Figyelem! A lelkünket is eladnánk hirdetőinknek!

Figyelem!

A lelkünket is eladnánk hirdetőinknek!

Tartalom •

Tartalom Drót

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––4

Képregények

Ptiluc: Disznóól––––––––––––––––––––––––––––––––5 Japon––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––7 A Marvel ma–––––––––––––––––––––––––––––––––––10 A Torony–––––––––––––––––––––––––––––––––––––––14 Egy szép barátság kezdete–––––––––––––––––––15 Kingdom Come––––––––––––––––––––––––––––––––16 Kemény fába...––––––––––––––––––––––––––––––––18 Kázmér és Huba–––––––––––––––––––––––––––––––20 New Avengers–––––––––––––––––––––––––––––––––22

X-Men rajzolók– –––––––––––––––––––––––––––––––––––––––23 Hartigan, Marv és Dr. Sör Kálmán––––––––––––––––––––29

Karakter

Múlt és jövő - jelen nélkül–––––––––––––––––––––31 Aleksandar Zograf––––––––––––––––––––––––––––36

Képregény

Brazil: Short Message Service––––––––––––––––38

Impresszum Főszerkesztő: Szabó Zoltán Ádám Szerkesztők: Kemenes Tamás, Koszper Gábor Munkatársak:

Árva-Szabó Péter, Birkás Péter, Dunai Tamás, Esze Gergő,Harza Tamás, Nagy Dániel, Oroszlány Balázs, Pásztor Tamás, Simon Roland, Tebeli Szabolcs

Design és tördelés: Nagy Dániel

• Drót

Hírek KKK A legközelebbi Képregénykedvelők Klubja március 30.-án lesz 18 órától a kArton Galériában (1054. Budapest Alkotmány u.18.). A téma lapzártakor még ismeretlen. Börze A 11. Képregény Börze május 7.-én vasárnap lesz, 10-től 15 óráig, a szokott helyen: Budapest, IV. ker. (Újpest) Munkásotthon u. 3. XIII Az ötödik XIII kötetet leghamarabb március végén vehetjük kezünkbe. Adatbázis A http://db.kepregeny.net adatbázisára február 13.-án került fel a 10 000. képregény (valamilyen Garfield volt). A felhasználók által bővített, sokfunkciós adatbázis fő profilja a magyar nyelvű képregények, viszont mára már egészséges mennyiségű idegen-nyelvű képregény is felkerült, köztük a majdnem teljes Dark Horse Comics katalógus is. Ide kapcsolódó hír, hogy Köteles Zoltán, az adatbázis fejlesztője, a Képregénykedvelők Klubja és a kArton galéria közös munkába fog, aminek az eredménye egy kiegészítő adatbázis lesz. Erre azoknak az újságoknak az adatai fognak felkerülni, melyek nem kifejezetten képregénymagazinok, viszont találhatóak bennük képregény. Miután a „hőskorszak” képregényei pont ilyen jellegű újságokban jelentek meg (Füles, Képes Újság, Tanácsok lapja, Népszabadság, stb.), így ez a terv kiemelt fontosságúnak bizonyul. Ráadásul ma ezeknek a kiadványoknak az adatait nagyon nehezen lehet összegereblyézni. Variál a DC A kiadó a legújabb össznépi kalamajkájuk apropóján átrendezik a szuperhős képregényeik szinte teljes sorát. A Wonder Womant, Flasht újraindítják (mindkettőt immár másodjára), megszüntetik a Batman: Gotham Nights, JLA v3. Superman v2, Batgirl, Plastic Man, Batman: Legends of the Dark Knight és Gotham Central címeket. Új sorozatokat indítanak, melyek valamennyire betömik a megszüntetettek által keletkező lyukakat: Blue Beetle, Superman Confidential, Batman Confidential, Checkmate, Shadowcast, Secret Six, Ion, Green Lantern Corps, JLA, The Spirit. Ezeken kívül a DC Comics még elindít egy heti megjelenésű képregényt, amely az 52

