Fordította Bíró Júlia. A fordítást az eredetivel egybevetette Angyalosy Eszter

Fordította Bíró Júlia A fordítást az eredetivel egybevetette Angyalosy Eszter

Federica Bosco

SZERELMEM EGY ANGYAL

Libri Kiadó Budapest

© Federica Bosco, 2011 © Newton Compton editori s.rl, 2011 Hungárián translation © Bíró Júlia, 2013 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült Innamorata di un angelo Newton Compton editori, Roma, 2012

Ezt a könyvet Francesco Scardavnaglianak ajánlom, akinek nagyon sokat köszönhetek. Tetszett volna neki.

Egy

Egy reggel arra ébredsz, hogy kamasz lettél. Csak úgy, váratlanul, máról holnapra egy ismeretlen testében találod magad, aki kövérnek tartja magát, mindenkit utál, csak feketét hord, és idejének 84 százalékában az öngyilkosság jár a fejében. Velem sem történt ez másképp. A tizennegyedik születésnapjukon az osztálytársnőim bődületes bulikat csaptak. Kibéreltették a szüleikkel a legpuccosabb szórakozóhelyeket, megszerezték a legmenőbb DJket, őrült drága márkás cuccokban feszítettek, sushit zabáltak és kifosztották a bárt. Volt, aki mopedet kapott, sőt olyan is akadt, aki egy lovat! Engem viszont anyám és a legújabb pasija elvittek egy indiai étterembe, ahol anyu a kezembe nyomta Villon egyik verseskötetét, mondván, már elég nagy vagyok ahhoz, hogy elolvassam.

Az apám két napot késett a felköszöntéssel, ráadásul kénytelen voltam elmenni hozzájuk. Ők voltak a tökéletes család: apu, Libby, Adrián és Seb: a mi csődünk hiteles tanúsítványa. Mintha a mi csak egy elvetett piszkozat lett volna. Tulajdonképpen néhány évig egész jól elvoltunk: lelkesen ünnepeltük a születésnapokat ésmeghitten a karácsonyt meg a húsvétot, vidáman élveztük a közös nyaralásokat, nyugodt derűvel estünk át a bárányhimlőn, a tejfogaimért cserébe pedig mindig hagyott a fogtündér valami apróságot a párnám alatt. Az a rengeteg fénykép rá a bizonyíték. Igaz, persze, hogy a fotókon az ember mindig vigyorog, még akkor is, ha legszívesebben a föld alá bújna, de én tényleg meg voltam győződve róla, hogy minden a legnagyobb rendben van, mert teljes biztonságban éreztem magam. Utólag visszagondolva, azért voltak baljós előjelek. Apám nem volt az a fajta, aki korcsolyázni meg fagyizni jár a gyerekével, vagy aki az iskolai ünnepségeken teli torokból üvölti, hogy „Az ott az én kislányom!”, miközben folyamatosan videózik, hogy megörökítse zseniális gyermeke minden rezdülését. Apám mindig csak fél füllel figyelt rám, mintha közben épp az évszázad találmányán törné a fejét, és ha véletlenül megkértem, hogy ismételje meg, amit mondtam, csak értetlenül bámult és visszakérdezett, hogy tudom-e, mi lesz vacsorára. Olyan volt, mint egy szállóvendég. Aki előbb-utóbb eléd áll, hogy állítsd ki neki a számlát. Egy napon összecsomagolt, és behívott bennünket a

dolgozószobájába, hogy örökre elbúcsúzzon tőlünk. Letérdelt elém, és mintha csak a világ legtermészetesebb dolga lenne, azt mondta: „Bár mostantól nem itt fogok lakni, és még két gyerek apja leszek, de attól még örökre a te apukád is maradok!” Na, az az is tette be nálam a kaput. Az fájt a legjobban.

Mint amikor rád szólnak, hogy a többieknek is adj a csokidból. Ne légy önző, add oda az apukádat más gyerekeknek is! Attól a naptól kezdve apám mintaférj és mintaapuka lett, csak éppen nem a mi családunkban. Amikor megszülettek az ikrek, az éjszaka közepén örömkönnyek közt telefonált, és hirtelen anyu lett a legjobb barátja. A bizalmasa, akit bármikor felhívhat egy jó tanácsért. „Mondd, te mit szoktál tenni az omlettbe?” „Szerinted melyik a legjobb korpásodás elleni sampon?” És noha anyu mindent elkövetett, hogy ne éreztesse velem, ordított róla, hogy baromian rosszulesik neki, és messze nem tette túl még magát a váláson. Én pedig továbbra sem találtam a helyemet. Mondjuk nem volt túl sok választásom: egy olasz anyával és egy angol apával valahogy eleve se hús, se halnak érzi magát az ember. A szüleim Firenzében ismerkedtek meg. Apám a számtalan szerintem egyébként tök felesleges - nyári olasz kurzus egyikén vett részt, és anyám volt a tanára. Szerelem volt első látásra, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, talán nem ártott volna egy csöppet jobban átgondolni a dolgot. Anyámnak apám volt az első és egyetlen szerelme, ezt a mai napig állítja, de szerintem csak az a tipikusan olasz tévhit állt az egész mögött, hogy az angolszász emberek dinamikusak és önállóak. Az én apám kábé annyira volt dinamikus, mint egy

betontömb, és annyira volt önálló, mint egy hároméves gyerek. Egyetlenegyszer vitte el vacsorázni anyámat, Valentin-napon, persze előtte kerek egy hónapig nyaggatnia kellett érte. Egy ócska kis lebujba mentek a piac mellé, és apám gálánsan fél liter házibort rendelt. Mondanom sem kell, anyám totál elkenődött. Attól kezdve már nem is reménykedett pozitív változásban, nem várt el többé sem virágcsokrot, sem ajándékot, sem pedig romantikus randikat. Erős a gyanúm, hogy kettejük nagy szerelme valójában csak anyám fejében létezett, mert az igazat megvallva Jiles, az apám, a legkevésbé sem különleges, és messze nem nevezhető ellenállhatatlannak. Amikor anyám elmesélte a barátnőinek, hogy egy angolhoz készül férjhez menni, felcsillant a szemük, és rögtön Hugh Grantre meg Colin Firthre gondoltak, vagy ha nem is rájuk, de mondjuk Ozzy Osbourne-ra. A fotók láttán viszont úgy elszörnyedtek, hogy zavarukban inkább gyorsan rendeltek még egy kör piát, és sietősen koccintottak a sikeres házasságra, titokban meg abban reménykedtek, hogy a pasas legalább az ágyban egy vadállat. Apámból még az a jellegzetes, fanyar angol humor is hiányzott - egy száraz, sótlan pasi volt bézs kardigánban, aki már húszévesen kopaszodott, és csak a Guardian pénzügyi rovata tudta lekötni. Ami meg az ágyban nyújtott képességeit illeti, nos, arra még csak gondolni sem akarok. Alig egy év elteltével nyaggatni kezdte anyámat, hogy vissza akar menni Angliába. Százával küldte az életrajzokat London

legkülönfélébb bankjaiba, még a legbénább állásokat is megpályázta. Anyám viszont elsőre kapott egy olasztanári állást a Leicester Egyetemen, és hat hónappal később, amikor már terhes volt velem, át is költöztek Angliába. Leicester azonban nem volt Firenze, és még kevésbé London. Apámnak nem volt ínyére a helyzet. Nem telt bele sok idő, és belezúgott a Barclays bank egyik brókerébe. Így esett, hogy ugyanolyan váratlanul, ahogy én egy kamasz testében találtam magam, egy hat évvel ezelőtti csúf napon apám végleg kisétált az életünkből. Abban a pillanatban a saját bőrömön tapasztaltam meg a kémiaórán tanult „visszafordíthatatlan reakciókat” - pont olyan volt, mint amikor porrá ég valami. És akkor jöttem rá, hogy az életünk már soha nem lesz ugyanolyan, sem jóban, sem rosszban. Akármennyire is igyekeztem úgy tenni, mintha minden csodás lenne, valahol mélyen belül tudtam, hogy az életem legjobb részének már vége. És hogy a jövőben meg kell tanulnom elhitetni a többiekkel, hogy állati jól érzem magam. Hogy ne aggódjanak túlságosan, és nehogy eszükbe jusson - ami a legnagyobb gáz lenne felajánlani a segítségüket. Teljesen feleslegesen. Drasztikus átalakulásom napjáig olyan volt az életem, mint egy hosszú, unalmas, esős vasárnap délután - a suli és a balettórák monoton váltakozása. Rengeteg időt töltöttem béna versek írásával, és rongyosra néztem Prokofjev Hamupipőkéjét egy ócska VHS- kazettán, a

Sylvie Guillemes-változatot, amit anyámtól kaptam ajándékba, és igazi kincsnek számított, mert már sehol nem lehetett megvenni.

És hosszú órákat töltöttem gyakorlással a tükör előtt, arról álmodozva, hogy egyszer én is így fogok balettozni. De a legnagyobb álmom az volt, hogy egyszer felléphetek a Hattyúk tavában mint prémier étoile, akárcsak Sylvie annak idején. Alig tizenkilenc évesen! Ehhez viszont mindenképpen be kellett kerülnöm a Royal Ballet Schoolba, rögtön az érettségi után. A felvételi vizsga kemény, és ugyan az iskola honlapján arra biztatják a jelentkezőket, hogy ne tántorítsák el őket az anyagi nehézségek, ezzel kapcsolatban is eléggé szkeptikus voltam. Az osztálytársnőim általában kávézókban töltötték a szabadidejüket, vagy a bevásárlóközpontban rúzsokat lopkodtak, én viszont állandóan azon törtem az agyam, hogyan kerülhetnék Londonba, és miből finanszírozhatnám a tanulmányaimat, hogy balerina lehessen belőlem. Azt hiszem, anyám sokkal nyugodtabb lett volna, ha én is rúzsokat lopkodok a plázában, pedig még nálam is jobban szerette volna, ha sikerül megvalósítanom az álmaimat. De pontosan tudta, hogy mi nem engedhetjük meg magunknak a Royal Ballet-t, apámnak meg ott voltak az ikrek, akikről gondoskodnia kellett. Ezért aztán igyekeztünk kerülni ezt a témát. Nem voltam az a kamasz, akiről minden szülő álmodozik (már ha létezik olyan). Nem voltam balhés, inkább az volt a baj, hogy miután apám elhúzott, soha nem mosolyogtam, és enyhén szólva sem voltam valami szórakoztató társaság.

Anyám többször is a szememre vetette, hogy kire- kesztem az életemből, főleg amikor kettesben autóztunk valahová. De hát mit tehetnék, ha egyszer nem érti a vicceimet? Úgyhogy egyre többször fordult elő, hogy inkább hosszú, magányos biciklitúrákra indultam, és közben Pearl Jamet hallgattam. A balettórák, amelyekre hosszú évek óta jártam Leicesterben, már messze nem voltak elegendőek, és elérkezett a döntés ideje: vagy megpróbálom a nagy dobást, vagy örökre lemondok az álmomról. Aztán az új testemmel, amit egyre idegenebbnek éreztem, és amely mintha kétségbeesetten igyekezett volna valamit a tudomásomra hozni, a rosszkedvem már-már patologikus méreteket öltött. Az egyetlen ember, akinek még mindig sikerült mosolyt fakasztani az arcomra, Nina volt, a legjobb barátnőm, akinél jobbat nem is kívánhattam volna magamnak. Óvodáskorunk óta ismertük egymást, és mindenkinek azt meséltük, hogy testvérek vagyunk, pedig nem is lehettünk volna különbözőbbek. Nekem rövid, sötét hajam volt, mogyoróbarna szemem és fehér bőröm, rengeteg szeplőm és erős hajlamom a boldogtalanságra; neki hosszú, mézszőke volt a haja, szürke a szeme, és szinte mindig mosolygott. Ami persze érthető is, hiszen csodálatos családja volt, amit egy kicsit mindig irigyeltem is. A bátyja, a Királyi Haditengerészet tisztje, maga volt a tökély, az anyukája egy örökké vidám teremtés, aki zseniálisan

főzött, az apukájánál pedig keresve sem lehetett volna klasszabbat találni. Egyszer, amikor értünk jött

a Tokyo Hotel koncertje után, szándékosan két utcával odébb állt meg a kocsival, nehogy kínos legyen nekünk a haverjaink előtt. Az én anyám pocsék szakácsnő volt, apám pedig azt sem tudta, mi az a Tokyo Hotel. Kiskorunkban, amikor levelet írtunk a Mikulásnak, Nina minden évben azt kérte, intézze el nekünk, hogy a szülei örökbe fogadhassanak engem. Az anyukája ilyenkor nagyon kedvesen újra és újra elmagyarázta neki, hogy az én szüleim biztosan nagyon megbántódnának, ha ezt megtörténne. De amikor az őseim elváltak, én is elkezdtem leveleket írni a Mikulásnak, évről évre egyre fenyegetőbb hangvételben, míg végül feladtam. Nina viszont sosem adta fel, és írt egy nyilatkozatot, amelyben leszögezte, hogy ő és én, történjen bármi, testvérek maradunk - aztán egy teliholdas éjszakán mindketten ünnepélyesen aláírtuk a papírt, méghozzá a saját vérünkkel. Soha semmi nem választhatott el bennünket, legyőzhetetlenek voltunk és egyediek, megismételhetetlenek. És ami a legfőbb: még mindig hittünk a Mikulásban. Azon a bizonyos teliholdas éjszakán kilencévesek voltunk. Most pedig már majdnem betöltöttük a tizenhatot, és egészen eddig tényleg semmi, de semmi nem állhatott közénk: sem egy jóképű srác, sem az osztálytársaink irigysége, sem egy rossz jegy. Nina a testvérem volt. Nővérek voltunk. És szerettünk azok lenni. Sokszor aludtunk hétvégén egymásnál, csak az utóbbi időben már nem arról sutyorogtunk hajnalig, hogy mit csinál Barbie a farmján, hanem elképzeltük, milyen lesz az első alkalom.

Ami Nina esetében nem történhetett mással, csakis Robert Pattinsonnal. Nina úgy képzelte, hogy ő és Robert az Alkonyat premierjét követően ismerkednek meg, amikor a színészek a vörös szőnyegen integetnek a rajongóknak. Miközben a sok hisztérikus nőszemély idétlenül ugrál és visítozik, ő nyugodtan és jelentőségteljesen Robert szemébe néz, ajkán egy halvány mosollyal, majd egyszerűen odasétál hozzá. Robert előbb csak elbűvölten rámered, aztán elereszti annak az anorexiás Kristen Stewartnak a kezét, és együtt megszöknek Nina robogóján a rajongók elől. Egy kedves kis étterembe mennek pizzázni, távol a kíváncsi pillantásoktól. Robert kézzel eszi a pizzát, és egy paradicsomdarabka az ajkára ragad. Nina gyengéden leveszi onnan, mire Robert elragadtatottan rámosolyog, és a feltörő érzelmektől elcsukló hangon így szól: „Nina, olyan gyönyörű vagy” Aztán a szájához emeli a kezét, a tenyerébe csókol, és azt suttogja: „Maradj velem ma éjszaka... kérlek!” És akkor Nina feláll, megsimogatja Robert arcát, kézen fogja, és egy szó nélkül elviszi magukhoz. A paparazzók persze utánuk erednek, de Nina szélsebesen cikázik a robogóval, és ügyesen lerázza őket. Robert közben szorosan hozzátapad, és átöleli a derekát. Hazaérnek, és nyomban a hálószobába mennek, ahol hosszú ideig egymást ölelve fekszenek az ágyon, a sötétben. Szenvedélyesen csókolóznak, és kétségbeesetten igyekeznek felfedezni és megjegyezni a másik testének minden porcikáját, tudván, hogy talán ez lesz az egyetlen, az első és utolsó alkalom.

És akkor Nina bevallja Robertnek, hogy ő most először... mire Robert szemlesütve azt feleli, hogy ő is. Lassan és óvatosan vetkőztetik le egymást, aztán gyengéden szeretkeznek, és a mindent elsöprő szenvedély örökre összeköti őket. „Szeretlek, Nina - súgja majd a fülébe Robert, egy könnycseppel a szemében. - Szeretlek, és nem tudok nélküled élni!” Nina az arcára teszi a kezét, és így felel: „Várni fogok rád! Mi összetartozunk! Várni fogok rád! Örökké!” És amikor eljön a hajnal, ők ketten meztelenül fekszenek összeölelkezve, mert képtelenek elválni egymástól. Robert könyörög Ninának, hogy menjen vele, de ő elmagyarázza neki, hogy ők ketten egészen más világban élnek. De örökre megmarad nekik ez a csodálatos, tökéletes éjszaka, és soha nem fogja elfelejteni Robertet. Egyszóval Nina hihetetlenül naiv, romantikus alkat volt, és a tökéletes szerelemre vágyott. Ami teljességgel érthető volt a részéről, hiszen soha nem is ismert mást, mint a családja hűséges, önzetlen és biztonságot nyújtó szeretetét. Ezért volt, hogy amikor én álmodoztam ugyanerről, én mindig Patricket, Nina bátyját képzeltem magam elé. Vagyis mellé. Patrick és Nina szerencsés és boldog emberek voltak, akiket mindenki szeretett. Számukra az élet egy olyan ajándék volt, amelyet megbecsültek és értékkel töltöttek meg. Nekik minden olyan átkozottul könnyen ment: a barátkozás, a tanulás, a kapcsolatok.

Kiváltság volt a barátjuknak lenni, minden egyes velük töltött perc valóságos áldás. És én, aki szerencsétlenségemre ennek az abszurd háromszögnek a harmadik csúcsába kerültem, nem tehettem mást, mint hogy csodáltam őket. Hároméves korom óta szerelmes voltam Patrickbe. Halálkomolyan mondom. Ha választanom kellene közte és a balett között, esküszöm, inkább leugranék egy hídról. Négy évvel volt idősebb nálam, és mindig is a kettes számú húgocskájának tekintett. Én pedig igyekeztem elhitetni vele, hogy az is vagyok. Sőt, hogy még véletlenül se ébresszek gyanút, általában eljátszottam, hogy az idegeimre megy: cikiztem, harapós voltam vele, vagy unottan, egyszavas mondatokban válaszoltam a kérdéseire. Attól a perctől kezdve imádtam, hogy először megláttam őt. Az iskola udvarán történt, ahol Nina kézen fogott és odavitt hozzá. „Ő a bátyám, te pedig a húgom vagy” - közölte ünnepélyes hangon. És amikor Patrick tiltakozni kezdett, Nina keservesen sírva fakadt, mire Patrick, csak hogy megnyugtassa, végül belement a dologba. Már akkor tudtam, hogy Patrick különleges ember lesz az életemben; nem úgy, mint apa vagy anya, de nem is úgy, ahogy Nina. Elég volt ránéznem, és azonnal elpirultam, a gyomrom összeugrott, a szívem sebesebben vert.

Az évek múlásával csak rosszabb lett a dolog. Ahogy egyre inkább tudatosult bennem az iránta érzett szerelem és az összes ezzel járó bonyodalom, Patricknek már a puszta látványa is fizikai fájdalmat okozott, arról nem is beszélve, hogy egyre nehezebben tudtam megjátszani, hogy nem érdekel, vagy épp, hogy ellenszenves, legfőképpen mert tudtam, hogy Ninának milyen borzasztóan fontos, hogy a hozzá legközelebb álló két ember jól kijöjjön egymással. Ha Nina akár csak sejtette volna, hogy titokban évek óta a Patrickkel való házasságról álmodozom, minimum hét gyerekkel, valószínűleg nem lett volna oda az örömtől. Voltak tehát bizonyos határok, amelyeket nem volt szabad átlépnem, ezért következetesen visszafogtam magam, és a barátságunk egyensúlyának megőrzése érdekében nem merészkedtem a határokon túlra. Nina istenítette Patricket, és esze ágában sem volt osztozni rajta másokkal - minden egyes alkalommal, amikor Patrick érdeklődést mutatott egy lány iránt, megtett mindent, hogy szétválassza őket egymástól, és tényleg semmitől sem riadt vissza. Talán gyerekes dolog volt a részemről, de Patrick annyira kivételes volt, hogy én is úgy gondoltam, nincs olyan nő a földkerekségen, aki méltó lenne hozzá. Először is lélegzetelállítóan szép volt. Gyönyörű szürke szeme volt, olyan, mint a tenger télen, aztán ott volt a dús, szőke haja, a nemes metszésű orra, a csókolni való szája azokkal az igazgyöngynek tűnő hófehér fogakkal, de a legfontosabb talán az volt, hogy áradt belőle az erő és az optimizmus. A

nagylelkűsége miatt pedig már a közelében lenni is mérhetetlen örömöt és boldogságot okozott. A tanáraink még három évvel az érettségi után is úgy emlegették, mint az egyik legzseniálisabb diákjukat,

rengeteg barátja volt, és az egész suli imádta. Aki nem ismerte személyesen, még az is hallott róla, és mindenki a legnagyobb tisztelettel beszélt róla, még a közismert renitensek is, akik viszont a vagányságát csodálták. Patrick az a fajta ember volt, aki meg tudta győzni a rendőrt, hogy ne büntesse meg, ha a másik oldalról hajtott be egy egyirányú utcába; aki úgy lett kitűnő, hogy soha ki se nyitotta a tankönyvet; aki egy lefegyverző mosollyal és egy frappáns beszólással le tudott állítani egy kocsmai verekedést. És ami a legfontosabb, legalábbis nekem, hogy bármelyik lányt megkaphatta volna, de soha nem élt vissza az ellenállhatatlan sármjával. Azt mondanám, Patrick igazából nem is volt tisztában az emberekre gyakorolt hatásával, és őszintén csodálkozott, amikor erre valaki felhívta a figyelmét. A magam részéről bármit megtettem volna érte, és ezt úgy értem, hogy tényleg bármit. De abban is biztos voltam, hogy Patrick számomra soha nem lesz több egy elérhetetlen álomnál, így hát tovább imádtam némán és titokban, messziről, megóva magam a keserű féltékenységtől és csalódástól, örökre.

A suli az agyamra ment, rengeteget kellett tanulni, én meg egyre inkább összezavarodtam, és minden apróságon felhúztam magam. Az osztályban nekem jött meg utoljára a menzeszem, és vele a komplikációmentes életre irányuló terveim végleg dugába

dőltek. Fejlődni, ez esetben nővé fejlődni, elméletileg azt jelenti, hogy víz gyülemlik fel a testszöveteinkben. A gyakorlatban azonban leginkább csak vastag combokat jelentett, ami egy balerinának maga a katasztrófa. Miért nem maradhatott minden úgy, mint azelőtt? Tényleg kötelező volt belépnem a felnőttek világába? És Ninának meg a többi osztálytársnőmnek miért volt olyan egyszerű és magától értetődő az egész? Hogyhogy ők simán megszokták az új testüket, és lazán elkezdtek randizgatni, miközben én egyre sötétebb gondolatokkal írtam tele a naplómat? Természetesen a tanulmányi eredményeim is egyre pocsékabbak lettek, mígnem én lettem a tanárok kedvenc céltáblája. Minél inkább igyekeztem beleolvadni a környezetbe, annál jobban felfigyeltek rám, minél kevesebbet jelentkeztem, annál többször feleltettek, és bár addig erős közepes tanuló voltam, most egyértelműen bekerültem a sereghajtók táborába. Az irodalomból egy kukkot sem értettem, a matek bonyolultabb lett, mint Da Vinci titkos kódja, a francia megfejthetetlen ragok zagyva halmazává kuszálódott. Szívből gyűlöltem saját magamat, a gimit, a melltartókat és persze a Facebookot. Tizenegy ismerősöm volt, az egyik az anyám, nem raktam fel fotót se magamról, se másokról, de legalább a barátaim között volt Patrick is, és így kedvemre sanyargathattam magam, mivel titkos ügynökhöz méltó szorgalommal figyeltem az üzenőfalát, anélkül hogy bárki is tudomást szerzett volna róla.

Valójában ő maga soha nem posztolt semmit, viszont a világ legkülönbözőbb részeiből származó barátai és barátnői rendre megjelölték egy-egy fotón, vagy m e g hí v t á k valamilyen eseményre. Ilyenkor mindig elképzeltem, hogy ilyesmiket válaszol nekik: „Amint Mia befejezi a sulit, elmegyünk hozzátok Hawaiira szörfözni” vagy hogy „Köszi, de már megígértem Miának, hogy elviszem a Nagy Falhoz” Arról álmodoztam, hogy örökre együtt maradunk, boldogok és elválaszthatatlanok leszünk, együtt öregszünk meg egy kedves kis vidéki házban, és lesz egy csomó édes unokánk meg kutyánk. Csak a fantáziámban tudtam bárkihez is kötődni, de nekem ez elég volt. Végül is csak ki kellett találnom magamnak egy párhuzamos világot, ahová bármikor elmenekülhetek a valóság elől. Ahol igazából boldog lehetek. Azt hiszem, boldogtalanságom fő forrása valójában az elmémben egyre kristálytisztábban tudatosuló jövőkép volt. A tudat, hogy ennek a kegyelmi állapotnak hamarosan vége lesz, nemsokára leérettségizünk, és mindenki megy a maga útján. Már a gondolatára is majd megszakadt a szívem. Nina emberi jogi ügyvéd akart lenni, a gyengék és elesettek védelmezője, valamint örökbe akart fogadni egy csomó gyereket. Én pedig arra készültem, hogy egy napon majd összeszedem a bátorságomat, és megvalósítom az álmomat. Még nem tudtam, hogyan, de adnom kellett magamnak egy esélyt. Életemnek ebben a szakaszában úgy éltem, mint a

menyasszony, aki tudja, hogy már rég vége mindennek, de nem akarja elsőként beismerni a kudarcot. A lehető legdurvább, borús és hideg ősz szakadt ránk. A bojler állandóan bedöglött. Legtöbbször sikerült ugyan néhány jól irányzott rúgással beindítani reggelente, de előfordult, hogy a zuhanyozás kellős közepén kellett talpig fürdőhabosan kikecmeregnem a tus alól, kész csoda, hogy nem kaptam tüdőgyulladást. Az ehhez hasonló dolgok mindig eszünkbe juttatták, hogy mennyire magunkra vagyunk utalva anyámmal. Nehéz volt tudomásul venni, hogy nem számíthatunk senkire, hogy nincs kire támaszkodnunk, és senki sem véd meg bennünket. Paul, anyám aktuális barátja házas volt, és bár már „csak a gyerekek miatt” voltak együtt a feleségével, sohasem volt ott, amikor valóban szükségünk lett volna rá. Egyszer, amikor tolvajok lopóztak be a házba, anyám elszántan lekiabálta az emeletről hogy „Tűnjenek el, vagy lövök!” pedig csak a hajszárítót markolta kétségbeesetten. Amikor lerobbant a kocsija, egy vagyont fizetett a javításért, mert a szerelő elhitette vele, hogy a motorcsere a legkifizetődőbb megoldás, sőt kitűnő befektetés a jövőbe. Többek között ezért is gyűlöltem mindig a „szükségem van valakire” kifejezést, és eltökéltem, hogy én érzelmileg teljesen függetlenítem magam mindenkitől, mert úgy biztosan nem fogok szenvedni sem. Pedig egy jó ideje mást sem csináltam.

- Mia! Mrs. Bowen hangja pisztolylövésként dörrent, végigsüvített a padsorok fölött, és telibe talált. Mialatt lassan felemeltem a fejem a padról, világosan érzékeltem az osztálytársaim megkönnyebbült sóhajait, ahogy hátradőltek a székükben körülöttem. - Nyugi, majd súgok - mondta alig hallhatóan Nina. - Nina, ne súgj! - csattant azonnal a tanárnő hangja. Úgyis feleslegesen erőlködött volna. Talán még egy igaz-hamis típusú tesztnél tudott volna segíteni, de amikor valakinek 400 év történelme helyett csak egy sötét lyuk van a fejében, reménytelen a helyzet... Belekezdtem néhány mondatba, hogy legalább úgy nézzen ki, mintha tudnék valamit, de nem is választhattam volna rosszabb taktikát: csak még hülyébbnek tűntem tőle. És ami a legrosszabb az egészben: tényleg tanultam, nem is keveset, csakhogy hirtelen minden kiment a fejemből. Mint amikor az ember kihúzza a dugót a mosdókagylóból egyszerűen kiürült az agyam. - Nem tudja - hallatszott a hátam mögül egy gúnyos hang. Nem, nem tudtam, de nem is érdekelt. Legszívesebben felborítottam volna a padot, és elrohantam volna Patrickhez megkérni, hogy most azonnal vegyen feleségül. Ezúttal azonban nem maradtam csendben, és nem tűrtem némán a nyilvános megaláztatást. Hátrafordultam, és a következőt kiáltottam a gúnyolódó pofájába: - Mondd, miért nem húzol a francba? Azt hiszed, hogy jobb vagy nálam, mert tudod, hogy mikor adták ki a Magna Chartát?

Tudod mit? Feldughatod magadnak a Magna Chartát!

Jobb lett volna, ha befogom, akkor nem találtam volna magam öt percen belül az igazgató előtt, aki, miközben anyámat próbálta elérni (szerencsére a mobilja most is ki volt kapcsolva), végig azzal fenyegetőzött, hogy még egy ilyen eset, és felfüggeszt. Ezt semmiképpen sem engedhettem meg magamnak, mert akkor fuccs a Royal Ballet Schoolnak, persze ha egyáltalán elfogadják a jelentkezésemet... Később, a mosdóban, Nina aggodalmas képpel faggatott: - Elmagyaráznád, hogy mi ütött beléd? Tisztára úgy viselkedtél, mint az az őrült csaj a Körben. - Elegem van, Nina, ennyi az egész - válaszoltam, miközben egy matricát kapargattam a falon. - Mia, tisztában vagy vele, mi lesz, ha felfüggesztenek? Mindenáron évet akarsz ismételni? - Nina, hagyj már békén, úgy beszélsz, mint anyám! Nina a kezébe fogta a kezemet. - Nyomja valami a lelkedet, csak nem akarod elmondani? Ha nekem se mondod el, kinek fogod? Yorknak? York a kutyám volt. A legrondább kutya a világon. Anya valószínűleg abban reménykedett, hogy egy kutya majd eltereli a figyelmemet az apám árulása miatt érzett fájdalomról. A menhelyen, ahová elmentünk, egy csomó édesebbnél édesebb kutyakölyök volt, mindegyik vidáman csaholt és ugrándozott, szóval a legjobb formáját hozta, hogy megkedveltesse magát a látogatókkal, csak York húzódott be egy sarokba csendesen, és igyekezett észrevétlen maradni. Pont úgy viselkedett, ahogy én a

suliban. Rámutattam arra a kis fekete, se füle, se farka, idétlen szőrgombócra, és az általános megrökönyödés közepette kijelentettem, hogy nekem az kell. „De Mia, az a kutya borzalmas! Hiányzik a fél füle, és rühes a bundája... Könyörgöm, válassz egy másikat” - kérlelt kétségbeesetten anya. De nekem nem kellett másik. Hajthatatlan voltam. Egyetlen pillantás elég volt, hogy menthetetlenül beleszeressek Yorkba, pont, ahogy annak idején Patrickbe. Ninának igaza volt, egyedül Yorknak vallottam be, hogy szerelmes vagyok. Neki viszont, a legjobb barátnőmnek, nem mondhattam el. Ilyen igazságtalan az élet. - Átjössz hozzám tanulni délután? Holnap matek-dogát írunk. - Nem, ma nem tudok. Nina gyanakvóan felhúzta a szemöldökét. - Miért, mi dolgod van? - El kell kísérnem anyámat valahová. - És mégis, hová? - Mit tudom én... valami vizsgálatra - feleltem nem túl meggyőzően. Ha még egy kérdést feltesz, tutira kibököm az igazságot. - Vizsgálatra? Elena beteg? - Nem, semmi komoly, csak... ma nem tudok menni és kész. - Mia, mi ez az egész? Velem van bajod? Valami rosszat mondtam? - Nina hirtelen elszomorodott. - Figyelj, ha

megbántottalak valamivel, lécci mondd el! Hát igen, ez volt Nina: a legrendesebb lány a világon. Aki gyerekkorában odaajándékozta az anyja nercbundáját egy hajléktalannak, aki szabadon engedte a nagynénje papagáját a kalitkából, és aki örökbe akart fogadtatni a szüleivel. Képtelenség volt nem szeretni őket, a két testvért, a testvéreimet. Úgyhogy válaszolnom kellett, ha nem akartam megbántani. - Nem veled van bajom, hidd el... Csak, tudod, az utóbbi időben nagyon hülyén érzem magam... - Csak nem vagy szerelmes? - csillant fel hirtelen a szeme. Bíborvörösre pirultam. - Dehogyis! Viccelsz? Meg egyébként is, kibe? — fordítottam el a tekintetemet. - Na, nézz csak a szemembe - fogta meg az államat, és felemelte a fejemet. Ne csináld ezt! - csattantam fel ingerülten. - Mia, a tesóm vagy... Ismerlek, mint a tenyeremet... Mondd már el, mi a baj... Naaa... Én mindig mindent elmondok neked... Még Thomast is elmondtam! Tényleg elmesélte, hogy belezúgott Thomasba, és hogy már dolgoznak az eredetileg Robert Pattinsonnal eltervezett „projekten” És Nina is gyakorlatilag mindent tudott rólam, a legjelentéktelenebb apróságokról is beszámoltam neki, barátokról, ismerősökről, beszélgetésekről, történésekről, az otthoni dolgokról... Kivéve a gondolataim háromnegyedét kitöltő témáról, vagyis a bátyjával kapcsolatos érzelmeimről.

Szinte mindig együtt voltunk, esténként pedig órákig dumáltunk telefonon. Most sarokba szorított. Elkeseredetten felsóhajtottam. Nina a vállamra tette a kezét, és biztatóan megveregette. - Gyerünk, bökd már ki! - Emlékszel arra a srácra... Tudod, a B-ből. Nina a homlokát ráncolta. - Atyavilág, melyikre gondolsz? A B-be szinte csak fiúk járnak... - Arra a barna hajúra... - Amelyik Charlie Bewley-re hasonlít? - Nem... amelyik Jared Letóra, vagyis... a haja olyan, mint Jared Letóé. - Á... már tudom! - derült fel Nina arca. - Az a magas, sovány, hatalmas szemekkel! De hát ez fantasztikus! És, tudod már, hogy hívják? Egyébként hol lakik? Van barátnője? - Nina, az a srác azt sem tudja, hogy létezem! Meg különben is, túl jó hozzám. - Hékás! - fenyegetett meg az ujjával Nina. - Tudod te, hogy kiről beszélsz? A legjobb barátnőmről! Nahát! Te vagy a legjobb és kész! Vésd az agyacskádba, hogy elérhetetlen pasik márpedig nincsenek! Még a hollywoodi sztárok sem azok. Mert ők is pontosan ugyanolyanok, mint mi, tele kétségekkel meg önbizalomhiánnyal, anyukám mindig ezt mondja. Robert Pattinson és Jared Leto egyszerűen csak túl messze vannak, viszont ez a srác itt van, elérhető közelségben. Csak ki kell dolgozni egy jó kis tervet, és kész.

A legnagyobb baromság volt, amit életemben hallottam. Viszont abban bíztam, hogy ha Nina ettől kezdve azzal lesz elfoglalva, hogy összehozzon Jared Letóval a B-ből, akkor nyíltan beszélhetek az érzéseimről, és közben gondolhatok Patrickre... tulajdonképpen még csak nem is fogok hazudni!

Kettő

- Ééés... tovább, manége... piqué... és piqué, piqué és dupla... chaíné, chainé, chainé,passé... taaartsd... ééés le! A terem közepén fejeztem be a szólót. Claire karba tett kézzel, szótlanul állt előttem, az arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Nem emlékszem, hogy valaha is elmosolyodott volna óra közben. Claire fiatal korában a londoni Royal Academy növendéke volt, és egy ideig Diana Adamsnél is tanult az American Ballet Theatre-ben. Sosem ment férjhez, és egy végzetes baleset a pályafutását is kettétörte. Valószínűleg ez utóbbiaknak lehetett valami köze ahhoz, hogy miért volt mindig ilyen kedves. Ötéves korom óta tanított, és most értük el azt a szintet, amikor két lehetséges út nyílik meg az ember előtt: mindent feltenni egy lapra, és megpróbálkozni a profi táncoskarrierrel, vagy megmaradni amatőr szinten, és reménykedni egy vidéki balett-tanári állásban. Az én esetemben ez az utóbbi valószínűleg inkább azt jelentené: egyetemre menni, majd munkát találni Londonban - ahogy az apám is tette. Anya viszont legfőképpen amiatt aggódott, hogy mihez kezdek, ha véletlenül felvesznek a Royalba, de mégsem lesz belőlem sikeres szólótáncos , és ott maradok üres zsebbel. Arról nem is beszélve, hogy bár az állam finanszírozza a tandíj jelentős részét, legalább tizenkétezer fontot így is saját zsebből kell kifizetni, és

nekünk közel sem volt annyink. Claire komor tekintete semmi jót sem ígért. - Mia, mondd, ugye tisztában vagy vele, hogy mit csinálunk most? - Igen - feleltem, és a lehető legszínpadiasabb mozdulattal, a kézfejemmel töröltem le az izzadságot a homlokomról. - És, mit csinálunk? - folytatta Claire, apró köröket írva le a botjával a parkettán. Amikor ezt csinálta, legszívesebben behúztam volna neki egyet. Imádta a különc orosz vendégtanár szerepét, már csak a turbán hiányzott a fejéről és a szipkás cigaretta a szájából. - A Royal Ballet felvételi vizsgájára készülünk - feleltem, amilyen nyugodtan csak bírtam. Claire hatvannégy éves volt, és mindig is úgy törődött velem, mint egy igazi nagynéni. Tizenegy éve hetente háromszor jártam hozzá, karácsonyra mindig meglepett valamivel, és szerdánként együtt vacsoráztunk. De amikor gyakoroltunk, egyszeriben átváltozott a kőkemény és elérhetetlen Pavlovává, aki könyörtelenül sanyargatott. - SOKKAL TÖBBET VÁROK TŐLED! - emelte fel most a hangját, és akkorát csapott a bottal a parkettára, hogy majdnem eltörte. - A világ egyik legtekintélyesebb táncművészeti intézményének a felvételijére készülünk, és ez az EGYETLEN lehetőséged, megértetted? NEM ENGEDHETED MEG MAGADNAK, hogy középszerű légy, Mia! A középszerű r-jét raccsolva ejtette.

- Azt hiszed, hogy te vagy az egyetlen, aki erre vágyik?! Azt hiszed, hogy szívességet teszel nekik?! Hogy csak rád várnak, az évszázad legnagyobb tehetségére? He? FELELJ! Boszorkány. Hárpia. - Nem - feleltem alig hallhatóan, csípőre tett kézzel, közben a félspiccet próbálgatva. - Nekik nem olyan táncos kell, aki nyolcvan százalékos teljesítményt nyújt, nekik a száz százalék is kevés! - De Claire... - próbáltam védekezni. - DE CLAIRE MI? Fáradt vagy? Pihenj! Fáj a térded? Tegyél rá jeget! Ebben a szakmában nincsenek félmegoldások, ebben a szakmában fiatalként kifacsarnak, mint egy citromot, aztán harmincöt éves korodban elhajítanak! Szomorú, de így van! És itt, a próbateremben nem Claire vagyok, hanem Miss Claire! Gyerünk, elölről! Visszamentem a terem közepére, és Miss Claire újraindította a CD-t. Odilia, a fekete hattyú belépője a Haty- tyúk tavából. Vagyis a lehetetlen határait feszegettük, különösen az öt piruettből álló sorozat miatt a legelején. Mivel a kifejező előadásmód nem volt az erősségem, Claire azt akarta, hogy a technikámmal kápráztassam el őket. Ami öt egymást követő teljes fordulatot jelentett bal spiccen. Az apokalipszist! Senki más nem követelt volna ilyen variációt egy tizenhat éves kamasz lánytól. De Claire nem volt teljesen százas. Szvetlana Zaharova egyszerűen isteni volt ebben a szerepben, maga a megtestesült kecsesség, szépség és báj, már-már

valószerűtlenül légies és elegáns. Egy földre szállt angyal. Zaharova akár tíz piruettet is megcsinált az erőfeszítés legkisebb jele nélkül, gyönyörű, hosszú és hajlékony karjai valósággal úsztak a levegőben, tényleg, igazi szárnyaknak tűntek. Olyan tökéletes volt, hogy az ember csak tátott szájjal bámulta. Fogalmam sem volt, hogy én valójában tehetséges vagyok-e vagy sem, de azt tudtam, hogy amikor táncolok, a világ eltűnik körülöttem, súlytalanul repülök, és csak a zenét hallom, amely magával ragad és felemel. Olyankor legyőz- hetetlennek és sérthetetlennek éreztem magam. Megszűntek a korlátok és a határok, a testem a végtelen űrbe olvadt, és elillant belőlem minden félelem, fájdalom és szorongás. Kamasztestem átlényegült, maga voltam a tánc, és a tánc volt a szerelem. Amikor táncoltam, én voltam a szerelem. És amikor Patrickre gondoltam, szárnyaltam. - Ééés... állj! - kiáltotta Miss Claire. - Nos, nem tudom, mi vagy ki járt a fejedben, de próbáld ki a következő alkalommal is, mert ez most sokkal jobban ment.

Este nyolc után értem haza. Anyu nem volt otthon, de a vacsorámat a mikróban hagyta: Sainsbury-féle sajtos rigatoni konzerv zöldborsóval. Legszívesebben kihívtam volna a gyermekvédelmiseket! York a farkát csóválva rohant oda hozzám. A karomba vettem, lerogytam a kanapéra, és bekapcsoltam a tévét.

A lábam úgy fájt, mintha eltört volna. Milyen gyötrelmes élete is van egy balerinának! Lehet, hogy mégis anyunak van igaza, talán jobb lenne, ha beiratkoznék a közgázra, aztán találnék egy jó kis állást, és végleg a szögre akasztanám a balettcipőt... De akkor egészen biztosan boldogtalan lennék életem végéig! „Lassú halál vár arra, ki nem meri a biztosat feladni a bizonytalanért, hogy megvalósítsa álmát.” Ezt a verstöredéket mormoltam magamban, amelyet egyébként a naplómba is bemásoltam. Nem fogom feladni, csak azért is megpróbálom! Szerettem egyedül lenni otthon, mert olyankor felnőttnek éreztem magam, és arról ábrándoztam, milyen lesz majd az életem Londonban. Tisztában voltam vele, hogy egy saját lakás luxusát nem engedhetem meg magamnak, de előre örültem, hogy legalább senki sem fogja megmondani, hogy mit csináljak. Persze azt is tudtam, hogy anyu borzalmasan hiányozna. Imádtam az anyámat, mert mindig törődött velem, és felnőttként kezelt. Rengeteget nevettünk, és sokszor előfordult, hogy nővéreknek néztek bennünket. Bár anyu egy ideje már nem volt a régi. De az is lehet, hogy én változtam meg. Anya most is gyönyörű volt rakoncátlan göndör szőke fürtjeivel, ellenállhatatlan mosolyával és - az ő szavaival „megszelídült hippi” stílusával, de az utóbbi időben elhanyagolta magát, nem törődött a külsejével, és legalább öt kilót felszedett a sok műkajától. Anyám Olga nagyanyámtól örökölte tévedhetetlen ízlését,

legalábbis ami a lakás berendezését és az öltözködést illeti, de a férfiak terén már közel sem volt olyan szerencsés, mint a nagyi, és a sok szerelmi csalódás keserűvé tette. Most, negyvenhárom évesen már nem hitt a szőke hercegben fehér lovon, és inkább úgy döntött, hogy egyedül fog megbirkózni az úgynevezett „férfias” feladatokkal, mint például a mosógépjavítással, a kerékcserével vagy a fúrógép használatával. Mondanom sem kell, szánalmas eredménnyel. Anyám azóta nem beszélt az édesanyjával, hogy a nagyi tiltakozása ellenére férjhez ment apámhoz, és noha hosszú évek teltek el azóta, büszkeségből soha nem kért tőle semmilyen segítséget, még a legapróbb szívességet se, pedig a nagyi borzasztóan, mondhatni, undorítóan gazdag volt (a via Maggión volt régiségboltja Firenzében). És anyu még véletlenül sem hagyott ki egyetlen alkalmat sem, hogy csípős vagy bíráló megjegyzést tegyen rá. Egyáltalán nem volt jó érzés, hogy van egy nagyanyám, aki lazán megoldhatná az anyagi gondjainkat, és itt elsősorban a Royal tandíjára gondolok, de az anyám csökönyös büszkeségből szóba sem áll vele. Pedig egy telefonhívásába került volna az egész, és nemhogy az én tanulmányaimra, de még a gyerekeimére se lett volna többé gondunk. Végül is én voltam Olga nagyi kedvenc, jobban mondva egyetlen unokája, és bizonyos értelemben neki köszönhettem, hogy balettozni kezdtem. Legalábbis ő mindig így mesélte. Négyéves koromban kaptam tőle egy régi festményt, amelyen egy kislány üldögélt egy aprócska széken, fehér balerinatütüben.

A nagyi lelkendezve mutatta meg nekem, és azt mondta: „Nézd csak, Mia, mintha rólad mintázták volna!” Az igazat megvallva, az egyetlen hasonlóság a festményen lévő kislány és köztem az elálló lapátfülünk volt, de akkor, esküszöm, valósággal megbabonázott. Aztán a nagyi mélyen a szemembe nézett, és azt mondta, hogy el kell kezdenem balettozni, mert erre vagyok hivatott, ez a sorsom, az életem értelme, és csak a tánc által lehetek boldog. Attól a naptól kezdve az a kislány a rögeszmémmé vált. Éjjelnappal kísértett és figyelt. És hiába vettem észre, hogy lúdtalpa van, és hogy majdnem leesik a székről, olyan kimerült, pontosan tudtam, hogy ő az én versenytársam, és meg kell mutatnom neki és magamnak is, hogy jobb vagyok nála — annak ellenére, hogy azelőtt még csak nem is láttam közelről gyakorlórudat. Attól kezdve folyamatosan és kitartóan nyaggattam anyámat, míg egy szép napon megadta magát, és elvitt Claire-hez. Az a festmény azóta is ott lóg a szobám falán, és még most, tizenkét évvel később is ugyanúgy felzaklat, ha ránézek, mint akkor. Anyám tizenegy körül ért haza. Rémülten riadtam fel álmomból, a távirányító kiesett a kezemből. - A kanapén aludtál, kicsim? De hát így holnap olyan leszel, mint egy mosogatórongy! Ettél valamit? Olyan sápadt és sovány vagy... - hajolt fölém anya, és egy puszit nyomott a homlokomra. Megdörzsöltem a szemem, és megpróbáltam rámosolyogni. Odébb húzódtam a kanapén, és anya odaült mellém, én pedig

az ölébe tettem a lábamat, hogy megmasszírozza. Istenien masszírozott, amitől hamar elszállt a rosszkedvem. Ilyenkor engedékenyebb voltam a szokásosnál, és anya ki is használta az alkalmat... - És, eldöntötted már, hogy hova fogsz felvételizni? - kérdezte csak úgy mellékesen. A kérdés váratlanul ért, és hogy időt nyerjek, úgy tettem, mintha teljesen belefeledkeznék a főzőműsorba, amelyben valamelyik sztárszakács éppen csokis-mangós krémet készített. - Hahó, figyelsz te egyáltalán? - Anyu, mondd, te miért nem csinálsz néha csokis- mangós krémet? - Mi van? - képedt el anyám; - Mióta szereted te a mangót? - Nem szeretem... csak úgy mondtam... Megsimogattam az ölemben kucorgó York fejét. - Mia, komolyan beszélek... El kell döntened, milyen tantárgyakból akarsz érettségizni. Mindjárt itt a felvételi. - Jaj, anya, muszáj ezt most, amikor olyan fáradt vagyok... mondtam nyűgösen. - Én is fáradt vagyok, tudod? De egyikünk se fog nyugodtan aludni, amíg el nem döntöttük ezt a kérdést - felelte elkomorodva. - Nos? Mit mondasz? - Anyu, tudod, hogy a Royal Ballet Schoolba szeretnék bekerülni... - Kincsem... tudod, mennyire szeretném, ha folytathatnád a táncot, de az az iskola nem nekünk való... - Hanem kinek? - vágtam közbe. - A kiváltságosoknak és a gazdagoknak? Nem a magamfajtáknak, igaz? - kérdeztem

ingerülten. - Csak azt akartam mondani, hogy az az iskola azoknak való, akik megengedhetik maguknak a húszezer fontos éves tandíjat, és az sem jelent gondot, ha a lányukból véletlenül mégsem lesz Margot Fonteyn! Látod, anyu, ez a baj! Hogy nem hiszel bennem - vetettem a szemére keserűen. - Te azt hiszed, hogy csak szórakozásból nem akarok egyetemre menni, és egyszerűen képtelen vagy felfogni, hogy nem vágyom semmi másra, mint hogy balettozzak. Arról nem is beszélve, hogy közben diplomát is szerzek... Szóval akkor sincs gáz, ha nem lesz belőlem híres balerina. - És mondd, mihez kezdesz egy művészeti iskola diplomájával? - kérdezte anyám hűvösen. - Hát, a legrosszabb esetben elmegyek olaszt tanítani egy külvárosi nyelviskolába - vágtam rá dühösen. Na, ezt nem kellett volna. Megbántottam. - Ne haragudj, anyu... nem akartam..,; hajoltam oda, hogy megöleljem. - Dehogynem akartad! Anyám felállt, és a fürdőszoba felé indult. York a vacsora reményében követte. - Ugyanolyan vagy, mint a nagyanyád - kiáltotta vissza a fürdőből. - És ezt nem dicséretnek szántam! - Anyu - próbálkoztam, miközben elindultam utána. - Figyelj, szerinted nekem olyan könnyű jól dönteni a jövőmről, amikor te is, a tanáraim is, és Claire is állandóan ezzel nyaggattok? Amikor fogalmam sincs, hogy mi lenne a legjobb? - Kislányom, nem fogod fel, hogy ez messze nem játék! -

mondta, miközben lemosta a szemfestékét. - Tizenöt évesen azt hiszed, hogy már mindent tudsz, de igazából semmit sem tudsz! Nem vagyok varázsló, hogy egy szempillantás alatt megoldjam az összes gondodat! Ahogy a fogkefével hadonászott, összefröcskölte a tükröt. - Én is szerettem volna bölcsészkarra vagy építész- mérnöknek menni, de nem lehetett! - Naná, hogy nem! Mert mindenáron férjhez akartál menni, és a nagyi teljes joggal ultimátumot adott! Ezt megint elszúrtam. Anya valószínűleg most szívesen megfojtott volna a fogselyemmel, és igaza is lett volna. De hát túl magas labdákat adott, és nem hagyhattam ki... - Én szerettem az apádat, érthető?! És veled ellentétben nem vártam el, hogy mások tartsanak el, a legkevésbé Olga nagyanyád, aki kiskoromtól rózsaszín selyemcukornak öltöztetett és jótékonysági bálokra hurcolt, hogy körbemutogasson, mint egy majmot! Akkora vehemenciával állt neki kikefélni a haját, hogy már azt vártam, mikor gyullad ki a feje. - Nem, szivecském, én olyan hülye voltam, hogy hittem a kapcsolatunkban, megszültelek és felneveltelek, anélkül hogy valaha is egy árva petákot kértem volna attól az elviselhetetlen és kegyetlen nőszemélytől! És te...- bökött felém vádlón a hajkefével te kis hálátlan pimasz kölyök... Eszedbe ne jusson még egyszer kritizálni engem, addig pedig végképp nem, amíg ki nem próbáltad, milyen egyedül felnevelni egy gyereket, ráadásul egy idegen országban! Anya kitessékelt a fürdőszobából, és becsapta az ajtót.

Úgy látszik, sikerült teljesen kihoznom a sodrából. Legalább tíz napig szóba sem fog állni velem. - Ez akkor nemet jelent? — próbálkoztam mégis, utoljára. - NYOMÁS AZ ÁGYADBA! Nem bírtam elaludni. Már a puszta gondolat is, hogy a boldogságom valakinek a pénzétől függ, iszonyatosan frusztráló volt. Kellett, hogy legyen valamilyen megoldás, már a bankrabláson kívül. Vajon mennyi pénzt tudnék összeszedni, ha, mondjuk, esténként vagy a hétvégéken elmennék dolgozni? Különben meg alig tizenhat évesen milyen melót vállalhatnék el? Kutyasétáltatást? Szembe kellett néznem a rideg valósággal: teljes mértékben anyámtól függök, és semmit sem tehetek ellene. Másnap reggel korábban keltem a szokásosnál, és reggelit csináltam anyunak, a tányér mellé pedig egy bocsánatkérő levélkét tettem. Végül is ő volt az egyetlen szövetségesem, nemigen volt választásom... Elmentem otthonról, mielőtt még felébredt volna. Piszok hideg volt, és úgy tűnt, havazni is fog, úgyhogy amikor felpattantam a bringámra, úgy kezdtem pedálozni, mint egy őrült. A kinti hideg miatt a tüdőm majd felrobbant, úgy néztem ki, mint egy tűzokádó sárkány. A Dale Streeten laktunk, a szokásos vörös téglás, ve- randás sorházak egyikében, amelyek mind egyformák Leicester nyugati

felében. Ez a környék régebben a kevésbé népszerű külvárosi részek közé tartozott, az utóbbi években viszont egyre felkapottabb lett. Anyám saját kezűleg hozta rendbe és újította fel a házunkat. Amikor annak idején kibéreltük, egy rideg, csupasz és rossz beosztású kétemeletes romhalmaz volt korhadt lépcsővel és beázó tetővel, de anyu szép lassan valóságos kis ékszerdobozt varázsolt belőle. A tulaj, Mrs. Fancher, az évek során jelképes összegre csökkentette a bérleti díjat, és mostanra anyámat szinte a lányának, engem meg az unokájának tekintett. Anyu abban reménykedett, hogy Mrs. Fancher, aki már tényleg nagyon öreg volt, élő rokonok hiányában talán ránk hagyja majd a házat, ezért aztán sokat kedveskedett neki ribizlilekvárt főzött, bevásárolt, és ő adta be az injekcióit is. Mrs. Fancher a maga részéről alaposan kihasználta a lehetőséget, sőt vissza is élt vele. Anyámmal fizettette be a csekkjeit, őt szalajtotta a szerelőért, ha kellett, és vele hozatott újságot. Alig félóra volt az út a suliig, de a mínusz öt fokban, az iskolai egyenruhában nem volt épp leányálom, pedig még vastag harisnyanadrágot is vettem az idétlen szoknyához. Mire odaértem, teljesen átfáztam, és lilára fagyott a szám. Aznap a szokásosnál korábban értem be, úgyhogy kihasználtam az időt, hogy átfussam a jegyzeteimet a matekdogához. Nina még nem érkezett meg, rajta kívül pedig senki mást nem érdekeltem, úgyhogy nyugodtan készülhettem az órára.

A többiek persze csoportokba verődve, vidáman csevegtek, nevetgéltek, és mutogatták egymásnak az új iPhone-jukkal készített fotóikat. Nekem nem volt iPhone-om, csak egy ócska régi telefonom, amit anyám selejtezett le. De bevallom, egy kicsit azért vágytam rá, mert azt gondoltam, akkor talán jobban befogadnak. így azonban egy láthatatlan fal választott el a többiektől, amelyet valójában saját magam húztam fel, és az eleinte nagyon is áhított magány mára nyomasztó elszigeteltséggé fajult, amelyen képtelen voltam áttörni. Mert végül is jólesett volna, ha engem is meghívnak a házibulikba. Túl hosszú ideje tartott már az önkéntes száműzetésem. A zárkózottságomat mindenki beképzeltségnek tartotta, és nem barátkoztak velem, mire én megsértődtem, és úgy tettem, mintha nem is érdekelne az egész, ami csak tovább rontott a helyzeten. Szóval sznobnak tartottak, pedig csak elképesztően félénk voltam. Mialatt ott ültem a jegyzeteimmel, és igyekeztem úgy tenni, mintha értenék is belőlük valamit, néha megéreztem a rám irányuló megvető pillantásokat, és tudtam, hogy hiába is próbálkoznék, sosem fogadnának be maguk közé. De amikor majd egy napon sztár leszek, és meghódítom Európa leghíresebb színpadait, tutira mind legendákat fognak gyártani rólam, a „legeslegjobb barátnőjükről” Pillanatnyilag azonban ez a fényes jövő még igencsak távol volt. Nina szokás szerint elkésett, és csak akkor esett be az ajtón, amikor a tanárnő már kiosztotta a feladatlapokat. Az apukája

fuvarozta be a városba reggelente, és noha szinte soha nem ért be időben, még csak meg sem szólták miatta: egy Dewayne-nek még ezt is el lehetett nézni, pedig bárki más minimum osztályfőnöki figyelmeztetést kapott volna. - Felkészültél? - kérdezte Nina széles és magabiztos mosollyal, amitől csak még bénábbnak éreztem magam. Meg sem várva a válaszomat, odasúgta: - Ne izgulj, mindent megoldok!

Délután együtt tanultunk Nináéknál. - Képtelen vagyok megjegyezni, egyszerűen nem bírom és kész! fakadtam ki a könnyeimmel küszködve. Szedd össze magad! Holnapra be kell vágnod az egészet! Addig fogunk itt ülni, amíg kívülről nem fújunk mindent! mondta határozottan Nina. Nem érted, hogy nem bírok koncentrálni? Hiába igyekszem, nem megy - ellenkeztem. - Nem igaz, az a bajod, hogy nem is akarod megtanulni! - Nina, délután három óta itt ülünk, most este nyolc van, és már nem érzem a fenekem, annyira elzsibbadt. - Én meg azért ülök itt veled, mert nem szeretném, ha megbuknál, mert akkor nem lehetnél többé a padtársam. Látod, ilyen önző vagyok! Kopogtak, és Nina anyukája lépett be a szobába. Mosolygott, mint mindig. - Lányok, mindjárt kész a vacsora. Felhívtam Elenát, és szóltam neki, hogy itt maradsz, szóval később folytathatjátok, ha még

nem végeztetek. Sült csirkecomb lesz krumplipürével, desszertnek pedig csokitorta... Talán ez a legmegfelelőbb pillanat, hogy örökbe fogadtassam magam. - Tökéletes, Laetitia, farkaséhes vagyok! - kiáltottam fel hálásan. -Jól van, akkor megvárjuk Patricket, és együtt eszünk, oké? A francba. Elment az étvágyam. Egy közös vacsora a hazalátogató Patrickkel és a családjával... Kész kínszenvedés! Képtelen voltam rá. Tíz perc múlva csengettek. Rögtön felismertem Patrick bársonyos hangját. Ellenállhatatlan volt. Azonnal libabőrös lettem, a szívverésem pedig felgyorsult. - Ó, megérkezett! - villanyozódott fel Nina. - Gyere gyorsan, egy hónapja nem láttam a bátyámat! Alig ért le a lépcsőn, máris Patrick nyakába ugrott, én viszont lemerevedtem, és csak bámultam őket némán, miközben magamat képzeltem Nina helyébe. A Giselle-lel zenei aláfestésként. A gyomrom összeugrott, kivert a jeges veríték. Életem Nagy Ője ott állt, alig egy lépésnyire tőlem, és miközben átölelte a húgát, még csak nem is sejtette, milyen hatást vált ki a látványa belőlem, a lelkemből... és a hormonjaimból. Mit tehetnék? Hol lehet az Újraindítás gomb, ami visszahozza az üres és haszontalan életemet, ezúttal a reménytelen szerelem nevű extra nélkül?

Amikor Patrick észrevett, szélesen elmosolyodott, amitől csak még jobban zavarba jöttem. - Nocsak, durcás kisasszony is itt van! - lépett oda hozzám, hogy üdvözöljön. Nem csoda, hogy így hívott, a tizenhárom év alatt, amióta ismertem, talán kétszer, ha rámosolyogtam... Kinyögtem egy visszafogott sziát, közben igyekeztem nem ránézni. - Jaj, te kis morcos! Ugye, azért nem baj, ha megölellek? Tudom, hogy utálsz, de hidd el, nem vagyok fertőző - kapott fel vidáman, és két puszit nyomott az arcomra. Elállt a lélegzetem, olyan jólesett; legszívesebben ott nyomban szájon csókoltam volna, aztán legfeljebb örökre kiszaladok a világból. Soha nem esett még ennyire nehezemre eljátszani a magam választotta ellenséges szerepet. - Pfuj, Patrick, ilyen nyálas puszit! - fintorodtam el mégis, és a pulóverem ujjával gyorsan megtöröltem az arcomat, magamban pedig átkoztam a hülye viselkedésemet. - Hagyd békén, Pat, Mia rosszul viseli a heves érzelmi kitöréseket - mondta nevetve a papája. Még hogy rosszul viselem... Ó, bárcsak elmondhatnám, mennyire téved! Patrick felkacagott, és összeborzolta a hajamat, aztán kotorászott egy sort a sporttáskájában, és előhúzott egy királyi haditengerészetes pólót (amelyről igazán reméltem, hogy már hordta, de legalábbis felpróbálta), és a kezembe nyomta. - Egy kis ajándék - közölte rám kacsintva. Le sem fogom venni, döntöttem el azonnal.

Asztalhoz ültünk, de őszintén szólva nem voltam biztos benne, hogy túl sokáig bírni fogom, hogy a közelemben van. Képtelen voltam normális társalgásra, hetet-havat összehordtam, valószínűleg csupa hülyeséget mondtam. Szerencsére egész vacsora alatt Patrick vitte a szót, szinte egyfolytában mesélt: a kadétok mindennapjairól, a hajójáról, a tisztekről, hogy mennyire elégedett a választásával meg hasonlókról, szóval közben nyugodtan álmodozhattam a leendő házasságunkról... Mindenki Patrick ajkain csüngött, de én azért a bicepszén is... egy kicsit. Egyszer csak azt éreztem, hogy nem bírom tovább. Felpattantam, és mentegetőzni kezdtem, hogy most azonnal mennem kell. - De Mia, a csokitortát kifejezetten a te kedvedért sütöttem! sóhajtott fel csalódottan Laetitia. - Sajnálom, de eszembe jutott, hogy anyu önvédelmi tanfolyamon van, és nincs, aki megetesse és kivigye szegény Yorkot... Tetszik tudni, milyen gyenge a hólyagja... Sietősen elbúcsúztam, felkaptam a hátizsákomat, és már rohantam is. A biciklimre pattanva őrületes tempóban kezdtem pedálozni, se a köd, se a csúszós út, se a jéghideg szél nem érdekelt.

Távol kellett tartanom magam, amilyen távol csak lehet... tőle és ettől a reménytelen szerelemtől. Valahogy ki kellett vernem a fejemből. Nem volt más választásom.

Három

Másnap reggel nyolckor anyám berontott a szobámba. - Mia! — üvöltötte a tőle megszokott tapintattal. - Te még ágyban vagy?! Irtó késő van! - Nem érzem jól magam - nyögdécseltem halkan. Még nem békültünk ki hivatalosan, de abban reménykedtem, hogy hatott rá az írásbeli bocsánatkérés. És ha meglátja, hogy beteg vagyok, felülkerekednek az anyai ösztönök... Legalábbis bíztam benne, hogy így lesz. Odasietett az ágyamhoz, és az aggódó anyukák jellegzetes, gyengéd mozdulatával a tenyerébe fogta az arcomat, majd a homlokomhoz nyomta az ajkát. - Édes istenem, hiszen sütsz, olyan forró vagy! Biztosan megfáztál tegnap este! Mondtam, hogyne menj biciklivel ebben a fagyban! Szólhattál volna, hogy menjek érted! Úgy fájt a torkom, hogy nem volt erőm válaszolni, annak viszont nagyon örültem, hogy nem kell suliba mennem, és a meleg, puha ágyikómban maradhatok. - Most muszáj elmennem dolgozni, de azonnal hívj, ha bármi kell! Majd én szólok Ninának, hogy ma nem mész iskolába, és hogy hozza el neked a leckét. Elmosolyodtam, a másik oldalamra fordultam, és a rákövetkező három órában Patrick csókjairól, vagyis puszijairól ábrándoztam.

Természetesen mindenféle további részletekkel színeztem ki a történteket. Túl sok részlettel. Egyedül voltunk. Patrick egy kék, lenyitható tetejű dzsippel jött értem. Szürke pólóban volt, laza, koptatott farmerban és tornacipőben, a csuklóján azzal a vékony bőr karkötővel, amelyet álmomban én ajándékoztam neki az utazásunk előtti napon. A dzsip hátsó ülésén egy hatalmas csokor vörös rózsa feküdt - nekem hozta. Meghatottan vettem el a csokrot, Patrick a derekamnál fogva felemelt, és körbeforgott velem, aztán elvette tőlem a rózsákat, és szájon csókolt, hosszan, miközben azt suttogta, mennyire hiányoztam neki... Aztán végigcsókolta a nyakamat, gyengéden és finoman, amitől édes borzongás futott végig rajtam, nevettünk, megsimogattuk egymás arcát, a haját, és akkor... És akkor megérkezett Nina. - Helló, te nagybeteg, hogy érzed magad? Nagy híreim vannak a számodra! - huppant le az ágyamra, miközben lerúgta a cipőjét. - Mrs. Southern elnapolta a dogát. Valószínűleg azt hitte, hogy direkt el akartad lógni, de nem baj, mert így legalább lesz időd nyugodtan felkészülni, és a jövő héten brillírozhatsz. - Ez neked nagy hír? - Nem, dehogyis! A nagy hír az, hogy Jarednek nincs barátnője! - Kinek? - kérdeztem értetlenkedve.

- Hogyhogy kinek? Hát Jared Letónak a B-ből, aki valójában Carl, úgyhogy jobb lesz, ha mi továbbra is jarednek hívjuk... - Oh... - Csak ennyit tudsz mondani, hogy oh? - Nem... ez fantasztikus... vagyis király, tényleg! Próbáltam lelkesnek tűnni, de nem igazán voltam hiteles. Nina gyanakodva nézett rám, aztán a homlokomra tette a kezét. - De hát nem azt mondtad, hogy tetszik? - Persze, őrületesen! Csak, tudod, azt hittem, hogy már van barátnője - hazudtam. - Nemrég szakítottak. Mindenesetre szombat estére engem is meghívtak a Szardasián hárpiák házibulijába, szépen velem jössz, és majd ott bemutatom neked. Bibi és Dell - az általunk csak a Szardasiánokként emlegetett páros - voltak az osztályunk, sőt az egész suli legellenszenvesebb figurái, bár azt is meg merném kockáztatni, hogy egész Leicesteré. Kísértetiesen emlékeztettek a Kardashian nővérekre, csak még náluk is nagyképűbbek voltak. Nagypofájú, beképzelt, fölényeskedő divatmajmok, akik kábé huszonöt évesnek néztek ki, és mindent megengedhettek maguknak. A suliban elterjedt pletyka szerint Ők maguk tették fel a YouTubera azt a videót, amelyen a tornatanárral szexeitek hármasban. Az egyenruha szoknyájából majdnem az egész bugyijuk kilátszott, vastag aranykarikát viseltek a fülükben, és erősen sminkelték magukat, de mivel kőgazdag orosz szüleik voltak a suli legbőkezűbb támogatói, nem akadt olyan tanár, aki akár

csak egy rosszalló megjegyzést is tett volna rájuk. Évente egyszer bődületes partit rendeztek, és ha valaki nem volt a meghívottak listáján, de mégis el szeretett volna menni, kénytelen volt megalázkodni előttük és könyörögni nekik. A tavalyi bulijukon, amelyet egyébként felvett az MTV, maga Russel Brand volt a házigazda. Hát, ennyit a döbbenetes sznobságukról. Volt egy másodikos srác, aki hajlandó volt két teljes héten át pórázon vezettetni magát a suliban, csak hogy ott lehessen, de végül mégsem kapott meghívót. Erre tök részegen elment a házukhoz, valahogy belopózott a buliba, és sorban lepisilte a meghívottak cipőjét. A srác nem sokáig élvezhette az édes bosszút, mert pár nap múlva meztelenül egy fához kötözve találtak rá, a fagyhalál szélén. Szóval nem volt tanácsos ujjat húzni a Szardasián nővérekkel. - Semmi kedvem annak a két buta libának a fenekét nyalni, meg egyébként is, kizárt, hogy valaha is meghívnának engem. Nyugi, majd én elintézem! És ha ott leszünk, majd megtalálom a módját, hogy megismerkedj Jared- Carllal, aki mellesleg Thomas barátja, szóval tök egyszerű dolgunk lesz. Hát nem zsír? A két legjobb barátnő a két legjobb baráttal randizik! Annyira romantikus, nem? Az igazat megvallva inkább hánytam az ötlettől, de nem tehettem semmit. Este anyu feljött megnézni, hogy vagyok. Még mindig dühös volt rám, de mivel tényleg ramatyul voltam, visszafogta magát.

- Nos, jobban vagy? - ült le az ágyam szélére. - Hát, egy picikét talán jobban, igen - feleltem egy kicsit rájátszva. Amikor körülnézett, épp csak felhúzta a szemöldökét, pedig a szobám valóságos disznóól volt: az átizzadt balettruhám a földön, körülötte üres joghurtosdobozok, rothadó banánhéjak és egy csomó koszos papír zsebkendő... Nem csoda, hogy nem lett tőle boldogabb. - Rendet rakok, amint jobban leszek, megígérem — mondtam gyorsan, hátha ezzel meg tudom nyugtatni. - Hagyd a francba! Jobban örülnék neki, ha végre egyszer s mindenkorra tisztázhatnánk azt, hogy mihez akarsz kezdeni az életeddel. ígérem, utána békén hagylak. - Anyu - sóhajtottam egy nagyot, és felültem az ágyban. Szeretnélek boldoggá tenni, és őszintén kijelenteni, hogy más vágyam sincs, mint a közgázra menni és találni egy jól fizető állást befektetési tanácsadóként, vagy saját vállalkozásba fogni, vagy hogy szeretnék olyan jó tanuló lenni, mint Nina, amivel biztosan nagy örömöt szereznék neked. De te is tudod, hogy én egyetlenegy dolgot akarok: táncolni. Tudom, hogy ez kétségbeejtő, és szülőként nyilván kiakadsz tőle, de hidd el, egészen kicsi korom óta soha, de soha nem akartam semmi mást. Nem tudnál elfogadni olyannak, amilyen vagyok? Könnyek csillogtak a szememben. - De hát én nem akarom, hogy megváltozz, Mia! Nem akarom mindenáron a lányomon keresztül megvalósítani, ami nekem nem sikerült az életben, mint olyan sok anya ! Én csak azt szeretném, ha valamilyen szinten biztonságban tudhatnálak,

mert az élet nem habos torta, és nem kedvez az álmodozásnak. - Anyu, miért beszélsz mindig úgy, mintha legalábbis egy kilencvenöt éves nyanya lennél, akit az összes öregek otthonából kiraktak, mert állandóan bepisilt és elkártyázta az összes pénzét? Egy csomó olyan híres ember van, te is tudod, aki a nulláról kezdte! - Igen, persze, de az ilyenek mögött mindig van egy kiapadhatatlan bankszámla! - Miért csinálsz mindenből pénzkérdést? Hidd el, nem szívesen teszem, de a lelkesedés meg a tehetség önmagában nem elég, a mindennapi kenyeret is meg kell keresni! Gondolj csak bele, mennyibe kerül, mondjuk, egy új balettcipő! - Vagyis túl nagy anyagi terhet jelentek neked? Szinte csak joghurtot meg banánt eszem, és egyesekkel ellentétben nagyon jól elvagyok a Sainsburyben kapható méregdrága, gusztustalan félkész kaják nélkül is... Azonnal megbántam, amint kimondtam. Anya egy ideig csak némán bámult rám, gondolom, alaposan megfontolta, hogy mit feleljen, aztán felállt. - Tudod, hogy ez bunkó beszólás volt, ugye? - kérdezte sértetten, és önkéntelen mozdulattal a combjára tette a kezét. Anyám szinte soha nem használt goromba szavakat, szóval nem is lehetett volna egyértelműbb, milyen mélyen megbántottam. Viszont az is igaz, hogy az engedékenység nem is túl jó motiválóerő, ez volt az egyik első dolog, amit Claire- től megtanultam.

- Rendben van, kisasszony! Miután kiderült, hogy te tulajdonképpen egy isteni lény vagy minimális szükségletekkel, én pedig egy kényszeres és túlsúlyos műkajazabáló, mostantól majd önállóan gondoskodsz magadról, értve vagyok? A továbbiakban nem szólok bele megfontolt és érett döntéseidbe, és ha netán mégis kétségeid támadnának, nyugodtan fordulj apádhoz... vagy Ninához, vagy bárkihez, akit méltónak tartasz önnön nagyságodhoz! Azzal kiment, és becsapta maga mögött az ajtót. Nagy szarban voltam.

Másnap reggel már sokkal jobban éreztem magam, mégsem mentem suliba. Hiába vártam, anya nem jött fel hozzám elköszönni munkába menet, és amikor meghallottam, hogy becsukódik a bejárati ajtó, fájdalmas szúrást éreztem a szívemben. Felkeltem, és odaálltam a tükör elé. Néztem azt a sovány és sápadt alakot, ahogy Zaharova mozdulatait utánozva boldogan és hálásan meghajol a képzeletbeli közönség előtt, és hallani véltem az elragadtatott nézők tomboló ünneplését. Elképzeltem, milyen érzés lenne ott állni a világot jelentő deszkákon a reflektorok fényétől elvakítva, miközben virágcsokrok repülnek a színpadra, és zúg a sok „bravó" Tudtam, hogy ez minden szenvedésért és fájdalomért kárpótolna. Meghoztam a döntésemet: balerina leszek, ha törik, ha

szakad. Noha fogalmam sem volt róla, miből telik majd a Royal Ballet tandíjára, és hogy egyáltalán felvesznek-e. Délután azzal a szándékkal mentem balettórára, hogy feltétlenül beszélek erről Claire-rel. - Ha keményen dolgozol és javítasz a port de bras-n és a pozíciótartáson, a legőszintébben mondom, nagy reményekkel vághatsz neki a felvételinek. De ehhez vért kell izzadnod mondta Claire, miközben belemorzsolta a gyantát a földön heverő dobozba. - Claire, még ha fel is vesznek, nem tudom kifizetni a tandíjat, anyám pedig hajthatatlan - feleltem, és rutinos mozdulatokkal szétnyomkodtam a gyantamorzsákat a balettcipőm orrával. - És teljes ösztöndíjról még nem hallottál? - Dehogynem, de azt nem csak menekülteknek és kivételes tehetségeknek adják? - A kevésbé tehetős családoknak is nyújtanak szociális támogatást. - Inkább pszichológiai támogatás kellene! Különben is, anyám túl büszke, soha nem fogadna el ilyesmit, alamizsnának tartaná. - Majdcsak találunk valami megoldást! De most légy szíves, foglald el a pozíciódat, kezdünk - azzal Claire megérintette a botjával a karomat, mintegy életre keltve szunnyadó testemet. Odasétáltam a terem közepére, és beálltam a kezdőpozícióba. Nagyot lélegeztem, kivártam, és az első ütemre spiccre emelkedtem. - Ne vágj a taktus elé! - figyelmeztetett Claire nyomban, és újraindította a zenét. Hosszú nap elébe néztem.

Claire könyörtelen volt, a developékat percekig kitartatta velem; az izmaim majd megszakadtak az erőlködéstől, a fülem mellé emelt kinyújtott lábam remegett, a hátamon patakokban folyt az izzadság. Újra meg újra megismételtette velem a szólót, a végtelenségig. Claire a cári idők klasszikus orosz módszere alapján tanított, amely kőkemény volt ugyan, de megtanított elviselni a benőtt körmök, a begyulladt ínszalagok és az izomgörcsök fájdalmát. Most azonban valami sokkal fájdalmasabb dolgot kellett megtanulnom: leküzdeni a lámpalázat, a frusztráltságot, és bátran versenybe szállni a többi jelentkezővel. És erre messze nem álltam készen. - A félelemtől a fájdalomig, a fájdalomtól a szabadságig ismételgette Claire, de én még csak az első kettőnél tartottam, és teljesen össze voltam törve. Az óra után Claire áthívott magához, ami jól jött, mert nem szívesen vesztem volna össze újból anyámmal, és amilyen állapotban voltam, nem hiszem, hogy el lehetett volna ezt kerülni. Claire otthona olyan volt, mint egy kis mauzóleum, tele emléktárgyakkal és relikviákkal, Fényképek, partitúrák, díjak, CD-k, régi balettcipők és rengeteg más apróság, köztük sok olyan, amit nem is Claire kapott. A tárgyak nagy részét az eBayen és különféle régiségboltokban vásárolta össze, mert úgy gondolta, hogy az ő karrierje nem volt. sem elég hosszú, sem különösebben dicsőséges, ezért mások életének a töredékeiből gyártott magának múltat. - Claire, voltál valaha szerelmes? - tettem fel neki a kérdést a fekete teámat kortyolgatva.

Felsóhajtott. - Renének hívták, francia volt, és együtt táncoltunk a Don Quijotéban, amikor az American Ballet-nél dolgoztam. Csodálatos szólótáncos volt, magas, erős, göndör barna fürtökkel, éjfekete szemekkel, és mi ketten varázslatos, tökéletes összhangban voltunk, szavakra sem volt köztünk szükség: ha egy ütemmel később kellett felemelnie, hogy nagyobb lendületet vehessek, vagy ki kellett várnia még egy ütemet, hogy jobban kitarthassak egy arabesque-et, pontosan tudtam, hogy mindig számíthatok rá. Mindenki tudta, hogy egy pár vagyunk, így a többi táncosnő óvakodott a közelébe merészkedni, és öt hónapig a legnagyobb szerelemben és egyetértésben éltünk. - És aztán? - Aztán megkértem, hogy vegyen feleségül. m Te őt? Igen. Elbizonytalanodott, nem volt hajlandó dönteni, én pedig szerettem volna rendezni a kapcsolatunkat. - Rendezni? - Igen, nyugodtabb lettem volna. Tudod, a balett világában nem tartanak örökké a dolgok, és minden egyes új balerina konkurenciát jelent... így legalább lettek volna előjogaim. - Milyen romantikus... - Nem, praktikus! - mondta, és beleszívott a cigarettájába. - És utána? - Kezdetben tetszett neki az ötlet, de amikor arra kértem, hogy jelöljünk ki egy dátumot, ideges lett, és mindenféle kifogásokkal állt elő.

- Például? - Hogy az anyja soha nem egyezne bele egy polgári szertartásba, pláne nem az óceán másik oldalán, vagy hogy várnunk kellene, mert ott az a sok fellépés... ilyesmiket. - Volt valaki más? - Igen, az egyik fiú a tánckarból. - Ajaj... Összetörte a szívemet. Nem merte elmondani, ezért úgy intézte, hogy rajtakapjam őket a saját ágyunkban. - Erre te? - Összeszorítottam a fogamat, és mintha mi sem történt volna, végigtáncoltam további három előadást, miközben az egész társulat rajtam röhögött, persze a hátam mögött. Aztán ő elszerződött a párizsi Operához, és soha többé nem láttam. Attól kezdve soha többé nem foglalkoztam táncosokkal. - Milyen szomorú történet! - Cest la vie. Na és te? Kibe vagy szerelmes? Összerezzentem, és elvörösödtem. - Miket beszélsz, Claire? Még hogy én, szerelmes? Dehogy vagyok szerelmes... - nézegettem elmélyülten a körmeimet. - Csak öreg vagyok, nem hülye - kacsintott rám Claire vigyorogva, - Szerinted nem veszem észre, ha egy balerina szerelmes? Kedvesem, ezer éve a szakmában vagyok, csukott szemmel észreveszem az ilyesmit - j e r lentette ki Claire, és töltött egy kevés rumot a teájába. - Egy balerina teste kifejezi az intenzíven megélt érzéseket, legyen az szenvedés vagy öröm. Megtanulja, hogyan tartsa kordában, de nem tudja eltitkolni az érzelmeit. Ezért inkább befogadja, feldolgozza és művészetté formálja azokat, és ebben te sem vagy kivétel. Arról nem is

beszélve, hogy ötéves korod óta ismerlek, úgyhogy elég egy pillantást vetnem rád, átlátok rajtad. Sikerült valahogy kipréselnem magamból egy félszeg mosolyt, de úgy éreztem magam, mint aki meztelenül áll egy forgalmas utca közepén. Csak remélni mertem, hogy Claire nem mondja el a dolgot anyámnak vagy valaki másnak, túl kicsi volt ez a város ahhoz, hogy egy ilyen hír ne terjedjen el egy járvány sebességével. Bár azért Claire mégsem ismert annyira jól, ha ilyen sok időbe tellett neki, hogy észrevegye... - Hát... igen... egy fiú a suliból... - fogtam bele zavartan az ujjaimat tördelve. - Nagyon helyes és... - Nagyon örülök, Mia - szakított félbe Claire. - De ugye tudod, hogy ez nem befolyásolhatja a felkészülést a felvételi vizsgára? A dög, csak biztosra akart menni! Jól tettem, hogy nem mondtam neki semmi konkrétat. - Kincsem, most inkább ne legyél szerelmes, jó? Koncentrálj a jövődre, és küzdj keményen, hogy valóra válthasd az álmodat. A szerelem elmúlik, de egy jól felépített karrier olyan felejthetetlen élményekkel ajándékozhat meg, amelyeket el sem tudsz képzelni. És ha igazán jó leszel, márpedig szerintem az leszel, beutazod majd az egész világot, és Európa leghíresebb színházaiban lépsz fel. - Olyan lehetek, mint Diana Visnyova? - kérdeztem reménykedve. - Édes istenem, kincsem, hát azt azért talán nem, de egészen biztosan szép pályafutásod lehet szólótáncosként.

- Claire, mondd meg őszintén: tehetséges vagyok? Tudnom kell! - Mia, már mondtam, többször is: tehetséges vagy, erős vagy, ösztönös érzéked van a harmóniához, és kitűnő a memóriád, de valami hiányzik. Nem tudsz kommunikálni a külvilággal. Mintha mesterségesen bezártad volna magad a saját kis világodba, és fogalmad sincs, hogyan mutasd ki az érzéseidet. Márpedig ezt csakis a gyakorlatban tanulhatod meg. Ezért mondom, hogy én már mindent megtanítottam neked, amit lehet, most már tovább kell lépned. Egyáltalán nem könnyebbültem meg a hallottaktól, és zúgó fejjel indultam hazafelé. Otthon szomorúan vettem tudomásul, hogy anyám már lefeküdt, és még csak vacsorát sem hagyott nekem a mikróban. Ez már háború volt a javából.

Másnap reggel a suliban Nina vidáman rohant oda hozzám. - Megcsináltam! Mindkettőnket meghívtak! Sokkal könnyebb volt, mint gondoltam - lobogtatta a két rózsaszín, strasszokkal és toliakkal „díszített” meghívót. A Szardasiánék bulijába? - Aha! Nem akadékoskodtak, szerintem azt sem tudják, kik is vagyunk pontosan, szóval igent mondtak, én pedig megkértem Patricket, hogy vigyen el bennünket kocsival. Nyolckor jön értünk. - Patrick visz minket a partira? Na ne, majd épp a szerelmem fog elkísérni egy olyan buliba,

amelyik a legkevésbé sem érdekel, hogy megismerkedjek valakivel, aki a legkevésbé sem érdekel, csak azért, hogy boldoggá tegyem a barátnőmet?! Az egész totál értelmetlen volt. És beteg. - Ja, hát nem rendes tőle? Most egy hétig itthon van, és felajánlotta, hogy elvisz bennünket. - Ő ajánlotta fel? - Na jó, nem, de mit kukacoskodsz, az a lényeg, hogy irtó jól fogjuk érezni magunkat! Felejthetetlen parti lesz! Aha, felejthetetlen, az biztos... Igazság szerint szerettem volna elmenni a buliba, és elengedni magam egy kicsit, de előre tudtam, hogy szörnyen zavarban leszek, és meg sem bírok majd szólalni, miközben Nina megismerkedik a fél világgal, és istenien szórakozik. - Fogalmam sincs, mit vegyek fel - tiltakoztam erőtlenül. - Arról majd én gondoskodom! - Senkit sem ismerek - próbálkoztam tovább. - Ismersz engem és Thomast, ott pedig megismered majd Jaredet! - De te nem maradhatsz mellettem egész este... és mi van, ha nem tetszem neki? Szánalmas voltam. - Tetszeni fogsz neki, és egy percre sem hagylak egyedül. - Hadd maradjak inkább otthon! - kérleltem Ninát. - Szó sem lehet róla! Úgy élsz, mint egy remete! Épp itt az ideje, hogy kimozdulj, és emberek közé menj! Ninának teljesen igaza volt, de hiába tudja az ember, hogy változtatnia kellene egy csomó mindenen, amikor eljön a döntő

pillanat, legszívesebben úgyis másnapra halasztaná a dolgot.

Az egész osztály lázban égett, a lányok csak arról beszéltek, hogy mit fognak felvenni, a fiúk meg arról, hogy mit fognak inni. A partira való tekintettel az utolsó óráról elengedtek bennünket. Döbbenetesnek találtam annak a két cafkának a befolyását, és bevallom, borzalmasan irigyeltem őket. Legalább egy kicsit szerettem volna hasonlítani rájuk. Már csak a kapcsolatok, meg úgy egyáltalán a talpraesettség miatt. Amikor hazaértem, anyámat a számítógép előtt találtam egy hatalmas zacskó chips társaságában. Nem vett rólam tudomást. Anyám tökélyre fejlesztette a haragtartást. Hetekig kibírta, hogy még csak nem is szólt hozzám, és mindig ő nyert, mert a végén akkor is én könyörögtem bocsánatért, ha történetesen nekem volt igazam. És ha büntetett, mindig nagyban csinálta. Egyszer, amikor az engedélye nélkül mentem el a Groove Armada koncertjére, háromheti „társadalmi munkára” ítélt, vagyis nekem kellett sétáltatnom a szomszédok kutyáit, bevásárolnom Mrs. Fanchernek és lemosni az összes kocsit az utcánkban. Soha többé nem csináltam semmit az engedélye nélkül. Anyám ilyen volt, és amikor úgy döntött, hogy apát játszik, egyszeriben szigorú és következetes lett. Nem mintha apám valaha is szigorú és következetes lett

volna. - Dolgozol, anyu? -kérdeztem mintegy mellékesen. - Mmm - felelte, és mereven bámulta a monitort. - Figyelj, ma este lesz egy buli az egyik osztálytársamnál... nem bánod, ha elmegyek? - Miért kérsz tőlem engedélyt? Azt csinálsz, amit akarsz. - Anyu, kérlek, béküljünk ki, megadom magam, felhúztam a fehér zászlót, te győztél! Anyám lehajtotta a laptop fedelét, levette a szemüvegét, és olyan arcot vágott, mint mikor a diákjainak mondja el, hogy megbuktak. - Gondolod, hogy nekem olyan nagy örömöt okoz, hogy állandóan haragudnom kell rád? - Néha úgy érzem. Akkor közlöm veled, hogy nem így van. Viszont te vagy számomra a legfontosabb a világon, igenis fontos nekem, hogy mi történik veled, és nem szeretném, ha ugyanazokat a hibákat követnéd el, amelyeket én annak idején elkövettem. - Anyu, de mi ketten annyira különbözőek vagyunk! És azok más idők voltak. - Ez igaz, de a világ azóta csak még rosszabb lett, és ma már az is elég nagy gondot okoz, hogy valahogy kihúzzuk a hónap végéig. Legszívesebben azt válaszoltam volna, hogy minimum háromszáz fontot takaríthatna meg havonta, ha nem méregdrága készételeket vásárolna, hanem, mondjuk, főzne, de jobbnak láttam befogni a számat. - Rendben, anyu, akkor mondd meg, hogy mit tegyek. Mit

szeretnél? - Nos, teljesen őszintén, Mia, azt szeretném, ha jövőre a műszakira, a jogi egyetemre vagy a közgázra mennél. - Anyu... tudod, hogy a matek nem az erősségem. - Ha egy kicsit belehúzol, szerintem simán megcsinálod a felvételit. - De anyu, el tudsz engem képzelni ügyvédként vagy építészmérnökként vagy marketingesként? - Figyelj ide! Egy csomó olyan embert ismerek, akik csak azért értek el valamit, mert a szüleiknek jól hangzó neve vagy vastag pénztárcája volt. Te viszont okos vagy, én pedig azt akarom, hogy sikeres, gazdag és független nő legyen belőled. - Ja, eddig világos. Ezt akarod te. De, tudod, ott van még az az apróság, hogy én mit szeretnék. - Mia, nem szeretném, ha utólag keservesen megbánnád, hogy egy bizonytalan foglalkozást választottál. A baletttáncosi pálya egy lutri. Mi van, ha, mondjuk, megsérülsz? - Anyu, ha történetesen jogász leszek, és egy fürdőszobai baleset következtében elveszítem az emlékezetemet, akkor mi van? Vagy ha építész leszek, és összedől a híd, amit terveztem, akkor mi van? Meg egyébként is, kilépek az ajtón, és a fejemre esik egy tégla. Ezzel az erővel akár be is zárhatsz a szobámba. Hibás az érvelésed. Mivel éreztem, hogy kissé talán túl kemény voltam, diplomatikusabb hangra váltottam. - Anyu, figyelj... megígérem, hogy alaposan átgondolom a dolgot, és mielőbb közlöm veled bölcs és megfontolt döntésemet, rendben?

