Bujtás László Zsigmond
Florentius Costerus gályarab-vonatkozású prédikációja (1685)
Az 1674-es pozsonyi törvényszékrõl és a gályarabságról szóló híreket az események idején a holland közvélemény élénk figyelemmel kísérte, és ez az érdeklõdés a gályarabok 1676-os megszabadítása után sem csökkent. Az ezt követõ mintegy nyolcvan évben Hollandiában számos olyan kiadvány jelent meg, amely – sok esetben magyar szerzõk írásait alapul véve – kizárólag a magyar eseményekkel foglalkozott, vagy egyháztörténeti mûvek részeként azokat érintette.1 A Hollandiában megjelent szövegeket a korabeli egyháztörténet-írók mellett református lelkészek is felhasználták. Balthasar Bekker (1634–1698) amszterdami prédikátor például – akit Tótfalusi Kis Miklós is ismert,2 és Bethlen Mihály is felkeresett nyugat-európai peregrinációja során3 – Kort begryp der algemeine kerkelyke historien (Az egyetemes egyháztörténet rövid foglalata) címû, elõször 1684-ben, Amszterdamban napvilágot látott egyháztörténeti mûvének írásakor egy 1677-ben ugyanott megjelent munkát4 is felhasznált, amelynek ismeretlen szerzõje Otrokocsi Fóris Ferenc Furor bestiae (Fenevad dühöngése) címû írását vette alapul.5 Bekker könyvének magyar vonatkozású részét másutt már közöltem,6 e helyen egy másik holland lelkész, Florentius Costerus (1635–1705) prédikációjának magyar tematikájú részét teszem közzé. Costerus, miután Utrechtben teológiai tanulmányokat végzett, és valószínûleg Gisbertus Voetiusnak (1589–1676) is tanítványa volt,7 néhány kisebb település gyülekezeténél szolgált, majd 1656-tól haláláig az Amszterdamtól északkeletre fekvõ Hoornban mûködött lelkészként.8 A holland egyháztörténeti szakirodalom elsõsorban a De geestelijke mens (A lelki ember) címû, 1687-ben kiadott, 62 prédikációt tartalmazó kötete miatt tartja számon.9 Az elõbbieken kívül nyolc prédikációja jelent meg nyomtatásban, amelyek a Nederlands vloek en zegen (Hollandia balsorsa és áldása) címû gyûjteményes kötetben maradtak fenn.10 A kötet De kerk in verdrukkinge (Az elnyomatásban levõ egyház) címû prédikációja az európai egyház-
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10
BUJTÁS, 2003. HERNER–KESERÛ, 1985. 95. JANKOVICS, 1982. 43. Kort en waaragtig verhaal van de laetste vervolginge der Euangelische leeraaren in Hungarien (Rövid és hiteles beszámoló a magyarországi protestáns prédikátorok legutóbbi üldöztetésérõl). (APPONYI, 1903–2004. 988.) BUJTÁS, 2003. 142, 149–150. BUJTÁS, 2004. 246–257. BISSCHOP, 1993. 75. LIEBURG, 1996. I. 135. BLGNP, 1983. 144. Elsõ kiadása 1692 körül jelent meg, amelyet további négy kiadás (1693, 1739, 1740, 1749) követett. Vö. HAAR, 251–255.
95
történet eseményeit tárgyalva kitér a pozsonyi törvényszék elõzményeire és a gályarabságra is. Korábban már kimutattam, hogy a hoorni lelkész forrása is a Kort en waaragtig verhaal volt.11 Ezúttal arra a kérdésre keresem a választ, hogy Costerust milyen motívumok ösztönözhették arra, hogy prédikációjában a magyarországi eseményekkel foglalkozzon. A hoorni lelkész a magyar témát érintõ részletben megemlíti, hogy Hollandiában maga is beszélt két olyan prédikátorral, akik gályarabságot szenvedtek,12 így nyilván e találkozás is szerepet játszhatott a magyar protestánsüldözésrõl szóló rész megszületésében.13 Bár a szûkszavú utalásból nem derül ki, hogy a találkozóra hol és mikor került sor, és az sem, hogy a holland lelkipásztor kikkel találkozott, a korabeli források alapján kísérletet tehetünk legalább az idõpont valószínûsítésére. A megszabadított és Zürichben menedéket nyert gályarab prédikátorok megbízásából 1676 júliusában nyolctagú küldöttség indult Hollandiába. A prédikátorok 1676 augusztusának végén érkeztek az országba. Útjaik nem sokkal ezután szétváltak: kettõ közülük, Köpeczi Balázs és Steller Tamás körülbelül másfél hónapig Hágában maradt, hogy a holland parlamenthez beadott kérvényük ügyében megvárják a döntést. A többiek az ország nagyobb városait keresték fel, az eddig ismert forrásokban (például Nikléczi Boldizsár album amicorumában)14 azonban nincs arra adat, hogy Hoornba is eljutottak volna. 1676 végén a küldöttség tagjai átmentek Angliába, a következõ év tavaszán azonban néhányan közülük visszatértek Hollandiába. Miklós Ödön úgy gondolta, hogy áprilisban elõbb Nikléczi és Steller Tamás, majd Otrokocsi Fóris Ferenc és egy meg nem nevezett társa érkezett vissza a kontinensre, ahonnan az elõbbi kettõ továbbindult Dániába és Svédországba.15 Beregszászi Istvánnak egy 1677. április 2-án Londonban kelt levelébõl kiderül, hogy a levél dátumát követõ napon Nikléczi, Steller, Otrokocsi Fóris és Bátorkeszi István együtt készültek Hollandiába indulni.16 Otrokocsi Fóris és Bátorkeszi egy másik levelébõl tudjuk, hogy õk április 20-án érkeztek Hágába.17 Otrokocsi Fóris egy újabb, november 16-án, Utrechtben kelt levelében pedig az áll, hogy néhány nappal azelõtt Jablonczai János is megjött Angliából, viszont Nikléczit és Stellert még várták Dániából és Svédország11
12
13
14 15 16 17
BUJTÁS, 2003. 151. – Egy évvel a prédikáció elhangzása elõtt, 1684-ben jelent meg Abraham van Poot amszterdami orvos és literátor Naauwkeurig verhaal van de vervolginge aangerecht tegens de Euangelise leeraren in Hungarien (Részletes beszámoló a magyarországi protestáns prédikátorok üldöztetésérõl) címû gyûjteményes mûve (APPONYI, 1903–2004. 1114, 3160), amely többek között teljes terjedelmében tartalmazza Otrokocsi Fóris mûvét is. Vö. Bujtás, 2003. 152–153. Elvben tehát a Naauwkeurig verhaal is lehetett Costerus forrása. Mivel szövegegyezések csak az Otrokocsi Fóris munkáját kivonatoló Kort en waaragtig verhaal lal mutathatók ki, csak ez utóbbi lehetett a hoorni lelkész forrása. NVZ, De kerk in verdrukkinge, 259. – A találkozás tényére a holland szakirodalom már 1974-ben felfigyelt. Vö. EXALTO, 1974. 155. Hasonló élményben volt része Bekkernek is, aki Amszterdamban, valószínûleg 1676. október 12-én találkozott a nyolc prédikátorral. Vö. BEKKER, 1685. 53; BUJTÁS, 2003. 148. Lelõhelye: OSZK, Duod. Lat. 81. MIKLÓS, 1918. 61. GÖMÖRI, 1982. 48. Otrokocsi Fóris Ferenc és Bátorkeszi István Zürichben maradt lelkésztársaikhoz. Hága, 1677. május 3. Lelõhelye: SKTGY, Kt. 217. 7–8.
