kezdjél! Forrt bennem a méreg. Csaknem ráförmedtem, hogy megmondjam neki: „Megmentettem az életed, és így hálálod meg? Az ördög vigyen, Jesua…”, de mégse tettem. Ahogy rám pillantott, elszállt a haragom. Elszégyelltem magam. Helvetiára gondoltam, Andraira, a barátomra, akit én öltem meg a római arénában, Selomitra, aki elvetélt miattam, és Claudiára. Elhomályosult a szemem. Lehajtottam a fejemet. Aztán Jesua kezét éreztem a vállamon. – Ne sírj, Nathan. Nem akartalak bántani…

– Nem – suttogtam –, igazad van. Csak megláttam a lelkemet a szemedben. És… – Miért nem mész a hegyekbe, Nathan? Imádkozzál! Isten erőt ad, hogy megtisztulhass. Te jó vagy, én tudom… – Jesua… – Igen? – Ha… ha bebizonyítom, hogy megváltoztam, akkor feleségül adod hozzám Johannát? Elmosolyodott. – És ha mégse tetszik majd neked? Olyan régen nem láttad már. – Elég, hogy a te húgod. Szeretni, tisztelni, becsülni fogom egész életemben. Megszorította a karomat. – Rendben, Nathan. így legalább lesz valami célod. De nem ígérek semmit. A szerelmét is el kell nyerned. Figyelmeztetlek, ez nagyon kemény dió. Mint mindenki, ő is hallotta a rólad keringő pletykákat… – Beleértve mindazt, amit el se követtem. Gondolom, köztudott, hogy Selomit tőlem esett teherbe, igaz? – Igen – válaszolta. – Claudia tényleg a szeretőm volt. De Selomit soha. Az Örökkévaló nevére esküszöm… – Ne esküdj, Nathan. Semmi szükség rá. Én hiszek neked. Szegény Selom! Remélem, tudok segíteni rajta… – Te tudsz! – vágtam rá azonnal. – Neked különös erőd van, Jesua… Megrázta a fejét. – Megpróbálom, Nathan. De tényleg nincs semmi különös erőm… – Tévedsz, Jesua – mosolyogtam. – Van. Vele mentem Caesareába. Ahogy közeledtünk Telemarchos háza felé, Jézus egyre nyugtalanabb lett. Hosszú betegsége alatt megrendült önmagába vetett hite. Újra meg újra kétségek fogták el. Mikor a kapuhoz értünk, vállára tettem a kezem, és a szemébe néztem. – Menj, Jesua! Sikerülni fog. Csak te segíthetsz rajta. Zavartan elmosolyodott. – Remélem – felelte, és belépett a házba. Nem tudom, meddig maradt bent. Nekem örökkévalóságnak tűnt az az idő. Azután megjelent, és mögötte Selomit is. Amikor megpillantottam, összefacsarodott a szívem. Selomit árnyéka volt önmagának. Arcbőrét szinte átdöfték csontjai. Hajába ősz szálak vegyültek. Egész testében reszketett. De a szeme tisztán csillogott. Jesua rámosolygott. – Selom, ki ő? – kérdezte. – Nathan – suttogta a lány. Képtelen voltam megszólalni. – És én? – kérdezte tovább Jesua. – Jézus – Selom lágy hangjában kimondhatatlan vágyakozás rezgett. Egy pillanatra belém mart a féltékenység. – És ez? – Jézus egy szőnyegdarabot tartott Selom szeme elé. – Egy… egy… rongycsomó – nyögte ki nehezen Selomit. – És a gyermeked? – Meghalt. Elveszítettem, amikor leestem a lépcsőn, azon a napon, mikor azt hittem… – Mit? – Jézus hangja megkeményedett. – Hogy megölték… Nathant… – Most már nem keversz össze bennünket? – kérdeztem. – Nem, Nathan – suttogta. – És most hová fogsz menni? – kérdezte Jesua. – Vissza a férjemhez, Betániába. A bocsánatát kérem. Jó és hűséges felesége leszek… Megdöbbentem. És ebben a pillanatban elkezdtem gyűlölni Jesua ha Nocrit. Nem mintha nem szerettem volna többé. De gyűlöltem is. Sokat beszélgettünk Selommal a férjéről. Igaz, jó ember. De elviselhetetlen.

Jézusra néztem. – Jesua… – Igen? – Ezt nem teheted! Elsötétült az arca. – Miért nem, Nathan? – kérdezte villámló szemekkel. – Mert fél éven belül újra a bordélyba kerül. Még annyi se kell neki. – Azt akarod mondani – suttogta –, hogy képtelenség úrrá lenni a… – A vágyon? Igen, Jesua. A test bűnös vágyain. Te sosem ereztél még vágyat? Lehajtotta fejét. – De igen. Rettenetes volt. – És? – Uralkodom rajta – felelte. – Te… te nem vagy ember? – ordítottam magamból kikelve. – Nem, Nathan – vágott szavamba Selomit. – Ő egy… angyal. Már mondtam neked… – Angyal! És visszaküld egy negyven évvel idősebb, vén, tehetetlen bolondhoz! – Nathan! – szólt közbe Jesua szigorúan. – Ne ítélj, hogy ne ítéltess! A szemébe néztem. – Rendben, Jesua. Kiállóm az ítéletedet. Részeges vagyok, gyilkos, és parázna. A tetejébe házasságtörő. Épp ezért tudom, nem lehet pusztán elrendelni, hogy az ember erényes legyen. Azt akarod, hogy Selomit jó útra térjen? Szerezz válólevelet attól a roskatag, vén bolondtól! Találj neki egy fiatal férjet, aki lesi minden gondolatát, és éjjelenként halálra gyötri vele a matracot. Hogy ne utánad epedjen… – A házasság szent dolog, Nathan – dörögte Jesua. – Akiket Isten egymáshoz kötött, ember nem választhatja szét! Még egyszer megpróbáltam. – Selom – fordultam a lányhoz. – Nem leszel rá képes. Tudod, hogy nem. Jesuára nézett. – De igen – felelte csillogó szemekkel. – Érte bármit megtennék! – És visszament a házba. – Jesua – mondtam könnyes szemmel –, ezt nem teheted! Nem küldheted vissza… – Elég! – kiáltotta. – Ez házasságtörés lenne! Mert mondom néked, az a férfi, aki elválik feleségétől, és más nőt vesz el helyette, házasságtörést követ el. És ugyanígy tesz az, aki olyan nőt vesz magának, aki elvált a férjétől. Akkor feladtam. Jézus nem tudta, miről beszélek. Tehetetlen voltam vele szemben. – Jól van – legyintettem fáradtan. – Legyen meg a te akaratod. Ugye, nem haragszol rám? – Nem – suttogta. Láttam rajta, hogy igazat mond. Szemébe ismét kétely költözött. Töprengve meredt maga elé. – Nathan – szólalt meg nagy sokára –, megtarthatom még egy napig az öszvéredet? – Ha akarod, örökre neked adom – feleltem keserűen. A csukott ajtót bámultam, amely mögött Selomit eltűnt. – Csak holnapig van rá szükségem – rázta meg a fejét Jesua. – Jó – mondtam.. – Menjünk, Jézus. Messze van Názáret. Ám aznap éjjel, ahelyett hogy hazament volna, ellovagolt Migdal-Nunajába, megkereste Máriát, és kiűzte belőle a hét ördögöt. Az én szívemben azonban a Gonosz légiói sikoltottak, és ő nem érte el őket.

IV. KÖNYV amelyben alaposan belekeveredem a názáreti Jézus

ügyeibe, tanúja leszek néhány csodának, majd kapok egy kést a hátamba, és ebből kifolyólag szert teszek egy feleségre.

XVI. fejezet Tiberius császár uralkodásának tizenötödik telén különösen sok eső hullt. Ez Júdeában egyáltalán nem okozott gondot, még Pilátus vízvezetékével is időre elkészültem. De északon, a bővizű Galileában az állandó esőzésektől megduzzadt folyók kiléptek medrükből, és elárasztották a földeket. A lezúduló víz tönkretette nagybátyám birtokát. A hegyoldalban lévő gyümölcsösök értékes talaját a völgybe sodorta. Amikor visszatértem Galileába, Hezron bácsit a kétségbeesés határán találtam. Rendbe kellett tenni a birtokot. Nem csak miatta, miattam is. Ha alaposan meggondoljuk, nemigen maradt más választásom. Vagy kövessem apám példáját, és lépjek be a papi testületbe? Ezen kívül még két foglalkozást választhattam: írnok leszek, vagy vízvezetékeket építek. Amitől nyugodtan éhen halhatnék. Jeruzsálemben hemzsegnek az írástudók, és az sem valószínű, hogy Pilátuson kívül még akarna valaki vízvezetéket építtetni Júdeában. így nem volt nehéz a földművelés mellett döntenem. Hezron bácsi birtoka évente jelentős összeget hozhatott volna, ha megfelelően művelik. De erről szó sem volt. Nagybátyám elavult módszereket használt. A birtok hozama meg sem közelítette a benne rejlő lehetőségeket. Láttam, hogy az esszénusok milyen virágzó édent varázsoltak a sivatagból. Az ő módszereikkel ezen az istenáldotta földön csodákat tehetnék. Egy évig dolgoztam a qumráni kolostorban. Csupán ember és pénz kérdése, hogy alkalmazzam az ott tanultakat. Vagy inkább fordítva: pénz és ember kérdése. Ha sikerülne kicsalogatnom a pénzt Hezron bácsiból, munkásokat fogadhatnék, és… De amikor csak megpendítettem neki a dolgot, őrjöngeni kezdett: – Pénzt? Mire? Hogy másik kurvát vásárolj magadnak? Vagy netán egy egész bordélyt? Vagy hogy megint Caesareába mehess, és ott paráználkodj a prokurátor feleségével? Nem tudtam megállni, hogy ne csipkelődjek vele. – Az nem kerül pénzbe, bácsikám. Egy nyomorult garasba se. Épp ellenkezőleg. De nem is rossz ötlet! Ha képtelen vagy kiizzadni azt a nyavalyás három vagy négy minnát, elmegyek Claudiához. Nagyon boldog lesz, ha segíthet nekem… Nagybátyám megszaggatta a kaftánját. – Te… te hímringyó! – ordította teljesen kikelve magából. – Selyemfiú! Csak nem akarod azt mondani, hogy az a romlott római szajha tényleg fizetett neked azért, hogy…hogy… – Mire gondolsz, bácsikám? – pislogtam ártatlanul. – Elohim! Ádonáj! – kiáltott fel kétségbeesve. – Egyik sem – feleltem nyugodtan. – Talán Aphrodité és Erósz. Vagy inkább Asztarté. Egy csipetnyi Baál… Nem jutottam tovább. Bácsikám felemelte botját, és lesújtott vele. Az utolsó pillanatban kaptam el a fejem. Csak többéves retiarius gyakorlatom mentett meg attól, hogy összezúzza a koponyámat. Kitértem a csapásai elől, egészen addig, amíg úgy kifulladt, hogy megszólalni sem tudott már. Akkor megálltam, és a szemébe néztem. – Tisztelt és szeretett bácsikám, azt tervezem, hogy nemsokára megházasodom. Összevonta szemöldökét. – Kit akarsz elvenni? – zihálta. – Johannát, Jesua húgát. Ezért, ha az enyém lesz… – Pfüh! – fújt a nagybátyám. – Mást nem találtál? Jesua jó fiú, de a többi amme ha aretz, és szegények, mint a… – Aha! – bólintottam. – Most érkeztünk vissza beszélgetésünk kiindulópontjához. Mert ha a menyasszonyomnak nincs semmi hozománya, akkor nekem kell eltartanom a családot.

Kezdjük mindjárt ezzel a birtokkal, amit te, igen tisztelt bácsikám, szép lassan hagysz tönkremenni… Csodálkozva bámult rám. – Isten cselekedeteiért nem vagyok felelős! És ez az esőzés az volt. – Igaz – feleltem. – Az ember nem fékezheti meg az elemeket. De ahogy aszály idején vizet hozhat három stadium távolságból, ilyen ítéletidőben meg… – Mit? – dörmögte Hezron bácsi. – Munkásokat fogad, és helyreállítja velük a birtokot. Persze visszacipelhetjük mi is a földet a tenyerünkön a teraszokra… Ha adsz száz sékelt, felfogadhatok negyven napszámost erre az időre. Meg néhány asszonyt, akik főznének rájuk. Hezron bácsi elgondolkozott. Mióta megépítettem a vízvezetékeket, rengeteget nőttem a szemében. – Ülj le, Nathan – mondta csendesen –, és mondd el, hogyan képzeled a dolgot. Mire befejeztem, mosolygott. Újra akartam építeni a teraszokat, kőfalakkal megerősíteni, és tizenkét lábanként vízelvezető árkokat ásatni, nehogy a víz még egyszer elsodorhassa az egészet. Amikor ezzel végzünk, összelapátoljuk a síkságon összegyűlt sarat, amit a teraszokról mosott le a víz, és napszámosokkal visszavitetjük eredeti helyére. Ha ezt megcsináljuk, miénk lesz a legjobban termő gyümölcsös egész Galileában. Hezron bácsit nem lehetett bőkezűnek mondani, de ha valamiről belátta, hogy hasznos, nem sajnálta rá a pénzt. Gyakorló földműves lévén azonban rögtön rátapintott a terv gyönge pontjára. – Rengeteg kocsi kell. Ötször, vagy talán hatszor is annyi, mint amennyink van. És csak időlegesen lesz rájuk szükség. – Tudom – feleltem–, már gondoltam rá. De láttál már olyan gazdaságot, amelyben nincs egy-két javításra váró szekér? Felfogadom Jesuát és testvéreit, hogy csinálják meg ezeket, a mi költségünkre, ha tulajdonosaik kölcsönadják nekünk a munkához. – Nem rossz – nevetett Hezron bácsi. – És az igavonó állatok? – Béreljük őket – vágtam rá. A nagybátyám gyorsan utánaszámolt. – Száz sékel nem elég – mondta –, adok százötvenet. De van egy feltételem. – Igen, bácsikám? – Te felügyeled a munkát. Ami azt jelenti, hogy távol tartod magad Caesareától és Johannától is. Különösen tőle. Tisztességes lány. Ártatlan. És mivel azt tervezed, hogy elveszed, hagyd meg őt ebben az állapotában. – Hezron bácsi, mondanom kell valamit. Tizenhárom éves kora óta nem láttam Johannát. Elkerekedtek a szemei. – Micsoda! – kapkodott levegő után. – Azt akarod mondani, hogy… – Egy olyan lányt akarok elvenni, akiről semmit se tudok. Igen. De a bátyja a legjobb barátom. Azt hiszem, Johanna jó, kötelességtudó, tiszta és bájos. Nem vagyok belé szerelmes. Eddig bajt hoztam mindenkire, akit szerettem, Helvetiára, Selomra, Claudiára… Hezron bácsi szúrós pillantást vetett rám. Arca újból elsötétedett. – Azt mondtad, hogy a fattyú, akit Selomit elveszített a játékokon… – Nem az enyém volt. Megesküdjek rá? Selom csak azért hagyott el, hogy ne tegye tönkre az életemet. Ezt bebizonyította a játékokon. – Pfüh! – szusszant Hezron bácsi –, és ez a …császári szeretőd? – Belebetegedett, amikor elhagytam. És nem azért jöttem el, mert nem szeretem őt. Szeretem. De akkor sem volt együtt semmi jövőnk. Elfáradtam. Gyerekeket szeretnék, és egy feleséget. Megcsömörlöttem az eddigi életemtől. Békességre vágyom. – Nathan! – Igen, bácsikám. – Az előbb azt mondtam, tartsd magad távol Johannától. Visszavonom. Jobban tennéd, ha

meglátogatnád. Beszéltél már Jesuával? – Igen. Beleegyezett, feltéve, ha többé nem futkosok nők után. – Épp ideje lenne! – prüszkölt Hezron bácsi. – Már úgyis te vagy Galilea legnagyobb kurvapecére. Talán Júdeáé is. Apád szerint több százan tolongtak a hálószobád ablaka alatt, míg te… – Bemutattam virtuóz technikámat – kacsintottam. Aztán elkomolyodtam. – Többé nem teszek ilyet, bácsikám. Megígérem. – Jó – sóhajtott nagyot. – Akkor indulj útnak. Ez a dolog a szekerekkel, jó ürügyet ad. Vedd fel a legszebb ruhádat meg valami ékszert. Nyergeid föl a lovadat. Szerencsére elég csinos vagy. Meghajoltam. – Hallottam, és engedelmeskedem. Ám korántsem voltam ilyen magabiztos. Ha Johannára gondoltam, az a csenevész, csupa kéz és láb csitri jelent meg előttem, akit legutóbb láttam. Fogalmam sincs, most milyen. Persze nem akartam szerelemből házasodni. Átok ült azon, akit megszerettem. De mégis… – így hát megfürödtem, beillatosítottam magamat, és előkerestem legjobb ruhámat. Nyakamba vastag aranyláncot raktam. Azután nyeregbe pattantam, és útnak indultam. Azt hiszem nem néztem ki rosszul, mert amikor kilovagoltam, nagybátyám összes szolgálólánya elősereglett. Egész úton azon töprengtem, milyen ürüggyel kényszeríthetném ki, hogy Jesua behívjon a házba. „Amilyen szerencsém van – morogtam magamban –, biztos, hogy szamócát ment szedni a legújabb szívszerelmével…” Tévedtem. Hihetetlen szerencsém volt. Johanna a kapuban állt. Az ajtófélfának támaszkodott, és zokogott. Lovam patájának dobogása riasztotta fel. Egy másodpercig azt hittem, sarkon fordul, és elmenekül. De azután mégiscsak maradt. Amikor leugrottam a lóról, szeme kerekre nyílt a csodálkozástól. Első pillanatban nem volt túlzottan mutatós. – Üdvözöllek, Jo-Ann – mondtam. Nevének galileai formáját használtam, de nem egészen. Elhagytam a végső a szótagot, és az elegánsabbá, kicsit görögössé tette a nevét. Könnyáztatta szeme még nagyobbra nyílt. Most valóban csinos volt. Tekintetéből értelem sugárzott. Egyszerre megéreztem, hogy egyaránt megvan benne anyja tartása, és Jesua intelligenciája. Fekete sörénye csaknem a sarkáig ért. Ilyen asszony mellett az élet paradicsom, vagy pokol: nincs középút. – Azt mondtam, üdvözöllek, Joann – ismételtem meg, kicsit élesebben. Felkapta a fejét. Egy pillanat alatt megfagyott a levegő. – Én is üdvözöllek, Nathan bar Jehuda – mondta kiszámított csendességgel. – Viszontlátásra. – Viszontlátásra? – csodálkoztam. – Elmész? – Nem. Te fogsz elmenni. – Hová? Megvonta a vállát. – Honnan tudjam? Az a te dolgod. Rámosolyogtam. De nem ingott meg. – Lennél szíves elmenni innen? Leugrottam a nyeregből. Közelebb léptem hozzá. Más lányok talán már sikoltozva menekültek volna. De ő nem mozdult. Szikrázó tekintetét az arcomra szegezte. – Miért akarod, hogy elmenjek? – kérdeztem. – Mert senki sincs itthon. Jesua elhagyta a műhelyt. Az úton prédikál mióta megtudta, hogy Heródes Antipas börtönbe vetette Keresztelő Jánost… – Keresztelő János börtönben van? – csodálkoztam. – Nem is tudtam… – Még sok egyéb dologról sem hallottál, uram. De azt mondják, a nagybátyád tanult férfiú.

Miért nem őt faggatod? Menj már innen! Van elég bajunk nélküled is! Már éppen kezdtük összeszedni magunkat, amikor Jesua prédikálni kezdett… Oh, micsoda szégyen! Menj már, nem érted! – Ugyan, Joann – mondtam szelíden –, nem szabad így bánni egy régi baráttal… Nem mondhatnám, hogy megenyhült tőle. – Te nem vagy a barátom, Nathan bar Jehuda! – sziszegte. – És percről percre jobban utállak. – Miért ? – néztem értetlenül. – Mert Nathan bar Jehudának hívnak. Már legalább öt perce ácsorogsz itt. Így is hírbe hoztál. Ha még tíz percet maradsz, egész Galilea tudni fogja. És fél óra múlva nyugodtan elmehetek Kapernaumba, a bordélyba, a te Selomitod helyére. Nos, megértetted végre, miért szeretném, ha eltűnnél innen? Tetszett, ahogy azt mondta: a te Selomitod. Túl élesen, és talán keserűen is. Tudtam, itt lehet némi keresnivalóm. Közel léptem hozzá, és megfogtam az arcát. Megcsókoltam. Csak sokára rántotta el a fejét. Azt hittem, pofon akar vágni. De esze ágában sem volt. Ehelyett elmosolyodott. – Ne menj még – mondta csendesen –, várj egy pillanatig. Megfordult, és bement a műhelybe. Talán fél percig tartott, míg visszajött. Egy dézsa vizet hozott, szappant, és tiszta ruhát. Letette a dézsát maga elé. Aztán szertartásos gonddal megtisztította a száját. Nem vártam meg, míg végez. Sarkon fordultam, és a lovamhoz léptem. Felpattantam a nyeregbe, és visszanéztem rá. A harag már elcsendesedett a tekintetében. Inkább zavartnak tűnt. Vagy inkább bűntudatosnak. – Isten veled, Johanna – mondtam nyugodtan. – Mosd le a nyomomat! Használj erősebb szappant. Tegyél izzó vasat az ajkadra. De a csókom emléke, tudom, holtodig elkísér. Megrántottam a kantárszárat. Kiszámított lassúsággal poroszkáltam. A sarkon befordulva láttam, még mindig néz utánam. Arcán csorogtak a könnyek. Názáretből a kövezett római úton indultam Kapernaum felé. Mivel ez az út vezetett keresztül Galilea legsűrűbben lakott részén, valószínűnek látszott, hogy Jézus valahol itt prédikál. Rettenetesen aggódtam miatta. A bolond! Hát nem látja, mi történik azokkal, akik felhívják magukra a figyelmet? Nem elég intő jel neki Keresztelő János sorsa? Jól sejtettem, hogy az út mentén találok rá. Mielőtt elértem Kapernaumot, hatalmas tömegre lettem figyelmes. Több ezren lehettek, legalább annyian, mint akik Keresztelő Jánost követték. Lovam nyergéből jól láttam Jesuát. Példázatokban beszélt, mint mindig, mikor tanított. Már nem emlékszem, ezen a napon miről beszélt. Nem is nagyon figyeltem oda, inkább a családját kerestem a tömegben. Mindenképpen beszélni akartam velük, hogy vállalják-e a munkát. így gyakrabban láthatnám Johannát. Bár még nem voltam szerelmes belé, veszedelmesen közel álltam hozzá. Ennyire már ismertem magam. De sehogy se találtam se Máriát, se a fiait. Már-már feladtam a reményt, amikor észrevettem egy csoport galileai asszonyt, akik izgatottan mutogattak felém. Az egyikük furcsán ismerősnek tűnt, ám képtelen voltam rájönni, hol találkoztunk. Intettem neki. A nő kivált társai közül, és odajött lovamhoz. – Uram – mondta mély, kissé rekedtes hangon –, ki vagy te? Annyira hasonlítasz urunkra… – Nathan bar Jehuda – vetettem oda. Elkerekedtek a szemei. – Ó! – sóhajtotta –, aki miatt Selom, a kurtizán öngyilkos akart lenni? És aki a prokurátor feleségét… – Meg még vagy félszázat – feleltem fásultan –, de most nincs kedvem felsorolni őket. Bemutatnád inkább a többieket?

– Az Johanna, Antipas sáfárjának felesége – mutatott a legszélsőre. – Tőle jobbra, az Zsuzsanna, mellette Mária, Jákob anyja, az ott Selomit, ő pedig… – Elég! – nevettem. Természetesen nem az én Selomitom és Johannám voltak vele. A héberben kevés a női név, és mind közül a legközönségesebb a Mária. Több mint húsz Máriát ismertem életemben. – És mi a te neved, gyönyörűségem? – hajoltam közelebb hozzá. – Hadd tudjam meg, hogy hívják az ötszázegyedik nőt, akinek felajánlom csavargó szívemet… – Mária – válaszolta egyszerűen. – Milyen Mária? – Migdal-nunajai Mária. Majdnem leestem a nyeregből. Hát persze, ezért tűnt olyan ismerősnek! Most láttam először mióta meggyógyult. Tiszta, egyszerű ruhát viselt. Egyáltalán nem emlékeztetett arra a mocskos rongyokban kóborló őrültre, aki valaha volt. Tudtam, hogy gazdag. Apjától hatalmas birtokot örökölt. – Csinos a ruhád, Mária – mondtam kedvesen. – Anyámé volt – felelte. – A házamban találtam, amikor visszatértem. Valami ruhát kellett keresnem, amikor hazamentem, miután ő, az én uram, kiűzte belőlem az ördögöt. Azelőtt őrült voltam, és rongyokban csavarogtam mindenfelé. De erről biztosan hallottál. Úgyhogy ne is ajánld nekem a szívedet. Az már az övé, csakis az övé! És a tied, azt mondják, nagyon gonosz… – A pokolba! – fakadtam ki. – Azt mondd meg inkább, hol találom Jézus anyját és testvéreit? – Szállj le a lovadról, uram, és én hozzájuk vezetlek. Követtem, ahogy keresztültört a tömegen. Nem tudtam magamhoz térni a csodálkozástól. Tisztán, csinosan öltözött, a haja szépen fésült és illatos. Gyönyörű nő lett belőle. És mégis… valahogy furcsa volt. Jesua csaknem meggyógyította. De az őrület még mindig ott bujkált mosolyában. Szemében a rajongás gyanús tüze égett, valahányszor Jézusról beszélt. Nem törődött sem a kacsintásokkal, sem a jelentőségteljes pillantásokkal, melyeket kettőnkre vetettek. Johanna igazat mondott. Ha egy nőt velem láttak, rögtön hírbe hozták. Jesua anyja és testvérei a tömeg szélén álltak. Arcukról sugárzott a kétségbeesés. A család számára katasztrófát jelentett, amit Jézus csinált. Már éppen kezdtek egy kicsit felemelkedni. A műhely virágzott, és Jesua húga, Zsuzsanna valóban jól ment férjhez. Az emberek kezdték őket többre tartani. Már nem számítottak amme ha arecnek, egyszerű parasztoknak. Jobb módúak lettek. Mária legszebb reményeit látta megvalósulni. És akkor Jézus egy pillanat alatt mindent tönkretett. A vándorprédikátorokat nem sokra becsülték. Inkább csak a tudatlan falusiak, és a városi tömeg gyönyörködött bennük. Ezekből a félvad fanatikusokból legalább egy tucatnyi termett. Ráadásul rengeteg csaló akadt közöttük, aki semmilyen szélhámosságtól sem riadt vissza, hogy csodatevő híre kerekedjen. Mária szemét könnyek fátyolozták. Legalább annyira sajnáltam, mint amilyen dühös voltam rá. Még mindig csak a családja helyzete izgatta, fel sem fogta, hogy Jesua élete komoly veszélyben forog. Keresztelő János sorsa elég bizonyíték erre. – Itt vannak – mutatott rájuk a magdalai Mária. Sarkon fordult, és otthagyott. Örültem, hogy elment. Jesua anyja elé léptem, és meghajoltam. – Üdvözöllek asszonyom, mint anyját a legújabb prófétának. Mária dühösen felnézett. De mikor látta, ki vagyok, megenyhült. – Ne tréfálj velem, Nathan, bánatom óráján – mondta szomorúan. Megráztam a fejem. – Nem tréfának szántam. Komolyan gondolom. Jesua szent ember. Ebben biztos vagyok. De azt is komolyan gondolom, ha így folytatja, előbb-utóbb megfeszítik. Ezek nem

prófétálásra való idők, asszonyom. Ezért jöttem… Elsápadt. – Azt hiszed, hogy a rómaiak… – kezdte. – Vagy Heródes Antipas – vágtam rá szárazon. -Keresztelő János sem tett többet, most mégis tömlőében ül. Izrael forrong. Csak egy szikra kell, és lángba borul az ország. Minden olyan ember, akit tömegek követnek, veszedelmes, ő szelíd és ártatlan. Ám az ártatlansága halálos lehet… – De Nathan! – kiáltott fel Simeon. – Hát nem látod… – Mit? Hogy Izraelnek némán kell tűrnie, hogy a rómaiak kirabolják? Igen! Nem tehetünk mást! Én jártam külföldön: Athénban, Rómában, Alexandriában… – Ezért neveznek árulónak! – vetette közbe keserűen Jehuda. Legyintettem. – Szó, szó, szó. Ha egy kutya nekitámad az oroszlánnak, mit gondolsz, melyik húzza a rövidebbet? Te még meg se születtél, amikor a rómaiak leverték az utolsó felkelést. Archalaus, Heródes fia háromezer embert mészároltatott le. A rómaiak kirabolták Jeruzsálemet, és felgyújtották a Templomot. És mi volt a galileai felkelés eredménye? Egy júdeai rabszolga lett az ország ura, a peraeai Simeon. Persze csak addig, míg meg nem érkeztek a római légiók. Aztán porrá égették Sepphoris városát, a lakóit meg, férfiakat, nőket, gyerekeket rabszíjra fűzték, és eladták. Kérdezz meg bárkit, aki akkor élt, milyen érzés kétezer embert keresztre feszítve látni! Mindegy melyik úton indultál, az út szélét végig keresztek szegélyezték. A levegő megtelt dögevőkkel. Azt mondják, a szerencsétlenek némelyike még élt, amikor a hollók kivájták a szemét, őrültség lenne újabb háborút indítani. Nevezz árulónak, vagy aminek akarsz, de én ellene vagyok minden felkelésnek. Nem azért, mintha kedvelném ezeket a disznókat… – Bezzeg az asszonyaik nem riasztottak így meg – prüszkölt Jehuda. – Kétszer is bizonyítottad… – Hallgass, Jehuda! – szólt közbe Mária. – Nathannak igaza van. – Nem, az asszonyaik nem riasztanak – feleltem csendesen. – Az egyiküket jobban szerettem mint az életemet, és feleségül vettem Alexandriában, a mi törvényeink szerint. A másikat is szerettem. Ez bűn Izrael Istene szemében, de az ér» bűnöm. Csak rám tartozik. Viszont Jesua most az életével játszik… – A testvérem nem szít felkelést, Nathan – vetette ellenem Jose, a legfiatalabb. – Igaz. De elég egy óvatlan szó, és az magától is kirobban. Tudod, milyenek azok az emberek… Az Isten szerelmére, figyeljetek rám! Én nem erről beszélek! Hát nem veszitek észre, hogy semmit se kell tennie, elég, ha tömegek gyűlnek köré, és percek alatt úgy jár, mint Keresztelő János? Ki mondta azt, hogy valójában bűnösnek kell lennie bárkinek ahhoz, hogy felakasszák? Ez Galilea! Itt Antipas uralkodik a rómaiak kegyelméből! Tőle várnátok irgalmat? Igen? Zavartam néztek maguk elé. Eddig csak a saját sorsukkal, családjukkal törődtek. Féltek, hogy kinevetik őket Jesua miatt. De erre nem gondoltak. Pedig ez volt az igazi veszély. – Nathan! – suttogta Mária sápadtan. – Menj oda hozzá. Mondd meg neki, hogy itt vagyunk. Kérd meg, jöjjön ide. – Szerinted ide fog jönni? – kérdeztem. Mária szemét elfutotta a könny. Lehajtotta a fejét. – Nem tudom – mondta csendesen. – Olyan… olyan furcsa, Nathan! Mi sosem álltunk közel egymáshoz. Egész életében vitatkoztam vele. Azt akartam, nősüljön meg, hogy végre unokáim szülessenek, éljen úgy, mint a többiek. De ő nem törődött velem, elhanyagolta a műhelyt, még az sem érdekelte, van-e mit ennünk, vagy sem… ő… Hirtelen megsajnáltam. – Tudom, Mária – bólintottam –, megyek és idehívom. Jósé, kérlek, addig tartsd a

lovamat. Képtelenség volt a közelébe jutni. Nem lehetett átvergődni a sűrű tömegen. így megkértem a köröttem állókat, adják tovább Jézusnak az üzenetet, hogy az anyja és testvérei keresik. Percek alatt eljutott hozzá a hír. Mint mondtam, nem sikerült a közelébe furakodnom, így nem hallottam,, amikor átadták neki. De a válaszát, igen. Felállt. Szeme szikrázott a dühtől. – Kicsoda az anyám? – mennydörögte. – Kik a testvéreim? Aztán lassan, kifejezőén végigmutatott a tömeg feje fölött. Hangja ellágyult. – Íme, az én anyám és a testvéreim! Mert aki Isten akaratát cselekszi, az nékem testvérem, nővérem, anyám. Velük jöttem el Kapernaumból. Máriának elmagyaráztam, Jesua egyelőre még nincs veszélyben, hiszen még nem régen prédikál. Azért megígértem, latba vetem minden befolyásomat, hogy visszatérjen a családjához. De szavaim nem sokat segítettek. Valamennyien keserűek és dühösek voltak. Nagyon szégyenkeztek. Ami azt illeti, én is feleslegednek tartottam, amit Jesua csinált. Hogy kiverjem a fejükből, elkezdtem mesélni a birtokkal kapcsolatos terveimet. Ez felvillanyozta őket. Készségesen beleegyeztek, hogy segítenek. Egyrészt mert jó fizetést ajánlottam, másrészt, mert öccsei hirtelen ráébredtek, mostantól nemigen számíthatnak Jesuára. Most, hogy elintéztük a kocsik ügyét, már csak egyetlen dolog maradt: Johanna. Volt annyi érzékem, hogy rájöjjek, itt nem visz sokra sem a csel, sem a fondorlat. Ezért egyenesen a tárgyra tértem. Ezekkel az alacsony rangú, egyszerű emberekkel szemben csak a becsület lehet az egyetlen stratégia. De valamire nem gondoltam, amire nekem, aki jó emberismerő vagyok, pedig gondolnom kellett volna: az egyszerű férfiúi féltékenységre, Simeon és Jehuda mélységes utálatára. – Mária asszony – fordultam hozzá –, nem elleneznéd, ha udvarolnék Johannának? Szeretném feleségül venni.» – Micsoda? – hördült fel Simeon és Jehuda. Csak Jose nem szólt semmit. Majdnem annyira kedvelt, mint Jesua. Mária nagy, sötét szeme ellágyult. Ő is szeretett. Azt hiszem, mindig ilyennek akarta Jesuát. És persze szívesen látott volna vejeként. Jesua elmondta, hogy anyja időnként hangosan ábrándozott erről, bár szerintem nem merte komolyan gondolni. József nemzetsége amma ha arec, a föld gyermeke, akik még a Tórát sem ismerték. Közülük csak Jákob és Jesua tudta leírni a nevét, ebben biztos voltam. Az meg se fordult a fejemben, hogy pont Johanna az, aki ismeri még a betűvetést. Jesua tanította meg rá. Pedig ez még a legelőkelőbb családokban is ritkaságnak számított. Ám barátságom Jesuával némi reményt adott Máriának. Ami meg bűneimet illeti, azt hiszem, egyetlen igazi nő sem háborodik fel komolyan a férfiak vétkein, kivéve persze, ha nem épp hozzá leszünk hűtlenek. Még Johanna is így nézte viselt dolgaimat. Dühe leginkább féltékenység volt. – Nathan – mondta Mária –, komolyan beszélsz? – Igen. Még mindig nem akarta elhinni, hogy ez lehetséges. – De Nathan, te Matthia vagy. A banim Mattathiah egész Galileában a legnagyobb nemzetség… – Aligha a legnagyobb-vetettem közbe. – De igen. És ez még nem minden. Anyád bath Boethus, a családod főpapi család… – Valóban? – néztem rá mosolyogva. – Nagyon gazdag vagy. Mi meg szegények. Tudatlanok… – Hagyd abba, anyám – vágott a szavába Simeon. – Enélkül is épp elég szégyellnivalónk akad. – Aztán hozzám fordult. – Ide figyelj, Nathan. Én ellenzem a dolgot. Remélem ez egyenes beszéd.

– Úgy van – helyeselt Jehuda. – Gyakran látogattad a prokurátort. A felesége szeretője lettél, ezt mindenki tudja. És az a botrányod ott Selomittal is… Keményen a szemükbe néztem. Kibújt tehát a szög a zsákból. Jehuda és Simeon gyűlöl. Legfeljebb Jóséra számíthatok. De nem, ő túl fiatal és szégyenlős ahhoz, hogy… – Rendben Simeon. Ez tiszta sor. Te is így látod, Jehuda? – Igen. – Este, Jose? – Én… én nem tudom, Náthán – dadogta. – Az emberek… – Túl sokat fecsegnek – legyintettem. – De tisztázzuk a helyzetet. Jesüa nem ellenezte házasságomat Johannával. És tőle kérdeztem először, mert ő a család feje. Csak annyit kért, éljek ezentúl tiszta életet, és erre én hajlandó is vagyok. – Aha! – morogta Simeon. – Jó – feleltem. – Tudod, Simeon, kezd elegem lenni ebből. Nézzük csak a bűneimet! Először is elszöktem azzal a lánnyal, akit szerettem, és feleségül vettem őt a mi törvényeink szerint. Selomittal pedig sohasem vetkeztem, akár elhiszitek, akár nem. Annak a gyereknek, akit elvesztett, nem én voltam az apja. Nem háltam sem vele, sem egyetlen más kurvával életemben. Elmondhatja ezt bármelyikőtök? Jól van, nem hisztek nekem. Akkor nézzük máshonnan a dolgot. Selomit elhagyta a bordélyt, és követett engem. Biztos, hogy csak a jámborság beszél belőletek? Nem az irigység talán? Vagy miért látogatjátok rendszeresen azt a házat? Az jobb lenne, ha én is fizettem volna Selom kegyeiért, mint ahogyan ti tettétek? És ami az egyetlen vétkemet illeti, szerelmemet Claudiával, mi közötök hozzá? Az az asszony annyira szeretett, hogy kockára tette az életét miattam. Mit gondolsz Simeon, melyik kíván több bátorságot, az én viszonyom a helytartó feleségével, akit egy egész légió vigyázott, vagy a tied a halkufáréval? Rögtön rohansz, ha félvak férje nincs a láthatáron! És te, Jehuda… Jehuda felemelte a kezét. – Visszavonom a tiltakozásomat – mondta. – Kérlek, Nathan, ne szégyeníts meg az anyám előtt… Mária hitetlenkedve bámult rájuk. – Igazán szép dolog! – csattant fel, amikor látta, hogy fiai semmit se válaszolnak. – Ti… ti kurvapecérek! Mondhatom, örülök. Nagyon örülök. Szajhákra költik a pénzemet! Ó, Istenem, miért… – Mária asszony! – próbáltam csitítani. – Ugyan, hagyja őket. Fiatalok, é^ nőtlenek. Ne várd tőlük, hogy szentek legyenek… Hozzám fordult. Tűzben égtek a szemei. Ő már családtagként kezelt, mint a többieket. – Ahogy elnézem, Nathan bar Jehuda – mondta csípőre tett kézzel –, túlságosan büszke vagy a bűneidre. Alaposan meggondolom még ezt a házasságot Johannával, mielőtt… JEz már sok volt egy kicsit. Elvesztettem a fejemet. A jövendő családommal folytatott vita némileg megviselt. – Miért tennéd, Mária ha József, József felesége? Vagy nevezzelek inkább Mária ha Panterának? Ha jól emlékszem így hívták azt a légionáriust… Végül is Johanna a te lányod! Mária elsápadt. Még az ajka is elfehéredett. Lehajtotta a fejét. A fiai csak álltak, és bámultak. Elsőnek Simeon tért magához. Keze lassan a tőre felé csúszott. – Rakd el, Simeon – szólt rá Mária szinte halotti hangon. Akkor rájöttem, mit kell tennem, hogy ismét a szívébe fogadjon. – Sokat vétkeztem ebben az életben, asszonyom – mondtam –, de ez volt a legsötétebb bűn mindegyik közül. A fejemre rakta a kezét. – Kelj fel, Nathan – suttogta –, Nathan fiam. Bolond vagy és zabolátlan. De nem gonosz. A gonoszok sosem bánják meg, amit tettek. Felelj nekem: azt mondod, ártatlan vagy Selomit

ügyében. Be tudod bizonyítani? – Nem – válaszoltam letörten –, nem tudom. De anyám becsületére esküszöm… – Ne esküdj! – szólt rám. – Fölösleges. Hiszek neked. És most figyelj, Nathan, hogy soha többé ne kelljen erről beszélnünk. Én sem tudom bizonyítani az ártatlanságomat. Ez majdnem összetörte az életemet. Csak mivel asszony vagyok, többet szenvedtem. Még ma is szenvedek. Mert emiatt majdnem elveszítettem férjem szerelmét, és talán ezért lett Jesua ilyen… – Anyám! – sírta Jose. – Csak nem azt akarod mondani… Mária rámosolygott a könnyein keresztül. – De igen, fiam. Ezért viseled te apád nevét. Fiatal voltam, szeles, és bolond. Ennyi az egész. Nem történt semmi. Kérlek, hidd el nekem. Csak azért, mert szeretsz? Ugye, elhiszed? – Igen, anyám – vágta rá Jose azonnal. Aztán Mária a két másikhoz fordult. – És ti, fiaim? A pillanat egy tört részéig haboztak, mielőtt megszólaltak volna. – Igen, anyám… „Szegény ördögök – gondoltam magamban –, ez egész életükben kínozni fogja őket.” Hozzájuk léptem. – Legyen köztünk béke, testvéreim – mondtam. – Ha dühös vagyok, túl éles a nyelvem. Kérlek, bocsássatok meg nekem. És gondoljátok csak meg, milyen károtok lehetne abból, ha frigyre lépnétek az én nemzetségemmel? Ez végre hatott. Azonnal felfogták, hogy itt a nagy lehetőség. Vajon ki merné ezután lenézni őket, ha húguk beházasodott a Matthiák közé? – Igazad van, Nathan – szólalt meg Simeon. – Azt hiszem, az előbb csak a düh beszélt belőlem. Üdvözöllek a családban. – Én is – vágta rá Jehuda. – Ördög és pokol! A férfi csak férfi. Megegyeztünk. Itt a kezem, testvér! Elfogadtam kinyújtott jobbjukat. Sőt továbbmentem, megcsókoltam mindkettőjüket. Ettől meghatódtak. Sosem vártak volna ilyen gesztust attól, aki rangban ennyivel fölöttük áll. De ezzel mégsem oldódott meg semmi. Végtére is nem Johanna családját akartam elvenni. Belekaroltam Máriába. – Kérlek, sétáljunk egy kicsit, asszonyom… anyám. El kell mondanom valamit… – Rendben – bólintott –, de nem szükséges többé bocsánatot kérned. Felejtsük el, ami itt történt. Én szeretlek. Azt hiszem, boldoggá teszed majd a lányomat. Büszke vagyok rá, hogy a fiam leszel. Tényleg, megkérdezted már erről a nagybátyádat? – Természetesen. Hezron bácsi beleegyezett. Azt mondja, hogy Johanna majd ráncba fog szedni. Csakhogy épp itt van a gond… – Micsoda? – Johanna. Megvet engem. Be kell vallanom, elmentem hozzátok reggel. Látni akartam, de nem gondoltam, hogy egyedül találom. Egyébként oda se mentem volna. Meg persze meg akartam beszélni Jesuával a kocsik ügyét. Remélem megbocsátasz, de olyan csinos, olyan édes, hogy… megcsókoltam… – És erre pofon vágott! – mondta Mária mély, torokhangú kuncogással. – Ezt még elviselném – morogtam –, de tudod, mit csinált? Bement, vizet hozott, és kimosta a száját! – Értem – felelte Mária. – Ez ugye erős volt? Elgondolkozott. – Holnapután a rokonom, Tabita fia elveszi Rebekka bath Jehojákimot. Kánában lesz az esküvő. Gyere el. Meghívlak a nevükben. Johanna az egyik nyoszolyólány. Aztán meglátjuk… Persze, ne számíts valami nagy ünnepségre, ők is szegények, akárcsak mi, de… – Nem á lakoma érdekel – legyintettem –, hanem Johanna. Annyira megijesztett… – Jó – nevetett Mária. – Ennek így kellett lennie. Istenem, de fáradt vagyok… Egyből megfordultam.

– Jose! – kiáltottam. – Hozd a lovamat! Ez az. Most pedig segítsd föl a nyeregbe anyádat… Így mentünk végig Názáret utcáin, én gyalog vezetve a lovat, és -Mária féloldalt ülve a nyeregben, akár egy királynő. Minden női gyönyörűség legnagyobbika, ha a szomszédok megpukkadnak az irigységtől. És én megadtam Máriának erre a lehetőséget. Amikor végre befordultunk az utcájukba, már akkora volt a csődület, hogy Johanna is kisietett a ház elé. Percekig tartott, mire szóhoz jutott a meglepetéstől. – Úgy – suttogta. – Anyát már megnyerted. Hát ebből semmi jó sem fog kisülni, azt megígérhetem! – Valóban, kedvesem? – mondtam, és újból megcsókoltam, most valamennyiük előtt. Ezúttal keményen pofon vágott. Sokáig csengett a fülem. Testvérei fetrengtek a röhögéstől. Ha szeret, ügyesen titkolja.

