Somai Miklós:
Magyar vidék 2015
Elıszó.................................................................................................... 2 Fogalmi lehatárolás............................................................................. 2 Mitıl lehetne élhetıbb a vidék? ......................................................... 3 A magyar gazdaság szerkezete és állapota ....................................... 4 Közszolgáltatások................................................................................ 8 Tömegközlekedés............................................................................... 8 Közutak, közterületek ........................................................................ 9 Oktatás, egészségügy ....................................................................... 11 Egyéb közszolgáltatások .................................................................. 12 Vidéki munkalehetıségek, szervezıdések, kitörési pontok .......... 12 Mezıgazdaság .................................................................................. 12 Mezıgazdaságon kívüli tevékenységek........................................... 15 Mi valósulhat meg 2015-ig?.............................................................. 19 Végszó ................................................................................................. 21
2
Elıszó Jelen tanulmány rendhagyó körülmények között készült, amennyiben nem elızte meg több száz oldalnyi forrásmunka módszeres feldolgozása. A megrendelı kifejezett kérése az volt, hogy hagyatkozzak a fantáziámra, illetve a tizenhét évnyi kutatói tapasztalatomra, a valóságismeretemre, mindarra, ami az eddigi életem során a témával kapcsolatban felhalmozódott a tudatomban. A feladat a következı volt: olyan ötletek és feladatok megfogalmazása, melyek szerepet játszhatnak abban, hogy a címben szereplı idıhorizontig megáll, vagy legalább lelassul a magyar vidék és város közötti társadalmi-gazdasági különbségek növekedése. Mit kellene tenni azért, hogy élhetıbb, az eljövendı generációk számára vonzerıt jelentı vidék formálódjon Magyarországon?
Fogalmi lehatárolás Mielıtt nekilátnék a munkának, célszerő meghatározni, mit is értsünk vidék alatt. Hálás vagyok a megrendelınek, hogy szabad kezet adott a tanulmány megírásához szükséges módszereket illetıen, hiszen igencsak bajban lennék, ha forrásmunkák alapján próbálnék fogalmakat tisztázni: tudniillik, ahány szerzı, annyiféle vidék-meghatározás. Az általam teljesen önkényesen elképzelt formula szerint, jelen írásban vidék alatt olyan, földrajzilag körülhatárolható területet értek, ahol: -
a foglalkoztatottság szintje alacsony;
-
a gazdasági tevékenységek közül a mezıgazdaságnak az országos átlagnál lényegesen nagyobb szerepe van;
-
az ipar és a magánszolgáltatások (pl. pénzintézetek, biztosítótársaságok) minimális szinten vannak jelen;
-
az állótıke éves amortizációja általában meghaladja az adott évi új beruházások összegét;
-
az anyagi infrastruktúra (közúti, vasúti, vízi közlekedési pályák, energiaszolgáltatás, lakásállomány), és a széles értelemben vett közszolgáltatások (oktatás, egészségügy, kultúra, közigazgatás stb.) rendkívül gyenge színvonalúak, és az általános hanyatlás jeleit mutatják;
3 -
s mindezek következtében a térségre a népesség elöregedése, és a fiatalok elvándorlása jellemzı.
A fentiekhez két megjegyzést főznék: -
egyrészt, a lemaradó vidékek specifikumait természetesen vég nélkül lehetne sorolni, bár egyes további ismérvek esetében valószínőleg iszonyú felhördülést vonnék magamra (pl. a roma népesség fokozott jelenléte1);
-
másrészt, az elszegényedés és leszakadás nem feltétlenül vidék-specifikus jelenség. Nincsenek adataim arról, hogy kik vannak többen: a városi vagy a falusi szegények. Az azonban feltételezhetı, hogy a városi szegénység sokkal keményebb életet jelent, mint a vidéki, amennyiben ez utóbbinak a mezıgazdasági tevékenység, mint lehetıség, vagy pl. a tüzelı – akár lopás útján történı – beszerzése némileg enyhíthet a nyomorán.
Mitıl lehetne élhetıbb a vidék? Erre a kérdésre a politikusok valószínőleg azt mondanák, hogy a felemelkedés alfája és omegája az ütemes gazdasági növekedés, egyrészt országosan, másrészt az adott, földrajzilag körülhatárolható területen. Csakhogy ezzel a hipotézissel kapcsolatban súlyos kifogások merülnek fel. A GDP-növekedésre vonatkozó hivatalos makrogazdasági statisztikák alapján az országos helyzettel elvileg nincs semmi baj. Ugyanakkor tény, hogy az ország egyetlen körzetében – a leggyorsabban fejlıdı Budapesten sem – állt meg, vagy akár lassult le az ember és ember közötti vagyoni, és általában az esélykülönbség növekedése. A GDPnövekedés haszna ugyanis egyenlıtlenül oszlik meg egyrészt a külföldi és a magyar tıke, másrészt a magyar tıke és a magyar társadalom fennmaradó része között. A magyar társadalom erısödı polarizáltsága mára a széles értelemben vett gazdasági-társadalmi fejlıdés gátjává vált. Ugyanakkor, a körzetek helyi GDP-növekedésének hatását is fenntartással kell fogadnunk. Tegyük fel, hogy egy külföldi nagyvállalat adózási könnyítések fejében ipari üzemet létesít egy vidéki térségben, és létrehoz néhány száz, vagy akár egy-kétezer munkahelyet. Ha ez egy
4 egyszerő „csavarhúzóüzem”, és nem épít ki beszállítói kapcsolatot a körzet egyéb vállalkozásaival – azaz „technológiai szigetként” mőködik –, könnyen elıfordulhat, hogy bár igen jelentısen megnövelte az adott térség GDP-jét, mégis elenyészı hatással lesz a térségben élık jólétére. Még az sem garantált, hogy a helyi munkaerıre alapozza a munkáját.2 Mindezzel nem azt szeretném mondani, hogy a gazdasági növekedés semmiféle módon nem emeli a vidéken élık életszínvonalát, de túlzás nélkül állíthatom, hogy a politikusok által fetisizált
GDP-növekedés,
mint
a
gazdasági-társadalmi
fejlıdés
szempontjából
legfontosabbnak kikiáltott mutató a tudomány mai állása szerint rendkívül félrevezetı és elavult. Az emberek többsége számára a jólétet nem az egészségesen növekvı makrogazdasági adatok jelentik. Sokkal inkább az, hogy van-e munkájuk, ez utóbbi mennyire teszi ıket elégedetté, mennyit ér az eme munkával szerzett jövedelmük, milyen az otthonuk, van-e elegendı szabadidejük, van-e módjuk értelmesen eltölteni azt, fel tudnak-e töltıdni a pihenıidejükben stb. A felsoroltakhoz alapvetıen két dologra van szükség: -
egy egészséges szerkezető, megfelelı állapotú magángazdasági szektorra;
-
és egy tágan értelmezett, megfelelı színvonalon mőködı közszolgáltatási szektorra. (egészségügyre, közoktatásra, tömegközlekedésre, környezetvédelemre stb.).
