Források O sváth Pál sárréti csendbiztos életéhez A csengerújfalusi O sváth család bihari ága

Források O’sváth Pál sárréti csendbiztos életéhez A csengerújfalusi O’sváth család bihari ága A lófő székely eredetű csengerújfalusi O’sváth család őse Szapolyai János király uralkodása alatt jött át Erdélyből Magyarországra, ahol a leszármazottak Ugocsa, Szatmár, Szabolcs és Bihar vármegyék területén szóródtak szét. O’sváth Pál sárréti csendbiztos felmenői 1630. május 12-én kaptak magyar nemességet II. Ferdinándtól, amikor is az uralkodó csengerújfalusi előnévvel címeres nemeslevelet adományozott O’sváth Pálnak, valamint Gergely, András, István és János nevű fivéreinek. A későbbiek során a család több tagja töltött be fontos vármegyei tisztségeket, elsősorban Szabolcs és Szatmár vármegyékben, többen közülük pedig a katonáskodást választották. A család egyik tagja, György, pl. részt vett II. Rákóczi György lengyelországi hadjáratában, ahol tatár fogságba került, és csak 200 tallér váltságdíj árán szabadult meg, de megemlíthetjük O’sváth Istvánt is, aki Thököly Imre tisztjeként 1685 végén esett el Munkács védelmében. Bár a család bihari jelenlétéről már a 17. századból vannak adatok, a csengerújfalusi O’sváthok berettyóújfalusi ágát egyértelműen a nemességszerző I. Gergely unokája, II. Gergely fia, II. Pál alapította meg, aki benősült a helybeli vagyonos Bácsó családba, és feleségül vette Bácsó Katalint, akinek „ősi jusson” italmérési joggal rendelkező kúriája volt a városban. Így történhetett, hogy 1745-ben, amikor Esterházy Pál herceget beiktatták a derecskei uradalomhoz tartozó egykori hajdúvárosok birtokába, O’sváth Pál már két, Berettyóújfaluban és a városhoz tartozó herpályi pusztán lévő nemesi telekre („sessió”-ra) mondhatott ellent. Őt egyébként az 1755. évi országos nemesi összeírás is berettyóújfalusi nemesként tartotta nyilván. Mindez igazolja a családi hagyományt, amely szerint az O’sváth család részben valóban házasság útján szerezte a helyi vagyonát. A család a későbbiek során Berettyóújfaluban két nemesi kúriát is bírt, egyik a református lelkészlak végén, az egykori csapszék épülete volt a vele szomszédos házzal, másik pedig a helység végén, a Bakonszeg felé vezető út mellett, a Deszkás nevű csapszék helyén állt. Ez utóbbi egyébként később IV. Pál nagyapja (O. Sándor) tulajdonában volt, id. O’sváth (III.) Pál itt született. O’sváth (II.) Pál özvegye 1779-ben hunyt el nyolcvanesztendős korában, és az anyakönyv tanúsága szerint 1716-ban született fiuk, a család nevét tovább vivő Mihály, alig hat esztendővel élte túl. Az unoka, Sándor születési idejét nem ismerjük, csak azt, hogy 1781. december 12-én feleségül vette Matolcsi Szabó János hajadon leányát, Erzsébetet. Frigyükből

1

több gyermek született, közülük azonban csak kevesen élték meg a felnőttkort. A család nevét tovább vivő III. Pál 1800. január 23-án jött a világra. Az apa, O’sváth Sándor egyébként részt vett az 1800. és 1805. évi nemesi felkelésben is. A berettyóújfalusi családi birtokot az ő életében veszítette el a család egy hosszú pereskedés során, amelybe a családfő anyagilag teljesen belerokkant. Szülei korai halálával az ifj. Pál vagyontalan árvaságra jutott. Ekkor már Debrecenben tanult, ahol a fiatalabb és tehetősebb diákok tanításából tartotta fenn magát, és kiskorú Imre öccsét. A főiskola elvégzése után előbb Kismarjára, majd Gáborjánba került tanítónak, hivatását haláláig, 1864. január 25-ig töltötte be. Felesége a kismarjai Kovács Mihály derecskei, majd kabai jegyző Klára nevű lánya volt, akitől összesen tizenkét gyermeke született, ám közülük csak nyolc – négy fiú és négy lány – érte meg a felnőttkort. A gáborjáni tanító elsőszülöttje lett a későbbi sárréti csendbiztos, IV. Pál. O’sváth Pál (1831–1908) O’sváth Pál 1831. január 4-én látta meg a napvilágot Kismarja városában. Gyermekéveiről meglehetősen keveset tudunk. Az elemi iskolát édesapja keze alatt végezte, majd tíz éves korában a Sárréten első ízben megalapított hatosztályos derecskei református gimnáziumba került, ahol már 1844-ben sikerrel fejezte be „gymnasialis” tanulmányait, mivel két ízben két-két osztályt is teljesített egy tanév alatt. Ezt követően iratkozott be a debreceni főiskolára, bölcseletet és jogot hallgatni. 1847–1848 telén meghívták a nagykállói gimnáziumba az első és második osztály vezetésére. A bölcsészetet addigra már befejezte, a jogot azonban nem, mivel egy későbbi visszaemlékezése szerint másodéves joghallgató volt, amikor 1848 nyarán honvédnek állt. Az elsők között, május 28-án lépett be Nagykállóban a 10. önkéntes honvédzászlóaljba. Bár még be sem töltötte a 18. életévét, a „testileg-lelkileg kifejlett” ifjút alig öt nap múlva, június 2-án Szabolcs vármegye ajánlatára tizedessé léptették elő.1 Felavatására június 10-én került sor.2 A zászlóaljat július 28-án indították el Debrecenből a délvidéki szerbek ellen. Egységével O’sváth is kivette részét a szerbek elleni harcból, ott volt a perlaszi, tamasováci és alibunár–karlsdorfi (károlyfalvai) sáncok bevételénél, a zsigmondfalvi és a jarkováci rajtaütéseknél. 1848 decemberének végén a zászlóaljat Kmety György hadtestéhez rendelték Pestre, Görgei Artúr parancsnoksága alá, és néhány nappal később – 1849. január 4-én – már ők fedezték a honvédség visszavonulását Vácra az előretörő

1

„Az 1848ik Évben 3 évre önkéntesen beállott újoncok fizetési Naplója. Nagykálló, 1848. május 26–június 23.” SZSZBML, IV. B. 103/1. 4. tétel, 1848. 2 László, 266. o.

2

Windisgrätz seregével

szemben. Ezt követően Léva és Selmecbánya érintésével

Besztercebányára vonultak, és részesei lettek Görgey diadalmas felső-magyarországi hadjáratának, többek között ott voltak Branyiszkónál is (február 5.), bár nem került sor a bevetésükre. O’sváth ekkor már őrmester volt. Nem sokkal később kivette részét a Mezőkövesd, Kápolna (február 26–27.), Isaszeg (április 6.) és Vác (április 10.) melletti nagyobb ütközetekből, és ott harcolt Buda alatt is (május 4–21.). Ez utóbbinál a 10. gyalogzászlóalj a Víziváros felől indított támadásban jeleskedett, a fiatal őrmestert két golyó is eltalálta. Bár egyik sérülés sem volt komoly, sebesült lába miatt csakhamar Székesfehérvárott sikerült átkérnie magát a huszársághoz, ugyancsak őrmesteri rangban. Ezzel régi vágya teljesült, noha huszárként már csak rövid ideig szolgálhatott, viszont ekkor, már az utolsó sorsdöntő napokban került sor a tiszti előléptetésére. Az augusztus 5-i szőregi csatában a tisztikar távollétében huszárjaival ő fedezte a visszavonulást. Józef Wysocki hadosztályparancsnok később megtudakolta a nevét, és hadnaggyá léptette elő. Négy nappal később, a temesvári csatában ismét megsebesült, és csak Soltész nevű legényének köszönhette, hogy sikerült életben maradnia. Az ekkor kapott fejsebe miatt később a látása is meggyengült. Mivel századosa eltűnt, a főhadnagy pedig mellette esett el, maga köré gyűjtötte a maradék huszárjait, és a honvédséggel együtt ő is Oláhlugosra vonult vissza. Ekkor már csak egy 21 főre olvadt csapat volt mellette, akikkel nem sokkal később, a Maros folyót bravúrosan átúszva menekült tovább. Mivel a kis csoport tagjai mind Debrecen vidékére való hajdúsági és bihari legények voltak, O’sváth azt tervezte, hogy átvágják magukat NagyváradDebrecen felé, és csatlakoznak az első rendezett honvédsereghez. Napokon át barangoltak a bihari hegység sziklaösvényein, majd az oroszok által teljesen körülvett Belényes városán kellett éjszaka átvágtatniuk, hogy aztán Tenkén arról értesüljenek: már csak a távoli Komárom őrsége tartja magát. Mivel a fiatal parancsnok a továbbutazást veszélyesnek tartotta, szélnek eresztette embereit. Egy részük eladta a lovát, és „pórruhában”, gyalogosan próbálta meg a hazatérést, mások viszont – „kikre otthon sem várt fejér cipó és ölelő kar: mint szegénylegénységre hajlandók” – lovastól, fegyverestől tűntek el az éjszaka sötétjében. Az újdonsült hadnagy néhány napig anyai nagybátyjánál, Kovács Pál tenkei jegyzőnél rejtőzködött, majd egy, Török György komádi jegyzőnek írt levélben értesítette édesapját, aki érte ment, és hazafelé durva vászoningbe és gatyába öltözve már ő volt a kocsis. Hazatérése után az önkényuralom első éveit jobbnak látta szűkebb hazájában, a bihari Sárréten átvészelni. Ez látszott biztonságosnak, mivel a kismarjai születésű ifjú nagykállói tanítóként Szabolcsban állt be a 10. gyalogzászlóaljba, s ezért szülőföldjén viszonylag kevesen tudtak honvédmúltjáról. Két éven át a környékbeli kis falvakban tanított nevelőként, 3

miközben a saját tudását is igyekezett gyarapítani. Az 1851. évben egy régi iskola- és honvéd társa közreműködése, s nem utolsósorban Csapó Lajos főszolgabíró szemhunyása folytán – aki természetesen tisztában volt O’sváth 48-as tevékenységével – megválasztották Berettyószentmárton jegyzőjévé. A „jobb időkre várva” ideiglenesen el is fogadta a megbízatást, amire leginkább az késztette, hogy ekkor már jegyben járt Matolcsy János darvasi református lelkész és Huszthy Zsuzsanna leányával, Etelkával, akit még az év október 7. napján feleségül is vett. A teljességhez tartozik egyébként, hogy O’sváth kényszerű bihari „remetesége” korántsem volt zökkenőmentes, egy ízben – amikor is egy általa megfenyített börtönviselt személy a szabadságharcban való részvétele miatt feljelentette a zsandároknál – csak Tőrös Gergely berettyószentmártoni bíró leleményessége, ill. egy rokona és a már említett Csapó Lajos főszolgabíró tanúskodása mentette meg a bebörtönzéstől. Hogy mennyire veszélyben forgott akkor, jól jellemzi a darvasi Sütő Gábor esete, ami többször is visszatér O’sváth írásaiban. Ez a honvéd a fegyverletétel után a falu alatti nádasba menekült, ahol hajtóvadászatot rendeztek utána és agyonlőtték. A helyi leányok és asszonyok (köztük O’sváth felesége)viszont még 1859-ben is virágkoszorúkkal ékesítették a fejfáját. A fiatal bihari nemes színrelépésével jelentős változás állt be Berettyószentmárton életében, mivel a jegyzői hivatalnak korábban semmilyen tekintélye nem volt a „köznemesség fészkében,” különösen azért, mert elődje jellemtelen, részeges ember hírében állt. O’sváth községi és egyházi jegyzőként egyaránt kivette részét a falu életéből. Nyolcévi ténykedése alatt új községházát, jegyzői lakot és iskolát építtetett, s emellett sort kerített a debreceni főiskola segélyezésére, és, amire addig nemigen volt példa: a helyi református egyház terheinek a birtok arányában történő viselése is az ő működése alatt valósult meg. Az iskola élére az addig lenézett tanító helyett egy, a gyümölcsfa-nemesítésben is jeleskedő, jól felkészült egykori iskolatársát nyerte meg, s a tanítás színvonalának emelkedésével a felnőtt lakosság közművelődéséről is gondoskodott. A helyi értelmiséget olvasóegylet és községi könyvtár alapítására ösztönözte, ahová nem sokkal később az olvasni tudó „napszámos osztályúakat” is sikerült bevonnia. Feltétlenül meg kell itt említenünk, hogy a fiatal jegyző anyagilag is hozzájárult a község fejlődéséhez. Az új iskola építésére felvett kölcsönért pl. ő vállalta az egyik kezességet, és a székeket is a saját költségén készíttette. Az új községháza és a jegyzői lak építésekor pedig az egész évi fizetését bent hagyta „boldogabb időkig”, hogy a „nép terheltetése nélkül haladjon” a munka. Visszaemlékezéséből tudjuk, hogy szinte áhítattal hallgatta édesapja elbeszéléseit a család történetéről, s gyermekként a gáborjáni községi levéltár akkor még meglevő középkori irataiba is betekintést nyert. Későbbi érdeklődése, mi több: szenvedélye alapján úgy véljük, 4

hogy diákként a tudományos, s egészen pontosan a történész szakma vonzotta, amire tudatosan készülhetett. Élete egyik kutatójához, Dankó Imréhez hasonlóan mi is azon a nézeten vagyunk, hogy O’sváth a partikulisták hagyományos útját követte, amikor a bölcseleti tanulmányok elvégzése után Nagykállóba szegődött, s két-háromévi rektorság után külhoni egyetemen kívánta tovább fejleszteni a tudását. Ezt a tervet először az 1848-as események szakasztották meg, az önkényuralom kezdeti éveiben pedig esélye sem lehetett a félbehagyott jogi tanulmányai folytatására. Mivel egy 1872-ben megjelent életrajzi összefoglalás szerint a nevelősködés mellett a tanulással sem hagyott fel, valószínűleg a rendelkezésére álló könyvek segítségével képezhette tovább magát. Mint korábban írtuk, O’sváth többször is hivatkozott rá, hogy csak ideiglenesen, és jobb lehetőség hiányában vállalta el a jegyzőséget. Húsz évesen már a családalapítás gondolata foglalkoztatta, s mivel tanító édesapja sem gyűjthetett nagy vagyont, neki kellett megalapoznia a család anyagi helyzetét. Jellemző, hogy nősülésekor mindössze egy hátasnak nevelt harmadfű csikója, egy borjas tehene, két hízója, valamint az egy évre elegendő élelmiszereken kívül 70 forintja volt. Emellett a fiatalasszony segítségül egy 13 éves árva leánykát hozott a házhoz, az ifjú férjnek pedig volt egy koldusbotra juttatott, 7o esztendős „örökbe fogadott” szolgája, egy egykori számadójuhász. Kezdetben a helység által bérelt, s a községházával közös bejáratú jegyzői lakban éltek, ami a fiatal párnak meglehetősen kényelmetlen volt, de csakhamar sikerült jutányos áron megvásárolniuk egy tágas, szép telkű kétszobás házat a falunak a bócsi pusztára nyíló végén. Itt született első fiuk, Pál is. A jegyzői fizetésből alig lehetett félretenni valamit, ennek ellenére a fiatal jegyző mégis gyarapítani tudta a vagyonát. Az elkövetkező évek során kisebb birtokot vásárolt, faluvégi háza helyett pedig a községházzal átellenben vett egy csinos villaszerű épületet. Anyagi jóllétüket a családfő szerteágazó tevékenysége alapozta meg. Amikor 1851–1852 táján két Csanád vármegyei (kaszaperi) birtokos, Lukács János és Vertán András megvásárolta a báró Rudnyánszky-féle, 1500 hold kiterjedésű berettyószentmártoni birtokot, az új tulajdonosok O’sváthot tették meg felügyelőnek a két paraszt gazdájuk mellé, és gazdatiszti munkájáért földdel fizettek neki. Nem sokkal később O’sváth betársult a híres Biasini-féle, Kolozsvár és Budapest között közlekedő gyorskocsizási vállalathoz, és a Berettyószentmártontól Bárándig terjedő szakaszon ő tartotta a lovakat. Emellett haszonbérlő volt egy 40 holdas birtokon, s ezen, valamint a saját földjén elegendő szénát és zabot termeszthetett a postalovak számára. Mint községi és egyházi jegyző, gazdatiszt, gyorskocsizó és haszonbérlő tehát hamarosan egész csinos vagyont sikerült összehoznia, és tette mindezt a fent már vázolt hivatali munkája mellett! És akkor még nem is szóltunk a helyi közbiztonság megszilárdításában kifejtett tevékenységéről. 5

Kéziratban

maradt,

töredékes

önéletírásában,

a

48-as

emlékeit

tárgyaló

visszaemlékezéseiben, s nem utolsósorban a 24 éves csendbiztosi működése élményeit összesítő kötetében több veszélyes kalandjáról is megemlékezett. Ezen leírások, valamint a későbbi visszaemlékezések, nekrológok tanúsága szerint kiváló céllövő és kitűnő lovas volt, nem mindennapi testi erővel rendelkezett, s ha kellett, az öklét sem habozott használni. Nem egyszer puszta kézzel tette ártalmatlanná ellenfeleit, önéletrajzában több esetet is elmesél, amikor ököllel volt kénytelen igazságot tenni. Egy őt gyalázó, hírhedt gyújtogatót annak saját botjával tanított móresre, akárcsak azt a Köves Miska nevű kapcabetyárt, aki az egyedül otthon tartózkodó feleségét fenyegette meg, hogyha a férje nem hagy fel a betyárüldözéssel, egy éjjel rájuk gyújtja a házat. A krími háború idején egyedül, puszta kézzel tett ártalmatlanná két részeg horvát bakát, akik a falun átvonuló seregtől elmaradva éppen az ő lakása előtt támadtak rá fegyveresen egy helyi birtokosra. Emellett kiváló céllövő volt, egy zord téli éjszakán pl. a „pokoli sötét” ellenére is sikerült a hátsójába lőnie egy helyi származású betyárnak, aki éppen az ő lovait szerette volna elkötni. A pórul járt tolvaj kilétéről csak évekkel később, már csendbiztosként szerzett tudomást egy korábban ugyancsak betyárként működött pandúrjától, aki azon a nevezetes éjszakán bicskaheggyel szedegette ki pórul járt társa „hátsó kimondhatatlan részé”-ből a söréteket. Lovas bravúrjairól ugyancsak több történetet megosztott olvasóival. Jegyzői működése elején elsősorban azt a célt tűzte ki maga elé, hogy jó útra terelje a falu részben rossz útra tért lakosságát. Mivel soha, egy pillanatig sem lett senki adósa, és a gonosztevőkkel szemben kérlelhetetlen szigorúsággal viseltetett, hamarosan sikerült megalapoznia a tekintélyét. Már hivatali működése elején tapasztalta, hogy az elöljárók a gonosztevőktől való félelem, a „községi cselédek” pedig az ingyenes szolgálat miatt hanyagul látják el a feladatukat, amin úgy segített, hogy két obsitos káplárt fogadott fel, akik élén már bármelyik gonosztevőt elcsíphette és bátran lecsukathatta az engedetleneket. Az önkényuralom évei alatt ugyanakkor tömeges méretűvé vált a lopások, rablások száma, futóbetyárok hada lepte el a bihari Sárrét vidékét is. Az osztrák hatalom által idehozott idegen ajkú zsandárok gyakran a legnagyobb erőfeszítések árán sem tudtak érvényt szerezni a törvénynek, hiányos nyelv- és terepismeretük miatt a szegénylegényeknek többnyire bottal üthették a nyomát. Ezért nincs is mit csodálkozni azon, hogy a honvédhuszárból lett berettyószentmártoni jegyző hamarosan a saját kezébe vette a dolgok intézését, és a környező tanyavilágban néhány év alatt kilenc országosan üldözött gonosztevőt és több csapat lopott jószágot sikerült kézre kerítenie. E működéséért a nagyobb birtokosok barátságukkal, a nép

6

pedig bizalmával ajándékozta meg, és csakhamar oly hírre jutott, hogy nagyobb ügyekben még a hatóságok is hozzá utasították tanácsért a zsandárokat. Az O’sváth által elfogott betyárok között legnevezetesebb a sárrétudvari születésű Kis Víg Miska volt, akit egy saját maga által fizetett ebédnél fogott el egy cimborájával és két lopott paripával együtt 1856 elején. O’sváth neve ekkor a megyefőnökhöz is eljutott, aki azzal lepte meg, hogy aranyéremmel való kitüntetésre kívánja felterjeszteni. Mivel azonban előfordult, hogy egyesek visszautasították az uralkodó hasonló elismerését, nyomatékosan felhívta a jegyző figyelmét, hogy egy hozzá intézendő kérvényben saját kezűleg folyamodjon a kitüntetésért. Igen ám, de abban a korban csak a „hízelkedők” részesültek ilyen elismerésben, és a bécsi kitüntetés már eleve gyanússá tette annak tulajdonosát a jó hazafiak előtt, s az ilyeneket rendre kizárták a társaságokból. O’sváth úgy vágta ki magát, hogy megköszönte a megyefőnök iránta tanúsított figyelmét, mivel azonban szerinte túlértékelték az érdemeit, csak annak írásbeli elismerését kérte. Így történt, hogy nem sokkal a híres szegénylegény elfogását követően a császári megyefőnökség 1856 áprilisában dicsérő okmányban mondott köszönetet O’sváthnak a közbiztonság helyreállítása érdekében kifejtett működéséért, és ígéretet tettek, hogy jövedelmezőbb állást fognak biztosítani számára. Ennek megfelelően előbb a furtai, majd a vármegyében legjobbnak tartott tenkei körjegyzőséget kínálták fel neki, a berettyószentmártoni jegyzőségtől azonban mégsem vált meg. Természetesen O’sváth bűnüldözői tevékenysége a másik oldal részéről sem maradt válasz nélkül. Rosszakarói többször is életveszélyesen megfenyegették, két ízben megpróbálták orvul lelőni, egy este pedig a saját udvarukban egy neki szánt golyó éppen hogy csak elkerülte a feleségét. O’sváth Pál életében 1848 és 1851 után az 1859-es esztendő hozott újabb, s későbbi sorsa szempontjából meghatározó változást. Addigra ugyanis már tűrhetetlenné vált a közbiztonság helyzete a Sárréti járás területén. A vidéket szinte folyamatosan fegyveres rablók nyugtalanították, akik közül a zsandárok egyetlen egyet sem voltak képesek elfogni. A járás vezetősége ekkor a kormányhoz fordult, és kérvényezték, hogy ha másként nem lehet, akkor saját költségükre engedélyezzék a pandúrság visszaállítását. Miután erre beleegyező válasz érkezett, a járás egybegyűlt birtokosai, valamint a helységek elöljárói 1859. április 24én a gonosztevők üldözésében már addig is kitűnt O’sváth Pált választották meg csendbiztosuknak, amiről július folyamán a kormány helybenhagyása is megérkezett. Ebben az időben Bihar vármegye öt járása egyaránt két-két szolgabírói szakaszból állt, a Sárréti járás területén a Nagyváradtól a Berettyóig húzódó települések a mezőkeresztesi, a Berettyón túliak pedig a derecskei szakaszhoz tartoztak. O’sváth Pál tehát a mezőkeresztesi szolgabírói 7

szakasz 23 helységének lett a csendbiztosa, a másik szakasz élére viszont csak az ősz folyamán neveztek ki csendbiztost Mayer Antal személyében. A vármegyei rendszer visszaállítását követően 1861-ben is megtartották állásában, akárcsak a következő évben, amikor a felügyelete alá tartozó községek elöljárói írásban kérték fel. Népszerűségét jól példázza, hogy a kiegyezés évében a járás birtokosai és a helyi értelmiség a csendbiztos tudta nélkül kérvényezték az újabb kinevezését. A Sárréti járás többszöri átszervezését követően az O’sváth által hatáskörébe eső települések száma is megszaporodott. 1872-től már 29 helység, 54 népes puszta és mintegy 500 tanya tartozott a Sárréti járás háromnegyedét kitevő mezőkeresztesi csendbiztosi szakaszhoz. A felelősségteljes vármegyei tisztség ismét jelentős változást eredményezett az O’sváth család életében. A Biasini-féle postakocsi-vállalattal már a tiszai vasút megépítése (1857) után megszűnt a családfő együttműködése, csendbiztosi kinevezésével pedig az amúgy is csak „ideiglenesen” elvállalt berettyószentmártoni jegyzőségről kényszerült lemondani. Édesapja kérése ellenére, fájó szívvel ugyan, de a Vertán Andrásnál betöltött gazdatiszti állástól is megvált, holott a birtokos fényes ígéretekkel próbálta visszatartani. Az elkövetkező 22–23 esztendő során már csak a csendbiztosi fizetéséből, valamint a kis magángazdaságából befolyt jövedelemből tarthatta fenn az egyre inkább gyarapodó családját. Nejétől négy fia és egy leánya született: Pál, bihartordai körorvos, Imre, budapesti királyi táblabíró, Etelka (Szigethy Gábor mérnök felesége), a jogász és hírlapíró Gyula, valamint Andor, esztergomi főjegyző. A fiúk egyébként iskolai tanulmányaik, ill. későbbi pályafutásukban egyaránt az apjuk által megkezdett utat követték. A tragikusan fiatalon elhunyt Pál a bihari lapok állandó „levelezője”, cikkírója volt, öccsei pedig, hírlapírói munkásságuk mellett több önálló kötettel jelentkeztek.3 O’sváth Pál csendbiztosi működésére visszatérve, érdemes röviden kitérnünk az 18591882 közötti időszakra. Mint fentebb írtuk, a történettudomány iránti érdeklődése még édesapja mellett, a gáborjáni elemi iskolában alakult ki, és bár pályája más irányba fordult, a történelem és a helyismeret iránti szenvedélyes érdeklődése a továbbiakban is megmaradt. Ez azonban semmit sem vont le a hivatali működése színvonalából. Alig néhány éven belül gyakorlatilag teljesen sikerült megtisztítania a Sárréti járás hozzá tartozó szakaszát a helyi rablóbandáktól, és visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a 24 éves hivatali ideje alatt 32 3

Gyula írta a Szent-Margitsziget hajdan és most (Budapest, 1901.) című kötetet, Imre a fogyasztási adók és a telekkönyvi jogügyletek témájában jelentetett meg több munkát, Andornak Esztergom leírását köszönhetjük, később pedig ő szerkesztette az egyesített Komárom-Esztergom vármegye monográfiáját. O’sváth Andor: Esztergom. In: Esztergom vármegye. (Szerk. Borovszky Samu.) Budapest, 1908. [Magyarország vármegyéi és városai.] 40–76.; Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék múltja és jelene. (Szerk.: O’sváth Andor.) Budapest, 1938.

8

országosan körözött gonosztevőt fogott el, és több mint 400 ellopott lovat juttatott vissza a károsultaknak. Hivatalát egészen a pandúrintézmény megszüntetéséig, ill. a magyar királyi csendőrség felállításáig megtartotta, ami azért is figyelemre méltó, mivel a vármegye öt járásában felállított tíz csendbiztosság élén álló parancsnokok közül szinte csak egyedül ő tekinthetett vissza ilyen hosszú hivatali múltra. 1880. július 31-én elvesztette Pál fiát. A Sárrét híradása szerint a tüdővészben szenvedő fiatal orvosnak már márciusban fel kellett függesztenie a praktizálást, s később a sziléziai Görbersdorfba utazott. Hazafelé jövet Kassán hunyt el Imre öccse karjai között.4 Talán a személyes tragédia is közrejátszhatott abban, hogy id. O’sváth Pált a járás köztiszteletben álló polgáraként még szeptember folyamán kinevezték biharkeresztesi postamesterré az elhunyt Harcsarik Andor helyébe.5 Mindez azért fontos, mert az életében megjelent, róla írt ismertetőkben, lexikon-szócikkekben, s a későbbi szakirodalomban az 1882-es dátum szerepel, s ez alapján valóban úgy tűnhetett, hogy O’sváth a csendbiztosságtól való megválása után fogadta el a postamesteri állást, akár egyfajta vigaszdíjként. A valóságban azonban teljesen más helyzet állhatott fenn, és mivel csendbiztosként amúgy is Biharkeresztesen volt a lakása, korábbi munkája mellett ezt a hivatalt is messzemenőkig el tudta látni. Itt be kell vallanunk, hogy némi ellentmondás van az életrajzi adatokban. Az O’sváthról 1901–1904. között megjelent, és több tévedést tartalmazó életrajzi ismertetők szerint ugyanis a csendbiztosságtól csak 1884-ben vált meg, a postamesterséget pedig 1882– 1892 között töltötte be. Mindez azonban ellentmond a Sárrét értesülésének, valamint annak, hogy a csendbiztosságot az „állam-csendőrségi intézmény” 1883. január 1-jével történt életbe léptetésével szüntették meg. Egyébként a Bihar még 1882. december 20-án lehozta O’sváthnak három csendbiztostársával közösen a vármegye közgyűléséhez december 12-én, Nagyváradon írt emlékiratát, amiben maguk és csendlegényeik nevében a nekik járó tisztességes végkielégítésért folyamodtak.6 O’sváth Pál a pandúrság megszüntetésekor még csak az 50-es évei elején járt, s így kora és egészségi állapota alapján nyugodtan tovább szolgálhatott volna, az országos irányítás alatt levő, központosított rendőrséggel szembeni idegenkedése miatt azonban, több bajtársához hasonlóan, ő is a testülettől való távozás mellett döntött. Az elkövetkező évtized történéseiről szinte semmit sem tudunk, s bár a biharkeresztesi postamesterség elvállalása átmenetileg megnövelhette a rá nehezedő feladatokat, úgy véljük, hogy a csendbiztosságból

4

Sárrét, 6. (1880) 12. sz., március 21. 2. o.; Uo. 31. sz., augusztus 1., 2. o. Sárrét, 6. (1880) 39. sz., szeptember 26., 2. o. 6 A megyei csendbiztosok emlékirata. Bihar, 18. (1882) 291. sz., 1882. december 20., 2. o. 5

9

történő leköszönését követően már minden szabad idejét az anyaggyűjtésnek szentelhette. Bár a „Sárréti járás” minden hibájával együtt elnyerte az olvasóközönség tetszését, és szerzője nem hagyta figyelmen kívül az írásban, valamint feltehetően szóban is megfogalmazott, többnyire építő jellegű kritikákat. Későbbi visszaemlékezések szerint már a kötet megjelenését követően elhatározta, hogy a hiányosságokat pótolva újból kiadja művét. A monográfia agrártörténeti adatait 1975-ben méltató Varga Gyula pl. szóbeli értesülésre hivatkozva leírja, hogy O’sváth a kötet egyik példányát lapokra szétbontotta, és a közéjük bekötött üres lapokra jegyzete fel apró betűkkel a kiegészítéseit. Az átdolgozott példány később az egyik unokája tulajdonába került, jelenlegi helyéről viszont semmit sem tudunk. Elsősorban tehát az 1883–1892. közötti időszak lehetett az, amikor már O’sváth is nyugodtabban utazgathatott a vármegye területén, és az egyes családok magánlevéltáraiban is könnyebben búvárkodhatott. Ugyanakkor már a „Sárréti járás” írása idején is számos fontos adat birtokába jutott, amelyek a vármegye más részeire (is) vonatkoztak, az elkövetkező évek során pedig még több hasonló forrásra bukkant. Az újabb kutatómunka, majd a felhalmozott adatok rendszerezése arra a felismerésre ösztönözte, hogy a monográfia kijavítása mellett az egész Bihar vármegye történetének megírásába is belevágjon. Úgy tűnik, hogy az 1881 és 1895 között megjelent, egyetlen hosszabb lélegzetű történelmi munkája – amelyben a vármegye kuruc kori történetét dolgozta fel – már az új koncepció jegyében született meg.7 Tízévi munkásság után lemondott a postamesteri tisztségről, és 1892-ben úgy döntött, hogy Budapestre költözik, ahol Albert öccse, valamint a fiai, Andor, Gyula és Imre éltek. Elhatározását egyértelműen az ösztönözte, hogy a fővárosban hozzájuthat a vidéki magányában szinte teljes egészében hiányzó, vagy nehezen beszerezhető szakirodalomhoz, s ez által eleget tehet az 1875-ben őt ért, részben valóban jogos kritikáknak, a budapesti levéltárak és gyűjtemények anyagai között pedig újabb forrásokat tárhat fel Bihar vármegye történetéről. Az elkövetkező három év során szorgalmasan látogatta a Magyar Tudományos Akadémia, a Budapesti Egyetem, az Országos Levéltár és a Nemzeti Múzeum könyv- és irattárait, de ezzel párhuzamosan a gyűjtött adatok feldolgozásához is nekilátott. A munka olyan jól haladt, hogy 1894 telére össze is állt a háromkötetes monográfia. A nagyváradi Szabadság már november 6-án hírt adott arról, hogy O’sváth befejezte a Bihar vármegye

7

Bihar-vármegye a kuruc-labanc csatározások alatt. In: Biharmegyei Képes Nagy Naptár 1888-ik szökő évre. (A „Biharmegyei Népnevelési Egylet” megbízásából szerkeszti és kiadja: Sipos Orbán, egyesületi alelnök.) Nagyvárad, 1888. 73–78. o.

10

története című, „kötetekre terjedő” új munkáját.8 Alig két hónapra rá O’sváth is elérkezettnek látta az időt, hogy személyesen az olvasóközönség elé lépjen. 1895. január első napjaiban „Bihar vármegye története” címmel előfizetési felhívást tett közzé a Szabadság és a Nagyvárad hasábjain. A felhívás elején kitért a Sárréti járás… hibáira, megindokolta, hogy mi vitte rá az új monográfia elkészítésére, majd rátért a mű ismertetésére. Ebből kiderül, hogy már „sajtó alá” rendezte művét, amelyet három részre osztott: az első rész „Bihar vármegye ismertetése”, a második „Bihar vármegye története”, s végül a harmadik a „vármegye 492 községének leírása” címet viselte. Emellett tudatta az olvasóval, hogy a „megfelelő helyeken a helyi műemlékek és a népviseletek képekben is be vannak mutatva”. Az előfizetést gyűjtőknek öt példány után tiszteletpéldány jár, a monográfia előfizetési ára pedig öt forint, amit Imre fia budapesti lakására kért megküldeni.9 Időközben azonban egy újabb hasonló mű elkészítéséről is hír érkezett. A Magyarország vármegyéi és városai című millenniumi díszsorozat szerkesztőbizottsága nevében maga a szerkesztő, Sziklay János író, hírlapíró jelentkezett Bihar vármegye közönsége előtt. A közgyűlés azonban ekkor már O’sváth hasonló munkáját kívánta támogatni, amire a nagyváradi sajtó szerint 1000 forint támogatást akartak megszavazni, és a számukra teljesen ismeretlen, új vállalkozás megtámogatásáról egyelőre hallani sem akartak. Végül mégis úgy döntöttek, hogy mindkét pályázatot a június 19-i közgyűlés elé fogják beterjeszteni.10 Az „irodalmi vállalkozás” beadványában 2000 forintot kért a majdan megírandó Bihar vármegye története című munka előkészítésére és 4000-et a kiadási költségekre. A vármegye Törvényhatósági Bizottsága méltányolta a kitűzött célt és a nemes szándékot, de látatlanban nem akarta vállalni a munka anyagi támogatását. A társaság erre még aznap beadott egy pótkérvényt, amelyben vázolták az általuk elkészítendő és kiadandó mű tartalmát is. A közgyűlés ezzel egy időben O’sváth Pál budapesti lakos (!) kérvényét is napirendre tűzte, amelyben a Bihar vármegye leírása és története című munkájához kérte a vármegye anyagi segítségét. A közgyűlés végül úgy döntött, hogy Szunyogh Péter alispán elnöklete alatt megyebizottsági tagokból egy „küldöttség”-et hoz létre, és annak szakértői véleményétől teszik függővé a beérkezett pályamunkák anyagi támogatását.11

8

Bihar vármegye története. Szabadság, 19. (1894) 267. sz., november 9., 6. o. [„Irodalom”] Szabadság, 20. (1895) 4. sz., január 4. 6. o. [„Irodalom”]; Nagyvárad, 26. (1895) 5. sz., január 5., 6. o. [„Irodalom”] 10 „Bihar megye és Nagyvárad írásban és képben. A milleniumi monographia-ciklus. Magyarország városai és megyéi, írásban és képben.” Nagyvárad, 26. (1895) 138. sz., június 11., 6–7. o. [„Irodalom”] 11 Bihar megye monographiája. Nagyvárad, 26. (1895) 145. sz., június 20., 3. o.; A vármegye monographiája. Szabadság, 20. (1895) 139. sz., június 20., 3. o. 9

11

A „konkurencia” színre lépéséről természetesen O’sváth is tudomást szerzett, és még a közgyűlés körüli napokban (úgy tűnik, rögtön a döntést követően) levélben fordult a bihari lapokhoz, és megküldte nekik a kézirat egy-egy fejezetét. A Szabadság részére Nagykereki leírását, a Nagyváradnak a „Hajdúság Biharban” című részt, a Nagyszalontán megjelenő Szalontai Lapoknak pedig a „Hol feküdt Maróth vagy Bihar vára?” című elemzését juttatta el közlés céljából. A két utóbbi lap június 23-án a „tárca” rovatban meg is jelentette a cikkeket. A közvélemény minden bizonnyal érdeklődéssel fogadta az írásokat, mindez azonban kevés volt a közgyűlés által kijelölt bizottság megnyeréséhez. Csupán a későbbi sajtóértesülésekből sejthetjük, hogy az egyébként kitűnő helyi szakemberekből, és többnyire a vármegye elismert történészeiből álló bizottság12 végül egyik pályázat azonnali támogatását sem ajánlotta. A Magyarország vármegyéi és városai Bihar vármegyéről szóló kötete még éppen hogy csak tervben létezett – erre utal, hogy a pályázók az utolsó pillanatban csatolták be a monográfia tervezetét –, és úgy tűnik, hogy O’sváth sem a végleges, lezárt kéziratot nyújtotta be. Elsősorban a Nagyvárad és a Szabadság híradásai alapján Bihar vármegye egész lakosságának tudomása lehetett O’sváth új munkájáról. Kismarja helység képviselőtestülete 1896. október 18-án elhatározta, hogy a millennium alkalmából kiadják a Kismarja történetére vonatkozó részt, és azt ingyen fogják szétosztani a lakosság körében. O’sváth örömmel vette szülővárosa felkérését, és alig két hónap múlva Fritz Ármin budapesti nyomdában már meg is jelent a képekkel illusztrált 52 oldalas könyvecske, mivel O’sváth már december 20-án tiszteletpéldányt küldhetett fiatal barátjának, Márki Sándornak, akit a kötet ismertetésére is felkért. A kismarjai polgároknak szánt példányokon felül még száz kötet maradt, így a szerző több bihari és fővárosi lapnak is juttatott belőlük. A Nagyvárad és a Szabadság már a december 25-i számaikban hírül adták a mű megjelenését, és rövid mutatványt is közöltek belőle az „Irodalom” rovatban.13 Úgy tűnik, hogy az elmúlt évek alatt O’sváth valóban igyekezett alapos kutatást végezni a fővárosi levéltárakban és kézirattárakban. Így pl. az Országos Levéltárban végzett kutatásai során ő derítette ki a ma Berettyószentmártonhoz tartozó Bócs pusztáról, hogy oda Rhédey Ferenc 1642-ben hajdúvitézeket telepített. Erről a vármegye-monográfiájának A hajdúság Biharban című fejezetében írt, amit a Nagyvárad hozott le ízelítőül 1895. június 2312

Szunyogh Péter alispán mellett Bunyitay Vince, Bölönyi Sándor, Vidovits György, Hegyessy Márton és Lovassy Andor. 13 Kis-Marja története – Osváth Pál monografiája. Nagyvárad, 27. (1896) 301. sz., december 25., 10. o.; KisMarja története. Szabadság, 23. (1896) 300. sz., december 25., 12–13. o. A fővárosi lapok közül a következők kaptak ajándékpéldányt: Budapest, Egyetértés, Magyar Újság, Nemzet, Századok, Vasárnapi Újság.

12

án. Bócs hajdúvárosi szerepéről nem sokkal később a Kismarja történetéről írt munkájában is említést tett, ahonnan pedig a Bihar vármegye és Nagyvárad című monográfia szerkesztői vették át. A bócsi hajdúk története több szempontból is érdekes. Tagáni Károly már 1894-ben hivatkozott a forrásra, de azt pontatlanul használta fel, és Bócs helyett Bojtot írt. A téves adat került be aztán a hajdúság történetével foglalkozó későbbi szakirodalomba is. O’sváth adata viszont elkerülte a kutatók figyelmét, és bő évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a több évtizedes tévedés tisztázásra kerüljön. A Kismarjáról szóló mű gyors megjelenése ugyanakkor jellemzi a háromkötetes Bihar vármegye története akkori állapotát is. O’sváthnak a kismarjaiak felkérésétől a kötet megjelenéséig rendelkezésére álló idő rövidsége alapján ugyanis egyértelmű, hogy az idős történetbúvár szinte teljes egészében a rendelkezésére álló monográfia-kézirat, ill. saját jegyzetei alapján állította össze a munkát, s legfeljebb néhány kiegészítő könyvészeti adatnak tudott utánanézni a fővárosi könyvtárakban. Az igényes kivitelű, sajtóhibáktól mentes kis monográfia valóban nagy sikert aratott, s ennek köszönhetően a Pallas Nagy Lexikona szerkesztősége felkérte O’sváthot, hogy a következő (15.) kötet részére állítsa össze Szabolcs és Szatmár vármegyék „dióhéjba szorított” történetét. Természetesen igent mondott a megtisztelő felkérésre, és örömét csak fokozta, hogy az időközben megismert Dr. Bakos József főszerkesztőtől megtudta, hogy nem kisebb tekintély, mint az elismert történetíró, Szilágyi Sándor ajánlotta őt a figyelmébe! Képzelhetjük, hogy mekkora lehetett ekkor O’sváth álmélkodása, mivel Szilágyival sosem találkoztak, és a már akkor is „protektiós” világban bizony ez nem volt hétköznapi dolog. Az új megbízatásról egyébként O’sváth még 1897. február 1-jén beszámolt Márki Sándornak,14 a vejéhez, Szigethy Gáborhoz írott, 27-i leveléből pedig kiderül, hogy a „határidőhöz kötött, nagy gondot és odaadást igénylő” munkája minden percét igénybe vette.15 A lexikon 15. kötete még abban az évben megjelent, és O’sváth neve szerepel is a kötet munkatársai között, a két vármegyetörténetet azonban nem szignálta.16 A kismarjaiak felkérése, majd a kötet kedvező fogadtatása, s nem utolsó sorban a Pallas-féle megbízatás némiképpen elégtételt jelenthetett az idős kutató számára a Bihar vármegye története kiadása körüli átmeneti csend után. Később egyébként adataival segítette az egykori konkurenciát, a Borovszky Samu szerkesztésében napvilágot látó Magyarország 14

O’sváth Pál levele Márki Sándorhoz. Budapest, 1897. február 1. MTA Kt. Ms. 5164/343.; A Nagyvárad a hírt február 6-án közölte „Kis-Marja történetírója” címmel. Nagyvárad, 28. (1897) 29. sz., február 6., 5. o. 15 O’sváth Pál levele Szigethy Gábornak. Budapest, 1897. február 27. Bihari Múzeum, Berettyóújfalu 16 Szabolcs vármegye története. In: A Pallas Nagy Lexikona. Az összes ismeretek enciklopédiája tizenhat kötetben. XV. kötet. (Simor-kódex–Tearózsa.) Budapest, Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, 1897. 350–353. o.; Szatmár vármegye története. Uo. 460–462. o. Mivel a következő, 16. kötet is a munkatársak között említi (ugyancsak aláírás és névrövidítés nélkül), minden bizonnyal abba is bedolgozott. Véleményünk szerint pl. nem elképelhetetlen, hogy a Nagyváradot bemutató „Várad” címszó alatti összefoglalás is O’sváth munkája.

13

vármegyéi és városai sorozat Bihar vármegye és Nagyvárad című, 1901-ben megjelent kötetének megírását is. Már ebből is látszik, hogy elsősorban főművének, valamint a Kismarja történetének az adatait már életében haszonnal forgatták. Csupán néhány példát idéznénk: a Pallas Nagy Lexikona 14. kötetében dr. Thirring Gusztáv is O’sváth fő művét ajánlotta az olvasóknak,17 a következő kötetben pedig Márki Sándor teljes egészében O’sváth leírása alapján készítette el a Szerep helységről írt, meglehetősen terjedelmes szócikkét.18 A háromkötetes vármegye-monográfia további sorsáról nem tudunk, a kézirat minden bizonnyal az idős történetbúvár tulajdonában maradt. Feltehetően még éveken át javítgatta, csiszolgatta művét, de annak kiadása többé nem került szóba. Bizonyára ez a vastag kéziratköteg is a többi O’sváth-irattal együtt pusztult el a II. világháború idején. A háromkötetes monográfiából tehát mindössze a Nagyváradban és a Szalontai Lapokban kiadott rövid fejezetek, valamint az utólag kiegészített Kismarja története maradt meg. Ezt követően évekig nem hallat magáról, nagyobb lélegzetű munkája nem jelent meg, de még kisebb tanulmányairól, cikkeiről sem tudunk. Ekkor ugyanis már egy önéletrajzi ihletésű kötet megírása foglalkoztatta, mivel a negyedfélszázados csendbiztosi múltjának emlékeit kívánta összefoglalni a magyar rendvédelem történetébe ágyazva. Késői munkáiból tudjuk, hogy élete során végig feljegyzéseket készített a vele történt fontosabb eseményekről, s emellett gondosan félretette a hozzá beérkező leveleket, de másolatot készített minden általa írt hivatalos jelentésről is. A későbbiek során a felhalmozott, s minden bizonnyal tetemes mennyiségű irategyüttes segítségével frissítette fel az emlékezetét. Úgy tűnik, hogy már az 1880-as évek táján – a csendbiztosi hivatalról történt leköszönése után – elkezdett dolgozni az önéletírásán, és amikor 1886-ban eleget téve régi barátja, a nagyváradi Szabadság szerkesztőjeként működő Kárpáti felkérésének, feljegyzései alapján elkészítette a debreceni 10. honvédzászlóalj 1848–49-es történetéről írt beszámolóját, saját szerepéről viszont meglehetősen szűkszavúan szólt. A Bihari Múzeum tulajdonában ma is megtalálható, mindössze 29 gépelt oldal terjedelmű önéletrajza elsősorban a csengerújfalusi O’sváth család eredetéről, annak bihari, egészen pontosan berettyóújfalui ágának a történetéről és a közvetlen felmenőiről szól, a saját életét pedig csak 1859-ig, tehát csendbiztosi kinevezéséig tárgyalja. Az egyértelműen kiadásra szánt, és oklevélmellékletekkel ellátott önéletrajz azonban csak a teljes kézirat töredéke, mivel maga O’sváth is hivatkozik rá, hogy a 48-as visszaemlékezéseit

17 18

14. köt. 900. o. („TH-V.” jegy alatt – S. I.) 15. köt. 638. o. („M.” jegy alatt – S. I.)

14

nagyrészt már korábban megírta a Szabadságban,19 ill. a Budapestben.20 A Pallas-féle szócikkeket követően már elsősorban a rendőrség hazai és nem utolsó sorban budapesti történetét kutatta, és fokozatosan juthatott el arra a gondolatra, hogy a kutatási eredményeit a saját visszaemlékezéseivel és tapasztalataival együtt önálló kötetben jelentesse meg. Több évi hallgatás után 1901 nyarán érezte úgy, hogy a kézirat megérett a kiadásra, azonban a Sárréti járáshoz és a kéziratban maradt Bihar vármegye történetéhez hasonlóan most is az ahhoz szükséges anyagi háttér megteremtése volt a legnehezebb feladat. Hetven évesen legfeljebb a nyugdíjára, megtakarított pénzére, esetleg hozzátartozói anyagi támogatására számíthatott, s úgy tűnik, hogy a budapesti nyomdákkal sem állt közeli ismeretségben. Külső segítséghez kellett tehát fordulnia, s ekkor vette a bátorságot, hogy a kuruc kor nagynevű történetírójához, Thaly Kálmán országgyűlési képviselőhöz forduljon támogatásért. Késői írásaiból egyébként kitűnik, hogy nagy tisztelője volt Thalynak, és a Budapestre költözését követően haszonnal forgatta annak több munkáját is. 1901. június 5-én tiszteletteljes levélben kereste fel a képviselőt, amelyből – a hosszú bemutatkozást követően – kiderül, hogy az elmúlt időszakot a magyar rendőrség múltjának és az általa jól ismert betyárélet tanulmányozásának szentelte, amelynek eredménye egy a Közbiztonságunk múltja, a betyár élet és pandúr korom élményei című, 10–12 nyomtatott ívre terjedő munka lett. A kiadásra azonban nincsen meg a megfelelő anyagi fedezet és a budapesti kiadókkal sincsen ismeretsége, ezért Thalyhoz fordul, hogy ha arra méltónak tarja a munkát, ajánlja valamelyik kiadó figyelmébe. Ugyanakkor egy időpontot is kért a történetírótól, amikor személyesen is felkeresheti.21 Thaly válaszát nem ismerjük, de valószínűnek tartjuk, hogy a találkozó létrejött, mivel a Kismarja történetéről szóló O’sváth kötetnek az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött példányát a szerző éppen Thalynak dedikálta. Ennek ellenére a tervezett kötet végül csak jó négy évvel később jelenhetett meg Budapesten, Fritz Ármin kiadójánál, ahol Kismarja története is napvilágot látott. A cím némiképpen módosult, mivel a végleges változat a következő lett: Közbiztonságunk múltja és pandúr korom emlékei (a régi magyar élet feltűntetésével). A 157 nyomatott oldalra rúgó munka első részét valóban a hazai közbiztonság történetének első összefoglalásai között tartjuk számon, és elsősorban O’sváth könyvészeti és levéltári kutatásain alapul, de a betyárélet és a pusztai világ leírásáról szóló, 19

Élményeim az 1848/9. évi önvédelmi harcokban a X-ik önkéntes zászlóaljnál. Szabadság, 11. (1886) 71. sz., március 28., 2–3. o.; 72. sz., március 30., 2. o.; 73. sz., március 31., 2–3. o; 74. sz., április 1., 2–3. o.; 75. sz., április 2., 2–3. o.; 76. sz., április 3., 2. o. 20 Kik estek el Budavár bevételénél? (A Budavár bevételében részt vett 1848–49-iki bajtársakhoz.) Budapest — Képes politikai napilap, 17. (1893) 120. sz., május 2., 2–3. o. 21 O’sváth Pál levele Thaly Kálmánhoz. Budapest, 1901. június 5. MOL P 1747. Thaly cs. lt. Thaly Kálmán levelezése. No. 5362.

15

néprajzi szempontból különösen értékes fejezetek a saját megfigyelései és tapasztalatai alapján készültek el. A kötet második fele mintegy hatvan, a szerzővel megesett izgalmas nyomozás történetét eleveníti fel időrendi sorrendben 1859 tavaszától 1882 teléig bezáróan. Egyébként az első rész is több, saját élményein alapuló történetet tartalmaz. Bár élete utolsó 16 esztendejét szinte folyamatosan a fővárosban töltötte, halálig megmaradt bihari, biharkeresztesi lakosnak. Jellemző, hogy a Thalynak írott levelében is „bihar-mező-keresztesi illetőségű, de ideiglenes b.-pesti lakos”-nak nevezte magát. Állandó fővárosi lakása nem is volt, s elképzelhető, hogy még élete utolsó éveit is valamelyik fia mellett, esetleg Albert öccsénél élte le. A fővárosba költözését követő néhány évben Imre fia József körút 64. III/27. szám alatti lakásában dolgozott, ahonnan Márki Sándornak is írt 1893. szeptember 9-én, de még 1895 januárjában is ide kérte megküldeni az új monográfia előfizetési díjait. 1896 karácsonyán már a Nádor utca 24-et adta meg címéül a frissen megjelent Kismarja története ismertetésében, és oda várta Márki Sándor válaszlevelet is. 1901. június 5-én a Géza utca 5. második emelete szerepel a Thaly Kálmánnak írott levelén, a nevezetes 1905-ös kötete címlapján pedig a Koháry utca 21. szám van feltűntetve. O’sváth Pál még három esztendővel élte túl második, legsikeresebb műve megjelenését. 1908. február 13-án, 77 esztendősen hunyt el Budapesten, és két nap múlva, végakaratához híven, egykori csendbiztosi, majd postamesteri állomása helyszínén, Mezőkeresztesen helyezték nyugalomra Pál fia és Etelka leánya mellé. Az egykori sárréti csendbiztost, a Sárréti járás és Bihar vármegye történetíróját két fia – Imre, budapesti törvényszéki bíró és Andor, esztergomi tanácsjegyző, a Városok Lapja szerkesztője –, veje, Szigethy Gábor államépítészeti tisztviselő, öccse, O’sváth Albert, rendőrorvos, valamint unokaöccse, O’sváth Lajos, Bihar vármegye főlevéltárosa gyászolták. Haláláról több budapesti és nagyváradi lap is beszámolt, így pl. Az Újság, a Tolnai Világlapja (mindkettő Budapesten),22 a Nagyváradi Friss Újság, a sokáig O’sváthot is munkatársaként számon tartó Nagyvárad pedig megható nekrológban elevenítette fel a „régi idők, táblabírás öreg idők hírmondója, az utolsó csendbiztos” emlékét.23 Életében egyébként összesen négy életrajzi ismertető látott napvilágot. Közülük az elsőt az 1872-ben megjelent Első országos rendőri zsebnaptárban közölték, amely egyúttal a leghitelesebb összefoglalás is, amit maga O’sváth diktált le Bakos Gábor szerkesztőnek. Ezt követően már csak közel három évtized múlva, a Borovszky-féle vármegyetörténetben

22

Az Újság, 6. (1908) 41. sz. (Budapest, február 15.) 10. o.; Tolnai Világlapja — Szépirodalmi Képes Hetilap, 8. (1908) 9. sz. (Budapest, február 23.) 369. o. 23 Nagyvárad, 38. (1908) 40. sz. február 15. 4–5. o.