XVII. fejezet Lamet kis, fehérre meszelt házát nyárfák és ciprusok övezték Kána határában. Nem volt a birtokon semmi különös, de ahogy a napfény átszűrődött a lombok között, hihetetlen nyugalom szállta meg lelkemet. Jesua ha Nocri mellett ültem az udvaron. Régen éreztem már ilyen békességet. – Jézus – próbálkoztam utoljára. Becenevén szólítottam, amit gyermekkorunk óta egyikünk se használt. Elmosolyodott, és jobbját a vállamra tette. – Ne, Nathan. Kérlek, erről ne beszéljünk többé. Egyszer azt mondtad, tegyem azt, amit tennem kell. Emlékszel még? – Igen – feleltem, és belém hasított a félelem. Eszembe jutott az az őrült éjszaka ott Caesareában, amikor jósoltam neki. – Értsd meg, Antipas megölet! Börtönbe zárat, mint Jánost… – Őt se ölték meg – válaszolt Jesua. – Eddig – feleltem sötéten. Máriára pillantottam. Valamivel távolabb beszélgetett Tabitával, a vőlegény anyjával. Azt hiszem, rólam, mert sűrűn tekintgettek felém. Mária arca sugárzott a büszkeségtől. Túlságosan bízott bennem, pedig még az is a nagybátyám ötlete volt, hogy két kocsideréknyi kacsát, galambot, csirkét, cipót, süteményt és gyümölcsöket hozassunk át a birtokunkról a lakodalomra. Egy másik szekérrel bort is küldetett, de ez késlekedett, mert vigyázni kellett, nehogy összetörjenek a korsók. Tőlem csak annyi telt, hogy felajánljak kétszáz sékelt a menyasszony részére. A zsebemben lapuló gyöngysort Johannának tartogattam. De ez egyelőre távoli álom volt csupán. Sehogy se tudtam a közelébe férkőzni. Valahányszor felé néztem, dühös fejrándítással félrefordult. Jesua látta, hogy most is csak őt bámulom, és elmosolyodott. – Kerüld egy kicsit a húgomat, Nathan – mondta somolyogva –, akkor megszelídül. Hidd el, én ismerem őt. Minden jóra fordul. – De gyűlöl! – kiáltottam fel kétségbeesetten. Felnevetett. – És még rólad mondják, hogy sokat tudsz a nőkről… Lopva Johannára néztem. Vékony volt és kecses, akár egy gazella. Fekete hajába – amely vetekedett Seloméval – belekapott a szél. Finom kis arcát felém fordította, hogy aztán tüntetőleg elkapja rólam a tekintetét. Felsóhajtottam. Mária felállt Tabita mellől, és odajött hozzánk. Arcán aggodalom tükröződött. – Jesu – mondta –, nincs több bor! Nem lepett meg a hír. Tabita özvegy volt, és amúgy is alig tudtak megélni a földjükből. És most Boaz, a fia feleséget hozott a házhoz. Jesua sötét pillantást vetett Máriára. – Asszony – felelte nyugodtan –, mi közöm hozzá? Még nem jött el az én órám.

Meghökkenve kaptam fel a fejemet, de megjegyzés nélkül hagytam a dolgot. Nem engedhettem meg magamnak, hogy bármelyikükkel összevesszek. Mária arca megkeményedett. Aztán mégis visszafogta magát. – Valamit muszáj csinálni – mondta. Hangja csaknem olyan nyugodt volt, mint a fiáé. – Hála Nathannak, étel van elég. Persze senki sem gondolta, hogy ennyien jönnek… Rám nézett, és abbahagyta. Nem merte kimondani, amit gondolt. Azért jöttek ilyen sokan, mert kíváncsiak voltak rám és Jesuára. Jesua előző nap meggyógyított egy epilepsziást. Sok dolgot tett, amit nehéz megmagyarázni. De miattam is legalább annyian sereglettek ide. Mária képtelen volt magában tartani, hogy feleségül akarom venni Johannát, ami ha jól meggondoljuk, sokkal nagyobb csodának számított, mint Jesua bármelyik cselekedete. Mindennek eredményeként Boaz házát megszállták a kíváncsiskodók, akiket nem utasíthatott el. Nagybátyám nagylelkűsége féligmeddig megoldotta a gondjait. De most, hogy elfogyott a bor, Boaz teljesen kétségbeesett. Jesua némán nézett az anyjára. Aztán megszólalt. – Jól van – mondta röviden –, megteszem, amit tudok. Mária megfordult, és otthagyott minket. Alighogy elment, Boaz jött oda hozzánk. Azt hiszem, tőlem akart segítséget kérni. De Jesua még arra sem hagyott neki időt, hogy kinyissa a száját. – Tudom – szólalt meg azon a fémes hangon, amellyel Kapernaum mellett az anyja üzenetére is válaszolt –, nincs több bor. Mondd meg az embereidnek, hogy töltsék meg a korsókat vízzel… Boaz kétségbeesetten meredt hol rám, hol Jesuára. Még mindig tőlem remélt segítséget. Nem kellett volna. Jesuának láthatóan rosszkedve volt. Azt hiszem, úgy gondolta, bor híján az emberek nyugodtan ihatnának vizet. Hogy ne kelljen tovább hallgatnom a mind kínosabbá váló beszélgetést, kimentem a kapu elé. Az utat figyeltem, hátha meglátom Hezron bácsi borosszekerét. De hiába reménykedtem, így hát visszamentem a házba. – Töltsd meg a korsókat, Boaz! – mondtam. – A víz senkinek sem árt. Boaz elfordult, és kiadta a szolgáknak a parancsot, azután bement a vendégek közé. Pár pillanatig farkasszemet néztem Jesuával, majd én is követtem a vőlegényt. Szegény Boaz, az asztalokon lévő korsókat méregette, vajon meddig tartanak ki még. Már erősen fogyóban voltak. Megsajnáltam Boazt, akinek önérzetére hatalmas csapást mért ez a dolog. Amikor már nem lehetett tovább húzni a dolgot, összeszedett néhány kancsót és nagyot sóhajtva megindult a kút felé. Nem szólt senkinek, talán még reménykedett, hogy az utolsó pillanatban sikerül kitalálnia valamit, ami megmentheti. Vagy a csodában. A kúthoz érve tétován megállt. Ott már szép rendben sorakoztak az edények. Felvette az egyiket. Feltehetőleg abban bizakodott, hogy a korsók belseje esetleg megszínezi annyira a vizet, hogy a vendégek nem veszik észre a különbséget. Aztán rájött, hogy erre semmi esély. Megbillentette a korsót, és töltött magának. Amikor megpillantotta, mi van a poharában, felkiáltott. A korsókban bor lötyögött. Méghozzá sokkal jobb, mint az a vizezett lőre, amit ő az imént az asztaloknál felszolgált. A parasztok ösztönös gyanakvásával megkóstolta. – Bor – morogta maga elé. Máig sem értem, hogyan történhetett. Boaz megfordult, és Jesuára bámult. Csodálat és félelem keveredett a tekintetében. De Jézus láthatóan ránk se hederített. Szótlanul rajzolgatott valamit maga elé a porba. Odaléptem Boazhoz, és átöleltem a vállát. – Ne zavard most. Elmélkedik. Boaz felém fordult. Mélyen a szemembe nézett. Szótlanul kapkodott levegő után. – De… de hogyan? – nyögtg ki végül. – Az ég szerelmére, fiatalúr, hogyan? Megvontam a vállam. – Ki tudja? Menj, és szolgáld ki a vendégeket. Kiszáradnak… Boaz túl boldog volt ahhoz, hogy töprengjen. Szaladt a szolgálókért. Magam is

visszamentem az asztalokhoz. Nemsokára hozták a kancsókat. A násznagy belekóstolt a borba, és meglepetten felkiáltott: – Átkozott legyek Boaz, ha értelek! Minden ember a jó bort kínálja fel először, és csak később, mikor a nép már az eget is tyúktojásnak nézi, akkor hozatja elő az olcsó borokat. De te épp a legjobb borodat hagytad utoljára! A kitűnő bor csakhamar éreztetni kezdte a hatását. Egyre vidámabb lett a hangulat. A rubinszínű bor elandalított, és felhevítette szívemet. Elindultam Johanna után. Egy csapat barátnője társaságában találtam rá. Dacos arcán láttam, a többiek őt ugratják. Nem volt boszorkányság rájönni, mivel. A lugas árnyékában maradva hangtalanul közelebb lopóztam hozzájuk. – Jó – nevetett az egyik –, ha neked nem kell, Joann, nekem adhatod. Átkozottul csinos portéka! – Rendben – felelte Johanna–, vigyed! – Ugyan, Johanna – mondta egy másik lány. – Te is tudod, hogy nem mondod komolyan! – De igen! – toppantott dühösen. – Olyan… olyan rettenetes! Akkor se mennék hozzá, ha… – ő lenne az egyetlen férfi a világon! – kiáltották kórusban a többiek, és nevetni kezdtek. – Hát nem is – vágta rá Johanna durcásan. Akkor az a lány, aki először beszélt, Johanna nyaka köré fonta a karját. – Johanna drágám – súgta huncutul –, én nem kísérteném a Gondviselést. Nem is szólva erről a csapatnyi kifestett libáról, akiket te gyanútlanul a barátnőidnek nevezel. Elvégre mi is csak asszonyból vagyunk. Ha az enyém lenne, én egy percre se hagynám kettesben ezekkel. Még a rabbi feleségével sem. De ha mégis, megnézném, rajta van-e az alsóinge, mikor visszajövök. Johanna elhúzta a száját. – Roda – mondta neki –, milyen mocskos a fantáziád! – Tényleg – nevetett Roda –, most, hogy így mondod, azt hiszem igazad van! Talán mert mindig csak ezen jár az eszem. Na gyerünk, Joann, mesélj róla! Lefogadom, még a lábujjad is megbizsergett, amikor szájon csókolt! – Nem – felelte Johanna. A lányokból újra kirobbant a kacagás. Johanna szeme elhomályosult. Sokban hasonlított Je-suára. Bizonyos dolgokban egyikük sem értette a tréfát. – Még sosem csókoltam meg fiút – válaszolt csendesen. – Nem hagytam, hogy bárki megcsókoljon. Kivéve Nathant. Erőszakkal tette. De azután vizet hoztam, és kimostam előtte a számat. – Istenem – sóhajtotta az egyikük –, ha engem csókolna még, én utána sohasem mosdanék. Legalábbis addig, míg újra meg nem csókol. A szájamra tapasztanám a kezemet, hogy megőrizzem a csókja emlékét! Johanna tekintete ellágyult. De nem mondta ki, amire gondolt. – Nos, én megmostam, Dorcas – felelte keményen. – És sose mennék hozzá, mert… – A szeretői miatt? – kérdezte Roda. – Istenem, Johanna, te mindig bolond voltál! – Fogd be a szád, Roda – sziszegte Johanna –, nem is tudtam, hogy ennyire romlott vagy… és… – Nem, édesem, nem vagyok az – modta Roda nyugodtan. – Sajnos. De csak azért, mert az erényem megőrzése az egyetlen remény, hogy valaha is kiszabadulhatok ebből a faluból. Hát ez az, amiért nem fogom fülön, szakállon, vagy ahol érem a te Nathanodat, és nem cipelem magammal azonnal a sűrűbe… – Szörnyű vagy! – kiáltotta Johanna. – És igaza van – felelte rá Dorcas. – Szerintem is – mondta egy másik lány. – Ugye, néha olyan rettenetes várni…

Kezdett tanulságos lenni a beszélgetés. Johanna tekintete riadtan csapongott. Döbbenten nézett társnőire. Vagy inkább rádöbbent valamire? Eddig forró vérét ostorozta, hogy nem tudott elfelejteni, és most egyszerre kiderült, hogy mások éppen így vannak vele. – Ez az, Berenice – helyeselt Roda –, de mi mást tehetünk? Pokoli dolog nőnek lenni. Ha meglátsz egy fiút, aki teljesen megvadít, nem mehetsz oda hozzá: „nézd, Nathan drágám, mit szólnál, ha te meg én megértenénk egymást?”, hanem ehelyett szép csendben riszálhatod magad a kapuban, amíg észre nem vesz! – Miért emlegeted Nathant – szólt, közbe Berenice. – Végül is ő Johannáé, és… – Nem az enyém! – mondta Johanna. – Rá se bírok nézni! Teljesen züllött… Roda teli torokból nevetni kezdett. – És te még habozol? – kuncogta. – Tudod, mi az egyetlen dolog, ami rosszabb még a legromlottabb férfinál is? – Nem – csodálkozott Johanna. – A jó ember – felelte Roda. – Nem értelek – nézett rá kérdőleg Johanna. – Tudom, hogy nem érted, báránykám. Nézzük csak, hogyan magyarázhatnám meg neked… Ó, az ördögbe! Vegyük például Boazt! Ő jó fiú. Nem volt sem ideje, sem pénze, de elég esze sem, hogy más legyen. Mindig az anyja szoknyáján ült. Nagyon rendes ember. De én – itt hevesen megborzongott –, nem szeretnék ma éjjel Rebekka helyében lenni, abban biztos vagyok! Boaz egy tuskó! Ostoba, begyulladt, töketlen tuskó! Galileai ökör! Huh! A többiek helyeslően bólogattak. – És most vegyük a te Nathanodat – folytatta Roda. – Gondolj csak bele, egyet kacsintott a szeme sarkából, a római császár unokája úgy futott utána, akár egy öleb! – Ő ugyanolyan romlott! – mondta ellenségesen Johanna –, és azonkívül… – Ott van Selom, a kurtizán. Ugye, ezt akartad mondani? Nos, jó. Gondolom hallottál már a legidősebb bátyám, Torna viselt dolgairól. Szóval tőle tudom, hogy… Suttogóra fogta a hangját. A többiek visszafojtották a lélegzetüket. – … az ilyen lányok, mint Selomit, gyűlölik a férfiakat. Annyit szenvedtek, annyi megaláztatást kellett tőlük elviselniük, hogy megutálták őket. És erre mi történik? Selom, aki nemcsak gyönyörű, hanem mindent tud a férfiakról, egyszerre megőrül, és… – És? – kérdezteDorcas. – Otthagyja a bordélyt, és követi Caesareába, amikor a rómaiak letartóztatják! Bárhová megy, mindig a nyomában marad. Sőt még akkor se tudja elfelejteni, amikor már viszonya lesz a helytartó feleségével. Azt mondom, ha egy ilyen lány, mint Selomit, leveti magát a lépcsőkön miatta, akkor az a férfi érhet valamit! – De, Roda drágám – duruzsolta felettébb behízelgő modorban Berenice –, nem lehet, hogy csak egyszerűen nem akarta látni, amikor megölik a gyermeke apját? Nem készültem fel arra, ami ezután történt. De semelyikük sem. Johanna szemei kigyúltak. Még azt se láttam, mikor mozdult a keze. Úgy vágta pofon Berehicét, hogy ha Roda és Dorcas el nem kapják, akkor bizony a mérges nyelvű lány hosszában megméri a földet. Aztán Johanna sarkon fordult, és úgy elfutott, mintha a pokol minden ördöge kergetné. A lányok döbbenten bámultak utána. Széthajtottam a bokrok ágait, és a nyomába eredtem. A lányok persze sikoltozni kezdtek. – Bocsánat, Galilea szép szüzei – lihegtem, és már rohantam is tovább. Az út mellett értem utol Johannát. A kerítésre borult, és úgy zokogott, ahogyan eddig még csak egyetlen nőt láttam sírni: Selomot. Az úton egy kondás közeledett disznóival. Biztosan hazafelé terelte az állatokat. Galileában sok az idegen földbirtokos, és rájuk nem vonatkoznak a mi törvényeink. Közelebb léptem Johannához.

– Joann – suttogtam. Felegyenesedett. Szemében szikrázott a harag. – Ne nyúlj hozzám – sziszegte –, kérlek! – Joann – próbálkoztam. – Ha megteszed, megölöm magam. Örökre tisztátalan lennék. Nem tudtam a gyerekről. Mármint arról, hogy a tied. És már… kezdtelek megkedvelni egy kicsit. Te… te szörnyeteg! Gyerekgyilkos! Hagyj békén, Nathan! Menj el. Könyörgök! Elővettem a nyakláncot az erszényemből. Óvatosan a kerítésre tettem, hogy elérhesse. – Akkor vedd búcsúajándéknak, Johanna – mondtam –, erről legalább emlékezhetsz rám. Sarkon fordultam, és megláttam, hogy Jesua közeledik felénk. Az arca szigorúnak tűnt. De aztán észrevettem, hogy nem engem bámul. A húgát figyelte. Félig megfordultam. Johanna kezében tartotta a nyakláncot. Játszadozott vele. Lágyan simogatta, egyik kezéből a másikba csorgatta a gyöngysort. Hosszú szempillái remegtek. Nem tudott betelni a látvánnyal. Újra és újra végigfuttatta ujjai közt a gyöngyöket. Mosolygott. Hirtelen fölkapta a fejét. Összetalálkozott a szemünk. A fájdalom és szomorúság darabokra tört a tekintetében. A szája meg-rándult, mintha mondani akarna valamit. Meglendült a karja. A gyöngysor egy rövid pillanatra tökéletes kört rajzolt a csillagoktól ragyogó éjszakai égre. Azután az útra csapódott. A lánc elszakadt. A gyöngyök pattogva szétszóródtak, és eltűntek az odarohanó disznók lábai alatt. Ez volt az utolsó csepp. Otthagytam őket. Nem fordultam vissza. Egyenesen a lovamhoz indultam. De aznap úgy látszik üldözött a balszerencse. Mert mielőtt elértem volna a kerítésnek azt a részét, ahol a lovamat hagytam, egy egész századnyi légionáriust pillantottam meg az úton közeledni. És közöttük… Azt a csodálatos hintót. Nyolc hófehér paripát fogtak eléje. A legfinomabb selyemből építették. A prokurátor jelvényét festették az oldalára. Mégis, halálos biztonsággal tudtam, Pilátus nem lehet ebben a kocsiban. Ő mindig lóháton utazott. Nem. Ez csak Claudia lehet. Az élen lovagló centurio megállt a kapu előtt. Megkérdezte az ott ácsorgókat: – Itt találom Nathan bar Jehudát? – Tökéletes kiejtéssel beszélte nyelvünket. Előléptem. Szemem sarkából láttam, hogy Jézus és Johanna döbbenten figyelnek. Az egyik légionárius felhajtotta a hintó függönyét, és Claudia előlépett. Csodálatos volt, ahogy ott állt a holdfényben, akár egy hűvös istenszobor. Csak én láttam, hogyan szikráznak a szemei. Amikor észrevett, könnyedén elmosolyodott. – Én… én az esküvődre jöttem, Nathan – mondta. Azért mégiscsak megbicsaklott a hangja. – Nem akarsz bemutatni a menyasszonyodnak? Visszamosolyogtam. – Rosszul tájékoztattak, úrnőm – hajoltam meg. – Igaz, hogy lakodalmat ülünk, de nem az enyémet. Gyere, bemutatom a menyasszonyt és a vőlegényt. Csodálkozva nézett rám. Alig észrevehetően megremegett az ajka. – Ne hazudj, Nathan! – sziszegte. Karon fogtam, és az asztalhoz vezettem. Mindenki visszafojtotta a lélegzetét. Tökéletes csend volt. Még a szél is elült. – Boaz barátom – mondtam a legcsiszoltabb társasági modorban, mert addigra már valahogy élvezni kezdtem a helyzetet –, és te, szép Rebekka, bemutathatom nektek a helytartó feleségét, Claudiát, aki megtisztelte az esküvőtöket? Boaz csaknem földig hajolt. Rebekka felállt a helyéről. Az arca falfehérré vált. Ő is meghajolt. Claudia hitetlenkedve nézett hol rájuk, hol rám. Aztán megkérdezte tőlük: – Ez a ti esküvőtök? – Igen, úrnőm – felelte Boaz.

Claudiának egy arcizma sem rándult. Elmosolyodott, és így szólt: – Kaphatnék egy poharat, hogy igyak az egészségetekre? Boaz csaknem feldöntötte az asztalt igyekezetében. Mindent eláztatott, mire sikerült megtöltenie a serleget. – Rád – biccentett Claudia Rebekka felé –, és a férjedre. Meg Nathanra, és valamennyiünkre! Fölemeltem a poharamat. Johannára pillantottam. Halálsápadt volt. Szeméből patakzottak a könnyek. Azt hiszem, nem is tudta, hogy sír. Úgy meredt Claudiára, ahogy az elítélt figyeli a hóhér bárdjának lendülését. Claudia letette serlegét, és leoldotta gyémánt nyakékét. Többet ért, mint Hezron bácsi egész birtoka. Aztán beleejtette a poharába, és odanyújtotta Rebekkának. – Most te… te… – abbahagyta. – Nathan – kérdezte gyorsan görögül –, hogy van arámul, hogy cserélj velem? Megmondtam neki. – Cserélj… velem… drágám – mondta Rebekkának. – Ez ajándék – mondtam Rebekkának. – Fogadd el. Muszáj. Nem utasíthatod vissza a helytartó feleségét… Rebekka kiitta a borát. Állt a serleggel a kezében, és az alját nézte. De nem merte megfogni a nyakéket. Claudia kinyújtotta a kezét, elvette tőle a kupát, és kihalászta belőle a láncot. Aztán a bortól csöpögő ékszert feltette Rebekka nyakába. Rebekka elsírta magát. – Köszönöm, úrnőm! – Szóra sem érdemes – felelte Claudia, majd hozzám fordult, és görögre váltott. – Többet is adtam volna. A világ összes ékszerét. Nagyon megkönnyebbültem. De… – Felemelte fejét. Kitágultak az orrcimpái. – De ez nem marad így soká, igaz? Ugye, ő az? Az a vékony, fekete lány, aki csaknem elnyel a szemével? – Igen – bólintottam. – És ki az a férfi ott mellette? – Hirtelen elsápadt. – Tudod, hogy egészen olyan, mint te? – A bátyja – válaszoltam. – Hívd ide őket. Megráztam a fejem. – Nem. – Ha nem, hát nem – mondta Claudia, és kecsesen eléjük sétált. – Te – kérdezte Johannát Claudia –, Nathan kedvese vagy? Johanna nem válaszolt. A következő percben már mellettük álltam. – Nem – feleltem lassan arámul –, nem az. Az életemet adtam volna, hogy így legyen. De most… – Elrontottam? – kérdezte Claudia. – Elrontottuk – mondtam szomorúan. – Talán én. Talán mindketten. Vagy talán az Isten. Claudia hirtelen megragadta Johanna kezét. – Figyelj – nézett a szemébe –, ne légy bolond. Csak ez az egy eleiünk van. És a boldog pillanatok nagyon ritkák… akár a gyémánt… és ő… ő… olyan, mint egy isten… Johanna szeme felszikrázott. De Claudia tovább folytatta. – Igen, igen, egy isten. Semmi sem olyan… olyan, mint ő. Akár bűnös, akár nem. Rossz, vagy sem, nem számít. Egy vele töltött szerelmes óra felér az Örökkévalósággal. Megéri a pokol minden kínját… Érted? Johanna némán bólintott. Claudia szavai teljesen összezavarták. – Tedd boldoggá – mondta Claudia könnyekkel a szemében –, ha már az enyém nem lehet. Én nem leszek többé az utadban. Még ma éjjel meghalok… az élet semmit sem ér nélküle… Jesua tekintete elfelhősödött.

– Ehhez nincs jogod – mondta hűvösen. – Isten senkinek sem ígért boldogságot itt a földön. Csak békességet. Az életed nem a tied, nincs jogod eldobni magadtól. Isten gyermeke vagy, és azért születtél a világra, hogy jót tegyél… Claudia csodálkozva fordult felém. – Nathan – kérdezte –, ki ez az ember? – Az emberek prófétának hívják. Hatalma van, hallgass rá! Claudia megragadta Jesua karját. – Gyere, mester – hadarta veszedelmesen csillogó szemekkel –, menjünk a fák közé. Ott nyugodtan beszélgethetünk. Gyere! A szavaid meggyógyítják a szívemet… Jesua elmosolyodott. Megesküdnék rá, hogy nem értette, mit akar Claudia. – Jól van-bólintott. Otthagytak bennünket. Kettesben maradtam Johannával. – Joann… – suttogtam rekedten – én… A szájamra tette az ujját. – Ne mondj semmit. Jesua elmesélte, hogy Selomit nem a te gyerekedet hordta a szíve alatt. – Sose vetkeztem vele. – Most már tudom. Én… én igazságtalan voltam hozzád – suttogta. – Kérlek, bocsáss meg… Kinyújtottam felé a karomat. Hátrálni kezdett. – Nem – mondta reszkető ajkakkal. – Miért? – Mert nem akarok osztozni rajtad. Még egy hercegnővel sem. És ő nagyon szép. Most már értem, miért szereted. Sokkal szebb nálam. Előkelőbb. Én csak egy szegény amme ha arec lány vagyok, aki csupán a száját tatja, míg ti görögül csevegtek. Ha hozzád mennék, sose lennél az enyém. És… – És?-kérdeztem. – Képtelen lennék elviselni? Hát nem érted? Megszakadna a szívem. Én… én. – De hát nincs semmi közöttünk! – kiáltottam kétségbeesetten. – Csak téged szeretlek! Egyedül téged. Nincs más nő az életemben. Tépelődve nézett rám. – Nem tudom, Nathan. Félek. Nem várnánk a következő Pészachig? – De Johanna! Az több, mint egy év! – Tudom. És nem ígérek semmit. Tőled sem kérek ígéretet. Ha megszeretsz egy másik lányt, akkor… -elcsuklott a hangja. – Komolyan gondolod? – Nem tudom! – mondta panaszosán. – Teljesen összezavarodtam! Ez a nap… Időre van szükségem, hogy megismerjelek. És te se ismersz. Talán, ha megismersz, már nem is fogsz szeretni… – Azt hiszed? Inkább kérd, hogy ne lélegezzem többé! Átöleltem. A vállamba fúrta a fejét, és vadul sírni kezdett. – Johanna… – simogattam a haját. – Ó, Nathan… – szipogta. – Azok a gyöngyök olyan szépek voltak! És azok a szörnyű állatok összetaposták őket…Ohhhh! – Hozok neked másikat Caesareából. A jövő héten indulok. – Nem – szakított félbe határozottan. – Inkább nem kell! – Miért? – Mert… mert Ő ott lakik.. Gyűlölöm őt! Ezt ugye nem lenne szabad? Semmi jogom, hogy gyűlöljem őt. Csak azért, mert olyan szép, és úgy érzem, bármikor elvehetne tőlem… – Ettől félsz?

Nem felelt, csak még jobban odabújt hozzám. Aztán megszólalt. – Ne vegyél több gyöngyöt nekem, Nathan. Nem kellenek. Nem lenne ugyanaz. Én csak azokat akarom, amelyeket elszórtam… – Azok tönkrementek – mondtam szomorúan. – Nem számít. Nem akarok többet. És most menj el, kérlek… – Csókolj meg! – Nem. – Miért? – Mert ez a furcsa érzés csak még rosszabb lenne. Kérlek, Nathan, hagyj egyedül! Elmosolyodtam. Az esti szél belekapott a hajába. Gyönyörű volt. Egy pillanatig rám emelte sötét szemét, aztán megfordult, és szaladni kezdett. Claudiát csak egyszer láttam ezután. Csendben eltűnt az életemből. Teljesen megváltozott: nem tartott több szeretőt, csaknem olyan lett, mint a régi Róma asszonyai, mielőtt a gazdagság és hatalom elkorcsosította a város lakóit. Amikor Jézusról beszélnek, mindenki a csodáiról mesél. Lehet, hogy borrá változtatta a vizet. Nem tudom. De amit Claudiával tett, az csoda volt, a legnagyobb csodája. Mert semmi sem olyan nehéz, mint megváltoztatni az emberek szívét.

XVIII. fejezet Alaposan elfáradtam, mire hazaértem. Úgyhogy minden izgalom, és az esküvőn magamba töltött iszonyatos mennyiségű bor dacára szinte azonnal elaludtam. De nem pihenhettem sokáig. Éjféltájt berúgták az ajtót. Szememet három lebegő fáklya tüze vakította el. Egy ismerős hang így kiáltott: – Látod! Tévedtél! Mondtam, hogy Nathan nem lehetett! Mi értelme lenne, hogy először engedélyt kér, azután meg… A fáklyák a magasba emelkedtek. Végre megláttam az arcukat. Johanna bátyjai voltak: Jákob, Simeon, Jehuda és Jose. Kábán felültem, és rájuk meredtem. Az álom hirtelen kiröppent szememből. Jegesen tiszta lett a fejem. – Johanna – mondtam csendesen. – Elszökött, igaz? Nem válaszoltak. A földre szegezték tekintetüket. Simeon belerúgott az ágyam lábába. – Az a hülye kis lotyó! – hörögte. – Ha megtalálom, esküszöm, egyetlen ép csíkot se hagyok a hátán! Lehajtottam a fejemet. Jose mellém lépett, és kezét a vállamra tette. – Ne emészd magad, Nathan! Végül is nem tudjuk, miért… – Mit akarsz még? – tombolt Simeon. – Az isteni Claudia utána ment az esküvőre! Ettől Johanna megvadult, és most bosszút akar állni. Vagy van jobb ötleted? „Tényleg, mi más lehetne?” – gondoltam magamban. – Jose – kérdeztem –, mit történt? – Jól sejtetted – felelte szomorúan –, Johanna elszökött hazulról. Miután lefeküdtünk, felkelt, és elment valahová. Fogalmam sincs, hogy hol lehet. Tudhattam volna, hogy ez lesz! Amikor megjöttünk az esküvőről, szinte magánkívül volt. Egy pillanatra sem hagyta abba a sírást. Még Jesuának sem sikerült megnyugtatnia. Folyton csak ezt hajtogatta: eldobtam… eldobtam… Azt hiszem úgy értette, hogy elutasított, és most… Feltámadt bennem a remény. – Jose! Nem emlegetett valami disznókat? – De igen! Már amennyire ki lehetett venni a szavait. Azt hittem, rólad beszél… – Nem… – elharaptam a többit. Felegyenesedtem. – Simeon – fordultam hozzá –, ha megtalálom a húgodat, letérdelek elé, és bocsánatot

kérek, hogy rosszat gondoltam felőle. És melegen ajánlom, hogy te is ezt tedd, különben kitöröm a nyakadat. Várjatok! Veletek megyek. Induljunk gyorsan… – Szóval tudod, hol van! – dörögte Jehuda. – Ez azt jelenti… – Hogy mindketten bolondok vagytok. Simeonnal együtt. És kérlek, ne akarj verekedni, mert azzal is megy az idő. Túl sok a csavargó az utakon és ők aligha fognak meghatódni Johanna szüzességétől… Ez hatott. Szótlanul vártak, míg felöltözködöm. – Fegyvert sem hozol? – kérdezte Jákob. – Semmi szükség rá – feleltem. – Ugye, gyalog jöttetek? – Honnan lenne lovunk? – vágott vissza keserűen Simeon. – Nekünk senki sem adott gyémánt nyakláncot… Nem törődtem vele. – Simeon, Jehuda, ti tudjátok, merre vannak az istállók – folytattam. – Ébresszétek föl a lovászokat, nyergeltessetek öszvéreket magatoknak, és vezessétek elő a lovamat. Na, gyerünk, mire vártok! Végre megmozdultak. Jákob és Jose velem maradtak. – Nathan – kérdezte –, honnan tudod… – Hogy hol van Johanna? Tőled, testvér. Azt mondtad, végig ezt hajtogatta: „eldobtam, eldobtam”. És a disznók megerősítettek a gyanúmban. Jósé megrázta a fejét. – Nem értelek, Nathan. – Nem baj – mosolyogtam –, nemsokára úgyis rájössz a dologra. Jákob csodálkozva nézett rám. Azután kinyújtotta felém hatalmas, szőrös kezét: – Jesuának igaza van – mondta egyszerűen. – Te jó ember vagy. A bűneid még nem érték el a szívedet. Azt hiszem, idővel megbirkózol velük. Elfogadtam a kinyújtott kezet. Meghatódtam, és kicsit szégyenkeztem is. Jákob, az igazságos majdnem olyan csodálatos ember volt, mint Jézus. A Törvény és a hagyományok tiszteletében nem volt senki hozzá fogható. Talán még Jézus sem. És Jákob is ugyanolyan kegyetlen halált halt a hitéért, mint ő. Simeon és Jehuda megérkeztek a lovammal és az öszvérekkel. Nyeregbe szálltunk, és megindultunk északra, Kána felé. Johannát pontosan ott találtuk, ahol gondoltam: négykézláb keresgélt az úton, Beaz ben Lamet kerítése mellett. A fáklyát a földbe szúrta. De az nem adott elég fényt, úgyhogy tapogatózva keresgélte a gyöngyöket. Arcán patakzottak a könnyek. Amikor meghallotta a patkódobogást, ijedten felkapta fejét. De addigra leugrottam a nyeregből. – Kelj föl – mondtam szigorúan, és kinyújtottam felé a kezemet. Elfogadta, és ügyetlenül felkászálódott. Letérdeltem elé a porba. – Nathan – suttogta. – Miért… – Megígértem magamnak, hogy ha megtalállak, megteszem – mondtam csendesen, aztán meghajoltam, és megcsókoltam a lábát. Kétségbeesetten bámult rám, majd ő is térdre hullott, és átölelte a fejemet. Feltérdeltem. – Ó, Nathan, ó, Nathan – szipogta, miközben csókokkal borította az arcomat. Megfogtam a könyökét, és felsegítettem. – Most te jössz, Simeon! – Nem – felelte. – Nem csókolom meg a lábát. De bocsánatot kérek. Teljes szívemből… Kérlek, bocsáss meg, Johanna… Ő döbbenten bámult Simeonra. – De miért? – Mert rosszat gondoltam rólad! Először Nathan házához rohantunk. Betörtünk hozzá

karddal. Azt hittük, az ágyában találunk. Tévedtünk. Bocsánatot kérek. Ne haragudj… Johanna szeme elkerekedett. Megremegett az ajka. – Ó, Simeon! – zokogta. – Hogyan voltál képes… – Elég könnyen – felelte sötéten Simeon. – De ő rosszabbra gondolt. Azért csókolta meg a lábadat. Azt hitte, hogy bosszút akarsz állni rajta a helytartó felesége miatt… Johanna felém fordult. Tűzben égtek a szemei. – Nathan – sziszegte –, te tényleg azt gondoltad? Elvörösödtem. – Igen, Jo… – kezdtem, ám nem jutottam tovább. Johanna pofon vágott. Mintha a csillagos ég robbant volna a fejemben. Félig vakon és süketen tántorogtam odébb. Megráztam a fejemet. Addigra Jose már a húga mellett termett, hogy lefogja. Dühödten küzdöttek. – Johanna! – kiáltott rá. – Térj már észre! Az ég szerelmére, nincsen sem eszed, sem modorod! Johanna tekergőzve próbált szabadulni a szorításából. – Talán köszönjem meg, hogy kurvának nézett? -tombolt. – Nem vagyok sem Selomit, sem Claudia, sem a többi… – Hagyd békén, Jose – mondtam megtörtén. – Nem! – felelte. – Figyelj, Johanna! Nathan még nem ismer. Egyébként meg mi is rögtön arra gondoltunk. Vagy te mit mondanál, ha látnál egy hajadont, aki éjnek évadján elszökik otthonról? Dühös vagy rá? Jó! De ne feledd, az előbb megcsókolta a lábad, hogy bocsánatot kérjen! Ekkor végre abbahagyta a küzdelmet. – Engedj, Jose – suttogta. Elengedte. Johanna odajött hozzám. Lábujjhegyre állt, és szájon csókolt. Olyan érzés volt, mintha kerítésbe ütköztem volna a sötétben. Összeszorította a fogait, és a száját kicsücsörítette. Nem kaptam ennél ügyetlenebb csókot életemben. Még Helvetia első csókjait is felülmúlta. De nagyon meghatott. Könnybe lábadt a szemem. Rákacsintottam. – Hányat találtál, Joann? – Ötöt! – Újra kitört belőle a zokogás. – Ó, Nathan! Lehet, hogy azok a mocskos disznók megették a többit? Felnevettem. – Nem. Inkább az történhetett, hogy a kondás még előtted ideért. – A többiekhez fordultam. – Szálljatok le az öszvérekről. Gyújtsatok fáklyákat. Gyöngyöt halászunk a szárazon! Négykézlábra ereszkedtünk, és keresgélni kezdtünk. Félóra alatt újabb öt gyöngyöt találtunk. Az egész még a negyedét se tette ki a láncnak. – Nem baj, Joann – vigasztaltam –, a többit majd megveszem neked. Egy egész gyöngysorra valót. – Nem! – csattant fel Johanna. – Ha meghallom, hogy bármilyen ürüggyel beteszed a lábad Caesareába, nem csak egyszerűen megpofozlak, hanem kikaparom a szemed! – Jó! – kiáltottam föl boldogan. – Ez azt jelenti, Johanna, hogy eljegyeztük egymást? Elkerekedtek a szemei. – Nem…-suttogta. – Aha – bólintottam –, szóval nem vagyunk jegyesek, de ha Caesareába megyek, akkor… – Szíjat hasítok a hátadból – nézett komolyan Johanna. – Igen, Nathan. Mert hiszem, hogy a következő Pészach után eljegyezzük egymást. – De, Joann – tiltakoztam –, ez nem… – Tisztességes? Tudom. Viszont rendkívül ésszerű. A házasság egész életre szól. És ha nem tudsz távol maradni a többi nőtől a következő Pészachig, akkor mit fogsz csinálni az

esküvőnk után? Én… én nagyon féltékeny vagyok. Nem akarok korán sírba szállni a szenvedés miatt, mint szegény apám… – Johanna – vágott a szavába Jose. – Apának semmi oka sem volt, hogy… – Tudom – felelte csöndesen. – De azt hitte, hogy van, és ez sírba vitte. Én nem akarom, hogy kétségeim legyenek. Tudnom kell, hogy a férjem nem Selomité vagy Claudiáé, vagy… vagy… hogyan hívták, Nathan? – Helvetia – mondtam. – De… de ő már halott, Johanna… – Igen, hallottam. Ez a legrosszabb az egészben. Egy élő lánnyal még megbirkóznék. De az ő emléke mindig kísérteni fog… Felsóhajtottam. Már láttam, percek alatt pokollá teszi az életem, ha nem sikerül valahogy megzabolázni féktelen természetét. Végül döntöttem. – Rendben van – feleltem. – Selom elhagyott. Visszatért férjéhez. És akár hiszed, akár nem, Claudia szintén eltűnt az életemből. De mit tegyek Helvetiával? Felszikrázott a tekintete. – Felejtsd el. Felejtsd el teljesen. Ne is emlékezz rá, Nathan, hogy valaha is élt. Sokáig hallgattam. – Tudod, mit kérsz tőlem? – kérdeztem végül csendesen. – Tudod, mit jelentett nekem Helvetia? – Igen – válaszolt komoran. – Azt mondják, a feleséged volt… – Nemcsak mondják! Asszonyom lett Isten és az emberek előtt. Az alexandriai rabbi esketett bennünket. De hagyjuk ezt! Azt kéred, felejtsem el azt a nőt, aki eladta a haját, hogy nekem ennivalót vegyen? Aki csaknem éhen halt, hogy legyen mit ennem? Tndod, hogyan halt meg? Vagy erről nem susognak? – Megölte magát – felelte Johanna. – Tudod, hogy miért? * – Igen… – Jó. Akkor még egyszer megkérdezem, hogy biztosan tisztázzunk minden esetleges félreértést: csak akkor jössz hozzám feleségül, ha örökre elfelejtem Helvetiát? – Igen – vágta rá egy pillanatnyi habozás nélkül. Kinyújtottam felé a kezemet. – Akkor Isten veled, Johanna – mondtam neki szomorúan. Persze biztosra vettem, hogy Johanna testvérei nem jönnek el megjavítani a kocsikat, miután szakítottam a húgukkal. Nem engedi a büszkeségük. Pedig most nagy szükségem volt rájuk. Ráadásul még Kapernaumban se találni náluk jobb szakembert. De ha mégis, akkor se valószínű, hogy egy városi mester kijönne a mi távoli birtokunkra, erre a pár napos munkára. Már a teljes kétségbeesés szélén álltam, amikor váratlanul megérkeztek. Amikor négyszemközt maradtunk, Jose elmondta, mi történt. – Anyánk parancsolt ránk – nevetett szomorúan. -Csak nem képzeled, hogy lemond az egészről Johanna féltékenysége miatt? Egyébként nem lesz baj a húgommal. Légy türelemmel. Igazad volt, hogy nem engedtél. Ha hagyod, hogy a fejedre nőjön, percek alatt túltesz még anyánkon is… – Tudom – feleltem. – Nathan, csak nem akarod tényleg… – kérdezte riadtan. – Elfelejteni? Persze hogy nem. Csak azt akarom, tanulja meg, hol van a helye. De az ég szerelmére, ezt nehogy elmondd neki! – Ne aggódj, nem fogom – kacsintott Jose. Johanna rettenetesen hiányzott. A többi lány viszont egyáltalán nem érdekelt. Nem azért kerültem őket, mert féltem, hogy Johanna megsértődik, hanem mert valóban nem vágytam rajta kívül egyetlen más nőre sem. De egyelőre csak a birtokkal törődtem. Látástól vakulásig hajszoltam a munkásokat. Újra megerősítettem a teraszok támfalait, és az egyes szintek közé tizenkét hüvelyk széles vízelvezető árkokat ásattam. Ezzel megvédtem a gyümölcsösöket az esőzések okozta

földcsuszamlásoktól, a vízvezeték pedig a legnagyobb aszály idején is bőven öntözte a földeket. Esténként Ugyan már jártányi erőm se maradt, de a birtokot valóságos Édenné varázsoltam. Jesuáról csak ritkán hallottunk. Betegeket gyógyított, és egyes hírek szerint halottakat támasztott fel. Akkor hallottam először ezt a szót vele kapcsolatban: a Messiás. De a legtöbb ember nevetett ezen. „Ki hallott olyat, hogy Galileából jön a Messiás?” – mondogatták. „Az írás világosan mondja, hogy ő Dávid törzséből való, és a júdeai Bet le Hemben, a pékek falujában jön a világra.” De Johanna miatt éppúgy távol maradtam tőle, mint a testvéreitől. Még akkor sem kerestem meg, amikor a közelben, a Galileai-tenger partjánál prédikált. Jézus szerette ezt a helyet. Talán azért, mert távol esett a fővárostól, és így kevésbé kellett attól tartania, hogy Heródes Antipas kémei is a tömegben lesznek. Az emberek mindenünnen özönlöttek, hogy lássák az új prófétát, aki újra vigaszt hozott megfáradt életükbe. Vizesek voltak, sárosak, fáradtak. És mégis, hajtotta őket a remény, hogy talán most nyugalmat találnak. Hezron bácsival a kapuból figyeltük a földeken átvágó tömeget. – Furcsa – mutattam rájuk –, egyiküknek sincs kosara, vagy akár egy zsákja sem. Vajon mit fognak enni? Mire odaérnek, leszáll az este, és akkor már túl késő lesz a városba küldeni élelemért… – Isten végzi a maga munkáját– felelte bácsikám. – Az Örökkévaló megáldott bennünket, hiszen az idén bőséges termés várható. Parancsold meg a háznagynak, hogy küldessen a partra három kocsi kenyeret, és a ma reggel kifogott halakat. Megdöbbentem. Ismertem Hezron bácsi nagylelkűségét, de ez azért túlzásnak tűnt. A bácsikám csak önmagával szemben volt szűkmarkú, meg persze velem, mert folyton attól tartott, ha pénz van a zsebemben, rögtön rossz útra tévedek. Ám könnyű prédát jelentett minden álvaknak, hamis nyomoréknak, és más szélhámosnak. A koldusok szinte egymásnak adták a kilincset. Már-már tiltakozni kezdtem, de aztán meggondoltam magam. Hezron bácsi boldogabb lesz, és ezek a nyomorultak is megtöltik egyszer a gyomrukat. Tehát mentem, és kiadtam a parancsot. Másnap reggel beállított a birtokra Jehuda ish Kriot. Abban a pillanatban, amikor megláttam, tudtam, hogy valami baj van. Jézus megkeresztelkedése óta nem találkoztam vele. Ahogy közeledett, akár egy nagy vörös pofájú farkas, a balsejtelmektől összeszorult a szívem. – Nathan – szólított meg –, testvérem a fájdalomban! Nem láttad a mi Urunkat? Nem tudtam megállni, hogy ne tréfáljak vele. – De testvérem, felszarvazott testvérem – pislogtam rá ártatlanul –, mivel sejtelmem sincs, ki a te urad… – Jesua – lihegte kifulladva. – Jesua ha Nocri. Én mondom neked, fiatalúr, hogy biztosan ő a Messiás… – Eredeti meglátásaid vannak ma reggel – csipkelődtem. – De őt valóban nem láttam. Talán lemaradtam valamiről? – Ne tréfálj, fiátalúr – sóhajtott Jehuda. – Nagyon aggódunk miatta. Valaki azt a hírt hozta, hogy Heródes Antipas lefejeztette Keresztelő Jánost… – Nem! – kiáltottam. – De igen – mondta Jehuda szomorúan. – Antipas kivégeztette őt. Úgy hallottam, a felesége, Heródiás beszélte rá. Mások meg azt beszélik, a lánya, Selomit keze van a dologban. Én nem hiszem. Antipas sokkal kevésbé áll a nők befolyása alatt, mint az apja… Mindazonáltal János halott, és valahol Machaerusban van eltemetve. De nem ez a kérdés. – És Jézus? – vágtam közbe türelmetlenül. – Mióta meghallottuk a hírt, eltűnt. Tegnap reggel óta senki se látta… Nincs valami elképzelésed, hová mehetett, uram?

