Fülcimpák és körmök :

.CARLO GINZBURG.

.„Fülcimpák és körmök”:. a következtetésen alapuló paradigma gyökerei Fordította: Farkas Krisztina

ta a kett√s álarcot, és az olasz Giovanni Morelliként fedte fel magát (e vezetéknévnek a Schwarze a megfelel√je, a Lermolieff pedig szinte az anagrammája). A m∫vészettörténészek még ma is beszélnek a „Morelli-féle módszerr√l”. De miben is áll ez a módszer? A múzeumok, állítja Morelli, tele vannak olyan festményekkel, amelyeknek a szerz√ségét pontatlanul állapították meg. Azonban nehéz minden darabot nyomon követni valódi alkotójáig: igen sokszor szignálatlan, javított vagy rossz állapotban lév√ alkotásokkal találkozunk. Ilyen körülmények között elengedhetetlen, hogy különbséget tudjunk tenni eredeti és másolat között. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, mondja Morelli, nem a kép legszembet∫n√bb jegyeire kell hagyatkoznunk, amelyeket a legkönnyebb utánozni (ahogy ezt a leggyakrabban teszik is) – az ég felé emelt tekintetre Perugino alakjainál, vagy Leonardo mosolyaira stb. Ezek helyett a legtriviálisabb részleteket kell megvizsgálnunk, amelyeket a legkevésbé befolyásoltak a m∫vész iskolájának modorosságai: a fülcimpákat, a körmöket, az ujjak és a lábujjak formáját. Morelli e módszerrel azonosította és h∫ségesen katalogizálta a fülek formáját Botticelli, Cosimo Tura és mások figuráinál – ezek a jegyek az eredetiben jelen vannak, a másolatokban azonban nem. Végül számos, a legfontosabb európai múzeumokban függ√ sok kép esetében új javaslattal állt el√ a szerz√séget illet√en. Ezek közül néhány szenzációszámba ment: az egyik drezdai fekv√ akt esetében például, amelyet addig a Sassoferato által Tiziano egyik elveszett képér√l készített másolatnak hittek, megállapította, hogy egyike az igen kevés eredeti Giorgionénak.

Isten a részletekben van. Aby Warburg Egy tárgy, amely tárgyak elvesztésér√l, elpusztításáról, elt∫nésér√l beszél. Nem saját magáról, másokról beszél. Vajon tartalmazza is √ket? J. Johns

A

következ√ oldalakon kísérletet teszünk arra, hogy bemutassuk egy ismeretelméleti modell (ha úgy tetszik, paradigma) csendes kialakulását a tizenkilencedik század végi humán tudományokban. E paradigmának eddig nem szenteltek elegend√ figyelmet, pedig igen er√teljes hatást fejt ki annak ellenére, hogy soha nem vált explicit elméletté. Egy ilyen vizsgálat segítségünkre lehet abban, hogy kitörjünk a „racionalizmus” és az „irracionalizmus” közötti terméketlen ellentét szorításából.

I.

A

Zeitschrift für bildende Kunst 1874 és 1876 között megjelent számaiban egy cikksorozat látott napvilágot az itáliai festészetr√l, egy ismeretlen orosz tudós, Ivan Lermolieff aláírásával, egy bizonyos, hasonlóan rejtélyes Johannes Schwarze német fordításában. Az az új módszer, amelyet a cikk javasolt a régi mesterek szerz√ségének megállapítására, ellentétes reakciókat és élénk vitákat váltott ki a m∫vészettörténészek között. Mindezek után a szerz√ lehullajtot-

49

Carlo Ginzburg

sággal mered a hölgy profiljára. Egy pillanatig egyszerre lehetett leolvasni a meglepetés és az elégedettség kifejezését az arcáról, de mire a hölgy felé fordult, hogy megfejtse a hirtelen csend okát, már azt a higgadt Holmest látta, akit azel√tt.” Kés√bb Holmes így magyarázza Watsonnak (és az olvasónak) villámló szellemi teljesítményének menetét: „Mint orvos, bizonyára Ön is tisztában van vele, kedves Watson, hogy nem létezik még egy olyan változatos része az emberi testnek, mint a fül. Minden egyes fül rendszerint egészen egyedi, és különbözik a többit√l. A tavalyi Anthropological Journal-ban két rövid írást találhat tollamból a témában. Ezért tehát a dobozban lév√ füleket a szakért√ szemével vizsgálhattam, és alaposan megfigyeltem anatómiai jellegzetességeiket. Képzelheti meglepetésemet, amikor Miss Cushingra pillantva észrevettem, hogy füle pontosan megegyezett azzal a n√i füllel, amelyet épp akkor vettem szemügyre. A véletlen teljesen ki van zárva. Ugyanúgy rövidül a fülkagyló, ugyanaz a széles ív a fülcimpában, ugyanaz a kanyarulat a bels√ porcban. Minden lényeges jellemz√jében ugyanaz a fül volt tehát. Azonnal láttam megfigyelésem hatalmas horderejét. Nyilvánvaló, hogy az áldozat vérrokon, méghozzá valószín∫leg nagyon közeli.”3 Rövidesen látni fogjuk e párhuzam következményeit.4 El√ször azonban jól tesszük, ha megvizsgáljuk Wind egy másik értékes megérzését: „Morelli egyes kritikusai számára furcsának t∫nt, hogy ott kell a személyiséget keresni, ahol a személyes er√feszítés a leggyengébb. Ezen a ponton azonban a modern pszichológia bizonyosan támogatná Morellit: akaratlan, apró gesztusaink sokkal eredetibb módon árulkodnak jellemünkr√l, mint bármely formális póz, melyet gondosan el√készítettünk.” „Akaratlan, apró gesztusaink...”: a „modern pszichológia” kifejezés helyére azonnal behelyettesíthetjük Freud nevét. Amit Wind írt Morellir√l, valóban ráirányította a szakemberek véleményét Freud híres esszéjének, a Michelangelo Mózesé-nek (1914) egyik sokáig elhanyagolt passzusára. Freud így kezdi a második részt: „Jóval azel√tt, hogy bármit is hallottam volna a pszichoanalízisr√l, tudomásomra jutott, hogy egy orosz m∫ért√, Ivan Lermolieff – akinek els√ tanulmányait 1874 és 1876 között adták ki német nyelven – nagy felfordulást okozott Európa képtáraiban, mert számos tévedést revideált, és sok képr√l kimutatta, hogy nem az a fest√ festette √ket, akinek addig tulajdonították. Kioktatta a muzeológusokat, miként lehet a másolatokat az eredetikt√l teljes bizonyossággal megkülönböztetni, és a korábbi el√ítéletekt√l

Ezen eredmények dacára Morelli módszerét heves kritikák érték, részben talán amiatt a szinte arrogáns bizonyosság miatt, amellyel alkalmazta azt. Egy id√ múlva mechanikusnak, nyersen pozitivistának ítélték, és rossz híre kélt.1 Ennek ellenére azonban el√fordult, hogy a módszert ellenz√ tudósok közül sokan felt∫nés nélkül éltek vele a szerz√ség megállapítása során. A Morelli írásai iránti megújult érdekl√dést Edgar Windnek köszönhetjük. Wind ezeket az írásokat a m∫vészethez való viszonyulás modern formájának tipikus példáiként jellemezte, mely attit∫d inkább a részletek, mint általában a m∫ értékeléséhez vezet. Szerinte Morelli a m∫vészi spontaneitásnak szentelt kultusz széls√ségét képviselte, amelynek eszméit fiatal éveiben szívta magába a berlini romantikus körökkel való érintkezés során. Wind értelmezése azonban nemigen meggy√z√, mivel Morellit nem esztétikai problémák érdekelték (ezt a tényt kés√bb ellene rótták fel), hanem egy el√zetes filológiai sorrend problémái.2 Morelli módszere valójában sokkal összetettebb következménnyel járt. Mindjárt megláthatjuk, hogy magát Windet is csak egy hajszál választotta el ennek felfedezését√l. „Morelli könyvei – írja Wind – eltérnek minden m∫vészeti íróétól; ujjak és fülek illusztrációi tarkítják, melyek azoknak a jellemz√ trükköknek nagy gonddal összeállított gy∫jteményei, melyek által a m∫vész elárulja magát – ahogy a b∫nöz√t elárulják az ujjlenyomatai, [...] minden Morelli által vizsgált m∫vészeti galéria kezd b∫nügyi nyilvántartóra emlékeztetni.” Ezt a párhuzamot ragyogóan vitte tovább Enrico Castelnuovo, aki Morelli valószín∫sít√ módszerét ahhoz hasonlította, amelyet vele szinte egy id√ben megalkotója, Arthur Conan Doyle tulajdonított Sherlock Holmesnak. A m∫ért√ (connoisseur) arra a detektívre emlékeztet, aki olyan bizonyíték alapján leplezi le a b∫ntény elkövet√jét (vagy a m∫vészt a festmény mögött), amely a legtöbb ember számára érzékelhetetlen. Számtalan példa bizonyítja Holmes éleslátását, amikor lábnyomok, cigarettahamu és hasonlók segítségével fedezi fel egyegy b∫ntény nyitját. De hogy valóban meggy√z√dhessünk róla, milyen pontos Castelnuovo analógiája, csak egy pillantást kell vetnünk A kartondoboz (1892) [The Cardboard Box] cím∫ elbeszélésre, melyben Sherlock Holmes a szó szoros értelmében „morellizál”. Az eset valóban két levágott füllel kezd√dik, melyeket postán küldtek el egy ártatlan vénkisasszonynak. Lássuk a szakért√t munka közben: „Elhallgatott, én [Watson] pedig körülpillantván meglepetéssel láttam, hogy Holmes különös állhatatos-

50

„Fülcimpák és körmök”

darab, a Lynkeus esetében, melyet a Traumdeutung újrakiadásaiban említ Freud).5 Miel√tt megkérdeznénk, vajon mit nyerhetett Freud Morelli olvasásából, próbáljuk meg kijelölni ennek az eseménynek az id√pontját – vagy talán mondhatnánk eseményeket is, mivel Freud két külön találkozásról beszél: „Jóval azel√tt, hogy bármit is hallottam volna a pszichoanalízisr√l, tudomásomra jutott, hogy egy orosz m∫ért√, Ivan Lermolieff [...]”; „Nagyon érdekesnek találtam aztán, mikor kés√bb kitudódott, hogy az orosz álnév mögött Morelli olasz orvos rejt√zködött.” Az els√ kijelentés dátumát csak találgathatjuk. Terminus ante quem-ként 1895-öt javasoljuk (ebben az évben jelent meg Freud és Breuer Tanulmányok a hisztériáról cím∫ munkája), vagy 1896-ot (amikor Freud el√ször használta a pszichoanalízis kifejezést). A terminus post quem 1883. Ez év decemberében Freud egy, a menyasszonyának írt hosszú levélben megemlíti, hogy „felfedezte a m∫vészetet”a Drezdai Múzeumban tett látogatása során. Ezt megel√z√en nem érdekl√dött a m∫vészet iránt, de most „levedlettem barbarizmusomat, és elkezdtem rajongani” – írja. Nehéz elképzelni, hogy Freud érdekl√dhetett egy ismeretlen m∫vészettörténész írásai iránt jóval annak elismertsége el√tt, az azonban tökéletesen elképzelhet√, hogy a menyasszonyának a drezdai galériáról írt levele után nem sokkal kezdte el √ket olvasni, mivel Morelli összegy∫jtött esszéinek els√ kötete (Lipcse, 1880) az itáliai mesterek müncheni, drezdai és berlini múzeumokban található m∫veivel foglalkozott. Freud második találkozását Morelli írásaival valószín∫leg pontosabban meg lehet határozni. Ivan Lermolieff valódi nevét el√ször a fentebb már említett cikkgy∫jtemény 1883-as angol fordításának címlapján tárták a nyilvánosság elé; az 1891 (Morelli halálának éve) utáni kés√bbi kiadásokban és fordításokban neve és álneve is mindig megjelenik. Nem zárhatjuk ki a lehet√séget, hogy egy kötet el√bbutóbb Freud kezébe került; az is elképzelhet√, hogy Ivan Lermolieff valódi személyér√l véletlenül szerzett tudomást 1898 szeptemberében, amikor valamelyik milánói könyvesbolt polcait böngészte. Freud jelenleg Londonban található könyvtára tartalmaz egy Giovanni Morelli (Ivan Lermolieff)-példányt Della Pittura italiana: Studii storico critici – Le Gallerie Borghese e Doria Pamphili in Roma (Milánó, 1897) címmel. A megvétel dátuma szerepel a címoldalon: Milánó, szeptember 14. Freud pedig csak egyszer, 1898 √szén járt Milánóban. Ebben az id√szakban ráadásul Morelli könyve más okból is izgathatta. Több

megszabadított m∫vekb√l új m∫tárgyi karaktereket konstruálni. Eredményeit úgy érte el, hogy kijelentette: figyelmen kívül kell hagyni a festmény összhatását, nagyszabású jellemvonásait, az alárendelt részletek karakterisztikus fontosságát hangsúlyozta, az olyan csekélységekét, mint az ujjak körmének formája, a fülcimpák, a glória és egyéb, figyelembe nem vett dolgok, melyeket a másoló elmulaszt utánozni, de amelyeket minden m∫vész az √t jellemz√ módon kivitelez. Nagyon érdekesnek találtam aztán, mikor kés√bb kitudódott, hogy az orosz álnév mögött Morelli olasz orvos rejt√zködött. Az Olasz Királyság szenátoraként halt meg 1891-ben. Azt hiszem, hogy eljárása közeli rokonságban áll az orvosi pszichoanalízis technikájával, hisz e technikát is az jellemzi, hogy kevésre becsült vagy figyelmen kívül hagyott vonásokból, jellegzetességekb√l, a megfigyelés hulladékából – a »refuse«-ból – fejtsen meg rejtett titkokat.” A Michelangelo Mózes-ér√l szóló esszé eredetileg névtelenül jelent meg: Freud csak akkor vallotta magáénak, amikor felvette összegy∫jtött m∫vei közé. Felvet√dött, hogy Morellinek a szerz√i identitás elnyomására és álnevekkel való elfedésére irányuló hajlama végül még Freudot is befolyásolta. Ennek az egybeesésnek a fontosságát illet√en különböz√, többé vagy kevésbé elfogadható elméletek láttak napvilágot. Ami bizonyos, hogy Freud a névtelenség fátyla mögött kimondottan, bár sz∫kszavúan elismerte, hogy Morelli jelent√s intellektuális hatással volt rá egy olyan id√szakban, amely jóval megel√zte a pszichoanalízis felfedezését. E hatást pusztán a Michelangelo Mózesé-r√l írt esszére vagy általában azokra az írásokra redukálni, amelyek m∫vészettörténettel foglalkoztak – ahogy ezt néhányan megkísérelték –, méltánytalanul lesz∫kítené Freud e szavainak vonatkozási körét: „Azt hiszem, hogy [Morelli] eljárása közeli rokonságban áll a pszichoanalízis technikájával.” Valójában arról van szó, hogy Freud nyilatkozatának egésze, melyb√l most csak idéztem, Giovanni Morellinek különleges helyet biztosít a pszichoanalízis korai fejl√désében. Dokumentált, nem csupán feltételezett kapcsolatról van szó, mint Freud „el√deinek” vagy „√seinek” megállapítása esetében ez oly sokszor el√fordul. Ráadásul, ahogy már említettem, a Morelli írásaival való találkozás még Freud „preanalitikus” fázisában történt. Olyan elem tehát, amely közvetlenül hozzájárult a pszichoanalízis kikristályosodásához, nem pedig egy utólagosan, a felfedezés megtörténtét követ√en észrevett egybeesés (így volt ez J. Popper álmából készült