16

foglalták össze röviden O’sváth életét és tudományos pályafutását.24 Ebben többek között az egyébként „történelmi adatgyűjtő”-nek nevezett O’sváthról leírják, hogy 1884-ig töltötte be a csendbiztosi posztot. Emellett pontatlanul közölték a Zsandár kell-e vagy pandúr? című vitairat és a Kismarja történetéről írt monográfia megjelenését, az előzőt 1875. évre, az utóbit pedig 1897-re tették.25 Szinnyei József a Magyar írók élete és munkái 1903-ban megjelent 9. kötetében elsősorban a fenti művek adataira támaszkodva állította össze O’sváth életrajzát. Leírása ugyan részletesebb az előző kettőnél, de átveszi Borovszky több tévedését is. Végezetül a korábban O’sváthot is munkatársai között nyilvántartó Pallas Nagy Lexikona 17., pótkötetét kell megemlítenünk. Ez utóbbi 1904-ben jelent meg, de adatait egy az egyben a Borovszky-féle monográfiából vette.

A Sárréti járás Kutatások Modern szóhasználattal élve az ifjú kutató előbb szemináriumi dolgozat formájában kezd el foglalkozni az általa választott (vagy tanára által javasolt) témával, amely az egyetemi évek során szakdolgozattá formálódik, s végül, gyakori esetben doktori disszertációvá bővül. Addig viszont a jelölt – lehetőségeihez mérten – több-kevesebb cikkben, tanulmányban teszi közzé eredményeit. Azt gondolhatnánk, hogy hasonló történt O’sváth Pállal is, az ő esetében azonban teljesen más volt a helyzet. Benne ugyanis a kutatók azon ritka képviselőjét tisztelhetjük, aki előbb jelentkezett önálló monográfiával, s mi több: élete főművével, és csak az azt követő években kezdett (a témához is kapcsolódó) rövidebb cikkeket, tanulmányokat írni. Kevésbé ismert ugyanakkor, hogy már jóval 1875 előtt is jelentek meg írásai, igaz, azokat szinte egytőlegyig a magyar rendőrség akkori helyzetének szentelte. Első, általunk ismert munkája, amelyet a Bihar vármegyei rendőrség hiányairól, és azok orvoslása érdekében tett javaslatairól írt, 1868 szeptemberében látott napvilágot, akkor még névtelenül, „egy csendbiztos” aláírással. Ezt 1869–1871. között számos (jelenlegi ismereteink szerint összesen tizenhárom) hasonló témájú írása követte, a Bihar, a Nagyvárad, valamint a Közbiztonság és a Közrendészeti Lap hasábjain. Az 1872-ben, Bakos Gábor 24

A Borovszky-féle monográfiában egyébként más helyütt is szó esik O’sváth Pálról, többek között a csendbiztosi működése kapcsán, de, pl. az 589. oldalon található jegyzet szerint „ő írta a »Csendőr kell-e vagy pandúr?« című művet és adta ki két vaskos kötetben a »Sárréti járás leírását«”. 25 Bihar vármegye és Nagyvárad. (Szerk. Dr. Borovszky Samu.) Budapest, é. n. (1901) [Magyarország vármegyéi és városai] 378. o. [„Irodalom és tudomány” című fejezet]

17

szerkesztésében kiadott országos rendőri zsebnaptár közölte O’sváthnak az előző nyáron tollba mondott életrajzát,26 az anekdotázó kedvű csendbiztos pedig néhány kalandját is megosztotta kollégáival, ezzel mintegy előrevetítve az évtizedekkel később megjelenő „Közbiztonságunk múltja…” című kötetét. Az öt vidám, öniróniát sem nélkülöző történettől eltekintve 1871-től négy éven keresztül gyakorlatilag egyetlen írás nem került ki O’sváth keze alól, ami arra utal, hogy ekkor már minden szabad idejét a Sárréti járásról szóló monográfiája megírásának szentelte. Erre néhány korabeli utalásunk is van. A Nagyvárad 1871. január 1-i számában, pl. a „Csökmői sárkány” című cikk szerzője nemcsak O’sváthnak a Sárrét történetével kapcsolatos kutatásairól, hanem a kiadandó kötetről is megemlékezett.27 A fentebb említett első országos rendőri zsebnaptárban megjelent életrajzi ismertető pedig arról tudósít, hogy O’sváth a csendbiztosi megbízatás elfogadása után minden mellékes foglalkozásával felhagyott, és fennmaradó idejét teljes egészében a monográfiája megírásához szükséges anyaggyűjtésnek szentelte, a „magán- és közlevéltárak és roomok” folyamatos átnézésével. Ez a munka olyan jól haladt, hogy az életrajzi ismertetőt Clio néven jegyző Bakos Gábor szerint „nagy terjedelmű művével talán még ez év folytán [1872 – S. I.] kedveskedik megyéjének”. O’sváth egyik későbbi leveléből tudjuk, hogy az életrajzot Bakos Gábor 1871. július 11. éjszakáján jegyezte fel, amikor az első országos rendőrtiszti kongresszus öt fős emlékirat-előkészítő bizottságának tagjai tollba mondták neki az élettörténetüket, s közülük O’sváthé és Csepy Pál Győr vármegyei főcsendbiztosé meg is jelentek.28 Valószínű tehát, hogy 1871 nyarán már maga O’sváth is úgy érezte, hogy a felhalmozott kutatási anyag alapján összeállítandó monográfia még abban az évben megjelenhet. A valóságban erre csak jó három és fél, négy évvel később került sor, és minden bizonyára a hosszú elmaradás lehetett a magyarázata a kötet kiadása körüli kapkodásnak. Így pl. Báránd leírásánál a tanítók megnevezésénél a következőt írja: „most 1870ben”, Berekböszörménynél és Csökmőnél az 1873. évi állapotok szerint sorolta fel a még élő 48-as honvédeket, Berettyóújfalunál pedig arról tudósít, hogy „1874-ben most” készül az új városháza.

26

[Clio:] O’sváth Pál. In: Első magyar országos rendőri zsebnaptár az 1872-ik szökőévre. (Szerk. Bakos Gábor.) Budapest, 1872. 20–28. o. 27 „Erről valamelyik sárréti jegyző egy hőskölteményt is írt, oly epokhalis jelenség volt. Hiszem, hogy Osváth Pál földim, ki a Sárrét történetén dolgozik, föl is fogja használni kiadandó könyvében.” A csökmői sárkány. Nagyvárad, 1. (1871) 1. sz., 3. o. [„Bihar megyei »furcsaságok«”] 28 O’sváth Pál levele Márki Sándorhoz. Mezőkeresztes, 1877. január 1. MTA Kt. Ms. 5164/337.

18

A korábbi szakirodalom ugyanakkor (tévesen) neki tulajdonított három, a Vasárnapi Újság hasábjain, 1855–1869. között megjelent és „Osváth P.”, „O–th Pál” és „O…th. P.l.” aláírással jegyzett cikket.29 Kutatásaink szerint a három írást valójában O’sváth névrokona, a feltehetően Ugocsa vármegyei születésű, és a máramarosi Aknasuhatagon tragikusan fiatalon, 36 esztendős korában, 1870. március 10-én elhunyt Osváth Pál okleveles gyógyszerész írta. A sárréti csendbiztossal közel egyidős férfiú, akivel minden bizonnyal távoli rokonságban is állhatott, kora művelt értelmiségijeihez hasonlóan a legkülönfélébb témákban publikált, gyógyszerészeti és orvostörténeti munkái mellett többek között írt tárcacikkeket, olvasói leveleket, műelemzést és történeti-földrajzi tárgyú leírásokat is. Ezek többségét az „O…th. P.l.” jeggyel szignálta, ami azért is fontos, mert a sárréti csendbiztos az első, „egy csendbiztos” aláírással ellátott munkájától eltekintve, mindig a teljes nevét adta meg. Amire még feltétlenül fel kell hívni olvasóink figyelmét, az az, hogy a csendbiztos névrokonával ellentétben minden sajátkezű írását – levelek, cikkek, önálló kötetek bevezetői – a csengerújfalusi O’sváth család által használt formában, tehát aposztróffal írta (igaz, a szerkesztők erre nem mindig figyeltek oda). Úgy véljük, hogy a tudományos előélettel, s elsősorban publikációkkal egyáltalán nem rendelkező csendbiztos monográfiája elkészülte előtt talán nem is gondolt arra, hogy rövidebb cikkeket, tanulmányokat adjon közre. Első próbálkozásainak mindenféleképpen a már elkészült, de még csak kézirat formájában létező monográfiája két fejezetének részbeni kiadását tekinthetjük. A Nagyvárad című lap már az 1874. május 27–28-i számaiban lehozta két részletben a „Gáborján leírása” elejét,30 a Bihar pedig ugyanazon év június 4–20. között közölte a „Nagykereki és az ádáni puszta leírása” című fejezet első felét, összesen hét folytatásban.31 A két közlés mögött egyértelműen figyelemfelhívó szándék állt, s a szerző elképzelése szerint a mihamarább nyomdába kerülő kötet beharangozása, mondhatnánk: reklámozása volt a céljuk. Gáborján és Nagykereki leírásaitól eltekintve ugyanakkor O’sváth első önálló tudományos publikációjára mai ismereteink szerint csupán 1874 novemberében került sor. A Révész Imre szerkesztette Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelmező hasábjain 29

Nagyszőllős. Vasárnapi Újság, 2. (1855) 3. sz., január 21., 21–22. o.; 5. sz., február 4., 38–39. o. [„Táj- és népismertetés”]; I. Báthori Kristóf erdélyi fejedelem temettetésének rendje (m. halt 1581. máj. 27.) Uo., 11. (1864) 48. sz., november 27., 519. o. [„Történelmi kalászok”]; A Nyír egyik történeti nevezetességű temploma. Uo., 16. (1869) 48. sz., november 28., 658–659. o. 30 Gáborján leírása — Mutatvány O’sváth Pálnak „Biharmegye Sárréti járás leírása” című munkájából. Nagyvárad, 5. (1874) 119. sz., 1874. május 27., 1–2. o.; 120. sz., május 28., 1–2. o. 31 Mutatvány O’sváth Pálnak „Bihar megye sárréti járás leírása” című munkájából — N.-kereki és az ádáni puszta leírása. Bihar, 10. (1874) 85. sz., június 4., 1–2. o.; 86. sz., június 6., 1–2. o.; 88. sz., június 9., 2. o.; 89. sz., június 11., 1–2. o.; 91. sz., június 14., 2. o.; 92. sz., június 16., 2. o.; 94. sz., június 20., 2. o.

19

megjelent forrásközlést O’sváth augusztus 1-jén másolta le az eredeti iratról.32 Szilágyi Márton debreceni tanár és családjának manumittáló-levele után viszont ismét évek teltek el, és csak 1876 novemberében jelentet meg cikket a rendőrség Bihar vármegyei történetéről.33 Ezután viszont már sorozatban láttak napvilágot a térség néprajzával és történelmével foglalkozó írásai, 1881-ig szám szerint öt.34 O’sváth segítői O’sváth hosszú éveken át szorgalmasan gyűjtögette a munkájához szükséges adatokat, ami azért is bámulatra méltó, mivel közben a legkisebb mulasztás nélkül el tudta látni felelősségteljes hivatalát. Természetesen az adatgyűjtés, a források felkutatása nem mehetett végbe külső segítség nélkül. Ismerősei – helybéli birtokosok, jegyzők, lelkészek stb. – közül többen is átengedték neki könyveiket, családi irataikat, mások pedig lehetőséget nyújtottak arra, hogy birtokukban vagy kezelésük alatt levő magán-, ill. községi- és egyházi levéltárak anyagait átnézhesse. Az egyházi és községi levéltárak adatait, bennük a lelkészek, plébánosok, ill. a bírák és jegyzők névsoraival a helyi lelkészek, plébánosok, valamint a jegyzők bocsátották a rendelkezésére. Bár „nagy számuk miatt” nem sorolja fel őket, a szövegközi és lapalji jegyzetekben több ilyen személyt is megnevez. Legtöbbször a Berettyóújfaluban élő barátját, Tardy Sándor herpályi birtokost említi, akitől többek között a Miskolczy Károlyhoz írt 1829. évi jelentéseket kapta, de Tardy bocsátott rendelkezésére több – Herpály, Magyarhomorog, Pusztatold, és Szentjános történetére vonatkozó – régi okmányt is, részben ugyancsak Miskolczy hagyatékából. Vincze György ártándi református lelkésznek a helység történetéről 1722-ben készített feljegyzéseit Szabó Károly református lelkész bocsátotta a rendelkezésére. Bakonszegen a helyi református egyházra tartozó adatokat Bakos József tiszteletestől; a jegyzők, bírók és honvédek neveit pedig Ragány Ferenc jegyzőtől kapta. Hencidán a nagyzerindi származású Tabajdi Lajos tiszteletes támogatta munkáját. Lamos Ede derecskei jegyző a községi levéltár adatait engedte 32

Szilágyi Márton debreceni főiskolai tanár és családja jobbágy-felszabadító oklevele. Somlyó, 1692. szeptember 15. Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelmező, 5. (1874) 11. füzet, november. 550–551. o. [„Tárca. 1.”] 33 Közbiztonságunk állapota hajdan és most különös tekintettel Bihar megyére. Bihar, 12. (1876) 173. sz., 1876. november 9., 1. o., 174. sz., november 11., 2–3. o.; 175. sz., november 12., 1–2. o. 34 Bihar megye nyelve. Bihar, 13. (1877) 67. sz., május 3., 2. o., 69. sz., május 6., 2. o.; Bihar megye, Sárrét vidéke jelesei. Sárrét, 4. (1878) 11. sz., március 17., 1–2. o.; A szüret meghatározásának kérdéséhez. (régi szüretekről, berettyóújfalui szokásokról.) Sárrét, 4. (1878.) 39. sz., szeptember 29., 2–3. o.; Bessenyei György végrendelete 1810. nov. 27-én. Sárrét, 6. (1880) 51. sz., december 19., 1. o.; Adat N.-Bajom történetéhez. A Szigetvárnál hősi halált halt Bajoni Jánosnak 1566-ból való magyar nyelvű végrendelete Sárrét, 7. (1881) 9. sz., március 6., 1–2. o.

20

át neki, Bonyhai János bojti jegyző pedig az ottani községi levéltár egyetlen hasznosítható, 1775. évi iratának másolatát adta oda. Furtán Ember Károly lelkész és Juhos Ferenc jegyző, Nagykerekiben pedig Gaál Imre lelkész segítette munkáját. A hosszúpályi római katolikus egyház történetére vonatkozó adatokat Vidovich György plébánosnak köszönhette. A sárrétudvari honvédek névsorát Bakos Antal helyi lakos szívességéből közölte, a mezősasi hajdúk 1628. évi szabadalomlevelének másolatát pedig Bede József engedte át neki. Kaba leírása már jelentős összefogással készült el, mivel Szabó Péter református lelkész, Rácz Mihály tanító, Kis Károly jegyző és Szabó István helyi polgár egyaránt segítséget nyújtottak a munkához. Szabó pl. három családi iratát is átengedte felhasználás céljából. Ugyanakkor szakmabeliek segítségét mindössze két ízben említi meg. A Békés vármegye történetét első ízben megíró Haan Lajos békécsabai evangélikus lelkész, akadémiai tag Lampe latin nyelvű egyháztörténetét kölcsönözte neki, Hegyesi Márton nagyváradi ügyvéd pedig a Zichy család okmánytárában található egyik adatra hívta fel figyelmét, feltehetően ez utóbb segítette hozzá a kötethez is. Meg kell jegyeznünk, hogy bár kevesen, de olyanok is akadtak, akiknek módjukban állt volna segíteni a kutatómunkában, viszont még O’sváth kérése ellenére sem vették a fáradságot, hogy a tulajdonukban levő iratok, esetleg könyvek, hírlapok átengedésével támogassák a gyűjtőt. Ugyanakkor elmondhatjuk, hogy a sárréti helységek többségére jellemző, hogy a helyi elöljáróság, s elsősorban a jegyzők, itt-ott a tanítók, s nem utolsó sorban az egyházi elöljárók örömmel fogadták a csendbiztos érdeklődését, és lehetőség szerint igyekeztek is elősegíteni a majdani monográfia létrejöttét.

O’sváth elődei A megyei és városi monográfia-irodalom O’sváth Pál kutatásai idején még igencsak gyermekcipőben járt. O’sváth munkáját viszont még annak tudatában is úttörő jellegű vállalkozásnak kell tartanunk, hogy a Sárréti járás közvetlen környezetében addigra már több monográfia is megjelent. A sárréti csendbiztos maga is idézi Szűcs István háromkötetes Debrecen történetét, a szomszédos Békés vármegye történetét bemutató kötetet Haan Lajos békéscsabai evangélikus lelkésztől, valamint Rozvány György 1870-ben megjelent munkáját Nagyszalonta múltjáról, amely az egykori derecskei uradalomhoz tartozó hajdúvárosok sorsára is kitért. Bár a Sárréti járás első összefoglalását O’sváthnak köszönhetjük, három olyan személyről is tudomásunk van, akik már a korábbi évtizedek során is több, önálló munkát szenteltek a térségnek: Bertalan Szilágyi János biharnagybajomi református lelkész, 21

Miskolczy Károly berettyóújfalui birtokos, vármegyei tisztviselő és Papp Zsigmond tetétleni jegyző. Alábbiakban érdemesnek tartjuk röviden bemutatni a Sárréttel kapcsolatos munkásságukat. Bertalan Szilágyi János Az O’sváth köteteit alapművekként használó kitűnő néprajzkutató, Szűcs Sándor munkáiban gyakran hivatkozott Bertalan Szilágyi János, egykori biharnagybajomi református prédikátor kézirataira. Sűrűn idézte Bertalan feljegyzéseit a Sárrét élővilágának és az ott élő emberek mindennapi életének a bemutatásakor, de ugyanakkor felhasználta elődje történelmi adatait is.35 Szűcs gyakori hivatkozásai alapján már korábban is kiderült, hogy Bertalannak több kézirata is lehetett, amelyekről –– ahogyan azt életrajzírója, Dankó Éva megjegyzi –– „aztán végül azt se tudjuk, hogy hány is volt, és hol vannak. A Bertalan Szilágyi-féle feljegyzések egy részét Györffy István kiadta. A feljegyzések nagyobbik hányada azonban kiadatlan maradt.”36 A gyakran hivatkozott munka részben az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött, „Quart. Hung. 897.” jelzet alatt található kézirattal azonos, amit valóban Györffy István adott ki, rövid német nyelvű összefoglalóval az Aquila című madártani folyóirat hasábjain.37 A Szűcs Sándor munkáiban található utalások alapján viszont a tudós etnográfus nem csupán a Györffy által is fellelt kéziratot használta. „A régi Sárrét világá”ban, pl. megemlékezik Birtalannak a „Bajomi Eklézsiát illető dolgok” című 1824. évi kéziratáról, amihez a biharnagybajomi református egyház levéltárában jutott hozzá.38 A „Bajomi vár” című, Püspökladányban dátum nélkül, 1939-ben megjelent füzetében ugyancsak Bertalannak az eklézsia iratai között levő 1824. évi kéziratára hivatkozott. Önéletírásában ugyancsak Bertalan emlékiratával kapcsolatban tesz említést egyik felmenője, a török elleni harcban kitünt és Báthory Gábor fejedelemnek, majd Nagy András hajdúgenerálisnak hű szolgálatokat tett Szűcs István tetteiről.39 Mindezek összevetéséből kiderül, hogy Bertalan Szilágyi János egy nagyobb lélegzetű munkát írt, amit részben a Sárrét leírásának, részben pedig Biharnagybajom, ill. az ottani református eklézsia történetének szentelt, és Szűcs Sándor feltehetően három, de legalább két, közel egy időben (1824–1827. között) készült kéziratot is használhatott. 35

Néprajzi vonatkozások Bihar megyében. In: Nadányi Zoltán (Szerk.): Bihar-vármegye. Budapest, 1938. 171. o.; A régi Sárrét világa. Budapest, 1942. 89., 133–134. o.; A sárréti vízivilág. Budapest, 1977. 52, 69. o.; A Sárrét múltja. In: Sárréti írások I. (Szerk. Miklya Jenő.) Szeghalom, 1965. 12. o. 36 Dankó Éva: Szűcs Sándor élete és munkássága. Debrecen, 1984. [Folklór és Etnográfia, 18.] 70. o. 37 Aquila, 27. (1920) 60–70. o. 38 115. o. 39 Szűcs Sándor önéletírása. In: Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása. (A kiadást gondozta, és a mellékleteket összeállította: Örsi Julianna.) Túrkeve, 2003. [Alföldi Könyvtéka Sorozat, I.]

22

O’sváth Pál főművében ugyancsak többször hivatkozik Bertalan „emlékiratá”-ra, ami viszont nem azonos a Györffy által kiadott kézirattal! A Sárrét általános leírásánál elsősorban a saját megfigyeléseit vetette papírra, és csak nagy ritkán hivatkozott mások, pl. Miskolczy Károly, Szabó József megállapításaira. Bertalan Szilágyi János neve csakis történeti adatokkal, ill. némely esetben mondákkal kapcsolatban bukkan fel. Természetesen a legtöbbször éppen Biharnagybajom történeténél emlékezik meg róla („Bajomi ref. lelkész, Bertalan Szilágyi János emlékirata; Szilágyi emlékirata”), de hivatkozik rá Báránd, Dancsháza, Hencida, Nagyrábé és Sárrétudvari leírásainál, ugyancsak a Biharnagybajommal kapcsolatos történeti adatok kapcsán. O’sváth monográfiája alapján Bertalan életének biharnagybajomi szakaszát is pontosan be tudjuk határolni. Neve szerepel a helyi református lelkészek névsorában is, mely szerint 1808-ban került az 1804-től ott szolgáló Jobbágy János helyére („1808. Bertalan Szilágyi János az emlékirat szerkesztője”). A községi és egyházi elöljárók felsorolásánál O’sváth többnyire csak a működésük kezdetét adta meg. Bertalannál ez 1808-ra van téve, s mivel 1830-ban már Kisary Dánielt említi lelkészként, elődje minden bizonnyal 1829-ig, vagy 1830-ig állhatott az egyházközség élén. Hosszú, mintegy 22 esztendős szolgálata alapján sem elképzelhetetlen, hogy éppen Biharnagybajomban hunyt el. Származásáról, korábbi életéről semmit sem tudunk, viszont akár helyi (biharnagybajomi, ill. sárréti) származású volt, akár más vidékről került ide, a településen eltöltött idő elegendő volt arra, hogy alaposan megismerje a térséget és annak történetét. Miskolczy Károly A mezőtelegdi Miskolczy családból származó M. Károly berettyóújfalui lakosként évtizedeken át volt Bihar vármegye, s ezen belül a Sárréti járás tisztviselője. 1829-ben még járási esküdt, majd hosszú időn át a Sárréti járás szolgabírája, ill. főszolgabírája, 1848-ban pedig országgyűlési képviselő és a vármegye első alispánja volt, és évtizedeket szentelt Bihar vármegye története megírásának. Jó kapcsolatot ápolt a történettudomány iránt érdeklődő Tardy Sándor herpályi (Berettyóújfalu) birtokossal, akinek megmutatta a feljegyzéseit, gyűjtéseit, és beszámolt a tervezett monográfiájáról is. Amikor K. Nagy Sándor a Biharmegyei Lapok 186. számában a vármegye földrajzi és történelmi leírása érdekében szólalt fel, 1881. október 13-án Tardy Berettyóújfaluból „Bihar megye monográfiájának kérdéséhez” című cikkében reagált az írásra. Ebből kiderül, hogy Miskolczynak „roppant adatai voltak”, s nemcsak a vármegye, hanem az egyes családok, és az országos káptalanok levéltáraiból is. Az 1850-es évek végén Miskolczy hozzá is látott a munka megírásához, amit 23

a következő évtizedben is folytatott, látása megromlása miatt azonban kénytelen volt félbehagyni. Tardy visszaemlékezései teljesen egybevágnak az O’sváth bevezetőjében írtakkal, amelyek szerint a „munkában megőszült” tisztviselő „addig rendezte, s halasztgatta munkáját, míg végre a kérlelhetetlen halál munkás életének véget vetett.” Halálát (1867. március 24.) követően a töredékesen megmaradt feljegyzései, gyűjtései Tardyhoz kerültek, aki később a tulajdonában levő okiratokkal támogatta a Miskolczy nyomdokaiba lépő O’sváth Pál kutatásait. Ennek köszönhetően tudomásunk van arról, hogy Miskolczy, még járási esküdtként 1828–1829 fordulója körül felhívta a Sárréti járás helységeinek elöljáróságát, hogy készítsék el településük történetéről, a nép körében élő hagyományokról, ill. az akkori közállapotokról szóló beszámolót. A helyi jegyzők által, időnként bírói segédlettel elkészített jelentések valamikor 1829 februárja táján érkeztek be hozzá. O’sváth többször is kitér Miskolczy személyére mint a járás „volt érdemes polgára”ra, és Tardytól hozzájutott az 1829. évi gyűjtés töredékéhez is. A „Bevezető” szerint ugyan mindössze 10–12 hivatalos jelentést kapott meg, elszórt hivatkozásai és utalásai alapján viszont legalább 16 település –– Ártánd, Berekböszörmény, Berettyóújfalu, Biharnagybajom, Biharszentjános, Csökmő, Darvas, Derecske, Furta, Hencida, Kaba, Körösszegapáti, Pocsaj, Szerep, Tépe és Vekerd –– beszámolója fordult meg a kezei között. A Sárrét domborzati viszonyait tárgyalva felhasználta Miskolczynak a Vasárnapi Újságban, 1864. június 5-én „A magyar alföldi halmokról” írt rövid cikkét is, s annak több megállapítását is elfogadta. Elsőként pl. Miskolczy bizonyította meggyőzően, hogy a kuntemetőknek, vagy régi őr- és határhalmoknak tekintett alföldi kunhalmok természetes képződmények, annak ellenére, hogy azokat időnként valóban használhatták –– miként arra elnevezésük is utal –– „Őr-Les-Temető-Akasztó-Tábor- és Sátor”-helyekként. Példaként a Hajdúszoboszló határában, a Kösü folyam bal partján lévő halmot, valamint a Debrecen alatti „Basa-halmot” említi, mely utóbbin a hagyomány szerint Szejdi Ahmed budai pasa sátra volt felvonva. Rajtuk kívül még kitér a Sáránd határában emelkedő, és a helyiek által „Testhalmoknak” nevezett hét, valamint a Berettyóújfaluhoz tartozó herpályi pusztán található három kunhalomra is, mely utóbbiak egyikéből emberi csontok és fegyverdarabok kerültek elő.40 Ez utóbbiak említése alapján Miskolczy valóban jól ismerte a Sárréti járás földrajzát, valamint az egyes határrészekhez fűződő helyi hagyományokat is. Bihar vármegye és Sárréti járás kiérdemesült tisztviselőjében tehát egyértelműen O’sváth közvetlen elődjének

40

Miskolczy Károly: A magyar alföldi halmokról. Vasárnapi Újság, 11. (1864) 23. sz., június 5. 218. o.

24

kell tisztelnünk, ugyanakkor fontos megjegyeznünk, hogy elsősorban az ő (negatív) példája motiválta O’sváthot, hogy munkája kiadását ne halogassa.

Papp Zsigmond A Vasárnapi Újság 1858-ban „A Sárrét régiségei” címmel egy nyolc részből álló közleményt jelentetett meg egy bizonyos Papp Zsigmond tollából. Két-két cikk szól Sáp (I– II.), Tetétlen (III.,VIII.), Püspökladány (IV., VII.), valamint Biharnagybajom és a kisrábéi puszta

történetéről

(V–VI.).41

O’sváth

értelemszerűen

a

Sárréti

járáshoz

tartozó

Biharnagybajom és a kisrábéi puszta történetével kapcsolatos cikkeket (V–VI.) használta. Az íróról korábban semmilyen adat nem állt a rendelkezésünkre. Jellemző, hogy pl. Szinnyei József általunk többször idézett munkája a cikksorozatot törökfalvi Pap Zsigmond nagybányai törvényszéki, majd királyi járásbírónak, Petőfi egykori barátjának tulajdonította. Holott a témaválasztás, a cikkekben érintett helységek történetének, s nem utolsósorban a helyi szájhagyományoknak az ismerete valószínűsíti, hogy a szerző otthon volt a Sárrét vidékén, és személyesen kutatott mind a négy településen. Kilétéről azonban csak egy bő két évtizeddel későbbi újságcikk tájékoztat. 1880-ban a Berettyóújfaluban megjelenő Sárrét hasábjain jelent meg Kántor István sápi református lelkész „Saáp község múltjából” című írása, amelynek első részéből kiderül, hogy a Vasárnapi Újság cikkírója valójában a közeli Tetétlen helység egykori jegyzőjével, Akai Papp Zsigmonddal volt azonos.42 A Nagyvárad egyébként 1871. április 9–május 5. között, a Vasárnapi Újság kiadása alapján, de a forrás megjelölése nélkül újra lehozta Papp sárréti vonatkozású közleményeit, némiképpen módosítva a sorrenden, a cikkeket elszámozták, a Kis-rábéi puszta (VI.) című írás pedig egyszerűen kimaradt. O’sváth minden bizonnyal ismerte az új kiadást, hivatkozásai alapján viszont egyértelműen az eredeti cikkeket használta fel. O’sváth forrásai I. Kéziratok

41

I. A sápi vár. Vasárnapi Újság, 5. (1858) 12. sz., március 21., 139. o., II. Sápi templom. Uo., 18. sz., május 2., 207–208. o., III. Tetétlen. Uo., 25. sz., június 20., 291. o., IV. Zrínyi Ilona adománylevele. Uo., 26. sz., június 27., 303. o., V. Bajom vára. Uo., 32. sz., augusztus 8., 375. o., VI. A kis-rábéi puszta. Uo., 43. sz., október 24., 511–512. o., VII. A püspök-ladányi ref. egyház. Uo., 50. sz., december 12., 591–592. o., VIII. Egy irat 1697ből. Uo., 51. sz., december 19., 607. o. 42 Saáp község múltjából. (Kántor István ref. lelkész úr közlése nyomán.) Sárrét, 6. (1880) 22. sz., május 30., 1. o. [„A »Sárrét« tárcája”]

25

A több évig tartó adatgyűjtés során O’sváthnak óriási mennyiségű iratanyagot sikerült megmozgatnia. A monográfia egyik legfőbb értéke, hogy a feltárt kéziratos források jelentős részét beépítette munkájába, számos, általa fontosnak ítélt eredeti okmányt pedig szó szerinti közlésben bocsátotta az olvasóközönség elé. Mint fentebb már írtuk, a sárréti csendbiztos szenvedélyes kutatásairól már évekkel korábban hírt adtak a lapok, arról a lakosságnak is tudomása volt. A sárréti helységek többségére jellemző, hogy a helyi elöljáróság, s elsősorban a jegyzők, itt-ott a tanítók, s nem utolsó sorban az egyházi elöljárók örömmel fogadták a csendbiztos érdeklődését, és lehetőség szerint igyekeztek is elősegíteni a majdani monográfia létrejöttét, rendelkezésére bocsátották a kezelésük alatt levő iratanyagot, sőt nem egy esetben előre átnézték, hogy ezzel is megkönnyítsék a munkáját. Vizsgálódásunk szerint O’sváth négy forrásból merítette a levéltári adatait: a községi és városi levéltárak (a), egyházi levéltárak (b), családi levéltárak, ill. magánszemélyek iratai, gyűjteményei (c) s végül Bihar vármegye levéltárának (d) az anyagából. Alábbiakban ezt a négy forráscsoportot mutatjuk be néhány jellemző példán keresztül. a) községi és városi levéltárak Az egyes helységek iratanyagából két forrástípust tekintett át: a községi vagy városi jegyzőkönyveket, ill. a szálas iratokat. Kutatásait elsősorban a helyi jegyzők segítették, monográfiájában külön meg is emlékezik a bojti, derecskei, furtai és kabai jegyzők közreműködéséről. Berettyóújfalu levéltárából gyakran idézi a város ma is meglévő, régi jegyzőkönyvét, amiből kimásolta az 1763-ban még meglevő 26 eredeti okmány felsorolását. O’sváth megjegyzése szerint viszont az ő idejében már egyetlen irat sem volt meg. Ugyancsak a községi jegyzőkönyvekre hivatkozik Kaba, Konyár, Mezősas esetében, Báránd leírásánál pedig a helyi „öregkönyv”-ről emlékezik meg, ami ugyancsak a községi jegyzőkönyvvel volt azonos, ellentétben a hasonló néven emlegetett berettyószentmártonival, amely azonban – miként alább kiderül – egy helyi család tulajdonát képezte. Furta községi levéltárából több eredeti iratot is felhasznált, néhányat közöl is, pl. báró Orczy Istvánnak, az 1735. évi parasztmozgalom idején a helység számára kiállított oltalomlevelét. Gáborjánnál elmeséli, hogy még tanuló korában látott egy 17. századi jegyzéket, amelyben „bizonyos hadra ment katonák nevei voltak felírva”, ezt azonban később már nem találta meg. A 17–18. századból viszont megemlíti egy 1616. évi irat 1717-ben készült hiteles másolatát, valamint egy 1658-ból és 1695-ből való iratot. Egy 1789. évi gáborjáni okmányt pedig Kaba leírásánál ismertet. Hencidáról II. Rákóczi Ferenc 1703. 26

augusztus 5-én kelt oltalomlevelét közli, de említést tesz a Konyáron őrzött hasonló tartalmú oklevélről is, amelyet egyébként 1703. július 27-én állították ki. Tépéről ugyancsak Rákóczi és Apafi Mihály erdélyi fejedelem oltalomleveleit ismerteti, és több, 18. századi oklevél tartalmát is megosztja az olvasókkal. Mezősasról egy 1649-ből származó iratot sikerült feltárnia. O’sváth alaposságára jellemző, hogy lehetőségeihez mérten igyekezett minden községi irattárat áttekinteni, és még arról is beszámol, ha éppen semmilyen értékesebb forrásra nem sikerült rábukkannia. Így pl. Bojtról megállapítja, hogy egy 1775-ből származó iraton kívül (amit egyébként teljes egészében lehoz), nincsenek „nevezetes régi okmányok”, a mikepércsi községi levéltár későbbi okmányai alapján idézi, hogy a helység hajdúváros volt, viszont megjegyzi, hogy 1700 előttről nem maradt fent irat. Érdekességképpen még szülővárosa, Kismarja levéltárára kell kitérnünk, ahonnan egy 1507-ből való okmányt említ Bojthy Benedek bojti és Bajoni (Bajomi) János biharnagybajomi birtokosok kapcsán. b) egyházi levéltárak A községi levéltárakhoz hasonlóan az egyes egyházak iratai közül is a jegyző- és anyakönyveket, valamint a szálas iratokat tekintette át. Külön hivatkozik az ártándi, furtai és nagykereki református egyházak jegyzőkönyveire, Berettyóújfalu esetében pedig megemlíti, hogy az anyakönyv 1656-ban kezdődik. Nem hivatkozik ugyan rá, de egyértelműen a komádi ref. anyakönyvet használta, amikor a város 17–18. századi történetét vázolta fel, egyértelműen innen származik a kuruc világból fennmaradt Tolvaj-sziget mondája, ill. a rácdúlások emlékét megőrző visszaemlékezések is az anyakönyvben vannak feljegyezve. Mezőkeresztesről egy 1771-ből származó iratot közöl Körösszegapáti kapcsán, a biharnagybajomi „egyházi levéltár”-ból pedig egy 1619-ből való tányérfeliratra (!) hivatkozik. Bár konkrétan nem írja, ez utóbbi levéltárból használhatta fel Birtalan Szilágyi János bajomi lelkész – részben ma is kiadatlan, ill. lappangó – kéziratát (kéziratait) is. Általánosságban elmondhatjuk, hogy szinte minden helység esetében átnézte, s ahol mód és lehetőség adódott, fel is használta az egyházi levéltár adatait. c) családi levéltárak, magánkézben levő iratok A családi levéltárak közül a nagy múltú birtokos nemesi család, a Nadányiak levéltárából Berettyóújfalu, Bihartorda, Körösszakál és Szerep történetéhez használt fel 16– 18. századi okleveleket, a bakonszegi birtokán élő id. Nadányi Imre jóvoltából. A minden 27

bizonnyal gazdag levéltár adatait azonban csak néha idézi, Bakonszeg leírásánál pedig meg is jegyzi, hogy a Nadányi család levéltárához már túl későn jutott hozzá. Berekböszörmény, Derecske, Hencida, Mikepércs, Biharnagybajom, Nagyrábé és Hajdúsámson történetével kapcsolatban sűrűn idézi a hencidai Balogh család középkori okleveleit. Úgy tűnik, hogy az iratokhoz Balogh Zsigmond hencidai birtokos szívességéből jutott hozzá, aki anyai ágon az ugyanott birtokos Komjáthy családból származott. Két egykori hajdúvárosban egyaránt az erdélyi fejedelmek által letelepített hajdúk ivadékai bocsátották rendelkezésére a családi irataikat. Kabán Zabó (Szabó) János hajdúhadnagy leszármazottja, Szabó István őrizte meg Báthory Gábor és Bethlen Gábor eredeti adományleveleit, de uő. engedte át közlésre egy 1746-ból származó családi iratát is. Mezősasról pedig a Bede János „hajdúvezért” felmenői között tudó Bede József helyi polgár szívességéből ismertethette Bethlen Gábor szabadalomlevelét. Többször említést tesz egy közelebbről meg nem nevezett, s leányágon a Pázmány családból eredő berettyószentmártoni család tulajdonában levő „öreg könyvről”, amely hitelesített régi iratokat tartalmazott. A könyv tanulmányozására több ízben is lehetősége volt. Mint fentebb írtuk, számos középkori oklevelet jó barátja, Tardy Sándor herpályi birtokos engedett át O’sváthnak, eredetiben vagy hiteles másolatban. Ezek egy része Tardy gyűjtéséből, s ezen belül is leginkább a részben hozzákerült Miskolczy-hagyatékból származott, de feltehetően voltak köztük Tardy saját, családi iratai is. d) Bihar vármegye levéltára Feltűnő, hogy Bihar vármegye levéltárát alig használta. Mindössze három alkalommal hivatkozik a Nagyváradon levő levéltárra. A bihari nemesség bemutatásakor pl. megjegyzi, hogy „az 1732-ik évi összeírást a megyei levéltárból másoltam le.” Másodjára Gáborján kapcsán utal a megyei anyagra. A községi levéltárban őrzött, 1695. december 10-én Bihar vármegye jegyzője, Szegedi János által két gáborjáni nemes részére kiállított igazolás kapcsán megjegyzi, hogy az arról szóló bizonyítványt megtalálta „Bihar vármegye legrégibb jegyzőkönyvének 228-ik lapján”. Végezetül az uralkodóhoz hű maradt vármegyei elöljáróság 1703. szeptember 1-jén készült jegyzéke kapcsán hivatkozik a megye levéltárára. Töredékesen fennmaradt önéletírásából kiderül, hogy báró Dőry József alispán az 1870-es években engedélyezte neki a megyei levéltár kutatását. Igaz, az életrajzban az O’sváth család Berettyóújfaluban birtokos ágával kapcsolatban emlékezik meg a fenti kutatásairól, a főispáni engedélyhez viszont egyértelműen a készülő monográfiához szükséges anyaggyűjtésre volt szüksége. O’sváth mentségére feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy a 28

levéltár akkori állapotában valóban nem lehetett könnyű dolga a kutatónak. A Bihar vármegyei Sarkad város történetén éveken át dolgozó Márki Sándor ezidőtájt írt, és 1877-ben megjelent kötetében ugyancsak minimálisan használhatta fel a Nagyváradon őrzött források vonatkozó adatai, és O’sváthoz hasonlóan a helyi irat-együttesekre – Sarkad város és a helyi ref. egyház levéltára, valamint az itt birtokos Leelőssy család levelesládája – hagyatkozhatott. A felhasznált és részben kiadott családi iratokat ma már lehetetlenség fellelni, de még az egyházi és községi irattárakat is felbecsülhetetlen kár érte az eltelt több mint 130 esztendő alatt. Ugyanakkor viszont már O’sváth életében is előfordult, hogy egyes okmányok elvesztek. Így pl. Gáborján leírásánál elmeséli, hogy a község iratai között még tanuló korában látott egy 17. századi jegyzéket, amelyben „bizonyos hadra ment katonák nevei voltak felírva”, a későbbi kutatás során viszont már nem sikerült rábukkannia. A berettyószentmártoni „öreg könyv”-et feltehetően első ízben még a község jegyzőjeként vehette szemügyre, a monográfiához való anyaggyűjtés idején viszont szembesülnie kellett azzal, hogy időközben valaki kiszakította a mohácsi csatában részt vett Ártándy Balázsra vonatkozó tanúvallomásokat. II. Folyóiratok A jegyzetek és a főszövegben elszórt utalások alapján O’sváth leginkább négy folyóiratot használt munkájához, két helyi (debreceni és nagyváradi), valamint két budapesti kiadványt. Az 1870. július 3-án útjára indított Nagyvárad mint „ismeretterjesztő, társadalmi, kereskedelmi és gazdászati napilap” elsősorban a „Tárca” rovatban hozott le Bihar vármegye és Nagyvárad történetével kapcsolatos cikkeket, rövidebb tanulmányokat. A szerzők között olyan neves egyházi írók voltak, mint Cséplő Péter, a nagyváradi főgimnázium történelem és földrajztanára, vagy Nátafalussy Kornél, a kassai főgimnázium tanára, mindketten premontrei szerzetesek. A legtöbb itt közölt történeti tárgyú összefoglalás azonban a fiatal, de már jelentős hírnévnek örvendő Márki Sándor tollából került ki. Ezek közül O’sváth leginkább a „Bihar vármegye történeti naptára” című, 1872-ben tizenkét folytatásban, az adatokat hónaponként csoportosító cikksorozatát forgatta haszonnal. A munkájában gyakran említett „Figyelmező” a szakirodalomban előforduló találgatásokkal szemben valójában a Révész Imre szerkesztésében Debrecenben, 1870-től megjelenő Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelmezővel azonos, ami egyébként már abból is kiderül, hogy egy alkalommal (315. o.) O’sváth is „Révész Figyelmezője”-ként hivatkozott a folyóiratra. Az 1870–1872. évfolyamokból elsősorban a szerkesztő, Révész Imre 29

cikkeit hasznosította, de a források között találjuk Szabó Károly egyik közleményét, valamint Szőllősi Antal makói református lelkésznek a nazarénus szektáról írott összefoglalóját is. Az 1854-től megjelenő Vasárnapi Újság című budapesti szépirodalmi lap 1855–1864 közötti évfolyamaiból elsősorban két elődje, Papp Zsigmond tetétleni jegyző 1858-as sorozatának a bajomi várra és a kisrábéi pusztára vonatkozó cikkeit, és Miskolczy Károlynak az alföldi kunhalmokról írott munkáját kell kiemelnünk. Ezen kívül még adomákat és életrajzi adatokat használt fel Bessenyei György és id. Irinyi János nagylétai uradalmi igazgató (a gyufa feltalálójának az édesapja) életéből, Lehoczky Tivadartól pedig egy Nagykereki történetéhez kapcsolódó kuruc kori adatot vett át. A Budapesti Szemle Csengery Antal és Lónyay Menyhért szerkesztésében megjelent második szériájából (1857–1869) elsősorban három kiváló történész –– Salamon Ferenc, Szalay László és Szilágyi Sándor –– többnyire folytatásokban megjelenő, hosszabb tanulmányait használta fel, de haszonnal forgatta Szabó József geológusnak az alföldi kunhalmokról rott akadémiai székfoglalóját is. A felsorolt négy folyóiraton kívül egyéb periodikumokra mindössze csak háromszor hivatkozik. Egy-egy alkalommal idézi Vedres István mérnöknek a Tudományos Gyűjtemény hasábjain 1833-ban közzétett munkáját a Tiszántúl árvízmentesítéséről, valamint a Ballagi Mór szerkesztésében megjelent Házi Kincstár – Protestans Családi Lap 1861. évfolyamát, ez utóbbit a cikk közelebbi megjelölése nélkül. Ugyancsak egy alkalommal hivatkozik id. Szilágyi Lajosnak, a bihari járás kiérdemesült szolgabírájának a Bihar 1863. évi 29. számában megjelent, Bihar helység nevezetességeit bemutató írására. Ez utóbbiban az idős úr a Ménmarót szálláshelyeként számon tartott bihari földvárról, Bocskai István fejedelem bihari szőlőjéről, valamint a tárogató helyi használatáról közölt érdekes leírást. Így pl. 1822-ben egy Sós András nevű, igencsak élemedett korú zenész Bóné András kuruc ezereskapitány muzsikusának, Darabont Jánosnak a tárogatóján játszott a helyi nemesek előtt.43 Ugyanakkor már Héthy Zoltán is felvetette, hogy O’sváth sehol sem említi meg forrásaként a Századokat. A Thaly Kálmán szerkesztésében 1867-ben elindult tudományos folyóirat O’sváth monográfiájának megjelenéséig már nyolc teljes évfolyamot ért meg, s ha végigtekintünk a felsorolt lapokban megjelent tanulmányokon, akkor joggal várhattuk volna el, hogy legalább az általános leírás összeállításánál felhasználja az első igazán történelmi folyóirat megállapításait. Véleményünk szerint erre csupán azért nem került sor, mert O’sváth nem, vagy csak kivételes esetben juthatott hozzá a Századok füzeteihez. Mivel azonban nem 43

A Bihar először 1862. október 2. – 1863. október 30. között, majd 1867. június 15-től 1884 júniusáig jelent meg Nagyváradon. O’sváth cikkei és olvasói levelei már a második szériában láttak napvilágot.

30

minden alkalommal nevezi meg a forrásait, elképzelhetőnek tartjuk, hogy a lap egyes számait is hasznosította. Ennek ellenére éppen egy ezzel ellenkező példát kell megemlítenünk. Berettyóújfalu leírásánál O’sváth szó szerint idézi II. Rákóczi Ferenc Benderbe küldött követének, Ráday Pálnak az 1709. november 28-i feljegyzéseit, mely szerint a követnél megjelent két, a tatárok által húsz évvel korábban elhurcolt berettyóújfalusi asszony, Kovács Andrásné Aranyi Kata és Jakó Istvánné, akik kérték, hogy odahaza vesse latba a befolyását a kiszabadulásukért. A két asszonytól Ráday még azt is megtudta, hogy Fodor Ferencné berettyóújfalusi nemesasszony, valamint Csonka Péter négy társával egy Benderhez közeli faluban raboskodnak. Thaly Kálmán írt ugyan Ráday követjárásáról a Századok 1868. évfolyamában,44

a

fenti

részlet

viszont

csak

a

két

évvel

korábban

megjelent

forráskiadványában, a Rákóczi Tár első kötetében jelent meg Ráday teljes jelentésével együtt. O’sváth ez utóbbit olvasta, forrását azonban nem jelölte meg.45 A mű megjelenése Mint fentebb írtuk volt, a Nagyvárad már az 1874. május 27–28-i számaiban lehozta két részletben a Gáborján leírása elejét,46 a Bihar pedig június 4–20. között közölte a Nagykereki és az ádáni puszta leírása című fejezet első felét, összesen hét folytatásban.47 Mivel a kiadás költségét teljes egészében saját pénzből fedezte, arra, korabeli szokás szerint előfizetői felhívást tett közzé, amely szerint az előfizetők a későbbi kereskedelmi árnál némileg olcsóbban fognak hozzájutni a kötethez. A beérkező előfizetések üteme alapján azonban hamar kiderült, hogy abból bizony nem fog összejönni az igencsak vaskosra sikeredett munka nyomdai költsége. A kötet előszava szerint ezért már 1874-ben le kellett rövidítenie a meglehetősen terjedelmes „Általános leírás”-t. O’sváth barátai és jóakarói éppen ezért többen is azt tanácsolták, hogy halassza el „boldogabb időre” a kiadást, ő azonban nem állt kötélnek. Minél hamarabb szerette volna nyomtatásban látni munkáját, és hivatkozott is elődje, a berettyóújfalui Miskolczy Károly 44

Thaly Kálmán: Bessarábiai magyarok. Századok, 2. (1868) 582–583. o. Rákóczi Tár. Történelmi érdekű naplók, emlékiratok, levelezések, pátensek, hadi-szabályok, országgyűlési diariumok és törvényczikkek gyűjteménye II. Rákóczi Ferencz korához. I. köt. Rákóczi imádsága. Beniczky Gáspár, Szathmári Király Ádám és Ráday Pál naplóik. A szécsényi országgyűlés diariuma s törvényczikkei. (A szécsényi országgyűlési tábor kőnyomatú térrajzával.) (Szerk. Thaly Kálmán.) Pest, 1866. 46 Gáborján leírása — Mutatvány Osváth Pálnak „Biharmegye Sárréti járás leírása” című munkájából. Nagyvárad — Ismeretterjesztő, társadalmi, kereskedelmi és gazdászati napilap, 5. (1874) 119. sz., május 27., 1– 2. o.; 120. sz. május 28. 1–2. o. 47 Mutatvány Osváth Pálnak „Bihar megye sárréti járás leírása” című munkájából — N.-kereki és az ádáni puszta leírása. Bihar, 10. (1874) 85. sz. június 4., 1–2. o.; 86. sz. június 6., 1–2. o.; 88. sz. június 9., 2. o.; 89. sz. június 11., 1–2. o.; 91. sz. június 14., 2. o; 92. sz. június 16., 2. o.; 94. sz. június 20., 2. o. 45

31

járási esküdt, ill. alispán példájára, aki haláláig halasztgatta hasonló jellegű munkája befejezését. Feltehetően O’sváth már a kéziratot is megmutathatta barátainak, közeli ismerőseinek, véleményünk szerint azonban a visszajelzések zöme a két mutatvány megjelenését követően érkezhetett hozzá. A május–június folyamán megjelent két szöveg ugyanis jelentősen eltér a kötetben található végleges változatoktól. Lehet, hogy eredetileg csak az „Általános rész”-t kívánta lerövidíteni, de a két mutatvány alapján az egyes helységek leírása is korrekción esett át. O’sváth folyamatosan dolgozhatott ezen, s ezzel magyarázható, hogy 1875. február 1-jén még azt sem tudta pontosan, hogy milyen terjedelmű lesz az egész anyag! A mű kiadása korántsem ment zökkenőmentesen, s végül hónapos csúszással és két különálló kötetben jelenhetett meg! Erről egészen az elmúlt évekig nem volt tudomásunk, ugyanis a kutatók figyelmét elkerülte, hogy a korábban már általuk is felhasznált O’sváth életrajzok közül kettő is említést tett arról, hogy a munka valóban két kötetben jelent meg. A téma legnagyobb ismerőjének számító Dankó Imre a Rálátás 2006/1. számában meggyőzően bizonyította, hogy O’sváth munkája valóban két részletre bontva jelent meg. 48 Kolozsvári István etnográfus ugyanis Komádiban rábukkant a monográfia „agyonolvasott, igen rossz állapotban lévő” példányára, amelynek külső címlapján az „Osváth Pál: Bihar Vármegye Sárréti

Járása

leírása

I.

kötet.

Nagyvárad,

1874.