96
ból.18 Ezt azt jelenti, hogy két prédikátor akkor tartózkodott Hollandiában, amikor Nikléczi és Steller már elmentek Dániába és Svédországba, és Jablonczai még nem tért vissza oda. Ez az idõpont Otrokocsi Fóris elõbb említett levele alapján 1677 áprilisa és novembere közé tehetõ.19 A jelenleg rendelkezésre álló források alapján tehát a találkozásra valószínûleg a két idõpont valamelyikén került sor, és az sem zárható ki, hogy maguk a prédikátorok ajándékoztak egy példányt a holland lelkésznek a Kort en waaragtig verhaal ból. Ha csupán Costerus fenti szûkszavú megjegyzésére hagyatkoznánk, azt gondolhatnánk, csak az említett találkozás volt az egyedüli oka annak, hogy a gályarabokról szóló részlet bekerült a prédikációba. Hoornban, amely a Holland Kelet-Indiai Társaság egyik tagozatának központja volt, és – egy ott kifejlesztett, teherszállításra különösen alkalmas hajótípusnak köszönhetõen – nagy arányban részesedett az Európába és a gyarmatokra irányuló hajóforgalomból,20 a város fejlõdése és a lakosság számának ennek köszönhetõ növekedése miatt már 1608-tól öt református lelkész szolgált.21 Costerus nagy tekintéllyel rendelkezett közöttük, és többször kapott megbízást arra, hogy magasabb szintû egyházi fórumokon, így a hoorni egyházmegye és Noord-Holland egyházkerület ülésein is részt vegyen.22 Az utóbbi 1675. évi gyûlésén megbízást kapott arra, hogy képviselõként legyen jelen Friesland egyházkerület zsinatán.23 A Leeuwardenben tartott ülésen többek között arról is szó volt, hogy a testület köszönetét fejezi ki küldötteinek és a leeuwardeni lelkészeknek arra irányuló közös erõfeszítéseikért, hogy felhívják Friesland tartomány közgyûlésének figyelmét magyarországi hittestvéreik szomorú helyzetére.24 Az ezt követõ három évben saját egyházkerülete zsinatán nem vett részt, viszont 1679-ben a hoorni egyházmegye küldötteként jelen volt az Edamban tartott ülésen.25 A zsinat egyik napirendi pontként meghallgatta a testület hágai megbízottait,26 akik elmondták: még 1678 novemberében találkoztak Hieronymus van Beverningk (1614–1690) követtel, akit Hollandia a nijmegeni béketárgyalásokra küldött ki. A követ beszámolt nekik arról, hogy az ottani tárgyalások során egy magyar exuláns lelkész megkereste: a tárgyalások során támogassák azon kérésüket, hogy visszatérhessenek egyházközségeikbe és visszakaphassák hivatalaikat. A követ el-
18 19
20 21 22
23 24 25 26
MIKLÓS, 1918. 60–61. Miklós Ödön feltételezte még, hogy 1678 tavaszán is volt olyan idõszak, amikor már csak két prédikátor (Jablonczai és Köpeczi) volt Hollandiában (vö. MIKLÓS, 1918. 61.). Ennek ellentmond Otrokocsi Fórisnak egy, a régi naptár szerint 1678. február 26-án, Utrechtbõl kelt levele (Zentralbibliothek Zürich, D 181, 146), amelyben a levél feladója önmagán kívül még két prédikátort említ Hollandiában: Jablonczait és Bátorkeszit. BRUIN, 2007. 45. LIEBURG, 1996. II. 160. Az egyházkerület 1692-es ülésén a hoorni egyházmegye nevében õ nyújtotta be azt a javaslatot, amelynek következtében Bekkert a De betoverde weereld (Elvarázsolt világ, Amszterdam, 1691–1693) címû munkája miatt megfosztották lelkészi hivatalától. Vö. BISSCHOP, 1993. 77–79. APSNH, inv. nr. 6.: Acta 1674–1688, az 1675-ös zsinat jegyzõkönyve. MIKLÓS, 1919. 65. APSNH, inv. nr. 6.: Acta 1674–1688, az 1679-es zsinat jegyzõkönyve. A zsinatok évenként egyszer, általában nyáron ültek össze, a közbeesõ idõben pedig megbízottak révén képviseltették magukat Hágában. Vö. MIKLÓS, 1918. 53.