51

Carlo Ginzburg

csodálatát a Morellinek tulajdonított technika iránt. Mindegyik esetben parányi nyomok teszik lehet√vé egy mélyebb, másként hozzáférhetetlen valóság megértését – pontosabban Freud esetében a tünetek, Sherlock Holmes esetében egy b∫ntény nyomai, Morellinél pedig a festményeken lév√ apró jellegzetességek. Hogyan magyarázhatjuk ezt a háromrét∫ analógiát? Els√ pillantásra a megoldás igen egyszer∫nek t∫nik. Freud orvos volt, Morelli is rendelkezett orvosi diplomával, Conan Doyle pedig gyakorolta is az orvosi hivatást, miel√tt az irodalom felé fordult volna. Mindegyikük munkája esetében magától értet√dik az orvosi szemiotika modellje: azé a tudományé, amely megengedi a közvetlen megfigyelés számára hozzáférhetetlen betegségeknek a felületi tünetekre támaszkodó diagnózisát, mely tünetek a laikus – például Dr. Watson – szemében irrelevánsnak t∫nhetnek. Érdemes egyébként megjegyezni, hogy a Holmes–Watson duó, az érzékeny detektív és a nehéz felfogású orvos egyetlen valódi személy két felét képviseli, a fiatal Conan Doyle egyik professzoráét, aki különleges diagnosztikai képességeir√l volt híres. Ezek azonban nem egyszer∫en életrajzi egybeesések. A tizenkilencedik század vége felé – pontosabban az 1870 és 1880 közötti évtizedben – a humán tudományokban kezdett meger√södni egy olyan, következtetésekb√l kiinduló paradigma, amely kifejezetten a szemiotikán alapult. Gyökerei azonban sokkal messzebbre nyúltak vissza.

hónapig az emlékezetkihagyással foglalkozott: kevéssel korábban Dalmáciában hiába próbálkozott az orvietói freskókért felel√s m∫vész nevének emlékezetbe idézésével (ezt az epizódot kés√bb A mindennapi élet pszichopatológiájá-ban vizsgálja). Morelli könyve valóban említi mind a fest√t (Luca Signorellit), mind azokat az egyéb m∫vészeket (Botticellit, G. A. Boltraffiót), akik lehet√ségként felbukkantak Freud emlékezetében. De mit jelenthettek Morelli esszéi a fiatal, a pszichoanalízist√l még távol járó Freud számára? Ezt maga Freud mondja el nekünk: egy valamiképpen fontosnak tartott, félredobott információkon, marginális adatokon alapuló interpretációs módszer ötletét. E módszerrel azok a részletek, melyeket legtöbbször csekély jelent√ség∫nek, triviálisnak, „elhanyagolhatónak” tartottak, kulcsként szolgáltak az emberi lélek bonyolultabb aspektusainak megközelítésében. „Ellenségeim – írja Morelli némi iróniával (pontosan olyan iróniával, amely Freudot szórakoztatta volna) – szeretnek úgy gondolni rám, mint aki képtelen felismerni egy m∫alkotás spirituális jelentését, és ezért különös jelent√séget tulajdonít a küls√dleges dolgoknak – egy kéz formájának, egy fülnek, vagy horribile dictu egy olyan kellemetlen tárgynak, mint a köröm.”6 Akár Morelli mottója is lehetett volna Vergilius egyik, Freud számára olyan kedves mondata (melyet az Álomfejtés jelmondataként használt fel): „Flectere si nequeo Superos, Archeronta movebo” („Hogyha pedig nem lágyul a menny: Acherónt verem én fel!”).7 Morelli számára még azért is bizonyulhattak leleplez√nek ezek a marginális tények, mert arra is példával szolgáltak, amikor egy adott kulturális tradícióhoz kötött m∫vész figyelme ellankad, és e tradíció jellemz√ jegyeinek helyét tisztán egyéni ecsetvonások veszik át, „melyek úgy mentek át a m∫vész sz∫r√jén, hogy tudomása sem volt róluk”.8 Ami tehát itt még a tudattalanra való utalásnál is figyelemre méltóbb – ez nem volt kivételes ebben az id√szakban –, az a m∫vészi individualitás lényegének olyan elemekkel való azonosítása, amelyek kívül esnek a tudatos ellen√rzés tartományán. Eddig tehát párhuzamokat mutattunk ki Morelli, Holmes és Freud módszerei között. Beszéltünk a Morelli – Holmes és Morelli – Freud közötti kapcsolatokról. Freud maga is elárulta érdekl√dését Sherlock Holmes iránt egyik páciensének, a „farkasembernek”. 1913 tavaszán pedig egyik kollégájával, Theodor Reikkel beszélgetve, aki a pszichoanalitikus módszert Sherlock Holmeséhoz hasonlította, Freud kifejezte

II.

A

z ember sok ezer éve vadászik. A számtalan vadüldözés során megtanulta, hogyan rekonstruálja láthatatlan zsákmányának alakját és mozgását a földön látható lábnyomokból, a letört ágakból, ürülékb√l, sz√rcsomókból, fennakadt tollakból, megmaradt szagokból. Megtanult kiszimatolni, megjegyezni, értelmezni és osztályozni olyan aprócska nyomokat is, mint például a nyálcseppek. Megtanulta, hogyan végezzen el villámsebesen összetett szellemi m∫veleteket egy erd√ mélyén vagy a rejtett veszélyekkel teli prérin. A tudás e gazdag tárházát a vadászok továbbadták az √ket követ√ generációknak. A sziklafestményeket és tárgyi leleteket alátámasztó verbális dokumentáció hiányában a folklórhoz fordulhatunk, amely bár halványan és eltorzítva, de mégiscsak an-

52

„Fülcimpák és körmök”

vinációs szövegekben megbúvó implicit paradigma között, melyeket a Krisztus el√tti harmadik évezredben kezdtek el létrehozni.10 Mindkett√ el√feltételezi még a jelentéktelen dolgok aprólékos vizsgálatát is, olyan események nyomainak megfigyelését, melyeket közvetlenül nem tapasztalhat a szemlél√. Ürülék, lábnyomok, sz√rszálak, tollak az egyik esetben, állati bels√ségek, olajcseppek a vízen, égitestek, akaratlan testmozgások a másikban. Természetesen a második felsorolás az els√vel szemben szinte korlátlan abban az értelemben, hogy gyakorlatilag minden felhasználható volt a mezopotámiai jósok munkája számára. Kett√jük f√ különbsége azonban valami más: a divináció a jöv√be, a vadászok által vizsgált nyomok értelmezése pedig (a talán csak néhány pillanatnyi) múltba tekintett. Mégis szembet∫n√ a hasonlóság a tanulási folyamatok tekintetében, az elvégzett szellemi m∫veletek – az elemzések, összehasonlítások, osztályozások – formailag azonosak voltak. De csakis formailag, mivel társadalmi kontextusuk teljesen eltér√. Sokan megfigyelték, milyen nagymértékben befolyásolta az írás feltalálása a mezopotámiai divinációt.11 Valóban, más királyi el√jogokkal együtt az alattvalókkal üzenetek útján történ√ kommunikáció képességét az isteneknek tulajdonították – ezek az üzenetek az égre, az emberi testekre, és minden egyébre rá voltak írva –, és a jósok feladata volt, hogy ezeket megfejtsék (mely elképzelés szükségképpen a „természet könyvének” kortalan képzetéhez vezetett). A jövend√mondásnak a való világba írt isteni írásjegyek megfejtésével való azonosítását pedig az ékírás képi jellemz√i is meger√sítették: a divinációhoz hasonlóan az egyik dolgot egy másikon keresztül jelölte. Még egy lábnyom is jelzi egy állat ottjártát. A lenyomat, egy materiális voltában értelmezett jel konkrétságával szemben a piktogram már egy kiszámíthatatlan lépést jelöl a gondolati absztrakció felé vezet√ úton. Azonban a képírás bevezetésekor feltételezett elvonatkoztató képesség végül igen csekély következményekkel jár azokhoz képest, amelyeket a fonetikai írásra való áttérés kíván meg. Tulajdonképpen a képi és a fonetikai elemek együtt éltek tovább a képírásban, mint ahogy a mezopotámiai divinációs irodalomban sem semmisítette meg egymást egyrészr√l a következtetésb√l történ√ általánosítás egyre er√söd√ tendenciája, másrészr√l a hatásokból az okokra való következtetés alapvet√ képessége. Ez megmagyarázza azt a módot is, ahogyan a jogi szókincsb√l vett technikai terminusok fokozatosan átitatták a mezopotámiai divináció nyel-

nak a tudásnak a visszhangját hordozza, amelyet ezek az egykori vadászok halmoztak fel. Él egy keleti mese a kirgizek, tatárok, zsidók, türkök és más népek folklórjában, amely elmeséli három testvér történetét, akik találkoznak egy emberrel, aki elvesztett egy tevét, más variánsokban egy lovat. Tétovázás nélkül megadják az állat leírását: fehér, egyik szemére vak, és két kecskeb√rt visz a hátán, az egyik borral, a másik olajjal van tele. Akkor hát látták? Nem, nem látták. Ekkor lopással vádolják meg, és bíróság elé viszik √ket. A testvérek számára ez a diadal pillanata: azonnal bemutatják, hogyan tudták rekonstruálni ezernyi apró nyom segítségével egy olyan állat megjelenését, amelyet soha nem láttak. Nyilvánvaló, hogy a három testvér valamilyen vadászfolklór maradványait √rzi, még ha nem is feltétlenül vadászok. Ezt a tudást az jellemzi, hogy képes látszólag jelentéktelen kísérleti adatokból egy olyan összetett valóságot felépíteni, amely közvetlenül nem tapasztalható. Ezeket az adatokat ráadásul a megfigyel√ olyan módon rendezi el, hogy azok egy narratív sorrendet adjanak, melyet legegyszer∫bben a „valaki erre járt” szavak fejeznek ki. Lehetséges, hogy maga a (ráolvasástól, a rossz szellemek ki∫zését√l vagy a segélykérést√l megkülönböztetett) elbeszélés gondolata is egy vadásztársadalomból származik, amely a nyomolvasás tapasztalatát mesélte el. Úgy t∫nik, ezt a nyilvánvalóan bizonyíthatatlan hipotézist mégiscsak meger√síti az a tény, hogy azok a retorikai alakzatok, melyeken a vadászok következtetéseinek nyelve ma is nyugszik – a rész és az egész, az ok és az okozat viszonya –, nyomon követhet√k a metonímia narratív tengelyéig, úgy, hogy a metaforát eközben egyértelm∫en kizárhatjuk.9 A vadász lehetett az els√, aki „mond egy történetet”, mivel egyedül √ volt képes kiolvasni egy összefügg√ eseménysort a zsákmánya által hagyott néma, sokszor szinte érzékelhetetlen nyomokból. A nyomok „megfejtése” vagy „kiolvasása” metaforák. Mégis megpróbáltuk √ket szó szerint venni, mint egy történeti folyamat verbális összes∫r∫södését, amely végül hosszú id√ múlva talán elvezetett minket az írás feltalálásáig. Ugyanezt a kapcsolatot fejezi ki aetiológiai mítosz formájában az a kínai tradíció, amely az írás feltalálását annak a f√hivatalnoknak tulajdonítja, aki madarak lábnyomát figyelte meg egy folyó homokos partján. Másrészr√l, ha most elhagyjuk a mítoszok és a hipotézisek tartományát a dokumentált történelem kedvéért, megdöbbent√ek a tagadhatatlan analógiák a most tárgyalt vadászati modell és az azokban a mezopotámiai di-