Nyomtatott

Laszky

Ármin

Könyvnyomdájában. (Sas-utcza, Guttmann-ház)” felírat szerepel. Ezzel ellentétben a belső címlapról már hiányzik az „I. kötet” megjelölés, a kiadás dátumaként pedig az 1875. esztendő van feltűntetve. Az „I. kötet” a 320-ik oldallal végződik, ami után különösebb megjelölés nélkül az „I. kötet” hátsó borítója következik. Ez utóbbi különösen fontos számunkra, mivel ennek hátlapján egy „nyilatkozat” található O’sváth Páltól, amelyből magyarázatot kapunk a kötet két részre bontására, valamint az 1874-es dátumra. Mindezek alapján akár az is elképzelhető lenne, hogy a monográfia első része még valóban 1874-ben megjelenhetett, erre a következtetésre jutott Dankó Imre is, mi azonban nem tudunk róla, hogy a kötet első fele bárkihez is eljutott volna abban az évben. Viszont minden jel arra mutat, hogy O’sváth a kézirat egy részét még 1874-ben leadta a nyomdának, s így a címlap is azzal a dátummal készült el. Előzetes tervei szerint munkája a következő év február 1. napjáig jelent volna meg. Mivel azonban erre legnagyobb igyekezete ellenére sem került sor, úgy döntött, hogy a kötet első, már harminc ívet is meghaladó, nyomdakész felét külön füzetben jelenteti meg, s azt rögtön el is küldi az előfizetőknek. Egyúttal ígéretet tett rá, hogy a munka még hátralevő

48

Dankó Imre: Egy kis Osváth Pál bibliográfiai meglepetés. Rálátás, (2006) 1. sz., 31–32. o.

32

részét is továbbítani fogja március elején. Az anyagi nehézségek miatt kénytelen volt új előfizetést hirdetni, amely szerint a további jelentkezők már emelt áron, 1 forint 75 krajcár ellenében juthatnak hozzá a még „csekély példányban nyomtatandó” műhöz, a fennmaradó példányokat pedig két forintért fogják árusítani. A fent közölt nyilatkozat szerint a tartalomjegyzék, valamint a sajtóhibák felsorolása a második kötet végén lesz megadva. A Révész Imre szerkesztésében Debrecenben megjelenő Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelmező az 1875. februári számában az első,49 júniusban pedig a második kötetet ajánlotta az olvasóknak.50 Hamarosan a monográfia ismertetésére is sor került. Rimler Károly a Bihar 1875. február 20–21-i számaiban mutatta be az első kötetet, amely az általános leíráson kívül az első tizenkét helység ismertetését tartalmazza, a „Darvas helység, Csiff és Borsód pusztával” című fejezettel bezáróan. A Berettyóújfaluban megjelenő, és O’sváthot munkatársai közé is számító Biharmegyei Községi Értesítő február 27-én adott hírt az első kötet megjelenéséről, és egyúttal az egész műre előfizetést hirdetett.51 Ez utóbbi híradás alapján az első „füzet” közvetlenül a február 27-ét megelőző napokban jöhetett ki a nyomdából. A várva várt második kötet jó két hónapos csúszással végül május első napjaiban jelent meg. A Biharvármegyei Régészeti és Történelmi Egylet ifj. Gyalokay Lajos titkár által szerkesztett közlönye, a Régészeti és Történelmi Közlemények május 1-i, 2. száma még csak a „régebben megjelent” első részt ajánlotta olvasóinak, a szerkesztő ugyanakkor utalt rá, hogy a második rész is napokon belül kijön a nyomdából, és akkor „részletes bírálati ismertetést” is fognak közölni róla.52 Így is lett, mivel Biharmegyei Községi Értesítő már május 8-án örömmel tudatta olvasóival a várva várt második füzet megjelenését. 53 Rá egy hétre (május 15-én) a Budapesten tartózkodó Márki Sándor már a teljes kötetet ismertethette a Hon című politikai és közgazdasági napilapban. A Szana Tamás szerkesztésében megjelenő, ugyancsak budapesti „irodalmi, szépművészeti és kritikai” hetilap, a Figyelő május 23-i számában „–r.” jegy alatt látott napvilágot ismertetés.54 Szintén a teljes mű került terítékre a Régészeti és Történelmi Közlemények májusi számában beharangozott ismertetésben is. A július 1-jén megjelent, és ifj. Gyalokay Lajos által jegyzett cikk egyébként azért is érdekes, mivel már a

49

Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelmező, 6. (1875) 2. füzet, február, 115. o. [„Könyvészet.”] Uo. 6. füzet, június, 289–290. o. [„Könyvészet.”] 51 Biharmegyei Községi Értesítő, 1. (1875) 9. sz., február 27., 4. o. [„Hírek”] 52 Régészeti és Történelmi Közlemények. –– A Biharvármegyei Régészeti és Történelmi Egylet Közlönye. Nagyvárad, 1875. I. köt. (Szerk. ifj. Gyalokay Lajos titkár.) 2. sz., május 1., 40. o. [„Vegyes közlemények”) 53 Biharmegyei Községi Értesítő, 1. (1875) 19. sz., május 8., 3. o. [„Irodalom”] 54 Figyelő. Irodalmi, szépművészeti és kritikai hetilap, Budapest, 5. (1875) 21. sz., május 23., 247–248. o. 50

33

címben utal arra, hogy az összesen 628 oldalban megjelent monográfia valóban két kötetből állt.55 A monográfia megjelenését hírül adó újságcikkek, ismertetők és előfizetési felhívások alapján egyértelmű, hogy a február vége táján kijött első részt valóban a 320. oldallal zárták le, és május elején a 321-iktől következett a folytatás. A Komádiban fellelt példány már azért is kuriózumnak számít, mivel a szakma által használt, és közkönyvtárainkban fellelhető példányok egytől-egyig az új, 1875-ben készült közös címlapot tartalmazzák, természetesen a zárónyilatkozat nélkül. Kérésünkre Kolozsvári István összevetette a Komádiban talált példányt egy „hagyományossal”, de a külső címlapon található 1874-es dátumon és a hátsó borítóra vezetett „Nyilatkozat”-on kívül semmilyen eltérést nem fedezett fel. Vélhetően az eredeti megrendelők többsége is a végleges címlappal köttette egybe a két füzetet, a későbbi vásárlók pedig eleve csak azzal kapták meg a nyomda által egybefűzött példányokat.

55

Régészeti és Történelmi Közlemények –– A Biharvármegyei Régészeti és Történelmi Egylet Közlönye. (Szerk. Ifj. Gyalokay Lajos.) Nagyvárad, I. kötet, 4. sz., 1875/júl. 1., 66–71. o. [„Irodalom”]

34

Források O’sváth Pál emlékirata Írta: Osváth Pál nyug. 48-as honvéd hadnagy EMLÉKIRAT! Az Osváth család b. újfalui ágáról 1. rész. Hagyomány a család múltjáról Kevés időt töltöttem a szülői háznál, mert már 10-dik éves koromban a derecskei gymnásium növendéke lettem s azontúl csak az iskolai szünidőt töltöttem otthon. Mint gyermeket kevésbé érdekelt a családom múltja s arról édes apámtól is keveset hallottam. A mit hallottam, körülbelül ez: Édes Apám mondta, hogy családunk székely eredetű s első ősünk János király alatt jött át az anyaországba, hol az ivadék Ugocsa, Szatmár, Szabolcs és Bihar megyébe oszlott szét. Mondta azt is, hogy a család egység hitű volt s az ev. ref. hitre csak később tért át. (Több székelytől hallottam, hogy a székelyek között kivált Udvarhely megyében sokan vannak ma is egységhitű Osváthok, 1851-ben pedig lapból olvastam, hogy az akkor Erdélyben felfedezett összeesküvés miatt négy Osváth nevű egyén végeztetett ki.) Emlékezett Édes Apám egy Rákóczy fejedelmet Lengyelországba kísért s ott tatár fogságba jutott ősünkről és annak megyei előkelő hivatalt viselt fiairól, mint b.újfalusi birtokosokról. Mennyi volt e birtok? Apám sem tudta, de tudta azt, hogy a családnak B. Újfaluban két nemesi kuriája volt. Ezek egyike az ev. ref. lelkészlak végében volt csapszék és azon szomszédos ház volt, mely utóbbinak ma is Osváth ivadék a birtokosa. Családi hagyomány szerint a lelkészlak is Osváth kurián épült. A másik kuria, mely nagyapámé volt, s melyen Édes Apám is született a Deszkás nevű csapszék, melynek nagy telkén azóta 5-6 ház is épült. E hely a bakonszegi útban a község vége felé fekszik s rajta, mint szinte a fentemlített helyen, az italmérés, a regálé jog megszűntéig gyakoroltatott. A b. újfalusi birtokosoknak, a családból, utolsó birtokosa nagyapám volt, aki attól a század elején ekép maradt el: Marossy László szilágysági ev. ref. tanító, egy régi okmányokkal terhelt szőrtarisznyával B. újfaluba gyalogolt s ott a birtokosokat és volt hajdú polgárokat arra kérte,

35

hogy neki, mint a kinek a terjedelmes Sz. kozmai pusztához kétségtelen joga van bizonyos csekély összeget fizessenek s ő kész leend e jogáról lemondani; de az újfalusiak a szegény embert kigúnyolták, elutasították. Ekkor aztán Marossy, egy Lányi nevű, nagy összeköttetésű (Septemvir volt, s neje gr. Csáky leány) egyénnek, jogát harmadába átadta, a ki hosszas perlekedés után, annál is inkább nyertes lett, mert az újfalusi alperesek saját ügyvédjüket is elhanyagolták. Marossy ekkor kilencezer hold földet kapott, de abból 3 ezer hold a Lányié lett. E pervesztés Nagyapámat egészen tönkre juttatta, mert birtok vesztése után magántartozásaiért ingóságai is elárvereztettek. A nagy birtok vesztés miatt a b. újfalui elkeseredett nép a birtokba iktatásnál fegyveresen ellenszegült, de a lázadás katonasággal elfojtatott. E sorscsapás után nagyszüleim nem sokára elhaltak s így édes apám a nála fiatalabb Imre testvérével, vagyontalan árvaságra maradt. Apám már ekkor Debrecenbe tanult s ott a gyermekkorában jó módban élt ifjú, kisebb tanulók tanításával tartotta fen magát és testvérét, a kit, mintha apja lett volna, -világba lépte után is gondoskodott. Imre bátyámnak, egyetlen Imre fia után két unokája él Tenkén. Öt vagy hat éves lehettem midőn egyszer édesapámmal Berettyóújfalunak a Bakonszeg felől eső végén volt temető mellett utaztam. A temetőnél Apám a kocsit megállította s engem a temetőbe vezetett, hol egy már korhadt fejfára borulva sírt és mondá: „Fiam, el ne felejtsd, itt nyugszik a te nagyapád”. Nem felejtettem el, de fáj az, hogy ez a hely már régóta barom legelő! 2. Édes Apám és Anyám Szüleimet, mint elsőszülött, én ösmertem legjobban, s mint ilyen mondom el róluk a következőket: Apám hozzám hasonló vékony, de izmosabb, erősebb, gesztenyeszín hajú, kékszemű, rendes orrú, bajuszú, körszakált viselt, magas termetű férfi volt. Fiatal korában borotválkozott. — Fogékony elméje, olvasottsága, igazságszeretete, minden tekintetben mérsékelt élete, vidám kedélye és elkötelező (de épen nem hízelgő) modora által az őt ösmertek között közbecsülést vívott ki magának; Zsugoriság nélküli takarékossága pedig, csekély jövedelem forrása mellett is azon szerencsés helyzetbe juttatta, hogyha bár négy fiát taníttatott, négy leányát kiházasított: még is azért, sorsához képest, ingó és ingatlanban jelentékeny vagyont hagyott hátra. Sajátkezűleg írt szép végrendelkezését 1893-ban Albert 36

öcsémnek adtam át megőrzés végett. (E vagyonhoz való jogunkról én és Gyula, a kisebb és leánytestvérek javára lemondtunk. Gyula az értéktelen könyveket és én pedig egy csinos kis acél fokost tartottam meg, az is elveszett.) Politikai tekintetben, a józangondolkozással összeférő szabad eszméknek hódolt. Nagy magyar volt, de azért a más nyelvű és hitűek irányában jó indulattal viselkedett. A nemzetiségi izgatókat lelkéből gyűlölte, Kossuthnak nagy tisztelője volt s az osztrák uralomtól nemzete javára semmi jót nem remélt. A ./. alatt csatolt keresztlevele szerint 1800. január 23-án B. Újfaluban született és 1864. január 25-én halt meg. Halálát meghűlésből kapott tüdőgyulladás idézte elő, mely akként történt. Neve napját mindég zajosan szokta megtartani. Ekkor is január 23-án Gáborjánból a szomszéd Váncsodra szánkázott át muzsikusokat fogadni, a mikor a nagy hidegben úgy áthűlt, hogy már 24-ik délutánján, orvosa, csak órákhoz kötötte életét. A jó Ónodi sógor, este, midőn már nálam is vendégek voltak, tudatta a veszélyt s én vendégeimet elhagyva, siettem apámhoz. Apámat a kedves gyékényes karosszékben találtam vendégei között s azzal fogadott, jó hogy eljöttél, mert már úgy nem soká látjuk egymást. Úgy látszott, hogy körülbelül tudta halála közelségét. Az orvos négyszemközt közölte a sógor tudósítását mire én az Apámnak ajánlatot tettem, hogy nyugalma végett — melyre okvetlenül a cigányokat elküldöm, ő ezekben nemcsak azt nem engedte, de hajnal felé is azt rendelte nekem, hogy vendégeit se bocsássam el. Látszott arcáról a nagy fájdalom, de ő panasz nélkül, fejét többnyire a Tini húgom vállára hajtva rendületlenül ült karosszékében, mígnem virradatkor, közöttünk örökre el nem aludt. Milyen férfiak lehettek az ősök? Nem tudhatom, de az apámnál aligha volt közöttük különb, mert az Apám, szerencsésebb körülmények között kitűnőség lett volna!! De ilyen a sors, mely odajuttatta, hogy Marossy helyett ő lett csak tanítóvá!! Hogy a jó gáborjániak mennyire szerették a boldogultat, mutatja az, hogy a mint a haláleset tudomásukra jutott, a községi tanács rögtön ülést tartott s egyhangúlag határozta el közköltségen leeendő eltakaríttatását. E határozatot velünk, gyermekeivel azonnal küldöttségileg tudatták, s a határozathoz beleegyezésünket kérték. A gáborjáni romlatlan nép e nyilatkozata, nekünk a mily meglepő volt, olyan jól esett. Elfogadtuk tehát szívesen. A tisztességes temetkezés után este tort is rendeztek a gáborjániak a községházánál, hova midőn a sokaság megvacsorázott, Gyula testvérem, Ónody és Ötvös sógorral én is átmentem. Megköszöntük itt a közönségnek a boldogult iránt tanúsított szívességét s nehány percig közöttük időztünk. Míg tudtunk a jó emberektől visszavonulni, kik szebbnél szebb halotti énekek zengése mellett emlegették a boldogult jó tulajdonságait. 1865-ben tudatta 37

Ónody sógor velem, hogy az ősz vetésből való részemet (melyről az osztálykor megfeledkeztünk) vitessem el. Erre én azt válaszoltam, hogy részemet sírkőre adom s annak felállításával Ónody sógort bíztam meg. A sírkő fel is állíttatott, de Gyula és Ónody is pótolták az árát 10-10 forinttal. Zajtalan, de áldásos életéből egy pár eseményt méltónak tartok feljegyezni. Az egyik ez: Még nem voltam iskolás, midőn egyszer egy Pünkösdre, M. Sasra az anyám testvérje, Illésyné nénihez utaztunk ünnepelni. Az útfélen egy búzaföldön én, rengeteg pipacsot és búzavirágot fedeztem fel, a melyből nagyon óhajtottam a lehetőt leszakgatni. Esdeklésemre leszállásom megengedtetett s én a búza közzé mintegy húszlépésnyire bementem. Jól összeszedtem már a virágból, midőn irányomban a hátam megett s annélkül, hogy én azt észrevettem volna, egy nagy veszett kutya szaladt, melyet midőn hozzám pár arasznyira volt, édes apám mellettem lőtt agyon. Bátorság és biztos kéz volt e tetthez szükséges, mert ha a szerető apa keze megreszket: kutya helyett saját fiát lőhette volna agyon! A másik ez: A világosi fegyverletétel után, az orosz sereg által megszállva tartott Biharban ki volt hirdetve a császári parancs, hogy a Kossuth jegyeket senki ne használja, hanem megégetés végett Debrecenbe és Váradra adja be. Osztrák jegye e vidéken senkinek nem volt, orosz rubelek pedig csak a főbb útvonalokon esett helyeken jöttek forgalomba. Egyideig csere és hitel útján látott apám el bennünket, de midőn tudomására jutott, hogy a hadsereg számára Debrecenbe szedik a búzát, egy szekér búzát ő is Debrecenbe szállított. Ekkor még Debrecenben a főutcán volt a búza vásár s oda reggeli 7 órára az apám szekere is a többi közzé állott. Ezután csakhamar harangoztak és a harangozás alatt néhány városi hajdú vezetésével minden utca végétől fergeteg gyanánt rohant elő egy-egy század orosz katona, kik az útjokban talált minden embert szurony szegezve parancsoltak a nagytemplomba imára menni. A bámuló népnek aztán a hajdúk magyarázták meg, hogy az uralkodó születés napja van, s azért muszáj imádkozni. A tömeggel, — melyben Bihar, Szabolcs megyék, a Hajdúság és Kunságon kívül az utcai csavargók is kellően képviselve voltak, — apám is a templomba hajtatott s az Isteni tisztelet végéig ő is kénytelen volt ott maradni, mert az orosz katonák a templomot körül állták. Tanúja lett apám ekkor azon átkok és szitkoknak, melyeket egy némely hevesebb vérő atyafi, az akkor különben is gyűlölt uralkodóra imádság helyett dünnyögött. Haza jövet, bosszankodással, de némi megelégedéssel beszélte el apám az eseményt s beszédét ily formán végezte: Ha e kényszerimádkozás a nagy templomban, a függetlenségi nyilatkozat ellensúlyozására rendeltetett, akkor alig lehet a miatt panaszunk, 38

mert Kossuth szokásos gyújtó beszéde sem tett volna nagyobb hatást, mint e tény. A gutgesind urak többször is cselekedtek nekünk hasonló hasznos szolgálatot, mi ha Bécsbe tetszik, ám lássák! (Édes apámtól hallottam, hogy egyik nagyanyja Okolicsányi leány volt.) Kedves Anyám: Kovács Klára nevet viselt. Apja kismarjai Kovács Mihály volt, a ki 24 gyermekével gazdagította nemzetét s viruló egészségben 100 éven túl élt. Első neje, kitől anyám is született nyírbátori Ferge Katalin volt. Édes anyám közepes, elég telt termetű, fekete hajú, szemű, rendes orrú, egészséges szép asszony volt. Férjét és gyermekeit odaadóan szerette s boldogságát csak is ezekben igyekezett feltalálni. Ezekért nélkülözött és munkálkodott csaknem a kimerülésig. Szelídsége is pártalan volt, mert nem volt rá eset, hogy valaha, s szinte családjának élt férjének ellentmondott volna. Mikor, mint honvéd tovább egy évnél, nap, nap után csatára jártam, mint mondták, utánnam gyakran sírt s mikor hazakerültem, nehány ősz hajszálat mutatva mondá: „Nézd, te rossz fiú! Miattad van ez, de ördög bánja, csakhogy haza jöttél.” 1852-ben 12-ik gyermekével mintegy 42 éves korában tettük kora sírjába. Adjon Isten a hazának sok ilyen anyát! Szüleim fiatal korból arcképeik apám halálakor Tini húgom által foglaltattak el, a ki midőn Debrecenbe költözött, Gyula öcsémnek adta át azokat s most is Gyulánál vannak. Apám halálakor rajtam kívül három fiú maradt u. m. Gyula kismarjai jegyző, Albert székesfővárosi rendőrorvos és az orsz. közegészségügyi tanács tagja, és László, de László 1872-ben Debrecenben, mint a m. kir. honvédtiszti iskola növendéke himlőben elhalt. Leány testvéreim voltak: Jusztina, Ötvös Károlyné Berettyó-szabályozó társulat tisztviselő neje és Rozália bárándi volt tanító, Simon Mihály neje. A leányok közül már csak Juszti él. Adatok a család múltjához Valamint az elődök, úgy édes apám is megfeledkezett arról, hogy családunk múltjáról az utódokat bővebben értesítsék. Ezt kísérlem én meg, mely, ha az utódokat ki nem elégítené, vegyék figyelembe, hogy e tekintetben a kutatáson kívül semmi sem áll rendelkezésemre. Édes Apám bíztatott némely iratok átadásával, de ezt mind ketten addig halogattuk, míg abban az ő hirtelen halála meggátolt. Könyveit és irományait Gyula öcsém vette magához, de ő azt mondta, hogy azok között a családot érdeklő becsesebb anyagot nem talált. Nem lehetetlen, hogy a haláleset után, az apám fiókjában volt csekély pénzzel az iratokat is a mostoha tette félre. A mostohát becsületesen kielégítettük, de többé vele soha nem érintkeztünk. 39

Kutatásomat elsőben családi nevünk eredetére irányoztam, s eredménnye ez: Midőn hazánkban a családi nevek használata megkezdődött, a családok sajátságaik, színük, termetük, foglalkozásuk, birtokaik vagy lakhelyeik szerint neveztettek el: a legtöbb család pedig, keleti szokáshoz ragaszkodva, családja jelesebb tagjának vagy apjának keresztnevét tartotta meg családi neveként. Vámbéri az Osváth nevet, a Muráth, Amháth stb. török nevekhez hasonlítva, Ázsiából hozott ősnévnek mondja, de valószínűbb, hogy nevük is valamelyik Osvald keresztnevet viselt ősünktől vétetett át. A keresztneveknek családi nevekké alkotása, a székelyek között, de ha az anyaországban is a legtöbb családnál annyira megtartatott, hogy alig van a naptárban olyan keresztnév, mely családi név gyanánt ne használtatnék. Így lett Orbán, Imre, Pethő, Mikó, Gábor, Gáspár és más megszámlálhatatlan keresztnevekből átvett neveken kívül, az Osvald keresztnévből családunk neve is. Ma már ritkaság az Osvald keresztnév használata, de hajdan, hogy előkelő egyének is használták, igazolja az, mert p. o. 1498-ban a Verbőczy István apjának (Verbőczy István élete Dr. Komáromytól, s Biharvármegye 1552. évi birtok összeírása Bialektől.) és 1552-ben Izsákay nevű bihari nagy birtokosnak is Osvald keresztneve volt (Museumi kézirat). Hogy a család az idegen eredetű nevet változtatással használja, oka az mert nyelvünk a két mássalhangzón végződő vald tagot, akaratlanul is vátnak hangoztatja, a váthoz pedig a h betű, mint azt a Drugeth, Fiáth, Csőregh, Bernáth, Kossuth stb. nemes családoknál láthatjuk, — alkalmasint csak a nemesség nyerésekor ragasztatott. Ezt látszik igazolni az is, hogy még 1527-ben János király tárnok mesterének neve is csak Osvát-nak h betű nélkül iratott (Muzeumi kézirat). Sajátságos, hogy a család nevében az s betű zs helyett, kihagyó jellel használtatik és ezen s régtől fogva zs-nek mondatik ki. Ez onnan van, mert hajdan zs betű nem volt használatba, később pedig a kiváltságosság korában célszerű volt a nyert nevet eredetiségében megtartani. Így tartották meg Zs helyett az S betűt neveikben ’Sigray, ’Siday, Jósika, Dersy stb. nemes családok is. A család nemessége A családból első ösmert egyén Pál, a ki András és István testvérével 1606-ban a nemességet nyerte (Nagy Iván magyar nemes családok O. betű. Jegy: A Nünbergben 1885ben megjelent könyvből Gyula fiam a címert lerajzolta, mit 2./ alatt ide mellékelek. Ez csekély eltéréssel hasonló az Albert öcsém birtokában levő címeres nemes levél másolatához). Pál után feltűnik a családban György, ki 1659-ben a lengyelországi szerencsétlen hadjáratban II. Rákóczy György fejedelmet Biharból több nemesekkel kísérte, kikkel és a báródsági 40

nemességgel együtt tatár fogságba jutott. Előkelő ember lehetett, mert váltságdíja 200 tallér volt, mi azon időben nagy értéket képviselt [Vay család levéltára. Ez okmány szerint Krímiába hurcoltak még Rácz, Bégh, Mihály (70 tallér), Jhelegely László, György és István (ezer-ezer tallér), belényesi Vajda Miklós (600 tallér, de meghalt a fogságban), Kakucsy N. (200 tallér) bihariak]. Ennek fia azon András, ki 1686-ban midőn Budavár visszavétetett és Biharban is csupán a nváradi várban volt körülzárolt török sereg, — a Sz. Somlyóról Sz. Jóbra áthelyezett megyei közgyűlésen, mint táblabíró feleskettetett. (Biharmegyei Levéltár, — hol ez van feljegyezve: András Osváth.) Szinte okmányilag feltűnik ezután a családban egy másik Pál, ki 1745-ben, mint b. újfalusi birtokos Hg. Eszterházy Pál birtokba iktatásakor B. Újfaluban ellen mondott s joga elösmertetett. (A bihari volt Hajdusely (?) és hg. Eszterházy féle periratok után Nszalonta története Rozvány Györgytől.) Hogy a család a b. újfalusi birtokán kívül, — melyhez hagyomány szerint nősülés által jutott, — hajdan más helyeken is birtokos volt, — hihetőnek tartom, csakhogy azoktól az Osváth György féle sorscsapások miatt kénytelen volt megválni. E nézetemet látszik igazolni a következő esemény: A 60-as évek egyikében egy aradi ügyvéd, a ki a B. Szepesy Darvas, Dersy, Pallagi és sok más családok leszármazottjai nevükben Debrecen városát, mint a szepesi puszta zálog bírlalóját e terjedelmes puszta visszabocsátása végett perelte, engem, mint a b. újfalusi Osváthok utódját s ő szerinte a nevezett családokkal osztályos rokont felszólított, hogy álljak a perbe; én azonban azt válaszoltam, hogy a pereskedést apámtól tanultam gyűlölni s e perbe annál is inkább nem kívánok befolyni, mert e jogomról legkisebb tudomásom sincs. Hogy nemességünk Biharban mikor lett kihirdetve? kipuhatolhatatlan, mert a vármegye székhelyének török kézre kerülésekor 1659-ben a vármegye minden irományjai elégtek; az azonban bizonyos, hogy a család nemessége kétségbe nem vonatott, mert a mint már fentebb említtetett, az 1686-ik vármegyei közgyűlésben Osváth András táblabíró lett, mely állást ezen korban csak mint elösmert nemes viselhetett. Bihar vármegyében a nemesség tűzpróbája 1727/8-ban volt, a mikor az újkeresményi bizottság (neoquistica comissio) kivált protestánsokkal szemben oly szigorúan járt el, hogy hiába volt valaki valamely birtok háborítatlan birtokába, hiába hivatkozott arra, hogy a vidék hosszú idejű harci zaja közt okmányai elégtek vagy elvesztek: ha nemességét és jogát kellőleg nem igazolta, birtokától még azon esetben is megfosztatott, ha ahhoz senki más nem tartotta jogát. Ezen igaztalan eljárásnak Biharban is sokan áldozatai lettek, de hogy az Osváth

41

családot e veszély kikerülte: bizonyos abból, mert 1745-ben Osváth Pál mint újfalusi birtokos mondott ellen a Hg. Eszterházy Pál birtokba iktatásának. A 70-es években, B. Dőry József főispán, részemre a megyei levéltárban Bihar történetéhez adatok gyűjtése végett szabad bemenetelt engedélyezett, hol aztán az új vagy beköltözött és kétségbe vont nemességek jegyzőkönyvelését is figyelemmel kísértem. Találtam is 1686 óta más megyékből beköltözött Osváthok nemességeinek meghirdetéseit, de a b. újfalusi ágról semmi feljegyzés nincs. Ez utóbbiakra nézve, hogy nemességük kétségbe nem vonatott, adatok gyanánt tekinthetők a nemességre olykor tett kivetési lajstromok. Ezek közt utolsó az 1840-ik évi országgyűlési költség kivetése, melyben a b. újfalusi Osváth család is benfoglaltatik (megyei levéltár). E jog részemre is fentartatott és pedig ily módon: A 60-as évek elején, háromtagú megyei bizottság járt községenként a képviselő választások összeírása végett. E bizottság előtt, mint bihar m. keresztesi birtokos és megyei tisztviselő én is jelentkeztem, s midőn a két rendű minősítésem beíratott, az egyik bizottsági tag Zsebő Ignác, — ki mint b. újfalusi birtokos apámat és nagyapámat is ösmerte, bejegyeztetni kívánta még a régi jog (nemesség) alapján való minősítésemet is, mint a másik két társ és jelenvolt közönség is elfogadott. (Zsebő Ignác a Gr. Csáky család főtisztje volt. B. újfalui házát a kormány a kir. járásbíróság részére vette meg.) Ez idő óta, Bihar M. Keresztesen, a képviselő választók jegyzékébe a régi jog alapján vagyok felvéve (Megyei vagy biharm.-keresztesi levéltár). II. rész. Magam, magamról Hogy magam írok magamról, oka az, mert életem némely része elég gazdag oly eseményekben, melyek az utókort is érdekelhetik, s azoknak hogy miként keletkezését magam tudhatom a legjobban. Ez eseményeket előzőleg felemlítem, hogy a 3./ alatt csatolt keresztlevél tanúsága szerint 1831. január 4-én Kismarjában születtem, s így 1848 tavaszán, mint testileg-lelkileg kifejlett, de csak 17 éves ifjú léptem az elsők között a honvéd zászló alá. A zászlóalj tisztjei régi kiszolgált tisztekből neveztettek ki s habár a zászlóalj fele értelmiségből állott, és az alakuláskor mindjárt tizedes lettem. Örvendettem a valóban szép felszerelésünknek is, de aggodalmat keltett sokónkban az, hogy mi a nemzet katonái, V.-ik Ferdinánd császár-király hűségére úgy lettünk felesketve, hogy az esküben a haza és nemzetről […] V-ik Ferdinánd csakhamar lemondott s midőn e lemondás a jó hazafiakon fájdalmasan hatott, mi honvédek nem búsultunk a miatt, mert az eskü által többé nem éreztük magunkat lekötötteknek. 42

Pár hónap alatt kellőleg begyakoroltattunk, s mint tanult katonák, a fellázadt, de közeledésünkre sáncokba bújt rácok ellen a Bánátba vezényeltettünk. Részt vettem itt a naponként előfordult csatározásokon kívül a perleszi, tamasováczi, alibunár- kerlsdorfi sáncok megvívásán kívül a zsigmondfalvi orvtámadásnál és a járgováczi borzalmas éjszakán. 1849. január elején Görgey fővezérsége alá a Kmetti hadtestébe Pestre rendeltetett a zászlóalj, hol a Windisgracz ellen való menekülést e zászlóalj fedezte. Részese lettem ezután a felső-magyarországi nyomorteljes hadjáratnak, s itt Görgeyt jellemzőleg a következő eseménynek lettem tanúja: Besztercebányán a Görgey szállására minden délben, minden zászlóaljtól a napi parancs és tábori jelszó átvételére egy őrmesternek kellett megjelenni. Egyszer e szolgálat rám következett s ott Görgey a segédtiszt által saját szobájába hívatott. Görgey itt pár szóval múltam felől kérdezett s aztán azt rendelte, hogy 60-60 éles töltéssel ellátott négy honvédet válasszak ki, s azokkal, hozzá azonnal visszatérjek. Ezt teljesítettem is, megjegyezvén, hogy e kitűntetés csupán a zászlóm jó hírneve után ért. Mikor Görgeyhez visszatértem, már akkor, egy derekára csatolt pisztoly és egy szeges végű bottal útra készen várt. Így indult el előttönk, mi pedig parancsa szerint mintegy húszlépésnyire követtük egy magas helyre, melynek a tetején álló kápolnához, a nagy hóban csak úgy jutottunk, hogy gyakran a gyalog fenyőkbe fogództunk. A kápolna közelében megállított bennünket s azon parancs hátrahagyásával, hogy csak akkor menjünk segélyére, ha jelt ad; maga ment a kápolnához. Alig lépett Görgey a kápolnába, azonnal megjelent ott a túl oldalról egy orosz sapkás egyén, a ki nehány percnyi beszélgetés után azon a nyomon, melyen jött, visszatávozott. Görgey ekkor magához hívott s megengedte, hogy nevemet a kápolnát látogatottak közzé a falra felírjam, hova már előzőleg ő is felírta nevét. Görgeynek ezen találkája nekem gyanúsnak tetszett, gyanús ma is, mert a fegyver letételt előzött időben, az ő táborában szolgált némely tisztek híresztelték, hogy az orosz cár kész a honvéd tiszteket átvenni és azokat, akik átmennek egy rang emeléssel jutalmazni. Ki volt az orosz sapkás egyén, azt csak Görgey tudja, de valószínű, hogy a fegyverletételről való alkudozás akkor kezdetett meg. Vannak, akik a fegyverletételt helyeslik, de ha rágondolunk arra, hogy Görgey önként vezette úgy seregét, hogy az ne mozdulhasson; ha rágondolunk arra, hogy Komárom és Munkács maroknyi őrsége is csak feltételek mellett kapitulált, akkor Görgeyt a feltételen fegyverletételért csak kárhoztatnunk lehet.

43

A felső-magyarországi hadjáratban ott voltam Branyitzkónál, azután pedig részt vettem a Mezőkövesd, Kápolna, Isaszeg, Vác mellett történt nagyobb ütközetekben és Budavár bevételénél. A vár bevételénél a Lánc-híd mellett (mely odaérkezésünkkor robbantatott fel) létrán másztam a bástyára és midőn hajnalhasadáskor 15-öd magammal beugrottam, egy osztrák század azon a téren rakta előttünk le a fegyvert, hol a Henczy szobor állott. (Budavár bevételét 1893-ban, május 2-án leírtam a Magyarország és Budapestben,56 zászlóaljam terjedelmes történetét pedig a Nagyváradon megjelent Szabadságban57 közöltem. A váci ütközetben a vasút mentén kergettem az osztrákokat. Egy őrház mellett egy őr sebessen integetett felénk valamivel, és midőn hozzá értünk, örömmel mondta, hogy a házba vizet inni sok osztrák katona berohant, ő pedig rájok zárta az ajtót. Itt fogtunk el aztán néhányat az ellenségből.) Én csekély lábsérülést kaptam s ennek ürügyével sikerült magamat régi vágyam folytán a lovassághoz áttétetni. Mint őrmester léptem át, de az utolsó napokban Szegeden hadnaggyá léptettem elő. Szegedet ekkor körül sáncoltuk, de midőn az intézők Szeged tarthatatlanságát belátták, onnan a Tiszán át ütöttünk tábort Szőreg nevű leégett rác falu határában. Itt a Tiszán a hidat magunk után leromboltuk és a Tisza füzessében néhány ágyút és csekély őrséget hagyva helyzetünket annyira biztosnak hittük, hogy az egész tábornak teljes szabadság engedtetett. Ez okozta: a szőregi mészárlás mely így történt: A legénység pőrére vetkőzve főzött, kóborgott vagy aludt. A tisztek nagyobb része pedig az itt nagymennyiségben fészkelt vízimadarakra ment vadászni. Az átvonulásunk után az orosz-osztrák egyesült haderő röktön hozzáfogott a Tiszán a hídveréshez és habár előőrseink tüzelése miatt a hídrakók halomra hullottak a Tiszába, mégis azért minthogy az elhullottak helyébe új és új csapatok vezényeltettek a híd kevés idő alatt kész lett és azon, mint fergeteg rohant át az ellenség. Előőrségünk nem kapván segélyt, csakhamar felkoncoltatott, melynek láttára a közelben lévők fejvesztetten futottak, ellenállásra pedig senki sem gondolt. Itt veszhetett 4-5000 emberünk, de itt volt 56

O’sváth Pál: Kik estek el Budavár bevételénél? (A Budavár bevételében részt vett 1848–49-iki bajtársakhoz.) Budapest, 17. (1893) 120. sz., május 2., 2–3. o. 57 O’sváth Pál: Élményeim az 1848/49. évi önvédelmi harcokban a X-ik önkéntes zászlóaljnál. Szabadság, 11. (1886) 71. sz., március 28., 2–3. o.; 72. sz., március 30., 2. o.; 73. sz., március 31., 2–3. o.; 74. sz., április 1., 2–3. o.; 75. sz., április 2., 2–3. o.; 76. sz., április 3., 2. o.

44

az én huszáros rohamom is ez így történt: Századom a Tiszától nagy távolban lett letelepítve, a tisztek rajtam kívül tőlünk is távol voltak, és így nekem jutott a szerencse, hogy a teljes rendbe hozott századot a futók védelmére vezessem. Már az ellenség közelébe voltam, midőn a futók közzül valaki a nevemen kiabált hozzám. A kiabáló hódmezővásárhelyi Szabó János egykori tanulótársam volt. Szabó védelmet kért tőlem, én pedig azt válaszoltam, hogy minél több gyalogost szeggyen össze, és ha majd mi a túlerő elől futni kényszerülünk, az általam két részre osztandó századom közt tüzeltessen üldözőinkre. Szabó megfogadta a jó szót és így midőn mi az aránytalan összecsapás után visszavágtattunk ő összeszedett gyalogossaival a szét választott század között oly gyilkosan tüzelt, hogy üldözőink jobbnak látták visszafordulni. Ekkor én lovassaimmal utánok nyargaltam és vágtuk, akit elérhettünk, míg ez történt, addig Szabóék töltöttek és háromszor ismételtük a leírt jelenetet szerencsénkre ez idő alatt huszárság, ágyú, majd sorakozott gyalogság is érkezett segélyünkre, kikkel aztán csatarendbe fedeztük a visszavonulást. Tíz emberem esett itt el, de ki mondhatná meg, hogy ezek életén hány menekvő élete mentetett meg. Visovszky hadtestparancsnok megkérdezte nevemet, de a bekövetkezett szomorú idők miatt többé szó sem volt rólam. (Szabó János 4./ alatti okmánya e rohamról tanúskodik.) Szőregről Temesvárig nyomunkban volt az ellenség, és az intézők elég tapintatlanok voltak a még mindég császári kezekben volt vár alatt a döntő mérkőzést elfogadni. A reám is csaknem végzetessé vált temesvári csata rövid története ez: Megütköztünk, s midőn már győzelemre volt kilátásunk, a várból a magas tengeri vetések által takart őrség kirohant, az így két tűzközé került seregünk oly zavarba jött, hogy ismét lehetett négy-ötezer veszteségünk. E csatában kaptam fejsebemet is, minthogy kantárszáramat is elvágták, okvetlenül halál fia vagyok, ha Soltész nevű legényem az elvágott kantárnál fogva ki nem ragad. E csatában századosom eltűnt, főhadnagyom mellettem esett el. A futás általános volt, s a nagyerdő keskeny útján egymást is gázolták a menekülők, futott velem Soltész is, mígnem körülbelül fél óra múlva egy mezei kútnál megállottunk. Itt a 45

huszárok kimosták sebemet, s minthogy podgyászunk is oda maradt, egy lábra valóval kötötték be taplóval is tele dugott sebemet. Ez állapotban kellett egész O. Lugosig lovagolni, mi csak a Soltész felügyeletével sikerült. O. Lugoson egy oláh udvaron egy szilva fa alatt szénán pihentem a következő napon, de már másnap annyira lehetősen éreztem magamat, hogy egy szomszéd faluba, élelmiszerek szerzése végett önként ajánlkoztam kimenni, így történt itt a Maroson történt szép átúsztatásom. E faluba, — melynek nevét elfeledtem, — egy már csak 21 emberre olvadt tizedet vezettem. A falu Arad közelében fekszik a Maros partján. A község háznál egy tótos kiejtésű ifjú jegyzőt találtam, a ki elég előzékenyen fogadott ugyan, de kívánságomat illetőleg mindig a bíróra hivatkozott, az pedig nem volt előkeríthető. Miután pedig éhes embereim számára nem kaptam semmit, 3 huszárt a zabos zsákokkal oly megbízással küldtem szét, hogy 22 tyúkot fogjanak, és hozzák elő. A kedves parancs hirtelen végre hajtatott, de az oláh asszonyok nagyon haragudtak, mert a huszárok a csákó díszítésére gondolva, többnyire kakasokat rekviráltak. Embereim lovaikat a magas kerítéssel ellátott község udvarán cövekelték ki, s ugyanitt rögtönöztek a bográcsok alá tüzet. A kopasztás már pár perc műve volt, s már ehető állapotban lettek volna a kakasok, midőn az Arad fele a falu végén kiállított előőrsöm vágtatva jött s kiáltott: „Lóra a ki tud, mert nyakunkon az ellenség!” Lovaink nyergelve voltak, s így a szorítás és kantározás után rögtön nyeregbe voltunk. El is indultunk, de boszúságunkra, valaki, — a nélkül, hogy azt észrevettük volna, — előttünk a nagy kaput belakatolta. Leszállítottam tehát a fejszés embert, s ez egy csapással a lakatot leütötte. (A fejszés ember a lovak cölöpjei leverésekor és tűzrakáshoz faaprítással működött.) Ez által utunk nyílt, de az oláhok (kik biztosan árulóink is voltak) csoportosan állották utunkat, — de csak egy percig, mert közöttük villám gyanánt átrohantunk. Közöttünk senkinek sem lett baja, de ők bizonyára megemlékeznek, — akik életbe maradtak, — e napra. Én ekkor O. Lugosra akartam vissza menni, de csakhamar észrevettem, hogy a vasasok az utat elkerítették, s bennünket az akkor áradásban volt, s felőlünk magas sziklapart által védett Marosnak szorítottak. A bennünket tízszeresen felőlmúlt ellenséggel mérkőznöm esztelenség lett volna, s minthogy magamat megadni sem akartam, „Utánam fiúk” kiálték, s én mintegy 1 1/3 öl magas meredek partról a Marosba ugrattam. Embereim mind követtek, a vasasok pedig úgy bámulták vakmerőségünket, hogy már a folyó közepén voltunk, mikor eszükbe jutott utánnunk lövöldözni. A sebes víz úgy lesodort bennünket, hogy a leugrásnál csak dülőnyire 46

tudtunk a vízből kiszállni, utánnunk pedig az ugratást az ellenségnek nem volt kedve megcsinálni. E vállalatnak, csupán egy tizedesem lett az áldozata, kit vagy lelőttek, vagy kehes lova nem bírta ki a sebes vízben az úszást. E bajtársunknak is megmaradt az özvegye, aki mint markotányosné szolgált nálunk s huszár módra ülte a lovat. Ő lett a hazafelé vezetett 21-ik legényem. Haza felé az útnélküli rengetegben Már O. Lugoson tudomásom volt a világosi fegyverletételről, azt is tudtam, hogy Erdély az oroszok által meg van szállva, s minthogy Arad és O. Lugos fele sem mehettem, azt határoztam, hogy Várad-Debrecen felé addig vezetem embereimet, míg magyar sereget nem találok. Úgy de az Erdélyt Bihartól elválasztó hegy és erdőségekben közülünk senki sem járt és oláhul is egyetlen egy emberem tudott nehány szót. Találomra elindultunk és egy vastelepnél némi tájékozást nyertünk. Az utasítás szerint haladva nagy meglepetéssel láttam, hogy az erdőben magyar tüzérek ásóval dolgoznak. És mit dolgoztak a jó fiúk, négy ágyújokat temették el, mert tovább szállítani nem tudták. Hogy pedig kedves kincsüket az oláhok fel ne fedezhessék, a síron a földet elegyengették, és száraz falevéllel elfedték. Milyen meglepetést fog egykor ezek megtalálása szerezni? Napokon át barangoltunk már így össze-vissza, s ha hegylakó oláhokra találtunk, azoktól reqviráltunk élelmiszereket. Ki tudja, meddig barangolhattunk volna e rengetegben, ha a gondviselés egy magyarul is beszélő katonaviselt oly öreg oláhot nem hoz utunkba, a ki Belényesben is járt? Ez az ember nekem nagyon megtetszett, s azért ilyen forma parancsot adtam ki: „Fiúk! megsegített bennünket a jó Isten a maroson való átúsztatásnál, most pedig az ő szent kegyelme e derék férfiút a végett vezérelte hozzánk, hogy bennünket Belényesbe vezessen!! Legények! ezt az embert becsületben tartsátok, s ha valaki őt szökni engedi, én lövöm agyon; ha pedig ez az ember rossz helyre vezetne, rátok bízom, hogy ha felakasztására nem lenne idő, daraboljátok szét.” A szép beszédnek mind két részről meg lett a haszna, mert embereim úgy vigyáztak az oláhra, mint a szemük fényére, az atyafi pedig, — kit búcsúzni a feleségéhez sem bocsátottunk, — belátta, hogy velünk nem jó lenne komédiázni. El is vezetett, akár egy indián, és pedig olyan gyalogos ösvényeken, melyek a meredek sziklák oldalán alig egy lábnyi szélességűek voltak. E szédületes helyeken, lovát mindenki csak vezette, mert egy félrelépés vagy csuszamlás elég lett volna, hogy az ember olyan mélységbe rohanjon, a melyben csak a hollók takaríthatták volna el hulláját. Egy napon vezetőnk, egy magaslatról a biharmegyei Remete község tornyát mutatta meg. E helységről annyi tudomásom volt, hogy lakosságának fele kálvinista magyar. 47

E felfedezésnek s nem sokára valóságnak nagyon megörültem, mert csakugyan Remete alá értünk. Itt az oláhot pár Kossuth bankjegy, élelmiszer és egy butykos pálinkával megajándékozva visszabocsátottam, magam pedig egy emberemmel a faluba az ev. ref. lelkészhez bementem. A lelkészt, ha jól emlékszem, — Siposnak hívták. Szívesen látott, mely szívesség még fokozódott, mikor megmondtam, hogy debreceni kálvinista deák voltam. (5./ alatt a debreceni főiskolánál nyert bizonyítványomat ide zárom.) A tiszteletes úrtól mindenek felett azt tudakoltam, hogy innen merre juthatok közelebb Váradra? Mire a tiszteletes úr azt válaszolta, hogy mint katona sehogy, mert az oroszok minden utat elzártak. Elmondta aztán a tiszteletes úr, hogy a legközelebbi út Belényesen át volna, de belényes tele van muszkával, kiket midőn rokonai látogatására Belényesben volt, személyesen látott. A tanácskozásnak végre is az lett a vége, hogy a tiszteletes úr viseltes göttinai rokkjába egy putinába és ócska cilinderbe átöltözve, mint káplán, a tiszt. Úrral, az eklézsia nagy pecsétjével ellátott levél mellett Belényesbe indultunk, hova a pecsétes levél láttára a moszka előőrs készséggel bebocsátott. Belényesbe a tiszt. Úr derék iparos sógorának lettünk vendégei, kivel az egész várost, s abból a kimenést jól átvizsgáltam. A vizsgálat rövid vázlata ez volt: Remete felől pár ágyú mellett egyetlen őr állott, kit sötétben kikerülni nem látszott nehéznek, továbbá a város annyira tele volt muszkával, hogy az úttest szabadon hagyása mellett, az út mind két oldalán is sűrűn vigyáztak. Itt főztek, itt aludtak. S úgy látszott, hogy magukat teljes biztonságba érzik. — E tapasztalat nékem nagyon kedves volt, mert e helyet egészen alkalmasnak találtam, hogy az éj sötétjében itt tovább meneküljünk. Este felé visszatértünk Remetére, hol az erdőben hagyott embereimmel ezen szándékomat s azt közöltem, hogy csupán a merénylet folytán sikerülhet a síkságra jutnunk. A legényeknek a tervem nagyon tetszett, és midőn besötétedett, azonnal hozzá fogtunk végrehajtásához. Így történt aztán Belényesen át az orosz táboron átrohanásunk. Ezen átrohanást is a belényesi polgárok aligha tudják, de tudják azt, hogy ez időben Belényesnél 8-10 ezernyi orosz sereg volt, mely a Várad felé való közlekedést egészen elzárta. Mi ez éjszakát követő reggelen a Belényestől Várad felé fekvő Tárkány községbe vetődtünk, hova csak Belényesen át juthattunk. Hogy pedig Tárkányba ekkor csakugyan megfordultunk, igazolja a következő okmány: „Alulírott igazolom, hogy sárréti csendbiztos Osváth Pál úr, ki kismarjai születésű, s jelenben hozzávetőleg mintegy 37-38 éves, magas, vékonytermetű, — az 1849-ik év augusztus havában O. Lugosról, 21 huszárral, mint honvéd huszártiszt, itt Tárkányon 48

átutazván hazafele, — nálam is megfordult. Mit is saját nevem aláírásával és szentegyházam pecsétjével megerősítve, hitelesítek. Kelt Tárkányban július 12-én 1867. Gáll Mihály m. k. tárkányi h. sz. lelkész. p. h.” Ezen okmány eredetijét 6./ alatt csatolom, s megjegyzem, hogy a remetei lelkésztől azért nem mutathatok fel hasonlót, mert jó hazafinak s oly egyénnek hittem, kiktől s tovább mehetésre tanácsot s a magyar ügy miként állásáról megbízható hírt kaphatok. A Belényesen való átmenekülésről csak anyit kívánok feljegyezni, hogy az a milyen vakmerőség, épen olyan szerencsés kimenetelű volt, mert az előőrsöt Remete felől takarosan elkerültük s aztán a főutcán, a szabadon hagyott úttesten vágtatva rohantunk a városon keresztül. A muszkák az út két oldalán itt aludtak, csupán egy gyalog őrjárattal volt bajunk, de a találkozás is csak nekik ártott, mert a ki közülök előlünk félre nem ugrott, azt lovaink gázolták össze. Hogy a találkozásról miért nem lőttek ránk? oka csak az lehetett, mert a nagy sötétségben nem ösmertek fel bennünket. Mikor a városból kiértünk, csapatomat a főútról azonnal a tengeri vetések közzé vezettem, s a mint azt a nappali szemlémkor terveztem, dülő utakra lehető gyorsasággal haladtam velük Várad irányjában. Hogy az oroszok bennünket felismertek, bizonyos abból, mert menekvésünk után, táborukból általános riadalmat hallottunk, de Tárkányig — hova mezei csőszök utasításából jutottunk, — egyetlen muszkával sem találkoztunk. A csapat szét oszlása Tárkányból dülő utakon a következő éjszakára, Tenkére, azaz Tenke alá mentünk, mert az útban megtudtuk, hogy Tenke is rakva van muszkákkal. Tenkén akkor, anyai nagybátyám Kovács Pál (ma is élő ember) volt a jegyző, s hogy azzal a további teendőkről beszélhessek, oda minden áron be kellett mennem. Találomra egy polgár gyepre nyúlt kertjén a polgárhoz mentem s azzal a bátyámhoz vezettetém magamat, a ki miattam azért ijedt meg, mert háza is tele volt muszkával. A bátyámtól, — mit már Tárkányban is hallottam, — azt értettem meg, hogy már csupán Komárom vára van magyar kézen, mire elhatároztam, hogy csapatomat szétbocsátom, magam pedig a bátyám padlásán tanyázok mind addig, míg valahogy haza mehetek. Kimentem tehát bajtársaimhoz s azoknak elmondván a szomorú valót és azt, hogy csapatba a haza utazást veszélyesebbnek tartom: Isten oltalmába ajánlottam s elbocsátottam őket. Csendbiztos koromban a váncsodi határban véletlenül találkoztam ezek közzül egy Geszti nevűvel, a ki oda ló lopás céljából jött. Meg mondtam neki szolgálati területem határát, s miután ő felfogadta, hogy hason célból többé vidékemet nem látogatja: 49