97
mondta továbbá, hogy az ügyben felvette a kapcsolatot az angol követtel. Tõle tudta meg, hogy a bécsi svéd követtel azt közölték: a prédikátorok lázadás bûne miatt nem kaphatnak kegyelmet. A holland követ véleménye szerint arra kell törekedni, hogy a prédikátorokat elõbb a lázadás vádja alól mentsék fel. Amikor a zsinat hágai megbízottai ezt közölték a Hollandia külpolitikájáért felelõs Caspar Fagel (1634–1688) kancellárral, az utóbbi felajánlotta, hogy az ügy érdekében szívesen a nijmegeni követ rendelkezésére bocsátja Gerard Hamel Bruyninx (1616–1691) bécsi holland követ emlékiratának27 egy példányát, amelyet az utóbbi még 1675 októberének végén nyújtott be a bécsi udvarhoz.28 Mivel a zsinat résztvevõi úgy értesültek, hogy néhány prédikátor már hazatérhetett és visszakapta hivatalát, megköszöni a hágai megbízottak munkáját és a prédikátorok érdekében további erõfeszítésekre kéri õket.29 E két adat arra utal, hogy Costerus nemcsak annak köszönhetõen értesült a pozsonyi törvényszékrõl, annak elõzményeirõl és a gályarabságról, illetve a számûzött prédikátorok késõbbi sorsáról, hogy valószínûleg 1676-ban vagy 1677-ben találkozott a két volt gályarab prédikátorral, illetve prédikációja gályarab-vonatkozású részének forrásaként felhasználta a Kort en waaragtig verhaalt, hanem információkhoz juthatott azokon az egyházkerületi zsinatokon is, amelyeken részt vett. A hoorni lelkész a korabeli források szerint tanult, sokat olvasó és tájékozott ember volt, aki korának számtalan eseményét foglalta bele prédikációiba.30 Több történeti forrását megnevezi,31 de olvasmányainak teljes köre nem állapítható meg, mivel könyvtárának jegyzéke nem maradt fenn. Egyéb prédikációinak utalásai azt bizonyítják, hogy az egyháztörténet iránt különösen érdeklõdött,32 sõt gyûjteményes kötetének névadó, 1675-ben született prédikációjában a kereszténység európai elterjedését tárgyalva Franciaországgal, Piemonttal, Németországgal, Csehországgal és Dalmáciával együtt megemlíti Magyarországot is.33 Costerus magyar egyháztörténeti vonatkozású prédikációja 1685. november 20-án hangzott el, azután, hogy a holland parlament az egy hónappal korábban visszavont nantes-i ediktum kapcsán országos ima- és hálanapot rendelt el.34 Ennek alkalmából a hoorni városi tanács november 13-án nyilvános gyûjtést is hirdetett a francia menekültek javára, amire a város három református templomában került sor.35 A 103 nyolcadrét oldal terjedelmû prédikáció a jeruzsálemi templom pusztulását elsirató 74. zsoltár 2–12. versét veszi alapul, és ebbõl kiindulva gondolja végig az egyház helyét és szerepét. Részletesen szól az egyház régebbi és akkori történetérõl, illetve elnyomatásáról Angliában, Németországban, Írországban, 27
28 29 30 31 32 33 34 35
Declaratio, seu clara et conspicua deductio veritatis et innocentiae ministrorum evangelicorum Hungariae ad triremes Hispanicas damnatorum. Holland fordítását ld. POOT, 1684. 189–414. MIKLÓS, 1919. 65. MIKLÓS, 1919. 81–82. EXALTO, 1974. 146, 149–150. EXALTO, 1974. 150. BISSCHOP, 1993. 91. NVZ, Neerlandts vloek en zegen, 61–62. BISSCHOP, 1993. 91. WAH, Stadsarchief Hoorn, inv. nr.° 150 (bergnr. 123: resoluties burgemeesters en vroedschappen, 221. 1.) Archief van de Hervormde gemeente, inv. nr. 580: Notulen van de kleine kerkeraad 1685–1701: az 1685. november 22-i ülés jegyzõkönyve.
98
Piemontban, Magyarországon és Franciaországban.36 A XVII. század eleji csehországi vallásüldözésekkel foglalkozva Németország és Lengyelország mellett Magyarországot is olyan országként említi, amelyek a csehországi üldözötteket befogadták.37 Arra a következtetésre jut, hogy az egyház története során elszenvedett megaláztatásoknak a híveket arra kell ösztönözniük: vetkõzzék le bûneiket, szeressék felebarátaikat, és imádkozzanak az üldözöttekért, és Isten akaratát lássák abban, hogy Hollandiát az üldözések elkerülték. A pozsonyi törvényszékkel és a gályarabsággal foglalkozó korabeli holland mûvek a magyarországi eseményeket többnyire az elõbb említett országokban történtekkel együtt tárgyalják.38 Ilyen szempontból tehát Costerus prédikációja azok módszerét követi. Míg Bekker mûve, amely címe szerint az 1666 és 1684 közötti egyháztörténeti eseményeket jeleníti meg, részben vitairat, amelyben a korabeli, fõleg a hollandiai szellemi áramlatokat, többek között Benedictus Spinoza (1632– 1677) és Johannes Coccejus (1603–1669) tanait bírálja, így a magyarországi és a franciaországi események bemutatása a mûbe csak kronológiai okok miatt kerül be, és nem illeszkedik szervesen a vitairat tematikájához, addig Costerus prédikációjában a magyarországi események bemutatása a mondanivalójának alátámasztását szolgáló számos példa egyike. Bár a magyar vonatkozású rész mindkét szerzõ munkájában