53

Carlo Ginzburg

El√ször vetették alá a testet, a nyelvet, és az emberiség történetét olyan objektív vizsgálatnak, amely elvben kizárta az isteni beavatkozást. Ma is ennek a polisz kultúrájában bekövetkezett dönt√ változásnak az örökösei vagyunk. Talán kevéssé nyilvánvaló, hogy ebben az átalakulásban a szemiotikai jelleg∫ vagy következtetéseken alapuló paradigmának els√dleges szerepe volt. Ez különösen a hippokratészi orvostudomány esetében nyilvánvaló, mely tudomány választott módszerének definíciója a szimptóma (semeion) explicit fogalmán alapult. A hippokratészi iskola szerint csakis az összes tünet figyelmes és részletes szemrevételezésével és rögzítésével lehet pontos individuális kórtörténeteket létrehozni; a betegség önmagában hozzáférhetetlen. Az orvostudomány e feltételez√ jellegére fektetett hangsúlyt talán az az ellentét inspirálta, melyet a pitagóreus orvos, Alkmeón mutatott ki az isteni tudás közvetlensége és az emberi érzékelés spekulatív jellege között. A különböz√ szinteken m∫köd√ feltételezéseken alapuló (conjectural) paradigma implicit igazolását találta annak tagadásában, hogy a valóság átlátható. Orvosok, történészek, politikusok, fazekasok, ácsok, tengerészek, vadászok, halászok, n√k: a görögök számára csak néhány azok közül a csoportok közül, amelyek a feltételezéseken alapuló tudás hatalmas tárházát használják ki. Határait – melyeket legf√képpen Metis, Jupiter els√ felesége felügyelt, aki a vízb√l történ√ divináció megszemélyesítése volt –, olyan fogalmak jelölték, mint a „feltételezés” és a „találgatás” (tekmor, tekmairesthai). De ahogy már mondtam, ez a paradigma implicite volt jelen – mivel háttérbe szorította a Platón által kifejlesztett tekintélyesebb (és társadalmilag is elismertebb) tudásmodell. A hippokratészi korpusz 16 egyes passzusainak védekez√ hangvétele azt jelzi, hogy már a Krisztus el√tti ötödik században elkezd√dött az az orvostudomány bizonytalanságaira irányuló vita, amely mind a mai napig tart. E folyamatosságot az a tény magyarázza, hogy az orvos és a páciens viszonya, melyet az jellemez, hogy az utóbbi nem képes igazolni az el√bbi által a gyakorlatban használt tudást és hatalmat, nem sokat változott Hippokratész óta. Ennek az ellentétnek a terminusai azonban, attól a mély átalakulástól kísérve, amelyen a „szigor” és a „tudomány” eszméje esett át, megváltoztak a majdnem két és fél évezred alatt. Természetesen a fordulópontot a Galilei-féle fizikán alapuló tudományos paradigma felbukkanása jelentette, amely tartósabbnak bizonyult alapjainál. Ha a modern fizika nem nevezheti is ma-

vét, és azoknak a passzusoknak a jelenlétét is, amelyek az orvosi fiziognómiával és szemiotikával foglalkoznak a divinációs értekezésekben.12 Visszatértünk tehát a szemiotikához. Olyan diszciplínák együttállásában találjuk meg (bár a kifejezés nyilvánvaló ellentmondás, ha tekintetbe vesszük a diszciplína szó eredeti jelentését), amelyeknek van egy közös jellemz√jük. Csábító a lehet√ség, hogy egymás mellé helyezzünk két olyan áltudományt, mint a divináció és a fiziognómia, és két olyan tudományt, mint a jog és az orvoslás, és az összehasonlításban rejl√ aránytalanságot a szóban forgó társadalmak tér- és id√beli távolságának a számlájára írjuk. Ez azonban csak felületes következtetés volna. Volt valami, ami ténylegesen összekötötte a tudásvágy kielégítésének ezen eltér√ módszereit az ókori Mezopotámiában (ha kizárjuk az inspiráció hatására történ√ divinációt, mely eksztatikus jelleg∫ tapasztalatokon alapult):13 ez pedig az az attit∫d, amely azoknak a különleges eseteknek az elemzésére irányult, amelyeket csakis nyomokon és tüneteken keresztül lehetett rekonstruálni. Maguk a mezopotámiai jogi szövegek nem törvények vagy rendeletek gy∫jteményei voltak, hanem konkrét esetek elemzését tartalmazták.14 Ebb√l következ√en beszélhetünk egy következtetésen alapuló (presumptive) vagy divinációs jelleg∫ paradigmáról, amely a tudás formájától függ√en irányulhat a múltra, a jelenre, vagy a jöv√re. A jöv√ számára ott volt a szigorú értelemben vett divináció, a múlt, a jelen és a jöv√ számára pedig a két aspektussal, a diagnosztikával és a prognosztikával rendelkez√ orvosi szemiotika, és ott volt még a múlt számára a jogtudomány. E következtetésen alapuló vagy divinációs jelleg∫ paradigma mögött azonban lehet érzékelni az emberi faj intellektuális történetének talán leg√sibb aktusát: a vadász a földön guggolva zsákmányának nyomait vizsgálja. Az eddig elmondottak megmagyarázzák, hogy bukkanhat fel egy koponyatörés kétoldali kancsalság alapján felállított diagnózisa egy mezopotámiai divinációs traktátusban.15 Általánosabban, történeti magyarázatát adják annak, hogyan jelenhet meg olyan tudományok sora, amelyek különböz√fajta jelek megfejtésére összpontosítanak, a tünetekt√l az írásig. Mezopotámia után Görögországban ez a konstelláció gyökeresen átalakult, egyrészt olyan új tudományok születése nyomán, mint a történetírás vagy a filológia, másrészt az orvostudományban és más ókori tudományokban megvalósult új társadalmi és episztemológiai autonómiának köszönhet√en.

54

„Fülcimpák és körmök”

megjelenését√l kezdve bizonyos nem tipikus sajátságokat mutatott. Tárgya például jellemz√ sajátságai drasztikus szelekciójának folyamán öltött testet, és kés√bb csak még inkább körülhatárolódott. A terület e bels√ korlátozását két történelmi mérföldk√ jelzi: az írás és a nyomtatás feltalálása. A szövegkritika az el√bbi következményeként jött létre (amikor meghozták a döntést a homéroszi eposzok lejegyzésér√l), és az utóbbi nyomán gyökeresedett meg (amikor a klasszikusok legkorábbi, gyakran siet√sen létrehozott kiadásait felváltották megbízhatóbbak). El√ször a szóbeliséghez és a gesztusokhoz köt√d√ elemeket találták irrelevánsnak a szöveg szempontjából, majd azokat is, amelyek az írás fizikai jellemz√ihez kapcsolódtak. E kett√s folyamat eredményeként a szöveg egyre többet veszített materiális vonatkozásaiból, fokozatosan megtisztították minden olyan utalástól, amely az érzékekre vonatkozott. Bár szükséges egy materiális elem a szöveg fennmaradásához, a szöveget magát ez az elem nem határozza meg.19 Ma ez nyilvánvalónak t∫nik, pedig valójában nem az. Gondoljunk csak arra, milyen nagy jelent√sége van az intonációnak a szóbeli irodalomban, vagy a kalligráfiának a kínai költészetben, és vegyük észre, hogy a szöveg el√bb említett felfogása egy hihetetlenül fontos kulturális választás eredménye. Hogy ezt a kiválasztást nem csak a manuális eszközöknek a mechanikus eszközökkel való felváltása határozta meg, Kína jól ismert példája mutatja, ahol a nyomtatás feltalálása nem szakította el az irodalmi szöveg és a kalligráfia közötti köteléket. Hamarosan látni fogjuk, történetileg milyen széls√ségesen eltér√ módokon fejez√dött ki a képi „szövegek” problémája. A szöveg elvont fogalma megmagyarázza, hogy miközben nagyrészt megtartotta divinatorikus jellemz√it, miért volt képes mégis a szövegkritika egy mereven tudományos irányban továbbfejl√dni, ahogy ez a tizenkilencedik században történt. Az a radikális felfogás, amely csak a szöveg egyes részleteit vette figyelembe, melyeket reprodukálni lehetett (el√ször manuálisan, Gutenberg után mechanikusan is), azt jelentette, hogy még az egyéni esetekkel való foglalatoskodás közben is el lehetett kerülni a humán tudományok legf√bb kelepcéjét: a min√séget. Jellemz√, hogy Galilei pontosan abban a pillanatban fordult a filológia felé, amikor a modern természettudományt egy hasonlóan radikális redukció által alapozta meg. Az a hagyományos középkori világnézet, amely egymás mellé helyezte a világot és a könyvet, azon a bizonyosságon alapult, hogy

gát „Galilei-féle” fizikának (bár Galileit nem tagadta meg), a paradigma tudományban betöltött episztemológiai, s√t, szimbolikus jelent√sége általában változatlan maradt. Most már világosan láthatjuk, hogy a tudományoknak az a csoportja, amelyeket feltételezéseken vagy következtetéseken alapuló tudományoknak neveztünk (beleértve az orvoslást is), teljesen függetlenek azoktól a tudományos követelményekt√l, melyeket a Galilei-féle paradigma kíván meg. Ezek er√sen kvalitatív jelleg∫ tudományok, amelyekben egyedi esetek, helyzetek és dokumentumok vizsgálata a cél, pontosan azért, mivel egyediek, és ezért olyan eredmények születnek, melyek rendelkeznek egy olyan spekulatív szegélyterülettel, melyet nem lehet figyelmen kívül hagyni – gondoljunk csak a feltételezés fontosságára (maga a kifejezés is a jóslásból származik)17 a filológiában, orvostudományban és a jóslásban. A Galilei-féle tudomány, amely akár magáénak vallhatta volna az Individuum est ineffabile („nem beszélhetünk arról, ami egyéni”) skolasztikus jelmondatát, egészen más jellemz√ket hordoz. A matematika és az empirikus módszer a számszer∫sítést és a jelenségek ismétl√dését el√feltételezte, míg az individualizáló megközelítés definíció szerint kizárta az utóbbit, az el√bbit pedig kizárólag eszközként engedte meg. Ez megmagyarázza, miért nem vált soha a történelem egy Galileire támaszkodó tudománnyá. A tizenhetedik század folyamán történt, hogy az antikvárius módszerek beoltása a történetírásba közvetett módon feltárta az utóbbi évszázadokig rejt√z√ √si, következtet√ jellegét. Ez az eredend√ jellemz√ nem változott, annak ellenére, hogy mind szorosabbá váltak a történettudományt és a társadalomtudományokat összeköt√ szálak. A történelem sui generis társadalomtudomány maradt, amely örökre a konkréthez köt√dik. Még ha néha muszáj is a történésznek explicit vagy implicit módon visszautalnia egy sor összehasonlítható jelenségre, kognitív stratégiája, csakúgy, mint a kódok, melyekkel kifejezi magát, lényegében individualizáló jelleg∫ marad (bár az egyedi eset lehet egy társadalmi csoport, vagy egy egész társadalom). Ebben az értelemben a történész ahhoz az orvoshoz hasonlít, aki kórleírásokat használ, amikor egy adott betegséget vizsgál a betegben. Ahogy az orvosé, a történész tudása is közvetett, feltevéseken alapul, és következtet.18 Hipotézisünk azonban túl szabályos. A feltételezéseken alapuló tudományok birodalmában az egyik – a filológia, pontosabban a szövegkritika – már

55

Carlo Ginzburg

meg azt, ami Considerationi-jának talán legújabb eleme volt, a „festmény felismerésének” – a metodológiának, más szavakkal a hamisítványok azonosításának, az eredeti másolattól való megkülönböztetésének stb. – szentelt részt.22 A m∫értés (ahogy egy évszázaddal kés√bb elnevezték) megalapozására tett els√ kísérlet tehát erre a villámgyors diagnózisairól híres orvosra vezethet√ vissza, arra az emberre, aki egy pácienssel szembekerülve egyetlen gyors pillantással meg tudta jósolni, „mi lesz a betegség kimenetele” („quem exitum morbus ille esset habiturus”).23 Ezen a ponton talán megengedik nekem, hogy a klinikus és a m∫ért√ pillantásának egybeolvadásában többet lássak puszta véletlennél. Miel√tt közelebbr√l megvizsgálnák Mancini néhány állítását, álljunk meg annál az el√feltételezésnél, melyet √, a „nemesember , a Considerationi címzettje, és mi magunk is vallunk. Ez az el√feltétel kimondatlan, mivel (helytelenül) magától értet√d√nek tartották: eszerint Raffaelo egyik vászna és annak egy másolata között (legyen akár festmény, metszet, vagy manapság egy fotográfia) olyan különbség van, melyet lehetetlen figyelmen kívül hagyni. E feltevésnek az üzleti életben játszott következményei, vagyis hogy egy festmény definíció szerint egyszeri és megismételhetetlen, nyilvánvalóak,24 s a m∫ért√ társadalmi szerepl√ként való megjelenéséhez köt√dnek. E feltevés azonban olyan kulturális kiválasztódásból származik, amely egyáltalán nem látható el√re, és ezt az a tény is meger√síti, hogy írott szövegekre nem alkalmazható. A festészet és az irodalom küls√dleges jellemz√i nem felelnek meg e premisszának. Említettük azokat a történelmi változásokat, melyeken keresztül az írott szöveg megtisztult azoktól a jegyekt√l, melyeket nem tartottak sajátosan rá jellemz√nek. Ez a finomodás – eddig – nem következett be a festészetben. A szem számára az Orlando Furioso kéziratos másolatai vagy nyomtatott kiadásai úgy tudják reprodukálni a szöveget, amilyennek Ariosto megírta; egy Raffaello-portré másolata soha.25 A festészeti és az irodalmi másolat eltér√ megítélése megmagyarázza, hogy Mancini mint m∫ért√ miért nem tudta használni a szövegkritika módszereit, annak ellenére, hogy általános analógiát állapított meg a festés és az írás tevékenysége között. És mivel ezt az analógiát választotta kiindulópontjául, kénytelen volt más, akkor bimbózó tudományokhoz fordulni segítségért. Az els√ cél, melyet Mancini maga elé t∫zött, a festmények datálására irányult. Azt állította, hogy e cél

mindkett√ közvetlenül „kibet∫zhet√”, míg Galilei ehelyett azt hangsúlyozta, hogy „a filozófiát [...], amely abban a nagy könyvben van megírva, amely mindig nyitva áll el√ttünk (én univerzumnak nevezem) [...], nem lehet megérteni, hacsak el√ször nem tanuljuk meg azt a nyelvet, és azokat a bet∫ket, melyekkel írva van”, azaz „a háromszögeket, a köröket és más geometriai figurákat”. A természetfilozófus, ugyanúgy, mint a filológus számára a szöveg egy mély, láthatatlan entitás, melyet a materiális adatoktól függetlenül kell rekonstruálni: „formák, számok és m∫veletek, de nem illat, íz, vagy hang – véleményem szerint ezek nem többek az él√lényen kívül es√ neveknél.”20 E szavakkal Galilei elhelyezte a természettudományt az anti-antropocentrikus és anti-antropomorfikus oldalon, melyet az már soha többé nem hagyott el. A tudomány világában szakadék keletkezett, amely az id√ haladtával egyre szélesebbre tárult. Az már bizonyos, hogy nem létezik annál nagyobb ellentét, mint ami a Galileit követ√ fizikus, aki hivatásából ered√en süket a hangokra és érzéketlen az ízekre és az illatokra, és kortársa, az orvos között állt fenn, aki úgy állapította meg a diagnózist, hogy fülét ziháló mellkasokra tapasztotta, vagy ürüléket szagolt és vizeletet kóstolt. A sienai Giulio Mancini, VIII. Orbán pápa magánorvosa ezek közé tartozott. Arra nincs bizonyítékunk, hogy személyesen ismerte volna Galileit, de az igen valószín∫, hogy találkoztak, mivel ugyanazokhoz a római körökhöz tartoztak (a pápai udvartól az Academia dei Linceiig), és sok közös ismer√sük volt (Federico Cesit√l Giovanni Ciampoliig és Giovanni Faberig). Nicio Eritreo (Gian Vittorio Rossi) egy igen élénk jellemrajzban körvonalazta Mancini ateizmusát, kiemelked√ diagnosztikus képességeit (a leírás a divináció nyelvéb√l meríti a kifejezéseit), és azt a hajlamát, hogy festményeket csikarjon ki a pácienseib√l, melyeknek √ az „intelligentissimusa” volt. Való igaz, hogy Mancini írt egy könyvet a következ√ címmel: Alcune considerationi appartenenti alla pittura come di diletto di un gentilhuomo nobile e come introduttione a quello si deve lire, amely kéziratos formában széles körben forgott, de nyomtatásban egészen kevéssel több, mint három évszázaddal ezel√ttig nem jelent meg.21 Ahogy a cím is sugallja, a könyv nem fest√knek, hanem az úri dilettantes-nek íródott – azoknak a virtuosó-knak, akik egyre nagyobb számban ver√dtek össze a régi és a modern festmények Pantheon-beli, éves kiállításain, minden március tizenkilencedikén. E m∫vészeti piac nélkül Mancini talán soha nem írja