Anyám elmosolyodott, és szinte láttam, ahogy hatalmas kő esik le a szívéről. Odajött hozzám, és átölelt. - Szeretem, amikor ilyen ésszerű és érett vagy, Mia - simogatta meg a hajamat. Halványan elmosolyodtam. - Na jó, akkor mesélj erről a partiról - váltott témát, miközben visszaült a számítógép elé, és belemarkolt a chipses zacskóba. - Hát, két osztálytársnőm szervezi... és elég flancosnak ígérkezik. - Nagyon jó, örülök neki, hogy kimozdulsz! Meglátod, jót tesz majd. - Én is ebben reménykedem. - És, van valami fiú a láthatáron? - csillant fel a szeme. - Hmm, van egy jó fej srác az évfolyamról, ő is ott lesz. - Ennek szívből örülök. A te korodban kell a szórakozás. - És nálad mi újság? Jól kijöttök Paullal? - Este elvisz vacsorázni a Boboliba, azt mondta, valami fontosat akar megbeszélni velem. Hát, reménykedjünk - vonta meg a vállát. - Miben? Hogy végre otthagyja a feleségét?

Atyavilág, mi ütött belém? Miért kell mindent elrontanom? - Úgy teszek, mintha nem hallottam volna a szarkazmust a hangodban, rendben? — nézett rám anyám elkomorodva. - Anyu, hidd el, nem akartam gúnyolódni, csak azt akartam mondani, hogy tényleg itt lenne az ideje... szóval, „rendezni” a dolgokat. Gondoltam, hasznosítom a Claire-től tanultakat... - Igen, de az nem olyan könnyű... ígérd meg, hogy soha nem kezdesz nős emberrel! - Megígérem! Úgy néz ki, ezt megúsztam. Bementem a szobámba, és készülődni kezdtem, jobban mondva úgy tettem, mintha. York gyanakvóan méregetett, miközben egymás után felpróbáltam a szám szerint négy darab úgy-ahogy elfogadható ruhámat. York szerintem eltakarta volna a szemét, ha képes lett volna rá. Az estélyi, vagy inkább csak „ünneplő” cuccaimat mind anyám vette az úgynevezett fontos eseményekre, mint amilyen például apámék karácsonyi partija, a húsvéti ebéd a barátnőjénél, Bettynél, meg hasonlók, és persze az első hivatalos randimat is számításba vette. Mindegyik darabot utáltam. A lábam túl vékony, a vádlim meg túl vastag volt a gyakorlástól, képtelenségnek tűnt, hogy bárki vonzónak tarthatna ezekben a cuccokban, a legkevésbé Patrick, akivel pedig legalább tíz percig ugyanabban a kocsiban kell ma tartózkodnom. Ha belekalkulálunk egy piros lámpát is, akkor negyedóráig. Pontban nyolckor csöngettek. Nina volt az, felhallatszott,

ahogy anyámmal csevegnek. Bárcsak legalább egy kicsit hasonlítanék rá, gondoltam. Egészen biztosan sokkal boldogabb lennék! Végre rászántam magam, és lementem a lépcsőn. - Na végre! Mia... de gyönyörű vagy! - kiáltott fel Nina. Őszintének tűnt. - Csodálatosan nézel ki - tett rá anyám is egy lapáttal. - Nem akarod felvenni a piros stólámat? Szerintem jól állna. Anya kivette az előszobaszekrényből a stólát, és a vállalmra terítette. Örültem neki, hogy odaadta, valahogy biztonság- érzetet adott. Szükségem is volt rá, mert reszkettem a Patrickkel való találkozástól. Elköszöntünk anyától, és kiléptünk a fagyba, még szerencse, hogy anya a bundáját is kölcsönadta. Mondanom sem kell, a szívem a torkomban dobogott. - Hűha, lányok, fantasztikusan néztek ki! Csak úgy repednek majd a férfiszívek! - üdvözölt bennünket Patrick mosolyogva. Nina intett nekem, hogy üljek előre, Patrick mellé, ő pedig hátraült. Még csak oldalra sem mertem nézni, mert attól féltem, hogy elvörösödöm. De amikor becsatoltam a biztonsági övet, a kezem hozzáért az övéhez, és a szívem akkorát dobbant, hogy majd kiugrott a helyéből. ő persze az egészből semmit sem vett észre. - Hánykor jöjjek értetek? - kérdezte Patrick, amikor megérkeztünk a hatalmas álviktoriánus palota elé. A bejárat előtt terpeszkedő oszlopcsarnokhoz sorra érkeztek a luxuskocsik és a limuzinok, a parkoló úgy nézett ki, mint egy

menő autószalon. Nem szívesen szálltam ki, jobb lett volna odabent maradni a jó melegben, Patrickkel... Elképzeltem, ahogy odahajol hozzám, és csókban forrunk össze... - Ne aggódj, Pat, Thomas majd hazavisz bennünket - mondta Nina, miközben egy SMS-t pötyögött. r-. Thomas? Van jogosítványa? - Hát persze! Tizenhét éves - felelte bosszúsan Nina. - Á, szóval már tizenhét éves, hmm... De azért mégsem rajongok az ötletért, hogy ő furikázzon benneteket. És ha berúg? - Ugyan már! Thomas sosem iszik! - vágta rá Nina. - Ahogy akarod, de ha mégis szükséged lenne rám, azonnal hívj, rendben? Szükségem van rád, szükségem van rád... Kiszálltunk a kocsiból, és beálltunk a sor végére. Patrick búcsút intett a volán mögül, Nina bólintott, én pedig csak szórakozottan rámosolyogtam. Az ajtóban egy jól megtermett kidobóember állt, a fülében fülhallgatóval, ő vette el a meghívókat, és kíméletlenül elhajtotta azokat, akik nem voltak a listán. Gyakorlatilag az egész suli ott volt. Izgatottnak kellett volna lennem, de ehelyett pánikba estem. A csukott ablakokon keresztül is kihallatszott Lady Gaga egyik száma. Nem csodálkoztam volna, ha kiderül, hogy élőben szól. Ezektől minden kitelt. Cidriztünk a hidegben, egyik lábunkról a másikra ugráltunk.

Szinte minden lány mikroszkopikus méretű fehér ruhácskákban vagy miniszoknyában fagyoskodott, senkin sem volt meleg cipő, csak vékony pántos tűsarkú vagy szandál, és míg a bebocsátásra vártak, többen is nagyot húztak a kezükben szorongatott borosüvegekből. A fiúk nagy többségén szmoking volt. - Nina, nem volt előírva valamilyen speckó öltözék a partira? Ha jól látom, mindenki fehérben vagy feketében van. Nina zavartan bámult rám. - Atyavilág, lehet, hogy kimaradtam valamiből? Az egyik ismerős lánytól megkérdeztük a dolgot, és kiderült, hogy igazam volt: menyasszonynak és vőlegénynek kellett, jobban mondva kellett volna beöltözni. - Már csak ez hiányzott! Én zöldben vagyok, sose fognak beengedni! - bosszankodtam. - Tudod mit? Én fehérben vagyok, bemegyek, a fürdőben gyorsan átöltözöm, és kihozatom neked valakivel a ruhámat, mit szólsz hozzá? - Hagyd a fenébe, elment a kedvem az egésztől! Inkább hívd fel Patricket, hogy jöjjön értem, és vigyen haza. - Azt már nem, az egész az én hibám, úgyhogy nekem kell megoldanom a dolgot. Hogy lehettem ilyen hülye?! ** Szerelmes vagy, tökre érthető - igazítottam meg a frizuráját. Nina elkapta a kezemet, és megszorította. - Ugye tudod, hogy tényleg szerelmes vagyok... - nézett a szemembe komoly tekintettel. Hát még ha ő is tudná, hogy én is...

- Szép pár vagytok együtt. - Komolyan mondod? Tudod, hogy... rászántuk magunkat? súgta oda izgatottan. - Hű! Tényleg? És mikor? Hol? Vagyis... Ideges lettem. Tudtam, hogy örülnöm kellene, de csak frusztráltságot éreztem, és önző módon magamra gondoltam. Mert ha Nina eldöntötte, hogy lefekszik a fiújával, vagyis átéli élete legfontosabb pillanatát, akkor egészen biztosan megváltozik, felnőtt lesz, és én még jobban ki leszek rekesztve... »“* Ma éjjel! - mondta Nina, és szorosan átölelt. - Ezért nem akartam, hogy Patrick jöjjön értünk! - Hogyhogy ma este? Minek ez a nagy sietség? Netán egy jósnő azt mondta, hogy holnap meghaltok? Teljesen kiborultam. Ez egyáltalán nem vallott Niná- ra, ő higgadt volt és türelmes. Biztosan Thomas sürgette. - Elmegyünk hozzájuk, a szülei nincsenek otthon. Aztán majd visszajövünk érted. - De hát azt mondtad, hogy egy pillanatra sem hagysz magamra... - Bízom benned, és tudom, hogy feltalálod magad, tutira jól fogsz szórakozni - közölte sietősen, mintha a kutyájához beszélne, akit épp egy menhelyre készül beadni a nyaralás idejére. Lázasan törtem az agyam, hogy mivel tántoríthatnám el attól, hogy hülyeséget csináljon, amikor is megérkezett Thomas és Carl. Carl egész helyes volt, magas, talán a kelleténél egy picit

soványabb, homlokba lógó hajjal, szép metszésű orral és álmodozóan szomorkás tekintettel, ami általában tetszett a lányoknak. Nekem nem igazán jöttek be az ilyen elvont fazonok, talán mert én is elvarázsolt voltam, és így inkább a vidám, két lábbal a földön járó fiúk vonzottak. Nina rögtön Thomas nyakába borult, és cuppanós csókot nyomott a szájára, amitől legalább úgy irtóztam, mint a táblán csikorgó kréta hangjától. Észrevettem, hogy Thomas lopva letörli a rúzsnyomot az ajkáról. Alaposan végigmértem. Máris utáltam. Carl, akit bizonyára felkészítettek már velem kapcsolatban, mosolyogva kezet nyújtott, és udvariasan bemutatkozott. - Szia, Carl vagyok. - Helló, én meg Mia. - Nina már rengeteget mesélt rólad - tette hozzá, továbbra is mosolyogva. - Azt is elmondta, hogy cracket szívok és tücsköket tenyésztek? Egy pillanatra megrökönyödött, aztán elnevette magát. - Nem, erről elfelejtett tájékoztatni, de említette, hogy kitűnő a humorérzéked! Megvontam a vállamat. - Látom, te sem tudtad, hogy be kell öltözni - böktem rá bordó bársonyzakójára. - Ezt az apró részletet elfelejtették közölni velem. Én is elnevettem magam. Végül is egész szimpatikus srác ez a Carl. A szemem sarkából figyeltem Thomast és Ninát, akik végig

egymást ölelgették és sugdolóztak. Lehetséges, hogy a legjobb barátnőm ennyire nem lát a szemétől? - Szóval akkor te balett-táncosnő vagy, hajói tudom - próbált beszélgetést kezdeményezni Carl. - Aha - feleltem, önkéntelenül is a vádlimra pillantva. - És, igaz, amit a balerinákról mesélnek? - Micsoda? Hogy nimfomániások? - kérdeztem visz- sza csípősen. - Hát, én egészen másra gondoltam. Hogy nagyon vigyáznak a vonalaikra - mondta megszeppenve Carl. Tisztában voltam vele, hogy borzalmasan viselkedem, de nagyon kiborultam Nina miatt. Carl nem érdemelte meg, hogy úgy bánjak vele, mint egy idegesítő porszívóügynökkel, és végül is nem szólhattam bele Nina döntéseibe, még akkor sem, ha nem értettem egyet velük. Végre-valahára odaértünk a bejáratot őrző óriás elé, aki tetőtől talpig végigmért bennünket. - Ti ketten nem vagytok a protokoll szerint öltözve - közölte megsemmisítő hangsúllyal. - Tévedsz - felelte Carl. - Mi vagyunk a menyasz- szony tanúi, látod? Egy használt cucc, egy új, egy kék és egy kölcsön: — mutatott sorban a testőrre, rám, a saját kezére és a kocsikulcsra. Az ork dünnyögött valamit, amit nem is értettünk, majd intett, hogy álljunk ki a sorból, Ninának és Tho- masnak pedig, hogy bemehetnek. A barátnőm nélkül nem megyek be - tiltakozott Nina. - Nem, menjetek csak nyugodtan, mi ketten jól elleszünk -

mosolyogtam biztatóan. - Persze, érezzétek jól magatokat, mi kint maradunk, legfeljebb eszünk a közelben egy hamburgert - erősítette meg Carl is. Nina bizonytalankodott, de Thomas határozott mozdulattal átkarolta a vállát, és közölte:

** Hékás, tényleg nincs értelme, hogy mi is kint maradjunk. Menjünk be, nézzünk körül, aztán később kint találkozunk, oké? Na persze, én meg Harry Potter vagyok. Carl meg én kiléptünk a sorból, Nina búcsút intett, és egy pillanattal később már elnyelte a tömeg. Elviselhetetlen volt a hideg, a lábam jéggé fagyott. Carl elkísért a kocsijához; egy kissé lerobbant Golffal jött, a papája régi autójával. Amint beültünk, azonnal beindította a motort és a fűtést. Nem voltam túl nyugodt, aggódtam Nina miatt. - Megmondom őszintén, egyáltalán nem bánom, hogy nem jutottunk be - mondta Carl. - Én sem. Nem rajongok a puccos házibulikért, azt meg különösen utálom, hogy mindenki olyan laza és közvetlen... én meg csak görcsölök. - Ahogy észrevettem, általában először legurítanak egy-két vodka-Red Bulit és bedobnak pár bogyót, aztán már tutira nem görcsölnek. •*- Vagyis pia meg a drog nélkül képtelenek jól érezni magukat? - El sem tudod képzelni, mi mindennel tömik magukat! - Nahát, és én még azt hittem, hogy én vagyok a béna antiszociális! - Á, dehogyis! Be vannak tojva, és tele vannak gátlásokkal, pia meg kábítószer kell nekik, hogy „felszabaduljanak” Szerintem elég nagy baromság. - Szerintem is. Én is félénk vagyok, de még sosem jutott eszembe ilyesmi.

- Még hogy te félénk? Hát, nekem egyáltalán nem úgy tűnik. Szerintem kőkemény csaj vagy. Életemben először fordult elő, hogy egy fiú... hát igen, végül is bókolt nekem. Nahát, ez a Carl tényleg jó fej ! Végül elmentünk egy drive-inbe, csirkés szendvicset és sült krumplit ettünk, közben pedig jót dumáltunk, és rengeteget nevettünk. Szóval egész kellemes kis este volt. Nem is tűnt fel, hogy elszaladt az idő, és mire feleszméltem, már éjjel kettő is elmúlt. Összeszorult a gyomrom, amikor eszembe jutott Nina, és már éppen fel akartam hívni, amikor megcsörrent a mobilom. Rögtön felvettem, mert biztos voltam benne, hogy ő az, úgyhogy majdnem szívinfarktust kaptam, amikor meghallottam Patrick hangját. - Szia, Mia! Bocs a zavarásért! Már többször próbáltam hívni Ninát, de ki van kapcsolva, és mivel már elég késő van, gondoltam, megkérdezem, minden oké-e. Jól vagytok? Ne menjek mégis értetek? Alig bírtam kinyögni valamit, legszívesebben azt mondtam volna: dehogynem, gyere értem azonnal, szükségem van rád! De persze nem mondhattam, úgyhogy összeszedtem magam, és a lehető legvidámabb hangon szóltam bele a telefonba. - Á, szia! Igen, Nina mobilja biztos lemerült, de ne aggódj, nemsokára indulunk hazafelé! - Akkor rendben, megnyugodtam. Bocs, hogy zavartalak, oda tudnád adni Ninát egy percre? A fenébe is, bárcsak még tovább zavarnál, lehetőleg életem minden áldott napján...

- Éppen a mosdóban van - hazudtam. - Amint kijön, felhívunk, rendben? - Oké, Mia, mindenképpen szóljon ide! Lassan lefekszem, de előtte még tudni szeretném, hogy minden rendben van vele. Persze, feküdj le nyugodtan. Lehetőleg velem... - Milyen furcsa... - folytatta Patrick - ahhoz képest, hogy házibuliban vagytok, síri csend van. Atyavilág! - A mobilom miatt van, tudod, a legújabb modell, van benne egy izé... zajszűrő - dadogtam. Miket hordok itt össze? Egy tengerészkadéttal beszélek, ha kedve szottyan, bemér egy műholddal, és letar- tóztattat. - Nahát! Kiválóan működik! Majd meséld el, melyik modellről van szó, én is ilyet veszek magamnak! Jó szórakozást, és ne felejtsetek el felhívni! - Persze, ne aggódj, okvetlenül hívunk, nyugi! Irtó nagy pácban voltam. Fogalmam sem volt róla, hol van Nina, hazudtam életem szerelmének, akivel életemben először beszéltem két mondatnál többet, és nem tudtam, mi lesz, ha lebukunk. - Bocs, hogy megkérdezem, de az Egyesült Államok elnökével beszéltél? - kérdezte Carl, akiről időközben teljesen megfeledkeztem. Kivel? - Totál elkomolyodtál és zavarba jöttél, mintha lopáson kaptak volna. Úgy nézhettem rá, mint borjú az új kapura, de aztán

összeszedtem magam, és majdhogynem nyugodt hangon közöltem: - Nina apukája volt, nem tudta elérni, ezért engem hívott. - Á, így már értem, bocs. Elmenjünk megkeresni az elkóborolt báránykát? - Igen, menjünk, mindjárt három óra van. Szállingózott a hó, és fogcsikorgató hideg volt. Elindultunk a villa felé. Egy csomó ismerős arcot láttunk a ház előtt, egyesek összegörnyedve rókáztak, néhány lány teli torokból hamisan üvöltött egy Prodigy-számot. Ninának se híre, se hamva nem volt. - Szerintem menjünk be - javasolta Carl. Bólintottam. Az ork még mindig ott állt a bejáratnál. - Bemehetünk? - kérdezte Carl. - Nem vagytok az alkalomhoz öltözve - vetette oda az őr, de alig nézett ránk közben, mert a fülhallgatóját babrálta. 1 Igazad van, barátom, de, tudod, én a kábítószerellenes — csoporttól vagyok, a kolléganő pedig pszichológus. Lehet, hogy nem hiszed el, de holnap benne leszel a Daily Mailben. Az óriás tetőtől talpig végigmért bennünket, aztán megvonta a vállát és beengedett. Odabent sötét volt, csak a diszkógömb és néhány neoncső világított. Bibi és Dell két playboy kinézetű pasival voltak elfoglalva, néhány párocska elmélyülten csókolózott a fotelekben és kanapékon, de Nina és Thomas nem volt köztük.

Próbáltuk hívni őket mobilon, de nem vették fel.

Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Megkértem Cárit, hogy vigyen haza, közben kikapcsoltam a saját mobilomat - attól féltem, hogy Patrick újra hív. - Hol lehetnek ezek ketten? - kérdezte. - Azt hiszem, Thomasnál vannak. Végül is, semmit sem tehetünk, felnőtt emberek, azt csinálnak, amit akarnak... nincs jogunk tönkrevágni az első közös éjszakájukat. Megbántam, hogy elmondtam, de már késő volt. - Á... szóval azt mondod, hogy... ma éjjel... Ezt nem tudtam mondta mosolyogva Carl. - Nem tudom, csak tippeltem... - magyarázkodtam bénán. Carl gúnyosan elmosolyodott, aztán beszálltunk a kocsiba, és elindultunk. Végig arról győzködtem magam, hogy nem avatkozhatok bele a barátnőm magánéletébe, mégis rossz érzéseim voltak. A kocsiban nem beszélgettünk. Fél négy volt, amikor leparkoltunk a házunk előtt. - Köszönöm az estét, Mia, nem is gondoltam volna, hogy ennyire jól fogom érezni magam. - Te most viccelsz? - kérdeztem durcásan. - Nem, komolyan mondom. Úgy terveztem, hogy majd behúzódok egy sarokba, és iszom néhány sört, de neked köszönhetően tényleg csodás estém volt Találkozunk még? Mondjuk, elmehetnénk együtt moziba - nézett rám csillogó szemekkel. Képtelen voltam kiverni a fejemből Patricket, aki közben biztosan engem hívogat, aztán értesítí a Scotland

Yardot, miközben Nina élete legromantikusabb éjszakáját tölti Thomas karjaiban. - Oké, majd hívj fel, valamikor a héten összejöhetünk, talán elmehetnénk pizzázni, vagy ilyesmi... - A balerinák pizzát is esznek? - kérdezte vidáman. - Csak a feltétet - nevettem nagyot. Carl is nevetett, és megvárta, amíg bemegyek, csak utána indult el a kocsival. Halkan mentem fel a lépcsőn, mezítláb, hogy ne ébresszem fel anyámat, de amikor a szobája elé értem, azért megálltam az ajtó előtt, és beszóltam, hogy épségben hazaértem. Vártam egy pillanatot. Köhintés hallatszott, aztán egy orrfújás. ** Minden rendben volt, Mia? Jól szórakoztál? Menj, feküdj le, nagyon késő van. Nem tudott becsapni. Hallottam a hangján, hogy sírt, és talán már régóta. A szobámba érve visszakapcsoltam a mobilomat. Három nem fogadott hívás Patricktől és egy Ninától. Azonnal Ninát hívtam. - Hol vagy? Belezokogott a telefonba. - Gyere értem, lécci - könyörgött. - Persze hogy érted megyek, a francba, hol vagy? e* Thomasék házánál, a Hunter Streeten.

Gondoltam, hogy azon a sznob környéken lakik. Amilyen halkan csak tudtam, lesettenkedtem a lépcsőn, előhoztam a garázsból a bicajomat, és úgy téptem, ahogy csak bírtam. A barátnőm bajban volt, anyám is bajban volt, és mindkettejüket meg akartam menteni, de csak tizenhat éves voltam, és persze varázserőm sem volt. Tíz perc alatt értem oda Thomasék házához. Nina a járdán toporgott, egyedül, összefagyva, zilált frizurával és kisírt szemekkel. - Nina, mi a fene történt? - kérdeztem halálra váltan. - Nem úgy ment, ahogy reméltem - felelte rekedten. - Na gyere, pattanj fel, hazamegyünk. A bátyád már egy csomószor hívott, azt mondtam neki, hogy együtt vagyunk, aztán kikapcsoltam a mobilomat. Már attól féltem, ránk küldi a légierőt. - Jól tetted, engem is egy csomószor hívott, úgyhogy küldtem neki egy SMS-t, hogy minden oké, és nálad alszom. Egymásra néztünk. Mivel igaz barátnők voltunk, nem volt szükségünk szavakra. Tudtam, hogy Thomas nem viselkedett úriemberhez méltóan, és mélyen megbántotta a barátnőmet, a legrendesebb embert a világon. Ninának nem mondtam el, de megfogadtam, hogy ezért még megfizet az a barom. Lassan pedáloztam hazafelé, Nina a vázon kucorgott, és végig hallgatott. Otthon azonnal bebújtunk a takaró alá, és megfogtuk egymás kezét.

- Nyugi, ne törődj semmivel — mondtam. — Majd én megoldok mindent!

Négy

Egymás kezét fogva aludtunk el, egyikünknek sem volt bátorsága megszólalni. Azt azért mindketten éreztük, hogy a gyerekkorunknak valamiképpen vége lett, és a nagybetűs élet komoly megpróbáltatások elé állított bennünket. Tudtam, hogy a barátnőm szenved, de mivel nekem is jócskán kijutott a fájdalomból a viszonzatlan szerelem miatt, nem voltam képes megvigasztalni. Hétkor ébredtem, és óvatosan bújtam ki a takaró alól, nehogy felébresszem Ninát. A konyhában anyám éppen a vízforralót szidta, ami megint bedöglött. - Jó reggelt, anyu! Na, mi a pálya? Ha gondolod, hozom a baseballütőt, és együtt szétverjük. Anyám meglepődve fordult meg, és kényszeredetten elnevette magát. - Nina odafönt alszik - közöltem. - Tényleg? Nem is hallottam bejönni. Milyen volt a buli? - Mindenki piás volt vagy beszedett valamit. - Atyaég... Szép! Mi mindenre képesek a mai fiatalok! - jegyezte meg. - Én ma olyan hat körül érek haza. Te mész Claire-hez? - Igen... Mindketten kerülgettük a legfontosabb témát: Pault.

Úgy döntöttem, ideje fejest ugrani a mély vízbe. cw És nálad mi volt tegnap este? Anyám elfordította a fejét, és elsírta magát. - Azt mondta, hogy el akar válni, és velem akar élni, de a felesége megfenyegette, hogy akkor soha többé nem láthatja a gyerekeit. Anyám már zokogott. Odamentem hozzá, és átöleltem. - Jól vagyok « mondta. - Nyugi, semmi bajom, mindjárt elmúlik elmosolyodott, és letörölte a köny- nyeit. - Van itthon lekváros bukta, a frigóban meg van tojás, csináljatok magatoknak egy jó rántottát, mindketten tisztára csont és bőr vagytok! Majd megszakadt a szívem. Legszívesebben nyomban lemészároltam volna az összes pasit, aki valaha is fájdalmat okozott neki vagy Ninának, akik hamis ígéretekkel tömték tele a fejüket. Gyűlöltem őket. Az összes Jilest, Pault és Thomast ezen a rohadt világon! Anya megdörzsölte a szemét. - Ne haragudj, nem akartam, hogy ilyen állapotban láss - nyögte, és sarkon fordult. A tükörben megigazította a haját, felvette a kabátját és elment. Nem bírtam kiverni a fejemből, mi lesz vele, és aggódtam Nina miatt is. Bekapcsoltam a tévét, felpolcoltam a lábamat, és vártam, hogy a barátnőm felébredjen. Már túl voltam a kávén, mire letántorgott a lépcsőn. Ügy nézett ki, mint egy lidérc, a kócos hajával, a duzzadt

szemhéjával, hullasápadtan. Eltökéltem, hogy mindenáron jobb kedvre derítem. - Jó reggelt, kisasszony! A séf különleges reggeli ajánlata: vajas pirítós, narancslekvár, vagy koleszterinbombának egy fantasztikus ham and eggs. Mit szól hozzá? 2- ? Rendes vagy, Mia, de nem bírok enni. Csak egy teát kérek. - Egy tea rendel, rögtön hozom! - próbáltam viccesre venni a figurát. De már képtelenség volt visszacsinálni a tragédiát. Nina leült a puffra, és szomorkásán elmosolyodott. Megsimogattam a haját, és közelebb húzódtam. - Ennyire rossz volt? - Borzalmasabb már nem is lehetett volna - felelte komoran. Nem veregethettem meg a vállát, és nem mondhattam, hogy sebaj, majd a következő első alkalom jobb lesz, hiszen jól tudtam, hogy ezt nem lehet megismételni... Annyit tehettem, hogy valamennyire próbálok lelket önteni belé. Felsóhajtott. - Elmentünk hozzájuk. Megittunk egy italt... vagyis Thomas ivott egy whiskyt. Nem azt mondtad, hogy nem iszik? *«• Á, azt csak azért mondtam, hogy megnyugtassam Patricket. Elfintorodtam, de magam is tudtam, hogy úgy viselkedem, mint egy apáca, amikor miniszoknyás lányokat lát. - Nos, mi más meggyónnivalód van, leányom? - tettem a fejére a kezemet.

Nina hangosan elnevette magát. Végre. így már sokkal jobb. sr Emlékszel, hogy miről álmodoztam... ugye? Elsöprő szenvedély, romantika, gyertyák, virágszirmok, s a többi... - Hát persze hogy emlékszem. - Ja, csakhogy Thomas egyre gyakrabban nyaggatott, hogy már nem tud várni, és beledöglik, ha nem lehetünk együtt. - Na igen, a parti előtt pont úgy viselkedett, mint a hím páviánok a dokumentumfilmekben, ezt azért muszáj megjegyezni. Ahogy meglátnak egy nőstényt, rávetik magukat... - Mia! « Bocs, de tényleg olyan volt... Oké, befogom. - Szóval ahogy bementünk, rögtön felkísért az emeletre, és addig nem is volt olyan rossz, majdnem olyan volt, ahogy elképzeltem, tudod, Róbert Pattinsonnal... De alighogy beléptünk a szobájába... Most jött a nagyjelenet, és Nina szemében láttam, hogy nem szívesen idézi fel. - Azonnal ledöntött az ágyra, és rám mászott. Nem akartam hallani a többit, mert máris biztos voltam benne, hogy szívesen seggbe rúgnám Thomast. - Azt akarod mondani, hogy erőszakos volt? - kérdeztem rémülten. - Erőszakos nem, de durva volt... az a szemét! - Na végre, kezd megjönni az eszed. Az utóbbi időben teljesen el voltál varázsolva. - Még csak le sem vetkőzött... csak úgy... szóval, érted... megtette, amit kell, aztán legördült rólam. ** Micsoda egy barom! - kiáltottam fel. - De ugye legalább

nem kérdezte meg, hogy jó volt-e? - De, megkérdezte... - A szemét! Remélem, jól megmondtad neki. - A fenéket, azt mondtam, hogy jó volt. - De Nina! Legalább megkapta volna, ami jár neki... - csaptam le a bögrémet az asztalra dühösen. - De hát ezt akarta hallani... - pityeredett el Nina. - De hát ezt akarta hallani?! - utánoztam a nyafogá- sát. - És akkor? Bunkó parasztként viselkedik, és még csak meg sem mondod neki? Hát, Nina, ezt azért nem vártam volna tőled! - Ne oktass ki! így is van elég bajom! - Még csodálkozol, hogy dühös vagyok? Ha tudnád, mennyire dühös vagyok! És, mit csinált utána? Rögtön közzétette a nagy hírt a Facebookon? - Lementünk a konyhába, rágyújtott és megkérdezte, hogy kéreke egy sajtos szendvicset. - Hát, mit ne mondjak, nem igazán érdekelte, hogy te hogy érzed magad... - Én meg azt mondtam, hogy hívok egy taxit... akkor hívtalak téged. - Fel sem ajánlotta, hogy elkísér? - Úgy tűnt, miután megkapta, amit akart, már egyáltalán nem érdekeltem. Alig szólt hozzám... Nina arcán lassan végiggördült egy könnycsepp. Hű, hogy viszketett a tenyerem! Az egész annyira abszurdnak tűnt. Azt hittem, ilyen csak velem történhetne. Nekem volt rendezetlen családom és semmi önbizalmam, nem neki... Ninát egész életében szeretet, törődés és

megértés vette körül, a szülei harminc éve éltek boldog házasságban... Hihetetlen volt, hogy éppen vele történt meg ez a borzalom. Milyen cinikus az élet! - Na, jó - próbáltam lenyugodni. - Nézzük a dolgok pozitív oldalát - mondtam, bár még nem tudtam, hová fogok kilyukadni. - Először is, most már tudjuk, miért mondják azt, hogy „az első alkalmat soha nem felejti el az ember”; másodszor, örülj neki, hogy nem kevert a piádba valami partidrogot, végül, de nem utolsósorban pedig, mivel ennél rosszabb már nem is lehetett volna, a következő alkalom egészen biztosan csodálatos lesz! - vágtam ki vidáman... és tök értelmetlenül. Nina halványan elmosolyodott. Fogalma sem volt róla, hogyan kezelje a problémákat, hiszen mostanáig sosem került szembe eggyel sem. Ebből a szempontból előnyben voltam: annyi negatív tapasztalatot szereztem születésem óta, hogy gyakorlatilag már semmitől sem akadtam ki. Felálltunk, és áttelepedtünk a kanapéra a tévé elé. Kétszersültet rágcsáltunk mogyoróvajjal, York pedig felnyalogatta a földre szóródó morzsákat. Jó érzés volt otthon lenni délelőtt, majdnem olyan, mint kislánykorunkban, amikor még gondtalanok és felelőtlenek lehettünk. Akkor még nem tudtam, hogy erre a délelőttre örökre emlékezni fogok.

Elmentem órára Claire-hez, aztán bevásároltam - úgy döntöttem, meglepem anyát. Még egy üveg bort is vettem, és egy kis édességet. Azt akartam, hogy amikor ha

zaér, legalább egy picit érezze a családi otthon melegét, bármennyire csonka is ez a család. Toscanai pirított kenyérkockás paradicsomlevest készítettem (ez volt apám kedvence), amit anyám is gyakran főzött a Leicesterbe költözésük után, mielőtt még átállt volna a készételekre és a se íze, se bűze angol kajára. Igen, így váltotta fel szép fokozatosan a kedvenc firenzei zsályás-paradicsomos fehér babomat a Heinz konzervbab, és a házi bolognai ragut a Knorr-féle. Amikor hazaért, anyám köszönés nélkül a szobájába ment. Tudtam, hogy nagy baj van, szóval nem sokat tétováztam, hanem azonnal utánamentem. Atyavilág, sose lesz vége ennek az átkozott napnak! Esküszöm, inkább írtam volna kémiadogát, és négy órát gyakoroltam volna Claire-rel, mint hogy lássam anyám kisírt szemét és a legjobb barátnőm szenvedését, ráadásul két idióta, felelőtlen és érzéketlen pasi hibájából! Azzal vigasztaltam magam, hogy az én képzeletbeli szerelmem legalább megóv a felesleges fájdalomtól, hiszen csak a fejemben létezik, és a fantáziáimban sosem fogok csalódni benne. Szóval felrohantam a lépcsőn, és valahogy meggyőztem anyámat, hogy legalább jöjjön le hozzám egy kis időre. Nem ellenkezett, de közben úgy pityergett, mint egy kisgyerek. - Fantasztikus pappát készítettem, meglátod, nagyon fog ízleni... - Aranyos vagy, Mia, de nem vagyok éhes, fáradt vagyok, fáj a fejem, le szeretnék feküdni. - Üres gyomorral nem fekhet le az ember, mindig ezt mondod -

ráztam meg a vállát. - Meg különben is, csak nem akarsz elutasítani egy pohár fincsi vörösbort? - Még bort is vettél? - Naná, egy ilyen klassz vacsihoz minimum az illik! - És, mit ünnepelünk? - mosolyodott el keserűen. - Kismillió ünnepelnivalónk van, anyácskám! - korholtam játékosan. - Hogy mást ne mondjak, te, York meg én együtt vagyunk, és a legjobb egészségnek örvendünk, ami már önmagában sem lebecsülendő! Aztán Mrs. Fancher egész nap ide se dugta az orrát, és ami a legjobb, ma este van az XFaktor, amit a kanapén ülve fogunk megnézni, összebújva és isteni csokitortát eszegetve, amit kifejezetten a te kedvedért vettem! Piszkosul elegem volt már a kanapéból, mivel az egész napot azon töltöttem Ninát vigasztalva, most pedig itt volt az egész éjszaka, hogy anyámat vigasztaljam rajta. Komolyan fontolóra vettem, hogy felgyújtom. Anyu - egészen hitelesen - lelkesedést mímelt, és követett a konyhába, ahol a kissé odakozmált sűrű paradicsomleves bánatosan rotyogott a tűzhelyen. A fazékból ettünk, kanállal kapargattuk a lábas alját, és mindenféléről dumáltunk, gondosan kerülve a Paul-témát. Anyám megitta majdnem az összes bort, és legalább egy kicsit ellazult. Összeölelkezve aludtunk el a kanapén. Végre eltelt ez a rohadt pocsék nap is.

Hétfőn reggel épp a biciklimet lakatoltam le a suli előtt, amikor a távolban megláttam egy idegesítően ismerős alakot kiszállni a kocsijából. A már-már szunnyadóban lévő düh hirtelen újult erővel tört rám. - Hé, te faszfej! - ordítottam oda, és cseppet sem érdekelt, hogy meghallja-e valaki. Thomas megfordult, mintha biztos volna benne, hogy neki címezték a sértést. Amikor meglátott, csodálkozva meresztgette a szemét, nem tudta, mire vélje a reakciómat. - Igen, hozzád beszélek, faszfej! Mondanom kell neked valamit! És ekkor gondolkodás nélkül rohanni kezdtem, amilyen gyorsan csak tudtam, és teljes erőből nekirontottam, úgy döntöttem le a lábáról, hogy meg sem bírt nyikkanni. Kívülről nézve valószínűleg fölöttébb vicces lehetett a jelenet: a hangya megtámadja az elefántot. Thomas a földre zuhant, én pedig rávetettem magam. Úgy meglepődött, hogy tátva maradt a szája. Két kézzel megragadtam a dzsekije gallérját, az arcához hajoltam, és beleüvoltöttem a ronda képébe: - Na, jól figyelj, te kis görény! Tudod, mi a véleményem rólad? Hogy az ilyeneket, akik nem tisztelik a nőket, születésükkor kasztrálni kellene! - Mi a fenét akarsz? Megőrültél? Te hülye tyúk, teljesen összekoszoltad a dzsekimet! - kiabálta felháborodottan, majd azzal a lendülettel meglökött, és én legurultam róla a földre. De már késő volt, az adrenalinszintem az egekbe szökött. Nem hagyhattam csak úgy elmenni, ezt nem úszhatta meg szárazon!

- Szóval még mindig nem érted! - löktem rajta még egy hatalmasat, amitől megint elesett. Ezúttal ráültem a mellkasára. - Te arra sem vagy méltó, hogy megkösd Nina cipőfűzőjét, te szar szemét! Kihasználtad őt! Csak arra kellett neked, hogy lefektesd, és húzhass még egy strigulát a pöttöm kis fütykösöd mellé, ugye? Legszívesebben megölnélek azért, amit tettél, csak sajnos tiltja a törvény! De nehogy azt hidd, hogy megúszod! Garantálom, hogy azt is meg fogod bánni, hogy megszülettél! Teljesen magamon kívül voltam, lehet, hogy tényleg képes lettem volna puszta kézzel megölni azt a kis hülyét, annyira belelovaltam magam a hisztibe. Képtelen voltam uralkodni magamon, és noha alig voltam negyven kiló, az ideg megsokszorozta az erőmet: úgy éreztem, akár egy téglákkal teli kamiont is fel tudnék emelni. Thomas először döbbenten, aztán elsötétült arccal, gyanakvóan figyelt, majd egy másodperc töredéke alatt megragadott a nyakamnál fogva, lerázott magáról és felpattant. Felhasadt tőle a bőr a nyakamon. Egy született kis mocsok volt. Hogyan szerethetett bele Nina pont egy ilyenbe?! Rejtély volt számomra. Feltápászkodott, és lesöpörte a gatyáját. - Basszus, tiszta mocsok lettem! Beteg vagy, te hülye kurva, menj és kezeltesd magad! - üvöltötte megvető hangsúllyal. Amikor meghallottam, hogy kurvának nevezett, elöntötte az agyamat a vér. Kirántottam a táskámból az egyik gipszbetétes spicccipőmet, és teljes erőből az arcába vágtam. Azonnal eleredt az orra vére.

Bénultan néztem, ahogy az arcához kap, és panaszosan vinnyog a fájdalomtól.

Nem érdekelt az sem, ha ezért péppé ver. Talán meg is tette volna, ha váratlanul meg nem jelenik egy idősebb hölgy egy járókerettel, aki kíváncsi pillantásokkal méregetni kezdett bennünket. - Feljelentelek! Te átkozott ringyó, tönkretesziek, esküszöm! fenyegetőzött Thomas. Az idióta, még mindig nem fogta fel. - Tudod, mit? - hajoltam egészen közel hozzá Tedd meg... és én is feljelentelek nemi erőszakért, ráadásul kiskorú ellen! Na, ehhez mit szólsz, pöcsfejkém? Thomas vetett rám egy gyilkos pillantást, sarkon fordult, és magában káromkodva elhúzott. Az adrenalint mintha elfújták volna, remegni kezdtem, és kirázott a hideg. Térdre rogytam, és elsírtam magam.

Thomas mindenkinek azt mesélte, hogy nekiment egy póznának, engem mégis újra berendeltek a dirihez. Valaki panaszt tett, hogy obszcén kifejezéseket ordítoztam az iskola előtt. A járókeretes hölgyre gyanakodtam. írásbeli figyelmeztetésben részesültem. Kétség sem fért hozzá, hogy nincs több dobásom. Kárpótlásképpen azonban híres lettem. Amikor végigmentem a folyosón, mindenki csodálattal, sőt tisztelettel nézett rám. Még Bibi és Dell is előre köszöntek. Talán azt fontolgatták, felvesznek testőrnek. A történtekről többféle verzió is keringett: az egyik szerint

azért vertem meg Thomast, mert el akart gáncsolni, a másikban szidta az olaszokat, egy harmadik pletyka pedig arról szólt, hogy azért történt, mert kijelentette, hogy a Mac jobb, mint a PC. És minden verzióban valami mással ütöttem meg. A legnagyobb örömöt mégis az okozta, amikor rájöttem, hogy sokak titkos vágyát valósítottam meg. Anyámnak egy szót sem szóltam, nem akartam rontani az amúgy is ramaty helyzeten. Néhány nappal később éppen az uzsonnámat eszegettem magányosan a teremben, amikor betoppant Carl. A buli óta nem láttam. - Helló, Mia - köszönt. Úgy láttam, zavarban van. Tele volt a szám, és túl hirtelen emeltem fel a fejem, így a falat a torkomon akadt. Majdnem megfulladtam. -- Atyaég, ilyen hatással vagyok rád? - Nem, dehogy... csak megijedtem, ennyi az egész. Nem vagyok látogatókhoz szokva. Elnevette magát. - Tényleg? Pedig most, hogy valóságos legenda lett belőled, valószínűleg mindenki a te társaságodat keresi. - Jaja, épp most fejeztem be az autogramosztogatást. Mindenkit elküldtem, hogy végre nyugalomban fogyaszthassam el az uzsonnámat. Carl lehuppant mellém. - Mondd, nem para, hogy szóba állsz velem? Ha jól tudom, Thomas a barátod... - Már nem állok szóba Thomasszal. - Hogyhogy? Csak nem elcsábított téged is, aztán otthagyott?

- Szemét módon viselkedett, én pedig mondtam neki, hogy ez nekem nagyon nem jön be. Ő meg közöl

te, hogy akkor húzzak a picsába, és dugjam fel magamnak... - Hát, eléggé egysíkú pasi a haverod... Egy ideig csendben üldögéltünk, aztán egyszerre nevettük el magunkat. Szerettem beszélgetni Carllal, mert nem kellett megjátszanom magam. Az lehettem, aki vagyok. Pihentető és üdítő érzés volt. - Te, Mia... - fogott bele. - Még mindig van kedved elmenni valahova egyik este? A gyomrom önkéntelenül is összeugrott. Mi volt ez? Egy baráti meghívás, vagy Carl bepróbálkozott? Naná, hogy bepróbálkozott, kit akarok átverni? A vak is láthatta, hogy mire akar kilyukadni. De én Patrickbe voltam szerelmes, ő töltötte ki az életemet, és a szívemben nem volt (és soha nem is lehetett) helye másnak. Még akkor sem, ha az egész helyzet abszurd, irracionális és reménytelen volt, hűségesen kitartottam a zsákutcába vezető érzelmeim mellett. Egyszóval, ha elfogadom a meghívást, azzal egyszerre becsapom Cárit és megcsalom Patricket. - Nem is tudom... a héten rengeteg próbám lesz - feleltem bizonytalanul és tanulnom is kell, mert ha így folytatom, le se tudok érettségizni. Aztán majd állhatok sorba a munkaügyi hivatalban és választhatok, hogy kukákat ürítsek egy benzinkútnál, vagy szórólapokat osztogassak valamelyik sarkon. Carl kérdőn meredt rám. ws. Mondd, te totál hülyének nézel? - Nem, miért kérded?

- Csak azt kérdeztem, hogy eljönnél-e velem pizzát enni, nem arra kértelek, hogy feküdj le velem! Meglepett, úgyhogy kicsit zavartan néztem rá. Végül is igaza volt, egy pizza még nem jelent rögtön esküvőt. - Tudod, Carl, én olyan régimódi lány vagyok. Ki tudja, hogy a pizza után nem rabolsz-e el, hogy aztán bezárj a kastélyodba... - Ha így lesz, még mindig ott van fegyvernek a balettcipőd... Másnap este hét órára beszéltük meg a találkát, úgy volt, hogy Carl értem jön kocsival. Időközben Nina lassan visszanyerte a megszokott vidámságát, de a mosolyában ott bujkált a szomorúság, a történtek kitörölhetetlen nyoma, ami megváltoztatta, talán örökre. Szerettem volna, ha Patrick tudomást szerez a dologról. Tutira jól ellátta volna Thomas baját. Azt is tudtam, persze, hogy ez sem tántorította volna el Thomast attól, hogy továbbra is szemét módon viselkedjen a lányokkal. Az ilyen Thomas-félék ellen egyetlen védekezési lehetőség volt: minél messzebbről elkerülni őket. Nem lett volna ellenemre, ha valaki feltalál egy megelőző rendszert, és nyomban karanténba zárja az ilyen alakokat, vagy valamilyen gyógyszert, amelyik immúnissá teszi a kiszemelt áldozatot a hamis ígéreteikkel és a behízelgő modorukkal szemben. Ha lett volna ilyen, rögtön vettem volna belőle anyámnak és a barátnőmnek is. Az lett volna az évszázad találmánya. Amikor megérkeztem a balettórára, észrevettem, hogy a jobb

spicc-cipőm orra véres. Elégedetten vigyorodtam el: ezt megőrzőm, mint valami trófeát. Büszke voltam magamra, szinte szárnyaltam, és ez a fouettéimen is meglátszott. - Kecsesség, Mia, kecsesség! Vésd az agyadba, te most egy hattyú vagy, törékeny és sebezhető! Légy sokkal lágyabb, lendületesebb, és dolgozd ki a mozdulataidat, ne csak úgy tegyél, mintha szárnyaid lennének, hanem szárnyalj is! És a kezed, az ég szerelmére! Figyelj oda jobban a kéztartásra! Claire kritizált, ez igaz, de valahol belül, ezt jól tudtam, kezdett igencsak elégedett lenni velem. Én is éreztem, hogy rengeteget fejlődtem: magasabbra tartottam a fejem, elmélyültebben és precízebben táncoltam. Az érzelmeim minél pontosabb átadására törekedtem, amivel egyre több energiát szívtam magamba, gyorsabb is lettem, és szinte nem is éreztem a fáradtságot. Claire valamilyen szinten, a maga módján, értékelte a dolgot. Aznap este anyát Paul társaságában találtam a konyhában. Ügy viselkedtek, mintha rajtakaptam volna őket, pedig csak kávézgattak. Letettem a hátizsákomat, és odamentem a hűtőhöz egy kóláért. Úgy tettem, mintha ott sem lennének. -r Szervusz, Mia - köszönt Paul. - Szia! - feleltem, de nem néztem rá. - Jöttél a fogkefédért? - Mia! - szólt rám anyám. - Paul azért jött, hogy beszéljen velem, és itt marad vacsorára is. - Miért, otthon már vacsorát sem adnak neki?

Anya dühösen felpattant, és odavitte a csészéket a mosogatóhoz. Amikor elment mellettem, a szeme villámokat szórt. Azt üzente a tekintete: „Fogd be azt a nagy szádat, és ne avatkozz a felnőttek dolgába.” Vettem az adást: neki is joga volt a lassú öngyilkossághoz, ha éppen ezt akarta. Nagyon hiányzott Patrick, és annak a két puszinak az emléke is úgy fájt, hogy majd meghasadt tőle a szívem. Pedig mindent elkövettem, hogy még csak ne is gondoljak arra az estére. Nina mesélte, hogy Patrick már Portsmouthban van; visszament a hajójára. Szóval, ki tudja, mikor látom legközelebb... Miért nem lehetett mondjuk pék valamelyik belvárosi üzletben? A vacsora borzalmas hangulatban telt. Én pedig, mivel nem bírtam magammal, gondoskodtam róla, hogy ők se érezzék jól magukat. Mi a fenéért kellett úgy tenniük, mintha mi sem történt volna? Hiszen alig tizenkét órával korábban anyám az idegösszeomlás szélén állt. Mi ütött belé? Ha a pasid közli, hogy elhagy, mert a felesége nem tűri el a kapcsolatotokat, miért nem törlőd ki végleg a fejedből, ahelyett hogy nyomban visszafogadnád, amint felhív? A felnőttek időnként teljesen érthetetlenül viselkednek. Paul próbált kedves lenni hozzám, de miután az első perctől

kezdve nem volt szimpatikus, tök fölöslegesen erőlködött. Ráadásul egyáltalán nem volt humorérzéke, úgyhogy nem sok esélyt adtam neki. - Elena, ez a bárányragu isteni finom — mondta Paul. - Tényleg az - helyeseltem. - Milyen márkájú? Anyám ölni tudott volna a szemével. - Hogy érted? - hökkent meg Paul. Hát ez az. - Ne is törődj vele — szólt közbe anyám. - Mia humora időnként kicsit „borderline”... - Hogy mi? Ez kész, mit lehet kezdeni egy ilyen pasival? - Tudod, mint abban a Madonna-számban - magyarázta anya. Paul továbbra is kérdőn bámult ránk. - A bárányragu mirelit volt - zárta le a beszélgetést anyám, és dühösen fújtatva felállt az asztaltól. - Oké, köszönöm a vacsorát! Bioszt kell tanulnom. Majd találkozunk, Paul. Azzal felrohantam a lépcsőn. Bezárkóztam a szobámba, levetettem magam az ágyra, felvettem a fülhallgatót és teljes hangerőre állítottam a Coldplayt. Tíz perccel később kivágódott az ajtó, és anyám rontott be rajta, feldúltan, mint egy vadállat. Lerántotta a fejemről a fülhallgatót. Elmondanád, hogy mi a fene bajod van? Most már azt is te fogod megmondani, hogyan éljem az életemet? Kidagadtak az erek a nyakán. Látszott, hogy mindjárt

felrobban. Nem válaszoltam, csak bámultam mereven a biosz- könyvet. Anya kikapta a kezemből, és maga felé emelte az államat. — Megértem, hogy most nehéz időszakon mégy keresztül, tisztában vagyok vele. De azt nem fogom hagyni, hogy beleszólj az életembe, mikor semmit nem értesz, és semmit sem tudsz rólunk! Komolyan megijedtem, még soha nem láttam ennyire dühösnek. «*•' Fejezd be az állandó kritizálásomat, túl kicsi vagy még ahhoz, hogy tudd, hogyan működik ez a világ! Feltételezem, már észrevetted, hogy nem minden fekete és fehér, hogy rengeteg alkalommal muszáj kompromisz- szumokat kötni, el sem tudod képzelni, milyen sokszor! És ezeket meg kell tanulni elfogadni, és kezelni ahhoz, hogy az ember továbbléphessen. Én is rákényszerülök néha, és legfőképpen azért, hogy neked biztosítsam a nyugodt és felhőtlen életet. És eszemben sincs hagyni, hogy egy kamasz lány állandóan keresztbe tegyen nekem és kioktasson! Nem mertem megszólalni. — Paul nagyon rendes ember, és szeret engem. Ezért akarom rendbe hozni a dolgainkat. Ne! Nehogy megszólalj, tudom, mit akarsz mondani: hogy nős, és hogy egy nő az én koromban már igazán tudhatná, hogyan működnek ezek a dolgok, különösen a sok negatív tapasz

talattal a hátam mögött. De garantálom, hogy amikor annyi idős leszel, mint én, egészen más szemmel látod majd az életet. Tizenhat évesen én is a tiszta és tökéletes szerelemről ábrándoztam, valakiről, aki csak és kizárólag értem rajong, aki úgy szeret, mint senki más, csak engem, örökkön-örökké. De aztán jött a rideg valóság, ami közel sem olyan romantikus, mint ahogy elképzeli az ember, és ez a valóság emberekből áll, akik tele vannak gyengeségekkel, akik hibákat követnek el, például nem a megfelelő emberrel házasodnak össze, és ezért senkinek sincs joga elítélni őket! - Anyu..*-- ültem fel az ágyamban. - Sajnálom, ha úgy érzed, hogy elítéllek, tényleg nem ezt akarom, hidd el! Igazad van, semmit sem tudok a világról, se a szerelemről, de te tegnap sírtál, és tegnapelőtt is sírtál, és ma reggel, amikor elmentél itthonról, úgy néztél ki, mintha hatvanéves lennél, és nem akarom, hogy tovább szenvedj Paul miatt... meg egyáltalán, senki miatt! Könnyek gyűltek a szemembe. Anyám átölelt. Hosszú percekig így maradtunk. - Nagyon szeretlek, anyu - súgtam a fülébe. - Én pedig imádlak téged, Mia, és bármit megtennék, csak hogy boldognak lássalak, esküszöm az élő Istenre - felelte könnyek között. - Bármit... Automatikusan a Royal Ballet Schoolra gondoltam, de tudtam, hogy csodák márpedig nincsenek.

öt

Carl pontos volt, és nagyon jó benyomást tett anyámra meg Yorkra, akik az ajtóban álltak: az egyik mosolygott, a másik a farkát csóválta. Amikor lejöttem a lépcsőn, az ajtó előtt várt, egy hatalmas rózsacsokorral a kezében. Mire fel a virág, ha csak baráti találkáról van szó? " Ezt, ugye, anyukámnak hoztad? - villant meg a szemem. - Természetesen. Asszonyom... Mia édesanyja, ezt önnek hoztam - nyújtotta át a csokrot. - Elena, így hívnak. Nézd el a lányomnak, tudod, meg van győződve arról, hogy szarkazmus nélkül nem élet az élet. Egyszerűen imádja a gúnyos megjegyzéseket... Bevallom, még annak is jobban örülnék, ha cigizne - közölte anyám, és átvette a csokrot. Hang nélkül, a földet bámulva távoztunk. - Szimpatikus az anyukád... és nagyon fiatal, az én anyám hozzá képest egy Miss Marple! - Negyvenhárom éves, azért annyira nem fiatal! - Hidd el, hogy az, az enyém ötvenéves, de hetvennek néz ki, az apámról meg ne is beszéljünk! Az én apám már tizenkilenc évesen is kilencvennek tűnt... Beszálltunk a kocsiba, és elindultunk a belváros felé. - Tudod, mit, Mia? Elég gáz lenne beülni egy Pizza Hutba... Mit szólnál, ha elmennénk a kedvenc indiai éttermembe, persze csak, ha van kedved hozzá... Máshova is mehetünk! - Nem, jól hangzik az indiai. Bármit, csak olaszt ne, abból már nagyon elegem van.

Legszívésébben hazamentem volna, nem mintha Carl nem tetszett volna, csak nem szoktam hozzá az éjszakázáshoz, és az este kezdett végtelenül hosszúnak tűnni. Már a gondolata is, hogy baromi korán kell kelnem, és délután még balettórám is lesz... kirázott tőle a hideg. Egészen biztosan hulla leszek egész nap. Ezért most leginkább a puha meleg ágyikómat kívántam a pehelypaplanommal, és persze elalvás előtt egy kis álmodozást Patrickről. Ugyanakkor meg bűntudatom volt Carl miatt, aki kedves és rendes volt velem. A hely kellemes volt, de mivel életemben először voltam elegáns étteremben egy fiúval, képtelen voltam ellazulni. Harmincévesen talán baromira díjaztam volna a dolgot, de hát még csak tizenhat voltam... Túl „felnőttes” volt az egész, legalábbis az én ízlésemnek. - A tandoori csirkét javaslom, vagy a rogan josht - mondta Carl, - mellé egy vajas nant. Az egy puha, foszlós kalácsszerű zsömle, és nagyon finom. - Nem is tudom, azt hiszem, csak lencsét kérek pirított rizzsel. Inni ásványvizet rendeltünk. A beszélgetés sem ment olyan gördülékenyen, mint a múltkor, talán mert a helyzet is más volt. aas És te eldöntötted már, hogy hova fogsz jelentkezni jövőre? — kérdeztem. - A közgázra megyek. - Ó, anyám nagy álma - szaladt ki a számon. - És te? Balett, ugye? Először fordult elő, hogy valaki magától értetődőnek tartotta

azt, ami nekem csak álom volt. —> Nagyon szeretném, de anyukám nem ért vele egyet, és a suli borzalmasan drága. Persze bekerülni is nagyon nehéz. - De ha már eddig eljutottál, miért mondanál le róla? Mármint mióta is balettozol? Tíz éve? És hirtelen szürke kosztümös bankár akarnál inkább lenni? Szerintem két héten belül beleőrülnél. Én ugyan nem értek a klasszikus baletthez, táncolni se nagyon tudok, de elbűvölőnek tartom, és őszintén csodálom, hogy vannak olyanok, akik így képesek kimutatni a bennük rejlő kreativitást. Szeretnélek látni tánc közben, biztos vagyok benne, hogy csodálatos vagy! Az is először fordult elő, hogy valaki érdeklődést mutatott a képességeim iránt, ráadásul feltétel nélkül bízott bennük. Azt kívántam, bárcsak Patrick lenne most Carl helyében. És az alkalomhoz illően elővenne egy eljegyzési gyűrűt... Azt nem tudom, mennyire vagyok jó, de azt igen, hogy semmi sem tenne boldogabbá, mint ha folytathatnám a balettet. - Látszik rajtad, a szemed is fényesebben csillog, amikor beszélsz róla. Szerencsés vagy. Biztosan sok áldozattal jár majd, de szerintem a legjobban választottál. Csodállak érte, tudod? Olyan fiatal vagy, és máris annyira határozott. Carl eddig csak hízelgett, de most már túlzásokba is esett. Túl sok volt ez nekem. Mire tíz óra lett, olyan álmos voltam, hogy majdnem leestem a székről. - Na jó, Mia, hazaviszlek, mert mindjárt elalszol ültő helyedben szólalt meg Carl, kedvesen, de kissé csalódottan. Folyamatosan ásítoztam. Nem tehettem róla.

Amikor végre megálltunk a ház előtt, Carl hátradőlt az ülésben. - Nem mondhatnám, hogy felejthetetlen esténk volt, de biztos vagyok benne, hogy a következő alkalom sokkal jobb lesz. - Vagyis miután velem töltötted életed legunalmasabb estéjét, még nem lett eleged belőlem? - Szerintem adhatnánk magunknak még egy esélyt, nem gondolod? Majd utánanézek, hogy mit esznek szívesen a balerinák, aztán újra elhívlak vacsizni. -H Keksz és víz? - Ha ez az egyetlen módja, hogy újra lássalak, akkor igen... De most menj, nagyon késő van! Carl megsimogatta az arcomat az ujjbegyeivel, közelebb hajolt, és egy teljesen váratlan mozdulattal gyengéden megcsókolta az ajkamat. Gyorsan kinyitottam a kocsi ajtaját. - Ne haragudj, Mia, nem akartalak megbántani - mondta gyorsan, félreértve a zavaromat. - Nem, dehogy, egyáltalán nem bántottál meg! Hát akkor... szia, jó éjszakát! És besiettem a házba. Amint bent voltam, nekidőltem a csukott ajtónak, és felsóhajtottam. Biztonságban voltam. Carl megcsókolt, de nem voltam biztos benne, hogy tetszett-e az a csók vagy sem. Először fordult elő, és nem voltam rá felkészülve. Korábban sokszor elképzeltem, vajon milyen lesz, de olyankor én voltam a rendező. Most viszont jött valaki, és egyszerűen

átírta a forgatókönyvet, én pedig képtelen voltam kezelni a dolgot. Lassan felvánszorogtam a lépcsőn, és közben végig Cárion járt az agyam. Hogy lehet az, hogy ennyire érdeklem? Pedig mindent megtettem, hogy ne tetsszem neki. Vajon be kellett volna vallanom, hogy szerelmes vagyok Patrickbe? És mégis hogyan? „Tudod, szerelmes vagyok egy idősebb fiúba, aki nem itt él, gyakorlatilag a húgának tekint, de mégis úgy gondolom, hogy van nála esélyem!” Őrület. És mégis, Carllal jól érzem magam. Alig néhány perccel az után, hogy ágyba bújtam, jött egy SMS. Carl küldte. Mia, tudom, hogy hülyeséget csináltam, esküszöm, nem volt szándékos. Vagyis egy kicsit igen. De esküszöm, soha többé nem fordul elő. Mégha nagyon szeretném is... Na jő, nem esküdözöm többet. Szóval jó volt! Jó éjt, balerina! C Hé, mi van?! Álljunk csak meg egy szóra! Mégis, mit képzel ez? Először elhív valahová, aztán megcsókol, most meg a sorok közé bújtatva azt írja, hogy szeretne újra megcsókolni?! Csak nem gondolja, hogy máris járunk? De ami a legdurvább, hogy talán nekem is jólesett az a csók... Ha őszinte akartam lenni, igazából éreztem a gyomrom tájékán valamilyen furcsa bizsergést, olyat, amit eddig csak Patrick jelenlétében, és egyáltalán nem tetszett, hogy egy másik fiú is ki tudta váltani belőlem.

Ott ültem a sötétben legalább tíz percig, kezemben a mobillal, és nem bírtam eldönteni, hogy válaszoljak-e vagy sem. Ha válaszolok, annak beláthatatlan következményei lehetnek, de nem válaszolni meg elég nagy bunkóság. És ha „járni valakivel” azt jelenti, hogy az ember éjjel ott ül egy telefonnal a kezében, és nem tudja, hogy mit tegyen, akkor ezt az egészet nem nekem találták ki. Kikapcsoltam a mobilomat, és a másik oldalamra fordultam. Sajnos kénytelen voltam beismerni magamnak, hogy bizony jólesett az a csók. Másnap reggel anyám kíváncsian fürkészett a kávésbögre pereme fölött. - Anyu, mi olyan érdekes rajtam? - kérdeztem, miközben tovább vajaztam a pirítósomat. m Hát csak... - Hát csak, mi? - Nem mesélsz a tegnapról? - kérdezte. - Nincs mit mesélni — feleltem. - Hmm. Szerintem titkolsz valamit. - Anyu... - vörösödtem el. - Mégis, mit mondjak? Elmentünk egy indiai étterembe, aztán hazajöttünk. Ennyi. ** Aranyos fiú ez a Carl. - Igen, egész helyes - feleltem szórakozottan. - És szerelmes beléd - mosolyodott el anyám. - Anyu! Miket beszélsz! Gyorsan felálltam, és vizet öntöttem az egyébként feltöltött forralóba. Halálosan idegesített ez az egész beszélgetés. - Fülig beléd van esve! Nem láttad, hogy néz rád?

- Nem! Hogy néz rám? - Mintha te lennél a legszebb dolog a világon! - Na nehogy már! Ő mindenkire így néz, még Yorkra is pont így nézett. - Na jó, és neked tetszik? - Nem szállnál le rólam? Már a fülem is lángolt, úgy elpirultam, és mégis, majdnem elnevettem magam. - Á, szóval tetszik, nagyon is tetszik, mi? Nézd csak meg, hogy elpirultál! Carl, édes, tetszel nekem... - énekelte búgó hangon anyám. Anyu, kérlek, hagyd abba! Nem is tetszik... Nagyon... izé... szimpatikus, és kedves, de ennyi. Anyám folyamatosan vihogott és dalolászott, de ráhagytam. Végül is, ha ettől boldogabbnak érzi magát, ám legyen. Imádja, ha valamivel ugrathat. És olyan jó érzés, mikor nevetni látom. De nem sokáig tartott a vidámságom, mert belépett a konyhába Paul. Türkizszínű bokszeralsó volt rajta. Rögtön elkomorodtam. Még ha meg is ígértem anyunak, hogy nem fogom cikizni, és adok neki egy esélyt, sokkal könnyebb volt mondani, mint tényleg megtenni. Olyan könnyű volt hülyíteni, és olyan sok helyzet adódott rá, hogy vétek lett volna kihagyni, de tényleg. Mindenesetre megfogadtam magamban, hogy most egy árva szót sem szólok. Vagy legalábbis megpróbálom visszafogni magam.

— Jó reggelt - mosolyodott el anyám. - Készítsek neked egy teát? Paul ásított egyet, és megvakarta a fejét. Ha most a fenekét is megvakarja, esküszöm, visítok, gondoltam magamban. Anyu elővett a fiókból egy napocskás alátétet, kitöltött egy pohár narancslevet, és kivette a hűtőből a vajat meg a lekvárt. Egy tálcára tette őket, és odavitte Paul- nak. Azon sem csodálkoztam volna, ha felajánlja, hogy elugrik a pékhez croissant-ért. - Van esetleg croissant? - kérdezte az alsógatyás. - Nem, sajnos nincs, de ha gondolod, gyorsan leszaladok érte felelte anyám. Ez kész, nem bírom, most azonnal el kell tűnnöm innen, különben nem állok jót magamért! -r Nem olyan fontos, hagyd csak! Mondd, nincs véletlenül édesítőszered? Esküszöm, nem sok hiányzott hozzá, hogy a földön fetrengjek a röhögéstől. — Hmm, nem használunk édesítőszert - mondta anyám. «*» Paul, tudtad, hogy az édesítőtől megnőhet a melled? -w Tényleg? - kérdezte Paul, és lenézett a mellkasára. - Akkor sürgősen fel kell hagynom vele. Atyavilág, hogy lehet ezt kibírni? - Bocs, anya - súgtam oda neki, felvettem a táskámat, és kifelé menet még hozzátettem: - Én megpróbáltam, komolyan! Anyám rácsapott a fenekemre, és utánam kiáltott: - Carl, édes, tetszel nekem... - Nem ér, Anyu! - nevettem el magam, és befogtam a fülem.

** Carl, édes, tetszel nekem... - búgta vigyorogva egészen addig, amíg be nem csuktam magam mögött az ajtót. Oké, megérdemeltem. Most jött a nehezebbik része: bemenni a suliba és találkozni Carllal. Nina azonnal faggatni kezdett, rosszabb volt, mint egy inkvizítor. - És? Hogy ment? Mi történt? Mesélj már! - nyagga- tott az irodalomóra kellős közepén. - Nina, ne kezdd már te is! Anyám még reggelizni sem hagyott rendesen. - De én nem az anyád vagyok, hanem a legjobb barátnőd, és hallani akarom a részleteket! - közölte durcásan. - Na jó. Csókolóztunk... azt hiszem. - MICSODAAA? - Nina, mit is mondtam az előbb? - szólt közbe Mrs. Meyer. - Hogy Geoffrey Chaucer Canterbury meséit Boccaccio Dekameronja ihlette, és a műben finom iróniával gúnyolja ki a középkori társadalom különböző rétegeinek képmutatását - vágta rá Nina. - Nagyon jó, Nina — dicsérte meg a kissé meghökkent Mrs. Meyer. - Hogy a fenébe csinálod? - kérdeztem halkan. - Nem tudom, természetes adottság. Képes vagyok egyszerre akár három különböző dologra is figyelni - vonta meg a vállát. És? Mi volt még? Meséld már, majd megesz a kíváncsiság. ÍR Nincs tovább. Rövid volt és gyors, olyan búcsú- csókféle, mielőtt kiszálltam a kocsiból.

- Értem már! Hadd találjam ki: szóval elmentetek vacsorázni, ő állati rendes volt, próbált beszélgetést kezdeményezni, te viszont csak egyszavas mondatokban válaszoltál, alig ettél valamit, aztán elkezdtél ásítozni, mire ő hazavitt. Eltaláltam? - Ennyire kiszámítható vagyok? - kérdeztem, a homlokomat ráncolva. - Nem, csak túl jól ismerlek - mosolygott Nina. - Te még a legszelídebb herceget is ki tudnád hozni a sodrából a megjegyzéseiddel. Mesélj inkább a csókról! Gyerünk, mit kéreted magad? - De hát semmiség... Odaértünk a ház elé, elköszöntünk egymástól, ő egyszer csak odahajolt és megcsókolt. Nyelves csók volt? Neeeem! Megőrültél? Hát, ezt jó hangosan mondtam. - Mia, lennél szíves elismételni, miről beszéltem az imént? - nézett rám szigorúan Mrs. Meyer. Nina már súgta is: — Chaucer alkalmazta először az angol köznyelvet egy irodalmi műben... s* Hogy... Chaucer alkalmazta először... a szlenget dadogtam. Hogyne, Mia, majd később a rapet és a hiphopot is sóhajtott rezignáltan Mrs. Meyer. Az egész osztály hangosan röhögött. — Mia...- fogta a fejét Nina. — Jól van, na, csak értelmezni próbáltam... - feleltem elvörösödve.

A szünetben nem futottunk össze Carllal, igaz, nem is kerestem, de azért számítottam a találkozásra. Képtelen voltam megfejteni az ellentmondásos érzéseimet. Nina folyamatosan nyaggatott. Alig vártam, hogy végre eljussak Claire-hez, mert ott legalább két teljes órán keresztül senki nem kérdez tőlem semmit. Az öltözőszekrényem ajtajába csúsztatva egy összehajtogatott levelet találtam, rajta a nevemmel. Körülnéztem, hátha meglátok valakit a közelben, aztán gyorsan elvettem, mielőtt még valakinek feltűnhetett volna. Ez állt benne: Van két jegyem péntekre, a Sylviára, a második sorba, de ha nem érdekel, majd elmegyek Thomasszal... Az utóbbi időben hevesen érdeklődik a balett iránt. C. Két jegy a Sylviára.? Az 1952-es Sir Ashton-féle koreográfiával, amelyet kifejezetten Margot Fonteynnek alkotott? A második sorba? Úristen! Úgy megszédültem, hogy le kellett ülnöm. Carl megőrült. Ezek a jegyek egyenként legalább száz fontba kerültek! Nem fogadhattam el. De annyira szerettem volna! Ninához rohantam. - De hát ez csodás, Mia! Az egyik kedvenc darabod, mindig is szerettél volna elmenni, ennél szebb ajándékot nem is kívánhatnál! - ölelt át Nina boldogan. - De hát nem érted? Ezek a jegyek egy vagyonba kerülnek! Egy

-

-

-

-

-

tizenhét éves srác nem engedhet meg magának ilyen drága mulatságot, hacsak nem drogkereskedő vagy Zac Efron. Lehet, hogy összespórolta, vagy az apjától kért rá pénzt... Miért gondolod, hogy lopta? Akkor is, túl nagy elkötelezettséget jelent, nem fogadhatom el. Mia! Jól vagy? Az addig rendben van, hogy nem vagy egy matekzseni, de csak össze tudsz adni kettőt meg kettőt sóhajtott fel Nina. - Randira hívott, megcsókolt, színházba visz. Ha még ebből sem érted, hogy a srác totál beléd zúgott... Hát, akkor tényleg valami nagy gáz van veled! Én is felsóhajtottam. Na jó, és most mit csináljak? Hát fogadd el! Annyira romantikus, milyen jó lenne... — Nina arcára szomorkás mosoly ült ki, de hamar összeszedte magát. Na figyuzz, fogadd el, és ne gondolj semmi másra, csak a csodás előadásra, amit megnézhetsz! És ha elmegyek vele, akkor azt is elfogadom, hogy járunk? Nincs túl nagy tapasztalatom ezekben a dolgokban, te is tudod, és ez az egész „együtt járás” olyan zavaros. Ki tudja, mi mit jelent? Lehet, hogy félreértek valamit. Hát, hidd el, hogy másoknak sem túl egyszerű. Anyukám idejében, legalábbis ő így mesélte, ilyen esetekben a srácnak rövid időn belül beszélnie kellett arról, hogy mikor tervezi az eljegyzést, és az elég kemény elkötelezettséget jelentett, de ez baromi régen volt... Ma már az sem számít semmit, ha egy fiú meg egy lány lefekszenek egymással, ahogy a példa is mutatja... - mondta keserűen, Vagyis ha elfogadom a meghívást a színházba, nem leszek

automatikusan a barátnője, ugye? Nina összeráncolta a homlokát. - De miért nem akarsz adni neki egy esélyt? Annyira aranyos! És nem dughatod egész életedben homokba a fejed, amúgy sem kerülheted el életed végéig a szerelmi kapcsolatokat! Pedig milyen jó lenne elkerülni őket... Úgy éreztem, ha komolyan elkezdenék járni egy fiúval, azzal egyúttal hivatalosan is a felnőttek világába lépnék, és ezzel nekem is olyan keserű kompromisszumokat kellene kötnöm, amelyekről anyám beszélt. Bementünk az osztályba, és megpróbáltam a kémiaórára koncentrálni, de nem nagy sikerrel; állandóan a Sylvián járt az agyam, és azon, hogy mit válaszoljak Carlnak. Imádtam azt a balettet, és arról álmodoztam, hogy egyszer eltáncolom a főszerepet, méghozzá a Royal Ballet-vel. Anyám sok-sok évvel ezelőtt elvitt a De Montfort Hallba a Diótörőre. Nem voltak nagy nevek a plakáton, de esküszöm, két órán keresztül így is tátott szájjal ültem, és az előadás végén vörösre tapsoltam a tenyeremet. Az volt az utolsó alkalom, hogy színházban, élőben láthattam balettelőadást, azóta kénytelen voltam beérni a DVD-kkel és a YouTube-bal. A Royal Opera House a Covent Gardenen... Nos, az már nagyon közel állt az általam elképzelt vegytiszta boldogság fogalmához, és ha Patrick hívott volna el, az maga lett volna a tökély, a csoda. Már elmenőben a suliból megálltam Carl szekrénye előtt, és egy rágóval felragasztottam egy cetlit az ajtajára egyetlen

szóval: Oké. Volt érzékem a tömör fogalmazáshoz. Amikor hazaértem, bezárkóztam a szobámba, és rázuhantam az ágyra. Odakint eleredt az eső, én meg egyre jobban Összezavarodtam és elkomorodtam. Átöleltem a kispárnámat, és összegömbölyödtem. Azon törtem a fejem, vajon milyen lesz az este Carl- lai, miről fogunk beszélgetni a kocsiban, és hogy vajon utána elmegyünk-e vacsorázni, de legfőképpen, hogy vajon ismét megpróbál-e megcsókolni. És ha igen, mit tegyek? Engedjem vagy ne? Patrickről szinte semmit sem tudtam az utóbbi időben. A facebookos üzenőfalán nem voltak új bejegyzések, viszont feltett néhány képet, ami a hajóján készült, és a többi kadéttal pózoltak rajta. Mosolygott, mint mindig, büszkeség és magabiztosság sugárzott belőle. Nem bántam volna, ha valamivel kevésbé hazafias, de azt sem akartam, hogy bármiben is megváltozzon. Annak a bizonyos, tragikusan végződött estének csupán egyetlen pozitívuma volt, mégpedig Patrick mobilszáma. Épp azt bámultam, immár jó tizenöt perce. Elképzeltem, hogy rácsörgök. Aztán persze nyomban megszakítom a hívást. Micsoda hülyeség! Carl kiugrott volna a bőréből örömében, ha felhívom, én meg arról álmodoztam, hogy felhívok valakit, aki szinte tudomást sem vett rólam. Elfogadni Carl... na jó, udvarlását - és azt azért el kellett ismerni, hogy objektíve nézve tényleg kedves és jóképű srác volt -

, talán örökre megoldaná a gondjaimat. Igen, mert akkor egyszer s mindenkorra sikerülne kiverni Patricket a fejemből. Feltápászkodtam az ágyból. Valamitől szúró fájdalom nyilallt a könyökömbe, de rögtön elmúlt, így csak megdörzsöltem, és odaültem az íróasztalomhoz torit tanulni. Alig pár másodperc múlva egy hangot hallottam. Azt hittem, hallucinálok, ugyanis a hang Patrické volt. — Mia, te vagy az? Jól vagy? Döbbenten néztem körül, képtelen voltam megállapítani, honnan hallom. És akkor hirtelen megértettem, hogy a mobilomból, és megállt bennem az ütő. Gondolkodás nélkül kinyomtam. Megszégyenülten bámultam a készüléket. Hogy lehettem ennyire buta? A könyököm... Alighogy végigfutott az agyamon a gondolat, a mo- bilom rezegni kezdett és megszólalt. Ösztönösen letakartam a párnámmal. Szóval Patrick visszahívott, és kénytelen leszek megmondani neki, hogy véletlenül hívtam fel. Ki vesz be ekkora kamut a 21. században? Bátorság, mondogattam magamnak, vedd fel, minél előbb túl leszel rajta, annál jobb. *«* Tessék - mondtam álmatagon, amikor fogadtam a hívást. - Mia, te vagy az? Az előbb felhívtál, biztosan véletlenül. Szinte láttam magam előtt a mosolyát. - Ki az, ki beszél? - játszottam a hülyét, közben legszívesebben a falba vertem volna a fejem.

- Mia, én vagyok az, Patrick, nem ismered meg a hangomat? Hihetetlen! Elmondod majd egyszer, mi rósz- szat tettem, hogy ennyire semmibe veszel? Tényleg eny- nyire utálsz? Belenéztem a tükörbe: olyan vörös voltam, mint egy rák. - Á, szia, te vagy az? Nem ismertem fel a számot... ez a telefon egy régi vacak, biztosan beragadt egy gomb - hallottam a saját csodálkozó hangomat. - Régi? Akkor félreérthettem valamit a múltkor. Azt hittem, még zajszűrő is van benne! Patrick elnevette magát. Idióta, az vagyok, egy ökör és kész! - Jól vagy? Mit csinálsz? Készülsz a vizsgákra? -kérdezte. Hát, azt tenném, ha nem rád gondolnék egész álló nap. - Iiigen... tanulok, vagyis Nina is meg én is elég sokat tanulunk. Legalábbis olyankor, amikor nem verekszem, és nem csinálok hülyét magamból mások előtt. - Biztos ügyesek vagytok, szerintem minden a legnagyobb rendben lesz. Eldöntötted már, hogy milyen tárgyakból érettségizel? - Nem, még bizonytalan vagyok... Nem tudom eldönteni, hogy sokkterápiára menjek vagy apácazárdába. - Ha adhatok egy tanácsot, több esélyt is adj magadnak, úgy talán könnyebben döntesz később. - Persze, igazad van. És te? Mikor jössz vissza? - kérdeztem meg önkéntelenül, de azonnal meg is bántam. Túl személyes kérdés volt. - Már péntekre kaptam kimenőt, de nagy ára volt, most éjjel-nappal ügyeletben kell lennem. De sebaj, így legalább kicsit többet lehetek

otthon. Pénteken? Most pénteken? Elképzeltem, hogy Carl átnyújtja a jegyeket, és azt mondja: „Tessék, Mia, ez a tiéd, vidd magaddal, akit csak szeretnél, én nem ragaszkodók hozzá." És láttam magamat, ahogy az egyiket rögtön odaadom Patricknek... Persze mindezt lassított felvételben. - Szóval pénteken - feleltem, szinte transzban. A fenébe, az összes létező nap közül miért pont azt az egyet választotta, amikor nem érek rá?! ^ Eljössz hozzánk vacsorára? Vacsorára hozzátok??? Mondd, hogy rosszul értettem! - Va... de... én... nem... oké, rendben - feleltem. Hülye vagyok. Menthetetlen idióta. - Szuper! De ígérd meg hogy ezúttal mellém ülsz, és megteszed azt a szívességet, bármilyen nehezedre is esik, hogy legalább tíz percig csak velem beszélgetsz. - Ha csak tíz percről van szó, talán képes leszek rá, de nem ígérek semmit. Ha tudnád, milyen szívesen ülnék az öledbe, és az elkövetkezendő harminc évben csakis veled beszélgetnék... - Oké, akkor pénteken találkozunk. És aztán tanulj ám rendesen! Na, szia. Persze, akkor legalább nem ezen a beszélgetésen fogom törni az agyam. Kinyomtam a telefont, és a fejemre húztam a párnát. Mit tettem? Azt mondtam neki, hogy pénteken elmegyek hozzájuk

vacsorára, pedig Londonba megyek Carllal. Miért nem lehet a kettőt egyszerre? Úgy szerettem volna vele lenni... és megnézni a Syl- viátl Miért ilyen igazságtalan az élet? Miért kell választanom a két legfontosabb dolog közül? Végem volt. Fogalmam sem volt, hogyan másszak ki ebből. Claire-nél, mondanom sem kell, katasztrofálisan teljesítettem. t** Mi van veled ma? Megcsípett egy mérges pók? Mitől vagy ennyire zaklatott? Csak nem kávét ittál megint?

Megmondtam, hogy tilos a koffein, túl fiatal vagy! Zöld teát kell innod, szólj Elenának, hogy vegyen neked zöld teát, az tele van vitaminnal. Na, gyerünk, kezdjük újból! Valósággal fürödtem az izzadságban. Patrick, Patrick, Patrick, úgy pattogott a neve bennem, mint egy gumilabda, ideoda a fejem, a szívem és a gyomrom között. Mindent megtettem, hogy koncentráljak, de lassú voltam, szórakozott és pontatlan. Még a fájdalom sem bírt visszazökkenteni a valóságba. Úgy három percig bírtam ki, hogy ne gondoljak rá, de aztán felidéztem a hangját, és ellenállhatatlan, feltartóztathatatlan hullámokban tört rám egy elsöprő érzés, ami magával sodort... ki tudja, hová. És közben varázslatos és titokzatos borzongás futott végig rajtam. A gyakorlat pocsékul sikerült, mert igazából nem voltam magamnál. Valamilyen megmagyarázhatatlan örömmámor fogott el, és szinte folyamatosan vigyorogtam. Úgy bugyborékolt bennem a vidámság, mint egy pohár pezsgőben a buborékok. Biztos voltam benne, hogy amit most Patrick iránt érzek, már messze nem olyan, mint ötéves, tízéves vagy akár tizenhárom éves koromban. Nem, ez most teljesen más volt. És nagyonnagyon veszélyes. Valahogy meg kellett találnom a módját, hogy beszámoljak Ninának erről a beszélgetésről. Nem akartam, de tudtam, hogy Patrick biztosan elmeséli, hogy merő véletlenségből felhívtam. Ráadásul nem állíthattam be hozzájuk péntek este tök

váratlanul, azzal, hogy szia, tudod, a bátyád meghívott! Nina nem volt hülye, sose vette volna be. Mellesleg arra is magyarázatot kellett találnom, miért nem utasítottam el a meghívást egyszerűen azzal, hogy bocs, de aznap este más elfoglaltságom akadt. Mekkora pácban voltam! Ismét. Na és Carlnak mit mondjak? Vajon el tudná cserélni a jegyeket egy másik napra? Jó, igaz, hülyén jött volna ki az egész, de neki közel sem jelentene olyan sokat, mint nekem. Vagy mégis? Gőzöm sem volt róla, hogy mit tegyek. Mind a két dolgot annyira akartam, egyszerűen képtelen voltam választani.

Hat

Másnap délelőtt tornaóránk volt. Én a kispadon üldögéltem, és arra vártam, mikor állhatok be. Röplabdamecs- csünk volt. Egyszer csak megjelent Carl, és odaült mellém. Összerezzentem, hiába, a rossz lelkiismeret. - Hahó, mizu? Akkor pénteken megyünk? - kérdezte reményteljes izgatottsággal. Ez lett volna a megfelelő pillanat, hogy megkérjem, próbálja meg elcserélni a jegyeket, de nem volt hozzá bátorságom. - Persze, minden rendben, mondjuk... - mondtam, mereven a padlót bámulva. - Mondjuk? - Anyukám megkért, hogy maradjak otthon, segítenem kell neki a vacsorában... Igen! Ez az! - ugrottam fel közben egy csodás leütés láttán. A csapatom újabb pontot szerzett. - Á, értem - mondta Carl elszontyolodva. - Valami fontos esemény? - Hát, eléggé. Egy promóciós rendezvény, valami avonos fejesek lesznek ott, és úgy tűnik, ezen múlik az előléptetése. Hogy ejthettem ki a számon egy ekkora bődületes hazugságot? Kész rejtély. Anyám legjobb barátnője, Retty tényleg az Avonnak dolgozott, és rendszeresen próbált rásózni mindenféle ciklámenrózsaszín rúzsokat meg körömlakkokat, amit persze

anyu utált, de azért mindig vett belőlük néhányat, nehogy megsértse. - Á, értem... Hát, akkor majd elmegyünk máskor - mondta Carl elsötétült arccal. Nem tudod elcserélni valahogy a jegyeket? - kérdeztem, mintegy mellékesen. - Sajnos ez az utolsó előadás, baromi nehéz volt egyáltalán hozzájutni a jegyekhez, gyakorlatilag ez volt az utolsó két szabad hely, de hát, ha nem tudsz jönni... Na, mindegy, ne is törődj vele! Carl hősiesen próbálta eltitkolni mélységes csalódottságát. És akkor elkövettem azt a kolosszális hibát, hogy belenéztem a szemébe, amelyben megláttam a leplezett elkeseredést és a fájdalmat. Úgyhogy tetéztem a hibát. - Még mit nem! — mondtam gyorsan, és megveregettem a vállát. - Csak nem képzeled, hogy kihagyom? Valahogy majdcsak megoldom! A világ minden kincséért sem hagynám ki ezt az előadást! - Komolyan? És mi lesz anyukáddal? - Nyugi, majd kitalál valamit, legfeljebb megkéri a barátnőjét, hogy segítsen neki, én úgyis elég béna vagyok az ilyesmiben. Ebben a pillanatban Nina rogyott le mellénk a padra, izzadtan, kipirultan és nagyon dühösen. Vesztésre állunk, mindent elrontok, te meg ráadásul a másik csapatnak szurkolsz! Szia, Carl, látod, milyen barátnőm van? Te meg színházjegyet veszel neki... Carl elmosolyodott.