hat nyolcadrét lapnyi terjedelmû, eltérõk az arányok is: Bekker mûve 62 oldalas, Costerusé 103. Egyikük sem nevezi meg a forrást, amelybõl az adatokat átvette, bár Bekker utal arra, hogy egy „írót” idéz.39 Különbözik a forrásszöveg kezelése is: Bekker az általa kiválasztott részeket néhol tömörítve ugyan, de az eredetivel szinte teljesen egyezõen veszi át, Costerus viszont – bár számos helyen szintén szó szerint átemel részeket – inkább tömörít és az eredeti szövegben találhatótól eltérõ szavakat alkalmaz, és – Bekkerrel ellentétben – felhasználja a forrásként szolgáló mû elõszavát is.40 A holland egyházkerületek zsinatai az 1674 és 1684 közötti években többször hoztak olyan határozatot, hogy a templomokban nyilvános imák keretében emlékezzenek meg a magyarországi hittestvérekrõl, illetve amikor 1680-ban – éppen Noord-Holland egyházkerülethez – Magyarországról olyan hírek érkeztek, hogy a prédikátorok egy kivételével visszatérhettek gyülekezeteikhez, úgy döntöttek: hálaadó könyörgéseket tartanak.41 A korabeli források azt bizonyítják, hogy e gyakorlat Costerus egyházkerületében is megvolt: 1677-ben az imákra vonatkozó határozatot hoztak.42 A következõ években más egyházkerületek zsinatain is többször terjesztettek elõ ilyen értelmû javaslatot, majd 1682-ben, Groningen egyházkerület zsinatán Noord-Holland képviselõje arról számolt be, hogy náluk már csak hálaadó könyörgéseket tartanak.43
36 37 38
39 40 41 42 43
NVZ, De kerk in verdrukkinge, 197–202, 230–276. Idézi: BISSCHOP, 1993. 91. NVZ, De kerk in verdrukkinge, 247. Ld. Johann Heinrich Heidegger Historia papatus (Amszterdam, 1684) és Pierre Jurieu Prejugez contre le papisme (Amszterdam, 1685) címû mûveit. Vö. BUJTÁS, 2003. 130, 135. BEKKER, 1685. 51. Magyar fordítását ld. MAKKAI, 1976. 111–126. MIKLÓS, 1918. 57, 60, 62–65. MIKLÓS, 1919. 76. MIKLÓS, 1918 63–65.
99
Az elõbbi adatok azt mutatják, hogy a magyarországi protestánsüldözések és a gályarabság, illetve a prédikátorok hazatérés utáni sorsa Hollandiában nemcsak egyházkerületi vagy egyházmegyei szinten volt napirenden, hanem azokról a gyülekezetekben is többször szó esett. Mindeddig nem került elõ azonban olyan holland prédikáció, amely ennek konkrét megvalósulását mutatta volna. Costerus mûve tehát mûfajában elsõként (de valószínûleg nem egyedüliként) erre szolgál kézzelfogható bizonyítékkal.44 A prédikáció holland szövegének részletét a holland szakirodalomban legtöbbször idézett, 1739-es gyûjteményes deventeri kiadásból közlöm, és a jegyzetekben adom meg a forrásként szolgáló Kort en waaragtig verhaal megfelelõ helyeit. Részlet Florentius Costerus „De kerk in verdrukkinge” címû prédikációjából Hoorn, 1685. november 20. (NVZ, 253–259) Wat sullen wy seggen van de kercken in Ungarien en Seven-bergen? Die om de religie soo gesoolt werden dat se verklaren liever onder den Turk als onder soo een Christen bescherm-heer te willen leven dewijle de eerste hare conscientie en religie haer vry laet dogh de laeste niet.45 Sy hebben al langh veel geleden maer in de laeste jaren is het by uytnementheyt uytgebroken. Het is sonder tegenspreken het voorreght van de Euangelise, dat is Gereformeerde en Lutherse, aldaer een volle vrijheyt van de oeffeninge hares godsdiensts te genieten: t’ elkens als ’er een nieuw Rooms koningh wordt verkoren soo moet hy zweeren, dat hy niet alleen die vryheyt haer ongekrenkt sal laten maer oock deselve tegen alle indraght beschermen.46 Dit heeft de Roomse geestelikheyt altyt gespeten te meer omdat de Euangelise stant in dat rijck soo maghtigh was dat de Roomse geen sesde deel en nogh minder daervan kon uytmaken. Haer toelegh is dan van voor vele jaren al geweest om den Euangelisen godsdienst te dempen en de Roomse alomme met gewelt in te voeren.47 Om nu daertoe te komen wisten sy geen beter voorwendsel te gebruyken dan haer te beschuldigen van rebelly en oproer48 een saek waervan een overheer seer gevoeligh is en een oude vondt waer door de propheten en apostelen ja de Heer Jesus selfs in ’t lijden sijn gebraght. De man Gods Elias wierde voor een beroerder Israëls uytgemaakt. I. Kon. 18. v. 17. Van de apostel Paulus durfden Ananias den hoogepriester, ende ouderlingen door de mont van haren advocaat Tertullus seggen: wy hebben dese man bevonden te sijn een peste, ende eenen, die oproer verwekt onder alle de Joden door de gantsche werelt. Handl. 24. v. 5. De Heere Jesus moest hooren dat hy het volck verkeerde, ende verboodt den
44
45 46 47 48
Segítségükért ezúton mondok köszönetet Jan de Bruinnak (Westfries Archief, Hoorn), Hans van Feliusnak (Noord-Hollands Archief, Haarlem) és Jos van Heelnek (Museum Meermanno-Westreenianum, Hága). KWV, elõszó, [*7r]. KWV, elõszó, *5r. A margón: A. 1671. 1672. 1673. KWV, elõszó, *5r.