56

„Fülcimpák és körmök”

sát, amely lehet√vé teszi az eredeti alkotások elválasztását a hamisítványoktól, a nagy mesterek munkáit a másolatoktól vagy követ√ik képeit√l. Ez megmagyarázza, miért buzdít arra, hogy eldöntsük, vajon felismerjük-e a festményen a mester határozott vonalait, f√ként azokon a részeken, melyek szükségképpen tudatosan készültek, és nem lehet könnyen imitálni √ket, mint például a haj, a szakáll és a szemek esetében. A haj gy∫r∫it csak nehézségek árán lehet utánozni, és a másolaton nyilvánvalóvá válik; ha pedig a másoló nem akarja utánozni √ket, akkor híján maradnak a mesteri jártasság nyomainak. A festmény e jellemz√i hasonlóak a kézírás vonalaihoz és kacskaringóihoz, melyek szintén gazdájuk merészségét és határozottságát kívánják meg. Ugyanezt mondhatjuk azokról a ragyogóan határozott ecsetvonásokról, melyeket a m∫vész utánozhatatlan mesteri mozdulatokkal végez, akár a ruházat red√inél, akár visszatükröz√d√ fény ábrázolásakor, amelyek inkább a m∫vész fantáziájától, mint a tárgy tényleges megjelenését√l függenek.26 Látjuk tehát, hogy az írás és a festés tevékenységei közötti párhuzam, melyet Mancini korábban különböz√ kontextusokban vizsgált, ebben a passzusban újra vizsgálat alá kerül egy új és el√zmények nélküli néz√pontból (ez alól kivétel Filarete egy passzusa, melyet Mancini valószín∫leg nem ismert). A párhuzamot er√sítik az olyan, a kézírásról szóló mai fejtegetésekben ismét felbukkanó technikai kifejezések, mint „határozottság”, „vonalak”, „hurkok”.27 Innen ered a „sebesség” lényeges volta is: egy egyre bürokratikusabb korban egy kancellári kézírás sikerét leginkább garantáló jegy a másoló piacán az elegancia mellett a ductus sebessége volt.28 Hogy mekkora jelent√séget tulajdonított Mancini a dekoratív elemeknek, az is tanúsítja, milyen nagy figyelmet szentelt a tizenhatodik század végét√l a tizenhetedik század elejéig divatos itáliai kézírásminták szembet∫n√ jegyeinek. Az írott „karakterek” vizsgálata feltárta, hogy egy mester kezének azonosítását a festmény azon részeiben kell keresni, melyeket a leggyorsabban készített, és így potenciálisan mentesek lesznek a valóság megjelenítésének igényét√l (azaz a hajtincsekben, a ruházatban, „amelyek inkább a m∫vész fantáziájától, mint a tárgy tényleges megjelenését√l függenek”). Nézzük most meg ezeknek az állításoknak a mélyén rejl√ értékeket – melyeket sem Mancini, sem kortársai nem tudtak a felszínre hozni. A „karakter” szó els√dleges vagy analogikus értelmében 1620 körül jelenik meg újra egyrészr√l a

elérése érdekében elengedhetetlen, hogy rendelkezzünk „bizonyos gyakorlattal a festményekr√l és korszakaikról való ismeretek megszerzésében, úgy, ahogy az antikváriusok vagy a könyvtárosok például ismerik a bet∫formákat, melyekb√l következtetni tudnak az írás korára”. A bet∫k ismeretére való hivatkozásnak olyan módszerekre kell utalnia, melyeket pontosan ugyanezekben az években dolgozott ki Leone Allacci vatikáni könyvtáros a görög és latin kéziratok datálására – ezeket fejlesztette tovább fél évszázaddal kés√bb a paleográfia megalapítója, Mabillon. De, folytatta Mancini, „a századra jellemz√ közös jegyeken túl” léteznek még „olyan jegyek is, melyek az egyénre jellemz√ek”, ahogy „ezeket a megkülönböztet√ jegyeket az íróknál láthatjuk”. Így tehát a festészet és az írás között el√ször makroszkopikus méretekben megállapított analógiát („korszakok”, „évszázad”) kés√bb mikroszkopikus, egyéni szintekre is alkalmazták. Ebben a szférában Allacci proto-paleografikus módszerei már nem m∫ködtek. Éppen ezekben az években történt egy elszigetelt kísérlet arra, hogy szokatlan szemszögb√l elemezzék az egyedi kéziratokat. Az orvos Mancini Hippokratészt idézve megjegyezte, hogy talán lehetséges a lélek „funkcióitól” „impressziói” felé fordulni, melyek pedig az egyes testek „tulajdonságaiban” gyökereznek: „mely feltételezés által és segítségével, úgy hiszem, századunk egyes kifinomult elméi leírtak és megkíséreltek felállítani egy szabályt mások intellektusának és intelligenciájának felismerésére azok kézírásából”. A bolognai orvos, Camillo Baldi valószín∫leg ezek közé a „kifinomult elmék” közé tartozott. Trattato come da una lettera missiva si conoscano la natura e qualit dello scrittore cím∫ könyve hatodik fejezetét a kézírásról szóló legrégibb európai szövegnek tarthatjuk. Címe Milyen jelentést olvashatunk ki a karakter megjelenéséb√l volt, melyben a „karakter” „a bet∫ formáját és megrajzolását” jelentette, „ahogy azt a toll a papíron elvégzi”. A kezdeti lelkesedés ellenére Mancini elvesztette érdekl√dését az újkelet∫ grafológia kit∫zött célja iránt, és aziránt is, hogy egyes írók személyiségét „karakterjeikb√l” (ti. bet∫ikb√l) a pszichológiai „karakterjükre” való következtetéssel rekonstruálja (e szinonima egyetlen √si tudományos mátrix képzetéhez visz vissza). Mancini ehelyett megáll az új diszciplína kezdeti el√feltevésénél: azaz hogy a kézírások különböznek, és lehetetlen az utánzásuk. Azáltal, hogy meghatározza a hasonlóképpen utánozhatatlan elemeket a festészetben, talán elérheti célját, nevezetesen egy olyan módszernek a kidolgozá-

57

Carlo Ginzburg

„sok állat oly hasonló egymáshoz, például a legyek, a hangyák, férgek, békák, és sok halféle is, hogy egy faj példányai között nem tudunk különbséget tenni”.30 Egy európai építész szemével két (európai) épület legapróbb különbségei is jelent√sek voltak, két tatár vagy két etióp különbségei elhanyagolhatóak, két féregé vagy két hangyáé pedig szinte nem is léteztek. Valószín∫leg egy tatár építész, egy etióp hozzá nem ért√ vagy egy hangya másféle hierarchiát javasolt volna. Az individualizáló tudás mindig antropocentrikus, etnocentrikus és így tovább. Természetesen még az állatokat, a k√zeteket, vagy a növényeket is lehet individualizáló perspektívából szemlélni – például a divinációéból –, különösen a normától egyértelm∫en eltér√ eseteket. A teratológia (a fejl√dési rendellenességek tana), mint tudjuk, a jóslás fontos eleme volt. A tizenhetedik század korai évtizedeiben azonban egy a Galileiéhez hasonló modell akár csak közvetett befolyása is háttérbe szorította a rendellenes jelenségek tanulmányozását (például a divinációt), a norma kutatásának, a természetr√l szerzett általános ismeretek fejl√désének javára. 1625 áprilisában kétfej∫ borjú jött világra Róma egyik külvárosában. Az Academia dei Lincei természettudósait érdekelni kezdte az eset. Ez volt a beszélgetések témája a vatikáni Belvedere kertjében (a Galileihez közel álló) Giovanni Faber, az Akadémia titkára, Ciampoli, valamint Mancini, Agostino Vegio kardinális, és VIII. Orbán pápa között. Els√ kérdésük a következ√ volt: vajon a kétfej∫ borjú egy, vagy két állat-e? Az orvosok szerint az agy különbözteti meg az individuumot, az arisztoteliánusok szerint a szív. Faber elbeszélésében valószín∫leg Mancini részvételének visszhangját halljuk (aki egyetlen orvosként vett részt a beszélgetésben). Asztrológiai érdekl√dése dacára tehát a szörnyszülött különleges jellemz√it nem a jövend√mondás szempontjából elemezte, hanem inkább abból a célból, hogy a normális individuum pontosabb definíciójával szolgálhasson, akit, mint egy faj képvisel√jét, megismételhet√ jelenségnek lehet tekinteni. Mancini ugyanazzal a figyelemmel merült el a kétfej∫ borjú anatómiájában, mint amelyet a festményeknek szokott szentelni. De a m∫ért√i tevékenységével felállított analógia itt megsz∫nt. Mancini bizonyos értelemben a divinációs (Mancini a diagnoszta és a m∫ért√) és a generalizáló paradigma (Mancini az anatómus és a természettudós) összekapcsolódását testesítette meg – melyek egymáshoz vannak láncolva, de eltér√ az eredetük. A látszat ellenére az állaton elvégzett boncolás pontos leírása, amelyet Faber készített, és az állat bels√ szerveir√l készített

modern fizika megalkotójának kézirataiban, másrészr√l a paleográfia, a grafológia és a m∫értés alapítóinak munkáiban. Annyi bizonyos, hogy csakis metaforikus kapcsolat létezett azok között a testetlen „karakterek” között, melyeket Galilei olvasott a természet könyvében,29 és azok között a papíron és pergamenen, vásznon vagy táblákon lév√ karakterek között, melyeket Allacci, Baldi vagy Mancini fejtettek meg. A terminusok azonossága azonban ismét megvilágítja azoknak a tudományterületeknek a heterogenitását, melyeket egymás mellé állítottam. Tudományos értékük a szó galilei értelmében rohamosan csökkent, ahogy a geometria egyetemes „tulajdonságaitól” a századnak az írásban meglév√ „közös jegyei”, majd a festmények – vagy akár a kalligráfia – „egyedi jellemz√i” felé haladunk. Ez az csökken√ skála meger√síti, hogy a Galileiféle paradigma alkalmazásának igazi akadálya az egyéni elem központi szerepe (vagy annak hiánya) az egyes tudományterületeken. Minél sajátságosabbnak találták az egyéniségr√l tanúskodó jeleket, annál inkább csökkent az egzakt természettudományos ismeretek megszerzésének lehet√sége. Természetesen az el√zetes döntés az egyéni vonások figyelmen kívül hagyásáról önmagában nem garantálta a fizikai–matematikai módszerek alkalmazhatóságát, nélkülük pedig nem beszélhetünk a Galilei-féle paradigma adoptálásáról a szó szoros értelmében. De ebben az esetben legalább minden további h∫hó nélkül elvetették. E keresztútnál két irányban lehetett továbbindulni: vagy feláldozzák az individuális elem ismeretét az általánosítások kedvéért (melyek többé-kevésbé természettudományosak, és többé-kevésbé megfogalmazhatóak matematikai fogalmakban), vagy megkísérelnek kidolgozni, még ha csak próbaképpen is, egy másik paradigmát, mely az individuum természettudományos ismeretén alapszik – valamint egy olyan tudáshalmazon, melyet még ezután kell körülhatárolni. Az el√bbire vonatkozó kísérletet a természettudományok végezték el, az úgynevezett humán tudományok csak sokkal kés√bb. Ennek világos oka van: a tendencia, hogy szándékosan megfeledkezzünk egy tárgy egyedi jellemz√ir√l, egynesen arányos a szemlél√ érzelmi távolságával. Trattato di Architettura cím∫ értekezésében Filarete kijelentette, hogy lehetetlen két teljesen azonos épületet megalkotni, mint ahogy a tatárok „pofája mind egyforma, vagy ahogy az etiópok mind feketék, és mégis, ha közelr√l megvizsgáljuk √ket, vannak különbségek közöttük a hasonlóságok mellett”. Azt azonban elismerte, hogy

