Francis Jammes
A nyúl regénye
Francis Jammes
A nyúl regénye Kisregények Fordította Rónay György
2010
Fapadoskonyv.hu Kft. honlap: www.fapadoskonyv.hu e-mail:
[email protected] A könyv az alábbi kiadás alapján készült: Révai Irodalmi Intézet, Budapest, 1944 Korrektor: Hoppe Adrienn Borító: Rimanóczy Andrea
1
A kakukkfűben meg a harmatban, amelyről Jean de La Fontaine mesélt, Nyúl úr a vadászatra fülelt, és fölkapaszkodott a puha agyagösvényen, és félt a tulajdon árnyékától, és a cserjék elmaradoztak, ahogy tovafutott, és kék tornyok bukkantak föl völgyről völgyre, s ő rohant, hegynek föl, hegyről le, ugrásai alatt meghajlott a fű, melyen csöppek sorakoztak, s ő így, sebes röptében, testvére lett a pacsirtának, s átvágott a megyei utakon, s a jelzőtábla előtt egy pillanatig tétovázott, mielőtt befordult a dűlőre, mely naptól fakó és döng az útkeresztezésnél, s odébb belevész a néma és sötét mohába. Ezen a napon majdnem nekiment a tizenkettedik kilométerkőnek, Castétis és Balansun közt, mivel két riadt szeme nem elöl van, hanem oldalt. Hirtelen megtorpant; szája, mely természettől fogva hasított, alig észrevehetően megremegett úgy, hogy kivillantak a metszőfogai. Aztán polgárias, szalmaszínű kamásliját is, elnyűtt, csorba körmeit is megpihentette kissé. S átszökkent a sövényen, összegombolyodva, hátracsapott füllel. És továbbfutott, fölfelé, sokáig, míg az acsarkodó kutyák nyomát vesztették. S futott még azután is, egészen a sauvejunte-i útig, s ott egyszerre azt látta, hogy egy ló üget felé, kétkerekű kordé elé fogva. Messze úgy porzott ez az út, mint a mesében, amikor azt mondják: „Húgocskám, mit látsz, nem jön valaki?” Pompás lett a portól a fakó szárazság, melyben a menták kesernyés illata úszott. A ló hamarosan odaért Nyúl úr mellé. Hitvány gebe volt, húzta-vonta a kordét, s egyébre se használhatták már, mint hogy így ügessen, neki-nekilódulva. Valahányszor megiramodott, nagyot rándult idétlen csontváza, ide-oda lötyögött rajta a hám, s kócosan lengett seszínű sörénye, csillámlón s zöldesen, akár egy vén tengerész szakálla. Mintha kőkockák lennének, olyan kínosan emelgette daganatmódra fölpuffadt patáit. Nyúl úr megijedt ettől a testes, élő gépezettől, mely olyan nagy lármát ütve mozgott. Szökkent egyet, s továbbfutott a mezőkön, orrával a Pireneusok, farkával a síkság, jobb szemével a kelő nap, bal szemével Mesplède felé. Végül egy tarlón lelapult, nem messze egy fürjtől, mely úgy szundikált, akár a csirkék, hassal a homokban, hőségtől elbutultan, tollain át izzadva háját. Délbe fordult a csillámló reggel. Az ég azúrja megsápadt a hőben, gyöngyszürke lett. Ölyv lebegett fönt, könnyed volt a röpte, s egyre tá5
gabb és tágabb köröket húzott a magasság felé. Pár száz méternyire egy folyó pávakék árja lustán úsztatta az égerfák délibábját, a ragacsos levelekből keserű illat párállt, s élénk sötétjük belehasított a sápadt, vízszínű fénybe. A zsilip tövében rajokban siklottak a halak. Úrangyala zendült, kék szárnyával fölverte a harangláb forró fehérjét, és megkezdődött a nyúl pihenője. Ott maradt estig a tarlón, mozdulatlanul, s nem zavarta más, csak egy szúnyogfelhő, mely úgy remegett, mint az út szokott a napban. Aztán, alkonyatkor, kettőt ugrott lágyan előre, s másik kettőt, jobbra meg balra. Most kezdődött