F í r c z á k
G y u l a
f
1836—1912. =
Budapesti
Hirlap 1912. junius 2. Szerző
neve alatt.
=
A munkácsi egyházmegyét és az egész magyar püspöki-kart súlyos csapás érte. Firczák Gyula munkácsi püspök életének 76-ik és fényes püspöki pályafutásának 21-ik évében tegnap reggel hoszszas szenvedés után meghalt. Halálát gyászolni fogja nemcsak egyházmegyéje, hanem az egész ország, mert kevés egyházfő örvendhetett olyan országos népszerűségnek, mint ő. Népszerűségének alapját az országgyűlés képviselőházában vetette meg, amelybe 1887-ben a nagybereznai kerület küldte és különösen, mint a közoktatásügyi bizottság elnöke, szerzett magának nagy érdemeket. Innen emelkedett 1891-ben az ungvári püspöki székre. Bölcsője az ungmegyei Horlyón, az ottani parokiális épületben ringott, de gyermekkorát a kies Borzsa völgyében, Alsókaraszlón töltötte. E kies völgy rutén népének mintegy csatasorban álló bádogos fehér templomai és a miszticei kolostor fehér falai, később pedig az időközben Rómába áthelyezett bécsi rutén szeminárium (Barbaraenum), ahol hittani tanulmányait végezte, kiirthatatlan nyomokat hagytak lelkében, amelyeket rövid, de egész valóját átható országgyűlési szereplése forrasztott át harmonikus egészszé. Engem a görög katholikus magyarságnak az a nagyobb arányú mozgalma hozott vele öszszeköttetésbe, amelyet az ismeretes 1896-iki események tettek elkerülhetetlenné, s amely nem egyszer szembe állított bennünket egymással. Illik azonban kicsinyeknek a
230
m
nagyok példáját követni minden jóban, legkivált olyankor, mikor a küzdőket a kérlelhetetlen halál elválasztja egymástól. Én is Kossuth Lajosnak Deák Ferenccel szemben adott példáját követtem és követem akkor, amikor pálmalevelet küldtem a megboldogult munkácsi püspök koporsójára és e sorokat az ő emlékének szentelem. És valóban a mi ellentétünk semmivel sem volt kisebb és tárgya is sokban hasonlított ahhoz, amely Kossuthot és Deákot elválasztotta. ő ugyanis mindvégig hajthatatlanúl az egyházmegyei közösség híve volt, én és a velem küzdő kis gárda (országos bizottságunk elnöki tanácsa) ellenben hamar beláttuk, hogy a kisebbségben levő magyar hívek egyháznyelvi paritása még a legjobb esetben is csak a papiroson lenne biztosítható s ezért csakhamar az inkompatibilitás, vagyis a külön egyházmegye álláspontjára helyezkedtünk. A hasonlat ott szűnt meg, hogy övé volt nemcsak a hatalom és dicsőség, hanem zászlónk népszerűségét is neki ítélte oda a közvélemény, végezetül pedig az ő megnyugvásával mégis a mi ügyünk lett a győztes. Nagyszabású tényeit részletesen ecsetelni nem lehet az én feladatom s csak azokra szorítkozom, amelyek mint pl. a rutén akció, a naptáregyesítés és a magyar liturgia ügye, ideértve a görög katholikus magyar püspökséget is, a nemzeti politikának egy fontos fejezetét érintik. A rutén akciónak az a része, amely a mostoha viszonyok miatt elszegényedett, nem magyar ajkú, de magyar érzelmű köznép felsegélésére vonatkozik, örök emléket biztosított neki e hálás nép lelkében és maradandó nyomokat fog hátrahagyni az egész magyar nemzet, különösen pedig a magyar nemzetiségi politika történetében is. Az e népből kiemelkedett intelligenciának elképzelni sem lehet kimagaslóbb tipikus alakját, mint amilyen ő volt. És csakugyan neki kellett jönnie, hogy az 1896-iki ezredéves ünnepségek alkalmával végre-valahára a magyar nemzet észrevegye e nép mintaszerű hazafiságát, amely abban állott, hogy soha sem törekedett a magyarral szemebn álló nemzetiségi különállásra s ezt a hazafiságát eltörülhetetlenül megpecsételte névtelen hőseinek a magyar szabadságharcokban gazdagon omlott vérével. Magas szárnyalású ambícióinak keresve sem találhatott méltóbb tárgyat, mint hogy nevéhez fűzze a naptáregyesités té-
>n
231
nyét. Ennél fényesebb emléket alig emelhetett volna magának a nemzet előtt, híveivel pedig talán még nagyobb jót tett volna, mint a rutén akcióval, mert úgy a muszka, mint az ukrainista törekvések hálójából kiragadva, egy csapással bevitte volna őket a nyugati társadalom légkörébe. Hogy nála e feladatra senki sem volt alkalmasabb, ezt semmi se mutatja jobban, mint az, hogy amikor — 1899-ben — az ügyet megindította, egyetlen kézintésére egész papsága egyhangúan a naptáregyesítés mellett nyilatkozott; de amikor tizenkét év múlva a budapesti egyházközség kezdésére Rómából megjött az örömhír, hogy a naptáregyesítés ott sem ütközik akadályba, ugyanaz a papság a püspök aggódó arcának egyetlen izomrándulására többségében ellene foglalt állást. Sokan az 1899-iki kezdést csak tűzijátéknak tekintették, mert senki sem hitte, hogy Róma ilyen szűkebb keretben belemegy a naptáregyesítésbe. Mások pedig a püspök kezdésében ezenkívül még sakkhúzást is láttak a magyar liturgia és a római zarándoklat érdekében megindult mozgalom ellen, amely éppen akkor forrott a legjobban. Hogy mi történt, vagy mi mulasztatott