58

„Fülcimpák és körmök”

a betegség minden individuumban különböz√ jellemz√ket tanúsított. Másodszor, a betegségek ismerete közvetett volt, és feltételezéseken alapult: definíció szerint az él√ test hozzáférhetetlen maradt. A holttestet persze fel lehetett boncolni, de hogyan tudhatták volna az él√ személyig visszavezet√, a halál által megakasztott lépéseket rekonstruálni? E kett√s nehézség fényében elkerülhetetlen volt annak a felismerése, hogy az orvosi procedúrák hatékonysága nem bizonyítható. Ebb√l következ√en az orvostudomány képtelensége arra, hogy elérje a természettudományok alaposságát, a kvantifikáció képtelenségében gyökerezett – ez alól csak néhány mellékes funkciója kivétel. A kvantifikáció lehetetlensége pedig annak volt köszönhet√, hogy elkerülhetetlenül jelen volt valami tagadhatatlanul kvalitatív: az individuum. Az individuum jelenléte pedig abból a tényb√l adódott, hogy az emberi szem érzékenyebb az emberek közötti különbségekre (még az elenyész√kre is), mint a sziklák vagy a levelek közöttiekre. Ezekben az orvostudomány „bizonytalanságáról” szóló vitákban már a humán tudományok eljövend√ ismeretelméleti magja kezdett testet ölteni. Cabanis könyvének sorai között egyfajta érthet√ türelmetlenséget olvashatunk. Az orvostudomány a módszerek síkján vele szemben felsorakoztatott, többé-kevésbé igazolható ellenérvek dacára a társadalom szemszögéb√l továbbra is egzakt tudomány maradt. Ám ebben az id√szakban nem minden feltevéseken alapuló tudomány örvendett hasonló presztízsnek. Néhányan, mint például a viszonylag újkelet∫ m∫vészettörténet (connoisseurship), felemás pozíciót foglaltak el az elismert tudományok perifériáján. Mások, melyek szorosabban köt√dtek a mindennapi élethez, tulajdonképpen kívül rekedtek. Azt a képességet, amellyel meghatározzuk a hibás lovat a csánkjáról, a küszöbön álló vihart a szél, az ellenséges szándékot az arckifejezés hirtelen változásából, nem lehetett megtanulni a lódoktor kézikönyvéb√l vagy meteorológiai és pszichológiai értekezésekb√l. Az effajta tudás minden esetben gazdagabb, mint bármely írott szabálygy∫jtemény; nem könyvb√l, hanem az él√ hangból, gesztusokból és pillantásokból sajátították el. Olyan finom megkülönböztetéseken alapult, melyeket nem lehetett megfogalmazni, gyakran még szavakba sem lehetett foglalni; ez alkotta minden társadalmi osztályban a n√k és a férfiak részben egységes, részben változatos örökségét. Ezeket az ismereteket egyetlen nehezen megfogható viszony kötötte össze: mindannyian a konkrét tapasztalatban gyökereztek. Az e tudás

metszetek, melyek kísérték azt, nem arra irányultak, hogy feltárják a tárgy mint olyan „egyedi jellemz√it”, hanem arra, hogy túl azokon eljussanak a faj „közös jellemz√ihez” (amelyek ebben az esetben inkább természetesek, mintsem történetiek). Az Arisztotelészig visszavezethet√ természettudományos tradíció ezzel feléledt és meger√södött. A látás – melyet Federico Cesi akadémiájának címerében az élesszem∫ hiúz szimbolizált – vált az els√dleges funkciójává azoknak a tudományoknak, melyek kívül kerültek a matematika szuperérzékeny tekintetén. A humán tudományok (ahogy ma nevezzük √ket) legalább látszólag képviseltették magukat e tudományok között, els√sorban rendíthetetlen antropocentrizmusuk miatt, mely oly naivitással fejez√dik ki a Filaretét√l származó idézetben. Mégis történtek arra kísérletek, hogy még a legemberibb vizsgálatába is bevonják a matematikai módszereket. Érthet√, hogy az els√, és a legsikeresebb kísérlet, melyet a politikai aritmetikusok végeztek, tárgyául a biológia által leginkább befolyásolt emberi eseményeket választotta: a születést, a szaporodást és a halált. E széls√séges redukcionizmus megengedte a szigorú vizsgálatokat, ugyanakkor eleget tett az abszolút államok hadserege vagy pénzgazdálkodása fel√l érkez√ információigénynek, mivelhogy kizárólag kvantitatív irányba fordult, és vizsgálatainak skálája szintén csakis ezt engedte meg. De a statisztika új tudománya felhasználóinak a kvalitatív ügyek iránti közönye sem tudta teljesen elszakítani a statisztika kötelékeit a tudományok azon körével, melyeket feltételezéseken alapuló tudományoknak neveztünk. A valószín∫ségszámítás, ahogy Bernoulli klasszikus munkájának címe, az Ars conjectandi elárulja, arra tett kísérletet, hogy matematikailag egzakt megfogalmazását adja azoknak a problémáknak, melyekkel a divináció is szembekerült, igaz, széls√ségesen eltér√ formában. A humán tudományok egésze azonban továbbra is szilárdan a kvalitatívhoz kapcsolódott, bár nem minden zavar nélkül, különösen ami az orvostudományt illeti. Fejl√dése ellenére módszerei kétségesnek, eredményei pedig megkérd√jelezhet√nek t∫ntek. Cabanis tizennyolcadik század vége felé kiadott m∫ve, Az orvostudomány bizonyossága felismerte az alaposság eme hiányát, bár eközben igyekezett saját természettudományos jellegét bizonygatni az orvostudományon belül.31 A „bizonytalanságnak” két alapvet√ oka volt. El√ször is, nem volt elegend√ az egyéni betegségeket katalogizálni, hogy azok beilleszkedjenek egy szabályos sémába, mivel

59

Carlo Ginzburg

rom testvér egy sor nyom értelmezése alapján ír le egy soha nem látott állatot. Nyugaton a történet el√ször Giovanni Sercambi gy∫jteményében látott napvilágot. Kés√bb egy sokkal b√vebb antológia központi darabjaként jelent meg, egy bizonyos örmény Cristoforo perzsából olaszra történ√ fordításaként, melyet a tizenhatodik század közepén adtak ki Velencében Peregrinaggio di tre giovani figliuoli del re Serendippo címmel. E változatában a könyvet újranyomták, és többször lefordították – el√ször németre, majd a tizennyolcadik század folyamán a keleti dolgok iránti érdekl√dés hullámát meglovagolva, a f√bb európai nyelvekre is. Serendippo király fiainak története olyan sikeres volt, hogy Horace Walpolet 1754-ben a „serendipity” neologizmus megalkotására késztette, amely „olyan dolgok felfedezését” jelentette, „amelyekre a véletlen, vagy az éleslátás vezet rá, anélkül, hogy kerestük volna √ket”. Néhány évvel korábban a Zadig 3. fejezetében Voltaire újraírta a Peregrinaggio els√ novelláját, melyet francia fordításban olvasott. Voltaire változatában az eredeti elbeszélés tevéje egy n√sténykutyává és egy lóvá változik, melyekr√l Zadig aprólékos leírást ad a földön látható nyomaik alapján. Mikor lopással vádolják meg és bíróság elé citálják, Zadig úgy tisztázza magát, hogy fennhangon elismétli azt a mentális folyamatot, mely képessé tette a két, soha nem látott állat képének felvázolására: „A homokban egy állat nyomait pillantottam meg, s könnyen megállapítottam, hogy ezek kiskutyától származnak. A lábnyomok közt, a homokbuckákon húzódó halvány, hosszú barázdákról rájöttem, hogy n√sténykutya lehet, amelynek eml√i lelógnak, s így néhány napja kölykezhetett.”34 Ezek, és az ezt követ√ sorok egy detektívtörténet csírái. Ezek inspirálták Poe-t, Gaboriau-t és Conan Doyle-t – az els√ kett√t közvetlenül, a harmadikat talán közvetetten. A detektívregény hihetetlen sikerének okai jól ismertek. Az alábbiakban sorra veszek néhányat. Annyit már megfigyelhettünk, hogy a m∫faj egy tanulási modellen alapszik, amely egyszerre régi és modern. Az antikvitásba visszanyúló gyökereir√l már beszéltem. Ami modernségét illeti, elegend√, ha idézzük azt az oldalt, melyen Georges Cuvier a paleontológia új tudományának módszereit és sikereit magasztalta: „Manapság bárki, aki egy patkónak csupán a nyomait észleli, eljuthat arra a következtetésre, hogy a nyomokat hagyó állat kér√dz√ volt, és ez éppoly biztos ítélet, mint bármilyen fizikai vagy etikai következtetés. Ez a lábnyom tehát önmagában ellátja a megfigyel√t további információval a fogak-

mögött álló er√ ebben a konkrétságban rejlett, de ebben rejlett korlátoltsága is – azaz hogy képtelen volt az absztrakció hatalmas és szörny∫ fegyverét használni.32 Az írott kultúra meglehet√sen hosszú id√n keresztül kísérletezett azzal, hogy pontos szóbeli megfogalmazását adja a lokális tudás e halmazának, amely sem eredettel, sem emlékezettel, sem történelemmel nem rendelkezett. Az eredmények mindent összevetve is érdektelenek és szegényesek voltak. Gondoljunk csak arra a szakadékra, amely elválasztja a fiziognómiai értekezések sematikus merevségét a szeret√, a lókeresked√ vagy a hamiskártyás rugalmas és pontos ismereteit√l. Talán egyedül az orvoslásban járt a feltételezésekre alapozott tudás szabályokba foglalása igazi gazdagodással (bár a tudós és a népi orvoslás közötti viszony története még megírásra vár). A tizennyolcadik század folyamán azonban a helyzet megváltozott. A polgárság részér√l indított igen er√teljes kulturális offenzíva kisajátította magának a kézm∫vesek és a parasztok feltételezésekre alapozott és egyéb tudását, azáltal, hogy kodifikálta azt, és így feler√sítette az ellenreformáció által (nyilván más köntösben) már korábban megindított gigantikus akkulturációs folyamatot. Az Encyclopédie természetesen ennek az offenzívának a szimbóluma és a f√ eszköze. Ett√l függetlenül még a kisebb (ám árulkodó) epizódok vizsgálatára is szükség van, ilyen például annak a római k√m∫vesnek az esete, aki bebizonyította a meglepetést√l feltehet√leg teljesen elképedt Johann Joachim Winckelmannak, hogy az az „apró, lapos k√darab” a Porto d’Anziónál felfedezett szobor ujjai között valójában „egy ampulla dugója”. Ezen „apró ismereteknek” a szisztematikus összegy∫jtése – ahogy Winckelmann nevezi √ket egy más alkalommal – táplálta a let∫n√ tizennyolcadik század és a korai tizenkilencedik század között az √si ismeretanyag újabb megfogalmazásait – a f√zést√l a hidrológiáig és az állatgyógyászatig. Egyre növekv√ számú olvasó szerezhetett specifikus tapasztalatokat, melyek a nyomtatott lapok közvetítésével jutottak el hozzá. A regény valójában a beavatási rítusok helyettesítésével, illetve újrafogalmazásával szolgált a polgárság számára – azaz tapasztalatok szerzésével általában.33 És pontosan a képzelet irodalmának köszönhet√en a következtet√ paradigma új és váratlan sikert élvezett ebben az id√szakban. Már említettem a következtetéseken alapuló paradigma feltételezhet√en vadászattal kapcsolatos gyökereir√l szólva azt a keleti mesét, melyben há-

60

„Fülcimpák és körmök”

vagy szemiotikai paradigmának neveztem. Ezek természetesen nem szinonimák, de ezzel együtt egy különböz√ tudományokon keresztül kifejez√d√ közös ismeretelméleti modellre utalnak, mely tudományok egymástól kölcsönvett módszereken vagy kulcsfogalmakon keresztül kapcsolódnak össze. Ezek után a „humán tudományok” tizennyolcadik és tizenkilencedik század közötti megjelenésével a következtet√ paradigmák együttállása gyökeresen megváltozott: új csillagok születtek és hullottak le, mint a frenológia, vagy értek el sikereket, mint a paleontológia. De mindenekel√tt az orvostudomány az, amely els√dleges helyre tesz szert, hála episztemológiai és társadalmi presztízsének. Minden „humán tudomány”, kimondva vagy kimondatlanul, megpróbál valamilyen módon viszonyulni hozzá. De vajon melyik oldalához? A tizenkilencedik század közepén különböz√ választási lehet√ségek bukkannak fel: egyfel√l az anatómiai, másfel√l a szemiotikai modell. A „társadalmi anatómia” metafora, melyet még Marx is alkalmazott egy kulcsfontosságú passzusban,36 a szisztematikus tudás iránti csodálatot fejezi ki egy olyan korban, mely szemtanúja volt az utolsó nagy rendszer – a hegeli – összeomlásának. De a marxizmus nagy sikere ellenére a humán tudományok egyre inkább hajlamosak voltak elfogadni (egyetlen lényeges kivétellel, ahogy majd látni fogjuk) a szemiotika következtet√ paradigmáját. Innen pedig térjünk vissza oda, ahol kezdtük, a Morelli–Freud–Conan Doyle trióhoz. Eddig tág értelemben beszéltem a feltételezésen alapuló paradigmáról és szinonimáiról. Itt az id√, hogy darabjaira szedjük. Más dolog lábnyomokat, csillagokat, ürüléket, köpetet, szaruhártyát, pulzust, hófödte mez√ket vagy cigarettahamut vizsgálni, és megint más kézírást, festményeket vagy párbeszédeket. Alapvet√ különbség van az él√ vagy holt természet és a kultúra között – egész biztosan nagyobb, mint az egyes tudományok közötti egyre felszínibb és egyre ingatagabb eltérések. Morelli arra vállalkozott, hogy egy olyan kulturálisan meghatározott jelrendszeren belül, mint a képi, azonosítja az akaratlannak t∫n√ jeleket, mint amilyenek egy betegség tünetei (és a b∫nügyi nyomok többsége). Ezekben az akaratlan jelekben pedig, a „megragadható csekélységekben” – egy kalligráfus „kacskaringóknak” hívná √ket –, melyek összehasonlíthatók a „kedvenc szavakkal és kifejezésekkel”, amelyeket „a legtöbb ember akaratlanul belevisz beszédébe és írásába, gyakran anélkül, hogy észrevenné”, Morelli a m∫vész identitásának legbiztosabb nyomait ismerte fel.37 Így (talán közvetve) felélesztet-

ról, az állkapocscsontról, a gerincr√l, a lábszár minden csontjáról, a combokról, a vállakról és az arra haladó állat medencéjér√l: szilárdabb bizonyíték, mint Zadig összes nyoma.” Talán egyértelm∫bb jel, de ugyanakkor elkerülhetetlenül kapcsolódik is Zadig nyomaihoz. A „Zadig” név olyan szimbolikus jelent√ségre tett szert, hogy Aldous Huxley 1880-ban egy el√adói körúton, melynek alkalmával Darwin felfedezését népszer∫sítette, a „Zadig módszere” meghatározást alkalmazta arra az eljárásra, amely ötvözte a történettudományt, az archeológiát, a földrajzot, a fizikai asztronómiát és a paleontológiát – azaz a visszafelé történ√ jóslás képességét. Az ezekhez hasonló, alapvet√en diakronikus tudományok nem kerülhették el, hogy a feltételezésen alapuló vagy divinációs paradigmához forduljanak (és Huxley kifejezetten a múlt felé irányuló divinációról beszélt), Galilei modelljét pedig félretegyék. Ha az okokat nem lehet reprodukálni, semmi mást nem tehetünk, mint hogy hatásaikból következtetünk rájuk.