Hosszasan töprengtem. Aztán a munkáshoz fordultam, akivel épp az új méhkasokat állítottuk föl. – Folytasd a munkát. Ha végeztél, menj vissza a házba, és mondd meg a nagybátyámnak, hogy sürgősen el kellett mennem. Ne aggódjon, hazajövök, amilyen gyorsan csak tudok. Jehuda láthatóan megkönnyebbült. – Segítesz őt megkeresni, uram? – Persze. Hol vannak a többiek? – Valahol Kapernaum környékén. Arra gondoltak, hogy csónakba szállnak, és átkutatják a tópartot. De hát a tó olyan nagy, és nem tudják, merre keressék… – Talán próbáljuk meg a szemközti parton, Julias és Gergesa között. Csodálkozva nézett rám, – Azt beszélik – suttogta –, hogy neked is különös hatalmad van, mióta visszajöttél az esszénusoktól… te… – Ostobaság – feleltem mosolyogva. – Na, gyerünk! – Hova? – kérdezte zavartan. – Az istállókhoz – nevettem. — Fel kell nyergeinem a lovamat. Kapernaumig utazhatsz mögöttem. Aztán majd beszállsz a csónakba a többiekkel. Mondd meg nekik, hogy evezzenek át a tavon, egyenesen Gergesába. Ne álljanak meg se Betsaidában, se Juliasban, hanem azonnal menjenek oda. Megértetted? – Uram – suttogta –, olyan biztos vagy benne? – Igen. De felesleges bármiféle csodára gyanakodnod. Gyermekkora óta ismerem Jesuát, és tudom, ha valami bántja, jobban szeret egyedül lenni. Nos, szerinted hova mehetne a Genezáret-tónak ezen az oldalán? Ish Kriot elgondolkozott. – Sehova – válaszolta végül. – Hát ez az. De a tó túlsó felén, Decapolisban és a többi városban még nem tanított. Szerinted hová menekülhetne még, ha szabadulni akar az őt követő tömegtől, akik amúgy se a tanításaira kíváncsiak, hanem csak csodákat várnak tőle? A hangomban rejlő gúny nem kerülte el Jehuda ish Kriot figyelmét. . – Uram – mondta –, te ugye, nem hiszel a hatalmában? – Én nem hiszek senki emberfia hatalmában. Szerintem Isten senki kedvéért sem szegi meg a világegyetem törvényeit. Sőt az az ember, aki ezzel kísérletezik, bűnt követ el. És ha tudatosan teszi, akkor sarlatán, ha nem, akkor bolond. – De, uram! Ott voltam! Láttam… láttam a csodáit… – Mit? Amit látni akartál? Ugyanúgy, ahogyan mindketten láttuk a szerelmet csillogni Selom tekintetében? Meg mernél rá esküdni felszarvazott testvérem, testvérem a fájdalomban, hogy ha a szívünkről van szó, a szemünk mindig tisztán lát? Meghökkenve nézett rám. Talán ekkor kezdte a kétség apró férge rágni a szívét? Megesküdhetek-e rá, hogy nem én ültettem el benne? Testvérem, Júdás! Testvérem vagy a fájdalomban, haragban, bűnben, zavarban, kétségbeesésben, és a kétkedésben. – Igazad lehet, uram – morogta. – Igazam van – feleltem. – Most pedig induljunk. Mire Kapernaumba értünk, újra kitört a vihar. Zuhogott az eső, dühöngött a szél, a tó haragosan hullámzott. Jézus tanítványai Simon Kefa házában vártak. Nem szóltak egymáshoz. Aggódva bámultak ki az ablakon. – Kicsinyhitűek vagytok – tréfáltam velük. – Az ő hatalmával, ha akarja, bizonyára lecsendesíti a vihart… Legnagyobb meglepetésemre, ettől felderült az arcuk. Egymás szavába vágva kezdték mesélni, hogy egyszer kint voltak a tavon, amikor kitört a vihar. Már csaknem felborultak, amikor Jesua intett, és egyetlen szavára megnyugodott a tenger, elsimultak a hullámok. Nem

lepett meg túlságosan a dolog. A Genezáret-tavon ez elég gyakran megtörténik. Hirtelen szél támad, a hullámok szinte az eget ostromolják, már azt hiszed, véged, és akkor ugyanolyan váratlanul, ahogy kezdődött, eláll a szél, és ismét tükörsima lesz a víz. De nem mondtam semmit. Nem akartam őket bántani. Tudtam, Jézus csodatévő hatalmába vetett hitük az egyetlen dolog, ami vigaszt nyújthat nyomorúságos életükben. És félő, hogy az emberek többsége ma is így van vele. Sokan keresik, de ha egyszer megtalálják, ijedten eldobják, és a helyére egy kifényesített bábut helyeznek. Mert Jézus, ahogyan jósolta, „nem azért jött, hogy békességet bocsásson le a földre, hanem, hogy fegyvert. Azért jött, hogy meghasonlást támasszon apa és fiú, anya és leánya, anyós és menye közt. Hogy az embernek ellensége legyen az ő családja.” Mert Jézus egy fájdalmas és gyűlöletes dolog kerítője: az igazságé. De nem sokáig töprengtem ezen, mert elállt a szél. Ezért én lovamon, ők pedig csónakba szállva elindultunk, hogy megkeressük őt.

XIX. fejezet De tévedtem. Jesuának nyoma se volt Betsaida és Georgesa között, ahogy ish Kriotnak mondtam. Végül is jóval délebbre, Hipposon túl akadtam rá. Ráadásul egy órával azután, hogy elindultam, újra feltámadt a szél. A vihar most jobban dühöngött, mint eddig bármikor. Néhány perc múlva a lovam füléig se láttam. Kétségbeesetten fürkésztem a vizet, háf ha megpillantom Simon Kefa csónakját. De teljesen reménytelen volt a dolog. Egyszerűen eltűntek a tomboló viharban. A fehér tarajú hullámok az eget ostromolták. Nagyon aggódtam miattuk. Szerettem Zebedeus fiait, Simont és Necert, a zelóta Simont és a többieket. Ám semmit se tehettem értük, azon túl, hogy elmormoltam értük egy rövidke imát. Azzal egyenesen a viharnak kormányoztam a lovamat. A tó másik partján valamit enyhült a szél, így könnyebben tudtam haladni. Elkerültem a városokat, csak egyszer álltam meg Betsaida külvárosában, hogy ennivalót vegyek magamnak. Azután délnek fordultam. Miután elhagytam Hippost, a tóparton folytattam utamat. Valószínűnek tűnt, hogy valahol itt lesz, hiszen tudta, hogy a tanítványai, akik halászok, a keresésére indultak. Már hajnalodon, mikor rátaláltam. Egy elhagyott halászkunyhó előtt állt, és a tavat kémlelte. A szél őrülten csapdosta a kalyiba ajtaját. Ahogy megpillantottam őt, rögtön megnyugodtam. Leugrottam a lovamról, és odafutottam. – Jesu, Jesu! – kiabáltam. Megfordult, és elmosolyodott. – Nathan! – Jesua! – mondtam izgatottam. – A többiek csónakon jönnek, és… – Ne aggódj, nem lesz semmi baj – felelte. Hittem neki. Megvolt az a képessége, hogy egyetlen mondattal elsöpörje az ember kételyeit. De láttam rajta, hogy nyomasztja valami. – Nathan – mondta –, emlékszel a jóslatodra? – Igen – válaszoltam kelletlenül. – Felejtsd el. őrültség az egész. – Nem – vágta rá Jesua. – Beteljesülhet, ha… – Ha? – kérdeztem. Nem fejezte be. Ehelyett új mondatba kezdett. – Nathan, szerinted a szentírás összes próféciájának be kell teljesednie? Elgondolkoztam. – Nem. Igazából nem tudhatjuk, melyik prófécia származik Istentől… Bólintott. – Jó válasz. Hiszen néhol ellentmondanak egymásnak. És akkor én… – Nem lehetsz a Messiás? Erre gondolsz, igaz?

– Igen – felelte csendesen. – Jesu! – kiáltottam. – Nem szabad! Felejtsd el ezt az őrültséget! Nem lehet egyszerre hódítani, és békét hozni a földre. És egyáltalán, hol van a hadsereged? Mit tudsz te a fegyverekről? A harcról? Csodálkozva bámult rám. – Harcról? – kérdezte. – Fegyverekről? – A Messiásnak győznie kell ellenségeinken – feleltem. – Hatalma alá kell hajtania a népeket. Rám szegezte pillantását. Különös fénnyel ragyogtak a szemei. – És szerinted – kérdezte –, a Messiás nem hódíthat és szerezhet hatalmat szeretettel? – Szeretettel? – visszhangoztam elképedve. – Magyarázd majd meg a rómaiaknak! Mondd el nekik, hogy minden feltételezett Messiás szegény, szerencsétlen, rászedett ördög, és nem a Birodalom ellen lázadó katonakirály! Csak suttogd el ezt a szót, Messiás, és a kémek inuk szakadtából rohannak Pilátushoz, hogy… – Nem – mondta csendesen –, sosem ejtem ki ezt a szót. Ezt Istennek magának kell kinyilatkoztatnia… Megkönnyebbültem. Szóval nincs miért aggódnom. Ismét a tó felé fordultam, és megpillantottam a tanítványokat, amint felénk eveznek. ők is ugyanúgy gondolkoztak, mint én. Miután partra szálltak Gergesában, és látták, hogy egyikünk sincs ott, újra csónakba szálltak, és ish Kriot tanácsára délnek fordultak. Nem számoltak azonban azzal, hogy ismét kitör a vihar, így sehogy sem tudtak a közelünkbe jutni. Hiába eveztek minden erejükkel, a hegymagasságú hullámok újra meg újra elsodorták őket a parttól. Ráadásul megfordult a szél, és most már a vitorla segítségében sem reménykedhettek. Csak annyit tehettek, hogy megpróbálták szélirányban tartani a csónakot. Ha elveszítik az egyensúlyt és felborulnak, elvesztek. Ezt mindketten láttuk. Jesua egy pillanatig se habozott. Megindult feléjük. Tudtam, hogy meg kell állítanom, hiszen öngyilkosság, amit tenni akar. Már derékig járt a vízben, amikor utolértem, és belécsimpaszkodtam, hogy visszarángassam. De észre sem vette. Csak ment, és húzott maga után. Biztosra vettem, hogy mindketten perceken belül a tengerbe veszünk. Kiáltani akartam, de ekkor egy hatalmas hullám visszasodort bennünket a partra. Szemem és szám megtelt vízzel, kétségbeesetten kapkodtam levegő után. Azt hiszem, egy időre elveszítettem az eszméletemet. A halászkunyhóban tértem magamhoz. Négykézlábra tápászkodtam, és hánytam. Mire összeszedtem magam, és újból kitántorogtam a kunyhó elé, Jesua már ismét övig gázolt a viharos tengerben. Újra elkapta egy hullám, de ezúttal nem a part felé, hanem a tó közepe felé sodródott. Mármár azt hittem, elnyelik a habok, amikor újra felbukkant a feje a hullámok fölött. Nem tudom, hogyan csinálta, de mintha lebegett volna a vizek tetején. Egyenesen a csónak felé siklott. Amikor már közel ért hozzájuk, Simon Kefa kihajolt a csónakból, hogy megragadja a kezét, de megbillent, és ő is a tengerbe zuhant. Úgy merült el, akár egy szikladarab. A villámok fénye kettéhasította a sötétséget. Jesua és Simon egymásba kapaszkodva próbáltak a felszínen maradni, de a hullámok újra meg újra átcsaptak a fejük fölött. Visszafojtottam a lélegzetemet. Ekkor a többiek valahogy elérték és behúzták őket a csónakba. Aztán egy hatalmas hullám eltakarta őket a szemem elől. Hiába kiáltoztam, fürkésztem a tavat, a kis halászhajó végképp eltűnt a láthatárról. Csuromvizesen, teljesen kimerülve visszatántorogtam oda, ahol a lovamat hagytam. Odakötöztem egy sziklához, és visszamásztam a kunyhóba. Elterültem a padlón, és azonnal mély álomba zuhantam. Vakító napfény ébresztett fel. Kimentem a kalyiba elé. A tó vize tükörsima volt. Semmi sem emlékeztetett az éjjeli viharra. Felültem a lovamra, és visszaindultam Názáret felé. Miután hazatértem, folyton csak Johanna járt az eszemben. Képtelen voltam elfelejteni.·

Folyton szemem előtt lebegett nagy, könnyes szeme, ahogy sarkon fordult, és elrohant Boaz lakodalmán. Már-már odáig jutottam, hogy felkeresem, habár tudtam, ez végzetes hiba lenne. Ha most engedek neki, akkor pokollá teszi az életemet. Ezen tépelődtem, amikor beállított a birtokra egy kisfiú. Levelet hozott Johannától. Rettenetesen meglepődtem. A héber írás rendkívül bonyolult. Itt Galileában az előkelő családok fiain és a papokon kívül csak az adószedők ismerték a betűket. Jesua is Hezron bácsitól tanult meg olvasni. De anyám csak a nevét tudta leírni, meg az egyszerűbb szavakat. Johanna levele azonban hibátlan volt. Azonnal láttam, hogy ő írta, mert megismertem a mondatfűzését. A levélben ez állt: Nathan, Csak te segíthetsz. Találkoznunk kell. Johanna Gondosan rajzolta a betűket. Nem ejtett hibát. Megcsókoltam a tekercset, és a szívemhez szorítottam. A kis csavargó, aki a levelet hozta, rám kacsintott, majd hadarni kezdett. – Azt üzeni, hogy ma délután meglátogatja Rebekka ben Boazt, Kánában, és ha el akarsz menni, jó lesz… Persze már jóval elmúlt dél. Amíg megfürdök, beillatosítom magam, felöltözök, és kikocogok Boaz birtokára… Kapkodni kezdtem, de aztán felülkerekedett bennem a józan ész. Hadd várjon! Ha most hanyatt-homlok odarohanok, elveszítem minden előnyömet. Adtam egy sékelt a csavargónak, majd útjára bocsátottam. Ezután kényelmesen megfürödtem, és felöltöztem. A Kánába vezető úton minduntalan visszafogtam a lovamat. Nem akartam gyorsan odaérni. A patkódobogásra Johanna és Boaz felesége kijöttek a házból. Rebekka hasa már láthatóan domborodott. Leszálltam a nyeregből, és mindkettőjüket kiszámított nyugalommal üdvözöltem. Semmi jelét se láttam, hogy Johannát megviselte volna a szakításunk. Ugyanolyan karcsú és üde volt, mint amikor legutóbb láttam. Csak valahogy feszültebbnek tűnt. – Rebekka – suttogta –, magunkra hagynál bennünket? Tudom, hogy nem helyénvaló, de… – Persze! – nevetett Rebekka. – Én is voltam szerelmes. És nézd csak, mi lett belőle! – paskolta meg domborodó pocakját. Aztán ránk kacsintott: – Legyetek óvatosak! – és visszament a házba. – Nathan… – kezdte Johanna, de elcsuklott a hangja. – Igen? – néztem rá szenvtelenül. – Nem akarsz… megcsókolni? Fontolóra vettem a dolgot. – Nem – mondtam végül. Lehajtotta a fejét. – Miért nem? – Ugyan, Johanna – feleltem –, mi jó származna ebből? – Igen – visszhangozta szomorúan. – Talán igazad van… – Rendben – mondtam kedvesen –, ezt elintéztük. De miért üzentél értem? Rám emelte könnyben ázó tekintetét. – Jesua… Jesua azt üzente, hogy szombaton a zsinagógában fog prédikálni – mondta akadozva. – És ők… – Ők? – Meg akarják ölni! — tört ki belőle a zokogás. – Le akarják vetni a szikláról! Hallottam, amikor mondták… – Úristen! – kiáltottam fel. – De miért? – Mert dühösek rá. Azt mondják, nagyon elbizakodott, és hogy egy ács fiának nem lenne

szabad úgy viselkednie, mint egy rabbinak. Valamiféle jelet kívánnak majd tőle. És ha nem tesz csodát, akkor… – Értem-feleltem. – Mentsd meg, Nathan! – sírta. – Ha megteszed, én minden kívánságodat teljesítem! Ha akarod, most rögtön a feleséged leszek… A karjaimba vetette magát, és olyan erővel szorított magához, hogy csaknem összetörte a csontjaimat. Lefejtettem magamról. Nem szeretem, ha egy lány megborzong, miközben ezt mondja: „a feleséged leszek”. – Megteszem, amit tudok – feleltem csendesen. – De nem kell feláldoznod magad. Sötét szemeibe fájdalom költözött. – Nathan – suttogta –, ugye már nem szeretsz? Felsóhajtottam. – Nem tudom. Nehéz egy olyan lányt szeretni, aki miközben azt mondja, „feleségül megyek hozzád”, összerázkódik a gondolattól. És nem kellemes egy olyan lánnyal csókolózni, aki összeszorítja á száját, amikor megöleled. De attól tartok, hogy mégis szeretlek. Igaz, megpróbáltam kigyógyítani magamat belőle, hiszen úgysem remélhetek… Most már meg sem kísérelte, hogy elrejtse könnyeit. Az egész arca könnyben ázott. A szívem összeszorult, de nem mutattam. – És… és meg fogod menteni, igaz? – kérdezte. – Persze – feleltem. – Ha tudom. Ha lehet. Egy dologban azonban biztos lehetsz… Ha mégse sikerül, abban az esetben… – Igen? – suttogta. – Vele együtt kell eltemetned – fejeztem be a mondatot. Kezét a szívére szorítottam. Újra kitört belőle a zokogás. Az ajka elfehéredett. Felszálltam a lovamra. – Isten veled, Johanna – mondtam, és megsarkantyúztam az állatot. Csak három napom maradt szombatig, ezért rögtön Jesua keresésére indultam. Ismertem az eltökéltségét, így nem nagyon reméltem, hogy bármiről sikerül majd meggyőzni barátomat. De meg kellett próbálnom. Nem volt szerencsém. Sehogy sem tudtam rátalálni. Mire odaértem egy-egy faluba, ahol éppen tanított, már továbbindult. Ráadásul ilyenkor órákig meséltek a csodáiról, mielőtt útbaigazítottak. A második nap reggelén megérkeztem Nain városába. Amikor belovagoltam a kapun, az egész helység forrongott. Az utcákon hömpölygött a tömeg. Az emberek összevissza kiabáltak, „ő Illés, ő Illés!” – ordította egy hang. „Nem! – üvöltötte egy másik –, ő Keresztelő János, aki visszatért!” Kényszerítettem a lovamat, hogy törjön keresztül az izgatott tömegen, egészen addig, míg egy ház elé nem értem. Itt volt a csődület középpontja. A házból vad kacagással vegyes zokogás szűrődött az utcára. – Az Isten nevére, mi folyik itt? – kérdeztem. A tömeg szétvált előttem. Fehér kancám, öltözékem, modorom egyaránt tiszteletet parancsolt. – Bent van… az özvegy fia– suttogták többen is. – Meghalt… a vállunkon vittük a temetőbe, amikor Jézus, a próféta… Egy szót sem értettem az egészből. Leugrottam a lovamról, és a kantárt egy fiatal gyerek kezébe nyomtam. – Fogd meg – mondtam, majd beléptem a házba. Egy negyvenes évei elején járó nővel találtam szemközt magamat. Amikor megpillantott, felém fordult, letörölte a könnyeit, és elengedte a fiát. Ő is rám nézett. Nagyon finom, kissé sápadt arca volt. De ami igazán megdöbbentett, az az, hogy mindkettőjükön látszott, előkelő galileaiak. Nem azok az emberek, akik minden pillanatban azt üvöltik: „Jel! Csoda!”

– Uram? – suttogta az özvegy. – Üdvözöllek, asszonyom – hajoltam meg előtte. – Én Jesua ha Józsefet, más néven, Jesua ha Nocrit keresem. Azt mondták, hogy… – Visszaadta a fiamat az életnek – mormolta az asszony. – Az egyetlen fiamat. Legyen mindörökké áldott a neve… – Elmondanád, hogyan történt? – kérdeztem kíváncsian. Mesélni kezdett. Néha könnyekben tört ki, néha nevetett, de láttam rajta, hogy igazat mond. Megfagyott ereimben a vér. Mert szemtanúk sokasága szerint Jesua visszahozta fiát az életbe… Ekkor az eszembe jutott valami. – És megvizsgálta valaki a fiadat? – kérdeztem. – Igen – válaszolta. – Miután már órák óta mozdulatlanul feküdt, elhívtam a rabbit, hogy nézze meg… Aztán elvégezték a szertartást. Én mostam meg, a saját kezemmel. Talyigára tettük, és indultunk a temetőbe. És akkor… – Találkoztatok a názáretivel. Tudom – fejeztem be helyette a mondatot. Elbúcsúztam tőle, és kiléptem az ajtón. Felpattantam a lovamra, és továbbindultam. De úgy tűnt, Jesuának nyoma veszett. Másnap találtam meg, alig egy nappal szombat előtt. A tóparton tanított. Gyönyörűen beszélt. Azt hiszem, az Evangéliumok legfőbb értéke, hogy megőrizték a példázatait. Már sikerült áttörnöm az embereken, és a közelébe jutnom, amikor a kapernaumi zsinagóga egyik elöljárója, Jairus előrontott a tömegből, és Jesua lábai elé vetette magát. – Ó, mester! – zokogta. – A lányom haldoklik. Csak te mentheted meg! Kérlek, segíts! Jesua azonnal indult. A sokaság követte. Ha nem akarok velük menni, akkor is magukkal sodortak volna. Igyekeztem közelebb jutni Jesuához. Csaknem lehetetlennek tűnt a dolog, de nem adtam fel. Már a felére csökkentettem a köztünk lévő távolságot, amikor szembejött velünk Jairus fivére. – A lányod meghalt, Jairus – mondta szomorúan. – Hagyd békén a rabbit… A tömeg megtorpant. Minden szem Jairusra szegeződött. De Jesua átölelte a vállát. – Ne félj, barátom – suttogta. – Csak a hitedet ne veszítsd el. Azonnal tudtam, mit akar tenni. Amikor újra megindult Jairus háza felé, egy pillanatra döbbent csend támadt. Szinte tapintani lehetett a feszültséget. Ahogy belépett az ajtón, az emberek visszafojtották lélegzetüket. Aztán ismét kiáltozni kezdtek. Jézus senkinek sem engedte meg, hogy vele menjen, kivéve Simeont, és Zebedeus fiait, Jánost meg Jákobot. Ököllel törtem utat magamnak a sokaságban. Végül sikerült el vergődnöm a házig. Kopogtattam. Egy szolga nyitott ajtót. Meglátta az öltözékemet, és meghajolt. – Hol vannak? – kérdeztem. – Kövess, uram – felelte. Bementem a szobába. Jesua a kislány felé hajolt. Az asszonyok a sarokban jajveszékeltek. Félretoltam Simon Kefát, és közelebb léptem. Az ágy melletti asztalkán egy ezüstkanalat vettem észre. Fölvettem, és a kislány szájához tartottam, ahogyan ezt még Qumránban a gyógyító paqidtól láttam. A kanál azonnal bepárásodott. Jesua felkapta a fejét. Aztán dühösen az asszonyokhoz fordult. – Hagyjátok abba a jajveszékelést – mondta. – A gyerek nem halott, csak alszik. Majd ismét felém fordult. Egy hosszú pillanatig egymásba fonódott a tekintetünk. Azt hiszem megérezte, mennyire gyűlölök minden kóklerkedést. A kezébe fogta a kislány jéghideg ujjait. – Talita Kum – mormolta. – Kelj föl, gyermekem. A többit tudják. Ezt rajta kívül senki se tudta volna megtenni. A kislány olyan mély transzba esett, ahonnan csak az ő végtelen gyöngédsége hozhatta vissza.

A kislány kinyitotta szemét. Jesua rámosolygott. – Nincs semmi baj, gyermekem. Aztán Jairushoz fordult, és szigorúan meghagyta neki, hogy erről az esetről senkinek se beszéljen. Mielőtt kilépett volna az ajtón, félrevontam őt. – Jesua – kezdtem akadozva –, ne menj holnap Názáretbe. Meg fognak ölni! Képtelenek elviselni, hogy te, József fia… – Tudom – felelte szomorúan. – Még a testvéreim sem bíznak bennem… – Akkor ne menj! – könyörögtem. – Az anyád és Johanna kéri tőled… – Ostobaság – mondta fáradtan. – Sajnálom, Nathan, de el kell mennem. Eljössz? Bólintottam. – Igen, Jesua, ott leszek.

XX. fejezet Azon a reggelen is megfürödtem, és beillatosítottam magam, mint mindig, mielőtt imára indulok, mégis, mire a zsinagóga előtt leszálltam lovamról, csuromvizes voltam az izzadságtól. Féltem. – Bolond – morogtam magamban –, egy bottal felfegyverzett pásztorfiú is legyőzhet egy harcost, ha van benne elég bátorság. Megindultam a zsinagóga felé. Kardom a combomnak ütődött. Megtorpantam. Felfegyverzett férfi nem léphet az Örökkévaló templomába. Ráadásul, ha nyíltan viselem fegyvereimet, elveszítem a meglepetés adta előnyt. De mit tehetnék? Ekkor eszembe jutottak Johanna szavai. Azt mondta, Jesuát a. szikla tetejéről akarják ledobni. Pillantásom a zsinagógával szemközt álló dombra esett. Ez lesz az! Hátat fordítottam az imaháznak, és felmásztam a hegyre. A hegytető közelében elrejtettem görbe pengémet és a tőrömet a sziklák közé. Éppen indulni akartam, amikor megpillantottam Abalt, a falu bolondját. Fintorogva közeledett, magában beszélt, nevetgélt. Időnként felháborodottan megrázta fejét, mint aki vitatkozik valakivel. Egyáltalán nem tudhattam, látta-e, mit csináltam az előbb. Mivel már az előbb is a közelben ólálkodott, csaknem biztosra vehettem, hogy látta. így azon töprengtem, hogy ne rejtsem-e máshová a fegyvereket. Végül is ki tudja, mit tesz egy őrült kivont acéllal a kezében? De aztán hagytam mindent, ahol van. Egyrészt, mert már nem maradt több időm, másrészt meg biztosra vettem, hogy Abal úgysem emlékszik rá, mit látott fél perccél ezelőtt, már ha látott egyáltalán valamit. így visszamentem a hegy lábához. A félelem viszont egyre mélyebbre ásta magát bennem. Lassan átváltozott valami mássá: előjellé. Baljós előjellé. A zsinagóga előtt Mária ha Józseffel találkoztam. Arca sugárzott a büszkeségtől. Nemcsak összes fiát hozta magával, hanem a nagyobbik lányát, Zsuzsannát, és annak férjét is. Sőt az unokája is vele volt. Összeszorult a gyomrom. Johanna aggodalma alapján biztosra vehettem, hogy legalábbis jókora botrány készülődik. Vajon miért nem figyelmeztette az anyját? Aztán rájöttem, miért: nem merte. Még Johanna sem mert szembeszállni az anyjával. Johannára esett, a pillantásom. Azt hiszem megérezte, hogy nézem, mert felemelte a fejét. Egy végtelennek tűnő másodpercig összeforrt a tekintetünk. Majd, mintha csendesen könyörögne, ismét lehajtotta a fejét. Egészen addig bámultam utána, amíg el nem tűnt az imaház kapujában. Tudtam, a szertartás végéig nem láthatom, hiszen a nők a hagyomány szerint mindig a karzaton foglalnak helyet, ahol sűrű csipkefüggöny rejti őket a férfiak kíváncsi tekintete elől. Kerestem egy helyet, ahonnan az ajtót, a karzatot és a zsinagóga belsejét egyaránt szemmel tarthattam. Jesua az első padban ült, szemben a rabbival és a zsinagóga elöljáróival. Nagyon nyugodtnak tűnt. Végignéztem a gyülekezeten. Csupa ellenséges arcot láttam. Nem értettem,

miért gyűlölik. Hiszen mindig a szelídség és szeretet igéjét hirdette. Fivérei, Jose kivételével ugyanolyan ellenségesen ültek ott, mint a gyülekezet többi tagja. Azzal vádolták Jesuát, hogy miatta nevetség tárgya József nemzetsége. És vajon nem így éreztek mindannyian a názáretiek? Hiszen más városbeliek szívesen tréfáltak a rovásukra, az új próféta miatt. A karzatra pillantottam. De ekkor a zsinagóga elöljárója felállt, és átnyújtott Jesuának egy tekercset. Nálunk az a szokás, hogy bárki olvashat az írásból, és magyarázhatja a szöveget, ha megvan hozzá a tudása. És épp itt volt a bökkenő. Senki se hitte el Jézusról, hogy valóban tud olvasni. Jesua átvette a tekercset. Kinyitotta a választott versnél, és felolvasta: „Az Úr Isten lelke van én rajtam fölkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömöt hozzak, a foglyoknak szabadulást, és feloldjam a leláncoltak köteleit. Hogy hirdessem az úr jókedvének esztendejét.”

A teremben feszült csend támadt. Jesua összehajtotta a tekercset, és visszaadta a zsinagóga elöljárójának. A padokban izgatottan suttogtak az emberek: „Vajon ki tanította meg olvasni? Az öreg József fia, igaz? Az anyja ott ül a függöny mögött, a fivérei meg itt vannak közöttünk. Honnan van hát a tudása?” Jesua végighordozta tekintetét a gyülekezeten. Aztán lassan, tagoltan ezt mondta: – Örvendezzetek, mert ma, a fületek hallatára beteljesült ez énbennem… Ezzel lelépett az emelvényről. A férfiak felugráltak a helyükről, és az öklüket rázták haragjukban, összevissza kiabáltak, volt, aki megszaggatta ruháját. Mert Ézsaiásnak ez a verse a Messiás eljöveteléről szól. Ha ez az ács fia azt mondja, vagy legalábbis érezteti, hogy ő az Úr felkentje, mert rajta teljesedik be a szöveg, az szentségtörés. – Kövezzétek meg! – üvöltöttek. – Öljétek meg az istenkáromlót! – Nem! – kiáltott közbe Levi ben Halfai. – Hadd mutasson jelet! Tegyen csodát, ahogyan Kapernaumban! – Igen! – harsogták mások is. – Mutass jelet! Az egyik férfi kirohant a zsinagóga elé, és amikor visszajött, a bolond Abalt cibálta maga után. – Nézd, rabbi! – ordította. – Itt a lehetőség! Űzd ki az ördögöt szegény Abal megzavart fejéből! Mutass jelet! Mutass jelet! A karzatra pillantottam. Megpróbáltam elképzelni, mit csinál Johanna. Biztos voltam benne, hogy szemét elborították a könnyek. – Orvos, gyógyítsd meg tenmagad! – kiáltott fel Lévi, az adószedő. – Mutass jelet! – Jelet! Jelet! – visszhangzóit a tömeg. Jesua hidegen nézett el a fejük felett. – Nem! – mondta átható hangon. – Nem érdemlitek meg. Megszegtétek az Istennel kötött frigyet. Mert írva vagyon, mikor megsokasodott a bűn Izraelben, Isten Illést, a követét inkább egy szidoni nőhöz küldte! És emlékezzetek, kit szabadított meg Elizeus a leprától: egy szíriait, Naamant! – Istenkáromlás! – sivította egy női hang a karzatról. – Azt mondja, Isten jobban kedveli az idegeneket! – Nem! – felelte Jézus keserűen. – Csak azt mondom, hogy sehol sem kedves a próféta az ő hazájában. A következő pillanatban nekirontottak, és leteperték a földre. Láttam, csupán percek kérdése, és végeznek vele. De fegyvertelenül nem szállhattam szembe a sokasággal. Kirohantam az ajtón a hegy irányába, ahová a kardomat rejtettem. Félúton lehettem, amikor meghallottam, hogy valaki a nevemet kiáltja. Megfordultam. Johanna futott utánam. Megálltam. Megvártam míg utolér. A haja csatakosan lógott, az arca halálsápadttá vált, az

ajka remegett. – Gyáva! – sziszegte. Aztán az égre emelte szemeit. – Isten az égben! – kiáltotta. – Nézz rá! Ha élsz még Dávid és Gideon istene, sújtsd őt halálra! Öklével az arcomba vágott. Nem volt időm magyarázkodni. Különben sem hiszem, hogy odafigyelt volna rám. Sarkon fordultam, és továbbrohantam. Kifulladva rogytam fegyvereim rejtekhelye fölé. De eltűntek. A bolond! – Hogy rothadna meg az az eszelős állat! -üvöltöttem kétségbeesetten. Aztán körülnéztem. És két lépéssel odébb megcsillant valami. A kardom! Abal figyelme elkalandozott, és leszórta fegyvereimet a földre. Kirántottam hüvelyéből a pengét, és a csupasz acéllal a kezemben vártam a tömeget. Pár perc múlva megláttam őket. Maguk előtt lökdösték Jesuát. Le akarták lökni a szikláról. Johanna, Mária és Zsuzsanna hiába könyörgött nekik, rájuk se hederítettek. Ám a fivéreit és ä sógorát sehol se láttam. És még engem nevezett Johanna gyávának! Mikor közel értek, előléptem a sziklák takarásából. Keményen megmarkoltam a fegyvert. Nem kiabáltam. Csak annyira emeltem fel a hangomat, hogy meghallják, amit mondok. – Engedjétek el! – szóltam hozzájuk. – Vagy, az égre esküszöm, kibelezlek benneteket! Egyedül álltam velük szemben. De a kezemben tartott pengén megcsillant a nap, és hallották, hogy Caesareában végeztem Pilátus legjobb gladiátorával. Lehanyatlott a kezük. Jesua nem futott el. Ugyanolyan nyugodtnak tűnt, mint a prédikáció előtt. – Köszönöm, testvér – mondta. – De ne feledd: aki fegyvert fog, fegyver által vész el… Azzal megfordult, és lassan áttört a tömegen. Senki sem mozdult. Mindenki visszafojtott lélegzettel figyelt. A sokaság kettévált előtte, mint a tenger Mózes népe előtt. Már csaknem a hegy lábánál járt, amikor megtört a varázs, és újból kiáltozni kezdtek. – Ne mozduljatok! – süvöltöttem. – Aki egyet lép, azonnal levágom! Sakkban tartottam őket, míg Jézus el nem 'tűnt a szemünk elől. Amikor már majdnem leeresztettem a pengét, hogy utukra eresszem őket, eszelős vihogás ütötte meg a fülemet. Felismertem a bolond hangját, úgyhogy nem fordultam meg. Ez végzetes hibának bizonyult. Aztán már csak Johanna sikolyát hallottam, és ezzel szinte egy időben éles fájdalom hasított a bordáim közé. Lassan megfordultam. Abal ijedten fintorgott. Lepillantottam az oldalamra, és megpillantottam a késemet a bordáim között. Abal keresztvasig vágta belém a pengét. Csodálkozva néztem vissza Johannára. Azt hiszem, nem fogtam fel, hogy végzetes sebet kaptam. Nem éreztem fájdalmat. Johanna egész testében remegni kezdett. Ajka félig szétnyílt, mintha mondani akarna valamit. Nem sírt, csak valami rettenetes nyüszítés tört fel a torkán. Térdre esett, és a nevemet sikoltotta. Aztán látta, hogy szédülök, támolyogni kezdek, és ekkor felpattant és odaröhant hozzám. De a talaj már kicsúszott alólam, és zuhantamzuhantam, a legfeketébb pokol mélyére. Valahonnan a távolból még hallottam Johanna hangját: – Én öltem meg! Én öltem meg, Nathant. Abalnak semmi köze hozzá. Én voltam. Én kértem az Istent… Elfulladt a hangja. Aztán még messzebbről hallottam. Tudtam, az ég felé fordítja az arcát. – Miért válaszoltál nekem? Miért? Azelőtt is imádkoztam, és soha, egyszer sem… Nem tudtad, hogy nem akartam? Nem láttad, hogy szeretem? Vagy nem érdekel? Miért, ó, Istenem, miért? Aztán hirtelen, akár egy hatalmas szikla, lezuhant az égből az éj, és magába nyelt a sötétség. Amit most elmondok, csak másoktól tudom. Én végig eszméletlenül feküdtem. Johanna véráztatta testemre borulva zokogott. Amikor felpillantott, tekintete összeakadt Hezron bácsiéval. Rajtam kívül ő volt az egyetlen ember, aki Jesua segítségére sietett. – Nathan! Nathan! Fiam! – zokogta. Johanna nyugodtan nézett vissza rá. – Még nem halt meg, ugye? – kérdezte.

– Nem. Még nem – suttogta bácsikám. Johanna megragadta a karját. – A fivéreim egy óra alatt megépítik a cuppah-ot, a lakodalmi sátrat… – Esküvői sátrat? – csodálkozott Hezron bácsi. Azt hitte, Johanna megzavarodott. – Igen. Hozzámegyek feleségül. így legalább az özvegye lehetek. Ugye, nem ellenzed, reb Hezron? – Gyermektelenül hal meg, és nincs fivére, aki átvegyen, ahogy a Törvény rendeli. – Tudom. A nagybátyám felmordult. – Persze, az elején gyászolni fogsz. De aztán, majd megvigasztalódsz. Csinos vagy és fiatal, semmi okod rá, hogy… Johanna állta a tekintetét. Aztán esküre emelte kezét. – Nem teszem le a gyászt, amíg élek. Nem emelem a szememet másik férfira. Ha bárkinek megtetszem, elcsúfítom magam, késsel szabdalom össze az orcámat… – És ha mégis szerelmes leszel? – kérdezte nagybátyám. – Hiszen csaknem gyerek vagy még… – Ha szemeim kedvtelve néznének másra – mondta Johanna ugyanolyan csendesen –, égő parazsat fogok rájuk tenni. Esküszöm Sem ha Mejuhad, az Örökkévaló kimondhatatlan nevére… Hezron bácsi szótlanul nézte. – Rendben van – sóhajtott végül. – Ez az ő háza. Legyen ezentúl ez az otthonod, leányom… – Nem! – suttogta Johanna. – Nem lennék rá méltó. De ha szolgáddá fogadnál… – Megőrültél! – kiáltott fel Hezron bácsi. – Mondtam, hogy a lányommá fogadlak… És ekkor Johanna fivérei, Simon, Jákob és Jehuda megérkeztek a rabbival. Csak Jose nem volt velük. Ő Jesua után szaladt, hogy visszahozza, és kérje vagy kényszerítse, tegyen csodát, mentse meg az életemet. Jézus nem látta, mi történt velem. Amikor Abal leszúrt, már messze járt. A názáreti kudarc teljesen összetörte. Megesküdött, hogy többé a lábát sem teszi be szülőfalujába, és tanítványaival északra, Tyrus felé indult. Ekkor érte őket utol Jose. – Jesu! – kiáltotta. – Vissza kell jönnöd! Nathan… Jesua tekintete elsötétedett. – Bántották? – kérdezte. – Megölték? – lihegte Jose. – Abal egy kést vágott a hátába. Haldoklik. Segítened kell! Te… Jesua megrázta fejét. – Megesküdtem rá Isten előtt, hogy soha többé nem lépek Názáret földjére. Jose döbbenten bámulta testvérét. – Te… te, hogy tehetsz ilyet? Megmentette az életed! És akkor te… Jesua állta a tekintetét. – Nem – felelte keményen –, Isten mentette meg az életemet. Nathan csak az ő eszköze volt. És őt is meg fogja menteni. Menj vissza reb Hezron házába, te kicsinyhitű, és láss! Nem hiszem, hogy ez a csoda olyan jelentős, hogy bekerül az Evangéliumba, és túl közeli kapcsolatban áll Jesua legemlékezetesebb kudarcával is. Mindenesetre, mikor Jose visszatért a nagybátyám birtokára, még éltem. Johanna az ágyamnál ülve zokogott. Tizenkét napig lebegtem élet és halál között. Ezalatt Johanna és Mária felváltva ápoltak, cserélték a kötéseket, fürdettek, etettek, és a nagybátyám éjjel-nappal imádkozott az Örökkévalóhoz. Az, hogy végül életben maradtam, igazi csoda, még akkor is, ha nem keltem fel rögtön, amikor Jesua kiejtette ezeket a szavakat: „És őt is meg fogja menteni.” A tizenharmadik napon végre magamhoz tértem csaknem két hétig tartó ájulásomból. Amikor kinyitottam a szememet, Hezron bácsira esett a tekintetem, aki ott ült az ágyamnál.

– Hezron bácsi… – suttogtam volna, de nem jött ki» hang a torkomon. Kétségbeesetten mozgattam a számat, mint a némák, hogy legalább azt vegye észre, ám túlságosan elmerült gondolataiban. Végül a kétségbeeséstől és a kimerültségtől könnyezni kezdtem, ekkor fölém hajolt, mélyen a szemembe nézett, majd csengő hangon felkiáltott: – Zengjék az egek Isten dicsőségét! Johanna és Mária azonnal berohantak a szobába. Mária megcsókolt, és sírva elegyengette a takarómat. Johanna a szoba sarkában állt, és szótlanul bámult rám. Ekkor vettem észre, hogy feketében van. – Jesua! – kiáltottam fel kétségbeesetten. – Hát mégis utolérték, és… Johanna letérdelt az ágyam fejéhez. – Nem, Nathan, ne aggódj – mondta –, ő jól van… – Ne hazudj! – vágtam közbe akadozva. – Feketében… vagy, Johanna… – Miattad, Nathan – hajtotta le a fejét. – Ha megígéred, hogy életben maradsz, most azonnal levetem. Könnyek ragyogtak a szemében, de mosolygott. – Jó – nyögtem ki nehezen. Mária felállt, és megfogta Hezron bácsi karját. – Menjünk, reb Hezron, hagyjuk egyedül a gyerekeket… Nem tudtam, hogy házasok vagyunk, Johanna pedig nem mondta meg nekem, mert még ezen az éjjelen komolyan visszaestem, és napokig újra öntudatlan lettem. A következő héten, amikor már bizonyossá vált, hogy megmaradok, bejött a szobámba, leült az ágyamra, és a szemembe nézett. – Nathan… – kezdte, de elfulladt a hangja. Amikor végre összeszedte magát, csak ennyit kérdezett: – Kiadod a válólevelemet? Elkerekedtek a szemeim. – Micsodát? – A válólevelet. Mert nem volt tisztességes, amit csináltam. És csak azért tettem, mert azt hittem, meg fogsz halni, és legalább az özvegyed akartam lenni, ha már a feleséged nem lehettem… de azt nem mondtam el senkinek, hogy otthagytál, mert még azt se tudom, hogyan kell valakit rendesen megcsókolni… Leesett az állam. Egy szót sem értettem az egészből, azonban nagyon érdekesnek találtam a dolgot. – Johanna, ha megpróbálnád érthetően elmesélni, hogy mi a fészkes fekete ördögről beszélsz… Elsírta magát. – Megkértem a rabbit, hogy adjon össze minket, amíg te eszméletlen voltál – szipogta. – Reb Hezron is beleegyezett. De… de nem tudta, hogy te elhagytál, mert én olyan… olyan elviselhetetlenül féltékeny vagyok. Ez nem volt tisztességes. Úgyhogy… Mélyen a szemébe néztem. – Johanna – kérdeztem csendesen –, el akarsz válni tőlem? – Nem! – lehelte alig hallhatóan. – A feleséged akarok lenni. Mindörökkön-örökké! Ha megtartasz, ígérem, olyan jó leszek… Rámosolyogtam. – Gyere ide… asszony – mondtam. Letérdelt az ágyam mellé. – Csókolj meg – súgtam a fülébe. Semmivel sem csókolt jobban a legutóbbi alkalom óta. Rákacsintottam! – Jó. Akkor most következik az első lecke…

XXI. fejezet – Áldja meg az Örökkévaló… – sóhajtotta Johanna.

A tornácon üldögéltünk. Én egy karosszékben, Johanna pedig egy párnán, a lábamnál. Fejét a térdemre hajtotta. Adar hónap elején jártunk, rügyeztek a fák, és a mezők tavaszi illatát hordta a szél. – Kicsodát áldjon meg? – morogtam szórakozottan. – Abalt – suttogta Johanna. – Hmmm – nyögtem elképedve. Rám emelte a tekintetét. – Igen, mert csak a jövő héten lesz Pészach. – És? – Hát nem emlékszel? Azt mondtam, hogy Pészachig várjunk az eljegyzéssel, és ha Abal nem szúr le, akkor… – Akkor? – visszhangoztam értetlenül. – Akkor olyan sokat mulasztottam volna… – fejezte be szégyenlősen. Rákacsintottam. – Mire gondolsz? Elvörösödött. – Tudod jól – lehelte. – Fogalmam sincs – incselkedtem vele. – De igenis tudod – tiltakozott. —Csak azt akarod, hogy valami illetlenséget mondjak… – Te nem vagy boldog – feleltem erre. Halkan fölnevetett, és hozzám simult, akár egy doromboló macska. – De igen, boldog vagyok. Nathan, emlékszel rá, mikor könyörögtem, hogy mentsd meg Jesuát? Összeborzongtam a gondolatra, hogy a feleséged legyek… Érdekes, nekem korántsem voltak ilyen vidám emlékeim az esetről. – Hogyne – bólintottam –, ez még azelőtt történt mielőtt arra kérted Istent, sújtson halálra… Forró tenyerét a számra tapasztotta. – Ne mondd ezt! Ne mondd hangosan! Esetleg visszaemlékszik rá, és… Elhúztam a kezét a szám elől. – Ezt úgy vegyem, kedves Johanna ha Nathan asszony, hogy helyreállt a családi béke? – kötekedtem vele. – Már nem akar holtan látni? Két karját a nyakam köré fonta, és magához húzott. Megcsókoltam. Lágyan visszacsókolt. Már nem éreztem úgy, mintha fönnakadnék egy kerítésen. Aztán elhúzódott és a fülemhez hajolt. – Élve akarlak – súgta. – Elevenen. Ráadásul még fivéred sincs… Ezt illett fontolóra venni. Ugyanis törvényeink szerint, ha egy férfi gyermektelenül hal meg, akkor fivérének együtt kell hálnia özvegyével, hogy fönnmaradjon a neve és családja. – Szóval kénytelenségből beéred velem. – Igen – felelte komolyan. Aztán elnevette magát, és a vállamba fészkelte fejét. – Nathan – mondta alig hallhatóan. – Igen, Junna… – Ne hívj Junnának! – csattant fel váratlanul. – Gyűlölöm! Mindenki így hív. Szólíts Joannak, ezt a nevet te adtad nekem… – hirtelen ellágyult a hangja. – Emlékszel… emlékszel, amikor először megcsókoltál, és én utána… – Igen – sóhajtottam megadóan. – Szóval mit akartál mondani, Joann? – Nathan… – habozott egy kicsit mielőtt kibökte –, szerinted… szerinted én romlott vagyok? Kitört belőlem a nevetés. – Hogy micsoda? Hozzád képest a szeráfok és kerubok mind elkárhozott lelkek… – De, Nathan, ne bolondozz! Én komolyan beszélek… szerinted én tényleg romlott vagyok, mert… mert… Megsimogattam a fejét. Ettől még jobban elpirult, de folytatta.