Az edző intett, a második félidőben nekem is be kellett állnom, úgyhogy felpattantam. Valahogy nem szívesen hagytam őket egyedül; eszembe jutott, mi lesz, ha Carl esetleg rákérdez az Avonra, és kiderül, hogy anyámnak semmi köze hozzá. Ráadásul valahogy még meg kellett magyaráznom Ninának Patrick telefonját és a vacsorameghívást. Teljesen elmélyültem a gondolataimban, talán ezért nem vettem észre a labdát. A semmiből jött, fénysebességgel, és pontosan az arcom közepén talált el. Azonnal elterültem. Na, remek, így legalább nem tudnak tovább dumálni egymással. Hallottam, hogy valaki többször is a nevemet mondja, és amikor felnéztem, a csapattársaim aggódó arcát láttam magam körül. Az orrom borzalmasan fájt. Nina rögtön lehajolt hozzám, Carl közben hangosan kiabált, hogy azonnal hívják oda az orvost. És akkor egyszer csak megjelent előttem Thomas arca, rajta a legpimaszabb kárörvendő vigyorral. - Bocsesz, valahogy félrement a dobás! Nem volt szándékos. Képtelen voltam megszólalni, úgyhogy csak megvetően végigmértem, de Nina nem hagyta annyiban. ■ - Micsoda egy szemét vagy! - vetette oda Thomas- nak, aki gyorsan elhúzott. Nina - kérleltem halkan. - Hagyd a francba, várható volt, hogy előbb-utóbb bosszút áll. Carl időközben kilőtte magát, hogy ellássa Thomas baját, de addigra már Mr. Davies, a tornatanár is odaért, úgyhogy végül

csak az öklét rázta utána fenyegetően. Mr. Davies és Nina segítettek felállni, és elkísértek az orvosi szobába. Ha valamit szívből utálok, az az orvosi rendelők szaga, különös tekintettel a kórházi fertőtlenítőkre, de nem volt más választásom, a tornatanár ragaszkodott hozzá, hogy szakszerű ellátásban részesüljek. Szerencsére néhány tamponnal elállították a vérzést, és közölték, hogy nem tört el az orrcsontom. Azt mindenesetre hozzátették, hogy biztosan fel fog dagadni, és feltétlenül tegyek rá jeget. Amikor visszaültem a padra, Nina szánakozó tekintetét látva azonnal kétségbeestem. *- Máris megduzzadt - mondta. - Hogyhogy? Mégis, mennyire? - kérdeztem riadtan. Nem mehettem színházba és Patrickékhez akkora orral, mint Shrekéü “»Hát... eléggé - érintette meg óvatosan az orromat Nina. ■■ Ne, nagyon fáj! - szisszentem fel. - Az a rohadék - dühöngött Nina. - Hát igen. És nem egy kispályás... - tette hozzá Carl, aki csak most került elő, mert a tekintetéből ítélve mégiscsak Thomas után eredt. - Atyavilág, hogy nézel ki! - mondta tágra nyílt szemmel. - Azonnal adjatok egy tükröt, gyorsan! - kiáltottam fel, és elrohantam a mosdóba. Az orrom lila volt, a szemem bedagadt: iszonyatos látványt nyújtottam.

Amikor otthon anyám meglátott, elszörnyedve kapta a szája elé a kezét. - Mi történt veled? Csak nem ütött meg valaki? Hát, végül is nem járt messze az igazságtól. - Egy labda telibe találta az arcomat. - És rendesen... Jeget tettél rá? - Egy egész jéghegyet, de nem használ. Paul elnevette magát, amikor meglátott. De a lesújtó pillantásomtól egyből abbahagyta a vihogást. - Mi történt? - kérdezte. ** Egy új játékot találtunk ki a suliban: a falba verjük a fejünket, és aki áttöri, az nyer. Én nyertem! - Tényleg? - kérdezte elképedten. Magamra csuktam az ajtót. A történtek mit sem változtattak a sanyarú helyzetemen, már ami a pénteket illeti. Bár kifogásnak remek volt mindkét esetben, és már azon gondolkodtam, hogy ki is használom, amilyen gyáva nyuszi vagyok. Végül is, Patrick biztosan nem tépte volna ki a haját, ha közlöm vele, hogy nem tudok elmenni hozzájuk vacsorázni, mivel úgyis csak udvariasságból hívott meg. Az is igaz volt viszont, hogy ha most nem megyek el, ki tudja, mikor hív el legközelebb. Senki sem segíthetett, és senki sem érthette, menynyire fontos volt nekem az a péntek. Hogy láthassam a szerelmemet. Másnap reggel az orrom már szilvakék volt, a jobb arccsontom jól bedagadt, nagyon fájt, ráadásul a jobb szememet csak résnyire tudtam kinyitni.

Kész borzalom! Anyám a konyhaajtóban állt, amikor lementem, és felsikoltott, amikor meglátott. Összeráncoltam a homlokomat, és leültem a helyemre. Egy használt csésze volt az asztalon, pont előttem. - De anyu, ez az én helyem! - fakadtam ki. - Hát, most kivételesen ülj máshova - fordított hátat anyám. - Nem, nem akarok másik helyre ülni, mindig is itt ültem, üljön át ő máshova! Egyre dühösebb voltam. - Mia, ne csinálj már ekkora ügyet belőle, ez csak egy szék! - Anyu, rám néznél egy pillanatra? Anyám megfordult, és rám nézett, de aztán gyorsan le is sütötte a szemét. - Oké, Mia, majd megkérem Pault, hogy üljön át. Ezek szerint az arcom látványa hatott. Viszont nem tudtam elhessegetni magamban a kérdést: vajon miért esik ennyire nehezére, hogy megkérjen egy retardált dagadékot, hogy ne a lánya helyére üljön a saját konyháj ukban... Gyűlöltem, hogy ennyire megalázkodik. Abban a pillanatban a géniusz kijött a fürdőszobából, és belépett a konyhába. - Ah... a helyemre ültél... - fogott bele, de félbeszakítottam. - Tudod, itt nálunk az a szabály, hogy ha valaki hét percnél tovább üresen hagyja a székét, akkor bárki elfoglalhatja. - Mia.., - sóhajtott fel anyám. - Hét perc? Szerintem nem voltam olyan sokáig távol.

- Hát, pedig igen. Az óra nem hazudik - mutattam a faliórára. Paul egy szó nélkül leült velem szemben, és zavart képpel látott neki a reggelijének. Egy kicsit megsajnáltam szegényt. De azért annyira nem, hogy abbahagyjam a piszkálását. Anyám kocsival vitt suliba, nehogy megfázzak, de gyanítom, csak attól tartott, hogy ha valaki meglát, bántalmazás gyanújával kihívja a gyermekvédelmiseket. Egy hónappal ezelőttig szinte láthatatlan voltam a suliban, de mára már a padok is tudták, hogy ki vagyok. Az egyre rosszabb jegyeim, a nagy szám, az agresszív viselkedésem, és most ez a labdás eset gondoskodott róla, hogy már mindenki csak azt várja, mi lesz a következő brutális húzásom. Amikor végigmentem a folyosón, mostanában valaki mindig odakiabált valamit, mondjuk hogy „hé, Mia, egy idióta beállt a helyemre a parkolóban, nem vernéd szét a fejét?”, vagy „Mia, nem intéznéd el a dirinél, hogy a menzán sör is legyen?” Az aznapi ez volt: *-* Mia, kidobóst játszunk, nem állsz be? Stresszes dolog a hírnév. És máris péntek volt. Patrick alig néhány óra múlva megérkezik a városba. Már a gondolatára is izgatott lettem. A legrosszabb az volt, hogy Ninának még mindig nem mondtam semmit, pedig lehet, hogy Patrick már szólt az anyukájának, hogy meghívott magukhoz, de talán még ennél is rosszabb volt, hogy Carl azt ígérte, ötkor felvesz a házunk előtt, mert a Covent Gardenig legalább két óra az út.

Eljött a cselekvés ideje, és hőn reméltem, hogy az arcom állapota a segítségemre lesz. Mindenesetre azért megpróbáltam méltóságteljesen viselkedni: felszegtem a fejem, és szenvtelen arckifejezéssel masíroztam végig a folyosón. Amikor összefutottam Ninával, fintorogtam egy sort, aztán merészen belevágtam a közepébe. - Nina, figyelj, el is felejtettem mondani, hogy tegnap a telefonom meghülyült, és véletlenül felhívtam Patricket, és amikor visszahívott, meghívott hozzátok vacsorázni ma estére. Nina döbbenten bámult rám. Igaza volt, így elmesélve talán még gyanúsabbnak tűnt a történet, mint a valóságban. - Tényleg? Nekem egy szót sem szólt, pedig tegnap este beszéltünk. Igyekeztem nem kimutatni, hogy mekkorát csalódtam, pedig a szívem összetört és romokban hevert. Milyen naiv voltam! Patricknek nyilván totál nem volt fontos a meghívás, és teljesen megfeledkezett róla. Úgy elszomorodtam, hogy mindentől elment a kedvem. Még a balettelőadástól is. - Semmi gond, nem érdekes - próbáltam mosolyogni. - Úgysem tudnék menni, a balett miatt. Már tegnap is mondani akartam, de kiment a fejemből. Nem csoda, egy ekkora szívás után, mint Thomas labdája. Szerintem ne is mondd Patricknek, lehet, hogy simán elfelejtette. Nem tudom, mennyire voltam meggyőző, csak arra emlékszem, mennyire iszonyatos nagy erőfeszítésembe került,

hogy természetes és könnyed legyek. Szóval már nincs miért aggódnom, nem kell választanom, a dolog magától megoldódott, vontam le a tanulságot. De nem az lett a vége, amit én szerettem volna. Egész nap vigasztalhatatlan voltam, de igyekeztem ügyesen elrejteni az érzéseimet. Persze a többiek a balesetnek tulajdonították a fájdalmas arckifejezésemet, én meg egy kicsit rá is játszottam, úgyhogy a legtöbben békén hagytak. Nina azonban megérezte, hogy valami más bajom is van a duzzanaton kívül. *“ Nem örülsz a ma estének? - Dehogynem - hazudtam. ** Hát, nem úgy tűnik. Az az érzésem, hogy mindjárt elsírod magad. Nina szürke szemében csak jóindulatot és megértést láttam. És ettől összeomlottam. - Mindenem fáj, és borzalmasan nézek ki! Hogy menjek ilyen képpel a Királyi Operaházba? Rettenetesen kínos lesz. Az emberek azt fogják hinni, hogy én vagyok az elefántember! Potyogtak a könnyeim, és ezek a könnyek nagyon is őszinték voltak, csak más okból hulltak. De a fájdalmat és az elkeseredettséget nem játszottam meg. Nina átölelt, és megsimogatta a fejemet. Egy fejjel alacsonyabb voltam nála. - Picikém, olyan pici vagy, és soha nem ölel át senki... Csoda, hogy ezek után elkezdtem hangosan zokogni? Nina mindig megtalálta a legérzékenyebb pontomat.

- Túl sok szenvedés ért az életben, és mindig egyedül kellett megbirkóznod mindennel! Fáradt vagy, szeretnél támaszkodni valakire, rábízni magad valakire... tudod, úgy szeretnék olyan erős és bátor lenni, mint te! Felemeltem a fejem, és elképedve bámultam rá. - Te... olyan szeretnél lenni, mint én? - Igen. Már gyerekkorunk óta. Tehetséges vagy, van benned spiritusz, tévedhetetlen az igazságérzeted, kitartó vagy, nyílt, őszinte és hűséges, és mindig megnevettetsz a találó megjegyzéseiddel. Nagyon sajnálom, hogy a családodban ezt kevéssé díjazzák, de tudnod kell, hogy én mindig melletted állok, történjen bármi! Letörölte a könnyeimet, és folytatta. - Szerintem... Mia... járnod kellene Carllal. Érzékeny, jószívű, és nagyon tetszel neki. Talán mellette megtanulsz bízni valakiben, és kevésbé leszel tüskés. - Azt mondod, hogy tetszem neki? - kérdeztem, és kifújtam az orromat. - Tegnap elbeszélgettem vele. Halálosan szerelmes beléd, és nagyon rendes srác, igaz, hogy én nem igazán értek a fiúkhoz, de meg tudom különböztetni, hogy valaki őszintén beszél, vagy hazudik. Úgy beszélt rólad, mint valami drága kincsről, totál odavan érted, és el sem tudod képzelni, mennyire örül, hogy színházba vihet. Adj neki egy esélyt, kérlek, az én kedvemért... Nina szinte könyörgött. Igen, igaza volt. * Elég Patrickből, a játéknak vége, Carlra kell koncentrálni - a nagyon is valóságos és hűséges Carlra.

Megígértem Ninának, hogy átgondolom a dolgot. Carl pontban ötkor megjelent a házunk előtt. Jó benyomást szerettem volna tenni rá, ezért anyám egyik ruháját vettem fel, amit Mrs. Fancher alakított át. Hosszú, elegáns, fekete estélyi ruha volt, elöl teljesen zárt, hátul mély kivágással. Persze magas sarkút kellett vennem hozzá, amihez nem voltam hozzászokva. A hajamat kontyba kötöttem, csak a rakoncátlan göndör tincsekkel nem bírtam. Amit tudtam, megtettem, hogy anyám alapozójával és púderével valahogy tompítsam az orrom szilvakék színét. A sors iróniája: mind a kettőt az Avontól vette. A szememet csak egy leheletnyit festettem ki halványkékkel, szemceruzával kontúrt húztam, és alig használtam szempillafestéket. A számra csak egy kevés szájfényt tettem. Legvégül felvettem a kedvenc gyöngy fülbevalómat. Eszembe jutott, hogy a gyöngyök könnyeket hoznak, de elhessegettem a baljós gondolatot. Amikor végeztem, egy picit hátraléptem, és megnéztem magam a tükörben. Nem egy tizenhat éves kamasz lány nézett vissza rám. Elfordultam, hogy lássam a kivágást, ami, hát, talán kicsit túl szexi is volt. Beszaladtam anyám szobájába, és feltúrtam a fiókokat. Szerencsére megtaláltam a fekete stóláját. Volt egy picike elegáns bársonyretikülje, azt is magamhoz vettem. Készen álltam. Lassan mentem le a lépcsőn, szándékosan, de nem azért,

hogy teátrális legyek - egyszerűen csak baromira féltem, hogy hasra esek a tűsarkú cipőben...

Úgy izgultam, mintha az első fellépésemre készülnék. Anyám felemelte a fejét, és tátva maradt a szája. Carl szemmel láthatóan el volt bűvölve. - Hát... ez... gyönyörű vagy — bukott ki belőle. Őszintén, szívből mondta. s- Köszönöm... te is jól nézel ki - feleltem, miközben igyekeztem eltakarni az orromat. Fekete szmoking volt rajta, ami egy kicsit nagy volt rá, a haját bezselézte, és szerintem legalább fél órát töltött a tükör előtt, mert frissen borotválkozott, és érződött az after shave illata. Carl tényleg nagyon rendes volt, anyámnak és Niná- nak is nagyon tetszett, szerelmes volt belém, és bár én nem voltam belé, kétség nem fért hozzá, hogy jól mutatunk együtt. Bármit megtettem volna, csak hogy elfelejtsem Patricket. Carl egy csuklóra húzható orchideát hozott nekem. Nem igazán illett hozzám, de úgy tettem, mintha tetszene. Anyám nem hitt a szemének: egyetlen leánya, a született tüskés vadóc, most estélyi ruhában az operába készült egy igen helyes fiú társaságában. A megvalósult álom! Carl a karját nyújtotta, én gyengéden rátettem a kezem, és mint két balett-táncos egy képzeletbeli pás de deux-ben, elindultunk a kocsi felé. Amit az alkalomra külön lemosatott. Megfordultam, és megláttam anyámat, amint a nappali ablakából integet. Intettem neki... hogy tűnjön el. Már csak az kellett, hogy ő is bekavarjon, és tovább bonyolítsa

a helyzetet. Carl bekapcsolta a GPS-t. Kettő és negyed óra volt az út, ezt mutatta a gép. Eszembe jutott, hogy vonattal mennyivel egyszerűbb lenne. - Carl, miért nem vonattal megyünk? Megvonta a vállát. m Úgy nem tűnt túl romantikusnak. Romantikusnak? És miért kellene bárminek is romantikusnak lennie? Az Ml-es autópályán alig volt forgalom. Ha előbb odaérünk, talán még lesz időnk elsétálni a Royal Ballet Schoolhoz, csak hogy egy kicsit fájdítsam a szivemet... Nem fázol? Feljebb vegyem a fűtést? ár* Nem, jól vagyok - feleltem, és lehajtottam a nap- eUenzőt, hogy megnézzem magam az apró tükörben. Aztán gyorsan vissza is hajtottam. Ha jobban meg akarom ismerni Cárit, gondoltam, beszélgetnem kell vele. Ami egyébként is jól jön, mert akkor legalább nem lesz időm mással foglalkozni, például azzal, hogy egy párhuzamos univerzumban most épp Patrickkel vacsorázom, és az Ölében ülve kanalaz- gatom a kukoricalevest. - Jól áll neked a szmoking, mintha rád öntötték volna - jegyeztem meg. - Á, ez? Az idősebbik bátyámtól kaptam kölcsön, most van rajtam életemben másodszor. - Két bátyád van? - lepődtem meg. - Négy tesóm van - felelte. - Két bátyám és két húgom. - Nahát! - kiáltottam fel. - A szüleidnek nem volt tévéjük?

- Nagyon szerettek volna egy kislányt, de egymás után három fiuk született. Végül még egyszer, utoljára megpróbálkoztak, és egyből két lányuk is született. - Komolyan? Az én apámnak is ikrei vannak! Végre valami közös pont. - Tényleg? De nem az anyukádtól... - Nem, anyunak csak én vagyok, az ikrek apám második házasságából születtek. - Hol laknak? - Pimlicóban. Mindketten Londonban dolgoznak, és mindketten tőzsdefüggők. - És anyukád? - Á, ő egy másik bolygóról származik. Kreatív, szórakoztató, érzékeny. Csak egy baja van: mindig rosszul választ pasit. - Akkor nem kérdezem meg, melyiküket kedveled jobban. Nem arról van szó, hogy jobban kedvelem anyámat, csak ő mindig mellettem állt, míg apám soha. A másik meg az, hogy nem bírom, ha az embereknek nincs humorérzékük. Hát, ezt sejtettem. Remélem, megütöm a mércét. - Ja, te egész szimpatikus vagy. - Kösz, bóknak veszem. - De előrebocsátom, nem könnyű engem megnevettetni! *r Tudom, tudom, ezért is izgulok minden egyes alkalommal, amikor mondani akarok valamit. - Ja, Nina is sokszor mondja, hogy nehéz eset vagyok. Szerintem pedig csak igényes. ** Szerintem a kettő ugyanazt jelenti. - ő is pont ezt mondta.

Elmosolyodtunk. - Ti ketten mintha nővérek lennétek. - Azt mondod? Már ezért az egyetlen mondatért megérdemelte volna, hogy megöleljem. - Külsőleg persze teljesen mások vagytok, de az látszik, hogy nagyon szeretitek egymást. Megtennél nekem egy szívességet, Carl? Amit csak akarsz! Carl rám nézett, és nem tűnt úgy, mintha éppen el akarná hányni magát. - Mondd el ezt Ninának holnap, amikor találkozol vele, jó? Szerintem ennél szebb bókot sosem kaptunk még. - Ha ezzel örömet okozok neked, elmondom - mo- solyodott el. - Viszont, tudod, mit nem értek? Hogy te és Thomas hogy lehettek barátok? - Elsős korunk óta egy osztályba járunk, szóval kismillió éve ismerjük egymást. ^ És mindig ilyen volt? - Úgy érted, beképzelt, arrogáns és pofátlan? - Nem, szemét! - Igen, de, tudod, eddig sosem viselkedett úgy senkivel, ahogy Ninával. - És te még mindig szóba állsz vele? - Nem tehetek úgy, mintha nem is létezne! De nem csinálunk semmit közösen.

- És miért nem tehetsz úgy, mintha nem is létezne? Nekünk ez sokkal jobban megy, úgy értem, kiközösíteni valakit. A fiúknál meg szinte alig fordul elő! Szerintem, ha kiutálnátok, talán észhez térne. -* Az ilyeneket sosem lehet kizárni a körből, vagy, ahogy mondtad, kiutálni — sóhajtott fel Carl. - Sajnos az az igazság, hogy a hozzá hasonlók mindig szerencsések és sikeresek az életben, és mindig mindent megúsznak. - Egészen addig, amíg szembe nem kerülnek valakivel, aki még náluk is szemetebb, és aki jól megleckézteti őket. - Hát, a magad részéről te mindent megtettél... - Ja, csakhogy most úgy nézek ki, mint Mickey Rourke a

Pankrátorban... De most komolyan, valahogy csak el lehet bánni vele... Hogy örökre megemlegesse... nem gondolod? - Nem hiszem, hogy lenne értelme, kábé annyira érzékeny, mint egy aligátor. Hidd el, nem lehet hatni a bűntudatára. - Naná, ha a többiek hagyják, hogy úgy bánjon velük, mint a csicskásaival! ^Kitalálod, mi a papája foglalkozása? - Király? - Ügyvéd. - Hát, elég közel jártam. Elmosolyodtam és hátradőltem, a kilátásban gyönyörködve. Az úton végig úgy dumáltunk, mintha régi barátok lennénk. Nagyon igyekeztem minden olyan témát kerülni, amiről eszembe juthatott Patrick. Az Edgware Roadnál jöttünk le az autópályáról. London

hangulata minden egyes alkalommal felvillanyozott. Kevésbé éreztem magam vidékinek, és sokkal inkább világpolgárnak. A zsigereimben tudtam, hogy ez az a hely, ahol megvalósíthatom önmagamat: távol mindentől és mindenkitől, elsősorban attól a fiútól, akibe reménytelenül szerelmes vagyok. Ahogy közelebb értünk a belvároshoz, a szívem egyre szaporábban vert. Carl mintha olvasott volna a gondolataimban. Talán mert végig az üvegre tapasztottam az orromat. - Izgatott vagy? ** őrületesen! Itt akartam élni. Akár egy alagsori ablaktalan lyukban, de az álmom közelében. Mágnesként vonzott magához ez a város. Átvágtunk az elegáns Belgravia és Mayfair negyedeken, és be kellett vallanom magamnak, hogy nem lenne ellenemre itt lakni, mondjuk a Hyde Park valamelyik viktoriánus épületének egyik kényelmes lakásában. Órák előtt levihetném Yorkot sétálni a parkba... Hát igen, amikor az ember álmodozik, szárnyal a képzelete. Mint egy kisgyerek, mindenre rácsodálkoztam, és minduntalan felkiáltottam, hogy: „juj, odanézz!” mikor valamelyik nevezetesség mellett mentünk el. Carl boldogan mosolygott: büszke volt magára, amiért ilyen csodás ajándékkal lepett meg. Ezúttal én olvastam a gondolataiban. - Nem is tudom, hogyan köszönjem meg neked - mondtam csillogó szemekkel.

- De hát ez csak egy kis városnézés színház előtt. - Fogalmad sincs, nekem mennyit jelent. - Hát, azért sejtem. A mosolyod elárulja, és ennél szebb köszönetét el sem tudok képzelni. Tényleg. A Bow Streeten, a színház előtt Carl kisegített a kocsiból, aztán elment parkolóhelyet keresni. Amikor felnéztem az épületre, megértettem, hogy Mrs. Patel nem viccelt, amikor azt mesélte, hogy egyes emberek önkívületi állapotba esnek a műalkotások láttán. Egy pillanatig beleszédültem a látványba, és elállt a lélegzetem. A leghihetetlenebb dolog volt, a legvadabb álmaimban sem képzeltem volna, hogy ennyire fenséges. A látvány a legszebb fotókon is túltett. A világ legszebb színháza volt, legalábbis nekem mindenképpen. Mert nem csupán egy színház volt, hanem életem értelmét jelképezte. Az impozáns, oszlopcsarnokos épület fényárban úszott, mintha a királynő születésnapi ünnepségére öltözött volna díszbe. Fagyott, mégsem éreztem a hideget. Majdnem boldog voltam. Bárcsak... Elég ebből! Nem gondolhattam rá, nem ronthattam el ezt az estét. Carl alig néhány perc múlva csatlakozott hozzám. A vállamra tette a kezét. - Menjünk be, késő van. Mintegy félálomban tettem meg az utat a nézőtérig, úgy

éreztem magam, mint Hamupipőke a herceg bálján. Miközben követtük a piros kosztümkabátos hoszteszt, aki a helyünkre kísért, elképzeltem magamban, hogy egy napon ez a rengeteg ember majd miattam jön el, és az előadás végén állva tapsolnak, és a nevemet kiáltozzák. Elbűvölt a hatalmas, fotelnek tűnő bársonyszékek bíborvörös brokátja és az aranyozott stukkók csillogása. A fenséges, óriási szemre emlékeztető kupola alatt egészen picinek éreztem magam. - Minden rendben? - kérdezte Carl, mert megérezte a zavaromat. - Azt hiszem, igen - feleltem valamivel megköny- nyebbültebben. - Meg kell hogy mondjam, sosem láttalak még ennyire elvarázsoltnak. Azt sem vetted észre, hogy elvittem a kabátodat a ruhatárba. Azt sem vettem volna észre, ha lelopják rólam a ruhámat! Szinte transzban voltam. Elsötétült a nézőtér, kialudtak a fények, és egyszeriben a nimfák birodalmában találtam magam, ahol Syl- viát - aki a pásztorba, Amintába szerelmes - elrabolja a gyűlöletes vadász, Orion, aki mindenáron meg akarja akadályozni a szerelmesek frigyét. Végig visszatartott lélegzettel figyeltem, próbáltam az eszembe vésni a csodálatos Marianela Núnez mozdulatait. Amikor véget ért az első felvonás, úgy éreztem, alig öt perc telt el. - Iszunk valamit? - kérdezte Carl. Szinte önkívületi állapotban bólintottam. Mostanra teljesen megfeledkeztem az orrom sanyarú

állapotáról, de a kíváncsi pillantások eszembe juttatták. Lehajtottam a fejem, és hagytam, hogy Carl vezessen el a büfébe, ami majdnem úgy nézett ki, mint a Titanic bálterme: csupa tükör, kristály, ragyogás és pompa. Több százan nyüzsögtek itt a szünetben: balettrajongók, koreográfusok, kritikusok, táncosok, mindannyian könnyedén csevegtek, lazacos szendvicset majszoltak és pezsgőt iszogattak. Nagyon-nagyon szerettem volna közelről ismerni ezt az illusztris társaságot, de arra még jobban vágytam, hogy ők ismerjenek és elismerjenek engem, és egy napon odajöjjenek, hogy elmondják, pontosan olyan felemelő érzést váltottam ki belőlük, amilyet én ezen az estén átéltem. A mozgólépcsőn felmentünk a felső szintre, és kimentünk az étterem teraszára, ahonnan lélegzetelállító látvány tárult elénk. A Covent Garden a lábaim előtt hevert. Carl átkarolta a vállamat, és mélyen a szemembe nézett. Olyan érzésem volt, mintha valami fontosat akarna mondani, de végül csak annyit mondott, hogy mindjárt kezdődik a második felvonás, és jobb lesz, ha sietünk. A második és harmadik felvonás is egy szempillantásnak tűnt, és olyan izgalmas volt, hogy végig a körmömet rágtam, pedig már régen leszoktam róla. Amikor lement a, függöny, és mindenki felállt, végre kiadhattam magamból azt az elsöprő elragadtatottságot, ami az este folyamán egyre csak gyűlt bennem. Vörösre tapsoltam a tenyeremet, és a végére berekedtem, olyan sokszor kiabáltam, hogy: „bravó!” Marianela Núnezt és Rupert Pennefathert nyolcszor tapsolták

vissza aznap este. Képzeletben meghajoltam, és összeszedtem a virágcsokrokat, hálásan, alázatos szerénységgel. Jóval elmúlt tíz óra, amikor kiléptünk a színház épületéből. Vibráltam az izgatottságtól. Semmi mást nem akartam, csak táncolni, a legjobb tanároktól tanulni és kiteljesedni. Most tudatosult bennem kristálytisztán, hogy Claire-nek igaza volt: eljött az ideje, hogy kiszakadjak Leicesterből, és egy felsőbb szintre lépjek. Befordultunk a Floral sarkán, és a futurisztikus hídon átsétálva a Royal Ballet School épületéhez érkeztünk. Itt akartam eltölteni életem hátralévő részét, próbák, bemelegítések, balettórák és fellépések közepette, még ha soha nem is látom többé a kék eget. Levegő és tánc ötvözete voltam, pezsgett a vérem, és lebegtem, alig bírtam magammal az izgatottságtól. Meg kellett találnom a módját, hogy meggyőzzem anyámat: itt a helyem. És minél előbb, annál jobb. - Ide nézz, Carl! - kiáltottam fel. Megfordult. Beálltam négyes pozícióba, és könnyedén három piruettet csináltam, a mozdulatsort elegáns meghajlással fejeztem be. Carl lelkesen megtapsolt. - Csodálatos vagy, alig várom, hogy lássalak azon a színpadon! Már látom a nevedet a plakátokon: Mia Fos- ter és... kivel táncolnál legszívesebben? - Roberto Bolle? - Mia Foster és Roberto Bolle a Hattyúk tavában — lendítette a

karját színpadiasan Carl. - A teljes nevem Mia Foster Benelli, már ha ráfér a plakátra kuncogtam. - Miss Foster Benelli, mondja, nem részesítene abban a megtiszteltetésben, hogy velem vacsorázik? - hajolt meg Carl. m A legnagyobb örömmel, farkaséhes vagyok! A sarkon túl van egy étterem, a Ballerina, azt hiszem, tetszeni fog. - Olasz konyha? Na, nem, inkább még egy labda a képembe! Jobb ötletem van! Elviszlek a Trafalgar Square-re, ott lehet a legjobb radioaktív hot dogot kapni ebben a városban. Egyszer, amikor apámmal a National Galleryben voltunk, ami mellesleg életem egyik legunalmasabb délutánja volt, elmentünk oda, és tényleg isteni volt a hot dog. - Hát, akkor menjünk, mert én is majd éhen halok. Carl kézen fogott, és sietősen elindultunk. Hatalmas volt a tömeg, de nem zavart. Könnyű volt a fejem, mintha ittam volna, a szemem csillogott, egész lényemmel örömmámorban úsztam. Vigasztalóan hatott, hogy megtaláltam a lehető legjobb megoldást Patrick hatásának semlegesítésére: róla ugyan le kell mondanom, de kárpótlásképpen a világ legszebb mesterségét fogom űzni, és a tánc iránti szenvedélyem majd elfeledteti velem a szerelmet. Olyan lesz, mintha apácazárdába vonulnék, azzal a különbséggel, hogy a templom helyett ott lesz a színpad, Jézus helyett pedig Balanchine-nal jegyzem el magam. Mire a Trafalgar Square-re értünk, már vacogott a fogam a

hidegtől. A szökőkút vizét vékony jéghártya borította, és mintha még az oroszlánok is dideregtek volna. Mustáros-ketchupos hot dogot ettünk, hatalmas adag hagymával, közben egyik lábunkról a másikra ugráltunk, hogy ne fagyjunk oda a kőhöz. Egy tökéletes este tökéletes befejezése. Carl sugárzott a boldogságtól, én pedig egyszerűen csak boldog voltam és kész. A visszaút Leicesterbe hosszúnak ígérkezett, de annyi adrenalin gyűlt fel bennem, hogy úgy éreztem, akár három napig egyfolytában ébren tudnék maradni. Carl egész úton mosolygott vezetés közben. Az előadás alatt végig magamon éreztem a tekintetét. Volt egy pillanat, amikor meg akartam kérdezni tőle, hogy miért bámul annyira, de tudtam, hogy megsértődne, ezért inkább nem szóltam semmit. Most viszont úgy döntöttem, rákérdezek. - Mondd, miért néztél az előadás alatt? Zavarba jött. - Észrevetted? - Valósággal fixíroztál, persze hogy észrevettem! - Azért néztelek, mert még soha nem láttam senkit, akit ennyire magával ragadott volna egy előadás. Beleélted magad, pontosan úgy mozgattad a kezed és a fejed, mintha ott lennél a színpadon, mosolyogtál, aztán sírtál, aztán sóhajtoztál... Eszméletlen volt! - Hát, szerintem a pszichiátrián viselkednek így a betegek...

- Dehogyis, hidd el, teljesen elbűvöltél!

Jaj, ne! Ez pontosan úgy hangzott, mint ahogy a vallomások kezdődnek! Sietősen témát váltottam, de nehezemre esett a baletten kívül bármi másról beszélni. Elmeséltem Carlnak, hogy kezdődött a balett iránti rajongásom, beszéltem a nagyi festményéről, Claire-ről, Zaharováról a Hattyúk tavában és sok minden másról, és úgy tűnt, hogy egyáltalán nem untatom, bár a sötétben nem igazán láttam jól az arcát. Éjjel fél kettő is elmúlt, mire hazaértünk. Carl ezúttal az ajtóig kísért. - Mondd, elégedett vagy a mai estével, Mia? - Carl, őszintén mondom, felejthetetlen este volt! - Szeretem, amikor kimondod a nevemet, pedig különben utálom, de te valahogy másképpen ejted ki. Életveszélyesen közel jött, és tudtam, mi következik. Megsimogatta a homlokomat, átkarolt, szorosan magához ölelt, és megcsókolta a hajamat. Aztán a tenyerébe vette az arcomat, és a számra tapasztotta az ajkát. Ezúttal hagytam. Hosszú és szenvedélyes csók volt. A lélegzete forró volt, az ajka lágy és puha. Én a derekára tettem a kezem, és kissé mereven tartottam magam, mint a tangótáncosnők a partnerük karjában. A homlokunk összeért. így maradtunk egy darabig, aztán egyszerre nevettük el magunkat. - Nem volt túl jó ötlet hagymát enni, mi? - kérdezte Carl. - Borzalmas ötlet volt! - helyeseltem.

Itt már jóval többről volt szó, mint barátság, ebben biztos voltam. De abban viszont már egyáltalán nem voltam biztos, hogy akarom-e, hogy valami mást is jelentsünk egymásnak. Carl búcsúképpen még egyszer megcsókolt, aztán még egyszer. Aztán kibontakoztam az öleléséből, és odasúgtam, hogy jobb lesz, ha bemegyek, különben anyám felébred. - Mindent köszönök, Carl! - Én köszönöm neked, hogy ilyen csodálatos vagy - mondta sugárzó, szerelmes mosollyal. Vegyes, ellentmondásos érzelmek kavarogtak bennem. Akartam én Carllal járni? Vagy csak azt akartam, hogy barátok legyünk, és mondjuk hetente egyszer elvigyen Londonba...? És még valami: tetszett nekem az a csók? Nem tudtam válaszolni ezekre a kérdésekre. És ekkor eszembe jutott Patrick, és úgy éreztem, mindjárt összeroskadok, akkora súly nehezedett rám. Hármat kopogtam anyám ajtaján, így jeleztem, hogy megérkeztem. Amikor kidugta a fejét, láttam rajta, hogy dühös. - Háromszor is hívtalak, csak akkor vettem észre, hogy a mobilodat a szobádban hagytad. Légy szíves, ne csinálj máskor ilyet, halálra izgultam magam! És jobban örülnék, ha legközelebb vonattal mennétek. Anyám tiszta ideg volt, láttam a szemében, hogy komolyan aggódott, ki tudja, mi mindenre gondolhatott már, például hogy balesetünk volt, és most kómában

fekszem egy távoli kórházban, vagy valamilyen hasonló szörnyűséget. De azt is éreztem, hogy visszafogja magát, mert nem akarja elrontani az estémet. - Bocsáss meg, anyu, igazad van, nem vettem észre, hogy itthon hagytam a mobilomat! Jelentkeznem kellett volna. Anyámra láthatóan jó benyomást tett váratlan szelídségem. Megsimogatta az arcomat. - Az orrod már egész rendben van, ha jól látom, és mintha a duzzanat is kisebb lenne. Bólintottam. - Jól érezted magad? - El sem tudom mondani, mennyire! Életem legszebb estéje volt. Elmosolyodott. -És Carl? - Hát ő... ő is rendben van. - Rendben van? - ráncolta a szemöldökét. - Úgy értem, hogy igen, szóval aranyos meg kedves... szimpatikus, na, szóval érted! - Oké, értem. Akkor jó éjt! Megcsókolta a homlokomat, de amint hátat fordítottam, megpaskolta a fenekemet. - Holnap megbeszéljük a sulit, rendben? - Igen, majd holnap. Bementem a szobámba, gyorsan levetkőztem, és bezuhantam az ágyba. Már majdnem elaludtam, amikor megmozdítottam a lábamat, és hirtelen valami lepottyant a földre. Felültem, hogy megnézzem, mi az. A mobilom! Hát persze!

Felvettem, hogy kikapcsoljam éjszakára, és csak akkor láttam meg, hogy volt hét nem fogadott hívásom és két olvasatlan SMSem. A hét hívásból három anyámé volt, a többi négy Patrické! A szívem a torkomban dobogott, amikor megnyitottam az üzeneteket. Az első így szólt:

Felejthetetlen este volt, csodálatos vagy, és őrülten szerelmes vagyok beléd. C. A második pedig:

Borzalmasan sajnálom, ami történt, Nina nem tudta, hogy meghívtalak vacsorára, pedig mindenki más igen! Remélem, azért ettől nem utálsz még jobban. Holnap este várlak, ha tudsz, gyere! Csók!

Hét

Másnap reggel Nina megadóan felemelte mindkét kezét, amikor meglátott. - Bocs, minden az én hibám! - Úgy érted, a labda a pofámba? Hát tudod, ezt azért nem vártam volna tőled - viccelődtem, miközben bementünk a terembe. «"■ A vacsora, te süsü - felelte, és elvette tőlem a hátizsákomat. - Csak én nem tudtam róla, engem mindig mindenből kihagynak! Csak akkor jöttem rá, hogy mi van,

amikor megláttam a pluszterítéket az asztalon. Ráadásul jól le is toltak... ** Semmi gond, úgysem tudtam volna elmenni - vontam meg a vállam, pedig a szívem majd kiugrott a helyéből, úgy örültem. - Ma este viszont mindenképpen el kell jönnöd, szigorúan rám parancsoltak, hogy ezt közöljem veled, és nincs kibúvó - nézett rám reménykedve. Hát, nem is tudom, egy csomó dolgom van. - Fél nyolcra ott vagy és kész! - Na jó, fél nyolcra ott leszek. Alig hittem el, hogy ez velem történik: a sors adott nekem egy második esélyt, ráadásul éppen akkor, amikor már végleg lemondani készültem Patrickről. Hirtelen eszembe jutott Carl. Nina belém karolt és elmosolyodott. - És most, szépen mesélj el mindent a tegnap estéről!

Részletesen! - Részletesen, mi? Próbáltam időt nyerni, miközben elővettem a földrajzkönyvet a táskámból. - Gyerünk, Mia! Mindjárt kiugróm a bőrömből a kíváncsiságtól! És még klotyóra is kell mennem, ráadásul hat perc múlva kezdődik az óra. Naa, lécci... Aranyos volt, ahogy könyörgött, de még időre volt szükségem, hogy rendet tegyek a fejemben. Alig aludtam valamit; újra meg újra elolvastam Patrick üzenetét, amelyet fölöttébb kreatív szituációkba helyezve próbáltam értelmezni és félreértelmezni a saját szájízem szerint,

közben pedig kockáról kockára felidéztem magamban a Carllai töltött este minden pillanatát. Csakhogy, bármennyire is igyekeztem, nem Cárit láttam magam előtt, hanem Patricket, ahogy lesegíti a kabátomat, ahogy végig engem bámul a kocsiban és az előadás alatt... ő mondja, hogy szeretne látni tánc közben, és végül ő csókol meg a ház előtt. És ez bizony baj volt. Őrületesen nagy baj. Felnéztem, és megláttam Cárit, ahogy bejön az osztályba, az arcán a lehető legragyogóbb, legboldogabb mosollyal. Nina oldalba bökött a könyökével. Az osztálytársaim lopva egymásra néztek, amint megpillantották, én viszont tovább kotorásztam az üres hátizsákomban, lázasan próbálva megtalálni valamit.

Minek kellett ma is bejönnie az osztályba? Nem találkozhattunk volna a mosdóban vagy az udvaron, ahogy mindenki más? Gyűlöltem a figyelem középpontjában lenni, ráadásul mostanra mindenki elkönyvelte, hogy mi ketten járunk, pedig én a legkevésbé sem voltam benne biztos. Ami a népszerűségemet illeti, ezek után lassan indulhattam volna a diákelnök-választáson, sőt talán még meg is nyertem volna. Helló, Mia, minden rendben? - nézett rám reményteljesen Carl. Nina diszkréten félrehúzódott, hogy nyugodtan beszélhessünk. - Aha! És veled? kérdeztem, tartva a két lépés távolságot. Tartózkodóan viselkedtem, bár nem elutasítóan, de majdnem, és ez épp elég volt, hogy teljesen megzavarja a fülig szerelmes srácot, akinek a kíváncsi pillantások kereszttüzében amúgy sem volt könnyű dolga. Carl arcára keserű csalódottság ült ki, amitől bűntudatom lett. Lehalkította a hangját. ~ Csak el akartam mondani, hogy nagyon jól éreztem magam tegnap este. Elmosolyodtam. - Jól áll neked ez a ruha - mondta félszegen. - Tényleg? ^ Tényleg. Miért vagyunk ennyire bénák?

Miért nem tréfálkozunk lazán és kötetlenül, mint tegnap este? Carl most valahogy teljesen más volt, merev és kimért, egy cseppet sem volt természetes. A szerelem mindig mindent összezavar. - Hát akkor - nézett rám, talán azt remélve, adok egy puszit, a nyakába borulok, vagy ilyesmi. A csengő mentett meg. - Hát akkor — ismételtem - a szünetben találkozunk! Jó, a szünetben - derült fel valamicskét Carl, és búcsút intett. Az ajtóban összefutott a tanárunkkal, aki csodálkozva nézett rá. Hogy megkönnyítsem a dolgát, feltettem a kezem és odaszóltam. - Hozzám jött, Mr. Thompson! Szuper, most már a tanári kar is tud rólunk. - Képtelen vagyok felfogni - mért végig Nina -, miért nem vagy elégedett? - Az vagyok, hidd el, tökéletes este volt! m De? - De az a baj, hogy a felhőkben kellene járnom ködös tekintettel, és szívecskéket kellene rajzolnom a füzetembe óra alatt, és mégsem teszem. u Csókolóztatok? * Igen. Nina mélyen felsóhajtott, és a kezébe temette az arcát. - Hogy csókol? - Hát, azt hiszem, jól, viszont mással még sosem csó- kolóztam.

Legalábbis a való életben nem. - Nyelves csók volt? - Nyelves. «* Azta! És, tetszett? - vigyorgott Nina. - Igen, tetszett - feleltem, pillanatnyi tétovázás után. A hagymás dolgot nem tartottam fontosnak megemlíteni. Az igazság az, hogy tényleg tetszett. Ez volt az első igazi csókom. Édes volt, gyengéd, szenvedélyes és romantikus, ahogy a nagykönyvben meg van írva, és amilyenről mindig is álmodoztam. Csak az alany nem volt megfelelő, legalábbis nem ő volt az igazi. De miután betegesen hittem, hogy csakis Patrick lehet az igazi és egyetlen, de a vele való csókolózásnak körülbelül annyi esélye volt, mint hogy én leszek a következő angol királynő, egyértelműen rá kellett jönnöm, hogy ha normális tinédzser akarok lenni, teljesen át kell értékelnem az elvárásaimat. - És akkor most ti ketten..* mfolytatta Nina. - Mi ketten micsoda? - Együtt vagytok? Tessék, máris beigazolódni látszottak a legnagyobb félelmeim! - De hát te magad mondtad, hogy nem leszek automatikusan a barátnője, ha elmegyek vele valahova! - Ha elmész vele valahova, attól még nem. De ha két ember szenvedélyesen csókolózik, egymás után kétszer, amelyikből az egyik nyelves csók, és mindezt azok után, hogy eltöltöttek egy romantikus estét egy színházban... akkor az már egészen más tészta.

A szám elé kaptam a kezem. — És most mi lesz? — Röpdolgozat - szólalt meg a hátunk mögött Mr. Thompson -, ha nincs ellene kifogásotok. Carl a kijáratnál várt, a falnak támaszkodva. Hallottam, hogy valaki megjegyzi, hogy „a pasija elé jött”. Kiakadtam. Carl odasétált hozzám. - Szia - köszönt, és adott egy puszit az arcomra. Ha most megfogja a kezem, esküszöm, megharapom. - Akkor este a vacsoránál - köszönt el Nina, és elindult a buszmegálló felé. - Oké, fél nyolcra ott leszek! - feleltem. — Együtt vacsoráztok? - kérdezte Carl, rosszul palástolva a bosszúságát. - Igen, ez már hagyomány nálunk, szombatonként Nináéknál jövünk össze. — Hát jó - mondta Carl, de ordított róla, hogy alig várja, hogy őt is meghívjam. - Akkor majd találkozunk... valamelyik nap vonta meg a vállát, és sarkon fordult. Túlfeszítettem a húrt. Carl idősebb volt nálam, valószínűleg nem is én voltam az első lány az életében, de mégis nyílt lapokkal játszott, bevallotta, hogy szerelmes belém, ráadásul igaz barátként viselkedett. Én viszont úgy bántam vele, mint egy öntelt liba, aki egy rámenős kullancsot akar lerázni magáról. Carl rendes srác volt, ráadásul jóképű és kedves, nevetett a vicceimen, a kedvemben járt, én meg lekezelően viselkedtem vele

és megbántottam. Ilyesmik jártak a fejemben, miközben ott álltam, és néztem, ahogy elmegy. Mi ütött belém? Milyen jogon aláztam meg egy embert, aki csak szeretett volna velem lenni? Tényleg bunkó voltam. És durva. - Carl! - kiáltottam, és utánafutottam. Úgy tett, mintha nem hallaná. Ez volt a minimum. Utolértem. - Ne haragudj! - rántottam meg a pulcsiját. - Miért is? - kérdezte halálos nyugalommal, de nem állt meg. - Az előbb nagyon hülyén viselkedtem. - Dehogyis. - De igen, néha elviselhetetlen vagyok. - Nem igaz, és nincs miért bocsánatot kérned... - Megállnál egy pillanatra, kérlek? - fogtam könyör- gőre a dolgot. - Késésben vagyok - mondta, de még mindig nem nézett rám. - Miről késel le? Az évszázad szervátültetéséről? Vagy szózatot kell intézned a néphez? Netán egy űrhajót készülsz kilőni? Elnevette magát. Végre. - Késésben vagyok, mert mielőbb vissza kell térnem a korábbi életemhez, amíg még lehet, mielőtt teljesen beleélem magam ebbe a kapcsolatba, pedig már így is nyakig benne vagyok... basszus!

Carl megint sietősre vette a lépteit. Mondanom kellett valamit. Valami ütőset. Nagyon is jól értettem, miről beszél, jól ismertem a viszonzatlan szerelem fájdalmát. Pedig hát, ha valaki, akkor ő aztán a lehető legtisztességesebben viselkedett: nem rejtegetett csontvázakat a szekrényben, és mikor szerelmes lett belém, ezt ki is mondta. Nekem pedig csak annyi volt a dolgom, hogy eldöntsem: elfogadom az udvarlását, vagy egyszer s mindenkorra elutasítom. Nem tarthattam egyszerre két vasat a tűzben. Csak egyetlen dologban voltam biztos: nem akartam elveszíteni. Nem álltam készen egy kapcsolatra, sokkal jobban vágytam egy jó barátra, és nem tudtam, ezt hogyan fogom megoldani, de nem hagyhattam, hogy Carl csak úgy kisétáljon az életemből, amely, valljuk be, nem bővelkedett normális emberi kapcsolatokban. - Veled akarok lenni!- kiáltottam utána. Megállt. Utólag visszagondolva akár azt is kiálthattam volna, hogy „csigabiga”, ahelyett hogy kiadom magam, és kockára teszek mindent, de sajnos abban a lelkiállapotban nem voltam a helyzet magaslatán. Megfordult és rám nézett. - Bocs, mit mondtál? —Azt mondtam, hogy veled akarok lenni. Jóízűen felnevetett, és elindult felém. - Mia, nem nézhetsz ennyire hülyének!

- Ezt meg hogy érted? - néztem rá döbbenten. - Úgy, hogy pontosan tudom, eszed ágában sincs velem lenni, és hogy csak egy rendes srácnak tartasz, akivel kellemesen eltöltheted az idődet. Elvörösödtem. - De én nem... —* Semmi baj, Mia, minden rendben! A kockázat benne van a pakliban, megpróbáltuk és nem működött. Ami nem megy, azt nem kell mindenáron erőltetni. - De én meg akarom próbálni, tudom, hogy képes vagyok rá. - Mia - nézett rám gyengéden. - Amikor majd tényleg szerelmes leszel, akkor magától is menni fog, hidd el! Carl óvatosan végigsimította az orromat az ujjhegyével, majd otthagyott. Úgy bánt velem, mint egy kisgyerekkel, és most még el is hagyott. Ez a jelenet kísértetiesen hasonlított arra a sok évvel ezelőttire, amikor apa örökre elment, és ez piszkosul nem tetszett, de ezúttal én tehettem a dologról. Megkövültén, bénán álltam ott, nem bírtam eldönteni, hogy mit tegyek: utánarohanjak és könyörögjek neki, hogy ne menjen el, adjon egy kis időt, hogy megszerethessem, vagy mondjak el mindent Patrickről. De egyiket sem tettem. Csak végignéztem, ahogy elmegy. Úgy éreztem, meghasad a szívem. Nem is tudom, mi okozott nagyobb fájdalmat: hogy elveszítettem egy barátot, egy lehetséges szerelmet, vagy az, hogy egy olyan embert veszítettem el, aki az elviselhetetlen

természetem ellenére szeretett, és még bedagadt orral is gyönyörűnek tartott. Máris borzalmasan hiányzott, és a nyomasztó tehetetlenség keserűséggel párosult. Addig követtem a tekintetemmel, amíg be nem fordult a sarkon. Hát jó. Ha nem akar velem lenni, tőlem oda mehet, ahová akar. Nincs rá szükségem, sőt senkire sincs szükségem. Végre visszatérhetek a Carl előtti életemhez: álmok, tanulás, próbák. Nagyon dühös voltam. Elutasított és megszégyenített. Pontosan azt tette velem, amit én vele. Mérhetetlen szomorúság vett rajtam erőt. A hetedik mennyországban kellett volna éreznem magam az esti vacsora miatt, de csak bűntudatot és önsajnálatot éreztem. Carl szeretetet és biztonságot kínált, ráadásul a lehető legtermészetesebben és őszintén, és most, hogy elveszítettem, hatalmas űr maradt utána. De nem szabad rá gondolnom. Minden erőmmel a ma estére kell koncentrálnom, és Patrickre, aki személyesen hívott meg, és persze az üzenetre, amit küldött. Gyászos képpel érkeztem haza. - Apád telefonált - kiáltotta anyám a nappaliból. - És, mit akart? - Ma este elvisz vacsorázni, a gyerekekkel és a feleségével érted jönnek.

Ma este? A szemem sem rebbent- Az előbb törtem össze Carl szívét, és

ez volt a büntetés. — De hát ma Ninához megyek vacsorára. - Majd elmész máskor. Tudod, hogy háromhavonta csak egyszer jön. Vagy szívesebben töltenéd náluk az egész hétvégét? Egy egész hétvége Pimlicóban, miközben végig úgy kell tennem, mintha jól érezném magam, el kell viselnem a két ördögfiókát, jó képet kell vágni apám anyósának borzalmas pásztorpitéjéhez és a nappaliban aludni a kihúzható kanapén? Akkor már százszor inkább egy vacsora a közeli gyorsétteremben. De nem most, nem ma este! A francba! Ha ma este nem megyek el Nináékhoz, ki tudja, mikor látom legközelebb Patricket, és nem hinném, hogy valaha is újra meghív. De nem volt más választásom, vagyis, hát, jól összeveszhettem volna anyámmal, aztán persze így is, úgy is kénytelen lettem volna elmenni arra az átkozott vacsorára apámékkal. Összetört szívvel hívtam fel Ninát, hogy közöljem vele a rossz hírt. Egy kicsit csalódottnak tűnt, de közel sem volt annyira szomorú, mint én. Soha életemben nem éreztem magam ennyire magányosnak. Az ember hamar megszokja, ha szeretik, magától értetődőnek tartja a másik állandó jelenlétét, és egyre több időt, törődést és energiát követel magának tőle. Egészen addig, amíg a szerelme végül eltűnik, és elviszi magával lényének egy darabkáját.

Éreztem, hogy ha nem megyek el Nináékhoz, én is el fogok veszíteni mindent. És nem marad más, csak a tánc. Hiába, képtelen vagyok kezelni az érzéseimet és az embereket, akik közel állnak hozzám: akit én akarok, az engem nem akar, és fordítva. Az egyetlen kézzelfogható kapaszkodó, a biztos pont a balettcipőm volt: nehéz, kényelmetlen és kőkemény. Mint az életem. Egy nappal korábban tele voltam reményteljes várakozással, de most keserű csalódottság vett rajtam erőt. Mélyeket lélegeztem, mintha épp a függöny mögött készülnék a nagyjelenetre, erőt gyűjtve a belépőmre, jelen esetben a borzalmasnak ígérkező estére. Hátha mégis szerencsém lesz, mondjuk, Adrianre rájön a hányás, vagy összeomlik a tőzsde... Apám háromnegyed hétkor csöngetett be, vagyis egyértelműen hamar le akarták tudni a dolgot. Amikor anyám ajtót nyitott, apám pontosan abban a pózban állt ott, amire számítottam: keze a bézs kardigán zsebében, tar koponyáján ritkás hajcsomók. Egykor ők ketten házasok voltak, együtt tervezték az életüket, együtt éltek. Most az ajtóban álló férfi egy idegen volt, egy másik nő férje, más gyerekek apukája. Carlra gondoltam. Hogyan tehetnék úgy, mintha mi sem történt volna, főleg azok után, hogy intim közelségbe kerültünk?

Mégis ezt kell tennem. Ha nekik még egy házasság és egy közös gyerek után is sikerül, akkor nekem egyetlen hagymaízű csók után miért ne sikerülne? Felvettem a dzsekimet, és lehajtott fejjel kisétáltam az ajtón. A kombi a mellékutcában parkolt, Libby elöl ült, a hátsó ülésen a két égetni való kölyök éppen egymás haját tépve üvöltött. Felsóhajtottam, és felnéztem az égre. Nem csodálkoztam volna, ha egy felhőn üldögélő angyalt látok pukka- dozni a röhögéstől. Amint kinyitottam az ajtót, egy üdítősflakon csapódott a szemeim közé. - Seb, lécci ne! - fogtam könyörgőre. - Már így is fel van dagadva a képem. - Adrián vagyok. Mi van az arcoddal? Soha nem tudtam megkülönböztetni őket, de nem is nagyon próbálkoztam, hiszen olyan gyorsan változtak ebben a korban. *-= Egy dinoszaurusz megtámadott, de ráfaragott, mert ő még nálam is rosszabbul járt. Az ikrek tiszteletteljes kíváncsisággal bámultak rám, és egy időre megilletődötten elcsendesedtek. - És te hogy vagy, Mia? - kérdezte Libby a haját igazgatva a napellenző kis tükrében. Semmi bajom nem volt vele, de anyám szövetségeseként eldöntöttem, nem leszek hozzá túl barátságos. - Elég jól, köszönöm. - Anyád azt mondja, még nem tudod, milyen tárgyakból akarsz érettségizni - mondta apám.

- Valójában nem tudom eldönteni, hogy atomfizikus legyek vagy skót dudás. - Mi az a skót dudás? - kérdezte az ikrek közül valamelyik. - Valaki, aki skót dudán zenél - felelte Libby. - Mi az a skót duda? - kérdezték az ikrek kórusban. - Egy nagyon régi hangszer - felelte türelmesen Libby. - És miért akar Mia skót dudán zenélni? - Mert mindenáron eredeti akar lenni - vágott közbe apám gúnyosan. - És mit jelent az, hogy eredeti? - kérdezték kórusban az ikrek. - Jó, jó, csak vicceltem - adtam meg magam. Miért voltam ennyire szerencsétlen? Patrickkel kellett volna lennem, és titokban a csodás mosolyában gyönyörködni, ehelyett egyenesen az Addams familybe csöppentem. Ugye a mekibe megyünk, anyu? - Nem, Seb, tudod, hogy nem szeretem, ha műkaját esztek. - DE ÉN ODA AKAROK MENNI! - üvöltötte Seb. « ÉN IS ODA AKAROK MENNI! - ordította Adrián. - Elég ebből! - fordult hátra Libby. - Viselkedjetek rendesen, és hagyjátok békén Miát! Ismétlem, Libby mindig kedves volt hozzám, de én képtelen voltam viszonozni. Valahogy nem ment. Egy viszonylag csendes környékre mentünk a Lang- ton Innbe, egy családias kis étterembe, ahol eltűrték az apró szörnyetegeket.

Libby kimerültnek tűnt, a két vadember nyilván szétcincálta az idegeit. Időnként felmerült bennem a gondolat, hogy apám már megbánta, hogy elvette Libbyt, csak az ikrek után már késő volt visszakozni. Adrián és Seb a kezembe kapaszkodtak, de csak azért, hogy kedvükre rángathassanak. - Hé, ti ketten! - szólt rájuk keményen Libby, beletúrva a hátizsákba, amely a rosszcsontok figyelmének lekötésére rendszeresített kellékeket tartalmazta. - Tessék, fiúk, itt vannak a színezőfüzetek Spongyabobbal és a Hörcsög nindzsával, meg a zsírkréták... És hagyjátok végre békén a nővéreteket, az isten szerelmére! A „nővér” szó hallatán megállt bennem az ütő. Hát igen: még ha valójában sosem tekintettem az ikreket a családtagjaimnak, én lennék az első a listán, ha netán csontvelőre lenne szüksége valamelyiknek. Idegesített a tudat, hogy a megkérdezésem és jóváhagyásom nélkül kerültem rokonságba velük, csupán azért, mert apám új élettársat választott magának. A pincérnő erőltetett mosollyal köszöntött bennünket, mintha már előre tudta volna, mi vár rá. - Gyakran jártok ide? - kérdeztem. - Csak amikor már otthon romokban hever a konyha - felelte Libby keserűen. - De mindig nagy borravalót hagyunk, szerintem csak ezért tűrnek el bennünket. Libby és anyám sok mindenben hasonlítottak egymásra, még ha nehezemre esett is elismerni. Mindketten szőkék voltak,

szerették a munkájukat, anyaként jól megállták a helyüket, és fergeteges volt a humorérzékük. A legnagyobb rejtély mégis az volt, hogy miért választották mindketten apámat. A terem legtávolabbi sarkában, egy elkerített bokszban kaptunk asztalt. Időközben az ikrek egyike már fel is kapott egy villát, és éppen azon igyekezett, hogy leszúrja vele a tesóját, aki persze nyomban bőgni kezdett. - Csodás dolog az apaság, nem igaz? - kérdeztem apámtól, aki az étlapot tanulmányozta elmélyülten, Libbyre hagyva a két kis gazfickó megregulázását. - Bélszínt fogok enni, gyengén átsütve, grillezett paradicsommal és sült krumplival - válaszolta. Libbynek végre sikerült leülnie, miután megfenyegette az ikreket, hogy azonnal odahívja Féllábú Jimmyt, hogy elvigye őket a zsákjában. - Féllábú Jimmy? - néztem rá kérdőn, mire megvonta a vállát, és elhúzta a száját. - Te mit kérsz, Mia? - Egy sajtos hamburgert gombamártással és sült hagymakarikákat. A hagymáról rögtön eszembe jutott Carl. - Én fogyókúrán vagyok - sóhajtott fel Libby. - Szóval grillezett lazacos Cézár salátát eszem. - Én is hamburgert akarok! - süvöltötte Seb. - Én is! — társult be Adrián. - Jiles, kérlek, csinálj valamit - fogta könyörgőre Libby.

Ha hamburgert akarnak, akkor azt kapnak - közölte apám szenvtelenül, mintha csak most jött volna a Marsról. ** Tudod, hogy csak széttrancsírozzák, és otthagyják a háromnegyedét. - Gyerekek, azt kaptok, amit anyátok rendel - bólintott apám, és megint beletemetkezett az étlapba. - Neeeem! Mindig az van, amit anyu akar! - nyafogtak az ikrek, és kardozni kezdtek a villáikkal. Libby mind a kettőnek lekevert egy-egy pofont, mire hangos bömbölésbe kezdtek. - Csibefalatokat kaptok sült krumplival, és ettől kezdve egy pisszenést sem akarok hallani - jelentette ki határozottan Libby, aztán odasúgta: - Tudod, Mia, ha egy szép napon késztetésed támadna gyereket szülni, azonnal hívj fel! Amint kihozták a sült krumplit, Seb közölte, hogy kakil- nia kell, Adrián pedig azonnal csadakozott hozzá, úgyhogy szegény Libby kénytelen volt elkísérni őket a mosdóba. Esküszöm, hogy könnyeket láttam csillogni a szemében. - És, hogy áll a tőzsde? - kérdeztem apámtól, csak hogy valamiféle beszélgetést kezdeményezzek. - Egész jól, a legutóbbi befektetéseim sikeresnek bizonyultak. Elégedett vagyok. - Ennek örülök. Hát igen, van, aki a gyerekeivel elégedett, mások a befektetéseikkel... - ironizáltam. - Ezt meg hogy érted? - nézett rám zavartan. Apám és Paul is sok mindenben hasonlítottak egymásra. - Mondd csak, eldöntötted már, hogy miből érettségizel? - váltott gyorsan témát.

Húsz perccel korábban már megkérdezte, de nyilván megfeledkezett róla. - Művészettörténet, zenetörténet, francia és matek, ezekből, azt hiszem - feleltem, mivel ezek kellettek a Royal Ballet felvételijéhez. - Nem kevés ez? Úgy értem, művészettörténet meg zenetörténet... Nem igazán értem, mire lesz ez jó később... - Valójában még nem döntöttem el. Az is lehet, hogy a fizikakémia-biológia triót választom, vagyis az orvosit. Igen, jobb lesz így, gondoltam, legalább befejezi a kérdezősködést. Bejött. Libby vérvörös arccal tért vissza az ikrekkel. Mind a kettőnek fogkefe volt a kezében, valószínűleg a helyi automatából könyörögték ki maguknak. - Legalább addig csendben lesznek, amíg eszünk - sütötte le a szemét zavartan Libby. A vacsora további része különösebb incidensek nélkül zajlott le, attól eltekintve, hogy Seb hozzám vágta a sótartót, Adrián pedig feldugta az orrába a sült krumpliját. Síri csendben tettük meg az utat hazafelé, az ikrek szinte azonnal elaludtak a gyerekülésben. Mialatt bámultam ki a kocsi ablakán, azon tűnődtem, hogy lehet, hogy apámmal szinte semmi közös nincs bennünk, illetve azon, hogy ha az ember mindenáron változtatni akar az életén, néha a legrosszabb döntéseket hozza. Útközben egy pub mellett mentünk el, fiatalok egy kisebb csoportja iszogatott és cigizett előtte. A szemem sarkából vettem észre a motort. Egy hosszú, barna hajú lány álldogált

előtte, lazán az ülésnek támaszkodva. A fiú pedig, aki mellette állt, Patrick volt. Az én Pat- rickem. A gombamártás felkavarodott a gyomromban. Most mi van?! Ki az az ismeretlen lány a szerelmem társaságában? Rátapadtam az ablaküvegre, de csak annyit láttam, hogy elmélyülten társalognak. Amikor megérkeztünk a házunk elé, sietősen megpusziltam Libbyt és apámat, és teljes pánikban bemenekültem a házba. Mindenáron utána kellett járnom a dolognak. Ki volt az a lány? És Nina miért nem említette egy árva szóval sem? Patrick lányrokonait mind ismertem, és ez a lány egész biztosan nem az unokahúguk, Sophia volt. Mekkora hülye vagyok, hogy még csak soha nem is gondoltam rá, hogy talán Patricknek barátnője van! Pedig egyáltalán nem lehetetlen, ébredtem rá. Anyám nem volt otthon. Este fél tíz volt és piszok hideg. Egyetlen másodperc alatt fogalmazódott meg bennem az ötlet, és utólag visszagondolva, ennél idiótább tervet nehezen találhattam volna ki. Kesztyű, sapka, sál, meleg dzseki. Aztán bringára pattantam. Meg kellett tudnom az igazságot. Úgy süvítettem, mint a szél. Nem éreztem a hideget, fűtött a fortyogó harag. Az utcán koromsötét volt, alig akadt néhány járókelő. Jó félóra múlva értem ahhoz a pubhoz. Összefagytam, és zaklatott voltam, de mindenre elszánt.

Úgy kellett kikémlelnem a helyzetet, hogy Patrick ne vegyen észre.

A Pump & Táp egy hatalmas, kétemeletes téglaépületben volt, valójában egy nagyon hangulatos hely, de én akkor borzalmasnak láttam. Amikor közelebb értem, csak akkor vettem észre, hogy a motor már nincs ott. A bringát egy lámpaoszlophoz láncoltam, és elbújtam egy közelben álló kocsi mögé. Nincsenek szavak, amelyekkel érzékeltetni tudnám, hogy mennyire hülyén éreztem magam, de majd megőrültem a kíváncsiságtól. Patrick nem volt a pub előtt, szóval valószínűleg odabent lehetett, de hát nem mehettem be csak úgy, hiszen mit mondtam volna, ha belefutok? Mondjuk, hogy „hát igen, ide, a város másik végébe szoktam beugrani esténként, hogy legurítsak egy pofa sört elalvás előtt”? Atyaég, milyen hideg volt! A kesztyűm nem ért sokat, majd lefagyott benne a kezem. Ahogy ott gubbasztottam a kocsi mögött, egyre világosabb lett, hogy mekkora butaságot csináltam. Mi értelme volt ennek az egésznek? Egy idő után összeszedtem magam, és úgy döntöttem, hazamegyek. Mert ki tudja, mi lesz, ha anyám időközben hazaér. Ha nem talál otthon, kétségbeesik, és kerestetni kezd. Visszasettenkedtem a biciklihez, és elindultam hazafelé, közben végig azon filóztam, vajon mit csinálhat most Patrick azzal a hosszú hajú lánnyal. Alig tettem meg néhány kilométert, amikor észrevettem, hogy valami baj van.

Furán pattogott a kerék. Megálltam, és azonnal meghűlt bennem a vér. A hátsó gumi teljesen lapos volt. Hát ennyi volt. Kész, vége. Hazáig még legalább tíz kilométer volt hátra, sötét volt, fáztam, és nagyon betojtam. Szokás szerint elfelejtettem magammal hozni a mobi- lomat, senkit sem tudtam felhívni, de engem sem tudott senki elérni, szóval anyám valószínűleg a rendőrséggel kerestet majd. Nem maradt más hátra, mint hazáig tolni a bringát, és abban reménykedni, hogy nem hívom fel magamra a helyi bűnözőbandák figyelmét. - Ökör, idióta, barom! - mondogattam magamnak egy ideig, aztán elsírtam magam. Minden egyes alkalommal, amikor elhúzott mellettem egy kocsi, libabőrös lettem a félelemtől. Persze az összes rémtörténet eszembe jutott, mindenféle hülyeség elrabolt fiatal lányokról, akiket az utcán kaptak el, és soha többé nem kerültek elő, és most, hogy rájöttem, ez egy lyukas bicikligumi miatt velem is megtörténhet, még jobban elkeseredtem. Legszívesebben hangosan ordítottam volna, de nem mertem. Toltam a biciklit, és azon tűnődtem, vajon valaha hazaérek-e. Szerettem volna, ha egyszer csak feltűnik Carl a semmiből, kinyitja nekem a kocsija ajtaját, a kezembe nyom egy hagymás hot dogot, és hazavisz. Lehajtott fejjel, bánatosan bandukoltam. Egy motor húzott el mellettem az ellenkező irányba, aztán néhány méter múlva lelassított és visszafordult.

Na, tessék, gondoltam halálra rémülve. Most fognak elrabolni. - Segíthetek valamiben? - kérdezte egy hang. Nem volt bátorságom felelni, még a fejemet sem emeltem fel, csak toltam tovább a bringát. - Hagyd a fenébe, lehet, hogy részeg - mondta egy női hang. Aha, szóval részegnek néztek. - Nem. Köszönöm - emeltem fel dacosan a fejem. — Néhány óra múlva biztosan hazaérek. - Mia, te vagy az?! - kiáltott fel az ismeretlen. Megfordultam. - Patrick? - kérdeztem döbbenten. Igenis voltak csodák, a Mikulás is létezett, és az élet nem is lehetett volna csodálatosabb! Hagytam eldőlni a bringát, odarohantam Patrickhez, és a nyakába ugrottam, a legkevésbé sem törődve a barátnőjével. - Mit művelsz te itt ilyen későn? Ráadásul ebben a hidegben! Nem úgy volt, hogy apáddal vacsorázol? - De igen, csak utána egy barátnőmhöz mentem, hogy kölcsönkérjek egy könyvet, de defektet kaptam, és a mobilom sincs nálam... Ha rákérdezett volna, hogy hol a könyv, tutira beismertem volna mindent. Patrick levette a bukósisakot. Majdnem elájultam, mikor megpillantottam az arcát. Mindenről megfeledkeztem, legfőképpen magamról, és képtelen voltam megszólalni. Aggódó, sőt nyugtalan pillantást vetett rám. - Tisztában vagy vele, milyen veszélyes egyedül kószálni ezen a

környéken? Jaj, csak ezt ne, ne játszd az aggódó báty szerepét, kérlek! Nem erre vágyom. A lány a motoron ingerültnek tűnt, mintha nemrég veszekedtek volna. Patrick szólt neki, hogy szálljon le, kitámasztotta a motort, és visszajött hozzám, hogy megnézze, milyen állapotban vagyok. Amikor megéreztem a kezét az arcomon, valahogy rögtön helyreállt a vérkeringésem, csak a lábam kezdett remegni, de nem a hidegtől. - Atyaég, teljesen átfagytál! - mondta, és magához szorított. A lány arca eltorzult; ha eddig csak bosszankodott, most már egyértelműen dühösnek látszott. - Ne fogd vissza magad, csókold is meg, ha annyira akarod sziszegte gyilkos indulattal. Végre egy jó ötlet! - Ne beszélj hülyeségeket, Christine, ő gyakorlatilag a kishúgom! - förmedt rá Patrick. Ez volt az első alkalom, hogy dühösnek láttam, és majd elolvadtam, úgy meghatódtam. Életem legborzalmasabb éjszakájából szép lassan egy tündérmese kerekedett, amely akár happy enddel is végződhet... Kísértésbe estem, hogy beleájuljak a karjaiba. - Hazaviszlek - jelentette ki Patrick. - És a bringa? - Majd holnap eljövünk érte. Eljövünk? Te meg én? - Christine, figyelj, most felhívom Michaelt, és megkérem, hogy

jöjjön érted kocsival, én pedig hazaviszem Miát. Christine tiltakozni próbált, de Patrick már elő is kapta a telefonját. Eltávolodtam kissé, hogy megbeszélhessék a dolgot, de minden szavukat hallottam. — Nagy szemét vagy, Patrick! Csak azért csinálod, mert le akarsz rázni, valld be! Christine, kérlek, már ezerszer megbeszéltük: a kapcsolatunk nem működik, igazából sosem működött, ezért is szakítottunk fél éve. Hiába próbáltuk meg megint, nem megy, te is tudod. Úgyhogy kérlek szépen, ne okozzunk egymásnak több szenvedést, fejezzük be, jó? Örömömben legszívesebben táncra perdültem volna, de visszafogtam magam, és úgy tettem, mintha behatóan tanulmányoznám a biciklim kerekét. Végre megérkezett Michael. Christine bepattant a kocsiba, és intett neki, hogy azonnal induljon. Még csak felénk se fordította a fejét. Patrick meg én egyedül maradtunk a sötétben, és ha választhattam volna, melyik legyen életem utolsó napja, hát, csakis ezt a napot választottam volna. Végül is, egyáltalán nem volt kizárt, hogy anyám kinyír, amint hazaérek. — Gyerünk, szállj fel! - nyújtotta oda a bukósisakot Patrick. Nem igazán voltam gyakorlott motoros, úgyhogy egy darabig bénáztam. Hová tegyem a kezem? Patrick hátraszólt: — Öleld át szorosan a derekamat!

Nem kellett kétszer mondania. Együtt az éjszakában, egy motoron, egész felsőtestemmel Patrickhez simulva száguldunk.

Na ne, ez már több volt, mint egy megvalósult álom! Az arcomat a vállához nyomtam, és beszívtam az illatát. Csodás volt. Annyira boldog voltam, hogy a hideg ellenére végig vigyorogtam, miközben a könnyek végigcsorogtak az arcomon. Reménytelenül szerelmes voltam belé: az ebben a pillanatban érzett megrendülés volt rá a végső és megdönthetetlen bizonyíték. Ha valahogy sikerülne magamban tartani ezt a mérhetetlen örömet, gondoltam, a világ legjobb Odiliája lehetnék... Negyedóra múlva ott álltunk a házunk előtt. Sötét volt bent, anyám talán még nem ért haza, vagy már ágyba is bújt. - Biztosan rendben vagy? - kérdezte Patrick, amikor levette a bukósisakot. Bólintottam. - Megígéred, hogy ha legközelebb kóborolni támad kedved éjszaka, magaddal viszed a mobilodat? - Igen. - Akarod, hogy beszéljek Elenával? *• Nem, jobb, ha nem. Lehet, hogy már alszik. - Akkor jó éjszakát, Mia! A biciklit majd holnap elhozzuk. Patrick odahajolt hozzám, és megpuszilta az arcomat. - Jó éjt, Pat! Én is megpusziltam, aztán megfordultam, és lopva megsimogattam az arcomon a csókja helyét. A bőrömön. Egészen addig visszatartottam a lélegzetemet, amíg el nem indult a motorral, aztán nekidőltem az ajtónak, és tágra nyílt

szemmel bámultam a semmibe: ébren álmodoztam. A szívem majd kiugrott a helyéről, de ezúttal kétségeim sem voltak afelől, hogy mit akarok.

Nyolc

A pofon, ami egy pillanattal később jött a semmiből, nyomban visszarántott a rideg valóságba. - Most nem mondok semmit, mert annyira ki vagyok borulva, hogy legszívesebben megfojtanálak - mondta anyám indulattól remegő hangon. Kikészült, a szeme duzzadt volt és karikás, egész testében reszketett. Betty barátnője a háta mögött állt, és rosszallóan csóválta a fejét. Anyám merően nézett, közben az ajkát harapdálta, aztán sóhajtott egy nagyot, két kézzel a hajába túrt, lehunyta a szemét, és egy ideig hallgatott. Végül közölte az ítéletet: Hétfőn elköltözöl apádhoz. Elegem van belőled! Ezzel sarkon fordult, és felment a szobájába. Ennél még az is jobb lett volna, ha falhoz állít és agyonlő. - De hát... - ennyit bírtam kinyögni. Betty intett, hogy hallgassak, és menjek utána. Követtem a konyhába. Betty anyám legjobb barátnője volt, közvetlenül azután ismerkedtek össze, hogy Leicesterbe költöztünk. Ő is az egyetemen tanított, csak ő filozófiát. Elválaszthatatlanok voltak. Betty sosem ment férjhez, de volt egy felnőtt fia, aki DJ-ként

dolgozott Berlinben. Elsöprő volt, mint egy természeti csapás vagy egy fel nem robbant bomba, hatalmas, fekete, göndör haj- koronával és rengeteg megvalósulatlan álommal, de nagylelkű is volt, jószívű és végtelenül lojális. A legjobb tulajdonsága mégis a zseniális problémamegoldó készsége volt, és hogy egy tankhajó rendíthetetlenségével küzdötte át magát minden válságos helyzeten. A tanítás mellett Avon-termékmenedzserként is dolgozott, beszédtechnikát oktatott egy színitanodában, valamint imádott tarot-kártyából jósolni, és anyám elmondása szerint mindig mindent eltalált. Betty most főzött egy teát, aztán letelepedtünk a konyhaasztalhoz. - Ma este majdnem megölted anyádat, ugye tudod? - szólalt meg az italt kevergetve. - Hát, tudod, én is veszélyben voltam, de úgy látszik, ez itt a legkevésbé sem érdekel senkit - csattantam fel keserűen. - Mi történt, Mia? - Kilyukadt a biciklim hátsó kereke, nem volt nálam a mobilom, és majdnem az egész utat gyalog tettem meg. Csak ennyi történt, de úgy látom, te is csak a hisztérikus anyámat sajnálod. » Nos, az az igazság, hogy attól tartottunk, kábítószer van a dologban., . — mondta bocsánatkérő mosollyal Betty, és odakínálta a kekszes dobozt. ** Tudom! Épp ez a baj. Hogy anya azt feltételezi rólam, képes lennék ekkora hülyeséget csinálni.

- Mia, ő az anyád, akkor is aggódna, ha felnőtt lennél... Túl kicsi vagy még. - Kicsi? Tudod, hány éves Justin Bieber? És Miley Cyrus? Gondolod, hogy őket is felpofozzák a szüleik, ha este tizenegy után érnek haza, mert durrdefektet kaptak? - Hát... mondasz valamit - ismerte be. - Na látod! Egyedül abban hibáztam, hogy nem szóltam anyámnak, mielőtt elindultam volna azért a könyvért, mert azt hittem, hogy tíz perc alatt végzek. Egyébként nem is volt itthon. És az utóbbi időben sosincs itt, amikor szükségem lenne rá! Az utolsó mondattal két legyet ütöttem egy csapásra: tisztára mostam magam, és egyúttal bűntudatot kelthettem Bettyben, meg persze anyámban. Szegény kicsikém! - pislogott zavartan Betty. - Mennyire félhettél odakint egyedül, ráadásul ebben a nagy hidegben, mi meg itt mindenféle borzalmas dolgot feltételeztünk rólad Na, tudod, mit? Majd én beszélek Elenával! Megsimogatta a fejemet, és biztatóan megveregette a kezem. Hát, ez könnyen ment. - Szerinted tényleg el akar küldeni apámhoz? — kérdeztem. Már az ötlet is annyira félelmetes volt, hogy végig sem mertem gondolni. - Á, dehogy, szerintem csak fenyegetőzik. Egyrészt iskolát kellene váltanod, amit biztosan nem akar, másrészt, nem is tudom, hogyan bírná ki nélküled. Viszont az ötlet nem volt rossz, ugye? Én találtam ki - kuncogott büszkén. - Na, szépen vagyunk! Ahelyett hogy a gyengébb pártját fognád...

- Mia, el sem tudod képzelni, milyen állapotban volt! Alig tudott beszélni, amikor felhívott, aztán telefonált Nináékhoz is, utána meg a kórházakat hívta sorban. Már éppen ott tartott, hogy hívja a rendőrséget, amikor megjelentél. Sőt megkért, hogy vessek kártyát, hátha megtudjuk belőle, merre vagy... Mintha tényleg igazi jósnő lennék! - És, kijött valami? - Csak egyszerűen éreztem, hogy nincs semmi bajod - Betty elmosolyodott. - Sőt! - Mit akarsz azzal mondani, hogy sőt? - kaptam fel a fejem meglepetten. Betty sok mindent megérzett az évek során. Például azt, hogy Libby ikreket vár, hogy anyám egy biztosítási ügynökkel fog kavarni, de nem lesz hosszú életű a kapcsolatuk (Anthony), hogy udvarolni fog neki egy kollégája, egy nála jóval idősebb özvegyember, de három hónap után ott fogja hagyni (Williams), és hogy talál egy nős pasit, akivel két év után fog szakítani (Paul), A két év mostanában járt le, és szurkoltam, hogy Betty jóslata ezúttal is beváljon. - Ügy értem, hogy... nem is tudom, Mia... Na, mindegy, most menj aludni, nagyon késő van! Betty nyilvánvalóan elhallgatott előlem valamit. Dühös voltam és zavart, talán ezért voltam képtelen sajnálni az anyámat, és egyáltalán nem éreztem bűntudatot a történtek miatt. Hirtelen úgy éreztem, felrobbanok, ha nem tudom meg, mi vár rám a jövőben.

M

Betty, nem vetnél nekem kártyát? - tettem fel a kérdést.

- Nem lehet, Mia, túl fiatal vagy. - De hát majdnem tizenhat éves vagyok! — tiltakoztam. - Nem, Mia, ne is kérlelj, nem tehetem! Kérlek szépen... csak egy egyszerű kirakást... — fogtam könyörgőre, már szinte pitiztem, mint egy kölyökkutya. Felsóhajtott. - Na, jó - mondta, és felkelt az asztaltól, hogy odahozza a paklit a táskájából. - De csak egy egyszerűt, tényleg, és eszedbe ne jusson elmondani anyádnak! - figyelmeztetett. - Hallgatok, esküszöm - bólogattam buzgón. Alig bírtam megülni a széken, annyira izgatott voltam. Betty leült, egy hajgumival Összefogta a loboncát, majd hirtelen elkomolyodott. Rágyújtott egy Pali Mailre, és a cigivel a szájában lassan és gondosan keverni kezdte a paklit. Kuncogni kezdtem, de egyetlen komor pillantással belém fojtotta a nevetést. - Na, ide figyelj, ez nem játék, oké? Ezért nem jósolok szívesen vihogó tini lányoknak. - Oké, oké, ezer bocs! - emeltem a magasba a két kezem. - Jó leszek, megígérem! - Van valami, ami különösen érdekel? - Hát van, egy csomó minden... például a suli... Persze mindennél jobban szerettem volna tudni, hogy mi lesz velem és Patrickkel, de óvatosnak kellett lennem. Betty odaadta a paklit, és közölte, hogy emeljek. Kettéosztotta a lapokat, majd ünnepélyesen kirakta őket az

asztalra kereszt alakban. Felkönyökölt, és összekulcsolt ujjaira támasztotta az állát. Amikor Bettynek valamilyen előérzete volt - ezt már sokszor megfigyeltem korábban -, egy apró ránc jelent meg a szemöldöke fölött. - A suli... Nos, elég nagy itt a káosz, de a te korodban ez teljesen normális. Látok némi nehézséget az iskolatársaiddal, elégedetlenséget, elszigeteltséget... Úgy tűnik, szeretnéd elnyerni a többiek megbecsülését, de nem teszel érte... Lefogadom, hogy ez itt - bökött rá az egyik kártyára - Nina. Ő nagyon szeret és védelmez téged. Ezt tartsd nagy becsben! Ami a többit illeti... ez itt az ítélet. Nyilvánvalóan anyád lesz az, aki most baromira dühös rád, látod? Vele kapcsolatban sok a nézeteltérés és az ellenállás a részedről, de hamarosan feloldódnak a konfliktusok, mert jórészt félreértésekből adódnak... Aztán itt van az Uralkodónő... ez általában egy idősebb, bölcs és befolyásos hölgyre utal... - Lehet, hogy a nagymamám? - Talán... Ez pedig itt... egyértelműen egy szerelmes fiú! Elvörösödtem. - Nem... nem hiszem. - De az, Mia, egy kedves, jóindulatú fiatalember, igen, de te nem vagy szerelmes belé... nem, nem, nem bizony... - Betty dünnyögött, mintha magában beszélne. - De valami olyasmit látok, hogy ő lesz, aki segít később... ezt nem értem... Mia, eldöntötted már, hogy mihez kezdesz érettségi után?

Szerettem volna elmondani Bettynek a titkos vágyamat, vagyis hogy felvételizni akarok a Royal Ballet-be, de nem akartam befolyásolni, amit lát. Még nem. - A tánc lehet az... talán, mert eléggé zavarosnak tűnik. Hatalmas erőfeszítéseket látok, erőlködést és keserves kínokat, versengést... ilyesmit. A dolog kezdett egyre érdekesebb lenni. - De a jövő és a jelen között van egy homályos folt, egy olyan sáv, amit egyszerűen képtelen vagyok értelmezni... mintha üres lenne... egy fekete lyuk... nem értem. Betty végigsimította a lapokat, mintha próbálná szóra bírni őket. Nem tetszett, amit hallottam. m*. Teljesen olyan, mintha lenne egy időszak, amikor semmi sem történik, kivéve - hirtelen leblokkolt, összeszorította a száját, aztán hirtelen mégis elmosolyodott. - De hát miket is beszélek, édes csillagom! Hiszen nyilvánvaló, hogy miért nem látok világosan. Tizenöt éves vagy, hetente változik a véleményed! Ami igazán számít, az ez a lap itt: a Nap! - Jó, de mi van ezzel a kettővel? A Toronnyal és az Angyallal? - Változások, édesem, csak változást jelentenek - felelte Betty szórakozottan, és összeszedte a kártyákat az asztalról. Bevetettem a nagyágyút: megpróbáltam a hiúságára hatni. Tényleg nem tudsz ennél többet mondani? Változások, egy szerelmes fiú, anyám... azt hittem, ennél azért ügyesebb vagy mondtam csalódottan. - Nagyon jó vagyok, elhiheted! - csattant fel Betty sértődötten.

Touché! - Akkor csináld meg nekem a rendes kirakást is, lécci! Még a végén valami olyat is mondasz, amit még nem tudok hecceltem, és karba tettem a kezemet. - Hát jó, rendben, de te akartad - vette fel a kesztyűt Betty. Alaposan megkeverte a paklit, és kirakta a nagy keresztet. Ismét a Torony és az Angyal jött ki. Ezúttal a szemöldöke fölötti ránc egészen mélynek tűnt. - Ismétlem, az, amit korábban elmondtam, mind igaz... karriert látok, valószínűleg mint balerina, de nagyon kemény megpróbáltatásokban lesz részed... soksok lemondással jár majd, és van itt egy... egy... - Egy micsoda? - sürgettem remegve. - Egy nagy szerelem! - vágta ki. - A fenébe is, Betty! - mondtam idegesen. - Ez volt az a nagy titok, hogy egy nagy szerelem vár rám? Na jó, és milyen? Ki az? És ami a legfontosabb, hol van? - Látod ezt a kártyát? A Pápát? Ez itt egy jóképű, erős, magabiztos személy, egy férfi, aki védelmezően lép fel... lehetséges, hogy egy idősebb fiúról van szó. Nem hittem a fülemnek. A leírás egyértelműen Patrickre illett: szóval ő volt a jövőm, legalábbis a tarot szerint! Izgatottságomra persze Betty is felfigyelt. - Mia, jól vagy? Hozzak neked egy pohár vizet? Hű, hogy csillog a szemed! - Nem kell, jól vagyok, tényleg... - Csillagom! Édes kicsikém - fogta a tenyerébe az arcomat. - Te szerelmes vagy, ugye? Na és kibe, szabad tudni?