A magyar gazdaság szerkezete és állapota A rendszerváltás elıtti magyar gazdaság modelljét egy piramis-formával lehetett ábrázolni: alul helyezkedett el a sok-sok kisvállalat, középen a közepes mérető vállalkozások, legfelül pedig a nagyvállalatok. A beszállítói teljesítések alulról felfelé és horizontálisan folytak, a közepes és nagyobb cégek pedig export-tevékenységet is folytattak. A rendszerváltás teljesen szétzilálta a magyar vállalati szerkezetet. A – zömmel szocialista – exportra szállító nagyvállalatok jelentıs része nehéz körülmények közé került, magával rántva a beszállítókat is. A kialakuló körbetartozás és a szigorú csıdtörvény olyan helyzetet 1
Ami szoros korrelációt mutat a szegényedı vidéki térségekkel, s nem – a szerintem tévhitnek tekinthetı – magas roma termékenységi rátával, hanem valószínőleg a helyi, rendkívül alacsony ingatlanárakkal van összefüggésben. 2 Nem egy dunántúli várost említhetnénk (pl. Tatabánya, Székesfehérvár), ahová a helyi ipari parkban megtelepedı multik az ország szegényebb vidékeirıl szállítják saját buszaikkal a helyinél alacsonyabb bérő munkaerıt.
5 teremtett, melyben a közepes illetve a közepesnél nagyobb cégek vagy találtak maguknak egy külföldi befektetıt, aki a privatizáció révén szanálta ıket, vagy le kellett építsék tevékenységük több-kevesebb részét. Az új struktúrában [lásd 1.ábra] gyakorlatilag alig találunk magyar tulajdonú közép- és nagyvállalatot, míg az ily módon csonkává váló piramis alján rengeteg kis- illetve mikro-vállalkozás jött létre. Igaz, a piramis tetején – új elemként – megjelentek a multinacionális óriásvállalatok, ezek azonban, minthogy a magyar piacon nem találnak megfelelı, tıkeerıs, hazai nagy- és közepes mérető vállalakozásokat, beszállítóikat megtartva külföldrıl vagy egymástól rendelnek. A nagyon kicsi vállalatok azért nem válhatnak az óriáscégek közvetlen beszállítóivá, mert az elégtelen tıkeerı miatt nem képesek nagy tételben (több millió darab/év), megfelelı minıségő áru (néhány milliomodrész selejt), ütemes („just in time”) szállítására, illetve az ezzel kapcsolatos kockázatok vállalására. 1.Ábra
VILÁGPIAC EURÓPA MULTIK
ÚJ MAGYAR IPAR
6 Az iparszerkezethez nagyon nehéz állami eszközökkel hozzányúlni, és a kurrens gazdaságpolitikai
irányzatokkal
mindez
olyannyira
ellentétes
volna,
hogy
szinte
elképzelhetetlennek tőnik bármiféle ilyesfajta kísérlet. Mégis, mivel az egészségtelen struktúrában újjáépült magyar gazdaság önmagától valószínőleg csak nagyon hosszú idı múltán fogja tudni korrigálni a hibákat, nem szabad lemondanunk az iparpolitika állami eszközeinek az alkalmazásáról. A rendszerváltás óta eltelt idıszakban az állami kedvezmények jellemzıen két vállalatkategóriát céloztak, illetve értek el: -
az ún. kis- és közepes vállalatokat (KKV-kat), melyek a gyakorlatban inkább csak mikroés kisvállalkozások;
-
valamint a nagyon nagy befektetéseket megvalósító – szinte egytıl-egyig 100 százalékos külföldi tulajdonban lévı – óriásvállalatokat.
A külföldi mőködıtıke szerepének túlzott felértékelése a politikai elit részérıl érthetı álláspont, hiszen a látványos nagyberuházásokhoz a hatalmon lévık szívesen adják az arcukat. Tizenöt év tapasztalata azonban felhalmozódott a témában, és mára világossá vált, hogy ezek az óriásprojektek képtelenek szerves fejlıdést indukálni a gazdaságban. Ritkán építenek ki mőködı beszállítói kapcsolatok (háttéripari hálózatot) a gazdaság magyar tıkéjő szereplıivel, foglalkoztatási és egyéb hatásuk pedig csak helyben érzékelhetı, s még ott sem mindig egyértelmően pozitív. A hazánkban befektetı multinacionálisok ugyanis igyekeznek olyan béreket kínálni, amellyel az adott térség munkaerejének legjavát tudják magukhoz csábítani. Ezáltal jellemzıvé válik a túlképzettség, hiszen az emberek a több pénz reményében képességeikhez képest alantasabb munkát is elvállalnak.3 Mindez azt is jelenti egyben, hogy amennyiben a (jellemzıen szinte 100 százalékosan exportra termelı) multik a hazai munkaerı legjavát foglalkoztatják, akkor a magyar piacra termelı cégek számára általában gyengébb képzettségő, illetve színvonalú munkaerı marad.
3
Példának hozhatjuk a gyıri Audi-gyárat, ahol a szakmunkások aránya 100 százalékos, szemben a cég hasonló profilú ingolstadti üzemével, ahol ez az arány csak 70 százalékos. [Forrás: Lıre Péter Audi Hungaria PRmenedzser] Az Audi K+F tevékenységet is hozott Magyarországra, de jellemzıen csak ún. illesztési feladatokkal – már létezı motorkonstrukciók paramétereinek különbözı klímájú országokra való kiigazításával – bízza meg a hazai mérnököket. Vagyis kutató-fejlesztı mérnökeink inkább csak „kuli munkát” végeznek, igaz, a magyar viszonyokhoz képest jó fizetésért.