– …mert amiről azt hittem, borzasztó, kiderült, hogy nem az. Hanem csodálatos. És én dühös vagyok rád, amikor az éjszaka közepén felébredek, és te úgy alszol, mint a bunda… Nem merlek felébreszteni, pedig… – De miért nem? – kérdeztem. – Mert akkor azt gondolnád… – Hogy újból hálát adhatok a Magasságos Istennek, aki férfit és nőt teremtett, hogy szaporodjanak és sokasodjanak a földön! – fejeztem be a mondatot. Johanna lányosán kuncogott, és megint hozzám simult. – Még megbánod, hogy ezt mondtad! Mert ezentúl sosem tudsz majd aludni! Aztán felsóhajtott: – Bárcsak éjszaka lenne! Lehajoltam hozzá, és a karomba zártam. – Ki mondta neked, hogy meg kell várni az estét? Az írás csak azt mondja, „szaporodjatok és sokasodjatok a földön”, de nem határozza meg, hogy mikor… – Kígyó, kígyó – mormogta álnokul. Majd eltolt magától, és a szemembe nézett: – Nem lehet, Nathan. És kérlek, hogy este se… előbb még valamit meg kell kérdeznem a mamától… Meglepődtem. – Csak nem akarod megkérdezni a vén csatalovat, hogy… – Szeretkezhetünk-e? Igen. Csak, kérlek ne hívd a mamát vén csatalónak. Tudod, hogy nagyon szeret… – Igen – morogtam. – Csak azt nem értem, hogy négy hónapi házasság után, most egyszerre miért jut eszedbe, hogy… – Miért kell megkérdezni őt? Hát, mert ha bármi történne veled, a neved, akkor is fennmarad… – Joann! – kiáltottam fel boldogan. – Hacsak nem lány lesz. De reb Hezron szerint a farizeusok szemében a lány is számít, úgyhogy… Azért persze nem akarok özvegy lenni. – Joann – nyögtem ki végre. – Biztos vagy benne? – Igen. És azért kell megkérdeznem a mamát, nem ártalmas-e, ha… – Megbökdössük egy csöppet a kis nyavalyást? – mosolyogtam. – Olyan gonosz vagy! – kiáltotta sértődötten. – Ne nevezd nyavalyásnak a fiamat! Egyébként igazad van, de mondhattad volna finomabban. És most kérlek, tegyél le… Letettem. Rám emelte elbűvölő tekintetét. – Nathan… ugye nem baj ? – „Baj? -kérdeztem, és hatalmasat kurjantottam. Hezron bácsi előbújt a szobájából. A Tórát olvasta, mint rendesen. – Megkérdezhetném, hogy minek üvöltözöl? – kérdezte feddő hangsúllyal. A karomba kaptam, és felemeltem. Táncolni kezdtem vele, és újra nagyot rikkantottam. – Tegyél le, te bolond – dörmögte zavartan. – Mi az ördög ütött beléd? – „Vígan daloljon az Úrnak a föld!” – mondtam. – Mától fogva, reb Hezron, nagybátyából tiszteletbeli nagyapává avatlak! – Tegyél le, Nathan… – kérte még egyszer. Letettem. Mindkét orcámon megcsókolt. Sírt örömében. Aztán ölelésre tárt karokkal Johannához fordult. – Édes lányom! – mondta. – Ó, reb Hezron – szipogta Johanna, és egy ugrással a karjában termett. Kimondhatatlanul boldogok voltunk. Túl boldogok. Azt hiszem, féltékenyek lettek ránk az istenek. Mert ezen az estén megérkezett Jehuda ish Kriot. Amikor megláttam, rögtön tudtam, baj van. Felálltam, és elébe mentem. Köszöntöttük egymást. – Igazad volt, uram – sóhajtotta. – Kötözni való bolond vagyok. Azt láttam, amit látni akartam. De most…

– Most? – kérdeztem rosszat sejtve. – Már tudom, hogy őrült. Közveszélyes őrült. Hamis próféta, aki romlásba döntheti egész Izraelt! Megdöbbentem. – Miért fordultál ellene, Jehuda? – kérdeztem csöndesen. Fölvetette fejét. Pillantásunk keresztezte egymást. – Ellene fordultam? – suttogta. – Én? Nem, Uram, Istenemre nem! Én egész szívemből szeretem őt! – Akkor, hát… – De Jesua ben József megőrült! – Közelebb hajolt. -Ugye, tudod, hogyan érzek a rómaiak iránt? Bólintottam. – Igen. – Nos, amikor Caesarea mellett tanított, odajött egy ember, és megkérdezte tőle: – Mit tegyek, rabbi, ha odajön hozzám egy légionárius, és megparancsolja, hogy vigyem a csomagját. Az ο törvényeik szerint köteles vagyok megtenni, és még fizetnie sem kell. És ha nem engedelmeskedünk, akkor megvernek. Másrészt, mindenki gyávának nevez, amikor megtesszük, amit parancsolnak. Mit tegyünk hát, rabbi? – És Jesua mit válaszolt? – Ha valaki megüti a jobb arcodat, tartsd oda a balt is – idézte ish Kriot. – És hogyha valaki rád parancsol, hogy vigyed a csomagját egy mérföld távolságra, te cipeld azt két mérföldön át a saját akaratodból. Nem mondtam rá semmit. – Meggyőzte a többieket, hogy ő a Messiás. Amikor Caesarea mellett Simon Kefa egyszer csak leborult előtte, és azt mondta neki: „Te vagy a Messiás!”, akkor Jézus lehajolt hozzá, felemelte, és így szólt: „Ezt, Simon, maga az Úr sugallta neked…” – Igen? – néztem rá kérdőleg. – Lehet, hogy igazad van. Talán ő a Messiás. Hiszen nem ismerhetjük az Örökkévaló útjait. Időnként meggondolja magát, tudod, ahogyan Ábrahám útjába vezette a gödölyét, hogy helyettesítse Izsákot az áldozatnál, és most ugyanígy egy mezítlábas ács fiát jelölte ki, mint annak idején Dávidot, a pásztort, Júdea királya, Saul helyett… Ish Kriot megérezte a rejtett gúnyt a hangomban. – Te nem hiszel benne – mondta. – Néha az az érzésem, Uram, hogy nem sok dolog van, amiben hiszel… – így igaz – feleltem. – Talán csak abban, hogy békében élhetünk… – Hah! – prüszkölte. – De Nathan, ha azt állítod, hogy a lélek csupán levegő, és a test csak ennek hordozója, ahogyan azt a szadduceusok teszik, azt jelenti, hogy elveted Isten lényegét… Ez volt az első alkalom, hogy nem szólított „uram”-nak. – Legalább nem akarok embert ölni olyan kérdések miatt, hogy mi a neve: JHVH, Zeusz, Jupiter vagy Baál – mondtam nyugodtan. Mosolygott. – Csak bosszantani akarsz – felelte. – A fiaidat, tudom, körülmetélteted majd, folytatod a hagyományokat, és ne mondd, hogy csupán reb Hezron kedvéért teszed. Valahogy a vérünkben van mindez. Vagy tévednék, uram? – Hagyd a csodába ezt az uramozást – förmedtem rá. -Testvérek vagyunk, nem igaz? Még ha csak a fájdalomban is. És ezért nem lehet közöttünk úr-szolga viszony. Kérlek, felejtsd el végre, hogy valamikor nekem dolgoztál! – Rendben – válaszolta, alig palástolva örömét. -Szóval be kell látnod, Nathan, hogy az étkezési törvények, a szövetség törvénye, a…

– Ez igaz – válaszoltam. – Az életnek rítusok nélkül semmi értelme. A mi dolgunk őket megtölteni jelentéssel. Ceremóniákkal vesszük körül magunkat, dicsőséges mítoszokat gyártunk, hogy elviselhetővé tegyük a létet, és enyhítsük valamelyest saját nyomorúságunk és elesettségünk tudatát. Kegyes hazugságokat találunk ki, például azt, hogy Isten törődik velünk… – Hit nélkül semmit sem ér az élet – kiáltotta fájdalmasan. – És most, amikor újra megtaláltam… – Azonnal elveszítetted – fejeztem be a mondatot. – Igen – válaszolta csendesen. – A hit elvesztése fájdalmas dolog, Nathan… – A szüzességé is az. – Rossz a hasonlatod – felelte szárazon. – Amikor elveszted a hited valakiben, akit szerettél, az olyan, mint a lepra. Elevenen megrohaszt… Éles pillantást vetettem rá. – Most Jesuáról vagy Selomitról beszélsz? – Jesuáról – felelte megütközve. – Selom már nem érdekel. Elfelejtettem. Nem hittem neki. De csak ennyit mondtam: – Elvesztetted a hited Jesuában? Sokáig töprengett. – Nem vagyok galileai, mint ahogyan te sem. Tudod, hogy nem hiszünk a csodákban. Vagy ha igen, hamarosan kételkedni kezdünk. Egy galileai, ha ötvenszer csalódik, de egyszer igaza van, elfelejti az ötven kudarcot. Míg mi… -. Éppen fordítva vagyunk vele – bólintottam. – Pontosan. Nézd, róla azt mondják, hogy ő a Messiás. Rendben van. Sokszor tesz csodát. De hogy Messiás-e… Elhallgatott egy pillanatra, azután folytatta. – És gyakran mond ellent önmagának. Az egyik percben azt mondja: „Aki nincs ellenünk, az velünk van”, a másikban meg: „Aki nincs velem, az ellenem van.” Vagy amikor azt tanította: „Nem azért jöttem, hogy eltöröljem a Törvényt, hanem, hogy beteljesítsem azt. Mert én mondom, hamarább pusztul el a föld és az ég, minthogy a Törvényből egy betű eltöröltessék…” – Igen? – kérdeztem. – Igen – mondta Jehuda dühösen –, de a következő pillanatban arról beszél, hogy az új bort új palackokba kell önteni, és megengedi a szombati gabonagyűjtést. És még valami. Jesua nem bátor. Én gyűlölök az utakon vándorolni, és Jézus mindig messze kerüli a városokat. Ha tényleg ő lenne a Messiás, gondolod, hogy egy fikarcnyit is törődne Heródes Antipasszal? A nép csatlakozna hozzá, és… Ez meglepett. – Nem követik az emberek? Amikor itt prédikált, akkora volt a tömeg… – Akkor igen – felelte Jehuda –, de most nem. Jesua elkövetett egy óriási politikai hibát. Tudod melyik párt bírja ma leginkább a nép bizalmát? – A farizeusok – válaszoltam. – így van. Először a farizeusok is tisztelettel hallgatták, mert azt hitték, hogy közülük való. De nemsokára rájöttek, hogy tévedtek. Amikor látták, hogy szajhákkal és vámosokkal eszik együtt. – A farizeusok túl komolyan veszik a Törvényt -mondtam. – Néha már úgy tűnik, a Törvény betűje fontosabb nekik, mint a szelleme… – Lehet. De amíg megtartják a Törvény minden betűjét… – Addig? – kérdeztem. – Megmaradunk zsidónak – mondta ish Kriot. – És ez szerinted erény? – Igen – felelte csendesen. – Megmaradunk amme kaddise eljonim, Isten választott

népének. Az örök faj. Királyságok és birodalmak lesznek semmivé, de mi megmaradunk. Tudod miért? Mert Isten vigyáz ránk. A mindenütt jelen való hatalmas és féltékeny Isten, akinek nem csinálhatunk faragott képeket, és akinek temploma itt van a szívünkben… – Úgy gondolod, ez a farizeusok érdeme? – Igen. Nézd meg azokat a népeket, akik ezen a földön laktak! Jöttek az egyiptomiak, és ők egyiptomiakká lettek, jöttek a babiloniak, és ők babiloniakká lettek, jöttek az asszírok, és… – Értem. És. amikor eltűntek a hódítók. – Újabb és újabb istent imádtak. Csecsemőt égettek Baál gyomrában, áldoztak az aranyborjú előtt, üzekedtek Asztarté papnőivel, hajbókoltak egy keselyűfejű isten előtt… – Sólyom-javítottam ki. – Akkor sólyom – morogta –, mi a különbség? Ezek az emberek csak sodródnak ide-oda, nincs bennük semmi… semmi… – Nincs semmi céljuk -javasoltam. – Igen. Ezért kell védelmezni a mi Istenünket. Nézd meg, körülöttünk népek, birodalmak, hatalmas városok tűntek el nyomtalanul, de Isten, Ábrahám Istene mindig megmarad. Különös nép vagyunk, és ezt a farizeusoknak köszönhetjük, akik a Törvény legkisebb betűje fölött is készek hajba kapni. Ez segít megőrizni zsidóságunkat. – És Jesua? – Nem érdekli a dolog. Igaza van, amikor azt mondja, hogy a szombat van az emberért, és nem az ember a szombatért, de jobb, ha az emberek fordítva hiszik! Másképpen mi különböztet meg minket a bálványimádóktól? De nem ez a legrosszabb… – Hanem? – Megtámadta a farizeusokat, pedig ők figyelmeztették, hogy el akarják fogni. Ezért menekültünk Decapolisba. De Jézus ahelyett, hogy hálás lett volna nekik, mit gondolsz, mit csinált? – Nem tudom. – Viperafajzatnak nevezte őket! Azt mondta, olyanok, mint a meszelt sírok, amelyek ugyan kívülről tiszták és fehérek, de belül telve vannak ocsmánysággal. Megesküdött rá, hogy minden adószedő tolvaj és kurva hamarább üdvözül, mint ők. – Hiba volt. – Hiba? őrültség! A farizeusok már csak önvédelemből is ellene fordították az embereket. Nincs többé tömeg! Néhány csavargó követi csupán. És a vakok, bénák, sánták könyörögnek, hogy gyógyítsa meg őket… – És a leprások? – kérdeztem, – Azt hallottam… – Ugyan, Nathan. Te is tudod, hogy a leprások nem hagyhatják el a számukra kijelölt táborokat és barlangokat, és ha egy ilyen szerencsétlen véletlenül lakott területre téved, kövekkel és botokkal támadnak rá, hogy elkergessék. – Értem – mondtam. – Szóval elveszítette a híveit. Ami azt jelenti… – Hogy Messiásként máris kudarcot vallott. Emberek nélkül honnan lenne hadserege? – Nem hinném, hogy hadsereget akar. Szerintem ti ketten egészen másként képzelitek a Messiást. – Tudom, mire gondolsz. Ézsaiás próféciája az áldozati bárányról. Nos, jó! Ha Jézus halála arra kényszeríti Istent, hogy űzze el a rómaiakat Izrael földjéről, akkor én magam kötöm hurokra a kötelet, hogy végre felkösse magát! Csak… – Csak? – néztem rá szomorúan. – Nem tudnám megtenni – suttogta ish Kriot. – Még mindig szeretem… – Valóban? – Igen. És a lelkem mélyén még mindig hiszek benne, hogy ha Jesua akarja, egyetlen szavára semmivé foszlanak az ellenségeink, de…

– Azért kételkedsz benne… – fejeztem be helyette. – Miért, te már tapasztaltad, hogy Isten bármit tett egy népért vagy egy emberért, ha az nem tett semmit magáért? – Miért, te láttál olyat, hogy Isten bárkin is segített volna? – kérdeztem vissza. – Hát…– felelte habozva. – Talán megakadályozta, hogy pénzt lopjál Selomnak? Vagy őt, hogy Antonius szajhája legyen? Vagy Antoniust abban, hogy elhagyja őt? Vagy, hogy ő elhagyjon engem? Vagy… – De, Nathan, Isten nem törődik az ilyen nyomorult bűnösökkel… – Igen? Akkor minek csinált olyan sokat belőlük? – Ne hitvitázzunk. Én biztosan tudom, hogy nem Jesua ha Nocri a Messiás… – Ha ismered szegény Józsefet, erre már sokkal korábban rájöttél volna. – Lehet. De sokkal fontosabb, hogy Jesua egyáltalán nem következetes. Amikor párosával kiküldött minket, hogy tanítsunk, figyelmeztetett, kerüljük el az idegen népek városait. Mi engedelmeskedtünk neki. Egyébként mindenütt tárt karokkal fogadtak. Özönlöttek hozzánk a szenvedők, és mi meggyógyítottuk őket. Még én is… És mikor visszatértünk, mit gondolsz, hogyan találtunk rá? Elmélyülten beszélgetett egy kánaánita kurvával… Mosolyogtam. – Nem arról beszéltek – mondta szigorúan Jehuda ish Kriot. – Hiszen ismered. A nő arra kérte, hogy gyógyítsa meg a fiát, vagy a férjét, már nem tudom biztosan. Erre Jesua így válaszolt: „Én Isten választott népéhez jöttem. Nem illendő a kenyerünket kutyák elé vetni.” Ám a nő azzal az érvvel válaszolt, amit az idegen kereskedők is használnak, amikor üzletet akarnak kötni velünk: „Még a kutyának is megengedik, hogy megegye a maradékot, ami az asztalról leesik.” – Mire ő? – Megáldotta és megerősítette a hitében. Vagyis semmi különbséget se lát népünk és az idegenek között! Pedig nekünk távol kell tartani magunkat tőlük, különben elkeveredünk velük, és eltűnünk nyomtalanul… – Ami azt illeti – szóltam közbe –, a szeretkezés nem a legszörnyűbb halál. Ám ish Kriotnak, akár a többi fanatikusnak, nem volt humorérzéké. – Lehet, hogy az egyes embereknek nem. De gondolj a népre! Az egyetlen, ami megtarthat minket… – Rendben – mondtam fáradtan. – És most mondd el, miért jöttél. Valószínűleg nem azért, hogy Jesuára panaszkodj. – Valóban – felelte. – Hanem azért, hogy megmentsem őt. Segítened kell! Jesua úgy döntött, hogy Pészachkor Jeruzsálembe megy, és ott fog prédikálni. Te ismered Pilátust, és a feleségét is. Talán… – Lehet – bólintottam komoran. – És te mire gondolsz, mi fog történni Jeruzsálemben? Elszorult a hangja. – Ugyanarra, amire te is, Nathan… – Mire? – Hogy ha nem sikerül őt megakadályozni ebben a tervében, akkor csak abban reménykedhetünk, hogy a rómaiak már elfelejtették, hogyan kell keresztet ácsolni. Johanna kisírt szemekkel nézett rám. Nem tudta abbahagyni a zokogást. – Jól van, Joann – dörmögtem –, nincs semmi baj. Megígérem… – Ssss, Nathan! – tette az ujját az ajkamra. – Ne ígérj semmit! Szeretem a bátyámat, és nem akarom, hogy meghaljon. De inkább ő… – Johanna! – kiáltott fel a nagybátyám. – Igazad van, reb Hezron – suttogta. – Ezt nem kellett volna mondanom. De Jesuának nincsen se felesége, se gyereke. És Nathan már családos ember. Szeretném, ha egy tucatnyi gyerekünk lehetne. Nem akarom, hogy Nathan Jeruzsálembe menjen a bátyámmal együtt,

ahol mindkettőjüket megölik. Kérlek! Egyszer már majdnem megöltek Jesua miatt. Könyörgök, Nathan, hogy… – Hagyjam, hogy megöljék? – kérdeztem. Hezron bácsi éles pillantást vetett rám. – Meg tudod akadályozni? – Azt hiszem. Ish Kriot szerint valahol a szamáriai határ mellett lehetnek. Lóháton könnyen utolérem őket. Beszélek vele, és meggyőzöm. Johanna megrázta fejét. – Ne áltasd magadat. Nem fog sikerülni. Vagy tudsz mutatni egyetlen embert, aki már meggyőzte őt bármiről is? – Tudtam, igaza van. Mégsem engedtem. – Rendben – feleltem –, és akkor mit tegyek? Hagyjam magára? És Jeruzsálem különben sem Názáret. Ott nem kell kardot rántanom a védelmében. Inkább diplomáciai fortély kérdésé, hogyan kerüljük el a letartóztatását. – Hát, nem lesz könnyű dolgod, ha a szadduceusok is belekeverednek – mondta Hezron bácsi. – A népszerűség első jelére le fogják tartóztatni. Túlontúl féltik a nyakukat. Nehogy azt hidd, hogy a Boethusok közül bárki melléd áll Jesua védelmében. Még az apádban sem bízhatsz! A szadduceusok szemében minden önjelölt Messiás lázadó. És a lázadókkal szemben csak egyetlen politikai elvet alkalmaznak, nevezetesen, hogy sokkal jobb, ha egy szegény galileai őrült hal meg, mintha a rómaiak megtizedelnek bennünket. Ez a politika kegyetlen, igazságtalan – és nagyon helyes. – Egyetértek – feleltem. – Csak… – Csak azt hiszed, hogy képes vagy meggyőzni őket, hogy ne törődjenek azzal, miket hord össze Jesua. Ugyan kötve hiszem, de a vita kedvéért, mondjuk, sikerül meggyőznöd a papi pártot. És mi lesz a rómaiakkal? – Bebocsátást kérek Pilátushoz – válaszoltam. – Biztosan meghallgat… Hezron bácsi álmos pillantást vetett rám. – Vagy a felesége – vetette közbe álnokul. Johanna szembefordult velem. Habár minden ízében remegett, a hangja nyugodt maradt. – Nathan – kezdte. – Igen, Joann – próbáltam megfékezni a kitörőben lévő vihart. – Jesua nem kérne ekkora árat az életéért – mondta határozottan. – Tudod, hogy nem. – Jó, nem megyek Claudiához – sóhajtottam. – Másként próbálom megmenteni. – ígérd meg – nézett a szemembe Johanna. – Esküdj! Esküdj a fiunkra! – Rendben van. Esküszöm. – A fiunkra! – A fiunkra. És az anyja iránt érzett szerelmemre. Nem bírta tovább. Átölelte a nyakamat. – Nathan – suttogta –, vigyázz magadra! Ne csinálj semmi őrültséget, még akkor se, ha… Szelíden lefej tettem magamról. – Ne kérj olyat, amit nem tarthatok meg. Én nem számítok, Johanna, de ő igen… – Jobban, mint mi? – kérdezte zokogva. – Többet ér a szerelmünknél? A meg sem született gyerekeinknél? Nem feleltem. Megérezte, mit jelent a hallgatásom. Lábujjhegyre állt, és megcsókolta a számat. – Jó – mondta. – Megértettem. Én vagyok a harmadik, Jesua és Helvetia után. Nem számít. Ha Jesua ilyen sokat jelent, hát menj! Ilyen sokat jelentett. Mentem.

V. KÖNYV amelyben követem Jesua ha Νocrit Jeruzsálembe

XXII. fejezet Sebastea határában értem utol őket. Az első pillanatban láttam, hogy baj van. A tömeg izgatottan kiáltozott, itt-ott öklök emelkedtek a levegőbe. Közelebb lovagoltam. Az általános ordításból kihallottam Zebedeus fiainak bömbölését. – Mester! – üvöltöttek –, akarod-e, hogy égi tűz eméssze el ezeket a gazembereket? A sokaság helyeslőén zúgott. Aztán megszólalt Jesua, és egy pillanat alatt síri csönd lett. A felemelt öklök lehanyatlottak. – Nem – mondta halk, de átható hangon –, mi nem kérünk bosszút, és nem gyilkolunk. Kelet felé megyünk, a Jordán völgyében. A tömeg elcsitult. Hatalma volt az emberek felett. Egyetlen halk szóval meg tudta fékezni a legvadabb indulatokat. Az emberek lassan megindultak a Jordán völgye felé. Nekiirányoztam a lovamat. Megérezte, hogy nézem, mert felemelte a fejét. Összetalálkozott a tekintetünk. Elmosolyodott. És mint ilyenkor mindig, most is ragyogni kezdett a világ. Leugrottam a nyeregből, és a karomba zártam. – Hogy van reb Hezron? – kérdezte. – És mi van a kis házisárkányoddal? Még mindig ő hordja a papucsot? – Nem! – nevettem. – Teljesen megszelídült, mióta Abal belém vágta a tőrömet… – Miattam – suttogta. – Erről egy szót se többet – feleltem. – Hezron bácsi az üdvözletét küldi, no meg számtalan teverakomány jó tanácsot, amit majd alkalomadtán átadok neked. Sokkal izgalmasabb újság, hogy nemsokára nagybácsi leszel… Szomorúság suhant át az arcán. Most döbbentem rá, mennyire szeretett volna családot. De az az álom, hogy ő Isten választottja, megakadályozta ebben. – Irigyellek, Nathan – mondta. – A róka esténként vackára tér, a madarak fészkükre, csak az Ember Fiának nincs hova lehajtania fejét… Először hallottam tőle ezt a kifejezést, bar enos, az ember fia, ami a Messiást jelentette. Nem vitatkoztam vele, inkább megkérdeztem: – Mi volt az előbb az a kiabálás? – A szamaritánusok megtiltották, hogy átvágjunk a területükön – válaszolt Jesua. – Egykét ember ellen még. nem lenne kifogásuk, de kétszáz ember az éppen kétszázzal több, mint amennyit átengednének. Arra gondoltam, egyedül megyek, ám Jehuda ish Kriot attól fél, hogy megtámadnak… – Jogosan fél. A szamaritánusok mindenre képesek. Szóval ettől vadultak meg így Zebedeus fiai? – Nem számít – kuncogott Jesua – mindig sikerül megszelídíteni őket. Hanem még nem is mondtad, miért jöttél. Johanna gyereket vár, úgyhogy neked otthon a helyed… – így igaz – bólintottam. – Csakhogy ő és Hezron bácsi betegek az aggodalomtól, mióta hírét vették, hogy Jeruzsálembe készülsz… Átható pillantást vetett rám. Úgy éreztem, mintha üvegből lennék. – Szóval azért jöttél, hogy lebeszélj erről? Láttam, hogy nem érdemes vitatkozni vele. Ezért így válaszoltam: – Nem. Csak megpróbállak megvédeni, ha odamész. Ez meggyőzte. Nem meghalni indult Jeruzsálembe. Mindvégig remélte, hogy elháríthatja magától azt a keserű poharat. Elmosolyodott. – Add át a lovadat Simonnak, és gyere, beszélgessünk. Igazad van, segíthetsz nekem.

– Mit tegyek? – Először is, kérlek, lovagolj előre, és foglalj nekem szállást, de ne Jeruzsálemben, hanem Betániában… – Okos dolog – feleltem. – Azt javaslom, először menj Simon házába – mondta. – Ugye, ismered Simont, az esszénust? – Igen Simont még Qumránból ismertem. Időnként kijött a kolostorba, hogy ott elmélkedve megtisztuljon. Sok városi esszénus tett így, hogy megerősödjön a hitében. – És ha Simon nem tud befogadni? – Akkor próbáld meg Mária és Márta házát, nagyon, boldogok lesznek – mondta Jesua. – Habár jobb szeretnék Simonnál megszállni. Mária és Márta egyedül érnek, és jeruzsálemi küldetésem sokkal fontosabb annál, semhogy egy ostoba pletyka kockáztathassa a sikerét. Egyetértettem vele. Ha két magányos nő házában száll meg, abból percek alatt botrány kerekedhet. Nem tudtam megállni, hogy ne csipkelődjek vele. – Másrészt – folytattam komoly arccal –, ha a jó nővéreknél se kapnál szállást, még mindig alhatsz Selom és férje házában. Tudod, ők is Betániában laknak… Megrázta a fejét. – Nem. – Nem fűzött hozzá magyarázatot. Képes volt rá, hogy csak egyszerűen kijelentsen valamit, és ezzel egyben megindokolja a dolgot. – Jó – bólintottam. – Mit tehetek még érted? – Vegyél egy szamarat. Egy szamárcsikót. Most, hogy rokonok vagyunk, elfogadhatom tőled. Egy pillanatig nem értettem, mit akar a szamárral. Aztán hirtelen eszembe jutott Zakariás könyvének részlete: „Kiálts örömödben Jeruzsálem lánya! íme, eljött királyotok, a győzelmes, dicsőséges, és alázatos király, aki egy szamáron lovagol, a szamárnak vemhén.”

Minden zsidó ismeri ezt a részletet. így ha szamárháton érkezik Jeruzsálembe, tudni fogják, Messiásként jön. De a rómaiak csak egy szamáron lovagló galileai tanítót látnak. És ők a Messiást inkább olyannak képzelik, mint amilyen Bar Abbas, aki ragyogó lovon, teljes fegyverzetben, seregeinek élén harcol ellenük. Jesua fel se fog tűnni nekik. így talán nyerek egy-két napot, és felkészíthetem a zelótákat, akik egészen másmilyen Messiást akarnak. Esetleg beszélhetek nagybátyám pártjával, a farizeusokkal és a szadduceusokkal is, hogy ne kövezzék halálra azért az iszonyú szentségtörésért, hogy ő, a megvetett galileai am ha arec, Messiásnak hirdeti magát. – És ezután mit kezdjek vele? – kérdeztem. – Elviszed egy helyre, de erről majd később beszélünk. A többi az én dolgom. Ez minden. Illetve nem tudnál nekem egy házat szerezni Jeruzsálemben Pészach idejére, ahol a tanítványaimmal elkölthetem az ünnepi vacsorát? – De igen – feleltem. – Van egy házam Jeruzsálemben… – Nem! – vágta rá azonnal. – Miért? Elkomorodott. – Mert nem akarom, hogy miattam még egyszer bármi bajod essék. És ha rosszul végződik a dolog… Elmosolyodott. – Ne félj, senki sem tudja, hogy enyém a ház. Valóban így volt. Még Claudia adta nekem, az ott töltött órák emlékére. De ezt nem közöltem Jesuával.

– És hogyan találok oda? – kérdezte. – Mert azt semmiképpen sem akarom, hogy bármibe belekeveredjél… – Tudom – szakítottam félbe –, Johanna és a fiam miatt. Mi lenne, ha kiküldenék egy szolgát a Befagé-forráshoz, hogy hozzon vizet? Ez elég feltűnő lesz, nem? Elég, hogyha megtalálod őt a vízhordó asszonyok között, és csak követned kell. A házban várok rád. Megrázta a fejét. – Nem – mondta –, ha bármi baj lesz, akkor… – Mi baj lehetne? – feleltem. – Csak nem tagadod meg tőlem azt az örömöt, hogy együtt fogyasszuk el a pészachi vacsorát? Elmosolyodott. – Rendben – válaszolta. – Azzal még senki sem vetkezik, ha megüli az ünnepet. Csak ne feledd, hogy mi egy nappal korábban ünnepelünk, mint ti itt Júdeában, mert az esszénus naptár szerint… – Emlékszem – mondtam. Aztán megfogtam a vállát. – Tartasz valamitől? – Nem tudom – felelte őszintén. – Lehet. Emlékszel még a jóslatodra? – Hát képtelen vagy elfelejteni azt az őrültséget! – kiáltottam fel kétségbeesetten. – Inkább gondolj arra, mi áll Salamon Bölcsességeiben: „ feküdjünk és várjuk az erényes férfiút, aki megszégyenít minket, mert megszegjük a Törvényt. Azt mondja, tudása Istentől származik, és magát Isten fiának nevezi. Elénk áll, és megfedd bennünket, és mindegyre halálát várja, hogy lássuk, igazat beszélt. Nézzük meg, milyen halállal hal, ha Isten az apja, az Úr megmenti őt. Hadd vizsgáljuk őt kegyetlen kínzással, Próbáljuk ki milyen gyenge vagy erős, és állhatatossága legyen bizonyíték. ítéljük kegyetlen halálra, hogy bebizonyíthassa szavai igazát.” Jesua rám vetette izzó tekintetét. – Igaza van – mondta végül –, akárki írta, Salamon vagy valaki más. Gondoskodnia kell rólam. Atyám majd vigyázni fog rám. – Az apád? – csodálkoztam. – De hiszen már régen halott… Megrázta fejét, és. az égre pillantott. – Nem a földi atyámra gondolok – felelte –, hanem az én mennyei Atyámra… Elképedtem. Ha ezt mások előtt mondja, azonnal megkövezik. Ez több volt egyszerű szentségtörésnél, sokkal rosszabb annál: mesit, azaz az első parancsolat megszegése, ezé a ponté, „ne legyenek előttem más isteneid”. – Emlékszel a keresztelésem napjára? – kérdezte. – Igen– suttogtam. – Amikor felbukkantam a vízből, egy fehér galamb szállt fölém. Hallottam, ahogy egy égi hang azt mondja: „Te vagy az én szerelmetes fiam, akiben gyönyörködöm.” Nem feleltem rá semmit. – Ti nem értitek, mi a küldetésem. Se te, se a zelóta Simon, se ish Kriot, de még Zebedeus fiai sem. Ha a Messiásról beszéltek, a harcost várjátok, aki végre kiűzi a rómaiakat. Pedig az én küldetésem sokkal nagyobb dolog… – Mi az? – Hogy hirdessem Isten országának eljövetelét.

– Jesua – mondtam csendesen. – Igen, Nathan? – Engem nem érdekel Isten Országa. Két kiszáradt fügét se adnék érte. Csak az, hogy végre felszabaduljunk a rómaiak igája alól. Azt hittem dühös lesz, de mosolygott. – Az is beteljesül. Mégpedig anélkül, hogy a kezünket mozdítanánk. – Anélkül, hogy a kezünket mozdítanánk? – Te mondád. Nem bírtam tovább hallgatni. – Jesu, te megőrültél! Meg fognak ölni! Megköveznek, vagy átadnak a rómaiaknak, hogy feszítsenek meg. Johannára és születendő gyermekére kérlek, ne menj Jeruzsálembe! A vesztedbe rohansz! Lehajtotta fejét. – Szegény, Nathan! Szörnyű lehet hit nélkül élni… – Igen… – suttogtam –, de meghalni egy értelmetlen álom miatt még rettenetesebb… – Nem fogok meghalni – mondta határozottan. – És most menj! Lovagolj előre. Ugye–, számíthatok rád? – Hát persze – feleltem szomorúan. Így aztán Jesuát jóval megelőzve érkeztem Jeruzsálembe. Anyám a nyakamba borult, amikor megtudta, hogy Johanna gyereket vár, apám pedig rögtön tervezgetni kezdte, hogy meghívja fél Jeruzsálemet – persze azt a felét, amelyik számított –, hogy megünnepeljék az örömhírt. – Jobb, ha várunk még, apám – csitítottam –, lehet, hogy lány lesz. Esetleg hermafrodita. – Vagy gügye – szipogta anyám –, ha figyelembe vesszük, ki az asszonyod… Ezt nem csak a szokásos anyai féltékenység mondatta vele. Júdea sokkal konzervatívabb, mint Galilea. Itt egy hívő ember elveheti a zsinagóga elöljárójának lányát éppúgy, ahogy a gyermekek tanítójának lányát, de a szöveg szigorúan hozzáfűzi: „tartózkodjatok az amme ha arec lányaitól”. Elővettem a zsebemből Johanna hozzám írt levelét, amit a holmim közé rejtve találtam. Tiszta, áttekinthető, gyöngybetűs írása bármely írnok becsületére válhatott volna. Odanyújtottam anyámnak a papiruszt. – El tudod olvasni? – kérdeztem hanyagul. Most megfogtam. Anyám, hasonlóan a legtöbb úrinőhöz, eléggé lusta volt. Persze le tudta írni a nevét, meg egy-két könnyebb szót, de nemigen jutott ezen túl. A héber betűvetés sokkal nehezebb, mint a görög vagy a latin. Ugyanis nálunk csak a mássalhangzókat jelölik, ami rendkívül megnehezíti az olvasást. A magánhangzókat kis t pontokkal helyettesítik, de ennek értelmezésében mindig viták vannak, ezért legtöbbször el is hagyják őket. Úgyhogy, ha valaki nem gyakorolja nap mint nap a héber nyelvű olvasást, akkor aligha birkózik meg egy ismeretlen szöveggel. Anyám csakhamar föladta, és átnyújtotta apámnak a levelet. – Kérlek, olvasd felmondta neki. Apám megköszörülte a torkát. A szívem veled lesz, akárhová mész. Bár elvetted az életemet, új életet adtál nekem. De ez is csak kín, mert benne te születsz újra, nap mint nap emlékeztet rád. Ha így kell lennie, legyen. Én belenyugszom. Tedd, amit akarsz, én örökké várok rád. Bárhogyan lesz is, szeretlek. Joann – A feleségem írta – mondtam csendesen anyámnak –, és te még elolvasni se tudod. Ki az amme ha arec, te vagy ő? Apám elgondolkozva nézett rám. Sokáig nem szólalt meg. Mert ha elméletben tudunk is róla, hogy van olyan amme ha arec, aki haberim, vagyis járatos a Tórában, azért mégse hiszünk a dologban. És most íme, egyszerre itt a bizonyíték. De apám nemhiába volt ben Matthia. Elmosolyodott.

– Tényleg nagyon jól nősültél, fiam – mondta. – És ő rossz férjet választott – feleltem. Aztán anyámra néztem. – Bocsáss meg, Nathan – suttogta. – Valóban kitűnő asszonyod van. És nagyon szeret. Ide kellene költöznötök. Egy pillanatra elképzeltem őket egy fedél alatt. De magamban tartottam a véleményemet. Inkább az apámhoz fordultam. – Apám, szeretnék veled négyszemközt beszélni. Menjünk át a szobába, jó? – ó – sóhajtotta anyám. – Politika – mondtam ki a bűvhatású szót, aminek elhangzása után tudtam, biztosan magunkra hagy bennünket. – Akkor csak menjetek – legyintett –, de gyere vissza, amilyen gyorsan csak lehet. Szeretnék többet hallani Johannáról… – Jól van-bólintottam. – Úgy érted, a sógorod azt hiszi magáról, hogy ő a Messiás ? – kérdezte apám. – Igen – feleltem. – Megőrült! – kiáltott fel apám megdöbbenve. – Tudom. De most az érdekel, hogyan lehetne megmenteni. Apám szótlanul bámult maga elé. – Ha azt hirdeti magáról, hogy ő a Messiás, akkor semmi esély sincs rá – mondta végül. – És te sem tudsz segíteni? Valami módon közbenjárhatnál az érdekében. Megvan! Mondd azt, hogy beteg! Vagy hogy megszállták az ördögök! Mindegy! Hezron bácsi szerint évről évre nő a befolyásod a tanácsban… – Igaza van. Nemrég választottak meg a kis szanhedrin alelnökének. Persze ezt is szeretett rokonunknak, Joszéf ben Kajafásnak köszönhetem. Talán segíthetnék a sógorodon. De vajon érdemes-e? Ha kijelenti magáról, hogy ő a Messiás, azonnal kitör a felkelés. A nép még nem felejtette el azt a mészárlást, amit Pilátus a te vízvezetéked miatt rendezett… – És aminek eredményeképpen évszázadok óta először van elegendő vizünk – mondtam keserűen. – De hagyjuk ezt. Jézus sosem fog a rómaiak ellen lazítani. Ο úgy képzeli a Messiást, hogy Isten Fölkentje vezet bennünket a tisztaság útjára… – Ez nem egyszerűen őrült, hanem közveszélyes dühöngő – sóhajtotta apám. – Úgy érted, hogy annyira nem ismeri az emberi természetet? Vagy csak egyszerűen nem érdekli? Megráztam a fejem. – Ő abban hisz, hogy minden ember tisztának született. Apám bólintott. – Ahogy mi az emberi aljasságban. – Nem – feleltem –, az ostobaság sokkal veszélyesebb. És mi lenne, ha a szanhedrin egyszerűen nem törődne vele? – Hagyjuk a rómaiakra. És hogyha minden jóslatod dacára fellázítja a csőcseléket? Kockáztassuk, hogy Pilátus felperzselteti Jeruzsálemet? Hiszen tudod, hogy csak a megfelelő alkalomra vár! – És ha csak letartóztatnátok, aztán meg kitiltanátok a városból? – Nem jó – legyintett apám. – Pilátus felségárulással vádolna bennünket, mert nem adtuk át neki a lázadót. A rómaiak hajlamosak egyszerűsíteni. A Messiás a zsidók királya, igaz? De a mi urunk a császár. így a Messiás egyet jelent a lázadással. És ez még nem minden. – Miért? – suttogtam. – Hacsak nem Dávid házának gyermeke, akkor hamis próféta. Van arra bizonyíték, hogy Isai törzséből származik? – Nem – feleltem. – Hogyan lehetne? Hiszen egy galileai ács fia… – Akkor a Törvény szerint halálra kell kövezni. Csakhogy ez nem fog megtörténni… Felkaptam a fejem. Apám azonban rögtön lehűtötte a reményeimet.

– …ugyanis Joszéf ben Kajafás sokkal gyávább ennél. Ha a te Jesuád Messiásnak mondja magát, akkor abban a pillanatban mögéje áll a csőcselék. Kajafás pedig nem mer ujjat húzni velük. Viszont legalább ennyire retteg Pilátustól is. Úgyhogy valami módon a rómaiak kezére fogja játszani, hogy tiszta maradjon a keze. De van egy másik lehetőség… Ugye azt mondtad, hogy a sógorod Ézsaiás próféciája alapján képzeli el a Messiást? – Igen – válaszoltam. – Arra kért, hogy vegyek neki egy szamárcsikót, hogy belovagolhasson Jeruzsálembe. – Jó! – kiáltott fel apám boldogan. – Vegyél neki! – Miért? – kérdeztem gyanakodva. – Mert így nem kell törvényt ülni felette – mondta. – Hadd jöjjön a béke embereként. Egy hetet sem adok, és a csalódott tömeg végez vele. De a zelóták biztosan. Én mondom, csak kétféle módon mentheted meg őt… – Hogyan? – Vagy lebeszéled arról, hogy ő a Messiás… Megráztam a fejem. – Ezt képtelenség kiverni a fejéből. – Akkor tartsd távol Jeruzsálemtől! – üvöltötte apám. – Lehetetlen. Apám szomorúan nézett rám. – Ebben az esetben vegyél neki egy sírhelyet – mondta halkan. Felálltam. – Hová mész?.– kérdezte riadtan. – Meglátogatom Arimátiai Józsefet. Egyenesen ide kellett volna jönnöm. József együtt érzőbb volt az apámnál. Azonban mindenben igazat adott neki. Csaknem elsírtam magám. – Szóval azt hiszed, nincs semmi remény? Szótlanul bámult maga elé. Aztán a szemembe nézett. – Talán. Mondd, erős? – Igen – feleltem értetlenül. József habozott. – Voltál Qumránban – mondta végül. – Mennyire ismered az Új Szövetség orvosainak mágikus tanításait? Szívemben újraéledt a remény. – Talán, ha sikerülne néhány órával elodázni a kivég zést – mormolta József –, és estefelé feszítenék meg, amikor a Törvény szerint le kell venni a keresztről, ha már nincs életben… persze szerezni kell egy javasasszonyt, aki ért a mérgek és altatók keveréséhez… tudod, gyakran készítenek ilyen főzetet, hogy enyhítsék a szerencsétlenek kínjait… Elhalkult a hangja. De már úgyis elmondott mindent. Csak egyet akartam még tudni. – Miért segítesz? – Egyszer hallottam Decapolisban tanítani – felelte –, nagyon közel van Istenhez. Nem hagyhatjuk, hogy úgy végezze, mint a legutolsó gyilkos… Lehajtottam a fejem, és sírni kezdtem. József gyengéden átölelte a vállamat. – És most üljünk le, Nathan, és tervezzük meg a részleteket is.