munkacímet viseli. És, hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, néhány sorozatot átneveznek, illetve alcímekkel kiegészítenek: Hawkmanből Hawkgirl lett az 50. számtól, Az Adventures of Supermant egész egyszerűen lerövidítették Supermanre a 650. számtól, a Legion of SuperHeroes elé odabiggyesztettek egy „Supergirl and the”-t, az Aquamant és Firestormot pedig kiegészítették leíró jellegű alcímekkel. A fent jelzett változások egy része teljesen független az Infinite Crisitól. Fazekas rácsatlakozik Mire megjelenik ez a lap, már megnyit Fazekas Attila honlapportfoliója a kepregeny.net első alkotói aloldalaként: http://fazekas.kepregeny.net. Életrajz, bibliográfia, galéria. „Sapkám a hold, fésűm a szél” Márciusra (talán már a fesztiválra) várható George R.R. Martin: Kóbor Lovag képregény-adaptációja, a Delta Vision gondozásában (forgatókönyv: Ben Avery, ceruza: Mike S. Miller, tus: Mike Crowell). A 2950 forintos kötet az első hat részt gyűjti egybe, az amerikai TPB-hez hasonlóan. Ezzel kihúzhatjuk a fantasyt is a hazai képregényhiánylistáról.

Képregények •

Ptiluc: Disznóól

N

ekünk magyaroknak a Disznóól jutott. Ne legyünk telhetetlenek, mert a cím cseppet félrevezető a tartalmat illetően. Hallottam már olyat, aki disznókról szóló soft pornóra számított a cím alapján. De ne hibáztassuk a címet, mert az találó: valóban háztáji sertéseket kapunk. A beszélni tanuló fiam is tudja, melyik könyv felé kell nyúlnia reggelente, mikor „pocákat” akar látni. Hibáztassuk inkább saját prekoncepcióinkat, amiért a „disznó” szó alatt kapásból nem a világ legjelentősebb történelmi alakjait értjük! Ugyanis erről lenne szó. Itt van mindenki, aki sokak – nagyon sokak - haláláért felelős: Napóleon, a teljes Habsburg dinasztia, a Cár, Hitler, pápák, anarchista bűnözők (akik nevei inkább Franciahonban jelentenek valamit is), hasfelmetszők, feltalálók, iparmágnások, költők stb. Ezek pedig itt se hazudtolják meg magukat. Illetve, van aki igyekszik magát megtagadni és kikecmeregni ebből a környezetből. Napóleont több, mint száz éven át állandóan levágják és megszülik. A jobb jövő reményében tett önmegtagadással a legtöbb, amit el tud érni, egy békés öregkori halál, aztán a következő pillanatban minden kezdődik elölről. A mű gyengéje valahol itt is keresendő. Itt a legnagyobb szemetek között szelektálunk és kiragadunk néhányat, akikkel szimpatizálunk, és akiket morálisan is többre tartjuk társainál. Ha ez így van, akkor pedig esedékes lenne továbbléptetése, ami persze nem történik meg. A mű, ha valódi értékeket akar hordozni, akkor nem lehet bután leegyszerűsítő, márpedig az a koncepció, miszerint Hitlertől Einsteinig mindenki ugy-

anabban a disznóólban tölti nyugdíjas korát, errefelé vezet. Az igazság kedvéért hozzá kell tenni, hogy távolról sem egyforma itt mindenki, mint ahogy az angliai Állatfarmban sem. Itt nem az a fontos, ki mikor született, mikor alkotott/pusztított, hanem az, mikor halt meg, ugyanis akkor jelenik meg képregényünk disznóóljában (később mezőgazdasági üzem), ami jó francia szokás szerint hol máshol lehetne, mint Franciaországban. Ez olyanok esetében még érthető is, mint Napóleon, Victor Hugo, Pétain, de a többieknél kicsit erőltetett, hogy épp itt születnek újjá. Mégis megbocsátunk Ptilucnak, ugyanis nagyon mulatságos és tanulságos is egyben ezt a sok válogatott sem-

• Képregények

mirekellőt egy helyen látni.

meg nem nevezett források szerint a mi Kreténünk francia előképe) jelentek meg először folytatásokban. Ennek ellenére egységes, folytonos műről beszélhetünk. Ahol külön érdekességet nyújt, ahogy a történet több kisebb egyoldalas stripből áll össze.