100
kaiser schattingen te geven. Luc. 23. v. 2.49 Van soodanigen laster bedienden sy haer ook: sy begonnen van de adel af als dewelcke voorstanders van de Euangelise waren dewelke soo gedruckt wierden dat se genootsaekt waren uyt hare woningen te vlughten ende hare personen tegen soodanige handelingen te versekeren. Daerna vielen se de leeraers soo Gereformeerde als Lutherse op het lyf die se met gewelt en geen kleyne opschuddinge uyt hare kerken ende gemeynten weghdreven. Dogh vreesende voor een algemeene opstandt50 hebben se met andere op een andere wijse gehandelt: sy hebben haer voor de raadt van Presburgh gedaaght om haer wegens de misdaat van rebelly te verantwoorden.51 Verschenen sijnde heeft men haer drie dingen voorgestelt: Eerst, dat de Euangelise predicanten, dat is Gereformeerde en Lutherse, en oock de rectoren van de scholen, studenten, voorsangers, en klokke-luyders met haer eygen hant-tekeningh alle kerke of school-bedieninge, die se tegenwoordig hadden souden nederleggen en voor het toekomende noyt ondernemen deselve ampten ’t sy openbaar ’t sy heymelik in Ungarien te oeffenen op verbeurte van lijf en goet.52 Ofte ten tweeden, dat se als strafweerdige uyt vrees van het vonnis ’t welck tegen haer stond geveldt te worden met gelyke ondertekeningh gewilligh souden aenneemen uyt Ungarien met de aengrensende landen in ballinghschap te vertrekken met belofte van nimmermeer daer weder in te komen.53 Ofte (’t welk het derde was en de eyschers liefst hadden) dat se het Roomse geloof souden aennemen.54 Sommige sijn soo swack geweest dat se hare ampten en bedieningen hebben afgelegd, andere hebben het landt verlaten dogh de meeste ’t een en ’t ander afgeslagen.55 De vervolgers siende dat se op dese wijse haer oogmerck niet konden bekomen veranderden hare handelingen in een forme van reghtspleginge: sy beschuldigden de leeraers en school-dienaren dat se den geheelen Roomsen catholycken stoel in dat koninghrijk afgodisch noemden; dat se tegen de Heylig Maget Maria, mitsgaders de afgestorven heyligen, ende hare beelden in de predicatien uytvoeren; dat se de Wederhoorige, sijnde vijanden van sijn Majesteyt hadden geholpen, en voor de Turken de wegh gebaant om in het Rijck van Ungarien in te vallen.56 En alhoewel sy op allen desen en insonderheyt op de laeste die de swaerste was seer vrijmoedigh antwoorden verklaarende tot de swaerste straffe gereet te sijn indien men haer enige misdaet konde overtuygen: en datter niet een eenigh getuygenis tegen haer wierde ingebraght soo hebben se eghter het vonnis des doots met verbeurtmakinge van goederen tegen haer uyt gesproken hopende dat se daerdoor tot den afval souden werden gebraght.57 A három bibliai helyre való hivatkozás Costerus saját befûzése. A margón: Ao. 1674. 51 KWV, 5. 52 KWV, 6–7. 53 KWV, 7. 54 KWV, 7. 55 KWV, 11. 56 KWV, 16. 57 KWV, 18–19. 49 50
101
Het vonnis wierde nogthans niet uytgevoerdt58 eensdeels omdat se voor oproer vreesden, andersdeels omdat den Turck naby was59 maer voornamelik uyt haat en nijdt. Ick segge uyt haat, om haer een langhsame doot aan te doen uyt nijdt, omdat se haer het martelaerschap misgunden. Sy vonden dan goet haer na verscheyden vestingen60 gevankelik wegh te voeren alwaer se seer jammerlik wierden mishandelt: men stiet se in vuyle stinkende gaten; haer daghwerck was water te dragen aerdt en vuylnis te kruyen; ondertusschen wierden se bespot en geslagen. Niemant moght haer enige hant-reyckinge doen: sekere vrouwen hadden ter plaetse daer dese elendigen haren bloedigen arbeydt deden wat broodt en speck in haer kruywagen geleght om haren honger te versadigen dogh een van die gegrepen sijnde wierde openbaerlik geschavotteert. Daer niet te wercken was daer wierden se met een lange keten als honden hals aen hals gesloten. Des naghts lagen se aldus geketent: op de koude steenen haer hooftkussen was een lange balck en hare voeten staken in een block. Wanneer de hostie wierde omgedragen soo gingen se met voordaght voorby haer werck-plaats weygerde sy te knielen soo wierden se met stokken en kolven van de roers geslagen. Men sleepte se na de beelde-kerken om de beelden eere te bewijsen. Sommige saten gekarkerd in een donkere put sonder in taghtigh dagen son of maen te sien: alle hoon en smaedt die men kon bedenken wierd haar aengedaen.61 Nu hadden de vervolgers alles besoght en niet gevordert: hoe meer de gevangene leden hoe meer de genade Gods haer sterkte. Sy resolveeerden dan sommige op de galeyen te bannen gelyk oock geschiet is.62 Vijf en dertig Euangelise leeraers en ses rectoren van de scholen wierden uyt de gevankenisssen byeenvergadert ende onder het geleyt van een hoop krijgs-volck door Moravien, Oostenryk, en Stiermarck, met wreede slagen in honger dorst en naektheyd als slaghtschapen berg op berg neder na Italien voortgedreven. Daar sagh men sommige met grijse hayren andere met zwakke afgesloofde leden int [!] midden van de soldaten met zware ketenen en boeyen aen de beenen henen sukkelen. Hoe geketend sy ook waren sy moesten de soldaten op de hielen volgen. Konden se niet sy wierden al waren ’t stock-oude tot bloedens toe geslagen.63 De naght-rust was seer weynigh die spijs nog minder waerdoor se dan soo zwack en ameghtigh wierden dat sommige onder wege bleven leggen en eyndelik de geest gaven. De overige quamen ten laesten tot Napels aen, alwaer se voor een kleyne prijs verkoght zijnde op de galeyen sijn verdeelt. Daer sagh men die mannen die sulke eerwaerdige ampten hadden bekleedt neffens de Turckse slaven onder het schuym van een deel boeven aen de riem sitten.64 Sommige sijn onder de last gestorven ende andere nogh eyndelik oneverwaght verlost want den Luytenant Admirael de Ruyter tot Napels aenkomende veesoght [!] ten eersten aen den onder-koningh,65
58 59 60 61 62 63 64 65
A margón: Ao. 1674. den 4. April. KWV, 22. KWV, 23–24. KWV, 25–27. A margón: 1675. KWV, 28–29. KWV, 31–32. A margón: 1676.