XXIII. fejezet Már besötétedett, amikor hazaindultam. A zegzugos sikátorokban egymást váltották a kocsmák és bordélyok. A nyitott ajtókból kiszüremlő sápadt fény megvilágította az utat. Az utcákon rongyaiba burkolózott csavargók háltak. Kezemet tőröm markolatán tartva botladoztam előre. Orromat időről időre megcsapta a bordélyok nehéz szaga. Valahol egy részeg kurva sikoltozott. Még egyszer végiggondoltam az előbbi beszélgetést. Arimátiai Józsefnek igaza van:

minden eshetőségre fel kell készülnünk. A legrosszabbra is. És ha bekövetkezik, akkor nem hibázhatunk. Mert a legkisebb tévedés Jesua életébe kerülhet. Egy nő lépett elő az árnyékból, és megfogta a karomat. – Hová sietsz Júdea hercege? – búgta sejtelmesen. – Egy ilyen gazdag úrnak, mint amilyen te vagy, biztosan van egy órája, vagy akár egy éjszakája arra, hogy megmártózzon a szerelem gyönyöreiben… Kirántottam magamat a kezéből. – Eressz utamra! – morogtam dühösen. Aztán megismertem a hangját. Egy pillanatra megállt a szívverésem. – Selom – suttogtam. Mintha forró parazsat forgattam volna a számban. – Ó, Selom! – Ismersz? – sóhajtotta dorombolva. – Akkor tudod, hogy én vagyok a legjobb… Kivágódott a szemközti kocsma ajtaja. Az utcára vetődő sárga fény az arcomra esett. Láttam, hogy Selom tekintete megdermed. Aztán remegni kezdett a lába. A remegés fölkúszott a combján, hasán, a torkán, egész az ajkáig. Nem síkoltott, de a csend fájdalmasabb volt a legmetszőbb kiáltásnál. Nem tudtam levenni róla a szememet. A csöndes, puha éjszakában tisztán hallottam, hogy vacognak a fogai. – Selom – mondtam ismét. Térdre esett előttem, átölelte a lábamat. Kitört belőle a zokogás. Lehajoltam hozzá, és megfogtam a könyökét. Fölemeltem. Nem mert a szemembe nézni. – Mondtam, hogy kurvának születtem! – zokogta. – Megmondtam, Nathan! – De, Selom – dadogtam –, ez nem igaz… – Miért éppen te vagy az? Jeruzsálem, Júdea, Galilea és a világ összes férfia közül, miért? – Így kellett lennie – mondtam csendesen. – Gyere, hazaviszlek… – Haza? – kiáltott fel kétségbeesetten. – Betániába, a férjed házába… Megborzongott. – Mi van? – kérdeztem csodálkozva. Aztán világosság gyúlt az agyamban. – Vagy már nem… – Hogy vele élek-e? Nem. Megesküdött, ha még egyszer rajtakap valakivel, megköveztet. Tudom, hogy megteszi. Menj csak hozzá! Mire visszajössz, én már ennek a kocsmának egyik asztalán hentergek valami részeg disznóval. Szerezd meg neki azt az örömet, hogy végezhet velem… – Nem. – Üss meg! – suttogta. Szemében az őrület lángja lobogott. – Üss meg, Nathan! Köpj az arcomba! – Nem! – feleltem ismét. – Tudod, mit csináltam most? – dorombolta. – Tudod mit tettem az előbb? – Nem – mondtam keményen–, és nem is érdekel. De nem lehetett félbeszakítani. Ömlött belőle a szó. – Felkavarodott a gyomrom. – Ne félj, jól megfizetnek. Főleg az öregek, akik már nem tudják felállítani, és… – Elég! – …és azok, akik túl részegek, vagy csak egyszerűen lusták. Először megmosdatom őket. Még így is napokig kísért a szag, az íz… Nem bírtam tovább hallgatni. Öklömmel az arcába vágtam. Nem esett el, csak megtántorodott. Aztán megragadta a kezemet, és rányomta forró, vértől és könnyektől nedves ajkát. – Hagyd abba, Selom! – kiáltottam rá. – Te nem erre az életre születtél… Gúnyosan elmosolyodott. – Gondolod? – kérdezte. – Talán tartsak bemutatót? Ha fajtalankodhatsz velem görög, római és egyiptomi módon, vagy ahogy akarod, akkor

végre hiszel nekem? – Miből gondolod, hogy akkor megutállak? – kérdeztem szomorúan. – Hiszen még azt sem tudtam megakadályozni, hogy megszeresselek… Elsírta magát. – Nathan – suttogta –, gyere velem. Nem kell semmit se csinálnod, csak ölelj át csendesen. Ülj mellettem, és beszélj. Ó, Nathan, úgy kívánlak… Megráztam a fejemet. – Nem tehetem, Selom… Megvillant a szeme. – Ma éjjel hozzá mész, igaz? Az isteni Claudia vár. Azt hiszed, nem tudom… – Nem – mondtam fáradtan –, apám házába megyek. – Ne hazudj! – sziszegte. – Tudhatnád, hogy sose hazudok. Nem vágyom senkire. És különben sem csalnám meg a feleségemet. Várandós. Megremegett a szája. – Kit vettél el? – nyögte ki végül. – Johanna bath Józsefet, Jesua húgát. – Ó! – sóhajtotta. – Akkor isten lesz a fiad. Ha a te véred keveredik Jesuáéval… És mi lesz a neve? – Nem tudom. Talán Jehuda. – Nem – mondta Selom izgatottan –, az olyan csúnya név. Mi lenne, ha Jesuának neveznétek? Róla. Igen, tudom! A Törvény azt mondja, hogy élő emberről ne nevezzetek el gyereket. De legalább egy Jesuának kell lennie az őseid között… – Hogyne – mosolyogtam keserűen. – Rögtön itt van, mondjuk Jesua ben Piabi, akit Heródes fosztott meg a főpapi rangjától, hogy helyére egy másik nagybátyámat tegye, Simeon ben Boethust, mert el akarta venni Mariannét, Simeon lányát. De ez egy ősrégi história… Inkább mondd meg, miért akarod mindenáron, hogy Jesuáról nevezzem el a fiamat? – Mert ükkor olyan lesz, mint ő. Szép, okos és szelíd… Elnevettem magamat. – Ahogyan Jesua bar Abbas is bírja mindezen tulajdonságokat… – Ó! – morogta Selomit. – Róla elfeledkeztem! Hogy utálom azt a szőrös majmot! Ha a rómaiak Pészach után megfeszítik, elmegyek megnézni. Legyen átkozott! – Elfogták bar Abbast? – kérdeztem elhűlten. – Igen. Rajtaütöttek, amikor egy raktárt akart kirabolni. Megölt egy őrt. Még így is óriási szerencséje volt, mert nem tudták rábizonyítani, hogy politikai okból követte el tettét. Néhányan azt mondják, talán megússza. Lehajtottam a fejemet. Szerettem bar Abbast. De nem menthettem meg egyszerre Jesua ha Nocrit, meg őt is. – Nathan – kérdezte kis idő múlva Selomit –, ugye nagyon… nagyon szereted őt? Felriadtam a gondolataimból. – Kicsodát? – Hát a feleségedet. Johannát. – Igen – sóhajtottam szomorúan, mert tudtam, ezzel ismét fájdalmat okozok neki. – Ó! – mormolta könnybe lábadt szemmel –, és ő is olyan… olyan, mint Jesua? – Igen-feleltem. – Ó! – mondta újból. – Akkor rendben van. Furcsa, de még csak nem is gyűlölöm. Nathan… – Mondd… – Melyik a legkönnyebb halálnem? – Az Istenit! – fakadtam ki. Tudhattam volna, hogy előbb vagy utóbb ide fogunk kilyukadni. – Ne káromkodj! Inkább felelj! Félek, Nathan. A múlt héten megpróbáltam leszúrni

magamat. De túlságosan fájt. Az akasztás sem biztonságos. Ha rosszul kötöd meg a csomót, percekig tart, amíg megfulladsz. Egy ismerős görögtől egyszer mérget vettem, de nem haltam meg, csak rosszul lettem tőle. És itt, Jeruzsálemben még igazán magas épület sincsen. – Selom…– kezdtem. – Ugyan, Nathan – vágott a szavamba –, mondd, mit várhatnék még az élettől? Megpróbáltam felidézni Jesua szavait a bűnbánatról, a megnyugvásról, Isten országáról. De nem vagyok jó szónok, és ráadásul magam sem hittem az egészben. – Meglátod, minden jóra fordul – fejeztem be. – Tudom. Boldog leszel, és… – Fenét! Kezdesz unalmas lenni, Nathan. Adj egy búcsúcsókot, és menj haza. Megcsókoltam. Ajka lágyan súrolta az enyémet. Egy pillanatra összeforrt a szánk. Azt hiszem ez volt a legfájdalmasabb csók, amit valaha is kaptam. Hátraléptem. Sötét szemében remegtek a könnyek. Nem tudom meddig tartott a néma búcsú. Nem fordult meg, csak hátrált, hátrált, míg alakját teljesen elnyelte a sötétség. Azt hittem, sose látom többé. Ám ezúttal is tévedtem. Másnap reggel bejelentettem magam Poncius Pilátusnál. Az ünnepek alatt mindig Jeruzsálemben tartózkodott, mert rendszerint ilyenkor került sor a zendülésekre. Nem tudtam, hogy Pilátus fogad-e. Amióta elkészült a vízvezeték, az égvilágon semmi hasznomat se vehette, ráadásul hallottam, hogy kibékültek Claudiával. Még Pilátus görög szeretőjét is elküldték. Ha így nézem, talán kockázatos volt találkozót kérnem tőle. Velem kapcsolatos emlékei aligha kellemesek. Fölszarvaztam, megöltem méregdrágán vett gladiátorát Caesareában. Igazából csak a kíváncsiságában reménykedhettem. Mert ha mégis fogad, talán sikerül megmentenem Jesua életét. A dolgozószobájában fogadott. Felkelt a székéből, és elém sietett. Kezet ráztunk, római módra, azaz egymás karját markoltuk meg csaknem könyöknél. így a két ember karja teljes hosszában egymáshoz simul. – Nathanaeus! – köszöntött sziszegő hangján. – Már azt gondoltam, végképp elhagytál bennünket. Claudia el lesz ragadtatva… – És te, Lucius? – kérdeztem. – Én? Kevésbé, hiszen a férje vagyok – nevetett. – Mégis hiányoztál. Gyakran elkelnének a tanácsaid. Mondd, merre jártál? Jupiterre, mi történt veled? Amikor lemészároltad a gladiátoromat, ragyogóan néztél ki, de most… – Csont és bőr vagyok – mondtam, és felhajtottam a ruhámat, hogy megmutassam a sebet, amit Abal ejtett rajtam. – Úgy látszik vonzom a zelótákat… Elsötétült az arca. – Hát újból! – morogta. – Igen – sóhajtottam. – Errefelé veszedelmes dolog a te barátságod. Rám kacsintott. – Tényleg a barátom vagy, Nathanaeus? – kérdezte szárazon. – Én úgy hallottam, inkább csak Claudiát kedveled… Rezzenéstelen arccal álltam a tekintetét. – Ugyan, miből gondolod, kedves Lucius? – mosolyogtam. – Fölösleges lenne túlértékelni azt a kis kedvességet, amit Claudia úrnő néhanap irányomban mutatott… – Csupán a „kis” és a „néhanap” kifejezéseken csodálkozom – felelte –, de ne lovagoljunk a szavakon. Komolyan kérdem tőled: igazán barátja vagy a császárnak? – Nem – feleltem őszintén –, utálom azt a vén zsugori dögöt. De szeretem a népemet, és ezért azonosak a céljaink. Pilátus felnevetett. – Hát neked aztán, kedves Nathanaeus, tényleg kötélből vannak az idegeid! Mondd, hogyan lehet valaki a császár barátja, és ugyanakkor a zsidóságé is? Azt hiszem, ebben nagyon kevés honfitársad ért egyet veled. Vagy mi másért akarnak folyton meggyilkolni?

– Tudom – bólintottam. – Én azonban valamiben különbözöm a legtöbb honfitársamtól: voltam Rómában. És épp ezért nem ringatom magam abban a tévhitben, ami a zelótákat népem legveszélyesebb ellenségévé teszi, vagyis nem hiszem, hogy csapatnyi imakendőbe burkolózott szakállas fanatikus legyőzheti a Birodalmat. Nem szeretem se Rómát, se a szolgaságot. De hiszem, hogy előbb vagy utóbb elvesztek saját bűneitek miatt. A kényelem romlásba dönt benneteket. Már nem vagytok azok a kiéhezett farkaskölykök, akik egykor meghódították a világot. Elpuhultatok. Már csaknem annyira szeretitek a fiúkat, mint a görögök. És ha netán nővel háltok, mindentmegtesztek, nehogy teherbe ejtsétek. Lassanként elfogytok. A légiók máris tele vannak sötét, északi határaitokról származó fenevadakkal, akiket sosem lehet civilizálni, mert szívük mélyén az idők végeztéig északi barbárok maradnak. Nekünk, zsidóknak egyetlen reményünk, hogy addig várunk, amíg elpusztítjátok magatokat. Én – már nem fogom megérni. A fiam se. De az ük-ük-ükuno-kám igen. Ezért harcolok a zelótákkal, mert tudom, hogy a hitünk évszázadokon át megtartja népünket, de ha ők belekényszerítenek egy felkelésbe, akkor végünk… – Az ördög vigyen el! – kiáltott fel Pilátus. – Ha azzal jössz, mennyire szereted a császárt, egy szavadat se hiszem. így viszont… – Ugyan, Pilátus-válaszoltam –, minek fecsérelném az időt azzal, hogy hazudjak neked. Ennél mindketten okosabbak vagyunk. Ugyan, azzal is kezdhettem volna, hogy meg akarlak óvni egy súlyos tévedéstől, ami miatt visszahívhatnak Rómába, csakhogy ez az én szempontomból teljesen lényegtelen… – Úgy! – prüszkölte. – Most kezdek kételkedni benned, Nathanaeus! – Fölösleges – legyintettem. – Mióta utoljára láttuk egymást, megnősültem. A feleségem gyermeket vár… – Gratulálok! – mondta. Láttam rajta, hogy valóban megkönnyebbül. Ezt is előre elterveztem. Azt akartam, hogy enyhüljön a gyanakvása. – Köszönöm – hajoltam meg könnyedén. – Csak azért hoztam szóba a dolgot, mert a sógorom, feleségem legidősebb bátyja kissé megőrült. Az utóbbi időben azt hiszi magáról, hogy ő a Messiás. És azt tervezi, hogy az ünnepre feljön a tanítványaival Jeruzsálembe… – Még szerencse, hogy most éppen három légióm állomásozik itt! – kiáltott fel Pilátus. – Ha tőle tartasz, egyetlen katonára se lesz szükséged -feleltem. – ő afféle áldozati báránynak tartja magát, aki magára veszi a világ bűneit. Az erény útjára akarja vezetni a népet, nem háborúba. Követőinek megparancsolta, hogy ne tiltakozzanak a császár parancsai ellen. Megbocsátást, alázatot és szeretetet hirdet. A farizeusokat már magára haragította, mert sokkal kevésbé mereven értelmezi a Törvényt, mint ők. A szadduceusok pedig attól rettegnek, hogy véletlenül kirobban egy felkelés… Pilátus szárazon mosolygott. Λ – Folytasd! – mondta. – Nos, mikor a sógorom megérkezik Jeruzsálembe, két dolog történhet. A legszerencsésebb persze az lenne, ha senki se venne róla tudomást. A másik lehetőség, hogy az emberek csatlakoznak hozzá, és elterjesztik róla, hogy ő a Messiás, mire te megfeszítteted. Ami, köztünk szólva, elég ostoba döntés volna… – Nocsak – húzta fel a szemöldökét Pilátus. – Először is, ha vársz egy-két hetet, és hagyod, hogy a követői rádöbbenjenek, mennyire irtózik a vérontástól, és Isten országát csupán egy fajta lelki királyságnak tekinti, nem pedig földi hatalomnak, a hívei maguk végeznek vele, hacsak nem sikerül idejében eltüntetnem őt a szemük elől. Ezzel szemben nem hiszem, hogy egy olyan ember kivégzése, akinek tanításai, miként ezt hívei állítják, megerősíti a császár uralmát, különösebben megszilárdítaná a helyzetedet… – Érdekes – mormolta Pilátus –, főleg, ha igazat beszélsz… – Tudod, hogy nem hazudok. Azért hivatkozom a saját érdekeidre, mert akkor talán

hallgatni fogsz rám. És persze az emberek bosszúért lihegnek, mert megölettél néhány forrófejű csavargót, akik tiltakoztak a Templom kincseinek lefoglalása ellen. Ráadásul emiatt engem okolnak, hiszen én építettem a vízvezetéket. Ha téged visszahívnak, nekem végem. Márpedig nem akarok meghalni. Láttam, hogy végre sikerült meggyőznöm. – Megható, hogy ennyire aggódsz értem – nevetett. – Nos, a szadduceusok mindent elkövetnek majd, hogy a sógoromat a kezedre adják. így ők tiszták maradnának. Holott sem nekik, sem a farizeusoknak nem érdekük, hogy feltűnjön egy Messiás, hiszen ez fenekestül felfordítaná kényelmes életüket. Ha viszont te megfeszítteted, két legyet ütnek egy csapásra! Hiszen ezután csak azt kell bebizonyítaniuk, hogy Jesua ha Nocri a császár barátja volt, és téged máris visszahívatnak Rómába… – Ravasz ördög vagy, Nathanaeus – dörmögte Pilátus. – Sehogy sem tudok rájönni, hol van a kutya eltemetve. Azt hiszem, minden szavad igaz… de mi az, amit nem meséltél el? Valamit biztosan elhallgatsz. Túl kerek az egész történet. Nem akarod, hogy kivégezzék a sógorodat, mert akkor engem visszahívnának Rómába, és keresztet vethetsz az életedre. Hm… Azt hiszed, hogy nem tudom, valahol lennie kell egy szilánknak, egy csorba élnek, ami nem illeszkedik? Emlékszel arra az antiochiai hamisítóra, akit azért kaptak el, mert a dénárjai szebben voltak metszve, mint a birodalmi érmék? Nem lenne jobb, ha elmondanád a teljes igazságot? Kockáztatnom kellett. – A teljes igazságot hallottad, Pilátus – válaszoltam. -Ha nem hiszel nekem, nagyon sajnálom. Miért nem építed be az egyik kémedet a názáreti tanító követői közé? így meggyőződhetnél róla, igazat mondtam-e. Elmosolyodott. – Minek tenném, Nathanaeus? Hiszen azért tanácsolod, mert tudod, hogy teljesen fölösleges… De mindketten tudtuk, hogy megteszi. Én nyertem meg az első csatát. És örömömben megfeledkeztem arról, hogy csak egyetlen csata számít igazán. Az utolsó. Másnap kilovagoltam Khirbet Qumránba. Egy álló napig tartott, míg meggyőztem az orvos paqidot, hogy avasson be a tudásába. Csak akkor adta be a derekát, amikor véletlenül kiböktem, hogy a tanító, akit meg akarok menteni, Jákob ben József fivére, akit Jákob ha Izzadignak, azaz Igazságos Jákobnak is neveznek. – Ha még él, amikor leveszed a keresztről, hozd ide -mondta csendesen –, Jákob fivéréért boldogan vállaljuk a kockázatot, ő már sok bűnöst térített az igaz útra. Amikor visszatértem Jeruzsálembe, tarisznyámban ott lapultak a porok és gyógyfüvek, amelyeket a paqidtól kaptam. Ez a keverék néhány órás tetszhalált okozott. Úgy éreztem, minden a legjobban alakul. Pilátust sikerült meggyőznöm, hogy a szadduceusok csak arra akarják használni Jesuát, hogy végre megszabaduljanak tőle. Azért mégsem ültem tétlenül a babéraimon. A legjobbat reméltem, és felkészültem a legrosszabbra. Eltökéltem magam, hogy mindenképpen megmentem Jesua ha Nocrit, ha lehet, egy karcolás nélkül, és ha másképp nem megy, félholtan, vértől mocskosán szedem le a keresztről, de megmentem. Amikor újra hazaértem, eszembe jutott, hogy még mindig nem tettem meg azt, amire Jesua kért, ezért elküldtem a szolgáimat a piacra, hogy vegyenek egy szamárcsikót. A szerencsétlen állat nagyon kicsi volt és gyönge, ám Jesua határozottan ragaszkodott ehhez a részlethez, hogy az utolsó betűig beteljesedjen a prófécia. Megmondtam a szolgáknak, hová vigyék az állatot, és megadtam a jelet is, amiben még annak idején megállapodtunk Jesuával. Ha valaki megpróbálja eloldani a szamarat, azt kell kérdezniük: – Miért viszitek el a csikót? Ha ezt a választ kapják:

– Az Úrnak szüksége van rá – akkor hagyják, hadd vigyék az állatot. Ezután elküldtem apám cselédeit, takarítsák ki azt a házat, amelyet Claudiától kaptam. Elvitettem a bútoraimat, és az ebédlőbe egy hétkarú gyertyatartót meg egy hatalmas asztalt állíttattam. Ez utóbbit csak darabokra Ét szedve tudtuk behozni a házba. Amikor újra felállítottuk, láttam, hogy legalább húszan elférnek körülötte. Most már csak várnom kellett, hogy megérkezzen. Ez volt a legnehezebb. Hallottam, hogy Jesuát előző nap így köszöntötték Jerikóban: „Dávid fia”, és ő nem utasította el a címet. Ez aggasztott. Tényleg elhiszi magáról, hogy Dávid házából származik? A Pészach előtti kilencedik napon a szolgáim futva jöttek a ház felé. – Uram! – kiabálták. – Elvitték a csikót! – Kik? – kérdeztem.– írjátok le, hogyan néztek ki. – Ketten voltak – felelték. – Az egyik hatalmas termetű, busa fejű fickó, a másik egy fejjel kisebb. Hasonlítottak egymásra, talán testvérek lehetnek. A leírásból ráismertem Simon Kefára és az öccsére, Andrásra. Belebújtam a ruhámba, és megindultam a Völgy Kapuja felé, ahol Jesuának a városba kellett érkeznie. A kapu előtt nyüzsögtek a kíváncsiskodók, mert Jesuával kapcsolatban a legvadabb pletykák keringtek a városban. És ekkor megakadt a szemem egy kis csoporton. A fal tövében álltak, hosszú köpenyekbe burkolóztak, ám ruhájukról hiányoztak a rituális rojtok. Akár hellenizált zsidóknak is nézhettem volna őket, de valami azt súgta, hogy nem azok. És ekkor megláttam, hogy az egyik köpeny alól kivillan egy kard. Rómaiak. Zsidó nem viselne fegyvert az ünnep előestéjén. Ez ellenkezne törvényeinkkel. Jobban megnéztem őket, de egyetlen gallt vagy teutont sem fedeztem fel köztük. Itáliaiak. Ugyanolyan fekete hajú, barna emberek, mint mi. Pilátus tehát ugyanazt a taktikát fogja alkalmazni, mint amikor elrabolta a Templom kincseit: álruhás fegyveresei észrevétlenül elvegyülnek a tömegben, és a zavargás legkisebb jelére irgalmatlanul lecsapnak. Aztán őt magát is felfedeztem a csoport közepén. Kiszámított lassúsággal megindultam felé. Tucatnyi kéz csapódott a kardmarkolatokra. Megismert. Elhúzta a száját. – Hagyjátok – mondta latinul –, jó barát… legalábbis egyelőre. Az életemmel játszottam, hiszen ebben a feszült helyzetben biztosra vehettem, hogy Pilátus testőrei az indulat első jelére végeznek velem. De meg kellett kockáztatnom. Jesua miatt. – Lucius Pontius – mondtam nyugodtan –, mondtam neked… – Hogy nincs semmi veszély – vágott a szavamba. – Hát persze, Nathanaeus. Ez csak amolyan különleges biztosítás, hiszen tudod, milyen forrófejűek a honfitársaid… Az ilyesmi sosem árt. Gyere, állj mellém! Mondd, túl nagy kérés lenne, ha azt szeretném, hogy mutasd meg hőn szeretett sógorodat? A szemébe néztem. – Túl nagy kérés lenne. – Jó – felelte könnyedén Pilátus –, akkor csak maradj mellettem. Claudiától hallottam, hogy úgy hasonlítotok egymásra, akár két tojás. Sőt képzeld, azt rebesgetik, hogy olyanok vagytok, mint a testvérek… – Hazugság. – Tényleg? Nos, azt is mesélik, hogy a te Krisztoszod erősen különbözik a fivéreitől. Sokkal szebb, okosabb, talán nemesebb? Nem is nagyon szereti a családját. Véletlenül azt is tudom, hogy a második sebedet miatta kaptad. Egy falusi bolond szúrt le. A zelóták újabban bolondokat toboroznak, kedves Nathanaeus? – Amennyire ismerem őket, valamennyien azok – morogtam. A körülöttünk álló tisztek felnevettek. Pilátus is elmosolyodott. Ekkor odalépett hozzá az egyik embere, és a füléhez hajolt. Pilátus némán bólintott, mire a légionáriusok észrevétlenül,

kettes-hármas csoportokban elvegyültek az emberek között. Lucius Pontius megragadta a karomat. – Ugye nem csinálsz semmi ostobaságot – sziszegte. – A tegnapi hazugságaidról még beszélgetünk. Nem válaszoltam. Pilátus sarokba szorított. De szerencsémre épp ekkor jelent meg Jesua a követőivel a kapunál. Jesua a szamárcsikón lovagolt. A szerencsétlen állat olyan kicsi volt, hogy Jézus lába a földet söpörte. Nyereg helyett a tanítványok porlepte ruháin ült. A tanítványai zöld gallyakat lengetve ugráltak körülötte: – Hozsanna! Legyen áldott, ki az Úr nevében érkezik! Áldott a mi atyánknak, Dávidnak országa! Hozsanna! Valaki felkiáltott a tömegben. – Hozsanna néked, Dávid fia! De a legtöbb ember némán lehajtotta fejét. Arcuk elsötétült a haragtól. Egy farizeus rákiáltott Jesuára: – Mester, dorgáld meg a te tanítványaidat! Jesua hátrahúzta a kantárszárat. A csikó táncolni kezdett alatta. Szeme félelmetesen villámlott. – Mondom nektek, ha ők elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani. – Ki ez? – kérdezte valaki. – Egy galileai tanító. Ha az ember felfordít egy követ, rögtön tucatnyi ilyen csavargó bújik ki alóla… – Nem! – vágta rá valaki –, ő igazi próféta, a názáreti Jézus. Nainban feltámasztott egy halottat. A bátyám írt róla… Pilátushoz fordultam. Rázkódott a visszafolytott nevetéstől. – Ez a te sógorod? – nyögte ki, amikor végre meg tudott szólalni. – Igen – feleltem dühösen. Poncius Pilátus a kísérőihez fordult. – Nos, uraim – mondta –, ahogy elnézem, nyugodtan alhatunk, a Birodalom még egy-két napig biztonságban lesz… Amire mindannyiukból kitört a röhögés. Ahogy leszállt az est, elindultam Betániába, hogy megkeressem Jézust. Ezen a napon nem maradt sokáig Jeruzsálemben, mint ahogy ezt az Evangélium is feljegyezte. De mielőtt rátaláltam volna, összeakadtam Jehuda ish Kriottal. A csatornában hevert, és részegen ordított. Utcagyerekek állták körül, és nevettek rajta. Szétkergettem őket, aztán lehajoltam hozzá, és felemeltem. Bár nagyon részeg volt, azonnal megismert. – Nathan! – sírta. – Uram!… Selom… „A pokolba!” – gondoltam magamban. – „Már csak ez hiányzott!” – Visszautasított! – nyöszörögte. – Megint visszautasított! Egy nyálas kis görögöt választott helyettem… Felsóhajtottam. Hirtelen rettenetes fáradtság fogott el. – Gyere velem, Jehuda – mondtam –, hazaviszlek… Jobban meg kellett volna néznem. Korántsem volt olyan részeg, mint amilyennek tűnt. Inkább a szégyen és a harag vette el az eszét. De túlságosan kimerített ez a nap. Örültem, mikor éjfél felé végre az ágyamba zuhanhattam. Amikor felébredtem, ish Kriot már elment. – Úgy rohant el, akár egy vadember – mesélték a szolgáim. – Rettenetesen káromkodott. Folyton ezt ismételte: „Most végzek ezzel a ringyóval!” Az álom azonnal kiröppent a szememből. Tudtam, kire gondolt. – Nyergeljétek fel a lovamat! – kiáltottam, és imádkoztam, hogy ne legyen túl késő.

A Templom téren találtam rájuk. Elég nagy csődület verődött össze. Többen köveket keresgéltek a földön. Aztán megláttam az iskariotit. Egy roskatag vénembert támogatott. – Szajha! – mekegte az öreg. – Mocskos szajha! Rajtakaptam, amint mással hál! Kövezzétek meg! Végre megpillantottam Selomot. Még élt. Két jámbor csirkefogó taszigálta előre. Arca feldagadt az ütésektől. Úgy járt, akár egy holdkóros. Arca hamuszürke volt. Rettenetesen kétségbeestem. Semmilyen fegyvert sem hoztam magammal, még egy nyomorult tőrt sem. Nem tudtam, hogyan segíthetnék Selomon. Márpedig meg kell mentenem. A megkövezés a legrettenetesebb halál, rosszabb a keresztre feszítésnél is. A kavicsok legtöbbször az áldozat szemét verik ki először. Aztán összetörik az arca. A csontjai. És egészen addig dobálják, amíg csak egy alaktalan, véres, nyöszörgő roncs marad belőle. Ekkor jött ki Jesua ha Nocri a Templom kapuján. Nem szólt a tömeghez. Pillantása lassan arcról arcra vándorolt. Jehuda ish Kriot elsápadt. Úgy tűnt, el akar tűnni a tömegben. Ám ekkor a két fickó egyike, aki fogva tartotta Selomot, Jézushoz fordult. – Mester – kérdezte –, ezt az asszonyt házasságtörésen értük. A Törvény szerint meg kéne köveznünk. Te mit tanácsolsz? Jézus nem válaszolt. Letérdelt, és ujjával írt valamit a porba. Nem láttam, hogy mi az, mert már leszálltam lovamról, és a tömeg eltakarta őt előlem. De a kérdező jól láthatta. Elfehéredett az arca. Hátratántorodott, és eltűnt a tömegben. Ekkor a másik újra megkérdezte: – Mester, mit tegyünk? Jesua újabb szót írt a porba. Láttam, hogy ez a csirkefogó is reszketni kezd. – De hogyan? – nyögte –, hogyan… És ő is eloldalgott. Jesua ekkor felvetette a fejét. – Az vesse rá az első követ – mondta csendesen –, aki bűn nélkül való… Azzal ismét lehajolt, és újabb szót írt a földre. Körötte lassan fogyatkozni kezdtek az emberek. Mert egymás mellé írta a porba minden ember legtitkosabb bűnét, egyenként ítélve őket, és egyszer sem tévedett. A ke– menyre taposott földön egymás után koppantak a kövek, ahogy szétszéledt a sokaság. Végül csak ish Kriot maradt egyedül Jesuával szemben. És tisztán láttam, mit ír Jézus, lába elé a porba. Egyetlen szót csupán: gyáva. Jehuda ish Kriot nem ejtette le a követ, amelyet a kezében tartott, hanem erősen megmarkolta, és Selom meztelen lábai közé dobta. A kő visszapattant a földről, és odébb gurult. És mielőtt a többiek után indult volna, egy utolsó pillantást vetett Jesuára. Még soha életemben nem láttam ilyen gyilkos tekintetet. Jesua felnézett. Már csak Selom állt ott vele szemben. Jesua megismerte, de nem szólította a nevén. – Asszony – mondta lágyan–, hol vannak a vádlóid? – Elmentek – felelte Selomit. – És senki sem ítél el téged? – Senki, uram. – Akkor én sem ítéllek el – mondta Jesua. – Menj, és ne vetkezz többé! Akkor jöttem rá, hogy Pilátus tévedett. A Birodalom veszélyben van. Mert eljön a nap, amikor Jézus tanításai térdre kényszerítik ezt a gőgös népet. És a császárok vagy behódolnak előtte, vagy elvesznek. Mert ezek a tanok meghódítják Rómát. Rómát és az egész világot.

XXIV. fejezet Jesua sarkon fordult, és visszament a Templomba. Miután eltűnt a kapu mögött, Selomhoz fordultam.

– Gyere! De nem mozdult. Szemeit áhítatosan a kapura függesztette, mintha még remélne valamit. Egy idő után meguntam a dolgot, és a könyökénél fogva a nyeregbe emeltem. Nem tiltakozott. Azt hiszem, nem fogta fel, hogy én is ott vagyok. Felpattantam a lóra, és megindultunk a zegzugos utcákon. Selom szorosan hozzám bújt, és átölelte a derekamat. Aztán eszembe jutott, hogy fogalmam sincs, hova vigyem. – Hol laksz? – kérdeztem. – Úgy értem, hol a szobád? Most nem a kamrádra gondolok a bordélyban… – A szobám… – ismételte fakó hangon. – Arra a lyukra gondolsz, ahová akkor menekülök, amikor mindenből elegem van? Betfagéban béreltem szállást. De oda nem mehetünk, Nathan. Nem, soha többé… képtelen lennék rá… pedig ott maradt mindenem… – Miért? – Mert oda vittem azt a szegény görög fiút. Igazából nem szereti a lányokat, csak nagyon szomorú volt, mint ahogy én is. Azelőtt még sose vittem oda senkit, és így a háziak nem sejtették, ki vagyok. És most sem lett volna semmi baj, ha az a nyüszítő ish Kriot nem követ bennünket… – Értem – feleltem. – Akkor hova vigyelek? Megborzongott. – A pokolba. Ott talán végre megpihenhetek… – Selom, az isten szerelmére! – kiáltottam fel. – Csak akad valami hely, ahol… Megrázta a fejét. Éreztem a mozdulatot. – Nincs. Hacsak nem akarsz a bordélyba vinni. Ott mindig szívesen látnak… Megpróbáltam uralkodni a hangomon. – Csak nem akarsz visszamenni oda? – kérdeztem. – Hallottad, mit mondott – suttogta Selom. – Menj, és ne vetkezz többé! Nincs más út: meg kell ölnöm magam. – Az is bűn – mondtam fáradtan. – Igen. És mégse az, ha az ember azért lesz öngyilkos, hogy ne kelljen kurvának lennie. Gondolj Helvetiára… – Fogd be a szád – mordultam rá. – Gondolkozni szeretnék. Lázasan törtem a fejemet, hogy hova vihetnem. Apám háza szóba se jöhetett. Ugyanígy az se, amit Claudiától kaptam, hiszen azt Jesuának ígértem, és ő lehetett próféta, ám ez mit sem változtatott azon a tényen, hogy Selom közönséges utcai kurva, ő pedig a feleségem fivére. Aztán megtaláltam a megoldást. Hát persze! Ismertem egy panziót a külvárosban. Egy özvegyasszony volt a tulajdonosa. És – ami a legfontosabb, mert erre építettem a tervemet – nagyon öreg, és csaknem vak. Hiszen Selomit csupán egy alsóinget viselt, és ráadásul az arcát is összeverték. Azt hiszem máshol nehezen kaphatott volna szállást. Megsarkantyúztam a lovamat. – Hová megyünk? – kérdezte Selom. – Egy panzióba – feleltem. – Tisztes hely, úgyhogy tartsad a szád, mikor odaérünk. Én fogok beszélni. És az első dolgod legyen megfürödni, amikor a szobádba érsz. Igaz, hogy az öreg Sára csaknem vak, de az orrának semmi baja, és persze olyan kíváncsi, mint hét kan ördög. Nem akarom, hogy megsejtse, ki vagy. – Ó! – sóhajtott Selom. – Köszönöm, Nathan. De mondd szerelmem, akkor mit vegyek magamra föl? – Ne hívj „szerelmemnek” – mondtam. – Majd elhozom a holmidat. Az öreg Sárával könnyű dolgunk volt. Azt mondtam neki, hogy Selom fiatal özvegy, aki azért jött Jeruzsálembe, mert új életet szeretne kezdeni. Előre kifizettem az egész évi bért, hogy ha a vén szentfazék mégis rájön az igazságra, akkor se küldhesse el Selomot. De nemcsak ezért tettem. Azt akartam, hogy mostantól legalább a szállásra ne legyen gondja. Amikor végre kettesben maradtunk, kiszámoltam a tarsolyomból száz drahmát. Selomit

elpirult. – Tedd el a pénzt, Nathan! – förmedt rám. Elvigyorodtam. – Nem akarlak megvásárolni. Ajándéknak szántam. Vagy tekintsd kölcsönnek. Valamit enned is kell… – Tényleg? – mondta durcásan. – Csak tudnám, minek vesződsz velem? Most képtelen lennék bárkivel is lefeküdni. Különösen veled… ez… ez egyébként is szörnyű bűn lenne, Nathan… – Miért? – kérdeztem sértődötten. – Mert szeretlek – felelte Selomit. – Különben is nős vagy. És a feleséged Jesua húga. – Ragyogó érveket találtál – mondtam epésen. – A legjobbakat – bólintott. – Tartsd csak meg a pénzed. Nincs rá szükségem. Az elmúlt évben eleget kerestem… furcsa, mit meg nem adnak a férfiak, hogy egy agyonhasznált testtel dagonyázhassanak… sose adtam nekik mást, csak a testemet… – mondta keserűen. Megráztam a fejem. – Nem. Selom, nem ezért fizetnek. – Nem? – kérdezte. – Akkor miért? – Az álmokért – feleltem. – Azért, hogy egy estére, vagy akár csak néhány órára úgy érezzék, valaki szereti őket. – Igen? – nézett rám Selomit. – Igen, vigaszkufár – mondtam komolyan. – És ezért nem lehet téged eléggé megfizetni. Mert te fényt viszel mindenki életébe. Rászedtek, Selom. Ez többet ér a világ minden kincsénél… Rám nézett. Szemét elfutotta a könny. – Nathan – suttogta –, mondták már neked, hogy bolond vagy? Édes, drága bolond, de bolond. Megfizettek, mert kedvére tettem néhány undorító, ocsmány állatnak. Semmi több. Ó, tudom, mit csinálsz: azt akarod, hogy ne utáljam magamat. Csakhogy nem ez a megoldás. – Akkor micsoda? – Jöjj vissza egy év múlva! Töltsük együtt a jövő évi ünnepet – mondta. – Meg fogok változni. ígérem, megjavulok, csak adj rá elég időt… – Selom… – próbáltam félbeszakítani. – … mert még mindig kívánlak – fejezte be a mondatot. – Én is kívánlak-mondtam őszintén. Lehajtotta a fejét. – Kérlek, Nathan most menj… és legalább egy évig ne jöjj vissza… – Jól van – feleltem. Komolyan gondoltam. De már másnap visszamentem. És ezzel széttörtem álmait. Ahogy kiléptem Selomit ajtaján, szembetalálkoztam Jehuda ish Kriottal. Egy pillanatig összeakadt a tekintetünk. – Aljas disznó – sziszegtem. – Tudom, hogy az vagyok – válaszolta földre szegezett szemmel. – Azért jöttem, hogy helyrehozzam, amit vétettem. – Valóban? – kérdeztem. – Selomit el lesz ragadtatva. És mondd, velem sem akarsz végezni? Hiszen, ha úgy vesszük, az elmúlt néhány órát Selommel töltöttem·… – Nem – mondta Jehuda –, veled sose hálna, mert nagyon hasonlítasz Jesuához. De igazad van, téged kereslek. – Jól van – bólintottam. – Mit akarsz? – Segítened kell! Különben megölik Jesuát… – Hogyan? – kiáltottam fel. – Azt mondta, hogy meg akarja tisztítani a Templomot – suttogta Jehuda. – Micsoda? – Ki akarja kergetni a pénzváltókat és a galambárusokat a Templom udvaráról. Persze

rablás, amit ezek csinálnak, és tudom, hogy még a saját anyjukat is becsapnák, de mégis szükség van rájuk. Ráadásul a sátraik nem is a Templom előtt vannak, hanem a külső udvaron. Igaza volt, ám nem mutattam, hogy egyetértek vele. Inkább megkérdeztem: – Ezt ő mondta neked? – Nem. Azt hiszem, már nem bízik bennem. Simon Kefától hallottam, mire készül. Az a szerencsétlen teljesen el van ragadtatva a Mester ötletétől. Az eszébe se jut, hogy Jesuát ezért esetleg megkövezhetik… – Nem fogják megkövezni. Hát elfelejtetted, hogy csak a rómaiak szabhatnak ki halálos ítéletet? Minden esetben engedélyt kell kérnünk, mielőtt kiloccsantanánk valakinek az agyvelejét. Erre egyébként tegnap sem gondoltál. Pedig, ha halálra kövezik Selomot, előfordulhatott volna, hogy letartóztatnak, és keresztre feszítenek. – Lehet – felelte Jehuda komoran. – De most nem erről van szó. Induljunk már, az isten szerelmére! – Jól van – mondtam. – Bár tegnap nem úgy néztél ki, mint aki túlzottan aggódik miatta. Felsóhajtott. – Tegnap nem. Tegnap megalázott. De most végzetes ostobaságot készül elkövetni, és nem akarom, hogy emiatt kelljen meghalnia. Adja Isten, hogy inkább a bűneim okozzák vesztemet, mint egy ilyen esztelen ötlet… – Ámen – morogtam. Nem hiszem, hogy figyelt, most értünk a Templom kapujához. Az utcán is tisztán hallottuk az összetört ketrecek recsegését, a pénzváltók felborogatott asztalairól lesöpört ezüstök csengését, a tömeg állati üvöltését. Beléptünk az ajtón, és megdermedtem a látványtól. A mindig oly rendezett külső udvaron most teljes volt a felfordulás. A pénzváltók és a galambkereskedők kétségbeesetten jajveszékeltek és menekültek széttört asztalaik közt. A zűrzavar középpontjában Jesua ha Nocri állt. Kezében kötélkorbács suhogott. És a nép, igen, először mióta Jeruzsálembe érkezett, most mellette állt. Összetaposták a ketreceket, és az öklüket rázva biztatták Jézust, aki eszeveszett dühvel csapkodott maga körül. Persze valamiképp igaza volt. A pénzváltók és a galambárusok valóban szemérmetlenül kihasználták kivételes helyzetüket. Még az emberek szemét is kilopták volna, ha lehet. A tömeg jogosan gyűlölte őket. Most kárörvendően nevettek a siránkozó pénzváltókon. Néhány toprongyos koldus összeverekedett az elgurult dénárok fölött. A templomi őrök nyugodtan álltak az udvar falánál. Nem avatkoztak közbe, és nem tartóztattak le senkit. Jehudához fordultam. – Látod-kezdtem–, nem… – Nem csinálnak semmit – bólintott. – Hát persze, hogy nem. De miért csodálkozol ezen. Neked igazán ismerned kéne a szadduceusokat… Megráztam a fejem. – Az igazat megvallva, nem értem – feleltem. – Én Galileában nevelkedtem, apámmal pedig sohasem beszéltünk politikáról. Miért nem szorítják az utcára a poroszlók a tömeget? Percek alatt szétverhetnék őket. – Mert türelmesek – mosolygott ish Kriot. – Azontúl bölcsek és jámborak. A szadduceusok sosem szállnak, szembe a városi csőcselékkel. Mert ha most közbeavatkozik a templomőrség, akkor a zavargás esetleg idevonzza a rómaiakat, és ebből csak újabb mészárlás lenne. Ezért nem tartóztatják le Jesuát, most. – De ha véletlenül erre jár egy őrjárat, akkor… – vetettem ellene. – Akkor azt hinnék, hogy újra hajba kaptunk valami vallási kérdésen, hiszen mindig ezt csináljuk – válaszolt Jehuda keserűen. – Az oldalukat fognák a röhögéstől… Egyébként Jesua azt sem érti, hogy a galambárusokra és a pénzváltókra miért van szükség. Csak azért állíthatták föl itt a sátraikat, a külső udvarokban, ami különben sem szent hely, hogy a híveknek ne kelljen a piacon megvenni a galambokat, és végigcipelni a városon, ráadásul azt

a kockázatot is vállalva, hogy az áldozati állat valamiért nem megfelelő. És mi legyen a zarándokokkal, akik egész Izraelből, sőt még külföldről is jöttek? Honnan vegyenek olyan pénzt, amin nincs rajta a császár képmása? Vagy talán jobb lenne, ha szentségtörést követnénk el, és olyan pénzt adományoznánk a Templomnak, amelyen a császár faragott képe van? – Ezek tolvajok, Jehuda – mondtam. – Tényleg kirabolják az embereket. – Tudom – felelte. – És szerinted egy visszásságot csak egy másikkal lehet jóvá tenni? Nem lett volna okosabb, ha elmegy a főpaphoz, és megkéri, hogy nevezzen ki ide egy felügyelőt, aki orvosolni tudja a nép panaszait? – Most megfogott. Jesuára pillantottam, aki épp ekkor borította fel az utolsó asztalt. Aztán szembefordult a tömeggel. Végigjáratta rajtuk a tekintetét. Szeme szikrázott a haragtól. – Meg vagyon írva – kiáltotta –, „az én házam az imádság házának mondatik! Ti pedig azt a latroknak barlangjává tettétek!” Odaléptem hozzá. – Gyere, menjünk innen, mielőtt letartóztatnak… Nem tiltakozott. Ahogy mentünk, körülfogtak bennünket az emberek, hogy a poroszlók ne juthassanak a közelünkbe, és így kiáltoztak: – Hozsanna néked a Mennyekben! Hozsanna néked, Dávid fia! És ezzel kimondták a halálos ítéletét. A papok hamis prófétasággal fogják vádolni, a rómaiak pedig azzal, hogy a császár uralma ellen lázad, hiszen az ő szemükben a Messiás csak harcos uralkodó lehet, Izrael királya. Csak azért nem fogták el ott rögtön, mert a szadduceusok féltek a nép haragjától. Amíg a nép szeretetét bírja, addig nincs közvetlen veszélyben. Honnan tudhattam volna, hogy ezt is elveszíti, amikor összevesz a farizeusokkal, az egyetlen párttal, amely megvédhette volna? Ahogy elhagytuk a Templom udvarát, azt hittem, már senki és semmi sem ronthat a helyzetén. Tévedtem.