Itt majdnem mindenki örökké él, éppen ezért a képregényfüzér egy viszonylag hosszú időtartamot ölel át: a századfordulótól az ezredfordulóig, és egy kicsit azon is túl. Ahogy a külvilág történései folytonosan megváltoztatja a disznók éle- Ptiluc 1956-ban, Luc Lefevre néven született Belgiumban, majd Franciatét, életvitelét, úgy változik a országba költözött. Autodidakta módon tanult meg rajzolni, 19 éves képregény hangneme és sekorától foglalkozik képregényekkel. 1980-ban indította a csatornákban bessége is. Az első néhány élő patkányokról szóló Pafejezet lassú tempójú, csencush Blues című sorozatát, des beszélgetések, meren- mely tizenkét albumot szült gések jegyében zajlik, majd 2005-ig. A patkányok kéfokozatosan a világháborúk- sőbb valahogy ráragadtak: kal és gazdasági, technikai több sorozata is ezekhez a fejlődéssel párhuzamosan kedves állatokhoz kötődik. felgyorsul a tempó, lerövidül 1989-’90-ben franciaorszánéhány malac életciklusa, és gi lakásában rátámadt a a beszélgetések is így silá- honvágy, a messzi Belgium nyulnak el. „Rapidité, rapi- iránti melankólikus vágyakozás, ugyanis a La Geste de dité” – ahogy a Jacques Tati Gilles de Chin et du dragon által formált postás folyton de Mons-ban saját középkori mondogatta. A Magyar Hír- szülőfaluját örökítette meg lap kritikája nehezményezi ritka kedvességgel. Ebben a kötet utolsó harmadában az állatos karikatúrák helyett bekövetkező poénok elsilá- korrekt, valósághűbb ábrányulását, olcsóbbá válását, zolásmóddal élt. 1995-ben de elfeledkezett arról, hogy indította másik nagy sikerű ez nem feltétlenül az alkotó sorozatát, a Rat’s-ot, amely hihetetlen módon megint patkányokat állít a történések középpontjába. hibája, hanem egész egy- Ne legyünk igazságtalanok, és említsük meg, hogy vannak más fixa szerűen teret engedett a ideái is. Ilyen példának okáért a motorozás is, melynek az öt részes Les bemutatott kornak, a bemu- mémoires d’un motard-ban (Egy motoros emlékei) adott hangot. Úgy tatott személyeknek, akik, tűnik, a disznókat is kedveli, de egy interjúban elárulta, hogy csak futó mint tudjuk disznók, és azok- kalandról van szó, és állatok terén megmarad a patkányoknál. nak is egyre mocskosabb eresztései. A szereplők szájából ezek a néhol A magyar kiadás igazán jól sikerült. A antiszemita felhangú viccek hangzanak el hi- nyomda és a lapok minőségét nem érheti kritelesen, de Ptiluc nem feledkezik el sosem a tika. A keménytábla ugyan idővel vetemedik, mű egyensúlyáról, és majdnem minden disznó azonban egy jó szorosan (lehetőleg képregészájába igyekszik hatásos érveket tömni, ezzel nyekkel) megpakolt könyvespolc ezen sokat az olvasót is gondolkodásra késztetve. segíthet. A fordítás friss, jól adja vissza azt a szabados, vagány humort, ami feltehetően az Franciaországban két vaskos kötete jelent eredetit is jellemezte. meg a Disznóólnak (La Foire aux cochons). A köteteken megfigyelhető egyfajta egyenletes Szabó Zoltán ritmusú fejezetre bontás, mely minden bizonnyal annak köszönhető, hogy eredetileg ezek a munkák a L’Écho des Savanes-ban (ami egyes