7 Nos – bár a jelen tanulmány sajnos nem alkalmas a téma részletesebb kifejtésére, valamint az említett tézisek bizonyítására –, annyi azért megállapítható, hogy az iparpolitikát újra kellene gondolni, s abban nagyobb szerepet kellene kapjon a közepes, és a közepesnél nagyobb magyar tıkéjő vállalkozások erısítése. A gazdaságpolitika ilyetén változása az egészségesebb iparszerkezet kialakulásán túlmenıen azzal a következménnyel is járna, hogy a közepes és nagyobb cégek a beszállítói lánc (piramis) jóval magasabb – s ezért nyilvánvalóan nagyobb profitot biztosító – szintjén tudnának beszállni a nemzetközi munkamegosztásba, mint a jelenlegi, kétpólusú magyarországi ipar mikro-, illetve kisvállalkozásai. Az iparszerkezet rendbetétele természetesen elválaszthatatlan a kapcsolódó oktatáspolitikai feladatoktól. Manapság közhelyszámba megy az a megállapítás, hogy nincs elegendı szakmunkástanuló, s a szakképzésben résztvevık lényegében néhány divatszakmára (autószerelı, főtésszerelı stb.) koncentrálnak.4 Bár az embereket nem lehet bizonyos szakmákba kényszeríteni – s a fiatalok (illetve szüleik) többsége szerint ma a diploma jelenti az igazi karrierlehetıséget –, egy jól végiggondolt oktatáspolitika mégis orientálhatná a jövı generációit. A hiányszakmákban ma még részben megoldást jelent a határon túli magyarok – többnyire illegálisan történı – alkalmazása. A fekete munka fokozatos kiszorítása azonban elkerülhetetlen, s a hiányszakmával rendelkezı fiataloknak valószínőleg jó kereseti lehetıségre lesz kilátásuk. A fentieket esetleg össze lehetne kötni a kisebbségpolitikával, amennyiben a roma fiatalok számára alkalmas kitörési pontot, s egyben társadalmi elismerést is jelenthetne a fenti hiányszakmák betöltése. Az oktatáspolitikának ott van feladata, hogy ezeket a képzéseket megszervezze, s lehetıleg azokban a vidéki térségekben, ahol az elszegényedés és elvándorlás a leginkább jellemzı. A sikeres országok példája – akár Európában, akár Távol-Keleten – azt mutatja, hogy a gazdasági felemelkedéshez az oktatás hatékony megszervezésén keresztül vezet az út. Az ipar- és az oktatáspolitika ésszerő összehangolása már önmagában is fejlıdési esélyeket nyitna a vidéki térségekben. Ahol a képzett munkaerı volumene egy bizonyos küszöböt átlép, ott a tıke is elıbb-, utóbb megjelenik. Azért, hogy ne utóbb, hanem elıbb jelenjen meg, még egy fontos szerepet kell a köznek (államnak, régiónak, megyének) magára vállalnia: a közszolgáltatások olyan irányú fejlesztését, amely megfelel a magángazdaság mai igényeinek.
4
Megjegyezzük, hogy lassanként már a politika által fetisizált külföldi tıkeberuházásoknak is a megfelelıen strukturált szakember-utánpótlás lesz a legnagyobb fékezıje.
8 Ez a kérdés azonban közvetlenül is érinti a vidéki térségek élhetıbbé tételét, ezért evvel külön fejezetben, és nem csupán a magángazdaság igényeibıl kiindulva foglalkozunk.
Közszolgáltatások Tıke önmagában, a tıkét mőködtetı emberek nélkül nem megy sehová. Ez alatt azt értem, hogy nem lehet úgy tıkét befektetni valamely térségben, hogy nem találok menedzsereket, akik hajlandóak volnának ott dolgozni, s a tıke mőködését, megtérülését garantálni. Természetesen, pénzzel az embereket sok mindenre rá lehet venni, a tartós letelepedéshez azonban a közszolgáltatások bizonyos szintjére is szükség van. Ugyanez a helyzet a másik oldalról, az ott lakók oldaláról közelítve. Csupán munkahelyteremtéssel nem lehet megtartani egy adott körzet lakosságát. Fıként a mobilabb, fiatalabb generációkra jellemzı, hogy az élhetıbb városi életkörülmények miatt otthagyják a vidéket. Esetleg még akkor is, ha találnak helyben munkát. Milyen élhetıbb körülményekrıl van is szó?
Tömegközlekedés Induljunk ki a mai helyzetbıl, amikor a leszakadó körzetekben nincs munka, ezért azok, akik dolgozni akarnak, kénytelenek kisebb-nagyobb távolságra ingázni. Az ingázás – a tömegközlekedés mai állapotai között – már kisebb távolságra is jelentıs idıt igényel, és sok kényelmetlenséggel jár. A vonatok és buszok koszosak, kényelmetlenek, huzatosak, rosszul vagy éppen túlságosan is jól főtöttek, lassúak, pontatlanok: egyszóval nem mindenki bírja, és fıleg nem túl sokáig ezt az életmódot. A gazdaságpolitika homlokterében ma az egyéni közlekedés fejlesztése áll. Tíz- és százmilliárdokért épülnek az autópályák, ráadásul nem feltétlenül ott, ahol azt a forgalom intenzitása indokolná. A dolog hátterében hivatalosan az a dogmává merevedett érv áll, miszerint az autópálya vonzza a külföldi (és általában a) tıkét. Ezt az érvelést azonban a
9 gyakorlati tapasztalat nem támasztja alá: elég végigmenni bármelyik létezı gyorsforgalmi úton, s a fenti tétel tarthatatlansága szemmel látható. A fenti logika alapján a kötöttpályás rendszerek (döntıen vasutak) fejlesztése ugyanúgy indokolható lenne, hiszen a szállítási lehetıségeket a tıke számára ugyanúgy megteremtené, mint a gyorsforgalmi hálózat. Ráadásul egyben a tömegközlekedésnek is színtere lehetne: a dolgozók sokkal pontosabb beérkezését tenné lehetıvé, mint a mőszaki hibák és balesetek által okozott dugóknak bármikor, illetve az idıjárás szélsıségeinek jobban kitett buszközlekedés. Az autópályákra szánt milliárdokat a vasúti modernizáció jegyében is el lehetne költeni, csak éppen sokkal hatékonyabban. A nyugat-európai példák azt mutatják, hogy az emberek akkor mondanak le az autózásról, ha ugyanazt a kényelmet, utazási sebességet, tisztaságot stb. kapják a tömegközlekedésben, mint amihez már hozzászoktak az egyéni (autó-) közlekedésben. A tömegközlekedést az emberek csak akkor használják, ha számíthatnak rá. Óránként egy vonatpár nem elég, de ha mondjuk Hatvan és Salgótarján között negyedóránként indulna egy gyorsvasút – amely útközben 5-6 helyen megállna –, akkor a térségben lakók számíthatnának rá, és igénybe is vennék. Nem csupán a városi munkahelyekre való ingázásra, hanem akár a szabadidejük értelmes eltöltésére is.5 A tömegközlekedés fejlesztése rendkívül pozitív hatással lenne a leszakadó vidéki térségek életében. Az aktuális közlekedéspolitikának azonban – sajnálatos módon – mások a prioritásai. Abból indul ki, hogy a tömegközlekedést ott kell fejleszteni, ahol nagyon nagy a tömeg, azaz Budapesten és környékén. Az elkövetkezı években a M4-es metróvonal kiépítése, valamint az elıvárosi vasutak modernizációja valószínőleg igen sok fejlesztési pénzt emészt majd fel. A vidék le-, és a gazdaság fı sodorvonalától történı elszakadása az elérhetıség terén is tovább folytatódik.
Közutak, közterületek A XXI. század elején, a gyalogosközlekedés minıségi paramétereinek a vizsgálatakor, már nem hivatkozhatunk arra, hogy Napóleon csak Gyırig jutott. A magyar települések 5
Egy ilyen infrastrukturális beruházás jó lehetıséget kínálna az említett városoknak a „szakosodásra”: például Hatvan inkább kulturális, Salgótarján pedig sport és kirándulási célpont lehetne, s a várospolitikákban ezeket a specializációkat megerısíthetnék.