XXV. fejezet Minden különösebb nehézség nélkül kijutottunk Jeruzsálemból. Átvágtunk a Kidronvölgyön, és Betánia felé indultunk. Mire elértük Simon házát, már mindenkiből elpárolgott az előbbi lelkesedés. Máté töprengve nézett maga elé. Azt hiszem, megértette, hogy csak egy hajszálon múlt a letartóztatásunk. Jákob és János lehajtott fejjel baktattak mögötte. De a többiek se voltak vidámak. Némán költöttük el a vacsoránkat. Jesua is szokatlanul csendes maradt. Csak Nátániel és Fülöp suttogtak egymás közt. Elkaptam az egyik fél mondatot. – … és gondolod, hogy még ma érte jönnek? – kérdezte valamelyikük. Aztán észrevették, hogy figyelem őket, és gyorsan elhallgattak. Mária és Márta leszedték az asztalt. Egyikünk sem evett sokat. Jesua hozzá se nyúlt a tányérjához. Elmerült a gondolataiban. Talán valóban előre látta a sorsát, ahogy az Evangéliumok írják. Ekkor lépett be a szobába Selomit. Mindenkinek elakadt a lélegzete, persze Jesuát kivéve. Rá sosem volt hatással egyetlen asszony szépsége sem. De azt hiszem, ha ezen az estén felpillant rá, még ő is meghatódott volna. Mária és Márta felhorkant. Csaknem leejtették a tányérokat. Bár nem szóltak, mégis éreztem, hogy néma ajkukról szinte fröcskölnek a kimondatlan szavak: ringyó, szajha, kurva, cafat! Nem tudtam levenni a szememet Selomról. Ruhájáról letépett minden díszítést, és a szakadások alól kivillant bronzszínű bőre. Leeresztett éjfekete sörénye a sarkáig ért. Az ajka remegve szétnyílt, és kivillantak gyöngyfényű fogai. A szemei, mint parázs csillagok.

Puha léptekkel osont Jesua felé. A kezében egy üvegcsét szorongatott. Amikor mögéje ért, kirántotta a dugót, és az üveg egész tartalmát Jesua fejére öntötte. A legtisztább nárdus illata töltötte be a levegőt. Aztán leborult a földre, és átölelte Jézus lábát. Mária felkiáltott. – Adonaj! Ezzel megtört a varázs. Egyszerre mindnyájan megtalálták a hangjukat. – Hát nem látja, miféle asszony ez? – morogta Simon. – Bűnös és tisztátalan… Ish Kriot pedig féltékenyen suttogta: – Micsoda pazarlás! Ez a nárdusolaj megér vagy háromszáz dénárt. Eladhattuk volna, hogy az árát szétosszuk a szegények között, ahelyett… De Jesua Selomit fejére tette a kezét. Aztán ish Kriotra nézett, meg a többiekre, akik még mindig ezt mormolták: – Igaza van… pazarlás, bűnös pazarlás… Az ilyen drága illatszert csak úgy… Háromszáz dénár… micsoda veszteség… – Hagyjátok békén – mondta csendesen –, miért bántjátok őt? Jó dolgot cselekedett velem. Mert a szegények mindenkor veletek lesznek, de én hamarosan elmegyek közületek… Majd Selomit álla alá nyúlt, felemelte a fejét, és a szemébe nézett. – Ugye, megkented a testem a temetésre – kérdezte lágyan. – Tudod, hogy meg fogok halni… Ezért tetted, igaz? Selomit némán bólintott, és visszaborult Jézus lábára. Ő pedig a többiekhez fordult: – Mondom nektek: bárhol a világon tanítják az én szavaimat, amit ő most velem cselekedett, az is hirdettetik, az ő emlékezetére… Azután felsóhajtott. – Vidd őt haza, Nathan – mondta. Engedelmeskedtem. Felemeltem Selomot a földről, és kivezettem. Az úton végig Jézusról beszéltünk, de sokáig nem mertük kimondani, amire gondoltunk. Mígnem kitört belőle a sírás. – Selom… – fogtam át a vállát. – Meg fogják ölni! – zokogta görcsösen. – Kicsoda? – kérdeztem. – Nem tudom. A szadduceusok. A főpap. Pilátus. A rómaiak. Mindegy. Azok után, amit ma a Templom udvarán csinált, vége. Csak… – Csak? – Előbb még ellene kell fordítaniuk a népet. Nem lesz túl nehéz. Csupán azt a látszatot kell kelteniük… – Selom – suttogtam kétségbeesetten. Nem hallotta meg. – …mintha szeretné a rómaiakat. A mocskos gazemberek! És ő nem elég körültekintő… – És.. .és… – gondoltam, vagy talán mondtam is. – Mi lesz velünk, Nathan? Valahogy meg kell mentenünk ! Különben én… Akkor elmondtam neki a tervemet. Amikor befejeztem, megcsókolt. Átöleltem. Összeforrt a testünk. Nem tudom, meddig maradtunk így. Aztán szelíden kibontakozott a karjaimból. – Hozd el nekem azt az orvosságot – mondta. – Most. Még ma éjszaka. Mutasd meg, hogyan kell összekeverni. Engem beengednek hozzá a katonák. Hiszen mind ismernek… és amikor már azt hiszik, hogy meghalt, te elmész Pilátushoz… – Az nem lesz jó – feleltem. – Pilátus nem bízik bennem. – Hát, ha meggondoljuk, milyen csinos szarvakat ragasztottál a homlokára… – nevetett Selomit. – Nem azért. Egyébként is jobb, ha Arimátiai József keresi föl. Ő bölcs, öreg, és… – És te gyönyörű, érzéki és szenvedélyes. De most hátra arc, irány haza, és hozd el nekem a porokat. Akkor beengedlek annyi időre, amíg elmagyarázod, hogyan kell összekeverni,

azután kirúglak. Mielőtt még mindent elrontanék… – Hogyan? – Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád… mindjárt megőrülök érted, és… De nem. Nem. Tisztának érzem magam, és ilyen is akarok maradni. Csak te.. .te… kihozod belőlem a legrosszabbat. Légy átkozott! És most menj! Hozd el a álomport, amiről beszéltél, és mutasd meg, hogyan kell összekeverni. Semmi egyebet. Ugye megértetted? Úgy lett, ahogyan akarta. Ezen az éjjelen a félelemmel osztottam meg az ágyamat. Denevérszárnyakon suhant a szobámba, és az ágyam fejéhez ült. Félig ébren vívódtam gyötrő látomásaimmal. Amint hajnalodni kezdett, felöltöztem, és átmentem Betániába. Jézust nem találtam a szállásán, hanem a városon kívül, egy szikla tövében bukkantam rá. Szeme a távolba révedt. Alattunk a völgyben Jeruzsálem lassan előbukkant a hajnal homályból. – Jeruzsálem, Jeruzsálem – suttogta maga elé Jesua. Megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek… Ugyanazt érezte, amit én is. Zavart volt, és félt. Közelebb léptem hozzá, és megfogtam a vállát. – Jesua – mondtam neki –, ne menj a városba. Hadd csillapodjanak le kicsikét. Várj, míg elfelejtenek. Ha visszamész, elfognak. Megköveznek vagy megfeszítenek… Szembefordult velem. – Megint jósolni akarsz? – Nem – feleltem csendesen. Elmosolyodott. – Nem változtathatunk Isten rendelésén, Nathan. De ma biztonságban leszek. Szombat van, úgyhogy nem nyúlhatnak hozzám. Velem jössz? – Igen – mondtam szomorúan. Egy tőrt rejtettem a ruhám alá. Nem tudom, mire mentem volna vele, ha mégis használni kell, de valahogy biztonságban éreztem magam tőle. A tömeg már a kapuknál várta Jesuát. – Hozsanna néked, Dávid fia! – kiáltozták, és kinyújtották felé a kezüket, hogy megérintsék, amikor elhaladt mellettük. A Templom udvarán felfegyverzett testőreiktől körülvéve vártak ránk a papok. Több rokonomat is felismertem közöttük, úgyhogy közelebb húzódtam Jesuához. – Ne félts engem, Nathan – mosolygott. A papok elénk jöttek, és megkérdezték Jesuát. – Rabbi, mondd, micsoda hatalommal cselekedtél tegnap? Az arcukat figyeltem, és megpróbáltam kitalálni, mire gondolhatnak. Tudtam, nem lesz könnyű dolog. Az Evangéliumok gyilkos szörnyetegeknek állítják be őket, de nem voltak azok. Politikusok voltak. Egy szerencsétlen, megalázott nép vezetői. Az idősebbek látták, amint az ég elfeketedik a római keresztektől, amelyen Izrel fiai haldokoltak, a fiatalabbak meg azt, hogyan fojtotta vérbe Pilátus a templomi kincsek lefoglalása miatt kirobbant tiltakozást. És most szemben álltak egy prófétával, aki hitük szerint azért jött, hogy belekergesse a népet egy újabb felkelésbe, hogy a vér ismét patakokban folyjon Jeruzsálem utcáin. És újra megkérdezték: – Mondd, rabbi, micsoda hatalommal… Hirtelen megértettem, mit akarnak. Gyomromat összerántotta a félelem. Saját szavait akarták ellene fordítani. Azt, hogy az ő jelenlétükben, tanúk előtt mondja ki azt, ami alapján elítélhetik. Jesua már azzal is vetkezett, hogy nem utasította vissza, amikor Dávid fiának nevezték. Ez mesit, a legszörnyűbb bűnök egyike. A mesit magában foglalja, ha valaki magát tekinti Istennek, és megengedi, hogy ekként imádják. És hányszor hallottam, hogy Jesua atyámnak nevezte Istent? Méghozzá nem abban az elfogadható értelemben, hogy Isten minden ember közös atyja: hanem az övé, aki új lélekkel ajándékozta meg, amikor felbukkant a Jordán vizéből, miután János megkeresztelte. Most megfogták. Erre a kérdésre csak azt

válaszolhatja: Isten, az én mennyei Atyám hatalmánál fogva cselekedtem…és ezzel kimondta a saját halálos ítéletét. Visszafojtottam a lélegzetemet. De ő szelíden állta a tekintetüket. – Kössünk alkut: én megfelelek a ti kérdésetekre, ha ti válaszoltok nekem. Megmondom nektek, hogy miféle hatalomnál fogva cselekszem ezeket, ha ti feleltek erre a kérdésre: János keresztsége a mennyből való-é vagy az emberektől? Meghűlt bennem a vér. Micsoda farizeus tudott lenni, ha akart! Tegnap csaknem egyetértettem ish Kriottal, aki tudatlannak nevezte. És most könnyedén kibújt abból a csapdából, amelyet Izrael legcsavarosabb eszű törvénytudói állítottak neki, ráadásul olyan kérdést tett fel nekik, amelyre akárhogy felelnek, végük van. A tömeg közelebb nyomult. Az emberek tátott szájjal várták, mit válaszolnak a Templom papjai. Mert a nép csodálta Jánost. Sokan azt hitték, ő Illés próféta, aki visszatért a földre. Ha a papok azt felelik, hogy János Istentől nyerte a hatalmát, akkor Jézus azt kérdezi tőlük: „Akkor miért nem hisztek neki?”, és a tömeg máris mellette áll. Ha viszont azt mondják rá:” „Az embertől”, a nép elfordul tőlük. Zavartan suttogtak egymás között. Azután megadták az egyetlen lehetséges választ: – Nem tudjuk, Mester. Jesua elmosolyodott. – Akkor én sem mondom meg nektek, miféle hatalomnál fogva cselekszem ezeket. Körülöttünk felnevettek az emberek. Felsóhajtottam. Jesua nemcsak törvény tudóként állta meg a helyét, hanem politikusnak is kitűnő volt. De ezzel még korántsem ért véget a dolog. Amíg a papok maguk közt vitatkoztak, egy-két szadduceus írnok előretolakodott. Némelyüket magam is ismertem. Ezek most rajtam keresztül akarták leteríteni Jesuát. – Nathan – mondták –, megkérdeznéd a mesteredet a hét testvér feleségéről? Ez az egyik legrégibb vicc, amelyet a szadduceusok kitaláltak. A Törvény úgy rendeli, hogy ha valaki gyermektelenül hal meg, az öccse köteles elvenni bátyjának özvegyét, hogy fennmaradjon annak neve és családja. Így a szadduceusok, hogy megtréfálják a farizeusokat, kieszeltek egy történetet egy szerencsétlen asszonyról, aki ilyen módon túlél hét férjet, hogy ezután kenetteljesen megkérdezhessék: – És a holtak feltámadásakor az asszony vajon melyiküké lesz? Rájuk kacsintottam. – Nem szükséges őt megkérdeznetek. Magam is tudom a választ. – Mi az? – követelték tőlem. – Egyiküké sem. Csak nem képzelitek, hogy egy ilyen mérges körmű kurva, aki hét férjet is elölt maga mellől, a Paradicsomba juthat? Kirobbant belőlük a nevetés. Jesua meghallotta, és odajött hozzánk. – Mi az, Nathan? – Rabbi – feleltem komolyan –, ifjúkori barátaim egy kérdést szeretnének feltenni neked. Nyugodtan a szemükbe nézett. – Akkor mondjátok. Amikor befejezték, bólintott. És most is tökéletes választ adott. – Tévelyegtek. Nem ismeritek sem az írásokat, sem az Istennek hatalmát. Mert a feltámadáskor a lelkek sem nem házasodnak, sem férjhez nem mennek, hanem olyanok lesznek, mint Isten angyalai a mennyben. Majd folytatta a tanításukat, úgy magyarázva nekik, mintha gyermekek volnának, míg egy farizeus, aki a közelben állt, közbe nem kérdezett: – Mester, melyik az első és legnagyobb parancsolat a törvények közül? Jesua felemelte a fejét. Kiáltása megremegtette a Templom falait. – Smá Jiszroel! Adonaj Elohénu, Adonaj Ehod! Halld Izrael! Az Örökkévaló a mi Istenünk, az Örökkévaló egyetlen! – Aztán csendesebben: – És szeresd az Örökkévalót, a te

Istenedet egész szíveddel, egész lelkeddel és egész erőddel. Ez az első és legnagyobb parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Ε két parancsolattól függ az egész Törvény, és a próféták. A farizeus lehajtotta fejét. Ebben a pillanatban Jesua újból végbevitte a legigazabb csodát: a szeretet erejével megváltoztatta az emberek szívét. – Igazad van, Mester – mondta az írástudó. – Ezeknek a parancsoknak engedelmeskedni több, mint elegendő. Ez többet ér minden fogadalomnál és égő áldozatnál. Jézus pedig így válaszolt neki: – Te már nem vagy messze Isten országától. Kezdtem megnyugodni. Aztán az összegyűlt farizeusokra pillantottam, akik mind ez idáig távol tartották magukat ősi ellenségeiktől, a szadduceusoktól, és ezért nem is vettek részt a vitában. Ismét belém mart a félelem. Mert úgy égett a szemük, akár a farkasoké. Közelebb jöttek. És ez már valóságos veszélyt jelentett. A szadduceusok csupán kemények és kegyetlenek, de a farizeusok a legkifinomultabb vitázók a világon. Jesua több ízben is támadta őket, így érthető, ha most vissza akartak vágni neki. A szadduceusok taktikáját folytatták: saját szavait próbálták ellene fordítani. Azonnal megfogják, ez nyilvánvaló. Hiszen Jézus egyszer sem feddte meg az embereket, amikor azok Messiásnak hívták. Sőt tovább ment; azt mondta, ha a tanítványai elhallgatnak, a kövek szólalnak meg helyettük. A Hit sarokkövének nevezte magát, ő, a galileai ács fia! És ez elég volt ahhoz, hogy még a szenteket is kihozza a sodrukból. Ám farizeusok lévén, nem kérdezték meg egyenesen: – Te vagy a Messiás? Hanem ehelyett csendesen feltették a kérdést: – Mondd rabbi, a Messiás csak Dávid fia lehet? Ez mindkét oldalán megélezett kérdés volt. Bárhogyan válaszol rá, mindenképpen rossz lesz. Ha azt mondja: „Igen”, akkor így folytatják: „És te királyi vérből származol?” Ha viszont azt feleli: „Nem”, akkor azt követelik tőle: „Mutasd meg a Szentírásban azt a helyet, amely alátámasztja állításodat. Atyáink azt tanították, hogy Isten választottja Dávid gyermeke.” De alábecsülték. Nem esett abba a csapdába, hogy meg kelljen tagadnia küldetését, és abba a hazugságba sem, hogy Dávid leszármazottjának nevezze magát. Kedvesen rájuk nézett, és visszakérdezett: – Mi módon mondják, hogy a Messiás Dávidnak fia? Hiszen Dávid maga írja a zsoltárok könyvében: „Monda az Úr az én uramnak: ülj az én jobb kezem felől, míglen a te ellenségeidet a lábaid alá vetem zsámolyul.” Tehát maga Dávid nevezi őt urának, mi módon lehetne akkor hát fia neki? Láttam, ahogy maguk között bólogatnak. Farizeusok lévén nem tagadták meg tőle az elismerést. Az emberek ugyanígy bólogattak, mintha megértették volna Jézus szavait, és még jobban összetömörültek, hogy hallhassák. A farizeusok elgondolkozva fürkészték a tömeget. Talán attól féltek, hogy zelóták lehetnek a sokaság között, akik kihasználva a lehetőséget, újabb véres összeesküvést provokálhatnak. Azt hiszem, ez volt az, ami a farizeusoknak azt a páratlan ötletet sugallta, amivel végül elpusztították. így egy mestervágással végül Jesua torkára szorították a kést: – Mester – mondta a szószólójuk –, tudjuk, hogy igaz vagy, és Isten útját igazán tanítod. Mondd meg azért, mit gondolsz: szabad-e nekünk a Törvény szerint a császárnak adót fizetni vagy sem? Most menthetetlenül megfogták. Innen nincs menekvés. Mert ha azt feleli: „A Törvény szerint csak Istennek szabad adót fizetnünk”, mint ahogy az írva vagyon, akkor még hajnal előtt keresztre feszítik. És hogyha így válaszol: „Megengedett”, akkor a tömeg elfordul tőle.

Mert az írás tiltja, hogy Istenen kívül bárkinek adót fizessünk, és ezért semmi sem volt olyan gyűlöletes a nép szemében, mint a római császár adója. Jesua szeme elsötétült a haragtól. De csupán ennyit mondott nekik: – Mutassatok egy ezüstdénárt. A farizeusok abban a pillanatban előkaptak vagy két tucatot. Jesua elvette az egyiket, és felmutatta. Azután csöndesen azt kérdezte: – Kié ez a kép és a felirat? – A császáré – mondta a farizeus. – Akkor adjátok meg a császárnak, ami a császáré, az Istennek, ami az Istené. Csodálatosan ügyes válasz volt. Mert templomi adományt csak templomi sékelben lehetett fizetni amelyre nem metszettek ábrákat. Ezért kellettek a pénzváltók a Templom előtt, hogy templomi pénzre cseréljék a császár arcképével díszített dénárokat, hiszen olyan pénzt adományozni, amelyen a faragott képmás van, bálványimádás lett volna, ami ellenkezik a Parancsolatokkal. De bárhogyan forgatjuk, Jesua nem mondta törvénytelennek a császár által kivetett adót, és ezzel egy csapásra elveszítette az emberek szeretetét. A tömeg ellene fordult. Még a tanítványai is zavartan tekintgettek rá. – A Messiás? Ha! – morogta mellettem valaki. – A Messiás a rómaiak ellen vezetne minket, hogy a tengerbe szorítsuk őket. Ez a galileai csavargó meg. – Fizetne nekik! – suttogták többen is. – Nem ő a Messiás! – kiáltotta egy hang. – Hallottátok! Épp most vallotta be, hogy nem Dávid házából származik. Nézzetek rá! Fél. Adjátok meg a császárnak…még mit nem! Mi az, ami szerintük nem a császáré? A földed, a házad, a munkád, a lányod és a feleséged is! És ekkor Jesua újabb hibát követett el: elveszítette a fejét. Ostorozni kezdte a népet, a várost, a farizeusokat. De az emberek érezték, hogy ez csak egy legyőzött ember kétségbeesett haragja. A tömeg oszladozni kezdett. – Jeruzsálem! Jeruzsálem! – kiáltotta Jézus –, megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek! Hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miként a kotlós is egybegyűjti a csirkéit, és te nem akartad! íme, pusztán hagyatik nektek a házatok. Mert mondom nektek: mostantól fogva nem láttok engem, mindaddig, míg nem ezt mondjátok: Áldott, aki jő az Úr nevében! Mire befejezte, mind elmentek. Csak a farizeusok maradtak vele szemközt, és lenézéssel vegyes önelégültséggel hallgatták szavait. Megfogtam a karját. – Gyere, Jesua – suttogtam. A szeme sötét volt a kétségbeeséstől. Ezen a napon kimondták a halálos ítéletét. Ahogy kimentünk a kapun, Simon visszanézett a Templomra, és csodálkozva mormolta. – Milyen szép épület, milyen hatalmas kövek… Jézus szembefordult vele, és a Templomra mutatott: – Bizony mondom nektek – suttogta keserűen –, nem marad itt kő kövön, mely le nem romboltatik… Megragadtam a karját. Éreztem, hogy reszket. Szememet elfutotta a könny. – Gyere, Jesua – mondtam szelíden –, gyere, testvérem. Hagyd abba, kérlek, és felejtsd el Jeruzsálemet, nem érdemel meg téged. Vagy te őt. Mindegy… Gyere már… XXVI. fejezet A végzetes vitát követően a nép elpártol Jesuától. Csak a tanítványok kis csoportja tartott ki mellette. Ez pedig azt jelentette, hogy a szadduceusok hamarosan lecsapnak rá, hiszen már nem kellett attól félniük, hogy emiatt ellenük fordul a tömeg. Már második napja nem jött álom a szememre. Éjfél után vetődtem haza, de csak hajnalban tudtam végre elaludni. Arra ébredtem, hogy Hágár, anyám szolgálólánya behozza a

reggelimet. – Hagyd az asztalon, és menj ki – morogtam. – Anyádasszony azt üzeni – kezdte, de nem hagytam, hogy végigmondja. – A pokolba! – kiáltottam rá. – Hagyjatok békén öt percre! Te is meg az anyám! Szótlanul kihátrált az ajtón. Felültem az ágyon, és a kezembe temettem az arcomat. Ha nem tudom megmenteni Jesuát, hogyan fogok Johanna szemébe nézni? És mit mondok majd neki? Talán ezt: „Keresztre feszítették. Nem tartott sokáig. Bátran halt meg.” De így lesz-e? így lehet-e?. Nincs olyan ember, aki nemesen viselné a keresztre feszítés kínjait. El kell vinnem Jeruzsálemből! Most, azonnal. Még Pészach előtt. Mielőtt… A fejemben kétségbeesett ötletek kergették egymást. Leütöm! Megkötözöm, és elhurcolom innen… Majd hirtelen láttam lelki szemeimmel, ahogy ott függ a kereszten. A nyelve megdagadt. Testét ellepik a legyek… Erre a gondolatra keserű epe öntötte el a torkomat. Felkeltem és felöltöztem. A hajamat fésültem, amikor Hágár visszajött. Egy pillantást vetett az érintetlen reggelimre, de csak annyit mondott: – Fiatalúr, egy ember vár odakint, és azt mondja, hogy téged keres. – Miféle ember? – kérdeztem. – Alacsony, kicsit hajlott hátú férfi. Úgy beszél, akár egy rabbi… A leírásból rögtön ráismertem az esszénus Simonra. Bizonyára azért jött, hogy figyelmeztessen az ígéretemre. Ugyanis Pészach első estéjére nekik ígértem a házamat, hogy legyen hol megülniük az ünnepet. De nem értettem, miért most jött. Hiszen ma még csak hétfő van, és a Pészach pénteken este kezdődik… A Pészach az egyik legnagyobb ünnepünk. Ilyenkor arra emlékezünk, hogy az Úr kivezette népünket Egyiptomból, a szolgaság házából. Az ünnep első estéjén elfogyasztjuk az áldozati bárányt, közben keserű füveket eszünk az egyiptomi keserűségek emlékére, és négy serleg bort ürítünk. Az áldozati bárányt a templomban kell leöletni, az ünnep előestéjén. Simon valószínűleg azért jött, hogy erre figyelmeztessen. Csakhogy péntekig még van elég időnk. Hágárhoz fordultam. – Mondd meg neki, hogy rögtön lent leszek. Rendbe szedtem az öltözékemét, és Simon elé siettem. Üdvözöltem, és utána megkérdeztem tőle: – Minek köszönhetem a látogatásodat? Hiszen a Pészach csak pénteken kezdődik, és ugye azért jöttél, hogy erre figyelmeztessél… Mosolyogva válaszolt. – Nem jöttem korán, Nathan fiam. Hiszen holnap lesz az ünnep előestéje. Csodálkozva néztem rá. Átfutott az agyamon, hogy talán megőrülhetett. A Pészach a hét hatodik napjára esett, ezt csillagászaink már előre kiszámították. Arra gondoltam, az öreg Simon esetleg eltévesztett valamit, ezért óvatosan megkérdeztem. – De Simon – mondtam neki –, nem kevertél össze valamit egy kicsit? Az ünnep előestéje pénteken lesz… Félbeszakított. – Nem, Nathan. Ti, jeruzsálemiek vagytok összezavarodva, nem pedig mi. Mit gondolsz, miért szenved Izrael? Nemcsak azért, mert hamis papjaitok meggyalázzák a Templomot törvénytelen praktikáikkal; de hogyan is várhatnánk az Örökkévalótól, hogy megáldja azokat az ünnepeket, amelyeket a pogány görögök naptára szerint jelölnek ki. Mi vagyunk azok, akik megőriztük atyáink szokásait! A mi naptárunkat használta Ezékiel, Mózes, Ezsdrás és Nehemiás. Ha úgy számítjátok az időt, ahogy a pogányok, hogyan tisztelnétek igazán az Urat? Semmi kedvem sem volt vitatkozni vele. Ahogy én tapasztaltam, Isten semmivel sem mutatott több kegyelmet és gondoskodást azok iránt, akik lelkiismeretesen teljesítették a

parancsolatait. – Ezért – folytatta Simon szigorúan – a Pészachot a hét első napján kell megünnepelni… Ezt már nem hagytam annyiban. Nem tudtam megállni, hogy ne figyelmeztessem: most ellentmond önmagának, hiszen nemrég azt mondta, hogy a Pészach kedd este kezdődik. Már pedig, ha ez nem a hét közepe, akkor megeszem a fejemet. így visszakérdeztem. – De hát az a hét első napja – felelte komolyan. – Melyik napon teremtette az Ür az égitesteket, Nathan fiam? Kicsit gondolkoznom kellett. – A negyediken – válaszoltam. – Vagyis az emberek számára ez az első nap. Mert amíg nem volt nap és hold az égen, hogyan különböztették meg a nappalt és az éjszakát? Minek is akartam vitatkozni egy esszénussal? Aztán hirtelen rádöbbentem, hogy éppen ez a két naptár közötti időkülönbség mentheti meg Jesuát. Mert bármit tervezzenek is a papok ellene, biztos, hogy csak az ünnep után fognak cselekedni, amikor a zarándokok már hazaindultak. Csakhogy az esszénusok három nappal korábban ünnepük Pészachot, és ennyi idő alatt eltüntethetem a városból Jesuát, még mielőtt Kajafás lecsaphatna rá. Ezért bólintottam. – Mondd meg neki, hogy hallottam és engedelmeskedem. Holnap nézzen ki a Betfágéforráshoz, a negyedik és ötödik óra között… – Áldásom rád, Nathan fiam – felelte Simon, és elment. Másnap beszereztem a maceszt, a kovásztalan kenyeret, a keserű füveket és a bort az esti ünnepre. Ám a papok visszautasították, hogy idő előtt áldozzák fel a bárányt. Először vitatkozni kezdtem velük, de aztán még időben befogtam a számat. Meggyőzni úgysem tudom őket, és azt semmiképpen sem volt szabad elárulnom, hogy Jesua és követői három nappal előbb ülik meg az ünnepet. Csakhogy így is túl későn hallgattam el. Már felkeltettem a kíváncsiságukat, és tudtam, ha nem sikerül ügyesen megindokolnom, miért akarom három nappal Pészach előtt leöletni a bárányt, utánam küldenek valakit, hogy kiderítsék, ki akarja megsérteni az ünnepet. Márpedig ezt mindenképpen el kellett kerülnöm. – Felejtsétek el – legyintettem hanyagul –, tényleg nem fontos. Majd holnapután visszahozom az állatot. Csak azért kellett volna, mert van egy esszénus vendégem, és meg akartam lepni őt. De természetesen meghajlok a bölcsességetek előtt… A megjegyzésem óriási vitát eredményezett. Meglepetéssel tapasztaltam, hogy sok farizeus osztja az esszénusok véleményét, és ezek rögtön mellém álltak. Hatalmas szócsata kerekedett, a két párt a legkülönbözőbb idézeteket vagdosta egymás fejéhez, hogy bebizonyítsa a maguk igazát. Sarkon fordultam, és otthagytam őket. Már csaknem túljutottam a külső udvaron, amikor az egyik rabbi utánam szaladt. – Várj! – kiáltotta dühtől remegő hangon. – Én feláldozom a bárányodat. Fogd jó erősen! És megtette. Ugyan nem a Templom oltáránál, de hát az nem lényeges. Es ekkor, amikor már úgy nézett ki, minden jóra fordul, összetalálkoztam Jehuda ish Kriottal. Tántorogva közeledett felém. Először azt hittem, megint részeg. Ám ahogy közelebb jött, láttam, az arcát és a nyakát véresre karmolták. A ruhája rongyokban lógott. Azonnal tudtam, mi történt. Kezem a tőröm markolatára siklott. Odaléptem hozzá, és nekilöktem a falnak. – Aljas disznó! – kiáltottamrá. Rám villantotta üveges szemeit. – Ne aggódj, Nathan, nem bírtam vele. Tudod, milyen vad… Elengedtem a köpenyét. Ekkor hangtalanul sírni kezdett. A könnyei végigcsorogtak vörös szakáiián. – Nem tudom, mi történt velem – mondta akadozva –, talán megszállt az ördög…ez nem a testi vágy, Náthán… Egyetlen másik nő sincsen rám ilyen hatással… – Akkor mi? – kérdeztem.

Felnézett az égre. Szeme a távolba révedt, a Templom irányába. Csöndesen suttogta maga elé: – A kétségbeesés. – A-kétségbeesés? – visszhangoztam. – Igen. Mert minden gyönyör elmúlik egyszer. Minden más gyönyörről le lehet mondani… De Selom… – Tudom – mormoltam. – Talán csak az ő jobbján lehet jobb ülni, amikor bevezet a mennyek országába. – Hah! – kiáltott Jehuda, és az utcára köpött. – Nem hiszel benne? – Nem – felelte sötéten. – Miért? Üresen kongott a hangja. Üresen, mint a halál. Összeszorult a gyomrom. Ma már tudom, hogy akkor és ott kellett volna végeznem vele. – Annyira bíztam benne – mondta alig hallhatóan. – Először azt gondoltam, hogy csak egy tanító. Később már prófétának tartottam. És Caesarea Philippiben majdnem elhittem, hogy ő a Messiás… – Nekem akkor nem egészen úgy tűnt… – Tudom. Megpróbáltam józan maradni. Veled is ezért beszéltem. De hinni akartam! Az ember nem élhet remény nélkül, és engem mostanáig csupán ez éltetett. Miért ne lehetne Dávid házából való? Csak rá kell nézni, és… – Nem! – szakítottam félbe határozottan. – Akár tetszik, akár nem, ez az igazság. És ha nem Dávid leszármazottja, akkor talán a féltestvéred… – Nem az-feleltem fáradtan. – A pokolba! – üvöltötte Jehuda ish Kriot. – Akkor hogyan akarod megmagyarázni? – Honnan veszed, hogy magyarázni kéne? Nem ez az egyetlen megmagyarázhatatlan dolog a világon… – Jó – mondta Jehuda. – Nézz rám, Nathan! Teljes kudarc az életem. Nem vettem feleségül Marta bath Boazert. Nem lettem gazdag. Tolvaj vagyok. Teljesen lezüllöttem, és egy kurva szoknyája után nyüszítek. Te igazán nem feküdtél le soha Selommal? – Nem is fogok – feleltem. – Esküszöl? – Az Isten kimondhatatlan nevére. Lehajtotta fejét. – Szerencsés vagy – suttogta. – Szerencsés? – Igen. Igen! Akkor legalább nem haldokolsz percről percre, óráról órára. Mint ahogyan én. Nehogy azt hidd, hogy el tudod képzelni, milyen vele. Nem tudod! Halálom percéig kívánni fogom, még a pokol fenekén is az ő nevét kiáltom! És Jesua… – Jesua? – néztem csodálkozva. – Megtagadná tőlem. Lehetetlent követel a férfiaktól. Talán ő nem is az… – Lehet. És lehet, hogy több annál. – Igen. Emiatt még jobban gyűlölöm. Azt hittem, hogy az ő segítségével végre bosszút állhatok Antoniuson, aki elvette tőlem Selomot, és minden rómain. Mert erről álmodtunk valamennyien: én, a zelóta Simon, és a Boane Ragsa, a harag gyermekei: Jákob és János. Mind arra vártunk, hogy egy napon Jézus majd a rómaiak ellen vezet bennünket… De ő addig beszélt azon a lágy, kenetteljes hangján, amíg a többiek feladták ezt az álmot, és elfogadták, hogy a Messiás csupán bűnbak, és nem harcos király. Eszembe jutott valami. – A bűnbakot nem ölik megmondtam.

– Tudom – félelte Jehuda –, láttam az engesztelés napján… Feltámadt bennem a remény. Az engesztelés napján ugyanis kiválasztunk egy fekete bakot, és kinevezzük Azazelnek, a sivatag szellemének, majd a fejére olvassuk összes bűneinket, és kikergetjük a pusztába, hogy vigye magával. Ha Jesua Isten bűnbakja akar lenni, talán beéri azzal, hogy száműzi magát… Ish Kriot olvasott a gondolataimban, és gúnyosan elvigyorodott. – Nem az a bak – mondta. – Hanem a másik. Amelyik bűn. nélkül való, és feláldozzák JHVH oltárán. Mert milyen bűnt tudnál Jesua fejére olvasni? Ezt elfelejtettem. Két bak szerepel az engesztelés napi rítusokban. Az egyiket, a fehéret, a szeplőtlent feláldozzák a leghatalmasabb isten oltára előtt, míg a másikat a foltosat, a csúfat szabadon eresztik… – Hát mégis gyűlölöd – mondtam csendesen. – Igen – sziszegte –, mert fölkorbácsolta a reményeimet, és azután magamra hagyott. Én képtelen vagyok elfogadni a tanításait! Még mindig Antonius lebeg a szemem előtt! Azt hittem, hogy Jesua Jeruzsálemben végre maga mögé állítja a farizeusokat és a szadduceusokat, és azután a tengerbe söpörjük a rómaiakat. Arra kényszeríti a kétkedőket, hogy hajoljanak meg a hatalma előtt. Én a királyt akartam, Nathan, nem pedig az áldozati bárányt! Ehelyett… – Ehelyett? – suttogtam. – Mit látok? – mondta Jehuda fájdalomtól remegő hangon. – Semmi jel. Semmi csoda. Azt mondja, hogy hajtsuk meg a fejünket. Kinek? Talán Antoniusnak, Selom elrablójának? Az asszonyaink meggyalázóinak? Fizessük a császár adóját, és tartsuk oda az arcunkat még egy ütésnek? És mi az, amit tett? Elátkozta a farizeusokat, holott ők mindig mellette álltak. Megesküdött, hogy a Templom leromboltatik. Jeruzsálem bűneiről szónokol. Ez semmi, Nathan! Vagy ezzel váltja meg Izraelt? így szabadít meg lányaink meggyalázóitól? Az adófizetéstől? Hogy meghajolunk a járom alatt? És erről az emberről gondoltam… – Mit? – vágtam közbe keserűen. – Hogy ő a Messiás? Ez a csaló, ez a szemfényvesztő, aki nem azt hirdeti, hogy az a Törvény parancsa, hogy öljünk, irgalom, szánalom vagy megbocsátás nélkül? Mit tervezel, Jehuda? Őt is meg akarod köveztetni? Rám vetette gyűlölettől izzó tekintetét. – Nem. Erre még nem gondoltam. Csak a bűneit számolom , a büntetésén még nem töprengtem. – A saját bűneiddel törődj, Jehuda! – mondtam. – Ó, az én bűneim – nevetett. – Azok hétköznapi bűnök. Loptam, mert beleszerettem, egy mocskos, elhasznált , ócska kis… Megütöttem. Elterült a földön. Négykézlábra állt, feltápászkodott, és odanyújtotta a másik arcát is. – Mire vársz? – kérdezte jeges gúnnyal. – Üss meg! Látod, milyen kiváló tanítvány vagyok… De nem tettem meg. Elfordultam tőle, és otthagytam. Aznap este összegyűltünk a házamban, hogy megüljük az ünnepet. Jesua mind a tizenkét tanítványa ott volt. Simon bar Jóna, a szikla, és a testvére, Necer, akit Andrásnak is neveznek, Máté, az adószedő, aki feljegyezte Jesua szavait. Zebedeus fiai, Jákob és János, akiket Boane Ragshának, azaz a harag gyermekeinek hívtak. Nataniel bar Talmai, akinek bátyja előtt Tibériasban megnyertem a síkfutást. Fülöp és Tamás, akik félig görögök voltak, a zelóta Simon és Jehuda ben Jákob. Jákob ben Halfai, egy másik adószedő, akinek Lévi, a fivére, egy ideig szintén Jesua tanítványa volt, és testvérem a fájdalomban, Jehuda ish Kriot. Rajtuk kívül csak ketten ültünk velük, Simon, az esszénus, meg én. Jesua vizet hozatott, megmosta a kezét, és elmondta az áldást, amelyet ilyenkor kell, majd

az első imát, a Kid-dust, ami az ünnep kezdetét jelenti. Ezután kezébe vette a maceszt, a kovásztalan kenyeret. A hangja megtelt varázslattal. – Áldással Te, Örökkévaló Istenünk, aki megszentelt parancsaiddal elrendelted, hogy kovásztalan kenyeret együnk. Lehajtotta fejét, megtörte a kenyeret, és szétosztotta köztünk. A pészachi vacsora több egyszerű étkezésnél. Itt minden részletnek rituális jelentősége van. A báránynak, a kovásztalan kenyérnek, a keserű füveknek, a négy pohár bornak. Emlékszem, milyen szomorú volt Jesua hangja, amikor a negyedik pohár bort is kiürítette: – Mostantól fogva nem iszom bort addig, míg nem ihatok veletek új bort az Atyám országában… De ezen és a szokásos áldásokon kívül nem mondott semmit se kenyérről, se borról. Könnybe lábadt a szemem. Mint mindenkié, kivéve ish Kriotot. ő a vacsora végén súgott valamit Jesuának, azután felkelt az asztaltól, és elhagyta a szobát. Kicsit csodálkoztam, hogy nem jött vissza, ám nem törődtem vele. De Jesua nem jósolta meg elárultatását, és nem mutatta meg az árulóját egy darab kenyér által, vagy bármi más módon. Nem tudta, hogy Jehuda el fogja árulni őt. Egyikünk se tudta. Vagy tényleg azt hiszik, hogy Jákob és János, a Harag gyermekei, a Zélóta Simon vagy akár én, hagytuk volna kimenni a házból, ha sejtjük, mire készül? A széderest után hazamentem, és megpróbáltam aludni. Jesua és tanítványai is visszamentek a Kidron-völgyön át az Olajfák hegyére, ahol a szállásuk volt, noha ez ellenkezik a Törvénnyel, mert az úgy rendelkezik, hogy egyetlen ember sem hagyhatja el a Várost, amikor a Pészachot ünnepelte. Ahogyan Mózes V. könyve írja: „Azon a helyen süsd és edd is meg, amelyet az Úr, a te Istened kiválaszt: reggel pedig fordulj vissza·, és menj haza fa te hajlékodba…” Nem értettem, hogy Jesua miért döntött így, hiszen biztonságban volt. A szadduceusok biztosan nem mernek az ünnep vége előtt cselekedni, mert túlzottan félnek a néptől. Pedig nem kéne ettől tartaniuk. A templomi vita után egyetlen am ha arec sem akad, aki akár egy ujját is mozdítaná egy olyan emberért, aki azt tanítja, hogy fizessük a császár adóját… De vajon a zelóták várni fognak-e? Vajon vártak-e valaha? Ha kellett, még szombaton is gyilkoltak, hogy leszámoljanak a gyűlölt árulókkal. És Jesua árulónak számít a szemükben, hiszen azt prédikálta, vessük alá magunkat a rómaiak parancsainak. Bar Abbas sokkal kevesebbért is képes lenne elvágni a torkát. Igaz, Bar Abbas most börtönben van. Azt beszélik, hogy keresztre fogják feszíteni. Csak Pilátus kegyelme menthetné meg, Pilátusé, aki számtalanszor bizonyítékát adta, hogy még hírből sem ismeri ezt a szót. Ám Bar Abbason kívül még sok ezer zelóta akad. Imádkozni kezdtem. – Adonáj – suttogtam magam elé a sötétben –, mentsd meg őt. Nem vétett senkinek. És egész szívéből szeret téged… Mintha lépések zaját hallottam volna az utcáról. Ütemesen csapódó lépések zaját. Vezényszavakat. Kiugrottam az ágyamból, magamra kaptam a ruhámat, és kirohantam a házból. Az utca csöndes volt. Túlontúl csöndes. Kezdtem azt hinni, hogy csak álmodtam azokat a hangokat. De nem kockáztattam. Futni kezdtem a városkapu felé. Átvágtam a völgyön, és felkapaszkodtam az Olajfák hegyére. Aludtak, amikor rájuk találtam. Csak Simon és András tartott kardot magánál. A többiek fegyvertelenek voltak, még Jákob és János, a Boane Ragsha is. Jesua valószínűleg nem bízott abban, hogy képesek féken tartani indulataikat. Ám most nem ez jelentette az igazi veszélyt. Jesua nem volt velük, ő sem tudott aludni. Egy olajfa tövében térdelve imádkozott. Különös: mindent körülölelt a sötétség, alig lehetett kivenni a tárgyak körvonalát, őt mégis tisztán láttam. Egész testében remegett, és csörgött róla a veríték. Hatalmas csöppekben