Japon

T

Képregények •

Előzmények

örtént egy napon, hogy kilenc francia képregényrajzoló/-író fogta magát, bepakolta a bőröndjét, és elutazott Japánba. Két hét után pedig hazajöttek és megrajzolták élményeiket. Ez persze már a történet közepe: az egész valahogy úgy kezdődött, hogy egyre nyilvánvalóbbá vált: amíg a manga sikert sikerre halmoz az európai piacon (is), addig ugyanez Japánban nem sikerült a francia képregénynek. Ha néhanapján fel is tűnt egy-két lefordított album, csakhamar maga alá temette a belföldi könyvdömping. Ám mégis volt két olyan mozgalom, ami magában hordozta a siker esélyét. Megindult a francia és a japán alkotók közeledése. Mindkét mozgalom szorosan kötődik ahhoz a Frédéric Boilethoz, aki több éve él Japánban, és „egyszerű” francia képregényrajzolóból valami egészen mássá vált: egy olyan alkotóvá, aki művében szándékoltan keveri a japán és az európai technikákat, mégsem egyszerűen egy gaidzsin, aki utánozni próbálja a mangát. Sőt. Stílusából csakhamar egy egész mozgalom alakult ki, francia, belga és japán szerzők sorakoztak fel mögé, hogy megvalósítsák a nouvelle mangát, ami egy kicsit japán, kicsit francia, de mindenképpen más, mint amit eddig láttunk. Mindeközben a japán szerzők egy kis csoportja is Franciaország felé fordult. Ebben egyrészt nagy szerepe volt Tanigucsi Dzsiró franciaországi sikerének (valamint Dzsiró és Moebius kialakuló barátságának), másrészt pedig a japán Comickers magazinnak, mely a japán mangák fekete-fehér világa helyett a színes illusztrációkra, színes képregényekre összpontosított. E lap különszámaként jelent meg az Error antológiasorozat, benne japán és külföldi szerzők munkáival Tanigucsi és Moebius vigyázó tekintete alatt, s a francia fordítók egyike nem volt más, mint maga Boilet. Az antológia mindössze

három számot ért meg, hogy a japán-koreai futballvilágbajnokság alkalmával megpróbáljon visszatérni a Manga Fever című különszámmal. Azonban hiába fordították le franciára is, hiába remekelt az antológia többnyelvű (japán, francia és koreai) alkotógárdája, hiába sorakoztak egymás után a nagy nevek, a folytatás helyett több éves szünet következett. A magazin nevet és kiadót váltott, de az újraindított változat, a Slip sem jutott el a második számig.. A japán piac ellenállt. Az újabb próbálkozás ezúttal francia oldalról jött: úgy látszik, ott is rájöttek, hogy érdemes a BDt, mint kulturális kincset exportálni. Ennek eredményeképpen egy évvel ezelőtt több francia kulturális intézmény összefogott, és felkeresték Boilet-t, hogy segítsen nekik összeállítani a kötetet. Így történt, hogy egy napon a kilenc francia alkotó kilépve a repülőgépből Japánban találta magát. Habár sokuknak ez volt első japán útja, műveik előttük jártak: legtöbbjük már publikált a fenti antológiák valamelyikében. A japán szerzőkkel is hasonló a helyzet: kevesen vannak közöttük, akik ne publikáltak volna már franciául, sőt, többen maguk is a nouvelle manga csoport tagjainak vallják magukat.

Japon A kötet tizenhat története mögött tizenhét szerzőt találunk. Általánosságban elmondható, hogy sikerült egy, a fekete-fehér történetek ellenére sokszínű, változatos antológiát összeállítaniuk a szerkesztőknek. Nem kell megriadniuk azoknak sem, akiknek borsódzik a háta a „fhanszia albumoktól” vagy a „nagyszemű-kisszájú” japán képregényekből: habár az antológia mindkettőből merít, nyugodtan elfeledhetjük az unalmas kliséket.

• Képregények

Hiába szól azonban minden történet Japánról, a „külföldiek” és a „bennszülöttek” hozzáállása – érthető okokból – gyökeresen eltér. Míg az előbbiek képregényeit áthatja a frissen érkezettek „Elveszett jelentés”-érzete, addig a japán alkotók nosztalgiázni „mennek vissza” szülővárosukba vagy próbálják egyetlen pillanatban megragadni évezredek japánságát. A kötet két fiatal rajzoló, Anno Mojoko és Igarasi Daiszuke egy-egy rövid novellájával nyit. Mindketten abba az álmos melegbe helyezik történetüket, ahol elég egy kimonó, elég egy szalmakalap, hogy elöntse az embert az „ahh, ez itt Japán” érzés. Míg Anno műve mintha egy megsárgult képeslap lenne, addig Igarasi mangája egy sokkal nyersebb, dinamikusabb történet. Az őket követő Nicolas de Crécy Le Noveaux Dieux-je egy önironikus történet a Japánba érkező külföldi első néhány napjának kultúrsokkját dolgozza fel; azt, ahogy a rajzoló szembesül az idegen ország idegen ikonjaival, „isteneivel”. Ezzel szemben Macumoto Taijó története az igazi zen történet – úgy van vége, hogy rögtön kezdhetjük is az elejéről. Újból egy francia szerző következik, David Prudhomme. Míg de Crécy egy kabalafigurává varázsolta önmagát, ő továbbmegy: nem is önmaga, hanem vándorútra kélt cipői fedezik fel az idegen világot. Továbblapozva Tanigucsi Dzsiró műve igazi dzsirói melankóliával megrajzolt tökéletes augusztusi szerelmi történettel. Joann Sfar rajzait, történeteit már jól ismer-