III.

E

kutatás szálai hasonlóak egy sz√nyeg szálaihoz. Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol szoros, homogén szövetté rendez√dnek. A minta összfügg√ voltát úgy tudjuk ellen√rizni, ha minden irányban vetünk rá egy pillantást. Vertikálisan a Serendippo – Zadig – Poe – Gaboriau – Conan Doyle szekvenciát kapjuk. Horizontálisan a tizennyolcadik század elején találunk egy bizonyos Monsieur J.-B. Dubos-t, aki egymás után, a megbízhatatlanság sorrendjében felírja egy listára az orvostudományt, a m∫értés tudományát, és a kéziratok eredetének azonosítását. Diagonálisan, egyik történelmi kontextusból a másikba ugorva – Monsieur Lecoq válla felett, aki lázasan átvág egy „hóval borított földdarabon”, melyet b∫nöz√k lábnyomai pettyeznek, és ahhoz a „végtelen fehér papírhoz” hasonlítja, „melyre az emberek, akik után kutatunk, ráírták nemcsak mozdulataikat, jövés-menésüket, de titkos gondolataikat, reményeiket és aggodalmaikat is”35 – felbukkanni látjuk a fiziognómiai értekezések szerz√it, az istenek által a sziklákon vagy az égben hagyott üzeneteket böngész√ babiloni jövend√mondókat, és végül a neolitikum vadászait. E sz√nyeg az a paradigma, melyet a kontextustól függ√en vadászati, divinációs, feltételezésen alapuló,

61

Carlo Ginzburg

A termelés új, kapitalista módszereinek megjelenése – Angliában kb. 1720-tól kezdve, Európa más részein majd egy évszázaddal kés√bbt√l, a napóleoni törvények bevezetésével – megalkotta a törvényhozás új rendszerét, amely a tulajdon új, polgári felfogásán alapult, növelve a büntethet√ cselekmények számát és a büntetések szigorát. Az osztályharc kriminalizálását a hosszú fogvatartáson alapuló büntet√rendszer megalkotása kísérte.38 A börtönök azonban b∫nöz√ket termelnek. Franciaországban a visszaes√k száma 1870 után folyamatosan emelkedett, és a század végére elérte a vádemelések százalékarányának a felét.39 E visszaes√k személyazonosságának megállapítása jelentette a a társadalmi kontroll átfogó programjának többé-kevésbé tudatos kiindulópontját. A visszaes√k személyazonosságának helyes megállapításához be kellett bizonyítani, hogy (a) a személyt korábban már elítélték, és hogy (b) azonos azzal a személlyel, akit korábban már ezért a cselekményért megbüntettek.40 Az els√ kérdést a rend√rségi akták létrehozásával oldották meg. A második már komolyabb nehézségeket jelentett. Eltörölték a büntetésnek azokat a régi módszereit, a megbélyegzést és a csonkítást, amelyek egy személyen örökre jelet hagytak. A Mylady vállába égetett francia liliom tette lehet√vé, hogy D’Artagnan felismerje √t mint elítélt méregkever√t, míg két szökött rab, Edmond Dantes és Jean Valjean hamis és tiszteletre méltó név alatt újra megjelenhetett a jó társaságban (e két példa elegend√ annak bemutatására, hogy a visszaes√ b∫nöz√ alakja milyen nagy hatást tett a tizenkilencedik század képzeletére).41 A polgári tiszteletreméltóság megkívánta a felismerhet√ség jeleit, melyek ugyanolyan kitörölhetetlenek, még ha kevésbé köt√dnek is a nemesi vérhez vagy a megbélyegzettséghez, mint az ancien régime-ben. Egy hatalmas b∫nügyi fotográfiai archívum ötletét el√ször elutasították, mert az az osztályozás megoldhatatlan problémáit vetette fel: nevezetesen, hogy hogyan lehet elkülöníteni egyes vonásokat egy kép kontinuumában. A kvantifikáció útja egyszer∫bbnek és pontosabbnak t∫nt. 1879-ben Alphonse Bertillon, a párizsi prefektúra egyik alkalmazottja egy antropometrikus módszert kezdett alkalmazni (melyet több cikkben és jelentésben kifejtett), amely a személyes aktába bejegyzett aprólékos testi méretekre támaszkodott. Világos, hogy akár csak néhány milliméternyi eltérés is törvényszéki hiba lehet√ségét hordozta. Bertillon antropometrikus módszerének valódi hátránya azonban tisztán negatív jellege volt. Az azo-

te és továbbfejlesztette azokat a metodológiai elveket, melyeket el√dje, Giulio Mancini sokkal korábban megfogalmazott. Nem volt véletlen, hogy olyan hosszú id√ után ezek az elvek végül beértek. Ugyanebben az id√szakban egy még szembet∫n√bb áramlat bukkant fel, amely az államnak a társadalom feletti szorosabb ellen√rzését jelentette, az individuumnak azt a értelmezését alkalmazva, mely szintén az apró és akaratlan jeleken alapult. Minden társadalom érzi annak a szükségét, hogy különbséget tegyen lényegi elemei között; de ennek elérésére különböz√ id√kben és helyeken más és más módszert alkalmaznak. Ott van legel√ször is a név: ám minél összetettebb egy társadalom, annál kevésbé alkalmas egy név az individuum egyértelm∫ meghatározására. A görög-római Egyiptomban például annak a személynek a neve mellé, aki a jegyz√ elé állt, hogy házassági szerz√dést kössön, vagy hogy lezárjon egy kereskedelmi tranzakciót, egy rövid fizikai jellemzést kellett feljegyezni, amely tartalmazta a sebhelyeket, illetve az egyéb felt∫n√ jegyeket. A hibának vagy a személyek szándékos összecserélésének persze így is nagy esélye maradt, tehát a szerz√dések alatt szerepl√ aláírás sok el√nnyel járt vele szemben: a tizennyolcadik század végén Lanzi apát a m∫értés módszereinek szentelt Storia pittorica egyik bekezdésében azt állította, hogy az egyéni kézírás utánozhatatlan voltát a természet szándéka alakította ilyenné, hogy „védelmezze” a „civil (ti. polgári) társadalmat”. Természetesen az aláírásokat lehet hamisítani, az írástudatlanok pedig kívül rekedtek az ellen√rzés e formáján. E hátrányok ellenére azonban az európai társadalmak az évszázadok során nem érezték annak szükségét, hogy a személyazonosság megállapításának biztonságosabb és praktikusabb módszereit vezessék be – még akkor sem, amikor a nagyüzemek születése, az ezzel együtt járó földrajzi és társadalmi mobilitás és a gyors nagyvárosi fejl√dés radikálisan megváltoztatta a probléma vonatkozásait. Azonban még ilyen körülmények között is gyerekjáték volt megsemmisíteni a nyomokat, és új személyazonossággal jelenni meg ismét – s nem is csak az olyan nagyvárosokban, mint London vagy Párizs. Ennek ellenére a tizenkilencedik század utolsó évtizedeiig nem jelentek meg az azonosítás új, a régivel verseng√ módszerei. A szükséglet olyan korabeli események nyomán született, amelyek az osztályok közötti harccal voltak kapcsolatban: a nemzetközi munkásszervezet létrejöttével, a munkásosztály mozgalmainak a Kommün utáni elnyomásával, a b∫n érzékelésében bekövetkezett változásokkal.

62

„Fülcimpák és körmök”

egyénenként eltér√ módon nyilatkoznak meg, így minden esetben eltér√ módon kell kezelni √ket. Így néhány modern gondolkodó, akiket nem nevez meg, az orvostudományt az „individualizálás m∫vészetének” nevezte („artem individualisandi”, „die Kunst des Individualisirens”). E m∫vészet alapja azonban az individuum fiziológiájában rejlik. Itt Purkynê, aki fiatalemberként filozófiát hallgatott Prágában, újra felfedezte Leibniz gondolatainak legmélyebb áramlatát. Minden személy, „ens omnimodo determinatum”, rendelkezik individualitással, amely még a legérzékelhetetlenebb és legapróbb tulajdonságaiban is felismerhet√. Sem az egyes eset tényei, sem a küls√ hatások nem elegend√ek a magyarázatához. Szükség van egy bels√ norma vagy „typus” létezésének feltételezésére, amely fenntartja az organizmusok változatosságát minden faj határain belül. E „norma” ismerete, jelentette ki profetikusan Purkynê, „feltárja az egyéni természet rejtett ismeretét”. A fiziognómia ott hibázott, hogy el√zetes véleményekb√l és siet√s következtetésekb√l kiindulva ellentmondott az individuumok változatosságának: ebb√l következ√en egészen idáig lehetetlen volt a fiziognómia természettudományos, deskriptív alapokra helyezése. A tenyér olvasását a tenyérjóslás „hiábavaló tudományának” hagyva, Purkynê egy sokkal kevésbé látható tényre összpontosított, és az individualitás titkos jegyét az ujjhegyekre íródott vonalakban fedezte fel. Hagyjuk el Európát egy pillanatra, és vessünk egy pillantást Ázsiára. Európai kollégáikkal ellentétben, és t√lük teljesen függetlenül, a kínai és a japán jövend√mondók is a kéz felszínén található kevésbé nyilvánvaló jelek iránt kezdtek érdekl√dni. A Kínában, és különösen Bengálban dívó szokás mögött, hogy a dokumentumok aljára korommal vagy tintával befeketített ujjhegyüket nyomják, valószín∫leg divinációs okokat lehet sejteni. Aki megszokta, hogy a fatörzsek vagy a sziklák erezetéb√l, madarak nyomaiból vagy a tekn√spáncél rajzolatából misztikus írásokat bet∫zzön ki, könny∫szerrel írásként fogadhatta el a piszkos ujjak által hagyott vonalakat bármely felszínen. Sir William Herschel, Bengál Hooghly kerületének f√adminisztrátora észrevette, hogy a szokás igen elterjedt volt a helyi lakosság körében, és mivel igen használhatónak találta, úgy döntött, hogy a brit kormány hasznára fordítja. (A kérdés elmléleti oldalai nem érdekelték, nem ismerte Purkynê latin értekezését, amely amúgy is fél évszázadig hevert olvasatlanul). Ahogy Galton utólagosan megfigyelte, valóban szükség volt a személyek azonosításának egy hatékony módszerére a brit kolóni-

nosítás pillanatában lehet√vé tette az adatoknak nem megfelel√ személyek kizárását, de annak a pozitív igazolását már nem, hogy két azonos adatsor egyetlen személyre utal. Az individuum lényegileg nehezen megragadható természete, melyet – a kvantifikáció segítségével – kikergettek az ajtón, most az ablakon keresztül újra bejutott. Így hát Bertillon azt javasolta, hogy ötvözzék az antropometrikus módszert az úgynevezett „beszél√ portréval”, azaz az egyes entitások (orr, szem, fül stb.) verbális, analitikus leírásával, melynek végeredménye ki kell hogy rajzolja az egyén képét – és így lehet√vé teszi majd az azonosítás folyamatát. Bertillon fülek ábráival teli lapjai elkerülhetetlenül felidézik Morelli munkáinak illusztrációit, melyek hozzávet√leg ugyanebben az id√ben jelentek meg. Lehet, hogy közvetlenül nem hatottak egymásra, mégis meglep√ azt látni, hogy Bertillon, miközben grafológiai szakért√ként tevékenykedett, a hamisításra rávilágító b∫njelekként használta az eredeti m∫ jellegzetességeit vagy „idiómáit”, melyeket az utánzó ritkán tudott csak reprodukálni, ám a sajátjaival helyettesíthetett.42 Ahogy már talán sejthettük, Bertillon módszere hihetetlenül összetett volt. Korábban már utaltam a mért adatok által felvetett problémákra. A „beszél√ portré” csak tovább bonyolította a dolgokat. Hogyan lehet például egy leírásban különbséget tenni egy bütykös-kampós, és egy kampós-bütykös orr között? Vagy hogyan osztályozhatók a kékesszöld szem árnyalatai? Francis Galton volt az, aki 1888-ban kiadott, kés√bb javított és átdolgozott tanulmányában egy olyan azonosítási módszert ajánlott, amely mind az adatok gy∫jtését, mind osztályozásukat leegyszer∫sítette. Az új technika az ujjlenyomatokra alapozott. Galton azonban √szintén elismerte, hogy mind az elméletet, mind a gyakorlatot tekintve mások már megel√zték. Az ujjlenyomatok tudományos elemzését a hisztológia alapítója, J. E. Purkynê kezdte el 1823-ban, Commentatio de examine physiologico organi visus et systematis cutanei cím∫ írásában. A papilláris vonalak kilenc alaptípusát azonosította és írta le, ugyanakkor azt állította, hogy nincs két olyan személy, akiknek azonosak lennének az ujjlenyomataik. A felfedezés lehetséges gyakorlati alkalmazásait nem tárgyalta, filozófiai következményeit azonban a „De cognitione organismi individualis in genere” cím∫ fejezetben kifejtette. Az individuum ismerete, állította Purkynê, alapvet√ az orvostudomány gyakorlata számára, már a diagnózis során: a szimptómák