útnak eresztettem. — A többinek hírét sem hallottam. — Tenkéről néhány napi rabságom után egy asszony utazott Komádiba, kitől a komádii jegyző Török György rokonunknak címzett levélben írtam édes apámnak, a ki levelem vételével azonnal értem jött, s haza fele durva vászon ing és gatyába én voltam a kocsis. Bársony nevű lovamat Tenkén 40 forintért adtam el, de biz, az rajtam veszett. Sokszor dicsőséges volt ez időszak, de csalatkoznék az, ki azt hinné, hogy az könnyen volt szerezhető, mert a mellett hogy gyakran kellett a halállal szembe nézni, s forróság és nagy hidegekben ugyanazon öltöny takarta tagjainkat, s minthogy az egy évnél tovább tartott táborozás alatt szabad ég alatt a földön kelle hálnunk, bizony sok éjszakát virrasztottunk át. Szerencsénk volt, hogy nyáron kezdtük a kint hálást, s így alig vettük észre, midőn az őszi hűvös, majd a téli zord idők szabadban értek. Jól esik nekem, hogy a szabadelvűség diadalra jutását az első golyóváltástól az utolsóig tettleg elősegéltem, és jól esik annak tudata is, hogy az utolsó időben a vezetésem alatt volt kis csapatot sikerült szent ügyünknek végig meg tartani. Büszke vagyok végre arra, hogy sem az osztrák sem a muszka előtt nem raktam le a fegyvert!! III-ik rész Visszatekintés polgári életemre 1851-ben a b. szentmártoni birtokosság óhajára, az itt szinte birtokos Csapó Lajos főszolgabíró elnézésével (mert hogy honvéd voltam, ő is tudta) jegyző lettem, s ugyan ez év október 7-én, a darvasi ev. ref. lelkész Matolcsy János és Huszthy Zsuzsánna leányával, Matolcsy Etelkával házasságra léptem. E házasság is furcsán, ekként történt: A szomszéd Mezőpeterd község fiatal jegyzője Gabóczy Károlynak valaki Matolcsy Etelkát ajánlotta feleségül. Gabóczy leánynézőbe engem is magával vitt, s minthogy neki a leány megtetszett, azt általam rögtön meg is kérette, de a válasz elutasító lett. Történt pedig, hogy Matolcsy Etelka egy darvasi nemzetes asszonynak azt mondta, hogy Gabóczyhoz nem ment, de ha a kérő magának kérte volna, ahoz hozzá ment volna. A darvasi és b. szentmártoni nemesek ez időben összejártak, s ezek útján e nyilatkozat hozzám is eljutott. Ezután nemsokára B. Szentmártonba egy lakodalomra Matolcsy Etelka is hivatalos volt, hol aztán megkérdeztem, igaz-e hogy egykori kérőjéhez hozzá menne? a mit midőn nem tagadott, azonnal megkértem, ki volt már tűzve az egybekelés, midőn az egybekelés csaknem megsemmisült. E véletlen az volt, hogy én egy, a falu népét gonosztevőkké képezett s 50

rablógyilkosságon (a szalárdi papot és nejét ölte és rabolta ki) büntetett vén gonosztevő zsidót, — ki a tanácsot jelenlétemben legazemberezte, — úgy nyakszirten ütöttem, hogy lábai az ég felé álltak. E vén ember valahonnan tudta, hogy honvéd voltam, s minthogy még ekkor a honvédek üldöztettek, amint tőlem szabadult, a zsandárokhoz ment engemet feljelenteni, a kik a zsidóval mindjárt értem is jöttek. A bíróm egy 200 holdas, nehány iskolát végzett Törös Gergely nevű akkor még (mert később részeges lett) alkalmatos ember volt, a ki jó borával a zsandárokat meg szokta kínálni. Ekkor is, azonnal ételt és italt rendelt a községházához s borivás közben szépen megmagyarázta, a már kissé magyarul is értő cseh őrmesternek, hogy ha honvéd lettem volna, a svarcgelb főszolgabíró (ki a zsandárok előtt magát ilyennek mutatta (nem engedett volna jegyzővé és így most őket e vén gazember (akit csak így ismerhetnek ők is) csak elbolondította. A szép beszédet az őrmester meghallgatta s az árulkodó vén embert gúzsba köttette és a miért őket rászedte, negyedóránként, hol az egyik, hol a másik zsandár ment a cseléd szobába a gúzsba kötött vén ember pofozására. A zsandárok engem csakugyan szabadon hagytak, de a zsidó, a mint kiszabadult rögtön a főszolgabíróhoz ment, s midőn ez is elkergette (sőt, ha nem nyughatik, 25 bottal fenyegette) a megye főnökhöz, s egy valóságos svarcgelb emberhez ment feljelenteni. A megye főnök a főszolgabírót vonta elsőbe felelősségre, a ki magához rendelt s felmutatta a főnök szigorú meghagyását. A rendelet láttára azt mondtam, nehogy miattam nagyobb baj legyen, úgy elmegyek, hogy híremet sem hallják. Erre a főszolgabíró azt válaszolta: Öcsém! Igaz, hogy te nekem nem mondtad, hogy honvéd voltál, én se kérdeztem, mert, hogy az voltál, tudtam. Most ha elméssz, csak nekem csinálnál bajt, mert azzal igazolva lenne a vád, azért azt ajánlom, hogy jó emberek által bizonyítsd itthonlétedet, s így a bajból mind ketten menekülhetünk. A tanácsot elfogadtam, s eredménye az lett, hogy egy rokonom és a főszolgabíró tanúskodására (ki azt állította, hogy a kérdéses időben többször látott) a vád alul felmentettem, és oda utasíttattam, hogy a hamis vádlót a becsületsértésért pereljem be; én azonban jobbnak véltem a becsületsértést rajtam száradni. Mikor üldöztettek a honvédek, elég a darvasi eset: Darvasra sok honvéd ment haza, de egy se jelentkezett. Elfogatásokra csendőrök és katonák küldettek. Egy Sütő Gábor nevű honvéd a falu alatti nádasba menekült, hol rá hajtóvadászat tartatott s agyon lövetett. A leányok és feleségem vezetése alatt még 1859-ben is folytonosan virágkoszorúkkal ékesítették fejfáját. Elháríttatván az akadály, feleségemet haza vittem. Ő hozott magával egy 13 éves árva leányt, nekem pedig megvolt már egy Alberti János nevű 70 éves örökbe fogadott szolgám, kit mint koldust fogadtam fel. Jánosnak kötelessége volt reám tisztítani, kis vagyonkámra 51

felügyelni, reggel egy pohár pálinkával megkínálni, főzni. Hűségesebb embert nem ismertem. János számadó juhász volt, gyapjúra vett fel gaz zsidótól 100 frt., mit az 1000 frt. hamisított. A hamisítvánnyal egész életébe keresett vagyonától megfosztotta. Ekkor a 70 éves öreget senki nem fogadta meg, s kénytelenségből lett koldus. Mi temettük el s kísértük véghelyére. A honvéd életbe szoktam a pálinkára, úgy hogy ha felköltöttek is jól esett. Egyszer megártott a pálinka, s azóta, — kb. 40 éve, soha nem ittam. Jegyzői hivatalomat, mint valódi népbarát viseltem. Fő célul tűztem ki magam elé, hogy ezen falu nagy részben gonosztévőkké vált népét jó útra tereljem; ez azonban nehezen ment, mert elődöm jellemtelen, részeges ember volt, és a köznemesség fészkében azelőtt a jegyző semmi tekintéllyel nem bírt. Mikor megnősültem, volt egy hátas lónak nevelt 3-ad fű csikóm, egy borjas tehenem, két hízóm és egy évre megrakott kamarámon kívül 70 forintom. Adós nem voltam senkinek. — Az elődömnek annyija sem volt, és nekem e csekélység és a gonsztévők irányábani kérlelhetetlen szigorúságom (mit e korszakban gyakorolhattam) csakhamar tekintélyt szerzett. Szigorúságomat, ha kellett ököllel is meg mutattam, így p. o. egy Pataki nevű ember valami tehénnyúzás miatt el lett ítélve, de okkal-móddal szabad lábon hagyatott. Egyszer aztán jött a rendelet, hogy Pataki, büntetése kiállása végett rukkoljon be, mit midőn tudtul adtam, Pataki elég szemtelen volt némi jutalomnyújtás mellett azt kívánni, hogy hazug jelentéssel továbbá szabadon hagyását mozdítsam elő. Patakit elutasítottam, s megmondtam neki, hogy ha be nem megy, vason kísértetem be. A kinek a faluban éghetője volt, nem mert Patakival kikezdeni, mert Pataki uram köztudomásilag gyújtogató volt. Ezt én is tudtam, de akartam, hogy kivételkép ő féljen tőlem. Ezen az estén, a holdvilágnál sokáig sétáltam a feleségemmel az udvaron. Pataki pedig a korcsmából itt ment haza felé, s midőn engem meglátott, bekiáltotta, mondván: „Gyere ki te kényes kutya, hadd ontsam ki a béledet!” E nem várt szépszavakra, én mint a villám, a Pataki botja alá ugrottam, földhöz vágtam, s azután a saját botjával jól eldöngettem, — azt is tudtára adván, hogyha rám gyújtja a házat, azt saját rovására teszi, mert én akkor az ő házát fogom felgyújtani. Mikor kellőleg megfenyítettem, akarva hagytam elszaladni. El is szaladt, de kalapját, botját ott hagyta, melynek elvitele végett midőn vissza hívtam, szaladás közben azt válaszolta: „Ott egye meg a f…e!!” A kalapot akkor utána hajítottam. Mikor hazaszabadult, egyike lett tisztelőimnek!! Ezen Pataki egy este kapatosan ment egyik rokonához, ki családjával húst vacsorázott, de őt nem hívta enni.

52

Ezért Pataki megorrolt; köszönt tehát, ment és a házat a vacsorázókra azonnal rágyújtotta. Az oltásánál megjelent Pataki is, és egy üszkös gerendát lopván azt a padlására rejtette, melyről még az este saját háza is leégett. A szentmártoniak az ily tüzeket nem igen mennek oltani, mert félnek, hogy a gyújtó az oltásért bosszút áll. Egy másik eset ez: A bérelt községházban (mely helyett később én építtettem állandót) egy bejáróval bírt a jegyzői lak is, mely reám, mint más nős emberre kellemetlen volt. E bajon akként segítettem, hogy a falu bócsi pusztára nyúló végén egy tágas, szép telkű kétszobás házat jutányos áron megvettem. E házba egyszer honn nem létembe egy rossz kinézésű ember bement és a feleségemnek azt mondta, hogy ha én a betyárüldözéssel fel nem hagyok, egy éjszaka ránk beköti az ajtót, s bennünket a házba éget. Amint délbe haza mentem, a feleségem szomorúan panaszolta el a fenyegetést; én pedig azt mondtam, hogy máskor honn nem létemben zárassa be az utcaajtót, honn létemben pedig a kis cselédlány (aki a zsiványt jól megfigyelte, s azt mondta, hogy többször látta az utcán) a kapunál mindég lesbe álljon, s ha a zsiványt meglátja, nekem adjon hírt. Történt aztán, hogy egyszer a lány hírül hozta, hogy a fenyegetődző ember a kapunk alatt megy. Ennek hallatára én kirohantam, s midőn a jelzett emberben a szájaskodó Köves Miska kapca betyárt felösmertem, azt azonnal torkon ragadtam, földre tepertem, megtérdeltem, és saját botjával úgy megviseltem, hogy járni is alig tudott. A zsivány elösmerte ocsmány tettét, rossz tettéért engedelmet kért, de mert én azt ígértem neki, hogy ha éjszaka találom, megölöm; ott hagyta szülő földjét. Évek múltán zsandárok toloncolták vissza, de azután, amennyire belátott, annyira köszöntött. Ezen faluvégi házban született első fiam Pál, kinek keresztelőjén mindkét nagyapja jelen volt. Az öregeim jól találták nálam magukat, sokáig az asztalnál maradtak és a haza jövendője felett vitatkoztak. Az ipam, mint optimista azt állította, hogy nem telik bele két év, Kossuth nagy erővel haza jön, és akkor önállóságunkat kivívjuk. Az apám, ki hasonló jó hazafi, de pesszimista volt, ennek lehetőségét tagadta. Végre is fogadtak két aranyba, miről azonban alkalmasint mind a két fél megfeledkezett. Halála előtt pár hónappal, nehány napra Jusztival volt itt kedves vendégem édes apám. Az említett esetekhez több hasonló történt velem. A sok közül ez is érdekes: Egy téli zord időben, este a kocsisom lakodalomba ment, miből a gonosztevők gondolták, hogy lovaim őrizetlen maradtak. Éjszaka egyszer arra ébredtem fel, hogy a kutyám úgy ugat, mintha valakit kísérne s ugatása később, a házzal átellenes istálló felől hangzott. Pokol sötét volt, s nehogy úgy járjak, mint a bíróm, kit csaknem hasonló esetben történt kilépésekor leütöttek. (Ez a bíró Mészáros András volt, ki a rosszak ellenében segítségem volt. Hivatalától azért 53

mozdíttatott el, mert az államkölcsönkötvényt nem írta alá.) Ablakomat halkan kinyitottam, a lőfegyveremet kitartván igyekeztem a hívatlan vendéget felfedezni, de csupán annyit bírtam felfedezni, hogy az istálló ajtóba mintegy két láb magas csomag van. E csomagra céloztam tehát, s minthogy többszöri felszólításomra senki nem felet, mintegy ijesztésül oda lőttem. Csendbiztos koromban, egy nékem polgár korában sok szolgálatot tett — megtért betyár pandúromtól évek múlva tudtam meg, hogy akkor lovaim ellopása végett Törzsök Laci nevű futó betyár jött, kit lövésem a hátsó kimondhatatlan részében úgy talált, hogy csak nehezen tudott, a velem szemközt lakott napához vánszorogni, hol a padláson sokáig betegen feküdt, s ott a seréteket említett pandúrom bicskával vájta ki belőle. Ennek a betyárnak apja gulyás és szinte zsivány volt. Midőn Szent Mártonba mentem, már elaggott ember volt, s hozzám dohányt vágni és a régi dolgokról adomázni gyakran bejárt. Az öreg gyermekes nyíltsággal beszélt előttem viselt dolgairól és a régi jó világról. Őtőlle hallottam a szt. mártoni zöld és községi mészárszékről. A zöld mészárszék a falu végén a Nyártó nádas tekerületében volt, hol a betyárok, ha rájuk virradt, vagy ha a barmuknak gazdát nem kaptak, a barmokat leölték, húsából a mennyi nekik kellett és a bőrüket vitték csak el. A bőrüket megvette a zsidó. Egy-két jó emberüknek az ott hagyott húst megsukták, kik a szót tovább adván, a falu népe ingyen húshoz jutott. Így bántak el a lovakkal is, ha túl nem adhattak rajtuk, mert a bőrükért is kaptak valamit. A községi mészárszékre megyei rendelet volt, hogy a levágás előtti napon, a vágót a szék előtt ki kellett kötni. Szt. Mártonba is ki volt az kötve, csakhogy sokszor félévig is ugyanegy jószág szerepelt így, mert éjjelenként mindig került olcsó marha, mit olcsón lehetett eladni is. Beszélte az öreg, hogy a puszták, erdők, nádasok és útszéli csárdákon kívül a nemesi lakokban, milyen otthon voltak a zsiványok. Sztmártonból is mondott egy esetet, mi úgy történt: A betyárok egy házhoz lopott marhát vittek. Húsát, bőrét a konyhából nyíló kamrába hordták. Valami irigy ezt a pandúroknak besúgta, s azok motózni a házhoz mentek, de a nemes bizony nem eresztette be őket. A pandúrok engedélyért a szolgabíróhoz mentek, s habár a ház előtt őrt hagytak hátra, mikorra visszatértek, a marhahúsnak helye se látszott, mert a ház hátsó részén a kéményhez felmásztak, s a kéményen lebocsátott kötélen, a bezárkózott asszony mindent kiadogatott. A Törzsök Laci múltja ez: gulya mellett szépen fejlődött derék legény lett, s már 30 éves korában a vármegye kosztját is próbálta. Az ilyen próbált legény a faluban olyan kapós lett a leányok előtt, hogy Laci egyik jómódú Pázmán ivadék leányt választotta nőül. Laci a lakodalomba lopott marhahússal traktálta vendégeit, de azt valami irigye a pandúroknak besúgta, s Laci a lakodalomból vitetett a vármegyére. Mikor kiszabadult, újra lopott, de ismét rajta vesztett, a mikor feleségestül megszökött s futó betyárrá lett. 54

Mint betyár Bánátig kalandozott s leginkább lopott lovakkal üzérkedett, de olykor, — mint ez csendbiztosi élményeimnél látható leend, — nagyobb vállalatokra is adta magát. Az öklöződéstől elkedvetlenített az, hogy egy hetyke legény kocsisomnak, — a ki a tehenet vasvillázta, szemét kiütötte, a karját kettétörtem. Orvost hivattam hozzá, meggyógyíttattam, s nehogy súlyos testi sértésért bajba kerüljek, szenvedése díjjába a megkínzott tehén tavalyi fiát ajándékoztam neki. S ezen túl a verekedést nagy kénytelenségből tettem. Általános tetszéssel találkozott a következő cselekedetem: Az orosz-török háborúkor Szt. Mártonon is átvonult az osztrák haderő. Egyszer egy kora reggelen, Szilágyi László előkelő birtokost, (kinek Lajos testvérje bírta nőül az anyám Rozália testvérjét) két részeg, a seregtől hátra maradt horvát baka a lakásom előtt tettlegesen bántalmazott, s előlük Szilágyi Bátyám lakomba menekült; de rohant utána szuronyt szegezve a két baka is. A bátyám jajveszékelésére, kit már-már csaknem leszúrtak, — felébredtem, a katonák láttára pedig az ágyból kiugrottam s egyik kézzel az egyiket, a másikkal a másikat egymás hátára a földre gyűrtem, megöklöztem, azután pedig a fegyvereiktől megfosztott katonákat összekötözve a pincébe zártam. Az esetet azután a zsandárokkal tudattam, kik a két katonát a sereg után szállították. Még ekkor a katonák bántalmazása tilos volt, s mert a katonák, saját mentségükre hazudtak is, e miatt a cs. k. haditörvényszék elé voltam híva, de felmentettem. Nem mellőzhetem el még jegyző koromból a következő eseményt közölni: Midőn az uralkodó pár Bihar vármegyén át az országba tovább utazott, M. Keresztesen át vonult Debrecen felé. A hatóságok a felségek minél fényesebb fogadására minden intézkedést megtettek. E célból a megyefőnök a nagyobb birtokosokat és községi elöljárókat M. Keresztesre is értekezletre hívta be, hol a főnök által az is kilátásába helyeztetett, hogy a felség, a nemzet némely kívánságát hajlandó volna teljesíteni, ha a kérés a hódolat hangján lenne szerkesztve. Az értekezletnek e kijelentés nagyon megtetszett, s a felséghez nyújtandó kérvény szerkesztésére bizottság választatott. E bizottságba Csanády Sándor is beválasztatott, de megválasztatott bandérium vezetőjének is. Csanády mind két választást elfogadta s a mellett, hogy befolyt a nagykerekii ev. ref. lelkész, később esperes Gál Imre által fogalmazott, gyenge eredményeket kérő petitio szerkesztésébe, gondoskodott arról is, hogy a bandériumba a vidék jobb lovasai helyet foglaljanak. Ezek közzé soroztattam én is, s minthogy rendezőnk Biharban a szabadelvűség zászlóvivőjének tartatott; nem volt erőm ellen mondani, s nem mondtam ellen azért is, mert a honvédség üldöztetésének megszüntetése, engem is nagy aggodalomtól mentett meg. Történt pedig, hogy midőn az általam is aláírt petitiot az uralkodó 55

megérkezése előtti napon a főnöknek áttekintés végett bemutatták, a főnök a megérkezés napján annak átnyújtását betiltotta, Csanády ekkor a bandérium vezetésétől visszalépett, s helyébe hirtelen váncsodi birtokos Farkas Imre tolatott. Mi bandéristák, már ekkor sorakozva is voltunk, s habár kedvetlenül, de még is átvettük a váradi bandéristáktól a felségek kíséretét. — Keresztesről az uralkodó pár, nehány percnyi időzés után, a r. kath. püspök fogatján tovább hajtatott, de a kocsi oly veszett sebesen hajtott, hogy a bandérium gyengébb lovasai lemaradoztak. Kimerült Farkas Imre is, a ki aztán M. Peterden nekem adta át a vezérséget. Én lovagoltam azután B. Újfaluig az akkor még valóban szép királyasszonyunk oldala mellett. Meglepő volt ezután nehány napra, hogy a megyefőnök mindazokat, kik a petititot aláírtuk, kihallgatás végett M. Keresztesre rendelte, ennek azonban semmi következése nem lett. Szentmártonban nekem, mint jegyzőnek oly csekély jövedelmem volt, hogy abból félretenni valamit alig lehetett, és én ennek dacára is lépesedtem, mert szereztem 6[…] hold tagbirtokot, s faluvégesi házam helyett a községházzal átellenben vettem egy csinos villaszerű házat. Ezen előhaladásom akként jött létre, mert 1852-ben Lukács János és Vertán András csanádmegyei lakosok B. Szt. Mártonban a B. Rudnyánszky-féle 1500 holdas birtokot megvették, s két paraszt gazdájuk mellé engem felügyelővé tettek, később a Biusini-féle Kolozsvár-Budapest közt közlekedett gyorskocsizási vállalatnál, B. Szt. Mártontól Bárándig én tartottam lovakat. E vállalat a vasút megnyitásával szűnt meg, a felügyelőséget pedig csendbiztossá választásomig megtartottam. Vertánék földet adtak fizetésbe, de a gyorskocsi ennél is több hasznot adott. Vertán fényes ígéret mellett akart tovább is megtartani, de azt jó apám tanácsa ellenére se fogadtam el. Vajha apámnak szót fogadtam volna!! Elősegélt haladásomban az is, hogy egy 40 holdas birtokot (holdját 3 forintjával) haszonbéreltem, melyen, és sajátomon a gyorslovasok számára majd mindig elég széna és zab termett. Mint községi és egyházi jegyző, gazdatiszt és gyorskocsizó, és bérlő jól el voltam foglalva, de azért semmit el nem hanyagoltam, sőt, időm jutott a nép javítására is. Mint egyházi jegyző, működésem folytán épült az iskola, de segélyeztetett a debreceni főiskola, s jött létre — mikor senkinek eszébe sem jutott, — az egyház terheinek birtok arányában való viseltetése. — Tudnivalóan … és üldöztettem az itt otthonos futóbetyárokat, kik közül nem egyszer életem kockáztatásával többet magam fogtam el. E működésemért a nagyobb birtokosok barátságukkal, a nép bizalmával ajándékozott meg, s oly hírre jutottam, hogy a hatóságok a nagyobb ügyekben tanácsért a zsandárokat is hozzám utasították.

56

Jó hírem a megyefőnökhöz is eljutott, aki egyszer azzal lepett meg, hogy engem arany éremmel való kitüntetés végett ajánlani akar. — Minthogy pedig találkozott olyan vakmerő (hol? azt nem mondta meg), aki a felség hason kitűntetését visszautasította, felhívott, hogy egy hozzá intézendő kérvényben kitűntetésemet kérjem. E korban csak a svarcgelbek és a hízelkedők kaptak kitűntetéseket, s én ily hírnévre nem vágytam. Azt mondtam tehát, hogy nagyon köszönöm nagybecsű figyelmét, de mert csekély érdemem általa túlbecsültetett, szégyenlek kérvényezni, de írásbeli elismerését elfogadnám. Néhány napra a cs. szolgabíróság útján érkezett hozzám a 7./ alatti dicsérő okmány, melyben jövedelmesebb állásba való áthelyezésem ígértetik.58 Meg is kínáltattam a furtai, majd a megyében legjobbnak tartott tenkei körjegyzőséggel, de egyiket sem fogadtam el. A b. szentmártoni jegyzőséget 1859 tavaszáig viseltem.

58

A szám hiányzik a kéziratból, de a szöveg alapján ez csakis a 7. mellékelt lehetett — S. I.

57

O’sváth Pál magánlevelezéséből

1. O’sváth Pál levele menyasszonyához, Matolcsy Etelkához Berettyószentmárton, 1851. szeptember 9. (Bihari Múzeum) B. Sz. Márton, September 9. [1]851. Szeretett Etelkám! Kovács Marczi rokonom miatt Suplicans felétek lépdelvén, minthogy nálam is be köszöntött, nem álhatom meg hogy nehány sorok által ne tudósitsalak. –– El mondom tehát a mondandókat, az az csak azokat, a1 miket el nem felejtek. No de a mit el felejtek, majd meg mondom ha el megyek. Kasza Rózsáéknál vasárnap vóltam, othon nem vólt ugyan, de az anyja és testvérje által el igértetett. Okvetlenül el viszem a’ héten, –– de hogy mikor? azt csak akkor mondom meg, ha majd el megyek. Addig is várj, –– még pedig sebessen, –– mert ha mikor el megyek is kevés lessz várva, kétszeresen járod meg velem. –– Egyképen meg járod úgy, hogy veled öszve, meg öszve perelek, másképen pedig úgy, hogy ithon fogod meg varni azt, a’ mit othon meg nem varhatsz. –– Igyekezz tehát kedvesem, mert azt is tudhatod, hogy tőlem ithon nem sokat vársz. –– Addig is míg láthatlak ezer csók küldése és Isten áldása kívánása mellett maradok híved: Pali. –– 1ső Jegyzés. A’ kedves papát és mamát –– kiket a’ sebes írás miatt, eddig ki felejték – – tisztelem és csókolom. 2k Jegyzés. Kis baba! meg ne aprenendálj a’ sok varrás miatti feddésért, az nem komolyan vólt mondva, nem bánom én ha semmit nem varsz is, hiszen majd meg varrod vakon. Vagy pedig meg varjuk keten.

58

[Külső címzés:] Matolcsi Etelka Kis asszonynak Szives üdvözlet melett. Darvason. (Gyűrűpecsét.)

2. Matolcsy János és Huszthy Zsuzsanna levele O’sváth Pálhoz és feleségéhez Darvas, 1854. május 17. (Bihari Múzeum) Kedves gyermekeink, Pali és Etelka! Szemrehányás a’ legelső szónk ti () hozzátok; szemre hányás a’ miatt, hogy nagyon ide hagytatok bennünket ’s rólunk megfeledkeztetek; Mi rendesen akkor szokott megtörténni, ha az emberek dolgai nagyon jól mennek; ha ez az ok, úgy nincs semmi baj; de ha valódi megfeledkezés, vagy Isten tudja mi más, akkor reánk nézve fájdalmas. –– Azomban a’ közel pünköstkor lesz alkalmatok a1 –– mindenesetre hibát helyre hozni –– elvárt látogatástok által. –– A’ szolgálonk csak pünköstig leszsz, ’s más még nem akadt; ha az, mely Szilágyiéknál volt, még el nem állott, vagy más, sütni, mosni, ’s fejni tudó jóra való akadna, fogad meg Etelka! nagyon kér édes anyád; 40 vonás forintot és egypár csizmát ígérhetsz neki, de többet nem. Ha Feri szombaton –– a’ jövő héten hozzátok megy, Törösékhez a’ fijúért eljövendö szekerükkel eljöhet; gyalog ne jöjjön. –– A’ megigért nagy tökmagot is mindég vártam; de biz az se jön: ha van még; küldjetek Feritől. –– Mindnyájatokat –– a’ kis fiúkkal együtt csókolva ’s reátok Istentöl áldást kérve maradunk Darvason Május 17. [1]854. hűn szerető szüleitek: apátok Matólcsy János ’s Anyátok H. S. U. i. Egészségünk –– hála érte! mindnyájunknak jó. [Külső címzés:] B. Sz. Mártoni Község Jegyző O’sváth Pál kedves Vőmnek ’s Neje Etelka szeretett Leányunknak a’ szokott indulattal. B. Sz. Márton. (Gyűrűpecsét.)

3. 59

Matolcsy János és Huszthy Zsuzsanna levele O’sváth Pálhoz és feleségéhez Darvas, 1855. május 23. (Bihari Múzeum) Kedves gyermekeim ––Pali és Etelka!! Azt írom e’ pár sorokban, mit hiszem hogy külömben is jól tudtok; hogy az innepekrei látogatástokat –– óhajtva várjuk; mi ha nem reménylett ok miatt eltalálna maradni, nekünk igen roszszül esnék. –– Édes anyátok a’ szemeivel még most is szenved; egyébként egészséges és mi is mindnyájan azok vagyunk. –– Szeressen az ég titeket is minden áldásival. óhajtják Darvas Május 23. [1]855. –– a’ titeket szerető ’s csókoló szüleitek, mint édes apátok, Matolcsy János ’s édes anyátok. [Külső címzés:] B. Sz. Mártoni Jegyző O’sváth Pál Úrnak és Neje Etelka leányomnak atyailag. B. Sz. Márton. (Gyűrűpecsét.)

4. O’sváth Pál levele Márki Sándorhoz Biharkeresztes, 1877. január 1. (MTA Kt. Ms. 5164/337.)

M. Keresztes, 1877. Januar.. 1.

Igen tisztelt uram! Az 1871k évi országos rendőrtiszti Kongressusban azon meg külömböztetés ért, hogy a’ 70 tagu Kongressus tanácskozmányjait és az emlékiratot előkészitő ötös bizottságba beválasztatám. E’ bizottság néha éjjel is munkálkodván, az utólsó éjszakára, azon okból, hogy reggel rögtön dolgozhassunk, a’ Kongressus jegyzője (különben Pest megy bal jegyzője ’s 60

Bereg megye küldötte) Bakos Gábornál maradtunk. Ekkor történt, hogy B. G. indítványjára lefekvés után mindjájan elmondtuk élet történetünket, melyeket B. G. az ágyban gyors irással jegyezgetve akként használt fel, hogy azokból, az 1872k évre általa szerkesztett rendőri naptárban Győr megye fö csendbiztosa (most kir. járás bíró) Csepÿ Pál barátom és az én élet irásomat közre bocsátotta. A’ család és kőtelesség gondjai egész életemenn sujosan nehezedtek reám ’s pályám sem lévén alkalmas irodalmi czélokra: a’ téren vajmi keveset tehettem; azonban Őnt becsülve, az Ön kivánságára, é’ leirás másolatát ide mellékelve mégis meg küldöm. Ha ön azt igy a’ hogy van használhatya, jó, de ha kurtitja vagy egészen mellőzi, azt is tetszésére bízom. Valóban inkább hittem vólna, hogy valaha mint toborzó tánczost vagy mint lehetős lovast emelnek ki!! Ha használja Ön e’ leirást, ki pótolhatja 871től maig azzal, hogy 1872ben csak azért léptem fel szolgálati helyemen szolgabiroi jelöltként, hogy több pihenésben lehetvén reményem, több gondot fordíthattam vólna monographiám megírására; azonban ellenfelem sok águ családi öszeköttetése által a’ választásnál megbuktam. Ismét csendbiztos maradtam tehát és büszke vagyok reá, hogy az általam szolgált legnagyobb ’s leggazdagabb területen hoszu szolgálatom ideje alatt rabló bandák soha nem szervezkedhettek, az idegen vidékről érkezzett rablók pedig 2-3 napon át vagy elfogattak vagy elhordták az irhát. Szerencsés vóltam a’ nagyobb bünesetek nyomozásánál is, igy pl. közelebb is a’ csökmei és b. ujfalusi jól el takart rabló gyilkosságokat nyomoztam ki. Mindezek azt eredményezték, hogy évenkint, az egész területen, a’ ki nem puhatolhatott károkat 3–400 frtal megtudnám váltani. A’ mi irodalmi munkásságokat illeti, azt kőnyen elő sorolhatom ugyanis: Módomban vólt elhanyagolt rendőr űgyünk hiányjait megösmerni ’s belátván, hogy ennek fő oka az, mert e’ szak burjános térein egyetlen irodalmi kaszás sem müködött: 1867ben, midőn belügyeink orvoslását inkább várhatánk, a’ Biharban léptem elsőben fel a’ pusztai csárdák czimü rendőri dolgozatommal. E’ szokatlan tárgyu el beszéllés, ha bár abban az orvosok és pandur hadnagyoknak a’ szegödöttek laistromában tartása miatt a’ megye vaskalapja kellőleg kefélve van, minthogy abban a’ komoly tárgy mellett az olvasó mulattatásáról is gondoskodva vólt, – kedvező fogadtatásban részesűlt. Ez, többre bátoritván, aztán ugy a’ megyei mint a’ központi lapokban jelentek meg hason czikkeim. E’ közben mások is anyira59 mozogni kezdtek a’ rendöri téren, hogy60 már 1869ben Pesten szaklap is jelent meg és a’ rendör ügyet a’ kormány is tanulmányozta. E’ mozgalom hozta létre az 59 60

anyira = utólagos beszúrás a sorok között – S. I. utólag áthúzva: ugy

61

1870ben általam kiadott Zsandár kell é vagy pandur? czímü munkámat, mit az összes sajtó tehát ellenfeleim is dicsérőleg fogadtak. Részemröl anyi fontosságot tulajdonitok e’ münek, a’ menyiben magyar nyelven ez az elsö rendöri munka. Ebböl, tiszteletem jeléül, Önnek is küldök egy példányt. 1875ben adtam még ki Bihar megye Sárréti járás leirása czimü munkámat, mit, ha jól emlékszem a’ Honban épen Ön vólt szives becses birálatára méltatni. Fogadja ezért szives köszönetemet! Erre vonatkozólag, mint azt az elöszóban is nyilvánitom, itt is megjegyzem, hogy ezen hazafias, erkölcsi irányu, történeti müvemet a’ Zöld Marczi féle historiák leszorítása végett a’ nép számára irtam. Sok elkelt, de 100 dbnál most is szaporább van meg. Ezekután nagyra becsülésem kijelentésével maradok O’sváth Pál

5. O’sváth Pál levele Márki Sándorhoz Biharkeresztes, 1878. március 9. (MTA Kt. Ms. 5164/338.)

(Bihar) M. Keresztes, 1878. 3/9.

Tisztelt Uram! Szerencsésnek tartom magamat midön becses óhajtását, Bihar megye Sárréti járás leirása egy itt csatolt példányjának elküldése által telyesítem. E’ munkám 500 elöfizetőm lévén, ezek számára azért köttettem a’ munkát két kötetbe, hogy soká ne várakoztassam őket, a’ többi példányokat azonban gazdálkodásból együvé köttetém (áth a vége!!) – így, ma már 2k kötettel épen nem, hanem csak az egész müvel szolgálhatok. A’ lapokból olvasván megnősülését, engedje meg nekem ösmeretlen barátjának, hogy hosszan tartó bóldogságot kivánjak, mely után őszinte üdvözletem mellett vagyok Ösmeretlen igaz barátja: O’sváth Pál

6. 62

O’sváth Pál levele Márki Sándorhoz Budapest, 1893. szeptember 9. (MTA Kt. Ms. 5164/339.)

Budapest, 1893. Sept. 9. Nagyságos uram! Már Bihar megye Sárréti járás leírása szerkesztésekor is több Bihar megyére vonatkozó adat birtokába jutottam; azóta pedíg, kivált egy évi B. Pesten tartózkodásom alatt még többet gyüjtöttem. Most tehát azon elhatározásra jöttem, hogy a’ Sárrét leirását is kijavitva, a’ nagy terjedelmü Bihar megye monographiáját állitom ösze. Emlékezvén pedig, hogy munkálkodásom óta Nagyságod is több érdekes adatokat közölt egyik megyei lapban: bizalom telyes tisztelettel kérem Nagyságodat, hogy részemre, ezen adatokat, becses nevére való hivatkozás kötelezettsége mellett megküldeni méltóztassék. – Az árjegyzés megtörténtével, a’ küldeményt köszönettel visza küldöm. Ha netalán Nagyságod más adatok birtokába is jutott vólna, az emlitett kötelezettség mellett, azokat is kérem hozzám Budapest, Jó’sef körút, 64 házszám IIIk emelet, 27. ajtóhoz czimezve el juttatni. – Ezekután a’ jó Isten áldását kívánva Nagyságodra, kiváló tiszteletem mellett maradok alázatos szolgája: O’sváth Pál (mk?)

7. O’sváth Pál levele Márki Sándorhoz Budapest, 1894. április 5. (MTA Kt. Ms. 5164/340.) Budapest, 1894. April.. 5. Nagyságos uram! Egykori kormányzónk Kosuth Lajos nagy hazánk fia végtisztesség tételénél, mint a’ bihar megyei 48as honvéd egylet képviselője részt vevén: a’ ravatalra özönlött koszoruk leveleiből igyekeztem a’ lehető nagy menyiséget szerezni. Ezen törekvésem azonban a’ 63

nemzet ezrei, kiváltképen pedig a’ fiatalabb nemzedék hasonló igyekezete miatt csaknem meghiusult, mert a’ leg jobb szándék mellett is csak a’ csörmelékhez juthattam. – E’ csörmelék is becses családi ereklye lehet a’ jó haza ifak előtt. És minthogy én Nagyságodat is ezek közzé sorozom és nagyra becsülöm; tiszteletem jeléül kérem el fogadni e’ csörmelék idecsatolt darabkáját. Megkülömböztetett tisztelet nyilvánításom mellett maradván alázatos szolgája: O’sváth Pál mk Ui. A’ Bihar megyére vonatkozó becses munkái közzül a’ Főispánokat illetőt meg kaptam. A’ lapokban közlöttek mind el vesztek. Sarkad története szinte nincs meg és a’ Hóra Kloska lázzadás-féle munka szinte veszendőben van az akad. levéltárban, mert két izben kerestem ’s mind kétszer az vólt róla mondva, hogy ösmerősnél van kint. Dél előtt el foglalva lévén, a’ muzeumi levéltárba ritkán mehetek, - de betegség is gátolt. fentírt.

8. O’sváth Pál levele Márki Sándorhoz Budapest, 1896. december 20. (MTA Kt. Ms. 5164/341.)

Budapest, 1896. Decembr. 20. Méjen tisztelt uram öcsém! Mint Biharvármegye szülöttét és történet buvárt bizonyára érdekelni fogja a’ csatolt kis munkám bemutatása. Ezt, szülő főldem Kis Mária polgárai számára, a’ honfoglalás ezeredik évének emlékére vontam ki a’ még kiadatlan nagyobb munkámból. Nép számára írtam tehát, de igyekeztem rajta, hogy azt képzettebb egyének is lapozhassák. Czélt értem é? azt más ahoz értők jobban megitélhetik. Ezen ír modorra (?) Szilágyi Sándor és Br. Ballaginak a’ „Sárrét leírása” czímű munkámra mások előtt tett azon nyilatkoztak is bátorított, mert ezenn uraknak tetszett az, hogy munkám a’ vidék története és birtakosak elősorolásán kívül a’ néppel is foglalkozik.

64

Említett csekély kezdetleges munkámra, annak idejében, szinte csaknem hason értelemben méltóztatott nyilatkozni. – Miként fog tetszeni a’ jelen kis munkám? azt nem tudhatom, de azt tudom, hogy itélkezése igazságos leend. Őszinte bizalom és tisztelettel kérem tehát, hogyha bokros foglalkozása meg engedi, kegyeskedjék valamelyik fővárosi lapban e’ kis munkámról röviden megemlékezni. Mutatót küldtem a’ Századoknak, az Egyetértésnek, a’ Vasárnapi ujságnak, a’ Nemzetnek, a’ Budapestnek, a’ Pesti hírlapnak, a’ Magyar ujságnak ’s ezt elégnek vélem azért mert a’ mariai polgárok példányain kívül csak 100 darabot nyomattam. – Ha kegyes leend a’ kért áldozatra, szíveskedjék velem (Budapest, Nádor u. 24.) levelező lapon tudatni, hogy mikor és melyik lapban történik a’ megemlékezés! Megjegyezni kívánom, hogy a’ Sajtó hibákat az idő rövidségén kívül, gyenge látásom okozta. A’ közel mult homályos időbenn, jabb is lett vólna a’ kefelenyomat igazítását másra bízni. – Máskor ugy teszek!! Sok bóldog Karácsonyt és uj évet kíván (áth: ok) kedves uram öcsémnek őszinte tisztelője: O’sváth Pál

9. O’sváth Pál levele Márki Sándorhoz Budapest, 1897. január 2. (MTA Kt. Ms. 5164/342.)

Budapest, 1897. Januar 2. Méjen tisztelt Uram! Nem vóltam ’s nem is lehettem Budapesten senkinél, mert a’ mult hét napjait, egyik fiamnál vidéken tőltöttem. Ma kerültem visza ’s ma kaptam becses soraít. – Érdeklődését nagyon köszönöm ’s egész bizodalommal arra kérem, hogy bármelyik lapban méltóztasék csekély munkámról megemlékezni, kegyeskedjék annak egy példányát hozzám intéztetni. – 65

Kiváló tiszteletem nyilvánítása mellett maradván alázatos szolgája: O’sváth Pál Ui. A’ n. váradi és debreczeni lapok jól fogadták a’ népnek írt munkát.

10. O’sváth Pál levele Márki Sándorhoz Budapest, 1897. február 1. (MTA Kt. Ms. 5164/343.)

Budapest, 1897. Febr. 1. Méjen tisztelt Kedves uram öcsém! Kismaria történetének ösmertetése és az alíg érdemelt kitűntetéséért fogadja hálás köszönetemet. Megvallom, hogy ez kellemes meglepetésemre szolgált, melyet mindjárt utána az követett, hogy a’ Pallas nagy lexikon Szerkesztősége (kik között egy lelket sem ösmertem) Szabólcs és Szatmár Vármegyék történetének megírásával bízott meg. E’ megtisztelő megbízást el fogadtam és pedig annál inkább, mert az azóta megösmert Dr. Bakos József fő Szerkesztő urtól megtudtam, hogy e’ czélra, a’ jeles Szilágyi Sándor urtól lettem ajánlva. – Ez is különös és alig kimagyarázható dolog előttem, mert engem Szilágyi Sándor úr soha nem látott ’s így á jelen protektiós világban ez sem mehet hétköznapi számba. – Feltünő lehet Kedves uram öcsém előtt, hogy midőn még Bihar története meg nem jelent, már is más hasonló munkához fogtam. Ennek rövid megvilágítására, (mert az egész történettel terhelni nem kívánom) csupán anyit jegyzek meg, hogy Szilágyi Sándorral ellenkezőleg, Biharban most a’ legbefolyásosabb barátom (per te vagyunk, násznagya is én vóltam) akna munkával, gátolta meg ez ideig ennek kiadását. Meg is akartam már az öt kiló sulyu íromány nyalábot égetni, de fiaim kérésére (áth: pardont) még most megkegyelmeztem neki. – Ezek után az untatásért én kérek pardont, és nagyon kérve, hogy tapasztalt jó indulatába továbbra is megtartani kegyeskedjék: kiváló tiszteletem nyilvánítása mellett vagyok: 66

alázatos szolgája: O’sváth Pál

11. O’sváth Pál levele vejéhez, Szigethy Gáborhoz Budapest, 1897. február 27. (Bihari Múzeum)

Budapest, 1897. február 27. Kedves Gábor! Hogy ily későn válaszolok leveledre, oka az, mert határidőhöz kötött, nagy gondot és odaadást igénylő munkám minden perczemet igénybe veszi. Megnyugtatásul röviden csak anyit mondok, miszerint a’ legőszintébb akaratom a’ te gyermekeidről tőlem telhetőleg gondoskodni. Nem sokára feljön a’ feleségem, és ez ügyben ő vele együttesen fogok végezni. Láthattad már több ízben, hogy midőn kellett, mindég javatokon munkálkodtam ’s ez záloga lehet előtted őszinte jó akaratomnak. Kérlek ezt addig is tudomásul venni, még e tekintetben bővebben tudathatlak. Isten áldjon, azt kívánja szerető apád: O’sváth Pál

12. O’sváth Pál levele Thaly Kálmánhoz Budapest, 1901. június 5. (MOL P 1747. Thaly cs. lt. Thaly Kálmán levelezése. No. 5362.) Budapest, 1901. június 5. Géza utcza 5. szám, IIod-em. Nagyságos Uram!

67

Nagyságodat, én, nagybecsű történeti művei után ösmerem, de mert Nagyságod engem alig ösmerhet, –– mielőtt bizalomból hozzá intézett kérésemet említeném: kötelességemnek tartom magamat bemutatni. Biharban, K. Marján születtem, most pedig bihar m. keresztesi illetőségű, de ideiglenesen b. pesti lakos vagyok. Csekély ösmereteim alapját a’ debreczeni főiskolában szereztem s ott lettem az első felhívásra gyalog honvéddé, de Budavár bevétele után a’ lovassághoz mentem és O. Lugosnál, mint hogy, nagy viszontagságok közt úgy vehettem Biharba 21 huszárt fegyveresen a’ Lakságra (?), hogy ha valahol magyar sereget találunk, közzé állunk. — De ilyen már nem vólt… 1850-ben a’ bécsi kormány régibb rendőr intézményünket a’ pandúrságot saját céljaira alkalmatlannak találván, helyette idegen ajkú osztrák zsandárokat és policzájokat alkalmazott, kik a1 jobb hazafiak üldözésével foglalkozva, alattuk, a’ többnyire honvédekbül útonállókká lett betyárok úgy elhatalmasodtak, hogy a’ biztonságnak csak a’ neve maradt. A békés lakosság kérelmére, kénytelenségből, a’ kormány, 1859-ben már több sík vidéken megengedte a’ pandúrság viszaállítását. Szinte ekkor, Bihar leg veszélyeztetettebb vidékén a’ Sárréten, polgárőrség név alatt úgy engedtetett meg a’ régi rendőrség felállítása, hogy annak költségét a’ lakosság viselje. Ekkor a’ birtokosság, és községek elüljárói által én választattam e’ csapat parancsnokává. Mely állást mint csendbiztos a’ pandúrság feloszlatásáig megtartottam. — Ez idő alatt, a’ vármegye, minden a’ vármegyében előfordult lázadás, betyár üldözés és nevezetesebb büneseteknél mindég felhasznált, de az én területemen idegen segély soha nem vólt szükséges, sok szegénylegényt, ló és más tolvajt kerítettem kézre, és hogy a’ rendőr ügy nagyon érdekelt, tanulsága az, hogy rendőr irodalmunkat „Zsandár kell-é vagy pandúr?” czímű, a’ sajtó által kedvezőn fogadott csekély művemmel meg nyitottam. — Az új csendőrségbe nem léptem be, ellenben hevertemben, rendőrségünk mulltját és a’ betyár életet, — melyet tapasztalatilag is ösmertem, — igyekeztem tanulmányozni. E téren szerzett ösmereteimet, ezen cím alatt „Közbiztonságunk múltja, a’ betyár élet és pandúr korom élményei.” megírtam, de kiadására hiányzik a’ kölcségem. Az eddig megjelent történeti dolgozataimat, Váradon salyát költségemen nyomattam, és minthogy B. pesten könyvkiadókkal ösmeretségem nincs; bátor vagyok Nagyságodat

68

tisztelettel arra kérni, hogy ha ezen 10-12 nyomott ívre terjedhető munkát betekintés után érdemesnek ítélné; kegyeskedjék azt kiadás végett valakinek ajánlani. — Erre vonatkozólag kérésem még az, hogy miután kevésbé óhajtok alkalmatlanságára lenni, azon esetre, ha említett kérésemmel terhére nem leszek; méltóztassék hozzá menetelemre a’ napot és időt megjelölni. K: egyebekre, kiváló tiszteletem nyilvánításával vagyok alázatos szolgája: O’sváth Pál.

69

Iratok O’sváth Pál csendbiztosi működéséhez (MOL R 293. Bihar megye, 1861-1865. Gyalokay Lajos helyettes főjegyző hagyatékában maradt iratok.)

Martius 20. 1861.

255. A csendőri utasítás elkészítésével megbízott küldöttség, munkálatát bemutatja.

[Határozat:] A küldöttség által tervezett csendőri utasítás következő módosításokkal elfogadtatott, úgymint: Az Utasítás IV. pontjában említett nélkülözhetetlen élelmiszereket, a csendőrlovak számára a községek elöljárói lesznek kötelesek készletben tartani; s a csendőrök által hivatalos eljárásaiknál fölhasznált mennyiség, a járások főszolgabírái által évnegyedenként megújított árszabás mértéke szerint a csendőrök által készpénzzel lesz fizetendő; továbbá Az V. pontban említett jelentésekre nézve, nehogy a csendőrök irodai foglalkozások által hivatásuk fő czéljától elvonassanak; gondoskodni fog a megye oly táblás kimutatásokról, melyekben eljárásuk idejét, nemét és eredményét a csendőrök szabatos rövidséggel bevezethessék; végre A VII. pontban érintett élelmezését az egyéneknek, kik a csendőrök által elfogattak, úgy kell értelmezni, hogy a község elöljárói tartozzanak ugyan, a házi pénztárból igérendő kárpótlás mellett élelmet szolgáltatni, de csak azon esetben, ha a letartóztatott egyénnek rokonai, kik őt személyesen érintkezés nélkül tápolhatnák, nem lennének. Az így módosított utasítás az alispáni hivatalnak tudomás végett, minden járás fő szolgabírójának pedig azon meghagyásal küldetik ki, hogy azt a csendőröknek világosan és szabatosan megmagyarázza, s úgy a kormánya alá rendelt tisztviselőkkel mint a községi elöljárókkal közölje. Ezen alkalommal az utasítás elkészítésével megbízott küldöttség javaslatára határozatilag kimondatott: 1ször. Hogy a csendőr biztosok, főispán úr által történt kineveztetésök után az első bizottmányi ülés színe előtt, esküjök letételére köteleztetnek.

70

2szor. Hogy a járás főszolgabíráji, meghalgatásával az illető csendbiztosoknak, csak erkölcsi tekintetben kifogás alá nem eshető, erős, ép termetű közcsendőröket fogadhatnak, s azokat az utasításokra megesketni tartozzanak.

259. Második alispán gróf Gerliczy Félix, mint a megyei csendőrök fölszerelésével megbízott küldöttség elnöke, jelentését bemutatja.

[Határozat:] Miután a küldöttség, több szakembereknek ajánlatát összehasonlítva azokkal szerződött, kik a csendőrök fölszerelési készletét, legolcsóbban ígérték kiállítandónak, ennélfogva Tóth Ferencz szabó mesterrel kötött szerződés, melynek értelme szerint, a csendőrök számára meghatározott, huszárforma ruhát, gombkötő munkával ellátva, és lovagló nadrágot, egyénenként 29 ft 8 krért osztrák értékben összesen hatvan csendőr részére, 1744 ft 80 krért vállalta elkészítendőnek; továbbá Szijgyártó Holmberg Antal szerződése, ki a nyereg és nyereg szerszám elkészítését fejenkint 24 ft 30 krjával, összesen 1458 ftokért vállalta el; végre Kövi Lajos szűcsmester kötvénye, melynek erejénél fogva magát 60 nyereg bundának, –– darabját 10 ftba számítva –– összesen 600 ftokért leendő kiállítására kötelezte, Határozatilag jóváhagyatván megerősíttetik, az azokban kitett összeg a megye házi pénztárából utalványoztatik, s a végrehajtással, jegyzőkönyvi kivonatban, alispán báró Gerliczy Félix megbízatik, az utalványozást érdeklőleg pedig a megyei főpénztárnok és számvevő értesíttetik. Minthogy azomban a küldöttség figyelmét csak az újból fölállíttatni rendelt hatvan csendőr fölszerelésére fordította, s a már régebben szervezett csendőrségre gondjait ki nem terjesztette: ezen okból kiindulva ismét megbízatik, hogy a megyei rendszer visszaállítása előtt létezett csendőrség fölszerelési adataiból az illető csendbiztosok jelentései nyomán tudomást szerezvén, adjon kimerítő véleményes jelentést, azon költségek neme és mennyiségéről, melyek az egész csendőrség öszhangzó és egyforma fölszerelésére megkívántatnak.

261.

71

Főispány gróf Haller Sándor úr előadja, miszerint a csendbiztosi állomásra jelentkező sok jeles egyének közöl, a már szolgálatot tett érdemnek elsőséget adva, részint azokat nevezte ki, kik eddig is ezen állomásban voltak, s fontos okot mellőztetésükre nem adtak, részint a még hiányzó egy helyre olyat igyekezett választani, kiben a megkérdezett alispán és főszolgabíró urak bizalma is öszpontosult. Kik név szerint ezek: Nagyváradi járásban:

Csizmadia György Szervánszky László

Szalontai járásban:

Barothy János (?) Németh János

Sárréti járásban:

Osváth Pál Mayer Antal

Érmelléki járásban:

Hampel Ferencz Baranyi Geiza

Belényesi járásban:

Zsigmond Lajos Kis Imre

Németh János szalontai járásbeli csendbiztos kineveztetését azonban főispány úr azon föltételhez kötötte, hogy teljes érvényűvé csak akkor válik, ha magát az ellene fölmerült vádak alól kitisztázandja. [Határozat:] Főispány úrnak ezen kinevezése jegyzőkönyvbe vezettetvén, az öt járás fő szolgabíráinak meghagyatik: hogy az újonnan kinevezett csendbiztosokat, hivatali esküjök letételére, a legközelebbi bizottmányi ülés színe elé berendeljék.

2.

Csendőri utasítás Mely Bihar vármegye 1861ik évi martius hó 20ik s több napjain Nagyváradon tartott bizottmányi közgyűlésének 255. számú végzése által kiadatott.