hetik a magyar olvasók is, és itt sem hazudtolja meg önmagát. Krokodilként járja Japánt, miközben jóbarátja, Valter sztorizgat neki, bevezetve őt a furcsa ország furcsa szokásaiba. Talán a kötet legviccesebb története. Az utána következő Takahama Kan sztori tökéletes párja Dzsiróénak – újabb szerelmi történet, újabb tengerpart, ezúttal egy harminc évvel fiatalabb mangakától. Fabrice Neaud pedig segít, hogy egy külföldi bolygót felfedező antropológus szemével figyelhessük meg Szendait és lakosságát: minden különös szokást aprólékosan rögzít, de a magyarázatok elmaradnak. Hanava Kazuicsié a következő képregény, egy téli történetet írt Hokkaidóról. Ugyanabban a városban élve, mint ahol a történet játszódik, érdekes volt látni, hogy változik egy valószínűleg valódi történet fikcióvá azáltal, hogy a szerző megváltoztat néhány nevet (más kandzsival írja le őket), és átrajzol néhány jól ismert képet. Ezután következett a kötet – számomra – legnagyobb meglepetése, Aurélia Aurita útibeszámolója. Aurite, eredeti nevén Chenda Khun egyike a fiatal francia tehetségeknek, egyszerű történetével elvarázsolja az olvasót. Semmi másról nem olvasunk, mint egy fiatal lány kalandjáról egy onszenben, japán fürdőben, mégis, minden lap, minden képkocka megnevettet. Már csak ezért az egy műért is érdemes kezünkbe venni a kötetet. Amennyire jó volt Aurite története, annyira közömbös Emmanuel Guibert Sinicsije. Talán a történet az oka, de még inkább az, hogy ellentétben a többi, valóban képregénnyel, itt csak egy gazdagon illusztrált történettel van dolgunk. Igaz ugyan, hogy Schuiten és Peters Oszaka 2034-e is ugyanilyen illusztrált történet, de valahogy mégis működik. Nem csoda – Schuiten futurisztikus építményeit egyszerűen nem lehet nem szeretni. Egyébként ez az egyetlen történet, amely tartalmaz egy oldal igazzy mangát, egy valódi szuperlégy-emberről, Gómímanról.

Képregények •

Következik Frédéric Boilet. A kötet összeszervezésében is jelentős munkát végzett, de ahogy láthatjuk, nem felejtette el azt sem, hogyan kell képregényt rajzolni. Több mint másfél évtizedes tapasztalatával nála nyoma sincsen kultúrsokknak, teljes természetességgel mozog a japán közegben, és történetté varázsolva egy lassú vasárnap délután fényképpé dermedt pillanatait. Kucuzava Rjúicsiró munkája mindenképpen a kötet egyik legbrilliánsabb darabja. Félelmetes ceruzatechnikával és ördögi ügyességgel hegeszti egybe az új és régi japán bálványokat (kabuki-szinészekből baseballjátokosokat farag, az ukijoe gésákból pedáns OL-ek születnek); a Teamplayer minden egyes oldala zseniális. Ráadásul hol máshol láthatnánk Hitlert és Sztálint, amint kutya- és birkajelmezbe bújva alkalmi munkával keresik meg a napi rámenre valót? Ezután már csak Etienne Davodeau Szapporói története van hátra, tökéletes zárást kínálva a ragyogó antológiának. Ismét Szapporóban járunk, és Siró Acusi, egy öreg halász ismerkedik a nagydarab külföldivel, aki franciának mondja magát. A kettős szűrő mögött egy sokkal szomorúbb történet feslik fől, mint amit Davodeau ki merne mondani, a történet vége mégis boldogságot sugall.

Zárszó A Japon tehát egy olyan gyűjtemény, amelynek ott a helye minden képregényrajongó polcán. S hogy ez valóban bekövetkezhessen, arról nemzetközi stáb gondoskodott: a japán és a francia kiadás mellett a kötet elérhető angol, spanyol és olasz nyelven is. Csak remélni merem, hogy most végre sikerül az áttörés, a kötet népszerű lesz – megérdemelné. Oroszlány Balázs

10 • Képregények

A Marvel ma Daredevil volume 2.

már minden összecsapott a feje fölött.