az éj. Elindult a folyó felé, ahol a nádak buzogányai ezüstködös kendert bolyhoztak a holdsugárba. Nyúl úr letelepedett a virágos fűben, s örült neki, hogy ebben az órában minden hang csupa összhang, s nem tudni, a fürjek hívó szava nem forráscsobogás-e. Az emberek meghaltak talán? Csak egyetlenegy virrasztott, távol, mozdulatokat téve a víz fölött, s zajtalanul vonva ki sugaraktól csillámló hálóját. De ez csupán a vizek szívét bolygatta meg; a nyúlé nyugodt maradt. S lám, ekkor az angyélika közt lassacskán megjelent egy golyócska. A kedves volt; közeledett. És Nyúl úr elébe ment, egészen addig, míg a kék sarjú közepén találkoztak. Kis orruk összeért. S egy pillanatig, a vadsóskában, csókokat legelésztek. Játszadoztak. Aztán lassan, egymás mellett, elindultak, ahogyan éhük vezette őket, egy sötétben nyújtózó major felé. A hitvány konyhakertben, ahová behatoltak, a káposzta ropogós volt, s a kakukkfű keserű. Hallatszott a szomszédos istálló lélegzése, és ólja ajtaja alatt a disznó kidugta mozgékony orrát, és röfögött. Evéssel, szerelemmel, így telt el az éjjel. Lassanként megmozdultak az árnyak, ahogy jött a hajnal. Derengő foltok villantak távol. Minden remegni kezdett. Egy nevetséges kakas, a csirkeházra telepedve, szétszaggatta a csöndet. Dühös volt a rikkantása. Csonka szárnyaival tapsolt is hozzá magának. Nyúl úr meg a nősténye a rózsa és tüskesövény tövében váltak el. A ködből falu merült föl – azt hinnéd, kristályból van –, s a réten izgatott kutyák látszottak, amint kötélszerűen merev farkukat csóválva a szalma és a menta közt ki akarták bogozni azokat a képletes köríveket, amelyeket a kedves szerelmespár vont. 6
Nyúl úr egy szedercserjékkel boltozott agyaggödörben lapult meg, s ott maradt egészen estig, ülve, nyitott szemmel. Úgy kuporgott ott, mint egy király, az ágak csúcsíve alatt, melyet a zápor földíszített naposan kéklő bogyóival. Elszenderedett. De nyugtalan álma volt, s nem az az álom, amit a tikkadt délutánok békés alvása ad. Ő nem ismerte a gyíkok ijedtség nélküli pihenését – azokban alig piheg az élet, ahogy a roskadt falakon szundikálnak –, sem a borz biztonságos bóbiskolását, lenn, a vackában, melyet hűs homály borít. A legkisebb nesz is újra eszébe juttatta a veszélyt, amit mindaz jelent, ami moccan, puffan, koppan; s egy árnyék egyetlen szokatlan libbenése azt, hogy ellenség közeledhet. Tudta, hogy tanyáján csak addig van boldogság, amíg minden egészen olyan, mint amilyen egy perccel előbb volt. Ezért szerette azt a rendet, amelyet a mozdulatlansága jelentett. Miért moccanna meg a súlyos napok azúros nyugalmában a csipkebokor levele? Mikor oly lassú, hogy szinte megállítja az időt is, miért moccanna a sarjerdő árnya? Miért vegyült volna az emberek közé, akik menedékétől nem messze törték a kukoricát, melynek csövébe a nap sárga fényszemeket bújtatott? Pillátlan szeme nem tudott hozzászokni a delek vakító lüktetéséhez, s már ebből is tudta, hogy nem közelíthet veszedelem nélkül azokhoz, akik bátran szembenéznek a szántóföldek fehér lángjaival. Semmi nem érdekelte odakünn addig, míg el nem jött az ideje, hogy a maga jószántából kimenjen. Bölcsessége az összhangnak engedelmeskedett. Az élet az ő számára zene volt, s minden hamis hang arra intette, hogy gyanakodjék benne. Nem