10 úthálózatának jelentıs részén mind a mai napig nincs járda, vagy ahol van, ott is csupán az egyik oldalon. További hiányosság, hogy a lakóövezetek igen nagy hányadában az utca nem rendelkezik szilárd burkolattal. Százmilliárdokat költeni autópályákra, miközben sok esetben nem tudunk száraz lábbal átkelni az utca túloldalára, fonák helyzetet teremt: mintha az újszülöttet elıbb tanítanánk meg futni, s csak azután járni. Az alábbiakban szeretnék felvillantani néhány feladatot, amelyek elvégzésével komoly javulás lenne elérhetı a leszakadó körzetek élhetıségében, s még országosan sem kerülnének többe, mint amennyi pénzt a gyorsforgalmi hálózat fejlesztése felemészt: -
jellemzı helyzet, hogy egymáshoz viszonylag közeli települések azért nem tudnak együttmőködni, mert bár légvonalban alig 4-5 kilométerre vannak egymástól, mivel nincs közöttük közvetlen közúti összeköttetés, csupán 15-20 kilométeres kerülıvel lehet a másik településre eljutni;
-
teljességgel hiányoznak az ún. regionális utak, melyek a településeket elkerülve gyors eljutást tennének lehetıvé a vidéki városok között, illetve az országos közúthálózat felé;
-
az általános közgondolkodás szerint, a magyar ember idejénél már csak az élete (biztonsága) ér kevesebbet. Hiányoznak a kanyarodósávok, az útszéli fényvisszaverı elemek, az útszéli – és nemegyszer az út közepi – felfestések, aminek rossz látási viszonyok között van igazán jelentısége. A csomópontokban nincs közvilágítás. A vasúti átjárók zöme szintbeli keresztezıdés. Az utak széle nincs eldolgozva, általában nincs menekülési hely, a lesodródó autó azonnal az árokban találja magát (azaz borul, ami életveszélyes);
-
a közlekedık tájékoztatása kritikán aluli. Hiányoznak az egyértelmő jelzések, útbaigazító táblák. Nem beszélve a modern kor igényeinek megfelelı elektronikus kijelzéső táblákról, melyek révén folyamatosan megújuló információk közölhetık az úton lévıkkel.
Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a felsorolt hiányosságok jelentıs részben az ország fejlettebb vidékein is tetten érhetık. Ugyanakkor tény, hogy ezen feladatok elvégzését nem spórolhatjuk meg. És ha ez igaz, miért ne kezdhetnénk a munkát a leszakadó régiókban? Miért kell minden modernizációs lépést a legfejlettebb részeken kezdeni, mondván, a fejletlen területek még nem érettek meg ezekre a változásokra? Így nem szőkíthetı a gazdaságitársadalmi gap, nem lassítható le a hátrányos helyzető térségek lemaradása. Meg kell változtatnunk a hozzáállásunkat, különben hazánk jelentıs tájai elnéptelenednek, vagy éppen
11 szegénygettókká válnak, ahol az egyetlen tevékenység a természetvédelmi területek menedzselése marad.
Oktatás, egészségügy A közszféra nagy ellátórendszereinek az állapota szintén nagyban meghatározza egy adott régió élhetıségét. Az évek óta tartó tendenciának megfelelıen, az elnéptelenedı térségekben egyre-másra zárják be, illetve vonják össze az intézményeket. A gyerekek már kiskorukban megtapasztalják az ingázást, ami pedig rossz idı esetén még a felnıtteket is próbára teszi. A leszakadó térségek városaiban nehéz helyzetbe kerültek a kórházak, számos osztályt fel is számoltak, s az itt lakóknak sokszor egész nap úton kell lenniük, hogy egyes, csupán a megyeszékhelyen elérhetı szolgáltatásokat igénybe vehessenek. Az itt élı embereknek joggal lehet olyan érzése, hogy kirekesztették ıket az emberhez méltó életbıl, és saját meggyızıdésük (és érdekük) ellenében arra biztatják gyermekeiket, hogy ha tehetik, hagyják ott a szülıföldjüket. Az oktatás és az egészségügy fejlesztése több szempontból is olyan, mint a tıkeberuházás: -
egyrészt a mőködtetéshez szükség van mőködtetıkre. A pedagógusokat, orvosokat stb. meg kell gyızni arról, hogy érdemes odaköltözni. Minthogy emberekrıl van szó, igen fontos ösztönzı lehet a pénz (átlagosnál magasabb fizetés, ösztöndíjak stb.), esetleg bizonyos továbbtanulási lehetıségek megcsillantása, megfelelı szolgálati lakás (ház) rendelkezésre bocsátása stb. Tekintettel arra, hogy az ilyen emberek missziót teljesítenek, a társadalomnak érdemes mélyebben a zsebébe nyúlnia, s nem sajnálni a pénzt a támogatásuktól;
-
másrészt, a hatás sokszor csak közép- és hosszabb távon mutatkozik, a „beruházás” nem egy év alatt térül meg. A magasan kvalifikált szakemberek jelenléte jótékony hatással van az ott lakók helyben maradási hajlandóságára, s akár további betelepüléseket is indukálhat. A fiatalok, gyermekes családok számára különösen fontos, hogy a lakóhelyük közelében megfelelı minıségő oktatási és egészségügyi intézményeket találjanak. Ilyen intézmények hiánya ellenben végtelenül káros hatással van a közhangulatra, a mindennapos életre, s általában az adott térség megítélésére.
12 Egyéb közszolgáltatások Egy adott vidéken élık életszínvonalát a fenti alapvetı közszolgáltatásokon túlmenıen jelentısen meghatározzák az egyéb közszolgáltatások, pl. a közigazgatás, az energiaellátás és a különbözı jellegő (pl. kulturális, sport) szolgáltatásokat nyújtó intézmények színvonala. Nem mindegy, hogy el tudjuk-e végezni ügyeinket helyben, kevés utánajárással, vagy mindenért a (legalábbis idıben) messzi városba kell utazgatnunk. Hasonló a helyzet a szabadidıs igényeink kielégítésével, bár ez már részben átvezet minket a magánszolgáltatások birodalmába. Azt mindenképpen le kell szögeznünk, hogy a vidéki élet vonzerejét ma már nem lehet csupán a szép természeti környezettıl várni. A modern élet mindennapos igényeinek kielégítéséhez elengedhetetlen a közszolgáltatások megfelelı ütemő, illetve megfelelı színvonalra történı felfejlesztése, amihez alapvetıen pénz kell. A közpénzek felhasználásával kapcsolatos döntéseknél nem csupán azt kell mérlegelnünk, hogy mi mennyibe kerül, hanem azt is, hogy az adott beruházás milyen egyéb költséget takaríthat meg – pl. amennyiben segít a vidéki népesség helyben tartásában. Sem társadalmilag, sem gazdaságilag nem hasznos, ha a vidéken élık egyre nagyobb tömegei áramlanak a városokba. A népesség és a gazdasági tevékenységek földrajzilag kiegyenlített eloszlása kedvezı feltételeket teremthet az általános jólét növelésére. A manapság minden téren megfigyelhetı koncentráció csupán egy szők gazdasági logika mentén tekinthetı hasznosnak, össztársadalmi hatásaiban – bár igen nehezen mérhetıen –, de valószínőleg inkább káros.