el a két időpont közt és hogy az utóbbi időpontban minő aggályok szállták meg az agg püspök lelkét, ezt senki sem tudhatja. Bizonyos csak anynyi, hogy az amerikai püspökségnek ismeretes kínos ügye őt méltán elkeserítette és talán rémképeket is alkotott magának az onnan importált skizmáról; habár nála senki sem tudhatta jobban, hogy ez a mumus nem olyan veszedelmes, mint a milyennek látszik és a naptáregyesítés különben is megér egy kis áldozatot. Kicsinyes dolog volna föltenni róla, hogy a budapesti egyház sikere bántotta volna ambícióját és ez idézte volna elő a kedvezőtlen fordulatot. Elégedjünk meg azzal a magyarázattal, hogy 1899-iki kezdésével, ha az nem lett volna is egészen őszinte, mégis nagy lökést adott e fontos ügynek. Föltétlenül jogosnak ismerte ő el a magyar liturgia és a görög katholikus magyar püspökség ügyét. A görög katholíkus magyarság zöme az ő egyházmegyéjéhez tartozott és egyéni kiválóságai miatt is benne kerestük a providenciális egyházfőt, aki diadalra viheti ügyünket. Őt kértük fel tehát 1900. évi római zarándoklatunk vezetésére, de erre nem tudta magát elhatározni. Csak akkor jött velünk, amikor Vályi János eperjesi püspököt sikerült a vezetésre megnyernünk és a két püspök — mint ezer év előtt Cyrill és Method — együtt térdepelt a pápa előtt, mikor
Vályi a görög katholikus magyarok „igazságos" ügyét XIII. Leó pápának in nomine utriusque dioecesis beajánlotta. De bárha jogosnak ismerte is el ügyünket, senki sem csodálkozhatik rajta, ha szíve elsősorban az ő szlávajkú népéhez húzott s inkább rajongott az ó-szláv liturgiáért és a mármarosi püspökségért. Ez utóbbiért már csak azért is, mert a máriapócsi kegyhelyet sehogysem akarta kibocsátani a munkácsi egyházmegyéből; a mármarosi püspökségnek pedig jogtörténeti alapját látta az egykori körtvélyesi apátságban. Az ó-szláv egyházi nyelvet ő többre értékelte, mint szlávajkú hívei, akik abban csakis saját nyelvük honorifikálását látták, holott Firczák készséggel engedett a latin egyház antivulgáris álláspontjának s az ó-szláv nyelvet liturgikusnak óhajtotta elismertetni magyar hívei által is. Abban is eltért ő szláv ajkú híveitől, akik inkább a kuruc irány felé hajlanak, hogy — mint bizalmas körben gyakran emlegette — parancsnak vette az uralkodónak ezt a kijelentését: „Nekem nincsenek oroszaim, csak ruténjeim." Hogy helyes volt-e ez a névcsere, vagy sem, azt csak a jövő fogja megmutathatni; ránk nézve azonban mindenesetre sérelmes volt anynyiban, amenynyiben köztudomás szerint Róma az ó-szláv liturgia híveit anyanyelvi különbség nélkül ruténeknek szokta minősíteni. Természetes, hogy a rutén akciónak az egyházi térre való ez a kiterjesztése súrlódásokat, sőt már-már erős öszszeütközéseket idézett elő köztünk és közte. De lassankint maga is belátta, hogy a rutén akció minden népszerűsége mellett se küzdhet sikerrel az ellen, amit elvben maga is jogosnak ismert el. Anynyira nem tagadhatta meg magát, hogy az 1900. évi zarándoklat óta Rómában csak egy lépést is tett volna a magyar nyelvű istentiszteleti gyakorlat törvényes szabályozása végett, de a zarándoklat előtt megindított s egyideig ezután is folytatott viszszafejlesztési rendszabályait egészen megszüntete. Később pedig, a hajdúdorogi új népiskola felavatásánál és a debreceni templom felszentelésénél olyan meszszemenő toleranciát tanúsított, hogy ezáltal elvarázsolta és teljesen meghódította hajdú-testvéreinket. Ez volt a „politikus püspöknek" (így nevezték őt papjai) legnagyobb diadala, mert azt jelentette, hogy immár a kemény hajdúk is véglegesen kibékültek az ó-szláv nyelv liturgikus jellegével és az egyházmegyei közösséggel. De jelentette egyúttal még mindig küzdő budapesti egyházunk teljes elszigetelését is és azok a szlavofilek,
kik nem érték be azzal, hogy saját nyelvük használata csak a szorosan vett liturgikus részekre szorítkozzék, ezt az időpontot használták fel arra, hogy itteni egyháznyelvi gyakorlatunk megzavarásával a rég tervezett halálos döfést mérjék országos bizottságunkra, amelynek elnöki tanácsa úgyszólván azonos volt a budapesti egyháztanácscsal, A szlavofileknek ez a támadása arra kényszerítette budapesti egyházunkat, hogy áttérjen a görög liturgikus nyelvre, amint még a római zarándoklat előtt Vaszary Kolos hercegprímás ajánlotta. A hercegprímás eme történeti jelentőségű eszméjének elfogadásával következett el aztán az az ismeretes fordulat, amely a görög katholikus magyar püspökség alapítására vezetett. Ez a fordulat viszont a megdicsőült munkácsi püspök törekvéseinek hajótörését, de egyúttal legnemesebb hőstettét is jelentette, mert meggyőzte önmagát és a hajdúdorogi vikáriátus alá tartozó egyházközségeinek ő maga oldotta fel a mentőcsónakot, hogy az új egyházmegye révpartjára eljussanak. Ezért az önmegtagadó tényeért a magyar ajkú hívek is örök hálával fogják kísérni emlékezetét.
I,