Valakinek el kellett mondanom, különben felrobbanok. - Hát, igen... Patríckbe, Nina bátyjába. - Patrickbe? - kérdezte Betty meglepetten, de örömmel. Bólintottam. - De hát ez csodálatos! És ő tudja? - Nem, nem is sejti, és nem is szabad tudnia. Senki sem tud róla, Nina sem és anyám sem. És... szóval, hogy tervezed, azért előbb-utóbb elmondod nekik? - kérdezte tétován. - Nem, egyelőre nem szeretném elmondani senkinek, és arra kérlek, hogy te se szólj róla anyunak! - Nem, dehogy, nyugodt lehetsz, hallgatok, mint a sír! Tudod, hogy akkor sem árultam el semmit, amikor szőkére akartad festeni a hajadat, aztán répavörös lett, és csak úgy tudtuk eltüntetni, hogy feketére festettük. És azt sem mondtam el, amikor egyszer hozzám jöttél hétvégére, és nem apádhoz. Na és persze az ellopott biciklidet sem említettem soha, amit végül a tolvajtól kellett visszavásárolnunk... Hű, hogy be voltunk tojva, emlékszel? Bólogattam, és elmosolyodtam. Hát igen, Betty valóban igaz barát volt, megbízhattam benne, és ráadásul megkönnyebbültem, hogy végre valakinek elmondhattam a titkomat. - Oké, de azt még mindig nem magyaráztad el, hogy pontosan mit jelent ez a két kártya - mutattam a Toronyra és az Angyalra. - Á,azok? Mintha egy picit elkomorodott volna. Vagy csak

képzelődtem? - Nos... talán... na jó, lehet, hogy óvatosabbnak kellene lenned a tánccal, tudod, a spicc-cipő, meg minden, oké? Vigyázz a bokádra! Csak nem valamilyen balesetet látott? Mindegy, akárhogyan is, karriert látott és Patrick szerelmét, ami nekem elég is volt, hiszen a többi meg úgyis megoldódik valahogy. Ezernyi gondolat kavargott a fejemben, amikor lefeküdtem aludni, egyik kaotikusabb volt a másiknál. A Patrickkel való találkozást fényévnyi távolság, az este további részét pedig kusza gondolatok választották el zavarodott elmémtől, késő volt, és hullafáradt voltam. Belezuhantam az ágyba, és azt kívántam, bárcsak ne álmodnék semmit. Anyámat csak másnap reggel láttam ismét. Nem voltam hozzászokva a vasárnapi késői keléshez, anyám általában felébresztett, hogy együtt sétáltassuk meg Yorkot, vagy hogy kávézgatva elolvassuk együtt az újságokat, de persze aznap reggel esze ágában sem volt bekopogni hozzám. Nekem kellett megtennem az első lépést. Szerencsére Paul nem volt ott, tekintve hogy hétvégenként a tökéletes férj szerepét játszotta. Azon tűnődtem, vajon felhívjam-e Patricket a bicikli miatt, vagy jobb, ha csak Ninának szólok, hogy adja át az üzenetet. Lementem a konyhába, hogy főzzek egy teát. Anya minden bizonnyal már elment futni - az utóbbi időben rendszeresen kocogott. Kimentem az újságért, és beletelt egy kis időbe, amíg felfogtam, hogy az a csillogó-villogó bringa a házunk kerítéséhez lakatolva bizony az enyém.

Patrick? Gyorsan körülnéztem, de nem láttam senkit a közelben. Csak akkor vettem észre az ajtóra ragasztott üzenetet, amikor visszafordultam. Ez állt rajta: Mia, sürgősen behívtak szolgálatra, a bringát rendbe raktam, le is mostam, mert borzalmasan nézett ki. Hamarosan találkozunk, légy jó! Pat Levettem az ajtóról a kis cetlit, és az ajkamhoz emeltem, mintha a betűkön keresztül Patrick illatát is magamba szívhatnám. Ugyan messze nem volt egy szerelmes levél, de a saját kezével írta, és jelenleg ezen éreztem leginkább a közelségét. Repkedtem a boldogságtól, azt a kis post-itet meg legszívesebben bekereteztettem volna, mint egy festményt, hogy ellenálljon az idő múlásának, no meg a könnyeimnek, amelyek megállíthatatlanul ömlöttek a szememből. Atyavilág, érzelgős bőgőmasina lett belőlem! Ennek sürgősen véget kell vetni! Visszamentem a szobámba, leültem az ágyamra, és ide-oda forgattam a kezemben a cetlit, amelynek a szövegét - micsoda hülyeség - máris kívülről fújtam. Aztán beraktam egy könyvbe, mintha egy virágot préselnék le.

Gyűlöltem a vasárnapot. Haszontalan, unalmas, letargikus nap. Az idő ilyenkor ólomlábakon járt, és mindig az volt az érzésem, hogy mindenki más valami jobbat, szebbet és

érdekesebbet csinál, szóval kellemesen tölti az időt, én meg csak szenvedek. A családok elmentek kirándulni, vagy grillpartira hívták a barátaikat, az apukák elvitték a fiaikat a meccsre, az anyukák füvet nyírtak, és almatortát sütöttek. Nálunk már egy jó ideje semmi sem történt, és a feszültség miatt anyám és köztem minimális volt az esélye, hogy az otthonunk egy kicsit is idilli vagy családias legyen. Felhívtam Claire-t, akinek határozottan imponált, hogy még vasárnap is hajlandó vagyok órára menni hozzá. Különben is épp elege volt már az ambiciózus anyukákból, akik mindenáron kecses balett-táncosnőt akartak faragni duci kislányaikból, valamint a túlsúlyos felnőttekből, akik a konditerem helyett a rúd mellett kívántak megszabadulni a fölös kilóiktól. Hát igen, kevés balett-táncosnőből lesz jó tanár. Aki megtapasztalta a táncosi karrier minden buktatóját, az pontosan tudja, mennyi önfeláldozással, fájdalommal és lemondással jár ez az élet. Claire talán ezért nem engedett soha senkinek: tudta, hogy ebben a szakmában tehetség nélkül egyszerűen nem lehet boldogulni. És sem az ismeretségek, sem a protekció, sem a pénz nem segített, ha a tanítványban nem volt eltökéltség és szorgalom. Csak a megfelelő testalkat és az a bizonyos szikra számított. Claire soha nem keltett senkiben hiú reményeket, és nem rejtette véka alá a véleményét. Viszont ha valódi tehetséget fedezett fel valakiben, és az illető hajlandó volt áldozatokat hozni, azt szíwel- lélekkel támogatta,

és a tudása legjavát nyújtotta neki. Rajtam kívül Claire egy Chester nevű fiúval is komolyan foglalkozott. Chester tizenegy éves volt, született táncos, talán még Billy Elliotnál is tehetségesebb. Hajlékony volt, ügyes, erős és lendületes, a forgásai és az ugrásai az orosz baletttáncosokéra emlékeztettek. Aznap Claire gyilkos kedvében volt, én pedig készen álltam a tortúrára. Gyakorlás közben ugyanis általában sikerült mindenről teljesen megfeledkeznem, csak a tartásra és a tökéletes mozdulatokra koncentráltam. Ha sikerült például a görcsös fájdalmat figyelmen kívül hagyva megcsinálni harminc tökéletes fouettét, akkor minden más bajom elmúlt. Mintha nem is lett volna. Vagy legalábbis ezzel áltattam magam. A teremben jéghideg volt, mert vasárnap nem kapcsolták be a fűtést. Két harisnyanadrágot vettem fel, térdig érő lábszármelegítőt és két felsőt: nem kockáztathattam meg, hogy az első törzshajlításnál vagy lábemelésnél meghúzódjanak az izmaim. Odamentem a rúdhoz, és elkezdtem a bemelegítést: egy sor plié, egy sor rond de jambe, aztán még egyszer és még tízszer. Teljesen belemerültem a rutinba, mire meghallottam Claire hangját: Kezdünk! - tapsolt. Elindította a zenét. Odilia belépőjét a Hattyúk tavából. Tényleg fekete hattyúnak éreztem magam: nyugtalan, törékeny és sebezhető voltam, más, mint a többiek, akit senki

sem akar igazán megismerni, kivéve talán Ninát, és egy picit Cárit. És ahogy Betty találóan megjegyezte, képtelen voltam megtenni az első lépést. Szerettem volna, ha Patrick nem tekint a kettes számú húgocskájának. Igazán észrevehetné, hogy már nem vagyok kislány... Talán ha látna táncolni, felfigyelne rám. Két órán keresztül keményen dolgoztam, de Claire nem tett megjegyzést, vagyis egyszer azért annyit mondott, hogy „ez szánalmas”, egyszer meg hogy „ez esetleg elmegy a Szombat esti lázban, de nem a Royal felvételijén”. Miközben megtörölköztem és átöltöztem, Claire odajött egy nagy adag iratpaksamétával. - Figyelj, Mia, itt vannak a Royal Ballet jelentkezési papírjai meg a többi kitöltendő... és meg kellene beszélnünk egy tervet a továbbiakra. Levettem a balettcipőmet, és letelepedtünk egy csendes sarokba, hogy kitöltsük az űrlapokat. A hét oldalból gyakorlatilag négy a szülők vagy gondviselők anyagi helyzetével foglalkozott, akiknek nyilatkozniuk kellett a tandíjjal kapcsolatban is. Kérdőn bámultam Claire-re. « Hogy csináljuk, Claire? - Nézd, mindenképpen ki kell töltened a jelentkezést és mielőbb elküldeni, nehogy lejárjon a határidő. Gondviselőnek egyelőre jelöljünk meg engem, aztán megvárjuk, hogy jelentkezzenek nálam. Oké, de itt azt írják, hogy nyilatkoznom kell, meg- engedi-e az anyagi helyzetünk a teljes tandíj kifizetését, mert az ösztöndíj igénylést még a jelentkezés előtt kell bejelenteni.

- Mia, most az a legfontosabb, hogy eljuttassuk hozzájuk a dokumentumokat. Időközben majd kialakul a többi is. Beszélék anyáddal, és mindenképpen találunk valamilyen megoldást. Elég nagy butaság lenne, ha a csökönyös büszkesége miatt nem mehetnél abba az iskolába, amit neked találtak ki. - Ja, a sértett büszkesége meg a huszonötezer font miatt jegyeztem meg lakonikusan. - Ez igaz, de, tudod, az mégsem lenne tisztességes, ha Chester bekerülne, te meg nem! » Micsoda? - kapkodtam levegő után. - Az a törpe is jelentkezett? - Igen. A Lower Schoolba kérte a felvételét, és szerintem jó esélye van. - És a családja megengedheti magának? -* Mi az, hogy! Már el is intéztek mindent. A kis Chester a nagynénjénél fog lakni: gazdag család, tele vannak pénzzel. Szinte láttam magam előtt, ahogy a tütüs kislány a festményemről pukkadozik a röhögéstől. Felháborodtam. Nem hagyhattam, hogy az a kis töpörtyű bejusson, én meg ne, csakis a pénz miatt. Tennem kellett valamit. - Mia, Elenának egyelőre ne szólj semmit, majd én felhívom a héten, és beszélek vele. Nyugodj meg! - mondta Claire. Könnyű azt mondani, hogy nyugodjak meg! Amikor hazaértem, úgy döntöttem, most kivételesen megteszem az első lépést. Anyát a nappaliban találtam, a kanapén ült, egy narancssárga pulcsit kötött, és közben Chopint hallgatott.

Szomorúnak tűnt. - Szia, anyu - huppantam le mellé. Nem mozdult, csak kötött tovább rendületlenül. A vállára hajtottam a fejem. - Anyu, ne haragudj, sajnálom, hogy annyi gondot okozok neked! Levette a szemüvegét, és megpuszilt. - Te ne haragudj rám, amiért... rosszat feltételeztem rólad. De úgy megijedtem! - Én is nagyon féltem. - De mégis, hová mentél? - Ja... egy kémia feladatlapért. - Olyan későn? És Ninának nem volt meg? - Nem, nem volt meg. Na, most jön a neheze. - Még szerencse, hogy összetalálkoztam Patrick- kel. - Igen, micsoda szerencse! Ki tudja, mi lett volna veled, ha nem futtok össze... Eddig jól ment, a melodráma hatott. - És hol is lakik pontosan az a barátnőd? - A belvárosban. - És nem ért volna rá máig az a feladatlap? - Anyu! Miért faggatsz? Nem vagyok dedós! Egy feladatlapért mentem, nem kokainért! - Jól van, na, gyere, hadd öleljelek meg! - Miért veszekszünk állandóan? *» Mert kamasz vagy, kincsem. - És egyre többet fogunk vitatkozni?

Hát, szerintem igen. - Mint te és a nagyi? - Remélem, nem, Mia. Közelebb bújtam hozzá. - Te meg a nagyi miért veszekedtetek annyit? - Mert egyformák vagyunk: önfejűek és büszkék. - Mióta nem beszéltetek egymással? - Miért faggatsz? Nem vagyok dedós -nevette el magát anyám. - Csak kérdeztem. Valójában puhatolózni próbáltam. Valahogy meg kellett szereznem a pénzt az iskolára. A kis Chester egy mázlista volt, és ez halálosan idegesített. - A nagyinak nem tetszett apád, és azt is ellenezte, hogy ide költözzünk. Én persze nem hallgattam rá, és ezt képtelen volt megbocsátani. -- Azt akarod mondani, hogy egy életen át haragban lesztek? Emiatt? Nem gondolod, hogy ez túlzás? - Várom, hogy ő tegye meg az első lépést. - Lehet, hogy ő meg arra vár, hogy te kezdeményezz. - Hát, azt várhatja! - Én biztos nem bírnám ki, hogy ne beszéljek veled. - De én nem vagyok a nagyanyád, és velünk ilyesmi nem történhet meg. - Esküdj meg! Esküszöm! Anya megcsókolta az ujjhegyeimet. - És most, beszélhetnénk a te dolgaidról, kisasszony? - kérdezte anya, az orrára biggyesztve a szemüvegét.

-

Mmm - dünnyögtem kényszeredetten. Azt ígérted, gondolkodsz a továbbtanuláson. Anya... nem akarok hazudni neked. Tudod, hogy a balett... Mia, figyelj rám! Nem kell abbahagynod a balettet, az egyetem mellett is járhatsz órákra, ha itt maradsz Leicesterben. Majd keresünk valakit, aki Claire-nél is többet tud tanítani. - Hát, ha mindenáron ezt akarod, csak a te kedvedért belemegyek. És ezzel búcsút mondok az álmaimnak. Anya felsóhajtott. - Nem engedhetjük meg magunknak a Royalt, te is tudod. Sajnálom. Borzalmasan éreztem magam. Mintha a falnak beszélnék. Nem akartam elhinni, hogy a jövőm tényleg az átkozott pénztől függ. Az senkit nem érdekelt, hogy tehetséges vagyok és álmaim vannak. Vagyis az egyetlen lehetőség a közgáz, esetleg a jog, és mellette talán néhány balettóra. - Anyu... ha jól tudom, van azért egy lehetőség, merthogy állami ösztöndíj is létezik, és akkor csak a tandíj felét kell kifizetni, tizenkétezer fontot... - Édes csillagom, tudod te, mennyi pénz az? Szerintem fogalmad sincs róla... - És ha... esetleg... a nagyi besegítene? Anyám kiejtette a kezéből a kötést. - Ezt egyszer és mindenkorra verd ki a fejedből, Mia - közölte ellentmondást nem tűrő hangon. - Jól van, anyu, ha a döntésed végleges... Ez nem az én döntésem, hanem az egyetlen lehetőség.

- Ez nem igaz. Mindig van más megoldás, de megfontolni sem vagy hajlandó, mert csak saját magaddal foglalkozol!

Szomorú és keserű voltam. Csalódtam benne, és az igazat megvallva, mélységesen bántott a dolog. Egyszerűen nem értettem, miért nem képes túltenni magát a büszkeségén, amikor az én jövőmről van szó. Felálltam a kanapéról, hogy visszamenjek a szobámba, de az ajtóból visszafordultam. - Anyu, te nem is láttál engem táncolni... úgy értem, az utóbbi időben, igaz? Anyám válasz helyett csak lesütötte a szemét. - Hát, szerintem, itt lenne az ideje.

Kilenc

Hétfőn reggel a suliban mintha mindenki bedilizett volna, akkora volt a zsivaj. Legalább negyvenen tolongtak a faliújság előtt, izgatottan vihorásztak és ugrabugráltak. Könyökkel kellett utat törnöm magamnak a tömegben, hogy végre Nina közelébe férkőzzek. - Mi történik itt? - kérdeztem tőle, de nem hallott meg, így megrántottam a pulcsija ujját. Á, helló, Mia! Képzeld, a karácsonyi műsor idén egy musical lesz! - felelte csillogó szemekkel. - Egy musical? Szuper, mi? - És melyik? - A Mamma mia! Hű, az tényleg király - hümmögtem gúnyosan. - Mit fanyalogsz már megint? Neked soha semmi nem tetszik! Rosszulesett, pedig talán igaza volt. - Na jó, idenézz, örülök - vigyorodtam el szélesen. - És kiosztották már a szerepeket? B Még nem, de mindenkit összehívtak a tornaterembe, tíz perc múlva ott kell lennünk. Carl volt az, aki közbeszólt. Halványan rámosolyogtam, ő pedig szintén halványan viszonozta. Ennyi volt. Hátat

fordítottunk egymásnak. Baromira nem volt kedvem a tornatermi gyűléshez, de azért megjátszott lelkesedéssel, buzgón loholtam Nina nyomában. Egy musical rengeteg próbát, vagyis intenzív társadalmi életet és sok-sok kommunikációt jelentett a többiekkel, amitől előre borsózott a hátam, a karácsony szelleméről meg a megjátszott vidámságról nem is beszélve. A tornateremben észrevettem, hogy Carl tőlünk biztonságos távolságban telepedett le, és bevallom, ezen kicsit megbántódtam. Miért nem maradhatunk barátok? Nina folyamatosan beszélt, én pedig folyamatosan a Royalba való bejutás megvalósításán gondolkodtam, de semmilyen értelmes megoldás nem jutott eszembe. Legalábbis olyan nem, ami ne ütközött volna törvénybe. Ha Patrick a post-it mellé egy zsák pénzt is letett volna az ajtó elé, na, az tényleg nem jött volna rosszul. Mrs. Jenkins a legjobb kosztümjét vette fel, és a mögötte a színpadra fellépő Mr. Davies és Mrs. Mills is kivételesen elegánsak voltak. Bibi és Dell, akik egy sorral előttünk ültek, elégedetten vigyorogtak, nyilván biztosak voltak benne, hogy megkapják a két női főszerepet. - Gyerekek, a figyelmeteket kérném egy pillanatra! - köhintett néhányat Mrs. Jenkins. - A tanáraitokkal

egyetértésben úgy döntöttünk, hogy az idei karácsonyi műsor egy kicsit más lesz, mint az eddigiek. így talán elkerüljük az olyan incidenseket, mint az a sajnálatos tavalyi magánelőadás..■% villant a szeme a Red Hot Chili Peppers rajongói táborra, akik a tavalyi ünnepségen hatalmas botrányt kavarva egy szál gatyában léptek fel... - Úgy ítéltük meg, hogy egy közös produkció lenne a legalkalmasabb a gálára, amelyben mindenki megtalálja a helyét, a végzősök számára pedig kiváló alkalom lenne a méltó búcsúra intézményünktől. Mit szóltok a döntéshez? Éljenzés, taps. - A neveket! A neveket! - hallatszott valahonnan hátulról, mire többen is csatlakoztak a bekiabálóhoz. - Rendben, rendben! Nyugalom! Szóval, mint azt jól tudjátok, nem juthat mindenkinek főszerep, ezért a legtöbben a tánckarban és a kórusban kapnak helyet. Mindkettőt a tornatanárotok, Mr .Davies koordinálja majd, a további kérdésekkel hozzá forduljatok, és természetesen a helyetteséhez, Mrs .Millshez, kedvenc énektanárnőnkhöz. A híres Mamma mia című musicalt állítjuk színpadra, méghozzá a filmes verziót, ugyanis mi, tanárok csak ezt ismerjük, az eredetit sajnos sosem láttuk. Általános röhögés. - Ami a három férfifőszerepet, vagyis a filmbéli Donna vőlegényeit illeti, a nevek: Virgil Dickinson, Michael Yamashita és Thomas Bronson. Füttyögés és taps hallatszott. - Na hallod... az a szemét Thomas - súgtam Nina fülébe.

- A leghelyesebb fiúkat választották ki, várható volt. - Donna szerepét Erika Marshallnak szántuk. További füttyök és taps. - Donna lányának, Sophie-nak a legjobb barátnőit Belinda Kossovich és Delilah Grabowsky alakítják... - Bibi és Dell mellékszerepben? Ajaj, ebből még botrány lesz... súgta oda Nina. - És végül, de nem utolsósorban, Sophie és Sky, a menyasszony és a vőlegény szerepében... - Mrs. Jenkins egy kis hatásszünet után folytatta: - Nina Dewayne és Carlton O'Malley! A pillanatnyi döbbent csendet követően hatalmas tapsvihar tört ki. - Mi? Én mint Sophie? - kiáltott fel rémülten Nina. - Naná, hogy! Pont úgy nézel ki, mint a színésznő a filmben, és mindenki imád! De ki lehet az a Carlton O’Malley? A válasz nem sokáig váratott magára. Amikor megfordultam, láttam, hogy Thomas vigyorogva hátba veregeti Cárit, aki zavartan, a homlokát ráncolva néz felénk. A legjobb barátnőm főszerepet játszik a karácsonyi musicalben, és Carl, az én Carlom menyasszonyát kell alakítania! Oké, végül is nem volt egészen az én Carlom, de belém volt szerelmes, a francba is! A teremben hatalmas lett a hangzavar: a legtöbben ugrándoztak, énekeltek és füttyögtek, Bibi és Dell sértődötten kivonultak, Thomas pökhendien páváskodott a két másik szépfiúval, Nina teljes pánikban volt... én pedig majdnem elsírtam magam elkeseredésemben. - Csendet, csendet, gyerekek, még egy fontos szerep maradt! -

integetett a színpadról Mrs. Jenkins. - Még egy szerepet szeretnénk beiktatni, méghozzá egy szólótáncot a The Winner Takes It All című számra, amelyet Mia Foster Benellinek szántunk. Több száz fej fordult egyszerre felém. Annyira megdöbbentem, hogy semmire sem emlékszem, csak arra, hogy Ninának tátva maradt a szája, és tágra nyílt szemekkel bámult rám, miközben Mrs. Jenkins tapsolt és biztatóan vigyorgott rám a színpadról. Nem lehet, én képtelen vagyok erre, beszélnem kell az igazgatóval... Hogy a fenébe táncoljak egy béna ABBA- számra az egész suli előtt?! Akkora lett a hangzavar, hogy alig hallottam a saját hangomat, amikor Nina fülébe ordítottam. - Nina, ez a nő meghülyült! - Szerintem is! — üvöltötte vissza. — Mit csináljunk? - Én mit csináljak?! Neked csak Carl menyasszonyát kell eljátszanod! - Basszus, ez eszembe sem jutott! Neked kellene eljátszanod a menyasszonyát! Ebben a pillanatban esett le, hogy Nina még nem is tudja, hogy a mi kis románcunk Carllal már véget is ért. Figyelj, emiatt ne aggódj, mi már nem járunk - húztam fel a vállamat. -Micsoda? De hát ti... - Igen, nyugi, de semmi gáz, hidd el! Végül is tényleg nem volt semmi baj, de azért rossz volt elveszíteni Carl barátságát. Különleges volt, és nagyon szívesen

voltam a társaságában, de nem akartam ennél többet. Persze jólesett volna az egomnak, ha tovább udvarol és elhalmoz bókokkal, de szemétség lett volna elhitetni vele, hogy többet jelent számomra egy jó barátnál. Tudtam, hogy más lányok hasonló szituációban még egy jó ideig elszórakoztak volna az úgynevezett prédával, és simán elfogadták volna az ajándékokat meg a rajongást, mielőtt kirúgják a szerencsétlent, de én mindig is lenéztem az ilyen hazudozókat. Utáltam volna magamat miatta. De persze ettől még igenis mardosott a féltékenység... - Mia, mondd meg őszintén, mi történt kettőtök között? - kérlelt Nina. - Semmi különös, csak nem éreztem úgy, hogy szerelmes lennék, és ezt meg is mondtam neki. És ez igaz is volt. - Jobban érezném magam, ha ti ketten szerelmesek lennétek, és rád osztották volna a szerepemet - mondta Nina. Őszintének tűnt. - És te meg eltáncolnád a szólót egy ABBA-számra? Nem is értem, hogy jutott ez az egész a diri eszébe! - Én sem, de ki fogom deríteni. Erre az évre már bőven elegem van a celebszerepből! Valóságos rajongótábor gyűlt körénk. Mintha legalábbis filmsztárok lettünk volna. Már csak az hiányzott, hogy autogramokat osztogassunk. - Mia, te tényleg táncolsz? - kérdezte egy lány, akit még sosem láttam korábban. - Hát, úgy tűnik - válaszoltam, próbálva lehűteni kicsit a

lelkesedését. - Én is táncoltam ám kiskoromban! - Tényleg? ■■ Mióta csinálod? ** Hát, kábé ezer éve... - És ide jársz, Leicesterbe? Nina a szemeit forgatta. - Na jó, akkor most azonnal menjünk a dirihez. Kézen fogott, és szabályosan kirángatott a körből. Mrs. Jenkins már elindult vissza az irodájába, csak a folyosón értük utol. - Á, szervusztok, lányok, nos, elégedettek vagytok? - kérdezte széles mosollyal. - Nem, Mrs. Jenkins, egyáltalán nem, ez kész őrület! - szaladt ki a számon. Nina oldalba bökött a könyökével. - Mia azt akarja mondani, hogy...— fogott bele, de aztán kirobbant belőle is. - Ez tényleg kész őrület, Mrs. Jenkins! - Miért is? - nézett ránk figyelmesen az igazgatónő karba tett kézzel. - Hát mert... én nem táncolhatok az egész iskola előtt! - És miért nem? - Mert nem is ismerem a modern táncokat, például! magyaráztam hevesen. - Nos, Mia, te balett-táncosnő vagy, és a balerinák, ha jól tudom, táncolnak, nem igaz? Vagy talán attól tartasz, hogy a szakszervezet panaszt tesz? - mosolyodott el. - Mrs. Jenkins, nagyon kellemetlenül érezném magam, tessék

elhinni! - És mondd, miféle közönség előtt nem éreznéd magad kellemetlenül? - De hát mindenki rajtam fog röhögni... Ebben a suliban egyedül én nem járok soha bowlingozni, nem cigizek, nem iszom, nem netezek, nem tudok beilleszkedni, a saját anyám is alig bír elviselni... nem bírok ki egy ilyen megpróbáltatást! - Mia - nevette el magát Mrs. Jenkins. - Tudom, hogy nehéz neked ez az év. Elküldted a fenébe az egyik osztálytársadat, laposra verted Thomas Bronsont, ráadásul a jegyeid sem valami fényesek, de azt is tudom, hogy szeretsz táncolni, és szerintem ez a szóló segíteni fog, hogy végre kibújj a páncélodból. Amúgy abba se halt még bele senki, ha kinevették, nem igaz? - Mrs. Jenkins - szólt közbe Nina. - Én... én sem szeretnék szerepelni - szipogott elkeseredetten. - Na, idehallgassatok, ti ketten! - tette a csípőjére a kezét az igazgatónő. - Tudjátok ti, hogy mit kockáztattam, amikor nektek adtam ezt a két szerepet? Sokan vannak, akik bosszúból most szívesen kiszúrnák a kocsim kerekét, és gombostűt raknának a fenekem alá... Ugye, nem kell elmagyaráznom, hogy miért? Mit nyavalyogtok itt nekem, hogy ezt nem szeretnétek, meg azt nem szeretnétek?! Elég volt, nyomás a terembe, és mostantól egy árva szót sem akarok hallani! Azzal sarkon fordult, és otthagyott bennünket. - És most? Mit csináljunk? - néztem Ninára bénán. - Bocsi - hallatszott egy hang a hátunk mögül. Egyszerre pördültünk meg.

Carl volt az. Hirtelen felesleges harmadiknak éreztem magam. Carl egyenesen Ninához beszélt, rám oda se pillantott. - Soha életemben nem álltam még színpadon, és teljes mértékben megértem, ha nem vállalod, én ugyanis totál be vagyok tojva. És édesen elmosolyodott.

A szemét, itt flörtöl a barátnőmmel, a szemem láttára! Hogy mik vannak! Hát, én sem csináltam még ilyet, de majd a tanárok segítenek... Szerintem jó lesz, meglátod! Hogy mi van? Mitől változott meg hirtelen Nina véleménye? - Gyere, késésben vagyunk, menjünk órára - fogtam meg a könyökét. - Szia, Carl! - Tessék, Nina, itt a telefonszámom, majd egyeztessük a próbákat, jó? — nyújtott még oda Carl egy cetlit gyorsan. Nina mosolyogva búcsút intett, én meg teljes erőből húzni kezdtem magam után. Gyilkos kedvemben voltam. - Te megőrültél? Először sírdogálsz, hogy nem akarod a szerepet, a következő pillanatban meg már a próbákat egyezteted? Tudod, hogy csókjelenet is van a musicalben? - De hát nincs más választásunk, Mia. És Carl any- nyira aranyos... Tökre megnyugtatott. Udvarias, rendes, kedves... Hogy mi van? Milyen csókjelenetről beszélsz? - torpant meg hirtelen. - Miért, te nem láttad a filmet? Sophie és Sky a tengerparton enyelegnek szenvedélyesen - vágtam rá, jelentőségteljesen felhúzva a szemöldökömet. - Hű... Na, és akkor mi van? Úgyis csak színészke- dünk majd, nem igaz? De mondd, jól csókol? 1 — Nina! Én megfojtalak, esküszöm! Hogy a fenébe kérdezhetsz tőlem ilyet?! - Hékás, csak vicceltem! De egyébként Carl tényleg nem érdekel téged, ugye? Látom a szemeden!

Hát, azért ez nem volt teljesen igaz. Úgy tűnt, nekem semmi sem sikerül úgy, ahogy szeretném.

Amikor hazaértem, próbáltam olyan halkan felmenni a lépcsőn, ahogy csak tudtam, mert semmi kedvem nem volt elújságolni a nagy hírt anyámnak. A konyhaajtó szokatlan módon zárva volt, így odalopóztam, és meghallottam Betty hangját. Fojtott hangon beszéltek anyával. Úgy döntöttem, hallgatózom egy kicsit. - Nem tudom, mit tegyek, kétségbe vagyok esve — mondta éppen anyám. Szomorúnak tűnt. - De hát nem tudod valahogy mégis megoldani? Kölcsönkérhetnél valakitől. Nem tudsz beszélni az apjával? Ha nekem lenne pénzem, odaadnám, tudod. - Persze, Betty, kösz, rendes vagy! Mia apja is sokat segített már, nem kérhetek tőle többet, a bankból meg nem vehetek fel kölcsönt, mert száz évig se tudnám visz- szafizetni... - De hajói tudom, valamiféle ösztöndíj is van, és lehet még más támogatást is igényelni, csak kérvényezni kell. - Nem érted, hogy akkor sem menne? Londonban Miának lakás kell, de legalábbis egy szoba, ennie is kell, utazni... és még ezen kívül is rengeteg költsége lenne. És, hogy őszinte legyek, egyáltalán nem repesek az örömtől, hogy a kislányom olyan messze költözzön. - Na, tessék, kibújt belőled az olasz mammal A te kislányod talpraesett, helyén van az esze, és biztos vagyok benne, hogy sokkal érettebb, mint te voltál ennyi idős korodban. Jaj de jó, legalább Betty az én pártomat fogja!

- Azok más idők voltak! - sóhajtott fel anyám. - Dehogy voltak más idők, a nyolcvanas évekről beszélünk, nem 1800-ról! - Beleőrülnék az aggodalomba. - Akkor én mit mondjak? Kevin már két éve Berlinben él. - Én nem vagyok olyan bátor, mint te, és Kevin fiú, az más... - Drágaságom, ideje lenne felfognod, hogy Mia a lányod, nem a tulajdonod! A gyerekeknek előbb-utóbb a saját életüket kell élniük, és ehhez hozzátartozik, hogy kudarcok is érik őket. De csak így tanulhatják meg, milyen a nagybetűs élet! - Igen, igen, tudom, és igazad is van, de annyira nehéz... - Te, ide figyelj, és anyáddal nem is próbálkoztál? Talán ő tudna segíteni. Hűha, most jön az izgalmas rész. Közelebb húzódtam az ajtóhoz. - Nem, nem, Betty, az anyámat ki kell hagynom ebből! Ráadásul évek óta nem is beszéltem vele. Förtelmes egy nőszemély, hidd el! Hatalmaskodó, rámenős, a végtelenségig manipulatív, egy lelki terrorista. Nem hagyja élni az embert. Beleborzongok, ha arra az időszakra gondolok, amikor vele kellett élnem. Hihetetlen dolgokat művelt, ha nem azt csináltam, amit ő akart. Volt, hogy két hétig szobafogságban tartott, lehallgatta a telefonomat, nem engedett el sehova a barátnőimmel, a vendégek előtt megszégyenített, ráadásul minden egyes fillérrel el kellett számolnom. Hidd el, évekre volt szükségem, hogy elhiggyem, már nem figyel minden sarokból.

Időnként attól tartok, hogy még mindig ellenőrzi a bankszámlámat. Tudom, hogy nevetséges, de ennyire megkeserítette az életemet. Értem én, Elena. Csak az a baj, tudod, hogy itt most a lányod jövője a tét... Betty, pontosan tudom... De amikor legutóbb beszéltem anyámmal, és végleg összevesztünk Jiles miatt, kijelentette, hogy nem vagyok többé a lánya, hogy számára halott vagyok, és hogy a végrendeletében mindent valami alapítványra fog hagyni, és én egy árva vasat sem látok abból a hatalmas vagyonból. Azta! Nem semmi nő lehet az anyád! Szívesen megismerkednék vele! Haha! Lefogadom, hogy imádnád. Mindenki imádja őt, mert szép, elegáns, kifinomult, mindenkit ismer Zubin Mehtától a jordániai királynőig, az év felét Kenyában tölti, a másik felét pedig Firenzében, és mondanom sem kell, ő az előkelő szalonok koronázatlan királynője! Atyaég! Közben meg az unokájával nem is törődik? Imádja Miát, de engem szívből utál... Meg egyébként is, gondolj csak bele, mivel járna, ha tőle kérnék kölcsön... Az lenne a vég! Egész hátralévő életemben azt hallgathatnám, hogy milyen rossz és felelőtlen anya vagyok. És persze újra rám telepedne... Akkor inkább a halál. Nem viselném el még egyszer azt a megaláztatást. Az az igazság, hogy a házasságom is tulajdonképpen menekülés volt... Csak így szabadulhattam meg tőle. Úgy döntöttem, nem hallgatózom tovább.

Attól tartottam, hogy olyasmit fogok hallani, ami végzetesen megrendíti amúgy is ingatag hitemet a normális emberi kapcsolatokban. 201

Most már legalább az is kiderült, hogy anyám miért ment hozzá apámhoz. Borzalmas hangulatban mentem a szobámba. Leültem a szőnyegre, és próbáltam kémiát tanulni. Mondanom sem kell, nem sok sikerrel. Nem bírtam koncentrálni, túl sok minden kavargott a fejemben: a musical, a szóló, Carl, a Royal, a szüleim, a suli, a négy leadandó házi dolgozat, amelyekkel még mindig adós voltam, a vizsgák, na és persze Patrick, aki úgy hiányzott, mint még soha Hirtelen eszembe jutott, hogy még meg sem köszöntem neki a bringát. Féltem felhívni, de valahogy mégiscsak a tudomására kellett hoznom, hogy hálás vagyok, amiért megmentette az életemet. Elővettem a mobilomat, és nyeltem egy nagyot, miközben végigpörgettem a rövidke névjegyzéket. A székemet az ajtó elé tettem, hogy még véletlenül se zavarjon meg senki (anya utálta a kulcsra zárt ajtókat), és vettem egy mély lélegzetet. Amikor benyomtam a hívógombot, abban reménykedtem, hogy Patrick mobilja ki lesz kapcsolva. Az ötödik csengetésre sem vette fel, úgyhogy már éppen megkönnyebbülten kinyomtam volna, amikor meghallottam azt a gyönyörű hangját. - Szervusz, Mia! Nem durcás kisasszony, egyszerűen csak Mia. Elolvadtam. - Patrick, szia, nem zavarok?

- Nem, dehogy, épp pihenőn vagyok. Hogy vagy? Kiheverted már a tegnap estét? - Igen, persze, jól vagyok, bár tényleg nagyon rosszul is végződhetett volna... - Hát igen, kész csoda, hogy nem fagytál halálra. Nagyon megijedtem, amikor megláttalak. - Még egyszer köszönöm... És sajnálom, hogy ott kellett hagynod a barátnődet. És, hogy összevesztetek... - Á, ne izgasd emiatt magad, Christine-nel már szakítottunk. Már hónapok óta nem működött a dolog. Biztosan keresni fog amikor újra otthon leszek, de eszemben sincs kibékülni vele. Aha. Hát ez jól hangzott, de higgyem is el? És mit mondhatnék még neki? - Mikor leszel újra a városban? - kérdeztem gyorsan. - Karácsonykor valamivel hosszabb eltávot kapok majd. Elvállaltam egy csomó ügyeletet, szóval remélem, hogy a feletteseim pár napot még hozzácsapnak a szabadsághoz. - Tudod, a suliban egy musicalt próbálunk, jó lenne, ha itt lennél a bemutatón. Nina kapta az egyik főszerepet, én pedig szólót táncolok. Mi ütött belém? Agylágyulásom lett, vagy mi? Tényleg az volt minden vágyam, hogy a komplett suli mellett még Patrick is lássa, ahogy arra az ABBA-számra béná- zok? Te jó ég, meghülyültem! - Tényleg? De hát ez király! Mindent megteszek, hogy ott legyek, méghozzá az első sorban! Még sosem láttalak táncolni, de biztos vagyok benne, hogy nagyon jó vagy! Vérvörösre pirultam.

- Én, jó? Hát... nem is tudom... - Ne viccelj, biztos vagyok benne! Elég határozott lány vagy, biztosan sikeres leszel, efelől nincs semmi kétségem. Mi ez, valami vicc? Patrick valóban ezt gondolja rólam? Hogy miért nem jutott eszembe felvenni valahogy ezt a beszélgetést... százszor is visszahallgatnám! » Túlzol, Pat... Tudod, gyerekkorom óta táncolok, viszont a suli nem megy túl jól. - Hékás, ne keseredj el! A nagy művészek mind bukdácsoltak az iskolában. Az én osztályomban is pont a kitűnők voltak a legnagyobb idióták. A Dewayne-ek szokásos optimizmusa. - Ja, egyébként igazán nem kellett volna még le is mosni a bringát! - nevetgéltem idegesen. - Nem gond, pillanatok alatt megvolt. Egy ilyen klassz lány nem járhat koszos biciklivel, nem vagy te utcakö- lyök, nem igaz? Atyaég még ez is. - Azért tényleg hálás vagyok érte. - Akkor egyszer majd táncolj csak nekem, rendben? Mi az, hogy rendben? Erről álmodoztam kiskorom óta... ~ Persze! Nekem most izé... mennem kell, akkor karácsonykor találkozunk, oké? - Oké, akkor szia! - mondta vidáman Patrick, aztán letette. Szédültem. Patrick gyakorlatilag felnőtt nőként kezelt... és hogy is mondta? Szerinte határozott és klassz vagyok! El voltam képedve. Próbáltam Összeszedni magam, és a kémiára koncentrálni, de

aztán hirtelen valami olyasmit tettem helyette, amiről sosem gondoltam volna, hogy megtörténhet. Egy füzetbe leírtam az egész beszélgetésünket, és a lap tetejére ráragasztottam azt a kis cetlit, amit az ajtónkon hagyott. Menthetetlen voltam. Nem is vettem észre, hogy anya az ajtót rángatja. Odamentem, és elvettem a széket. - Most már be is zárkózol? - nézett rám felhúzott szemöldökkel. - Miért nem lehet az embernek egy kis magánélete ebben a házban? - csattantam fel ingerülten. - Na jő, ráérsz egy percre? - Persze. - Paulról van szó. - Á, a zseniális Paul - szaladt ki a számon. - Csak nem sikerült egyedül megkötnie a cipőfűzőjét? Anyám nyelt kettőt. - Bocs, anya... - A felesége kidobta és... - És? - Ideköltözik hozzánk. - MICSODA? - kiáltottam fel riadtan. — Ide? Hozzánk? Nem, anyu, ezt nem teheted velem! A legrosszabb korban vagyok, a hormonjaim tombolnak, és te, ahelyett hogy békén hagynál, a nyakunkra ülteted a pasidat? Nem, sajnálom! Vagy ő, vagy én! Karba tett kézzel, összeszorított fogakkal vártam a választ. « - De hát nem örökre költözik ide, csak ideiglenesen - próbált anyám a lelkemre beszélni. - Miért nem megy szállodába? Itt, az utca végén is van egy jó

kis panzió. Még az is lehet, hogy Mrs. Fanchernek is van kiadó szobája. Mégis, hogy képzelted ezt?

Anyám már a kezeit tördelte. Láttam rajta, hogy zavarban van és gyötrődik. Én viszont ismét úgy éreztem, hogy elárult. Anya meg én mindig is kettesben voltunk, és egy betolakodó biztosan teljesen felforgatná a megszokott kis életünket. A jó kis dumálásokat a kanapén, a közös tévézést, a hosz- szú sétákat Yorkkal. Miért nem voltam neki elég én? Minek kellett ide Paul? - Mia... tudom, hogy furának tűnik neked, de köztünk semmi sem fog megváltozni, ígérem! Mi mindig együtt maradunk, mert te vagy az én kislányom, és soha semmi nem választhat el bennünket egymástól... érted? Anya kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa az arcomat, de elrántottam a fejem. Dühös voltam, mert ő már meghozta a döntést, engem meg kész tények elé állított. - Jó, és hogy fogjuk használni a fürdőszobát? - Paul majd a földszinti tusolót használja. És hová tesszük a cuccait? - A kerti pavilonba, ami meg nem fér el, a lépcső alatti gardróbba. Komolyan fontolgatni kezdtem, nem lenne-e mégis jobb, ha inkább apámhoz és Libbyhez költöznék. - Legalább főzni tud? - Igen, igen, nagyon jól főz, hiszen szakács - derült fel anyám arca. - És nem marad örökre. - Nem, nem marad örökre. Egy szavát sem hittem.

Azt viszont teljesen világosan megértettem, hogy a felnőtté válás azt is jelenti, hogy nap mint nap választásra kényszerülünk, és időnként már az is eredmény, ha a kisebbik rosszat választjuk... szóval kompromisszumokat kell kötnünk. Azt kívántam, bárcsak sose nőnék fel.

Tíz

A suli egyre jobban kezdett hasonlítani egy Glee-epizód forgatására. Lépten-nyomon táncoló, éneklő és szerepet tanuló emberekbe botlottam. A kreativitás burjánzása más körülmények között tetszett volna, viszont így már nem is éreztem magam annyira különlegesnek, hogy mindenki szerepelt az előadásban. Nina és Carl nyomasztóan jól kijöttek egymással. Jobban mondva Carl lett nyomasztóan udvarias és kedves Ninával, főleg amikor én is a közelükben voltam. Felmerült bennem, hogy féltékennyé akar tenni, de nem tudtam komolyan elhinni, hogy ilyesmire vetemedne. Ők ketten szinte mindig együtt voltak a rengeteg próba miatt, én viszont így senkivel sem oszthattam meg a gondjaimat. Egyszóval Mrs. Jenkins kétségkívül jóindulatú ötlete a visszájára fordult: ismét kirekesztetté váltam. A legjobb barátnőm és Carl elválaszthatatlanok lettek, Paul végeláthatatlanul hordta a dobozokat a lakásunkba, és továbbra sem volt semmi reményem, hogy bejussak a Royal Ballet-be. Magányos voltam, elkeseredett, és szörnyen éreztem magam. A helyzetet csak tovább bonyolította, hogy begyulladt az egyik ínszalagom, és így maga volt a pokol spiccen állni. Szerda este Claire szokás szerint meghívott magához óra

után. Örültem, hogy egy időre kiszabadulhatok otthonról, mert egy kicsit még mindig feszélyezett Paul jelenléte. Bár tényleg kitűnő szakácsnak bizonyult, és anyám egyre többször maga is főzött, ami kétségkívül pozitív fejleménynek számított. De fogalmam sem volt, hogy vajon a mostani kegyelmi állapot anyám és az újdonsült élettársa között vajon nyithat-e egy új, talán boldogabb fejezetet az életünkben. Claire büszkén tette elém a Royal Ballet School díszes fejléces válaszlevelét. Áhítattal és óvatosan vettem a kezembe, mint valami ritka, ősi papiruszt, és először mélyen beszívtam az illatát. - Nincs bátorságom elolvasni, Claire, inkább mondd el te, mi áll benne! - Azt írják, hogy elfogadták a jelentkezésedet, és kijelölték a felvételi vizsga időpontját is. Februárban lesz. - Micsoda? Három hónap múlva? — kérdeztem elborzadva. - Pontosan, kicsikém, szóval bele kell húznunk! Lerogytam a kanapéra. Alig kaptam levegőt. - Mi baj van, még csak nem is örülsz? Igazából rettegtem. Egy dolog álmodozni valamiről, és teljesen más tészta, amikor a megmérettetés ott tornyosul az ember orra előtt. A magabiztosságomat mintha elfújták volna, kifutott belőlem a maradék erő is. - Claire... mi lesz, ha nem sikerül? Claire arrébb rakosgatta a plüsspárnákat a kanapén, és mellém telepedett. Csontos ujjaival megszorította a kezemet.

Édesen rám mosolygott. A szája sarkából eltűntek a ráncok, szigorú arca ellágyult, a tekintete már- már anyai volt, még a szemöldöke íve is szelídebb lett. - Pontosan tudom, hogy érzel most, kincsem. Ne hidd, hogy nem találkoztam még ezzel a félelemmel. Ezernyi kérdés motoszkál benned: „Vajon képes vagyok rá?” „Elég jó vagyok?” „Mi lesz, ha elutasítanak?” Nem tudod, mi vár rád, és amit nem ismer, az mindig rettegéssel tölti el az embert. A balett világára ez különösen igaz. Nem lesz sétagalopp, ez biztos, tele lesz nehézséggel, és nem lesz mindenki megértő veled. Nem, kicsim. Kemény lesz, és nagyon össze kell kapnod magad. A versenytársak sem lesznek kíméletesek. Küzdened kell, és fel kell készülnöd a gonosz kis csapdákra, az intrikákra, az irigységre is. De esküszöm neked, Mia, hogy nincs varázslatosabb a színpad világánál, és nincs annál nagyobb boldogság, mint amit a tánc adhat. A színház egy igen sajátos világ, van benne jó és rossz is, de hamar megtanulod majd, hogyan igazodj el benne, kivel lehetsz jóban, és kit kell elkerülnöd. Tehetséges balerina vagy, és én teljes mértékben bízom benned! Eleredtek a könnyeim. Először fordult elő, hogy Claire ilyen kedvesen beszélt velem, és ami a legfontosabb, végre kimondta, hogy bízik a tehetségemben. Hálával és reménnyel töltöttek el a szavai, és hirtelen úgy éreztem, hogy egészen biztosan sikerülni fog. Már láttam is magamat abban a hatalmas és impozáns teremben, ahogy megteszek mindent, ami tőlem telik,

megmutatom a leglendületesebb piruetteket, a legmagasabb ívű balance-ókat és a legtökéletesebb port de bras-t. Éreztem, ahogy elönt a szenvedély, egyfajta elhivatott, égi tűz, és tudtam, hogy semmi sem állhat az utamba... csak az a nyomorult tandíj! Felsóhajtottam. - És most, mi a következő lépés? Beszélsz anyámmal? - Természetesen. ~ És ha nemet mond? - Hallgass ide, tudod jól, hogy a rák sem bírt legyőzni! Gondolod, hogy nem bírok el anyáddal? Való igaz, Claire-nek néhány évvel ezelőtt el kellett távolítani az egyik mellét, de végig nagyon bátran viselkedett. Nem fogja könnyen feladni, ebben biztos voltam. Ő egy igazi kőszikla. - Nem kéne inkább a suliban gyűjtést indítani? - Nézd, szerintem nem te leszel az első lány a világon, akiért a szülei áldozatot hoznak. Persze nyilván neked is bele kell adnod apait-anyait, és most elsősorban a gyakorlásra gondolok... - Mikor beszélsz vele? - Holnap elmegyek hozzátok. Szeretném, ha te nem lennél ott. Ahogy ismerlek, önkéntelenül is csak felidegesítenéd anyádat. Reményekkel telve, ugyanakkor reszkető szívvel indultam haza. Még nem tudtam, hogyan érem el, amit akarok, de éreztem, hogy a sors kegyes lesz hozzám.

Most úgy tűnt, minden nehézséget csak azért gördít az utamba, hogy utólag még jobban kiélvezhessem a győzelmet. Otthon vidám nevetgélés hallatszott ki a konyhából. Betty, Paul és anya éppen befejezték a vacsorát. Egy hatalmas halfejet láttam a tálban néhány rozma- ringos burgonyaszem kíséretében. Már két üveg bort megittak, épp a kávénál tartottak, és mind a hárman cigiztek. Lelkesen üdvözöltek, és kedvesen invitáltak, hogy üljek oda hozzájuk. - Paul egészen elképesztően finom halat sütött - közölte gyanúsan csillogó szemekkel Betty. Érzem az illatát - mondtam, és kivettem magamnak egy kekszet a dobozból. Anyám laza volt és vidám, a helyiségben teljes béke honolt, és láthatóan minden a legnagyobb rendben volt. ^ Betty - dőlt előre anyu, és töltött magának még egy kis bort. - Nem akarsz kártyát vetni nekünk? Teljesen megnyugodtam. Sose kért volna ilyet Bettytől mindenki előtt, ha nem lett volna teljesen biztos a kedvező jóslatban. Paul kicsit zavarba jött, és felajánlotta, hogy elmosogat. Betty lopva intett nekem. Vettem az adást, és gyorsan felálltam az asztaltól. - Oké, gyerekek, jó éjt, magatokra hagylak benneteket, további jó mulatást! Megcsókoltam anyámat és Bettyt, külön elköszöntem Paultól is, és felmentem a szobámba. Paul hálás tekintettel nézett rám.

Felvittem magammal a telefont, hogy felhívjam Ni- nát, közben meg elátkoztam a halsütést: az egész ház tele volt a szagával. Odakint viszont túl hideg volt ahhoz, hogy kiszellőztessek. - Na, hogy ment a próba? - vágtam a közepébe, mielőtt Nina egyáltalán kinyithatta volna a száját. - Ráment az egész délutánunk, de állati jól megy már! Nina lelkesedése annyira spontán volt és őszinte, hogy akarvaakaratlanul ismét mardosni kezdett a féltékenység. De elnyomtam az érzést. Végül is én utasítottam el Cárit, nem hibáztathattam semmiért, sem őt, sem Ninát. - És, elpróbáltátok már a csókjelenetet? - kérdeztem, nyugalmat erőltetve magamra. - Nem, mégnem, előbb jobban meg akarom ismerni, nem szeretném, ha könnyűvérűnek nézne. Nina, miről beszélsz? Ez csak egy szerep! - Persze, tudom, de akkor is... És veled mi van? - Nálunk ma van a boszorkányok estéje. Betty kártyából jósol. Na, mindegy, viszont van egy nagy újság. Claire holnap beszél anyámmal, de azt kérte, hogy ne legyek a közelben. Nincs kedved eljönni velem délután valahová? - Hú, Carllal azt terveztük, hogy holnap délután elmegyünk a plázába, és megvesszük a Mamma miáí DVD-n. - Te... a plázában?! - Igen, igen, tudom, de már igent mondtam, és gáz lenne lemondani Nem akarsz velünk jönni? - Nem hiszem, hogy Carl repesne az örömtől.

- Mi van? Viccelsz? Na, hallod, ha meg mer mukkanni, megmondom neki, hogy kereshet magának másik partnert! - Nem is tudom, majd meggondolom... - Oké. Ja, képzeld, Patrick hívott, és mondta, hogy beszéltetek. Hoppá, erre nem számítottam. - Igen, felhívtam, hogy megköszönjem neki, amiért elhozta a bringámat. Nagyon rendes volt tőle. - Hát igen, Pat mindig nagyon rendes. Bele sem merek gondolni, mi történhetett volna veled, ha épp nem jár arra!Néha tisztára olyan, mintegy őrangyal. - Aha... Tényleg mekkora mázli, hogy éppen arra járt - feleltem sietősen. Azzal elköszöntünk, és leraktuk. Ez őrület! Az egész életem egy átkozott billegő mérleg volt. A mérleg egyik serpenyőjében minden, a másikban a nagy semmi. Az egyik oldalon a tánc, a másikon valamilyen szörnyű állás, az egyiken az igaz szerelem, a másikon egy fantáziakép. És semmi sem függött tőlem. Soha életemben nem voltam még ennyire kiszolgáltatott, és egyszerűen gyűlöltem ezt a bizonytalan helyzetet. Semmit sem tehettem, be voltam zárva egy kalitkába. Levittem a telefont. Vajon miért volt zárva a konyhaajtó? Odalopóztam, de síri csönd fogadott. De akkor hirtelen meghallottam Betty hangját. Valószínűleg már a második körnél tarthatott, mert ezt mondta: ' - Látod az L-t? Ez megerősíti azt, amit korábban is mondtam. Tényleg komolyan el kellene gondolkodnod azon az ajánlaton.

Ajánlat? Miféle ajánlat? - De ha elfogadom, akkor... - Ha elfogadod, akkor nyilván változtatnod kell néhány dolgon, de végül is ezt szeretnéd, nem? - Hát, majd megfontolom. És ez itt, mit jelent? - A Papnő? Nos, ha nem a tanszékvezetőd, akkor nyilván az anyád... Érdekes, Miának is hasonló jött ki. - MIÁNAK? Te kártyát vetettél Miának? Ajajj! Gyorsan felrohantam a lépcsőn, és ruhástul befeküdtem az ágyba, mintha aludnék. Még hallottam, hogy Betty próbálja kimagyarázni azzal, hogy csak játék volt az egész, meg hogy az én koromban a jóslás úgysem működik, satöbbi, satöbbi, végül pedig megígérte, hogy ez volt az utolsó alkalom. Aztán csend lett, de akkor már nem mertem újra lesettenkedni, meg el is álmosodtam, úgyhogy hamar mély álomba zuhantam. Másnap, suli után, a főbejárat előtti alacsony falon üldögélve vártam a turbékoló párocskát. Legnagyobb meglepetésemre hárman voltak. Carl az utolsó pillanatban talált nekem egy „kísérőt”. Minden porcikám tiltakozott ellene, de azért igyekeztem jó képet vágni a dologhoz. - Mia, bemutatom Alexet, ő is velünk jön. - Á, még egy zenerajongó! Carl kérdőn nézett rám. - Nem érdekes, csak vicceltem. Örvendek, Mia vagyok nyújtottam kezet a srácnak.

A szemem sarkából láttam, hogy Carl elvigyorodik. Nina és Carl mentek elöl, mi Alexszel mögöttük kullogtunk. Alex irtó sovány volt, répavörös tüsihajjal, az arca csupa szeplő, de ami a legfőbb, legalább harminc centivel magasabb volt nálam. Röhejesen néztünk ki egymás mellett. Ninára egyszerűen rá se lehetett ismerni. A plázában minden létező üzletbe benézett, folyamatosan kacará- szott, Carl pedig árnyékként követte, és leste minden kívánságát. - Nina, próbáld fel ezt a kis kalapot, lefogadom, hogy istenien állna rajtad! ő meg felpróbálta, aztán vigyorogva megkérdezte: - Na, milyen vagyok? És ez így ment egész délután... Én közben másra sem tudtam gondolni, mint hogy mi lehet otthon. Még az is lehet, hogy Claire meg anyám megfojtják egymást egy vérre menő vitában. Na jó, azt talán mégsem. - Nem ennél egy fagyit? Meghívlak - ajánlottam fel Alexnek, hogy végre megszabaduljak a vihorászó párostól. Beültünk a cukrászdába, és rendeltünk két vaníliás kelyhet csokiöntettel. Alex nem volt túl beszédes, de igazából nem is nagyon érdekelt volna a mondanivalója. - Hallom, te táncolod a szólót az előadáson - pislogott rám félénken. - Biztosan nagyon ügyes lehetsz! Engem a tánckarba osztottak be, de bevallom, iszonyúan bénán megy. Ráadásul én vagyok a legmagasabb, szóval úgy érzem magam, mint Gulliver a törpék között...

Elnevettem magam, de Alex olyan fancsali képet vágott, hogy megsajnáltam. - Egypár tánclépés még nem a világ vége, csak gyakorlás kérdése, hidd el - próbáltam vigasztalni. - Hát, tudod, nekem semmi érzékem hozzá. Pedig mindenki azt mondja, hogy a zene egy kicsit olyan, mint a matek. Hát, én matekzseni vagyok, de a lábaimmal piszkosul nem tudok mit kezdeni. - Szóval, jó vagy matekból? - A legjobb a suliban - közölte Alex a beképzeltség legapróbb jele nélkül. - Tudod, mit? Én megtanítom neked a tánclépéseket, te meg korrepetálsz matekból. Mit szólsz hozzá? - Benne vagyok - derült fel az arca. Nina és Carl éppen akkor értek oda hozzánk, amikor kezet ráztunk, hogy megpecsételjük a megállapodást. - Hé, nincs egy kicsit túl korán az etyepetyéhez? Még csak délután öt van! - jegyezte meg Carl. Mindketten rosszallóan néztünk rá. - Épp most kötöttünk egy jó üzletet - magyaráztam, mialatt Nina megette a maradék fagyimat. - Táncleckék matekkorrepetálásért cserébe. - Fantasztikus! - örvendezett Nina. - Mia barátnőm a legszuperebb balerina a világon, tudod? Nagyon jó vásárt csináltál - mosolygott Alexre. - És mióta zabálják a balerinák kilószámra a fagylaltot? - vetette közbe gúnyosan Carl. Úgy döntöttem, szó nélkül hagyom a beszólást. De Ninának

más volt a véleménye. - Carl, most miért szólsz be? Különben is, Mia azt ehet, amit akar, egy dekát sem hízik tőle... Bezzeg én... alig eszem, mégis hízom! - Dehogyis, Nina, hiszen úgy nézel ki, mint egy szupermodell! Hogy lehet ezt ép ésszel kibírni? Azt hittem, sose lesz vége a délutánnak. Már besötétedett, amikor felszálltunk a buszra. Carl megint nagyot alakított, mert a hideg szél ürügyén „vé- delmezően” átkarolta Ninát, aki tovább vihorászott...

Otthon anyám hűvösen fogadott, és azonnal letámadott. - Mondd, feltétlenül szükség volt erre? Muszáj volt rám uszítani Claire-t? Szóval rosszul végződött a beszélgetés. - Anyu, Claire magától jött ide, nem én küldtem! És szerintem csakis jó szándékból. Nyilván ő is valamiféle megoldást keres. Csillagom - enyhült meg anyám. - Értsd meg, hogy nincs megoldás! Hacsak az nem, hogy elkezdünk lottózni. Meg egyébként is, én azt hittem, hogy már megállapodtunk. - Nem, anyu, nem beszéltük meg, és nem állapodtunk meg semmiben. Te döntöttél, és nekem nem hagytál más választást, mint hogy egyezzek bele a döntésedbe. De ne folytassuk, jó? A plázában eltöltött borzalmas délután után semmi kedvem nem volt veszekedni. Anyám legyintett, és bement a konyhába megteríteni. Paul eközben - egy pohár borral a kezében - vidáman

petrezselymet aprított a pult mellett. Legalább ő abszolút nyugodt volt, vagy ha nem, mindent elkövetett, hogy kellemes legyen a hangulat. - Éhes vagy, Mia? - kérdezte mosolyogva. - Pecsenyét sütöttem vacsorára. - Kösz, nem, Paul, túl sok fagyit ettem, bocs, de most tényleg nem vagyok éhes. Csalódottnak tűnt, pedig nem szerettem volna, ha azt hiszi, hogy szándékosan utasítom el a főztjét. Megcsörrent a telefon. Anyu felvette, aztán intett, hogy fontos, és bevonult a nappaliba. Kettesben maradtunk Paullal. - Sajnálom, hogy felbolygattam az életedet ezzel a hirtelen költözéssel. Tudom én, hogy zavar, hogy itt vagyok - mondta Paul sután. - Semmi gond, úgyis csak aludni járok haza. Hirtelen egyikünk se tudott mit mondani. - Szóval balerina vagy... Vajon miért ezzel jön mindenki, amikor beszélgetést próbál kezdeményezni velem? - Hát, igen, vagyis szeretnék az lenni, de egyesek nem értenek egyet velem. - Úgy érted, édesanyád? m Nem, York! Ő az, aki ellenzi - vágtam rá, aztán lesütöttem a szemem. Paul elmosolyodott. Leült az asztalhoz velem szemben. - Biztosan furcsának fogod ezt találni, de tudom, mit érzel. Az

-

-

-

embernek néha döntenie kell, de a következmények nemcsak a saját életére, hanem a környezetében lévőkére is kihatnak, legfőképpen a gyerekeire. Nekem két gyerekem van, két lányom, hasonló korúak, mint te. És most gyűlölnek. Gondolod, hogy örülök neki? Hogy boldoggá tesz dobozokban tárolni a holmimat a garázsotokban? Nem, nem vagyok tőle boldog, sőt, de pillanatnyilag nincs más választásom - ivott egy kortyot, és folytatta. - Senki sem tökéletes, sőt gyakran hibát hibára halmozunk, de hidd el, egy szülő mindig szem előtt tartja a gyereke érdekeit, és igyekszik a lehetőségek szerint minél inkább támogatni őt. Az lehet, de én egyáltalán nem érzem, hogy bárki is figyelembe venné az érdekeimet, mikor arra kényszerítenek, hogy olyan jövőt válasszak, amelyik nem tesz boldoggá! Igen, ezt értem, de... Érted, érted... Mindenki arról papol, hogy érti, aztán végül mégis az lesz, amit anyám akar! Ne hidd, hogy anyádnak nem esik rosszul, hogy nem tud segíteni, de ebben a helyzetben egyszerűen nincs rá módja. Persze ez a helyzet idővel változhat, és akkor... Paul, szerintem te nem vagy tisztában vele, hogy itt nem arról van szó, szakács lesz-e belőlem vagy író, itt az van, hogy most vagy soha! Egy balett-táncosnőnek alig néhány éve van arra, hogy kiteljesedjen. Én most vagyok abban a korban, amikor lépnem kell, mert fizikailag még formálható vagyok. Néhány év múlva már késő lesz, és akkor már esélyem sem lesz rá, hogy bekerüljek egy komolyabb intézménybe - elcsuklott a hangom. Paul pislogott.

- Nem tudtam, hogy ennyire... sürgős a dolog - mondta, miközben előhalászott a zsebéből egy papír zsebkendőt és ideadta. - Én azt hittem, hogy egy-két év ide vagy oda nem számít. Kifújtam az orrom. - Hát, pedig számít! Nagyon is sokat. És biztos vagyok benne, hogy Claire ezt meg is mondta anyunak. - Anyádnak nagyon nehezére esik ez az egész, már sokszor beszéltünk róla, de akárhogy csűrjük-csavarjuk a dolgot, mindig ugyanoda lyukadunk ki: túl sok pénz kell hozzá. - Paul - néztem rá könnyes szemmel és ha, mondjuk, a saját lányodról lenne szó, mit tennél? Nyelt egy nagyot. Szerencsére az én lányaim nem táncolnak... — felelte, és behúzta a nyakát. - Viszont Amy zongorázik. - Na, tessék! Képzeld el, hogy Amy Londonba szeretne menni a zeneművészeti akadémiára, és a tanárai azt mondják, hogy nagyon tehetséges, de az anyja mégis ellenzi. Te nem tennél meg mindent, hogy megvalósíthassa az álmát? Láttam, hogy a jószívű óriás tétovázik. - Hát... nem is tudom, mit tennék... - Nem szenvednél, ha azt látnád, hogy Amy lányod zokog, és kétségbe van esve, mert elveszik tőle a jövőjét? Na jó, tényleg túloztam egy kicsit, de mindent egy lapra kellett feltennem. - Ráadásul a szülei éppen válnak, és az anyja rosszakat mond az apjáról. Gondoltál már erre? Paul a fejét rázta.

- Te meghoztad a döntésedet, és eljöttél. De velük mi lesz? A lányaiddal? Mondd meg őszintén, Paul, ha Amy balerina lenne, és semmi másra nem vágyna, mint hogy a világ legjobb iskolájában tanulhasson, te megakadályoznád? - Nem, dehogyis - törölt ki egy könnycseppet a szeme sarkából. Mia, figyelj, majdcsak találunk valamilyen megoldást - Hát, közlöm veled, hogy van megoldás! Méghozzá Olga nagyanyám. Ő a megoldás - dőltem hátra a székemben elégedetten. Paul oldalra billentette a fejét. - Mia - köszörülte meg a torkát. - Sajnos pontosan tudom, hogy mit gondolsz az értelmi képességeimről, de ne hidd, hogy nem vettem észre, mit forgatsz a fejedben. Azóta próbálsz magad mellé állítani, amióta betetted a lábad a konyhába, - Nahát, nem is gondoltam volna rólad - vigyorod- tam el. - Na, ide figyelj! Megígérem, hogy megpróbálom meggyőzni anyádat, rendben? Nem garantálok semmit, de a magam részéről mindent megteszek. Oké? Anya befejezte a telefonálást. Mikor visszajött a konyhába, rögtön látta rajtunk, hogy szövetkezünk valamiben, de úgy tett, mintha nem vette volna észre. - Mit mondott pontosan Claire? - kérdeztem türelmetlenül. - Hogy kivételesen tehetséges vagy, hogy vétek lenne kihagyni egy ekkora lehetőséget, és hogy kitűzték a felvételi vizsga dátumát - sorolta szenvtelenül. - És, nem voltál büszke? - kérdeztem egy kissé ingerültebben a kelleténél. - Persze hogy az voltam! De ugyanakkor irtó megalázó is volt az

egész, mert úgy éreztem magam, mintha én lennék a legrosszabb anya a világon. Mit akarsz tőlem?

Hogy holnap menjek, és adjam be a zaciba az összes ékszeremet, utána meg raboljak ki egy bankot? Úgy nézett rám, mint egy fúria. Paulra pillantottam, de ő csak zavartan bámult maga elé. - Tudod, mit, anyu? Tényleg te vagy a legrosszabb anya a világon! — Tudom, hogy csak meg akarsz bántani! ** Nem. Halálkomolyan beszélek. Kiviharzottam, és becsaptam magam mögött az ajtót. Felmentem a szobámba, és fel-alá járkáltam, fuldokolva a méregtől. Ha mindez Ninával történt volna, az ő szülei mindent megtettek volna az érdekében, de nekem persze nem volt ekkora szerencsém. Velem tényleg rendesen elbánt a sors. Szerettem volna felhívni Patricket, de tudtam, hogy utána még rosszabbul erezném magam. A tanulás szóba sem jöhetett, annyira zaklatott voltam. Talán mégis küldhetnék egy SMS-t Patricknek, csak úgy, hogy megnyugodjak. Semmi személyeset, csak épp két sort, valamilyen semleges témáról. Gépiesen beütöttem a betűket, és mire feleszméltem, már el is küldtem az üzenetet. Csak utána döbbentem rá, hogy szokás szerint megint nem sikerült kibújni a saját bőrömből. Ugyanis ezt írtam: Pat, totál ki vagyok akadva, anyám nem engedi, hogy a Royal Ballet Schoolba menjek. Olyan kicsinek és tehetetlennek érzem magam. Ezek után ledobtam a mobilt az ágyamra, és bementem a

fürdőszobába fogat mosni. Mire visszaértem a szobámba, csörgött a mobilom, csakhogy mire felkaptam, már le is tették. Ő volt az, Pat hívott. Segítséget kértem tőle, és ő azonnal reagált. Beleborzongtam, olyan jó érzés volt. Gyorsan visszahívtam. - Szia, Pat, bocs, hogy nem vettem fel az előbb. - Semmi baj, durcás kisasszony! Nagyon dühös lehetsz, mondd, mitől vagy ennyire kiborulva? Durcás kisasszony... Szóval már megint nem Mia vagyok... - Anyu nem bírja kifizetni a Royal tandíját, nekem meg fogalmam sincs, hogy mit tehetnék. Hát ezért vagyok kiborulva. - Minden lehetséges megoldást végiggondoltál már? - Aha, persze a bankrabláson kívül. - Miket beszélsz?! Szeretnéd, hogy szóljak anyámnak? Hátha van valamilyen ötlete. Beszélhetne Elenával, például. - Isten ments, már úgyis mindenkit mozgósítottam, és csak még jobban felidegesítené. - Mia, figyelj ide, olyan nincs, hogy ne legyen megoldás, akármi is történjen, mindig kell lennie egy B tervnek. Patrick mindig is gyakorlatias volt. Soha nem beszélt a levegőbe. Ha meg kellett oldania egy problémát, addig nem nyugodott, amíg nem talált rá valamilyen megoldást. - Egyelőre még A terv sincs, Pat, nemhogy B. - És apáddal beszéltél már? Nem jöhet szóba esetleg, hogy odaköltözz hozzá Londonban?És mi van az ösztöndíjjal? Beadtad már a kérelmet? - Pat, nem költözhetek apámékhoz, mert ők is alig férnek el

abban a lakásban, nem lenne külön szobám. Az ösztöndíj persze összejöhet, de a tandíj felét akkor is ki kell fizetni, és az is túl sok. - Akkor sem szabad elkeseredni! Tudom, hogy most kilátástalannak tűnik a helyzet, de nem adhatod fel, megértetted? Soha nem szabad feladni! Majd végiggondolom a dolgot, lehet, hogy eszembe jut valami értelmes ötlet. Addig is, ígérd meg hogy nem adod fel, oké? Legszívesebben megöleltem volna... Mindennél jobban szerettem volna megcsókolni, hozzábújni, vele lenni. Elbőgtem magam. Mint egy hülyegyerek. - Mia, kincsem, nyugodj meg! Nyugodj meg, jó? - mondta bátorítóan. Olyan érzés volt, mintha a fejemet simogatná. - Ne haragudj, Pat, tiszta hülye vagyok! - Mia, nem hülye vagy, csak fáradt, és kikészültek az idegeid, ennyi. De minden rendben lesz, és én itt vagyok, rendben?Melletted állok. Bólintottam. - Hallasz, Mia? Én itt vagyok veled. Persze hogy hallottam, de akkora gombóc volt a torkomban, hogy egy szót sem bírtam kinyögni. Ez sokkal több volt annál, mint amit remélni mertem. Annyira megkönnyebbültem, hogy csak zokogni voltam képes. És olyan boldog voltam, mint még soha életemben.

Tizenegy

Másnap az osztályban Nina leült mellém, és tétova tekintettel pislogott rám. Éreztem, hogy valami fontosat akar mondani, csak nem tudja, hogyan kezdjen bele. Vajon tudja, hogy beszéltünk Pattéi? Mondjam el neki? Úgy döntöttem, hogy nem szólok. Végül is, nem voltam köteles mindenről beszámolni. - Mia - fogott bele -, valamit el kell mondanom neked. - Hallgatlak - feleltem, és próbáltam minél érdeklődőbb képet vágni* - Carl és én... nos... Azonnal megértettem mindent, de nem akartam tudomásul venni. Te és Carl, micsoda? - Én és Carl... szóval összejöttünk - mondta nagyon halkan. Összeugrott a gyomrom. Szerettem volna örömet, vagy ha azt nem is, legalább valamiféle lelkesedést mutatni, de csak egy felhördülés jött ki belőlem. Aztán, ki tudja, miért, talán hogy kompenzáljam az előbbit, azt mondtam: - Jaj de jó! Ennek szívből örülök, Nina! Szuper! - Ne hazudj, látom rajtad, hogy bánt a dolog - mondta a szemembe nézve. - Dehogyis! - öleltem át hirtelen felindulásból. - Örülök nektek! Igaz, hogy egy kicsit furcsa a szitu, de hidd el, örülök, mert Carl tényleg nagyon rendes srác. - Egészen biztos, hogy nem haragszol rám? - billentette oldalra a fejét.

- Egyáltalán nem! Hiszen már mondtam, hogy a mi kapcsolatunk nem működött, emlékszel? Úgyhogy hidd el, minden a legnagyobb rendben van! - Áldásod ránk? m Áldásom rátok. - Esküszöl? m Esküszöm. Ebben a pillanatban belépett az osztályba a franciatanárunk, én pedig fellélegeztem egy kicsit. A francia volt az egyetlen tantárgy, ami egy kicsit is érdekelt, hiszen legalább megtanulhattam helyesen kiejteni a balettmozdulatok neveit. De ez a mostani óra a szokásosnál is gyorsabban eltelt, főleg azért, mert végig Patrick járt a fejemben. Én itt vagyok veled. Olyan nyomatékosan, már-már szenvedélyesen hangzott, hogy beleremegett a szívem. Nagyon reméltem, hogy Nina hasonlóképpen érez Carl iránt, és hogy Carl viszonozza az érzéseit. Délután folytatódtak a Mamma mia próbái, és mivel megígértem, segítenem kellett Alexnek a tánclépésekben. Életemben nem láttam senkit, aki ennyire falábú lett volna. Képtelen volt összhangba hozni a bal lábát a jobbal, és folyamatosan úgy nézett ki, mint aki mindjárt hasra esik. Hamarosan beláttam, hogy előbb lesz belőlem Nobel- díjas matematikus, mint hogy Alex megtanulna megfordulni a saját tengelye körül... A tornaterem másik végében Carl és Nina immár leplezetlenül flörtöltek egymással. A többiek persze nyilván azt gondolták, hogy csak hitelesen

alakítják a szerepüket, de én tudtam az igazságot, és bevallom, nem esett jól, amit láttam. Egy idő után felfigyeltem rá, hogy akárhányszor rájuk nézek, Carl szintén felém tekinget. Micsoda véletlen egybeesés! Magam sem tudom, miért, de rossz előérzetem támadt. Alex tényleg nagyon igyekezett, de mindig eltévesztette a lépést, vagy ha nem, akkor kiesett a ritmusból, úgyhogy egyre idegesebb lettem. Úgy döntöttem, más módszerhez folyamodom. Arra gondoltam, talán célravezetőbb lenne, ha a matematikai érzékére építenék. Szóval azt javasoltam neki, hogy sétáljunk egyet, szellőztessük ki egy kicsit a fejünket. Kimentünk a parkba, és leültünk egy padra. - Borzalmas vagyok, én vagyok a legbénább az egész suliban! fakadt ki Alex dühösen. - Alex, figyelj rám! Van egy afrikai közmondás: „Ha tudsz beszélni, énekelni is tudsz, ha tudsz járni, táncolni is tudsz.” - Hát, én már abban sem vagyok biztos, hogy járni tudok. - Nézd, valóban nem vagy a helyzet magaslatán, de szerintem fejlődőképes vagy - feleltem, leginkább hogy magamat is próbáljam meggyőzni erről. - Annyira idegesítő! Te, Mia, mondd, szerinted mitől vagy ennyire jó táncos?

H Talán attól, hogy totál hülye vagyok a matekhoz vigyorodtam el. Végre elmosolyodott. - Tudod, szerintem az a baj, hogy túl sokat agyalsz rajta. Láttam, hogy mindig számolod a lépéseket, ahelyett hogy hagynád, hogy a zene irányítson. Túl feszült vagy. - Milyen egyszerűnek hangzik! Szóval azt mondod, csak lazuljak el? - Pontosan! Imádod megoldani a bonyolult, összetett dolgokat, de a táncban nem kell megoldani semmit, ezért bénázol! Eszembe jutott valami. - Na, gyerünk, állj fel! - pattantam fel. Megálltunk egymással szemben, és megmutattam neki a kezdő pozíciót. *-* Most pedig hunyd le a szemed, és vegyél egy nagy levegőt... még egyet... még egyet... Amikor teljesen megnyugodott, elkezdtem énekelni a számot: - Ifyou changeyour mind... I’m thefirst in line... Elvörösödött. ** Ne, Mia... ez olyan ciki... - Most én vagyok a tanárod, és én azt mondom, hogy ez nem ciki. Punktum. Gyerünk, énekeld velem együtt... - Ifyou change your mind... I’m the first in line... - Honey Vm stillfree... Take a chance on me... Megtettük az első lépéseket, én irányítottam. - Ifyou need me, let me know... Gonna be around... És sikerült! Igaz, egyelőre úgy mozgott, mint egy lompos medve, de táncolt, és még csak nem is nézett a lábára! - Ifyou’ve got no piacé to go... ifyou’refeeling down...

- Mia, én táncolok! - Alex, táncolsz, és ráadásul nagyon jól! - Ifyou’re allalone when thepretty birds haveflown... Honey I’m stillfree, take a chance on me... - Csodálatos! A nyakába ugrottam, ő felkapott, mint valami tollpihét, és körbe-körbe forgott velem, közben egy pillanatra sem hagyta abba az éneklést. - Gonna do my very best and it airít no lie, ifyou pút me to the test, ifyou let me try... - Látod, milyen könnyű? - Mia Foster, te egy zseni vagy! - Na, azért várjuk ki a végét! Még sokat kell gyakorolnod! - Tudod, mit? Egy hónap múlva úgy fogok táncolni, mint egy profi, sőt még az is lehet, hogy eltáncolom helyetted azt a szólót! - Haha, de akkor a tütümet is fel kell venned, és az rózsaszín! - Nem baj, jól megy majd a vörös hajamhoz. Hangosan felkacagtunk, és visszaszaladtunk a tornaterembe. Alex teljesen elképesztette a többieket, amikor a tánckari próbára került sor. Végig teli torokból énekelt, és csak egyetlen lépést tévesztett el. Látszott rajta, hogy egyre jobban élvezi a dolgot. Nina felhúzott szemöldökkel bámult rám, amikor meglátta, mit művel. - Mondd, mit csináltál vele?

Megvontam a vállamat. - Bizonyára hamis reményeket keltett benne - súgta oda neki gúnyosan Carl. Az iskolai próbák nem alakultak rosszul, Claire-nél viszont semmi sem ment úgy, ahogy kellett volna. Nyilván már attól is eléggé kikészült, hogy anyámmal nem sikerült dűlőre jutnia. És egyáltalán nem tetszett neki, hogy elvállaltam azt a szólót az iskolai műsorban. Alig kezdtem el a bemelegítést, azonnal letámadott: - Azt hiszed, annyira élvezem, hogy órákig csak veled kell foglalkoznom? Ha játszadozni akarsz, nem ez a legmegfelelőbb hely, itt ugyanis komoly munka folyik, nem holmi táncikálás! Ha mindenáron marhaságokra akarod vesztegetni az idődet, ám legyen, de aztán ne nekem panaszkodj, ha nem sikerül a felvételi! Próbáltam nem figyelni rá, de csak mondta a magáét, és ettől egyre dühösebb lettem. Mintha nem tettem volna meg mindent, mintha minden az én hibám lett volna. Olyan érzésem volt, mintha előre rám akarná hárítani a felelősséget, ha esetleg nem sikerül a felvételi. Amikor aztán egy kevésbé jól sikerült grand battement után a bottal rávert a vádlimra, betelt a pohár. - Na, most fejezd be, Claire! Megrökönyödve bámult rám. Soha nem fordult elő, hogy visszabeszéltem volna óra

közben. -- Az életem egy pokol, amióta anyám közölte, hogy ellenzi a továbbtanulásomat a Royalban, és mást sem csinálok, mint hogy kétségbeesetten próbálok támogatókat találni, vagy legalább olyan embereket, akik az én pártomat fogják, te meg állandóan csak szapulsz! Tényleg azt hiszed, hogy én nem akarom, hogy sikerüljön? Hogy nem próbálok mindenáron megoldást találni? És rrtég van képed azt mondani, hogy játszadozom, mert elvállaltam egy háromperces számot az iskolai előadásban, amit egyébként a diri kötelező jelleggel osztott ki rám? Kinek képzeled magad? Azt hiszed, hogy te vagy a nagy Pavlova, vagy mi? Csak azért, mert a háború előtt New Yorkban táncoltál? Te csak egy... bukott balerina vagy! A csend úgy hullott le ránk, mint egy nehéz kő, és jéggé dermesztette a levegőt a teremben. Sarkon fordultam, felnyaláboltam a cuccomat, és kirohantam a próbateremből. Irtózatosan szégyelltem magam, amiért vérig sértettem Claire-t, de már nem tudtam visszaszívni, amit mondtam. A bejáratnál belebotlottam Chesterbe. - Te kis szemét - vicsorogtam rá a szerencsétlenre, aki nem is tehetett semmiről. Otthon a helyzet csak tovább mérgesedett. Nem bírtam tovább. Kezdtem azt kívánni, bárcsak olyan közönyös lehetnék, mint apám. A nagyjelenet főszereplői ezúttal anyám és Paul voltak, és mint mindig, most is én voltam az ürügy. Anyám azért veszekedett Paullal, mert megpróbált a

pártomra állni. Már az ajtó előtt meghallottam a kiabálást. r- Holnap már a pék is azzal fogad majd, hogy „á, maga az a szemét, aki nem akarja, hogy a lányából baletttáncosnő legyen!”. Éppen a kulcsot készültem a zárba dugni, amikor megcsörrent a mobilom. Alex volt az. - Szervusz, Mia! Épp Carllal és Ninával vagyok, és felmerült, hogy esetleg nem lenne-e kedved a jövő hétvégét Nináék bathi házában tölteni velünk... A háttérből nevetgélést hallottam. - Miért nem kérdezi meg tőlem Nina? - Mert azt állítja, hogy neki nemet mondanál. - És igaza is van, nemet mondok - feleltem szárazon. Mi a fenét akarnak ezek? Csak nem akarnak összehozni Alexszel? Ez az erőszakos összepárosítási mánia kezdett egyre jobban idegesíteni. - Add oda Ninát - parancsoltam rá Alexre. Nina átvette a telefont. - Bocs, az én ötlétem volt. - Hát, elég hülye egy ötlet! - Igazad van... Csak szeretném, ha eljönnél! Anyukám nem enged el egyedül Carllal, és egyébként is, olyan jól szórakoznánk négyesben! - Ne haragudj, Nina, lehet, hogy nem értettem jól: szóval csak azért hívsz meg minket is Alexszel, mert nem engednek el egyedül Carllal? Legalább annyi jóérzés szorulhatott volna beléd, hogy...

- Nem, nem, dehogyis! Nem így van, Mia, csak rosszul fejeztem ki magam! Nem is hívtalak volna, ha arról lenne szó, hogy hármasban lennénk, mert nem akarnálak zavarba hozni Carl miatt... Csak, tudod, te vagy az egyetlen lehetőségem, hogy egy hétvégét együtt tölthessünk... Tudod, hogy neked mindigaz igazat mondom!Arragon-

doltam, hogy mivel ti ketten olyan jól elvagytok Alexszel, elmehetnénk együtt, mindannyian, de tényleg mindenféle hátsó szándék nélkül! Nem tudtam, mit feleljek. - Légyszi, kérlek, emlékszel, milyen jól szórakoztunk ott gyerekkorunkban ? - Arra emlékszem, hogy halálra untuk magunkat, hogy a szüléink állandóan a termálfürdőben voltak, mi meg otthon kuksoltunk, és azt játszottuk, hogy foglyok vagyunk egy várban. Soha nem szórakoztunk jól, Nina, gyűlöltünk Bathba menni, és ezt te is tudod! - De most már másképp van! Felnőttünk! Mindany- nyian együtt leszünk, tök jó lesz, meglátod! - Nina, te csak el akarsz tölteni egy éjszakát Carllal! Ehhez nincs szükséged rám! Nehéz helyzetbe hozott. Semmi kedvem nem volt hozzá, hogy Carl társaságában töltsék egy hétvégét, aki minden létező alkalmat kihasznált, hogy csípős megjegyzéseket tegyen rám. Persze ha Patrick is ott lett volna, nyilván másképp reagálok, de most nem ez volt a helyzet. - Mia, tényleg nemet mondasz? - kérdezte Nina csalódottan és szomorúan. Aznapra már épp elég embert megbántottam. Sóhajtottam. - Nina... Én... Na jó, rendben van. - Igeeen! — ordította a fülembe. - Csodás vagy, any- nyira imádlak, Mia, mindent megteszek érted, kívánj bármit!

Szavadon foglak, gondoltam magamban. - Most add vissza Alexet!

Persze! Amit csak akarsz! Hé, Alex, még csak annyit, hogy nehogy beképzelj magadnak bármit is... Csak azért megyek veletek, mert örömet akarok szerezni Ninának. Nem szeretném megbánni, hogy így döntöttem, világos? I-igen - dadogta. Jó! Csak tisztázni akartam. A suliban találkozunk. Letettem, és kinyitottam az ajtót. Csend, megjött! — halottam egyből anyám hangját. A pék azt üzeni, hogy szemét vagy, mert inkább azt is eltűrnéd, ha drogoznék, csak ne legyen belőlem balerina! kiabáltam be jó hangosan. Az előszobában megjelent Paul, és megadóan felemelte a két karját. Lehajtottam a fejem, és felmentem a szobámba. Mellesleg - vetettem még oda a lépcsőről - jövő szombaton Bathba megyek Ninával és Carllal, meg egy fiúval, akit nem ismersz. És nem mondhatsz nemet, azok után, hogy nem engedsz el a Royalba! Mit nem mondasz, kisasszony! Anyám a konyhaajtóban állva felemelte a mutatóujját, mintha még mondani készülne valamit, de nem talált szavakat. Mostantól semmit sem tilthatott meg nekem. De igazából nem is érdekelt. Elegem volt. Mindenből és mindenkiből. De legfőképp magamból. Egy csomó tanulnivalóm volt, ráadásul még sehol sem

tartottam a házi dolgozatokkal, pedig azok nélkül nem jelentkezhettem az érettségire. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek. Azt tudtam, hogy a Royal felvételijéhez

mindenképpen művészeti tárgyakból kell vizsgáznom, művészettörténetből, zenetörténetből. Ha viszont anyám kívánsága szerint jogra vagy a közgázra jelentkezem, akkor matekból és töriből kell majd érettségiznem. Ügy döntöttem, az lesz a legjobb, ha anyámnak egyelőre egy szót sem szólok, hanem elhitetem vele, hogy az ő terveinek megfelelően készülök, közben pedig titokban a művészeti tárgyakat tanulom. Nem adhatom fel, nem hátrálhatok meg. Őrült elgondolás volt, ezzel tisztában voltam, de úgy éreztem, nincs más megoldás. Abban reménykedtem, hogy egy szép napon, majd amikor a ki tudja hányadik interjút adom a Dance Today-nék, majd jót nevetek ezen az egészen, de jelen pillanatban, ebben a kis szobában ülve, minden elszántságom ellenére életem legkockázatosabb és legabszurdabb döntésének tűnt. Mindenképpen be kellett kerülnöm a Royalba. Az volt a gond, hogy mást diktált a szívem, és egészen mást az eszem. Leültem a számítógéphez. Egy ősrégi PC volt, még apámtól kaptam, borzalmasan lassan ment, de a szövegszerkesztő program még úgy-ahogy futott rajta. Próbáltam valahogy összehozni egy esszét Shakespeare-ről. Úgy egy óra múlva kopogtak az ajtómon. - Zavarok? - dugta be a fejét Paul. - Nem, dehogy, gyere nyugodtan - feleltem szórakozottan. - Hát, beszéltem anyáddal... Mit ne mondjak, kemény dió kezdte, miközben letelepedett a sarokban álló régi fotelba.