Vidéki munkalehetıségek, szervezıdések, kitörési pontok Ebben a fejezetben annak próbálunk meg utánanézni, hogy milyen tevékenységek jöhetnek szóba mint olyanok, amelyeket az iparban szegény, gazdaságilag elmaradott térségekben nagy eséllyel, és a haszon reményében lehetne mővelni.
Mezıgazdaság Az iparilag fejlett országok gazdaságtörténete azt mutatja, hogy a mezıgazdaság mint szektor, egy bizonyos technikai fejlettségi szint fölött már nem növeli a foglalkoztatottságot. Inkább az
13 jellemzı, hogy egyre kevesebb ember termeli meg egyre több ember (növekvı lakosság + exportpiacok) számára a szükséges élelmiszereket. Ez az általánosan megfigyelhetı tendencia azonban, nem kell, hogy feltétlenül érvényesüljön adott régiók szintjén. A gyenge minıségő földeken folytatott intenzív szántómővelést például fölválthatja ezen területek erdısítése, ami a korábbinál nyilvánvalóan sokkal nagyobb számú munkaerıt igényel. Az európai közös agrárpolitika ilyen irányú támogatásait kihasználva, Magyarország egyes vidékein érdemes volna az erdımővelésbe állami pénzeket forgatni. Az így helyben maradó munkaerı foglalkoztatása valószínőleg a közületi támogatások ellenére is olcsóbb lenne, mint szociális segélyek nyújtása, vagy azon körülmények kezelése, melyek a vidék elnéptelenedésébıl következnének. További munkahelyek jöhetnének létre, amennyiben végre hazánkban is komolyan vennék, és hosszú távú programokat dolgoznának ki az agrárgazdaság új kelető – és növekvı jelentıségő –
funkciójának,
az
energiatermelésnek
a
felfuttatására.
Az
agrárföldeken
folyó
energiatermeléssel kapcsolatban alapvetıen kétfajta tevékenységre kell gondolni: -
egyrészt, tüzelıanyag-termelésre, mely hagyományos termékek (kukorica, olajosmag) termelését jelenti, csak éppen azzal a céllal, hogy hagyományos tüzelıanyagot (benzint, gázolajt) lehessen velük kiváltani. A kukorica az etanolnak, az olajosmagvak pedig a biodízelgyártásnak az alapanyagai. Ezek a termékek megfelelı adókedvezményekkel – pl. az bioüzemanyagok fogyasztási adójára vonatkozó, vagy a termelıknek juttatott egyéb (pl. föld- és profit) adókedvezmények révén –, a szénhidrogének jelenlegi és középtávra prognosztizálható árszintje mellett, tartósan versenyképesek lehetnek az energiapiacon. Az agrárgazdaság eme új profilja, ha a termelés révén nem is, a feldolgozóipari kapacitások kiépítésén és mőködtetésén keresztül feltétlenül hozzájárulna a vidéki foglalkoztatottság növeléséhez;
-
másrészt, a szélenergia hasznosítására. Szélerımővek építése itthon még gyerekcipıben jár. Elég azonban Hegyeshalomnál átlépni a határt, s az ember azonnal megérti, mekkora a különbség a természeti környezethez való viszonyulást illetıen a hazánkban illetve Ausztriában tapasztalható hozzáállás között: ameddig a szem ellát csak szélmalmok, és szélmalmok. Minimum több száz, de inkább több ezer. Nem kell meteorológusnak lenni ahhoz, hogy feltételezzük, a Kisalföld magyar felén sem sokkal kevesebb a légmozgás,
14 mint az ausztriain.6 A szélmalmok fölállításának engedélyezésével egyébként a gazdák is többletjövedelemhez juthatnak, a berendezések gyártása, fölállítása, karbantartása pedig új munkahelyeket teremt. Arra, hogy a mezıgazdaságban, vagy ahhoz kapcsolódóan egyéb módon jöjjenek létre munkahelyek, viszonylag kevés lehetıséget látok. Természetesen, lehet azzal érvelni, hogy az agrárgazdaság alszektorai közötti jelenlegi arányok messze vannak az optimálistól, s az egészségesebb szerkezet felé tett lépésekkel automatikusan nıne a foglalkoztatás. Az élımunka-igényes, extenzív állattenyésztés, a zöldség- és gyümölcstermelés, vagy a minıségi szılészet-borászat felfuttatása azonban nem csupán kormányzati elhatározás kérdése. Piacok, fizetıképes, az adott termékekre irányuló kereslet nélkül nem várható pozitív elmozdulás a kérdésben. Hiába is magyaráznánk el – mert ugye nem nagyon szakadunk meg, miközben a gyorséttermek és a chips-gyártók reklámjaival van tele minden médium –, hogy a biocsirke egy kilójában négyszer annyi tápanyag van, mint a brojlerében, s ezért nem sok érte a négyszeres ár, ha a családok többsége képtelen ennyi pénzt adni a húsért. Persze, megfelelı agrárstratégia kidolgozásával és a gyakorlatban történı megvalósításával sokat tehetnénk az említett termékpályák sikeréért. Például regionálisan meg kellene határozni, hogy milyen specializációnak van egyáltalán létjogosultsága. Ezután az adott termékpálya szereplıinek föl kellene ajánlani bizonyos közvetett állami (közületi) segítséget, ami abból állna, hogy a „köz” kedvezményes hitelekkel támogatná egy, a termelık és a közigazgatás közös tulajdonában lévı, a beszerzésekre, értékesítésre és esetleg valamilyen szintő helyi feldolgozásra vállalkozó szövetkezet létrehozását. Amíg a termelık nem veszik a saját kezükbe a felvásárlás, a kereskedelem és a feldolgozóipar egy részét, addig folyamatosan ki lesznek szolgáltatva az adott tevékenységek döntıen külföldi szereplıinek, akik bár a retorika szintjén gazdasági liberalizmust hirdetnek, a valóságban azonban nem hazudtolják meg nemzeti érzéseiket.7
6
A szélenergia hasznosításában egyébként Dánia a világelsı, ahol az elektromos energia 20 százalékát adják a szélmalmok. 7 Dániánál nem kell liberálisabb gazdaságfilozófiájú ország. Ennek megfelelıen a dán vasúti hálózatot korlátozásmentesen megnyitották a külföldi szolgáltatók elıtt. Ugyanakkor a határra érve azt tapasztaljuk, hogy várni kell, mert dán mozdonyt tesznek a szerelvény elé. Ugyanis a dánoknak olyan szigorúak a mozdonyokra vonatkozó biztonságtechnikai elıírásaik, hogy egyetlen külföldi cégnek, még a Deutsche Bahnnak sem éri meg akár egyetlen mozdonyt is fölszerelni a megfelelı berendezésekkel. [Forrás: KNUDSEN, Peter Mandrup, a dán Közlekedési és Energiaügyi Minisztérium Tervezési Osztályának vezetıje (interjú idıpontja: 2005. április 14.)]