102
dat dese elendige moghten werden ontslagen ende hem geschonken ’t welcke hem terstont is toegestaen soo dat se op de vloot blijdelijk zijn ontvangen verwekkende met haer verscheurde kleederen en uytgemergelde lichamen groot medelijden en deernis onder het boots-volck.66 Twee van deselve hebben wy hier te lande selfs gesproken. De Staaten Generaal hebben oock het hare gedaen en de saek by sijn Kaiserlike Majesteyt soo verre gebracht datter een bevel is uytgegaen zijnde van desen inhout: „dat sijn Kaiserlijke Majesteyt ten aensien67 van de voorspraek sijner lieve vrienden en bondgenooten de Staten Generaal des Vereenighden Nederlandts had goet gevonden dat de Hungarise Protestantse Leeraers, soo op de galeyen gebannen als anders in heghtenis zynde, souden op hare vrye voeten gestelt worden, mits onderschryving van haer niet te wreken nogh in Hungarien weder te keeren.”68 Fordítás És mit mondjunk a magyarországi és erdélyi69 egyházakról, amelyeket annyira sanyargatnak, hogy kijelentik: inkább a török, mintsem egy keresztyén patrónus alatt akarnak élni, mivel az elõbbi lelkiismereti szabadságot és szabad vallásgyakorlatot biztosít számukra, az utóbbi viszont nem. Már régóta sokat szenvedtek, de az utóbbi években a korábbinál sokkal rosszabb lett a helyzetük. A protestánsokat, vagyis a reformátusokat és az evangélikusokat ott kétségkívül megilleti az az elõjog, hogy teljes szabadságban gyakorolhassák vallásukat. Amikor új katolikus uralkodót választanak, mindegyiknek fel kell esküdnie arra, hogy nemcsak hogy érintetlenül hagyja az említett szabadságot, hanem annak bármely megsértésével szemben fellép. Ezt a katolikus egyház mindig rossz néven vette, sõt, mivel a protestánsok abban a birodalomban olyan nagy számban voltak, hogy a katolikusok csak a hatodát vagy még annyiad részét sem tették ki a lakosságnak, a katolikus egyháznak már sok évvel ezelõtt is az volt a célja, hogy a protestáns vallás gyakorlását korlátozzák és a katolikus vallást mindenütt erõszakkal bevezessék. Ennek eléréséhez nem tudtak jobb ürügyet kitalálni, mint hogy lázadással és felkeléssel vádolják õket, amire egy uralkodó nagyon érzékeny, és régi fogás, ami miatt a próféták és apostolok, sõt maga Jézus Urunk is megszenvedett. Illyést, Isten emberét Izrael megrontójának kiáltották ki. I. Kir. 18, 17. vers. Pál apostolról Ananiás fõpap és a tanács tagjai Tertullusszal, a prókátorukkal a következõt mondatták ki: e férfit hitvány embernek tartjuk, olyannak, aki felkelést szít a világ valamennyi zsidója között. ApCsel. 24, 5. vers. Jézus Urunknak azt kellett hallania, hogy tévútra vezeti a
66 67 68 69
KWV, 32–33. A margón: Den 20. Maart. KWV, 33–34. Erdélyrõl a forrásmûben csak Vitnyédi Istvánnak egy Bethlen Miklóshoz írt levele (Eperjes, 1669. május 10.) kapcsán esik szó (vö. KWV, 17.), amelyet a perben az egyik legfontosabb bizonyítéknak szántak. Costerus a prédikációban nem tér ki a levélre, így Erdély említése hallgatóságában azt a téves képzetet kelthette, hogy mondandója Erdélyre is vonatkozik.
103
népet, és azt mondja nekik: ne fizessenek adót a császárnak. Lukács 23, 2. vers. A katolikus egyház is ilyen rágalmazáshoz folyamodott. A nemességgel kezdték, mivel azok a protestánsok mellett voltak, akiket annyira elnyomtak, hogy otthonaik elhagyására kényszerültek, hogy magukat az ilyen cselekményekkel szemben biztonságban tudják. Ezután rátámadtak mind a református, mind az evangélikus prédikátorokra, akiket erõszakkal és nagy felbolydulást okozva elûztek templomaikból és egyházközségeikbõl. Mivel azonban általános felkeléstõl tartottak, másokkal más módon jártak el: lázadás bûntettének vádjával megidézték õket a pozsonyi törvényszék elé.70 Azoknak, akik megjelentek, három dolgot ajánlottak: Elõször, hogy a protestáns prédikátorok, vagyis a reformátusok és az evangélikusok, és az iskolamesterek és a diákok, a kántorok és a harangozók is írjanak alá egy nyilatkozatot, amelyben lemondanak minden egyházi és iskolai tisztségükrõl, amelyet abban az idõben betöltöttek, és fej- és jószágvesztés terhe mellett vállalják, hogy a jövõben az említett tisztségeket Magyarországon soha, sem nyilvánosan, sem titokban nem próbálják meg gyakorolni. Másodszor: mintha bûnözõk lennének, az ellenük várhatóan meghozandó ítélettõl félve, az elõbbiekhez hasonlóan aláírásukkal önként vállalják, hogy a Magyarországgal szomszédos országokba számûzetésbe mennek, megígérve, hogy sohasem térnek vissza. Vagy (harmadszor, és ez volt az, amit az õket vádolók a legszívesebben vettek volna) térjenek át a katolikus vallásra. Néhányan olyan gyengék voltak, hogy lemondtak hivatalukról és szolgálatukról, mások elhagyták az országot, de legtöbben visszautasították, amit követeltek tõlük. Amikor üldözõik látták, hogy így nem érik el céljukat, megváltoztatták módszerüket, és jogi útra terelték az ügyet:71 azzal vádolták a prédikátorokat és a tanítókat, hogy az ottani királyság egész katolikus egyházát bálványimádónak nevezték; hogy prédikációikban Szent Szûz Mária, valamint az elhunyt szentek és azok