I. A csendőr biztos a járásbeli szolgabíró által kijelelendő községekben s pusztákon köteles körutat tenni, e hivatali utazása közben felügyel, és gondot fordít

72

a) a közcsend, rend, nyugalom, személy és vagyon bátorság feltartására b) a törvényes mértékek hitelességére c) az italok romlatlanságára d) a folyó vizek medre állapotára és tisztaságára e) ivó és itató kutak tisztaságára f) a folyó vizek partjai, úgy kiöntések ellen készült gátak és partolások miben létére g) utak, hidak, távírdák állapotára h) a kémények tisztaságára s jó karban tartására i) a megye közrendőri határozatainak, úgy a megyei tisztviselőség intézkedéseinek megtartására és teljesítésére k) az erkölcsiség és vallásosság minden botrányoktóli megóvására l) a kisebb beszámítás alá eső vétségeket, kihágásokat, s rendetlenségeket a helybeli elöljáróknak, vagy a szakaszbeli megyei tisztviselőknek bejelenteni, a nagyobb tekintetű gonosz tetteket pedig, nyomozni, világosságra hozni, a gyanús csavargókat, orgazdákat, s gonosztevőket üldözni és elfogni, legfőbb és mulaszthatatlan kötelességének ismerje m) tűzi, vízi szerencsétlen esetekben, ha a hely színén jelen lenne a biztos vagy közcsendőr, tartozik a községi elöljárók intézkedéseinek sikert eszközölni, és a népre jó példával buzdítólag hatni n) barom lopások gátlása tekintetéből a csendőr biztos a községi és urasági méneseket, gulyákat, csordákat és nyájakat megvizsgálhatja, darabonkint számba veheti, és ha valamely barom iránt gyanú támadna, az állítólagos tulajdonost, vagy pásztort marhás-levele és egyéb bizonyítékai előmutatására szoríthatja, a kérdés alá vett barmot pedig – az elöljárók által bírói zár alá vetetheti, az elfogott pásztornak elkísértetése előtt, a gulyát, ménest vagy nyájat a községi elöljárók és tulajdonosok jelenlétében mindég számba adassa o) a kerületében fekvő városokban – vásár alkalmával köteles a csendőr biztos, vagy általa kiküldött közcsendőr megjelenni, és ott a városi elöljáróknak a rend fenntartásában segélyül szolgálni II. Midőn a csendőr biztos, vagy közcsendőr nem érezné magát elegendő erőbe a gonosztevő üldözésére és elfogatására nézve: a község elöljárói kötelesek részökre felelet terhe alatt segedelmet nyújtani III. Hivatalos utazásaikat mind a csendőr-biztos, mind a közcsendőrök köteleztetnek mindég lóháton és felfegyverkezve tenni, mely czélból erős s ép lovakat tartani tartoznak 73

IV. A községektől s bárkitől is maguk, úgy lovaik számára semmi élelmi szereket ingyen nem követelhetnek: tartoznak azonban a község elöljárói a csendőrök részére minden élelmi szereket folytonosan készletben tartani, s azokat a járások főszolgabírái által évnegyedenkint megújított árszabás mértéke szerint, a hivatalos eljárásban levő csendőröknek készpénzfizetés mellett adni V. A csendőr biztos köteles minden egyes esetet a szakaszbeli szolgabírónak haladéktalanul

bejelenteni,

minden

hónap

végén

pedig

köteleztetik

a

járásbeli

főszolgabírónak, ki ezt az alispánnak bemutatandja, maga, úgy az alája rendelt csendőrök naponkint tett szolgálati működéseiről, úgy a kerületében felmerült kedvező vagy kedvezőtlen körülményekről, különösebb figyelemre méltó veszélyekről, tűzi, vízi szerencsétlenségekről, bitang marhákról, az elfogott gonosztevőkről, azoknak melyik tisztviselő elébe lett kísértetéséről, ezeknél talált javak s eszközök elvétele-, s hová lett lételéről, a neki átadandó táblás kimutatások rovatainak betöltése mellett jelentést tenni, ha rendkívüli esetek sürgős jelentéstételt kívánnának – a hó vége előtt is minden veszélyekről külön tudósítást küldeni köteles VI. A csendőr biztos büntetőjoggal nem bír, az elfogott gonosztevőt a tényállás kimerítő leírásával, s a tanúk megnevezésével, az elfogottnál talált javak s eszközök leírása s megküldésével, az illető megyei tisztviselő elébe kísértesse, - az elfogott gonosztevőt pedig, kezességre vagy bármiként szabadon nem bocsáthatja VII. A csendőrök átaljában, a megye tisztviselői, mint közvetlen elöljáróik iránt tisztelettel és engedelmességgel viseltessenek, a néppel szelíden bánjanak; hivatalos eljárásukban komolyak,

előre

látók,

pontosak,

lelkiismeretesek,

és

részrehajlatlanok

legyenek.

Kegyetlenkedéstől, s kínzássali faggatástól magukat büntetés terhe alatt tartóztassák, azonban a gyanúst, vagy bűnöst, bűntársai, vagy a bűncselekmények kipuhatolása végett rövid, de hatályos kihallgatás alá veheti. Mindenesetre

igyekezzenek

az

elfogottat

minél

gyorsabban

a

szakaszbeli

tisztviselőknek átszolgáltatni, addig is gondoskodni arról, hogy a letartóztatott illető rokonai s hozzá tartozandói, vagy ha ezek által személyes érintkezés nélkül el nem látathatnának, akkor a helyi elöljárók által, a házi pénztárból ígérendő kárpótlás mellett, élelemmel elláttassék. VIII. 74

A csendőrök, mint egyedül közbiztosság őrei, senki magán szolgálatára magokat le nem kötelezhetik, és sem a tisztviselőség, sem senki által magokat, bármi magán megbízásokra nem használtathatják, polgári magán kereset alá tartozó ügyletekbe sem avatkozhatnak, különben csak midőn polgári perekben, perbeli végrehajtás alkalmával, hatalom kar képen alkalmaztatnak, vagy midőn a szolgabírák által a községi vagy egyházi elöljárók indokolt folyamodása folytán, csupán a törvényszerű országos, községi s egyházi adóhátrányok beszedésére, az illető elöljárók segedelmére közigazgatásilag kiküldetnek, vagy legsürgetősebb s féltős felügyeletet igénylő esetben a foglyok kíséretére kirendeltetnek. IX. A csendőr biztos midőn hazulról távozik, egy közcsendőrt hátra hagyhat házánál, oly czélból, hogy a távollétében netalán hozzá érkezhető sürgős rendeletek gyorsan hozzá vitethessenek, és hogy a folyamodó károsok, vagy sérelmesek hol létéről tudomást nyerhessenek, mert bárha a csendőr biztos a megyei tisztviselő alá van rendelve, de a községi elöljárók vagy magános egyének felszóllítására is, minden méltányos és szolgálatára vonatkozó ügyekben, hivatalosan eljárni tartozik. X. Átaljában a csendőrök, ha erkölcsi botrányos kicsapongás, gonosztevőkkeli czimborálás,

zsarolás,

megvesztegettetés,

kegyetlenség,

felsőbb

rendeletek

iránti

engedetlenség, hivatali visszaélés, hanyagság, az elfogottnál talált javak’ vagy eszközök’ elsikkasztása, s egyéb közfenyítéket érdemlő bűnterhe a főszolgabíró a közcsendőrt szolgálatából tüstént elmozdíthatja, s büntetése elvitele végett, a törvényszék elébe állítandja, a csendőr biztost pedig, a megyei kormányzó bizottmánynak feljelentendi. XI. Csendbiztos s csendőrök éjjeli s nappali szolgálatba köteleztettnek, a csendbiztos az alája rendelt legénységet, bármikor összehívhatja, azt a maga belátása szerint közszolgálatban használhatja, s azokat öszpontosított őrjárásokra kirendelheti. Ha szükségesnek találtatnék, csendőr biztos az őrjáratot, vagy üldözést, a szomszéd járásokba és megyékbe kiterjesztheti, de ilyenkor ő és legénysége, azon községben, melyben megjelennek, azonnal az elöljáróknál, vagy tisztviselőknél, magukat igazolni, illetőleg bejelenteni tartoznak. XII. Házkutatásokat átaljában (sürgős esetek, mint például folytonos üldözés őrjáratok kivételével) csak a tisztviselő rendelete folytán, s a községi elöljárók’ közben jöttével, szabad tartani. Ily ház kutatásoknál, csak mint rendőri intézkedésnek van helye, általánosan ismert, 75

vagy elfogással bélyegzett egyének’ házaikat, gyanús helyeket, csapszékeket, mindenkor minden utasítás nélkül, fellehet kutatni. Azon esetek, melyekben a csendőrök keményebb módokhoz nyúlhatnak, következők: 1) a tetten elfogott gonosztevőket, nehogy megszökjenek, bilincsbe teheti, vagy megkötheti, úgy kísérheti, valamint: 2) a nagyobb gonoszsággal terhelt, és erős gyanúban forgó személyeket. 3) rablás, útonállás, éjji tolvajság, gyilkosság, és gyújtás vétkében forgók, ha elfogásuk szelídebb módon nem eszközölhető, az ön megadásra tett ismételt felszólításra sem adnák meg magukat, sőt támadással, vagy futással igyekeznének menekülni; ekkor lőfegyveröket használhatják: – annál is inkább 4) midőn a csendőr hivatali működése közben, a gonosztevő által megtámadtatik, vagy veszélyes ellent állással élete is fenyegetetnék önvédelmi védelme tekintetéből, ez esetben is védheti életét és személyes biztonságát lőfegyverével.

kiadta Gyalókay Lajos mk. aljegyző

3. A Bihar vármegyei csendbiztosok levele a Megyei Bizottmányhoz Nagyvárad, 1861. április 17. (HBML) Tekintetes Megyei Bizotmány. Időveszteséggel, és költekezéssel lévén egybekötve gyakorlatilag eddig elő fenálló rendszer, — mely szerént alól írottak a’ magunk, és a’ legénység havi fizetésének kézhez vehetése végett, minden hó elején Váradra bejönni kéntelenítteténk. — Alázattal kérjük a’ Tekintetes Bizotmányt 1ső. Hogy a’ magunk, és a’ legénység havi fizetésének, az alpénztárnok uraktóli kézhez vehetését megengedni, — illetőleg a’ járási alpénztárnok urakat, a’ mi, és legénység fizetésének hónaponkénti kiszolgáltatására utasítani méltóztassék. — 2ik. Hogy a’ mennyiben a’ ruházati egyenlőség reánk, s a’ legénységre nézve kimondatott, — s ennek tetlegesítése költséget igényel, eme költekezésünknek, úgy nyereg 76

szerszám és a’ szükségelt lónak beszerzésére tett kiadásainknak fedezésére, évi járandóságunkat 200 a. e. frol jobbítani kegyeskedjék. Tisztelettel maradván A’ Tekintetes Megyei Bizotmánynak Nagy Várad, Aprili 17. 1861. Alázatos szólgái: Osvald Pál mp.

Baróthy Elek mp. Szalontai Csendbiztos

Hampel Ferencz mp.

Csizmazia György mp.

Érmelléki járási csendbiztos

Váradi Csendbiztos

Baranyi Geiza mp.

Szervánszky László mp.

Érmelléki járás csendbiztossa

Váradi járási csendbiztos.

Kiss Imre mp.

Mayer Antal mp. Sárréti Csendbiztos.

Németh János

Zsigmond Lajos mp.

Csendb.

Belényesi csendbiztos.

Beadatott Apr. 17-k 1861. 622/ 214 – 1861. 377/861. Bihar megye Tekintetes Bizotmányához Intézett kérése A Megyei Csendbiztosoknak

4.

388/861. 225 – 1861. Hivatalos Jelentés A Bihar Megyei T. Bizottmányhoz. Mely szerént a régebben felállított 60 csendőr legény ruházatja készíttetése eránt az intézkedés megtétetvén annak árát utalványoztatni kérik. 77

5. 30. 963.

40/1861. Tekintetes megyei Bizottmány! Folyó év mártius 20-án kezdődött, s folytatva tartott bizottmányi közgyűlés 259. számú végzése szerint, a megyei cselédek felszerelésével meg bízott küldöttség a régebben felállított megyei lovas csendőrök felszerelésekre meg kívántató kölcségek neme, s mennyiségéről teendő véleményes jelentéstételre bízatván meg, –– következőkbe teszi jelentését: A régebben felállított megyei csendőrök, a járásbéli községek által ruházattal elláttattak ugyan; de miután a megyei határozat szerint a csendőröket évenként egy dolmány, és lovagló nadrág illeti, s a járási községek által készíttetetett ruházatok használati ideje eltelt, mindenek előtt szükségesnek látta a küldöttség ezen régebben szolgálatba lévő csendőr legénység a szerint, a mínt az újjabban felállított csendőrök hasonló ruházattal láttassanak el, –– ennek folytán válalkozó szabómester Tóth Ferenczet szóllította fel, hogy ezen régibb csendőrség ruházatja elkészítését válalná fel, és a már bemutatott, és jóváhagyott szerződése szerint 60 db huszárdolmány, és 60 db lovaglónadrág készítésére ajálkozott, s minthogy a forgalomba lévő pénz változékony volta miatt a T. Bizottmány további intézkedését be várni nem lehetett, a küldöttség nevezett szabó mestert a szükséges anyagok megszerzésére, jóvá hagyás reménye alatt, megbízta, melynek folytán ezen régibb 60 csendőr ruházatjáért egy dolmány és lovagló nadrág árát 29 f. 8 kral számítva 1744 f. 80 krokba oly formán utalványoztatni méltóztasson a T. Bizottmány, hogy a ruházatok elkészültével a válalkozó munkabérét a pénztárból kivehesse, a még netalán mutatkozható felszerelési költségek eránt a küldöttség jelentését be adandó lészen. N. Várad, Aprilis 16an 861. B. Gerliczy Félix mp. Alispán

5. 1861ik év aprilis 17én, s több napjain 78

Tartott közgyűlés Jegyzőkönyve Helyettes főjegyző Gyalokay Lajos előterjesztése 334-476.

376. Ugyan az [Miskolczy Lajos első alispán – S. I.] az eddig fenálló gyakorlatot, mely szerint a csendbiztosok magok és legénységök fizetésének fölvétele végett minden hó elején Váradra bejönni kényteleníttetnének, mint a közszolgálatra károst, megszüntettetni, s ezen illetőségek kifizetésére, a járási alpénztárnokokat utasíttatni, indítványozza továbbá, a csendőröknek utalványozandó lőpor mennyiséget végzésileg szabályoztatni kéri.

377. A megye csendbiztosai hasonló czélból beadott kérvényükben, egyúttal azért is folyamodnak: hogy a saját erszényökből teljesítendő fölszerelés kárpótlásául fizetésök fejenkint 200 fttal megjavítassék.

[Határozat:] A megye alpénztárnokai feljogosíttatnak: hogy a megyei csendőrök fizetését havonként a kezelésök alatt levő pénztárból teljesíthessék; miről, a megye főpénztárnoka és főszámvevőjével egyetemben hivatalosan értesíttetnek. Továbbá, a lőpor mennyiséget illetőleg elhatároztatott: hogy a megye alispánja, minden köz csendőrnek, fejenkint egy évnegyedre egy negyedrész font puskaport utalványozzon. Végre, a csenbiztosok (!) fizetésének megjavítása, ez idő szerént szükségesnek nem találtatott, miről folyamodók, a járási főszolgabírák által értesíttetnek.

388. Második alispán báró Gerliczy Félix, a megyei bizottmány folyó évi 259. sz. határozatához képest, a régebben felállított 60 csendőr számára megrendelt ruhák elkészítéséth vállalkozó szabómester Tóth Ferenczre bízván: ennek részére 1744 ft 88 krok utalványozását kéri. [Határozat:] 79

Vállalkozó Tóth Ferencz részére 1744 ft 88 krok, a megye házi főpénhztárából kiadáskép utalványoztatik ugyan, de ezen összeg fölvételére csak akkor jogosíttatik, ha ezen fölszerelési vállalatát befejezendi. Ezen határozat a megye házi főpénztárnoka és főszámvevőjével jegyzőkönyvi czikkben közöltetik.

397. Csendbiztosok: Csizmadia György, Szervánszky László, Baróthy Elek, Némethi János, Osváth Pál, Mayer Antal, Hampel Ferencz, Baranyi Geiza, Zsigmond Lajos, Kiss Imre hivatalos esküjöket letették.

[Határozat:] Emlékezetül jegyzőkönyvbe iktattatik.

6. O’sváth Pál levele Dienes Lajos szolgabíróhoz Hely nélkül, 1861. június 28. (HBML) Tekintetes Szolga bíró úr! B. Böszörményi Kéri Sándor kárára a’ f. hó Június 20k éjszakáján, az ablaka kitöretvén és ki nyittatván, azon keresztül, a’ záros szekrényből 4 db tallérja, 1 aranyja, 6 db húszasa, 1 arany és egy ezüst gyűrűje, továbbá 1 db 5 ftos s 4 db 1 ftos bankjegyei ellopattak. –– Károsnak egyedüli gyanúja Kéri András unoka testvérjére van, mint a’ ki egyedül látta e’ pénzt, s ezen gyanúját megerősíti azon körülmény is, hogy e pénzeken kívül , –– melyekből több ízbe kért magának vádlott fel váltás végett, –– semmi egyéb holmi el nem lopatott, pedig vólt elég el lopni való, hanem azt nem merte el lopni, mert fel ösmerhető lett vólna. Vádlott azzal menté magát, hogy károsnak nem is vólt pénze, később azonban önként ki mondá, hogy ő csakugyan látta is a’ kérdéses pénzt, hanem régebben; s végre ígérte a’ kárnak megtérítését is, mit azonban más féle pénzjegyekkel tenni én nem engedtem. –– Vádlott makacsul tagadja a’ lopást, s bár látom, hogy nem ártatlan, mindazáltal többre vele 80

nem mehetvén: őt további intézkedés végett Tekintetes Szolgabíró úrhoz kísértetni kötelességemnek ösmerem. –– Tellyes tisztelettel lévén Június 28. 861. Alázatos szolgája: O’sváth Pál mk. csendbiztos Jelentés Szolga bíró Tekintetes Dienes Lajos úrhoz, –– melyben B. Böszörményi Kéri Sándor ház felverési esete, a’ vádlott Kéri András elleni váddal be jelentetik. O’sváth Pál mk. csendbiztos 212. Érk. Júl. 2. 861. DL. A’ visgálat folytán Kéri András ellen a’ ház fel verés ki deríthető nem lévén, őtet az erkölcsi bizonyíték (?) alapján szabadon bocsátván a’ b. f. o. szék további rendeletéig, visgálati irományok be terjesztetvén. Jún. 2. 861. DL szbíró.

7. Névjegyzéke A’ Sárréti járás persecutorainak, s ezek 862k évi Július havi fizetésüknek Sor

Fizetést igénylő neve s

Havi

szám

állása

fizetés ft

1.

O’sváth Pál csendbiztos

50

2.

Farkas Ferencz

25

3.

Vad Ferencz

25

4.

Horváth Ferencz

25

5.

Szél Jósef

25

6.

Kovács János

25

7.

Szentmiklósi Demeter

25

8.

Lisztes János

25

Jegyzés

Tr

81

9.

Szerencsi Mihály

25

10.

Nyéki András

25

11.

Borbély Márton

25

12.

Csörsz András

25

13.

Varga Sándor

25

Summa 350 ft, azaz háromszázötven forint. Kelt Pocsaj, Július 25. 862. O’sváth Pál Csendbiztos Tekintetes Fő Szolga bíró úr! A’ Július havi fizetési ívet alá írás végett tisztelettel beterjesztvén, midőn ennek mi előbbi hozzám küldését kérném, jelentem egy úttal, hogy a’ megszüntetett persecutoroktól, a’ náluk vólt fegyvereket már részint beszedettem, részint be fogom szedetni, s a’ ki jelölt helyre be szállítandom. Ugyan ez alkalommal alázatos tisztelettel kérem Tekintetes Fő Szolga bíró urat, hogy fizetés javítás iránt hozzá be nyújtott kérvényemet, –– minthogy a’ szolgálatra egy ló nem elegendő, s egy másikat már alkudtam is, –– méltóztassék mi előbb megyei kormányzó ő méltóságához mi előbb be terjeszteni. –– Telyes tisztelettel maradván Pocsajban, 25/7 [1]862. alázatos szolgája: O’sváth Pál mk. csendbiztos 120/862. A’ járási csendbiztostól Tekintetes Bihar megye Sárréti járása Fő Szolga bírája, Tekintetes Nagyságos és Vitézlő Govrik Márton úrnak telyes tisztelettel Debreczenbe. … Indul Pocsaj, 25/7 [1]862 délbe. – 2250/1862. érkezett Jul. 29. [1]862.

82

Sair 2252/862. számot D. 29/7 [1]862. Govrik

8. 122/862 Tekintetes Fő Szolga bíró úr! Haza érkezvén tegnap, meg szomorodva olvastam különben becses levelét, melyben a’ legények fizetése le szállítását méltóztatott tudatni. –– Miólta fel nőttem, –– de mások is 836 ólta ily szegény időre nem emlékeznek, s különösen széna s zab nem lévén, (mit eddigelé a’ községek majdnem mindég ajándékba adtak, s minde’ mellett alig tudtunk fizetésünkkel ki jönni) –– jelenleg, midőn a’ fizetés fel emelését reménylettük és az leszállíttatott, valóban aggódom a’ legénység jövője felett.!! –– A’ fizetési ívet a’ leszállításhoz alkalmazva ezennel beterjesztem, kérvén annak mi előbbi visszaküldését, úgy szinte alázatosan kérve arra, hogy az én fizetésjavítás iránti kérelmemet Fő ispáni helytartó ő méltóságához be terjeszteni kegyesen méltóztassék. – Telyes tisztelettel lévén M. Keresztes 29/7 [1]862. alázatos szolgája: O’sváth Pál mk. csendbiztos 122/[1]862. A’ Sárréti járás csendbiztostól. Tekintetes Nemes és Vitézlő Govrik Márton úrnak Tekintetes Bihar megye Sárréti járása Fő Szolga bírájának tellyes tisztelettel Debreczenbe. … sürgős közügyh. letisztáztatott 30/7 [1]862. Ap. Aug. 1. [1]862. 2252/1862. érkezet Júl. 29n 1862. 1db Csendbiztos Oswath Páll Úr M. Keresztes f. júl. hó 29n 122. sz. alat beterjesztett jegyzéket meg hitelesítetten ide mellékelve küldöm. Da 29/7 [1]862. 83

Govrik Fő szbíró

9. 157/862. Tekintetes Fő Szolga bíró úr! A’ B. Böszörményi bírónak (alatt tisztelettel ide csatolt jelentését azon kérelmem mellett terjesztem Tekintetes Fő Szolga bíró úr elibe, hogy nékem, –– nehogy a’ panaszlott ügybe sokat vagy keveset tegyek, –– hátirati rendelete által méltóztassék ez ügybeni teendőmet ki szabni, –– s azt hozzám meg küldeni. –– Telyes tisztelettel lévén M. Keresztesen, Augusztus 17. [1]862. alázatos szolgája: O’sváth Pál mk. csendbiztos 157/[1]862. A’ Sárréti járás csendbiztosától Tekintetes Nemes és Vitézlő Govrik Márton úrnak, Tekintetes Bihar megye Sárréti járása Fő Szolga bírájának telyes tisztelettel Debreczenbe. … köz ügyh. 2669/1862. érkezett meg 28.[1]862 1db

10. O’sváth Pál levele Govrik Márton főszolgabírónak Mezőkeresztes, 1862. október 20. () Tekintetes Fős Szolga bíró úr! Tapasztalván, hogy az egész járásban, az éjszakai tivornyázások és ebből eredő erkölcstelenség nagyon el harapództak, –– nehogy ez később tolvajlásokra szolgáltasson alkalmat, s egyúttal az éjentei kóborlások némileg akadályozva legyenek: bátor vagyok egész tisztelettel fel kérni Tekintetes Fő Szolga bíró urat, hogy szakaszában, de az egész járásban is 84

az ekkorig szokásban vólt éjjeli őrséget, –– bizonyos büntetés mellett, –– a’ köz jó érdekében, el rendelni kegyesen méltóztassék. –– Ki is e’ tekintetbeni kegyes rendelkezését várva és óhajtva, telyes tisztelettel maradtam M. Keresztesen, October 20. [1]862. alázatos Szolgája: O’sváth Pál mp. csendbiztos [Külső címzés:] 202/[1]862. A’ Csendbiztostól. Sárréti járási Fő Szolgabíró Tekintetes Nemes és Vitézlő Govrik Márton úrnak telyes tisztelettel Debreczenbe. Ilobil… Köz ügyh. Osváth Pál csendbiztos M. Keresztes 1862.

3286/1862. 23/10 1862. Körrendelet által a járásbeli községek elöljárói … körülmény iránti gondos felügyeletre tisztileg utasíttattak. Debrecen, I/II [1]862. Govrik főszbíró

11. Tekintetes Fő Szolga bíró úr! Hivatalos kötelességemnek ösmerem alázatos tisztelettel jelenteni, hogy M. Peterdi Szentmiklósi Demeter, a’ köz persecutorok leg jobbika, nékem leghívebb szolgám, a f. év ’s hó 3-án rövid, de súlyos betegségben meghalt. – Még életben vólt Szentmiklósi, midőn az orvostól értesülvén halálos nyavalyájáról, helyette K. Apáti Pénzes István elbocsátott katonát úgy alkalmaztam, hogy Szentmiklósi meg gyógyulása esetén el bocsátandom, de ingyenes szolgálata jutalmául az első meg ürülendő állomást, – a’ Tekintetes Fő Szolga bíró úr be egyezése mellett, – vele tőltendem be. –

85

Ugyanazért, alázatos tisztelettel kérem Tekintetes Fő Szolga bíró urat, hogy említett Pénzes Istvánt a’ Szentmiklósi helyére persecutornak ki nevezni, ’s föl esketését Szolga bíró Tts. Sepsy Pál úrra át ruházni kegyesen méltóztassék. – Alázatos tiszteletem nyilvánításával lévén M. Keresztesen, Szeptember 12. [1]864. Alázatos Szolgája: O’sváth Pál mk. csendbiztos Jelentés M. Peterdi Szentmiklósi Demeter Persecutor haláláról, – ki helyett K. Apáti Pénzes István kéretik ki neveztetni. – O’sváth mk. Csendbiztos O’sváth Páll úrnak M. Keresztesen E hó 12-ről 181. számú jelentése által az elhunyt Szentmiklósi Demeter voltt csendőr helyébe az ajánlatba hozott K. Apáti Pénzes István kiszolgáltt ex katonát csendőr legénynek ezennel kinevezem, minél fogva meghagyom Csendbiztos úrnak, hogy nevezettett fel eskettetés végett mielőbb állítsa alszbíró T. Sepsy Páll úr elé, s ennek megtörténtével őt Csendőr legényi szolgálatba vegye föl. – Debr., Sept. 13/[1]864. Govrik főszbíró Exped. September 15./[1]864.

12. Táblás jelentés A Sárréti járás felső szakaszban szolgáló megyei Persecutorok’ 1864k év December havi működésük eredményjéről.

Sor

Nap

Letartott vagy

Letartás vagy

Melyik

Találtatott

Ezek kinek

szám

hónap

feljelentett

feljelentés oka

Tisztviselőhöz

bűnjelek és

gondviselése

86

Jegyzés

év

1.

2.

egyén nevei és

kísértett vagy

bitang

lakhelyei

jelentetett

tárgyak

1/12

Komádi Kóti egy

Tekintetes

864.

Lőrincz

engedélytelen

Fő

puska tartásért

bíró úrhoz

3/12

Komádi Izsó egy Mihály

egy puska a’

Szolga

pisztoly dto.

tartásért

alá adattak

Komádi

város háznál hagyatott a’

dto.

pisztoly

csikós 3.

4/12

Zsákai Dúró dto.

dto.

János

dto.

a’

Zsákai

város háznál hagyatott

4.

4/12

Komádi

864. November Szolgabíró

cseléd,

de 19én a Sebesér Tikos

gyomai

tanyáról 6 lopott Úrhoz

születés

ökröt

Papp

Szalai János

Jánossal

Túrra

hajtott 5.

7/12

Sz. Jánoson 2 db nála vólt Szolgabíró

M. Sass és Furta közt

el Sepsi úrhoz

egy szekér s 2 lóval el

csavargott M.

lopott

Túri sikkasztásáért

Panyik

fogattatott, s azzal együtt be kísértetett

(!)

Mátyás 6.

9/12

Komádi

a’

Szalai Szolgabíró

Papp János

Jánossal

Túrra Tikos

hajtott 6 ökröt Úrhoz Pesten el adta, s nála egy lopott disznó találtatott 7.

11/12 B.

a’

Szalonta Szolgabíró

Böszörményi vidékéről Szántó Jósef

ide Sepsi úrhoz

hordott betyárok közt üzeneteket hordott

87

8.

12/12 Ártándi

nője

Mólnár Imre 9.

„

B.

Szolgabíró

Leszkai

úr Kolláth

Imre kamrája

és Lajos 10.

kínzásáért

Sz. Tekintetes

Mártoni Nagy

meg dto.

fel úrhoz

veréséért

15/12 Bedői Zsiros 858k Péter

évben Szolgabíró

Kési Demetertől Sepsi úrhoz 6 köböl búzát lopott

11.

a’

20/12 Furtai

Zsákai

és Szolgabíró

több

Banavith

Furtai

határon Tikos úrhoz kúthoz

Márton

lévő kutak el

valók

lopásáért

meg

a’ bíráknak vissza adattak

találtattak 12.

22/12 Zsákai

Eicik

Zsidótól dto.

Karácson

két birkát lopott,

Mózes

s

azt

el

sikkasztotta 13.

23/12 Csökmei Nagy

Az I. pandúr

Sándor, Nagy

exequáló a’ bírákhoz és

bírákkal I. gorombáskodtak

Jósef, J. Tóth Péter és fia, Karacs Miklós 14.

15.

24/12 Csökmei

a’

Káptalan Szolgabíró

egy

Balog

kondásaitól egy Tikos úrhoz szalonna

Sándor

3

28/12 B.

éves

lopott

hús

egy

a’ puska

88

bírák

gondviselése

és disznó alá adatott

ártányt vett hosszú Tekintetes

a’

dto.

Böszörményi puskáért

Fő

Nagy István

Szolgabíró úrhoz

16.

dto.

dto.

Bak dto.

dto.

dto.

dto.

Ferencz 17.

30/12 dto. Tógyer

Veres a’

Horváth Szolgabíró Sepsi úrhoz

Ferencz juhásszától erőszakosan harangokat szedett el

Kelt M. Keresztesen, December 31. [1]864. O’sváth Pál mk. csendbiztos

13. Kereső levél Kebelbeli lakos Mezei Balázs ügyvéd úrtól folyó Október hó 7-8 közötti éjjelén négy darab jármos ökör ellopatott61, jelesül: Egy darab 7 éves, széjjel álló villás szarvú, kékes szőrű, mély testű, jobb farán MB bélyeg. Második egy szinte 7 éves szőkés szőrű, hosszas testű, bélyegtelen. Harmadik, egy –– kevéssé kékes szőrű, nagy csontú, hibás fogú, bal farán … bélyeg, vén ökör. Negyedik egy nagyobb, erős termetű, hibás fogú, szürkés szőrű vén ökör, b. farán eredetben N bélyeg volt gyengén reá sütve, azonban ezen bélyeg szinte elenyészett. Mely ellopott ökröknek keresése végett Takács Sándor, 24 éves, alacsony termetű, barna hajú, kék szemű, nőtlen szolgalegény megindúlván, fentebbi jószágoknak nyomozása tekintetéből ezennel jelen kereső levéllel elláttatik. Kelt: Békésen, Okt. 29. 865. Békés város tanácsa nevében:

61

Ellopatott = utólag beszúrva a sorok közé – S. I.

89

Kovács József mk. Polgármester [„BÉKÉS VÁROS TÖRVÉNYSZÉKÉNEK PECSÉTIE”] Ezen meg kereső levél mellett felkírem Bimjól János helybeli becsületes földmíves lakost, hogy bent írt cselédemnek keresési ügyében közre működjék. Békés, Okt. 29. [1]865. Mezei Balázs Békés város törvényszéki tanácsosa Osztoniklovon (?) bent írt ökrök jegyző könyvbe vétettek. Oktob 31. 1865. Gyenge Péter jegyző. A’ bent írt ökrök, biztos tudomásom szerint Csökmő községében vannak bitangságban, miért is utasíttatik a’ kereső, hogy M. Homorogon lakó Szolgabíró Tekintetes Tikos Lajos úrnál a’ ki sajátítás végett magát jelenttse. Kelt M. Keresztes, November 1. [1]865. O’sváth Pál mk. Sárréti csendbiztos

14. Méltóságos Fő Ispán úr! A’ folyó Aprilis 17én, több csendbiztos társaimmal lévén méltóságodnál szerencsés tisztelkedhetni, én valék azon szerencsétlen, –– kit társaim e’ fontos szereppel megbíztak, –– hogy zavarba jöttem, és gondolataimat okosan el nem mondhatám. –– Ez idő ólta naponkint halogatám jelen állásomban leendő megtartásomért: alázatos kérvényem benyújtását, s ez oka annak, hogy azt semélyesen át nyújtani szégyenltem. –– Nagyon tudom, hogy jelenben méltóságodnak roppant elfoglaltatása, de mint a’ megye polgára, bátorkodom még is pár perczet kérni méltóságodtól, legyen szíves azt alázatos kérvényem átolvasására áldozni. –– Alázatos tiszteletem ki jelentésével maradván. M. Keresztesen, Aprilis 29. [1]867. alázatos szolgája: 90

O’sváth Pál mk. Sárréti járási Csendbiztos Tekintetes Bihar megye Fő Ispánja Méltóságos Tisza Lajos úrhoz alázatos esedezése a’ bent írtnak. E kérvényhez mellékelt bizonyítványokat átvettem. NVárad, Július 15. [1]868. O’sváth Pál Osváth

15. Községi Bizonyítvány! Alól írt Vizes-Gyán község elöljárói kötelessen bizonyítjuk; miszerint községi bíránk Öreg Kogyila Péter kárára a folyó hó 9k éjjelén, a V. Gyáni legelőrül következendő leírású lovai vesztettek el: 1ör. Egy 5 éves, fekete szőrű, csillagos homlokú, job szemére hályogos kancza ló. 2or. 4 éves, szürke szőrű kancza csikó. 3or. Egy egy éves, szürke szőrű kancza csikó. Mirül kiadtuk jelen községi bizonyítványunkat nevönk után leírott kezünk kereszt vonásával megerősítve. Kelt Vizes-Gyánban, 1867. maji 11én. Törvény bíró P. Aberdán János k X vonás Öreg Zigre Togyer k X vonás Csallye Spirdan k: X vonás Esküdtek. (Vörös viaszpecsét.) Presztel Josef mp. Jegyző által. A’ fent leírt termet le íratú lovakat, mint valóságos tulajdonomat, Sárréti csendbiztos O’sváth Pál úrtól, tanúm Marosán Mihály és Aberdán János hit letétel ajánlatuk mellett kezemhez át vettem, el ösmerem. Kelt Május hó 10én [1]867. 91

Kogyila Péter n X k. előtünk: Bundik Lajos m. k. I. Nagy Gáspár mk. M. Keresztesi lakosok

16. Tekintetes megyei Bizottmány! Alázattal alulírott Tekintetes Bihar megyének három éveken keresztül volt ernyedetlen, hív, szorgalmatos és engedelmes szolgája, mint pandúr legény; azonban épen egy alkalommal, midőn szinte a megye érdekeiben a közbiztonság czéljából hivatalos kiküldetése alkalmával lováról leesvén –– mint a f. alá csatolt hiteles orvosi bizonylat igazolja, lábát törte, s e törés utó fájdalmai következtén kézi mezei munkára egyáltalában alkalmatlan és képtelen lett. Tisztelettel esedezem tehát a Tekintetes megyei Bizottmány előtt: hogy előadott szerencsétlen esetemet méltó figyelembe venni –– s abból folyólag részemre tehetségemhez mért megyei szolgálatot adományozni méltóztassék; vagy pedig a nyomorúságom okozta körülményeket kegyes tekintetbe véve: engem egyszer mindenkorra legalább könyör adományában részesíteni kegyeskedjék, melyáltal gyámoltan s szigorú helyzetemen némileg könnyítve nyomoromon segíthessek. Mély alázattal maradtam A Tekintetes megyei Bizottmány alázatos tisztelő szolgája: Berczi János furtai lakos Furtán, Február 28. [1]868. Juhas Ferencz jegyző által.

1168/868. Martius 3. –– 216 –– 1868. /d.

92

286dik/868. Biharmegye Tekintetes megyei Bizottmányához alázatos folyamodványa furtai lakos Berczi Jánosnak, melyben a megye szolgálatában reá következett elnyomorodása által mezei munkára alkalmatlanná levén –– erejéhez mért megyei szolgálatot, vagy némi segélyezést kér. % alatti melléklettel 286. érk. 28/3.

Tj. I/13. 216. Orvosi Bizonyítvány Megkeresés folytán Furtai Berczi János általam orvosilag megvizsgáltatván úgy találtam, hogy az egyén –– Ki mint Pandúr legény az 1866ik év Június havában hivatalos kiküldetése közepett lovával elesvén szerencsétlenül lábát törte –– még e mai napon is a’ rosszul forradt csont utó bajait (ball) lábának gyengeségét s munkája utánni fájdalmas voltát hordja magán, miért is egéssz lelki ismerettel mondható, hogy fennevezett egyén minden erőssebb munkára alkalmatlanná lett. Kelt Bújfaluban, febr. 20. [1]868. ... Sándor mp. Sárréti járás tiszti orvosa

17. ad 1768. érk. 1868. nov. 13. Csendbiztos Osváth Pál a mai napról kelt rendelettel kiküldetett. 16/11. [1]868.

ad 9849/686. Főszolgabíró Tekintetes Beöthy Andor úrnak, Gyűrűszegen Biharmegye első alispánjától 93

ad. 4970/868. Főszolgabíró Beöthy Andor úrnak Gyűrűszegen Beliczay Eulalia és Beliczay Ferencz felpereseknek, Csanády Sándor és Csanády Zsófia Veér Sándorné nagy kereki birtokosok alperesek ellen a kis zomlini pusztai rész kiváltása iránt lefolytatott zálog váltó perében a megyei polgári törvényszék f. évi 7707. sz. a. kelt végzésével a birtok átadás végre hajtás útjáni foganatosítása elrendeltetvén, annak eszközlésével megyei táblabíró Szacsvay Sándor bízatott meg. Miután azonban kiküldött végreható bírónak ide intézett beterjesztése szerint a végrehajtás alperesek ellen tettleges ellenállásuk folytán meghiúsult, annak foganatosítása tekintetéből a karhatalom elrendeltetett s erről a végrehajtást elrendelő megyei polgári törvényszék értesíttetett. Miről Főszolgabíró urat oly felhívással értesítem, miszerint a végrehajtás foganatosításával megbízott törvényszéki tag ez iránybani megkeresésére, ennek megfelelő számú erő hatalmat bocsáson rendelkezése alá. Nagy Várad, November 9én 1868. első alispán úr távollétében: Sugho Jozsef IIod alispán

ad 9849/868. Fő szolgabíró Tekintetes Beöthy Andor úrnak. Gyűrűszegen Megyénk Tekintetes Első Alispányának f. hó 9ről ad 4970. sz. alatt kelt értesítése szerint Tekintetes Főszolgabíró úr utasítva lévén, hogy Beliczay Eulália és Beliczay Ferencz felperesek javára, Csanády Sándor és Csanády Zsófia Vér Sándorné alperesek ellen foganatosítandó végrehajtáshoz megkívántató karhatalmat adja meg. Miután ezen végrehajtás foganatosítására a tekintetes polg. törvényszék által én küldettem ki, s határidőül e hó Idusának reg. 9. óráját tűztem ki; ugyan azért felkérem Tekintetes Főszolgabíró urat, hogy a kitett időre Ártánd községe mellett létező kis zomlini 94

pusztára rendelkezésem alá egy csendbiztost és négy csendlegényt múlhatatlanul kirendelni méltóztassék. Kelt NVáradon, Novemb. 10én 1868. Szacsvay Sándor mk. polg. törvényszéki ülnök, mint kiküldött végrehajtó bíró

18.

Tekintetes Bihar megye62 közönségének. Rendőr ügyünkben ama napról-napra szaporodó országos hiányok érzete, melyek egyébként is hanyatlóban levő közbiztonságunkat végpusztulással fenyegetik, az ország rendőr-karát egyébként áthatván: arra indította, hogy összeülve, állásához s magasabb hivatásához képest ez országos calamitás okairól és orvoslásáról behatóan tanácskozzék. Befejezvén tanácskozásait egyhangú megállapodásainak az ide csatolt emlékiratban adott kifejezést. Midőn az első magyar rendőri congressus az emlékiratát további használat és figyelembe vétel végett a magy. kir. belügyministeriumhoz és pártolás végett az országos törvényhozó testülethez benyújtván egyszersmind a köztörvényhatóságoknak is megküldeni határozta, azon őszinte reménye által vezéreltetett, hogy az emlékiratában közvonalozott, s egyedül a közjóra irányzott nemes törekvése a köztörvényhatóságok részéről telhetőleg gyámolíttatni fog. –– Alapul szolgált e reményének azon körülmény, mely szerint a folyamatba tett szervezkedésnél ép a köztörvényhatóságok vannak hivatva, municzipalis rendőrségünk olyszerű átmeneti ideiglenes szervezésére, hogy abból legközelebb az országosan egyöntetű katonai fegyelem alá polgárilag szervezendő rendőrség fokozatosan kifejlődhessék. A köztörvényhatóságokra várakozó eme feladat könnyítéseül kötelességének tartotta a congressus munkálatát, a szervezési tervek végmegállapítása előtt a köztörvényhatóságoknak oly czélból megküldeni, hogy az elodázhatatlan rendőri reformoknak az emlékiratban röviden körvonalazott alapelveit a tts. közönség átalán beható megfontolás tárgyává tehesse, ezen alapelvek közül a tts. közönség kiváló és tüzetes figyelmébe főleg azokat ajánlván, melyek ––

62

A dőlt betűkkel szedett szavakat az előre üresen hagyott részben kézzel írták be utólag –– S. I.

95

mint átalán az emlékiratban kifejtett összes alapelvek –– s különösen a rendőrtisztség jog- és hatáskörének, s ezzel szemben szigorú felelősségének tüzetes szabályozása –– a fent jelzett átmenetei szervezés alapjául, a municzipalis önkormányzat s a reorganisationalis törvény legcsekélyebb sérelme nélkül elfogadhatók. Egyébiránt nem mulaszthatja el végül a congressus ismételten azon reményének adni őszinte szavakban kifejezést, hogy a köztörvényhatóságok, melyek a folyamatban levő szervezkedés körül is a közigazgatás ágaiban behozandó reformok iránt annyi buzgalmat fejtettek ki: a congressust közjóra irányzott törekvésében, primitív állapotban tengő rendőrségünk reformálásában minden lehető alkalommal, esetről esetre támogatni fogják. Kelt az első országos rendőri congressusnak Pesten, az országházban, folyó 1871. évi julius hava 12-ik napján d. e. 10 órakor tartott nyilvános üléséből. Az első magyar rendőri congressus megbízásából:

Bakos Gábor,

Kajdacsy Antal,

a congressus jegyzője

a congressus elnöke.

Pest, 1870. Nyomtatott Bartalits Imrénél (Ötpacsirta utcza 5. sz.)

EMLÉKIRATA az első magyar országos rendőri Congressusnak a hazai rendőrség szervezése tárgyában. Az

országos

közjólétet

alapjában

fenyegető

ama

hiányok,

melyek

közigazgatásunkban, s főleg annak egyik legfontosabb ágában –– rendőrintézményünkben fölmerültek, –– nem csak a már folyamatban levő közigazgatási reorganisatiot, de a még mindég kezdetleges állapotban tengő hazai rendőrségünk reformját is elodázhatatlanul követik. E hiányok miatt naponta újabb és újabb keserves csorbulást szenved a közönség, a személy- és vagyon-közbiztonság egyébként is menthetetlenül szomorú állapota; de e 96

hiányokat nem kevéssé keservesen napról-napra súlyosabban érzi rendőrségünk is; s ha e hiányok még továbbra is orvosolatlanul hagyatnak: hanyatlóban levő közbiztonságunk végkép elenyészik s rendőrségünk e hiányok óriási súlya alatt tehetetlenül roskad össze. Ez egyébként egyszerű sorsa minden oly intézménynek, mely a korszellem követelményei s a közviszonyok igényei által annyira túlszárnyaltatott s alapjában minden oldalról megtámadtatott, mint amennyire primitív rendőrintézményünk a közviszonyok és a kérlelhetetlen korszellem által túlszárnyalva s megtámadva van. E tudat s ama hiányoknak közvetlen tapasztalatok alapján szerzett alapos és tüzes ismerete volta főtényező, mely az ország rendőr-karát áthatván, arra indította, hogy a közös veszéllyel szemben minden előtt egyesülve, egyelőre jelezze a közeledő romlást, ismertesse okait és azon intézkedést, mely a múlhatatlanul bekövetkezendő romlás feltartóztatására s rendőrügyünk gyökeres orvoslására elodázhatatlanul szükséges. De az ország vidékein szétszórva eddig egymást alig ismerő pályatársakat, az ország rendőrkarát, e máig nélkülözött testvéri egyesülésre, a közös veszély jelzésére, s a szükséges intézkedés körvonalozására nem kevésbé indította annak a közéletből merített szomorú tapasztalata is, miszerént bár rendőrügyünk calamitását napról-napra újabb tények igazolják: mindazáltal annak gyökeres orvoslása mai napig egyáltalán tekintet nélkül hagyatott. Az általános közigazgatás beható romok alapján újra szerveztetett az 1870. évi XLII. törvényczikkben anélkül, hogy a hazai kezdetleges rendőrség újra szervezése csak a legcsekélyebb figyelembe is vétetett volna; a mennyiben az ország rendőr-kara a hivatkozott törvényczikk egy-két §§-ainak egyes pontjait, - melyekben a rendőrség csak érintve van, de melyek nem csak javítást, sőt újítást sem tartalmaznak, s a rendőrséget egyszerűen régi állapotában hagyják, figyelembe vételnek – fájdalom egyáltalán nem tekintheti. Midőn azonban az ország rendőr- kara e szomorú tapasztalatának őszinte szavakban ad kifejezést: az incriminatiok terét megközelítni távolról se szándékozik; annál kevésbé szándékozik egy szentesített törvény iránti tartozó tiszteletéről megfeledkezni; de mint egyszersmind alkotmányos állampolgárok testülete, - élve az alkotmányos állampolgár jogával, - a jövő érdekében kötelességének tartja kijelenteni, hogy a nevezett törvény, rendőrségre vonatkozó pontjainak alkotmányos úton leendő mielőbbi megváltoztatására minden rendelkezésére álló törvényes eszköz fölhasználásával törekedni fog. Azonban addig is, míg ekként országos rendőrügyünk legmélyebb gyökereiben is orvosoltatik, elodázhatlan kötelességének tartja a congressus azon intézkedést körvonalozni, egyesített erővel sürgetni és szorgalmazni, mely a szentesített törvény határai közt annak

97

sérelme nélkül életbe léptethető s a közjólétet alapjában fenyegető ama fentebb jelzett romlás feltartóztatására már továbbra nélkülözhetetlen. Mielőtt azonban a congr. ez intézkedés körvonalozásába bocsátkoznék, szükségesnek látja azon tényleges, kirívó hiányok, mennyiben lehető tüzetes ismertetését, melyek a körvonalozandó intézkedés késedelem nélküli életbe léptetését sürgetik. Aggállyal fog a congessus e feladatának megoldásához, ha rendőrügyünk országos hiányainak s égető bajainak óriási tömkelegére tekint, de, hogy azok ily óriási tömkeleggé váltak, csodálnia nem lehet, ha rágondol, hogy hazánkban rendőrintézménynek, - mely, mint ilyen, ma már minden mívelt alkotmányos államban törvényekkel szabályoztatott – törvénykönyveinkben még csak nyoma is alig van. Ami azonban még szomorítóbb az, hogy „rendőrség” nem csak törvénykönyveinkben, de mint ilyen tényleg az életben se létezik; mert azon csaknem utolsónak tekintett alattas közegek, melyeket a közigazg. tisztviselők kevés kivétellel a rendőri hivatással ellenkező teendőkre használnak föl, „rendőrség”-nek a szó valódi értelmében nem tekinthetők. Míg a közrendőr ép úgy- mint maga a rendőrtiszt – átalán a rendőrség a közigazgatás alsóbb közegeinek is ily célokra, ily formán alá lesz rendelve, míg e jog és hatáskör, önállóság és függetlenség hiány fennáll, addig az országnak „rendőrsége” mint ilyen nincs és nem leeend. Nem mondjuk, hogy minden megyében ez a rendőrség állapota. Tisztelet azon megyéknek, melyek statutumaikban a rendőrséget, illetőleg rendőrtisztséget bizonyos jog és hatáskörrel s ennek folytán tekintéllyel felruházták; de maga e körülmény a rendőrtisztség működési körének, eljárásának megyeszerte s gyakran ép szomszédos megyékben egymással merőben ellentétes különfélesége, egy nagy, mélyen és csaknem naponta érezhető hiánynak szolgál éltető forrásul, - az egyöntetűség hiányának. Kell-e az egyöntetűség hiányának a rendőrség működésére oly rendkívül zsibbasztólag ható számos hátrányait elősorolni? Kell-e hosszabban indokolni, hogy a rendőrség csak úgy felelhet meg kellőleg feladatának, ha az ország összes rendőrsége egyöntetűleg akként szerveztetik, hogy mint láncszem egymással összefüggésben s nem mereven helyhez kötve működhessék? – De hogy is lehetne a fentebb jelzett határtalan alárendeltség mellett a rendőrtiszt működésétől kellő sikeres eredményeket várni ma; midőn ez alárendeltségében tekintélye is annyira alá van ásva, hogy saját rendőrlegényei felett se képes a sikerre vezető gyors és pontos rendőri eljárás föltételét a fegyelmet gyakorolni.

98

S míg ily viszonyok közt a rendőrtisztek hasznos szolgálataikért elismerésül még csak tisztviselőkül sem tekintetnek s a legtöbb megyében a „szegődményesek” rovatába vannak igtatva; sőt némely megyében rendőrtisztek nem is léteznek, - képzelhetni hogy a közönség előtt és átalán mily tekintélyben részesülhetnek! S ezzel szemben anyagilag a rendőrség átalán oly felette csekély mérvű ellátásban részesül, hogy abból a közszolgálat végtelen hátrányára csak tengődik. Nem csoda aztán, ha e csekély fizetéssel, nyugdíj hiányában, előreléptetésre való kilátás nélkül alkalmas rendőröket nem kaphatván; a szegedi bűnkrónika ide vonatkozó lapjain megörökített esetek fölmerülhetnek. Azonban, ha fegyelmezetlenek és szakképzetlenek is közrendőreink, csak lenne még ezekből is elégségesen minden rendőrtiszt ellátva. A számok logikája kérlelhetetlen. Midőn az ország legnagyobb megyéje 200  mfld területére összesen csak 100 rendőrrel rendelkezik, felesleges a személyzet hiányt minden más szóbeli adatokkal igazolni. De hogy ne menjen a congr. ez elkeserítő adatok, országos hiányok és bajok elősorolásában egész a végletekig, bezárja e szomorú sorozatot, s áttér azon intézkedés közvonalazódására, melyet az égető hiányok orvoslására elodázhatatlanul szükségesnek tart. A cogressus mindenek előtt kimondja, hogy a hazai rendőrség, a működését zsibbasztó és gátló fentebb elősorolt hibáitól csak akkor lesz megmenthető, ha az egyöntetű s az összefüggést létrehozó eljárás megállapításával országosan és pedig katonai fegyelem alatt polgárilag szerveztetik; ha továbbá az egyöntetűség teljes behozatala mellett a rendőrtisztség jog-, hatás- és működési köre s törvényelőtti felelőssége tüzetesen törvényben megszabatván, s a fennt jelzett hatósági alárendeltség alól kivétetvén: a rendőrtisztség magasztos feladatához képest önállósíttatik. Különösen megjegyzi azonban a congressus, hogy ez önállóságot nem kívánja azon értelemben vétetni, mintha a törvényhatóságokkal minden összeköttetést megszüntetni akarna. Úgy szinte mellőzni kíván az új szervezésnél minden oly tervet vagy javaslatot, mely a szabad társulást, s ezzel kapcsolatban a szabad elvű haladást fenyegetvén, alkotmányunk iránti féltékenységre okul, s esetleg az önkénynek vak eszközül szolgálhatna; szabályoztassék a rendőrség akként, hogy az távol tartsa magát minden politikai izgatásoktól s a politikai pártok üldözésétől. Legyen első sorban minden egyes rendőr jó hazafi és csak azután rendőr. Legyen az új rendőrség lobogóján írva: személy és vagyonbiztonság mellett: hazafiság, törvény és jogtisztelet, és az új intézmény nemcsak üdvös, de egyszersmind népszerű s minden oldalról szeretve és támogatva is leend; pedig a congressus meg van győződve, hogy 99

csak ez utóbbi tényező biztosítja egy országosan egyöntetű katonailag fegyelmezett polgári rendőrség életképességét és jövőjét. Nézetét a congressus elvi általánosságban ezekben körvonalozván, egy ezen elvekre alapuló

rendőrintézmény

részleteire,

az

alkotandó

egyes

törvényjavaslatok

és

szabályrendeletekre nézve polgári kötelességének tartja a m. k. magas ministeriumot annak idején s illetőleg kívánatára bármikor részletes javaslataival s a tényleges gyakorlatra alapított szakértői tüzes véleményével készségesen támogatni. De kötelességének ismeri a congressus végül azt is, hogy e fontos, a jólétet alapjában érdeklő kérdést tárgyazó emlékiratban elvi általánosságban kifejtett s a tényleges gyakorlatra épített

nézeteit

az

országos

törvényhozó-testület,

a

magas

miniszterium

s

a

köztörvényhatóságok figyelmébe oly tiszteletteljes kérelemmel ajánlja, hogy azokat beható megfontolás alá venni, s állásuk és hivatásukhoz képest érvényre juttatni méltóztassanak. Kelt az első magyar országos rendőri congressusnak Pesten az országházban f. 1871. év julius havának 12-ik napján tartott nyilvános üléséből. Az első magyar országos rendőri congressus megbízásából:

Bakos Gábor,

Kajdacsy Antal,

a congr. jegyzője.

a congr. elnöke.