«- Tudom. - Most meg van győződve róla, hogy mi ketten ösz- szefogtunk ellene, és alig szól hozzám. - Haha, na, majd meglátod, milyen az, amikor egy hétig nem áll szóba veled! - Tényleg képes rá? - kérdezte rémülten. - Naná! Velem egyszer egy teljes hónapig nem beszélt. Ha akart valamit, leírta egy cetlire. - És végül hogyan törted meg? - Sehogy. Bocsánatot kértem, és elismertem, hogy neki volt igaza. Tudod, mit mondott? „Hát, elég sokáig tartott, amíg rájöttél.” - És tényleg neki volt igaza? - Nem, de már nem bírtam elviselni, hogy csak a kutyával tudok beszélgetni. Paul gondterheltnek tűnt. - Ó, de ne aggódj... Minden másban fantasztikus! Persze azt az apró kis rossz szokását kivéve... - Miféle rossz szokásról beszélsz? - Hát... tudod, néha iszogat titokban, de ne izgulj, csak a pálinkát szereti. A samponosflakonban tartja, és időnként meghúzza... Paulnak elkerekedett a szeme. - És hát, néha lop is... De ne aggódj, csak apróságokat... Amióta egyszer három napra lecsukták, a drogériákat már messze elkerüli. Paul pulykavörös fejjel, bambán meredt rám. Kacagásban törtem ki. - Paul, nehogy már ezt is bevedd! Csak tréfáltam! Tényleg

ennyire nem érted a viccet? Paul zavartan hebegett. - Szóval... csak vicceltél... - Hát, igazából csak részben... Mert, tudod, anyu tényleg volt börtönben, ugyanis leszúrta apámat egy velős csonttal. Paul levegő után kapkodott, én pedig majdnem leestem a székről, úgy röhögtem. - Paul, figyelj, ha azt akarod, hogy barátok legyünk, legalább próbáld venni az adást, jó? Anyu a legjobb dolog, ami történhetett veled, ezt jól jegyezd meg, és ezt most tényleg komolyan mondtam! - Hű... Hát, te tényleg nem vagy teljesen százas... Azt hittem, infarktust kapok! - Tudod, elképesztő, hogy mennyire be lehet téged húzni a csőbe! Elmosolyodott, aztán hirtelen újra elkomorodott. - Mia, sajnálom, hogy nem tudtam segíteni. Tényleg. - Ne aggódj, számítottam rá, hogy nem fog sikerülni, de azt nagyon díjazom, hogy legalább megpróbáltad. - Nem vagyok jó meggyőzésben, mert nem vagyok túl nagy dumás, ha érted, mire gondolok. Talán ezért is lesz a nejemé a ház, ráadásul a fizetésem felét is oda kell adnom neki... - Atyaég, ez borzasztó! Milyen bűnt követtél el ellene, hogy így hagyod magad kifosztani? - Semmilyet - felelte szomorúan. - Na, gyerünk, valld be! Biztosan megcsaltad... mondjuk, a legjobb barátnőjével! - Nem, nem! Ő csalt meg engem, a legjobb barátommal! a

Hát ez nagyon gáz, Paul! És te nem hagytad el?

- A lányok még kicsik voltak, nem akartam elveszíteni őket, ezért tűrtem el mindent hosszú évekig. De most már elég nagyok ahhoz, hogy megértsék... - És, megértik? - Hát, nem igazán. Az anyjuk pártját fogják, és nem nagyon állnak szóba velem. - Hát, azt rosszul teszik. Szerintem te nagyon rendes vagy, és a légynek sem tudnál ártani. - Nos, lehet, de, tudod, valahogy sosem találom a megfelelő szavakat, amikor valami fontosat kell mondanom. Mindig hagyom, hogy mások beszéljenek helyettem. A feleségem pedig kiválóan ért hozzá, hogyan állítson be idiótának a lányok előtt. Hát, nincs túl nehéz dolga, gondoltam magamban, de hirtelen valamiféle gyengédséget kezdtem érezni szegény Paul iránt. - És mondd, mivel foglalkozik a nejed? - Ügyvéd. - Hahahaha! Ez kész, Paul! Látom, gyorsan tanulsz! - Nem, sajnos ez nem vicc. A feleségem válóperes ügyvéd. - Atyaég, jól ráfaragtál! És miért éppen egy ügyvédet kellett elvenned feleségül? - Tudod, ugyanabba a gimibe jártunk, aztán évekkel később megint találkoztunk a Boboliban, ahol szakács vagyok. Annyira megtetszett neki a hely, hogy minden ügyfelét odahozta, szinte mindennap ott volt, és állandóan elhalmozott dicséretekkel. És egy napon azzal jött, hogy randizzunk. Nem is tudom... így utólag visszagondolva, végül is mindig ő kezdeményezett, de... nem akarlak untatni a magánéletemmel... nem túl szórakoztató. - Hát, rosszabb történetet is hallottam már. De árulj már el

valamit: amikor elvitted vacsorázni anyut, a te éttermedbe mentetek? - De hát nem is az enyém! Bárcsak az lenne! És mellesleg egyáltalán nem romantikus a hely. Életem legszörnyűbb estéje volt! Tudod, anyu azt hitte, hogy megkéred majd a kezét... - Hát igen, nagyon bunkó voltam... - Anyu nagyon elkeseredett... Én meg azt gondoltam, hogy egy szemét alak vagy - bukott ki belőlem. - Jaj, ne is emlékeztess rá! Egész életemben soha senki nem sírt még miattam. Ha csak belegondolok, menynyire szenvedhetett, úgy szégyellem magam... Paul lehajtotta a fejét, és úgy nézett ki, mint egy elveszett kisgyerek. - Tudod, én nagyon szeretem az anyukádat... - nyögte ki rekedten. Esküszöm, legszívesebben megöleltem volna. És először fordult elő, hogy megértettem őt: egy egyszerű lélek volt, kicsit esetlen és ügyetlen, de jószívű. És tényleg szerette anyámat. És a segítségemmel - ebben biztos voltam - nevetni is megtanul majd. Alighogy Paul kitette a lábát a szobámból, a figyelmem Shakespeare-ről Patrick füzetére terelődött. Újra elolvastam a beszélgetéseinket, amit szóról szóra lejegyeztem. Miközben felidéztem magamban a hangját és a mosolyát, elöntött a vágy, hogy újra átölelhessem, ahogy azon az éjszakán tettem, mikor megmentett. Eddig leginkább csak azt képzeltem el, ahogy kéz a kézben

sétálunk, de mostanában kezdtek egyre kevésbé ártatlan gondolataim támadni kettőnkről. Az illatára gondoltam, arra, ahogy a bőre az enyémhez ér, ahogy a keze végigsimít a hátamon, ahogy az ajkai cirógatnak és az ujjai felfedezik a testemet... Annyira vágytam rá, hogy szinte fájt. Fogalmam sem volt róla, hogy létezik ilyen elsöprő erejű szenvedély a világon. Őrülten hiányzott, és el sem tudtam képzelni, hogy fogom kibírni nélküle, pedig jó esélyem volt rá, hogy ezzel a problémával örökre együtt kell élnem. Olyan voltam, mint egy fanatikus rajongó, aki szerelmes a kedvenc énekesébe, és beszélget a falára kiragasztott poszterrel, meg hosszú leveleket ír neki, abban a hiszemben, hogy a szerelme saját kezűleg írja majd meg a választ, és nem a kilencvenéves asszisztense intézi az ilyesmit helyette. Micsoda kínszenvedés a szerelem... És a szenvedésről eszembe jutott, hogy mindenképpen beszélnem kell Claire-rel. Most, hogy a haragom csillapodott, már beláttam, mekkora hülyeséget csináltam, és hogy mindenképpen jóvá kell tennem. Lelopóztam a lépcsőn a telefonért. A nappali ajtajából láttam, hogy Paul és anyám összebújva ülnek a kanapén, a tévé tompa fénye glóriát font a fejük köré. Boldoggá tett a tudat, hogy anyám ezúttal tényleg egy j óravaló pasit talált magának, aki olyan nagyszerű nőnek tartotta, amilyen valójában volt. Megérdemelt egy kis boldogságot. ML A mikrobán melegítettem magamnak egy bögre tejet, aztán

visszamentem a szobámba telefonálni. Claire furán rekedtes hangon szólt bele a telefonba. Vagy ivott, vagy felébresztettem. - Claire... Mia vagyok. Semmi válasz. - Bocsánatot szeretnék kérni tőled... Annyira sajnálom, ami történt! Claire továbbra sem válaszolt. Nos, nem gondoltam, hogy könnyű dolgom lesz, de erre azért nem számítottam. - Túl hevesen reagáltam, és szörnyen neveletlen voltam. Nem akartalak megbántani, hidd el! És nem gondoltam komolyan, amit mondtam! Kérlek, bocsáss meg! Hallottam, ahogy sercen a gyufa, és beleszív a cigarettájába. Végre megszólalt. - Mia, vedd úgy, hogy ettől a naptól kezdve már nem vagyok a tanárnőd. Nyugodt és tiszta hangja szinte jéggé dermesztette a szívemet. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet. - Claire, ezt nem mondhatod komolyan! Teljes szívemből bocsánatot kérek, tényleg nem tudom, hogy mondhattam neked ilyen borzalmas dolgokat! Legszívesebben visszaforgatnám az időt. Tényleg nem tudsz megbocsátani? - Nem, Mia, nem tudok. Vedd úgy, hogy ez volt életed nagy leckéje. Megkell tanulnod, hogy először gondolkozz, és csak utána beszélj. És megkell tanulnod tisztelni azokat, akiknek több tapasztalatuk van,

mint neked. És szerintem igenis komolyan gondoltad, amit mondtál. Sőt biztos vagyok benne, hogy valóban egy szánalmas, frusztrált öregasszonynak tartasz, akinek nem jutott több az életben, minthogy olyan feltörekvő és mellesleg beképzelt csitriket tanítson, mint amilyen te magad is vagy. És lehet, hogy igazad van. Sőt biztosan igazad van. Igen, szerettem volna egy életen keresztül táncolni, és nem, nem akartam így végezni. De amit csinálok, azt jól csinálom, és soha életemben nem vettem leckét olyanoktól, akiket nem tiszteltem, ezért én se szeretnék olyasvalakinek a tanára lenni, aki azt hiszi, hogy nekem tesz szívességet azzal, hogy eljár az óráimra. Leicester tele van nálam jóval fiatalabb és képzettebb balett-tanárokkal, Londonról már nem is beszélve, és szívből kívánom neked, hogy ott tanulhass. De ettől kezdve ez már nem az én problémám, úgyhogy minden jót és sok szerencsét! És letette. Jeges rémület fogott el. - Nem, nem, várj, légy szíves! Újra meg újra felhívtam, de nem vette fel a telefont. Az egyetlen igazi szövetségesem cserbenhagyott. Vagyis nagyon úgy nézett ki, hogy végleg búcsút mondhatok az álmaimnak. Óriási, kövér könnycseppek gördültek végig az arcomon. Egyedül maradtam. Senkitől sem kérhettem tanácsot. Mindenképpen ki kellett békülnöm valahogy Claire- rel, ő volt az egyetlen esélyem bekerülni a Royalba. Ő, aki mindent tudott rólam, ismerte a gyengéimet és az erősségeimet. Mindenre ő tanított meg, amit tudtam, és annak ellenére, amit a fejéhez vágtam, igenis tiszteltem őt.

Nem dobhatott el magától csak úgy! Ha meg akart leckéztetni, hát sikerült. De ez nem volt elég: a tudomására is kellett hoznom, hogy megértettem a leckét. Mekkora idióta vagyok, hogy azt hittem, egyedül is mindent meg tudok oldani! De most már tudtam, hogy segítség nélkül nem fog menni. Eddig csak a pénzre gondoltam, azt hittem, az a legnagyobb baj, de most rájöttem, hogy a tanárom nélkül, aki mindenben támogat, képtelen leszek végigcsinálni a meghallgatást. Borzalmasan buta és felelőtlen voltam. Claire nélkül nem volt esélyem.

Másnap délután, amikor beállítottam Claire-hez, döbbentem láttam, hogy valaki máris elfoglalta a helyemet. Chester, az a kis nyamvadt törpe, úgy állt ott a terem közepén a hófehér trikójában és a fekete latexnadrágjá- ban, pimasz vigyorral az arcán, mint a magabiztosság élő szobra. Legszívesebben felpofoztam volna. Claire tudomást sem vett rólam, és halálra dicsérte a kis nyamvadékot. - Bravó mon enfant! Ha valaki, hát te biztosan nagy karriert futsz majd be! Leültem a legtávolabbi sarokba, és türelmesen kivártam az óra végét, aztán összeszedtem a bátorságomat, és odamentem Claire-hez. - Claire, kérlek, hallgass meg! - kérleltem, miközben ő szenvtelen arccal keresgélt a CD-k között. — Mindig is

olyan voltál nekem, mint a második anyám! Láttál felnőni! Nem taszíthatsz el magadtól! - Nem vagyok az anyád, Mia, nincsenek kötelezettségeim veled szemben! - vetette oda foghegyről. Tudom, hogy nincsenek. De az a rengeteg munka, amit közösen beletettünk ebbe az egészbe a hosszú évek alatt, az neked semmit sem jelent? - Nem állítottam, hogy repesek az örömtől, Mia, amiért meg kell válnom tőled - nézett végre a szemembe. - De akkora csalódást okoztál, hogy képtelen vagyok folytatni a közös munkát. Az életben egyszer mindennek vége szakad, ezt nálam jobban senki sem tudja, és most eljött ez a perc is. Végeztem veled. Nem, nem jött el - fogtam meg a karját. - Nem dobhatsz ki csak úgy, csak mert mondtam valami hülyeséget! Claire, kérlek, ne hagyj magamra, te vagy az egyetlen, akit akarok, nem akarok másik tanárt, ha kell, akár le is térdelek előtted, csak kérlek, bocsáss meg! - öleltem át zokogva. Na, na... erre semmi szükség... - veregette meg a vállamat. Alléz... fejezd be... - Ne dobj el magadtól, kérlek szépen, te vagy az egyetlen, aki még hisz bennem! - Mia, nyugodj meg, jó? Időközben a terembe betódultak a haladó csoport növendékei, és kíváncsian bámultak ránk. 33 Látjátok, lányok? - mutatott rám Claire, mint valami trófeára. - így járnak azok, akiknek túlontúl a fejükbe száll a dicsőség, és azt hiszik, hogy már nincs mit tanulniuk a

tanáruktól. Véssétek jól a fejecskétekbe, és soha, de soha ne kövessétek el ezt a hibát! Hű, de mérges voltam rá! Szerencsére a kis Chester már nem volt ott, így legalább ő nem láthatta a nyilvános megaláztatásomat. De ami ez után következett, az legszörnyűségesebb rémálmaimat is felülmúlta. Claire közölte velem, hogy álljak be a többiek közé, és végigcsináltatta velem az ösz- szes gyakorlatot. És folyamatosan kritizált. Jó hangosan. A grand pliéim nem voltak eléggé szélesek, a relevéim nem voltak elég magasak, a tenduim nem voltak elég feszesek. Az óra végén alig tudtam járni, annyira fáradt voltam. És akkor jött a feketeleves. Claire a terem közepére parancsolt, és elpróbáltatta velem a teljes Odilia-belépőt. Életem legborzalmasabb balettórája volt. Amikor végeztünk, a fájdalomtól és a kimerültségtől már zokogni sem tudtam rendesen, csak a könnyeim ömlöttek feltartóztathatatlanul. Claire odadobott egy törülközőt, és közölte, hogy mára ennyi volt. Amikor valamennyire megnyugodtam, odajött hozzám, és azt mondta: - Tudom, hogy a mai elviselhetetlennek tűnt, de tudnod kell, hogy ez még semmi ahhoz képest, amikor majd az első fellépésed előtt kell gyakorolnod. Akkor ugyanis késő éjszakáig mást sem fogsz csinálni, mint tökéletesíteni a mozdulataidat,

egészen addig, amíg álmodból felkeltve is képes leszel eltáncolni a szerepet. És akkor is, ha éppen menstruálsz, ha borzalmas görcseid lesznek, ha bevérzik a lábkörmöd, ha kibicsaklik a bokád. Mert senkit sem fog érdekelni, hogy fáj valamid, mert ott fognak lihegni a nyomodban mindazok, akik csak arra várnak, hogy hibázz, és a helyedbe léphessenek. Csak bólintottam, mert egy szó se jött ki a torkomon. - Nagyon jó voltál ma este, de azt is meg kell tanulnod, hogy figyelj arra, amit mondok, és javíts ott, ahol kell. Nem mehetsz mindig a saját fejed után, mert akkor soha senki nem lesz hajlandó veled dolgozni. Amikor majd prímabalerina leszel, na, akkor majd megengedheted magadnak a szeszélyes allűröket, mert akkor már senki sem merészel majd ujjat húzni veled, de addig, kislányom, csöndben maradsz, tanulsz, és hallgatsz azokra, akik a javadat akarják! Megértetted? - Igen, Claire. - Igen, Miss Claire - szólt rám. Csak hogy tudjam, hol a helyem.

Otthon, mikor már a fotelban ültem, miután megettem egy joghurtot, és végre belemerítettem a lábamat egy lavórnyi forró vízbe, úgy gondoltam, megérdemlek egy rövid beszélgetést Patrickkel. H Szia, Pat! - Helló, Mia, de jó, hogy hívsz, hogy vagy? Hirtelen már a lábam sem fájt annyira. Patricknek

még a hangja is elegendő volt hozzá, hogy megint tökéletesen érezzem magam. - Szuperül - hazudtam arcátlanul. Akkor jöttem rá, hogy azonnal ki kell találnom valamit, miért hívtam fel. Azt nyilván nem vallhattam be neki, hogy halálosan belezúgtam... - Azért hívtalak, hogy elújságoljam a híreket. - Jól tetted. Egyébként, ha nem hívsz, én hívtalak volna, mert már aggódtam érted. Aggódott értem? Felhívott volna? - Hát... csak az van, hogy most már mindenki anyámat győzködi a Royal miatt, beleértve a postást és a fűszerest. De megingathatatlan! Nevetett. - Szerintem kezdetnek nem rossz! Kiváló taktika halálra fárasztani az ellenfelet. Ha gondolod, megtaníthatlak még néhány trükkre, de nem hiszem, hogy Elena esetében be kellene vetni, mondjuk, az érzelmi zsarolást. Engedni fog magától is, meglátod! - Látszik, hogy nem ismered. - Dehogynem. Elena az egyik legmegértőbb és legkedvesebb nő, akit csak ismerek. És nagyon jó anya. Amikor kicsi voltam, egy csomószor megvédett. Például amikor elejtettem a nagy kínai vázát, vagy amikor betörtem az ablakot a focilabdával. - Szóval anyám mindenkivel úgy viselkedik, mint egy angyal, engem kivéve. - Majd én beszélek vele. Mindenki azt mondja, hogy egész jó a rábeszélőképességem.

- És tényleg? - Hát... azért nem mindig sikerül... De szívesen segítek a barátaimnak. Neked meg különösen. Nem is tudom, hogyan és miért, de kicsúszott a számon: - Alig várom, hogy hazagyere! Hirtelen csend lett.

Zavarba hoztam. - Izé... úgy értem, hogy minél előbb beszélhess anyával. - Én is alig várom már, hogy otthon legyek - mondta teljesen váratlanul.

Tizenkettő

- Szia, anyu, nyugi, amint odaértünk, felhívlak! - integettem a kocsi ablakából. Mennyivel szívesebben maradtam volna otthon, például takarítani! A változatosság kedvéért gyászos hangulatban voltam: egyáltalán nem akartam Bathba menni, és egyre jobban meg voltam győződve róla, hogy a lehető legrosz- szabb ötlet volt elfogadni a meghívást, de Nina annyira örült, nekem meg bűntudatom volt, amiért egy szót sem szóltam neki a telefonbeszélgetéseinkről Patrickel. Hát igen, ahogy a szerelem, nyilvánvalóan a barátság is tele van kompromisszumokkal. Carl vezetett. Ő egy szót sem szólt, Ninának viszont be nem állt a szája. Maga volt a megtestesült boldogság, szinte elviselhetetlen lelkesedés és optimizmus áradt belőle. Ha nem a legjobb barátnőmről lett volna szó, tutira kidobom a kocsiból. Én is erre vágytam: hogy megtapasztalhassam végre a viszonzott szerelem boldogságát, de ehelyett szokás szerint csak kívülről figyeltem valamit, ami velem valószínűleg soha az életben nem fog megtörténni. És ez egyre jobban felidegesített. Alex mindent megpróbált, hogy feldobjon, keksszel kínált

meg ilyesmi, de olyan volt, mintha egy bedühö- dött pitbullt próbált volna lecsendesíteni. Háromórányi autózás várt rám, összezárva a többiekkel, miközben legszívesebben aludtam volna, az iPod fülhallgatójával a fülemben. - Nos, Mia, és eldöntötted már, mi leszel, ha nagy leszel? kérdezte hirtelen Carl. - Te mit tanácsolnál? - Hát, ha nem lesz belőled étoile, még mindig táncolhatsz szülinapi meglepetésbulikon. Tudod, kiugrasz a tortából, és elénekled, hogy boldog szülinapot. - Igen, jó ötlet, majd megfontolom - feleltem. Legszívesebben megfojtottam volna. m Vagy lehetnél utcai pantomimművész, mondjuk, a Covent Gardenben, szobornak maszkírozva, azzal jól lehet keresni, ráadásul közel lennél a Royal Opera House-hoz is. Vagy kígyóbűvölő, na, abban tökéletes lennél. Vagy... Szinte tapintható volt a feszültség a kocsiban. - Vagy befoghatnád a szádat, és békén hagyhatnád! - avatkozott közbe Alex. - De hát ő tudja, hogy csak viccelek, igaz, Mia? Nem sértődtél meg, ugye? - felelte Carl, akinek eszében sem volt békén hagyni, nyilván eltökélte magában, hogy a hátralévő háromszáz kilométeren végig piszkálni fog. Nem akartam megbántani Nina érzelmeit, de nem engedhettem meg, hogy Carl büntetlenül provokáljon. Esélyes volt, hogy nem fogja megérni a vasárnap estét... Nina bekapcsolta a rádiót, hogy enyhítse a feszültséget, aztán

hátrafordult, hogy egy zavart és könyörgő mosolyt küldjön felém, amelyre egy megnyugtató kacsintással válaszoltam. Az ablak felé fordultam, és elhatároztam, hogy az út hátralévő részében nem veszek tudomást Cáriról. Én is alig várom már, hogy otthon legyek. Ezt mondta Patrick. A szavai beférkőztek a gondolataimba, és minden egyes alkalommal, amikor csak felidéztem, a szívem beleremegett, és szinte eufórikus hangulatba kerültem tőle. Úgy döntöttem, ezt pajzsként fogom használni, hogy megvédjem magam Carl gyűlöletes megjegyzéseitől, és így fogom túlélni a félelmetesnek ígérkező hétvégét. Nina egész úton Carl combján nyugtatta a kezét, időnként pedig a vállára hajtotta a fejét. Tudtam, hogy Alex is szívesen venne valami hasonlót, ugyanakkor tisztában volt a kockázattal, ezért beérte annyival, hogy elmagyarázott néhány egyenletet a tabletje segítségével. Késő délután volt, mire Bathba értünk. Nina mindenáron be akart menni a karácsonyi vásárba, a város- központba. Borzalmasan hideg volt, és semmi kedvem nem volt a tömegben bóklászni, de eszembe jutott, hátha találok megfelelő karácsonyi ajándékot anyának, Paulnak, és persze Patricknek. De a vidám hangulat végül engem is magával ragadott, és nem sokkal később már prémes sapkákat meg meleg kesztyűket próbálgattam, és karamellába mártott almaszirmot rágcsáltam. Bettynek, anyámnak és Paulnak is választottam egy-egy prémes kötött sapkát hozzá való kesztyűvel, és nagyon elégedett voltam magammal.

Csak Patricknek nem találtam semmi olyasmit, ami megdobogtatta volna a szívemet. Carl és Nina mind a négyünknek vett rénszarvas- agancsos télapósapkát, és csináltak egy csomó idétlen fotót, amelyeket persze azonnal fel is tettek a Facebookra. Közben szorgalmasan iszogatták a fűszeres forralt bort, és nekem is hoztak egy hatalmas bögrével. - Nem, kösz, én nem kérek - mondtam, és odaadtam az enyémet Alexnek. - Na, Mia, igazán lazíthatnál egy kicsit, legalább felmelegszel tőle - biztatott Nina. - Igaza van, miért nem rúgsz ki egy kicsit a hámból? -« adta alá a lovat Carl is. A társaság kedvéért ittam egy kortyot, de nem ízlett. Nina és Carl kézen fogva sétálgattak, és minden standnál megálltak. Mi Alexszel elmentünk sült krumplit és kolbászt venni magunknak. Sosem szerettem igazán a karácsonyt, mert a széthullott családomat juttatta eszembe, de ott, a téren, a székesegyháznál, a zene, a fények és a bűvészek forgatagában, engem is megfertőzött a vidám, ünnepi hangulat. A végén már karácsonyi dalokat énekeltünk egymás kezét fogva, aztán végigsétáltunk a belvároson, egy kicsit a hidegtől, egy kicsit pedig a bortól vöröslő orral, és a nap végére sikerült majdnem teljesen megfeledkeznem minden bajomról, sőt még Carl is felhagyott a piszkálá- sommal. Csak egyszer jegyezte meg, hogy igazán elsajátíthatnám a zsonglőröktől a tüzes golyós mutatványt, hogy jövőre már én is felléphessek.

Fensőbbséges elnézéssel hagytam figyelmen kívül a piszkálódását, és eltökélten belemerültem az este élvezetébe. Nina karon fogott, és a fülembe súgva megkérdezte: - Jól érzed magad, Mia? - Én? Igen, miért? - kérdeztem meglepetten. - Mert nem szeretem, ha te nem vagy boldog, amikor én igen. Kicsit becsípett, amitől még a szokásosnál is érzel- gősebb lett. - Én attól vagyok boldog, ha te az vagy - feleltem. - De hát, te csak akkor vagy igazán boldog, amikor táncolsz! Én viszont azt szeretném, ha akkor is az lennél, amikor egy bizonyos valakivel vagy. Egyszóval azt szeretném, ha szerelmes lennél! Ó, Nina, mennyire szeretném elmondani neked az igazságot - Amikor majd az leszek, elmondom neked. - De Alex egy kicsit sem tetszik neked? - Nem, egy kicsit sem, de tényleg nagyon jó fej. - És Carl? - kérdezte tétován. - Felőle teljesen nyugodt lehetsz, konkrétan gyűlöljük egymást - biztosítottam róla. - Ha véletlenül kettesben maradnánk, valamelyikünk biztosan otthagyná a fogát. - Annyira tetszik nekem, Mia... - Látom! És te is tetszel neki. - Tényleg így gondolod? Nina, te mindenkinek tetszel, miféle kérdés ez? -Már nem igazán tudom, kiben bízhatok... a Tho- masszal történtek óta annyira félek, hogy megint elszúrom. Tisztességesebbnek hittem az embereket, szóval, azt hittem,

hogy ha valaki azt mondja, hogy szeret, nem csak azért teszi, hogy ágyba vihessen - mondta szomorúan. Őszintén szólva én is azt hittem, hogy vele ez nem történhet meg. De Carl más. Majd meglátod! Tisztel téged, és ha kiderül, hogy mégsem, azt keservesen meg fogja bánni - feleltem gyilkos indulattal. - Te vagy a legjobb tesó a földkerekségen! - mondta Nina, és átölelt. Nos, talán mégsem voltam a legjobb tesó, de megesküdtem, hogy mindenképpen azzá válók. Lassan ideje volt indulni. Nina túl sok forralt bort ivott, szédült, és le kellett húzni a kocsi ablakát, hogy egy kis friss levegőhöz jusson. Amikor megérkeztünk a házhoz, elkísértem a fürdőszobába, és tartottam a fejét, amíg hányt. Végül szerencsére egy kicsit megkönnyebbült. Ahogyan számítottunk rá, borzalmasan hideg volt, úgyhogy a fiúk gyorsan nekiláttak, hogy begyújtsanak a kandallóba. Forraltam egy kis vizet, és készítettem egy teát Niná- nak, aztán odaadtam a csészét Carlnak, hogy vigye fel neki a szobájába. Alex meg én a nappaliban álló mustársárga bársonykanapéra telepedtünk. A ház berendezését a hetvenes évek óta nem cserélték: tele volt hímzett párnákkal, régi babákkal, az ingaórát ki tudja, mióta nem húzták fel. A karácsonyi zsibvásárban minden bizonnyal köny- nyen túladhattunk volna az ócskaságokon.

- Szép kis este, nem igaz? - kérdezte Alex, és rágyújtott egy cigire. - És ez még csak a kezdet! Majd meglátod, éjjel lánccsörgés is lesz, meg szellemek! - Gyűlölöm a nyaralókat télvíz idején! Olyan, mintha megállt volna bennük az idő, nyomasztó hangulatot árasztanak. - Akkor miért akartál eljönni? Én rögtön nemet mondtam, pontosan tudtam, hogy ez lesz. - Akarod tudni az igazat? - Naná! - Oké, de csak azért mondom el, mert ittam... ^elmosolyodott. Miattad jöttem el. - Alex, de hát én megmondtam... - Tudom, de szeretek veled lenni, még akkor is, ha csak barátok vagyunk. Ezek szerint igaz volt: a győztes taktika a fiúknál tényleg az, ha az ember nem vesz tudomást róluk. Bár Patrick esetében az sem segítene, ha egész életemben ezt a taktikát alkalmaznám... Carl lejött az emeletről. - Nina azt kérte, hogy menj fel hozzá - mondta nekem. - Mi addig elmegyünk kaját venni. Carl fogta a kocsikulcsot, és Alexszel a nyomában távozott. Felszaladtam Ninához. A szülei hálószobájában feküdt a hatalmas dupla ágyon, a paplant a nyakáig húzta. Szerintem nem lehetett három foknál több a szobában. - Hogy érzed magad? - kérdeztem, és odaültem az ágy szélére. - Jobban...

Fehér volt, mint egy kísértet, a lehelete pedig szúrós szagú, acetonos. - Nina... Ugye majd megmosod a fogad, mielőtt csó- kolózol Carllal? - Büdös vagyok? - kérdezte aggodalmasan. - Mint egy döglött egér. - Istenem, milyen szánalmas vagyok... Sosem tudom, mikor mit tegyek! - Üres gyomorra ittál, mit vártál? - Totál kivagyok... És még én akartam romantikus éjszakát Carllal! Még azt a szexi bodyt is elhoztam magammal! Levettem a cipőmet, és bebújtam Nina mellé a paplan alá. A lepedő nyirkos volt, libabőrös lettem tőle. - Emlékszel, amikor egyszer oda bújtunk el, és mindenki minket keresett? - intett a szoba sarkában álló hatalmas, antik tükrös szekrény felé. - Igen! Elaludtunk, a szüleid pedig teljesen kétségbe voltak esve! - És amikor titokban megnéztük a Rémálom az Elm utcában-t? Istenem, hogy be voltunk tojva! És amikor Patrick éjjel idelopózott, és az ujjaival kaparászott az ajtón? Azt hittem, menten elájulok! - Tényleg! Egy hétig nem nézhettünk utána tévét! - Nem is volt olyan régen, most mégis egy örökkévalóságnak tűnik - sóhajtottam fel. Te mit gondolsz? Milyenek leszünk felnőttként? « Én azt szeretném, ha sose kellene felnőni... Ez az egész szörnyűség a felelősségről meg a döntésekről, az agyamra megy vallottam be.

- Én viszont már alig várom, hogy saját családom legyen... Egy csomó gyereket szeretnék. Hát igen, olyan szülők mellett, akik szeretik egymást, nem is kívánhatott volna mást. - Én viszont csak egyet akarok: táncolni. Nem tudom elképzelni magam anyaszerepben. Az volt a terv, hogy harmincöt éves koromig táncolok, utána talán majd gondolhatok a gyerekekre is. De persze, csak ha Nina bátyja lesz az apjuk. - De mi van, ha nem sikerül? - kérdezte Nina. - Micsoda? - Ha nem találom meg a nekem való pasit? - Ki mondta, hogy nem találod meg? - Egy csomó ember van, aki nem találja meg az igazit... Ott van például Nóra nénikém: majdnem negyvenéves, és még mindig szingli. m Nóra nénikéd minden este eljár valahová, és egy csomó barátja van! - Igen, de amikor hazamegy, otthon nem várja senki. - És? Szerinted az olyan rossz? Sokat utazik, egy csomó minden érdekli, jógázik, szereti a munkáját, ha meg családra vágyik, akkor elmegy hozzátok... - Igen, de az ember sosem lehet igazán boldog saját család nélkül... amelyik védelmezi és szereti, és ahová bármikor fordulhat, ha baj van! Tökéletesen értettem, mire gondol. Pontosan ezért aggódtam

annyira miatta. Ami engem illet, mivel én nem ismertem a családi fészek igazi melegét, és mindig is tudtam, hogy csakis magamra számíthatok, már régen felkészültem a legrosszabbra. Vajon melyikünk módszere bizonyul szerencsésebbnek? Nináé az idealizált családképével, vagy az enyém, hiszen nekem sosem voltak ilyen elvárásaim? - Megtalálod az igazit, ne aggódj! Csak ne keresd annyira kétségbeesetten! - Azt mondod? m Ha te, aki tökéletes vagy, nem találod meg az igazit, akkor mi lenne velem meg a többi egyszerű halandóval? - Nem vagyok tökéletes! Épp csak hogy átlagos... - Mi van veled? Kettőnk közül mindig te voltál a derűlátóbb! Az alkohol szomorúvá tette Ninát, és ez nagyon nem tetszett nekem. Lehet, hogy az örökké optimista mosoly mögött valójában valamiféle üresség rejtőzik, amit eddig nem vettem észre? Meghallottuk, hogy időközben megérkeztek a srácok, épp vidáman nevetgéltek valamin. Na jó, talán mégis volt remény egy egész tűrhető, vagy legalábbis elviselhető hétvégére. Nina még egy kicsit maradni akart, hogy kipihenje magát, én viszont lementem a nappaliba. - Kínai rákos tészta és tavaszi tekercs - közölte diadalittasan Alex, miután lerakták a nagy dobozokat az asztalra.

** Komolyan ezt hoztátok? Nina biztosan nem fog tudni enni belőle! Teljesen kikészült a gyomra. - Miért, csak nem főzni akartál? - kérdezte gúnyosan Carl. - Persze, mert szerinted csak joghurtot eszem, ugye? - vágtam vissza. Kezdett nagyon elegem lenni a csipkelődéséből. Carl felment megnézni Ninát, én addig megterítettem, aztán kimentem a verandára, hogy szívjak egy kis friss levegőt. Amint leültem a lépcsőre, azonnal eszembe jutott Patrick és Claire. Érdekes, először fordult elő, hogy teljesen egyenrangúként gondoltam a két legfontosabb dologra az életemben: a szerelemre és a balettra. Vajon mennyire lehet ura az ember a saját életének? Igaz, hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa? Érdemes harcolni valamiért, ami egyik pillanatról a másikra kicsúszhat a kezedből? Nem is tudom, miért gyötörtem magam, valószínűleg a „karácsony szelleme” hatott így rám. Carl kijött, hogy szóljon, jöhetek vacsorázni. De aztán fura módon odaült mellém. - Meg akarsz ölni? Csak nyugodtan, itt nincsenek szemtanúk. - Ugyan, Mia! Csak elnézést akartam kérni, amiért olyan szemét voltam veled ma. - Ma?! Hiszen hetek óta más sem csinálsz, csak piszkálsz! Nem felelt. Iszonyú hideg volt, de mi továbbra is ott gubbasztottunk a veranda lépcsőjén. - Tudod, elég rosszul viseltem. Mármint a szakítást.

-

Észrevettem. Azt hittem, illünk egymáshoz... Azt hittem, tetszem neked. Carl, mi ketten igazából sosem jártunk... Tudom. De akkor is. Jó, értem. Legalább őszinte vagy. Tudod, nekem is rosszulesett, mert elveszítettem egy barátot... Elmosolyodott. Hát, most itt van helyettem Alex. - Haha, még hogy Alex! Ugye, csak viccelsz? Carl hirtelen elkomolyodott. - Mia, mondd meg az igazat: ugye azért rúgtál ki, mert van valaki más? Dehogyis, nincs senki! - vágtam rá, talán túlságosan is hirtelen. - Tudtam! Tudtam! Mia Foster Benelli, te szerelmes vagy valakibe! Vérvörösre pirultam. - Mi a fenéről beszélsz, Carl? Én csak és kizárólag a balettel foglalkozom, senkibe sem vagyok szerelmes! Mellesleg, nem is lenne rá időm! Cárit azonban nem lehetett ilyen könnyen lerázni. Átlátott rajtam. - Na, gyerünk, bökd már ki! Ki az illető? Úgysem hagylak békén, amíg be ne vallód! - Nincs senkim, már mondtam! Tényleg! - jelentettem ki, és elfordítottam a fejem. - Azt hiszem, tudom is, hogy ki az - mondta lassan és megfontoltan Carl.

Hirtelen nagyon rossz érzésem támadt. Beleszédültem. - Igen? Nahát, akkor többet tudsz, mint én - feleltem idegesen nevetgélve. - Ha jól gondolom, nem olyasvalaki, aki a sulinkba jár. Neked egy idősebb, megfontoltabb, érettebb valaki kell. Te és Nina nagyon hasonlítotok egymásra, és ő elég sokszor emlegeti a példaképét... a bátyját! Úgy beszél róla, mintha ő lenne az eszményi férfi, maga a megtestesült tökély. És szerintem te is pontosan így gondolod! Szóval van egy sanda gyanúm, hogy te Nina bátyjába vagy szerelmes! Kínos csend telepedett ránk. - Pa... Patrickbe? - kérdeztem rekedten. Aha, szóval eltaláltam! Tudtam! Simán elmehetnék nyomozónak, de legalábbis tanácsadónak a Hazudj, ha tudszba). sóhajtott fel, és beletúrt a hajába. Olyan sokáig hezitáltam a válasszal, hogy gyakorlatilag már ezzel végképp elárultam magam. Mély levegőt vettem. - Carl... Én... fogtam bele, de aztán hirtelen elegem lett a tettetésből. Hadd tudja meg, igen, tudja csak meg, tőlem aztán mindenki megtudhatja! Nem bírtam tovább^Ki tud még erről? - Senki! Amúgy is csak egy feltételezés volt. - Úgy érted, még Ninának sem mondtad el? - Persze hogy nem! Miért, kellett volna? *** Miért nem szóltál neki? - Lehet, hogy párszor beszóltam neked, de attól még nem vagyok szemét. Thomas biztosan elmondta volna... Idegesen malmoztam az ujjaimmal.

- Látod, a testbeszéded mindent elmond! És most áruld el nekem, légy szíves, hogy mióta vagy szerelmes Patrickbe! ^ Miért? Mert azt hiszem, rajtam kívül ezt senki még csak nem is sejti. Igazam van? - De, egyvalakinek bevallottam... Anyu barátnőjének. « Szerintem nem ártana konzultálnod egy fiúval is. Például velem. Adhatnék néhány tippet. - És honnan tudjam, hogy őszinte vagy, és nem kezdesz el pletykákat terjeszteni rólam? - Mert tökéletesen tisztában vagy vele, hogy eszem ágában sincs ilyesmit tenni veled. Inkább leszek a barátod, ha így a közeledben lehetek. Mellesleg, ha tudni akarod az igazat, nézz csak a szemembe: ha hazudnék, annak biztosan lenne valami jele. Mit tudom én, megmozdulna a vállam, vagy rángatózna a szemem, ilyesmi... - Jézusom, hagyd abba, mielőtt még átkeresztellek Carl Lightmannek. Ekkor Alex dugta ki a fejét az ajtón, és kérdően ránk nézett. - Oké, később még folytatjuk! Most megyek, és megnézem, jobban van-e Nina. Ennie kellene, legalább néhány falatot. ** Carl - fogtam meg a karját ~i ugye, neked tényleg tetszik Nina? Nem csak szórakozol vele? - Egy olyan lánnyal, mint Nina, nem lehet szórakozni! Ő különleges, egyedüli, fantasztikus teremtés! Az egyetlen baj az, hogy... szóval már a tökéletesség határát súrolja. De szerencsére nincs vele tisztában. - Tudom, hogy miről beszélsz...

- Ha attól tartasz, hogy azért járok vele, mert te nem lehettél az enyém, és bosszantani akartalak, még az is lehet, hogy valóban így volt, az elején. De most, hogy jobban megismertem Ninát, nem hagyom el soha! Veled is jó volt, de tudom, hogy előbbutóbb pokollá tetted volna az életemet, ráadásul balerina vagy, és mind tudjuk, milyenek a balerinák. - Miről beszélsz? Milyenek a balerinák? - kérdeztem sértődötten. - Egy balett-táncosnőnek a tánc a legfontosabb dolog a világon, minden más csak másodlagos. És egy ilyen szenvedéllyel nem lehet versenyezni, mert úgyis alulmaradna az ember. Carl bement a házba, de amit mondott, mélyen megrázott. Ugyanis nem volt igaza. Ugyanannyira szerettem Patricket, mint a táncot. Csakhogy pillanatnyilag egyikkel kapcsolatban sem volt választásom.

Másnap reggel Nina ébresztett, a talpamat csiklandozta. Pulóverben és harisnyanadrágban aludtam el a kanapén. Nem volt bátorságom felmenni abba a jégverembe, még akkor sem, ha Patrick szobáját kaptam. Hiába tiltakoztam, Nina csak nem hagyta abba a csiklandozást. - Na, kelj már fel, te álomszuszék! Főztem neked teát, és még kekszet is találtam. Igaz, hogy tavalyi, de finom. - Mmm, Nina, hagyjál még egy kicsit aludni, jó? Éjjel kettőig fent voltam, mert Alex mindenáron meg akarta mutatni, milyen jól begyakorolta a tánclépéseket. Ha még egy ABBA-számot

meghallok, esküszöm, hányni fogok! Nina letelepedett mellém. - Itt aludtál? - kérdezte. - Igen, ugyanis ez az egyetlen helyiség a házban, ahol három foknál melegebb van. Megpróbáltam felülni, de olyan irtózatos fájdalom nyilallt a hátamba, hogy felsikoltottam. ~ Jézusom, mi a baj? - kérdezte ijedten Nina. - Mindenem fáj! És nem tudom megmozdítani se a nyakamat, se a hátamat! - Atyavilág, hát persze, hiszen az „elátkozott kanapén” aludtál! Apukámmal is mindig ugyanez volt, amikor itt aludt! Egyszer egy teljes hétig nem bírt rendesen kiegyenesedni. - És ezt csak most mondod?! Bepánikoltam. Soha életemben nem fordult még elő velem, hogy a testem cserbenhagyott volna, egyáltalán nem voltam felkészülve ilyesmire. Óvatosan megpróbáltam legalább hanyatt fekve megfordulni, de a fájdalom olyan borzalmas volt, hogy elsírtam magam. Ilyen nincs! Egy átkozott kanapé kifogott rajtam. Nina elsietett Alexért és Cáriért, akik gatyában rohantak le az emeletről, bár még nagyokat ásítoztak közben. Őszintén elképedtek, amikor meglátták a kisírt szememet. - Fiúk, nincs más megoldás, valahogy talpra kell állítanunk Miát - magyarázta Nina. - Szerintem megfáztál tegnap este, túl sokáig voltál odakint a fagyban — mondta Carl. - Valószínűleg begyulladhatott az ülőideged - tette hozzá Alex. -

Anyukám rengeteget szenved tőle, és olyankor csak az injekciók segítenek rajta. Na, ettől úgy elkezdtem bömbölni, mint egy kisbaba. M Ne is figyelj rá, Mia - vigasztalt Carl. - Alex anyukája öreg. Neked elég lesz pár napnyi pihenés és néhány fájdalomcsillapító! Hidd el, hamar jobban leszel! Akkor már zokogtam. Nina elküldte a fiúkat, és segített felállni. Hát, ami azt illeti, most én is olyan voltam, mint egy öregasszony. Valamiért Olga nagyanyám jutott az eszembe, aki hetvenévesen vidáman vízisíelt Cancunban... Képtelen voltam megmozdítani a nyakam. Biztos voltam benne, hogy valaki belevágott egy kést a hátamba. Még az is lehet, hogy Carl. - Srácok, vigyük el Miát a gyógyfürdőbe - javasolta Nina. Micsoda? - tiltakoztam. « Szerintem biztosan jót fog tenni a meleg víz. - Nem, nem megyek semmiféle gyógyfürdőbe! Még emlékszem rá kislánykoromból, voltunk ott a szüleimmel! A termálvíznek olyan zavaros barna színe volt... és ráadásul büdös is! - Szerintem pedig Ninának igaza van, jót fog tenni neked közölte Carl. - Ti szívből utáltok engem, igaz? - förmedtem rá Carlra és Alexre. - Ki akartok nyírni, vagy mi? Miért csináljátok ezt? ~ Mia, ne hülyülj már, csak jót akarunk - erősködött Alex. « Bizony, mi vagyunk a megmentőid - kontrázott Carl. Nina feladta rám a cipőmet, sőt még a cipőfűzőmet is megkötötte.

A tehetetlenség elviselhetetlen volt. Ráadásul tudtam, hogy Claire is borzalmasan dühös lesz rám, és teljesen igaza lesz. Hányszor elmondta, hogy egy baletttáncosnőnek mindig óvnia kell az izmait, hogy még véletlenül sem szabad túl sokáig a hidegben tartózkodnia, hogy akinek a teste a legfőbb munkaeszköze, annak úgy kell vigyáznia rá, mint a legféltettebb kincsére... Miközben a többiek vidáman készülődtek, mintha legalábbis most tudták volna meg, hogy Anglia megnyerte a focivébét, én magamba roskadva, szomorúan üldögéltem, és összeszorítottam a fogamat. Egyikünknél sem volt fürdőruha, így Nina meg én bugyiban és melltartóban merültünk a vízbe, a fiúk pedig alsógatyában voltak. Nina és Carl turbékoltak, mint a galambok, állandóan ölelgették meg csókolgatták egymást, úgyhogy engem Alexnek kellett besegítenie a vízbe, mert még a medence szélére is alig tudtam leülni. Minden pontosan olyan volt, mint az emlékeimben: hatalmas, római kori fürdő, tele csobogókkal és szökő- kutakkal, és persze mindennek gyomorforgató, kénes szaga volt. Az öregeknek, nem pedig a kamaszoknak találták ki a gyógyfürdőzést, bár igaz, én akkor épp úgy kilencven- évesnek éreztem magam. Alex megpróbálkozott egy ügyetlen vállmasszázzsal, de ahelyett, hogy használt volna, csak még jobban bemerevedett tőle a nyakam. Nem igazán voltam oda tőle, hogy egy idegen hozzám érjen. Ezt valószínűleg Alex is megérezte, mert hamar

feladta, és inkább Ninát bámulta elmélyülten és leplezetlenül. Aki elbűvölően, igézőén szép volt. Légiességével és kecsességével mindent és mindenkit elhomályosított maga körül. Belülről fakadó természetességgel viszonyult a testéhez, amely napról napra nőiesebb és érzékibb lett, mégsem tűnt provokatívnak. Feszes, telt melle volt, amit szívből irigyelt tőle minden osztálytársnőnk, és tökéletes, szív alakú feneke, a fiúk vágyálmainak netovábbja, nem beszélve a szőke hajzuhatagról, a szürke szemekről és a húsos szájról, amelyek láttán szerintem még a halottak is feltámadtak volna. Nina egyetlen és végzetes hibája az embertársaiba vetett megingathatatlan bizalma volt. Jól nyitva kellett tartanom a szemem, hogy vigyázni tudjak rá. Carl egyelőre őszintének tűnt, de a tapasztalataim azt mutatták, hogy a dolgok bármikor megváltozhattak. Az egész délutánt pancsolással töltöttük, mint a vízilovak. Aztán mikor Nina és Carl abbahagyták az ölelkezést, a csókolózást és a sugdolózást, végre elindulhattunk hazafelé. A kocsiban Nina és Carl, sőt a végén már Alex is végig ABBA-számokat énekelt. Mondanom sem kell, inkább írtam volna egy százötven oldalas esszét VIII. Henrikről, mint hogy végigasz- szisztáljak még egy ilyen hétvégét. Este kilenc után értünk haza. Anyám már nagyon ideges volt, pedig talán soha életemben

nem volt még ennyire szükségem egy meleg anyai ölelésre. Szomorú voltam és sebezhető. Ki tudja,

talán az anyai Ösztön tette, de ő is egyből megérezte, hogy baj van, mert alig léptem be az ajtón, már hozta is a forró teát, a lábmelegítőt és a takarót. Sőt még a pizsamámat is segített felvenni, meg kényelmesen elhelyezkedni az ágyamban. Nagyon régen volt, hogy utoljára hagytam magam így babusgatni. - Édes kislányom... — mondta anyám, miközben gyengéden masszírozta a hátamat. - Tudod, olyan jó érzés, hogy egy kicsit gondoskodhatok rólad! Tudom, hogy már majdnem felnőtt vagy, de mindig is az én kislányom leszel... Igaza volt. Iszonyatos gondolatok gyötörtek. Úgy éreztem, az lesz a legjobb, ha nem tartom magamban. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből, milyen lenne, ha valamilyen végzetes baleset folytán arra kényszerülnék, hogy mások gondoskodjanak rólam. Valahogy úgy, ahogy ma is történt, a gyógyfürdőben. Csak most nem voltam lebénulva... úgy értem, igazából. - Anyu, nagyon félek. Eltelt egy kis idő, mire válaszolt. « Tudom, kicsim... Az élet mindig hozhat olyan meglepetéseket, amire nem számítunk, és amikor megtörténik, hatalmába keríthet a félelem. Hogy nem fog sikerülni, hogy nem fogod kibírni, hogy már nincs visz- szaút... - Te is félsz? - kérdeztem könnyek között. - Állandóan. De nem magam miatt, én téged féltelek. Szeretném, ha boldog lennél, ha soha nem kellene szenvedned, és tökéletes lenne az életed. - Hát, tudod, az én életem egyáltalán nem tökéletes...

De az lesz, Mia! Egy napon az lesz, meglátod! Kopogtak. - Meg lehet látogatni a mi kis betegünket? Betty volt az. - Paul nem találja a wokot, nem tudnál lejönni segíteni? Anyu felsóhajtott, és feltápászkodott. Az ajtóból még dobott egy puszit felém, Betty pedig leült a helyére. - Csinálok neked egy jó kis shiatzu masszázst, és meglátod, holnapra sokkal jobban leszel! Csak engedd el magad, és hagyd, hogy megdögönyözzelek! Ja, ezt már más is mondta, hogy engedjem el magam... Már csak az akupunktúra hiányzott, meg a ráolvasás! Nagy nehezen hasra fordultam, lehunytam a szemem, és megpróbáltam ellazulni, noha úgy éreztem, az egész testem egyetlen hatalmas, fájdalmasan feszülő idegcsomó. - És, hogy alakulnak a dolgok Patrickel? - kérdezte Betty. Igen, jó ötlet, talán ha Patrickre gondolok, az majd eltereli a figyelmemet a fizikai fájdalomról. - Mostanában gyakrabban beszélünk egymással, de nem is tudom... Időnként úgy tűnik, mintha... De biztosan tévedek! - Időnként úgy tűnik, hogy mi? - Hát... hogy tetszem neki! De, tudod, ő mindig ilyen, vagyis hogy segítőkész meg rendes, nem csak velem, mindenkivel. Ezért gondolom, hogy talán csak áltatom magam nyögdécseltem, és belefúrtam a fejem a párnába, miközben Betty a hátamat lapogatta. Amikor végre befejezte, csodák csodájára egész köny- nyedén vissza tudtam fordulni a hátamra.

Hálásan rámosolyogtam. Betty lehalkította a hangját. - Akarod, hogy kártyát vessek neked? - Naná, persze! - De nehogy elmondd anyádnak, mert kitekeri a nyakamat! - Becsszó! Hallgatok! Csak csináld gyorsan, mielőtt még visszajön! Betty kihalászta a zsebéből a paklit. - Magammal hoztam. Sosem lehet tudni, nem igaz? Nekem kellett megkeverni és emelni. Érdekes, az ujjaim is mintha elgémberedtek volna, de végül sikerült. Amikor visszaadtam a paklit, Betty kirakta a takaróra a lapokat. Csak egy volt ismerős közülük. - Hát, csillagom, jó nagy káosz van itt - közölte Betty. w Tudom... - Feszültség, veszekedés, düh és ingerültség... gyakorlatilag mindennel és mindenkivel... Nem vagy egyszerű eset, ugye tudod? - Á dehogy, egyszerű lélek vagyok, csak a többiek megkeserítik az életemet — vigyorodtam el. - Az a férfi, aki érdeklődik irántad, most is itt van,*az igazat megvallva kettő is van, de az egyik inkább olyan, mint egy testvér, a másik viszont a nagy szerelem. - Biztos vagyok benne, hogy Patrick a testvér, a szerelmes pedig Carl, de lehet, hogy Alex. - Nos, lehetséges, de én itt azt látom, hogy az idősebbik a szerelmes, az erős, a magabiztos, a felnőtt férfi... Hitetlenkedve, mégis reménykedve pislogtam Betty- re. Vajon

igaz lehet? M Betty, és mit jelent a Torony? - Nos, a Torony... általában gondokat jelent... biztosan a vizsgákra utal. - És az ott? Nem látom innen, az micsoda? Betty megrázta a fejét, összeszedte a lapokat és viszszaadta, hogy újra megkeverjem. - Rendben, még egy egyszerű leosztás, megerősítésképpen, aztán megyek is! - Jó, de légyszi, mondj valami konkrétat, nem bírom a bizonytalanságot! - Nézd, csillagom... Ami egészen biztos, hogy egy nagy szerelem vár rád.

Tizenhárom

Néhány nappal és rengeteg injekcióval később végre megint tudtam járni. Az orvos azt mondta, hogy még egy ideig pihennem kell, és nem szabad megerőltetnem magam. Csakhogy ő nem ismerte a balett világát, és főleg nem ismerte Claire-t, aki köntörfalazás nélkül közölte velem, hogy szó sem lehet semmiféle további pihenésről, és hogy reméli, megtanultam végre a leckét: a testem egy olyan szerkezet, amelyhez nincsenek pótalkatrészek. Miután megtapasztaltam - szerencsére csak enyhébb formában -, hogy milyen az, amikor az ember teljesen

kiszolgáltatott, mert nem bír lehajolni, leülni, felállni vagy járni egyedül, rá kellett ébrednem, hogy vannak olyan határok, amelyeket nem léphetek át, ha baletttáncosnő akarok lenni. És azt is megértettem, hogy sokkal jobban kell vigyáznom magamra, mint másoknak. Egyszer és mindenkorra. Persze azonnal kihasználtam a kínálkozó alkalmat, hogy felhívjam Patricket, és kétségbeesett hangon elmeséltem neki a drámai eseményeket, ő pedig nyomban megadta egy csontkovács ismerősének a számát, sőt fel is hívta az illetőt, és beajánlott hozzá. Ahogy teltek a hetek, és egyre közeledett a karácsonyi előadás dátuma, az a bizonyos kis szóló, ami az elején csak egy egyszerű ujjgyakorlatnak tűnt, a rengeteg feladat, tanulnivaló és házi dolgozat mellett valóságos rémálommá duzzadt. És még hátravolt a legrosszabb: jelentkeznem kellett az érettségi tárgyakra. A Shakespeare házi dolgozat egész jól sikerült, és Mrs. Meyer támogatta az elképzelést, hogy művészeti tárgyakat válasszak a vizsgákra, csakhogy anyám közben minderről mit sem sejtett, és rettegtem, hogy mi lesz, amikor majd megtudja. A Mamma mia próbái minden szabad percemet lefoglalták, mert a hozzám hasonlóak, akiknek nem kellett részt venniük a közös próbákon, az Alexhez hasonló kétballábasoknak segítettek, hogy legalább a saját belépőiket rendesen megtanulják. A szólómat a The Winner Takes it Alira teljesen egyedül állítottam össze, és nem is mutattam meg senkinek, még Claire-

nek sem. így legalább szabadon kifejezhettem az érzéseimet, anélkül hogy bárki beleszólt volna, és be tudtam illeszteni a koreográfiába néhány modern táncelemet is, amelyeket Claire egészen biztosan kiirtott volna. Ebédszünetben és késő délután próbáltam a tornateremben, mert olyankor nem volt ott senki. Egészen elégedett voltam az első saját koreográfiámmal. Patrick karácsonyra ígérte magát, és már majd kibújtam a bőrömből, úgy vártam. Megígérte, hogy megnézi az előadást, és arról álmodoztam, hogy ha szerencsém lesz, talán kettesben is tudok maradni vele egy kis időre.

Claire időközben úgy döntött, hogy még egy nehéz elemet beiktat a felvételi programomba, amely már amúgy is az őrület, vagyis inkább a lehetetlen határait súrolta. De a legnagyobb, a valódi probléma az volt, hogy tulajdonképpen előre ittunk a medve bőrére. Biztosra vettük, hogy felvesznek a Royal Ballet-ba, de továbbra is fogalmunk sem volt róla, hogyan, és főleg hogy ki fogja kifizetni a tandíjat. Olyanok voltunk, mint a gyerekek, akik reménykedve várják a Mikulást. Egyik reggel Nina leverten és szomorúan érkezett meg az iskolába. - Patrick nem jöhet haza karácsonyra - közölte gyászos képpel. Mintha gyomorszájon vágtak volna. - Tényleg? Hogyhogy? - kérdeztem, de közben alig bírtam türtőztetni magam. - Minden eltávozási engedélyt visszavontak, azonnal ki kell hajózniuk, ki tudja, hová, valami vészhelyzet van, vagy mi, mindig elfelejtem, hogy hívják ezt pontosan. De szerintem nem hadgyakorlatra mennek. - Szerinted veszélyes lehet? - Még csak bele sem merek gondolni! Patrick persze azt mondja, hogy nem az, de csak azért, hogy anyu ne aggódjon. Szerintem háborúba megy, vagyis nem tudom, de tuti, hogy nem kismacskákat fog lehozni a fákról - fakadt ki Nina. Én se szerettem erre gondolni, de Patrick nyilván nem azért csatlakozott a Királyi Haditengerészethez, hogy egész nap egy irodában üljön, és titokban internetezzen. - Ha nem is jön haza karácsonyra, majd egy héttel később jön,

meglátod ^ vigasztaltam Ninát, és persze saját magamat. - Nem tudom... Még ő maga sem tudja, hogy mikor engedik el. A legjobban az fájt, hogy Patrick nekem egy szóval sem említette a dolgot. Hát jó, végül is nem számítottam rá, hogy én leszek az első gondolata, de megbeszéltük, hogy eljön az előadásra, szóval legalább szólhatott volna. Már ha nem ejtette túszul Jack Sparrow, és nem fenyegetőzik épp azzal, hogy odaveti a cápáknak. Úgy döntöttem, én egy szót sem szólok neki, hanem várok. Végül is még volt tíz nap az előadásig. - Nincs kedved elmenni a plázába? - javasoltam. - Segítek ajándékot választani Carlnak. - De hát te utálod a plázát! ^csodálkozott Nina. - Azt még jobban utálom, ha szomorú vagy. - Te vagy a legrendesebb barátnő a világon! — ölelt át Nina hálásan. A franciaóra után buszra pattantunk, és bementünk a belvárosba. Ninának igaza volt, gyűlöltem a karácsonyi őrületet a plázában, főleg a tömeget és a vásárlási kényszert, ami ilyenkor elfogta az embereket, de hősként tűrtem, mert örömet akartam szerezni a barátnőmnek. És titokban arra gondoltam, hátha találok valamilyen különleges ajándékot Patricknek. - Mia, segíts, kifogytam az ötletekből! - kérlelt Nina a bevásárlóközpont forgatagában. - Sapka-sál kombó? - Ja, nagyon fantáziadús, ezzel az erővel papucsot meg

pizsamát is vehetnél neki! - Miért, te nem örülnél egy meleg kesztyűnek, és hozzá egy sapkának meg sálnak? - Hát, az igazat megvallva, nem. - Hm, hát szerintem Carl sem, úgyhogy keressünk valami mást. Hirtelen megláttam egy gyönyörű, sötétkék, magas nyakú pulcsit, ami biztosan jól állt volna Patricknek, kiemelte volna a széles vállát meg a szép szemét. - Ehhez mit szólsz? - mutatott egy piros garbóra Nina. Nemet intettem, és felemeltem egy fekete V nyakú kötött pulóvert. Nina elhúzta a száját. Aztán körülnézett, és felcsillant a szeme. A szeme a kék magas nyakúra tapadt, amit Patricknek néztem ki. - Ez az, ez tökéletes lesz! Bágyadtan tiltakozni próbáltam, de addigra már felnyalábolta, és elindult a kasszához. Gyorsan felmarkoltam egy sálat és egy pár kesztyűt, és a nyomába eredtem. Túl sok volt ez nekem.

Este Carl küldött egy SMS-t, azt kérdezte, elmennék-e vele másnap ajándékot venni Ninának. Minden porci- kám tiltakozott ellene, de annyira kérlelt, hogy végül beleegyeztem. Azt válaszoltam, hogy találkozzunk a belvárosban, a Starbucksban. Mikor megérkezett, én már bent ültem egy forró karamellás

kávé mellett. Bekopogott az üvegen, és intett, hogy induljunk, úgyhogy kénytelen-kelletlen otthagytam a kávémat, és kimentem hozzá a hidegbe. Carl arca és a keze gyakorlatilag lila volt a csípős levegőtől, és egy nevetséges sapkát viselt, aminek a fülvédője lelógott egészen a válláig. - Gyere, siessünk, mielőtt bezár! Gyakorlatilag futnom kellett, hogy a nyomában tudjak maradni. Majdnem el is veszítettem szem elől, amikor befordult egy mellékutcába. Egy eldugott kis boltba mentünk, az eladó már épp zárni akart, de Carlnak sikerült rábeszélnie, hogy minket még szolgáljon ki. Azonnal megértettem, hogy miről van szó. Carl, csak nem gyűrűt akarsz venni Ninának? Bólintott. - Gondolod, hogy ez tetszene neki? - mutatott egy lila köves ezüstgyűrűre az üvegvitrinben. - Az egy ametiszt! Igazán jól illene a kishölgy hajához és a szeméhez — mondta az eladó felém fordulva. m Dehogy, nem nekem lesz! - tiltakoztam, aztán kicsit félrevontam Cárit, — Mondd, biztos vagy benne, hogy ez a megfelelő ajándék? Egy gyűrű? Nem lesz ez túl sok? - Nem, dehogyis sok! - Oké, értem, de... Miért? - Mi az, hogy miért? Mert így akarom és kész! De hát örülnöd kéne, mégiscsak a legjobb barátnődnek akarom ajándékozni! « Örülök is! Csak nem vagyok róla meggyőződve, hogy jó

ötlet.

Miközben mi vitatkoztunk, az eladó egyre türelmetlenebbül nézegette az óráját. * Hogy érted, hogy nem jó ötlet? — kérdezte Carl ingerülten. - Csak olyan rövid ideje vagytok együtt... -És? - És nem értem, hogy minek akarsz ilyen sietve gyűrűt húzni az ujjára. m Mert akarom őt, azért! - Szereted? - Hát persze hogy szeretem! - felelte megvetően. Egyáltalán nem voltam meggyőzve. - Neked ez nem egyértelmű bizonyíték? - tette még hozzá, és dühösen az orrom alá dugta a gyűrűt. mn Egyáltalán nem. Inkább csak azt jelenti, hogy magadhoz akarod láncolni! - Szóval erről van szó: féltékeny vagy?! - Baromság! Egyszerűen csak meg akarom őt védeni! - Mégis mitől? - Hát a csalódástól! Egy hónapja még belém voltál szerelmes, most pedig venni akarsz neki egy négyszáz fontos gyűrűt? Hát, mit ne mondjak, elég gyorsan változik a véleményed! Carl majdnem felnyársalt a szemével. Mia, egyszerűen nagyon bírom őt, jól érzem magam vele, és tényleg komolyan gondolom, ez nem elég? Nem. Nem vagy elég meggyőző. Szerintem csak azért akarod őt, hogy villoghass a Thomashoz hasonló barátaid előtt. - Azt hittem, tudod, hogy én nem vagyok ilyen. - Bizonyítsd be!

- Be fogom bizonyítani. De addig is megmondanád, hogy szerinted tetszene-e neki ez a gyűrű? - zárta rövidre a beszélgetést Carl. Éppen csak egy pillantást vetettem arra a hülye gyűrűre. - Hm, elmegy - nyögtem ki végül. Carl fizetett, és mindketten idegesen és rosszkedvűen hagytuk ott az üzletet. Nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy ez egy nagyon hülye, elsietett és nem utolsósorban régimódi ötlet. Lehet, hogy Nina örülni fog az ajándéknak, de attól még nem volt túl bölcs húzás. Miért akarja Carl mindenáron magához kötni Ninát? Nagyon dühös voltam: túlságosan gyorsan változtak körülöttem a dolgok, ráadásul rossz irányba, és semmit sem tehettem. Képtelen voltam megakadályozni. És Patrick miatt is nagyon csalódott voltam. Valószínűleg csak áltattam magam azzal, hogy elkezdett köztünk kialakulni valami.

Egy héttel az előadás előtt megkezdődtek a főpróbák. Amivel kezdetét vette a suli történetének leghatalmasabb káosza. A feszültség és az izgalom a főszereplőktől kezdve a tánckaron át a kórus legutolsó tagjáig mindenkire átragadt. Nem volt az épületnek olyan szeglete, ahol ne próbált volna éppen valaki. Még Mrs. Jenkins is tánclépésekben közlekedett a folyosón. A Carl-Nina-páros tökéletes választásnak bizonyult. Már egy hónapja próbáltak, és olyan szerelmesek voltak, hogy szinte

túlzásnak is tűnt. Bár az is lehet, hogy csak irigyeltem őket. Rajtuk kívül azonban semmi sem működött. Sem a tánckar, sem a kórus, és úgy nézett ki, ha ez így megy tovább, hatalmasat fogunk égni. Az volt a baj, hogy a tornatanár, Mr. Davies, a rengeteg közös munka ellenére nem tudott igazi tekintélyt kivívni magának, és senki sem hallgatott rá. Hiába adott pontos utasításokat a színpadon állóknak vagy az épp belépőknek, gyakorlatilag mindenki azt csinált, amit akart. A diákoknak fogalmuk sem volt arról, mit jelent a rend, a fegyelem, és általában a színpadi munka tiszteletben tartása. Eleinte elborzadva néztem a vadak hordáját, de hamar ráébredtem, hogy valójában nem hibáztathatom őket. Én balettórákon nőttem fel, nekem természetes volt a precizitás és a pontosság, de nekik soha senki nem magyarázta el, hogyan is működik ez valójában. Úgy viselkedtek, mint a legtöbb kamasz, amikor hagyják őket tombolni, és vérszemet kapnak. Végül nem bírtam tovább nézni ezt az őrületet, és odamentem Mr. Davieshez felajánlani a segítségemet. Ő csak szomorúan ingatta a fejét. Semmit sem értek, Mia! Pedig olyan szépen elterveztem mindent. De ezek nem figyelnek, mindenki állandóan vihog, ideoda mászkálnak a színpadon. Fogalmam sincs, mi lesz itt, alig egy hetünk van, és hatalmas a káosz. — Tudja, Mr. Davies, szerintem nevezze ki segédrendezőnek a hangadókat. Mondjuk a közismert renitenseket, akkor

fontosnak érzik majd magukat, és presztízskérdést csinálnak abból, hogy rendet tartsanak. És a felelősség is megoszlik, mert, ugye, senki sem szeretne lebőgni az egész suli előtt... Mr. Daviesnek felcsillant a szeme. Elmosolyodott, és azon nyomban odaintette magához Peter Burke-öt, a suli legrettegettebb bandavezérét, akitől még Mrs. Jenkins is tartott egy kicsit. Amikor végre mindenki távozott a tornateremből, magamra kaptam egy régi melegítőalsót meg egy kényelmes felsőt, felvettem a spicc-cipőmet és elpróbáltam a szólómat. Csodálatos volt egyedül táncolni a félhomályban, úgy, hogy senki sem zavart, és teljesen elengedhettem magam. Szinte eggyé váltam a zenével. Fantasztikus volt, magával ragadó és tökéletes. A hangok hosszú lánccá fonódtak, a láncok pedig bonyolult sorozatot alkottak, néha meg-megismétlődő szakaszokkal. Az élet zenéje, az élet tánca, villant át az agyamon. Addig táncoltam, amíg pihekönnyűvé nem vált a testem, és minden gondom elillant. Tökéletesen elégedett és boldog voltam. Amikor befejeztem a próbát, és kimentem az öltözőbe, egy csokor virágot találtam a pádon. A táskámhoz támasztva egy összehajtott papírlap feküdt. Narancssárga gerberák és apró, vörös meg fehér színű rózsák alkották a csokrot. Kinyitottam a levelet.

Kedves Mia! Nem tudok eljönni az előadásra, de annyira szerettem volna látni, ahogy táncolsz, hogy kikönyörögtem maiamnak néhány óra kimenőt, és eljöttem ide Portmouth- ból. Megnéztelek próba közben. Nem akartalak megzavarni, de muszáj elmondanom, hogy fantasztikus vagy! Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen csodálatosan táncolsz! Mindig is úgy tekintettem rád, mint a kishúgomra, de most megláttam, hogy egy rendkívüli, gyönyörű fiatal nő lett belőled, aki kivételes tehetséggel van megáldva. Nem maradhattam, mert hosszú az út, és eleredt a hó is, de amikor visszajövök, remélhetőleg rögtön karácsony után, nagyon szeretném, ha velem vacsoráznál (természetesen nem nálunk otthon!). Ölellek, és biztos vagyok benne, hogy a felvételin le- hengerled őket! Pat Nem kaptam levegőt. Mintha angyal szállt volna át a termen. Patrick több mint három órát utazott kocsival csak azért, hogy lásson táncolni, aztán beült ide, és a félhomályban végig csendben figyelt, amíg próbáltam. Magamhoz szorítottam a csokrot, olyan gyengéden, mintha egy kisbabát ringatnék, és beszívtam az apró rózsák illatát. Aztán kecsesen meghajoltam, és csókot dobtam Patricknek, aki a képzeletemben ott ült az első sorban és nekem tapsolt. Soha életemben nem voltam még ennyire boldog. December 12-e volt. Örökre megjegyeztem magamnak ezt a dátumot, mert életem egyik legfontosabb mérföldkövévé vált. A

felnőtté válásom napja. Tudtam, hogy mostantól minden másképp lesz, és alig vártam, hogy egy ismeretlen, de minden bizonnyal varázslatos és izgalmas világba lépjek. Patrick már nem a kishúgaként tekintett rám, hanem nőként, meg akart ismerni, és kettesben akart találkozni velem! Ez már tényleg felnőttes dolog volt, bár Patrick végül is csak négy évvel volt idősebb nálam. Úgy éreztem, hogy különleges vagyok, hiszen egész Leicester legfantasztikusabb sráca hívott randizni. Legszívesebben világgá kürtöltem volna, mondjuk felfirkáltam volna a város összes falára. Leginkább Ninának akartam elmondani, de mostanra ez lett a legsúlyosabb titkom előtte. Tudtam, hogy nem mondhatom el neki. Tudtam, hogy nem értené meg, és úgy érezné, hogy elárultam. Ki kellett várnom a megfelelő pillanatot, nyugodtan és türelmesen. Biztos voltam benne, hogy Patrick ebben is segíteni fog. Egyelőre nem volt más dolgom, mint apró kortyonként megízlelni ezt a számomra ismeretlen boldogságot. Mindenki felfigyelt rá, hogy megváltoztam. Anyám, Nina, és természetesen Claire is, aki pesszimista természete ellenére egyre bizakodóbb lett a meghallgatással kapcsolatban. Az előadás hatalmas siker volt. Mindenki koncentrált, és még véletlenül sem akart kudarcot vallani. Peter Bürke alaposan ráncba szedett mindenkit. Megfenyegette a többieket, hogy ha nem követik pontról pontra Mr. Davies utasításait, vagy ha egy lépést is elrontanak, vele

gyűlik meg a bajuk. Mr. Davies külön hátrajött hozzám köszönetét mondani. Nem kis teljesítmény volt, hogy hatni tudott Peter Bürke egójára, akit maximum annyi érdekelt az életben, hogy bekerüljön a Jackassbe. A taps fél órán keresztül dübörgött, a szülők és a tanári kar

egymás nyakába borulva ujjongtak, ugrándoztak és könnyeztek örömükben, egyesek berekedtek a nagy kiabálásban, és máris a jövő évi előadásról beszéltek. Már nem is lehetett volna fokozni a lelkesedést. Mindenki a lehető legjobb teljesítményt nyújtotta, Carl és Nina fotója az iskolai újság címlapjára került, mint a suli legmenőbb párja, és minden, az összes táncbetét és dal kifogástalanra sikerült. A szólómnak is óriási sikere volt. Paul, aki anyámmal együtt az első sorban ült, vörösre tapsolta a tenyerét, és olyan lelkesen kiabálta, hogy „bravó!”, hogy végül anyámnak kellett lecsillapítania. Örültem neki, hogy Paul eljött, főleg, mert apám nem volt ott. Kezdtem azt gondolni, hogy anyám végre tényleg kifogott egy remek pasast. Anyu is büszke volt rám. Nagyon meghatódott, de szokás szerint visszafogta magát. Persze az is lehet, hogy ebben a továbbtanulásommal kapcsolatos aggályai is közrejátszottak. Láttam rajta, hogy őszintén örül, ugyanakkor nagyon feszült és zavart volt. Az előadás előtt nem sokkal Patrick küldött egy üzenetet, hogy ne izguljak, minden rendben lesz, és hogy lélekben végig velem lesz. Amikor kialudtak a fények, és felkapcsolták a reflektort, csak

Patricknek táncoltam. És tökéletesen sikerült. A legjobbat hoztam ki magamból. Amikor az előadás után bementem az öltözőbe, ismét egy csokor fogadott, Patrick ezúttal a Belvoir Street-i virágüzletből küldette. Nina, aki egészen idáig azzal volt elfoglalva, hogy modellt álljon a töméntelen mennyiségű fényképezőgép előtt, mint egy igazi mozisztár a vörös szőnyegen, most meglepően komoly képpel rontott rám. Önkéntelen mozdulattal rádobtam a dzsekimet a csokorra, és gyorsan a mosdó felé indultam. - Mia, beszélnünk kell, most azonnal! - kezdte, miközben a nyomomba szegődött. Megrémültem. Gondolatban igyekeztem felkészülni, hogyan fogom kimagyarázni magam, és közben ezerszer is elátkoztam Cárit, amiért kiszedte belőlem a titkomat. - Tudod, még sosem láttalak téged színpadon! Elsírtam magam! - Tényleg? Annyira szánalmas voltam? - válaszoltam csodálkozva, de némileg megkönnyebbülve. - A meghatottságtól sírtam, te bolond! Fantasztikus voltál! Mint egy angyal! Te tényleg erre születtél! Egyszerűen muszáj, hogy táncos legyen belőled! Bár én lennék ilyen jó valamiben... Elvörösödve lehajtottam a fejem. - Ugyan már, csak egy szóló volt egy ABBA-számra... - Hát ez az! Képzeld el, milyen lesz egy igazi színpadon, normális jelmezben, egy komoly zenekarral... Hű, már a gondolattól is megszédültem. Én mint prímabalerina...

-

Mia, mindketten tudjuk, hogy csak egy dolgot te- httiz! Igen. Bankrablás? A nagymamád! Nem lehet, Nina, nem várhatom el tőle, hogy kifi- /c’.ssc a tandíjat! - Mia, ez az egyetlen esélyed, ha be akarsz kerülni a Royalba, ezt te is tudod! Nagyot sóhajtottam. Igaza volt, tökéletesen tisztában voltam vele, még akkor is, ha mostanáig szándékosan nem voltam hajlandó ezt beismerni. Olga nagyi volt az egyetlen esélyem, hogy valóra váltsam az álmomat. Eljött hát az idő, hogy megtegyem, amitől annyira rettegtem: fel kell hívnom őt anyám háta mögött. Szánalmas ötlet volt, de nem hagyhattam, hogy a büszkesége az utamba álljon. Persze számításba kellett vennem azt a lehetőséget is, hogy a nagyi nemet mond. De úgy gondoltam, akkor legalább meg tudna nyugodni a lelkem, hogy mindent megtettem. Ha pedig belemegy, elég lesz utólag beval- lanom anyámnak, aztán előbbutóbb csak belenyugszik ő is. - Mia, szerintem ne halogassuk a dolgot. Holnap délután gyere át hozzánk, és együtt felhívjuk a nagymamádat, oké? - Holnap? De... - Nincs de! Holnap, nálam, érthető? - mondta ellentmondást nem tűrően Nina. Bólintottam. Hazafelé a kocsiban elég feszült volt a hangulat. Paul teljesen odavolt, egész úton arról áradozott, hogy milyen

fantasztikus voltam, és közben egyáltalán nem vette észre, hogy anyám magába gubózva hallgat mellette. *■» Mia, ez egészen elképesztő volt! Hihetetlenül ügyes voltál! Amikor felemelted a lábad egészen a füledig, hát, komolyan azt hittem, hogy még a végén szétszakadsz! És azok a forgások! Tisztára olyan volt, mintha repülnél! Hogy tudsz így megállni lábujjhegyen? Nem fáj? Iszonyú kényelmetlenek lehetnek azok a cipők! Tudtad, hogy a kínai nők direkt kisebb cipőt hordanak, hogy ne nőjön túl nagyra a lábuk? Valami nemesi dolog, vagy hasonló... Szóval olyan könnyűnek látszott, ahogy csináltad, pedig lefogadom, hogy nagyon megerőltető. Te tényleg táncosnak születtél, nem igaz, Elena? Ebből a lányból hamarosan sztár lesz! Azért remélem, megismersz majd minket akkor is, ha már híres leszel! Anyám nagyot sóhajtott, és kimeredt az ablakon keresztül a sötétbe. - Nem igaz, Elena? - nyaggatta tovább Paul abban a meggyőződésben, hogy nem hallotta, amit mondott. - Ugye, hogy született táncosnő a lányod? - Igen, az! - fakadt ki anyám. - Egyértelműen táncosnak született! Mást se hallgattam egész este! Mindenki csakis ezt hajtogatta: „Nagyon büszke lehet a lányára, asszonyom! Én is azt akartam, hogy az enyém táncolni menjen, de hallani sem akart róla! Kinél tanul? Hová megy jövőre iskolába?” Mintha én lennék az egyetlen a világon, aki nem hajlandó észrevenni a lánya kivételes képességeit! De vajon ki fogja kifizetni azt az iskolát, majd ők?! Legszívesebben ott helyben megkérdeztem volna: „És nincs véletlenül fölösleges harmincezer fontjuk? Mert

nekem biztosan nincs, és az én lányom nem éri ám be akármilyen iskolával! Kíváncsi lennék, maguk mit csinálnának a helyemben!” Úgy beszélt, mintha ott se lennék. - Valamit csak kitalálnának..^jegyeztem meg. - Szerintem meg nem! - vágta rá. - Azok legalábbis biztosan nem, akiknek egy fizetésből kell eltartaniuk a családjukat! Nem minden család él ám úgy, mint Nináék, sőt lefogadom, hogy a legtöbben még talán nálunk is rosszabb helyzetben vannak, mert nem egy, hanem, mondjuk, három gyereket kell iskolába járatniuk, és még valamelyik nagyszülő is ott van a nyakukon, akiről gondoskodni kell! Aztán mehetnek a gyerekek tizennyolc éves korukban dolgozni! Aha, persze, talán a te idődben még így volt, kábé a háború után... - Én igenis elmentem dolgozni, amint betöltöttem a tizennyolcat, Mia, mert soha többé nem akartam a nagyanyádtól függeni! Pedig bármit megkaphattam volna, ha azt az utat választom, amit ő megálmodott nekem, de hidd el nekem, egy kicsit sem bánom, hogy másképp döntöttem! *■ Szerintem pedig biztos másképp csinálnád, ha viszszamehetnél az időben... - Mégis mire célzol? - Szerintem biztos nem mennél hozzá újra apához, és nem költöztél volna el... A Scala talán kevesebbe kerülne... - Mert szerinted ez az egész csak a pénzről szól, Mia?! Érzelmekről még sosem hallottál? Mondjuk olyanokról, mint szerelem, barátság, kötődés, Önfeláldozás?

- Ne akard nekem bemesélni, hogy olyan boldog az életed így, anya! Paul hangosan megköszörülte a torkát, így próbálva visszatéríteni a beszélgetést abból az igencsak veszélyes irányból, amerre elindultunk. De már késő volt. - Tudod, mit, Mia? Igazad van! Ha visszamehetnék az időben, nem így csinálnám. Rábíználak egy dadára rögtön a születésed után, és nekiindulnék a világnak. Aztán néha felhívnálak telefonon, ha úgy volna kedvem. Egy komplett idióta vagyok, amiért lemondtam az életemről a te kedvedért! Paul konkrétan majd megfulladt, annyira köhögött. - És ki kért erre? Attól, hogy gyereked született, még nem kellett volna mindent feladni! Anyám szikrázó szemekkel fordult felém. - És ezt honnan veszed? Honnan tudsz te bármit is arról, hogy milyen, amikor valakinek gyereke születik? És főleg honnan veszed a bátorságot, hogy így beszélj velem? *=* Miért nem vagy hajlandó megérteni? Miért nem érti meg egyikőtök sem? Nektek semmit sem számít az én jövőm? Mást se hallok tőletek, mint hogy úgysincs más választásom, mint beletörődni, épp, ahogy ti is tettétek a saját életetekkel! - Na, most aztán elég ebből! - taposott bele a fékbe Paul. - Nem beszélhetsz így anyáddal, Mia! Ha az én lányom lennél, már rég lekevertem volna egy pofont! Nincs jogod ítélkezni, amíg legalább a felét végig nem csináltad annak, amit például az édesanyád végigcsinált érted! Elég világos voltam? Nehogy azt hidd, hogy kioktathatsz minket! Tizenhat éves vagy, és halvány

fogalmad sincs még a dolgokról! Ne merj úgy beszélni velünk, mint az idiótákkal, akik másra sem vágynak, mint hogy méltóztasd elmagyarázni, hogyan működnek a dolgok! Senki sem akarja megtiltani neked, hogy azt csináld, amit te akarsz, de jelen esetben fizikai képtelenség előteremteni a szükséges pénzt, fogd fel végre! Kővé dermedtem, azt sem tudtam, hová bújjak szégyenemben. Zavart csend telepedett ránk. A nagy, mackós Paul igazán félelmetessé változott ilyen mérgesen, és az én életemben még nem igazán volt olyan férfi, akitől féltem volna. Viszont úgy beszélt velem, ahogy egy igazi apa tette volna. Alaposan helyre rakott. És jól csinálta. Paul újra beindította a motort. Hazáig egyikük sem szólt többet hozzám. Amikor megérkeztünk, kipattantam a kocsiból, és gyakorlatilag beszaladtam a házba. Már a lépcsőn tartottam a szobám felé, amikor Paul utánam szólt. - Mi van? - fordultam vissza kényszeredetten. Mosolygott. - Összevitatkoztunk, elmondtuk egymásnak a véleményünket bizonyos dolgokról, ez oké. De sose térjen haraggal nyugovóra az ember, nem gondolod? Próbáltam közömbös arccal nézni rá, de kicsordultak a könnyeim. - Gyere ide, kis balerina, és ölelj meg szorosan! - tárta ki a karját Paul. Lassan, zsebre dugott kézzel sétáltam le a lépcsőn, mintha

kényszerítenének, de azért hagytam magam átölelni. Nem voltam hozzászokva, hogy egy férfi a lányaként bánik velem, majdhogynem hálát éreztem, amiért ilyen keményen le lettem szidva. Nem akartam sírni, de a könnyek maguktól buggyantak ki a szememből. Aztán Paul anyám felé fordult, aki addigra már bevonult mellettünk a nappaliba. - Ez rád is vonatkozik, Elena - mondta neki. Kézen fogott, és odavonszolt anyu elé. - Béküljetek ki, lányok! - Paul, nem vagyok már gyerek, tudok bánni a lányommal. - Tudom, hogy nem vagy gyerek, Elena, és azt is tudom, hogy nálad jobban senki sem tud bánni a lányoddal. Viszont nem jó magadban tartani a haragodat, és a megoldáshoz sem visz közelebb. Nahát, a jó öreg Paul mégiscsak nagyon értett a szavakhoz, ha épp akart! - Ne már, anyu - kezdtem én tényleg sajnálom, hogy így elragadtattam magam. - Jól van, na... Menj, vidd ki gyorsan Yorkot, mindjárt bepisil szegény. Ez volt a maximum, amit el lehetett várni tőle. Viszont életünkben először fordult elő, hogy húsz perccel a veszekedés után sikerült kibékülnünk. Paul határozottan pozitív változást hozott az életünkbe.

Másnap délután, amikor Nináékhoz értem, már egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy valóban akarok beszélni Olga nagyanyámmal. Bűntudatom volt, és időközben elszállt belőlem az előadás és a sok gratuláció miatt érzett eufória is. - Gyerünk, Mia - unszolt Nina,*-* Vedd már fel azt a telefont, mire vársz? <— Nem tehetem, Nina. Nem csinálhatom ezt anyámmal! - Aha. Ezek szerint mégse olyan fontos neked bekerülni a Royal Ballet Schoolba - közölte felhúzott szemöldökkel és karba tett kézzel. - Dehogynem! Semmire sem vágyok jobban, te is tudod! - Szerintem viszont nem akarod eléggé! - Dehogynem! - tiltakoztam. - Akkor áruld el nekem, mégis hogy akarod csinálni, ha nem így? - Nem tudom. Felkelt az ágyról, és hátat fordított nekem. - Tudod, mit? Igazad van, hiszen még az sem biztos, hogy felvesznek. Akkor meg minek bonyolítsd az életed, nem? Biztosan nagyszerű befektetési tanácsadó leszel, épp, mint az apád... vagy kereskedő? Van egy csomó „normális” állás, amik közül választhatsz! m Ezt meg hogy érted? — csattantam fel. — Miből gondolod, hogy nem vesznek fel? Szerinted nem vagyok elég jó? - Szerintem te vagy a legjobb, te dilis! - fordult vissza hirtelen. Ha tehetném, az összes megtakarított pénzemet neked adnám a sulidra, csak hogy boldog legyél! - Szóval te felhívnád a helyemben?