szobrai ellen szóltak; hogy a lázadóknak, Õfelsége72 ellenségeinek segítettek, és utat nyitottak a törökök elõtt, hogy betörjenek a Magyar Birodalomba. És bár valamennyi vádra, különösen pedig az utolsóra, amely a legsúlyosabb volt, igen bátran megválaszoltak, kijelentve, hogy a legsúlyosabb büntetést is vállalják, ha bármilyen bûncselekményt rájuk bizonyítanak, és jóllehet senki sem vallott ellenük, jószágvesztéssel egyetemben mégis halálra ítélték õket abban a reményben, hogy így majd elhagyják hitüket.73 Az ítéletet azonban nem hajtották végre, mivel egyrészt felkeléstõl tartottak, másrészt a törökök a közelben voltak; a fõ ok azonban a gyûlölet és az irigység volt. Igen, jól halljátok: a gyûlölet, mert irigységbõl lassú halált szántak nekik, nehogy mártírokat csináljanak belõlük. Úgy döntöttek, hogy rabként különbözõ erõdökbe74 szállítják õket, ahol szánalomra méltó módon bántalmazták õket. Piszkos és bûzös lyukakba lökték õket, napközben vizet hordtak, földet és trágyát ta70 71
72 73 74
Az elsõ idézés 1673. szeptember 25-re szólt. A második idézés 1674. március 5-re szólt. A per lefolyását és jegyzõkönyvét ld. S. VARGA, 2002. 23– 32, 39–207. I. Lipót (1640–1705), 1657-tõl magyar király, 1658-tól német-római császár. A prédikátorokra 1674. április 4-én, az iskolamesterekre szeptember 7-én mondták ki a halálos ítéletet. A prédikátorok és iskolamesterek a berencsi (Branè, SK), az eberhardi (Malinovo, SK), a kapuvári, a komáromi, a lipótvári (Leopoldova, SK) és a sárvári börtönökbe kerültek.
104
licskáztak, miközben gúnyolták és ütötték õket. Senki sem nyújthatott nekik segítséget: amikor abban a helységben,75 ahol ezek a nyomorultak véres munkájukat végezték, bizonyos helybéli asszonyok némi kenyeret és szalonnát tettek taligájukba, hogy éhségüket csillapítsák, az egyik asszonyt kiragadták a többiek közül, és nyilvánosan szégyenpadra állították. Ha nem kellett dolgozniuk, akkor nyakukra, mint a kutyáknak, hosszú láncot tettek, és így fûzték õket egymáshoz. Éjjel így feküdtek láncra verve a hideg kövön, párnájuk egy hosszú gerenda volt, lábukat pedig kalodába fogták. Amikor az oltáriszentséget szándékosan körbehordozták azon a helyen, ahol dolgoztak, és megtagadták, hogy térdre boruljanak elõtte, botokkal és puskatusokkal ütlegelték õket. Olyan templomokba hurcolták el õket, ahol szobrok voltak, hogy imádják azokat. Néhányat egy sötét verembe zártak, ahol 80 napig voltak anélkül, hogy a Napot vagy a Holdat látták volna. Minden elképzelhetõ módon kigúnyolták és meggyalázták õket. Üldözõik mindent megpróbáltak, de mégsem jutottak elõbbre: a foglyoknak minél több szenvedésben volt részük, Isten kegyelmébõl annál inkább megerõsödtek. Üldözõik ezután úgy döntöttek, hogy néhányukat a gályákra számûzik, ami meg is történt. Harmincöt protestáns prédikátort és hat iskolamestert összeszedtek a börtönökbõl,76 és számos katona kíséretében Morvaországon, Ausztria tartományon és Stájerországon keresztül, durva ütlegelések közepette, étlenszomjan és ruhátlanul, hegyen-völgyön át Itáliába hajtották õket, mintha vágásra szánt juhok lettek volna. Néhányuknak õsz volt a haja, másoknak elgyötörtek voltak a tagjaik, így vánszorogtak tova a katonák között, lábukon nehéz láncokkal és bilincsekkel. Bármennyire meg voltak is láncolva, lépést kellett tartaniuk a katonákkal, ha pedig nem tették, még ha öregemberek voltak is, véresre verték õket. Éjjel keveset pihentek, és még kevesebbet ettek. Ennek következtében annyira elgyengültek és kifulladtak, hogy néhányan közülük hátramaradtak, és kiadták lelküket.77 A többiek végül Nápolyba értek, ahol bagóért eladták78 és szétosztották õket a gályákon. E férfiak, akik oly tiszteletreméltó tisztségeket töltöttek be, a török rabszolgák mellett ültek az evezõk mellett, egy csapat legrosszabb fajtából való gazfickó között. Néhányan meghaltak a szenvedések terhe alatt,79 mások végül is váratlanul megszabadultak, mivel De Ruyter admirális80 Nápolyba érkezve81 azonnal megkérte az alkirályt,82 hogy a nyomorultakat engedjék szabadon és adják át neki õket, ami nyomban meg is történt,83 így a hajóhad örömmel fogadta õket, és 75 76
77 78
79
80
81 82
83
Lipótvár (ma: Leopoldova, SK) A prédikátorokat a berencsi, a lipótvári és a komáromi börtönökbõl gyûjtötték össze 1675 márciusában. Gócs Mihály és Illyés Gergely Az elõbb említett két prédikátor halála után hatan gyengeségük miatt Chieti börtönébe kerültek (közülük négyen meghaltak), hárman pedig megszöktek. Az ezután megmaradt harminc prédikátort 1675. május 8-án adták el a gályákra. A gályára adás és a szabadulás idõpontja között négy prédikátor (Füleki István, Szilvási István, Borhidai János és Tinkovicz János) hunyt el. Ruyter, Michiel de (1607–1676) a földközi-tengeri holland flotta parancsnoka, a gályarab prédikátorok megszabadítója. De Ruyter 1676. február 10-én érkezett Nápoly közelébe. Fernando Joaquín de Zúñiga-Requesens y de Toledo, marquès de los Vélez (meghalt 1693), 1675 és 1683 között nápolyi alkirály. A gályarab prédikátorok 1676. február 11-én szabadultak ki.