Pest, 1871. Nyomtatott Bartalits Imrénél (Ötpacsirta-utcza 5. sz.)

19. 1757/1882. Szbíró Ercsey Dezső jelentése Az állandó választmány véleménye Miután a’ tiszti jelentés és annak kíséretében bemutatott iratokkal kétségtelenül igazoltatik azon körülmény, hogy egyrészről Horváth Ferencz volt csendlegény több mint 20 évig tartó szolgálata alatt lelki ismeretes hűséget és pontosságot tanúsított, más részről pedig, hogy hivatalos eljárása közben kapott betegség folytán lett munkaképtelenné, –– miután

100

továbbá az álam pénztárból javadalmazott megyei pénztár az ily méltánylást érdemlő segélyezés iránt kérelmének teljesítésére semmi fedezeti alappal nem rendelkezik: annálfogva az

összes

iratok

véleményeztetik,

felterjesztése hogy

a’

mellett

folyamodó

Belügy minister volt

csendlegényt

úr

feliratilag az

állam

felkéretve pénztárból

egyszermindenkorra adandó 50 ft. segélyben részesíteni méltóztassék. Kelt az állandó választmány I. szakaszának 1882. évi Martius 5-kén tartott üléséből Miskolczy Árpád Jegyző

A mező keresztesi szakasz szolga bírójától Tekintetes Alispán úr! Hivatkozva 14019/881. sz. a. rendeletére a csatolmányok visszaszerkesztése mellett a következőket vagyok bátor tisztelettel jelenteni: Folyamodó Horváth Ferencz volt csendlegény hivatalos tudomásom szerint majd 21 évi szolgálati ideje alatt magát hűségesen és becsületesen viselte, mint azt a csatolt csendbiztosi igazolvány is bizonyítja; szembaja miatti szolgálati képtelenségét úgy egy még 1865-ben, mint múlt évi september 13-án a gr. Csáky örökösök kárára történt hármas malom égése alkalmával a tűzhelyhez kötése s a közveszélyt megakadályozó tovább terjedése körül kifejtett buzgó és példát adó közreműködése idézte elő, s így az általa kért kegydíj megadását tisztelettel véleményezem. M. Keresztes, 1882. febr. 7. Ertsey Dezső szolgabíró

20.

397. Előterjesztetett a megyebeli csendbiztosok kérvénye, melyben az önmaguk részére lehető tisztességes végkielégítést, a csendlegények részére pedig némi kegydíjat kérnek. Válasz: 101

E megye közgyűlése teljesen át van hatva annak érzetétől, hogy a megyei csendbiztosok, kik az 1870. évi XLII.ik t. cz. 65ik §a értelmében élethossziglan neveztettek ki, azomban a magyar kir. csendőrségnek a jövő 1883. évi Január hó 1-én eszközlendő felállítása által önhibájukon kívül állásukból véglegesen el fognak bocsáttatni, –– a végkielégítést jogosan igénylik. –– S miután az 1881. évi II. t. cz. 7. §a szerint Belügyminister úr felhatalmaztatott, hogy amennyiben az eddig élethossziglan kinevezett közbiztonsági közegek nem alkalmaztatnának, azoknak végkielégítéséről gondoskodjék: –– jelen folyamodvány nevezett minister úrhoz oly kéréssel határoztatik felterjesztetni, hogy a törvény rendeletéhez képest folyamodók méltányos és jogos kérelmét teljesíteni méltóztassék. –– A csendlegények kegydíjjbani részesítése iránt az illetők részéről beadott kérvények folytán a szükséges intézkedések részben ezen közgyűlés folyama alatt előzőleg megtétetvén, részben pedig a jövő közgyűlésben meg fogván tétetni: jelen kérvény ezen részére vonatkozólag újabb intézkedés szüksége nem forog.

23. Belügyminister f. évi Január 12-én 1807. sz. a. kelt intézvényével a 352/882. számú felterjesztésre értesíti a megyét, hogy a volt csendlegények pénzsegélyben vagy végkielégítésben nem részesíttethetnek.

Egyéb

1. B. Szent Mártoni Jegyző Osváth Pál pótló (?) előadása Jelen év September 29én hordatván haza szénámat, Kotsisam alig indulván ki 100 lépésnyi távolságra a felrakadott helyből a’ szekér ledűlt a szénával, akkor a kotsisam béjövén hirt adni, hogy mitévős légyen a szénával, minekutána másnap utánn lévén azt mondtam kotsisomnak, hogy ne bajlódjon vélle, hanem rakják alkalmas helyen bogjában a szénát, ’s majd ha üdő lesz utána megyen; –– azt cselekedvén kotsisom, –– ötödnap múlva, BszentMártoni Csősz Bojtor János jelenti, hogy a szénámat felgyújtották, mondván, de már az is tudatik ki gyújtotta meg, mivel ő és Rácz István Johász bojtár látták, hogy éppen mikor a 102

fellandult, akkor szalladt el melölle B. Ujfalusi szűletés Papp Mihály BszMártoni gulyás bojtár. –– Károm ezen eléget szénára nézve 6 frtot teszen: –– külömben azt hiszem, hogy ezen gyújtást mások, vagy más késztetésére követte el Papp Mihály. –– Kelt … Octóber 19én 1853. Lakatos Ferencz h. járás bíró 1853. Esztendő December 19. Nváradon tartott Dél Bihar Megyei Cs. Kir. Törvény Szék előtt Jegyző Osváth Pál vallomást helyben hagyta, azt adván hozzá, hogy Papp Mihályt haragossának nem tudja, s’ nem is volt a helységbe büntetve, tehát haragossa nem lehet, hanem ollyannak ösmeri már most, mint romlott eszű. Komlósy … …

764 számhoz 1853. B. Bszmártoni jegyző Osváth Pál károsnak elő adása. és Komlósy 2% (?) V – 147.

2. melléklet ad 371/867 Hivatalos kimutatása Azon 1848/9d évbe szolgált „Honvéd” tiszt féle egyéneknek, kik M. Keresztes községben laknak, és jelenleg még életben vagynak Tétel

a’ vólt Honvéd tiszt’

Ki? által és mikor?

Rokkant vagy

szám

neve

neveződött ki Honvéd

elaggodt-é?

Jegyzetek

tisztnek 1.

Sepsy Pál úr

al Hadnagy –– a’ a’

Nem,

hanem

Honvéddé

hadügy ministerium által

hivatalilag

kereset

részint

neveződött ki 1849 ápr.

képes

103

gyakornok

léte

előtt

gazdálkodási volt,

––

hóban

azután

hivatalnok,

1861ben

Szolgabíró.

Jelenleg,

mint

rendelkezés alatti főbíró, gazdálkodik. 2.

orvos

A’ hadügy Ministerium

53 éves

Honvéddé léte előtt is

Jámbor Mihály úr

által 1849 tavaszán tábori

gyenge

testalkatú

már polgári orvos vólt

orvosul neve… a’ 12d

ugyan, de hivatalában

M. Keresztesen, a’ hol

huszár … fő hadnagyi …

kereset képes, mint

az ólta is részint mint

háztatott föl a szőregi

szorgalmatos s ügyes

polgári –– részben mint

csatánál 1849 dr. Flor fő

eljáró

megyei

al-orvos

orvos ajánlatára

tekintetben

folytonosan

működik

minden

ernyedetlen szorgalommal

a’

köz

jóra 3.

ügyvéd

a’

honvédelmi

nem rokkant, s nem is

Honvéddé mint

léte

előtt,

Keresztúry

Ministerium által május 6.

elaggodt,

Ferencz úr

849 neveződött ki had-

kereset képes, mind

ügyvédkedésből

bírónak

oklevelileg,

gazdálkodásból él

fő

hadnagyi

ranggal a’ 20d honvéd

hanem

mind

szinte

most

is s

gazdálkodásilag

zászló ajjhoz 4.

Ozsvát Pál úr

Visovszky tábornok által,

Harczban

1849 augustus havába a’

fejsebe miatt a’ látása

kezdeténél, mint 2d éves

szőregi

gyengűlt, de másképp

jogász állt be a’ Xd

még

sem

honvéd zászló ajjhoz,

sem

jelen

csatába

neveztetett

ki

huszár

Hadnagyul

kapott

most

rokkant,

a’

szabadságharcz

vólt

Budavár

ostromában is s ekkor

elaggott.

lépett

át

a’

Huszár-

ezredhez. –– Most járási Csend biztos 5.

Szólnoki Sándor

őrnagy

Schénekker

tudatta

véle,

hogy

a’

51 éves, már mint Cs.

Honvéddé

K.

Szűcs mesterségen vólt,

katona

rokkant

előtt

Ministérium által 1849

vólts

is

abból él most is, de

mártz

al-

húzott darab időig,

szeme gyengesége miatt

ki

azonba most nem kap

nem képes már eleget

nevezve a’ 123dik honvéd

már évek olta, pedig

keresni,

Zászló aljhoz

szüksége vólna arra

becsületes jellemű hon

2n

hadnagy

honvéd képp

van

nyugdíjjt

léte

polgár,

–– méltó

segélyezésre

Kelt M. Keresztes, augustus 1. 1867.

104

Mint a’

Községi bíró: Varga Mihály mk. Jegyző: Kiss Károly mk.

105

Válogatás az O’sváth Pálról megjelent írásokból I.

Életrajzi ismertetők, lexikon-szócikkek 1. Első magyar országos rendőri zsebnaptár az 1872-ik szökőévre. (Szerk. Bakos Gábor.) Budapest, 1872. 20–28. o. O’sváth Pál Az O’sváth család Nagy Iván szerint ős régi Székely eredetű lévén e szerint egyike a legrégibb magyar családoknak. A család neve, mint ez az első tekintetre látható keresztnévből vétetett át. Ezen család egyik magyarhonba származott ágának ivadéka O’sváth Pál, ki Bihar megye K. Márja városában 1831. január hóban született. Hason nevű atyja kitűnő tanító és sorsosai között előre haladt míveltségű ember lévén első szülött fiát, Pált az elemi osztályokban korán s a leghelyesebb irányban maga vezette. Gymnasialís oskoláit, — két ízben 2-2 osztályt is hallgatva, — a Derecskei ref. gymnasiumban mint 13 éves gyermek az 1842-ik évben jó sikerrel bevégezvén, bölcseleti és jogtani pályára a Debreceni ref. fő iskolába ment, honnan az 1847-8-ik év telén a N. Kállói ref. gymnasiumba az 1-ső és 2-ik gymn. osztály vezetésére tanárrá hivatott. Alig tölthetett pár hónapot Kállóban, innen mindjárt az 1848-ik év tavaszán a részben itt alakult X-ik önkéntes honvéd zászlóaljhoz közharcosnak az elsők között beállt. Részt vett a X-ik zászlóaljnak perlaszi, tamassováczi, alibunai, karlsdorfi, zsigmondfalvai, járgováczi nagyobb és minden alvidéki apróbb csatározásaiban; majd midőn 1849. elején a zászlóalj Görgei parancsnoksága alá rendeltetett, osztozott a felső magyar országi téli hadjárat minden nyomorúságában. Ott volt Branyiszkónál, M. Kövesdnél, stb., és Buda vár ostrománál végig, hol a zászlóalj a vízi város felől vívta a várat. Buda ostrománál lába megsérülvén, minthogy gyalog e miatt kellő szolgálatot nem annyira tehetett, huszárrá lett, s mint lovas részt vett a szőregi és temesvári szerencsétlen ütközetekben. Az utóbbi csatából meg maradt seregrommal, mint sebesült O. Lugosra vonulván, itt tudta meg a világosi fegyverletételt, honnan minthogy sem az országot elhagyni, sem a fegyvert ingyen le tenni kedve nem volt, mint hadnagy húsz emberrel oly feltevés mellett indult hazafelé, hogyha az ország beljébe küzdő

106

sereget talál, ahoz álland, s ha ilyen nem léteznék boldogabb idő bevártáig szétoszlatja csapatát. Ez utóbbi történt meg. Szabolcs megyéből állván a honvédek sorai közzé, jobbnak látta Biharban, épen jelenlegi szolgálata területén, — hol honvédvoltát kevesen tudták, — kis falukba meg vonulni s többnyire, mint nevelő működve, tanítva és tanulva e helységekben élte át az 1849–50-ik évi nehezebb időket. Az 1851-ik évben D. L., egykori iskola- és honvéd társa működése folytán B. Sz. Márton község által az akkori főszolgabíró elnézése és figyelem hiánya mellett községi jegyzővé választatott; mit jobb időkre várva ideiglenesen el is fogadott. Mindjárt eleinte tapasztalta, hogy az elöljárók a gonosztevőktőli félelemből a községi cselédek pedig, mert ingyen kellett szolgálniok, kötelességeik teljesítésében hanyagok és senkinek véteni nem akarnak. E bajon segítendő, a községi cselédek helyett időn saját kezébe ragadva az ingyenes s e miatt használhatatlan cselédek helyett — becsületes fizetésre két obsitos káplárt fogadott fel, kiknek félteni valójuk nem lévén, ezekkel, mint fegyelemhez szokott s bátor emberekkel bármely rossztevőt elcsípethetett s az engedetleneket becsukathatta. De jól tudván, hogy az erőszak csak egy időre hasznos, igyekezett a népre más úton is hatni, így nevezetesen, a csaknem lerogyott iskola helyett, hathatós rábeszélés és sürgetés folytán (kölcsön pénzért ő vállalván egyik kezességet) csakhamar új iskolát építtetett, s abba az ekkorig talán nem is ok nélkül lenézett tanító helyett egy jól készült volt iskola társát, egy a gyümölcsfa nemesítésben szenvedélyes tanítót a tanítói fizetés felemeltetésével megnyert. Ezután, minthogy a község oly rossz helyzetben volt, hogy középületei sem levén, azokat haszonbérelni kellett, pár évi meg gazdálkodás folytán új község házat és jegyzői lakot építtetett. E célra, csak hogy a munka a nép terheltetése nélkül haladjon saját évi fizetését boldogabb időkig bent hagyta. E közben az értelmiséget egy olvasó egylet és községi könyvtár alakítására megnyervén, abba később az olvasni tudó napszámos osztályúakat is csekély díjj mellett bekecsegtette, és még az értelmiségnek politikai, gazdasági, szépirodalmi minden jelesebb folyóiratot megrendelt, ugyanakkor, az addig csak Zöld Marci-féle historiákat olvasott nép számára Báró Simonyi, Boldogháza, András a szolga legény… ily címeken ösmert mulattató, népies, hazafias és erkölcs nemesítő olvasmányokról gondoskodott, — melyek közzül egy némelyikét úgy meg szerette a nép, hogy tudósítónk szerint csupán egy télen tíz darab Simonyi-féle olvasmány rongyollott össze a sok olvasás alatt. — Tapasztalván pedig, hogy a nép elerkölcstelenedésének egyik oka a szegénység s az ottani szegénységnek az ősöktől örökölt perlekedési hajlama, teljes erejéből s minden önérdek nélkül igyekezett a perlekedni akarókat barátságos úton kiegyeztetni, — mi többször 107

sikerülvén, az ilyenekben és a gonosztévők ellen pártfogoltakban mindég több-több barátot szerzett magának és a jó ügynek. Fő gondja volt a bűnesetekre, melyeknek nemcsak felderítésén fáradozott ernyedetlenül, de teljes tehetségével igyekezett azoknak megbüntetését is eszközölni. Mindezek azt eredményezték, hogy már 5–6 évi működése után is a gonosztevők hatalma alatt nyögött, szólani, látni nem merő jogtisztelő polgárok felemelt fővel járhatának, s azon községből, hol azelőtt fényes nappal az összes nép láttára is megrabolták az idegen utast, hol zöldmészárszék cím alatt a falu melletti réten csaknem naponként méretett a lopott marhahús s ezt még sem tudta senki, hol a gyújtás napi renden volt, már-már alig ment évenkint egy ember a megyeházához. Hogy a községet tanyáival a gonosztevők hajdanta mily asylumként használhatták, ki tetszik abból, hogy O’sváth Pál után nézésének, néhány év alatt, kilenc ily országosan üldözött gonosztevőt s több csapat lopott jószágot sikerült e helyeken kézre keríteni. — Az akkori kormány előtt O’sváth Pál nem volt kedvelt egyéniség, mindazáltal őt a község és vidék népe jobb útra tereléséért, valamint az említett nagyobb gonosztevők kézre kerítésekor sokszor életveszélyes ügybuzgalmáért, az akkori helytartóság az 1856-ik évben, April 15. dicsérő okmányra érdemesíté, melyben az is tudtára adatott, hogy jövedelmesebb hivatalra számolhat. — De ezt O’sváth, bár mint jegyzőnek csekély fizetése volt, soha sem szorgalmazta, hanem hogy maga és családja becsületesen meg élhessen, a jegyzőség mellett vasszorgalommal egy távollakó nagyobb birtokosnak gazdasági főfelügyelője, továbbá egy gyorskocsi társulatnál vállalkozó volt, és e mellett saját kis birtokán is gazdálkodott. De említettem, hogy ő csak ideiglenesen akarta a jegyzőséget viselni, s mint látjuk, ez idő több évekre nyúlt. Ennek oka az volt, mert 1851-ben egy ismerőse leánynézőbe vagyis kérőbe híván, a leányról később azt hallotta, hogy az azt mondta, miszerint a kérőhöz nem, de a társhoz szívesen elmenne; s így történet, hogy a leányt, jelenlegi nejét, a szép lelkű Matolcsy Etelka asszonyt nőül vette s a családiasság által lekötve lőn állomásához, mely állomáson, minthogy úgy a birtokosoknak, mint a népnek bizalmát és szeretetét bírta, egész 1859-ik év April 24-kig maradt. Történt ekkor, hogy Bihar megye sárréti járásában fegyveres rablók nyugtalaníták a lakosságot, kik közzül a zsandárok csak egyetlenegyet sem tudtak megcsípni; miért is a járás részéről az akkori kormányhoz kérvény intéztetett, hogy ha máskint nem, de saját költségükre is engedtetnék meg a pandúrok felállítása. Ez megengedtetvén, O’sváth Pál, a járás egybegyűlt összes birtokosai s 23. község elöljárói által 1859. April 24-én egyhangúlag csendbiztosul elválasztatott.

108

Nagyobb jutalom volt ez elösmerés O’sváth Pálra nézve az őt ért kitüntetéseknél, s azért régen nyilvánult hajlamai folytán örömmel vállalta el új állomását, melyben csak Júliusban lőn a kormány által meg erősítve. 1861-ben az új megye által állomásán hagyatván, folytatta azt 1862-ben s utána is, mert az általa szolgált községek elöljárói írásban kérték fel ezen nem politikai pályája folytatására, és újra állomásán maradt 1867-ben is, mert ekkor a járásban lévő őszves birtokosok és értelmiség tudta nélkül kérvényezte kineveztetését. Hogy O’sváth Pál, mint csendbiztos 12 éven át mennyire igyekezett a benne helyezett bizalomnak a pályáján átélt keserűségek mellett is megfelelni, azt tettein kívül a személye iránt több ízben nyilvánult bizalom is igazolja, de igazolja főként az, miszerint hosszas szolgálata ideje alatt szolgálati területét egyetlen rablóbanda sem nyugtalanítá, s ugyanott a hajdanta gyakori lopás, most már csak a legritkább esetek közé tartozik. De O’sváth Pál a rendőri téren nem csak odaadó, eleinte talán túlságban is vitt ügybuzgóságú szorgalma, tapintatos eljárása által szerzett érdemeket, hanem kitűnteté magát elméletileg is a több lapokban meg jelent rendőri dolgozataival, egy külön füzetbe 1870-ik évben kiadott „Zsandár kell-e vagy pandúr?” című nagyobb műve által, mely a rendőri téren nagy tapasztalatáról, szakavatottságáról s helyes gondolkozásáról tesz bizonyságot. Csendbiztossá létele után O’sváth Pál minden gondját a közbiztonságnak szentelve minden mellékes foglalkozással felhagyott, de azt nem állhatá mégis meg, hogy kevés üres idejét is nemes célra ne használja. Szolgálata területén és másutt minden keze ügyében eső magán és közlevéltárak és romook átvizsgálásával folyamatosan adatokat gyűjt járása monographiája megírásához, mely nagy terjedelmű művével talán még ez év folytán kedveskedik megyéjének. Clio.

2. A Pallas Nagy Lexikona. Az összes ismeretek enciklopédiája tizenhat kötetben. XVI. kötet. (Téba–Zsuzsok.) Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest, 1897. 398. o. O’sváth, 2. O. Pál, történelmi adatgyűjtő, szül. Kis-Marján (Bihar) 1831. jan. 4. A középiskolát Derecskén, a bölcseleti osztályokat Debrecenben végezte. U. o. lett jogász, 1848. mint gyalogos részt vett a hadjáratokban. 1851-ben a b.-szt-mártoni birtokosság óhajára jegyző lett. A pandúrság felállítása alkalmával egyhangúlag csendbiztossá választották s az 109

maradt 1884-ig. 1882-ben M.-Keresztesen a postamesterséggel is megbízták. Ez állásáról 1892. mondott le. 1875. Zsandár kell-e vagy pandúr? rendőri művét adta ki. Ugyanekkor jelent meg tőle Bihar vármegye sárréti járás leírása c. munkája (2 köt.). 1897. Bihar vármegyébe kebelezett Kis-Marja leírása. A Debrecenben alakult 10. önkéntes zászlóalj történetét a nagyváradi Szabadságban írta meg. E lexikonban Szabolcs és Szatmár vármegyék történetét írta.

3. Bihar vármegye és Nagyvárad. [Magyarország vármegyéi és városai (Magyarország monografiája). A Magyar Korona országai történetének, földrajzi, képzőművészeti, néprajzi, hadügyi

és

természeti

viszonyainak,

közművelődési

és

közgazdasági

állapotának

encziklopédiája. A „Magyarország vármegyéi és városai” állandó munkatársai bizottságának közreműködésével szerkeszti: Dr. Borovszky Samu.] Budapest, é. n. (1901) 378. o. [„Irodalom és tudomány” című fejezet] O’sváth Pál történelmi adatgyűjtő, született Kis-Marján 1831. január 4. 1848-ban honvéd lett s mint gyalogos részt vett a bánáti és felső-magyarországi hadjáratokban, ott volt Branyiszkónál s azután a mezőkövesdi, kápolnai, isaszegi, váci csatákban, Budavár bevételénél, hol lábán sebet kapott. Majd a huszársághoz került, a hol a szőregi szerencsétlen csatában kitüntette magát, Temesvárnál pedig fejsebet kapott. Lugosról egy 21 tagra olvadt tizeddel csak úgy menekült meg, hogy az 1 ½ öl magas szikla-partról a Marosba ugratott s csapatjával szerencsésen megmenekült. Belényesnél sötét éjtszakán keresztül vágta magát az orosz seregen. 1851-ben B.-Szt-Mártonban jegyző lett és érdemeiért a császári felsőbb hatóság is okmányilag kitüntette. A pandúrság felállítása alkalmával egyhangúlag csendbiztossá választották s az maradt 1884-ig. Munkái: Zsandár kell-e vagy pandúr? (1875). A sárréti járás leírása (1875). Bihar vármegyébe kebelezett Kis Marja leírása (1897.) A Debrecenben alakult X. önkéntes zászlóalj történetét a nagyváradi Szabadságban írta meg, a Pallasz Lexikonba Szabolcs és Szatmár vármegyék történetét írta és e monografiát is számos érdekes és becses adattal gazdagította.

4. Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. IX. köt. (Mircse–Oszvaldt). Budapest, 1903. 1444–1445. ho.

110

O’sváth Pál, csendbiztos, szül. 1831. jan. 4. Kis-Marján (Biharm.), hol atyja O. Pál székely eredetű nemes és tanító volt; O. Albert orvosírónak testvérbátyja; középiskoláit a derecskei ev. ref. gymnasiumban két év alatt 2-2 osztályt haladva 1844-ben, a bölcseleti s jogi tanfolyamot a debreczeni ev. ref. főiskolában végezte; az 1847-48. telén az I. és II. latin iskola vezetésére a nagy-kállói ref. gymnasiumba tanárrá választatott. Az 1848 tavaszán az ott alakult 10. önkéntes honvéd zászlóaljhoz közharcosnak beállott; részt vett az alvidéki csatározásokban; midőn 1849-ben a zászlóalj Görgey parancsnoksága alatt Pestre küldetett, a felső-magyarországi hadjáratban küzdött; ott volt Branyiszkónál, Budavár ostrománál; itt lába megsérülvén, huszárrá lett és részt vett a szöregi s temesvári szerencsétlen ütközetekben; innét sebesülten Lugosra vonult, és mint hadnagy 20 huszárral menekült haza felé. Az üldözés korszakában Bihar megyében mint nevelő foglalkozott. 1851-ben BiharSzent-Mártonban jegyzőnek választották; itt iskolát, községházat és jegyzői lakot építtetett és a vidéken garázdálkodó betyárok kézre kerítésében is hathatósan közreműködött. E mellett egy távol lakott birtokosnak főfelügyelője volt és kisbirtokán gazdálkodott. Érdemeiért a császári felsőbb hatóság 1856. ápr. 15. oklevéllel kitüntette. A pandúrság felállítása alkalmával 1859. ápr. 24. a sárréti járásban (Bihar m.) csendbiztossá választották és az maradt 1884-ig. Lakhelyén Mező-Keresztesen (Bihar m.) 1882-ben a postamesteri hivatallal is megbízták. Ez állásáról 1892-ben mondott le. – Cikkei a Vasárnapi Újságban (1855. Nagy-Szőllős, Táj és népismertetés, helynevek magyarázata, 1864. Báthori Kristóf erdélyi fejedelem temettetésének rendje, 1869. A Nyír egyik történeti nevezetességű temploma); a Szalontai Lapokban (1895. 26. sz. Hol feküdt Maroth vagy Bihar vára?); a Debrecenben alakult 10. önkéntes zászlóalj történetét a nagyváradi Szabadságban írta meg; a Pallas Nagy Lexikonában Szabolcs és Szatmár vármegyék története tőle van. – Munkái: 1. Zsandár kell-e vagy pandur? Véleménnyilvánítás az iránt, hogy a magyar rendőrség miként szerveztessék. Nagyvárad, 1875.; – 2. Bihar vármegye sárréti járásának leírása I. kötet. U. ott, 1875.; – 3. Bihar vármegyében kebelezett Kis-Marja leírása. U. ott, 1897. Jegye: O–th Pál. Rendőri Zsebnaptár 1872-re. Pest, 1871. 20–28. lap.; – Petrik Könyvészete – Pallas Nagy Lexikona XVIII. 388. l. – Biharvármegye és Nagyvárad. Bpest, 1901. 378., 580., 589. lap. (Magyarország vármegyéi és városai).

111

II. Egykorú előfizetési felhívások és könyvismertetések A) Zsandár kell-e vagy pandúr?

1. Közrendészeti lap, 1. (1870) 15. sz., július 17., 4. o. [„Vegyesek”] (Zsandár kell-e vagy pandúr?) Ily cím alatt közelebb egy 147 lapból álló füzet jelent meg

Nagyváradon.

O’sváth

Pál

Bihar

megyei

csendbiztostól

küldetett

be

szerkesztőségünkhöz ismertetés végett. A mű, mely az országos rendőrség küszöbön álló rendezésének nagy fontosságú kérdésével foglalkozik, egy gondolkozni tudó, ügyszerető szakember tapasztalatainak gyümölcse s bár lesznek reá vonatkozólag némely észrevételeink, általában oly értékes anyagot tartalmaz, miszerint nem állhatjuk meg, hogy azt addig is, míg bővebben ismertethetnők, mindazoknak, kik a föntebbi nagy fontosságú kérdés megoldásához járulni hívatvák, s kiket ama kérdés miként leendő megoldása érdekel, figyelmébe a legmelegebben ajánljuk. Szerző úr engedelmével mutatványt is fogunk hozni belőle. Megrendelhető a mű szerzőnél M. Keresztesen (Bihar), ára 80 kr., bolti ára 1 frt. 20 kr.

2. Közrendészeti lap, 1. (1870) Több rendbeli megkeresésnek teszünk eleget, midőn t. olvasó közönséggel, tudatjuk, hogy O’sváth Pál úrnak „Zsandár kell-e vagy pandúr?” című, nagy érdekeltséget keltett rendészeti művéből — mely nem csak a szervezés, hanem a rendészet barátait máskép is közel érdeklő tárgyakkal szakavatottan foglalkozik — még pár száz példány meg van. E munkát, bár szerzővel mindenben nem is vagyunk tökéletesen egy nézetben, a rendészet barátainak nemcsak, mint szakmunkát, de mint hasznos olvasmányt is teljes bizalommal ajánljuk. — Megrendelhető utánvétellel e mű 80 krjával szerkesztőségünknél vagy szerzőnél: Bihar megye, M.-Keresztesen.

3.

112

Közrendészeti lap, 1. (1870)

Maradjunk-e vagy haladjunk? Osváth Pál birharmegyei csendbiztos úr is nyilvánítá éspedig egy önálló füzetben, nézetét a rendőrség miként leendő szervezéséről e csattanós cím alatt: „Zsandár kell-e vagy pandúr?” Mielőtt ezen valóban ügyes tollal írt mű egyes részleteinek, kiválóan pedig a szervezésre vonatkozó javaslatnak érdemleges bírálatába bocsátkoznám, sietek előbb őszinte örömömet nyilvánítani e mű megjelenése felett, nem csupán irodalmi becseért — mit tőle ellensége sem tagadhatna meg — de mert fényes bizonyságot tesz arról, hogy nálunk is vannak immár a közrendészeti irodalomnak művelői, s így ha e téren valami jót akarunk létrehozni, nem vagyunk kénytelenek a külföld rendészeti irodalmából előkeresni azon vezérelveket, melyek rendőrségünk szervezésénél követendők. A tehetségek sorainkban nem hiányzanak, de az egyik álszeméremből, a másik politikai szeméremből, nem mer kilépni a nyilvánosság elé, sőt olyanok is lehetnek, kik a rendőrség működését megnehezítendő, megzsibbasztó akadályokat csupán az illető megyében uralkodó párt iránti tekintetből, talán épen félelemből, nem hozzák nyilvánosságra. Ama minden kicsinyes tekintetet megvető férfias nyíltságáért, mellyel felszólalt, fogadja O. P. úr őszinte üdvözletemet. Remélem, hogy jó példája követőkre talál, s valahára többen is hozzá szólanak e tárgyhoz, mit végre is agyon hallgatni több volna az éretlenségnél. És most áttérek a fent címzett mű anyagi részére, Szerző sokkal helyesebben tesz, ha tárgyánál — a szervezés iránti javaslatánál — marad, s nem nyújtja a felesleges episodok, a tárgyhoz nem tartozó kalandok leírásával oly hosszúra, különben érdekes értekezését; azonban ez oly csekély hiba, hogy még a munka árnyoldalának sem nevezhető, mert mitsem von le annak értékéből, kivált ha tudjuk, hogy az érdemes szerző csak azért illustrálta jellemző idézésekkel s pandúri élmények festésével előadását, hogy az olvasót is megnyerje a később kifejtendő nézetnek s azon kevéssé indokolható ábrándos előszeretetnek, mellyel a jelenlegi pandúr-intézményen csüggeni látszik; — sajnálom, de én e tekintetben érzéketlen maradtam, s nem osztozom sem ebbéli ízlését, sem óhajtásait, hogy miért, már több ízben volt szerencsém elmondani. De van a munkának egy fénypontja, mely gazdag élettapasztalatot, hosszas rendőri gyakorlatot s beható szemlélő tehetséget tanúsít, az t. i., melyben a községi elöljárók leckéztetnek meg; ezeknek hibáit, könnyelműségeit, rendetlenségeit így még egyikünk se festette le; s a szép előadás mellett mégis elkomorodik az ember, mert belátja, hogy amit a 113

szerző elmond, az mind nagyítás nélküli szomorú igazság; csak egyet szeretnék, t. i., hogy minden elöljáró elolvasná legalább ama részt s ébredne már egyszer kötelességének tudatára. Nem kevésbé vannak találóan festve a többi akadályok is, melyek a közbátorsági közegek működésére zsibbasztólag hatnak; ezekre nézve mi is kezet fogunk szerzővel, de azontúl azután utaink, véleményeink, egymástól eltérnek. Tekintve ugyanis szaklapunknak eddigi irányát, mely egy országos rendőrség szervezésére törekszik, ezt bizonyítja a legutóbbi számában is a Nemó aláírású cikk, tekintve a belügyminiszteriumban e tekintetben uralgó nézetet, s tekintve végre a nyilatkozott szakemberek többségének véleményét, mely szintén országos rendőrséget óhajt — valóban leverőleg hathat minden ügybarátra, ha oly jeles rendész is — mint, szerző úr, — mely megyénkinti rendőrség felállítását hozza javaslatba; s minderre indokul csak azt hozza fel, hogy a pandúr-intézmény Árpád korából maradt reánk, tehát viseltessünk kegyelettel, irgalommal iránta… Árpád óta sok víz folyt le a Dunán, azóta a viszonyok nagyban megváltoztak, s azt se feledjük, hogy mívelt nemzetektől is messze hátra maradtunk, félre kell tehát tennünk láb alól mindazon intézményeket, melyek előrehaladásunkban gátolnak, vagy legalábbis hátramaradásunkat jelzik; ilyen a jelenlegi pandúr-intézmény is. Ha a rendőrség megyénként szerveztetik, ismét ott vagyunk, ahol voltunk; azok a szépen elmondott akadályok újra feltámadnak; mert hiába tatároztatik ki a tető, ha az alapépület korhadt része meghagyatik, az többé biztos hajlékot nem nyújt; ezen javaslata szerző úrnak tehát nem vezetne haladásra. Következik, hogy katonai vagy polgári legyen-e az új rendőrség? Itt ismét szerzővel tartok, amennyiben azt mondja, hogy nem érti, milyen lehetne a Sztraka György kartárs úr által ajánlott polgári szervezet; megvallom: ezt magam sem értem, mert fegyverrel járó, munitiós, s fegyelmezett csapat előbb lehet katonai, mint polgári … hogy pedig én hogy értem a katonai szervezetet, azt másutt már bőven kifejtettem azon kijelentéssel, hogy azt csak az elfogultak nevezhetik zsandárságnak. Szerzőnek egy állítását viszont vissza kell utasítanom, mint valótlant; ugyanis azt fogja rám, hogy én javaslatomban a rendőröket mint kötelese újoncokat kívánom besoroztatni; ott az áll, hogy az alispán felhívás útján, tehát önyként jelentkezőből alakítaná a rendőrséget. Irtózik szerző úr a kaszárnyaélettől is … én nem tudom, hogy vannak Biharmegyében elhelyezve a pandúrok, de a közszolgálat tekintetéből sokkal előnyösebbnek tartom, hogy bizonyos helyen tartózkodván, mindenki, ki rájuk szorul, tudja őket hol keresni, mintha 3-ik, 4-ik faluban s ott is házról-házra kell a pandúrt keresni saját tűzhelyénél. Győrmegyében 114

legalább most is folyvást kaszárnyákban — jobban mondva kifogadott magánlakokban vannak járásonkint elhelyezve a pandúrok, s hogy ez nem teher a népre, mutatja azon körülmény, miszerint több község folyamodott, hogy a pandúrok hozzájok helyeztessenek át. Az általam ajánlott rendőri oktatásnak hallatára pedig szerzőnek még haja is égre áll! alig hihetné az ember, hogy szakférfiú még ilyesmi ellen is tehessen kifogást…, valóban arkádiai élet lehet abban a Biharban, hol még a tanulásra sincs szükség; én pedig úgy vagyok meggyőződve, ha valahol, hát a rendőrségen kell a legénységet oktatni, mert különben léptennyomon bakot lő, nem is a geometria vagy sublimior mathesisre való oktatást értem én, hanem a rendőri teendőkre, kötelességekre stb. írni és olvasni pedig — ha nem tud — kell tanulni a rendőrnek, mert e nélkül tökéletes rendőrt nem ismerek, ki sokszor a legnagyobb zavarba, kellemetlenségbe jöhet, ha bizonyos nevet le nem tud írni… Volt idő, midőn a zugskáplár is rovásra metszette fel legényei létszámát, s hogy számukra mennyi kenyeret vett át; ma már ilyesmi nem járja, hacsak e tekintetben is Bihar nem tesz kivételt. Csodálom továbbá, hogy szerző úr még azon is fennakadt, hogy én a rendőri tiszteket jól kívánom fizettetni; valóban puritáni erény kell ennyi önmegtagadáshoz! Erre egypár szóval készen vagyok a felelettel… óhajtom ugyanis a magasabb fizetést, mint a jelenlegi, hogy a rendőrtiszt rangjához illően megélhessen, hogy függetlenségét (anyagiakban értem) úgy felfelé, mint lefelé megőrizhesse, de ami a fődolog: tisztakezű maradhasson; továbbá csakis jó fizetés mellett számíthatunk értelmes rendőrtisztekre… Ne fukarkodjunk ott, hol a fukarság a célt kockáztatja. Ami a titkos rendőrséget illet, erre nézve határozott nézeteimet még a „Közbiztonság”ban elmondottam, én ezt nem politikai bűnösök, hanem erkölcsileg megromlottak ellen kívánom alkalmazni, s ne gondolja a t. szerző úr, hogy ez a nép demoralizálására fog vezetni, mert végre is, nem oly fekete az ördög, mint a falra festik; az által, hogy valaki a rendőrségnek besúgja, hogy Péter vagy Pál ökrét ki lopta el, csakis a közügy nyerhet, s a tolvajok ezt tudva, bizonyosan számot vetnek magukkal, mielőtt fejöket a lopásra adnák, s így azt érjük el, hogy a lopások gyérülni fognak… a titkos vagy kutató rendőrség elvét tehát én elfogadom — bár nem igen rajongok érte, — de elfogadom szerzőnek azon helyes tervét is, mely a feladók mikénti jutalmazására vonatkozik. A rendőrségnek pedig országosnak kell lenni, kerületenkinti beosztással, nem pedig megyénkint önálló csapatokkal; s minden kerületben egy rendőrfőnökkel; így van ez más rendezett államban is; mert csak így vonatik el a rendőrség a megyék gyámkodása alól, így lehet csak független, csakis így nem avatkozhatik teendőibe minden hívatlan megyei satellis,

115

csakis így tűnnek el azon akadályok, melyeket szerző oly ügyesen ecsetel, s melyekkel a szolgálat hátrányára a rendőrség úton-útfélen találkozik. Ami pedig a rendőrség nevét illeti, ez reám nézve egészen közömbös dolog, mert valamint a név nem teszi az ember, úgy a rendőrség jósága vagy ügyetlensége nem a nevétől, de külső és belső szerkezetétől függ. Elállva saját javaslatomtól, elfogadom szerzőnek tervét a tiszti kinevezésekre nézve, mert koronkint választott tisztviselők mellett tökéletes rendőrséget képzelni sem tudok. Örömmel látom, hogy szerző a rendőri bíráskodásnak is barátja. Hogy ez által mily nagy bajon lenne segítve, azt csak mi tudhatjuk, kik sokszor holmi garázda fraterrel azt sem tudjuk, mit csináljunk, midőn a szolgabíró vagy agarászaton, vagy több napig tartó körúton van. Elvben szép az a rendőri gyakornokság is, de alig hiszem, hogy valaki a közrendőri nehéz szolgálat teljesítésére önként vállalkozzék egy bizonytalan tiszti kinevezés reményében; e helyett én inkább egy rövid tartamú tanfolyamot óhajtok az e pályára készülők számára, kik a sikeres vizsga letétele után központi irodákba lennének beosztandók a főbb tisztek mellé, s ott sajátítanák el a gyakorlati eljárás mérsékelt fizetés mellett. Mert hogy az új szervezésnél egy ily irodának, kivált ha a bíráskodási jogkör is megadatik, elég teendője lesz, azt minden szakavatott be fogja látni. Íme, dióhéjba szorítva kiemeltem főbb momentumait a jeles művet, melyet őszintén ajánlok minden ügybarátnak, kiemeltem leginkább azon pontjait, melyeknek elfogadását nem óhajtom, s remélem, hogy a tisztelt író ezen kartársi őszinteségemben nem egyebet, mint e nagy horderejű kérdés iránti féltékenységemet s előszeretetemet fogja látni. És most én is a közvélemény megítélésére bocsátom ezen ügyet, mely a reformok idejében pártatlanul, egyedül a közjót tartva szem előtt, kifogja mondani „zsandár kell-e vagy pandúr?” mire önként következik a másik kérdés: „maradjunk-e vagy haladjunk?” A választás nem leend nehéz. Csepy Pál, Győrmegyei csendbiztos.

4. Közrendészeti lap, 1. (1870) A rendőrség szervezésének kérdéséhez

116

Terencsén, nov. 18. 1870. Elolvastam Osváth Pál úrnak az országos rendőrség szervezetét tárgyazó „Zsandár kell-e vagy pandúr?” című munkáját, s abban több oly nézetekre bukkantam, melyeket, mint saját tapasztalatomon gyökeredző meggyőződésemmel ellenkezőket, megjegyzés nélkül nem hagyhatok. Mindenek előtt különösen visszatetszett nekem említett mű azon passusa [l. 19. lap], mely szerint a rendőrök Cs. P. úr által javasolt iskoláztatásának gondolatára O. P. úrnak haja is feláll. Valóban különös! Még különösebb, hogy az iskoláztatástól való eme borzalmát O. P. úr csupán azzal indokolja, hogy saját csapatában van két pandúr, kik bár a betűt nem ismerik, mégis leghasznavehetőbb, legfortélyosabb emberei, rémei a pusztáknak és csárdáknak, kiket azonban a betűvel a szolgálatból elriaszthatna. Legkülönösebb pedig az, hogy O. P. úr már a következő lapon kívánatosnak ismeri el, hogy az utolsó pandúr is olvasni tudjon. Igenis, írni és olvasni tudó, értelmes és minél inkább művelt rendőrlegényekre van szükségünk, nem pedig csupán kalandkedvelő „Haudegen”-ekre és fortélyos foglárokra; mert a rendőrségnek nem csupán az a feladata, hogy a gonosztevőket üldözze és elfogja, hanem legnagyobb és legfontosabb részét teendőinek a bűntettek, jogháborítások és sérelmek felismerése és megelőzése képezik, mik bizonyos fokú műveltséget igényelnek. Mit lesz teendő pl. a rendőrlegény, ha az őrjáraton 5-10 különféle rendetlenséget fedez fel és írni nem tudván azokat fel nem jegyezheti? Mire az őrjáratról visszatér, az észrevételeknek legalábbis felét elfeledi, ha mind nem. Ha gyanús egyénekre akad, hogy vizsgálja meg az olvasni nem tudó rendőrlegény azok igazolványait? Legtöbb esetben sehogy sem, hanem hagyja őket menni isten hírével; vagy pedig letartóztatja őket s állomásra vezeti, ahol más vagy harmadnap kisül, hogy a letartóztatottak a kellő igazolványokkal ellátva vannak stb. stb. A rendőrlegényeknek tehát mindenesetre kellékeül kívánom tekinteni, hogy írni olvasni tudjanak. Ez legyen a szabály. Kivételkép azonban írni és olvasni nem tudó egyének is fel legyenek vehetők, ha, mint O. P. úr két legénye, másként alkalmasoknak bizonyultak. Nem osztom továbbá O. P. úrnak a rendőri laktanyák iránti ellenszenvét sem. A laktanya a rendőrlegényeknek tartózkodási helyök lévén, honnan nézetem szerint távolabbra és huzamosb időre csak szabadságidő nyerése mellett távozhatnának el, az állomási parancsnok mindenkor kéznél találná őket s a körülményekhez alkalmazkodva nagyobb sikerrel használhatná fel. — Ezen rendes együttlét szükségéről engem a tapasztalat annyira meggyőzött, hogy én jelenleg is úgy intézkedem, minként minden állomáson mindennap egy ember felügyeletet, 2 külszolgálatot teljesít (portyáz), a többi pedig készletben van, hogy ha 117

tűz vagy egyéb körülmény folytán netalán rögtöni intézkedés szüksége állana be, legyen kivel rendelkezni; mert ha valahol, úgy bizonyára a rendőri teendőknél áll: periculum in mora! Az ily rendszeresített együttlét továbbá a rendőrlegények képzésére is igen alkalmas. Azért megyémben az állomásozó parancsnok a készletben lévő legénységgel rendesen szóbeli gyakorlatokat tart, őket a rendszabályokkal, rendeletekkel megismertetvén s általában a szolgálat miként teljesítésében oktatván. Ezek folytán én az alakítandó rendőrséget laktanyákban kívánom elhelyeztetni, hogy a felfogott gyanús és veszélyes egyének biztos őrizet mellett helyeztethessenek el, és ne kellessék őket az egyes községi lakosok házaiban elhelyezni, alkalmas börtönhelyiségekkel óhajtom elláttatni. Nem osztom továbbá O. P. úrnak azon nézetét sem, hogy e rendőrlegényeket megyei születésű egyénekből kívánja választatni; mert én legénységemnél, melynek fele része Rosbach-féle gyalogezredbeli tartalékos és megyebeli születésű, azt tapasztaltam, hogy a megyébeni széles ismeretség és rokonság több hátrányára, mint előnyére van a szolgálatnak. Ami O. P. úrnak a titkos rendőrségre vonatkozó óvástételeit illeti, azokat megvallom, hogy nem értem; mert azt hiszem, hogy O. P. úr nem teszi fel, hogy e haza kormánya és törvényhozása oly rendőrségi személyzetet fogna felállítani, melynek feladata lenne a politikai nézeteket és családi magánviszonyokat kikémlelni, hanem ha a titkos rendőrséget rendezné is, az semmi esetre sem lenne egyéb, mint a bűnnyomozórendőrség rendezése, mi ellen senkinek, még a legszigorúbb erkölcsbírónak sem lehet kifogása, annyival kevésbé pedig annak, ki mint O. P. úr, a jó rendőr kellékének — nem akarom mondani, hogy helytelenül — a többek között azt tartja, hogy „legyen, mint Janusnak két képe”, s „oly szent is tudjon lenni, mint a Mekkába zarándokoló dervis”. Kellene még szólanom azon kérdéshez is, katonai vagy polgári lábra állítandó-e a szervezendő rendőrség — erre vonatkozó nézeteim közlését azonban más alkalomra hagyom. Zsámbokréthy István, Főcsendbiztos.

5. Közrendészeti lap, 1. (1870) Nekünk is van már kanapé pörünk. Lapunk folyó évi 21-ik számában Osváth Pál úr „Zsandár kell-e vagy pandúr?” című munkáját védve Zsámbokréthy István úr nézetei ellenében, mit következőleg fejezi be: „Egyébként Zs. úr legyen meggyőződve, hogy amily mérvben törekedtem nézetei tévedését s hibáit kimutatni, ép olya mérvben vagyok s maradok 118

becsülője.” Erre Zs. úr e két szónak „tévedését és hibáit” mint állítólag lovagiatlanoknak megváltoztatását követelé egy Osváth Pál úrhoz intézett magánlevelében. Osváth Pál úr beküldé e levelet oly kéréssel, hogy miután e szaklaptól senkit, annál kevésbé Zsámbokréthyt elriasztani nem akarja „helyreigazítás” cím alatt intézzük el a kérdést. Szívesen. A sérelem passust: „nézetei tévedést és hibáit” (amily mérvben törekedtem kimutatni, ezennel helyreigazítjuk; helyreigazítjuk pedig Osváth Pál úr óhaja szerént: „A fenntírtakban igyekeztem önnek velem ellenkező nézeteimet megcáfolni. Győződjék meg ön, hogy amennyire igyekeztem az ön véleményét leküzdeni, ép oly mértékben maradtam önnek becsülője.”