- Én a te helyedben már évszázadokkal ezelőtt felhívtam volna! Na, gyerünk, tárcsázz! Nyeltem egy nagyot. És én még azt hittem, akkor féltem, amikor először felhívtam Patricket? Most szó szerint majdnem magam alá csináltam! Fél éve nem beszéltem Olga nagyival. Általában ő hívott, húsvétkor és karácsonykor, és mindig küldött ajándékot a születésnapomra, de kiskorom óta nem találkoztam vele. Amikor telefonált, minden egyes alkalommal elmondta, hogy mindig számíthatok rá, ha szükségem lenne a segítségére, de eddig fel sem merült bennem ilyesmi, úgyhogy fogalmam sem volt, vajon tényleg komolyan gondolta-e. Hát, most eljött az ideje, hogy kiderítsem. Gyorsan le akartam tenni a második csengés után, de Nina nem hagyta. Kattanást hallottam. - Szia, nagyi, Mia vagyok... Pillanatnyi csend állt be. Arra gondoltam, hogy talán már azt sem tudja, ki vagyok. - Mia! Drága kicsikém! Micsoda meglepetés! Olyan ideges voltam, hogy alig bírtam beszélni. - Hogy vagy? Már olyan sokszor akartalak hívni! - Én is épp a napokban gondoltam rád, hogy vajon mit csinálhat az én drágaságom, ki tudja, milyen szép nagylány lett belőle! Még mindig jársz balettórákra, ugye? - Igen, nagyi, és tulajdonképpen emiatt is kereslek. - Hallgatlak.

Nina elmutogatta, hogy próbáljak minél drámaibb lenni. Majdnem elnevettem magam, miközben úgy tett, mintha a haját tépné. - Nagyi, nem zavartalak volna, ha nem lenne nagy n baj, de az az igazság, hogy benned van minden reményem. - Anyádról van szó? Pénzre van szüksége, igaz? - A pénz is közrejátszik, és anyu is, de nem róla van szó, hanem rólam. És a balettról. - Egy drága iskolába szeretnél járni, de nem engedhetitek meg magatoknak, jól gondolom? Anyámnak teljes mértékben igaza volt: a nagyanyám valóban egy ravasz, dörzsölt bestia volt, és én most imádtam érte. - A Royal Ballet-ról van szó, nagyi. Meg szeretném próbálni a felvételi vizsgát, de addig nem tudok jelentkezni, amíg nem igazolom, hogy kedvező elbírálás esetén ki tudom fizetni a tandíjat. - A Royal? - nevetett fel. — Mit nem mondasz! De hiszen én mindenkit ismerek a Royalban! Fiatal koromban minden premieren ott voltam, igaz, inkább a pezsgő vonzott, mint a balett, de ez most mellékes. Jól ismertem Ninette de Valois-t is. Az alapítót? - Őt bizony! Micsoda boldogság lenne a számomra, ha láthatnám az unokámat bekerülni oda! Mindenkinek eldicsekednék vele! - Igen, nagyi, csak az a gond, hogy anyu hallani sem akar róla, mert nem engedhetjük meg magunknak. A meghallgatás két hónap múlva lesz, és addig minden hivatalos papírt le kellene adnom. Claire, a tanárnőm kért egy kis haladékot, de fogalmam sincs, meddig tudjuk húzni. És közben készülnöm

kell a vizsgákra is, szóval sejtheted, milyen állapotban vagyok. Te vagy az egyetlen, aki segíthet rajtam! - Mennyi pénzről beszélünk? - Egy csomóról! - szaladt ki a számon, de Nina azonnal hevesen mutogatni kezdett, hogy ezt azért ne hangsúlyozzam annyira. És végül is ő készült kommunikáció szakra, úgyhogy hallgattam rá. Nos, érted, egy jelentősebb összegről... De ez a világ legelismertebb táncművészeti iskolája! - Hát persze, drágám, és nagyon jól is teszed, hogy a legjobbat választod magadnak. Én is ezt szerettem volna megértetni anyáddal annak idején, hogy mindig a legjobbat kell választani, de nem hallgatott rám, sosem engedte, hogy beavatkozzam az életébe. Na persze, mintha egy szülő bele akarna avatkozni, és nem arról lenne szó, hogy halálra aggódja magát... De most nem róla van szó, hanem rólad. Hallgass ide! Adj nekem egy kis időt, elintézek néhány telefont, és meglátom, mit tehetek. Amint az iskolában megtudják, hogy az én unokám vagy, rögtön megértőbbek lesznek, ezt már most garantálhatom. Én pedig időközben egyeztetek a pénzügyi tanácsadómmal, és kiötlünk valamilyen megoldást. Szóval ne aggódj, segítek! De valamit megkell ígérned nekem cserébe! Libabőrös lettem. - Persze, nagyi, bármit! m ígérd meg hogy te leszel a legjobb! Másképp nem vagyok hajlandó finanszírozni a képzésedet! - Esküszöm, nagyi, az leszek!

Tizennégy

Fejest ugrottam a semmibe. És csak remélhettem, hogy útközben kinyílik majd az ejtőernyő. Nina győzködött, hogy a lehető legjobb, sőt az egyetlen lehetséges megoldást választottam, de én egyre kevésbé voltam biztos ebben, és úgy éreztem, végül semmi sem lesz úgy, ahogy elterveztem. Ha anyám megszakított minden kapcsolatot a nagyanyámmal, mert manipulátornak és elviselhetetlen zsarnoknak tartotta, talán megvolt rá az oka. És most attól féltem, hogy én is megjárhatom. Az a rengeteg pénz, amit költeni fog a tanulmányaimra, kétségkívül kivételes jogokkal ruházza fel a nagyit, vagyis ettől kezdve simán beleszólhat majd az életembe. És még csak nem is lehet ellene semmilyen kifogásom. Ezt viszont nem tisztázhattam vele, mert ki tudja, talán halálra sértem, és soha többé nem áll szóba velem. Annyira nyomasztó volt a helyzet, hogy éjjel-nappal csak erre tudtam gondolni. Gyötört a lelkiismeret-furda- lás, és ez persze meglátszott a tanulmányi eredményeimen is, és sajnos a meghallgatásra való felkészülés sem ment úgy, ahogy szerettem volna. Pedig a nagyi áldásos közreműködésének köszönhetően már a végleges időpontot is kitűzték február közepére.

Egyedül Claire volt igazán elégedett a dolgok alakulásával. Továbbra is folyamatosan kritizált, de a szeme csillogott, és képtelen volt eltitkolni az elragadtatottsá- gát. A szívem mélyén tudtam, hogy a Royalban mit sem számít a protekció, most mégis úgy éreztem, ha felvesznek, az nem az én érdemem lesz, hanem a befolyásos nagymamámé. De már nem volt visszaút. Úgy próbáltam könnyíteni a helyzetemen, hogy igyekeztem nem gondolni a döntésem következményeire.

A szentestét otthon töltöttük Paullal és Bettyvel. Nagyon jó érzés volt körülülni a karácsonyi asztalt, a hangulat pazar volt, és Paul kitett magáért. A gesztenyés pulyka a különleges konyakos mártással, a kapros-tejszínes grillezett lazac és a karácsonyi puding is fantasztikusra sikeredett. Betty kipirultan ismételgette, hogy degeszre ette magát, és egy falatot sem bír már lenyelni, de azért újra meg újra szedett a tálból, és mindig kitalált valamilyen ürügyet az újabb koccintásra. Átadtam mindenkinek az ajándékaimat, vagyis a prémes sapkákat és kesztyűket, amelyeket Bathban vásároltam. York egy ezüstszalaggal átkötött hatalmas velős csontot kapott. Aztán, mikor én kerültem sorra, és kibontottam a gyönyörűen becsomagolt ajándékomat, azt hittem, ott helyben meghalok, anyu ugyanis egy vadonatúj spicccipőt vett nekem. Könnyek szöktek a szemembe, de nem az örömtől, hanem a szégyentől.

- Kislányom, nehogy elsírd itt magad! Már annyira elnyűtted a régi cipődet, hogy alig bírtam ránézni. így legalább új cipővel vághatsz neki az új évnek, és végre Claire sem fog nyavalyogni. Anyám büszkén és boldogan mosolygott, én pedig lesütöttem a szemem, és arra gondoltam, hogy egy alattomos kígyó vagyok, és nem érdemiem meg, hogy eny- nyire szeressen. Gyűlöltem magam. De tisztában voltam vele, hogy már nem tehetek ez ellen semmit. Már Patrick is tudott a kis akciómról, Nina ugyanis egyből elmondta neki. Nem helyeselte, de azt ő is elismerte, hogy nem volt más megoldás, csak annyit jegyzett meg, hogy szerinte azonnal el kellett volna mondanom anyámnak. Már naponta beszéltünk telefonon, általában késő este, illetve olyankor, amikor nem volt szolgálatban, és egyre inkább azt éreztem, hogy tényleg érdeklem. Továbbra is pontosan leírtam a naplómba a beszélgetéseinket. Mintha csak bizonyítékra lett volna szükségem, hogy valóban megtörténtek, és nem csak álmodtam őket. Karácsony első napján apáin értem jött, hogy elvigyen a szokásos családi ebédre. Három teljes óra a kocsiban kettesben apámmal: ez a lehető legnagyobb büntetés lett volna bárkinek, nem csak nekem. Megkérdezte, hogy megy a suli, aztán szerencsére bekapcsolta a rádiót, és a pénzügyi híreket hallgatta, így végül nem kellett beszélgetnem vele. Feltettem a fülhallgatómat, és egészen Pimlicóig a Bloc Partyt hallgattam. Libby az ajtóban fogadott. Egy elgyötört, összetört, halálosan

kimerült nőnek látszott. Előző este tizenhat személyre kellett megfőznie, még most sem volt kész mindennel, és az ikrekkel sem volt könnyű dolga. De annak ellenére, hogy hullafáradt volt, kedves mosollyal üdvözölt, és átölelt. - Megterítenél, csillagom?1 » kérdezte, miközben az ikrek éppen összevesztek valamin, és bőgve a lábába kapaszkodtak. — Tudod, elvileg ellenzem a gyermekbántalmazást, de most nem tudnám garantálni, hogy nem kerülök be az esti híradóba... Egyszóval nem is indulhatott volna borzalmasabban ez a nap. Az ebéd Libby szüleivel, a testvéreivel, az ő gyerekeikkel és a dédnagymamával szinte elviselhetetlen volt. Mindenki egyszerre beszélt, főleg a kajáról, meg persze a politikáról és a pénzről. A gyerekek üvöltöttek, állandóan összeverekedtek, az egyik még harapott is, és a felnőttek felváltva kevertek le egy-egy pofont hol az egyiknek, hol a másiknak. A tévé végig bömbölt, odakint esett az eső, de láthatóan senkit sem zavart a dolog, csak zabáltak és panaszkodtak szünet nélkül. Este hétkor, amikor végre mindenki elment, és az ikrek is eldőltek a kiságyaikban - egy pillanatra sem engedve el a vadonatúj görkorcsolyáikat apám leült a fotelba a nappaliban, rágyújtott, és kinyitotta az újságját, szegény Libby pedig nekiállt bepakolni a tizenhat terítéket meg a rengeteg poharat, csészét és tálat a mosogatógépbe. Nem is értettem, hogyan képes elviselni ezt az életet. Hihetetlen, valósággal angyali türelemmel rendelkezett, és szinte mindig mosolygott. Kedveltem Libbyt, és sajnáltam egy kicsit. Talán egy

megértőbb társsal jobban járt volna. Miután megágyazott nekem a nappaliban a kanapén, adott egy jóéjt-puszit, aztán visszavonult a szobájába. Nemsokára elfojtott zokogást hallottam kiszűrődni, de nem mertem bemenni hozzájuk. Apám horkolása és az ablakon doboló eső monoton zaja ringatott álomba.

Néhány nap múlva megtudtam, hogy Patrick nemsokára hazajön. Nina boldogan újságolta, én pedig úgy tettem, mintha most hallanék róla először, pedig Patrickkel megbeszéltük, hogy amint itthon lesz, este értem jön, és elmegyünk vacsorázni. El sem tudom mondani, mennyire izgatottan vártam. Tizenhárom évnyi gyötrődést követően életem második legnagyobb álma végre megvalósulni látszott. Patrick Dewaynenel fogok randizni. Ez legalább annyira hihetetlennek tűnt, mint hogy valaha is felvesznek a Royal Ballet-ba. Aznap anyám és Paul vendégségbe mentek, és azt mondták, csak későn jönnek haza. Nem is alakulhatott volna szerencsésebben a dolog, így legalább nem kellett magyarázkodnom. Ami Patricket illeti, nagyon jól ismerte a húgát ahhoz, hogy tudja, igencsak finoman kell majd beadni neki a dolgokat, úgyhogy egyelőre úgy döntött, hogy nem feltétlenül most akarja beavatni. Hát igen, néha a túl erős szeretet is képes problémát okozni. A szobám ablakából, az ágyon ülve lestem, mikor érkezik.

York az ölemben feküdt, és én eltökélten magyaráztam neki, mintha legalábbis megérthetne. Ez volt az első úgymond hivatalos randink, és noha egész életemben ismertem Patricket, csak most ébredtem rá, hogy valójában alig tudok róla valamit. Attól féltem, hogy csalódni fogok, hogy talán nem is létezik az a fiú, akit elképzeltem magamban, hogy csak mese volt az egész, mint a herceg a Hamupipőkében vagy a Csipkerózsikában. Egyetlen szó is elég lehet, hogy darabokra törje az álmaimat. És senkivel sem oszthattam meg az aggodalmamat. Amikor meghallottam a motor hangját, késztetést éreztem, hogy inkább bebújjak az ágy alá, és legközelebb, mondjuk, jövőre másszak elő. Mégis, hogy viselkedjek? Mit mondjak? Vajon megfelelő ruhát választottam? Most nem két testvérként fogunk találkozni, hanem ő lesz meg én, egy igazi randin. Szerettem volna tudni, hogy ő is ugyanúgy izgul-e, mint én. Amikor ajtót nyitottam, egy széllökés majdnem ledöntött a lábamról. Patrick rám nézett, és elmosolyodott. Levette a bukósisakot, leszállt a motorról és elindult felém. Úgy bámultam rá, mint egy tini lány a kedvenc rocksztárjára, miközben igyekeztem elrendezni össze- borzolódott tincseimet. Amikor megállt előttem, a fülem mögé simított egy kiszabadult tincset, megsimogatta az arcomat, és azt mondta: - így ni, tökéletes vagy!

Meg sem bírtam szólalni. Még csak nem is köszöntem. - Éhes vagy? - kérdezte. Bólintottam. - Akkor vedd a dzsekidet, és menjünk! Mint valami robot, engedelmesen visszamentem, sálat és sapkát vettem, felkaptam a dzsekimet, és valahogy sikerült még az ajtót is bezárnom. Patrick a fejemre húzta a bukósisakot, és a tépőzárat is megigazította az állam alatt. Megmutatta, hová kell tennem a lábamat, segített felülni, és figyelmeztetett, hogy jó szorosan kapaszkodjak belé. Mintha nem erre vágytam volna egész este. Meghaltam, és a mennyországba kerültem. Száguldottunk az éjszakában, boldog voltam, és úgy éreztem, hogy a jövő most már csakis jó dolgokat tartogathat a számunkra. Most már biztos voltam benne, hogy nem fogok csalódni, mert minden mozdulata és szava pontosan olyan volt, amilyennek elképzeltem. Patricket nekem rendelte a sors. Egy francia bisztróba mentünk, ahol vajas baguette- et és hagymalevest ettünk. Ahogy a száját és a kezét néztem, valójában nem is igazán tudtam figyelni arra, amit mond. Szinte hipnotizáltak az apró részletek, amelyeket soha többé nem akartam elfelejteni: az állán kiütköző borosta, az apró forradás a szemöldöke felett, a finom, aranyszínű szőrszálak a karján, a borzongatóan mély hangja, ahogy megköszörülte a torkát.

Talán mert látta, mennyire zavarban vagyok, szinte egész este ő beszélt. A társairól, a tengerről és a hajókról, és elmesélt egy csomó mulatságos történetet a tanárainkról is. Egyszerűen tökéletes volt, pontosan olyan, amilyennek elképzeltem. A fellegekben jártam a boldogságtól. Viszont én nem lehettem túl szórakoztató társaság: nem lett volna nagy különbség, ha csak a fényképemet hozza magával. Amikor kijöttünk az étteremből, Pat megkérdezte, nincs-e kedvem sétálni egyet. Szerettem volna, ha kézen fog, de nem tudtam, hogyan jelezzem ezt neki, így inkább zsebre dugtam a kezem. - Nagyon tetszett, ahogy táncoltál. Tényleg? - Csak néztelek, és nem tudtam levenni rólad a szemem. Hát, én sem tudom levenni rólad a szemem... Legszívesebben egész életemben téged néznélek! Tudod, gyerekkorom óta balettozok. Nagyon szeretek táncolni. - Fogalmad sincs, mennyire csodálatos vagy. Neked meg fogalmad sincs róla, milyen szép vagy! - Mia, komolyan beszélek, tökéletes prímabalerina lesz belőled! Tudom! - mondta, miközben megállt és maga felé fordított. A kezét a vállamra tette. Lehunytam a szemem. A szívem őrülten vert. Készen álltam a csókra, semmit sem szerettem volna jobban. Egész életemben erre a pillanatra vártam. Egész lényemmel kívántam őt, a gyomrom összeug- rott, a

lábam remegett. Csókolj meg, kérlek, gyorsan... Meghalok, ha nem csókolsz meg azonnal... - Gyere, hazaviszlek, mindjárt elered az eső! Kinyitottam a szemem, hitetlenkedve, mintha arra számítottam volna, hogy felrobban egy bomba, de mégsem történt semmi. Nem csókolt meg! Miért? A hagymaleves miatt? De hát ő is azt evett! Mert nem szólaltam meg egész este? Végig csak ő beszélt. Lehet, hogy mégsem tetszem neki! Csak azért vitt el vacsorázni, mert megígérte, mert rendes volt és betartotta a szavát, de minden bizonnyal van valahol egy gyönyörű barátnője, akinek már meg is kérte a kezét, csak még nem akarja elmondani nekem, és majd akkor közli, amikor hazaérünk... Istenem, mennyire dühös voltam! A visszaúton szándékosan nem öleltem át, hiába kötötte a lelkemre, hogy szorítsam erősen. Inkább az ülés alatti fogantyúba kapaszkodtam, amivel persze minden kanyarban azt kockáztattam, hogy lepottyanok a motorról, de nem érdekelt. Amikor hazaértünk, megpuszilta az arcomat, és megvárta, amíg az ajtóhoz érek. Mielőtt bementem volna, még megfordultam, megeresztettem felé egy keserű félmosolyt, aztán teljes erőből becsaptam magam

mögött az ajtót. Ennyire nagyra van magával, hogy azt hiszi, megengedheti magának, hogy egy szerelmes kislányt szédítsen? így képzel el egy randit? Egy kis vacsora, egy kis séta, aztán irány haza? És a legrosszabb még hátravolt. A mobilomat szokás szerint otthon felejtettem, és Nina legalább tízszer hívott. Különleges érzéke volt hozzá, hogy a lehető legalkalmatlanabb pillanatokban keressen. Egy üzenetet is küldött: Persze, ha valami igazán fontosat akarok elmondani azoknak az embereknek, akiket a legjobban szeretek, mind eltűnnek! Csak meg akartam mutatni neked a gyűrűt, amit Cáritól kaptam, de nyilvánvalóan van jobb dolgod is. Majd hívj. A gyűrű! Pont ezt az estét kellett annak az idiótának kiválasztania? Egyből vissza akartam hívni, de aztán aggódni kezdtem, hogy gyanús lesz, ha épp akkor jelentkezem, mikor Patrick is hazaér. Másfelől azonban, ha valakinek valami takargatnivalója van, épp az ilyen helyzeteket próbálja elkerülni, nem igaz? Szóval visszahívtam. - Egy gyűrű? - Hol voltál? Kismilliószor hívtalak! - Próbán voltam, miért nem kerestél ott? - csattantam fel, és közben imádkoztam, nehogy kiderüljön, hogy megtette. - Mikor téged hiába hívtalak, megpróbáltam a bátyámat, de mivel ő sem vette fel, úgy döntöttem, jobb lesz, ha lefekszem! - De hát honnan kellett volna tudnom, hogy épp ma akarja

odaadni? Azt hittem, karácsonykor fogja... - Mi? Ezzel most azt akarod mondani, hogy te már tudtál róla? - Jaj, nem, dehogy! Csak azt gondoltam, ha valaki gyűrűt ad a másiknak ajándékba, azt, mondjuk, karácsonykor teszi, és nem egy egyszerű szerda estén. Csönd. - Mia, ne szórakozz... - Dehogy szórakozom - ellenkeztem. - Te tudtad! « Esküszöm, hogy nem! - Ne hazudj! - Basszus, Nina! Oké, Carl megkért, hogy segítsek neki, hiszen én vagyok a legjobb barátnőd, és biztos akart lenni benne, hogy tetszeni fog neked... - Szóval igazából te választottad? Dehogyis! Ő volt, teljesen egyedül! Azt inkább nem tettem hozzá, hogy én kifejezetten hülye ötletnek találtam, hogy ne rontsam tovább a helyzetet. Hallottam, ahogy csalódottan felsóhajt. - Nina, de hát nincs semmi jelentősége! Én is biztosan megkérdezném a szerelmem legjobb barátját, ha ilyen fontos ajándékot akarnék adni neki! Majdnem kicsúszott a számon, hogy főleg akkor, ha ilyen nevetségesen drága ajándékot. ás De akkor te már láttad is... - De nem rajtad! Csak a dobozában. Szóval így épp olyan, mintha még sosem láttam volna! - Szóval akkor holnap reggel, amikor meglátod, tegyél úgy, mintha

nagyon meglepődnél! Oké, esküszöm, így lesz! Ha akarod, el is ájulok! - Oké! Jaj, megérkezett Patrick, megyek és elújságolom neki is, hátha Ő még nem tudja! Patrick... Nagyszerű, már legalább öt perce nem jutott az eszembe. Ahogy ott álltam, mint egy hülye, lehunyt szemmel, és vártam, hogy a hercegem megcsókoljon, ő meg kinevetett... Ezt még megkeserüli, gondoltam magamban. Még nem tudtam, hogyan, de eltökéltem, hogy megbosszulom.

Másnap a suliban további, sajnálatos módon közel sem kellemes meglepetések vártak rám. Mrs. Patel, a művészettörténet, és Mrs. Meyer, az irodalomtanár is bejelentette, hogy ha nem adom le a házi dolgozataimat, nem engednek a tárgyukból érettségizni. És még biológiából, történelemből és színháztörténetből is elmaradásaim voltak. Hát igen, a meghallgatás miatt kicsit elhanyagoltam a tanulást, és csak most ébredtem rá, hogy iszonyatos nagy pácban vagyok. Nina természetesen kizárólag a gyűrűjével volt elfoglalva, úgyhogy észre sem vette, milyen borzalmasan el vagyok kenődve. - Nina, hahó, Föld hívja Ninát! - Ugye, milyen gyönyörű? - tartotta az orrom elé kábé ezredszerre is a kezét.

- Ha még egyszer megmutatod, kinyírlak. Oké, de olyan romantikus! - Igen, tényleg az, de ettől még nem lesznek meg a dolgozataim! Hogy fogok így levizsgázni? Jövő hétre kettőt is be kellene fejeznem, kizárt, hogy sikerüljön! - Én nem fogok tudni segíteni, mert az enyémeket is meg kell még csinálni, de van valaki, aki viszont tud! m És ki? Csak nem Carl? - Nem, Patrick! Végigfutott rajtam a hideg. - Hogyhogy Patrick? Hogy kerül ő a képbe? - Hát úgy, hogy egész héten itthon lesz, rengeteg ideje van, és tutira megőrizte az összes régi házi dolgozatát! Az az önelégült barom biztosan nagyon szívesen el- játszaná nekem a tanító bácsit, én viszont inkább meg- bukok, mint hogy tőle kérjek segítséget! Ugyanakkor mélyen belül majd megőrültem, annyira szerettem volna kiszedni belőle, mi a baja velem. Szóval azt mondod, hogy... - Naná! Majd én megbeszélem vele, de ne izgulj, biztosan nem mond nemet! Délután gyere át, addigra mindent elintézek! Én azért nem lettem volna annyira biztos benne. Mindenesetre aznap délután ott álltam az ajtajuk előtt, és becsöngettem. Úgy éreztem magam, mint egy cserkészlány, aki süteményekkel házal. Nina átment Cárihoz tanulni, úgyhogy elég valószínű volt, hogy kettesben leszünk Patrickkel, és ez a gondolat zavarba hozott.

Az édesanyja nyitott ajtót. Bár olyan régóta jártam már hozzájuk, hogy majdnem olyan volt, mintha hazajönnék, most mégis bénán éreztem magam, mintha rajtakapott volna, milyen gondolatok jártak a fejemben a fiával kapcsolatban. - Mia, kedvesem, gyere csak be! Patrickhez jöttél, ugye? Nina szólt róla. Hogy ebben a suliban hogy leterhelnek benneteket, szegény kicsikéim! Na, add csak ide a kabátodat! Készítek egy finom teát, jó? Sütemény is van, a kedvenced. Laetitia még az olasz anyákat is megszégyenítette volna a gondoskodásával. Mivel a férje elismert szívsebész volt, és nagyon jól keresett, ő Nina születése után már egyáltalán nem ment vissza dolgozni. De a többi háziasszonnyal ellentétben sosem panaszkodott, sőt élvezte, hogy teljes állásban vezetheti a háztartást és gondoskodhat a gyerekeiről. A lépcső tetején megjelent Patrick. Széles mosollyal üdvözölt. Annyira gyönyörű volt, hogy legszívesebben azonnal megcsókoltam, vagy inkább felpofoztam volna. - Nina mondta, hogy gondjaid vannak a leckével. Miben tudok segíteni? Gondjaid vannak a leckével?! Mintha egy dedóshoz beszélne! És miben tudok segíteni? Ennél hivatalosabban még az ügyfélszolgálatosok sem fogalmaznak! Minden pillanatban egyre jobban utáltam. És sajnos egyre jobban vágyakoztam is utána. - El vagyok maradva néhány házi dolgozattal. És ha nem tudom befejezni őket még a hétvégén, nem engednek vizsgázni. Amivel

viszont a Royalba való bejutást is kockára tenném. - Nyugi, már elő is kerestem néhány régi dolgozatomat, abból ki tudunk indulni. Ne aggódj, ketten együtt simán megoldjuk! Miközben beszélt, nem tudtam levenni a szemem a szájáról. Elképzeltem, hogy azt mondja: „Szeretlek, Mia, el sem tudod képzelni, mennyire hiányoztál és mennyire kívánlak!" aztán ledönt az ágyára, megcsókol, közben benyúl a pulcsim alá, végigsimít a testemen, kigombolja a farmerem... - Mia, figyelsz rám? - Persze! - feleltem elvörösödve. - Szóval, ahogy mondtam, fel kell osztanunk. Te ösz- szeszeded az anyagokat, én pedig segítek összerakni. Igenis, kapitány! - vágtam vigyázzba magam, m Azonnal bevontatom a hidat, és felhúzom a vitorlákat! Patrick elnevette magát. - Kicsit elszaladt velem a ló, ugye? ^ kérdezte. Hát... - A tengerészet miatt van. Tudod, mindig azt tanítják, hogy igyekezzünk minél hamarabb megtalálni a legjobb megoldást minden problémára. Szólj, ha túlságosan beleélem magam... Bárcsak beleélnéd! Odaültünk az íróasztalához, ami tele volt könyvekkel és jegyzetekkel. - Tudod, egy hónap múlva nekem is lesz egy nehéz vizsgám, úgyhogy muszáj vagyok tanulni, hiába vagyok eltávon. És így is időt szántál rá, hogy nekem segíts? Hivatalosan most először jártam a szobájában. Körben a polcok roskadoztak a mindenféle kupák és díjak alatt, a falakat

pedig mindenféle fotók díszítették: Patrick a diplomaosztóján, az eskütételkor, Spanyolországban a barátaival és persze (arghhh) a barátnőivel, a motorján ülve, és volt egy olyan is, amin egy hatalmas halat tartott a kezében. Már csak egy olyan hiányzott volna, amin tűzoltónak van beöltözve, és teljes lett volna a tabló. Egy csomó lány ölni is hajlandó lett volna érte, hogy most a helyemben legyen. Miután Patrick kiválogatta az anyagokat, engem odaengedett a számítógépéhez, ő pedig leheveredett az ágyára, hogy átnézze a kézzel írott jegyzeteit. Képtelen voltam koncentrálni. Nem kellett volna idejönnöm. Tanulhattam volna Carllal. Vagy Alexszel. Vagy akár Paullal is. De épp azzal a sráccal, akinek a közelsége annyira felkavart, hogy végig attól féltem, valami hülyeséget csinálok? Azonnal ki kellett találnom valamilyen ürügyet, hogy minél előbb elhúzhassak innen. Épp, mikor készültem felállni, kopogtak az ajtón. Laetitia volt az. - Hoztam egy kis teát Miának - mondta szinte bo- csánatkérően. - Tudod, Mia, Nina gyakorlatilag megtiltotta

hogy bemenjek a szobájába, nehogy megsértsem n privát szféráját... Az én anyám inkább leszedte volna az ajtót, hogy biztosan ne tudjam magamra zárni. - Főleg most, hogy menyasszony... - tette hozzá ironikusan Pat. - Láttátok a gyűrűjét? - kérdezte rögtön Laetitia aggodalommal a hangjában. - Aha, nagyon szép - mondtam szórakozottan. Pat csodálkozva fordult felém: - De hát túl korai! - mondta a fejét csóválva. - A húgom még túl fiatal ehhez, szerintem elsietik. De amikor megpróbáltam ezt elmagyarázni Ninának, megsértődött. - Én is ugyanígy jártam - bólogatott Laetitia. - Azt mondta, régimódi vagyok, és úgysem érthetem. De szerintem éppen ő az, aki nem él a jelenben. Te mit gondolsz erről, Mia? - Én kísértem el Cárit kiválasztani... Erre mindketten hitetlenkedve meredtek rám. - És egyből mondtam neki, hogy szerintem hülyeség. De ő is rögtön megsértődött - szabadkoztam. - Jaj, istenem, mi lesz ebből? - aggodalmaskodott Laetitia. Hiába nőnek meg a gyerekek, mindig van miért aggódni, nem igaz? — tette még hozzá, és gyöngéden megsimította Pat arcát. Aztán halványan elmosolyodott, és magunkra hagyott minket. Látszott, hogy Patrick is aggódik Nina miatt, és szívesen beszélne róla velem, de mivel tudta, milyen közel állunk egymáshoz, valószínűleg nem akart kellemetlen helyzetbe hozni. - Pat, ne aggódj, Carl rendes srác - próbálkoztam. - És őszintén szereti Ninát. Talán nem kellene az aggodalmaskodásunkkal és

a vészterhes jóslatainkkal elrontani az örömüket. Nina is csak azt akarja, hogy vele örüljünk; - Igazad van, Mia, de a húgomról van szó, és iszonyúan féltem, hogy valami rossz történik vele. «r Ezt megértem, de nem vagy te Superman, nem tudod megakadályozni, hogy időnként rossz dolgok történjenek. Az embernek bíznia kell azokban, akiket szeret. Tisztára úgy beszéltem, mint egy felnőtt. ■** Ez igaz... Legszívesebben állandóan ott lennék azok mellett, akiket szeretek, de ez lehetetlen, én is tudom. Igazad van, jobban kellene bíznom bennük, hagynom kellene, hogy a saját hibáikból tanuljanak, de hiába próbálom, mert egyszerűen nem bírom nézni, ha szenvednek! - Igazán tökéletes őrangyal lennél. - Hát, akkor veletek, kettőtökkel elég sok dolgom lenne! - nevette el magát. Aztán elkomorodott. - De sajnos mégsem vagyok ott sosem, amikor kellene. - Neked már így is elég sok dolgod van, hogy az országot megvédd, azért az sem kevés felelősség! Ne aggódj Nina miatt, én mindig vele leszek, hogy megvédjem, tudod? Eddig is így volt, és ezentúl is így lesz - jelentettem ki ünnepélyesen, mint egy igazi katona. Patrick közelebb hajolt, és megsimogatta az arcomat. - De én most rólad beszélek! Szeretnék melletted lenni, hogy megvédhesselek... Gyengéden beletúrt a hajamba, és magához húzott. Egy hosszú pillanatig a szemembe nézett, aztán megkereste az ajkával az enyémet. Olyan szenvedélyesen csókolt meg,

amiből egyből megértettem, hogy ő is csak erre a pillanatra várt. Lecsúsztunk az ágyról a szőnyegre, de egymásba kapaszkodva tovább csókolóztunk. Szinte felrobbant a testem. Mindennél jobban kívántam őt, teljes lényemmel. Egy ritmusra akartam létezni vele. Szinte felfaltam az ajkait, belélegeztem a bőre illatát, miközben a bőrömet simogatta és elborított csókokkal. Alig kaptunk levegőt, csak néha tartottunk egy-egy pillanatnyi szünetet, hogy mélyen egymás szemébe nézzünk, izgatottan és hitetlenkedve, mint két idegen, akik először fedezik fel egymást. - Mia! Ugye itt maradsz vacsorára? - hallottuk meg hirtelen Laetitia hangját, tíz másodperccel azelőtt, hogy ránk nyitotta az ajtót. Épp annyira volt időnk, hogy én gyorsan visszaüljek a gép elé, Patrick pedig az ágyra vesse magát és felkapjon egy jegyzetet. - Persze hogy itt marad! Vacsora után is dolgoznunk kell, rengeteg meló van még - közölte Patrick szinte szülői szigorral a hangjában. Én csak vállat vontam, mintegy jelezve, hogy ő a főnök. - De azért ne vigyétek túlzásba a tanulást, tartsatok néha szünetet, rendben? - Szünetet? Kizárt, teljes gőzzel kell haladnunk! - vágta rá Patrick. Aztán felnézett, és még hozzátette: - Értsétek meg, nálam szakmai ártalom a túlzott ma- ximalizmus!

Miután Laetitia fejcsóválva becsukta maga mögött az ajtót, kirobbant belőlünk a nevetés. - Hű, ez meleg helyzet volt, majdnem lebuktunk - mondtam. Patrick odahúzott maga mellé az ágyra. - Pat, tényleg tanulnunk kellene! - tiltakoztam erőtlenül. - Anya azt mondta, hogy szünetet is kell tartanunk... mosolyodott el, és megcsókolt. Majd megőrültem a boldogságtól. Mit majdnem, teljesen megőrültem! Én és Patrick, amint a szobájában csókolózunk - alig bírtam elhinni! Annyira természetesnek és ismerősnek tűnt a karjaiban lenni, mintha mindig is összetartoztunk volna. - Pat - könyököltem fel. - Miért nem csókoltál meg tegnap este? - Mert te nem az a fajta lány vagy, akit az első randin meg szabad csókolni - felelte, és közben befúrta a fejét a nyakamba. - Pat - fogtam a tenyerembe az arcát. - Alig hiszem el, hogy ez velünk történik - mondtam az érzelemtől elcsukló hangon. Biztosan hülyén hangzik, talán ki is fogsz nevetni, de én egész életemben erre a pillanatra vártam. Halálosan beléd vagyok zúgva. Pat elmosolyodott, szorosan átölelt és megcsókolta a hajamat. Ez a legszebb dolog, amit valaha hallottam, és soha nem nevetnélek ki! - De te idősebb vagy nálam, és minden lánynak tetszel. - Először is, csak három évvel és öt hónappal vagyok Idősebb, másodszor egyáltalán nem tetszem m i n d e n lánynak,

harmadszor pedig, nekem egyedül te tetszel - felelte a szemembe nézve. - De hát mióta...? - Amióta elkezdtem megérteni, hogy már nem vagy kislány, hanem egy gyönyörű, felnőtt nő vagy, ráadásul egy csodálatos, elképesztő és varázslatos táncosnő. Attól a perctől kezdve semmi másra nem tudok gondolni. - Be kell vallanom valamit - mondtam nevetve. p« Emlékszel arra az estére, amikor megmentettél, tudod, amikor kilyukadt a bringám gumija... Hát, igazából egyáltalán nem egy könyvért mentem, hanem utánad akartam kémkedni. - Micsoda? Nem egy könyvért mentél? - Nem. Csak tudni akartam, hogy ki volt az a lány, akivel voltál. - Christine? De hát akkor már nem is jártam vele! - És én ezt honnan tudhattam volna? - Te jó ég! Ugye, tudod, hogy mekkora őrültséget csináltál? Bajod eshetett volna, akár el is rabolhattak volna, és az egész csak azért, hogy megtudd, kivel voltam? - Bármit megtettem volna, csak hogy lássalak! - Kincsem, gyere ide - szorított megint magához. M Annyira édes vagy! És olyan törékeny. Csodálatos vagy! Mihez kezdek most? Hogy fogom kibírni, hogy ne lássalak? Bele fogok őrülni, ha vissza kell mennem! m Ölelj át, Pat! Maradjunk így, most csak erre vágyom! Hosszú ideig mozdulatlanul feküdtünk, és csak hallgattuk egymás lélegzését. Nem volt szükség szavakra, mindketten tudtuk, hogy a legfontosabbat már elmondtuk egymásnak. Amikor lementünk vacsorázni, más embernek érez-; tem

magam. Végig olyan volt, mintha Patrick karja továbbra is átölelne. A közelében úgy éreztem, hogy biztonságban vagyok, hogy nem leszek soha többé egyedül. Nem féltem, mert tudtam, így már minden rendben lesz: az iskola, a meghallgatás, a dolgok anyámmal. És ez az érzés úgy hatott rám, mint a drog: még többet akartam belőle, arra vágytam, hogy mindig így érezhessem magam. Rosszul voltam a gondolattól, hogy hamarosan újra el kell majd mennie. A vacsora kellemes hangulatban telt, csak Nina érkezése okozott bennem egy kis feszültséget. Ő volt az egyetlen, akiről tudtam, hogy észre fogja venni rajtunk a változást, hiába viselkedtünk ugyanúgy, mint mindig. De szerencsére annyira el volt foglalva még mindig a gyűrűjével, hogy egyáltalán nem törődött velünk. Amint végeztünk a desszerttel, megkértem Patricket, hogy kísérjen haza. Egyedül szerettem volna lenni, hogy rendezni tudjam a gondolataimat. Ez a délután az egész életemet felforgatta, mintha csak egy tornádó söpört volna végig rajtam. Pat ezúttal kocsival vitt haza, nehogy megfázzak. Mikor megálltunk a házunk előtt, a kezébe fogta az arcomat, és gyengéden megcsókolt. Máris hozzászoktam az ajkai, a keze érintéséhez, és még többet akartam belőle, mintha így be lehetne pótolni az elvesztegetett időt.

Annyira fájt elválni tőle aznap este! Minden megváltozott bennem, most egyedül ő számított, és minden más alárendelődött ennek. Hirtelen a próbák sem tűntek olyan fontosnak Claire-rel, hiszen helyettük együtt IN lehettünk volna.Nem voltam többé önmagam. Mintha megbabonáztak volna. - Aludj jól, kincsem - súgta oda. - Holnap találkozunk. Most valahogy egy örökkévalóságnak tűnt az addig hátralevő idő. Újra megcsókolt, és amikor ki akartam szállni, a farmerem zsebénél fogva visszahúzott. Még egy búcsúcsókot váltottunk. Szabályosan kényszerítenem kellett magam, hogy kiszálljak a kocsiból. Most azonnal meg akartam mondani neki, hogy szeretem. Mert tényleg így volt. Szerettem őt.

Tizenöt

Anyám a konyhaasztalnál ült, és egy borítékot tartott a kezében. Amikor beléptem, olyan pillantást vetett rám, amitől egyből megfagyott a vér az ereimben. Soha életemben nem féltem még ennyire. Szia, anyu - mosolyogtam rá, várva, hogy mi következik. *- Ma reggel ezt a levelet kaptam - szólalt meg színtelen

hangon, és felemelte a borítékot. Azonnal felismertem a vörössel nyomtatott fejlécet. - A Royal Ballet School hivatalos értesítése arról, hogy a meghallgatásod február 14-én lesz. Kár, hogy engem elfelejtettél tájékoztatni erről az apróságról. El akartam mondani, anyu... ^ kezdtem halkan, lehajtott fejjel. - Biztos vagyok benne. Csakhogy véletlenül azt is elfelejtetted közölni, hogy a nagyanyád kezességet vállalt a tandíjad folyósításáért. És nehogy azt mondd, hogy nem tudtál róla! - Én... ezt is el akartam mondani, anyu. Anyám leírhatatlan tekintettel nézett rám. - Halvány fogalmad sincs arról, milyen súlyos hibát követtél el. És mekkora csalódást okoztál nekem. A fájdalomról nem is beszélve. A hangja úgy eltorzult, hogy alig ismertem rá. Mintha egy megsebzett vadállat beszélt volna belőle. Anyu, én nem akartam... - Csend legyen! Meg ne szólalj! - emelte fel a hangját. - Ez volt a legundorítóbb dolog, amit velem szemben elkövethettél! Egy önző és kegyetlen kisgyerek vagy! Azt hiszed, hogy szórakozásból nem egyeztem bele a jelentkezésedbe? Hogy ha már én nem értem el semmit az életben, neked se legyen jó? Végiggondoltad akár csak egyetlenegyszer, hogy mekkora áldozatot kérsz tőlem? Egy egyedülálló anyától, tanári fizetéssel? A bérleti díj, a számlák és a többi kiadás mellett? Ráadásul pontosan tudod, milyen nehéz volt megszabadulnom a nagyanyádtól, a manipulációitól, az állandó ellenőrzésektől, a gúnyos megjegyzésektől! És ezek után volt pofád előadni neki,

hogy mennyire szerencsétlen vagy mellettem? „Jaj, drága nagyikám, anyu olyan gonosz, nem akar elengedni a balettiskolába, lécci intézd el!” El tudom képzelni, mekkora elégtétel a vén szipirtyónak már csak az is, hogy a férjem, akiért mindent feladtam, otthagyott egy másik nőért! És most azt is orrom alá dörgölheti, hogy anyaként is elbuktam! Csak azért, mert képtelen vagyok zsebből kiperkálni a Royal Ballet tandíját! — Anyu... - próbáltam közbeszólni, de elcsuklott a hangom. Már alig láttam a könnyektől. — Mia, nem fogod fel, hogy mit tettél?! Elárultál, hátba döftél! Te, az egyetlen ember, akiben tökéletesen megbíztam, és akiért az életemet is odaadnám! Ráadásul éppen most, amikor elvállaltam egy borzalmas állást, csak mert többet fizetnek érte, és mert azt gondoltam, hogy így talán kapok hitelt, és el tudlak küldeni abba a rohadt iskolába! Úgy éreztem, mindjárt elájulok. Összedőlt körülöttem a világ. Az önzésemnek és a felszínességemnek köszönhetően most vérig sértettem és halálosan megbántottam anyámat, akit imádtam, tiszteltem, és akinek soha nem akartam csalódást okozni. Mostantól látni sem akar majd. És igaza is lesz. A fájdalom eltorzította az arcvonásait, teljesen magánkívül volt. Elképzelni sem tudtam, hogyan tehetném jóvá. Megpróbáltam összeszedni magam. - Anyu, nem megyek el a meghallgatásra! Megmondom a nagyinak, hogy tévedtem, és nem kell a pénze. - Nem, Mia. El fogsz menni a felvételire! És ettől a pillanattól

fogva azt teszed, amit a nagyanyád mond! Majd most megérted, hogy milyen az igazi lelki terror. Én ezennel kiszállok, mostantól semmi közöm az egészhez, és tudni sem akarok róla. Ne kérj tőlem tanácsot, nem érdekelnek a problémáid. Döntöttél, úgyhogy vállald érte a felelősséget, és ha ilyen érettnek hiszed magad, hát vállald a következményeket is! Ezzel felállt, és sápadtan elbotorkált az ajtóig. Megállt, a kezét a szívéhez szorította. - Anyu! - sikoltottam fel, és odarohantam, hogy segítsek neki. - Ne érj hozzám! Ne! Érj! Hozzám!

Tizenhat

Teljesen kiborultam. Szinte fulladoztam a tehetetlenségtől, ami most ólomsúllyal nehezedett rám. A rémület megbénított, úgy éreztem magam, mint egy védtelen állat a vágóhíd kapujában. Elveszett voltam anyám nélkül, és csak most értettem meg, hogy mennyire beképzelt voltam, amikor azt hittem, egyedül is meg tudok birkózni a nehézségekkel. Mihez kezdek most, amikor Patrick is nemsokára elutazik? Hívjam fel a nagyanyámat, akivel életemben összesen ha háromszor találkoztam, és szinte semmi érzelmi kapcsolat nem

fűz hozzá? És mit mondjak neki? Hogy anyu kiborult, és a helyzet már nem is lehetne rosszabb? Inkább apámat hívtam. Végül is, ő ismerte a legjobban anyámat, vagy legalábbis várhattam tőle valami hasznos tanácsot. De csak annyi tellett tőle: „Hát ezt most nagyon elszúrtad, Mia.” Paul nem volt otthon, de tudtam, hogy ezúttal ő sem állna mellém, úgyhogy végül felhívtam Bettyt, aki már mindenről tudott, és megígérte, hogy beszél anyuval, de majd csak akkor, „ha felszáll az agyáról a lila köd”, hangsúlyozta. Ha nem Ninára hallgatok, hanem inkább Patrickre, aki szerint azonnal el kellett volna mondanom mindent anyámnak - amit egyébként az én ösztöneim is súgtak most békésen álmodozhatnék az ágyamban a csókjainkról... Ügy döntöttem, felhívom, pedig már majdnem éjfél volt. Ha komolyan gondolta, hogy mindenben mellettem áll, ennél jobban talán az életben nem lesz rá szükségem, hogy behajtsam az ígéretét. — Kincsem, éreztem én, hogy nem szabad a nagymamádhoz fordulni, és pláne nem lett volna szabad elhallgatni Elena elől! Tudod, a húgom néha úgy viselkedik, mint egy rajzfilmhős, mintha nem is ebben a világban élne. Na, mindegy, a baj már megtörtént. — Most már én is tudom, hogy hibáztam, de hidd el, én csak mindenáron meg akartam oldani a problémát, csakis a cél lebegett a szemem előtt. Eszembe sem jutott, hogy ezzel mekkora fájdalmat fogok okozni anyámnak. Szinte belebetegedett... Elsírtam magam.

— Kicsikém, nyugodj meg! Tudom, hogy most nagyon fel vagy dúlva, de mindenre van megoldás, hidd el! Csak egy kis időre van szükség és sok tapintatra, de előbb- utóbb rendbe jönnek a dolgok. Most próbálj meg aludni egy kicsit! Holnapra kitalálom, hogyan térítsem jobb belátásra édesanyádat, végül is gyerekkorom óta ismer, ráadásul kedvel is, szerintem meg tudom győzni. — Még nem láttad, milyen, amikor dühös. — A parancsnokomat viszont láttam, és nála rosszabb nem lehet. - Köszönöm, Pat! Akkor jó éjszakát. - Jó éjt, kincsem! És ne aggódj, én itt vagyok neked! Ugye, tudod? Újra azt a kellemes melegséget éreztem, mintha körülölelnének egy angyal védőszárnyai. Nem is voltam annyira elveszett, hiszen Patrick velem volt.

Másnap reggel, mire felkeltem, anyu már elment otthonról. Iszonyú rossz érzés volt, hogy csak azért elvállalt egy munkát, amit nem is szeret, hogy engem elküldhessen a Royalba. Ráadásul egyszer már lemondott az álmairól: amilyen tehetséges volt, biztosan simán felvették volna a képzőművészetire. De ő feláldozott mindent apámért és értem, mi pedig úgy háláltuk ezt meg, hogy összetörtük a szívét. Bárcsak visszacsinálhattam volna az egészet! Úgy tűnt, mostanában túl gyakran mondogatom ezt. Vajon miért van az, hogy ennyire könnyen megbántok másokat, és mindig csak utólag jövök rá, mennyire felelőtlen

voltam? Nina szokás szerint hatalmas késéssel esett be az osztályba, de attól kezdve be sem állt a szája. Nem győzte elégszer elmondani, mennyire sajnálja, hogy rábeszélt a hívásra, és hogy minden az ő hibája. A végén már majdnem sírva könyörgött, hogy bocsássák meg neki, amivel persze csak még jobban felidegesített. Nem tudtam semmi mást mondani, mint hogy ne vegye magára, hiszen én tehetek mindenről. De valahol mélyen mégis őt hibáztattam, és ez annyira rossz érzés volt, hogy aznap inkább megpróbáltam elkerülni őt, és inkább az órákra koncentráltam. A nagyi már aznap délután jelentkezett. - Aranyom, most tudtam meg, hogy azok az agya- lágyultak anyád címére postázták az értesítést, pedig kifejezetten kihangsúlyoztam, hogy ide küldjék! Ittfejek fognak hullani, hidd el! Na, és egyébként elégedett vagy? Őrülsz? Minden rendben nálatok? - Boldog vagyok, nagyi, és igen, minden rendben van, anyu is... nagyon örül. - Örül? Lefogadom, hogy magánkívül van. De, tudod, az ő dühe nem fog eltántorítani! Nem tud megakadályozni, hogy mindent megtegyek az unokám boldogságáért! A freudi agyszüleményeit meg nyugodtan megtarthatja magának, azok amúgy is csak arra valók, hogy a pszichológusok jól megszedjék magukat. Ha az ember akar valamit, akkor szerezze meg magának! Ez az egyetlen lecke, amit alaposan megtanultam az életben, és őszintén örülök, hogy legalább az unokám hasonlít rám, és követi a példámat! Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy valóban annyira

hasonlítunk, de annak azért örültem, hogy nekem nem kellett olyan lelki terrorban felnőnöm, mint anyunak mellette. Anyámmal igazi, őszinte kapcsolatom volt, a nagyit viszont ezt be kellett vallanom magamnak - leginkább csak korlátlan pénzforrásnak tekintettem, amitől immúnissá váltam az érzelmi zsarolásaira. Legalábbis ebben bíztam. Suli után úgy döntöttem, felugróm Patrickhez a házi dolgozatok miatt. Semmi kedvem nem volt hazamenni. És abban is reménykedtem, hogy a karjai között meg tudok feledkezni a gondokról. Ismét Laetitia nyitott ajtót. - Ó, Mia, hallottam, mi történt. Annyira sajnálom! Nina mindent elmesélt... Ezek szerint Nina megint képtelen volt magában tartani a dolgainkat, ami őszintén szólva már kezdett az agyamra menni. - Azt is elmondta, hogy az ő ötlete volt? - kérdeztem kényszeredett mosollyal. - Igen, és a lehető legbutább ötlet volt, be kell ismernem. Az utóbbi időben a lányom teljesen elveszítette a fejét, én mondom neked. Mondd, tehetek érted valamit? Beszéljek Elenával? - Köszönöm, jobb, ha nem. Már így is túl nagy a nyomás. A végén még tényleg meggyűlöl. - Jaj, dehogy gyűlöl meg! Gyere ide, te kis durcás! - azzal átölelt, és jó erősen magához szorított. Nagyon jólesett, tényleg, csak valahogy most még magányosabbnak, még törékenyebbnek éreztem magam. Nagyon hiányzott anyu, és majd belepusztultam a gondolatba, hogy nem beszélhetem meg vele a gondjaimat, hogy nem fogunk odakucorodni együtt a

kanapéra, Yorkkal a lábunknál, hogy meséket nézzünk. Felmentem Patrick szobájába, aki akkora vehemenciával ölelt át, mintha hónapok óta nem találkoztunk volna. - Hogy érzed magad, kincsem? Csak vonogattam a vállamat. - Mindent megoldunk, meglátod, ígérem! Nem bírom elviselni, amikor ilyen szomorú vagy! Na, csak egy apró mosolyt, a kedvemért! Az sem baj, ha csak úgy teszel, mintha mosolyognál. Képtelenség lett volna nem mosolyogni. Patrick annyira csodálatosan gyönyörű volt, és láthatóan annyira aggódott értem, hogy legszívesebben elszöktem volna vele egy lakatlan szigetre. Alig egy óra alatt sikerült befejeznünk a hiányzó két házi dolgozatot, és nem sokkal később már a szőnyegen feküdtünk összeölelkezve, és három hosszú órán át csókolóztunk, miközben fél füllel persze a zajokra is figyeltünk, nehogy Laetitia meglepjen bennünket. Hamar elrepült az idő, mennem kellett. Megbeszéltük, hogy elkísér, és megpróbál anyám lelkére beszélni. Minden idők legkeményebb vitájának ígérkezett, de tudtam, hogy ha most nem oldjuk meg a kérdést, belesodródunk egy fájdalmas és visszafordíthatatlan örvénybe, amely óhatatlanul az egész életünkre kihatással lesz. Halkan nyitottam ki az ajtót, és beléptem, Patrickkel a nyomomban. Anyám és Paul a nappaliban voltak, egymással szemben ültek, egy-egy fotelban, a tévé furcsa módon ki volt kapcsolva. Paul köszönt, de anyu úgy tett, mintha észre sem venne

bennünket. Patrick egyből a kezébe vette a dolgokat. - Szervusz, Elena! Hazakísértem Miát, és gondoltam, beköszönök, mert szombaton utazom vissza. Rosszulesett, hogy nekem eddig nem szólt róla, de most másra kellett koncentrálnom. Anyu felállt a fotelból, és mosolyogva Patrickhez lépett, majd kedvesen átölelte. - Nagyon jól nézel ki, Patrick! Mi újság van veled? Kemény a kiképzés? - Hát, elég jól bírom, sőt igazából nagyon is tetszik. Persze vannak nehéz pillanatok, de olyankor a családomra gondolok, és az erőt ad. »Jó tudni, hogy vannak még olyan gyerekek, akiknek fontosak a szülei - jegyezte meg anyám szarkasztikus éllel. - És te, jól vagy, Elena? - nézett anyámra Patrick azokkal az ellenállhatatlanul szürke szemeivel. - Nem. Nem vagyok jól. Életem legrosszabb időszakát élem át. Én közben lesütött szemmel álldogáltam a falnak támaszkodva. Nem mertem megszólalni, csak időnként odapislogtam Paul felé, de ő semmit sem reagált kétség- beesett próbálkozásaimra. Patrick leült a kanapéra, és maga mellé invitálta anyut is. Olyan megértés és együttérzés sugárzott belőle, mintha legalábbis a saját anyukáját próbálta volna megvigasztalni. - Hallottam, hogy mi történt, és szeretném, ha tudnád, Nina húgom fejéből pattant ki az egész, nem Mia ötlete volt. És azt is tudnod kell, hogy nem akart fájdalmat okozni neked.

- Mia tökéletesen tisztában volt a következményekkel. - Lehetséges, de arra kérlek, próbáld megérteni az érzéseit. Az ő korában nem lehet elvárni tőle, hogy teljes mértékben felmérje a tettei következményét. Csak egy kamasz lány, nem érti a világot, önző és felelőtlen, de semmiképpen sem akart megbántani másokat. Mia nagyon akart valamit, és úgy érezte, hogy senkire sem számíthat. Hogy magára maradt. Azt hitte, hogy ez az egyetlen megoldás. Hitetlenkedve meredtem rá, jelezve, hogy nem jó ötlet, ha még ő is ellenem beszél. De ő csak biccentett egyet, mintegy azt üzenve, hogy jobb lenne, ha most kimennék. Kifordultam a nappaliból, de megálltam az ajtó mögött hallgatózni. - Csak gondolj bele - folytatta Patrick. - Mia és a nagymamája között nincs, és soha nem is volt semmilyen bensőséges kapcsolat, de szorult helyzetében nem látott más kiutat, mint hogy hozzá forduljon. Mégis nagyon sokáig nem szánta rá magát, hogy megkeresse, mert tudta, hogy ezzel fájdalmat okozna neked. Ha a húgom nem erősködik, és nem veszi rá, hogy felhívja, magától sosem tette volna meg. Tény, hogy a lányok nagy butaságot csináltak, de mégsem lehet hibáztatni Ninát sem, hiszen csak segíteni akart Miának - akit egyébként mindig is a testvérének tekintett -, mert nem bírta tovább nézni a szenvedését. Tényleg megértem, hogy dühös vagy, de azt is tudom, hogy nem vagy érzéketlen. Nem adnál a lányodnak még egy esélyt? Ami édesanyádat illeti, egyszerűen orvosolni lehet a problémát: csak hívd fel, és mondd meg neki, hogy nem tartasz igényt a pénzére. Vagy, ha úgy gondolod, hagyd, hogy Mia egyedül birkózzon meg az egésszel, és viselje a

következményeket. Bármelyik megoldást választod, te akkor is az maradsz, aki voltál: egy erős és bátor nő, akit mindannyian szeretünk és tisztelünk. Nem tudtam eldönteni, hogy tapsoljak, vagy inkább hozzávágjak egy cipőt. Paul felállt a fotelból, hogy hozzon egy teát Patricknek. Amikor kilépett az ajtón, meglátta, hogy ott kuksolok a falhoz lapulva. Megfogta a grabancomat, és berángatott a konyhába. - Hallgatózunk, hallgatózunk? Mondd csak, honnan akasztottad le ezt a bájgúnárt, aki úgy beszél, mint egy pszichológus? Két napja mást sem csinálok, mint hogy ugyanezeket mondom anyádnak, de csak bőg, meg időnként odaveti, hogy „te ezt úgysem érted”. Ez a fotómodell meg idejön, és egyből lehengerli a dumájával. Teljesen ki vagyok borulva! Néha azt hiszem, én csak házvezetőnek kellek anyádnak, a komoly dolgokban rám se bagózik... - És akkor én mit mondjak? Egyáltalán nem is szól hozzám, legszívesebben kitörölne az életéből. Már csak abban reménykedem, hogy Patrick hatni tud az érzelmeire... Már ha még van neki olyan velem kapcsolatban! - Hát, csak ne nagyon akarjon az érzelmeire hatni, mert még a végén kénytelen leszek kigyúrni magam, és sürgősen hajbeültetésre menni - dohogott Paul. Igaz, hogy Patrick idióta, éretlen kamasz lánynak állított be anyám előtt, akinek a legfontosabb időtöltése a tévé előtt ülni, és szavazni a kedvenc énekeseire az X-Faktorban, a diplomáciai érzékének köszönhetően mégis sikerült valahogy a helyére tennie

a dolgokat, és ami a legfontosabb, elérte, hogy anyám megint fontosnak és magabiztosnak érezze magát. El voltam bűvölve. Bár azért nem felejtettem el, hogy még felelnie kell azért, amiket összehordott rólam. Miután megitta a teáját, búcsúzóul nyomott egy apró puszit az arcomra, én pedig bosszúból belecsíptem a kőkemény fenekébe. Kicsit később bementem anyámhoz. Ügy tűnt, hogy hatott a Dewayne-féle kezelés, mert most közel sem tűnt annyira feldúltnak, mint korábban. Sőt, valahogy fiatalabbnak is látszott. Nem vártam ugyan csókokat és öleléseket, de nagyon szerettem volna, ha újra el tudunk indulni valahonnan. ■— Anyu — mondtam. - Tudom, hogy hibáztam, de nélküled olyan elveszettnek érzem magam! Szigorú volt a tekintete, de éreztem, hogy valameny- nyire már megenyhült. - Remélem, tisztában vagy a tetted súlyával, és egy életre szóló leckét kaptál. Az ember nem árulja el azokat, akiket szeret, hiszen azzal a korábbi szeretetét is kétségessé teszi. Ha fájdalmat okozol valakinek, aki mindig csak a javadat akarta, főleg, ha a szülőanyádról van szó, azzal saját magadat is megalázod. Végre beszélt hozzám, ez már félsikernek számított, aminek nagyon megörültem. Viszont előre rettegtem a büntetéstől. Leültem vele szemben a székre, és felkészültem a legrosszabbra. Gyűlöltem a feszültséget, amit a bizonytalanság keltett

bennem, így alig vártam, hogy végre a lényegre térjen. - Nagyon alaposan végiggondoltam a helyzetet, és arra jutottam, hogy a nagyanyádnak minden joga megvan, hogy neked ajándékozzon, amit csak akar. Én nem fogom ebben megakadályozni. De tudnod kell, hogy ha felvesznek, onnantól kezdve mindenedről ő fog gondoskodni, egészen addig, amíg el nem éred a nagykorúságot. A minden alatt a pénzügyi, anyagi szükségleteidet értem. Végül is ezt akartad, nem? Ki elégíthetné ki jobban az igényeidet, mint Olga nagyanyád, nem igaz? Ez persze azt is jelenti, hogy minden elköltött fillérrel részletesen el kell majd számolnod felé, ugyanis, ha nem tévedek, a Royal Ballet Londonban van, és ott igencsak drága az élet. Biztosítalak róla, hogy amikor a pénzéről van szó, Olga nagyanyád még az adóhivatalnál is szigorúbb. Ugyanis velem ellentétben ő született vállalkozó, és egy könyvelő alaposságával követi nyomon a befektetéseit, szóval minden lépésedet ellenőrizni fogja! - anyám gúnyosan felnevetett. - Én viszont így végre megint csak magammal törődhetek, és a pénzből, amit megtakarítok, talán még egy művészeti iskolába is be tudok iratkozni, egyszóval nem kell tovább olyan... hogy is mondtad? Á, igen, átlagos és unalmas életet élnem, mint eddig. Hát igen, ezt jól kitalálta, ennél jobban nem is szúrhatott volna ki velem. Arra készült, hogy Jancsi és Juliska gonosz boszorkányának a felügyelete alá helyezzen. - Anyu, a fenébe is, ezt mégis hogy gondolod? Ezentúl a nagyitól kell pénzt kérnem, ha fel akarom tölteni a mobilomat? - Miért, arra számítottál, hogy könnyebben meg- úszod? Csak

nem hitted, hogy a nagyanyád kérdés nélkül odaadja azt a halom pénzt, aztán elbúcsúzik, és eltűnik az életedből? Ugye ezt te sem gondoltad komolyan? Rajtad áll: elfogadod vagy elutasítod. Vagy az ő szabályai szerint játszol, vagy sehogy. - De anyu, ez zsarolás! - Nem, ezt úgy hívják, hogy megállapodás, méghozzá felnőtt emberek között. Egy napot kapsz, hogy átgondold a dolgokat, jobban mondva, aludj rá egyet, és holnap reggel közöld velem a döntésedet. Felmentem a szobámba, és felhívtam Patricket. - Pat, mit műveltél? — kérdeztem kétségbeesetten. - Azt tanácsoltad, hogy adjon át túszként az elviselhetetlen nagyanyámnak, aki nyomkövetőt szereltet majd rám, és minden lépésemet figyelni fogja? - Atyavilág\ Mia! Én nem ezt akartam! De figyelj rám, hidd el, így sem lesz semmi baj! Az a tervem, hogy ráveszem anyukádat és a nagymamádat, hogy álljanak újra szóba egymással, és jussanak közös nevezőre. Te csak a csali voltál, érted? Miattad újra találkoznak, és aztán szépen meg is feledkeznek rólad, mert egymással lesznek elfoglalva. - Patrick, miért van az, hogy te csak taktikában meg stratégiában tudsz gondolkodni? - Mia, ne törődj ezzel az egésszel, foglalkozz csak azzal, hogy végre megkapod, amit mindig is akartál: balét- tozni fogsz, és a családtagjaid ismét egymásra találnak. - Én egyelőre csak annyit látok, hogy még nagyobb bajban vagyok, mint korábban. - Mert kizárólag a saját problémádra koncentrálsz, és nem látod át az

egészet. Mindiga végső célra kell gondolni, a jelentéktelen részleteket pedig figyelmen kívül kell hagyni. - És szerinted a nagyanyám egy jelentéktelen részlet? - Ő az egyetlen eszköz, amelynek segítségével elérheted a célodat, legalábbis jelenleg de ez a helyzet nem tart örökké. Amikor elvégzed a Royalt, profi balerina leszel, és akkor már nem lesz szükséged támogatókra. Egyébként is csak két évről van szó, nem igaz? ** Csak? - sóhajtottam fel. — Mia, én végig melletted leszek. — Biztosan? — Igen, még ha fizikailag bonyolult is lesz megoldani, hogy együtt legyünk, mindig mindenben számíthatsz rám. A következő két év nekem sem lesz könnyű, az előléptetés felelősséggel és több munkával is jár, még az is lehet, hogy átvezényelnek a tengerentúlra, de hidd el, megoldjuk, és így vagy úgy, de itt leszünk egymásnak, és közös erővel átvészeljük ezt az időszakot. Miközben hallgattam Patricket, olyan volt, mintha álmodnék. Mint egy filmben. Mindig is erre vágytam, és most megvalósulni látszott: Patrick szerelmes volt belém, és közös életet tervezett velem. Pedig én nem tettem semmit! Csak vártam, és a csoda megtörtént. Csupán az árnyékolta be a boldogságomat, hogy két év nagyon hosszú időnek tűnt. Vajon képesek leszünk kitartani egymás mellett? Vajon mit tartogat még számomra a sors? Az álmaim valóra váltak, az életem viszont maga volt a káosz, tele megoldatlan problémákkal. Időnként arra gondoltam,

mennyivel egyszerűbbnek tűnt minden, amikor még csak álmodoztam a szerelemről... Hát igen, ilyen a felnőtté válás. Most már biztos voltam benne. Megállapodások, lemondások, kompromisszumok tömkelege, döntések és a következmények felvállalása... - Mikor indulsz? 'ér Holnap este. A fájdalom beleszúrt a szívembe. lm És, tudod már, mikor jössz vissza? m Sajnos még nem. - Akár hetekig távol lehetsz? - Szerintem úgy másfél hónapig. Nagyon szeretnék itt lenni februárban, hogy én kísérjelek el a meghallgatásra a Royalba. *» Én is nagyon szeretném, ha el tudnál jönni velem, Pat. Úgy szerettem volna hozzátenni, hogy szerelmem... - Megígérem, hogy mindent megteszek érte, szerelmem. Alig hittem el! Azt mondta: szerelmem! Borzongás futkározott ide-oda a hátamon. Önkéntelenül, gondolkodás nélkül azt feleltem: wPat... én... El szerettem volna mondani neki, hogy mennyire szeretem, hogy mindig is szerettem, hogy milyen nagyon hiányzott, és hogy rosszul vagyok még a gondolatától is, hogy olyan sokáig nem láthatom. És hogy annyi mindent szeretnék elmesélni neki, meg hogy szerelmeskedni akarok vele, mert tudom, hogy vele különleges és egyedi és csodálatos lenne. Hogy el sem tudom képzelni, hogyan fogom kibírni az érintése, a közelsége, a csókjai

nélkül másfél hónapig. Hogy meg akarom ismerni, a jó és a rossz szokásait, a mániáit, hogy látni akarom, milyen, amikor felébred, látni akarom, amikor nevet, tudni akarom, milyen, amikor főz, amikor dühös, amikor ásít, amikor táncol, amikor motort szerel és amikor alszik. És hogy vele akarom leélni az egész életemet, mert biztos vagyok benne, hogy egymásnak lettünk teremtve. De féltem. Attól féltem, hogy elkapkodom a dolgot. Úgyhogy csak azt mondtam: >- Pat, köszönök mindent, amit értem tettél! El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok neked. Nem is értem, miért vállalsz ennyit miattam... - Mia, tudod, hogy szeretem megoldani mások gondjait Főleg a komoly gondokat. Mert olyan nagyon meg tudjuk keseríteni egymás életét! Ha jobban tisztelnénk egymást, úgy értem, mindannyian, egy tökéletes világban élhetnénk. <“ Igen, de akkor nem lenne szükség a Királyi Haditengerészetre! - Pontosan! És mi ketten elutazhatnánk egy kis délamerikai szigetre, ahol örökké süt a nap, és nyitnánk egy bárt a parton. Benne lennél? « Megszabadulni ettől a sarkvidéki hidegtől és a nyomasztó szürkeségtől? Naná, akár most azonnal! És én mit csinálnék ott? Pucolnám a halat, amit te fogtál? - Azt, amihez a legjobban értesz: a legjobb színházakban táncolnál! Erre születtél, és bárki is próbáljon az utadba állni, velem gyűlik meg a baja! Talán Patrick optimizmusa tehette, de még soha nem éreztem magam ilyen biztonságban. Szinte el sem tudtam már képzelni, hogy létezett az életemnek egy olyan időszaka, amikor nem volt

velem. És rettegtem attól, hogy elveszíthetem őt. Az üresség, amit erre a gondolatra éreztem, hirtelen megértette velem anyám fájdalmát.

Tompa, bénító és végtelenül szomorú érzés volt. Ügy kapaszkodtam Patrick szavaiba, mint fuldokló a mentőövbe. - Akkor holnap délután találkozunk - köszönt el. ** Beugróm hozzátok, hogy elbúcsúzzak. Miután leraktuk, ledőltem az ágyra, hogy rendezzem a gondolataimat, ahogy mindig szoktam. De most valahogy nem működtek azok a dolgok, amik eddig. Elveszítettem valamit, de képtelen voltam megmondani, hogy mi az. Már közel sem voltam annyira gondtalan, mint egykor, amikor elég volt biciklire pattanni és elmenni Claire- hez, hogy jól érezzem magam. Váltakozó hullámokban tört rám az eufória és a félelem, és valami megmagyarázhatatlan okból újra és újra görcsbe rándult a gyomrom. Olyan dolgok miatt aggódtam, amelyekre korábban ügyet sem vetettem - például mások érzései miatt! A testem napról napra változott, új, ismeretlen érzelmek születtek bennem, és iszonyatosan erős késztetést éreztem, hogy minden gondolatomat megosszam Patrickkel. Lassan ráébredtem, hogy nem vagyok már kislány, és soha többé nem is leszek. És az volt a legrosszabb, milyen őrületesen rettegtem attól, hogy elveszítem azokat, akiket szeretek. Olga nagyi telefonja térített magához. - Nos, kicsikém, elégedett vagy? - lelkendezett felvillanyozva. Minden el van rendezve, a Royalban már alig várják, hogy megismerjenek. Azt hiszem, minden a legjobb úton halad! - Hogyhogy? - kérdeztem bambán és gyanakvóan.

~ Képzeld, felfedeztem, hogy egy régi barátnőm benne van az igazgatótanácsban, úgyhogy máris szereztem neked egy támogatót! - De nagyi! A Royal Ballet éppen arról híres, hogy csak azt veszik fel, aki megérdemli, és abszolút nem számít a protekció. Fura, gondoltam magamban, ha pont a nagyi nem tud erről. - Ki beszél itt protekcióról? Én csak azt mondom, egy bőkezű adományt még senki sem utasított vissza, cserébe, mondjuk úgy, egy kis jóindulatért. Hogy miért? Jóindulatért? Másra sem volt szükségem, mint egy lekötelezett igazgatótanács jóindulatára. A felvételi bizottság tagjai nyilván már értesültek is a befolyásos nagyanyám ügy- buzgóságáról. Biztos voltam benne, hogy már azelőtt utálni fognak, hogy egyáltalán a színük elé kerülnék! Most már nagyon is értettem, mire gondolt anyám, amikor manipulatívnak és erőszakosnak nevezte a nagyanyámat. Ugyanakkor az is eszembe jutott, vajon mit mondana Patrick. A cél szentesíti az eszközt? Összeszedtem magam, és a lehető legszelídebb modorban feleltem. - Nagyi, de hát még azt sem tudjuk, hogyan teljesítek majd... - Ugyan már! Az unokám vagy, az én vérem, el fogod kápráztatni őket, efelől egy szemernyi kétségem sincs! Úgy tűnt, azok után, hogy anyámnál nem működött, a nagyi most rajtam keresztül akarja kiélni minden me- galomániáját. Úgy éreztem, foglyul ejtett. - Nos, nem lesz könnyű dolgom, ha jól tudom, a ki- lencszáz jelentkezőből alig harmincat vesznek fel. Lehetséges, hogy

kudarcot vallók - feleltem hűvösen. - Kudarc? Hallani sem akarom ezt a szót! Kezdtem gyanakodni, hogy anyámat igazából örökbe fogadták... - Apropó, Mia, megszereztem neked Leicester legjobb balett-tanárnőjét. Tőle fogsz magánórákat venni a Táncművészeti Iskolában. Délután fogsz oda járni, iskola után. - Nem, nagyi, az lehetetlen! Claire-hez járok kiskorom óta, nélküle nem fog menni. - Mia, drágám, mondd csak, biztos vagy benne, hogy ez a Claire a legjobb? a* Nekem az, nagyi! - Az nem elég! Neked a legeslegjobbra van szükséged, hogy megfelelően felkészülj, és én meg is szerzem neked a legeslegjobbat! - De már összeállítottuk a koreográfiát, és már nincs idő egy újra... - Neked ez biztosan nem jelent problémát, egykettőre megtanulsz egy újat! Gondolj csak bele, mi lesz, ha majd profi táncos leszel, és az utolsó pillanatban kell beugra- nod valaki helyett! Úristen, mennyire gyűlöltem! A legszívesebben lecsaptam volna, és rohantam volna panaszkodni anyámhoz. Nyugi, mondtam magamnak, gondolj arra, amit Patrick mondott! Most nem szabad lázadozni. - Nagyi, megértem, hogy a legjobbat akarod nekem, de hidd el, Claire a legalkalmasabb arra, hogy felkészítsen. Mindenkinél jobban ismer, tudja, hogy mik az erősségeim és mik a hibáim. Biztos vagyok benne, hogy egy remek tanárt találnál nekem, de ahhoz már késő, hogy mással is kialakuljon ilyen... hm...

összhang! - Na, jól van, akkor majd beszélek vele én is, de ha nem lesz meg köztünk is ez a hihetetlen összhang, holnapután délután négykor megjelensz Mary Sinclaire-nél a Táncművészetiben, megegyeztünk? - Holnapután délután négykor még órám van a suliban! *** Nincs órád, Mia! Beszéltem Mrs. Jenkinsszel, az igazgatónőddel, és tőle tudom, hogy fél háromkor végzel. - Aha, szóval beszéltél az igazgatóval is? Történt esetleg még valami más is, nagyi? - kérdeztem, immár teljesen kétségbeesve. - Csakis olyasmi, ami a javadat szolgálja, édes bogaram - közölte a nagyanyám elégedetten, és letette. Végem volt, teljesen megkötötte a kezem. És csakis magamnak köszönhettem. Lementem, hogy kipanaszkodjam magam anyámnak, de amint meglátta a bánatos ábrázatomat, azonnal rájött, hogy mi történt, és hangos nevetésben tört ki. Hozzám ne gyere segítségért, én megmondtam! - vonta meg a vállát, és bevonult a szobájába. Magamra maradtam, és most még Ninára sem számíthattam, mert már ő sem volt ugyanolyan, mint régen. Egyre jobban eltávolodtunk egymástól. Ő is ugyanazokon a drasztikus változásokon ment épp keresztül, mint én, ráadásul neki ott volt Carl, nekem viszont titokban kellett tartanom az érzéseimet. Túl sok titok állt már közénk, ami megmérgezte a kapcsolatunkat. Ha az elejétől fogva őszinte vagyok, biztosan elkerülhettem volna mindezt. De mióta Carl is bekerült a képbe,

egyre kisebb lett a mozgásterem. Ők ketten mostanában teljes szimbiózisban éltek: ha Nina ment valahová, Carl is vele tartott, az iskola udvarára, a menzára, a könyvtárba vagy bárhová. Mindig együtt voltak, kéz a kézben, nehogy elfújja a másikat a szél. Ha egy osztályba jártak volna, valószínűleg ugyanabba a padba ülnek, és közös szekrényt is használnak. Hiába nem akartam, hogy így legyen, nagyon nem tetszett nekem az egész. Nina gyakorlatilag mindent feladott, csak hogy el ne veszítse Cárit. És ez őrült nagy hülyeség volt. Amióta felhívtam tőlük a nagyit, valahogy olyan tartózkodó és óvatos lett velem, meg volt győződve róla, hogy nem bocsátottam meg neki, amiben tulajdonképpen igaza is volt. Egy padban ültünk, így elkerülhetetlen volt, hogy váltsunk pár szót egymással, de úgy viselkedtünk, mint két idegen, akik egymás mellett utaznak a buszon.

Tanítás után Mrs. Jenkins elkapott a folyosón, és berendelt az irodájába. Igazság szerint, valamennyire számítottam is erre. Nina kérdőn bámult rám, de csak megvontam a vál- lamat. Az igazgatónő izgatottan tájékoztatott Olga nagyanyám telefonhívásáról. ** Mia, igazán szerencsés vagy, hogy a nagymamád ennyire törődik az előmeneteleddel! És mennyire szeret téged! Milyen

bájos, kedves teremtés! Egyáltalán nem fennhéjázó, pedig annyi fontos embert ismer! Elég furcsának találom, hogy édesanyád sosem említette, milyen befolyásos emberekkel áll kapcsolatban a családotok. - Nos, anyukám nagyon szerény, nem szeret dicsekedni. - De hát nincs azon semmi titkolnivaló, hogy a nagymamádat többször is felkérték, hogy szakértőként véleményezzen néhány festményt a Taté Galleryben. Az pedig egyenesen csodálatos, hogy személyesen ismerte Diana hercegnőt! - Igen, a nagyi rengeteg fontos embert ismer. Mrs. Jenkins, ha nincs más, elmehetek? Azon imádkoztam, nehogy kiderüljön, hogy Olga nagyi az iskolának is felajánlott egy jelentős összegű adományt. - Mia, az még nem bűn, ha szívesen támogatja az embert az egyik családtagja! - Mrs. Jenkins, tetszik tudni, nekem ott van az édesanyám, ő eddig is kiválóan gondoskodott rólam, annak ellenére, hogy sosem találkozott Lady Divel... És ha megengedi, most mennék is, mert nagyon sok dolgom van. A város másik végében lesz balettórám. Felálltam és kiviharzottam az irodából, faképnél hagyva az elképedt és kissé sértődött Mrs. Jenkinst. Amint kiértem, megcsörrent a telefonom. A nagyi volt, talán az igazgatónő már értesítette is róla, hogy nem bizonyultam túl együttműködőnek. Nem vettem fel. Tudtam, hogy biztosan nagyon mérges lesz, de nem érdekelt. Csakis Patrick érdekelt: rohantam, mert megígérte,

hogy beugrik elköszönni. Mire hazaértem, már ott várt rám az ajtó előtt. - Mia, kedvesem, mi történt? - kérdezte rémülten, amikor meglátta, milyen feldúlt vagyok. - A nagyanyám egy elviselhetetlen nőszemély, minden befolyásos ismerősének elújságolta, hogy az unokája vagyok, protekcióval akar benyomni a Royalba, ráadásul még Mrs. Jenkinst is megkörnyékezte. Őrület, Pat, hogy fogom én ezt kibírni? Pat felnevetett, és megsimogatta az arcomat. Hirtelen elszállt minden bosszúságom. Már csak az erős karjaira tudtam koncentrálni, és persze a gyengéd ajkaira a számon. Azt kívántam, bárcsak ne kellene elmennie. Már nem is volt túl sok kedvem az új balett-tanárnőről, a vitánkról anyámmal vagy az iskolai gondokról mesélni neki, mert amikor magához szorított és rám nézett azokkal a gyönyörű szemeivel, amelyek azt üzenték: „Nyugodj meg, ne félj, én itt vagyok” - semmi sem számított többé! Csakhogy most búcsúzni jött. —= Hoztam neked valamit - mondta, és előhúzott a zsebéből egy mobilt. - Ez az enyém, valamivel jobb állapotban van, mint a tied, és mivel ez lesz az egyetlen eszköz, amin keresztül kommunikálni tudunk, nyugodtabb lennék, ha olyan telefont használnál, ami működik is. •»De Pat... - Tedd el, és kérlek, legyen nálad! Ezt ne hagyd a párnád alatt, meg ne rakd a táskád aljára az izzadt edzőcuc- cod mellé! Átkaroltam, és a mellkasára hajtottam a fejem. Pat, szeretlek, de hogyan mondjam el neked? Tudom, talán

még túl korai, de így van. Szeretlek, és beleőrülök, ha elmész, ha most itt hagysz, én abba belehalok! - Tudom, kicsim - súgta Patrick. Felemeltem a fejem és kérdőn néztem rá. - Tudom, hogy nagyon nehéz, de együtt menni fog, ne félj! Még erősebben szorított magához, és csendben, hangtalanul ringatott, miközben lágy, puha pelyhekben esni kezdett a hó. Nem mertem megkérdezni, hogy vajon olvasott-e a gondolataimban, de olyan érzésem támadt, mintha most én is hallanám, hogy ő mire gondol. De az is lehet, hogy csak a szél volt.

Tizenhét

Félelmetes késéssel értem oda Claire-hez, de mint kiderült, nem ettől rágott be igazán. A kis Chestertől tudtam meg a hírt. - Hallom, tanárt váltasz - vetette oda, amikor egy expresszvonat sebességével elszáguldottam mellette a folyosón, kikötött cipőben, vizesüveggel a hónom alatt, egyik kezemben a táskával, a másikban pedig Pat telefonjával. Azonnal lefékeztem. - Mit mondtál, te kis... - hülye, akartam mondani, de szerencsére még időben leállítottam magam - törpe? - Claire mondta, hogy mivel te úgyis máshova fogsz járni, sokkal több ideje lesz velem foglalkozni. Bájosan rámosolyogtam, de közben azt gondoltam magamban: „Tudod, hogy a legszívesebben most azonnal jól fenékbe rúgnálak?” Fúriaként robbantam be a terembe, és odacsörtettem Clairehez, aki egy kottát tanulmányozott épp, és közben idegesen morzsolgatta a haját. - Nahát, a királykisasszony! - mondta lenéző hangon. Mi történt már megint, Claire? Most nem csináltam semmit! - tártam szét értetlenül a kezem. - Nem, te valóban nem, de a nagyanyád intézkedett helyetted is. - Miről beszélsz? - értetlenkedtem a homlokomat ráncolva.

- Felhívott, hogy közölje velem: itt az ideje, hogy egy kvalifikáltabb tanár vegye át a képzésedet. - Ezt mondta? - Nos, nagyjából ez volt a mondandója lényege. De én... én nem akarom! - Én sem, de úgy tűnik, fent így látják jónak. - És te csak így hagyod? - fakadtam ki, és közben igyekeztem nem tudomást venni arról, hogy Chester az ugrások gyakorlása közben veszettül próbálja a tükörből leolvasni a szánkról, hogy miről beszélhetünk. Miért, szerinted mégis mit kellene tennem? Magamon kívül vagyok, ha arra gondolok, hogy mennyi munkát fektettem beléd, és most más fogja learatni a gyümölcsét. - De ki az a más? Te tudod? • - Úgy érted, ismerem-e? Mary Sinclaire-t? Ugyanabban a társulatban dolgoztunk, még 1969-ben, mielőtt elutaztam volna New Yorkba. Az a nő egy dilettáns, sosem tudott táncolni, csak szerencséje volt, és férjhez ment egy felkapott koreográfushoz, aki hajlandó volt anyagilag támogatni, így tudott saját iskolát alapítani. Csakis a kapcsolatainak köszönheti, hogy ma ott tart, ahol. Ha nekem lennének olyan befolyásos ismerőseim, mint neki, nálam is sorban állnának a jelentkezők! - És én most mihez kezdjek? - Nézd, a nagyanyád nekem azt mondta, hogy már ki is fizette az órákat. Képzeld, még azt is felajánlotta, hogy engem is kárpótol a kieső bevétel miatt! Hát nem tündéri? - Basszus, Claire, végem van! - Mia - szólt rám Claire őszintén meglepődve, hogy ennyire

kétségbe vagyok esve. - Légy szíves, nyugodj meg! Még az is lehet, hogy a nagyanyádnak igaza van, talán tényleg jobb lesz így. A mi útjaink amúgy is elválnak, ha elmész Londonba, nem igaz? - De én nem akarok mással felkészülni a meghallgatásra! Nem akarok ehhez a Sinclaire-hez járni! - Tudod, akármennyire is fáj bevallanom, de az ő neve tényleg többet számít a szakmában, mint az enyém, talán előnyösebb lesz a számodra, ha vele készülsz... - De hát, Claire, én nem ezt akartam! - mondtam, és lehuppantam az egyik székre, tehetetlenül, akár egy liszteszsák. - Tudom, Mia, és hidd el, hogy én sem. De sajnos a dolgok néha nem úgy történnek, ahogy elképzeljük. *■ Anyám is mindig ezt mondja. De nekem tényleg nincs semmi beleszólásom? Azt kell tennem, amit a nagyi mond? Már százszor megbántam, hogy beavattam ebbe az egészbe! - Tudom, és ez az én hibám is. Hidd el, bármit megtettem volna, hogy találjunk más megoldást, de nem volt! Nagyot sóhajtottam, és közben a szemem sarkából a kis kerti törpét figyeltem, aki most épp úgy ugrándozott előttünk, akár egy eszelős. - Claire, én nem akarlak elveszíteni... - Nem is fogsz, Mia! A közös szerda estéink megmaradnak. De majd meglátod, nemsokára annyira elfoglalt leszel, hogy nem is lesz időd rám... eszedbe sem fogok jutni! - Ez nem igaz! - feleltem elszomorodva, és megragadtam a kezét. - Viszont amikor majd híres táncosnő leszel, mindenkinek el

fogom mondani, hogy én voltam az, aki felfedezett, és nem Mary Sinclair! - Hát, látod, ez biztos! Összeölelkeztünk. Úgy tűnt, mást sem csinálok, mint elbúcsúzom azoktól, akiket szeretek. Egymás után zárultak le a fejezetek az életemben, anélkül hogy akartam volna. Úgy éreztem, elrabolták tőlem a legfontosabb érzelmeimet, amelyek most homokszemcsékként peregtek ki a kezemből. Claire, Nina, Patrick, az anyám: egymás után távolodtak el tőlem, és ez bármennyire is előre látható vagy elkerülhetetlen volt, mégis valahogy túl gyorsan és túl fájdalmasan történt, és túl magas árat kellett fizetnem érte, amire még nem voltam felkészülve. De hiszen az ember sosincs kész a búcsúzásra. Szomorú és fáradt voltam, mire hazaértem, ráadásul Patricket is kivezényelték valami tengeralattjáróra, úgyhogy az üzeneteimre se tudott válaszolni. A nagyi azonban helyette is gondoskodott róla, hogy lekösse a figyelmemet. - Mia, miért nem vetted fel, amikor kerestelek? ■mÓrán voltam, nagyi! — próbáltam előállni valamiféle mentséggel. *m Azután is próbáltalak, hogy végeztél, de akkor sem vetted fel. Ha mobiltelefonja van az embernek, kötelessége elérhetőnek lenni. Máskülönben mire jó az egész? Lakhatnál egy barlangban is, és kommunikálhatnál füstjelekkel! - magyarázta kikelve magából. Ha tudta volna, mennyivel szívesebben lettem volna most egy

barlangban! - Igen, nagyi, majd jobban odafigyelek. - Nos, beszéltem Claire-rel, aki valóban kitűnő tanár, szó sincs róla, de én azt az információt kaptam, hogy közel sem ő a legjobb, és igazán nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy a száz százaléknál kevesebbel is beérjük, nem igaz, kicsikém? JelenlegMary Sinclaire a legjobb ezen a területen, és már el is intéztem, hogy magánórákat vehess tőle. Nem volt könnyű, mert általában nem vállal magántanítványokat. Lassan kezdtem úgy érezni, hogy talán mégiscsak anyámnak volt igaza. Lehet, hogy tényleg inkább a jogra kellene mennem. Vagy tőzsdeügynöknek. Fogorvosnak. Már késő meggondolni magam?

A Táncművészeti Iskola a város közepén volt. Impozáns, kétszintes épület hatalmas ablakokkal. Legalább húsz percig álldogáltam előtte, nem bírtam eldönteni, bemenjek-e vagy sem. Az utcáról is jól láttam a táncosokat, akik ki-be járkáltak, vidáman cseverészve és vihorászva, jellegzetes, mesterkélten zilált öltözékükben, amely csak még menőbbé tette őket. Eszembe jutott, hogy nekem nincsenek is balettos barátaim, pedig mennyire jó lehet megosztani az érzéseimet olyanokkal, akikkel tényleg egy nyelvet beszélünk.