ütközött ki a karján, a nyakán, a homlokán. Olyannak tűnt, mintha vérpatak lenne. Tompa hangjában mintha a halál lépései visszhangzottak volna. Előreborult a kavicsos földre. – Atyám – suttogta –, múljék el tőlem ez a keserű pohár… Elszorult a torkom. Arrébb mentem, és egy fának támaszkodtam. Ebben a pillanatban körülvettek minket a templomi őrség fegyveresei. Jehuda ish Kriot vezette őket. Megadta azt a papoknak, amire leginkább szükségük volt, hogy végezhessenek Jesuával: az időt. Időt, hogy letartóztathassák, elítéljék, és kivégezzék, mielőtt az ünnep megkezdődik. Mert az ünnep alatt mindezt nem tehették volna meg. Jehuda ish Kriot árulása éppen abból állt, hogy figyelmeztette a papokat: Jézus már megtartotta a Pészachot, és a következő napon bizonyára elhagyja Jeruzsálemet. Jesua felállt és végignézett a fegyvereseken. Amikor megszólalt, a hangján nem érződött semmi indulat: – Mindennap veletek voltam a Templomban, és ti nem tettétek rám a kezeteket. Most éjszaka jöttök rám, hogy elvigyetek, akár egy tolvajt: de ez a ti órátok, a sötétség hatalma. A szemem Jehuda ish Kriotot kereste. Nem találtam. Már eltűnt, elnyelte a sötétség. Megtette, amit meg kellett tennie. Semmi szükség sem volt arra, hogy megcsókolja mesterét. Hiszen azok a templomi őrök, akik csaknem egy hétig nap mint nap hallgatták Jesua prédikációit, és tehetetlenül tűrték, hogy szétzúzza a galambárusok ketreceit, és felborogassa a pénzváltók asztalait, hogyan is felejthették volna el az arcát? Addigra már egész Jeruzsálem ismerte őt… A fegyveresek szétszóródtak, hogy elfogják a többieket. Valaki, azt hiszem, Simon, kardot rántott, és levágta az egyik őr fülét. Aztán mindenki menekülni kezdett. Egy kéz megragadta a vállamat. Kiszabadítottam magam, és elrohantam. Már nem emlékszem, hogyan értem vissza a városba. Belopóztam apám házába, és rendbe hoztam a ruházatomat. Egy tőrt rejtettem a köpenyem alá. Ha kardot kötök az oldalamra, az őrök biztosan nem engednek be a tárgyalóterembe, de ha láthatóan fegyvertelen vagyok, talán nem motoznak meg. Az ajtónálló így sem akart beereszteni, de szerencsémre az egyik szolgálólány megismert, és odaszólt neki. – Engedd be, Jónás – mondta –, ez reb Jehuda ben Mattathiahfia… Az őr félreállt, és beléptem az udvarra, ahol a kihallgatásig fogva tartották Jesuát. Mivel a kis szanhedrin, amely a főbenjáró ügyekkel foglalkozott, a reggeli ima után délig ülésezett, a tárgyalás csak napkeltekor kezdődött. Csöndben várakoztam. Kis idő múlva megláttam Simon Kefát, aki a kapu előtt toporgott. Arcán szomorúság és szégyen tükröződött. Kimentem hozzá, és bevezettem a kapun. Az őr nem tett megjegyzést. Simon egész testében reszketett. Rettenetesen félt, de mégis visszajött. A tanítványok között csak benne volt elég bátorság és szeretet, hogy visszatérjen mesteréhez. A tűz mellé kuporodva vártuk, hogy meg virradj on. Tehetetlenül néztük, hogy az őrök hogyan csúfolódnak szegény Jesuával. Bekötötték a szemét, és ide-oda lökdösték az udvaron: – Nos, próféta, ki ütött meg? – röhögtek. – Mondd! És ki fog megütni legközelebb? Addig latolgattam a lehetőségeket, míg megfájdult a fejem. Ha megkövezésre ítélik, csak erőszakkal tudom megmenteni. Ha pedig átadják a rómaiaknak, ami a legvalószínűbbnek látszott nem marad más esélyünk, mint az az őrült terv, amelyet Arimátiai Józseffel eszeltünk ki. És ráadásul itt volt még Simon is, aki az életét kockáztatta, amikor idejött. Mert amikor az előbbi fürge kis szolgálólány meglátta őt, elkerekedtek a szemei: – Te is közülük való vagy. Te is ott voltál a galileai Jesuával. Láttalak! Simon arca szürkére változott. Megrázta a fejét. – Nem – morogta. – Nem ismerem ezt az embert. De a lány a többiekhez fordult, és

visítani kezdett: – Ez a fickó Jesua ha Nocrival volt! Simon még jobban elsápadt. – Az Örökkévalóra esküszöm, hogy nem ismerem -mondta kétségbeesetten. Az egyik férfi keményen ránézett: – Pedig hiába tagadod: elárul a vaskos galileai kiejtésed. – Igen, galileai vagyok – mondta Simon csaknem sírva –, de esküszöm, semmit sem tudok a… Aztán elhallgatott, és segélykérőén pillantott rám. – Nathan – suttogta –, hány óra van? – Kakasszó tájt – feleltem. De nem szólalt meg a kakas. A szent városban ugyanis egyetlen baromfi sem volt. Törvényeink világosan kimondják: „Nem nevelhetnek baromfit Jeruzsálemben, a szent dolgok miatt”, ugyanis a tyúkok és kakasok a földön kapirgálnak, és mindenféle holt dolgot hurcolnak a házba, és ezzel vallási szempontból tisztátalanná teszik. Az ősi kifejezés, kakasszó, a hajnal előtti órát jelentette. Simon lehajtotta fejét, és sírni kezdett. Valószínűleg a könnyei mentették meg az életét, mert a szolgálólány megsajnálta. – Ó, hagyjátok – mondta az őröknek –, azt hiszem, tévedtem… Amikor elterelődött rólunk a figyelem, Simon odafordult hozzám. – Miért, Nathan – nyögte –, miért nem vártak? Olyan biztos voltam benne… – Hogy biztonságban hazaér Názáretbe, mielőtt észbe kaptak volna? – mondtam. – Én is azt hittem, Simon. Csakhogy Jehuda… – Az a mocskos disznó! – suttogta Simon. – Ámen. Az a szegény, mocskos disznó. A testvérünk, Simon. Osztozik a gyávaságunkban, kétségeinkben, fájdalmunkban… – Jó – felelte dühösen. – Szóval ish Kriottól már tudták, hogy Jesua már megülte a Pészachot. De miért tartóztatták le ma éjjel? Úgy tűnik, lett volna elég idejük. – Nem – válaszoltam szomorúan. – Nem volt. Holnapután kezdődik a Pészach. A hivatalos ünnep, és nem az, amit az esszénusok tartanak. Csak ma reggel tudják kihallgatni. És ha bűnösnek találják, holnapig ki kell mondaniuk a halálos ítéletét is… Félbehagytam a mondatot. Elakadt a lélegzetem. Mert hirtelen megértettem, hogy mindenképpen át kell adniuk a rómaiaknak. Nem tehetnek mást. – Nem értem – mondta Simon. – Figyelj – kezdtem magyarázni –, holnap van a hivatalos ünnep előestéje. Azt ugye tudod, hogy a szanhedrin nem ülésezhet szombaton vagy a szombat előestéjén, igaz? Ha nem tudnak dönteni, akkor el kell halasztaniuk a tárgyalást a következő hétre, hiszen szombaton a Törvény szerint tilos bármilyen munkát végezni, vagyis a bírósági írnokok sem készíthetnek feljegyzéseket. Ugyanez vonatkozik az összes ünnepre. Vagyis ma fogják kihallgatni . De nem ez a legrosszabb… – Hanem mi? – kérdezte Simon. – Ma felmenthetik. Ám ha nem ez történik, akkor sem hozhatnak holnapnál korábban ítéletet. Mert írva vagyon: „Ha ártatlannak találják, azonnal felmenthetik, de ha nem, akkor az ítéletet a következő napon kell meghozni.” Időközben még egyszer átgondolhatják az ügyet, pihenhetnek, és másnap kora reggel közölhetik végső döntésüket. – És? – nézett rám Simon. – Ez azt jelenti, hogy át kell adniuk a rómaiaknak. Vagy hallottál róla, hogy bárkit is megköveztek volna az ünnep előestéjén? Lehetetlen volna. Az utcák üresek. Mindenki otthon készül az ünnepre. Honnan szednének össze annyi embert, hogy halálra tudják kövezni? És ha nem tudják kivégezni ezen a napon, akkor fogva kell tartaniuk, míg az ünnep véget nem ér. Ez nyolc nap, Simon. És ennyi idő bőven elég a galileaiaknak, hogy zavargásokat robbantsanak ki a városban, megrohamozzák a börtönt, és kiszabadítsák Jesuát. Több mint kétszáz ember

jött vele Jeruzsálembe. Azt hiszed, hogy Kajafás és a szadduceusok vállalják ezt a kockázatot? Simon megrázta busa fejét. – Igazad van. Kajafás nem fogja vállalni a veszélyt, így… – Átadja őt a rómaiaknak – fejeztem be a mondatot. – Hiszen ők pogányok, és semmit sem jelentenek nekik a mi ünnepeink. Ráadásul boldogok lesznek, ha megfeszíthetik… – A bar enos-t, az ember fiát. A Messiást – suttogta Simon. Ekkor lépteket hallottam. Felnéztem. A kis szanhedrin megérkezett. Élükön az elnök, József ben Kajafás, mögötte kissé lemaradva apám és a huszonhárom tagú bírói testület, amely élet és halál fölött ítélkezik. És csak egyetlen ember volt köztük, akire számíthattam: Arimá-tiai József. Lassan, méltóságteljesen közeledtek. Utánuk jöttek a szavazatszámláló írnokok, és a két hivatalszolga, aki az üzeneteket viszi a hóhérnak. Hajnalodon. A szent város tetői fölött diadalmasan ragyogva felbukkant a nap, elöntve az utcákat, akár a szent kürt, a sófár hangja. Vagy egy sikoltás.

VI. KÖNYV amelyben tanúja leszek két tárgyalásnak, és egy kivégzésnek, és egy feltámadásnak.

XXVII. fejezet A nézők számára fönntartott erkélyen ültem, és a bírákat figyeltem. Többségükben szadduceusok voltak. Nem vártam tőlük, hogy felmentsék Jesuát, csupán a kétség szikráját kerestem szemükben. Lévén mindannyian feddhetetlen és becsületes emberek, ennyi is elég lett volna, hogy Jesua megmeneküljön. De hiába. Még az apámra sem számíthattam. „Az ab bet din” – gondoltam. – „A bíróság alelnöke, és ezért csak annyit kellett tennie, hogy elvette anyámat. Ezé a szerencsétlen szanhedriné, amely nem egyéb, mint a rómaiak eszköze. Egy farizeus bíróság sohasem ítélné el Jesuát, legfeljebb őrültnek neveznék. De apám a szaddu-ceus bíróság feje, akik szájában a kegyelem puszta szó csupán. Vajon ä rang, a hírnév, a gazdagság ellensúlyozza-e, hogy a rómaiak bábjává kellett lennie? Megérezte, hogy figyelem. Felnézett, és összevonta a szemöldökét. Egy hosszú pillanatig egymásba kapcsolódott a tekintetünk. Aztán elfordította rólam a tekintetét. Éreztem, hogy Simon Kefa még mindig reménykedik. Ő nem ismerte a törvényt, de én igen, és tudtam, hogy Jesuát akár hússzor is elítélhetnék csupán azért, amit énelőttem mondott vagy cselekedett, ha szigorúan veszik Mózes parancsolatait. A bíróság elnöke, József ben Kajafás felemelkedett a székéből. – Hozzák be a tanúkat!-mondta. Az őrök kinyitották az ajtót. Legalább húszan csődültek be, hogy Jesua ellen tanúskodjanak. Felismertem közöttük néhány galileai farizeust, akik azért jöttek Jeruzsálembe, hogy a szent városban ünnepeljék a Pészachot. Most már minden reményem elveszett. Mert igaz, hogy Jesua itt, Jeruzsálemben semmi olyat nem mondott vagy tett, amiért halálra ítélhették volna. Beleértve azt is, hogy kiűzte a pénzváltókat a Templom udvaráról. Ez legfeljebb egyszerű vétségnek bizonyult, ami legrosszabb esetben is csak korbácsolással, vagy néhány nap börtönnel büntethető. De az, hogy olyan tanúkat szereztek, akik hallották Galileában tanítani, Jesüa halálát jelentette. Apám szertartásosan felállt. Mint ab bet din-nek, a „bíróság atyjának”, az ő kötelessége volt, hogy tájékoztassa a tanúkat. – Talán – kezdte apám csendesen –, a tanúvallomásotok csupán feltevéseken alapul,

mendemondákon, vagy olyan állításokon, amelyeket mástól hallottatok, és azt mondtatok magatokban: „olyan embertől hallottam, aki szavahihető”. Nos, tudnotok kell, ezek közül egyik sem vehető figyelembe, csak az, amit ti magatok láttatok vagy hallottatok. – Talán – folytatta –, annak sem vagytok tudatában, hogy mielőtt ez a tárgyalás véget ér, alaposan megvizsgáljuk a vallomásaitokat. Kérdéseket és keresztkérdéseket teszünk fel. Ezért azt ajánlom, legyetek nagyon óvatosak. És végül azt tanácsolom, ne feledjétek, hogy különbség van közönséges és főbenjáró ügy között: mert a közönséges ügyekben csupán pénzbírságot kell fizetni, és ezzel az elítélt feloldoztatik. De a főbenjáró ügyekben ártatlanul elítéltek vére a tanúk fejére száll. Aztán kihúzta magát, és egyenesen rájuk nézett: – Teljesen, minden részletében megértettétek, amit mondtam? – mennydörögte. A tanúk némán bólintottak. Látszott, hogy legtöbbjüket sikerült megfélemlítenie. Majd az őrökhöz fordult: – Vezessétek ki őket! Miután a tanúk elhagyták a termet, újból József ben Kajafás emelkedett szólásra. – Hozzátok elém az első két tanút! – parancsolta. Ezek a legalacsonyabb rendű utcai koldusok voltak, akik egyik nap vaknak, másik nap bénának álcázva kuporognak a Templom lépcsője körül. Kajafás feléjük fordult: – Mivel vádoljátok a foglyot? Arrafelé pillantottak, ahol Jesua állt a két őr között, akik vigyáztak rá. Még a kezeit sem kötötték össze. – Istenkáromlás – mondták. Ebben a pillanatban apám felállt, és meghajolt Kajafás felé. – Uram – mondta jelentőségteljesen –, úgy hiszem, fel kell világosítani őket, hogyan tanúskodjanak ebben a különleges esetben, mielőtt folytatnák vallomásukat. Különben félő, hogy ők maguk is ugyanabba a bűnbe esnek, amivel a foglyot vádolják. Kajafás bólintott. – Igen – felelte. – Kérlek, világosítsd fel őket! Apám a két tanúra ránézett. – Mikor istenkáromlással vádolunk egy embert – kezdte –, sosem szabad pontosan elismételni a szavait, mert ezzel ti magatok is megismételnétek a bűnt. Ezért minden esetben, ahol kiejtette az Örökkévaló nevét, egy közönséges névvel kell behelyettesíteni azt. Világos? A két koldus egymásra tekintett. – De ő nem ejtette ki Isten nevét – morogta az egyik. – Azt mondta… József ben Kajafás megint felállt, és odaintette magához apámat. – Pontosan milyen természetű istenkáromlással vádoljátok a foglyot, Jesua ben Józsefet, akit ha Nocrinak neveznek? – kérdezte a tanúkat. – Azt mondta – válaszolta az egyik koldus –, leronthatom Isten Templomát, és három nap alatt felépíthetem azt. Erre Arimátiai József felpattant helyéről, meghajolt a bíróság elnöke felé, azután pedig apámhoz fordult: – Uraim – mondta felindultan – ez itt bíróság, avagy holdkórosok gyülekezete? Bár az alkalom komoly volt, a bírák többsége nevetésben tört ki szavai hallatán. Kajafás felemelte kezét. – Sok igazság van társunk, Arimátiai József kérdésében – felelte nyugodtan. Majd apámra nézett: – Elmondanád a tanúknak, hogy a Törvény értelmében mi minősül istenkáromlásnak? Apám felállt. – Tudjátok egyáltalán – kérdezte szigorúan –, hogy mit neveznek istenkáromlásnak? Egy pillanatig várt, és utána megadta a választ. – Ez a bűn csak akkor áll fenn, ha az Örökkévaló egyik nevét a másikkal átkozzák…

Ezután hosszas magyarázásba kezdett. A lényege, hogy az istenkáromlónak az egyik isteni jelzővel, például Örökkévaló vagy Mindenható, kell átkozni egy másikat, mondjuk a Seregek Urát. Azaz ez így nézne ki: A Mindenható verje meg a …, de nem akarok az istenkáromlás bűnébe esni. Ráadásul egyes vélemények szerint az istenkáromlónak ki kell ejteni a Sem ha Mejudah-ot, isten igazi nevét, a JHVH-t. Így nem csoda, hogy apám így összegezte beszédét. – Ezért, amivel ti vádoljátok őt, ostobaság. A szanhedrin nem törődik egy bolond dicsekvéseivel. Majd azon a napon gyertek vissza, amikor látjátok, hogy ő, vagy a hozzá hasonlók, csákánnyal, vasrudakkal, faltörő kossal munkálkodnak a Templom lebontásán. Vagy azt akarjátok tanúsítani, hogy őrült? Ha igen, a bíróság boldogan hisz nektek. De tudjátok, hogy azt, aki őrült nem lehet felelősségre vonni, és szabadon kell ereszteni… – Nem – mormolták –, nem őrült. Istenkáromlásnak tűnt, ahogy a Templomról beszélt, de… Apám a főpaphoz fordult. – Uram, ezek a tanúk semmi törvénybe ütközőt sem bizonyítottak a fogoly ellen. – Küldjétek el őket! – parancsolta Kajafás. Simon Kefa szélesen vigyorgott. Biztos volt benne, hogy Jesuát szabadon engedik. Még én is reménykedni kezdtem. De ez nem tartott sokáig. Az alant ülő bírák egyike élőrehajolt, és súgott valamit a szomszédjának. Túl messze voltak ahhoz, hogy pontosan halljam, mit mondott, de egy szót így is tisztán értettem. Ezt a szót mindig a borzalom, a döbbenet és a harag hangján ejtik ki, mert ez a mesit. A mesit az, ha valaki magát istennek képzeli, és megengedi, hogy imádják őt. Jesua azzal, hogy magát Isten fiának nevezte, elkövette ezt a bűnt. Az evangéliumok is számtalan helyen említik, hogy Jesua megengedte az embereknek, hogy letérdeljenek előtte, és így köszöntsék: Isten fia. A suttogó bírák egyike felállt a helyéről, és odament apám emelvényéhez. És ahelyett, hogy hangosan kimondta volna, amit gondolt, megint suttogni kezdett. Apám megvetésének jeléül felhúzta szemöldökét, azután a főpaphoz fordult, és halkan mondott neki valamit. Azonban Kajafás annyira biztos volt a vádban, hogy hangosan válaszolt apámnak. – És be lehet bizonyítani a mesito-t – Igen, uram – mondta apám habozva–, de… – De micsoda? – horkant fel Kajafás. – Túl hosszú ideig tartana. És holnap már Pészach előestéje… Nem kellett befejeznie a gondolatát. Az ünnepeken, és azok előestéjén a Törvény tiltotta, hogy összeüljön a szanhedrin. Így apám, aki akár, minden áttért szadduceus, szadduceusabb volt a született szadduceusoknál, emlékeztette a kis szanhedrin elnökét; ha a mesit lesz a vád Jesua ellen, azzal kockáztatják, hogy esetleg annyira elhúzódik a tárgyalás, hogy nem tudják aznap befejezni, és ebben az esetben a vádlottat a Pészach miatt nyolc napon át fogva kell tartani, mielőtt ítéletet hozhatnának. Ezt pedig mindenképpen el akarták kerülni. Ezért valami egyszerűbb vádat kellett keresniük. És könnyen találtak ilyet. A következő két tanú galileai volt, farizeus írnokok, akik kitűnően ismerték a Törvényt. – Azzal vádoljuk a foglyot, a názáreti Jesua ben Józsefet, akit ha Nocrinak is hívnak, hogy hamisan prófétáit, és nyilvánosan megszegte Mózes törvényeit. A tárgyalás ebben a pillanatban eldőlt. A többi merő rutin volt csupán. Tanú tanú után vallotta: – Láttuk, hogy tanítványaival kalászt, gyűjtött szombatnapon, a nyugalom napján. Amikor a rabbi megfeddte ezért, ő magát bar enos-nak, az Ember fiának nevezte, aki uralkodik a

szombaton. Más tanúk kijelentették. – Láttuk, amint szombatnapon egy száradt kezű embert meggyógyított. Mikor megrótták ezért, gúnyból vagy tudatlanságból ezt kérdezte: „Szabad-e szombaton jót vagy rosszat tenni? Életet elvenni avagy megtartani?” Megint Arimátiai József állt föl, és kelt Jesua védelmére. – De tiszteletre méltó bírótársaim – kezdte –, a bölcsek egyetértenek abban, hogy a szombatot nemcsak, hogy meg lehet, de meg is kell törni abban az esetben, ha valakit halálos veszedelemtől kell megmentenünk. Ekkor rabbi Gamaliel, a bíróság legtiszteletreméltóbb tagja emelkedett szólásra. – Az igaz, tisztelt bírótársaim, hogy a bölcsek azt parancsolják, törjük meg a szombatot, hogyha ezzel megmenthetünk valakit a haláltól, még ha ez a veszély távolinak tűnik is. De ez a nyomorék addig a napig már sok évét leélt elszáradt kézzel, így a gyógyítás könnyen várhatott volna még egy napot. Úgy tűnik, á következő vád bizonyult igaznak: Jesua ben József megtörte a szombatot, és megszegte a Törvényt. És ezek büntetése – halál. Jesuára pillantottam. Azt hiszem, egyetlen szót se hallott a tárgyalásból. Az ajkai mozogtak. Magába merülve imádkozott. Más tanúk azt bizonyították, hogy hatályon kívül helyezte Mózes rituális étkezési parancsolatait, amikor azt mondta: „Nem az hagy foltot az emberen, ami bemegy a száján, hanem ami kijön azon.” Végül a két utolsó tanú figyelmeztette a bíróságot, hogy Jesua semmisnek mondta Mózes válási törvényét. És ha mindez nem lett volna elég, a galileai írnok komoran hozzáfűzte: – De leginkább az lep meg, hogy egyetlen júdeai tanú se jött el, hogy vádolja, hiszen itt, a Szent Városban is érvénytelennek mondta a mózesi törvényeket… Elakadt a lélegzetem. Mindeddig csendben reméltem, hogy senkinek sem jut majd eszébe felhánytorgatni azt a napot, amikor Jesua „megtisztította a Templomot”, mert ez bizonyára nem használ az ügyének. De mikor a tanú újra megszólalt, azt kívántam, hogy bárcsak erről beszélne. – Oda vittek elé egy házasságtörő nőt. Ezt az asszonyt, nemes bíróság, meztelenül találták az ágyban egy göröggel, ő maga is beismerte, hogy bűnös, mert elmondta, hogy azért hagyta el a férje házát, aki köztiszteletben álló polgár Betániában, hogy kedvére paráználkodhasson. Már csaknem megköveztük, mikor a vádlott közbeavatkozott. Hogy hogyan csinálta, nem tudom, talán varázslat révén, hiszen az anyja is, egy Mária nevű asszony már bizonyos hírnévre tett szert Galileában… Apám talpra ugrott. Hangja remegett a felháborodástól… – Írnokok – mennydörögte. – Húzzátok ki az utolsó részt! A vádlott anyjának dolgai nem tartoznak a bíróság elé, csak maga a vádlott, Jesua ha Nocri. És figyelmeztetem a tanút, hogy amennyiben nem szorítkozik a jelen ügyre, kihallgatását befejezettnek tekintjük, és vallomását nem fogadjuk el. A galileai meghunyászkodva lehajtotta fejét. – A bíróság elnézését kérem – mondta. – Túl messzire mentem. Ab bet din uram megjegyzése helyénvaló volt… – Folytasd! – szakította félbe apám nyersen a szabadkozását. – Amikor meg akartuk kövezni a házasságtörőt, Jesua ben József közbeavatkozott. Nem tudom hogyan, talán mágia révén, de arra kényszerítette az embereket, hogy engedjék szabadon az asszonyt. Aztán egy csinos fiatalember… Felvetette szemét, és önelégült pillantást vetett az arcomra. – … egy csinos fiatalember elvitte egy nemes vérű fehér kancán… Apám szeme tűzben égett. Ez a vágás elevenébe talált. A galileai disznó felismert, ám sokkal alattomosabb volt annál, hogy nyíltan vádoljon. Helyette ezt a részletet hangsúlyozta:

„nemes vérű fehér kancán”, amikor az, hogy „a lován”, bőségesen elég lett volna. Igazi farizeus módon állt bosszút apámon, amiért nyilvánosan megszégyenítette, mert így a tudtára adta, hogy a fia házasságtörő. A bíróságon talán ha három ember ismerte a lovamat, de abban biztos lehetett, hogy az apám közöttük van. És amikor már minden reménységem szertefoszlott, a bíróság elnöke, József ben Kajafás felállt, és megkérdezte: – A fogoly vagy a fogoly barátai nem állítottak elő tanúkat, akik ellene mondanak ezeknek a vádaknak? Úgy látszik, az evangéliumok írói ezen a ponton teljesen félreértették a zsidó joggyakorlatot. Ellentétben más népekkel, nálunk sosem kérdezik a vádlottat, sem azért, hogy védje, sem azért, hogy elítélje magát. Ha egy tanú azzal vádol valakit, hogy szombaton gyilkosságot követett el Jeruzsálemben, akkor a vádlottnak egy másik tanút kell állítania, aki azt bizonyítja, hogy ugyanaznap látta őt, mondjuk Jaffában, imádkozni á zsinagógában. Ilyenkor úgy tartották, hogy a két állítás érvényteleníti egymást, és bizonyíték hiányában elejtették á vádat. Apám kissé szomorúan válaszolt Kajafásnak. – Nem, uram, senki sem jelentkezett a védelmére. – Akkor kérlek, tiszteletre méltó ab bet din – emelte fel hangját a főpap, hogy mindenki hallhassa –, mondd el a vádiratodat. Apám kiegyenesedett. Tudtam, vonakodva teszi, amit tesz, mert szerette Jesuát, aki ráadásul a feleségem fivére is volt, ami még megindítóbbá tette az egészet. Mellettem Simon Kefa megköszörülte a torkát a meghatottságtól. – Uraim! – kezdte apám. – Meg vagyon írva Mózes könyvében: „az a próféta, aki olyat mer szólani az én nevemben, amit én nem parancsoltam neki szólani: haljon meg. Ha a próféta az Úr nevében szól, és nem teljesedik be a dolog: ez az a szó, amely nem az Úrtól való.” Apám szünetet tartott, felemelte a fejét, és a szemembe nézett. Úgy éreztem, hogy kérő hangsúly keveredik a hangjába. Nagyon szeretett engem, és most attól félt, hogy meg fogom gyűlölni. – Ez a bíróság – mondta csendesen – megállapította, hogy Jesua ben József, akit ha Nocrinak is neveznek, megengedte más embereknek, hogy így szólítsák: Istennek fia. Ez magában foglalja a mesit bűnét, de a bíróság nem vádolja ezzel, mert mint mindig, most is túl nehéz lenne ezt bizonyítani… Apám megállt, végigtekintett a bírákon, és újra kezdte. – Teljesen világos, hogy a vádlott sokszor beszélt Isten nevében, amely próféciái közül nem mindegyik teljesedett be idáig. Ám lehet, hogy ük-ük-ükunokáink még megérhetik ezek beteljesülését… A bírák helyeslő morgással feleltek erre az ironikus megjegyzésre. Apám szigorúan felemelte kezét. – De az igazság érdekében a bíróság ezzel a váddal sem foglalkozik, mert lehet, hogy az idők végezetéig beteljesednek az ő jövendölései… Újabb szünetet tartott, és felnézett rám. – Az a vád – folytatta –, amelyet mi a vádlottal szemben képviselünk, a következő: ő, Jesua ben József nyilvánosan hirdette egyes parancsolatok semmisségét, továbbá megszegett bizonyos törvényeket amelyek pedig még Mózessel jöttek le a Sínai-hegyről. Legnagyobb bölcseink kijelentették, hogy a Szent Törvény ledöntésének kísérlete is. kimeríti a hamis prófétaság fogalmát. Mert meg vagyon írva Mózes V. könyvében: „Meg kell tartanod mindent, amit én parancsolok, semmit sem adva hozzá, és semmit se véve el belőle.” Apám megállt, és tekintetét a szemembe mélyesztette. – Hallottátok a józan és igazmondó tanúk bizonyságait: a vádlott ismételten felszólított a

szombat megszegésére, és kétségbe vonta bizonyos törvények hitelét…' Azzal újra a bíróság felé fordult, és zengő hangon folytatta: – Vádolom Jesua ben Józsefet azzal, hogy kétségbe vonta Mózes törvényét, amelyeket a tiszta és tisztátalan étkek közti különbségről mondott. – Vádolom – folytatta –, hogy kétségbe vonta Mózes törvényét, amelyet a házassági elválásról mondott… – Továbbmenve vádolom őt azzal, hogy megszegte a szombatot, azaz megszegte a Tíz Parancsolatból a negyediket, mert tanúk bizonyítják, hogy látták, amint kalászt tépett szombatnapon, és olyan embereket gyógyított, akik nem voltak halálos veszélyben. Holott írva vagyon: „Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat: de a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja: semmi dolgot ne tégy azon se magad, se fiad, se lányod, se szolgád, se szolgálólányod, se barmod, se jövevényed, aki a te kapudon belől van.” Apám megállt, és hosszan körüljáratta a szemét a bíróságon. Aztán lehalkította hangját: – Vajon állíthatjuk-e, hogy Jesua ha Nocri csupán egy ártalmatlan holdkóros, aki nem is vonható felelősségre ezekért a bűnökért? Nagyon fáj, de ezzel vitába kell szállnom. Mert úgy látom, hogy Jesua ha Nocri veszélyt jelent Izraelre. Még ha ártatlan lenne, akkor is száműznünk kellene őt. De ő nem ártatlan. És mióta megérkezett Jeruzsálembe, egyfolytában fennáll a veszély, hogy ismét kitörhetnek a zavargások. Ha továbbra is hagyjuk, hogy ez az ember szabadon kövesse saját rögeszméit, ami magában foglalja azt az elképzelést, hogy ő a Messiás, újabb felkelésbe sodorhatja a népet, és egy ilyen felkelés, mint ezt közelmúlt történelmünk bizonyítja, nem győzhet… Egy pillanatra elhallgatott, mintha mérlegelni akarná szavai hatását. – Ezért úgy érzem, jobb, ha egy ember hal meg, mintha egy egész nép szenved. Uraim, tiszteletre méltó bíróság, énszólottam. . Apám leült, de arcán nem tükröződött győzelem. Megtette, amit meg kellett tennie, ám nem érzett diadalt. Nem tudtam elítélni. Én Jesuát próbáltam megmenteni, ő pedig Izraelt. A bíróság elnöke, József ben Kajafás szólásra emelkedett. – Tiszteletre méltó bírák – mondta –, hallottátok az ab bel din vádiratát. Mi az ítélet? Egyenként álltak föl, és szavaztak: – Bűnös! Senki se szavazott ellene. Még Arimátiai József sem. Nem akartam hinni a szememnek. Megérezte, ahogy figyelem, és egy gyors mozdulatot tett bal kezével. Nem értettem a dolgot. De a következő pillanatban bizonyítékát adta ragyogó eszének, és annak, hogy milyen kitűnően ismeri a Törvényt. Felállt, meghajolt Kajafás, az apám és a többi bíró felé. – Tiszteletre méltó társaim – kezdte –, a foglyot bűnösnek találtuk, és az én szavazatom is az volt, ami a tiétek. De mint tudjátok, a Törvény értelmében csak holnap kerülhet sor a kivégzésre, és az a nap már a Pészach előestéje. Ezért kérlek benneteket, gondoljátok végig józanul: a vádlottat, Jesua ha Nocrit két különböző bűn miatt ítéltük halálra. Egyszer azért, mert hamis prófétának bizonyult, amiért fel kell akasztani, és azért, mert megszegte a szombatot, ami miatt halálra kéne köveznünk őt. Ez a két különböző halálnem kizárja egymást, ezért kérlek benneteket, hogy semmiképpen se vétsünk a Törvény betűje ellen, inkább engedjük szabadon a vádlottat. Aztán, hogy így szép csendesen a bíróságra taszította a Törvény szikláját, Arimátiai József ismét leült. Simon Kefa átölelt örömében, és alaposan megszorongatott. – Ez egy Dániel! – suttogta lelkesen. – Igazi Dániel! De alig foglalta el helyét Arimátiai József, a bíróság talán legtekintélyesebb tagja, reb Gamaliel azonnal felpattant. Reb Gamaliel felettébb jámbor és emberséges volt, de azt hiszem nem szerette igazán Arimátiai Józsefet,

mert bántotta, hogy öreg barátom esze és tudása az övével vetekszik. Ezen túl, mint minden farizeus, ő sem bocsátotta meg Jesuának a pártját ért támadásokat. A harag és a hiúság elfeledtette vele, hogy ebben a vitában egy ember élete a tét, és nem tudta megállni, hogy egy ügyes fordulattal ne kerekedjen Arimátiai József fölé. – Uraim – mondta csendesen –, tisztelt bírótársaim, és különösen igen kiváló, tanult barátom Arimátiából, engedjétek meg, hogy rámutassak, hogy ez a konfliktus sokkal inkább látszólagos, mint sem valóságos. Hiszen Mózes V. könyve sehol sem intézkedik arról, hogyan történjék a kivégzés, ha valakit hamis prófétasággal vádolnak. Az egyik esetben csupán azt mondja: „halálra kell ítélni”, a másik helyen meg ezt: „annak a prófétának meg kell halnia”. Igaz, hogy bölcseink úgy rendelkeztek, hogy ha a kivégzés módja nincs benne a Törvényekben, a vádlott akasztassák fel, ám épp ezért nincs itt semmiféle ellentmondás, csupán egy meghatározott halálnem, és egy meghatározatlan. De úgy hiszem, bármelyiket választjuk, igazságosan döntünk… Apám fígyelmeztetőleg felemelte a kezét. – Nem – mondta –, ez a kérdés nem ilyen egyszerű. Mert ha titokban végezzük ki a vádlottat, akkor ez a hír zavargásokat robbanthat ki. Másrészt viszont nem rendelhetünk” el egy nyilvános kivégzést a Pészach előestéjén. Megvallom, nem látok kiutat ebből a helyzetből. Zavart szavait hallva, a bíróság elnöke, József ben Kajafás szólásra emelkedett. – Tiszteletre méltó bírák – mondta –, nyugodjatok meg! És mivel valamennyien egyetértünk abban, hogy a fogoly valóban bűnös, ezért engedjétek meg, hogy én kezeljem az ügyét. Apám és reb Gamaliel megkönnyebbülten foglaltak helyet. És ekkor, de csakis ekkor, a főpap, a bíróság elnöke, valóban azt tette, amit az evangéliumok mondanak róla. Egyenesen Jesuához fordult. – Mondd meg – kérdezte nyugodt hangon –, reb Jesua ben József, valóban te vagy Dávid fia, a Messiás? Az egész bíróság szájtátva meredt rá. Mert Kajafás ezzel a kérdéssel megsértette a zsidó igazságszolgáltatás legelső törvényét: ain adam mesim acmo rasha, azaz senki sem vádolhatja önmagát. Ezt a törvényt olyan szigorúan vesszük, hogy nincs az a bűn, amiért bárkit elítélnének, ha nincs tanú, aki látta tettét, hiába tesz beismerő vallomást. Előrehajoltam. – Káromkodj! – könyörögtem csöndesen. – Jesua, kérlek, káromold az Isten valamennyi nevét… Simon olyan kétségbeesetten nézett rám, hogy megértettem, végső elkeseredésemben hangosan suttogtam ezeket a szavakat. – Miért, Nathan? – nyögte. – Miért kell. – Mert ez súlyosabb, mint mindazok a bűnök, amivel vádolják – feleltem. – És akkor az egész ügyet újra kell tárgyalniuk. Ráadásul ők mint tanúk nem ítélkezhetnének fölötte, és új bíróságot kellene összehívni. De mivel holnap van Pészach előestéje, csak nyolc nap múlva kezdhetnék meg a tárgyalást. így pedig elég időm lenne, hogy kiszabadítsam… De Jesua csak ennyit mondott. – Én vagyok. – Azután a bírákhoz fordult. – Hamarosan meglátjátok az Embernek fiát a hatalom jobbján ülni, ahogy eljön közétek az égnek felhőiben. Ezzel elvesztettem minden reményemet. Mert hogyha kiejti Isten nevét, az Elohim vagy az Adonáj szavakat, akkor új tárgyalást kellett volna kezdeni. Ám ő azt mondta Geburah, hatalom, ami egyszerű megfelelője az Örökkévalónak. Kajafás elmosolyodott. – Tisztelt bíróság – mondta nyájasan –, kíváncsi vagyok, vajon római barátaink mit szólnak egy olyan emberhez, aki a zsidók királyának nevezi magát. Vége! Lehunytam a szemem, és láttam, ahogy egy fekete kereszt magasodik a vérvörös ég

előtt. Megragadtam Simon karját. – Gyere, Kefa! – mondtam. – Ne ülj ott, van dolgunk elég! Töröld le a könnyeidet, és gyere!

XXVIII. fejezet Már estére járt, a családfők imára készülődtek, a papok a Templomban megkezdték a korbán-t, az esti áldozatot, a szokásos és illő komolysággal zárva a napot, és én még mindig Jeruzsálem utcáit róttam, noha alig álltam a lábamon. Először Simon bar Jonahnak üzentem, hogy figyelmeztesse a tizenketteket, rejtőzzenek el a házamban, ahol az utolsó vacsorát elfogyasztottuk, és mondja meg nekik, maradjanak ott, amíg nem üzenek értük, nehogy egy általános mészárlás áldozatai legyenek. Ezután elmentem a vén Sára házába, és Selomot kerestem. Selomit elsápadt, ahogy beléptem. – Ó, Nathan – rebegte. – Te… te… beteg vagy! Nagyon beteg! Gyere, feküdj le, csinálok egy kis… Legyintettem. – Erre most nincs időnk. Figyelj rám… – De Nathan, édesem, úgy nézel ki, akár egy hulla! Az arcod… – Hallgass! – mordultam rá. – így van, hulla vagyok. Csak még arra sincs időm, hogy végre kinyújtózzak, és megmerevedjek. Letartóztatták Jesuát. Elítélték, és holnap elviszik Pilátus elé… Selom megtántorodott. Arca hamuszürkére változott. Mindenképpen el akartam kerülni, hogy sírjon, ezért gyorsan beszélni kezdtem. Arra már nem lett volna erőm, hogy még őt is vigasztaljam. – Elmegyek Pilátushoz. Nem hiszem, hogy hallgatni fog rám, de meg kell próbálnom. Nem akarok neked hazudni, Selom. Az istenit, nehogy sírni kezdj! Ha Pilátus elítéli őt, akkor te maradsz az utolsó reményünk. Ne feledd, ha nem vigyázol, meghal. Ugye nem felejtetted el, hogyan kell összekeverni azt a port? – Nem-suttogta. – Ne keverd össze addig, amíg nem üzenek érted. Csak frissen hatásos. A többit majd én elintézem. Minden világos? – Igen, Nathan – mondta. Azután lehajtotta a fejét. – Kérlek, ne menj még. – Selom, az isten szerelmére! Most nincs erre idő… – Csak egy percig maradj még, Nathan! Ölelj magadhoz, amíg megnyugszom kissé… A karomba vettem. Szinte elolvadt a kezeim között. Remegő teste szorosan hozzám tapadt, fejét a vállamba fúrta. – Nathan – lehelte. – Igen? – Csókolj meg! Nem jelent semmit, de segítene… Szánj meg, Nathan, kérlek! Kérlek… Megcsókoltam. Forró ajka az enyémre tapadt. Selomit felnyögött, és még szorosabban tapadt hozzám. A teste vadul lüktetett. Kiszakította magát a karomból. Olyan ragyogó szemekkel nézett, hogy azt hittem, megint összekever Jesuával. – Engedj el… Nathan – suttogta. Elengedtem a karját. Csillogó szemekkel nézett rám. Már nem remegett. Megnyugodott. Ellazult. – Te… – mondta rekedten – … te. A legtöbb férfival egész éjjel… és nem történik semmi. Évek óta nem sikerült senkinek… Antonius óta… és veled… csak így egy csóktól… ó, te… te… – Selom, az isten szerelmére… Mosolygott. Elhomályosult a szeme, de mosolygott.

– Menj! Takarodj innen, Nathan! És ne aggódj, most már meg tudom tenni. Érted. Jesuáért. Mindannyiunkért. Jesua Baálért, aki te vagy, és Jesua Elohimért, aki ő. Meg tudom tenni. Most már meg tudom tenni – mondta. Amikor Pilátus Jeruzsálemben tartózkodott, Heródes palotájában rendezte be főhadiszállását. így oda mentem. Az őrök rögtön beengedtek, mert a tizedesük egyike volt azoknak a katonáknak, akik még régebbről ismertek. Azonnal megüzente a helytartónak, hogy keresem. Kisvártatva egy szíriai szolga jött értem, hogy Pilátus szobájába vezessen, majd leültetett, és megkért, hogy várjak. De alig helyeztem kényelembe magamat, amikor bejött a szobába egy csinos kánaánita rabszolgalány, gyorsan meghajolt, és a fülembe súgta: – Kérlek, kövess! Az úrnőm, Claudia beszélni akar veled… – De… de a prokurátor! – tiltakoztam. – Nekem… – A prokurátor most éppen Szíria uralkodójának követeivel ebédel – mondta a lány. – Úgyhogy van elég időd… Szótlanul felálltam, és követtem őt. Claudia egy heverőn fekve fogadott. Ahogy meglátott, felpattant, és odarohant hozzám. A karomba vetette magát. Új parfümöt használt, valami bódító keleti illatot. Megfájdult tőle a fejem. – Ó, Nathan – suttogta. – Milyen szörnyen nézel ki! Már ahhoz se volt erőm, hogy valami újat találjak ki, úgyhogy megismételtem neki, amit Selomnak is mondtam: – ó, már meghaltam, de tudod, a törvényeink tiltják, hogy az ünnepek alatt bárkit eltemessenek. Veled mi van? – Én is meghaltam – felelte csendesen. – Élőhalott vagyok, mióta elhagytál. Azt beszélik, hogy megnősültél. Azt a lányt vetted el, akit Kánában mutattál? Nem! Még ne mondd meg… Először csókolj meg, és majd azután… A karomba zártam. Körülölelt a parfümje. Megcsókoltam. Az ajka olyan volt, mint régen: lágy, puha és meleg. Aztán valami sós ízt éreztem a nyelvemen. Eltoltam magamtól, és láttam, hogy sír. – Elvetted? – kérdezte. – Igen – mondtam fáradtan. – És gyereket várunk. Ráadásul megígértem neki, hogy nem látogatlak meg. – Féltékeny rám? – kérdezte mohón Claudia. Aztán szomorúan hozzátette: – Ez jólesik… Egyébként is nem te látogattál meg, hanem én küldettem érted. Mondd ezt neki! Mondd, hogy, katonákkal hurcoltattalak ide, hogy egy egész századot küldtem utánad… – Semmit sem fogok mondani. Amiről nem tud, az nem fájhat neki. De egyébként sem az aggaszt, hogy esetleg veszekednem kell vele. Sokkal nagyobb baj van: a sógoromat letartóztatták, és a szanhedrin halálra ítélte… – Ó, nem! – kiáltott föl Claudia. – Azt a csodálatos embert… – Azt a csodálatos embert – mondtam szárazon. – De ők nem merik kivégezni, és ezért azt tervezik, hogy Pilátusra hagyják az egészet. Minek kockáztassák, hogy a nép őket okolja, amikor a rómaiakra kenhetik az egészet. .. – És azt akarod, hogy közbelépjek? – kérdezte Claudia. – Igen – feleltem. – Megteszed? – Nem – válaszolta –, mert akkor Pilátus biztosan halálra ítéli… – Miért? – Túlzottan hasonlít rád. Azt hinné, hogy azért… – Nem hinném, hogy ilyesmivel törődne. – Velem nem. De te megsértetted az önbecsülését, mert a tied voltam. Ezt sosem fogja megbocsátani. És most menj vissza hozzá. Azt hiszem már végzett Vitellius követeivel… – Claudia! – nyögtem. – Nem tudnád valahogy… kérlek…

Elgondolkozott. Azután felragyogott a szeme. – Majd azt mondom neki, hogy álmot láttam. Rettenetesen fél az álmaimtól. Mindig beteljesülnek. Legalábbis a rosszak. Csókolj meg, és menj! De így is túl soká maradtam. Amikor visszamentem a szobába, Lucius Pontius Pilatus már ott volt. És ráadásul bűzlöttem Claudia parfümjétől. Elfintorította az orrát. De a gúnyos mosoly most sem hervadt le arcáról. – A drága Claudiával csevegtél? – kérdezte. – Igen – feleltem zavartan. Előrehajolt, és hangosan szimatolt. – Micsoda csevegés lehetett! – mondta átéléssel. – Lucius Pontius… – kezdtem. – Felejtsd el – legyintett könnyedén –, tudom, hogy időnként milyen közlékeny. Mi szél hozott erre? Belekezdtem. Egyszer sem szakított félbe. Rezzenéstelen tekintetét végig az arcomra szegezte. Még csak nem is pislogott. Amikor végeztem, elmosolyodott. – Milyen elbűvölően tudsz hazudni, Nathanaeus! – suttogta nyájasan. – Olyan ügyesen csinálod. Csak alig igazítasz valamit az igazságon. Mondjuk így: tökéletesíted. Vagy még mindig azt állítod, hogy csak azért akarják kivégeztetni a sógorodat, hogy engem visszahívathassanak? – Igen-feleltem. – Kár – sóhajtotta. – Mert ha igazad van, akkor kénytelen leszek szabadon ereszteni. Pedig már úgy vágyom egy jó keresztre feszítésre… – De Ponfius… – mondtam. Nevetett. – Az lesz a legszebb nap, amikor végre minden bizonyíték összegyűlik ellened, kedves Caius Nathanaeus! Ne pislogj így, csak tréfáltam. Meglátjuk, mit tehetek a te názáreti Jézusodért. Talán megvesszőztetem, talán körbekergetjük Jeruzsálem körül, azon az aprócska szamarán… Gondolod, hogy ez majd kielégíti a nemes szanhedrint? – Mióta törődsz te a szanhedrin véleményével, Lucius Pontius? – Ó, nem régen. Valójában csak ma reggel óta. Ez az új politikám: kielégítem a zsidók kívánságait. Meglátom, hogyan működik… Felálltam, és meghajoltam. Tudtam, felesleges volt idejönnöm. – Vale, jövendő császár! – Miért ne, kedves Nathanaeus – mondta. – Nagyon hízelgő gondolat. Ahogy elhagytam a szobát, még sokáig hallottam gúnyos nevetését. Innen egyenesen Arimátiai Józsefhez mentem. Nem vesztegette az időt kérdezősködéssel, hanem azonnal a lényegre tért. – Nem hibázhatunk – mondta –, minden az időzítésen múlik. Ha bármit rosszul csinálunk, akkor… – Tudom – bólintottam. – Az én sírboltom ott van az új sírkertben, egész közel ahhoz a hegyhez, ahol a kereszteket állítják fel. Ismered? – Persze – feleltem. – Apám is ott vett nekünk sírhelyet… – Az én síromba fogjuk elhelyezni – folytatta öreg barátom –, ezzel eltereljük a gyanút. Aztán este érte megyünk egy fedett szekérrel. – Ne várjunk estig, reb József– vetettem közbe. – Túl kockázatos – mondta. – A késlekedés még kockázatosabb. Nagyon gyenge lesz. Tégy köveket a szekérre, vagy kerti szerszámokat. Bármit, amiről azt hiszik… – Jól van – sóhajtotta. – De nem árt az óvatosság. – Kis ideig hallgatott, majd megkérdezte: – Nathan? – Igen?