63

Carlo Ginzburg

ákon, és nemcsak Indiában: a bennszülöttek írástudatlanok, összeférhetetlenek, ravaszak, csalók, és az európai szemében megkülönböztethetetlenek voltak. 1880-ban Herschel a Nature egyik számában bejelentette, hogy tizenhét évi próba után az ujjlenyomatvételt hivatalosan is bevezették a Hooghly kerületben, és már három éve kiváló eredményeket érnek el vele.43 A gyarmati hivatalnokok kisajátították a bengáliak feltételezésen alapuló tudását, és ellenük fordították azt. Galton Herschel cikkét kiindulópontként használta ahhoz, hogy szisztematikusan átgondolja és megvizsgálja az egész kérdéskört. A kutatást három különböz√ elem keresztez√dése tette lehet√vé: Purkynê, a tipikus tudós felfedezése; a bengáli emberek mindennapi gyakorlatához kapcsolódó konkrét tudás; és Sir William Herschelnek, ◊ Brit Felsége h∫ szolgájának politikai és adminisztratív érzéke. Galton tisztelgett az els√ és a harmadik el√tt. Megpróbált faji jellegzetességeket is elkülöníteni az ujjbegyekben, sikertelenül – azt azonban kijelentette, hogy kutatást tervez egyes indiai törzsek körében annak reményében, hogy „majomszer∫bb mintázatot” fedez majd fel. Galton amellett, hogy dönt√en hozzájárult az ujjlenyomatok analíziséhez, gyakorlati következményeit is el√re látta. A módszert igen rövid id√ alatt bevezették Angliában, onnan pedig lépésr√l lépésre az egész világon elterjedt (Franciaország az utolsók között fogadta el). Ily módon minden emberi lény – jegyezte meg büszkén Galton, magára is alkalmazva azt a dicséretet, amelyet Bertillon kapott a Francia Belügyminisztérium egyik hivatalnokától – identitásra tett szert, olyan individualitásra, amelyre teljes bizonyossággal lehet támaszkodni. Így tehát ami eddig a brit adminisztrátorok szemében (Filarete becsmérl√ kifejezésével) a bengáli „pofák” egységes tömege volt, egy csapásra individuumok halmaza lett, akiket mind egy specifikus biológiai jegy különböztetett meg. Az individualitás fogalmának e csodaszer∫ kiterjedése tulajdonképpen az állam eszközei, a bürokrácia és a rend√rség segítségével történt. Az ujjlenyomatnak köszönhet√en a legszegényebb ázsiai vagy európai falu legkisebb lakosa is azonosíthatóvá és ellen√rizhet√vé vált. De ugyanez a feltevésen alapuló paradigma, ha az ellen√rzés még kifinomultabb formáinak kifejlesztésére használják, azon ideológiai ködök szétoszlatásának eszközévé válhat, melyek egyre jobban elhomályosítják a teljesen kifejlett kapitalizmus összetett társadalmi szerkezetét. Bár a szisztematikus tu-

dásra való törekvés egyre elbizakodottabbnak t∫nik, a totalitás eszméjét nem kell szükségszer∫en elvetni. Ellenkez√leg, a felszíni jelenségeket magyarázó, mélyen gyökerez√ kapcsolat abban a pillanatban igazolódik, amikor valaki azt állítja, hogy egy ilyen viszony közvetlen ismerete nem lehetséges. Bár a valóság homályosnak t∫nhet, vannak olyan különleges zónák – jelek, nyomok –, amelyek segítségével eljuthatunk hozzá. Ez a gondolat, a feltevéseken alapuló vagy szemiotikai paradigma lényege, a legkülönfélébb kognitív körökben hódított tért, és dönt√en befolyásolta a humán tudományokat. Aprólékos paleográfiai részleteket használtak útmutatóként a kulturális cserék és átalakulások rekonstrukciójához – explicit utalásokkal Morellire, amely megpecsételte Mancini majd három évszázados adósságát Allacci felé. A firenzei Quattrocento fest√inek hullámzó ruházatai, Rabelais neologizmusai, azok a görvélykórosok, akiket Franciaország és Anglia királyai gyógyítottak meg, csak néhány példa arra, hogyan mutattak rá id√r√l id√re az apró jelek segítségével általánosabb jelenségekre: egy társadalmi osztály, egyetlen író, vagy egész társadalom világnézetére. A pszichoanalízis tudománya aköré a hipotézis köré szervez√dött, hogy a látszólag elhanyagolható részletek igen fontos következményekkel járó jelenségeket tárhatnak fel. A szisztematikus gondolkodás hanyatlását az aforisztikus érvelés sikere követte – Nietzschét√l Adornóig. Maga az aforisztikus kifejezés is sokatmondó. (Egy nyom, egy tünet, egy vezérfonal: nincs menekvés a paradigma el√l.) Az Aforizmák Hippokratész híres m∫vének a címe. A tizenhetedik században politikai aforizmagy∫jtemények jelentek meg.44 Az aforisztikus irodalom tulajdonképpen kísérlet, az emberr√l és a társadalomról szóló, tünetek és jelek alapján tett értékel√ állítások megfogalmazására tett kísérlet: olyan emberr√l és társadalomról, amely beteg, krízisben van. Még a crisis is orvosi, hippokratészi fogalom.45 Könnyen be lehet mutatni, hogy századunk egyik legnagyobb regénye, Proust Az elt∫nt id√ nyomában-ja szigorú természettudományos, következtetésen alapuló paradigma szerint épült fel. De nevezhetünk-e egy feltételezésen alapuló paradigmát természettudományosnak? A természettudományok kvantitatív és anti-antropocentrikus irányultsága Galilei óta kellemetlen dilemma elé állította a humán tudomámyokat: vagy egy laza természettudományos rendszer használata mellett döntenek, hogy érdemleges, vagy egy pedáns és apró-

64

„Fülcimpák és körmök”

ezzel a veszélyes kifejezéssel, az intuíció-val dobálózzam. Ha a villámgyorsan lefolyó racionális folyamatok szinonimájaként mégis ragaszkodunk a használatához, meg kell különböztetnünk az intuíció alacsony és magas formáját. Az ókori arab fiziognómia a firasa összetett fogalmában gyökerezett, amely általában az ismertt√l az ismeretlenig közvetlenül, jelek alapján történ√ eljutás képességét jelölte. A kifejezés a szúfi-k szótárából származik, és egyszerre jelölte a misztikus intuíciót, és a tisztánlátás és a bölcsesség olyan formáit, mint amelyeket Serendippos királya fiainak tulajdonítottak. E második jelentésében a firasa nem volt más, mint a következtetésen alapuló tudás eszköze.47 Ez az „alacsony intuíció” az érzékekre támaszkodik (bár kíséri is √ket?), és mint ilyennek, semmi köze sincs a különböz√ tizenkilencedik – huszadik századi irracionalizmusok szuperérzékeny intuíciójához. Az egész világon megtalálható, földrajzi, történelmi, etnikai, nemi vagy osztályhatárok nélkül – és így távol került a tudás olyan magasabb formáitól, melyek az elit kisebbség kizárólagos tulajdonai. A bengáliak Sir William Herschel által kisajátított tudásának sajátja; a vadászoké; a tengerészeké; a n√ké. Az emberi állatot szorosan köti más állatfajokhoz.

lékos mellett, hogy szinte jelentéktelen eredményekre jussanak. Csak a nyelvészetnek sikerült e század folyamán elkerülnie ezt a helyzetet, ennek eredményeképpen pedig többé-kevésbé befejezett modellként állni más tudományok el√tt. Felmerül azonban a kérdés, hogy az egzaktságnak ez a típusa elérhet√, vagy egyáltalán kívánatos-e azon tudás számára, amely a leginkább köt√dik a mindennapi tapasztalathoz – vagy pontosabban mindazokhoz a helyzetekhez, melyekben az adatok egyedi és nélkülözhetetlen természete dönt√ a részt vev√ személyek számára. Valaki egyszer azt mondta, hogy a szerelem azoknak az elhanyagolható különbségeknek a túlértékelése, melyek két n√ (vagy két férfi) között fennállnak. De ugyanezt el lehet mondani a m∫alkotásokról vagy a lovakról is.46 Ezekben a helyzetekben a következtetésen alapuló paradigma rugalmas szigoráról (elnézést az oximoronért) lehetetlen megfeledkezni. Ezek a tudás lényegében néma formái, abban az értelemben, hogy szabályaikat sem formalizálni, sem kimondani nem lehet. Senkib√l nem lesz m∫ért√ vagy diagnoszta, ha csakis el√zetesen létez√ szabályok gyakorlására szorítkozik. A tudás e fajtájában megmérhetetlen elemek m∫ködnek: az ösztön, a megérzés, az intuíció. Egészen eddig szigorúan tartózkodtam attól, hogy

Jegyzetek

A jegyzeteket terjedelmi okokból rövidítve közöljük. Doyle: L’homme et l’oeuvre [Paris, 1964], 9. o.) Morelli 1887-ben találkozott Henry Doyle-lal, amir√l francia nyelven írt barátjának, Sir Henry Layard-nak: „Nagyon érdekesnek találtam, amit a dublini galériáról írtál, különösen mivel Londonban lehet√ségem nyílt, hogy személyesen találkozzam a kiváló Mr. Doyle-lal, aki a legkedvez√bb benyomást tette rám... hajaj, gondolj csak bele, hogy egy Doyle helyett rendszerint kik igazgatják európai múzeumainkat!” British Library, Add. MS. 38965, Layard Papers, vol. 35, fol. 1205. A tényt, hogy Henry Doyle ismerte Morelli módszerét (amely a kor m∫vészettörténésze el√tt magától értet√d√ volt), bizonyítja a Catalogue of the Works of Art in the National Gallery of Ireland (Az Ír Nemzeti Galéria M∫veinek Katalógusa, Dublin, 1890), melyet Doyle állított össze, és amely Kugler Layard által, Morelli vezetésével átdolgozott kézikönyvét használja. Morelli írásainak els√ angol fordítása 1883-ban jelent meg. L. Italienische Malerei der Renaissance im Briefwechsel von Giovanni Morelli und Jean Paul Richter, 1876–1891, szerk. J. és G. Richter bibliográfiáját (Baden-Baden, 1960) Az els√ Holmes-történetet, az A Study in Scarlet-et 1887-ben adták ki. Ebb√l felmerül az a lehet√ség, hogy Conan Doyle nagybátyján keresztül közvetlenül ismerte Morelli módszerét. E feltevés azonban nem szükségszer∫, hiszen Morelli írásai nem egyedüli hordozói azoknak az eszméknek, melyek vizsgálatát itt megkísérlem. 5. Sigmund Freud: Álomfejtés, Budapest, Helikon, 1985 6. Morelli (I. Lermolieff): Della pittura italiana, 4. o. 7. Vergilius: Aeneis 7. 312. o. Európa, Budapest, 1962, ford.: Lakatos István. Freud döntését Vergilius passzusa mellett sokféleképpen értelmezték. L. W. Schoenau: Sigmund Freuds Prosa: Literarische Elemente seines Stil, Stuttgart, 1968, 61–73. o. Véleményem szerint a legmeggy√z√bb nézet E. Simoné (uo. 72.

1. A „nagy” Cavalselle mellett Longhi Morellit „kevéssé kiváló, de akkor is kimagasló” elmének ítélte; rögtön ezután mégis a „materialista utalásokról” beszél, amely Morelli „módszerét el√ítéletessé és esztétikailag hasznavehetetlenné” tette. R. Longhi: „Cartella titianesca” in Saggi e ricerche, 1925–1928. Firenze, 1967, 234. o. 2. Longhi a Saggi 321. oldalán így ír: „a min√ség iránt való érzék [...] Morellinél [...] igen alulfejlett, vagy a connoisseur egyszer∫ cselekedeteinek arroganciája folyamatosan aláássa”, rögtön ezek után Morellit szó szerint „a gorlaw-i szomorú és középszer∫ kritikusnak” hívja (Gorlaw a Gorle nev∫ helység oroszosított változata, Bergamo mellett, Morelli-Lermolieff lakóhelye). 3. A The Cardboard Box el√ször a Strand Magazine-ben jelent meg (5 [1983]: 61–73.). W. S. Baring-Gould a The Annotated Sherlock Holmes (London, 1968) 2: 208 oldalán megjegyezte, hogy néhány hónappal kés√bb ugyanez a lap névtelenül közölt egy cikket az emberi fül különböz√ formáiról („Ears: A Chapter On”, Strand Magazine 6 [1983]:388–391., 525–527.). Gould szerint a cikk szerz√je talán maga Conan Doyle volt, aki végül megírta Holmes felfedezését az Anthropologocal Journal-nak (a Journal of Anthropology-nak). Ez azonban indokolatlan feltételezés: a fülekr√l szóló cikket egy „Hands” (Kezek) cím∫ cikk el√zte meg, egy bizonyos Beckles Willson aláírásával a Strand Magazine 5. számában (1983):119–123., 295–301. Bárhogyan is, a fülek illusztrációival teli oldal a Strandb√l a Morelli írásait kísér√ képekre emlékeztet – ami meger√síti e témák népszer∫ voltát ebben az id√ben. 4. Azt azonban nem lehet kizárni, hogy többr√l van szó, mint párhuzamról. Conan Doyle egyik nagybátyja, Henry Doyle fest√ és m∫kritikus 1869-ben a dublini Nemzeti M∫vészeti Galéria igazgatója lett (l. P. Nordon, Sir Arthur Conan