Ugyanakkor ettől rendesen meg is ijedtem - hogy össze kell mérnem magam velük. Megszorítottam a zsebemben Pat mobilját, majd öszszeszedtem a bátorságomat, és beléptem. A recepción egy mosolygós, nagyon elfoglaltnak tűnő lány fogadott, aki kitöltetett velem egy jelentkezési lapot, aztán megkért, hogy foglaljak helyet a kanapén. Mialatt a falakat borító fotókat nézegettem, amelyeken Margot Fonteyn mosolygott Mihail Barisnyikov, Rudolf Nurejev és Roberto Bolle oldalán, egyszer csak megjelent egy idősebb, szőke hölgy. Úgy hatvan körül lehetett, elegáns fekete ruhában volt, a haját szoros kis kontyba kötötte, rengeteg ékszert viselt és vastagon ki volt sminkelve. Alig lehetett valamivel magasabb nálam, erősen túlsúlyos volt, és bár a tartása olyan volt, mint egy tekintélyt parancsoló matrónáé, mégis inkább egy szakácsnőre, mintsem balett-táncosnőre emlékeztetett. Megszorította a kezemet, miközben mindentudóan mosolygott, aztán megkért, hogy kövessem az irodájába. Az íróasztala mögé telepedett, és feltette a szemüvegét, ami egy gyöngyökből álló láncon függött a nyakában. Intett, hogy üljek le a székre az asztallal szemben, aztán tanulmányozni kezdte az adatlapot, amit az imént töltöttem ki. — Látom, Claire Gilbertnél tanultál..* - szólalt meg végül érzelemmentes hangon. - Igen, ő volt eddig az egyetlen tanárom - feleltem, de fogalmam sem volt, hogy ez most rossz vagy jó dolognak számít. Hosszú ideig tanulmányozta a kitöltött jelentkezési lapot. Fogalmam sem volt, hogy mi lehetett ezzel a célja, de

valószínűleg csak meg akart félemlíteni, tekintve hogy nem volt rajta több úgy tizenöt sornyi szövegnél. Ezek után megkért, hogy álljak oda a gyakorlóidhoz, ami az irodája másik végébe volt beszerelve. Alapállás, plié, grand plié egyes, kettes, négyes és ötös pozícióból, aztán egy tendu és végül ugyanezt a másik lábbal. Érthető volt, hogy látni akarja a tartásomat, a lábamat, az egyensúlyomat, a mozdulataim harmonikusságát, de én mégis úgy éreztem magam, mint egy vásári ló. összehúzott szemöldökkel figyelt, aztán durva mozdulatokkal megigazította a vállamat és a tartásomat, miközben felháborodottan azt dünnyögte maga elé, hogy nem hiszi el, milyen összevissza áll mindenem. Hogy összevissza? Az ő feje állt összevissza! Próbáltam nem rá figyelni, hanem inkább a lehető legjobban koncentrálni a mozdulatokra, de úgy tűnt, sosem fogy ki a szidalmakból. 33

Nem, nem! Hogy tartod a fejed? És hol a kezed? Gyerünk, szélesebbre a térdeket! Mit tanított neked az a perszóna? Vodkatonikot inni? Az az egyetlen, amit az oroszoktól ellesett! Gyerünk, elölről... Magasabbra azt a lábat! Húzd ki magad! Hátra azt a fejet! Tragédia! Ez egyszerűen tra-gé-di-a! - kapott a fejéhez színpadias mozdulattal. Nagyon elegem lett. Nem voltam már egy béna kis kezdő, aki nem tudja megkülönböztetni a bal lábát a jobbtól, és nem voltam hajlandó tovább tűrni, hogy így bánjon velem. Vérig voltam sértve. Egy szó nélkül felvettem a cipőmet, felkaptam a táskámat, és elindultam az ajtó felé. Dühös voltam, meg voltam

alázva, és nem akartam, hogy lássa rajtam, hogy mindjárt elsírom magam. - Most mégis hová mész? - kérdezte szigorúan. - Haza - jelentettem ki, miközben kinyitottam az ajtót. - Nem hiszem, hogy ez a hely nekem való. - Valóban? És mégis miért? Talán túl jónak tartod magad? kérdezte hűvösen. - Nem, de nem szeretem, amikor így bánnak velem. - Mégis, hogyan? Talán engedélyt kellene kérnem, hogy javítsak a tartásodon? Tele vagy rossz berögződésekkel, és nyilvánvalóan még csak fogalmad sincs róla. Ha be akarsz kerülni a Royalba, jobban teszed, ha félreteszed a büszkeségedet, és hallgatsz azokra, akik nemcsak dicsérnek, hanem kritizálnak is. De ahogy akarod. Felhívom a nagyanyádat, és tájékoztatom, hogy nem kívánsz részt venni az óráimon. Au revoir! Tátott szájjal bámultam rá, és a megfelelő szavakat kerestem, amivel válaszolhatnék minderre. A fejéhez akartam vágni, milyen rengeteget gyakoroltam, hogy nem bánhat így velem, és hogy Claire igenis nagyszerű ember. De az egyetlen dolog, ami kijött belőlem, ez volt: - Hájas dög! Azzal kiviharzottam, és bevágtam magam mögött az ajtót. Már lent álltam a lépcső alján, amikor belém hasított a felismerés: immár nincs tánctanárom. Iszonyúan megijedtem a gondolattól, hogyan fogok tudni így felkészülni a meghallgatásra. Ekkor megcsörrent a mobilom. Már készültem, hogy azonnal bevágom a busz alá, ha Olga nagyi az, de szerencsére Patrick

hívott. A legjobbkor. * - Kincsem, de jó, hogy elértelek! Csak nehezen tudok telefonálni, mert épp egy hadgyakorlat közepén vagyunk. Hát, jelenleg én is hadban álltam a világgal, de szó sem volt semmiféle gyakorlatról. Gyorsan elmeséltem a történteket, hogy az a tehén mennyire megalázott, hogy a nagyanyám mennyire elrontott mindent, és most nincs senki, aki fel tudna készíteni, szóval kihajítottam a nagy lehetőségemet a kukába. Mikor befejeztem, Patrick azt kérdezte: - Hol vagy most? - A tánciskola előtt. - Akkor azonnal fordulj meg és menj vissza! - mondta ellentmondást nem tűrően. - Micsoda? - értetlenkedtem. 'v- Most azonnal menj vissza abba az iskolába, és kérj bocsánatot a tanárodtól! - Nem létezik, Patrick! Nem tudom, kinek képzeli magát az a szörnyeteg, de én akkor sem megyek vissza, ha az életem múlik rajta! >- Dehogynem, visszamész, ha nem akarod, hogy fenékbe rúgjalak! Hogy beszélhet így velem? Úgy éreztem, elárult. - De te ezt nem értheted! Nem hallottad, hogy beszélt velem! Mintha soha életemben nem táncoltam volna még. - Biztos vagyok benne, hogy nem volt rosszabb, mint ahogy itt szoktak beszélni velünk, Mia. Ha ezt tette, biztos megvolt rá az oka. Ha be akarsz kerülni a Royalba, meg kell tanulnod félretenni a büszkeségedet, és igenis el kell viselned azoknak a kritikáját, akik tapasztaltabbak és

képzettebbek nálad, még akkor is, ha megalázónak vagy sértőnek érzed! Gondolod, hogy velem szépen beszélnek, amikor elzavarnak a parancsnoki hidat takarítani, vagy mikor egymás után ötször osztanak be éjjeli ügyeletbe, meg mikor fel kell másznom az árbocrúdra? Mia, ez már nem játék, ez a jövőd, és ha tényleg, komolyan akarod, hogy sikerüljön, most azonnal menj vissza ahhoz a nőhöz, és hagyd, hogy segítsen! - De... - ellenkeztem makacsul. - Szerelmem, annyira szeretnék ott lenni veled, és megölelni, megvigasztalni, mielőtt szembesülsz ezzel a nehéz helyzettel, ahelyett hogy telefonon keresztül veszekszem veled, de hidd el nekem, ezt kell tenned, és ezt is fogod tenni, mihelyst letettük! Kemény lány vagy, szóval most menj és mutasd meg annak a nőnek, hogy tévedett! - Pat... úgy hiányzol! - suttogtam. « * * Te is nekem, kincsem, el sem tudod képzelni, menynyire! Legszívesebben itt hagynék mindent és rohannék hozzád, de nem lehet Mert mindketten azért dolgozunk, hogy azt csinálhassuk, amire születtünk. De közben itt vagyunk egymásnak, hogy átsegítsük egymást a nehézségeken. Én is számítok ám rád, hogy támogatni fogsz, amikor kiakadok, mert már nem bírom, ugye, tudod? Szeretnék büszke lenni rád, azt akarom, hogy amikor majd Párizsban és Moszkvában lépsz fel, ott ülhessek az első sorban, és onnan csodálhassalak. - Én is ezt szeretném, Pat, nagyon szeretném, hidd el! - feleltem, és közben minden erőmmel próbáltam uralkodni magamon, hogy ne mondjam ki, amit igazából érzek: hogy azt szeretném, ha azonnal hazajönne hozzám. ■ » Akkor menj vissza, és ne hagyd, hogy egy-két rossz szó

eltérítsen az álmodtól! Ezek csak szavak, a legtöbbszőr át sem gondolják őket az emberek, amikor kimondják! Hagyd, hogy leperegjenek rólad, és csak arra figyelj, amit hasznosítani tudsz belőlük. Gondolj arra, hogy csak az számít, hogy te mit gondolsz magadról! Annyira úrrá lett rajtam a szomorúság, hogy most én sem gondoltam át a szavaimat, mielőtt kimondtam volna őket: m Szeretlek, Pat! Nem érdekelt, hogy elhamarkodott volt-e, és az sem, hogy nevetséges voltam vagy menthetetlenül romantikus, csak azt tudtam, hogy így érzek. Nekem ez volt a megfelelő pillanat. - Én is szeretlek téged, Mia! Egy teljes percig csendben maradtunk. Egymás ölelő karjaiban, ötszáz kilóméternyi távolságból.

Tizennyolc

Olyan boldognak és magabiztosnak éreztem magam, hogy szinte repültem a Táncművészeti Iskola lépcsőjén, és készen álltam rá, hogy élbánjak a világ összes Mary Sinclaire-ével. Bekopogtam az irodájába,, majd mikor beléptem, lehajtott fejjel, bűnbánó képpel álltam meg az íróasztala előtt - Elnézést szeretnék kérni, amiért tiszteletlenül beszéltem önnel. Nem volt szándékos, vagyis az volt, de nem gondoltam komolyan, amit mondtam, csak dühös voltam. Nagyon szeretném, Ha ön tanítana... ha esetleg még nem beszélt a nagymamámmal. Mary Sinclair lassan rám emelte a szemét az áfonyás túrótortáról, amit épp evett, méltóságteljesen megtörölte a száját a damasztszalvéta csücskével, aztán megköszörülte a torkát. *-Menj, öltözz át, azután várj meg a kettes teremben! Ha tudtam volna, mi vár rám az órán, sosem neveztem volna hájas dögnek. Ha egyszerűen lehülyézem, vagy elküldöm a fenébe, valószínűleg nem gyötör meg ennyire, de ezzel - mint később megtudtam - eltaláltam a legérzékenyebb pontját. Azzal kezdte, hogy utasított, mutassam be a koreográfiát, amit Claire-rel összeraktunk a meghallgatásra, aztán könyörtelenül ízekre szedte, és minden egyes mozdulatot különkülön lepocskondiázott. Időnként gúnyosan kacarászva közben.

Borzalmas volt, de hősiesen tartottam magam, és egy szót sem szóltam. - Mi ez a hihetetlen, kaotikus, se füle, se farka katy- vasz? Mit akart Claire, egybepakolni az összes kunsztot? Az, hogy képes vagy megcsinálni harminckét/oweííét, még nem jelenti azt, hogy készen állsz egy olyan komoly szerepre, mint amilyen Odiliáé! Csak nevetségessé tennéd magad. Nem vagy hozzá sem elég érett, sem eléggé felkészült! Hálát adtam az égnek, amiért annyira fájt már a lábam, hogy szinte oda sem tudtam figyelni arra, amit mond. Minden erőmmel küzdenem kellett, hogy ott maradjak, a terem közepén, tucatnyi másik tanár és növendék figyelmének a kereszttüzében. Halálosan szégyelltem magam, de úgy tettem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Patre gondoltam, összeszorítottam a fogamat, és így még mosolyogni is volt erőm. Miután maradéktalanul kiélvezte a megalázásomat, Mary Sinclaire mindenkit kiküldött a teremből. Amikor kettesben maradtunk, így szólt: — Nos, Mia, bizonyára már megértetted, hogy itt komoly munka folyik, és én ebben nem ismerek tréfát. Mivel sohasem jártál még ehhez hasonló intézetbe, sem a fegyelemmel, sem az alázattal nem vagy tisztában, de ha jól látom, a tisztelet fogalmával sem. De ez még a kisebbik baj lenne, mert ezeket idővel el lehet sajátítani. Amit viszont nem lehet megtanulni, az a tehetség, és ha valakinek nincs, azon a világ összes

balettórája és a legkiválóbb tanára sem segíthet. Összeszorult a torkom. Tudtam, hogy most fogja kimondani az ítéletet, amitől a jövőm függ. - Megmondom az igazat. Jobban örültem volna, ha kiderül rólad, hogy tehetségtelen vagy, mert akkor visz- szaküldhettelek volna Claire Gilberthez, ami komoly elégtételt jelentene nekem. De meg kell mondanom, van benned spiritusz, és úgy látom, gyorsan tanulsz. Ha sikerül kordában tartanunk a kissé lobbanékony természetedet, kitűnő balerinát faraghatunk belőled. Alig hittem a fülemnek. Szóval van esélyem. Sikerülhet. Van rá remény, hogy bekerüljek a Royalba. - Köszönöm - feleltem lehajtott fejjel. - Szívből köszönöm, Mrs. Sinclaire, nagyon örülök, hogy önnél tanulhatok, és még egyszer bocsánatot kérek azért, amit korábban mondtam, ön egyáltalán nem olyan... izé... amilyennek képzeltem... - Elég ebből, Mia, ne tetézd a bajt, ha megkérhetlek - vágott közbe hűvösen. - Sok munka vár ránk. Legelőször is egy teljesen új koreográfiát kell kitalálnunk a számodra, amit mielőbb be kell gyakorolnod. Valami olyasmire gondoltam, ami illik a személyiségedhez, semmiképpen sem egy ilyen cirkuszi akrobatamutatványra. A virtuozitás ma már senkit sem érdekel, az orosz iskola jó alap, de még korántsem elég. Ma az számít igazán, amit a tekinteteddel, a jellemeddel, a

személyiségeddel, a szenvedélyeddel kommunikálsz a közönség felé. Bár még nem sokat láttam belőled, de az alacsony termeteddel, a sötét hajaddal, és azzal a sanda kis mosollyal a szemedben, az az érzésem, hogy tökéletes lennél Esmeralda szerepében. Mindig is imádtam Esmeralda belépőjét A notre- dame-i toronyőrből, csupa tűz volt és szenvedély, ráadásul egy kis csörgődobbal kellett táncolni, ami kihangsúlyozta a lépések és a zene lendületes ritmusát. Tamara Rojo kivételesen zseniális volt ebben a szerepben, mert megvolt benne a figura elsöprő érzékisége, és lenyűgöző kacérsággal kísérte a mozdulatait a csörgődobbal. Az igazat megvallva, sokkal inkább a magaménak éreztem Esmeralda személyiségét, mint Odiliáét, mert ő életvidám volt, tele szerelemmel, és pontosan tudtam, hogy ha tánc közben Patrickre gondolok, a legjobbat fogom kihozni magamból. És ekkor eszembe jutott, hogy ha ő nincs, most otthon búslakodnék, magamba roskadva. Immár másodszor mentette meg az életemet, legalábbis átvitt értelemben, mert azt bele sem számoltam, amikor tényleg megtette. Lassan tényleg az őrangyalommá vált, aki mindig akkor jelent meg, amikor a legnagyobb szükségem volt rá: amikor képtelen voltam logikusan gondolkodni, vagy éppen az évszázad baromságát készültem elkövetni. Olyankor jött ő, és a megfelelő lökéssel a helyes irányba terelt, és új erőt adott. Neki köszönhetően kezdtem megérteni, miért kell néha hátrálni egy lépést, hogy utána kettőt tehessünk meg előre. Azt

is ő értette meg velem, hogy semmi sem visszafordíthatatlan és végleges, hogy a dolgok igenis változhatnak, az emberek is változhatnak, és ha igazán akarjuk, még a sorsunk is kedvező fordulatot vehet. Mrs. Sinclaire-rel azonnal el is kezdtük a próbákat, és a tekintetéből láttam, hogy elégedett a munkámmal. Legalábbis ő nem ütögette közben a vádlimat a botjával. Igaz, bosszantóan következetesen és kínos precizitással javította ki a legapróbb technikai hibáimat is, de az előadásmódba nem szólt bele. Pontosan az ellenkezőjét csinálta, mint Claire. Esmeralda személyiségének a megjelenítéséhez a Patrick iránt érzett szenvedélyt hívtam segítségül, és így olyan mélyen át tudtam élni az egészet, hogy szinte eggyé váltam a figurával örömet és könnyedséget sugároztam magamból. Ugyanazzal az energiával és odaadással táncoltam Mrs. Sinclaire-nek, mintha a színpadon állnék, sok ezer ember előtt. Már nem voltam többé az a kislány, aki a karácsonyi ünnepségre gyakorolja a tánclépéseket, hanem egy igazi balerina, aki minden tudását latba veti, hogy a táncában megmutassa az egyediségét. Biztos voltam benne, hogy a balett jelenti a jövőmet, és bármilyen áldozatra hajlandó voltam, hogy ezt elérjem, akár arra is, hogy elviseljem a nagyi nyomulását. - Rendben, Mia, úgy látom, megtaláltuk a megfelelő irányt az együttműködésre - mondta az óra végén Mrs. Sinclaire. - Az elején azt hittem, hogy te is olyan vagy, mint a többi gazdag és befolyásos ember elkényeztetett és lusta gyereke, de már látom, hogy tévedtem. Kár, hogy annyi időt elvesztegettél Claire

Gilbertnél, itt, nálunk kétségtelenül jóval előbbre tartanál. Nem lesz könnyű megszabadulnod a rossz berögződésektől, de mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy sikeres legyen a felvételi vizsgád. Szerettem volna mondani valamit Claire védelmében, de tudtam, hogy nem ez rá a megfelelő alkalom. Nem akartam megint magamra haragítani Mrs. Sinclaire-t. Végtére is vele most elkezdhettem komolyan dolgozni azért, hogy táncosnővé váljak, ami olyan energiával töltött fel, amilyet még sosem tapasztaltam korábban. Legszívesebben abba sem hagytam volna a próbát. Amikor kiértem az épületből, felhívtam Ninát. Úgy gondoltam, örülni fog a fejleményeknek, és talán enyhül majd a köztünk lévő feszültség. Túlságosan is szerettük egymást ahhoz, hogy egy elhamarkodott döntés tönkretegye a barátságunkat. Szia, Nina! Annyira szeretnék találkozni veled! Képzeld, hihetetlen dolgok történtek! Nem tudnál átjönni hozzám ma este? - Én... - tétovázott - Igazából már megbeszéltem... - Carllal találkozol, ugye? - Igen - felelte halkan. Egy pillanatig mindketten hallgattunk. Aztán szó nélkül letettem. Felpattantam a biciklimre, és úgy pedáloztam, mint egy őrült. Nem törődtem sem az esővel, sem a forgalommal, pedig az olvadó hókupacok miatt nagyon csúszós volt az úttest. Ha Nina azt hiszi, hogy ennyivel megúszta, hát nagyon téved!

Akkora vehemenciával csöngettem be, mint egy kilakoltatásra készülő bírósági végrehajtó. Nina nyitott ajtót. Zavarba jött a meglepetéstől. - Tisztában vagy vele, hogy tönkreteszed a barátságunkat, és hogy nagyjából mindenre teszel, amióta Carllal jársz? támadtam rá bevezetés nélkül. - Ha nem vetted volna észre, a világ nem tűnt el, még én is itt vagyok, de ha jól látom, téged ez már egyáltalán nem érdekel. Mert úgy csüngesz Cárion, mintha össze lennétek nőve. Tudod, milyenek vagytok? Mint két elítélt, akit egy cellába zártak, és még sétálni sem hajlandóak kijönni! Olyan dühös voltam, hogy már ordítottam. Bőrig áztam, és vörös volt a fejem a méregtől. - Jaj, Mia, ne csináld már! Gyere be, Carl is mindjárt itt lesz. « Látod? És ha szükségem lenne rád? Mi van, ha négyszemközt szeretnék beszélni veled? Talán megnézed a határidőnaplódat, és kijelölsz egy napot, amikor kegyeskedsz fogadni? Vissza akarom kapni a barátnőmet! Nagyon kiakadtam, de amikor láttam, hogy tétovázik, még inkább kikeltem magamból. Megfogtam a vállát, és elkezdtem rázni, mint egy rongybabát. Abbahagynád végre ezt a hülye viselkedést? A fenébe is, Nina, hiányzol! Szükségem van rád, hát nem érted? A könnyeim összekeveredtek az esőcseppekkel. Csak néztem a barátnőmet, aki ott állt előttem, rémülten és tanácstalanul, és nem bírta eldönteni, hogy mit tegyen. A kisujját sem mozdította, hogy megmentse a barátságunkat. Már azon voltam, hogy kitálalok neki, csak hogy valamiképp kirángassam ebből az önkívületi állapotból, de megelőzött.

— Mia, én most is nagyon szeretlek téged, hidd el, csak minden annyira megváltozott! Én is megváltoztam, felnőttem, és már semmi sem lehet ugyanolyan, mint korábban. 834 Mint korábban? Úgy érted, amikor órákig beszéltünk telefonon, amikor estéken át sutyorogtunk a szexről, és hajnalig néztük az MTV-t? Nina, a mi korunkban ezt csinálja mindenki, nekünk is ezt kellene tennünk, de te olyan lettél, mint egy frusztrált háziasszony! Szánalmas vagy, tudod? - Ne mondj ilyeneket, igazságtalan vagy! »* Azért mondok ilyeneket, mert dühös vagyok. Látom, hogy lemondasz az álmaidról, csak azért, hogy Carllal lehess, és ez nagyon nincs jól! Te vagy a legszebb és legokosabb lány az egész suliban, mindenki téged irigyel, a tanáraink példaképnek állítanak mások elé, de téged semmi más nem érdekel, csak az, hogy Carllal lehess! Abbahagytál mindent, egyszerűen kivontad magad a forgalomból, ne is tagadd! Otthagytad a diáktanácsot, a szurkolói csapatot, az iskolai újságot sem szerkeszted már, és nem jársz a színjátszó körbe sem. Mondd, akarsz te egyáltalán kezdeni valamit az életeddel? - Mia, szerelmes vagyok, teljes szívemből, őrülten szeretem Cárit, hát nem érted? Persze, hiszen nem is értheted... — Dehogynem értem, nagyon is jól értem. Csakhogy én mégsem csinálok úgy, mintha semmi más nem létezne körülöttem! Élem az életemet, keményen küzdők, hogy megvalósítsam az álmaimat, de közben nem felejtem el azt sem, hogy tizenhat éves vagyok! Te meg trófeát akarsz csinálni magadból? Lassan olyan leszel, mint az a jávorszarvas a nappalitokban! Nina csodálkozva bámult rám. - Jávorszarvas? - kérdezte, és közben alig tudott elfojtani egy

mosolyt. •» Ja, jávorszarvas... vagy rénszarvas... mit tudom én feleltem, de már én is alig bírtam megállni, hogy el ne nevessem magam. Kuncogni kezdtünk, aztán kitört belőlünk a nevetés, felszabadultan kacagtunk, míg végül már a hasunkat fogva, összegörnyedve röhögtünk, és potyogtak közben a könnyeink. Megfogtam Nina kezét, kirántottam magam mellé az esőbe, és ott maradtunk, vinnyogva, mint két hülye, és nem bírtuk abbahagyni a röhögést... Még együtt voltunk. Még egy kis ideig.

Később, mikor hazaértem, megállapíthattam, hogy anyám továbbra is azon van, hogy ne vegyen rólam tudomást. De annyi minden történt az elmúlt napokban, és már nem bírta ki, hogy úgy tegyen, mintha mi sem történt volna. A büszkesége azonban még mindig nem engedte, hogy ő maga közeledjen, így Pault küldte puhatolózni. Paul akkor kopogtatott be a szobám ajtaján, amikor épp egy elég bonyolult új lépést próbáltam a tükör előtt. - Minden rendben nálad? - dugta be a fejét. - Aha, persze, azon kívül, hogy terhes vagyok - fordultam meg hirtelen, és kétségbeesett képet vágtam. # Micsodaaa?? - sápadt falfehérre szegény Paul. Kitört belőlem a nevetés. - Csak vicceltem! Még mindig túl könnyű becsapni téged!

- Mia, ne csináld ezt, mert a szívbajt hozod rám! A lányos apukák mindig ettől tartanak a legjobban - felelte a szívére szorított kézzel, és lerogyott a fotelba. - Nyugi, nincs veszély. - Egészen biztos? - Hacsak nem szeplőtelen fogantatással... Paul megkönnyebbülten sóhajtott fel. sm Figyelj, nem akarlak zavarni, de az van, hogy anyád oldalát furdalja a kíváncsiság... úgyhogy ideküldött kémkedni. - Tudom, ne izgulj. És, mit szeretne tudni? - Hát, elsősorban arra kíváncsi, hogy jöttök ki a nagyanyáddal. s** Megmondhatod neki, hogy borzalmas, egy igazi pióca, arrogáns és állandóan parancsolgat. Paul érdekes módon ismét megkönnyebbülten felsóhajtott. - Hála az égnek! Azt hittem, hogy kedves, aranyos és megértő veled. Azt ugyanis anyád nem bírná elviselni, de ennek örülni fog. - Azt elhiszem! Nyugodtan megmondhatod neki, hogy a nagyi egy istencsapása, és hogy legszívesebben mindent visszacsinálnék, csakhogy már késő - vágtam rá vigyorogva. - Aha, értem már, szóval ez volt a hivatalos verzió. Most viszont áruld el, hogy valójában mi a helyzet. - Borzalmas, pióca, arrogáns és állandóan parancsolgat... - De...? - De hála neki, boldogabb vagyok, mint valaha! « Tényleg? Szóval jól döntöttél, hogy hozzá fordultál? ■» Igen, teljes mértékben. Igaz, hogy nagyon nehéz megfelelni neki, mert állandóan ott liheg az ember nyakában, és mindig az

övé kell hogy legyen az utolsó szó, de tudja, hogy mit csinál, és imádom érte! Oké, ezt a részt mélyen el fogom titkolni édesanyád előtt. *■ Úgysem hinné el. Rezegni kezdett a mobilom, amit az ágyra dobtam. Tétován összenéztünk, aztán Paul felállt és távozott, ahogy egy tapintatos apukának tennie kell. -Pat? - Szerelmem! Hogy ment? - Szuperül! Ha nem hallgattam volna rád, amikor rám parancsoltál, hogy menjek vissza, életem legnagyobb hibáját követtem volna el! Nagyon tetszettem neki, és egy tökéletes koreográfiát választott nekem, mintha rám szabták volna. Rengeteget tanultam tőle, és azt mondja, hogy meg van elégedve a munkámmal... — hadartam boldogan egy szuszra. - Nagyon örülök! Tudtam én, hogy tetszeni fogsz neki! - Neked táncoltam! Téged képzeltelek annak a kibírhatatlan nőszemélynek a helyébe, és tudod... Hihetetlen, de akkora erőt adott már maga a gondolat, hogy... szóval fogalmam sem volt róla, hogy ilyen hatalmas szenvedély van bennem. Olyan volt... Nem is tudom, hogy mondjam el... Mintha mindent, amit irántad érzek, egy pontba összpontosítottam volna, és egyszerre robbant volna fel bennem. Éreztem, ahogy végigfut a testemen, az ereimben a tűz, és a szívem őrülten vert... Pat, annyira kívánlak, hogy majd belehalok! - Én is téged, Mia, őrültenl - Amint visszajössz, meg akarom tenni! Teljes szívemből

akarom, Pat, és tudom, hogy különleges lesz! - Igen - mondta Pat elérzékenyülve. - ígérem, hogy az lesz, Mia. Attól a perctől kezdve semmi sem állhatott az utamba. Nem zavartak többé a nagyi üzeneteknek álcázott parancsai, csak egyszerűen válaszoltam rájuk, és mindenben igazat adtam neki. Csakis a szent cél lebegett a szemem előtt, minden más háttérbe szorult. Délutánonként négy teljes órát gyakoroltam Mary Sinclairerel, és minden este hosszasan beszéltem telefonon Patrickkel, persze amikor éppen nem volt hadgyakorlaton. A maradék időmet a tanulásnak szenteltem, és időnként - de csak mikor Carl nem volt a közelben - dumáltunk Ninával is. Egyik este, amikor anyám és Paul vacsorázni mentek, hogy megünnepeljék anyu új munkáját, áthívtam Ninát, hogy aludjon nálunk. Carl elment Alexszel egy előadásra a közösségi médiáról. Újabban azt találta ki, hogy informatikai céget alapít, és amióta ezen ügyködött, azt képzelte magáról, hogy ő az új Mark Zuckerberg. Nina is nagyon lelkes volt, hogy együtt lehetünk, de felfigyeltem rá, hogy közben állandóan az óráját lesi. - Nina, jól vagy? Kérsz esetleg egy pohár vizet, vagy hozzak inkább egy nedves törülközőt? Azt hiszem, a filmekben mindig ezt csinálják, amikor valakinek szerelmi bánata van. - Jaj, de hülye vagy! Na, majd meglátod, milyen, amikor te is szerelmes leszel! Ajaj, ha tudnád... Elvittük sétálni Yorkot, aztán a sarki boltban vettünk

magunknak egy nagy adag karamellás pattogatott kukoricát, pár zacskó M&M’set, egy Tobleronét, néhány lekváros fánkot és egy Story magazint. Tényleg megváltoztunk. De most valahogy sokkal szórakoztatóbb volt minden, hiszen már úgy viselkedtünk, mint a felnőtt nők. És annak is elérkezett az ideje, hogy komolyan elbeszélgessünk a szexről, különösen mert Nina volt az egyetlen barátnőm, akinek volt már benne tapasztalata, persze a negyven éven felüli nőismerőseimet leszámítva. - Mondd, Nina, te és Carl... Szóval, túl vagytok már rajta? kérdeztem meg lazán. Nina akkorát nyelt, hogy a torkán akadt a pattogatott kukorica. “• Nos, hát majdnem... Mi az, hogy majdnem? - kérdeztem elképedve. Egy héttel a bathi kirándulás után megbeszéltük, hogy feljön hozzám, amikor a szüleim nem lesznek otthon. Mindent elterveztem, vaníliaillatú gyertyákat gyújtottam, kiválasztottam egy romantikus számot, még azt az új szuperszexi acélkék színű fehérneműszettet is felvettem... -És? - És amikor bejött a szobába és meglátott, teljesen elérzékenyült. Kijelentette, hogy mennyire gyönyörű vagyok, meg mennyire csodálatos, satöbbi, satöbbi. Szóval tíz percen keresztül csak áradozott, és sehogy sem akart a lényegre térni. Azt hittem, hogy túl félénk, ezért úgy döntöttem, majd én kezdeményezek. Kigomboltam az ingét, aztán a farmert is leszedtem róla, végül

a gatyáját is... - Éééés? - És semmi. Ott állt, illetve feküdt zokniban, és semmi sem történt. Nem ment neki. Ennyi. Szörnyen zavarba jött, és azt mondta, hogy szerinte azért történt, mert én túl tökéletes vagyok... - Szóval nem történt semmi? - Egyáltalán semmi! És ami a legrosszabb, utána depresszióba esett, és azóta nem is próbálkozott újból. Ilyen az én formám... az egész az én hibám! A fiúk leblokkolnak tőlem. Nina szomorúan felsóhajtott. - Ezt most egy filmből vetted, vagy egyedül találtad ki a beteg agyaddal? - motyogtam artikulálatlanul, egy hatalmas darab Tobleronéval a számban. Mia, nincs rá más magyarázat. Az én esetemben csak végletek vannak. Thomas úgy bánt velem, mint egy cafkával, Carl meg úgy bánik velem, mintha porcelánbaba lennék, és nem mer hozzám nyúlni. Úristen, hogy gyűlölöm a pasikat! - Tessék, egyél egy kis csokit, az majd segít - javasoltam. - Persze, hiszen akkor meg azért nem fog senki rám nézni, mert akkora leszek, mint egy bálna... Mellesleg, veled mi van? Ki a titokzatos pasi, akiről sosem beszélsz? Ne is próbáld tagadni, látom rajtad, hogy van valakid! Sugárzol a boldogságtól, tuti, hogy szerelmes vagy. Egy párhuzamos univerzumban azonnal bevallottam volna mindent Ninának, ő átölelt volna, és azonnal nekilátunk megírni az esküvői meghívókat. De amikor az ember egyszer hazudni kezd, még ha csak azért

is teszi, hogy megkímélje a másik érzéseit, idővel egy kicsit maga is elhiszi a saját hazugságait. - Nem, Nina, én csak a balettba vagyok szerelmes. És most végre úgy érzem, hogy kezd megtérülni az a sok erőfeszítés, amit ebbe a kapcsolatba fektettem - moso- lyodtam el. Hirtelen megszólalt Nina mobilja. Carl volt az, azt mondta, korábban végzett, és felajánlotta Ninának, hogy beugrik érte kocsival. *■* De Nina, nem úgy volt, hogy ma nálam alszol? kérdeztem sértődötten. Mia, figyelj, holnap suli van, inkább hazamegyek, nem baj? - nézett rám bocsánatkérően. És ekkor megcsörrent az én mobilom is. Patrick volt az. Édes istenem, most mi lesz? Meghűlt bennem a vér. Nem mertem felvenni. Nina érdeklődve nézte, ahogy villog a kijelző. - Ki az az Angyal? - kérdezte. - Nem ismered... egy srác a balettról... Mielőtt még megakadályozhattam volna, Nina felkapta a mobilt, és lenyomta a zöld gombot. Jó hangosan, remélve, hogy Patrick meghallja, kiabálni kezdtem: - Nina, azonnal add vissza a mobilomat! - Helló, Angyal, ki vagy? - kérdezte Nina sejtelmes hangon, miközben elmenekült a telefonnal a szoba másik végébe. Úgyis megtudom, ne titkolózz! ~ A francba, Nina, add már ide, ne hülyülj! - rohantam oda,

és megpróbáltam kitépni a kezéből. . — Na, jó, akkor adom Miát... Úgy tett, mintha vissza akarná adni nekem a mobilt, de aztán az utolsó pillanatban elrántotta. - Már tudom, ki vagy, kis hamis! Ne tagadd, Virgil Dickinson, ezt a li- hegést bármikor felismerném! De nyugi, miattam nem kell aggódnod! Mia olyan, mintha a tesóm lenne. Végre visszaadta a telefont, én pedig gyorsan csak annyit mondtam: - Visszahívlak! - azzal kinyomtam. Legszívesebben megfojtottam volna Ninát. Halálra rémültem. Majdnem lebuktunk Patrickkel... Miközben próbáltam összeszedni magam, Nina tovább piszkált: - Mia, de hát miért titkoltad el? Virgil tök aranyos srác! Elmehetnénk egyszer négyesben valahová! - Nina, nincs semmi köztünk Virgil Dickinsonnal. Esküszöm. Ez egy meleg srác volt a balettről, akinek Angyal a beceneve. Tegnap kidobta a barátja, azért hívott, mert egy kis vigasztalásra volt szüksége, erre te jól megijesztetted! Annyira meggyőző voltam, hogy még én is majdnem elhittem. Nina csalódottnak tűnt. - Ó, akkor mondd meg neki, lécci, hogy bocsánat. Csak... tudod, olyan ismerősnek tűnt az a szuszogás... - Máskor talán nem kellene megkérdőjelezned, amit mondok. Kétségtelenül kezdtem túlzásba vinni a dolgot. Pár perc múlva megérkezett Carl. Az ajtóban megpusziltuk egymást Ninával, és addig

integettem utána, amíg oda nem ért a kocsihoz. Mielőtt beszállt volna, még hátrafordult, és azt mondta: - Tudtad, hogy ugyanolyan telefonod van, mint Pat- ricknek? Alig zártam be az ajtót, már rohantam is fel a szobámba, hogy visszahívjam Patricket. - Meg kell mondanunk neki! - mondtuk egyszerre. mm Mindenképpen. mm Hű, a legrosszabbtól tartottam - sóhajtott fel Patrick. - És én akkor mit mondjak? Egy hajszálon múlt, hogy nem buktunk le, - Amint visszajövök, leülünk és beszélünk vele. Utálom, hogy a családom nem tudja, hogy együtt vagyunk. Biztos vagyok benne, hogy kell majd Ninának egy kis idő, míg megemészti, de utána egészen biztosan örülni fog nekünk. És az, hogy ő meg Carllal jár, csak megkönnyíti a dolgunkat. - Ja, majd Carl adja oda a kést, amivel aztán elvághatja a torkomat. - Mia, ne aggódj, ismerem a húgomat. Tudom, hogyan kell bánni vele. - Hát, nagyon remélem, mert amikor kivette a kezemből a mobilodat, kis híján elájultam. - Mellesleg nagy ötlet volt álnéven elmenteni a számom! De miért pont Angyal7 . - Azért, mert te vagy az én őrangyalom! Minden egyes alkalommal, amikor bajba kerülök, te jössz és megmentesz! - Jaj, Mia, de hát ezek olyan semmiségek... Na, jó, és megtudhatnám, ki az a Virgil Dickinson? Fölöttébb érdekelne. - Csak egy fiú a suliból... - Egy fiú a suliból... aki csapja neked a szelet?

- Nem tudok róla. - És ha tudnád, elmondanád nekem? r- Csak nem vagy féltékeny? — cukkoltam. ■** Dehogynem! Nagyon is! w Nyugodj meg, Pat, nincs senki más! Csak te vagy, és mindig is csak te voltál nekem. Nagyon meghatott, hogy még egy olyan magabiztos pasinak is, mint Patrick, vannak gyenge pontjai, és több mint hízelgőnek éreztem, hogy miattam érez így. Azt persze nem mondtam el neki, hogy hozzá képest Virgil Dickinson egy éretlen kisfiú, hadd higgye azt, hogy komoly riválisa van. - Szeretlek, Mia! Amikor kimondta, majd kiugrott a helyéről a szívem. Nem voltam még hozzászokva, hogy ő ilyet mondjon nekem. Olvadoztam a boldogságtól, és majd belehaltam a fájdalomba, hogy nem lehet most mellettem. - Borzalmasan hiányzol, Pat! * * Amikor visszajövök, elviszlek Skegnessbe. A tengerparton van, egy kis ékszerdoboz, igazán tündéri hely, és ott lehet kapni a világ legfinomabb fish and chipsét, szóval biztosan imádni fogod. A tenger télen talán még szebb, mint nyáron, persze a hideget leszámítva, és a faluban van egy kedves kis panzió, ahol megszállhatunk... Már ha te is akarod. Tétováztam egy pillanatig, mielőtt válaszoltam volna. Az első közös éjszakánkról volt szó. Hirtelen megrettentem. Igaz, nagyon vágytam rá, de a gondolat, hogy ilyen hamar megtörténhet, megrémített.

Mi lesz, ha elbénázom, ha zavarba jövök, és az utolsó pillanatban visszakozom? Ugyanakkor annyira kívántam Patricket, hogy már a gondolat is, hogy vele lehetek, majd elvette az eszemet. Tudtam, hogy egészen fantasztikus lesz, hogy türelmes lesz és gyengéd, és a karjaiban a gyönyör vár rám... És ami a legfontosabb, csak mi ketten leszünk, és senki sem fogja váratlanul ránk nyitni az ajtót. Az lesz a mi kis kuckónk, a saját helyünk, ahová minden évben visszatérhetünk, hogy megünnepeljük az évfordulónkat, egészen az életünk végéig... - Alig várom, hogy elvigyél oda, Pat, csodálatos lesz feleltem.

Később, amikor meghallottam, hogy anyu és Paul megérkeztek, lementem köszönni nekik. Anyám kissé becsiccsentve mosolygott rám. - Hoztunk neked egy kis sütit - mondta, aztán észrevette magát, és gyorsan elkomorodott. - Köszönöm, de édességből mára elég. Nina volt itt, és teletömtük magunkat csokival. - Hogyhogy nem maradt itt éjszakára? - kérdezte anyu. - Carl beugrott, és hazavitte kocsival. Mint egy hűséges testőr. - Carl nem az a fiú, aki korábban neked udvarolt? - ráncolta a homlokát. - De igen..|^ vontam meg a vállam. — De nem te szoktad mondani, hogy a férfiak... csapodárok? Láttam rajta, hogy majd belehal a kíváncsiságba, hogy többet

is megtudjon, viszont ahhoz beszélnie kellett velem. Paul elégedetten kuncogott a háta mögött, és mutogatott, hogy csak így tovább. - Ó, igen, a férfiak szörnyen és megbocsáthatatlanul csapodárok - legyintett. - Persze a jelenlévők kivételével - mosolygott Paulra. ■- Egyértelmű - tett rá egy lapáttal Paul is. - És... hogy megy a tánc? Jól haladsz? - Igen, nagyon jól megy, bár már nem vagyok Claire-nél. - Tudom, felhívott. Nagyon megsértődött. De mondtam neki, hogy a nagyanyád már csak ilyen, semmit sem tehetünk. Sőt még az is lehet, hogy ez az új tanárnő tényleg tud valamit. Végül is, a nagyanyád szeret téged... és jót akar... az unokája vagy, veled talán más lesz, mint annak idején velem volt. Nem vagyunk egyformák. Paul bólogatott, láthatóan nagyon örült nekünk. Tudtam, hogy anyu nagyon sokat szenvedett amiatt, hogy soha nem volt bensőséges kapcsolata a nagyival, de azt is tudtam, hogy bármit megtenne az én boldogságomért. Anyu, ez most csak átmeneti időszak! Nem akarok több gondot okozni nektek, és kölönc lenni a nyakatokon... - Mia, te egyáltalán nem vagy kölönc! - fogta meg a kezem. Csak sokat akarsz az élettől, de az nem bűn. Ha jobban kihasználtam volna a lehetőségeimet, ha nem lettem volna annyira makacs és indulatos annak idején... Vagy ha diplomatikusabban viselkedem a nagyanyáddal... - Akkor én most nem lennék, anyu - vágtam közbe, és megöleltem.

- És mi ketten sosem ismerkedtünk volna meg - tette hozzá Paul, és mindkettőnket átölelt hatalmas karjaival. Ismét szent volt a béke, és talán életünkben először kezdtünk igazi családdá válni.

Tizenkilenc

Az órák az új balettiskolában egyszerűen fantasztikusak voltak. Megismertem Mary Sinclair két másik magántanítványát, Bryant és Corinne-t, akikkel edzés után gyakran elmentünk valahová, vagy együtt végignéztük a profi táncosok próbáit. Nagyon jó érzés volt, hogy végre a balettről, a koreográfiákról és a lépésekről beszélgethetek másokkal, anélkül hogy földönkívülinek néznének. Valójában szinte kizárólag a balettről beszélgettünk, de ez természetes is volt, hiszen mindhárman a táncnak akartuk szentelni az életünket, és alig vártuk, hogy megmutathassuk magunkat a színpadon. Órákat töltöttünk a próbateremben. Bemelegítettünk, gyakoroltuk az ugrásokat vagy a mozdulatokat a rúdnál, és kijavítottuk egymást. Kívülről nézve halálosan unalmasnak tűnhetett az életünk, de számunkra nem létezett annál érdekesebb és izgalmasabb dolog, mint elmerülni a saját kis világunkban, úgy is mondhatnám, a természetes környezetünkben. Bryan két évvel volt idősebb nálam, a Royal Acade- myn volt

utolsó éves, és épp a záróvizsgájára készült. Corinne ugyanannyi idős volt, mint én, és nemrég érkezett Bordeaux-ból. Mi hárman valóságos véd- és dacszövetséget kötöttünk, így könnyebben elviseltük a többiek irigységét, a gyanakvó pillantásokat vagy épp a rosszindulatú megjegyzéseket. Esmeralda belépőjével egyre jobban boldogultam, amit abból is tudni lehetett, hogy Mrs. Sinclaire egyre kevesebbet kritizált, de én magam is éreztem, hogy teljes mértékben át tudom élni a szerepet. Alig vártam, hogy megmutathassam Patricknek és a bizottságnak. Életemben először magabiztosnak és felkészültnek éreztem magam, mindent beleadtam, sokat dolgoztam, és egy kis szerencsével végre valóra válthattam az álmomat. Huszonkét nap volt hátra a meghallgatásig, és tizenhét nap Patrick érkezéséig, én pedig majd beleőrültem a boldogságba, és türelmetlenül vártam életem két legfontosabb első alkalmát, melyek - végre-valahára - elérhető közelségbe kerültek. Semmi sem állhatott az utamba, különösen nem az olyan jelentéktelen apróságok, mint a teljesen felesleges házi dolgozatok és a tesztek. Sajnos Mrs. Meyernek viszont más volt erről a véleménye. A nagyanyám közbenjárásának az lett a következménye, hogy az igazgatónő kérésére a tanárok többé-kevés- bé leszálltak rólam, talán azért, mert miután fogalmuk sem volt a balettről, egyáltalán nem is érdekelte őket ez az egész. Nem úgy az irodalom-tanárnőm, aki viszont hallani sem akart róla, hogy ne vegye annyira komolyan a vizsgákra való felkészülésemet.

Az az igazság, hogy én már csakis a jövőre gondoltam, szinte már láttam is magam a csodás sötétkék egyenruhámban, ahogy a világ legjobb tanárainak a keze alatt tanulok a Royal gyönyörű termeiben, egy igazi zongorista kíséretével. Mindaz, ami még elválasztott ettől a jövőképtől, a legkevésbé sem tűnt fontosnak a számomra. Nem fért a fejembe, hogy Mrs. Meyer miért nem képes ezt megérteni. - Nehogy azt hidd, hogy felmentést adok neked, Mia! - állított meg egyik nap a folyosón. - Amikor úgy döntöttél, hogy művészeti tárgyakat választasz, támogattalak, de most úgy látom, hogy egyáltalán semmit sem tanulsz, fütyülsz az iskolai munkára, pedig pontosan tudod, hogy a félév nem ér véget februárban! Hallottam, hogy történelemből és franciából javítottál, úgyhogy jó lenne, ha nálam is összeszednéd magad, különben nem engedlek záróvizsgára, és akkor minden erőfeszítésed haszontalanná válik! A nagyi soha nem hagyta volna, hogy egy ilyen hülyeség meggátolja a felvételemet a Royalba, de semmiképpen sem szerettem volna visszaélni ezzel. - Mrs. Meyer, ígérem, hogy szorgalmasabb leszek, nagyon fogok igyekezni, és mindent bepótolok. És a záróvizsgára is rendesen felkészülök. - Nos, jobban is teszed, Mia - közölte, aztán sarkon fordult és bemasírozott az osztályba. Nem volt más megoldás, meg kellett keresnem Ninát, és megkérni, hogy segítsen. Jó lett volna, ha úgy tudunk együtt tanulni, hogy Carl közben

nem lóg állandóan a nyakunkban. De az után az este után, amikor Nina nálam volt, gyakorlatilag egyetlen percre sem maradtunk kettesben, sőt egyre gyakrabban fordult elő, hogy Nina Carlra hagyta a döntéseket, mintha neki már nem is lenne saját véleménye. Viszont nem veszhettem össze Carllal, mert azzal azt kockáztattam volna, hogy mindent elmond Ninánalc Patrickről. Pedig a gyűrű körüli vita óta valahogy vele is egyre jobban eltávolodtunk egymástól. *■* Nina, segítened kell! Meyer nem hagy békén! Megfenyegetett, hogy ha a csütörtöki tesztem nem sikerül, nem enged záróvizsgára. - Ennyire begurult? - Szerintem gyűlöl. Biztos azt hiszi, hogy azért nem tanulok, mert fél lábbal már a Royalban érzem magam. - És nincs igaza? - kérdezte ártatlanul Nina. - Végül is de... Viszont nem gondoltam volna, hogy ennyire bepipul. Segítesz? - Ma nem tudok, mert el kell kísérnem Cárit. Meg akar nézni egy irodát, amit Alexszel ki akarnak bérelni az informatikai cégük számára, amit nemrég alapítottak. Nem akarsz velünk jönni? Utána elmehetnénk hozzám, és mind együtt tanulhatunk akár egész éjjel. - Carllal? Miért, nélküle már tanulni sem tudsz? - Miaaaa! - Na jó, akkor legyen így... - sóhajtottam fel meg- adóan. Úgy volt, hogy a balettórám után találkozunk, de furcsa módon csak Carl jelent meg. Nina nem tud jönni, el kellett kísérnie az anyját valahova.

Viszont én örülnék, ha velem tartanál, kíváncsi vagyok, hogy mit szólsz hozzá. *- Carl, szerinted én mennyit értek az irodákhoz? - Csak esztétikai szempontból érdekel a véleményed, a műszaki részével ne foglalkozz, azt majd én megoldom. Leicester óvárosa felé tartottunk. Carl szokás szerint őrületes tempót diktált, jó néhány méterrel előttem járt, gyakorlatilag futva próbáltam a nyomában maradni. Egy gyönyörűen felújított vörös téglás épület előtt álltunk meg. Egy régi szeszfőzde műemlék épületét alakították át irodaháznak. Carl bevezetett abba a helyiségbe, amit ők akartak kibérelni. Egy napfényben úszó terem volt, hatalmas, boltíves ablakokkal, és nyerstégla falakkal. Tökéletes lett volna tánciskolának. - Itt lennének a számítógépek, itt pedig a tárgyaló. Oda be szeretnék szereltetni egy kis bárszekrényt is... - Nagyon szép, Carl. De mire fel ez a nagy sietség? Hiszen még iskolába jársz. Nem akarnál előbb érettségizni? - Az iskolának nincs semmi értelme. Csak egy csomó fölösleges baromságot tanítanak, mert ami tényleg kell, azt úgyis a gyakorlatban sajátítja el az ember. Én pénzt akarok keresni, és lehetőleg minél hamarabb. - Persze, ezt megértem, én is komoly terhet jelentek a családomnak... - bólogattam keserűen. - De, hacsak nem akarnak kidobni, simán várhatsz még pár évet az ilyesmivel... - De én minél előbb el akarom venni Ninát. Hogy mi? - bámultam rá döbbenten. - Igen, amint berendezkedtünk itt, meg akarom kérni a kezét.

Komoly terveink vannak Alexszel, fél éven belül be fog indulni az üzlet, majd meglátod! Nem tudtam eldönteni, hogy most mi történik. Vajon próbára akar tenni, vagy tényleg a véleményemre kíváncsi, esetleg így akarja a tudtomra adni, hogy el akarja szakítani tőlem a legjobb barátnőmet? Mintha versenyeznénk, hogy melyikünk szereti őt jobban? *- Úgy látom, már döntöttél. Nincs szükséged az én tanácsomra. - Ebben tévedsz. Tudom, mennyire törődsz Ninával, szükségem van rá, hogy te is támogass. - Képzelem - sóhajtottam tehetetlenül. * Ha te nem vagy boldog, Nina sem az. És mindketten, sőt mindhárman pontosan tudjuk, hogy nem igazán lelkesedsz attól, hogy mi együtt vagyunk, már az elejétől fogva. Úgyhogy Nina érdekében bármire hajlandó vagyok, hogy meggyőzzelek. ** Miért, ki vagyok én, Erzsébet királynő? - csattantam fel dühösen. - Ha annyira érdekel a véleményem, szerintem hülyeséget csináltok. Már az a gyűrű is túl hamar jött, aztán most meg ez... De ha boldogok vagytok, hát csináljátok... mert, ugye, boldogok vagytok? m Igen... azt hiszem... - felelte Carl kissé idegesen, az ujjait tördelve. - Akkor hol itt a probléma? Én úgysem értek máshoz, csak a baletthez. Más dolgokban nem érdemes kikérni a véleményemet. Ha csak ezt akarod, áldásom rátok. Mehetünk végre innen? Carl bezárta az ajtót, és elindultunk a városközpont felé. Á És, mi újság Patrickel? Van valami fejlemény? — kérdezte

egy idő után. Mondhatjuk... - feleltem kitérően. ■*- Nahát, szuper! Még a végén csinálhatunk egy kettős esküvőt! - Nem, kösz, én egyelőre jól elvagyok házasság nélkül is, így, tizenhat évesen. - Mi bajod a házassággal? - Semmi, csak szerintem túlértékelik. Azt akarod mondani, hogy te nem lennél boldog, ha kapnál egy ilyen gyűrűt? - kérdezte, és egy kis ékszerüzlet kirakatára mutatott. - Én csak azt mondom, hogy nincs szükség gyűrűre ahhoz, hogy kimutassuk a szerelmünket valaki iránt. - De azért te is örülnél neki... - ráncigáit oda a kirakat elé. - Nézd csak meg, milyen szépek! - Szerintem, ha az ember rátalál a másik felére, a lelki társára, az igazira, akit neki rendelt a sors, akkor nem kell hozzá semmi extra, hogy kifejezzék egymásnak, menynyire összetartoznak. Elég, mondjuk, egy hajgumi, amit a csuklójukon hordanak. Semmi szükség méregdrága ékszerekre. És különben is, semmit sem szabad siettetni. Időt kell hagyni egymásnak, hogy kialakuljon a teljes bizalom, és amikor már mindketten tudják, hogy akkor is egymást akarnák, ha, mondjuk, egy teljes évig nem találkoznak, na, akkor beszélhetünk elkötelezettségről. Akkor az ember gyűrű és papírok nélkül is tudja, hogy a másik az övé. Érted? Az övé, és senki másé. Örökre. Persze nem róluk beszéltem, hanem Patrickről és magamról. Carl viszont hirtelen nagyon elgondolkodott.

- Szóval ezért nem működött a dolog kettőnk között... “- Mert én végig tudtam, hogy Patrick az én lelki társam. - És, mit gondolsz, Nina az én lelki társam? - Én mégis honnan tudhatnám? Azt neked kell tudnod, és neki. Amikor rágondolsz, görcsbe rándul a gyomrod? Ha fél napig nem látod, szinte fáj, annyira hiányzik? Amikor együtt vagytok, sokat nevettek? Úgy érzed, hogy mindent szeretnél elmondani neki, még a legapróbb hülyeséget is? Vagy csak azért akarod magadhoz kötni, mert féltékeny vagy? Szerintem gondold végig ezeket alaposan, mielőtt végleg tönkrevágod aj övödet... és persze Nináét. Nos, ezt gondolom. Ne haragudj, hogy ilyen nyers vagyok, de Nina olyan, mintha a testvérem lenne, és nagyon aggódom érte. Nagyon bíztam benne, hogy sikerült eltalálnom a megfelelő hangot. A kirakat felé fordultam. Nem, valóban nem vágytam semmiféle gyűrűre, de nagyon szerettem volna adni valamit Patricknek, ami rám emlékezteti a hosszú éjszakákon, amikor őrségben van... Hogy mikor ránéz, tudja, hogy nincs egyedül, hogy lélekben mindig vele vagyok. Megakadt a szemem egy egyszerű fekete bőr karkötőn. Egy pici fémlap volt rajta, a feliratot nem értettem. Serva me. Servabo te. Bementem, az összezavarodott Carllal a nyomomban. - „Ments meg. És én megmentelek.” - fordította le nekem az ékszerész a latin szöveget. Tökéletes volt. Megvettem.

Elindultunk Nináékhoz, de egész úton egy szót sem szóltunk egymáshoz. Amikor odaértünk a ház elé, Carl váratlanul elköszönt. - Hogyhogy elmész? Nem úgy volt, hogy együtt tanulunk? - Nem, jobb, ha magatokra hagylak benneteket, csak útban lennék. ** Azért, amiket mondtam? - néztem rá meglepetten. ** Azt hiszem, Mia, sok mindenben igazad volt. Lehet, hogy Ninának több szabadságra lenne szüksége... - magyarázta már távolodófélben. - De Carl, mi a fenét akarsz mondani azzal, hogy több szabadságra van szüksége? El akarod hagyni? Azért, mert azt mondtam, szerintem hülyeség lenne összeházasodnotok? De hát ilyesmi meg sem fordult a fejemben! És különben is, megmondtam, hogy mit sem tudok a kapcsolatokról, én csak a lábszárvédőkhöz és az izomhúzódásokhoz értek. - Nem, teljesen igazad van. Túl fiatalok vagyunk, és ki kell élveznünk az életet, mielőtt elszánnánk magunkat valami olyan komoly dologra, mint a házasság. - Nem, Carl, én semmi ilyesmit nem mondtam! - tiltakoztam. Véssétek csak fel a neveteket egy fatörzsre a parkban, csináltassatok magatoknak pólót a másik képével, etessétek egymást szív alakú süteménnyel, utazzatok el Párizsba, vagy amit csak akartok! De nem kell mindent azonnal! Próbáljátok meg inkább beosztani a romantikázást az elkövetkező ötven évre, és akkor minden rendben lesz. - Elgondolkodtattál Mia. Kell egy kis szünet, hogy ki tudjuk találni, mit akarunk. Már nem is vagyok benne biztos, hogy

örökre vele akarok lenni... sa Hát persze hogy vele akarsz lenni! Épp te mondtad, hogy Nina a legjobb dolog, ami valaha történt veled. Hogy ő tökéletes! Olyan, mint egy festmény, talán pont ezért blokkoltál le, mert annyira teljesíteni akartál. De ez el fog múlni, majd meglátod! Úristen, miket beszélek! a Nina elmondta neked, hogy csődöt mondtam? — nézett rám Carl tágra nyitott szemmel. Nem, nem, arról szó sincs - habogtam, hogy próbáljam rendbe hozni valahogy a dolgot. - Csak annyit mondott, hogy... izé... nem sikerült a dolog végére járnotok, de hogy miatta történt, nem pedig miattad! Azt hiszem, jobb lesz, ha én most megyek - mondta Carl összezavarodva. - Carl, hidd el, Nina nem akart semmi rosszat! A barátnők megbeszélik egymással az ilyeneket. Ahogy a fiúk is megdumálják, milyen nagy dudái vannak Sandy Robinsonnak... nem igaz? - próbáltam viccelődni. ~ Tudod, én soha nem beszéltem senkinek arról, hogy mennyire odavagy Patrickért... - felelte Carl keserű mosollyal az arcán. - És ez így is marad, ugye? - Mégis mit gondolsz te rólam, Mia? - vágta oda dühösen, aztán sarkon fordult, és otthagyott. Mekkora hülyeséget csináltam! Hogy miért nem tudom befogni soha a számat?! Fogalmam sem volt, most mihez kezdjek, vagy hogy mit

fogok mondani Ninának. Nyeltem egy nagyot, és megnyomtam a csengőt. Nina mosolyogva nyitott ajtót. - Hé, jól elmaradtatok, mindjárt vacsorázunk... De hát hol van Carl? - Haza kellett mennie, rácsörögtek - hazudtam. - Anélkül, hogy beköszönt volna? Biztosan valami nagy baj történt, gyere be gyorsan, mindjárt felhívom! Az a szemétláda természetesen már ki is kapcsolta a telefonját. És otthagyott engem egyedül, ebben a borzalmas helyzetben, mert nem volt elég vér a pucájában, hogy elmondja a legjobb barátnőmnek, hogy időre van szüksége, sőt inkább rám hárította a felelősséget. Arról már nem is beszélek, mennyire felzaklatott, hogy Patrick otthonában voltam, úgy, hogy ő nem volt ott. Annyira hiányzott, hogy remegett tőle a lábam, és legszívesebben felrohantam volna a szobájába, hogy magamhoz szorítsam a kispárnáját. Szörnyű este volt. Nina először csak aggódott, aztán egyre idegesebb lett, hogy miért nem tudja Cárit elérni, végül pedig teljesen kiborult, miközben én azt hajtogattam, hogy nyugodjon meg, biztosan minden a legnagyobb rendben van. Már másodszor fordult elő alig néhány hónap leforgása alatt, hogy a legjobb barátnőmet, a legfantasztikusabb embert a világon, aljas és undorító módon kihasználták, miközben elhitették vele, hogy szeretik. És ezúttal éppen én voltam az, aki beindította a katasztrófát. Na, jó, menjünk el hozzájuk, én ezt nem bírom tovább!

- Nina, biztos vagy benne, hogy ez jó Ötlet? Késő van és baromi hideg. - De hát nem érted? Sosem csinált ilyet, mindig fel szokta venni a telefonját, biztosan baleset érte, ez az egyetlen magyarázat! Hát persze, nyilván ez volt az egyetlen magyarázat, egy olyan ártatlan és tiszta lelkű ember szerint, amilyen Nina. Hiába vették körül olyan emberek, akik állandóan hazudtak neki, engem is beleértve. Ő továbbra is feltétel nélkül megbízott mindenkiben. És az a legrosszabb, hogy épp azok vezették félre, akiket a legjobban szeretett. Laetitia vidáman énekelgetett a konyhában, miközben épp vacsorát főzött, és nagyon meglepődött, amikor meglátott bennünket talpig beöltözve. Nina azt hazudta neki, hogy valami baj van az otthoni számítógépemmel, ezért átmegyünk megnézni, aztán nálunk vacsorázunk, és utána majd Carl hazakíséri. Elképesztő volt, ahogy szemrebbenés nélkül előkapta az újabb és újabb hazugságokat. Az utca sarkán leintettünk egy taxit, és Carlék háza előtt szálltunk ki belőle. Arra számítottam, hogy biztos épp a vacsoraasztalnál ül a családjával, teljesen letörten, hiszen nemrég hagyta el azt a lányt, akit alig egy órával azelőtt még feleségül akart venni. Mikor becsöngettünk, egy jó ideig senki nem jött ajtót nyitni. Végül megjelent Carl anyukája, és bizalmatlanul kikukucskált a résnyire nyitott ajtó mögül, mintha attól tartana, hogy házaló ügynökök vagyunk. - Carl nincs itthon - közölte, és szorosabbra húzta a nyakánál a

pongyoláját. - És meg tetszik tudni mondani, hova ment? - kérdezte Nina elbűvölő mosollyal. - Nem mondta - felelte Mrs. O’Malley. - A barátaival ment el valahová... De én ezt nem értem... Úgy volt, hogy találkozunk... Történt valami? Árulja el, kérem - könyörgött Nina. Már majdnem elsírta magát, de ez sem hatotta meg Carl anyukáját, amire én jól bedühödtem, mint mindig, amikor igazságtalansággal szembesülök. - Nézze, Mrs. O'Malley, a fia teherbe ejtette a barátnőmet, és az apja épp őt keresi. Mégiscsak jobb lenne, ha mi találnánk meg előbb, nem gondolja? Mrs. O’Malley elfehéredett. Ezek szerint ez nem csak Paulnál működött. Rögtön elárulta, hogy Carl Thomasékhoz ment pókerezni. Ninának kikerekedett a szeme. Nemcsak hogy az nem volt igaz, hogy nem is látta Thomast már egy ideje, de még pókerezni is összejártak?! Nina teljesen magánkívül volt. Semmit sem értett. Kezdte befészkelni magát a fejébe a gondolat, hogy Carl talán csak le akarta rázni. Leintettünk egy újabb taxit. Útközben Nina mereven előrenézett, és a kezemet szorongatta, miközben valami monoton, indiai zenét hallgattunk a rádióból. Már nem is lehetett volna abszurdabb a helyzet. Keresztül-kasul száguldoztunk a városon, csak hogy végül

azok a beszari idióták becsapják az orrunk előtt az ajtót. Semmi értelme nem volt. Nem akartam, hogy a barátnőmnek újabb megaláztatásokat kelljen átélnie. Annak a két hülyének kellett volna sírva könyörögnie az ő ajtaja előtt. Nekünk pedig már rég a jó meleg szobában kellett volna heverésznünk, zenét hallgatni, felpróbálni egymás ruháit, ügyetlenül cigire gyújtani meg hasonlók, nem pedig csapodár és állhatatlan pasik után koslatni, és magyarázatot csikarni ki belőlük. Túl sokszor láttam már anyámat hasonlóan megalázó helyzetekben, nem engedhettem, hogy Ninával is megtörténjen. - Nina, kérlek, menjünk inkább haza! - próbálkoztam. - Nem. Tudni akarom, mi a fene folyik itt! - Inkább aludjunk rá egyet! Biztos vagyok benne, hogy holnap mindent sokkal tisztábban fogunk látni. Legalábbis nagyon reméltem. Reméltem, hogy any- nyira hiányzik majd Carlnak Nina, hogy térden kúszva jön vissza hozzá, és nem győzi kimagyarázni, miért is szökött meg előle az éjszaka közepén. Amikor odaértünk Thomasék háza elé, Nina megkérte a taxist, hogy várjon meg bennünket. Fogalmam sincs, hogy csak előrelátó volt, vagy a hatodik érzéke súgta neki, hogy ezt tegye. A nappali hatalmas ablakán csak félig volt behúzva a függöny, ezért simán beláttunk. Ők ketten a kanapén hevertek, körülöttük egy csomó üres sörösdoboz, az egyikük ölében Bibi ült, a másikéban meg Dell.

Thomas keze Bibi bugyijában volt, Carl feje pedig Dell mellei között. Nina kővé dermedt. Képtelen volt megmozdulni, a szemei elkerekedtek, csak a könnyek ömlöttek végig az arcán feltartóztathatatlanul. Aztán fogta a mobilját, és teljes erőből belevágta az ablakba, ami hatalmas robajjal darabokra tört. Thomas riadtan hátrafordult, aztán az ablakhoz rohant, hogy kiderítse, ki volt az. Nina teli torokból üvöltött. - Szemét állatok! Rohadt, szemét állatok vagytok mind, gyűlöllek benneteket! Láttam, ahogy Carl próbálja magára rángatni a nadrágját. Egy pillanattal később már kint voltak mindketten az ajtó előtt, de olyan részegek voltak, hogy alig álltak a lábukon. - Nina... - nyögte Carl, de aztán semmi nem jutott az eszébe, amit még hozzátehetett volna. Szóval csak engem nem tudsz megdugni, ugye? A kurvákkal nincs semmi gondod! - üvöltötte Nina magánkívül. Szétnyitotta a kabátját, és elkezdte kigombolni a blúzát. - Ha én is kurva lennék, menne, mi? Tudod, mit? Ha akarod, én is lehetek kurva! Idenézz! így meg tudsz dugni? - zokogta a mellét előretolva. Nina, ne csináld! - rohantam oda hozzá, összehúztam a kabátját, és húzni kezdtem a taxi felé. - Menjünk innen, gyere, ez a szemét nem érdemli meg, hogy szóba állj vele! Időközben Bibi és Dell is odajöttek a betört ablakhoz, és Carl, talán hogy ne maradjon szégyenben előttük, utánunk kiáltott:

- Persze, hagyd csak, hogy a kis barátnőd átmossa az agyadat! Azt is ő mondta, hogy hagyjalak ott! Pedig én el akartalak venni feleségül! Megfordultam, és néhány gyors lépéssel előtte termettem. Az arcába hajolva azt sziszegtem: ** Én csak annyit mondtam, hogy nem kell elsietni a dolgokat, te idióta, nem pedig azt, hogy dugd meg Delit! Te pedig tényleg egy igazi kurva vagy! - tettem még hozzá a kis barátnője felé fordulva. Visszamentem a taxihoz, és beültem Nina mellé, aki folyamatosan zokogott a megaláztatástól. A taxis azonnal a gázba taposott, és ezúttal a rádiót sem kapcsolta be. - A rohadék, szemét, féreg! Ezt nem hiszem el! És én még megbíztam benne! Mekkora hülye voltam! Ez egy rémálom! kesergett Nina. Nem tudtam mit mondani. Thomastól nem volt meglepő ez az egész, de Cáriról, a kedves, gondoskodó, szerelmes Cáriról sosem gondoltam volna ilyesmit. Tényleg az én szavaim miatt történt ez az egész? Eny- nyi elég volt neki ahhoz, hogy száznyolcvan fokos fordulatot vegyen? - Tényleg feleségül akart venni? És te lebeszélted? - kérdezte Nina leszegett fejjel. -i Csak annyit mondtam neki, hogy gondolja át a dolgot, és csak akkor szánja el magát ilyen komoly lépésre, ha teljesen biztos az érzelmeiben. És azt is mondtam, hogy egy gyűrű nem elég ahhoz, hogy kimutassa a szerelmét, és hogy szerintem túl fiatalok vagytok a házassághoz. Szerinted rosszul tettem? Végül

is nem azt mondtam neki, hogy feküdjön le Dell Grabowskyval! - Micsoda féreg! És még volt képe téged hibáztatni... Add ide a mobilodat, fel akarom hívni a bátyámat - fordult felém szipogva. Gondolkodás nélkül odanyújtottam neki a készüléket. Pontosan tudtam, mit fog Patrick érezni. Épp az történt, amit a legjobban gyűlölt: nem védhette meg azt, akit szeretett. Legszívesebben megfojtottam volna azt az idióta Cárit. Nina beütötte Patrick számát, és a füléhez tartotta a készüléket. Annyira zaklatott voltam, hogy teljesen megfeledkeztem arról, hogy ez nem volt túl jó ötlet. - Szerelmem, épp most végeztem, és én is hívni akartalak. Hogy ment ma a tánc?Iszonyúan hiányzol... Nina rám nézett, aztán a mobilra. Meglátta a kijelzőt. Angyal. Egy pillanat alatt megértett mindent. - A meleg barátod, a balettről... - sziszegte visszafojtott indulattal. - Akit otthagyott a barátja, ugye? Bízz bennem, Nina, én sosem hazudnék neked, igaz? Te... szemét... nem is tudom, minek nevezzelek! Gyűlöllek, jobban gyűlöllek, mint Cárit! « Nina... én... mi... el akartuk mondani... - dadogtam halálra rémülve. - Igen?! És mégis mikor akartátok elmondani, mi? Mióta tart ez a dolog? Patrick, mióta csináljátok ezt a szemétséget az orrom előtt? - ordította bele a telefonba. Nem hallottam, hogy Patrick mit válaszolt, de ahogy megláttam a taxis szigorú tekintetét a visszapillantó tükörben,

úgy éreztem, ott helyben elsüllyedek. - Kiszállok, most azonnal álljon meg! - parancsolta a sofőrnek Nina. - Egy percig sem maradok tovább itt veled. A taxis, egy indiai fickó, hátrafordult az ülésben, és tört angolsággal, de meglepően érthetően felajánlotta, hogy Nina üljön át inkább mellé az anyósülésre, és úgy mindkettőnket rendben hazajuttathat. Nina egyetlen szó nélkül engedelmeskedett. Egy árva szót sem szólt egész úton. Amikor a házuk elé értünk, a vállára tettem a kezem, mire hátrafordult, és olyan gyűlölettel nézett rám, amit még sosem láttam nála. Azt mondta: - Gyűlöllek, Mia, gyűlöllek, és remélem, hogy valami szörnyűség történik veled. Akkor talán megérted, hogy most mit érzek. Aztán kiszállt, és otthagyott. A taxis hazavitt, és nemhogy nem fogadta el a fuvar árát, még egy bölcs mondással is megajándékozott: - Ne aggódj, kislány, holnapra elfelejti, és kibékültök. Most nagyon dühös, mert tele van fájdalommal, de tudod, ahogy egy vén indiai bölcs is megmondta: „Ülj ki a csend partjára, és Isten szólni fog hozzád.” Ahogy kiszálltam a taxiból, azt éreztem, hogy teljesen Össze vagyok zavarodva és iszonyúan félek. Egy picit azért meg is könnyebbültem, mert végre nem kellett többé titkolóznom Nina előtt, de azt viszont nagyon bántam, hogy így kellett megtudnia, és egyszerűen nem tudtam megbocsátani magamnak, amiért ilyen óvatlan voltam. Pat is nagyon zaklatottnak tűnt, amikor újra felhívott.

- Hívtam Ninát, de nem veszi fel Mi történt? Hol vagytok? Elmeséltem neki mindent, és a végén kitört belőlem a zokogás, amiért így megbántottam a barátnőmet. Éreztem, hogy Patrick is frusztrált, amiért nem tehet semmit. Ha azonnal haza tudott volna jönni, és beszélni Ninával, más lett volna a helyzet, de így... Azt hiszem, Patrick is csak most értette meg, menynyire kötődik hozzá Nina, és mennyire megbántottuk azzal, hogy titkolóztunk előtte. - Pat, el sem tudod képzelni, hogy nézett rám. Borzalmas dolgokat mondott. Gyűlöl engem. Soha nem fog megbocsátani. Azt hiszi, hogy elárultam, pedig te is tudod, hogy soha nem tennék ilyet. — Persze hogy tudom, szerelmem. Figyelj ide, most rögtön felhívom otthon! Beszélek vele és megnyugtatom. Nem így kellett volna megtudnia, de már mindegy. Talán a sors akarta. Pat... ugye te nem fogod ezt csinálni? Nem fogsz megcsalni, és nem hagysz el engem? — Nem, kicsim. Én soha nem hagylak el! - mélyet sóhajtott, aztán nagyon higgadtan és összeszedetten még hozzátette: - Most viszont koncentrálj a meghallgatásra, kincsem! És gondolj arra, hogy alig néhány nap múlva együtt leszünk. Alig várom már! - Én is alig várom, Pat! Nélküled nem tudnám végigcsinálni! Másnap reggel Nina nem jött iskolába, Carl szeme körül viszont egy nagy fekete monokli éktelenkedett, gondolom, heves vérmérsékletű ír apukája jóvoltából. Nem mondhatnám, hogy sajnáltam. Thomas a szünetben a kezembe nyomta Nina mobilját. Nem akartam megszerezni neki azt az örömöt, hogy a

tudomására hozom, mennyire összevesztünk, úgyhogy inkább gyorsan bementem az osztályba. Az irodalomteszt, mondanom sem kell, katasztrofális lett, még arra a kevésre sem emlékeztem, amit egyébként tudtam. Amikor véget ért a tanítás, azonnal csörgött a mobilom. A nagyi volt az. Más sem hiányzott most, de kénytelen voltam fogadni a hívását. — Mondd - szóltam bele a telefonba. — Na jó, kislány, ezt a modort tartogasd a másik nagyanyádnak! Már ha még él — Bocs, nagyi, borzalmas napom volt. — Problémáid vannak a felkészüléssel? — Nem, azzal minden a legnagyobb rendben van, csak összevesztem a legjobb barátnőmmel. Á, majd kibékültök, meglátod. A te korodban minden valóságos tragédiának tűnik, de aztán mindig kiderül, hogy valójában szóra sem érdemes az egész. A harag elszáll, mint a buborék. — Igen, nagyi - mondtam megadóan és szomorúan. — Na, kicsim, ne keseredj el! Koncentrálj inkább a meghallgatásra! Nem lenne szabad elárulnom, nehogy elbízd magad, de beszéltem Mary Sinclaire-rel, és nagyon elégedett veled. Na, jól van, drágaságom, ne feledd, hogy délután négykor órád van. Légy pontos! Majd később felhívlak. Szervusz! A nagyi tényleg olyan volt, mint egy pióca. Most már értettem, miért temetett el három férjet. És kezdtem érteni anyámat is. Mielőtt elindultam volna a balettórára, átugrottam Nináékhoz, hogy visszaadjam a telefonját, és abban is

reménykedtem, hogy hátha most már meg tudjuk beszélni a dolgokat. Laetitia nyitott ajtót. Zavartan mosolygott rám, nyilvánvaló volt, hogy tud az összeveszésünkről, és most fogalma sincs, hogy viselkedjen velem. - Bejössz egy kicsit? - kérdezte bizonytalanul, de látszott, hogy csak udvariasságból. - Nem, köszönöm, jobb, ha nem - feleltem. - Odaadnád ezt neki? És üzenem, hogy ha beszélni akar, tudja, hol talál... - tettem még hozzá, miközben odanyújtottam neki a telefont. Laetitia udvariasan bólintott, aztán becsukta az orrom előtt az ajtót. Majd belehaltam, ahogy Patrick otthonának a bejárata bezárult előttem. Mintha kiűztek volna a paradicsomból. Még az is eszembe jutott, hogy talán meg kellene próbálnom térden állva könyörögni Nina bocsánatáért, de aztán rájöttem, hogy nincs rá okom. Nekem sosem volt bátyám, akit így imádtam volna, mint Nina Patricket, így teljes mélységében nem érezhettem át azt a köteléket, amely kettejük között volt, ez igaz. De amikor Nina elkezdett járni Carllal - aki előtte az én barátom volt, és belém volt szerelmes először -, egyetlen szót sem szóltam, hiszen a legjobb barátnőm boldogsága egyúttal az én boldogságomat is jelentette. Legalábbis ez volt a mottónk, mindig is, de most el kellett tűnődnöm azon, hogy vajon az ő számára mit jelentett mindez. Egyfelől Patrick nem volt Nina tulajdona. Másfelől engem viszont mindenki másnál jobban szeretett - legalábbis nekem

mindig ezt mondta. Szóval nem lett volna

kézenfekvő, hogy én legyek a legideálisabb jelölt arra, hogy a bátyja barátnője legyek? Atyavilág, a barátnője lennék? Erre így még nem is gondoltam. Mia Foster Benelli, Patrick Dewayne barátnője. Istenem, de jól hangzott!

A délutáni balettórán, bármennyire is igyekeztem, képtelen voltam összpontosítani. Újra és újra lepergett előttem a taxis jelenet, Carl és Thomas azzal a két ringyóval, Nina kiborulása, ahogy letépte magáról a blúzát, a taxis, aki szerint minden rendben lesz, és ahogy a legjobb barátnőm azt kívánja, hogy valami borzalmas történjen velem... Én biztosan nem lettem volna képes ilyen messzire elmenni, sosem tudtam volna rosszat kívánni neki. — Mi van ma veled? Csak nem rúgtál be? - rikácsolt Mrs. Sinclaire. - Mit művelsz? Hol jár az eszed? Lennél szíves jobban odafigyelni? — Igen, igen... én... elnézést - dadogtam. Beálltam a terem sarkába ötödik pozícióban, és amint elindult a zene, elkezdtem a sorozatot: tömbé, pás de bourrée, glissade, végül egy grand jeté, vagyis egy hosszú és látványos ugrás befejezésképpen. De amint földet ért a bal lábam, megcsúsztam és elestem. — Látod, mi történik, amikor nem használod a fejed?! Gyerünk, gyorsan, hívjátok az orvost! - mondta Mrs. Sinclaire Bryannek és Corinne-nak, akik a sarokban ülve figyelték a próbámat.

Egy balerina számára, aki maga a megtestesült elegancia és kecsesség, nincs is annál megalázóbb, mint elesni. A bokám pillanatok alatt bedagadt, és a körülöttem állók aggodalmas arcáról is azt olvastam le, hogy nagy baj van. Az orvos, egy nyápic kis kínai, futólépésben érkezett. Miután alaposan megvizsgálta a lábamat, kijelentette: - Szerencsére nem tört el. De egyelőre nem szabad megerőltetni. Jeges borogatás kell rá, és vegyél be fájdalomcsillapítót. - Micsoda? Nem, ez most lehetetlen! Nagyon fontos meghallgatásom lesz nemsokára, úgyhogy most az sem érdekel, ha fél lábon kell odamennem! Néhány hétig most muszáj kitartanom, utána majd pihentetem, jó? Megígérem fakadtam ki. Az orvos a fejét csóválva felsóhajtott: Ti, táncosnők, mind egyformák vagytok! Nem törődtök az alkatrészeitekkel! Hányszor végigcsináltam már ezt a jelenetet, és soha senki nem hallgatott rám... igaz, Mrs. Sinclaire? Mary Sinclaire bólintott. - Gyere, elkísérlek az orvosi szobába, és teszünk rá egy kis jeget mondta az orvos. -Mindenesetre a mai órának vége. Már csak ez kellett! Végem volt. Mialatt a kis kínai karjára támaszkodva kibicegtem a teremből, vetettem egy kétségbeesett pillantást Mrs. Sinclaire-re, aki csak szomorúan ingatta a fejét. Úgy tűnt, Nina átka máris fogott rajtam.

Húsz

Amint hazaértem, felhívtam Claire-t. Azóta nem kerestem, amióta elkezdtem Mary Sinclaire- hez járni, de most úgy éreztem, senki más nem segíthet, csak ő. - Végre vetted a fáradságot, hogy jelentkezz, Mia? támadott le azonnal. - Nagyon rosszulesett ám, hogy eltűntél! Még anyádat is felhívtam. Ennyi év után! Reméltem, hogy meglátogatsz, de most, hogy abba a flancos iskolába kerültél, minek is keresnéd egy öregasszony társaságát, aki végül is csak annyit tett, hogy megtanított mindarra, amit tudsz?! Most nagyon nem volt szükségem a szemrehányásaira, bár kétségkívül sok mindenben igaza volt. De hogy mondhattam volna el Claire-nek, hogy mennyire jól érzem magam a legnagyobb ellensége karjai között? Hogy ne kelljen hazudnom, inkább nem kerestem. — Claire, elestem... A vonal másik végén egy pillanatra csend lett. -És... megsérültél?- kérdezte rosszul leplezett aggodalommal. A bokám... kibicsaklott. Nagyon bedagadt, és iszonyatosan fáj. - Ne aggódj, én egy teljes évadon keresztül két törött lábujjai táncoltam végig a Diótörőt. Szoros kötés, fájdalomcsillapító és jég: ez az egyetlen, amit tehet ilyenkor az ember, legalábbis ha nem akarja, hogy valaki mást állítsanak a helyére. Minden balett-táncos életében legalább egyszer előfordul, hogy féléves pihenőre ítélik, de én egyet sem ismerek, aki valaha betartotta volna. Szóval a lényeg hogy ne terheld túl, de ne is hagyd abba a gyakorlást, főleg ne most, a felkészülés közepén. És emlékezz rá: az adrenalin csodákat művel! - Köszönöm, Claire!

- Szívesen, Mia. És szeretném, ha nem csak olyankor hívnál fel, amikor eltörted valamidet, és nincs más, akinek a vállán kisírhatnád magad. Ledőltem a kanapéra, rátettem egy nagy zacskó jeget a bokámra, és igyekeztem nem megmozdítani a fejem. Borzalmasan hasogatott. Nem tudtam, mihez kellene kezdenem, hogy rendbe tegyem a dolgaimat. Minden annyira katasztrofálisnak tűnt, hogy egyszerűen nem láttam a kiutat. Mihez kezdek Nina nélkül? Az, hogy ilyen durván elutasította a kapcsolatunkat Patrickkel, egy csapásra kioltotta bennem a lelkesedést és boldogságot, amelyet addig éreztem. Valahogy most inkább mocskosnak, becstelennek és erkölcstelennek tűnt az egész, mintha tényleg testvérek lettünk volna, és legalábbis vérfertőzést követtünk volna el. Többször is próbáltam felhívni Ninát, de hiába csöngött ki a mobilja legalább kilencszer, nem vette fel. Nagyon vártam, hogy anyám hazaérjen. Vigaszra és tanácsra volt szükségem, de valahogy azt éreztem, hogy Patrickről még nem szeretnék beszélni vele. Lassan újra közeledni kezdtünk egymáshoz, de még mindig nem állt helyre a korábbi bizalom, ezért úgy gondoltam, még korai lenne beavatni egy ilyen fontos dologba. Amikor belépett, és meglátott a kanapén, egyből tudta, hogy nagy a baj. - Eltört? - Nem, nem, csak kibicsaklott — könyököltem fel. — Szeretnék beszélni veled. Van rám öt perced?

- Öt percem? Hát persze - mondta, és Paul kezébe nyomta a teli bevásárlószatyrot. - összevesztem Ninával. - Tényleg? Miért? - kérdezte megrökönyödve. - Carl miatt. Megkérdezte tőlem, hogy mit gondolok arról, hogy el akarja venni Ninát, én meg megmondtam, hogy állati nagy baromságnak tartom. - És igazad is volt! És Nina emiatt sértődött meg rád? - Nem, az már később történt. Először Carl elhagyta, aztán rajtakaptuk, amint Dell Grabowskyval hetyeg. És akkor Carl azt mondta Ninának, hogy én javasoltam neki, hogy hagyja el őt. - Micsoda szemét! - háborodott fel anyám. - Hát igen. És most Nina nem hajlandó szóba állni velem. És nem válaszol a telefonhívásaimra. - Elmúlik, Mia, hidd el! Tudod, mi, nők néha... De hiszen tudod, milyenek vagyunk! Soha nem a pasikat hibáztatjuk, ha megcsalnak bennünket, hanem a másik nőt. Mert elcsábította a szerelmünket... Nevetséges! - Anyu, Nina őszintén gyűlöl engem. - Ezt azért nem hiszem. Mindig is olyan jó barátnők voltatok. Olyanok vagytok, mint a testvérek! Csak sajnos most épp a legrosszabb korban vagytok. Rengeteget változtok, mert nővé értek, és senki sem tud tanácsot adni, hogyan vészeljétek át ezt a drasztikus átalakulást. És amikor színre lépnek a fiúk is, szinte mindig jön egy kis összetűzés is. Mellesleg, ki az a Dell Grabowsky? - Á, csak egy lány a suliból, aki mindenkivel lefekszik.

-- Micsoda? Tizenhat évesen? akik még nála is fiatalabbak, de Igen, anyu. És vannak, ugyanezt csinálják. - Mia, nézz rám! Te is...? — kérdezte remegő hangon. - Hát persze! Legendás hírem van, a suliban mindenki tudja rólam! - Ugye, csak viccelsz? - Anyuu! Tényleg nem álltunk még készen egy felvilágosult anya-lánya beszélgetésre a fogamzásgátlásról például, szóval a helyzet a legkevésbé sem volt alkalmas rá, hogy beszéljek neki a Patrickkel tervezett skegnessi romantikus hétvégénkről. De sebaj, mindent a maga idejében, gondoltam. - Tudod, mit kellene tenned? írj neki egy levelet. - Egy levelet? - Igen. Méghozzá rendesen, papírra, kézzel, tollal. Nem e-mailt vagy SMS-t, hanem egy igazi levelet. írd le benne, mit érzel, és magyarázd el neki, hogy mi történt valójában Carllal. Ez azért is jó módszer, mert így nem tud félbeszakítani, ráadásul többször is elolvashatja és végiggondolhatja az érveidet. Szerintem működni fog. Hát, ez nem is volt olyan rossz ötlet. így legalább az ajtót biztosan nem tudja az arcomba vágni. Bebicegtem a szobámba, és levetődtem az ágyra. Bedugtam az iPod fülhallgatóját, és írni kezdtem. Vagy tizenhatszor átírtam a levelet, amíg végre sikerült összehoznom a végleges változatot. Kedves Nina!