– Mi az, ami annyira megindít benne? Csak ránézek, és… – A szeretet – feleltem. – Ä minden teremtett lény iránti mélységes szeretet. Aztán meghajoltam. – Az áldásodat kérem, rabbi. Indulok. Még aznap kilovagoltam Khirbet Qumránba. Rettenetesen hosszú az út odáig. Mikor odaértem, elmondtam esszénus barátaimnak, mi történt, majd visszafordultam. Éjfél is elmúlt, mire apám házához értem. Nem tudom, hány órája nem ettem és aludtam. Felébresztettem Hágárt, hogy hozzon ennivalót. Majd meghagytam neki, hogy azonnal ébresszen fel, amikor Jesuát Pilátus elé viszik, és végre álomba zuhantam. Másnap, mikor kihallgatásra vitték, én is ott vártam a palota előtt. Johanan ben Zakkai, a szanhedrin egyik világi tagja vezette az őröket, őt a római jogban való jártassága tette híressé. Számtalan olyan törvénytudónk van, aki elejétől végéig fújja a Tórát, de közülük csak néhányan ismerték a római jogot. Egy tekercset tartott a kezében. Semmit se felejtettek el, szigorúan betartották a római jog minden paragrafusát. Mert egyetlen római bíró sem fogadott volna el szóban beterjesztett vádat, márpedig a prokuratorok mindig gyakorlott jogtudósok voltak. És Pilátus, az a Pilátus, aki vérbe fojtotta a templomi kincsek lefoglalása miatt kitört tiltakozást, a testőrségével kergette volna szét a tömeget, ha az be akar csődülni a palotába, ahogy azt az evangéliumok írják. Nem, ben Zakkait csupán a templomi őrség két tagja kísérte. Egyetlen pap se volt velük, hiszen ez a nap a Pészach előestéje, és ilyenkor áldozati bárányok százait kell leölniük. És ugyanígy nem voltak ott a nép vénei sem, hiszen nálunk – ellentétben a görögökkel – nincsen ilyen tisztség. Jesuára néztem, ahogy őrei között lépkedett. Elkapta pillantásomat, és biztatóan rám mosolygott. Kiabáló sokaság vette körül őket; leginkább szíriaiak, görögök, néhány kánaánita és edomita. Zsidót nemigen láttam közöttük, hiszen Pészach előestéje volt, és mindenki az ünnepre készült. Amikor Jesua, az őrei és ben Zakkai beléptek a palotába, ösztönszerűen utánuk nyomultam. Az őrök persze keresztbe tették előttem lándzsájukat, de a tizedesük letorkolta őket: – Engedjétek be, szamarak! Nem látjátok, hogy ez Caius Nathanaeus, a prokurátor barátja? Beléptem az előcsarnokba. Pilátus meglátott, és odaintett magához: – Nathanaeus! Kitűnő! Legalább tolmácsolsz nekem! Persze ott volt a tolmácsa is. – Meghajoltam előtte. – Ave procurator! De ha jól látom, ott áll melletted a tolmács… – Igaz – mosolygott Pilátus –, ám valahogy nem bízom benne. Éppen úgy vagyok vele, ahogyan veled, kedves Nathanaeus. Csakhogy remélem, mivel politikai kérdésekben homlokegyenest ellenkezik az álláspontotok, a hazugságaitok is kiegészítik egymást, és így végül az igazsághoz jutok. Gyere, ülj ide mellém… Johanan ben Zakkai előrelépett és meghajolt. – Ave procurator! Engedd meg, hogy átnyújtsam a vádakat, amelyeket az itt látható fogoly ellen hoztunk fel. Pilátus elvette a tekercset, és anélkül, hogy belepillantott volna, odaadta nekem. – Olvasd – mondta. Aztán lélegzetvételnyi szünet után hozzátette: – Hangosan. Olvastam. „A názáreti Jesua ben József, akit ha Nocrinak is neveznek, bűnösnek találtatott az alábbi vádakban: A népet római és zsidó urai ellen fordította. A lazítást szülőföldjén, Galileában kezdte, és folytatta Jeruzsálembe vezető útján, mindenütt, amíg a Szent Városban el nem fogatott. Önmagát Messiásnak, azaz a zsidók királyának nevezte.” Befejeztem, és visszaadtam a papiruszt Pilátusnak, aki azonnal odaadta a tolmácsnak,

ugyanazokat a szavakat mondva neki, amelyeket az imént nekem: – Olvasd! Hangosan. A tolmács felolvasta, majd visszaadta a tekercset. – Hmmm – mondta csúfondárosan Pilátus, – Megegyeznek. Elbűvölő. A legjobb lesz, ha én magam is elolvasom. Lehajtotta fejét, és olvasni kezdte a vádiratot. Ez nem okozott gondot számára, hiszen azt görög nyelven írták. De mielőtt befejezhette volna az olvasást, félbeszakították. A szíriai szolga, aki tegnap Pilátus szobájába vezetett, bejött a terembe, és egy ezüsttálcán egy kis papirusztekercset nyújtott át nekem. Pilátus bosszúsan vette át a levélkét. Feltörte rajta a pecsétet. Láttam, hogy szeme táncol a sorokon. Azután gúnyos mosollyal odanyújtotta nekem. Elvettem, és olvastam: „Poncius! Ne avatkozzál amaz igaz ember dolgába: nagyon sokat szenvedtem miatta álmomban. Claudia” Pilátusra néztem. – Szóval, így csevegtél vele – mondta. – Persze. Hiszen mondtam neked. Miért, te mit hittél, kedves Poncius? – Nem tudom. Talán birkóztatok közben. Mert valahogy csak szert kellett tenned arra a szörnyű illatára… – Azután minden további nélkül folytatta a vádirat olvasását. Lassan kifújtam a levegőt. Pilátus megköszörülte a torkát. – Hmmmm – mondta ismét –, szóval ez a szörnyű Makkabeus fajzat, itt előttem, galileai? Nagyon helyes, akkor küldjétek Heródes Antipashoz. A bíróság ezennel feloszlik… Johanan ben Zakkai felpattant helyéről, és mélyen meghajolt. – Uram – kezdte csendesen –, ha megengeded alázatos szolgádnak, akkor rámutatnék, hogy a császári törvény értelmében a vádlott fölött ott kell ítélkezni, ahol elfogták, vagy ahol legutolsó bűnét elkövette. Ebben az esetben ez a hely Júdea. Így hát miért küldened őt, uram, Antipashoz? Galileában elkövetett bűnei már rég elévültek, és a felségárulást itt, Júdeában követte el… Pilátus rezzenéstelen arccal nézte. Mosolya még gúnyosabb lett, ha lehet. – Mi a csuda, Caius Nathanaeus – kacsintott rám. -Egy zsidó, aki ismeri a törvényeket. Veszélyes fickó, nemdebár? Talán az lenne a legjobb, ha őt feszítenénk meg. Johanan elsápadt, a térdei remegni kezdtek. Pilátus elnevette magát. – Ne aggódj, reb Zakkai – mondta –, csak tréfálok, ahogy általában szoktam. Vagy magatok közt nem tréfás Pilátusnak hívtok? És még véletlenül sincs szándékomban átadni a bűnöst Heródes Antipasnak. Csupán el akarom küldeni a foglyot hozzá előzetes kihallgatásra. Szükségem van még egy napra, hogy elegendő adatot gyűjtsék, mielőtt meghozom az ítéletet. Tehát, ahogyan az előbb mondtam, a bíróság most feloszlik. Holnap reggel kilenckor gyertek vissza mindannyian. Ugye, te is itt leszel, kedves Caius Nathanaeus? Addig hajoltam, míg a fejem csaknem a padlót söpörte. Az irónia nemcsak Pilátus fegyvere. – Hallottam és engedelmeskedem, ó nemes prokurá-tor! Nem mentem Jesuával Antipashoz. A dolgok úgyis holnap dőlnek el itt, Jeruzsálemben. Ezen az estén másodszor ünnepeltem a Pészachot, ezúttal a családom körében. Ám a vacsora alatt végig ott feszült közöttünk a kimondatlan kérdés. Apám is érezte, és amikor egyedül maradtunk, halkan odafordult hozzám: – Ugye, tudod, hogy lehetetlen volt megmentenem? – Igen, apám – feleltem. – És nem ítélsz el érte? – suttogta. – Nem. – Egy ember élete egy népével szemben. Nem volt más választás. Ugye, megérted?

– Igen. Csupán egy dolgot felejtettél el… – Mit? – A sokaság sokszor jelentéktelen. Vagy meg tudod mondani az egyiptomiak nevét, akik a fáraóval együtt belefulladtak a Vörös-tengerbe? Avagy Szodoma és Gomorra bármely lakosáét? Az Úr hányszor pusztított el egész városokat, nemzeteket – és közben megmentette Noé családját. Vagy Dávid királyt. – Nos… – kezdte az apám, de én közbevágtam. – Honnan tudhatja bármelyikünk, hogy Jesua Isten szemében nem ér többet, mint mi? Lehet, hogy fontosabb neki, mint egész Izrael! Fontosabb, mint… – Ne káromold az Urat, Nathan! – szólt rám szigorúan apám. – Ez nem istenkáromlás. Akkor már inkább bálvány-imádás. Jesua egészen kivételes lény… – Ez csak egy vélemény, fiam. – Tudom. De ti nem az Örökkévaló nevében hoztátok meg ítéleteteket. Egy másik istenre függesztettétek a szemeteket ott a tárgyaláson. Ennek neve: Ananké. – Ananké? – csodálkozottapám. – Egy görög istennő, a végzet istennője. Még Zeusz is meghajlik előtte. Mondd apám, JHVH is meghajlik előtte? – Nathan! – menny dörögte apám. – Vagy csak a követői? Csak ők hajtják meg nyakukat a kényszerűség előtt? Mert ez történt, mikor az ártatlant halálra ítélték… – Nathan! – mondta újból, ezúttal csendesen. Kimondhatatlan fájdalom rezgett a hangjában. Átöleltem, és megcsókoltam szakállas orcáját. – Bocsáss meg, atyám! – suttogtam. Másnap reggel kilenc órakor a palota előtt voltam. Alig tudtam magam átverekedni az összegyűlt tömegen. A söpredék között egyetlen zsidó sem volt. Mi ezen a napon a Pészachot ünnepeljük. Pilátus az emelvényen ült, és kémei jelentéseit olvasgatta. Sötét arcán gonosz mosoly bujkált. Rettentően jól mulatott. – Hozzátok elém a foglyot! – parancsolta. Az őrök elővezették Jesuát. Pilátus ránézett. Jesua szelíden állta a tekintetét. – Te vagy a zsidók királya? – kérdezte Pilátus. – Te mondád – felelte Jesua. Mindez persze a tolmácsokon keresztül zajlott. Néha én fordítottam, máskor a hivatalos tolmács. – Hmmm – morogta Pilátus. – Veszélyes fickó, ugye, ben Zakkai? Nem félsz, hogy felkap a szamárcsikójára, és valamennyiünket a földbe tapos? Mondd, tréfáltok velem? Legszívesebben elengedném… – Ha ezt teszed, aligha vagy a császár barátja – mondta ben Zakkai jelentőségteljesen. Pilátus felsóhajtott. – Figyeljetek rám, bölcs törvénytudók! Ez a nyomorult fickó itt Nathan bar Jehuda sógora. És ha jobban megnézzük őket, talán még közelebbi rokonságban is lehetnek… Ti tényleg azt akarjátok, hogy a hatalmas Római Birodalom lesújtson erre a szerencsétlenre? Hiszen nem vétett senkinek… – Uram… – kezdte ben Zakkai, de Pilátus felemelte a kezét. – Caius Nathanaeus meg akarja menteni a sógorát -mondta –, és én hajlandó vagyok a kedvében járni. Miért nem találtatok nekem egy mutatósabb királyt? Vagy erre nem gondoltatok? – Hirtelen felderült az arca. – Megvan! Itt raboskodik a tömlöcömben még egy Jesua. Egy útonálló. Talán zelóta is. Cseréljünk! Ezt a Jesuát amarra. Nos?

Felállt és az ablakhoz lépett. – Polgárok! – kiáltotta. – Kit engedjek szabadon nektek? Jesua bar Abbast, vagy Jesua bar Ammát? Jesuát, az apja fiát, vagy Jesuát, az anyja fiát? – Bar Abbast!-üvöltött a tömeg, – és mit csináljak Jesua bar Ammával? – Feszítsd meg! – harsogta a sokaság. – Feszítsd meg! – Neveletlen koldusok! – nevetett. – Nos, azt hiszem, megteszem nekik. – Lucius Pontius! – mondtam csaknem sírva. – De kedves Caius Nathanaeus – dorombolta –, ez egy dühös tömeg, és én csak egy szegény, szerencsétlen helytartó vagyok… Igyekeztem, hogy ne remegjen a hangom. – „Vanaes populi non sunt audiendae necenim vocibus eorum eredi oportet aut noxium erimine absolvi aut innocentum condemnari desidereant” – idéztem. – Codex de Poenis, tizenkettedik törvény, kilencedik paragrafus, negyvenhetedik bekezdés – bólintott komolyan. – Lássuk, le tudod-e fordítani görögre az urak kedvéért, Nathanaeus? Így elmondtam még egyszer. – „A nép üres fecsegését nem kell figyelembe venni, mivel nem bölcs dolog azok kiáltozására hallgatni, akik a bűnös felmentését, vagy elítélését kívánják.” – Most héberül! – mondta Pilátus. Lefordítottam az anyanyelvemre is. Pilátus a hivatalos tolmácsra mutatott. – Most te! Görögül, arámul, héberül… Hátradőlt, és élvezettel hallgatta. – Hmmm – mondta –, nem rossz. De te is a nép része vagy, kedves Nathanaeus. Akkor meg miért kiáltozol olyan hangosan, hogy bocsássam szabadon? – Oh, faeces! – szitkozódtam latinul. Elvigyorodott, és újból odafordult Jesuához. – Mondd meg, te vagy a király? – Azért jöttem erre a világra – felelte Jesua csendesen –, hogy bizonyosságot tegyek az igazságról. Mert mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra. És akkor Poncius Pilátus másodszor is föltette a kérdést, amelyet egyszer már megkérdezett tőlem, mikor Avidius Publius házában beszélgettünk. – Mi az igazság? – morogta alig hallhatóan, inkább csak magának. Azután bosszús arccal felállt. Keményen összeütötte a tenyerét. A testőrök parancsnoka előlépett, és tisztelgett neki. Pilátus Jézusra mutatott. – Feszítsétek meg!

XXIX. fejezet Mostantól fogva minden perc számított, úgyhogy futva tettem meg hazáig az utat. Zihálva estem be az ajtón, alig kaptam levegőt. Az első ember, akivel összetalálkoztam, anyám szolgálója volt, a besavanyodott aggszűz, Hágár. – Hágár! – parancsoltam rá. – Menj az öreg Sára házához, és mondd meg Selomitnak… Tágra nyílt szemekkel bámult rám. – Csak nem a szajhára gondolsz, fiatalúr? – De igen. Mondd meg neki… – Nem – mondta eltökélten Hágár –, oda nem megyek. Én tisztességes lány vagyok, uram. Engem nem fognak hírbe hozni, hogy ilyenekkel trafikálok… Elveszítettem a fejemet. Szájon vágtam. Hágár elterült a földön. Iszonyú rettegés költözött szemébe. Lassan feltápászkodott. – Most pedig takarodj! – üvöltöttem. – Vagy az élő istenre esküszöm, hogy kibelezlek! Mondd meg Selomnak, hogy készítse el a keveréket, és hozza magával a Kivégzés hegyére. Na gyerünk, indulj már!

– Ó, fiatalúr, örökre elveszítem a becsületemet! – zokogta. Csendesen ránéztem. – Ha három másodperc múlva még mindig itt vagy, nemcsak a becsületedet veszted el, hanem az életedet is… Komolyan gondoltam. Ezt ő is megérezte, és lerohant a lépcsőn. Bementem a szobámba. Fogtam egy kancsó vizet, és a fejemre öntöttem. Aztán a kardomért nyúltam. De mégsem vettem fel. Hirtelen magam előtt láttam Pilátus gunyoros arcát, amint csúfondáros hangon suttogja: – Mit akarsz azzal a karddal egy századnyi katona ellen, te bolond? Megeszed őket? Mégis tűztem egy tőrt az övembe, és elindultam a Kivégzés hegyére. Ezt a helyet nevezik az evangéliumok a „Koponyák hegyének”. Nem tudom, mit értenek rajta, mert Mózes törvényei tiltják, hogy temetetlenül hagyjuk a holtakat. így ezen a hegyen nem voltak sem csontok, sem koponyák. A sarkon szembetalálkoztam egy csapat részeggel. Hangosan üvöltözve dülöngéltek a néptelen utcán. Ez -csaknem szentségtörésnek számított, hiszen Pészach első napja volt. Az egyikük valahogy ismerősnek tűnt. Hatalmas izomzatú Herkules, arcát fekete szakáll keretezte. Bal fülében kis aranykarikát viselt. Igen, ő volt az, bar Abbas, akinek életéért a legnagyobb váltságdíjat fizették a történelem során. Néztem, ahogy közeledik. Meg kellene kérni, hogy gyűjtse össze a zelótákat, és… aztán az a belső hang, ami már az előbb is megszólalt a fejemben, megállított: -”Miért tenné? – kérdeztem magamtól. – Miért kockáztatná a bőrét egy prófétáért, aki azt tanítja, hogy fizessük meg a császár adóját. Hisz a zelóták kevesebbért is megölnék…” Így a fal árnyékába húzódtam, amíg elmentek mellettem. Amikor eltűntek, rohanni kezdtem a Kivégzés hegye felé. A városkapunál értem utol Jesuát. Egy szakasznyi légionárius lökdöste maga előtt. Válla meggörnyedt a kereszt súlya alatt. Már alig vonszolta magát. Homlokán kidagadtak az erek, a verejték patakokban csörgött porlepte arcán. Nedves ruhája a testére tapadt, az erős vásznon néhol átütött a vér. Korbács ütötte sebeit ellepték a legyek. Fejébe tövises ágból font koszorút nyomtak Pilátus katonái. Nyitott szájjal, zihálva kapkodott levegő után. Láttam rajta, hogy mindjárt összeesik. Utat törtem hozzá a szájtátiak tömegén keresztül, akik persze rettenetesen élvezték az előadást. Mire odaértem, Jesua már nem bírta tovább, összeroskadt a kereszt alatt. Lehajoltam, és megpróbáltam leemelni róla, hogy segítsek. Iszonyatosan nehéz volt, nem értettem, hogyan tudta egyáltalán idáig cipelni. Megfeszítettem a vállam, a térdem, az egész testemet. Sikerült megmozdítanom a gerendát. . Felegyenesedtem. És ekkor az egyik katona gyomron vágott a lándzsája nyelével. Összeestem. A fájdalom görcsbe rántotta testemet. Amikor felemeltem fejemet a porból, láttam, hogy Jesua már felállt, és tovább tántorgott a Kivégzés hegye felé. Újból elesett. És a katonák csak ütötték, ütötték. A csapások tompán, nedvesen puffantak vérző testén. Nem tudott felállni. Ereje végére ért. Még egy pillanat, és már nem kell keresztre feszíteniük. – Hadészra! – mondta a tizedesük. – Ha most agyonverjük, a megfeszítésében nem lesz semmi élvezet. Hé, te fekete bőrű gazfickó! – mutatott rá a tömegben valakire. -Gyere csak ide! Vidd a keresztjét! Nem hallod? Vagy meg akarod kóstolni a korbácsomat? Jesua közben talpra állt valahogy. A katonák tovább lökdösték az emelkedőn, a dombtető felé. Kétségbeesve bámultam utána. Bensőmben pokolbéli elkárhozott lelkek sikoltoztak. Azt meg sem mertem magamtól kérdezni, hogy egy ember, aki ilyen közel van a halálhoz, hogyan éli túl, ha keresztre feszítik, hogy a kötelek elszorítják az ereit, testét ellepik a legyek, hogy felpuffadnak a belei és ólomsúllyal húzzák lefelé. Azt se kérdeztem, vajon lesz-e elég ideje

Selomitnak, hogy odaérjen az altatóval, és hogy nekünk mennyi időnk marad ezután levenni a keresztről, és elvinni Khirbet Qumránba. Felértünk a hegytetőre. Arimátiai József már ott várt ránk. Nem néztem rá, és nem üdvözöltem. Semmi jelét sem mutattam hogy ismernénk egymást. Inkább Selomot kerestem, de képtelenség volt megtalálni a tömegben. A katonák körülfogták Jesuát, és a földre döntötték. Elfordítottam a fejem, és a két szerencsétlen zelótát néztem, akiket már órákkal ezelőtt megfeszítettek. Nem tudtam levenni róluk a szememet. A hasuk· olyan feszes volt, akár a dob. Nyelvük megdagadt, és testük minden nyílásán nyüzsögtek a legyek. Időről időre görcsösen megfeszítették magukat, és zihálva kapkodtak levegő után. Még akkor is őket bámultam, amikor meghallottam az ütéseket. A kalapácsütéseket. Aztán Jesua üvöltését, ahogy a vastag szögek szétszaggatták a húsát. Nem bírtam tovább. Megmarkoltam a tőrömet, és lassan elindultam feléjük. Nem tudom, mit akartam tenni. Azt hiszem, nem voltam magamnál. Semmi esélyem sem volt egy szál csupasz tőrrel a felfegyverzett légionáriusokkal szemben. De nem jutottam el odáig. Még a közelükbe sem. Alig tettem néhány lépést, amikor Selomit, aki észrevette, mire készülök, hátulról megragadott, és lerántott a földre. Hiába küzdöttem, szorosan tartott, míg erőt vett rajtam a remegés. Elsírtam magam. Akkor átölelte a fejem, magához szorított, és törölgetni kezdte a könnyeimet: – Ó, Nathan – mormolta. – Ó, Nathan, Nathan, Nathan… Lassan megnyugodtam. Feltápászkodtunk a földről. A katonák épp ekkor állították föl a keresztet. Feketén nyúlt az égbe, a napfény remegő keretbe fogta. Olyan távolinak és kicsinek tűnt hirtelen. Ledöngölték körülötte a földet. Selom nyüszítve szorította a karomat. Szemét állhatatosán a keresztre függesztve. Láttam, ahogy Jesua keze rángatózik a szögek alatt. A vérszagra azonnal gyűlni kezdtek a legyek. Kiszabadítottam magam Selom öleléséből. – Eljött a te időd – mondtam csendesen. – Most minden rajtad áll… Elengedett. Letörölte arcáról a könnyeket, és kiegyenesedett, majd ringó léptekkel megindult a katonák felé. Persze ismerte mindegyiket. Vagy volt olyan római disznó, aki nem hált még vele? Odament a tizedeshez, és megszólította. Olvadó pillantásokat vetett rá. Hátravetett fejjel nevetett. Időnként könnyedén hozzáért. Olyan jól játszott, hogy görcsbe rándult a gyomrom a féltékenységtől. Még hosszú órák álltak előttünk. Ha túl korán kábítjuk el Jesuát, a rómaiak nem fogják elhinni, hogy meghalt. A szívósabb emberek három-négy napot is kibírnak a kereszten. Az átlag másfelet, kettőt. De néhány gyenge lélek föladja, és egy-két óra leforgása alatt meghal. Arimátiai Józseffel úgy számítottuk, legalább három órát fenn kell maradnia, hogy Pilátus elhiggye a dolgot. A kereszten minden perc egy örökkévalóság: a keresztre feszített ember lassan megfullad. Ahogy lóg, a bordái nem tudnak kitágulni, és csak úgy kap levegőt, ha időről időre kihúzza magát. Ezt azonban nem bírja sokáig, elernyed a teste, és ismét kezdetét veszi a görcsös fuldoklás. Akkor újra megfeszül, hogy néhány korty levegőhöz jusson… és mindezenközben, amikor már képtelen tovább visszatartani, a széklete végigcsorog a lábán, és kimarja a bőrét. A friss seb odavonzza a legyeket, ellepik az ember szemét, száját, orrát, füleit… Azt a három órát sosem felejtem el. Csigalassúsággal vánszorgott az idő. Sírtam, tomboltam, dühöngtem, ordítottam, és közben mindvégig attól rettegtem, hogy túl későn fogjuk leszedni Jesuát a keresztről. Kinyitotta szemét. Megrázta fejét, hogy elkergesse az erőszakos kis zöld legyek felhőjét, és rekedten felkiáltott: – Istenem, istenem, mért hagytál el engem!

De nem hiszem, hogy idézni akart. Aztán előreejtette fejét, és ezt suttogta: – Szomjazom… A tizedes intett az egyik légionáriusnak, hogy itassa meg. A fickó fogott egy szivacsot, és meglocsolta savanyú borral. De Selomit odalépett hozzá: – Várj! Add ide a szivacsot! Én jobb bort hoztam. Van benne egy kis tömjén. Attól könnyebb lesz a szerencsétlennek. .. – Talán ő is a szeretőd volt? – kérdezte a tizedes. Selom felpillantott Jesuára. – A legjobb – mondta alig hallhatóan. – A legjobb mind közül… – Akkor megérdemli – nevetett a tizedes. Selom szárazra csavarta a szivacsot, belemártotta a magával hozott keverékbe, és visszaadta a katonának. A légionárius lándzsája végére tűzte, és Jesua megfeketedett ajkához tartotta. Néhány perc múlva láttam, hogy elhomályosul a szeme. Feje előreesett a mellére. Lassan esteledni kezdett. A város felé pillantottam, és egy fiatal papot láttam közeledni a vesztőhely felé. Azért küldték, hogy figyelmeztesse a rómaiakat: még napnyugta előtt le kell szedni a holtakat, mert ha temetetlenül maradnak, megszentségtelenítik a szombatot. Pilátus szállása felől érkezett, ami azt jelentette, hogy írásos parancsot hoz a helytartótól. De ő volt az egyetlen papi személy – ellentétben azzal, amit az evangéliumok írnak –, akit ezen a napon a Kivégzés hegyénél láttam. Először, mert Pészach lévén valamennyien otthonukban töltötték a napot, elmélkedve és imádkozva, másodszor pedig mivel a Törvény úgy rendeli, hogy azok a bírák, akik halálos ítéletet hoztak, a kivégzés napján böjtöljenek, és imádkozzanak és gyászolják áldozatukat. . A tizedes átvette a parancsot, elolvasta, majd felnézett. – Törjétek el a lábszárukat! – mondta kurtán. Selom elsápadt. – Az övét ne! – könyörgött. – Nem látod, hogy halott? Ne csúfítsd el az én Jesuámat. A tizedes keményen odébb lökte. – Meg kell bizonyosodnom róla, Selom – morogta bosszúsan –, különben szíjat hasít a hátamból a centurio. – Azzal az egyik katonához fordult. – Rufus! A pilumodat! Latinul beszéltek, úgyhogy Selom nem érthette. De mikor meglátta a tizedes kezében a lándzsát, rögtön rájött, hogy mit akar csinálni. Visítva nekiugrott, ám az hátralépett, és fejbe csapta a lándzsa nyelével. Selomit elterült a sárban. A tizedes megfordult, és jeges nyugalommal Jesua oldalába döfte a fegyvert. A katonák eltörték a két másik elítélt lábát, így a szerencsétlenek nem tudták többé kihúzni magukat. Napnyugta előtt már egyikük sem élt. Leszedtük Jesuát a keresztről. Kezéből és lábából kihúztam a szögeket. Végigsimítottam a testét. Hideg volt és merev. A remény utolsó szikrája is kihunyt bennem. Arimátiai József letakarta a tetemet, feltettük a szekérre, és megindultunk a sziklasírok felé. Lépésben haladtunk, hiszen már nem kellett sietni. Selom is utánunk indult, de a tizedes elkapta a karját: – Ma éjjel az enyém vagy, kicsim! így nem mozdult, csak keserűen és kétségbeesetten bámult utánunk. A tekintete olyan volt, akár egy sikoltás. A sírbolt előtt római katonák vártak ránk. Megismertem közöttük Pilátus testőrparancsnokát. Az az eszes ibériai disznó nem hitte el, hogy egy ember, aki csak három órát töltött a kereszten, meghalt. A parancsnok azért jött, hogy kivizsgálja az esetet. Közelebb lépett a szekérhez: – Ave, Caius Nathanaeus! – Ave, centurio – viszonoztam a köszöntését. – Minek köszönhetem a látogatásodat? – A prokurátor küldött, hogy segítsek eltemetni a sógorodat – mondta. Hangjában ott vibrált a kimondatlan gyanú.

Fáradtan félrehúzódtam. Már nem volt miért aggódnom. – Tessék… A centurio felhajtotta a szemfedelet. Alaposan megvizsgálta a zöldes-fehér tetemet. Megérintette oldalán a sebet, felhorkant, és sarkon fordult. – Helyezzétek a sírba – parancsolta embereinek. A katonák a vállukra emelték Jesuát. Beléptünk az alacsony sírboltba. Lefektettük a földre, és lemostuk testéről a vért. Aztán becsavartuk a halotti lepelbe, és Arimátiai József imádkozni kezdett fölötte. A katonák egy darabig nézték a szertartást, de csakhamar megunták, és magunkra hagytak bennünket. Úgyse tehetünk semmit, amíg ott vannak, és ezt ők is pontosan tudták. József lehalkította a hangját, és odasúgta nekem. – Valahogy ki kell csempészni innen… Szomorúan néztem rá. – De rabbi, hiszen meghalt… József megrázta a fejét. – Nem ismerjük a szert, fiam. A paqid azt mondta, hogy teljesen olyan lesz tőle, mintha meghalt volna. Lehet, hogy még él. El kell vinnünk Qumránba. Talán ott életre tudják kelteni. Talán még ő se hitt benne igazán. Inkább csak a kétségbeesés szülte szavait. És mégis, úgy kapaszkodtunk ebbe a reménysugárba, mint fuldokló a szalmaszálba. – Este érte jövünk – mondtam. – Rendben – bólintott. – Addig is visszamegyünk a városba, hogy eltereljük Pilátus gyanúját. Mikor kiléptünk a sírból, a centurio már felpattant a lovára. Sietett, hogy megtegye jelentését. De semmiképpen sem akart hibázni, ezért nyájas arccal odafordult hozzám. – Néhány katonámat itt hagyom, hogy őrizzék a sírt. Nem venném a szívemre, ha szentségtörő kezek kirabolnák – mondta gúnyosan. Azután megsarkantyúzta lovát. – Vale, Caius Nathanaeus! – Vale,centurio!-feleltemcsüggedten. A katonák egy hatalmas sziklát görgettek a sírkamra bejárata elé. Olyan óriási volt, hogy négyen is alig bírták megmozdítani. El sem tudtam képzelni, hogyan birkózunk meg vele, ha visszajövünk. Arimátiai József belém karolt. – Holnap este kijövünk – mondta csendesen. – Akkor már biztosa« nem lesznek itt… Legszívesebben megráztam volna. Nem értettem, miben reménykedik. Jesuán, ha ugyan még él, legfeljebb az orvos paqid segíthetne. De ehhez most azonnal Qumránba kellene vinnünk. Azonban túl fáradt voltam, hogy vitatkozzak vele. – Igen, rabbi – suttogtam lehajtott fejjel –, holnap érte jövünk.

XXX. fejezet Mire kiértünk a sírhoz, leszállt az est. A sötét égen ragyogtak a csillagok, a hold kísérteties fénybe vonta a tájat. A szűk, kanyargós ösvényen felkapaszkodtunk a sziklasírokig. De nem volt szerencsénk. Pilátus még mindig nem parancsolta vissza a katonákat. Lobogó tábortüzük már messziről elárulta őket. Csaknem visszafordultam, amikor Arimátiai József megragadta a karomat: – Nézd, Nathan! – mutatott a sírra. A barlang bejáratát elzáró követ valaki félregörgette. A sír szája csupaszon tátongott. Jobban szemügyre vettem a terepet. Az őrök közül senki sem volt ébren. Szétvetett tagokkal horkoltak a tűz körül. Nem mertünk közelebb menni. Csendesen visszahúzódtunk a sötétbe. Sehogy sem értettem a dolgot. Ha Pilátus el akarta lopni a holttestet, akkor miért őriztette a sírkamrát? És különben is, mit kezdene Jesua tetemével? Viszont ha nem a rómaiak törték fel a sírt, akkor kicsoda? És miért tette? A városba vezető úton visszafelé végig ezen töprengtünk. De nem mertük megosztani

egymással gondolatainkat. Az egyetlen logikus lehetőség olyan hihetetlennek tűnt… A házáig kísértem Arimátiai Józsefet, azután hazaindultam. Már mondtam, hogy ilyenkor, hacsak nem akartam megkerülni a fél várost, át kellett vágnom Jeruzsálem legrosszabb hírű negyedén. De most nem gondoltam erre. Észre se vettem a lépteim zajától csapatokban menekülő patkányokat, nem éreztem a sikátorok szagát, amitől pedig még egy kecske gyomra is felfordult volna. Gondolataimba merülve botladoztam a szűk utcák útvesztőjében, amikor valaki váratlanul megragadta a karomat. Megpróbáltam kiszabadítani magam, ám vasmarokkal szorított. Szabad kezemmel a tőrömhöz kaptam, de a hangja megállított. – Ne most, Nathan – mondta fájdalmas szomorúsággal. – Erre később is ráérsz. Most fontosabb dolgunk van, minthogy leszámolj velem. A szemébe néztem. Nem ütöttem meg, nem támadtam rá, még csak mocskos árulónak sem neveztem. Hiába csinálok vele bármit, az nem hozza vissza Jesuát. – Mit akarsz, testvérem? – kérdeztem csendesen. – Még mindig így szólítasz? – kiáltott fel ish Kriot. – Igen, Jehuda. Testvérek vagyunk mindahányan. Te elárultad, én cserbenhagytam… Könnyek gyűltek a szemébe. – Segítened kell – suttogta rekedten. – Selom… Selom… – Mi van vele? – Megölt egy rómait. Nem volt nagyon messze. Egy ugyanolyan ház, mint a többi, az ajtaja félig nyitva. Beléptem az ajtón, és elfogott a remegés. A szoba padlóján tócsákban állt a vér, és a szag… a szag csaknem olyan volt, mint mikor megtaláltam Helvetiát a kádban. Csak egy vágy dörömbölt bennem: menekülni. Ahogy megfordultam, láttam, Jehuda csaknem felüvölt a rémülettől. Odaugrottam hozzá, és a szájára tapasztottam a kezemet. Egy kiáltás nyakunkra hozhatja a városi őrséget, és akkor végünk. Azt hiszem, az mentett meg, hogy cselekednem kellett, így nem volt idő rá, hogy az élmény szétvesse az agyamat. Lassan visszafordultam. A tizedes fegyverzete ott feküdt a padlón. Ő, azaz a holtteste az ágyon hevert. De nem ő vérzett. Selomit egyetlen pontos szúrással végzett vele. Ő maga a sarokban kuporgott. Combjait eláztatta a vér. Csak egy tépett ing lógott rajta. A zelóták büntetését akarta magán végrehajtani, amit azokkal az asszonyokkal tesznek, akik a rómaiakkal hálnak. De nem maradt ereje, hogy befejezze… Keze a kés markolatára fonódott. Nyitott szájjal, zi-hálva kapkodta a levegőt. Időnként megrebbent a szeme. Kihúztam a lepedőt a tizedes holtteste alól. Selom kezét lefejtettem a késről, és óvatosan kihúztam testéből a pengét. Lefektettem a földre, és szorosan körbetekertem a hasát. A fehér vásznon szinte azonnal átütött a vér. Ráadtam a tizedes köpenyét, és megpróbáltam felemelni. Csaknem összerogytam a súlya alatt. Ish Kriot megérintette a vállamat. – Majd fogom a lábát – mondta. Pokoli szerencsénk volt. Vagy talán Jesua szelleme vigyázott ránk, nem tudom. Mindenesetre egyetlen árva lélekkel se találkoztunk. Persze elmúlt éjfél. De ez sem magyarázza meg… Már negyedórája cipelhettük, amikor megszólalt. – Nathan… Leraktuk a földre. – Mondd, Selom! – Fázom. Olyan rettenetesen fázom… Túl sok vért veszített. Átöleltem a fejét. – Szeretlek. Mindig szerettelek. És örökké szeretni foglak. Soha egyetlen nőt sem

szerettem ennyire… még… még… Még ahhoz se volt erőm, hogy ügyesen hazudjak. – Hagyd abba – mondta nyersen Jehuda. – Nem látod, hogy meghalt? – De miért, Jehuda? – üvöltöttem. – Az isten szerelmére, miért? Megcsóválta a fejét. – Honnan tudnám… – felelte. Felemeltem könnyben ázó arcom. – Miért tette? – suttogtam ismét. – Miért feküdt le a tizedessel? Vagy miért ölte meg utána? – Mindkettőt – mondtam. – Neked tudnod kell… Itt voltál, követted őket. Mindig követted Selomot… Vagy most az egyszer nem? – Igaz – bólintott ish Kriot. – Azt hiszem, ő abban a pillanatban meghalt, mikor Jesua kiszenvedett. És többé nem számított semmi. Ezért feküdt le a tizedessel. Úgy hevert alatta, akár egy darab fa. Ilyennek még sose láttam. De annak az állatnak nem volt elég, hogy megkapta őt. Meg akarta alázni, ha már nem tudott örömet szerezni neki. Azt mondta nevetve: „Te meg a barátod tényleg azt hittétek, hogy élve levehetitek? Altatót adtatok neki, hogy azt higgyük meghalt. .. hát ezért döftem bele a pilumot.” És akkor… – Akkor? – visszhangoztam. – Selom rávetette magát, és megölte. Én megpróbáltam megmenteni, Nathan… anyám becsületére esküszöm! Térden állva könyörögtem, hogy jöjjön velem, tűnjünk el Jeruzsálemből, mielőtt a rómaiak rátalálnak. Nem akartam semmit tőle… akkor nem. De ő nekem támadt. Elfutottam, hogy megkeresselek, mert azt reméltem, talán rád hallgatni fog. Elkéstünk… – És most? – kérdeztem tőle. – Mihez kezdesz, Jehuda? – Leélem a hátralevő éveimet – felelte. – Miért, tudsz jobbat? Selomot abba a sírba helyeztem, amelyet az apám vágatott nekem. Ott ültem egészen hajnalig. Nem imádkoztam. Vagy talán mondhattam volna Istennek valamit? Már világosodott, mikor hazaindultam. Említettem talán, hogy ez a sír nagyon közel feküdt ahhoz, amelyikbe Jesuát helyeztük. Az ösvény ott haladt el mellette. Persze már nem őrizték a katonák. Akkor szembetalálkoztam a magdalai Máriával. Arcára mély árkokat vésett a fájdalom. Szemét állhatatosán az üres sírra függesztette. És én, amilyen bolond vagyok, odamentem hozzá, és megszólítottam: – Ne sírj, gyermekem! Mit ér most a sírás? Rám vetette zavart tekintetét, és halkan motyogta maga elé: – Elvették az én Uramat tőlem. Elvitték, és azt se tudom, hogy most hol nyugszik… Megfogtam a vállát. – Kedves gyermekem…– kezdtem. – De lerázta magáról a kezemet, és rettenetes hangon sikoltozni kezdett: – Te voltál az! Te loptad el a testét! Mondd meg, hogy hova rejtetted… Hirtelen elhallgatott. Szemét az arcomra emelte, és úgy nézett, mint aki kísértetet lát. Felragyogott a tekintete. Térdre esett, és imára kulcsolta a kezeit. – Mária! – mondtam ijedten. – Rabbi! – suttogta, és átölelte a térdemet. – Engedj el, te bolond! – kiáltottam. Azonnal engedelmeskedett. Felállt, egyre hátrált, miközben csaknem elnyelt csillogó szemével. – Mester! – rebegte. Aztán sarkon fordult, és rohanni kezdett: – Feltámadt! Feltámadt! Gyertek és lássátok! Ó, Uramisten! Gyorsan továbbsiettem, mielőtt összecsődültek volna az emberek. Hazamentem, megfürödtem, és ettem valamit. Azután elküldtem a szolgámat a tizenegyekhez, hogy

figyelmeztessem őket, nehogy kidugják az orrukat a házból az ünnep végéig, amikor majd a többi zarándok közé keveredve nyugodtan elhagyhatják a várost. Ezen a héten, az ünnep hetében kétszer is álmodtam Jesuával. Mindkét alkalommal megvigasztalt, noha egy szót se szólt hozzám. A különbség köztem és az apostolok között mindössze annyi, hogy én tudom: álmodtam csupán. Egy este a tanítványok elküldték hozzám Tomát hogy meghívjanak, vacsorázzak velük, mielőtt elhagyják a várost. Egyébként is úgy döntöttem, velük megyek, mert Jeruzsálemben kezdett forró lenni lábam alatt a talaj. A rómaiak fenekestül felforgatták a tolvajok és kurvák negyedét, hogy megtalálják a tizedes gyilkosát. Az egész városban nyüzsögtek az őrjáratok. így, mikor megláttam Tornát, aki ahelyett, hogy a rejtekhelyen lapult volna, nyugodtan mászkált a városban, elfutott a méreg. – Te szerencsétlen! – sziszegtem. – Nem érted, hogy ha a rómaiak… Félbeszakított. – Nem foghatnak el, uram – mondta komolyan. – Én feltámadt urunk védelme alatt állok. – Feltámadt? – néztem rá értetlenül. – Micsoda őrültség! Aztán eszembe jutott Mária. – Ugye, a magdalai Máriától hallottad? Toma megvonta a vállát. – Neki sose hittem volna el. Tudod milyen… milyen furcsa… – Akkor kitől hallottad? – Kleofástól. Ő is találkozott vele. Egész nap vele voltak, de csak akkor ismerte meg, amikor leültek vacsorázni. Akkor Jesua megmutatkozott neki. És ennek semmi köze sincs Máriához. Kleofás józan ember, aki… – Vajon hányadik pohár után ismerte fel? – morogtam. – Lehet, hogy igazad van, uram – sóhajtotta Torna. -De annyian látták őt azóta… – Persze – bólintottam. – Na, gyere, induljunk, nem akarom lekésni a vacsorát, te bolond. Nathaniel bar Taknai nyitott ajtót nekünk. Amikor beléptem, Simon Kefa felállt a helyéről és megölelt. Aztán a többiek is egyenként odajöttek, megszorították a karomat, és megcsókolták az arcomat. Én voltam az egyetlen ember, aki látta Uruk halálát azok közül, akiket közelebbről ismertek. Persze, hallani akarták. – Mondd el, Nathan, szeretett testvérünk, hogy Urunk hogyan… – kezdte Jákob, de leintettem. – Később, majd vacsora után – mondtam. De mikor beléptünk a szobába, ahol utoljára törték meg vele a kenyeret, elárultatása éjszakáján, mindnyájan elcsendesedtünk. Megrohantak bennünket az emlékek. Először Simon Kefa kezdett beszélni, felidézve alakját, aztán a többiek is lassan bekapcsolódtak a beszélgetésbe, míg csaknem tapinthatóan éreztük az Ő jelenlétét, mintha most is ott ülne közöttünk. A távoli múltból lassan a jelen felé kanyarodtunk. Láttam a különös ragyogást szemükben, ahogy egyre lelkesebben bizonygatták, hogy Jesua feltámadt, és újra itt van köztünk. Csaknem rájuk kiáltottam: – Bolondok! Én láttam meghalni őt! Mária engem látott a sírnál… De nem tettem. Túl gyönyörű volt. Mert igazi csodának lettem a tanúja. A szeretet csodájának, amivel nem bír az igazság, sem a tények. A világ nélküle túl üres volt, túl elhagyatott. Ezért ők, akik jobban szerették, mint az életüket, visszahozták őt. Én azonban nem tudtam hozzájuk csatlakozni. Már soha többé nem tudtam megtalálni őt. Halála minden részlete az agyamba vésődött, merev, zöld teste, ahogy a két kezemmel temettem el a sziklasírba… Felálltam és kimentem a ház elé. Fejem fölött egy meteor szikrázott, fehér csóvát húzva a sötétség elé. Úgy tűnt, valahol messze északon megáll az égen. Északon, Galilea fölött. „Talán jeladás – gondoltam. – Talán most végre eljön a Messiás. Talán az én fiam lesz az.”

Megpróbáltam mosolyogni ezen a hóbortos ötleten. De sehogy sem állt rá a szám. Elfelejtettem, hogyan kell nevetni. És mikor végre nagy nehezen sikerült kicsiholni magamból valami grimaszt, a szívem akkor is keserű maradt. „Meg fogom tanulni – gondoltam magamban. – Újra megtanulom.” Ám azt is tudtam, hogy ehhez tovább kell mennem. A saját utamat követni, álmok és legendák nélkül. A Messiás nélkül. És elindultam, hogy új csillagot találjak magamnak.