B) Bihar vármegye Sárréti járása leírása 1. Könyv-ismertetés, Bihar vármegye „Sárréti járása” leírása. Írta: O’sváth Pál. I. kötet., Nagyvárad, 1874. Bihar, 11. (1875), 28. sz., február 20., 1–2. o.; Uo. 29. sz., február 21., 2. o. Örömmel üdvözöljük e munkát, melynek első fele — 20 ív — előttünk fekszik, mert hazai történelmi irodalmunkat ismét egy becses monografiával gazdagítja. E terület, a sárréti járás, melynek leírását a tisztelt szerző adja, kétségkívül megérdemelte a nagy fáradtságot, mert hazánk történelmében kezdettől fogva kitűnő szerepet játszott. A szorgalmas szerző úr pedig bő mértékben megérdemli fáradtságáért hálás köszönetünket, mert munkájával nem egy porszemet, hanem már meglehetős dús anyagot szolgáltatott a majdan megírandó általános hazai történelem épületéhez. Mert én úgy vagyok meggyőződve, hogy hazai történelmünk, bár eddig már nagy számú kitűnő mívelőkre talált, egészben véve s annak különösen kiváló egyes korszakaiban még nagyon homályos, hiányos s tökéletlen, s csak akkor fogja a magyar nemzet múltjának megközelítőleg hű képét nyújthatni, ha minél több város s egyes megyék és vidékek történelme ily – hiteles kútforrásokból merített adatok alapján — kidolgozott monografiákkal ki lesz derítve. S innen kitetszik az ily részletes történelmi munkáknak igen nagy fontossága a hazai össztörténelemre nézve, s mennyire érdemesekké teszik magukat azon egyes férfiak osztatlan méltánylásunkra s honfiúi tiszteletünkre, kik — mint a

119

fáradhatatlan méhecske — cseppenkint s porszemenkint hordják össze a becses anyagot, az emelendő nagyszerű épülethez. De kitetszik abból egyszersmind azon nehézség is, mellyel az ily monografiák megírása jár, mert kétségtelen dolog, hogy minden történelmi műnek, s így a helyi monografiának is csak annyiban van irodalmi becse, amennyiben hiteles adatok nyomán íratott. De vajon könnyű dolog-e ezeket a hiteles adatokat összegyűjteni, ahol a források — értem a történelmi emlékeket, hagyományokat, nyilvános és magánlevéltárakat, okmányokat stb. — oly gyérek s megközelíthetetlenek, mint nálunk. Mert az biztos — s ez nem ok nélküli panasza a mi szerzőnknek és mindkét irányban —, hogy valamint a múlt századokban a töröktatár dúlásainak igen sok történelmi becses kincs esett áldozatul s amit a külellenség megkímélt, azt a belellenség pusztítá el, úgy napjainkban is még számtalan levél-okmány s könyvtár úgy egyesek, mint testületek érdek szülte féltékenysége miatt használatlanul hever. A másik nehézség nem kisebb az elsőnél, mely szerint t. i. a szerzőnek ismernie kell a leírandó vidéknek geológiai s éghajlati viszonyait, az egyes városokat, helységeket s azoknak lakosságát, tanulmányozni s kifürkészni a régiségeket, ellesni a nép ajkairól a hagyományokat, mondákat s adomákat stb., ez pedig temérdek fáradtsággal s pénzköltséggel jár. Hogy pedig szerzőnk is mindezen s még más, itt elő nem sorolható nehézségekkel s akadályokkal férfiasan megküzdött, kitetszik munkájának ezen első részéből is. Vajon sikerült-e szorgalmas s gondos búvárkodásának új történeti adatokat napvilágosságra hozni, azt csak az ítélheti meg, aki hasonló történelmi vizsgálódásokkal s — a mi fő — a történelmi kútfők s források tanulmányozásával foglalkozik: övé kétségkívül az érdem, hogy a Sárréti járás leírásával az utat megtörte s munkájának kiadásával — amint nekem látszik — sok történetileg fontos és nevezetes adatot megörökítetett s megmentett az enyészettől, miután maga is e vidék eseményeiben tevékeny részt vett. Ami már a munka tartalmát illeti, az két részre oszlik u. m. általános és részletes leírásra. Az általános leírásnak egyes fejezetei a következők: 1. A Sárréti járás ösmertetése és nevének eredete. 2. A járás vizei és halai. 3. A Sárrét madarai és vadászata. 4. A rétégés. 5. A sárréti nép eredete, jellemzése, szokásai és viselkedése. 5. Földminőség, halmok, az ördög árka, termények és házi állatok. 7. Nyelvsajátságok. 8. A járás utjai és míveltségi állapota. 9. Igazgatás, lélekszám. Mindezen fejezetek igen érdekes, tanulságos s mulattató olvasmányt nyújtanak. Én nagyon óhajtottam volna, ha a szerző úr a sárréti nép míveltségi állapotának leírásánál kissé bővebben szólt volna az iskolákról. 10. őskor. 11. Az Árpád- és vegyes házból való királyok kora. 12. Az osztrák ház és fejedelmek kora, hitújítás, hajdúság telepítése. Itt ismét óhajtandó lett volna, ha szerző úr a reformatió, valamint az ellenhatás korszakának 120

történetét kissé bővebben részletezte volna, s hogy arra tért nyerjen, a politikai történetet rövidebbre lehetett volna foglalni annyival inkább, minthogy a részletes leírásban úgyis előadja minden helységnek történetét. Továbbá e kötet részletes leírását adja: 1. Ártánd helységnek a kis-zomlini pusztával. 2. Bakonszeg és Puszta-Kovácsi leírása. 3. Báránd helység. 4. Bedő vagy Bödő leírása. 5. Bereg- vagy B.-Böszörmény helység. 6. Berettyóvagy B.-Sz.-Márton helység leírása Kórógy, Bócs, Szomolyom, Sz-Dienes és Ujlak pusztákkal. 7. B.-Ujfalu leírása Sz.-Kozma, Andaháza, és Herpály pusztákkal. 8. Bojt helység leírása. 9. Bors helység és a nagy-zomlini puszta. 10. Csökmő helység és a szöcsködi puszta. 11. Dancsháza. 12. Darvas helység, Csiff és Bozsód pusztával. — Eddig terjed az első kötet. E helységek mind történetileg, mind helyrajzilag, mind statistikailag le vannak írva. A nevek találóan származtatva, nem hiányoznak a jellemző adomák sem. Közölve van a csökmői sárkányhúzás versekben stb; közben-közben igen talpraesett megjegyzéseket tesz a szerző, s alkalmilag igen jó tanácsot ad a csapszékeket frequentáló falusi polgároknak: közölve vannak a helységek jegyzői, bírái, lelkészei s tanítóiknak nevei legújabb időkig, amennyiben azok a jegyző- és egyházi anyakönyvekből megtudhatók valának. Az 1848/49-ki szabadságharcban részt vett, s a csatákban elesett vagy még életben levő honvédek nevei is meg vannak e munkában örökítve. Nagy érdekkel nézünk e munka második felének elébe. A külső kiállítása ugyan nem valami kitűnő — e munka szebbet érdemlett volna —, de még tűrhető volna, ha az olvasást a temérdek nyomtatási hiba nem bosszantaná. Nem tudjuk, kit terhel e tekintetben a méltó vád súlya, de annyi biztos, hogy a sok hiba a munka előnyére nem szolgál. A szerző úrnak azon sajátságos szokásával sem tudunk megbarátkozni, mely szerint az évszámokat megszokta rövidíteni pl. 672 stb. 1672 helyett, ami pedig nagyon sokszor fordul elő, s annál kirívóbb, mert közbe-közbe ismét az egész évszámok kiírvák; határozottan kárhoztatható pedig egy történelmi munkában ily írásmód: bíró lett 84 ½- és ¾ -ba Sáhi János, 84 ½ Kozák János stb. (lásd a 166. lapon), mert ez a gyakorlatlan olvasót könnyen zavarba hozhatja. Sajtóhibának vagyunk hajlandók venni Attila helyett ezen írásmódot: Atilla, noha ez következetesen mindig így íratik e munkában; nemkülömben, hogy 112. lapon V. Ferdinand király uralkodása 830–48 évekre tétetik, holott 1835–1848-ig uralkodott. — Remélem, hogy e néhány megjegyzéssel nem vonom magamra a tisztelt szerző úrnak neheztelését, mint aki voltaképpen nem bírálni, hanem csak ily szokásos módon ismertetni, s még inkább olvasásra ajánlani akartam a mindenképpen érdemes munkát, s kívánom, hogy Isten segítségével mielébb bevégezhesse azt, amihez oly nagy előszeretettel és lelkesedéssel évekkel ezelőtt hozzáfogott, s amit mai napig bokros hivatali teendőinek közepette a pihenésre szánt kevés idejének feláldozásával is folytat. 121

Rimler Károly.

2. Biharmegyei Községi Értesítő, 1. (1875), 9. sz., február 27., 4. o. [„Hírek”] A „Sárrét leírása” című munka első füzete, mely Osváth Pál t. munkatársunk ügyes tolla alól került ki, s a legapróbb részleteket is kellő szakavatottsággal öleli fel, beküldetett szerkesztőségünkhöz. –– 1 ft. 75 krrért az egész műre előfizetések általunk is elfogadtatnak.

3. Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelmező, 6. (1875), 2. füzet, február., 115. o. [„Könyvészet.”] Ozsváth Pál. Bihar vármegye sárréti járása leírása. Nagyvárad, 1874. 8r. I. kötet., 320 lap. Előfizetési ár, a 2-dik kötettel együtt 1 frt. 75 kr., bolti ár: 2 frt. Az előfizetések MezőKeresztesre intézendők, szerzőhöz.

4. Régészeti és Történelmi Közlemények. –– A Biharvármegyei Régészeti és Történelmi Egylet Közlönye. Nagyvárad, 1875/I. köt. (Szerk. ifj. Gyalokay Lajos titkár.), 2. sz., május 1., 40. o. [„Vegyes közlemények”] Osváth Pál „Bihar vármegye Sárréti járás leírása” című monographicus munkájának első fele már régebben megjelent; a második rész is pár nap alatt kerül ki a sajtó alól; - egyik közelebbi számunkban részletes bírálati ismertetést közlendünk róla. – A munka szerzőnél 1 frt. 75 krért rendelhető meg; bolti ára 2 frt. leend.

5. Biharmegyei Községi Értesítő, 1. (1875), 19. sz., május 8., 3. o. [„Irodalom”] Megjelent Ozsváth Pál t. munkatársunk „Sárrét leírása” című művének II-ik kötete is, hasonló tapintattal, és érdekes adatokkal szerkesztve, mint I-ső része. Méltán megérdemli, hogy járásunk közönsége nagyobb részének asztaláról ne hiányozzék.

122

6. A Hon — Politikai és közgazdasági napilap, Budapest, 13. (1875), Reggeli kiadás, 110. sz., május 15., 3. o. „Bihar megye sárréti járása leírása” címmel O’sváth Pál az idén 8-rét 628 lapra terjedő monografiát adott ki, mely Laszky Ármin nagyváradi nyomdájából került a közönség kezei közé. Már a mű terjedelméből is el lehetünk rá készülve, hogy itt bő olvasottság segítségével összeállított munkát kapunk; s az átforgatás után meggyőződhetünk, hogy ez a bőség nem szószaporítás, hanem az összehordott anyag sokaságának természetes eredménye. Pedig szerző helyzetét mindenféle hátrány nehezítette. Először is magának a tárgyalt járásnak múltja, mely csattanós eseményekben nem valami gazdag hadjáratoknak színhelye alig volt, s így nem is lehetett felőle behatóbb emlékezés a krónikák lapjain, melyek közkézen forognak s mindenkire nézve hozzáférhetők. Az adatok összeböngészése tehát okvetlenül elfeledett, elrejtett okiratok közt való búvárkodást igényelt s főleg a birtokos családok viszonyainak kutatását követelte, mint melyek az egész járás múltját is jó részben érdeklik. De a második nehézség éppen abban áll, hogy a Sárrét, mint átalán Bihar vármegye, családi levéltárakkal nem igen rendelkezik, s így e tekintetben nagyon kevés szolgálatot tehet a monographusnak. A harmadik baj a szerző helyhez kötöttsége volt, mert mint vidéki tisztviselő, kerületéből alig mozdulhatott ki, s alig férhetett ama művekhez, melyek tárgyára nézve előreláthatólag sok új adatot szolgáltathattak volna. Így pl. nem emlékezem, nem vettem észre, hogy Keresztúrit vagy Gánóczyt használta volna, pedig ezek, mint a váradi püspöki megye történetírói nem egy érdekes följegyzéssel gazdagították volna O’sváth gyűjteményét, sőt Fejér „Codex Diplomaticus”-a, s a Sárréti járásra nézve is fölös számú leveleket stb. tartalmazó akadémiai okiratgyűjtemények egészen feldolgozatlanakul maradtak. Ez kétségkívül nagy hiány. S ha elemezzük szerző összeállítását, azonnal szemünkbe ötlik azon töredékesség, mely az egésznek gyakran száraz krónikai színt ád, s melynek egyedüli oka az, hogy az események közti hézag nincs kitöltve, s különben minden olvasó számára készen álló, mert kinyomtatott, történeti emlékek tudósításaival. Pl. az erdélyi fejedelmek korából, midőn pedig elég dolgot adott a tollnak Sárrét némely ügye s helysége, s midőn az egész Bihar vármegye nagy figyelemben részesült, mint Erdély legkitűnőbb magyarországi kapcsolt része, az adatok meglehetős gyéren vannak felsorolva. Azonban e hiánynak már okát adtam, s azt méltányolnunk kell. Szerzőt különben sem lehet arról vádolni, hogy mellőzte azt, mihez hozzáférhetett. Használt ő eredeti forrásokat is, minőket Bihar vármegye, Kis-Marja levéltárában s elvétve némely más község 123

iratgyűjteményében talált. S bár a feldolgozás művészetét nem nagyon érti, mert az adatokat nem simítja egymáshoz, s ritkán látjuk át, miért következik nála egy dolog a másikba, hacsak nem pusztán chronologiai tekintetekből: mégis ott, hol tere nyílik a beszélgetésre, érdekesen szól s nem hagyja unatkozni olvasóját. Ereje nem az anyag művészi kezelésében rejlik; hogy hat, azt egyszerű, mesterkéletlen modorának köszönheti, mely a sok időt és helyet rabló szónokiasság áradatait nem ismeri. Irálya egyszerű, mely olykor-olykor felfogása naivságának kifolyása, mert az mindenesetre áll szerzőnknél, hogy adatait hajlandó úgy elfogadni, amint azt az írók eléje adják s a kritikát ritkán és gyakran kevés sikerrel alkalmazza. De mert minden állításának igyekszik a kútfő megnevezésével nyomatékot szerezni, ezáltal lehetővé teszi, hogy őt folytonosan ellenőrizhessük, s így tévedésbe ne essünk. Először is a járás általános jellemzését nyújtja, nevét eredezteti. Majd vizeiről, halairól, madarairól s azok vadászatáról s rétégetésekről szól. Azután bemutatja a népesség eredetét, szokásait és viseletét; a föld minőségét, halmokat, az ördögárkát, a terményeket és házi állatokat felsorolja, beszél, és pedig figyelemre méltókat beszél a nyelvsajátságokról; majd ismét más térre csap át, ismertetve a járás útjait, a míveltség állapotát, az igazgatás és lélekszámot. Bár, mint e száraz vázlatból látjuk, tárgyalásában nincs meg a kellő rendszer s a homogén elemeket gyakran messze elkülönzi egymástól, rövid 70 lapon a földrajzi és ethnographiai viszonyokról mégis annyi tanulságosat mond, hogy könyvének e része, melyre nézve legbővebb forrás a járás minden zege-zugát bejárt derék szerző tapasztaltsága volt, igazán bővebb kidolgozást érdemelt volna. Ezen derék előzmények után chronologiai rendben számol be az egész kerületet érdeklő dolgokkal, melyek az őskortól kezdve egész napjainkig végbementek s végre alphabetice adja elő minden egyes községnek történetét. Igaz, hogy ezen, Szirmay Antal módszerében készült jegyzék, melynek legújabb képviselője nálunk Haan Lajos, a Biharral szomszédos Békés megye hajdanát tárgyaló művével, irályi szempontokból sok tekintetben eshetnék kifogás alá; de másrészt mégis célszerűnek mondhatjuk, mert szótárszerű beosztásánál fogva sokkal hamarabb köthetünk ismeretségét egy vagy más odavaló helységgel, ha az figyelmünket bármi oknál fogva felköltötte. O’sváth munkájának túlnyomó, mintegy 2/3 részét ezen helynévtár foglalja el, s itt van összehalmozva azon sok becses adat, mely így, kevéssé feldolgozva, úgyszólván tömegben is, egész csomó újdonsággal lepi meg az olvasót azon óhajt kelti föl bennünk, vajha betűrendes tárgymutató könnyítené a nagy halmaz közt az eligazodást! –– 47 községnek magában véve is önálló monographiáját nyerte itt irodalmunk, számos, az illető helységek iratgyűjteményéből merített, eddig még napvilágot nem látott adatokkal fölvilágosítva. 124

Nem szándékozom szerzőt bírálni, bár, mint érintettem, ki erre vállalkoznék, elég munkája akadna; de bővebb ismertetéssel sem untatom az ily specialis történet iránt talán kevéssé érdeklődő nagyközönséget; jelen soraimnak célja egyszerűen az volt, hogy az illető megyebeliek és átalán a historiophilek jóakaratába ajánljam e köszörületlen gyémántot, melyet Bihar jövő monographusa mindenha mint nélkülözhetetlen útmutatót vehet irányadóul a megye e szakaszára nézve. Márki Sándor.

7. Nagyvárad, 6. (1875), 111. sz., május 16., 4. o. „Bihar megye Sárréti járása leírása” cím alatt O’sváth Pál mintegy két hóval ezelőtt egy 320 lapra terjedő füzetet adott ki, mely a munkának csak fele részét tevé. Pár nappal ezelőtt megjelent a másik fele rész is: így tehát a Sárréti járás monográfiája teljesen készen. E becses történeti mű kiállítása azon nyomdának, hol nyomatott dicséretre nem válik. Az egész mű 628 lapra terjed. A Sárréti járásban van 6 mezőváros, 42 nagy község s 57 puszta; lélekszám 100311. O’sváth Pál nagy szorgalommal kutatta össze adatait s fölhasznált mindent, hogy a Sárréti járást megismertesse olvasóival. Kiterjeszkedett a nép nyelvére, szokásaira, mondáira, melyek mind igen jellemzetesek. Vannak könyvében oly adatok, melyek most látnak először napvilágot. Mindenesetre elismerést érdemel szerző munkája, s úgy hisszük, hogy nem is lesz a járásban mívelt ember, ki azt meg nem szerzi, annyival inkább, mert hallatlan olcsó. A két vaskos kötet ára 2 forint, mely összeg szerzőhöz, MezőKeresztesre küldendő. Fölemlítjük itt, hogy O’sváth Pál még arra is kiterjeszkedett könyvében, kik voltak a járás falvaiból, mezővárosaiból 1848/49-iki honvédek. Míg bővebben méltatnánk a monográfiát, legyen elég egyelőre csak ennyit mondanunk. Mindenesetre pedig ajánljuk olvasóink, különösen Sárréti járási olvasóink figyelmébe. Egyébiránt tárcánkban mutatványul közöljük: „A sárréti nép eredete, jellemzése, szokásai, viselete” című fejezetet, azon reményben, hogy szerző utólagos jóváhagyását kinyerjük.

8. Figyelő –– Irodalmi, szépművészeti és kritikai hetilap, Budapest, 5. (1875), 21. sz., május 23., 247–248. o. Bihar megye Sárréti járása leírása. Írta: O’sváth Pál. 2 köt. Nagyvárad, Laszky Ármin. 628 l., ára… 2 fr. 125

Monographiákban hazai irodalmunk aránylag gazdagnak mondható, habár inkább egyes városok történelmi adatai vannak földolgozva, míg a vidékek legnagyobb része még mindig teljesen ismeretlen. O’sváth Pál fenn címzett munkája tehát, mely kivétel nélkül a vidéki élettel foglalkozik, határozott nyereség irodalmunkra és annál inkább nevezhető annak, miután ezen mű adatokban gazdag s igen lelkiismeretesen van összegyűjtve. Sárrét vidéke egészen az alföldhöz tartozik, s mint ezen alföld legmélyebben fekvő része s egyúttal a Berettyó mocsáros vidékein előforduló természeti tünemények következtében több tekintetből bír érdekkel: történeti szempontból azonban kevesebb fontosságú. Kereki, a Bocskay-féle szabadságharc kiinduló pontja, egy pár hajdú-csatározás, a zsákai váracs, Kerezsszeg, Kun László halálának helye, csaknem az egyedüli helyek, melyeknél országos fontosságú események történtek. Szerzőnek ennélfogva az egyes helyek leírásában (s ő a betűrendes összeállítást választotta) a helyi viszonyok s különösen az egyházak ismertetésével kellett foglalkozni, s ezen feladatát kiváló gonddal teljesítette. Sajnos, hogy az általános rész sokkal rövidebb s különösen az ethnographiai részre kevés súly van fektetve, holott azt szerzőnek, mint megyei csendbiztosnak s e vidék szülöttjének, igen jól kellett ismernie. A Sárréti járás területe mintegy 45  m., mely a Sebes-Körös s Berettyó s azok mellékpatakai által elárasztva még csak néhány évvel ezelőtt is teljes vízfészek volt. Néhány községe, (Vekerd, Csökmő) e mocsárok által részben el van zárva a többi községektől, másokban egyes erek és mocsárok léteznek, melyek mindegyike telve van halakkal és vízimadarakkal. A népköltészetből szerzőnk igen kevés példát mutat, s azok sem tanúskodnak arról, hogy e nép kiváló kedéllyel bír. Ide igtatunk egy-kettőt:

1. Gólya gólya gelice Ki lányát veszed el? A szógabíróét. Mivel viszed haza? Síppal, dobbal, nádi hegedűvel. Mír (miért) víres (véres) a te lábod? Azért víres én lábom Száraz galyjat átalléptem 126

Diófára felrepültem Párnahajat varrtam Száz pízen eladtam Százszor is megbántam.

2. A Sárrétjén nevelkedtem a nád közt Hej beh derék fattyú lettem a lyán közt! Illik nékem a sarkantyú taréstul Mint a legény a szép lyánnyal párostul stb.

3. Vótam mán én a templomban eleget Ott se mondott nekem a pap pironságnál egyebet, Kipapolta, hogy a világ aszondja (azt mondja) Hogy a nevem a varjú is károgja. Mán ezután felfogadom jó leszek Foglalóba a perselybe egy karajcárt leteszek, Bíkít hagyok a bornak és a lyánnak Ezt fogadom az Istennek magának. A járásban 6 mezőváros s 42 község van, melyek mindegyike oly népes, hogy egészben véve több mint százezer lakosa van, kik csekély kivétellel magyarok; reformátusok. Ezen közös jellemvonás meglátszik a nép gondolkozásmódján s közös jellemén is; kivétel nélkül felekezeti iskolái igen gyarlók, a puritán kálvinista jellem a táncon kívül minden művészetet kiöl s ennek sem a közéletben, sem az építkezési modorban nincs semmi nyoma; a keresztelés, lakodalom s temetés körül felmerülő viszonyokon kívül a gondos szerző nem képes semmi érdekesebb szellemi eredményt feljegyezni. Az egyes községek leírásában a történeti részen kívül fő gondot fordít a szerző a birtokosok, papok, jegyzők geneologiájára, ezen kívül nagy gonddal jegyzette fel a legközelebbi szabadságharcban részt vett honvédek neveit. De elmellőzte szerzőnk –– s ez nagy baj! –– a helyneveknek magyarázatát, s thopographiai viszonyok átalakulását s a

127

műveltségi állapotok rajzolását. Az iskolákról igen kevés helyt szól, s igen felületesen, a korcsmák számát is alig említi, legtöbbet foglalkozik –– mi természetes is –– a rablásokkal. Szerző csak helyi forrásokat használt s a közkézen forgó általános műveket, mely körülmény vidéki lakásából könnyen megérthető. Ezen forrásokat teljesen kimeríté, de bírálat nélkül; primitív, naiv dolgokat mond, melyek könyvének hitelét egyrészt megingatják, másrészt megerősítik. Valószínű, hogy a legtöbb adat a papok s jegyzők magán elbeszélései után jött lére. O’sváth műve ennél fogva mindenkor csak mint adathalmaz használható; történelmi belbecset s elvi jelentőséget nem tulajdoníthatunk neki. Mindenesetre azonban örvendetes, hogy ezen monographia még azelőtt íratott meg, míg a Nagyvárad felé vezető vasút s a Berettyó szabályozása a vidék jellegét teljesen át nem változtatta, vagy legalább midőn a már megtörtént változások a lakosságnak még mindig élénk emlékezetében vannak. – r.

9. Biharmegyei Községi Értesítő, 1. (1875), 24. sz., június 12., 2. [„Csarnok”] (Szerkesztői jegyzet a „Mutatvány O’sváth Pál t. munkatársunk »Bihar megye Sárréti járása leírása« című művéből. Őskor.” című íráshoz.) Ezen –– vidékünk bármely osztályhoz tartozó polgárát közelebbről érdeklő, s avatott tollal írt –– becses mű, még néhány példányban kapható szerzőnél M.-Keresztesen; valamint az előfizetési kedvezmény áron, 1 ft. 75 krért általunk is megrendelhető. Szerk.

10. Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelmező, Debrecen, 6. (1875), 6. füzet, június, 289– 290. o. [„Könyvészet.”] Ozsváth Pál: Bihar vármegye Sárréti járása leírása. Második kötet. Nagy Várad, 1875. 8 r. 321–630. lapok. – Nem a rég múltak kiderítő és szabatos rajzáért, ami rendkívül nehéz feladat lett volna, hanem a jelenre és közelmúltra vonatkozó közleményekért ajánljuk e művet, mint tanulságos olvasmányt. A csekély számban nyomtatott s kereskedésbe alig kerülhető munka megrendelhető szerzőnél Bihar-Mező-Keresztesen. Ára: 1 frt. 75 kr.

11.

128

Régészeti és Történelmi Közlemények –– A Biharvármegyei Régészeti és Történelmi Egylet Közlönye, Nagyvárad, (Szerk. Ifj. Gyalokay Lajos.) I. kötet, 4. sz., 1875/júl.1., 66–71. o. [„Irodalom”] „Bihar vármegye Sárréti járása leírása,” írta: O’sváth Pál, Nagyvárad, 1875., 2 kötet, 628 lap. Alig van Magyarországban egy vármegye is, melynek oly adat gazdag múlt és országos fontosságú ténykedés jutott volna osztályrészül, mint Bihar vármegyének, s melynek hazánk történetére is kiható fontosságú monographiáját megírni oly nehéz, majdnem legyőzhetetlen akadályokba ütköznék. De e körülmény megfejtése éppen magában a viharos események rohamos lezajlásában keresendő, mert Bihar vármegyében mindazon adatok, melyek egy rendszeres történelmi mű megírásában segédkezet nyújthattak volna, a zivataros századok romboló hatásának kitéve, vagy a végmegsemmisülésnek lettek áldozataivá, vagy szerte szórva a hazában, összegyűjtésök most már rendkívüli fáradtság árán szerezhető meg csak. Ha széttekintünk Bihar vármegyében, elszomorodva kell tapasztalnunk, hogy e vármegyében hajdan létezett várak, erősségek, templomok és emlékszerű építmények is majdnem kivétel nélkül nyomtalanul törültettek el a földszínéről, némelyiknek helye alig lévén kijelölhető. Másoldalról az oly nagy jelentőségű váradi káptalan és püspökség levéltárai vagy megsemmisítettek, vagy az ország különböző helyein szétszóratva, a bennük rejlett adatkincsek használhatatlanokká tétettek; hasonló sorsban részesültek Bihar vármegye és Nagyvárad város –– bizonyára gazdag –– levéltárai is, hol a kurucvilágot megelőzőleg okmányi adatok alig lelhetők. Mit szóljunk Bihar vármegye hajdani birtokos családairól, kik az idők folyamán kihalva, családi okmánytáraik úgyszólván nyom nélkül eltűntek? Mert a vármegyében, hol oly számos családok vittek országos fontosságú szereplést, ma alig egy kettőnek van az utolsó pár századot illetőleg felhasználható okmánya, s azok is meg nem érdemlett közönyösség folytán nagyobbára ismeretlenül lappanganak. Az előttünk fekvő, s Bihar vármegye történetét részben tárgyazó kötet szerzője az itt vázolt előjelenségek nem bíztató kilátásában fogott e műve megírásához, s el lehetett reá készülve, hogy oly munkálatot kíván létesíteni, mely a megpróbáltatásokban már megedzett erőt is ellankasztja és csak fáradalmas munkálkodás, hangyaszorgalom, s minden tekintetben

129

megfeszített kutató szellem lesz képes a fent vázolt hiányokat némileg pótolva, az úttörés nehéz művével eredményesen megküzdeni. A szerző midőn műve írásához kezdett nem bírt, nem bírhatott eléggé tudatával a feladat nehézségének, s nem a kellékeknek, melyek egy rendszeres monographia megírásához szükségeltetnek, főleg ha monographiának Bihar vármegyét kell tárgyaznia. Lapunk szűk kerete nem engedi meg, hogy az előttünk fekvő műről minden részleteire kiterjesztve tegyük meg észrevételeinket, hanem csupán általánosságban kívánjuk megjegyzéseinket röviden előadni. Elsőben is a munka felosztására nézve vannak észrevételeink. Legelőször mielőtt tárgyát felölelve azt rendszerezve előadná, szükséges lett volna, hogy szerző forrásait számolja elő, melyből adatait meríté; források alatt értetvén azon levéltárak, munkák, forrás művek részletes előszámlálása és vázolása, melyek a munka megírásához anyagot szolgáltattak. Igaz ugyan, hogy szerző ezt nem tehette, mert általában véve azon helyeket, hol a legmegbízhatóbb s még feldolgozatlan anyagot gyűjthette volna –– a levéltárak adatait –– egészen elmellőzte; mert nem számítva a vármegyén kívül létező m. kir. kamarai, a magyar akadémiai levéltár és kézirat gyűjteményt, az országos levéltárt, a leleszi és kolozs-monostori káptalan levéltárait –– melyeknek ismerete nélkül Bihar vármegyéről jóformán mit sem írhatni –– szerző egészen érintetlenül hagyá a vármegyei, püspöki és káptalani levéltárakat is, melyek hiányaik dacára, egy Bihar vármegyei mongoraphia megírásánál nélkülözhetetlenek. Miért is mindaz, mi művében új adat, egy pár magán család és község újabb kori, s részben kétes hitelű okmányaiból lett feldolgozva. S midőn szerző a forrástanulmányozást és a források kritikai feldolgozását mellőzte, már magában véve oly hibába esett, mely műve értékének nagy részét elveszi. Munkájának további folyamán azonban még arról is meg kelle győződnünk, hogy szerző a már megjelent műveket –– melyekben felvett tárgyára vonatkozólag becses adalékokat talált volna –– sem használta fel kellőleg; hogy többet ne említsünk, nem ismeri Fejér Codex Diplomaticusát, nem a Hazai Okmánytárt, az újabb Árpádkori Új Okmánytárt, a Török-Magyarkori Emlékeket, annál kevésbé az egyes történelmi folyóiratokban Bihar vármegyére vonatkozólag megjelent okmányi adalékokat; sőt Keresztúry s Gánóczyról sem bír tudomással, melyekből pedig minden gyarlóságuk dacára is sok esetben is megigazíthatta volna hibás adatait. Szóval abba a hibába esett, hogy forrástanulmány, kútfő és történelmi kritika nélkül dolgozván, a történelmi búvárlatok színvonalára emelkedni nem bírt, minélfogva igen sok esetben a túlhaladott s kitisztázott történelmi kérdéseknek nagyszáma előtte ismeretlen.

130

A legtöbb esetben ítéletei, és állításai nem egyebek műkedvelői téves nézeteknél, melyek sokszor a túlságig vitetnek; elég legyen például felhoznom azt, hogy midőn Jósika őstörténelmét s Kiss Bálint téveteg adatait több helyütt, mint kútfőt említi fel, s e költői fantáziára épített munkákat teljes hitelességűeknek fogadja el. A munka folyamán, miután előre bocsátja a Sárréti járás ösmertetését, a járás vizei, halai és madarai leírását, a sárréti nép eredetét, rátér a nép viselete és nyelvsajátságainak jellemzésére; s ebben kimerítő részletességgel és alapossággal tűnteti elő mindazt, mit szerző e téren tapasztalt; ezen fejezetek képezvén művének azon részét, melyek kívánnivalót alig hagynak fent magok iránt, s általában a mű további folyamán is szerző mindenütt ott érzi magát elemében, hol a népszokásokat és néperkölcsöket kell vázolni. Ámbár néhol itt is nagy szabadságot enged magának, és a nép életjeleneteinek leírása közben oly triviális eseményeket beszél el, melyeknek valódisága még nem jogosít fel egyszersmind annak közzétételére. A járás útjai és műveltségi állapotának ismertetése után rátér az őskor történelmére, előadva azt Jósika és Horváth Mihály után általánosságban, s a részletekre nem terjeszkedve; egészen mellőzve mit az őskor lakóiról s azok eszközeiről a Sárréten oly nagy számban fennmaradt kő- bronz emlékek nyomán írhatna, műve folyamán alig egy-két helyt emlékezve meg e tárgyakról, s akkor is a Sz.-Péterszeg és B.-Újfalu között talált bronz tokos szekercéket diletans felfogással régi mértékeknek nevezvén el! E rovatban tárgyalja még a vezérek korát az előbbi kútfők nyomán, előbb említvén, hogy a Sárrét a rómaiak által is lakva volt, amely állítását azonban –– a kútfőt meg nem nevezvén honnan ez adatot merítette –– az eddigi történelmi jobb tudomás ellenére elfogadni hajlandók éppen nem vagyunk. Tárgyalja ezután alig pár lapon az Árpád-, vegyes-, és osztrák házi királyokat egészen a jelen időig, általánosságban vonatkoztatván azt, mit Szalay, Horváth és Budai egyetemes történetében talált, a Sárrét viszonyai és történelmére, elszórva itt-ott egyes község vagy magánosok levéltáraiból vett okmányi adalékok közbeszövésével. Az újabb idők történelme szinte ily általános felületességgel tárgyaltatik, pedig szerzőnek itt már ha nem is okmányforrások, de legalább teljes hitelű s rég ismert adatok állhattak volna rendelkezésére; Szalárdyt például, mely a Rákóczy korszak történetét –– különösen Bihar vármegyét illetőleg –– alaposan és részletesen tárgyalja, csak Kerékjártó után ismeri, hézagos és hibás idézeteit is innen merítvén.

131

A reformátiót –– melynek pedig e vidéken oly nagy és kiváló szereplői voltak –– egyedül Ember–Lampe-re szorítkozva ismerteti, felhasználatlanul hagyván azon sok és hálás anyagot, mely e téren részére annyi felől kínálkozik. A járás általános történetének tárgyalása után áttér betűrendben az egyes helységek és puszták leírására. Általában hibáztatnunk kell itt, hogy a helynevek etymologiájánál szerző, ha csak teheti, szereti annak eredetét Ázsiába keresni, nem elégedve meg sokszor a szónak természetes egyszerűségű leszármazásával és változataival; minek következtében alig van egy helynév, melynek származtatása a komoly kritikát megállaná, ilyenek pl. Rábé, Ártánd, Báránd, Bedő, Esztár és Homorog helynevek etymologiája, mely utóbbit pláne a rómaiaktól vezeti le a szerző. Az egyes községek történeténél már inkább kiterjeszkedik a részletekre, és több új adatot is használ fel, mindazáltal a történelmi kritika szóró rostáját adatai feldolgozásánál itt sem alkalmazza eléggé, s igen gyakran a feltételes és vagylagos állítások egész tömkelegébe keveredik. Mellőzi majdnem egészen szerző a hajdan létezett, de most csak névben élő községek történelmét, azonkívül számtalan, ma már nem létező községekről mit sem tud. Nem fordít gondot az egyes községek különböző részeinek sajátságos helyneveire, melyekből pedig igen sokszor alapos útmutatást nyert volna sok, előtte homályosnak látszó körülmény felderítésére. Árnyoldalai még a műnek, hogy benne a statistikai adatok csak a közelmúltról is, úgyszinte a térképek és helyrajzok egészen hiányoznak. Mellőzi a közművelődési és iparviszonyokat, s nemcsak a múltról, hanem a jelenről is; hiányoznak a járási nevezetesebb családok és férfiak nemzedékrendi táblája és életrajzai. A régészeti műemlékek vagy mellőzve, vagy ha érintve vannak, leírásuk hiányos, s a rajtok levő feliratok, jelek másolata pontatlan, ugyanez áll az okmányokról is, melyek itt-ott közölve vannak. A munka egyik legfőbb hiánya az, hogy nem forrástanulmányon alapulván, hiányzik egy függelékül szolgáló diplomatarium, melynek pedig egy jóravaló monographiából sem szabad kimaradnia. Ami irályát illeti, az egyszerű és könnyen érthető akarván lenni, ezáltal sokhelyt póriassá válik, nélkülözvén a historiai styl szépségét és folyékonyságát, s az erő és kellem, precisio és korrektség hiánya nem kárpótolja az egyszerűségre törekvést; s nem is annyira oknyomozó mint krónikai előadásba számlálja elő az eseményeket; hemzseg a 132

legbotrányosabb értelemzavaró sajtóhibáktól,

melyekkel

majd minden kikezdésben

találkozunk; különösen zavaró az évszámok kiírásánál az első számnak elhagyása, mely a mű folyamán következetesen vitetik keresztül. A részletekre és egyes adatok hiányosságára lennének még észrevételeink, de a máris hosszúra nyúlt bírálatot terünk hiányában kénytelenek vagyunk bevégezni. Ifj. Gyalokay Lajos.

12. Bihar, 11. (1875) 103. sz., július 4., 4. o. [„Helybeli és megyei hírek”] O’sváth Pál „Bihar vármegye Sárréti járása leírásának” második része a következőket foglalja magában: Derecske m.-város; Esztár helység; Hajdú-Bagos helység és a Bánk puszta; Hencida h.; Hosszú-Pályi h. a fejértói, bajontai pusztákkal és a konyári tó; Kerezsszeg-Apáti a körmösdi pusztával; Komádi m.-város az irási, kolti, eszi, háti és megyeri pusztákkal; Konyár h.; Magyar-Homorog h. a boldogasszonyteleki, kis és nagy-tóti, kis- és n.-nyéstai, kenézi és pethlendi pusztákkal; Mező-Keresztes h. a septhelyi pusztával; Mező-Peterd h.; Mező-Sass h.; Mike-Pércs helység a bodóházi pusztával; Monostor-Pályi h.; Nagy-Bajom m.-város a kisbajomi pusztával; Nagy-Kaba m.-város; Nagy-Kereki h. az ádámi pusztával; Nagy-Rábé h. a kisrábéi és m.-sz.-miklósi pusztákkal; Pocsaj h. és a Kasza puszta; P.-Thóld h. a kistóldi pusztával; Sámsom h.; Sáránd h.; Szakáll h.; Szent-János h.; Szent-Péterszeg h.; Szerep h. a bucsai pusztával; Tépe h.; Torda h. a kistordai pusztával; Udvari h. a guzsási pusztával; Vekerd h.; Vértes h. a reszegi pusztával; Zsáka helység a dózsai, nagy-nyomási és orosi pusztákkal. Az egész munkát, mely negyven ívből áll, elékteleníti a temérdek nyomdahiba. Egyébiránt a „Figyelmező” is mint tanulságos olvasmányt ajánlja, s azt mondja, hogy a munka alig kerülhet a kereskedésbe, mert csekély számban nyomtattatott. Megrendelhető a szerzőnél M.-Keresztesen 1 frt 75-ért (kr).

C) Kismarja története Kis-Marja története. O’sváth Pál monografiája. Nagyvárad, 27. (186) 301. szám, december 25. 10. o. [„Irodalom”]; Kis-Marja története. Szabadság, 23. (1896) 300. szám, december 25. 12–13. o. [„Irodalom”]

133

Érdekes kis monografiát kaptunk a mai postával. A nagy szabadsághős, Bocskay fejedelem kedves szülő városának, Kis-Marjának történetét írja le benne O’sváth Pál, a Sárrét történetének tudós szerzője. A csinos kiállítású füzetkét az érdemes író Kis-Marja község elöljáróságának kérésére írta meg; ugyanezen község polgárságának ajánlotta a honfoglalás ezredik évének emlékére. A munka címe: „Bihar vármegyében kebelezett Kis Mária (Kis-Marja) nagyközség és a nagymáriai puszta leírása.” Néhány kép is díszíti; többek között Kis-Marja nagy jótevőjének, Bocskay fejedelem azon arcképének mása, melyet a kismarjai református polgárok hálából a templomuk falán őriznek. A munka 50 krért megrendelhető szerzőnél Budapesten, (Nádor-utca 24.) Mutatványul közöljük belőle azt a részt, mely a tanács önkormányzatát és a polgárokról való gondoskodást jellemzi néhány példában: 1. Habókay Márton nótárius és a hálás mariaiak Az 1783-1810. közt szolgált Habókay Márton jegyző, hagyomány szerint a város szabadalmainak oltalmazása miatt, a képtalan vádaskodása következtében hivatalából elmozdíttatott. Habókay ekkor b. sz. mártoni kis birtokára vonult vissza, hova a mariaiak halála napjáig, egész fizetését, még a terménybelieket is elszállították. 2. Az éneklő nótárius Szokásban volt Kis-Mariában csaknem e század közepéig, hogy nemcsak az egyházi, de a világi hivatalnokokat is évről-évről marasztalták és ekként, akit nem marasztaltak, tovább mehetett. A nótárius és tanácsbeliek marasztalása ás az új választás, évenként novemb. 1-én, reggeli isteni tisztelet után a templomban, az egész nép közreműködésével szokott történni. Ez a szokás még a harmincas években Boross Mihály nótárius úr idejében is tartotta magát, akit midőn alapos ok nélkül sem marasztaltak, elkeseredésében székéről felállva, érces szép hangon Sz. Dávid zsoltárának ezen versét énekelte el: „Légy ítélőm uram! Mert hűséggel jártam És éltem nagy ártatlanul.

134

Azért hiszem az Istent, Hogy ő engemet megment Mindennemű háborútól.” mely annyira meghatotta a vallásos polgárokat, hogy nemcsak ekkor marasztalták, de többé nem is háborgatták. 3. Illésy generális, a mariai főbíró és a szamárfogat Sokszor gyönyörködve néztem gyermekkoromban, mikor ünnepnapokon, a tanács, tetőtől talpig magyar ruhába s fejükön a Bocskay kalpaggal a városházból az Istenházába és vissza sétáltak. Elől ment a főbíró, utána nótárius úr, kiket a tanácsbeliek és két kis bíró követtek. Ez utóbbiak az egyházfiakkal együtt ügyeltek a templomban a rendre. Történt egyszer egy nyári vasárnapon, hogy Illésy generális Debrecenből N.-Váradra H. Pályin, K.-Marián át a saját kocsiján, de előfogatos lovakkal szándékozott utazni. KisMáriába a reggeli isteni tisztelet alatt érkezett, mikor a tanács a templomba volt, és a városházánál csupán egy jól fegyelmezett bakter maradt hátra. Amint a generális a kocsiból kiszállott, a bakternek szigorú hangon parancsolta, hogy számára rögtön előfogatot hajtson; a bakter azonban kijelentette, hogy neki a városházat elhagyni nem szabad, de ha szabad volna, sem tehet ilyesmit a nemzetes főbíró uram engedelme nélkül. A Kis-Mariai város szabadalmaival ösmeretlen főtiszt, az eddig sehol nem tapasztalt engedetlenség miatt épen akkor teremtettézett legcifrábban, mikor a tanács a templomból megérkezett. A tanácsházban még ilyen cifra szavakat senki sem használt, s képzelhető, hogy azok mennyire sértették a tanács tagjait? Midőn tehát a generális a nemzetes főbíró uramhoz is parancsoló hangon beszélt és követelt, a főbíró tíz parancsolat által munkaszünettél rendelt hetedik napra és a város szabadalmára hivatkozva az előfogat kiállítását kereken megtagadta. A generált a guta környékezte, végre is midőn belátta, hogy itt a káromkodás és fenyegetőzés semmit sem használ: kérésre fogta a dolgot, elmondta azt is, hogy neki a püspökhöz kell ebédre menni: aminek aztán lett is eredménye eképpen: Volt p. o. a városban egy olyan együgyű polgár, kit a város a piszkosabb tárgyak elszállítására tudott csak felhasználni. Ezen polgár három szamarat és egy öszvért tartott, s midőn a furfangos bíró a generálisnak az előfogatot ígérte, erre a polgárra s azon elégtételre gondolt, hogy ezen aranyos

135

öltönyű kényes katona főtiszt miként fogja magát találni Várad utcáin és a püspöknél a fényes hintó elibe fogott állatokkal. Ezt a polgárt rendeltette a bíró csakugyan elő fogatra, aki csakhamar elő is állott. A generál az ablakon át fejcsóválva nézte, amint a polgár állatjait a kocsi elibe fogta, s amint fogva volt, köszöntés nélkül vágta magát a kocsi hátuljába. Midőn pedig a madzag gyeplőkkel ellátott s ekkorig előre fogva nem használt állatok össze-vissza bonyolódtak, de előre egy tappot sem haladtak, az ezen állapot miatt bosszús, de bosszúságát titkolni törekvő general végre is így fakadt ki: ’Aki áldója van, szedd össze már a szamaraidat”, de még ezután is addig kellett várakozni, míg végre a vonat a kis bíró által vezetve indult. A máriaiak ez esetet máig nem felejtették el, de bizonyára nem feledte el soha a generális sem. 4. A vak harangozó Gondoskodtak a máriaiak arról is, hogy közöttük koldus ne legyen, sőt munkája után mindenki megélhessen. Így p. o. volt közöttük egy vakon született szegény ember, kit, mihelyt arra alkalmas lett, harangozóvá tettek.

D) „Pandúrkorom emlékei…” Közbiztonságunk múltja és pandúr-korom emlékei. (A régi magyar élet feltűntetésével). Írta: O’sváth Pál. [Nagy Lajos] Nagyvárad, 35. (1905) 260. sz. november 5. 6. o. A szerző neve nem ismeretlen. Nem az első munkája ez, a mely most jelent meg. Megelőzték ezt a „Bihar vármegye sárréti járása leírása”, „Zsandár kell-é vagy pandúr?” továbbá „Kis-Mária községének történelme” c. művei. A ki olvasta a Sárréti járás leírását és Kis-Marja községének a történelmét, az meggyőződhetett róla, hogy fáradhatlan, energikus kutatóval állunk szemközt.

136

Ezek az irodalom előzői joggal megkövetelhetik tőlünk, hogy a szerzőnek most megjelent műve mellett se haladjunk el észrevétlenül: annál is inkább, mert minket, bihariakat ez a munka közvetlenül érdekel. A szerző Bihar vármegyének volt csendbiztosa a 60-as, 70-es években, még pedig a leghíresebbek egyike, kit a szomszédos vármegyék hatósági faktorai nem egyszer kértek fel a területükön elkövetett bűnök szálainak a kibogozására. Emlékei ebből a megyéből valók, az itt történt nevezetesebb eseteket tárja elénk. S azt hiszem, hogy még vannak is oly egyének, akik az egyik-másik esetre most is visszaemlékeznek. A munka két részre oszlik. Az első része szól közbiztonságunk múltjáról. Ezen részben röviden bevezeti a szerző, hogy a legrégibb időktől kezdve kik és hogyan teljesítették a közbiztonság szolgálatát mindaddig, míglen az 1860-ik évben létrejött a pandúrság intézménye, melynek legénytagjait mi gyermekkorunkban persecutor néven ismertük. A 60-as előtti évekre vonatkozólag nem érdektelen az, hogy hajdanta hazánkban a „Parasztvármegye” néven nevezett kezdetleges rendőrség ügyelt fel a közbiztonságra, és hogy a pandúrság felállítását megelőzött „felelős őrség”, kiknek tagjai a börtönökben kellőleg képzett zsiványokból kerültek elő, miként pendültek egy húron a tolvajokkal. Ugyanezen részben tárgyalja, hogy a közbiztonságnak kik voltak a veszélyeztetői és megtámadói. Némelyik a katonaraj elől futott el az erdőbe, másik a katonaságtól szökött el, és igen sokan lettek a világosi fegyverletétel után a honvédekből betyárokká, akiknek nem volt otthonuk, vagy akik, nehogy az osztrák vagy orosz csapatok elfogják és ezen esetben a hosszú idejű külföldi katonai szolgálatra besorozzák, — az erdők rengetegjeibe menekültek el; ha pedig már elfogták és besorozták őket, hacsak tehették a rengetegbe szökni igyekeztek, hogy aztán, mint futóbetyárok rettegtessék a környéket. Mindezeket érdekesen tudjuk meg a „Hogy lettek némely honvédek betyárokká?” című fejezetből, mely a 48-as élet epizódja gyanánt 21 huszárnak az orosz gyalogság öléből való bravúros menekülésével is megismertet bennünket. — A közbiztonság ellenségi közt foglalnak helyet a cigányok is, a kik meg mondhatni első helyen uralják ezt a tért, a ebben a sorban következnek a pásztorok, csőszök, pákászok, halászok, tanyások. Ez a rész arra szolgál, hogy a midőn fogalmat nyerünk a régi világ közbiztonsági állapotáról, a második részben előforduló pandúrkori emlékeket, melyek egyes nevezetesebb eseteket tárnak elénk. Aki közbiztonsági állapotunkat történeti szempontból tanulmányozza, kétségen kívül hasznát veszi e kis műnek. A mű néprajzi szempontból is figyelemreméltó, mert a népnek különböző szokásaival ismerkedünk meg belőle. Nem érdektelen szocialis tekintetből sem, a mit a második részben felsorolt esetekből tudunk meg, hogy a földéhes nép éhségének csillapítására megyénkben Bakonyszeg községben már 1861137

ben a földosztáshoz akart folyamodni. Telkesden meg 1863-ban el is foglalta a lakosság az uradalmi földeket, 1864-ben a Szerep községi pusztáról megszökött 25 arató, mikor vissza akarták kísérni, az engedelmességet megtagadták, és kaszáikat használták. Tehát ekkor is volt arató lázadás. Közvetlen, keresetlen előadás jellemzi e művecskét, mintha az öreg O’sváth szájából hallanánk a régi idők bűnügyi eseteit. A maguk valóságában száraz történetek az előadás által és az által, hogy előadás közben a szerző olykor-olykor a régi megyei élet; továbbá egy kis népszokás vagy adoma feltárására és a régi népéletet jellemző dalokra is sort kerít, krónikaszerű jelleget öltenek magukra és ez által mély hatást gyakorolnak az olvasóra.

Nagy Lajos

138

IV. Válogatás az O’sváth Pál nyomozásairól megjelent sajtóból 1. Üstökös, xx. köt. (1869) 33. sz., augusztus 14., 262. [„Vidéki levél”] Mező-Keresztes, aug. 1-jén. Mindnyájunknak csizmaszárába szállt a bátorsága arra a hírre, hogy Macsvánszky itt van valahol a keresztesi kukorica között. No, akinek ez ma este vizitet csinál, akinél ez tiszteletét teszi, az ugyan meg lesz tisztelve. Hanem Osváth Pál, a csendbiztos kapja magát s azt mondja, hogy ha az ilyen magas vendéget nem illik csak úgy ordenáré módon fogadni, mint valami canonica visitatiót csináló püspököt, hanem bandériumot kell elébe küldeni és úgy kísérni be, szívesen látni s megmarasztani még akkor is, ha el akarna menni. Azután majd fel kell őt alkalmazni valami magas állomásra. És csakugyan lóra ült ő maga egypár markos legénnyel s kigázolának a kukoricába vendéget fogadni. Cirkálának mintegy hat óra hosszat, s mint egy árokban megpillantának egy embert aludni szép csendesen, puha pázsit derekalja, párnája, gyöngyharmat a takaródzó dunnája. Olyan nyugodtan aludt ott, mint akinek vagy nagyon jó lelkiismerete van, vagy nagyon fáradt. Mellette aludt egy dupla puska, egy revolver, meg egy balta. A csendbiztos legelőször is ezeket szedegette magához; aztán felköltötte a jámbor alvót, hogy legyen szíves, kövesse őt, majd ellátja ő jobban szállással, ahol nem lepi meg a harmat. A felébredt atyafi nagyot nézett erre a szép meghívásra, körültekintett, de a pandúrlegények karon fogták négy oldalról, keztyűt húztak kezére, lábára, s behozták Keresztesre, ott beállították egy extra szobába (vulgo fás kamra) s hogy biztosak legyenek a felöl, miszerint vendégök még holnapig szerencséltetni fogja őket jelenlétével, jő erősen oda láncolták egy menykő nagy vízipuskához, amit hat ló szokott vontatni, ha a faluban vagy szomszédban a tűz elaludt. Így aztán rá lakatolták az ajtót, strázsának oda állítván, egy fegyveres legényt.

139

Fecerunt aztán magnum áldomás, hogy a vidék rettegtető közös ügyét ily könnyű szerrel tették ártalmatlanná. Másnap reggel készültek a nagy inquisitióhoz. Hogy fogják majd vallatni, hogy sül majd ki, hogy ez az a híres Macsvánszky, aki egy maga a tatárjárás, aki hat falut leperzselt, aki gyerekhúst ebédel, férfi vér van a kulacsában s asszonykönnyel mosakszik; hogy teszi majd ki az újságba a hős tettet, valamelyik bolond poéta még talán eposzt is ír róla Bucsánszkynak; hogy jutalmazza meg a miniszterium a csendbiztost, tevén őt az ifj. gr. Ráday Gedeon helyébe, stb. El is indulának a fás kamara felé, melynek előtte ott állott a kiállított csendlegény hűségesen, puskájára támaszkodván. Szép óvatoson felnyiták a lakatot, csendesen betolják az ajtót s kezdik a kamra belsejét gusztálni, mint a makauspieler a nagy schagert. Uram fia! a fáskamra üres, Macsvánszky a húsz mázsás vízipuskát kilopta a rostélyos ablakon.

2. Közbiztonság, [Levelezés] (A. M.) Furta, 1869. decemb. 25. Múlt december hó elején többször volt dolgom Nagy-Váradon, és innét hazatérés közben történt, hogy beesteledvén mező-keresztesi csendbiztos, O. P. úrhoz betértem. O. P. úr ügyszeretete és páratlan buzgósága megyeszerte elismert, s gí nem csoda, ha a beszéd csakhamar egyes bűntények és bűnösökre tért át, s szóból szó kerülvén ki O. P. úr egy oly eset mondott el, melyet a mintegy 18 éves vádlott egész hidegvérűen és első vallomásával teljes összhangzólag ismételt. Eddigi életének egyszerű vázolása után, melyből kitűnt, hogy ő B. váncsodi molnár, József nevű fia, áttér azon bűntényekre, melyeket elkövetett; s így legtöbbször bevallja, hogy még az 1867-ik évben — tehát 16 éves korában váncsodi N. L. pénzes ember házához a család honn nem létében betört az ablakon, s ott mindent felkutatott, de 4 forintnál többet nem találván, ezt elvitte. Majd több apróbb juh, birkalopás satb. Elkövetését vallja be, de melyekből semmi egyéb haszna nem volt, mint hogy jól evett a kocsmában és kedvére ihatott. Később áttér az 1868. évre s elmondja, miszerint ez évben fennírt N. L. majd O. P. és F. L. váncsodi lakosok kárára, saját személyében gyújtásokat követett el, anélkül hogy azok bármelyikére is haragudott volna. Vallja tovább: hogy ez év őszén Váncsodon valamennyi 140

boltot felvert, azokból a fiókokban talált 4-5-6 frtot, — már t. i. amelyikben mennyit talált — elvitte, sőt az egyik boltból egy csomó bélyeget is ellopott. Eredeti az, hogy nem tudván e bélyegeken túladni, anélkül, hogy azok birtoka iránta gyanút ne keltsen, minden alkalmas helyre, falak, deszkákra arabeszk alakokban felragasztgatta. Újabban az ifjú bűnös fegyvert szerzett magának és evvel előbb egy öreg zsidóasszonyra, később pedig egy másik zsidóra tört cimboráival együtt, de észrevétetvén, tervök meghiúsult. Közelebb pedig, folyó hó 12-én éjjel, két töltött pisztollyal felfegyverzetten s álcára ellátva egymagára kiment a Váncsodon — Gáborján felöl — kívül eső cserepes csárdába, hol a csapláros zsidót, s ennek egy szabadságos katona testvérét találta, kikre halállali fenyegetéssel pisztolyt tartván, a házi gazdát a pénz előkeresésére, a szabadságos katonát pedig az ajtó melletti szegletbe állásra kényszerítette, midőn azonban a szegény csapláros 3-4 frtját a rabló kezébe szolgáltatta, s a kevés pénz miatt a csaplárossal szóba elegyedett, s e közben az ajtó felé tartott volna, a szabadságos katona által elfoglalt szegletbe állított baltát a katona felfogván, épen akkor, midőn a rabló az ajtó közt volt, egy kemény ütést ennek fejére irányzott, de oly szerencsétlenül, hogy a rablónak ideje és bátorsága volt visszafordulni, s a támadó szabadságos katonára lövést irányozni. Az isteni gondviselés azonban másként intézkedett, mert a pisztoly nem sült ki, s így a bátor testvérnek sikerült még egy ütést mérni, mely a rablót leterítette, ekkor a két zsidó minden erővel a rablóra rohant, azt lefegyverezték, leálcázták, megismervén benne B. molnár 18 éves fiát, kit az épen Váncsodon levő két pandúrnak a bűnjelekkel együtt átszolgáltattak. Ez ifjú további sorsáról tudósítani el nem mulasztandom.