65

Carlo Ginzburg o.), aki szerint a mottó arra utal, hogy a valóság rejtett, láthatatlan tartománya nem kevésbé fontos, mint a látható. A mondat esetleges politikai vonatkozásairól (melyeket már Lassalle is kihasznált), l. C. E. Schorske kiváló esszéjét: „Politique et parricide dans L’interpretation des reves de Freud”, Annales: E. S. C. 28 (1973): 309–328. o., f√leg a 325. o. skk. 8. Morelli (I. Lermolieff), Della pittura italiana, 71. o. 9. L. Roman Jakobson híres esszéjét: „Two Aspects of Language and Two Types os Aphasic Disturbances” in: Fundamentals of Language, by Roman Jakobson and Morris Halle, The Hague and Paris, 1971, 67–96. o. 10. J. Bottéro kiváló esszéjét használom: „Symptìmes, signes, écritures” in: Divination et rationalité, Paris, 1974, 70–197. o. 11. Uo. 154. skk. 12. Uo. 191–192. o. 13. Uo. 89. skk. 14. Uo. 172.o. 15. Uo. 192.o. 16. Hippocrates: Opere, Torino, 1965, 22–23. o.; 143–144. o. 17. A coniector próféta. Itt és máshol is S. Timpanaro megfigyeléseit követem, de eltér√ (esetenként ellentétes) szemszögb√l vizsgálom √ket: l. Timpanaro: Il lapsus freudiano: Psicanalisi e critica testuale, Firenze, 1974. Röviden: Timpanaro elutasítja a pszichoanalízist, mivel az közeli kapcsolatban áll a mágiával, megpróbálom megmutatni, hogy nemcsak a pszichoanalízist, hanem az ún. humán tudományok többségét is az episztemológia egy divinációs jelleg∫ típusa inspirálja (ennek következményeir√l l. ennek az írásnak az utolsó részét). Timpanaro már utalt a mágia individualizáló magyarázataira, és az orvostudomány és a filológia individualizáló ösztöneire (Il lapsus, 71–73. o.). 18. M. Bloch írt néhány emlékezetes oldalt a történeti tudás „valószín∫” karakterér√l: A történész mestersége, Budapest, Osiris, 1996. E tudás indirekt, nyomokon alapuló jellegére utaló jellemz√it K. Pomian hangsúlyozta: „L’histoire de la science et l’histoire de l’histoire,” Annales: E. S. C. 30 (1975):935–952, aki kimondatlanul felülvizsgálja Bloch észrevételeit a kritikai módszer fontosságáról. Pomian alapos tanulmánya végül röviden megvizsgálja a „történelem” és a „tudomány” különbségeit, de nem említi a különböz√ tudástípusok individualizáló attit∫djét (l. „L’histoire”, 951–952. o.) Az orvostudomány és a történettudomány viszonyáról l. M. Foucault: Microfisica del potere: Interventi politici, Torino 1977, 45.o ., egy eltér√ vélemény: G.-G. Granger: Pensée formelle et sciences de l’homme, Paris, 1967, 206. o. skk. A történeti tudás individualizáló jellemz√ihez való ragaszkodás gyanús, mivel túl gyakran társították azzal a kísérlettel, hogy az empátiára vagy a történelemnek a m∫vészettel való azonosítására stb. alapozzák. E dolgozat természetesen teljesen más perspektívából íródott. 19. A Croce által javasolt megkülönböztetés a „kifejezni” (to express) és a „küls√vé tenni” (to extrinsicate) között m∫vészi módon ragadja meg (még ha kissé misztifikálja is) a szöveg fogalma letisztulásának folyamatát, melyet itt megpróbáltam felvázolni. E megkülönböztetés kiterjesztése a m∫vészetre általában (mely Croce néz√pontjából egyértelm∫en következik) tarthatatlan. 20. Galilei: Il Saggiatore, szerk. L. Sosio, Milánó 1965, 264. o., kiemelés t√lem. Lásd még A Martinez, „Galileo on Primary and Secondary Qualities” Journal of the History of Behavioral Sciences, 10 (1974):160–169. o. 21. L. G. Mancini: Considerationi sulla pittura, szerk. A. Marucchi, 2 vols. Róma, 1956–57. 22. L. Mancini, Considerationi, 1:133 kk. 23. Eritreo: Pinacotheca, 80–81. o.; kiemelés t√lem. Kés√bb (82. o.) Mancini egy másik diagnózisáról, mely szintén helyesnek bizonyult (a páciens VIII. Orbán volt), ezt írják: „vagy isteni sugallat, vagy prófécia” („seu vaticinatio, seu praedictio). 24. A metszetek természetesen más kérdéseket vetnek fel, mint a festmények. Manapság hajlamosak vagyunk elvetni az ábrázoló m∫vészet egyedi voltát, de léteznek más tendenciák is, melyek az egyediséget hangsúlyozzák (a performance-ét, a m∫é helyett: l. testm∫vészet, tájm∫vészet). 25. Ez természetesen el√feltételezi W. Benjamin: „A m∫alkotás a technikai sokszorosíthatóság korszakában”, in: Kommentár és prófécia, Gondolat, Budapest, 1969. Benjamin azonban csak a figuratív m∫alkotásokról beszél. E. Gilson egyediségüket, f√ként a festményekét, szembeállítja az irodalmi szövegek mechanikus sokszorosításával: Peinture et realitè, Paris, 1958, 93. o., és f√leg a 95–96. o. (Erre Renato Turci volt szíves felhívni a figyelmemet). De Gilson számára az ellentét bels√, és nem történeti jelleg∫, ahogy én próbáltam bemutatni. Saját

munkáinak „hamisítása” De Chiricónál azt mutatja meg, hogy a m∫alkotás abszolút egyediségének modern fogalma figyelmen kívül hagyja az individuális m∫vész biológiai egységét. 26. Mancini, Considerationi, 1:134. 27. L. például M. Scalzini: Il secretario, Velence, 1585, 20. o.: „Aki hozzászokik az írás e formájához, rövid id√ alatt elveszti az írás sebességét és természetes nyíltságát.” L. még G. F. Cresci: L’idea, Milánó, 1622, 84. o., aki megemlíti „azokat a kacskaringókkal tarkított vonalakat, melyeket tolluk egyetlen vonásával vetettek papírra”. 28. L. Scalzini: Il secretario, 77–78.o. „De ha ezek az emberek, akik udvariasan azt válaszolják, hogy kecses mozdulattal és cizelláltan, er√feszítés nélkül írnak, ha ezeket valamely herceg vagy f√úr szolgálatára rendelnék, akiknek négy vagy öt óra alatt, ahogy az gyakran megtörténik, negyven vagy ötven levelet is meg kellene írni, ha kamrájába szólítanák √ket, hogy írjanak, mennyi ideig tartana e szolgálat elvégzése?” Ez a tiráda egyes megnevezetlen „dicsekv√ mesterek” ellen irányul, akiket lassú és fárasztó szépírás gyakorlásával vádol az író. 29. „...eme igen nagyszer∫ könyv, melyet a természet állandóan nyitva tart azok el√tt, akik homlokukon és agyukon is szemekkel rendelkeznek” (Idézi és tárgyalja E. Raimondi: Il romanzo senza idillio: Saggio sui Promessi Sposi, Torino, 1974, 23–24. o.) 30. Averlino [Filarete]: Trattato di Architettura, szerk. A. M. Finoli és L. Grassi, Milánó, 1972, 26–27. o. 31. P.J.G. Cabanis, An Essay on the Certainty of Medicine, Philadelphia, 1823. 32. L. ehhez Carlo Ginzburg: A sajt és a kukacok, Európa, Budapest, 1991. 33. Ez nemcsak a Bildungsroman-ra igaz. Ebb√l a szempontból a regény a tündérmese egyenes leszármazottja. L. V. I. Propp: Le radici storiche dei racconti di fate, Torino 1949. 34. Voltaire: Zadig, avagy a végzet. Keleti történet, Budapest, 1961, Magyar Helikon, 31. o. Benedek Marcell fordítása. 35. E Gaboriau: Monsieur Lecoq, I: L’enquete, Paris, 1877, 44. o. A 25. o.-n a fiatal Lecoq „újabb elméletét” szembeállítja az öreg rend√r, Gévrol, „a pozitivista rend√rségi módszerek bajnoka” „elavult gyakorlatával”, aki megtorpan a küls√ségeknél, és ezért semmit sem sikerül észrevennie. 36. „Vizsgálódásaim arra a következtetésre vezettek [..], hogy e polgári társadalom anatómiáját [...] a politikai gazdaságtanban kell keresni.” K. Marx: A Contribution to the Critique of Political Economy, London, 1971, 20. o. A magyar fordítás nem adja vissza pontosan a „társadalom anatómiája” kifejezés kiemelt voltát. 37. L. Morelli: Della pittura, 71. o. H. Zerner, (“Giovanni Morelli et la science de l’art” Revue de l’art, 1978) e passzusra támaszkodva fenntartja, hogy Morelli három szintet különített el: a) egy iskola általános jegyeit; b) individuális jegyeket, melyeket a kezek, fülek stb. tárnak fel; és c) az „akaratlanul” véghezvitt modorosságokat. A b) és a c) tulajdonképpen hasonlít egymásra, l. Morelli utalását a „fels√ részükön húsos hüvelykujjakra” Tiziano képein, amely olyan „hiba”, melyet egy másoló elkerült volna. Le opere dei maestri italiani nelle gallerie di Monaco, dresda e Berlino (Bologna, 1886), 174.o. 38. M. Foucault: Felügyelet és büntetés: a börtön története, Budapest, Gondolat, 1990. 39. M. Perrot, „Délinquance et systeme pénitentiaire en France au XIXe siècle”, Annales: E. S. C. 30 (1975): 67–69., f√leg a 68. o. 40. L. A Bertillon: L’identité des récidivistes et la loi de relégation, Paris, 1883, 24. o. (újranyomva az Annales de démographie internationale-ból); E. Locard: L’identification des récidivistes, Paris, 1909. A Waldeck-Rousseau–törvény, amely börtönbüntetéssel sújtotta a visszaes√ket és deportálással a „javíthatatlanokat”, 1885-re megy vissza. L. Perrot: „Délinquance”, 68. o. 41. A megbélyegzést 1832-ben törölték el Franciaországban. A Monte Christo grófja és A három test√r 1844-b√l származik, a Nyomorultak 1869-b√l. Azoknak a volt elítélteknek a listája, akik belakják a kor francia irodalmát, nagymértékben b√víthet√: Vautrin stb. Lásd általánosságban L. Chevalier: Laboring Classes and Dangerous Classes in Paris During the First Half of the Nineteenth Century, London, 1973, f√leg a 2–5. fejezetek. 42. L. Locard: L’oeuvre de Bertillon, 27. o. Grafológiai szakértelme miatt kikérték Bertillon véleményét a Dreyfus-ügyben a Bordereau eredetiségét illet√en. Mivel véleménye egyértelm∫en Dreyfus b∫nössége mellett szólt, Bertillon pályafutása kettétört, biográfusai ellentétes véleményér√l l. A. Lacassagne: Alphonse Bertillon: L’homme, le savant, la pensée philosophique, Lyon, 1914, 4. o.

66

„Fülcimpák és körmök” 43. L. F. Galton: Finger Prints, London, 1892, (az el√z√ kiadások bibliográfiájával), 27–28. o. (és a köszönetnyilvánítást a 4. oldalon). Galton a 26–27. oldalon egy olyan korábbi epizódra utal, amelynek nincsenek gyakorlati következményei: egy san franciscói fotográfusra, aki úgy gondolta, hogy képes azonosítani a kínai közöség tagjait ujjlenyomataik segítségével. 44. Campanella Politikai aforizmái mellett, amely eredetileg latin fordításban jelent meg a Realis philosophia (De politica in aphorismos di gesta) részeként, l. G. Canini: Aforismi politici cavati dall’”Historia d’Italia” di M. Francesco Guiciardini, Velence, 1625, melyr√l l. T. Bozza: Scrittori politici italiani dal 1550 al 1650, Róma, 1949, 141–143., 151–152. o. Lásd még az „Aphorisme” szócikket a Littré Dictionnaire-ben. 45. Még ha eredetileg jogi értelemben használták is; a kifejezés rövid történetét l. R. Kosselleck: Critique and Crisis: Enlightenment and the Pathogenesis of Modern Society, Cambridge Mass., 1988. 46. Lásd Stendhal Memoirs of an Egotist, szerk. D. Ellis (London, 1975), 71.o.: „Victor [Jacquemont]-ban a legkit∫n√bb embert látom – ahogy a connoisseur (elnézést a kifejezésért) meglátja a gyönyür∫ lovat a négyhónapos csikóban, melynek még dagadtak a lábai.” Stendhal azért szabadkozik, mivel egy olyan francia eredet∫ szót, mint a connoisseur, abban a jelentésében használ, melyet az Angliában nyert el. Lásd Zerner megjegyzését („Giovanni Morelli,” 215. o.), miszerint még ma sincs a francia nyelvben a connoisseurship-nek (m∫értés – a ford.) megfelel√ kifejezés.

47. Lásd Mourad, La physiognomonie, 29. o., aki a következ√képpen osztályozza a fiziognómia különböz√ típusait Tashköpru ZÉdeh értekezésében (1560): (1) a szemölcsök és a faggyúdaganatok tudománya; (2) tenyérjóslás; (3) scapulimantia; (4) lábnyomokból való jóslás; (5) a test és a b√r tagjainak vizsgálatából következtet√ genealógia; (6) annak m∫vészete, hogyan találjuk meg utunkat a sivatagban; (7) a források meglelésének m∫vészete; (8) a fémeket tartalmazó helyek felfedezésének m∫vészete; (9) az es√jóslás m∫vészete; (10) prófécia a múlt és a jelen eseményeinek segítségével; (11) prófécia a test akaratlan mozdulataiból. A 15. o.-tól Mourad hihetetlenül érdekes, további vizsgálatot érdeml√ összehasonlítást végez az arab fiziognómia és a Gestalt-pszichológiai iskola kutatásai között az individualitás érzékelése tekintetében. [Ehhez az esszéhez sokan f∫ztek kommentárokat és viszonválaszokat (ezek közül az egyik I. Calvinótól származik a La Repubblica 1980 január 21-i számában), melyek felsorolására nincs elegend√ hely. Itt csupán a következ√ írásokra hívnám fel a figyelmet: Quaderni storici 6 no. 11 (1980): 3–18. o. (A. Carandini és M. Vegetti munkái); ugyanott no. 12, 3–54. o. (több szerz√ írása, illetve a rájuk adott válaszom); és Freibeuter, 1980, no. 5. Marisa Dalai hívta fel rá a figyelmemet, hogy Morellivel kapcsolatban idéznem kellett volna J. von Schlosser érzékeny megfigyeléseit, „Die Wiener Schule der Kunst Geschichte”, Mitteilungen des Oesterreichissen Instituts für Geschichtsforschung, Ergänzungs-Band 13, no. 2 (1934): 165 skk.]

Man Ray: Cím nélkül, 1934

67