tévesztette össze a kutyafalka hangját a távoli harangokéval; sem az ember mozgását a moccanó falombéval; sem a puska dörgését a villáméval; sem emezt a kordék gördülésével; sem a karvaly sikkanását a gőzcséplőgépekével. Egész nyelvjárás volt ilyenformán, amelynek minden szavát ellenségének tartotta. Ki volna megmondhatója, honnét vette Nyúl úr ezt az óvatosságot, ezt a bölcsességet? Senki nem tudná megmagyarázni sem ezt, sem pedig azt, hogyan származott rá ez a hagyaték. Eredete az idők amaz éjszakájában veszett el, ahol már egybefolynak a történelem szálai. Noé bárkájából szállt talán ki az Ararátra, abban az órában, midőn az olajágas galamb, mely turbékolásában máig őrzi a roppant vizek moraját, előröpült, annak jeléül, hogy a vízözön apadóban? Ilyennek teremtették, ilyen kurta farkúnak, szalmaszőrűnek, hasított orrúnak, 7
tapsifülesnek, vedlett lábúnak? Így dobta őt az Örökkévaló, a maga jószántából, a paradicsom babérfái alá? Meglapulva egy rózsabokor tövében, látta-e vajon Évát, amint kényes kancaként sétáltatta sötét combjai báját a kardliliomok közt, s aranyszínű melle feszesen villant a titokzatos gránátalmákon át? Vagy kezdetben nem volt egyéb, mint izzó ködgomoly? Ott élt már a porfírok szívében? Tűzálló lény, e lávafolyamból szökkent elő, hogy sorjában végiglakja, míg végül ki merte dugni az orrát, a gránit és az alga sejtjét? Szurokszemét a folyékony jáspisnak köszönheti tán? S szőrét az agyagos sárnak? Lágy fülét a tengeri moszatnak? Eleven vérét a folyékony tűznek? …Most, ahogy ott pihent békén a márgagödörben, nem nagyon érdekelte őt a származása. Viharos augusztus volt, érett délután, s a sötét szilvakék ég, itt is, ott is fölpuffadva, arra készülődött, hogy a síkságra ömöljön. Csakhamar kopogni kezdett a zápor a szedercserjén. S mind gyorsabb lett a hosszú vízpálcák dobolása. De Nyúl úr egy csöppet sem félt, mert azt az ütemet, amelynek az eső engedelmeskedett, jól ismerte. A zápor egyébként még nem érte el őt, még nem volt elég erős ahhoz, hogy áthatoljon a vastag növényi boltozaton. Csak egyetlen csöpp verdeste a gödör végét, pattogva, s mindig ugyanoda hullva. Így hát a Vedlettlábú szívét egyáltalán nem zavarta meg ez a hangverseny. Ismerte az összhangot, mely mint strófákat fűzi egybe a zuhatag csöppjeit, s tudta, hogy ebben nincs része sem a kutyának, sem az embernek, sem a rókának, sem a karvalynak. Az ég olyan volt, mint egy hárfa, melyen a zápor ezüstszálai feszültek, fölülről lefelé. És lent minden a maga különös módján zendítette meg e hárfát, aztán, sorjában, folytatta önnön dallamát. A levelek zöld ujjai nyomán megszólaltak a kristályhúrok, mélyen és leheletkönnyűen. Mintha a ködök lelkének hangja volna. Az agyag, ahol hozzáértek, zokogott, mint egy ifjú lány, akit sokáig zaklatott a déli szél, s ott, ahol különösen szomjas és szikkadt volt, hallatszott az átitatódás állandó csobogása, a föld égő ajkának sóhaja, amint enged a betelt viharnak. De az éj, mely a viharra következett, derült volt. A zápor majdnem teljesen elpárolgott: a gyöpön, ahol Nyúl úr meg a szerelmese találkoztak, már nem volt egyéb, mint egy halom apró ködgombolyag. Mintha paradicsomi gyapotbokrok pattantották volna föl hüvelyüket az áradó holdvilágban. A lejtőkön úgy sorakoztak az esőtől súlyos bokrok, mint 8