3. Nagyvárad, 3. (1872) 129. sz. június 7. 3. [„Napi újdonságok”] Nemes-Kereki ősi kastélyában lakoma volt pár hét előtt, írja a „Debrecen”. Már akkor javában folyt a korteskedés. Sorakoztatták a pártokat. A vezérek igyekeztek magok köré gyűjteni a hozzájuk való „tisztelt választó polgártársak”-at. Igen a választókat. Ezekre ilyenkor van kiválólag szükség. A házi úr szerepét Csanády Sándor adta. A kastély termei fénytől csillogtak: az asztalok gazdag szerelvényekkel díszeskedtek. Míg Attila csak fapohárból ivott, fakanállal evett, addig „Csanádi választó polgártársai” ezüstnemű eszközökkel rendelkeztek. Volt jó érmelléki, akarók mondani, lelkesedés, éljenzés. Tartottak 141

szónoklatok a „nép fenség”-ről, az általános szavazati jog üdvös voltáról. Majd eloszlottak a választó polgártársak! Vivén magokkal kedves emlékeket. Sok kedves emléket, — ezüst terítéket. Nosza rajta, pandúr, csendbiztos! Osváth Pál csendbiztosnak meg is gyűlt a baja. Neki kellett visszakeríteni a Csanády „választó polgártársai”-tól az emlékeket. Csanády a „népért” feláldozta éltét, de ezüst neműit nem hagyhatja oda. Hát ha még az „általános szavazati jog” meg lett volna adva, mennyivel több dolga lenne — csendbiztosnak. Ilyen eset, még nem esett — Bocskai házában! Így a „Debrecen”. Ő feleljen róla, ha nem — igaz.

4. Nagyvárad, 3. (1872) 134. sz., június 13., 2. Csanády Sándor választóinak rehabilitációja E hó 7-én a „Debreczen” után a „Nagyvárad” is hozott egy újdonságot, melyben az volt előadva, mintha Csanády S-tól egy lakoma alkalmával ezüstneműek vesztek volna el. E körülményre vonatkoznak az alábbi levelek és dokumentumok, melyekből kitűnik, hogy a „Debreczen” e híre malíciózus forrásból eredt. Legelöl bocsátjuk Csanády S. levelét, melyet egy itteni barátjához írt, hogy a szükséges helyreigazítást lapunkban eszközölje. A levél így szól:

Nagykereki, jun. 11. 1872. Tisztelt barátom! Értesülvén azon jogtalan, igazságtalan eljárásról, miszerint a járásbeli csendbiztos úr, a nélkül, hogy bárki által felhívatott volna, kutatásokat tesz azon polgártársaim körében, kik a múlt hetekben látogatásaikkal megtisztelni szívesek voltak; kutatásokat azon ürügy alatt, mintha házamtól az alkalommal több ezüstnemű veszett volna el. — Miután a csendbiztos úr ez eljárását nem helyeselhetem, az e soraimhoz mellékelt levél eredetijét küldöm hozzá mai nap — azt hivén, miként kötelességem polgártársaim érdekében a valódiságot megismertetni a közönséggel, azért kérem önt, sziveskedjék az e soraimhoz mellékelt levelemet kinyomtatni a „Nagyvárad”-ban, valamint a Torma Sámuel barátom által a történt kutatásokra vonatkozó ide mellékelt nyilatkozatát is. Őszinte barátja: Csanády Sándor.

142

N-Kereki, jun. 11. 1872. Tisztelt csendbiztos úr! Arról értesülvén, miszerint ön, polgártársaim körében, kik a múlt hetekben becses látogatásukkal megtisztelni szívesek voltak, bizonyos eltévedettnek állított ezüst evő-eszközök végett kutatásokat tart, miután én önt sem levelem által fel nem szólítottam az iránt, hogy kutatásokat tartson, de nem is szólíthattam fel, mert említett alkalommal egy pár evő-eszköz sem tévelyedett el, mely ezüstből lett volnaezért kérem, szíveskedjék a kutatásokkal felhagyni, bár mennyire becsüljem is az erélyes hivatalos eljárást a maga helyén, lehetetlen, hogy a méltatlan igazságtalan gyanúsításokat polgártársaim becsületének alapnélküli megtámadását helyeselhessem. Felkérem egyszersmind önt, szíveskedjék engemet értesíteni arról, kinek felhívása, vagy megkeresése, megbízása következtében határozta el magát a tudvalevő kutatások megtételére. Kész szolgája: Csanády Sándor.

Nyilatkozat Tudomásra jutván, miszerint a biharmegyei sárréti járási csendbiztos Osváth Pál úr, azon ürügy alatt, mintha azon alkalomkor, a midőn a b.-újfalui kerülethez tartozó községek Csanády Sándort említett területben a képviselői jelentség elfogadására felszólították, csandáy Sándor lakából több pár ezüst evő eszközeim tévedtek volna el, a választó kerülethez tartozó községekbeli polgároknál kutatásokat tart: az osztó igazság és a méltatlanul gyanúsított polgártársaim érdekében kedves kötelességemnek tartom kinyilatkoztatni, miszerint említet alkalomkor egyetlen darab ezüst-készletem sem tévedett el s eltévednie lehetetlenség is volt miután tőlem ilyenek Csanády Sándor által nem kéretvén, általam nem is küldöttek. Kelt Nagykerekiben, 1872. jún. 11. Torma Sámuel.

5. Sárrét 2. (1876) 19. sz. május 7. 3-4. [„Heti hírek”] (Beküldetett.) Az árvíz megszűnt. Azon tiszai árvíz, amely vidékünk közelében elöntötte Túrkevi-Kisújszállás-Karcag-P.-Ladány határait, megfeneklett a fentebb említett 143

határok lápályaiban s már nem lehet attól tartani, hogy átszakítva azon gátat, mely Szerep, F.Gyarmat határainál vonul át. Ha ezen határokon gát nem vonatik, menthetetlenül elözönli Szerep, Gyarmat, Rábé, Torda határait, amely vidéken vonul át a régi Berettyó medre. Háládatlanság volna azért e vidék részéről elismerést s köszönetet nem mondani azon buzgalomért, fáradozásért, melyet tanúsított Osváth Pál csendbiztos úr nem csak a gát készítésénél, hanem annak meg védésénél is, hogy a gátat át ne vágják azok, kiknek vetéseit a víz elvette. Most már nyugodt lehet a vidék, nem fenyegeti árvíz, nem rendeltetik ki a katonaság a sárréti közösség mély fájdalmára.

6. Sárrét 3. (1877.) 14. sz. április 8. 3. [„Újdonságok”] Egy rablóbandának jött nyomára hatóságunk, mely rég idő óta űzi gyalázatos munkáját. — A társaság összes tagjai mind be vannak fogva s szándékba vett rablásaikat Osváth Pál csendbiztos előtt bűnbánólag bevallották. A társaság feje egy veterán gazember, névleg Papp Imre, ki az államfegyházakból kerülve haza, itt korcsmát nyitott s szabad lábon létét egy rablóbanda szervezésére használta fel. — Tagjai voltak egy helybeli lakatos, Nagy József és segédje, kik saját bevallásuk szerint a helybeli kir. adóhivatalnál véghez vitt rablás elkövetői is voltak. — Szándékuk volt épen a napokban még több rabló gyilkosság véghezvitele is, mely azonban a véletlen kedvezéséből meg lett akadályozva.

7. Sárrét 3. (1877.) 15. sz. április 22. 3. [„Újdonságok”] Hurokra került a másik főgazember is, ki a helyb. kir. adóhivatalnál elkövetett rablásban Papp Imre mellett segédkezett: bizonyos Beke Lajos nevű csizmadia, ki épen akkor fogatott el a piri erdőben, midőn a rablott pénzből vásárolt 30 db. Sertéssel ballagott vásárra. Kihallgatása alkalmával bevallá tettét, sőt még többet is, előbbi viselt dolgáról úgyszinte lakonikus őszinteséggel adta elő, mint lopta meg bűntársát Papp Imrét s azzal együtt ismét a többi cinkosokat, úgy hogy a rablott pénzből neki csaknem legtöbb jutott, némelyeknek pedig kiszúrták a szemét 21-21 frttal. Valamennyien már a kir. jbíróság előtt is kihallgattattak s haladék nélkül a n.-váradi kir. törvényszékhez kísértettek be.

7. 144

Sárrét 3. (1877.) 17. sz. április 29. 3. [„Újdonságok”] Búza tolvajokat csípett el a napokban Osváth Pál derék csendbiztosunk, kik egyszermásszor több, — közelebb pedig két zsák búzát — tolvajoltak el a vasúti indóháznál lévő zárt vasúti teherkocsikból. A jómadarak bevallották tettüket, s már a hűvösön várják a méltó büntetést.

8. Sárrét 3. (1877.) 20. sz. május 20. 3. [„Újdonságok”] Egy másik gyilkosság. A héten B.-sz.-márton és Furta közt az országúton egy 13 éves leányka, nyakán ejtett szúrás következtében meggyilkolva találtatott. A szerencsétlen mellett hevert kis csomóba összekötött motyója, úgyszínte kebelében 3 ft. bankjegy találtatott; mi arra enged következtetni, hogy a szerencsétlen nem rablás, hanem bosszúnak esett áldozatul. A vizsgálat erélyesen foly, s remélhető, hogy a tettes nemsokára ki fog deríttetni.

9. Sárrét 3. (1877.) 21. sz. május 27. 3. [„Újdonságok”] „Hajmeresztő gyilkosság. A b.-sz.-márton–furtai útvonalon meggyilkolt leányról múlt számunkban említett hírünket, hiteles helyről vett értesülés szerint következőkben egészíthetjük ki. A meggyilkolt leány H. K. szt-imrei 13 éves vagyonos árva volt, s mint ilyen, anyja testvére, a volt zsákai ref. tanító volt neje, Túriné által gondviseltetett a múlt évig, ezután azonban a nő férjétől elválván, a leányt is magával vitte s Szalárdon szolgálatba állította. Most a leány egyik régi ösmerőse a b.-sz.-mártoni ref. tanítóhoz akart menni lakni s már ott is volt, de a mondott időben este 7 óra tájban, annak tilalma dacára Zsákára, Túri bátyjához indult, s itt a furtai út közepén gyilkosa által a mezőre lehurcoltatott — s rajta előbb erőszak tétetvén — oly oldal nyakszúrással gyilkoltatott meg, minővel csak a juhászok szokták birkáikat megölni. Juhász műve volt tehát a gyilkosság, kinek hol és kiléte Osváth Pál derék csendbiztosunk által tartott hosszab és beható, tapintatos vizsgálata következtében felfedeztetett, s a valódi tényállás legszebb napfényre deríttetett. Az alávaló tettes már az igazságszolgáltatásnak át is adatott. Ezen embertelen vadsággal véghez vitt s a tényállás valódiságának kiderítésére, bonyolultsága miatt szükséges óvatos tapintattal kipuhatolt gyilkosság a közelismerés babérját fűzi O. P. őr ösmert érdemeihez. Páratlan ügyszeretete és 145

avatottsága hivatali lelki ösmeretességét tanúsítják csak újabban ez esetnél, mi annyival is inkább jelentőségteljesnek mondható kiválólag ez úttal, mert a vidék alantas néposztályánál már általánossá kezdett válni, azon balhiedelem, hogy a szerencsétlen leányt zsidók ölték meg azért, hogy vérét szertartásaikhoz használják (!). Az undok bűntény felderítése tehát egy különben is gyűlölt néposztályt mentett meg egyrészről a balga- és hamis vád alól, másrészről a bűnös méltó jutalmát a bíró kezeiből elveendi. S ez azon embernek köszönhető, ki szakavatott hivatali donatioja dacára soha sem szokott időt és áldozatot kímélni, csakhogy a közönség érdekében és érdekeiért munkálhasson. Éltesse isten! Sokáig azért még Osváth Pál csendbiztost, mint mintaképét a jó rendőri intézménynek!”

10. Sárrét 3. (1877.) 43. sz. október 28. 3. [„Újdonságok”] Ama borzasztó bűntény tárgyalása, melynek tárgyát egy nemrégiben Furta község határán állítólag egy ottani juhász által 13 éves lányon elébb elkövetett erőszak, majd orgyilkosság képezte; f. hó 26-án tartatott meg a n.-váradi kir. törvényszék előtt, — azonban e rettenetes bűntényt nem lehetett vádlottra bizonyítani, miután csak egy tanú tett ellene tanúbizonyságot.

11. Sárrét 3. (1877.) 44. sz. november 4. 3. [Újdonságok] Gyilkosság. Múlt okt. hó 27-én ismét egy kegyetlen bűntény lett elkövetve B.-szt.mártonban, ugyanis egy serdülő leány, nevezett estén a Berettyóra vízért menvén, ott megfertőztetett, s azután megfojtva s mintegy 200 ölnyire elvonszoltatva a Berettyóba löketett, hol másnap — vasárnap délelőtt — lábainál fogva az iszapba fennakadva találtatott meg. Az orvosi boncolat constantálta az erőszaktételt, és a vízbe dobatás előtti megfojtást. Gyanúsítottak fogva vannak.

12. Sárrét 3. (1877.) 45. sz. november 11. 3. [„Újdonságok”] Denique Osváth Pál derék csendbiztosunk csak mindenütt és mindenekben eltalálja a szeg fejét; hírét vevén ugyanis a közelebbi számunkban általunk is közlött b.-sz.-mártoni 146

rémes gyilkossági esetnek, sietett, hogy ő is hivatásához képest, még idejekorán megtehesse a magáét. Az ügyben kutatást eszközölt, s alig 24 óra alatt már reá talált az érdekelt valódi fertelmes gyilkosra, ki elfogatván azonnal be is vallotta tettét nemcsak, de ennél többet is, — s hogy e tette már nem első volt, stb. De nem a nyilvánosság elé valók azon undort gerjesztő állatias lealacsonyodást tanúsító gazságok, melyeknek az elfogott vallomásaiból magának tudomást szerezhet az igazságszolgáltatás, mely az előbb ártatlanul elfogottat azonnal szabadlábra is helyezte. Hegyez ez eset hiányos rendőri állapotainkra s szomorú népművelődési viszonyainkra!

13. Sárrét 3. (1877.) 50. sz. december 16. 3. [„Újdonságok”] Kacsa. A „Szabadság” dec. 13. számában egy M.-Keresztesen dec. 10-én történt nagyobb vérengzés van közölve, s az van mondva, hogy Osváth Pál csendbiztosunk a verekedés szétoszlatásában életveszélyes sérülést kapott. Osváth Pál csendbiztos úr dec. 12., 13. és 14-én nálunk működvén, láttuk s magától tudjuk, miként igaz, hogy M. Keresztesen dec. 10-én botrányos vérengezés volt, az is igaz, hogy egyetlen később érkezett pandúrjával egyik korcsmában a verekedőket személyesen ő kardlapozván szét, azok közzül a főbbeket be is kísértette; az azonban téves állítás, hogy ő maga bármilyen, annál inkább, hogy életveszélyes sérülést kapott volna. Örömmel közöljük a dolgot, és pedig azon megjegyzéssel, mi szerint alkalmunk volt már egy képviselő választáskor a piac közepén látni, hogy egyetlen pandúrjával a vérengezők szétválasztására százak közzé rohanván, hogy a boterdőben úgy tudta kardját forgatni, hogy bár a támadókat egészen vissza szorítá, de egyetlen sérülést sem kapott, csupán kalapja üttetett vagy esett le fejéről. Ma sem köszvényes még csendbiztosunk karja s előre vigyázó is lévén, most is alig hisszük, hogy 2-3 részeg ember megcsúfolja. Sajnos hallottuk, hogy e bekísért útonálló verekedők — kik, ha meg nem gátoltatnak, az emberölés kikerülhetetlen leende — már kezességre hazabocsáttattak; mert a csendbiztos sem lehet mindig otthon, s akkor ki fogja őket fékezni?

14. Sárrét 4. (1878.) 17. sz. április 28. 4. [„Újdonságok”] Bújában felkötötte magát egy V. F. nevő liba tolvaj M.-Keresztesen, ki pár nap előtt nagyobb tolvajlás bűnébe esvén, midőn a csendbiztos előtt vizsgálati fogságban ült volna, 147

annyira neki keseredett, hogy a börtönéül szolgáló kamara mestergerendájára nadrágszíjával összetoldott nyakkendőjére felkötötte magát; azonban terve nem sikerült, mert a zsineg terhének súlyától szétbomolván ő maga lezuhant s eközben nyakát is erősen megsérté. A rögtön alkalmazott orvosi segély mindazáltal megmenté minden komolyabbtól s most, bár megtört kedéllyel, de azért egészségben várja büntetését.

15. Sárrét 4. (1878.) 23. sz. június 9. 4. [„Újdonságok”] Három hamis kártyást, alias zsebmetszőt fogott el e héten Osváth P. csendbiztos úr itt időzése alkalmával, kik mint jó cimborák N.-Várad és N.-Károlyból adtak itt egymásnak találkát, nemes mesterségük cultiválhatása szempontjából. Azonban rajta vesztettek, mert míg szereplésük előtt lépre kerültek s most a jbíróság börtönéből gusztálják a schlogert, mely őket már elérte.

16. Sárrét 5. (1879.) 1. sz. január 5. 4. [„Újdonságok”] A vasúti indóházról szinte a napokban szállítmányt orzott el egy gaztettes, ki azonban csakhamar kézre került s most már a város börtönében van. Ezen enyveskezű suhanc előlegesen is bevallott már bizonyos libalopást, de a szállítmány elorzásáról, — tanúk ellenére — sem akar tudni. Csendbiztos úr tegnap megérkezve most behatóbb vizsgálat alá veszi ez ügyet, melynek folyamán lehet, hogy talán megleli a mostanában űzött több rendű tolvajlások szálát is. Bizony, már egyszer fel is férne!

17. Szabadság, 5. (1879.) 13. sz., január 19., 4. [„Melléklet”] Egy rablóbanda kézrekerítése. A szilvölgyi rablógyilkosokat már mind elfogta Osváth Pál derék csendbiztosunk. A jeles rendőri talentummal bíró csendbiztos ezen művelete valóban elismerést érdemel annál is inkább; mert úgy a rablógyilkosság színhelye, mint a rablók tartózkodási és gyülhelye kívül estek az kerülete határain. A merész gazemberek valóságos rablóbandát szerveztek, melynek feje és orgazdája Martin Sándor — Papp Györgyné helybeli szőllőbirtokos vincellérje volt, s ennél s ennél volt a banda gyülhelye is. 148

Dudás Imre Szt. Jánosról, Szabó András, Kovács Elek Margittáról és egy hencidai legény voltak a rablóbandának tagjai. Mindannyian álnévvel szerepeltek, úgy, hogy közülök sem tudta egyik sem társának valódi nevét. A rablóbanda roppant garázdálkodásokat vitt véghez annak idején. Gyilkoltak, raboltak, s fosztogatva járták be a vidéket. Ők követték el a szilvölgyi rémes gyilkosságot, a N. Kereki és a Margitta melletti nagy rablásokat. A rejtélyesség, mely e bandának tagjait egymás közt is környezé, igen megnehezítette Osváth Pál csendbiztos úr feladatát, aki feltette magában, hogy kézre keríti őket. Az első áldozat Dudás Imre volt, aki Gáborjáni név alatt szerepelt. Ez azt vallotta, hogy a banda feje: Kis Sándor szőllőcsősz. Valamennyi Kis Sándor volt a nagyváradi helyen, mindeniket kihallgatták, egyik sem volt a valódi — persze Martin Sándort csak Kis Sándor néven ismerték cinkosai, — Végre megtudták, hogy a kérdéses egyén Papp Sándorné szőllőjében lakik, mint csősz s akkor fogatott el Martin Sándor, hanem még akkor is zavarban volt a helybeli rendőrség, mikor kihallgatták; hiszen ők Kis Sándort keresték. A szembesítés Dudással, kideríté, hogy Mártin Sándor és Kis Sándor ugyanegy persona, a banda feje és egyszersmind orgazdája. Végre a többi is elfogatott; utoljára került kézre Szabó András, egy óriás termetű s borzasztó erővel bíró, vad kinézésű román paraszt. Ez volt köztük a legfélelmesebb, a legkegyetlenebb. A szilvölgyi rablógyilkosságban ennek volt a legrettenetesebb szerepe. A betegágyban fekvő asszonyt ez vonszolta le fekhelyéről s ez vagdalta össze a szerencsétlen teremtést. — Most azután már mind az öten be vannak fogva, amiért az érdem egyedül Osváth Pál csendbiztos urat illet.

18. Szabadság, 5. (1879) 19. sz., január 28., 3. [„Levelezés”] T. Szerkesztő úr! A „Szabadság” 13-ik számának mellékelvén — „egy rablóbanda kézrekerítése” — címe alatt közlött cikknek azon soraira, — midőn Martin Sándor elfogatott, még akkor is zavarban volt a helybeli rendőrség, mikor kihallgatták, hiszen ők Kis Sándor keresték, — kénytelen e hivatal ezen gúnyos kitételre, mennyire lehet röviden felemlíteni, miszerint múlt évi december 20-án 392. sz. alatt Osváth Pál csendbiztos, a szilvölgyi rablógyilkosok egyikének elfogatásáról e hivatalt értesítvén, felkérte, hogy az elfogott rablógyilkosnak vallomása folytán, cinkostársát Kis Sándort, ki az itteni vágóhídi őr 6. drb sertéseinek elorozásával is terheltetik, ki jelenleg a váradi hegyen vincellér, fogassa el; ezen megkeresésre e hivatal a hegybírót, egy városi biztost, egy hegykerülővel Kis Sándornak elfogatása végett 149

ki is küldvén, ezek két Kis Sándor vincellért kísértek be, kiknek kihallgatásuk után 60, 70 éves tehetetlen aggkoruknál fogva is, legkissebb gyanú sem háromolván, szabadon bocsájtottak; ezek helyére azonban Papp Györgyné szőllőjében lakó vincellér Martin Sándort fogatta be, ki vallomásánál fogva igen gyanúsnak tűnvén fel, le is tartóztatott, ezenkívül egy másik Méder István nevű egyén, ki a vágóhídi tolvajlás megtörténte előtt Martin Sándorral ottan megfordult, fogattatott be: ezen intézkedésről Osváth Pál csendbiztos 6269. sz. a. értesíttetett, melyben felvilágosíttatott, hogy az ottan elfogott rablógyilkosnak társa, Kiss Sándor nem lehet, hanem Martin Sándor vincellér; ily előzmények után honnan magyarázhatta a tisztelt cikkíró, vagy akár ki más, hogy a helybeli rendőrség, mikor Martin Sándort kihallgatták, akkor is zavarban volt: — ki kerestette Kiss Sándort? a csendbiztos, — ki fogatta be a hegybíróval Martin Sándort? — a váradi rendőrség. Ezen cikkben közlöttekre nézve, még egyúttal, azt a megjegyzést is bátor tenni a váradi rendőrség, miszerint a rablógyilkosok között felemlített Szabó Andrást, Osvát Pál csendbiztos el nem foghatta, mert ezen egyént a nváradi rendőrség még a múlt évi novemb. 19-én a nváradi piacon a M.-Telegdi erdőről lopott, Lakatos János társaival fogta el, s ugyanazon napon 6480. sz. alatt a kir. törvényszékhez átkísértetett. Osváth Pál csendbiztos az innen 6269. sz. értesítésre Váradra eljött, neki itten az általa keresett Kiss Sándor helyett Martin Sándor átadatott, ki itten akkor arról is értesülvén, hogy Szabó András, Sándor András név alatt, még november 10-én a kir. törvényszékhez átkísértetett — ezzel elegendő szembesítés, s további illetékes eljárás véget tehát Martin Sándor tehát a váradi rendőrség által, Osváth Pál csendbiztosnak átadatott. Ezen, okiratokkal is igazolható tényleírást a váradi rendőrség saját érdekében kénytelen a t. közönség tudomására juttatni. Jövőre nézve tehát a cikkező uraktól is elvárja a helybeli rendőrség, hogy mielőtt a tényállásról alapos tudomással bírnának, ha már az egyik félnek tetteit becses sorában megéneklik, mit e rendőrség ily esetekben nem irigyel, akkor legalább a másik felet, ki tetteivel szerényen hallgat, méltatlanul ne gúnyolják. Nvárad, január 14. 879. A rendőrség.

19. Sárrét 5. (1879.) 18. sz. május 4. 3. [„Újdonságok”]

150

A tolvajlások kezdenek ismét napirendre kerülni. Csütörtökre virradóra ugyanis postamesterünk kamaráját ismeretlen tettesek feltörték, onnan tetemes mennyiségű olvasztott zsírneműt, füstölt húst, sonkát és kolbászt s az udvarról több apró marhát elvittek. Ugyanez alkalommal egyik tanítónktól is számos szárnyast hurcoltak el. Az ügy investigálását ugyan megkezdte Osváth csendbiztos úr, de halvány remény van hozzá, hogy a gaztettesek felfedeztessenek, mivel a vezető nyom teljesen hiányzik. Mi csak ma is azt mondók vagyunk: igyekezni kellene mielőbb, más hasonló községek példájára, felelős rendőrséget felállítani, mely egyedül volna képes az efféle gyakorta ismétlődő gaztetteket megszűntetni. S úgy látszik, nekünk ingünk is lenne már az erélyesebb fellépés, tehát ideje volna, hogy magunkra vegyük.

20. Sárrét 5. (1879.) 19. sz. május 11. 3. [„Újdonságok”] „Megkerült gazember. Emlékezhetnek olvasóink azon rejtélyes bűnesetre, mely múlt 1879-ik évben ápril 26-án a Silye Farkas polgártársunk váncsodi K. M. nevű juhászának állítólagos meggyilkoltatását tárgyazta. Ugyanis tudvalevő, hogy a K. M. által őrzött nyáj meglopatott s maga a juhásznak csak hűlt helye és összevérezett és vagdalt ruhái találtattak meg. Általános lett ennek folytán a hiedelem, hogy e juhász rablógyilkosságnak lett áldozata, kinek hullája valószínűleg vízbe dobatott. A dolog azonban nem így áll, mert mint már akkor a vizsgálat alapján O. P. csendbiztos úr jelenté, ő azon hitben volt, hogy K. M. nem gyilkoltatott meg, de megunt neje és hitelezőitől önként szökött meg s ruhái összevérezve és megvagdalva a hiányzó birkákat is ő vitte el útravalóul. Most elcsípték a kötnivalót a napokban Fegyverneken, hol már szolgálatban volt s ráadásul ott egy leányt is elcsábított, ki áldott állapotban maradt el tőle. Most a helybeli kir. járásbíróság börtönében ül, kit, mint beszélik, neje talán már holtnak is nyilvánított.

21. Sárrét 5. (1879.) 44. november 2. 4. [„Újdonságok”] Csökmőről már egy többek nevében írt feljajdulást vettünk mi is, melynek sorai csakugyan sötét színben mutatják az ottani közviszonyokat. Úgy látszik, szervezett tolvajbandával van ott dolga a lakosságnak, mely már is ijesztően kezdé meg rendszeres garázdálkodásait. Néhány nap alatt négyszer egymásután betörésről értesültünk ugyanis, mely 151

körülmény általános félelembe ejté máris a jobb módú polgárságot, mely kénytelen megtakarított vagyonkája felett egész éjjel önmaga őrt állani. Felhívjuk erre a csendbiztos úr figyelmét, úgyszinte nem eléggé ajánlhatjuk az ottani elöljáróknak is, hogy a szomszéd nagyobb községek példájára a lakosokból szervezendő éjjeli felelős őrségnek felállítását haladéktalanul foganatba vennék. Az adózó polgárság joggal megkövetelheti e rendkívüli intézkedést elöljáróitól.

22. Sárrét 5. (1879.) 46. november 16. 3. [„Újdonságok”] Cáfolatot vettünk Csökmőről a közelebb lapunkban közlött azon beküldött hír ellenében, mely az ottani közbiztonsági állapotokat siralmas színben festé le. Mi örömmel adunk tért e felszólalásnak, annyival is inkább, mivel a beküldő t. elöljárói tag általunk is rég ösmert jelleme és egyeneslelkűsége teljes biztosítékot nyújtanak az általa előadottak teljes valósága iránt. Az mondatik ugyanis a cáfolatban: „Tény az: hogy október 20-21-ike közti éjszakán 2, október 22-23-ka közti éjjel pedig 1 kamarából vitettek el több élelmi cikkek, a zárok lefeszegetése mellett e községben; azonban, mihelyt O. P. csendbiztos úr — elöljárói jelentés nyomán — értesült e kamarák feltöréséről: a vizsgálatot azonnal megindította; és a bűnösöknek … egyének közül nov. 1-én már kettőt el is fogatott, és a vizsgálatot oly tapintatoson vezette, hogy az el nem fogyasztott élelmi cikkek, és fel nem használt másféle tárgyak e hó 9-én tulajdonossaiknak már vissza is adattak; és így csendbiztos úr tévesen gyanúsíttatott hanyagsággal”!

23. Sárrét 5. (1879.) 48. november 30. 3. [„Újdonságok”] Ismét egy veszélyes tolvajt kerített kézre O. P. csendbiztos úr. A napokban bizonyos Bere Imre személyében, kit előbb sassi polgárok fogtak el, de csakhamar megszökött. A gazfickó mióta szökésben volt is követett el egy betöréses tolvajságot; most ismét elcsípetve beküldetett az igazságszolgáltatás bűntető széke elé.

24. Sárrét 5. (1879.) 49. december 7. 3. [„Újdonságok”]

152

Gyilkosság. M.-Keresztesről írják lapunknak, hogy nov. 25-én reggel M.-Keresztes és Ártánd közt, a főúttól mintegy 40-50 lépésnyire egy meggyilkolt fiatal, ösmeretlen férfi hulla találtatott. A körülmény általában rablógyilkosságot sejtetett az esetben, azonban bővebb kutatás folytán nov. 29-én éjjel a hulla kiléte és gyilkosa is felfedeztetvén, kiderült: hogy a szerencsétlen ifjú bosszú áldozata lett. Nagy Imre p. toldi születésű, ki az ártándi határon a 38. sz. K. G. vasúti őrnél állt szolgálatban, ez által lett meggyilkolva. Ugyanis mintegy 3 hete 4 db. birkát sikkasztott el a vasútőr, ki szolgájától egy szűrt akart lefogni béréből, az pedig ezért feljelentéssel fenyegette a sikkasztó őrt. Hogy tehát a vasút őr se a szűrt megadni ne legyen kénytelen, se a sikkasztás felfedezésétől ne kelljen tartania: a tőle távozni készült szolgáját agyonütötte s így a Kutasba dobta. A szerencsétlen ifjú egyedüli támasza volt öreg ősz apjának. Temetése nagy közönség részvéte mellett múlt hó 30-án ment végbe.

25. Sárrét 6. (1880.) 8. február 22. 2. [„Heti hírek”] A hármas tolvajbanda kézre került s a csendbiztosi vallatás alkalmával minden tetteiről töredelmesen be is számolt. Most már a kir. jbíróság előtt várja az önkeze által titkon vett jókért érdemelt büntetését. Egy „csirkefogó” compániával tehát már egyidőre kevesebb van városunkban.

26. Sárrét 6. (1880.) 39. szeptember 26. 2. [„Heti hírek”] M-Keresztesi postamesterré az elhunyt ottani postamester, Harcsarik Andor helyére Osváth Pál m. csendbiztos úr vett kinevezve. Üdvözöljük őt ez állásán is, s azon kellemes reményben élünk, hogy e változásnál fogva őt, mint egyik legkedveltebb munkatársát lapunknak, jövőben gyakrabban meg fogjuk nyerhetni a támogatásra.

27. Sárrét 6. (1880.) 52. december 26. 2. [„Heti hírek”] Névjegyzéke a Bessenyei György hamvai fölé állítandó emlékre adakozóknak. (Kimutatja: Zsiday László pénztárnok.) 11. Osváth Pál gyűjtőívén: Osváth Pál csendbiztos M.-Keresztes 3 frt. 153

28. Sárrét 7. (1881.) 3. január 23. 3. „Újdonságok” Az országos rendőrség felállításáról szóló törvényjavaslatot a napokban tárgyalta és fogadta el a képviselőház. Ennél fogva búcsút vehetünk immár nemsokára a sok vita tárgyát képezett, de hagyományos ősi szokásaink keretébe mégis legjobban beillő „pandúr” intézménytől. Helyette a teljesen katonai lábra állított „csendőrség” fogja állani közbiztonságunk őrségét képviselni. Melyik volt s lesz jobb, azt majd az idő fogja megmutatni.

29. Sárrét 7. (1881.) 9. március 6. 3. [„Újdonságok”] Váncsodról írják nekünk: múlt február hó 22-én, tiszteletes özvegy Rácz Lajosné kamaráját éjjel feltörték s a hombárból 7-8 köböl tisztabúzát elloptak. Maga az özvegy lelkésznő rokonlátogatás végett Diószegen volt, de otthon voltak a kamara tőszomszédjában lakó bába és férje, s otthon voltak a kamarához 5 lépés távolra eső kis háznak lakói 3 férfi és több nő; feltűnő, hogy senki nem vette észre a huzamos időt igénylő s mindenesetre zajjal járó műtételt. Olyan valamiről, amit úgy hívnak, hogy erényes nyomozás, még eddig semmi hírt nem hallottam. r. l.

30. Sárrét 7. (1881.) 10. március 13. 3. [„Újdonságok”] A váncsodi tolvajlásra nézve biztos forrásból írhatjuk, miszerint azonnal a megtörtént eset után O. P. csendbiztos úr egy legénye megjelent a helyszínén az elöljárókkal együtt s rögtön motózást is tétetett. Majd később maga a csendbiztos úr is oda menvén a lehető intézkedéseket idejében megtette. Az eredmény várható.

31. Sárrét 7. (1881.) 17. május 17. 3. [„Újdonságok”] Gyilkosság. Bojton pár hét előtt bizonyos Okos István nevű parasztgazda orozva s álcázottan, revolverrel meglőtte Szabó Mihály ottani polgár fiát, ki mint sejthető, bizalmasabb 154

viszonyban állott előbbi feleségével. Az elkövetett bosszú tett után csakhamar elcsípte Osváth P. csendbiztos úr annak elkövetőjét s az előleges vizsgálatot sikerre vezetvén, beszállította a helybeli kir. járásbírósághoz, a sérült felet pedig Biharmegye közkórházába. A további vizsgálat fogja kideríteni a valódi tényállást.

32. Sárrét 7. (1881.) 30. július 31. 2-3. [„Újdonságok”] Betöréssel párosult rablás. Csütörtökön éjjel 12-1 óra közt M. J. helybeli polgártársunk házába két revolverrel felfegyverzett egyén behatolt s a szobában szakácsnéjának társaságában alvó háziasszonyt nyugodt éjjeli álmából felriasztotta. Fegyvert szegezvén a megrémült asszonynak, halk hangon pénzt követelt a két gonosztevő; midőn pedig a távol fürdőben levő férjére hivatkozott a szerencsétlen megrohant áldozat, állítván, miszerint ő csak nehány frttal rendelkezik s azt odaadhatja: egyszerre kemény ütést érez fején, mely a gazok egyikének kezében lévő fegyverével méretett reá. A vér patakként borítá el a szegény nő arcát, ki midőn az ezen jelenetet látott s megrémült cseléd nagy sikoltva kirohant a szobából, az azután iramodó tettesek pillanatnyi távozását felhasználva, kiugrott az ablakon. Erre lett nagy kiáltozás és zaj, melynek közepette a rablóknak is sikerült nesztelenül elillanni. Az összesereglett szomszédok szegény M. J.-nét, ki az ugrásban lábát is eltörte, a földön heverve találták. Mindössze 49 frtot vittek el a zsiványok, kiknek kézre kerítése azonban teljes valószínűséggel rövid időn várható, miután Osváth Pál csendbiztos úr már aznap megkezdte a nyomozásokat s az egybevágó jelek a tettesek kilétére engednek következtetni. Óhajtandó is!

33. Sárrét 7. (1881.) 36. szeptember 11. 1-2. „Jogos kívánságok I.” A városban sok baj van: első: nem lakik a járási szolgabíró a járásközpontban! második: a csendbiztos sem itt lakik. A csend- és rendőreivel a szolgabíró rendelkezik. Ha tehát pl. BÚF-ban egy végrehajtásnak ellent állnak, a végrehajtó karhatalmat kér a bíróságtól, s a bíróság a szolgabíróhoz fordul, hogy rendeljen ki csendlegényeket. Amíg ez a hír eljut a szolgabíróhoz, addig eltelik 3 nap. A szolgabíró ezután meghagyja a Mezőkeresztesen lakó csendbiztosnak, hogy küldjön legényeket, de e meghagyás is újabb 3 nap alatt juta el kezéhez. A csendbiztos 155

ekkor bevárja, hogy a „Vekerden vagy nem tudom, hol lakó” legények közül 2-3 összeverődjön, és elküldi őket. Addigra pedig az „exequálandó boldogtalan” mindent eltűntethet, ami eltűntethető. Nemrégiben pl. BÚF-ból a feltört padlásról az eladó lányok párnáiba szánt tollat lopták el, elhajtották a lakodalmukra szánt borjat, és ellopták, azaz taligán elvitték a hízott sertést. Nyár derekán pedig kirabolták a „legjártabb főutcán a békés lakott, összekínozták a házasszonyát.” A harangok visszhangzása közben feltörtek 1 boltot s ami a kezükbe került, azt elvitték. Mire a Mezőkeresztesen lakó csendbiztos idejöhetett, már a nyomok elenyésztek, s mindenről le kellett mondania a kárvallott, összekínzott embernek, hogy megtudja, ki károsította meg. A napokban a BUF-hoz alig tíz percnyi járásra levő BSZM-ban délelőtt egy ember úgy szúrt le késsel két másikat, hogy mindkét áldozat meghalt. Nyomban sürgönyöztek a csendbiztosnak, de az csak a késő esti órákban jött át, s addig a gyilkosnak maradt annyi ideje, hogy eliszkoljon. Ezelőtt tehetett, hogy ott laktak, ahol akartak, amíg a szolgabíró az országúton is „lehúzathatta s huszonötig csapathatta azt, aki törvény ellen tett; amíg a csendbiztos jutalmat kapott, ha a futó betyárt lelőtte, mert akkor még elég volt a szolgabírónak meg a csendbiztosnak csak nevét is említeni s megtette kellő hatását”űMa már a tetten ért tolvaj megverésért is törvényszék elé állítják az embert … a csendbiztos ellen fegyelmi vizsgálat rendelnek el, ha egy „hencegő, hetvenkedő kapca betyárt megbüntet” … a rabok jó kosztot, ruhát, fűtött szobát kapnak, stb. stb. „Azért rendkívül fontos és kívánatos, hogy a járás szolgabírája s csendbiztosa Újfaluba tegyék át lakásukat.”

34. Sárrét 7. (1881.) 36. szeptember 11. 3. [„Újdonságok”] „Asszony rablók. E hó 4-én este, nehány asszony, férfi ruhába öltözve, rátört egyik b.új-falui szőlőskertbeli csőszre, azt lefogták, s minthogy a csősz eleinte lövésekkel is védte magát, ők is reá lövöldöztek a magukkal vitt fegyverekből. Végre legyűrték az öreg Cserebogár Jóskát, s míg egy részük őrködött mellette, az alatt a másik rész gyümölcs és szőlőből kellően megrakodott s mindnyájan eltávoztak. Másnap az eset bejelentve lőn az elöljáróságnál; de hát nekünk rendőrségünk nincs, a csendbiztosunk pedig akkor sem jön, ha 156

két ember gyilkosát kellene elfogatni s így semmi remény ahhoz, hogy a tettesek kiléte megtudható lenne. — Tudjuk ezt is a többekhez, s felejtsük el!”

35. Sárrét 7. (1881.) 41. október 21. 3. „Újdonságok” Közbiztonságunk állapotáról Osváth Pál megyei csendbiztos bátyánk egész cáfoló cikksorozatba fogott — úgy látszik? — Legalább azt tapasztaljuk a Biharm. Lapok csütörtöki számának vezércikkéből, mely lapunk f. é. szept. 11-ki számával behatóan foglalkozik. Érdekkel olvastuk azt, mivel szakembertől mindig örömest hallunk bárminő nyilatkozatot. Ami azonban a lényeget illeti, ezt már átengedjük annak, kit távollétünkben a lap szerkesztésére ez időben felkértünk; meg levén győződve, hogy cikkíró t. barátunk magáért mindenkor helyt is álland. Hanem sokkal jobb szerettük volna, ha O. P. bátyánk e kérdést mégis nem más helyre viszi át s így az, mint szokásos, egy közönség előtt oldatik meg. Különben is egyedül e vidéket érdekelheti a felszólalás. A hivatkozásul szolgáló „Újdonság”ra pedig megjegyezzük, hogy az egyenesen tőlünk eredt, amennyiben registrálva valamely rakoncátlankodást, azt jegyeztük meg: miszerint nézetünk szerint a honvédség egy részét — megtakarításból — igen jól fellehetne használni rendőri teendőkre; s ehhez, hozzátettük, hogy reá még visszatérendünk. Mely eszmét közelebb mag is fogjuk világítani. Addig is várjuk Osváth Pál bátyánk cikkének II-ik részét!

36. Szabadság, 5. (1879) 171. sz., szeptember 6. 3. Különálló betyárok. Szentpéterszegi illetőségű Zakar Imre nem mindennapi gyerek, mutatja azon körülmény, hogy már az illavai fegyháznak is volt hosszabb ideig lakosa. Régi gonosz ő. Ezelőtt pedig mintegy 10 esztendővel pedig már megtanulhatta volna, hogy a gonosz életnek szomorú következménye szokott lenni. Ugyanis 10 évvel ezelőtt egy Lisztes János nevezetű csendlegény, mert üldözés közben ellenállott, keresztül lőtte a szó teljes értelmében. Más embert elvitt volna az ördög, Zakar Imréhez azonban félt közelíteni s így pár hónap alatt sebéből kigyógyult s miután büntetését kiállotta, folytatta előbbi életmódját. Most is alig ment haza büntetési helyétől, nyugtalan lelke nem hagyott neki békét, alakított bandát, mellyel H.-Pályi környékén ütötte fel tanyáját. Már van fegyverök is. Eddig ugyan még nagyobb garázdálkodást nem vitt végbe a banda, hanem azért jó lesz őket összefogni mielőbb,

157

míg bajt nem csinálnak, mert Zakar Imre fenegyerek s könnyen bolond dolgok elkövetésére vetemedik.

37. Szabadság, 5. (1879) 182. sz., szeptember 23. 3. Rablóbanda. Mint lapunkat értesítik, nehány hét óta a nem nagy kiterjedésű pocsaji erdőben is egy szervezett rablóbanda tartózkodik, melynek feje Zakar Imre, kiről nem rég emlékeztünk meg lapunkban. A banda még eddig nem követett el nagyobb fegyveres rablási bűntényt, csak az utasok ellen irányoztak tolvajlási gyakorlatokat, hanem miután már fel vannak fegyverkezve, tartani lehet tőle, hogy Zakar Imre emberei nem fognak rabló-virtusban szűkölködni. Pocsaj községében egyenkint ismerik a legényeket, s ezek minden tartózkodás nélkül csapatban járnak be a községbe mulatni, senki sem bántja őket. Mielőtt megkezdenék gyakorolni a nemes rablóélet kiválóbb virtusait, jó lenne, ha a derecskei szakasz fiatal csendbiztossa kivetné reájok a hálót, s ellenökben megkezdené csendbiztosi hőstetteinek sorozatát.

38. Szabadság, 5. (1879) 183. sz., szeptember 25. 3. Zakar Imrét, kiről nem régen jegyeztük fel, hogy az illavai fegyházból kiszabadulva, Hosszú-pályi környékén betyár-banda alakításával foglalkozik, Ozsváth Pál derék csendbiztosunknak sikerült tegnapelőtt hajnalban a szent-péterszegi kis erdőben elfogni, egy cimborájával. Még eddig nem tett Zakar Imre — mióta t. i. Illaváról szabadon engedték — valami nagy csínyt; mind az által a környéken rettegnek tőle, mert úgy ismerik, mint vakmerő, elszánt embert, ki a társadalommal nem tud kibékülni. Zakar robostus alak, értelmes paraszt ember, oly sok természetes ésszel, mely igen veszedelmessé válhatik roszra használva. Különben fiatal kora óta úgy ismerik, mint nagy betyárt, ki életének nagyobb részét börtönben, fegyházban élte le. Elfogatása által az alsó Sárrét vidékének közbiztonsága, azt hisszük, ismét a régi kerékvágásba zökken.

158

IV. Gyászhírek, nekrológok 1. Az utolsó csendbiztos. O’sváth Pál halála. Nagyvárad, 38. (1908) 40. sz., február 15., 4–5. o. Régi idők, táblabírás öreg idők hírmondója, az utolsó csendbiztos költözött el az élők rendjéből. A betyárromantika gyönyörű világából maradt itt a fehér hajú, délceg tartású öreg, a Ráday korszak híres pezekutor kommisszarusa O’sváth Pál, akinél népszerűbb ember valamikor kevés találtatott nagy Biharországban. Bihar vármegye csendbiztosa: nem afféle csip-csup hivatal volt az hajdanában. Amikor a Sárréten még nem futott keresztül a telefondrót, s a bihari hegyek közt nem zavarta meg az erdők regényes csöndjét a vonat kerekek kattogása. Amikor még igen nagyok voltak a distánciák, s a betyárokat nem lehetett olyan komótosan üldözni, mint ma nap, hogy csak egyet kiabál a nagyváradi kapitány a telefonba s már a rézbányai csendőr rá is tette a bilincset a jómadár kezére-lábára. O’sváth Pál uram idejében olyan erős, edzett legény kellett a gátra, akinek meg se kottyan egy hét a nyeregben az érmelléki dombok alatt vagy a vaskóhi sziklák ölében. Kemény emberekre volt szükség a futóbetyárok, útonállók, egyéb szegénylegények ellen, akik sűrűbben elszaporodtak a vármegyében, mint a villamos lámpák a Gilányi sor környékén. Hát még milyen fából kellett faragva lennie annak, akit arra rendelt a vármegye pecsétes parancsa, hogy a pandúrokat kommandérozza. * O’sváth Pál, amikor mint vitéz huszárhadnagy végighordozta a kardját néhány csata tüzében, a szabadságharc után lépett Bihar vármegye szolgálatába. Daliás, széles vállú, acélöklű ember volt. Nagyszerű típusa a perzekutornak. Nem akadt olyan elvetemedett zsivány, aki szívesen találkozott vele. — Pláne négy szem között, amikor vallatta. Pedig se pipaszárnak, se meggyfa gerundiumnak, se szöges ostornak, se másféle szívós rabvallató szerszámnak nem volt ott keresnivalója, a hol a bihari komiszárius tette folyamatba a nyomozati eljárást. Hanem azért ha az országúti csárdába toppant, vagy a pakulár kunyhójába lépett, vagy az alföldi karámon kívánt jó napot, hát már úgy kellett annak lenni, hogy megremegtek a hangjától is az emberek.

159

Sok-sok híres történet, legenda közepében állították O’sváth csendbiztos alakját. Még a betyár nóta se feledkezett meg róla: Arra kérem komiszáros uramat, Ne lőjje ki alólam a lovamat... Mert hogy volt is annak oka, hogy a haramia félt a fegyverétől. Azzal a primitív perkussziós puskával úgy tudott bánni, hogy a szegény legény süvege mellől az árvalányhajat is kilőtte. Csak azért, hogy a teste-lelke elevenen kerüljön a kezére. Berettyóújfalu vidékén meg Csökmőn híres- nevezetes betyárbandákat fogdosott össze, a cigányokat meg szinte passzióval irtotta. A pandúrjait egy-egy fejbiccentéssel tudta dirigálni, aminthogy sokszor, nagy hajszák idején nem is volt idő a cifra komandóra. Nevezetes bravúrjai közt ma is emlegetik azt a fogását, amellyel a hatvanas években a híres kisszántói rablókat hálójába kerítette. A kisszántói kastélyban akkor Lányi Sándor volt az úr. Egy éjszaka rablók jártak ott, s ami arany-ezüst a kezükbe akadt, mind elcipelték. Még a szép asszony ezüst fürdőkádjának sem adtak pardont. Hiába keresték két esztendeig a gazokat, felverhették háromszor is a vármegyét hiába, O’sváth Pál63 aztán Margittán szépen hurokra szedte a jófirmákat, akiknek a lelkét még sok más bűn nyomta. De bizony még azt is kivallották, amiben sohase ludasok se voltak. * A vaskezű Ráday bizodalmas emberei közé sorozta a bihari komiszárost, aki már akkor, tudományosan foglalkozott a közbátorság ezer dolgaival. És amennyire reszkettek tőle a gonosztevők, annyira szerették a kedves, szeles kedvű, igazi magyar urat a társaságban. A bihari kastélyoknak szeretett vendége volt amerre járt, s a megye urai a tenyerükön hordozták, kitűntetésre is ajánlották, amit azonban nem fogadott el, mivelhogy akkor, a Bach-szisztéma idején minden dekorációval együtt járt a gyanú árnyéka. Mikor a csendőr intézményt életbe léptették, O’sváth Pál elkívánkozott a nyugalomba. Elvitte magával az emlékein kívül az egész vármegye szeretetét. Már hajlott korban volt, amikor felköltözött Budapestre s a földmívelésügyi minisztériumban vállalt hivatalt, amit holtáig híven ellátott. Élete alkonyán érdekes könyvben írta meg a Sárrét történetét, Bihar megye históriáját és írt egy pompás kötetet pandúr kora emlékeiről. A daliás öreg úr nemrég betegeskedni kezdett. Az ő korában bajos a hirtelen támadt betegség ellen a védekezés. Tegnap életének 78-ik esztendejében meghalt. Halálának híre Bihar megyében bizonyára mély részvétet fog kelteni. Temetése, holnap, szombaton lesz

63

Az eredeti szövegben elírás folytán Lajos szerepel, mi Pálra javítottuk — S. I.

160

Mezőkeresztesen, ahol a családja ősi sírboltjában helyezik örök nyugalomra. Halálát két fia, Imre, aki Budapesten törvényszéki bíró, és Endre, Esztergom város tanácsjegyzője, továbbá unokaöccse, O’sváth Lajos, Bihar megye főlevéltárosa, és veje, Szigeti Gábor államépítészeti tisztviselő gyászolja.

2. Nagyváradi Friss Újság – Politikai Napilap, 9. (1908) 46. sz., február 15. 2. O’sváth Pál 48–49-iki tüzérfőhadnagy, volt bihari csendbiztos tegnap meghalt Mezőkeresztesen 78 éves korában. Temetése ma lesz.

3. Az újság, 6. (1908) 41. sz., Budapest, február 15., 10. o. O’sváth Pál történetíró, negyvennyolcas honvédhadnagy, e hónap 13-án Budapesten meghalt. Az elhunyt 1830-ban született és tizennyolc éves korában állt be honvédnek. A szabadságharcban több nagyobb csatában vett részt. Hadnagyi rangját a branyiszkói csatában tanúsított hősies magatartásáért nyerte. A csatában súlyos fejsebet kapott, de csakhamar felépült végig harcolta a nemzet nagy küzdelmét Világosig. A hatvanas évek elején Bihar megye szolgálatába lépett és mint Bihar vármegye komisszáriusának, nagy érdemei voltak a Bihar, Békés, Hajdú és Szabolcs vármegyékben elszaporodott betyárok végleges kipusztításában. Temetése Biharmezőkeresztesen lesz vasárnap. A megboldogultban O’sváth Albert rendőrorvos bátyját, O’sváth Imre törvényszéki bíró és O’sváth Andor tanácsjegyző, a Városok Lapja szerkesztője, édes atyjukat gyászolják.

4. Tolnai Világlapja — Szépirodalmi Képes Hetilap, 8. (1908) 9. sz., Budapest, február 23., 369. o. O’sváth Pál történetíró, 48-as honvédhadnagy, február 13-án meghalt. O’sváth a szabadságharcot végigharcolta s a 60-as években Bihar vármegye komisszáriusa lett s e téren is nagy érdemeket szerzett magának.

161

162