Azt sem tudom, hol kezdjem. De szeretném, ha meghallgatnál. Te vagy a legjobb barátnőm, te vagy nekem a legfontosabb, te állsz hozzám a legközelebb, és az életem árán is megóvnálak minden bajtól. A testvéremnek tartalak, és ez nemcsak annyit jelent, hogy egymás ruháját hordjuk és együtt járunk a plázá- ba, hanem hogy ha beteg lennél, habozás nélkül neked adnám az egyik vesémet, még akkor is, ha abba kellene hagynom miatta a balettet. Amikor láttam, mennyire szenvedsz Thomas miatt, megesküdtem, hogy megfoglak óvni minden csalódástól. Ezért mondtam Carlnak, hogy ha megkeseríti az életedet, akkor velem gyűlik meg a baja. Amikor elhatározta, hogy vesz neked egy gyűrűt, de előtte kíváncsi volt a véleményemre, én azt mondtam neki, hogy szerintem rossz ötlet, mert nem kellene magához láncolnia. Viszont ha ennyire biztos az érzelmeiben és abban, hogy boldoggá tud tenni, akkor nagyon fogok örülni nektek. Aztán megmutatta az irodát, amit meg akarnak venni Alexszel. Ráadásul az egészet azért találta ki, hogy legyen miből eltartani téged, miután elvett feleségül. Akkor azt mondtam neki, hogy szerintem túl korai még összeházasodnotok, hiszen még le sem érettségiztetek, a főiskoláról nem is beszélve. És ezt most is így gondolom. Szerintem te ennél többre vagy hivatott. Tudod, én anyám példáján láttam, milyen az, amikor egy elsietett házassággal elrontja valaki az egész életét, és semmiképpen sem akartam, hogy ez veled is megtörténjen. Semmi olyasmit nem mondtam Carlnak, hogy szakítania kellene veled, csak azt tanácsoltam, hogy alaposan gondolja át ezt a dolgot. Nos, ha neki ennyi elég volt, hogy ilyen gyökeresen megváltozzon a

véleménye, attól tartok, ez inkább őt minősíti, nem engem. A többit tudod. Megkell mondanom, egyáltalán nem bánom, hogy meg akartalak védeni téged. De most beszéljünk a legfontosabbról, ami miatt úgy döntöttél, hogy megszakítasz velem minden kapcsolatot. Arra kérlek, hogy ha már megbocsátani nem is tudsz, legalább próbálj megérteni engem. Patrickbe azóta szerelmes vagyok, amikor először megláttam az óvodában. És mikor azt mondom, hogy szeretem őt, akkor tudnod kell, hogy tiszta szívemből szeretem. Azért nem vallottam be ezt eddig neked, mert számomra teljesen hihetetlennek tűnt a gondolat, hogy ebből a plátói szerelemből valaha bármi is lehet. Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy reméled, egyszer én is szerelmes leszek, és akkor majd megtudom, milyen érzés az? Nos, én akkor már tudtam. És ezt az érzést hosszú évekig magamban tartottam. Napról napra egyre nőtt bennem, míg olyan hatalmas és elsöprő nem lett, hogy végül már minden gondolatom e körülforgott. De miközben úgy szenvedtem, mint egy kutya, végig tudtam, hogy számomra a mi barátságunk a legfontosabb, sokkal fontosabb, mint egy viszonzatlan szerelem. Pontosan tudtam, mennyire kötődsz Patrickhez, ezért úgy döntöttem, hogy ha kell, örökre elnyomom magamban ezt az érzést, és megvárom, amíg az iránta érzett szerelmem szép lassan elmúlik. Még egy másik fiúval is megpróbálkoztam, tudod, de rájöttem, hogy senki sem ér fel Patrickhez, ezért fordultam testemmel-lelkemmel a tánc felé, mert azt hittem, így majd sikerül elfelejtenem őt. Úgy terveztem, életem végéig így teszek majd. De aztán egyik este

véletlenül megláttam a motorján egy lánnyal (Christine volt az), és a féltékenység nem hagyott nyugodni, ezért kiosontam, hogy titokban meglessem őket. Akkor este Patrick megmentett, és hazavitt a motorján. Ezután egyre többször hívtuk fel egymást telefonon, üzeneteket küldtünk, és lassan jobban is megismertük egymást. És akkor ráébredtem, hogy talán ő is érez irántam valamit. Számomra is hihetetlen, Nina, de ami köztünk van Patrickkel, a legszebb dolog ami valaha történt velem, és képtelen vagyok együtt élni a gondolattal, hogy te ezt rossz dolognak tartod. Pat nekem nem a bátyám. Szeretném, ha elgondolkodnál ezen, hideg fej jel és nyugodtan, és majd ha végiggondoltad, kérlek, beszéljük meg! Tudnod kell, hogy nagyon hiányzol, és nagyon-nagyon szeretlek... A teMiád Beraktam a levelet egy borítékba, és becsúsztattam a törikönyvembe. Úgy terveztem, másnap odateszem Nina padjára. Pat csak nagyon későn telefonált. Teljesen ki volt készülve, egyrészt az aggodalomtól, másrészt a fáradtságtól. Többször is próbált beszélni Ninával, de sikertelenül, ezért kénytelen volt megkérni az anyját, hogy közvetítsen köztük. Nagyon felkavarta a dolog. Patrick, aki két ellenséges szurkolótábor egymás éllen acsarkodó huligánjait is könnyedén le tudta volna csillapítani, képtelen volt elfogadni, hogy a saját húga nem hajlandó szóba állni vele. Nem tudta elviselni, hogy az emberek összevesznek és megsértődnek. Ő mindig mindenben a „megbeszélni és megegyezni” elvet követte.

Nem szóltam neki a bokámról, mert nem akartam, hogy még emiatt is aggódjon. De annyira fájt a lábam, hogy egész éjjel nem tudtam aludni. És mivel túl sok fájdalomcsillapítót vettem be, másnap még a suliban is teljesen kába voltam. Talán ezért történhetett, hogy az előttem ülő, platinaszőkére festett hajú új lánytól megkérdeztem, hogy otthon felejtette-e a szoknyáját. Amit azonnal keservesen meg is bántam. Mert az új lány egyáltalán nem volt új. Nina volt az. Alig lehetett ráismerni. Úgy nézett ki, mint Reese Witherspoon a Doktor Szösziben, Legalább három árnyalattal világosabbra volt festve a haja, kifestette a szemét, kirúzsozta a száját, vérvörösre lakkozta a körmeit és egy magenta színű miniruhát viselt, aminek olyan mély volt a kivágása, hogy kilátszott melltartója csipkéje. Nem, ez a lány nem lehetett Nina, az én Ninám. A fiúk úgy bámultak rá, mintha életükben először látnák, a lányok meg a könyökükkel oldalba bökdösték egymást, amikor elment mellettük, és összesúgtak a háta mögött. A szünetben sikerült észrevétlenül odacsúsztatnom a padjára a levelemet, mialatt ő a folyosón flörtölt egy csomó fiúval, akik egymással versengve hívták el moziba meg vacsorázni, de persze az utána következő események izgatták őket a leginkább. Nina hangosan kacarászott, mint egy üresfejű kis fruska, mindenkivel flörtölt, és körbeudvaroltatta magát. Eszembe jutott, vajon Patrick mit fog szólni mindehhez. Nina engem egész nap figyelemre sem méltatott. Viszont

amikor szünet után visszamentünk az osztályba, a levelem mellett egy szál vörös rózsa is hevert. Carl az ajtóban állt, nyilván arra várva, hogy Nina észrevegye, odarohanjon hozzá és a nyakába ugorjon. Nina ránézett a rózsára, aztán Carlra, aki kivertkutyatekintettel bámult vissza rá. Elmosolyodott, és miközben mélyen a szemébe nézett, a rózsát a földre dobta, majd rátaposott. Aztán fogta a levelemet, és darabokra tépte. Szuper. Nyilván nem állhattam neki összeragasztani a darabkákat. Ahogy a darabokra hullott barátságunkkal is tenni akartam... Az utolsó reményem Betty volt. És a tarot. Elbicegtem a buszmegállóig, de annyira fájt a lábam, hogy ötpercenként meg kellett állnom, pihentetni kicsit a bokámat. Minden lépésnél éles fájdalom hasított a sarkamba. Gondolni sem mertem rá, hogy fogom egyáltalán felvenni a balettcipőmet, ha még járni sem tudok. Halálra voltam rémülve. Betty egy olyan házban lakott, amit ő maga szeretett a „kreatív” jelzővel illetni, valójában azonban egy kaotikus, se füle, se farka építmény volt, a kertben egy igazi madárröptetővel, amit saját kezűleg fabrikált. Amikor megérkeztem, épp egy hatalmas, félelmetesnek tűnő fehér papagájt etetett. Színes afrikai mintás nadrágban volt, a fején rikító sárga kendő. Nagyjából úgy nézett ki, mint egy dagi ananász. Az úgynevezett „műterembe” mentünk, ahol Betty

mindenféle limlomot tartott, hátha egyszer majd hasznukat veszi: volt ott például egy kirakatbaba, egy tangóharmonika, egy szobabicikli, egy csomó félig kész festmény és még egy régi varrógép is. - Mia, ma nem akarok jósolni neked. Inkább csak beszélgessünk! - De én úgy szerettem volna! - tiltakoztam csalódottan. - Tudom, de nem tanácsos erőltetni a kártyát. Ha túlságosan kíváncsiak vagyunk, vagy túlságosan vágyunk valamire, úgysem fogjuk megtudni, amit szeretnénk. Úgyhogy most inkább ne a jövővel, hanem a jelennel foglalkozzunk! Nos, mi a helyzet Patrickkel? ^ Patrick meg én együtt vagyunk - feleltem félénken. - Hogyan? Ezek szerint ő a két fiú közül az idősebbik? Aki szerelmes beléd? Bólintottam. - De hiszen ez csodálatos! - lelkendezett. - Megint igazam volt! És a balettel mi újság? Azt hallottam, hogy a nagymamád finanszírozza a Royal tandíját. - Ha felvesznek... - Biztosan felvesznek! Na, látod! Ezek szerint ebbe is beletrafáltam! - Betty izgatottan tapsikolt. - A sulival mi van? - Hát, az nem megy valami fényesen. - Nos, erre is számítottunk. Nagyszerű! Igazán ügyes vagyok! Van valami ezeken kívül? - Elestem tánc közben, és kibicsaklott a bokám. - Egy baleset? - Betty felállt, széttárta a karját, és szélesen elmosolyodott. - Most már hivatalosan is boszorkánynak nyilváníthatom magam!

- És halálosan összevesztem Ninával, aki nem hajlandó szóba állni velem. Betty visszaült. - Na, jó, ezt nem láttuk előre. De hidd el, ez csak a kamaszkor egyik velejárója. Ki fogtok békülni, meglátod! Egyszer én is halálosan összevesztem a legjobb barátnőmmel, de aztán, mikor kibékültünk, összetartóbbak lettünk, mint valaha. - Tényleg? És ki volt az? m Édesanyád. r- Egy pasi miatt történt? s-rNos, bizonyos értelemben. Vissza akarta szerezni apádat, aki elhagyta őt Libbyért. Olyan csúnyán megalázkodott, hogy már nem bírtam nézni. Ismersz. Egy idő után megmondtam neki a véleményemet, mire halálosan megsértődött, és megvádolt, hogy szándékosan akadályozom a boldogságát, irigységből, mert nekem nincs senkim. Tátott szájjal hallgattam. <** Anyu tényleg ezt mondta neked? - Sőt rosszabbakat is mondott, de ez már a múlté. - És, mennyi időbe telt, hogy kibéküljetek? - Majdnem egy teljes évbe. Tudod, mennyire konok. - Csakhogy velünk egészen más a helyzet! Nina azért nem beszél velem, mert elhallgattam előle, hogy járunk Patrickkel. És vele sem hajlandó szóba állni! - Elmúlik majd, egészen biztos vagyok benne! Hidd el, az idő mindent megold. - Hogyhogy ti, felnőttek, mindig ennyire biztosak vagytok a dolgotokban? Miből gondolod, hogy rendbe fognak jönni a

dolgok? - Tapasztalatból, kicsim. Mert sok mindent átvészeltem már az életben. Hidd el, megoldódik! Amikor eljöttem Bettytől, cseppet sem voltam nyu- godtabb, mint előtte. Szóval ki kell várnom, amíg Nina megnyugszik. Csakhogy nem voltam túl türelmes alkat, ráadásul amit aznap a suliban láttam, az öltözéke és a viselkedése... egyáltalán nem tetszett. Olyan volt, mintha elment volna az esze, és én teljesen tehetetlennek éreztem magam.

Még ha táncolni nem is voltam képes, azért elmentem a balettiskolába, és végignéztem a próbákat, nehogy bárki is azt higgye, könnyen feladom. Mary Sinclaire ismét odahívatta a kínai kuruzslóját, aki megvizsgálta a bokámat, és újra elismételte az előző napi diagnózist. Pihentetés és fájdalomcsillapítók. Bryan és Corinne éppen a Don Quijote egyik részletét próbálták. Csodálatosak voltak együtt, elegánsak és légiesek, könnyedség és kecsesség áradt belőlük. Valószínűleg az életben is tökéletesen kiegészítenék egymást. Én is nagyon szerettem volna együtt táncolni valakivel. Úgy képzeltem, leírhatatlan érzés lehet a színpadon is átadni azokat az érzelmeket és vágyakat, amelyeket a magánéletben, a szerelemben tapasztal meg egy táncos. Bárcsak Pat tudna balettozni...

Este felhívtam. Már nyugodtabbnak tűnt a hangja, de talán csak a kedvemért uralkodott magán. - Számolom a napokat, Mia! Elegem van mindenből, látni akarlak, és nagyon nehezemre esik elviselni, hogy a fafejű húgom így viselkedik. De tudom, hogy amint meglátlak, el fog szállni a feszültségem. Mit szólnál hozzá, ha én kísérnélek el a meghallgatásra? Nem vagyok oda a gondolatért, hogy egyedül utazz Londonba, túl hosszú az út, és úgy szeretnék a közeledben lenni! - Az szuper lenne! Vonattal akartam menni, de ha te el tudnál vinni, annál jobbat el sem tudok képzelni! - Vonattal akartál menni Londonig? Ráadásul egyedül? Egész nap ott ücsörögtél volna egy szál magadban, anélkül hogy bárki lett volna veled, hogy bátorítson? Szó sem lehet róla, kincsem, sosem engedném! Természetesen ezt a mondatot is bemásoltam a naplómba. Azzal áltattam magam, hogy ha leírom, igazabbnak tűnnek a szavak, valahogy úgy, mintha egy szerződést írnék le; és ez megakadályozhatná, hogy egy napon Patrick is úgy viselkedjen, mint apám, Thomas vagy épp Carl.

A következő napokban Nina minden képzeletet felülmúló cuccokban jelent meg a suliban, és egyáltalán nem tűnt úgy, mintha a legkevésbé is feszélyezné a dolog. Párducmintás kabátkák, szív alakú retikülök, tűsarkak és a minibbnél is minibb szoknyák. Mivel hol havazott, hol esett, az apukája fuvarozta iskolába reggelente. Mikor bevonult a terembe, ledobta magát a padjába,

és onnantól kezdve egész nap csak a hátát mutatta nekem. Nagyon szerettem volna tudni, hogy a szülei mit gondolnak erről az egészről. Carl továbbra is folyamatosan körülötte legyeske- dett, mindent elkövetett, hogy a kedvében járjon, de Nina gyakorlatilag egyetlen pillantásra sem méltatta. Úgy tűnt, kifejezetten élvezi, hogy a suli összes fiúja a kegyeit keresi. Én viszont inkább félreálltam. Gondoltam, kivárom, amíg a régi Nina visszatér. Mrs. Meyer tanítás után behívott az irodájába, és közölte velem, hogy a tesztem pocsék lett. Figyelmeztetett, hogy ez így nem mehet tovább, sőt még azt is megemlítette, hogy talán szüneteltetnem kellene a balettórákat. Hiába ígértem meg, hogy bepótolom az összes elmaradt házi dolgozatot, és hogy nagyon fogok igyekezni, csak a fejét ingatta, és ragaszkodott hozzá, hogy mielőbb beszéljen anyámmal. Annak viszont beláthatatlanok lettek volna a következményei. Ha anyám megtudja, hogy a legfontosabb tantárgyakból bukásra állok, ráadásul nem adtam be a házi dolgozataimat, egészen biztosan felhívja a nagyanyámat, és közli vele, hogy tűnjön el az életünkből, engem pedig minden bizonnyal azonnal elküld a legelső állásközvetítőhöz. Mindenképpen meg kellett akadályoznom, hogy ez megtörténjen, úgyhogy megígértem Mrs. Meyernek, hogy beszélek anyámmal, és hogy nemsokára bejön majd hozzá. Paul volt az egyetlen, aki segíthetett rajtam. - Játsszam el, hogy az apád vagyok? Én? - kiáltott fel rémülten, amikor hazaérve előadtam neki a tervemet.

- A suliban soha senki nem látta még apámat, és nyilván nem fogják elkérni az irataidat! - De még csak nem is hasonlítok rá! Ráadásul biztosan nagyon béna leszek, zavarba jövök és elrontok mindent. - Dehogyis, ügyes leszel, meglátod! Mrs. Meyer majd elmondja, hogy töriből, irodalomból és matekból nagyon rosszul állok, erre te azt válaszolod, hogy tudod, de mivel most egy nagyon nehéz időszakon vagyok túl, arra kéred, hogy legyen megértő, esetleg még hozzátehetsz néhány közhelyet a kamaszok szeszélyes viselkedéséről. Egyszerű, nem? - Nem, Mia! Ne kérj ilyet tőlem! Be fogok pánikolni. Te is tudod, hogy nem bánok jól a szavakkal. Biztosan elszúrok valamit, és még nagyobb bajba sodorlak! - Hát jó — vontam meg a vállam. - Akkor viszont kénytelen leszek elmondani mindent anyunak. Biztosan hatalmas veszekedés lesz belőle, pedig már olyan jó úton haladtunk a békülés felé! Lehet, hogy majd rajtad tölti ki a mérgét, egész éjjel nem hagy aludni, és amikor megpróbálsz bármit is mondani neki, jól letorkol és veled is veszekedni fog. És akkor megint Patricktől kell segítséget kérnem. «- Nem is tudom, melyik a rosszabb... - Dehogynem tudod: Elena Benelli bosszúja! Paul, kérlek, tedd meg értem! Megígérem, hogy gyorsan kijavítom a jegyeimet, és anyu nem tud meg semmit! - Tudom, hogy botrány lesz belőle. - Biztosan nem lesz! Egy félóra alatt mindent lerendezel. Csak annyit kell tenned, hogy figyelmesen végighallgatod a tanáromat, közben bólogatsz és helyeselsz. Pofonegyszerű! Aki

lazán kiráz a kisujjából egy karamellás almával körített lazacos, fenyőmagos felfújtat, annak meg se kottyanhat egy ilyen beszélgetés! - Mikor kellene bemennem hozzá? - sóhajtott fel megadóan Paul. - Holnap reggel fél tízre vár az irodájában! Másnap kilenc óra húszkor már a klotyó ablakában lógtam, és azt lestem, mikor jelenik meg Paul. Pontos volt, és nagyon elegáns. Öltöny volt rajta, amiben úgy nézett ki, mintha a saját esküvőjére készülne. És körülbelül annyira izgult is. Nagyon megsajnáltam szegényt. Közben becsengettek, így megpróbáltam lenyugodni, de alig vártam az óra végét. A szünetben szinte kilőttem az osztályból. Paul a bejárat előtt álldogált, és úgy tett, mintha a faliújság hirdetéseit olvasgatná. - Szia, apu! - köszöntöttem vidáman, elővigyázatosságból, hátha valaki épp arra jár, és meghallja. Reflexből fordult hátra. Halványan elmosolyodott, mikor meglátott. - Látom, szépen kiöltöztél! Igazán nem kellett volna. - Gondoltam, nem árthat... - Na, mondd már, hogy ment? »» Szerintem jól. Legalábbis remélem. Megígértem neki, hogy majd nagyon odafigyelek, sokkal szigorúbb leszek, és gondoskodom róla, hogy szorgalmasan tanulj, satöbbi, satöbbi. De Mia, ígérd meg, hogy tényleg belehúzol, rendben? - Hát persze, apu - mondtam jó hangosan, és cuppanós puszit

nyomtam az arcára, amitől teljesen zavarba jött. Kikísértem, és már éppen elindultam a lépcsőn vissza az osztályba, amikor belefutottam Carlba. - Az ott az apád volt? - Igen. Miért, baj? - Nem azt mondtad, hogy apád magas, sovány és kopasz, hogy egy szürke kis hivatalnok? - És akkor mi van? Beiratkozott egy edzőterembe - vontam meg a vállam. - Engem nem versz át - fogta meg a karomat Carl. - Szerintem az nem az apád volt, hanem anyád barátja. Szóval átverted Meyert. Igazam van?

Leblokkoltam. m Mi a fenéről beszélsz? Részeg vagy? Különben is, hagyj békén, elkésem az óráról. - Békén hagylak, ha megígéred, hogy ráveszed Ninát, hogy szóba álljon velem. - Micsoda? Azok után, amit műveltél vele? Ne is álmodj róla! Egyébként is lehetetlent kérsz, ugyanis Nina épp velem sem áll szóba. a Hát jó - engedte el a karomat. - Akkor most megyek Mrs. Meyerhez, és elmondom neki, hogy nem is az apáddal beszélt. Nem volt értelme tovább tagadni. - Tudod, Carl, te egy igazi kis féreg vagy. És én még megbíztam benned! - Mia, kérlek! - fogta könyörgőre. ^Baromságot csináltam, ezt beismerem, de pánikba estem attól, amit mondtál. Nem tudtam kiverni a fejemből, hogy talán neked van igazad, hogy önző vagyok, és lehet, hogy tönkreteszem Ninát, sőt talán nem is vagyok szerelmes, és baromi nagy hibát követek el. És elvetettem a sulykot. De most már rájöttem, hogy nem bírok Nina nélkül élni. Iszonyatosan hiányzik, de még csak rám se néz! - Carl, a fenébe is! Rajtakapott egy másik lánnyal! - De nem jelentett semmit, Mia! Részeg voltam, és nem is én hívtam oda őket, hanem Thomas! Én csak jól le akartam inni magam, hogy ne gondoljak semmire. - Na, jó, és szerinted én mit tehetnék? - Beszélj vele, csak ennyit kérek. Szólj néhány jó szót az érdekemben.

- Carl, nem érted, hogy látni sem akar? -* Akkor beárullak Meyernél. — Szemét - morogtam magam elé dühösen, miközben befordultam a terembe.

A délutáni próba egész jól sikerült. Egy masszázzsal és egy rugalmas pólyával sikerült végigcsinálnom az összes variációt, méghozzá látszólag könnyedén. Hát igen, ez is hozzátartozott a balett-táncos életéhez: boldognak és könnyednek tettetni magad, miközben úgy érzed, mintha üvegcserepeken járnál. Néztem magam a tükörben, és elképzeltem, hogy állna rajtam Esmeralda kosztümje, a testhez álló, szoros fűző és a térdig érő, keményített tüllrétegekkel bélelt szoknya, amely még jobban kiemeli a láb kecses mozdulatait. Valóban keményen dolgoztam, a maximumot nyújtottam, minden tőlem telhetőt megtettem. Ha a tánc legnagyobb tekintélyei ezek után sem találnak alkalmasnak, hajlandó leszek megfontolni minden létező lehetőséget, bármi is legyen az.

Huszonegy

Alig több mint egy hét volt hátra a felvételiig, és Öt nap Patrick érkezéséig: pillanatnyilag csak ez a két esemény számított

igazán az életemben. És persze Nina, aki továbbra sem állt szóba velem, kivéve azt az egy alkalmat, amikor egy pillanatra megfeledkezett magáról, és kért tőlem egy papír zsebkendőt, majd gyorsan vissza is utasította, amikor átnyújtottam neki. Laetitia egyik nap titokban felhívott, és elpanaszolta, hogy nem tud mit kezdeni Ninával. Szomorú volt és kétségbeesett. Azt mondta, hogy a lánya teljesen megváltozott: gorombán beszél vele, és egész nap a telefonon lóg. Azt is elmondta, hogy tud rólam és Patrickről. Aztán sietősen még hozzátette: ő is tudja, hogy attól, hogy együtt nőttünk fel, még nem vagyunk igazi testvérek, és hogy a kapcsolatunk teljesen normális, csak még hozzá kell szoktatnia magát a gondolathoz. Nagyon idegesített ez a teljesen normális kifejezés. Mintha bármi természetellenes lett volna abban, hogy együtt vagyunk. Ráadásul úgy éreztem Laetitia szavaiból, hogy jobb partit képzelt el az egyetlen fiának. Valószínűleg a család egy híres tudóst vagy legalábbis egy miniszterelnöki sajtószóvivőt képzelt egyetlen fiuk jövendőbelijének, nem pedig egy reménybeli balett-táncosnőt... De hát mit tudnak ők rólam egyáltalán? Mégis, mi alapján ítélték úgy, hogy nem felelek meg a magasröptű igényeiknek? Kezdtem egészen más színben látni a Dewayne családot. Rájöttem, hogy eddig túlságosan istenítettem őket, hogy talán valamivel többet feltételeztem róluk, a tökéletes családról, mint amilyenek valójában voltak. Az én családomhoz képest kívülről valóban ideálisnak tűntek, csakhogy most kiderült, hogy a pénz,

a diplomák, az elismertség és a hírnév nem minden. Valahol mélyen, a kapcsolataikban súlyos ellentmondások rejtőztek, a magabiztosságuk mögött pedig ott szunnyad az elbukástól való örökös rettegés. Egyszóval ők is csupán normális emberek voltak, ahogy mindenki más, a maguk hibáival és tökéletlenségeivel együtt. Laetitia arra kért, hogy próbáljak beszélni Ninával, vagy ha az nem is megy, legalább tartsam szemmel. Nem igazán repestem az örömtől, főleg, hogy Carl is minden áldott reggel hírekért nyaggatott. Nagyon, de nagyon elegem lett abból, hogy mindenki rajtam keresztül próbál eljutni Ninához. Ha olyan nagyon beszélni akarnak vele, miért nem próbálkoznak maguk? Én tényleg mindent megtettem, de jelen pillanatban sem a testőre, sem pedig a bizalmasa nem voltam, ráadásul nekem is volt épp elég bajom. Például a felvételi vizsga, amiről kiderült, hogy hétfőn lesz, délelőtt tizenegykor Londonban, a Floral Streeten, a Royal Ballet School nagytermében. A levél ezúttal közvetlenül Olga nagyi címére érkezett, aki időközben háromszor felhívta az iskolát, hogy egészen biztosan úgy történik-e minden, ahogy történnie kell. A nagyinak nem akartam elárulni, hogy végül Patrick fog elkísérni a meghallgatásra, ezért inkább hazudtam neki, hogy apámmal megyek, tudván, hogy őt egészen biztosan nem fogja felhívni. Egyre jobban közeledett az első közös éjszakánk is, és én már alig bírtam magammal.

Százszor is elképzeltem, milyen lesz, amikor szeretkezés után egymás karjaiban alszunk el, aztán másnap reggel kényelmesen megreggelizünk, majd lemegyünk a partra, és kéz a kézben sétálunk, közben néha megállunk csókolózni. Együtt leszünk egészen addig, amíg vissza nem kell utaznia. Ha arra gondoltam, hogy csak néhány napunk lesz, mielőtt megint vissza kell mennie, teljesen kikészültem. De elhatároztam, hogy neki semmit nem mutatok ebből, és hogy az együtt töltött idő minden percét elraktározom magamban, hogy a nehéz pillanatokban majd ezek az emlékek melegítsék a szívemet, mint egy puha takaró. Este Patrick szokás szerint felhívott, hogy jó éjt kívánjon. - Már csak egy kicsit kell kibírni, Mia! Még sosem vártam ennyire, hogy hazamehessek... - Alig hiszem én is, Pat! Olyan, mintha már legalább egy éve nem láttalak volna. Iszonyúan hiányzol! - Ne is mondd, egyfolytában csak rád gondolok. De most majdnem tíz napig együtt lehetünk majd! - Tíz napig? - kérdeztem, egyszerre boldogan és elkeseredetten. - Tudom, Mia, hogy nevetségesen hangzik, mintha csakstewardess lennék, vagy valami ilyesmi... De ígérem, hogy ez lesz életed legszebb tíz napja! És utána is, mindent elfogok követni, hogy minél többet lehessünk együtt! - Pat, ugye tudod, hogy nincs rá szükség, hogy mindenféle programokat találj ki? Nekem elég, ha itt vagy! Még így is sokkal többet foglalkozol velem, mint a legtöbb fiú a barátnőjével, akik szívesebben töltik a pubok- ban meg a tükör előtt az idejüket. Még az is lehet, hogy ha gyakrabban látnálak,

rád unnék - nevettem el magam. - Nos, ha állandóan a haditengerészetről meg a csatahajókról beszélnék neked, biztosan kirúgnál három napon belül. De biztosíthatlak róla: az együtt töltött hétvége után igencsak nehéz lesz elválnunk egymástól. - Igen, én is inkább attól félek, hogy annyira jó lesz, hogy bele fogok őrülni, amikor majd el kell menned. - Ne foglalkozzunk most azzal, hogy mi lesz később! Most csak arra gondolj, hogy együtt tölthetünk két felejthetetlen napot, hogy jól fogjuk érezni magunkat, és főleg hogy végre nem kell majd állandóan a telefonon lógnunk! - Esküszöm, inkább itthon is hagyom az enyémet! - Most mennem kell. Szeretlek, kincsem! - Én is nagyon szeretlek, Pat! Ideje volt kitalálni, hogyan fogom beadni anyámnak, hogy nem leszek otthon a hétvégén, anélkül persze, hogy rájönne, mire készülök. És főleg, hogy kivel! Az ő szemében még kislány voltam, és az a bizonyos téma abszolút tabunak számított. Ninát ezúttal semmiképpen sem használhattam ürügynek, más barátnőm pedig nem volt, így a hétvége megszervezése most jóval bonyolultabbnak tűnt, mint amire elsőre számítottam. Pattól sem kérhettem tanácsot, mert biztos voltam benne, hogy a becsület bajnokaként ő maga hívná fel anyámat, hogy az engedélyét kérje. Na persze, hiszen fiú, fogalma sincs róla, mekkora balhé lenne a dologból! Betty volt az egyetlen, aki számításba j öhetett, hogy falazzon

nekem. Végül is ő maga mesélte egyszer, hogy tizenhét évesen Jamaicába szökött a fiújával, akitől ráadásul teherbe is esett. A probléma megoldása végül - már amennyiben ezt annak lehetett nevezni - alig két nap múlva érkezett egy levél formájában: Kedves Mrs. Benelli! A leánya édesapjával történt beszélgetésemet követően, amelyről nyilván ön is tudomást szerzett, szeretném írásban is összefoglalni a döntéseket, amelyeket annak érdekében hoztunk, hogy Mia mostanában tanúsított felelőtlen magatartása következtében elért gyenge tanulmányi eredményein javítsunk. Annak ellenére, hogy Mia jól teljesít a Royal Ballet School felvételi vizsgájához szükséges művészeti tantárgyakból, szeretném nyomatékosan hangsúlyozni, hogy egy tanuló alapos felkészülése nem korlátozódhat csupán a választott tantárgyakra. Miának saját jólfelfogott érdekében a kiemelt fontosságú tantárgyakból is történelem, irodalom és matematika - el kell érnie a minimális pontszámot. Elvárom tehát, amint abban Mia édesapjával megegyeztünk, hogy leánya jóval több szorgalmat tanúsít- són a fent említett tantárgyak elsajátításában, különös tekintettel a házi dolgozatokra, mivel azok hiányában kénytelen leszek megtagadni tőle az érettségi vizsgára való bocsátás lehetőségét Tisztelettel: Mrs. Abigail Meyer Anyám annyira meglepődött, hogy még megharagudni is elfelejtett.

Már túljutott azon, hogy mérges, megbántódott vagy elkeseredett legyen. Hiszen ez, amit most elkövettem, szerinte már igazi „bűncselekmény” volt. Már nem volt elég megmosni a fejemet, sírva rimánkodni vagy üvöltözni velem: olyan büntetést kellett kapnom, amit egy életre megemlegetek. - Addig nem teheted ki a lábad ebből a házból, amíg az összes tantárgyból ki nem javítod a jegyedet. Méghozzá kitűnőre! A balettet és a Royal felvételijét elfelejtheted. Ezentúl minden reggel Paul visz az iskolába, és utána haza is hoz. Sehova máshova nem mehetsz, és egyetlen pillanatra sem maradhatsz felügyelet nélkül. Végeztem. Egyelőre. Azzal megfordult, és elviharzott. Ennél még az is jobb lett volna, ha felpofoz, jelenetet rendez, vagy egy hét szobafogságra ítél... De hogy eltilt a Royal felvételijétől?! Az nem lehet! Nem, ezt nem teheti, most, hogy egyetlen lépésre voltam a céltól! Paulra néztem, aki csüggedten dörzsöl- gette a homlokát: — Hogy én mekkora idióta vagyok! - mondta. - Tiszta idióta. Tudtam, hogy ebből baj lesz! Saját magamnak köszönhetem! Idióta! Egy idióta vagyok — ismételte el újra, aztán ő is kiment a konyhából. Nem hagyhattam abba a táncot, szó sem lehetett róla, hogy kihagyjam a meghallgatást, és egyszerűen muszáj volt elutaznom Patrickkel is! De jelen pillanatban az anyám rendelkezett az életem felett, és még a nagyi sem tudott volna segíteni rajtam. Végem volt. Addig feszítettem a húrt, amíg elpattant. Úgy döntöttem, hogy most inkább egy kicsit meglapulok, és

várok, hátha idővel megenyhül. Aztán pedig ünnepélyesen bocsánatot kérek, tőle és Paultól is, és megpróbálom meggyőzni, hogy nem dobhatom ki azt a rengeteg munkát és fáradságot csak úgy az ablakon, ráadásul a nagyi pénze bánná, és hogy a meghallgatás után tényleg belevetem magam a tanulásba. Igen, biztosan meg tudom győzni. Hiszen ha jobban belegondoltam, majdnem biztos volt, hogy csak rám akar ijeszteni, hiszen biztosan nem akarja végérvényesen tönkretenni az életemet. Vagy mégis? Viszont így legalább Cáritól megszabadultam: miután minden kiderült, már nem zsarolhatott tovább. Csakhogy a skegnessi hétvége kérdése ettől még nem oldódott meg. Mit tegyek? Eltökéltem, hogy bármi is legyen az ára, el fogok menni Pattéi Skegnessbe. Ha másképpen nem megy, hát elszököm otthonról! Imádkoztam, hogy történjen valami, már mindent megfogadtam magamban, csak hogy a kezembe kapjam a megoldás kulcsát. És valaki odafent végül meghallgatta az imáimat. - A hétvégén továbbképzésre kell mennem Brightonba - kiabált fel nekem anyám pénteken délután az ajtóból. - Paul velem jön, mert ha itthon hagynám, rávennéd, hogy a hitelkártyájával fegyvert vásárolhass az interneten. Ne feledd, ki sem teheted a lábadat a házból! Beszéltem Mrs. Fancherrel, aki szemmel fog tartani, és azonnal értesít akkor is, ha idegent lát bejönni hozzád! A hűtő tele van. A mobilodat csak végszükség esetén használd! Ha kigyulladna a ház, értesítsd a

szomszédokat. Vasárnap este jövünk! És ezzel mindketten leléptek, mi pedig Yorkkal csodálkozva meredtünk egymásra. Egyedül voltunk. Két teljes napra egyedül maradtunk. Hurrá! Csoda történt. Nem aggódtam a kijárási tilalom miatt, vasárnap majd jóval anyuék előtt hazaérünk, és amikor betoppannak, már a szobámban leszek, szorgalmasan a könyveim fölé görnyedve. Gyorsan átugrottam Mrs. Fancherhez, és közöltem vele, hogy olyan sok tanulnivalóm van, hogy egész hétvégén ki sem fogom tenni a lábamat a szobámból. Miután ő általában azzal töltötte az egész napot, hogy a függöny mögül kémkedett az utcában lakók után, azonnal felfigyelt volna Patrick kocsijára, és biztosan egyből értesítette volna anyámat. Hogy ezt elkerüljem, azt terveztem, hogy hátul megyek majd ki, a kerten keresztül, és az utca végében várom meg Patricket. Az egyetlen gondom az volt, hogy mihez kezdjek Yorkkal. Nem hagyhattam otthon egyedül, a vonításával meg az ugatásával felverte volna az összes szomszédot, arról nem is beszélve, hogy unalmában biztosan összerágta volna az összes papucsot, és belecsinált volna az ágyba. Nem volt más választásom, mint hogy magammal vigyem. Patricknek biztos nem lesz ellene kifogása, gondoltam, hiszen imádja az állatokat, York pedig biztosan örömmel elkergeti a sirályokat a parton. Inkább amiatt aggódtam, hogy a húga és az anyukája mit szólnak majd, és hogy a véleményük nem lesz-e kihatással a terveinkre.

Mikor már Leicester közelébe ért, Patrick felhívott. - Negyvenöt perc múlva otthon leszek, jó alaposan megmosom a húgom fejét, aztán felhívlak, hogy beszámoljak róla, végül megfojtottam-e. Aztán holnap reggel tízre nálad vagyok! Én vagyok a legboldogabb ember a földkerekségen! Annyira izgatott voltam, hogy majd kiugrott a szívem a helyéről, bár ez az elmúlt két nap viszontagságai nélkül is így lett volna. Az estét azzal töltöttem, hogy végignéztem a Diótö- rőt és a Giselle-1, persze mindkettőt Szemjonovával, és közben nagyon vissza kellett fognom magam, hogy ne rágjam le az összes körmömet idegességemben. Patrick közel volt, alig néhány kilométerre, és holnap végre magamhoz ölelhetem, együtt lehetek vele! Megpróbáltam elképzelni, milyen lesz szerelmeskedni vele, pedig mostanra a csókjai, az érintése már csak távoli emléknek tűntek. Biztosan édes lesz és lassú. Hagyom majd, hogy az ő jóval tapasztaltabb keze bebarangolja és felfedezze a testemet, mialatt én átölelem és beszívom hajának hódító illatát. Elképzeltem, ahogy végigsimítja a bőrömet, a mellbimbómat, aztán lesiklik a keze a köldökömre, és amikor érzi, hogy készen állok, a fülembe súgja, „szeretlek” belém hatol, nagyon óvatosan, nehogy fájdalmat okozzon, én pedig magamhoz ölelem, szorosan, egy ütemre mozgunk, a lélegzetünk felgyorsul, csókban forrunk össze, és végig egymás szemébe nézünk. Pat erős karjaiban tart majd, amikor elönt a gyönyör, és hangosan a nevét kiáltom, majd együtt hullunk édes kimerültségben az ágyra, és szorosan összebújva álomba

merülünk. Bármire hajlandó lettem volna, csak hogy elmehessek vele a tengerhez. Senki és semmi nem állhatott az utamba. A fürdőszobai tükörben alaposan végigmustráltam a testemet és az arcomat, különös tekintettel a homlokomra és az orromra, áruló pattanások után kutatva. A hajam egész tűrhető volt, sosem fésülködtem, de így szerettem, röviden és kócosán. Volt azonban valami, amit eddig nem vettem észre, de most kifejezetten zavarónak találtam: az ajkam fölött, igaz, hogy csak halványan látszott, de apró szőrszálak sorakoztak. Valószínűleg csak úgy lehetett volna észrevenni, ha valaki egy 9000 wattos reflektorral belevilágít az arcomba, de akkor is. Nem jelenhettem meg így az első közös éjszakánkon, hogy majd azt mesélje a gyerekeinknek, hogy a maminak szebb bajusza volt, mint Charles Di- ckensnek! Gyorsan feltúrtam anyám fiókját szőrtelenítő krémért, de csak néhány gyantacsíkot találtam. Mivel használati utasítás nem volt mellékelve, improvizáltam. Épp letéptem a fóliát, és sikeresen felragasztottam a csíkot a bajuszkámra, amikor megcsörrent a mobilom. Patrick volt az. Amikor felkaptam a telefont, az egész gyantacsík az arcomra tapadt, egészen a fülemig, de nem törődtem vele. Pat hangja zaklatottnak tűnt. Elmesélte, hogy a húgát borzalmas állapotban találta, szerinte úgy nézett ki, mint egy zombi. Megpróbált a lelkére beszélni, de Nina rácsapta az ajtót,

aztán felhangosította a zenelejátszóját, hogy ne halljon semmit, és onnantól hiába könyörgött neki, nem volt hajlandó kijönni a szobájából. Az anyjuk zokogott, az apjuk pedig szokás szerint valamilyen konferencián volt, úgyhogy neki kell tartania a frontot. Pat hozzátette, hogy csak azért nem menekül el azonnal abból a bolondokházából, mert attól tart, hogy az anyja még végül valami butaságot csinál, úgyhogy most megy, és megpróbálja legalább őt megvigasztalni. Aztán megkérdezte, mit szólnék hozzá, ha átugrana pár percre, csak hogy lásson. R Nem! - kiáltottam fel ijedten. - Most nem jöhetsz! Épp fürdők, még legalább két óráig eltart! - Azt a mindenit - felelte csalódottan. - Tényleg, olyan sokáig? - Hát igen, izé, az izmok miatt kell, tudod, áztatnom kell a lábamat, amilyen sokáig csak lehet - feleltem, miközben legszívesebben a falba vertem volna a fejem. - Értem. . . Hát, akkor nem marad más hátra, mint holnapig várni. Nagy kár, arról álmodoztam, hogy ad- hatok legalább egy jóéjtpuszit. Ha most megcsókolna, gondoltam, valószínűleg örökre összeragadnánk... - Jaj, Pat, én is alig várom, hogy lássalak! De jobb lesz így, holnap reggel tízkor találkozunk! Viszont a csengőnk elromlott, úgyhogy az lenne a legjobb, ha az utca végén találkoznánk. Mi lenne, ha ott várnál meg a kocsival? - De miért? Mia, biztos, hogy minden oké? Ha meggondoltad magad, az sem gond, elmehetünk meginni egy kávét, vagy csak sétálni a

városközpontba. Szóval, nehogy úgy érezd, hogy bármire is kényszeríteni akarlak! - Dehogy, Pat, nem erről van szó! Csak a szomszéd- asszony miatt, egy igazi pletykafészek, és nem szeretném, ha meglátna bennünket, ennyi az egész. Ezért mondtam, hogy találkozzunk inkább az utca végén. Végül is nagyjából ez volt az igazság. - De azért örülsz neki, hogy találkozunk, ugye? - kérdezte kissé lehangoltan. - Egy álló hónapja csak rád gondolok, veled álmodom, szerelmem, alig várom már, hogy lássalak! Alig hiszem el, hogy végre itt vagy! - Annyira különleges vagy... és tökéletes, ugye, tudod? Hát, ha most látnál, biztosan nem ezt mondanád... Miután letettük, óvatosan megpróbáltam lehúzni a gyantacsíkot az arcomról, de úgy odaragadt, hogy fogalmam sem volt, valaha lejön-e. Mélyet sóhajtottam, aztán egy hirtelen mozdulattal lerántottam az egészet. Hangosan felordítottam a fájdalomtól. A felső ajkam vörös volt és duzzadt, ami természetesen sokkal szembetűnőbb volt, mint az a néhány pihe, amitől meg akartam szabadulni, ráadásul itt-ott gyantamorzsák is maradtak az arcomon. Alig bírtam a tükörbe nézni. Remek, ezek után Patrick majd azt fogja mesélni a gyerekeinknek, hogy a mami új borotválkozási módszert talált fel, méghozzá lángszóró segítségével... Vastagon bekentem hidratáló krémmel a duzzanatot, és

ágyba bújtam. Nyugtalan éjszakám volt, állandóan forgolódtam, és folyton felriadtam. Nagyon vártam a találkozást Pattéi, de ideges voltam, mi lesz, ha anyám megtudja. Ráadásul borzalmasan néztem ki — legszívesebben bezárkóztam volna egy toronyba... Amikor reggel belenéztem a tükörbe, meg kellett állapítanom, hogy bár a duzzanat valamennyire lelappadt, a szemem körül viszont sötét karikák éktelenkednek. Úgy döntöttem, inkább nem foglalkozom többet a kinézetemmel. Gyorsan bepakoltam a hátizsákomba: egy csinos ruhát és egy magas sarkú cipőt is beraktam (azt, amelyiket akkor viseltem, amikor Carllal Londonba mentünk), ezenkívül a pizsamámat (bár reméltem, hogy erre nem lesz szükségem), a neszesszeremet, egy push-up melltartót, ami még soha nem volt rajtam, és persze a karkötőt. Felnyaláboltam Yorkot, nem feledkeztem meg a pórázáról sem, és csendben kilopóztam a hátsó ajtón. Elrohantam az utca sarkáig, és írtam egy SMS-t Patricknek, hogy alig várom, hogy láthassam. Öt perc múlva ott is volt. Olyan gyönyörű volt, hogy majdnem beleájultam a karjaiba. Boldogan mosolygott, és azon nyomban felkapott, aztán megforgatott a levegőben. - Istenem, hogy hiányoztál! - szorított magához. A boldogságtól meg sem bírtam szólalni. York végig ott ugrándozott vidáman csaholva körülöttünk. mt Gyönyörű vagy - mondta Patrick, mielőtt a számra

tapasztotta az övét. Olyan volt, mint egy valóra vált álom. Végre itt volt, értem jött, hogy elvigyen a tengerhez, a kedvenc helyére, ahol csak mi leszünk, egyedül. - Szerettem volna beköszönni Elenának - mondta, mielőtt beszálltunk a kocsiba. - Sajnos nincs itthon, továbbképzésre kellett mennie, de üdvözöl feleltem szórakozottan. - Nos, akkor majd beszélek vele, miután visszajöttünk - mondta vidáman, és felkapta Yorkot. - A kis szőrgombóc velünk jön? *-» Ha egyedül hagyom, feldúlja a házat, ráadásul folyton vonít. Anyu azt kérte, hogy vigyük magunkkal, ugye, nem baj? - Dehogyis, majd megfuttatjuk a tengerparton! Jól kifárasztjuk, és úgy fog aludni, mint a bunda. Hideg volt, de kristálytiszta volt az égbolt, és sütött a nap. A kocsiban alig szólaltam meg, végig Patricket bámultam, nem tudtam betelni a látványával. Azon gondolkodtam, vajon miért van az, hogy az ember egy életen keresztül álmodozik valamiről, de aztán, mikor végre valóra válik, képtelen kifejezni az érzéseit. Talán azért, mert erre nincsenek megfelelő szavak. Mintha felrobbanna a szíved a felszabadult érzelmektől, és a boldogság mindent elsöprő hulláma, amely a paradicsomba repít, a torkodra forrasztaná a szavakat. Nem beszéltünk sem a haditengerészetről, sem Niná- ról, sem a suliról, sem pedig a Royal felvételi vizsgájáról; minden gondot el akartunk felejteni, legalább erre a két csodálatos napra. Valóságos ajándék volt ez nekünk, mi voltunk egymásnak a

béke kis szigete, és ahogy megszorítottuk egymás kezét, éreztük, hogy a szívünk egy ütemre dobog. Két óráig tartott az út, közben kétszer álltunk meg, hogy York kiugrálhassa magát. Skegness igazán bájos kis városka volt, és Patrick elmesélte, hogy gyerekkorában nagyon szeretett itt lenni, főleg a tengerpartot imádta, ahol sárkányt eregetett. Először a szállodába mentünk bejelentkezni és letenni a cuccainkat, utána pedig azt terveztük, hogy megebédelünk valahol. Nem jártam még túl sok hotelben életemben, de a kis panzió, amelyik előtt megálltunk, nagyon tetszett. Családias volt, barátságos, és a hallban frissen sült sütemény illata töltötte meg a levegőt. York azonnal körbeszaglászott mindent, és minden sarokba bekukkantott. Csöndben mentünk fel a szobánkba. Egyszerű volt, de tiszta, világos és tágas, egy hatalmas dupla ággyal, egy fotellel, egy kis íróasztallal és székkel, összeszorult a gyomrom, amikor megláttam a bordó takaróval borított ágyat. Csak most tudatosult bennem, hogy eljött a pillanat, és hogy nemsokára meg fog történni, amire már olyan régen vágytam. Egy picit azért megrettentem. m Még tévénk is van - mondtam, hogy leplezzem valahogy az idegességemet. - Gyere ide - nyújtotta a karját Patrick. Átölelt. - Mia, semmi sem fog történni, ha nem akarod. Ugye, tudod? Bólintottam.

- Tudod, mit fogunk most csinálni? Megmutatom, hol készítik a világ legjobb fish and chipsét, benne vagy? Kézen fogott, és kitessékelt az ajtón. Egy közeli pubba mentünk. A hely kicsi volt és nem túl feltűnő, gyakorlatilag a semmi közepén állt, mégis tömve volt. Hatalmas volt a hangzavar, mindenki vidáman sörözött, és hangulatos zene szólt a háttérben. Patrick két hatalmas adag sült halat és sült krumplit rendelt, amit levittünk magunkkal a partra, és ott ettünk meg, zacskóból, egy csónak oldalának dőlve, ami a homokban hevert, miközben York őrülten rohangált fel-alá, és hangosan megugatta a tengert, amit először látott életében. Hatalmas hullámok verdesték a partot, a sirályok vijjogva vitorláztak a szélben. Patrick átszellemült arccal figyelte a horizontot. - Nem tudnál a tenger nélkül élni, ugye? - kérdeztem. - Tudnék, de valami hiányozna. Mintha neked a balett nélkül kellene élned. - Sosem tudnék meglenni tánc nélkül! De választani sem tudnék közted és a balett között. Belehalnék, ha választanom kellene! í?* Nem kell választanod, Mia, A tánc meg én mindig ott leszünk neked! Egy szerelem, bármennyire elsöprő, sohasem helyettesítheti azt, amire az ember született, amire a sorsa szánta. Biztos vagyok benne, hogy csodálatos jövő vár mindkettőnkre. Te vagy az az ember, akire mindig is vágytam, csak nem vettem észre, pedig végig ott voltál az orrom előtt... Patrick elmosolyodott, és megcsókolta sós ajkaimat. - Te mindig is engem kerestél, én pedig végig rád vártam...

És a te kis éjszakai kalandodnak köszönhetően végre egymásra találtunk. Elnevettük magunkat. Most valahogy olyan távolinak tűnt az egész: én, ahogy végigbiciklizek Leicesteren az éjszaka közepén, hogy leskelődjek utána, aztán meg mindenféle ürügyet találok ki, csak hogy felhívhassam... Patrick átkarolta a vállamat, és magához szorított. Felnőttnek éreztem magam. Ha Patrick engem választott, az azt jelenti, hogy bízik bennem, hogy szerinte én vagyok számára a megfelelő társ, aki mindig mellette lesz, ha szüksége lesz rá Eszembe jutott anyám, aki épp abban a hitben volt, hogy otthon kuksolok, és Mrs. Fancher, aki biztosan most is ki-kiles az utcára, meg Mrs. Meyer, aki a házi dolgozataimra vár. Paul, aki a pótapám lett, és Nina, aki nem volt hajlandó szóba állni velem. Nem, nem akartam rájuk gondolni. Majd hétfőn. York időközben összebarátkozott minden arra járóval, most épp egy kisfiúval játszott; még egészen pici baba volt, aki nemrég tanulhatott megjárni. Az anyukája is a közelben volt, és mosolyogva lehajolt, hogy megsimogassa Yorkot. A kis szőrgombóc a farkát csóválta. Pat, szeretnék adni neked valamit. Hogy rám emlékeztessen - mondtam, és kivettem a zsebemből a karkötőt. A kezébe vette, és felderült az arca. - Ez gyönyörű, Mia! Köszönöm, kincsem! - Az van ráírva: Serva me. Servabo te. Azt jelenti, hogy... Ments meg. És én megmentelek. Le voltam nyűgözve.

- Honnan tudod? - Régebben latint is tanultam. Átölelt. - Minden alkalommal, amikor ránézek, te fogsz eszembe jutni. így mindig a közelemben leszel. A vállára hajtottam a fejem, és hagytam, hogy ringasson. A nap lassan eltűnt a felhők mögött, és kezdett hideg lenni, de én annyira boldog voltam, hogy szinte nem is vettem róla tudomást. A kisfiú a parton időközben elunta York simogatását, úgyhogy most megfogta a pórázát, és hagyta, hogy a kutya maga után húzza. York boldogan loholt, ugatott, és szemlátomást egyáltalán nem zavarta, hogy a kicsi belé kapaszkodik. Még soha nem látott tengerpartot, csak a járdákat, a virágágyásokat ismerte. Otthon majdnem úgy bántunk vele, mintha a berendezés része lenne. Imádtuk őt, de egy idő után valahogy természetesnek vettük a jelenlétét, ahogyan gyakran megesik azokkal, akiket szeretünk, de csak akkor ébredünk rá, hogy mennyire fontosak, amikor elveszítjük őket. Hirtelen és váratlanul egy hatalmas hullám csapódott a partnak. Yorkot a kisfiúval együtt magával sodorta. Az egész egy szempillantás alatt történt. A kisfiú anyukája kétségbeesetten sikoltozni kezdett, és segítségért kiáltott. Patrick azonnal levette súlyos bőrdzsekijét, és a kezembe nyomta. Egy pillanatra felém fordult, és végigsuhant az arcán az aggodalom, mintha az ösztön és a józan ész viaskodna benne. - Ne aggódj, szerelmem! - mondta végül, és rohanni kezdett. A

lába belesüllyedt a homokba, ahogy nagy léptekkel igyekezett a víz felé. Kővé dermedtem. Csak bámultam, és közben annyit bírtam kinyögni: - Patrick, ne! Azt hittem, kiáltok, de csak suttogtam. Láttam, ahogy a hullámok közé veti magát, és hatalmas karcsapásokkal haladni kezd a vízben sodródó apró csomag felé, ami hol eltűnik, hol feltűnik a hullámok folyamatos áradatában. Én is futni kezdtem a part felé, a kabátját magamhoz szorítva, de közben egy pillanatra sem veszítettem őt szem elől. Halálra voltam rémülve, annyira, hogy nem is éreztem a hideget. Patrick teljes erőből úszott, de úgy tűnt, valamilyen erős áramlat húzódhatott a part mentén, mert minden egyes megtett méter után mintha csak nőtt volna köztük a távolság. Aztán megláttam, hogy végre sikerült elkapnia a gyerek kapucniját, és a magas hullámokat leküzdve tempózni kezdett vele a part felé. A számra szorítottam a kezem, és folyamatosan azt ismételgettem magamban: „Istenem, segíts! Kérlek, segíts! Sosem kérek semmit tőled, de ha most megmented, bármit megteszek, lemondok akár a táncról is, csak segíts!” És Isten meghallgatott. Egy kedvező áramlatot kihasználva Patricknek néhány erős karcsapással végre sikerült átjutni a kritikus ponton, ahol a hullámok egymásnak feszültek.

Végre megláttam kiemelkedni a vízből, a karjában a kisfiúval, aki egyre csak köhögött meg prüszkölt, és közben hangosan bömbölt az ijedtségtől. A kicsi édesanyja odarohant hozzájuk, és hol Patricket, hol a gyerekét csókolgatva azt hajtogatta egyszerre sírva és nevetve: - Áldjon meg az Isten, fiam! Köszönöm, köszönöm! Magamban én is hálát rebegtem Istennek, miközben a sokk helyét kezdte átvenni a megkönnyebbülés, és a szívverésem is kezdett kicsit lecsillapodni. Pathez rohantam, hogy gyorsan ráterítsem a dzsekijét A térdére támaszkodva, kissé összegörnyedve zihált, de közben mosolygott. - Iszonyú erős az áramlat! Volt ott egy rész, amikor azt hittem, nem sikerül - mutatott a tengeren egy meghatározatlan pont felé. Ahogy jéghideg ajkát az enyémre tapasztotta, megborzongtam. Aztán hirtelen felkapta a fejét. - Hol van York? - kérdezte. A távolban egy apró kis fekete pont látszott az egyre veszélyesebbnek tűnő hullámok között: hol elsüllyedt, hol újra kibukkant a víz alól. Patrick gondolkodás nélkül ismét odarohant a vízhez, belevetette magát, és talán még az előbbinél is gyorsabban úszni kezdett a kutya felé. Biztosan az adrenalin hajtotta, amitől nem érezte sem a hideget, sem a fáradtságot. Én és a kisfiú anyukája megkövülve néztük a jelenetet, még csak levegőt sem mertünk venni. A kisfiú is abbahagyta a sírást,

ahogy megérezte a feszültségünket. Minden túl gyorsan történt ahhoz, hogy fel tudjam fogni. Egy perccel korábban még a parton üldögéltünk, és a jövőnkről beszélgettünk, a következőben pedig Patrick már az életét kockáztatva kimentett a vízből egy fuldokló kisgyereket. Most meg épp a kutyámat próbálta megmenteni. Fel akartam ébredni ebből a szörnyű rémálomból, szerettem volna az ágyamban lenni, és hamarosan indulni az iskolába, nem pedig tehetetlenül figyelni ezt az őrült, akciófilmbe illő jelenetet. Magam újra fohászkodtam: „Istenem, kérlek, mentsd meg! Ha megmented őt, esküszöm, soha többé nem táncolok! Mentsd meg őt, és én lemondok a balettról, csak hozd vissza őt nekem épségben!” Hát, végül mégis tudtam választani. Amikor muszáj volt, gondolkodás nélkül Patrick mellett döntöttem. És Isten másodszorra is meghallgatta az imámat. Mosolyogva és hálával teli szívvel rohantam a vízhez, amikor megláttam Yorkot, ahogy lassan, de biztosan kifelé éviekéi a tengerből. Patrick szorosan a nyomában úszott. Tapsolva hívogattam Yorkot, biztattam, hogy tartson ki, míg végül a kis szőrgombóc sikerrel partot ért. Lógott a nyelve, és a szeme kidülledt az erőlködéstől, de megcsinálta, legyőzte a félelmetes Északi-tenger vad hullámait. Odaszaladt hozzám, a pórázt a lábai között húzva, és boldogan ugrott az ölembe. Amikor kiegyenesedtem, hogy megkönnyebbülve üdvözöljem a megmentőjét is, aki minden bizonnyal az összes létező tévécsatorna esti híradójában szerepelni fog, az arcomra fagyott

a mosoly. Ugyanis felfogtam, hogy senkit sem látok. Kétségbeesetten járt a szemem ide-oda, a sötét és zavaros habokat pásztáztam, miközben a torkomat lassan összeszorította a jeges rémület. Úristen, hol van? Hol van? Hol a fenében van? Patrick, merre vagy?! Fel-alá rohangáltam, és üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért: - Patrick! Már derékig a vízben álltam, és közben tovább ordítoztam: — Patrick! Hol vagy? Nem látlak, merre vagy? Biztos voltam benne, hogy ott van valahol, csak én nem látom, de bármelyik pillanatban felbukkanhat, vacogó fogakkal, és mindjárt fellélegezhetek, aztán megkönnyebbülten térdre rogyhatok a homokban. De sehol sem láttam.

Hosszú percek teltek el, és még mindig nem volt sehol. Ekkor visszafordultam, és félőrülten, tehetetlenül azt motyogtam, miközben lassan, ólomlábakon kibotorkáltam a vízből az időközben odagyűlt embercsoport felé: - Hívjanak valakit... Kérem, hívjanak segítséget! Sehol sem látom őt!

Huszonkettő

A többi lassított felvételként maradt meg bennem. Mintha egy bomba robbant volna fel mellettem. Tompa zörejek, távoli hangok, ködös tekintetek, aztán a mentők, a sötétség, kérdések, kérdések és további kérdések, azután a fájdalom, amely a lábamba nyilallt, végül a homok, a nyirkos és jéghideg homok alattam. Késő éjszaka volt, amikor hazaértünk. Egy takaróra emlékszem és Patrick dzsekijére, amit magamhoz szorítottam, és nem akartam elengedni. A rendőrség értesítette anyámat, aki azonnal hazaindult Brightonból, és könnyek között várt otthon, a bejárati ajtó előtt. Emlékszem rá, hogy láttam őt, de nem ismertem meg, aztán egy jóságos óriás gyengéden a karjaiba vett, és felvitt a szobámba.

Huszonhárom

Nem beszéltem, nem aludtam és nem mosakodtam többé. A napjaimat a szobámban töltöttem, a fehér falat bámulva. Nem sírtam. A szívem helyén egy kupac szürke hamu volt.

Azt veszítettem el, ami a legdrágább volt számomra, a legszebb dolgot, ami létezett ebben a szörnyű világban. Az az átkozott tenger megkaparintotta magának, és jeges ujjaival örökre elragadta tőlem. Mintha egy éles kés kettészelte volna a testemet, örökké vérző, soha be nem gyógyuló, mély sebet ejtve rajtam. Isten gúnyt űzött belőlem. Légy mindig nagyon pontos, ha akarsz tőle valamit, mert hiába tudja, mire vágysz, mégis csakis pontosan azt fogja megadni, amit kérsz. A nagyi, mikor már tényleg nagyon aggódott a felvételi vizsga miatt, és vérig sértődött, amiért nem válaszoltam a hívásaira, végül nem bírta tovább, és felhívta anyámat, hogy megtudakolja, mégis „mik a szándékaim”. Anyám tömören ismertette vele a történteket, aztán letette a kagylót. Ezek után a nagyi addig hívogatott, amíg végül elegem nem lett, és kikapcsoltam a mobilomat. Tényleg én voltam az a lány, aki valaha annyit álmodozott a balettről? Tényleg én voltam az, aki annyit készült a meghallgatásra? Már nem is emlékeztem rá rendesen. Mintha valaki más életéről lett volna szó, olyasvalakiéről, aki tele volt álmokkal és reményekkel, de az a valaki örökre eltávozott, meghalt Pattéi együtt. Anyám kétségbe volt esve. Amikor már a sokadik tál- cányi érintetlenül hagyott ételt vitte ki a szobámból, leült az ágyamra, és először kedvesen, majd könyörögve, aztán dühösen, végül pedig zokogva próbált rávenni, hogy egyek néhány falatot.

De én semmit sem tudtam válaszolni, csak üres szemekkel bámultam rá. - Mia, könyörgöm, ne tedd ezt velem! Egyetlen kicsi falatot, az én kedvemért! Nem ért el hozzám a hangja, csak üresen kongott abban a sötét űrben, amely a lelkemből megmaradt. York egy pillanatra sem mozdult mellőlem, csak pisilni ment ki az ajtó elé, aztán visszaszaladt a lépcsőn, és összekuporodott az ágyam előtti szőnyegen. Ő sem volt többé önmaga. Együtt jártuk meg a poklok poklát. Éjszaka nyitott szemmel feküdtem az ágyban, attól rettegve, hogy ha elalszom, nem kapok majd levegőt, és megfulladok. Egyre gyakrabban álmodtam azt, hogy be vagyok zárva egy koporsóba a tenger alatt, és ilyenkor izzadságban fürödve riadtam fel. És bárhogyan is próbáltam, képtelen voltam felidézni Patrick arcát. Csak egy fekete lyuk volt a helyén, amelyet sötét és zavaros víz töltött ki. Az őrület határán voltam. Maga a gondolat, hogy soha többé nem láthatom, felfoghatatlan volt számomra, az agyam folyamatosan lényegtelen részletekre összpontosított, csak hogy ne kelljen szembesülnie a valósággal. Képes voltam tíz órán keresztül egy fonaldarabkát bámulni mereven, mert ha akár csak egy pillanatra is eszembe jutott, hogy Patrick nincs többé, és soha nem fogom látni, irtózatos,

mindent elsöprő fájdalom tört rám, amely teljesen a hatalmába kerített, és valósággal megbénított, szinte agyonnyomott. Paul minden este feljött hozzám munka után. Leült az ágyam végébe, és elmesélte, hogy mi történt aznap a világban; a királynőről beszélt, Vilmos hercegről, Lady Gagáról, és arról, mit írtak az újságok. Utána elmondta, milyen napja volt, mit főzött, milyenek voltak a vendégek, és hogy jó volt-e a forgalom. Ügy fél órán keresztül beszélt hozzám, nyugodt és kedves hangon, aztán adott egy puszit a homlokomra, és elment. Otthagyott, hogy tovább küzdjek egyedül a démonaimmal egy újabb végtelennek tűnő éjszakán át. Hamar önmagam árnyékává váltam. A szemem szinte eltűnt a szemgödrömben, az arcom viaszsárga volt, a kezem reszketett, és sehogy sem bírtam megszabadulni a nedvesség gyötrő, undorító és visszataszítóan rémes érzésétől.

- Ma lesz Patrick búcsúztatása a Szent Miklós-temp- lomban - mondta anyám. - Paul és én elmegyünk, nem tudom, hogy te érzel-e magadban elég erőt... Nem mozdultam, nem válaszoltam. Pont ma. A meghallgatás napján. Erre gondoltam. És ekkor hirtelen eszembe jutott Nina. Nina is ugyanúgy szenvedett, ahogy én. Ő megérthetett, meg kellett értenie, ez a dolog újra összehozhatott bennünket. Talpra álltam, de megfordult körülöttem a világ. Szédültem, úgyhogy meg kellett kapaszkodnom az ágy szélében. Végül nem estem el. Gyenge volt a lábam, a szám íze keserű, de nem törődtem vele. Lassan mentem le a lépcsőn, felvettem Patrick dzsekijét, valahogy felhúztam a csizmámat, és kiléptem az ajtón. Havazott, és csípős volt a levegő. Nagyon fájt a tüdőm, alig tudtam lélegezni. A szám elé húztam a sálamat, és Yorkkal a nyomomban elindultam a buszmegálló felé. Mrs. Fancher kilépett a házából, és mondott valamit, de én egyetlen pillantásra sem méltattam. Úgy mozogtam, mint egy roskatag öregember, és sokszor meg kellett állnom, hogy erőt gyűjtsék. Felszálltam a buszra, majd a tizedik megállónál leszálltam. A kutya árnyékként követett. A templom előtt megláttam Patrick több volt iskolatársát, és néhány tanárt is felismertem. Az igazgatónő is ott volt, meg a Királyi Haditengerészet két egyenruhás tisztje.

Mindenki lehajtott fejjel álldogált, egyesek idegesen cigarettáztak, sokan sírtak. Ott volt a kisfiú anyukája is, és Carl, aki most felemelt kézzel üdvözölt. Ahogy elhaladtam mellettük, sűrű csend telepedett mindenkire. Senki sem vette a bátorságot, hogy megszólítson, mintha a tragédia súlyát lehetetlenség lett volna szavakkal megkönnyíteni, így néma csendben vágtam át az emberek között, mintha egy üvegkoporsóba lettem volna zárva. Az igazgatónő, Mrs. Jenkins végül aggodalmas arccal odajött hozzám, de mikor a szemembe nézett, ahelyett hogy bármit is mondott volna, csak jó erősen megölelt. Kábult voltam, és halálra rémültem. Ez az egész túl sok volt nekem. Nem találták meg a holttestet, úgyhogy a család egyszerűen csak megkérte a régi papjukat, aki kicsi koruk óta ismerte a gyerekeket, hogy tartson egy megemlékező szertartást. De hát minek ez a nagy sietség? Hiszen lehet, hogy még él! Talán csak titkos küldetésre utazott egy távoli helyre! Még várjatok! Könyörgöm, keressétek tovább! Megláttam Ninát és a családját az első sorban. Szorosan egymás mellett álltak, méltóságteljes csendbe burkolózva. Laetitia teljesen összetört, alig lehetett ráismerni. Valahogy sokkal kisebbnek és törékenyebbnek tűnt, de hősiesen tartotta magát, noha időnként belezokogott az arca elé tartott zsebkendőbe.

Nina és az apja komor tekintettel álltak mellette, úgy fogták közre, mint két testőr. Anyám és Paul hátul álltak. Integettek, hogy menjek oda hozzájuk. A szertartás szép volt, de felesleges és semmitmondó. Mindenki tudta, hogy Patrick jó ember volt, becsületes, kedves, áldozatkész, vidám, optimista, hogy igaz barát volt, hűséges bajtárs, a legjobb fiú és a legszeretetreméltóbb testvér. De ezek csak jelzők, amik bármelyik temetésen elhangozhatnának. Amikor valaki meghal, mindig csak az erényeiről emlékeznek meg. Csakhogy Patrick valóban ilyen volt, sőt olyan jó tulajdonságai is voltak, amelyekről csak én tudtam. Ő maga volt a fény, az életet adó energia, az illata a tavaszi szélre és a jázminra emlékeztetett, úgy meg tudott nevettetni, mint senki más, soha senkiről nem mondott egy rossz szót sem, a lelke tiszta volt, mint a hó, nem tudott táncolni ugyan, de szerette az életet, és mindig tudta, hogyan tegye boldoggá azokat, akik fontosak voltak neki. Ez volt Patrick, nem pedig tetszőlegesen felcserélhető jelzők halmaza. A tömjénfüst kaparta a torkomat és fojtogatott, alig álltam a lábamon, és minél előbb el akartam menekülni innen, de előbb még látni akartam Ninát, megölelni, megvigasztalni, és a szemeiben újra meglátni Patricket, kifejezni az iránta érzett együttérzésemet és szeretete- met, és végül vele együtt megpróbálni elviselni az elviselhetetlent. Egy sarokban megvártuk, amíg eloszlik egy kicsit a tömeg a

család körül. Laetitia próbált kedvesen moso

lyogni mindenkire, mintha csak attól félne, hogy ha nem teszi, az emberek udvariatlannak tartanák. Amikor az utolsó részvétnyilvánító is végzett, és mi következtünk, Laetitia rám nézett, és mikor felismerte rajtam Patrick dzsekijét, megtántorodott, és nekizuhant a férjének. Aztán Nina is észrevett. Az arca eltorzult, és olyan elsöprő gyűlöletet láttam a tekintetében, hogy hátrahőköltem. - Még ide merted tolni a képedet a templomba, te szemét? — üvöltötte, és egy váratlan mozdulattal a földre lökött, majd teljes erőből ütni kezdett. - A bátyám miattad halt meg, te rohadt kurva! Ha te nem lennél, még mindig élne! Mindenről te tehetsz! Azért kellett meghalnia, mert meg akarta menteni az undorító, szaros kutyádat! Felállt, és teljes erőből belerúgott Yorkba. Paul megragadta Ninát, és elvonszolta mellőlem. Laetitia a férjével együtt zokogva próbálta őt lecsillapítani. Átölelték egymást, és mind a hárman sírtak, immár mit sem törődve azzal, vajon mit szólnak hozzá az emberek. Anyám felsegített a földről. Sírva simogatta a homlokomat, próbált volna ő is valamiféle értelmet találni ebben az őrületben, de sikertelenül. Meg voltam zavarodva, az orromból ömlött a vér, de nem éreztem fájdalmat. Semmit sem éreztem. Akkor sem éreztem semmit, amikor a földön feküdtem, és Nina az arcomat ütötte. Egy ismeretlen hölgy az ölébe vette Yorkot, és odahozta hozzám. Ahogy lerakta a földre, láttam, hogy a kutyám sántít. Paul kikísért a kocsihoz, beültetett a hátsó ülésre, és odanyújtotta a zsebkendőjét, hogy elállítsam vele a vérzést.

Aztán láttam, hogy odamegy Nina apjához, és mond neki valamit, közben egyszer fenyegetően felemelte a mutatóujját, és felém intett a fejével. Paul igencsak tekintélyes méretű volt, és amikor be- dühödött, eléggé félelmetes tudott lenni. - Megmondtam neki, hogy soha többé nem engedem a lányának, hogy így bánjon Miával. Majdnem megölte! És láttad, mit csinált Yorkkal? M Ennek a családnak teljesen vége van - felelte anyám, szomorúan csóválva a fejét. Nekem van végem, anyu, nem látod? Engem nem látsz? Én is meghaltam! Az orvos délután eljött megvizsgálni. Nem értettem, mi szükség van erre. Nem voltam beteg, csak azt akartam, hogy mindenki hagyjon békén. Miért volt olyan nehéz ezt megérteni? A doki nem nekem tette fel a kérdéseit, hanem anyámnak és Paulnak, akik a vizsgálat alatt végig az ajtóban álltak. Végül valami olyasmit mondott, hogy „poszt- traumás stressz betegség”, és adott egy csomó pirulát. A gyógyszerek csodálatosak voltak: végre tudtam aludni, nem voltak rémálmaim, kaptam levegőt, és egészen kellemes bágyadtságba süppedtem. Nem éreztem semmit, sőt egy idő után már arra sem emlékeztem, miért vagyok állandóan az ágyban, de ami a legérdekesebb, igazából nem is érdekelt. Paul többször is kijelentette, hogy nem ért egyet az úgynevezett kezelésemmel, és hogy nem lenne szabad teletömni engem azzal a sok borzalommal, de anyám, aki egyébként

szintén teljesen ki volt borulva, mindig azt felelte, hogy az orvos szerint csak ez segít, és ő sem örül neki ugyan, de vissza akarja kapni a lányát, mert különben előbb-utóbb megőrül. A nagyi telefonált néhányszor, és megígérte, hogy akárhogy is, de elintézi, hogy kapjak egy új időpontot a felvételi vizsgára, anyám azonban közölte vele, hogy vannak sokkal fontosabb dolgok is, mint az ő megveszekedett egója, többek között az én egészségem, úgyhogy lesz szíves békén hagyni bennünket. Táncolni? Már azt sem igen tudtam, mit jelent ez a szó. Aludni, azt igen. Elaludni, lehetőleg örökre, az lett volna a lehető legjobb megoldás.

Huszonnégy

Egyik nap, késő délután, Betty meglátogatott. Halkan jött be, lábujj hegyen. Rémült tekintetéből arra következtettem, hogy borzalmas látványt nyújthatok. - Édes csillagom, mi történik veled? Csont és bőr vagy... A hajamat simogatta, ami egyébként tincsekben kezdett hullani. A paplan alatt is dideregtem, ugyanis a csontomig hatoló, dermesztő nyirkosság érzésétől továbbra is képtelen voltam megszabadulni. - Mia, mióta nem eszel? Édes kicsikém, mi lesz így veled? Miért az evés érdekel mindenkit, miért annyira fontos ez? Ha eszem, attól talán kevésbé fogok szenvedni, netán elmúlik a

bűntudatom? Az egyen, aki élni akar. Én nem akartam. Hirtelen eszembe jutott valami. - Betty, te mindig is tudtad, ugye? Hetek óta nem szólaltam meg, a hangom még saját magam számára is borzalmasnak, valahogy olyan síron túlinak tűnt. - Mit, kincsem? Mit tudtam? - kérdezte rémülten, és megfogta a kezemet. - Hogy meg fog halni! Tudtad! Mindig a Torony jött ki, emlékszel? És mindig azt mondtad, hogy semmit sem jelent... - Mia, az csak egy kártya, nem szabad túl komolyan venni. Csak egy játék... - Tudtad, Betty! Tudtad, hogy meg fog halni, és nem mondtad el nekem... *■* Mia, esküszöm, hogy nem tudtam! De különben meg, ha tudtam volna, akkor is, hogy mondhattam volna el bármi ilyesmit? Ilyet senki nem tenne! *■ Tudtad, és nem figyelmeztettél! Talán ha elmond- tad volna, megakadályozhattam volna! - Nem, Mia! Amikor valami meg van írva, az meg van írva! Semmit sem tehettél volna, a sors ellen nem lehet mit tenni! m Menj innen, Betty, hagyj békén, nem akarlak látni többé! - Mia... - Menj! Este anyám bejött hozzám. Megváltozott ő is, úgy festett, mint egy kísértet. Csontsovány volt, kócos, és állandóan ki volt sírva a szeme. - Mia, ha magad miatt nem is, legalább értem tedd meg, kérlek!

Könyörgök, ha másért nem akarsz élni, legalább az anyád kedvéért élj! - aztán rázni kezdett, és közben azt kiabálta: Beszélj hozzám, Mia! Beszélj hozzám, én még itt vagyok, még élek. Mi még élünk: én, Paul, az apád, York, és itt van a tánc is, Mia! A balett rád vár, Mia! A nagyanyád mindent elintézett, még felvételizhetsz a Royalba, Mia! Hallod? Hát nem hihetetlen? Még a nagyanyáddal is szóba álltam, csak hogy újra élj, hogy táncolj! - nevetni próbált, de a szemeiből áradt a keserűség. Nem, anyu, nincs értelme. Nem maradt semmi, ami fontos lenne a számomra. Sajnálom, tudom, hogy szörnyű vagyok, sokkal jobb gyereket érdemelnél, de nincs erőm, bocsáss meg, anyu, de nincs. Szeretlek, teljes szívemből szeretlek, de nem bírom tovább. Nagyon rosszul vagyok, nem élhetek így tovább. Nem akarok így élni.

Teltek a hetek, és semmi sem történt. Továbbra is hideg volt, pedig Paul azt mondta, hogy nemsokára itt a tavasz. Anyu elmesélte, hogy Carl átugrott meglátogatni, és Mrs. Jenkins is rendszeresen érdeklődött telefonon. De ahogy múlt az idő, egyre inkább nehezemre esett felidézni, kikről is beszél. Szinte el se tudtam képzelni, hogy valaha ezen a szobán kívül is volt életem, hogy voltak barátaim, érzéseim, hogy volt szívem. Csont és bőr voltam, csak egy kis tejet voltam hajlandó inni, hogy a gyógyszereket bevegyem. Az idő nagy részét alvással

töltöttem, ha pedig ébren voltam, minden imbolygott körülöttem. Egy napon Betty ismét megjelent, hogy beszéljen velem. Biztos vagyok benne, hogy olyan volt neki, mintha egy haldokló szobájába lépne be. «■ Mia, kincsem - fogta meg a vállamat, és gyengéden megrázott, hogy magamhoz térítsen. - Mia, figyelj rám, meg kell hallgatnod. Tudom, hogy nem akarsz látni, de nagyon fontos dolgot szeretnék mondani neked. Nem igazán értem én sem az egészet, de muszáj elmondanom. Nem láttam őt, csak hallottam, egy távoli, ismerős hangot hallottam, ami szétszakította a fehér csöndet, ami betöltötte a fejemet, azon az élek és sarkok nélküli valószerűtlen helyen, ahol voltam. - Nagyon furcsa dolgot álmodtam, Mia. Lehet, hogy nincs jelentősége, de nem vagyok biztos benne. Hallasz engem, csillagom? Nem feleltem. - Hát jó, azért elmondom. Patrickkel álmodtam, legalábbis azt hiszem, nem tudom, hiszen akkor láttam őt utoljára, mikor annyi idős volt, mint te, fogalmam sincs, most hogy nézhet ki... illetve képeket ugyan láttam az újságban, de azok is régebbiek voltak. Istenem, tényleg nem kellett volna idejönnöm, az egész tiszta őrület, de úgy éreztem, meg kell tennem, hogy tudnod kell... Ő kérte, annyira ragaszkodott hozzá, és olyan valóságosnak tűnt az egész, hogy azt hittem, nem is álmodom! A pupilláim alig észrevehetően kitágultak. Betty folytatta:

- Megnőtt a haja és a szakálla, zöld pulóver volt rajta és farmer, de nem tudom, hogy ez fontos-e. Az viszont fontos, hogy arra kért, mondjam ezt meg neked: „Táncolj, Mia, táncolj értem, ha táncolsz, tovább fogok élni általad, és akkor megint együtt leszünk!” Nem mozdultam. Az egész olyan volt, mintha egy béna brazil szappanoperában lennénk. Hogy visszahozza a szerelmét az életbe, az elhunyt szerető üzen neki a túlvilágról! Hiába szerettem Bettyt, de ez tényleg egy égbekiáltó baromság volt. Vagy az is lehet, hogy igazából nem is ő találta ki, hanem anyám ötlete volt az egész. - Mia - folytatta Betty. - Álmomban Patrick mondott még valamit, amit nem értettem. Fel kellett írnom, mert nem tudok spanyolul. Szóval azt mondta, hogy mondjam meg neked: „Serva me. Servabo te.” Nem tudom, hogy mit jelent, de azt mondta, te érteni fogod. A szemem tágra nyílt, mint egy macskának a sötétben. - Latin. - Hogy mi latin? Ments meg. És én megmentelek. Senki sem tudott a karkötőről, Cárit kivéve, aki sosem találkozott Bettyvel. - Ki mondta el neked? - Micsodát? - A feliratot a karkötőn. Ki mondta el neked?

- Nem tudom, milyen karkötőről beszélsz. Álmomban ő csak annyit kért, hogy mondjam el neked. Jelent ez neked valamit, Mia? - Nem, Betty, nem jelent semmit. Betty csalódottnak tűnt. Megsimogatta a homlokomat. - Ne haragudj, amiért zavartalak a hülyeségeimmel! Csak, tudod, annyira valóságosnak tűnt, hogy már magam is elhittem... Ne haragudj, kicsim, nem akartalak felzaklatni, tényleg, annyira sajnálom! Istenem, de hiszen te jéghideg vagy! Betakargatott, aztán halkan, szipogva kiment a szobából. Serva me. Servabo te. A szívem hevesen kezdett verni, túl hevesen is ahhoz, hogy elgyötört testem el tudja viselni. Olyan régóta vártam már egy jelre. Mindig is tudtam, hogy meg fog érkezni. Csak már majdnem belehaltam a várakozásba. Felkeltem az ágyból, és megnéztem magam a tükörben. Élőhalott voltam. Egy csontváz, átlátszó bőrrel, átütöttek a kék erek a kezemen és a homlokomon. Egy üdére. Egy haldokló hattyú. Végre sikerült megértenem. Az üresség, amit belül éreztem, szép lassan felemésztett, mint egy rosszindulatú daganat. Lassan elfogytam, akár egy gyertya. Kiürültem. Kialudt bennem minden fény. Elérkezett a pillanat. M Pat, kérlek... — mondtam ki hangosan -, Pat, kérlek szépen,

gyere értem, és vigyél magaddal! Megérintettem a tükörképemet, és megállíthatatlanul ömleni kezdtek a könnyeim. Miközben lassan térdre rogytam, reménytelenül, felszabadítóan, fájdalmasan és megállíthatatlanul zokogni kezdtem. m Kérlek szépen, vigyél magaddal... Nem bírom tovább nélküled, nem akarok nélküled élni, vigyél el innen, vigyél magaddal, akárhol is vagy! Összegömbölyödtem a földön, és erőtlenül, levegő után kapkodva tovább sírtam. Arra vágytam, hogy a halál eljöjjön értem, és elvigyen oda, ahol együtt lehetek Patrickkel.

Csak türelmesen kell várnom. Csak itt kell marad nőm mozdulatlanul, és akkor nemsokára elmúlik az ősz szes fájdalom. Nem kell többet szenvednem. Ments meg. És én megmentelek. Csak egy kis türelemre van szükség, vagy talán... Talán felgyorsíthatom a dolgokat.

Huszonöt

Felszálltam a Skegnessbe tartó buszra. Esett, de nem fáztam, és nem éreztem azt sem, hogy gyenge vagyok, sőt most a szívem sem rakoncátlanko- dott, pedig az utóbbi időben egyfolytában gyötört. Az adrenalin most is segített. A jegyszedő aggódva mért végig, és megkérdezte, nincs-e szükségem segítségre, hiszen úgy festettem, mint egy kórházból szökött beteg. Igaza volt. Beteg voltam. Nagyon beteg. De hamarosan meggyógyulok. Alig néhány óra kérdése az egész. Olyan eufórikus hangulatban voltam, mint akkor, azon az elátkozott februári napon. Ahogy a busz közeledett Skegnesshez, egyre jobban elöntött a csodálatos, végtelen és féktelen öröm. Éreztem, hogy valami hív. Tudtam, hogy Patrick ott van, és rám vár. Tudtam, hogy azt teszem, amit tennem kell, hogy ez a helyes megoldás. Hetek óta először végre mosolyogtam. Rámosolyogtam a tengerre, ami nemsokára elvisz hozzá.

Rámosolyogtam a sirályokra, amelyek odafent vijjogtak. Mosolyogtam a fájdalomra, ami hű társammá vált. Leszálltam a buszról, és nagyot szippantottam a levegőből. A nap lemenőben volt, hideg volt az idő, a tenger pedig háborgott, de én nyugodt voltam és békés. Nem volt mitől tartanom. A szél olyan erősen fújt, hogy többször is elvesztettem az egyensúlyomat, miközben elszántan törtem előre a part felé. Újra láttam a pubot, ahol a sült halat vettük, és a panziót is, ahol meg akartunk szállni, meg aztán a hidat és a csónakot, aminek nekidőltünk. És mint valami álomban, újra láttam magunkat is, ahogy nevetve ellopkodjuk egymás sült krumpliját, ahogy Yorkkal játszunk, ahogy csókolózunk, és összeölelkezve a jövőnkről ábrándozunk. Nagyon fáradtnak éreztem magam, mintha több száz kilométert gyalogoltam volna megállás nélkül. Eljött az ideje, hogy végre megpihenjek. A hatalmas, sötét és zavaros víz már várt, kitárt karokkal, biztonságosan, hívogatóan. Alig vártam, hogy magával ragadjon, és átadhassam magam a csendnek, hogy elmerüljek a végtelen és titokzatos mélység áldott békéjében. Oda vágytam, ahol nincs több fájdalom és gyötrelem, ahol nincs fény, csak félhomály, ahol csak nyugalom van, és az időnek nincs jelentősége. Oda, a mélybe, ahol Patrick várt rám.

Huszonhat

- Kómában van, doktor úr, nem tudjuk, mennyi ideig maradt oxigén nélkül... Lehetséges, hogy maradandó agykárosodást szenvedett... « Életjelek? - Stabilak... Szerettük volna értesíteni a családját, de nem voltak nála iratok, csak egy használhatatlan mobiltelefon és egy karkötő, valamilyen spanyol vagy latin felirattal... - Hogy sikerült kimenteni? - Hát, az kész rejtély. Azon a helyen olyan erős az áramlat, hogy még az itteni halászok is messzire elkerülik... A parton találták meg. - Szóval vele volt az őrangyala... m Bizonyára. m Nézze, elmosolyodott... *sf Ez csak reflex. - Mia... Mia... Patrick vagyok, hallasz engem? - Igen.

Köszönetnyilvánítás

Szívből köszönöm barátomnak és szerkesztőmnek, Raf- faello Avanzininak, és a Newton Compton egész csapatának a támogatást és a sok segítséget. Köszönöm ügynökömnek, Maria Paola Rómeónak, aki legtöbbször inkább olyan nekem, mintha a nővérem lenne. Köszönöm édesanyámnak, aki ötéves koromban elvitt

megnézni Louis Falcót táncolni, és aki megtanított szeretni a szép dolgokat. A testvéremnek, Dánielnek, aki mindig is a szemem fénye volt, illetve Attiliónak, akinél jobb társat el sem tudnék képzelni magamnak. Hálás vagyok Maria Falcaónak és Jim Fletchernek a londoni Royal Ballet Schoolból a rengeteg hasznos tanácsért és segítségért, Alessandro di Marcónak a technikai jellegű kiegészítésekért, Rosie Williamsnek és Dallas Kidmannek, amiért vendégül láttak csodálatos - torná- cos! - otthonukban, és Marika Pasutnak a felejthetetlen londoni kirándulásért. És végül, de nem utolsósorban: az egész családomnak, a barátoknak, a hozzám közel állóknak, a blogom követőinek, a jógának, a táncnak, Londonnak, és minden egyes olyan dolognak, amit szeretek. Nekik és nektek is: köszönöm!