15 Mezıgazdaságon kívüli tevékenységek Jelen fejezetben arra keresünk választ, hogy a leszakadó térségekben vajon milyen foglalkoztatási lehetıségek adódhatnak a mezıgazdasági alaptevékenységen kívül. Már említettük, hogy az iparpolitika újragondolásával, valamint az infrastruktúra és a közszolgáltatások területileg célzott fejlesztésével, új tevékenységek és munkahelyek sokaságát lehetne létrehozni a lemaradó régiókban. Azt is említettük, hogy ezeket a fejlesztéseket csak egymással összhangban, egy átfogó gazdaságpolitikai irányváltás részeként lehet, érdemes megvalósítani. Adott régiók rehabilitása sokba kerül, de annak elmaradása – bár nem lehet mindent számszerősíteni –, társadalmi és nemzetgazdasági szinten valószínőleg még többe. Ugyanakkor belátom, hogy a fenti okoskodás igazát nagyon nehéz elfogadtatni olyanokkal, akik a tervek konkrét finanszírozási igényeibıl vezetik le az ország érdekeit. İket lehetetlenség meggyızni a számokkal ki nem fejezhetı értékek hosszú távú hasznáról. Fıként, ha csupán négyéves ciklusokban gondolkodnak. Amikor az agrártermelésen kívüli vidéki munkahelyteremtésrıl esik szó, a legtöbb embernek azonnal a falusi turizmus jut az eszébe. Sokan természetes megoldásnak tekintik: ha valaki nem tud megélni a mezıgazdaságból, éljen meg szobakiadásból. Ez azonban nem ilyen egyszerő. Elıször is nem szabad elfelejteni, hogy nem Ausztriában vagy Franciaországban élünk. Az európai turizmus jelentıs részben a tengerpartra és a magas hegyek közé irányul. A magyar táj ugyan gyönyörő, de – Budapest és a Balaton kivételével – sohasem lesz a nemzetközi turizmus célpontja. Marad tehát a belföldi turizmus, mint kereslet. A rendszerváltás nyerteseinek tekinthetı jómódú honfitársainkra nem jellemzı, hogy elszegényedı vidékek falvaiban keresnének kiadó szobát vagy apartmant szabadidejük értelmes eltöltésére. Ez a réteg vagy eleve külföldre jár, vagy a rendkívül széleskörő szolgáltatást nyújtó wellness-központokat részesíti elınyben. A magyar társadalom fennmaradó részének nagyobbik fele egyáltalán nem engedheti meg magának az üdülés luxusát. A kisebbik felének is nyilvánvalóan nagyon meg kell nézni, mennyit költ ilyen célra. Mindebbıl az következik, hogy a falusi turizmusból alapszinten, szobakiadással nem lehet megélni. Erre a tevékenységre nem lehet egzisztenciát fölépíteni, inkább csak jövedelem-kiegészítésnek tekinthetı.
16 Természetesen, komoly tıkebefektetéssel egy viszonylag szegényes környezetben is kialakítható vonzó rekreációs létesítmény – gondoljunk csak a sziráki kastélyra, mely „szigetként” mőködik egy igen rossz hírő és állapotú település szélén –, de nem jellemzı, hogy az ilyen vidékek lakói önmagukban nagyobb turisztikai befektetésre lennének képesek. Mégsem tekinthetjük veszett fejsze nyelének a falusi turizmus témáját. Erre vonatkozóan évek óta érlelıdik bennem a következı elképzelés. Legyen adott egy – valójában létezı – település, valahol az észak-magyarországi régióban, azaz hazánk egyik legelmaradottabb vidékén. A helyi munkahelyek a túlduzzasztott létszámú önkormányzatra, az óvodára, iskolára, postára és az orvosi rendelıre korlátozódnak, illetve hagyományosan megél néhány önfoglalkoztató vállalkozó (kisboltok, patika, egyéb szolgáltatások). Természetesen ott van még az átalakult tsz, amely azonban inkább csak vegetál, az állattartást rég leépítette, a többi munkához nincs szüksége túl sok munkaerıre. A faluban ugyan akad még egy-két állattartó, de tevékenységük csupán kiegészítı jövedelmet termel. Az aktív korúak többsége vagy munka nélkül van, vagy napi többórás ingázással – döntıen Budapestre – jár dolgozni. Ha valaki veszi a fáradtságot, és megnézi, kik autóznak az M3-ason reggelente kb. fél hat és hét óra között, azt találja, hogy az autópálya dugig van régi kisbuszokkal, húszéves Ladákkal és hasonló jármővekkel, ez utóbbiak pedig dugig vannak Pest felé igyekvı melósokkal. Ezenkívül még szép számmal lát vállalati buszokat is, amelyek az olcsóbb bérő vidékek munkavállalóit viszik három mőszakos munkára a nagy külföldi cégek Pest környéki (sıt, nem ritkán Pesten túli) üzemeibe. Nos, ez a falu történetesen rendelkezik egy rendkívül festıi résszel, egy hosszan elnyúló dombbal, melyen egyelıre szántóföld osztozik egy bájos temetıvel. A domb egyébként csak a falu felıl tőnik dombnak, mert ha az ember egyszer fölmászik rá, rögvest megérti, hogy a domb jelenti a valós térszínt, míg a falu és a környezı vidék a helyi patakok által kivájt mélyedésben ül. Ha most valaki a domb falu felıli szélérıl körbepillant, – tiszta idıben – a következı panorámát látja maga elıtt: -
keleten a csodálatosan bájos temetıt, kicsiny kápolnájával, szobros síremlékeivel, majd a temetın túl a Mátra sötét tömbjét (a Kékessel), amint néhány kisebb-nagyobb domb közbeiktatásával fokozatosan belesimul a nagy magyar alföldbe;
-
északon, a falu fölött, a Cserhát hosszan elhúzódó dombvonulatát, mely mögött-mellettfölött idesejlenek a Karancs-Medves vidék kissé magasabb csúcsai (és a Salgó-vár);
17 -
nyugat-északnyugat felıl a mezık enyhe vonulatai mögül kikandikáló Naszály tömbjét, s egészen messze a Börzsöny legtetejét;
-
dél felé végtelen mezıket, melyeket a látóhatár szélén az Ecskend dombháta akaszt meg.