105
szakadt ruházatuk, valamint elcsigázott testük nagy együttérzést és szánalmat váltott ki a hajók legénységébõl. A prédikátorok közül kettõvel itt az országban magunk is beszéltünk. A holland parlament is megtette a magáét, és Õcsászári Felségénél elérte, hogy kiadja az alábbi tartalmú rendeletet:84 „Õcsászári Felsége kedves barátja és szövetségese, az Egyesült Holland Tartományok parlamentje közbenjárására úgy döntött, hogy mind a gályákra számûzött, mind a fogságban levõ magyar protestáns prédikátorokat szabadlábra helyezi, ha aláírásukkal vállalják, hogy nem állnak bosszút, és Magyarországra sem térnek vissza.”85
84 85
A rendelet kiadása érdekében Gerard Hamel Bruyninx, Hollandia bécsi követe járt el. Részlet I. Lipót 1676. március 20-án kelt rendeletébõl.
106
Rövidítések és irodalomjegyzék 1. Források APSNH NVZ
OSZK SKTGY WHA 2. Szakirodalom APPONYI 1903–2004
BEKKER 1685 BISSCHOP 1993 BLGNP 1983 BRUIN 2007 BUJTÁS 2003
2004 EXALTO 1974
Acta der particuliere synoden van Noord-Holland, Provinciaal Kerkbestuur, Hervormde Kerk, Noord-Hollands Archief, Haarlem Nederlandts vloek en zegen en desselfs re-unie, den sesden druck vermeerdert met een nieuwe vloek en zegen, en andere biddaghs stoffe: mitsgaders een bevestingh en twee sijnodale predicatien. Deventer, 1739. Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár, Budapest Sárospataki Kollégium Tudományos Gyûjteményei, Kézirattár, Sárospatak Westfries Archief, Hoorn
APPONYI, Alexander: Hungarica. Ungarn betreffende im Auslande gedrückte Bücher und Flugschriften. Bd. I–IV. München, 1903–1927. Bd. V. Hrsg. von József VEKERDI Budapest, 2004. BEKKER, Balthasar: Kort begryp der algemeine kerkelyke historien, zedert het jaar 1666. daar Hornius eindigt, tot den jare 1684. Amsterdam, 1685. BISSCHOP, R.: Sions Vorst en volk. Het tweede-Israëlidee als theocratisch concept in de Gereformeerde kerk van de Republiek tussen ca. 1650 en ca. 1750. Veenendaal, 1993. Biografisch lexicon voor de geschiedenis van het Nederlandse protestantisme. II. Kampen, 1983. BRUIN, Jan de: Hoorn, dorp en stad. Middeleeuwse topografie en institutionele ontwikkelingen tot het begin van de 19e eeuw. In: Oud Hoorn 29 (2007) 1. sz. 31–51. BUJTÁS László Zsigmond: A pozsonyi vésztörvényszékrõl és a gályarabságról szóló, magyar szerzõktõl származó szövegek sorsa 17–18. századi holland kiadványokban. In: Könyv és Könyvtár 25 (2003) 115–157. BUJTÁS László Zsigmond: Balthasar Bekker magyar vonatkozású könyvei és olvasmányai. In: Könyv és Könyvtár 26 (2004) 225–266. EXALTO, K. Florentius Costerus en zijn ’Geestelyke Mensch’ 1687. In: EXALTO, K. Beleefd geloof. Acht schet-
107
sen van gereformeerde theologen uit de 17e eeuw. Amsterdam, 1974. GÖMÖRI 1982 HAAR 1987 HERNER–KESERÛ 1985
JANKOVICS 1981 KWV 1677 LIEBURG 1996 MAKKAI 1976
Miklós 1918 1919
POOT 1684 S. VARGA 2002
108
GÖMÖRI György: Beregszászi István „gályarab” lelkész Angliában. In: Confessio 6 (1982) 4. sz. 45–49. HAAR, J. van der: Schatkamer van de gereformeerde theologie in Nederland (c. 1600 – c. 1800). Veenendaal, 1987. HERNER János–KESERÛ Bálint: Adalékok az Amszterdami Biblia sorsához. In: Tótfalusi Kis Miklós. Az Amszterdami Biblia kiadásának évfordulója alkalmából Debrecenben 1985. április 25–27-én megtartott konferencián elhangzott elõadások. Szerkesztette GOMBA Szabolcsné–HAIMAN György. Debrecen, 1985. Bethlen Mihály útinaplója [1691–1695]. Sajtó alá rendezte és az utószót írta JANKOVICS József. Budapest, 1981. Kort en waaragtig verhaal van de laatste vervolginge der Euangelische leeraren in Hungarien. Amsterdam, 1677. LIEBURG, F. A. van: Repertorium van Nederlandse hervormde predikanten tot 1816. Dordrecht, 1996. I–II. Galeria omnium sanctorum A magyarországi gályarab prédikátorok emlékezete. Szerkesztette MAKKAI László, közremûködött FABINYI Tibor és LADÁNYI Sándor. Budapest, 1976. MIKLÓS Ödön: Holland intervenció a magyar protestantizmus érdekében (1674–1680). Pápa, 1918. MIKLÓS, E.: De houding der Nederlanden in de Hongaarsche geloofsvervolgingen (1674–1680). In: Bijdragen en Mededeelingen van het Historisch Genootschap 40 (1919) 10–110. POOT, Abraham van: Naauwkeurig verhaal van de Vervolginge aangerecht tegens de Euangelise Leeraren in Hungarien. Amsterdam, 1684. Vitetnek ítélõszékre… Az 1674-es gályarabper jegyzõkönyve. A latin nyelvû forrást közzéteszi, a jegyzõkönyvet magyarra fordította, a bevezetõ tanulmányt írta, a kötetet szerkesztette, a jegyzeteket és a mutatókat készítette S. VARGA Katalin. Pozsony, 2002.