Egyszóval: ritka csodálatos panoráma nyílik a dombról, s ha a faluban lett volna uraság (vagy apátság) bizonyára ide építtette volna kastélyát (klastromát). Maga a falu annyira érdektelen hely, hogy valószínőleg nem is érdemes szobakiadással foglalkozni. A dombtetı azonban ideális hely volna egy szolid, tájba simuló architektúrájú, maximum 10-15 apartmanos üdülı számára, melyhez érdemes lenne a dombtetın 3-4 hektárt hozzácsatolni. Ily módon az apartmanokhoz megfelelı mérető kert is tartozna, ahol sportpályák, medence, ligetes sétányok, és sok egyéb, a kikapcsolódást és/vagy az aktív pihenés lehetıségét nyújtó szolgáltatás képzelhetı el. Az üdülıben kb. 25-30 állandó munkahely létesülne, illetve a bedolgozási, beszállítási lehetıségek további több tucat embernek jelentenének munkát. Kérdés: mennyibe kerülne egy ilyen üdülı, és ki fogja megfinanszírozni? Elıször is nézzük, mi mennyibe kerül. Egy 250 négyzetméteres épület az adott térségben kb. 40-45 millió forintért építhetı meg. Ehhez számítsunk hozzá további 10-15 millió forintnyi bútort és egyéb berendezést, és az egészet szorozzuk föl 1,2-del, hiszen a dolgok általában drágábbak, mint ahogy eltervezzük. Végül 60-72 millió forintot kapunk. Van még egy nagyon fontos költség: meg kell venni a területet és átminısíteni szántóból belterületté. Csak az átminısítés kb.25-30 millióba kerül (a helyi polgármester információja). Az egész projekt lassan megközelíti a százmillió forintot. Kinek van erre pénze? Nos, itt jön a javaslatom, mely nagyvonalakban a következı részletekbıl áll: -
elıször is, törvényt kell hozni egy újfajta vállalati forma megalkotásáról, melyet az egyszerőség kedvéért nevezzünk kistérségi részvénytársaságnak (Kt. Rt.). Ez a forma sokfajta kedvezményt kaphatna: pl. 10 éves profitadó-mentességet, a mővelési ág megváltozásából eredı költségek elengedését (ez esetünkben 25-30 millió forinttal enyhítené a projekt költségigényét); a helybéli munkaerı foglalkoztatásával kapcsolatos kedvezményeket (pl. alacsonyabb bérjárulék-kulcsok) stb.;
18 -
Az adott település már több más projekt keretében is együttmőködött a kistérség többi községével. A kistérséghez tartozó hét faluban kb. 2000 háztartást találunk. A jómódú porták aránya kb. 10 százalékos. Az ingatlanadó bevezetésével, és adott évre történı olyatén megállapításával, hogy csak egy meghatározott küszöbnél értékesebb házak tulajdonosai fizessenek kb. 100 ezer forintnyi adót, a projektbıl 20 millió forintot már biztosítottunk. Ez az összeg az adófizetık számára nem veszne el, hiszen cserébe (korlátozott szavazati joggal rendelkezı) tulajdonjoghoz (részvényekhez) jutnának a kistérségi részvénytársaságban;
-
A következı 20 milliót a kistérség települési önkormányzatai országos, elkülönített alapokból, pályázat útján nyerhetnék el, ahogyan sok egyéb projekt is már hasonló módon valósult
meg.
Ehhez
annyi
szükséges,
hogy a leszakadó
régiókban
történı
munkahelyteremtéshez az állam ne csak a magáncégeknek, de a kistérségi részvénytársaságoknak is lehetıvé tegye a különbözı támogatásokhoz való hozzáférést; -
A fennmaradó kb. 20-30 millió forintot kedvezményes kamatozású (esetleg állami garancia mellett nyújtott) bankhitelbıl, valamint a projektben fantáziát látó helyi magánemberek, illetve vállalkozók önkéntes részvényvásárlásaiból finanszíroznák;
-
A kistérségi részvénytársaságok az önkormányzatok többségi tulajdonában állnának. A projekt megvalósítására (építkezés), és az üdülıhely mőködtetésére azonban – különbözı mérető tenderek kiírásával – magánvállalkozásokat kell keresni.8 A szerzıdésekben részletesen meg kell határozni a munka mennyiségi és minıségi paramétereit, s nem megfelelı színvonalú teljesítés esetén szigorú szankciókat kell érvényesíteni;9
-
Tekintettel arra, hogy a turistaszezon Magyarországon csupán 2-3 hónapra korlátozódik, a projektet oly módon kell megvalósítani, hogy a létesítmény kisebb konferenciák, workshopok lebonyolítására is alkalmas legyen. Ezzel kapcsolatban célszerő létrehozni egy regisztert, melyben a kistérségi együttmőködési forma keretében felépült létesítmények szerepelnének, és legalább az állami finanszírozású szerveket anyagi
8
A különbözı mérető tendereken a következıket kell érteni: a dánok az országos úthálózat fejlesztésével kapcsolatos versenytárgyalások során azzal a jelenséggel szembesültek, hogy a nagyobb útszakaszokra, nagyobb munkákra csak alig néhány – s általában mindig ugyanaz a néhány – nagy külföldi cég jelentkezett. Márpedig a dánok igazi versenyt – és persze több hazai résztvevıt – szerettek volna látni a tendereken, s ezért fölaprózták a megpályázandó munkákat. Így már sok hazai cég is jelentkezett, míg a nagy külföldi multik – a projektek fölaprózása miatt – érdektelenné váltak. Nevezhetnénk ezt a verseny nevében (ürügyén) bevezetett nacionalizmusnak. A lényeg azonban az eredmény: több dán embernek lett munkája, a profit nagyobb része maradt Dániában. [Forrás: JENSEN, Karsten (2005): konzultáció a dán Útügyi Igazgatóság Marketing Osztályának igazgatójával 2005. április 12-én (Karsten Jensen, Director, Marketing Unit, Road Directorate – Ministry of Transport – Denmark)]
19 ösztönzéssel rá kell venni arra, hogy szakember-találkozóikat ezekben a létesítményekben tartsák. Természetesen, semmi garancia sincs arra, hogy a leírt projekt – valamint bármilyen, hasonló finanszírozásban megvalósuló beruházás – feltétlenül (és valaha is) nyereséges lesz. Ugyanakkor talán nem túlzás azt mondani, hogy egy ilyen projekt össztársadalmilag még mindig olcsóbb, mintha nem teszünk semmit, s továbbra is fizetjük a szociális segélyeket a rászorulóknak. Hinni kell abban, hogy egy ilyen beruházásnak tovagyőrőzı hatásai vannak: újabb és újabb vállalkozások próbálnak bekapcsolódni az üdülı tevékenységébe, megváltozik a környék hangulata és megítélése, kevesebb lesz az utcán csellengı ember. A projekt az egész kistérség szívügye és büszkesége lehet. Amikor falusi turizmusról beszélünk, én ezt a leírt – szervezett, összefogáson alapuló – módon tudom csak elképzelni. Egy ilyen módszer sincs eleve sikerre ítélve, de fényévekkel inkább, mint az egyéni szobakiadás, a csatornázatlan falvak szalagtelkein, ahol a szomszéd bármikor meggyújthatja a szemetét az udvaron, vagy éppen a megforduló szél hoz kellemes illatot felıle, mert a kerítés mellett halmozta föl a trágyadombját stb.
Mi valósulhat meg 2015-ig? Ebben a fejezetben még egyszer végigfutunk mindazon ötleten és javaslaton, mellyel a dolgozatban foglalkoztunk, s megnézzük, melyeknek van esélyük a megvalósulásra a címben jelzett 2015-ös idıhorizontig: -
A közepes, és közepesnél nagyobb, magyar tıkéjő vállalkozások, valamint az újonnan létrehozandó ún. kistérségi részvénytársaságok különbözı kedvezményekkel történı preferálása sokkal inkább politikai akarat, semmint pénz kérdése. A különbözı szintő költségvetések vállalkozásösztönzési keretének a gazdasági élet fenti szereplıi javára történı
átcsoportosítása
persze
nem
egyszerő
lépés,
hiszen
jól
bejáratott
kapcsolatrendszereket, erıs lobby-érdeket sért. Kisebb-nagyobb lépések ennek ellenére 9
Az nonszensz, amikor úgy kötnek szerzıdést parkolási társasággal, hogy annak joga van 400 forintos óradíjat számítani, és persze keményen büntetni, miközben a parkolók állapotáért (pl. télen a hó eltakarításáért) egyáltalán nem tartozik felelısséggel. [Lásd: Budapesten a Bécsi kapu melletti parkolót.]
20 sem elképzelhetetlenek, mert a politika szívesen áll népszerő ötletek mellé. Kérdés: milyen publicitást kapnak ezek az ötletek, s vajon hatásukat tekintve képesek lesznek-e „túlkiabálni”
a
modern
közgazdaságtudomány
autópálya-építés/külfölditıke-
beruházás/GDP-növekedés dogmává merevedı credo-ját; -
A hiányszakmákra fókuszáló oktatáspolitikai fejlesztéseknek a lemaradó térségekben a kisebbségek felemelkedésére történı felhasználása politikailag minden szalonképes erı által felvállalható, és nem is túlságosan költséges cél. Ami a roma fiatalok számára kitörési pontot, s egyben társadalmi elismerést jelentene, az a társadalom számára is komoly, egyrészt pénzben kifejezhetı, másrészt – a kisebbség integrálása révén – pénzben ki nem fejezhetı, de annál nagyobb társadalmi hasznot hozna. A témában jelentıs haladást lehetne elérni 2015-ig;
-
Tény, hogy a tömegközlekedés, az úthálózat, és általában a közszolgáltatások (oktatás, egészségügy, kultúra, sport) kiemelt fejlesztése a lemaradó régiókban horribilis összegbe kerülne, és maradéktalan, egy idıben történı megvalósítása még a hazánknál jóval gazdagabb országoknak sem sikerülne. Nem vagyok olyan naiv, hogy azt higgyem, a jelenlegi, a közúti gyorsforgalmi hálózat kiépítésében érdekelt politikai-gazdasági lobbyt belátható idın belül fölválthatja egy, a kötöttpályás tömegközlekedés fejlesztését megvalósító erı. A helyi és regionális úthálózat új elemeinek létrehozása, illetve a meglévı elemek minıségi fejlesztése azonban – hosszú távon – egyébként sem megkerülhetı cél. Ahhoz természetesen politikai akarat kell, hogy ezeket a fejlesztéseket országos szinten a legelmaradottabb régiókban kezdjék. Másrészt a javaslatnak vannak viszonylag kisebb költségvetési igényő részei – pl. képzett pedagógusok, orvosok anyagilag érdekeltté tétele a leszakadó régióba való letelepedésben –, melyekben tényleges haladást lehet elérni 2015-ig. Lényeges szempont – és ennyiben a javaslat két része (infrastruktúrafejlesztés & pedagógusok, orvosok odavonzása) összefüggı egységet alkot –, hogy a beruházások valamint a létesítmények mőködtetése révén új munkahelyek létesülnének, s a javuló körülmények a magasan képzett szakemberek számára vonzóvá tennék a térségben történı letelepedést;
-
A vidéki munkahelyek megırzésére a mezıgazdaságban az alábbi lehetıségek adódnak: -
gyenge minıségi termıföldek erdısítése,
-
a szektor energia-termelési profiljának erısítése (etanol- és biodiesel-gyártás, szélerımővek),
-
munkaigényes ágazatok fejlesztése (extenzív állattenyésztés, zöldség-gyümölcs, szılészet-borászat);
21 A fenti lehetıségek kihasználásához – és általában a magyar mezıgazdaság felemelkedéséhez – egyrészt agrárstratégia kidolgozására, annak regionális, megyei, kistérségi szintig történı részletezésére, és a gyakorlatban történı megvalósítására, másrészt a szövetkezési (összefogási) hajlam, és az ehhez kapcsolódó konkrét vállalkozási formák megerısítésére lenne szükség. Gond, hogy mindez egységes közakaratot, rengeteg (köz)pénzt, és/vagy a hazai vásárlóerı jelentıs javulását feltételezi, ezért a 2015-ig történı megvalósulásra kevés reményt látok. Talán az erdısítés annyiban tekinthetı kivételnek, hogy erre a célra az EU igen bıkező támogatást nyújt, amit valószínőleg egyre többen fognak észrevenni és kihasználni; -
A mezıgazdaságon kívüli munkahelyek tekintetében, a dolgozatban a falusi turizmus szervezett keretek között (pl. kistérségi részvénytársaság keretei) történı megvalósítását szorgalmaztam, mert szerintem ez az egyetlen járható út a leszakadó térségek számára. Az államilag felkarolt kistérségi összefogások a beruházások, a mőködtetés és a kapcsolódó szolgáltatások révén sok új munkahelyet és megrendelést jelentenének az adott körzetben lakóknak. A 2015-ig történı megvalósulásra akkor látok esélyt, ha maguknak a kistérségek részérıl indulna meg – és kellı nyomatékkal – az ez irányú szervezkedés, kezdeményezés.
Végszó A leszakadó vidéki térségek elnéptelenedését pénz, méghozzá viszonylag jelentıs pénz befektetése nélkül, csupán jól hangzó programokkal nem lehet megállítani. El kell dönteni, vajon megéri-e a várható eredmény a ráfordítást. Össze kell vetni a javasolt programok költségigényét a mozdulatlanságból származó társadalmi (és gazdasági) költségekkel. Sajnos, nem minden hatást lehet számszerősíteni, de a módszer hiánya miatt még nem tekinthetjük nem létezınek az említett költségeket. A fenti javaslatok nem jelentenek csodaszert. Ugyanakkor nem kell tudósnak lenni ahhoz, hogy belássuk, elérhetı távolságban lévı munkahelyek és megfelelı színvonalú közszolgáltatások nélkül, – azaz anélkül, hogy a XXI. század szintjén próbálnánk meg élhetıvé tenni az adott körzeteket –, nem fogjuk tudni megállítani a városok és a vidék közötti gap, társadalmi-gazdasági-esélyegyenlıségi szakadék mélyülését, és általában a vidék elnéptelenedését.