A Marvel egyik leggyengébben teljesítő képregénye volt a Daredevil (első sorozatának a végén, 1998-ban), így az elsők között volt, amit újraindítottak. A második sorozat a Marvel Knights gyűjtőcím alatt jelent meg, ami annyit jelentett, hogy komolyabb, durvább történetekre számíthattunk. Az első nyolc számot a filmjeiről ismert Kevin Smith (Shop Stop, Képtelen Képregény, Jay és Néma Bob visszavág) írta, és azonnal kirobbanó sikert aratott.

Bár a hírt nem sikerült bizonyítani, mégis mindenki tudta, igaz. Ennek szellemében folytak a további történetek. Például amikor J. Jonah Jameson felelősségre vonta az egész szerkesztőséget, hogy hogyhogy nem ők tudták meg először ezt a hírt, Ben Urich és Peter Parker azt mondták, hogy mindketten tudják ki a Fenegyerek, és hogy nem Matt Murdock az. Egymásról is így tudták meg, hogy a másik is ismeri Matt titkát.

A folytatást rövid szünet után Brian Michael Bendis vette át, aki nem sokkal később megkapta a Marvel Univerzum felét. Azzal az ígérettel vette a kezébe a sorozatot, hogy feltornássza azt a top tízbe. Bár ez nem sikerült neki – ami nagy részben a mellé beosztott rajzolókon is múlt –, de tény, hogy a Marvel egyik legkitűnőbb képregényévé változtatta a Fenegyereket.

A következő nagyobb esemény az volt, amikor Mattnek végleg elege lett mindenből, és véresre verte a Vezért, majd önmagát kiáltotta ki új Vezérnek a bűnözők előtt. Ekkor azok, akik ismerték és szerették őt – Pókember, Amerika Kapitány, Luke Cage, és Reed Richards –, közösen elmentek hozzá, hogy megpróbálják meggyőzni, ne folytassa tovább azt, amit elkezdett.

Az addigi jelmezes hőst háttérbe helyezte, és helyette az embert, Matt Murdockot hozta előtérbe. Az írásaiban többször találkozhattunk bírósági tárgyalótermekkel mint azelőtt, és többször a Hírharsonával, ahol barátja, Ben Urich tevékenykedik. Első nagyobb sztorijában Bendis olyasmivel rukkolt elő, amivel korábban még nemigen próbálkoztak: leleplezte Fenegyereket a nagyvilág előtt. Minden további rész ennek szellemében folyt: kétségbeesett küzdelme a médiával, mely nem hagyta nyugton, a korábbi ellenségeivel, akik bosszút akartak állni rajta, és még a barátaival is, akik le akarták állítani, amikor

Bendis közben egyre népszerűbb író lett, és gyakorlatilag szabad kezet kapott a Marveltől, miközben az Ultimate Spider-Man (magyarul Csodálatos Pókember címen fut), a Powers, a Pulse és a Daredevil címek mellett megkapta a New Avengerst is számtalan egyéb minisorozattal együtt. Alighanem ennek eredményeképpen döntött úgy, hogy a Fenegyereket nem írja tovább, és a 81. számmal – amely épp idén tavasszal jelenik meg – kiszáll. A sorozat nem szűnik meg, új író és rajzoló veszi kézbe a történetet, de azért Bendis nagyon magasra tette a lécet, nagyon fog hiányozni innen. Minden idők egyik legjobb Marvel sorozatát alkotta meg, és vitte tovább nagyjából öt éven keresztül egyfolytában.

Punisher A Megtorló egy Pókember sorozatban indult a ‘70-es években. Annyira népszerű lett, hogy saját címet kapott, nem is egyet. Aztán mégis megkopott a népszerűsége, és egyedülálló módon az összes sorozata egyszerre szűnt meg. Helyette elindult egy újabb Megtorló cím 1995-ben, mely szintén véget ért másfél

Képregények • 11

évvel később. Hosszú szünet után, 2000-ben két négy részes minit követően a Preacher írója, Garth Ennis, bekopogott a Marvelhez, és elétették a Megtorlót. Egyelőre csak egy tizenkét részes maxi sorozattal mertek indítani, de Garth tökéletesen megragadta a karakter lényegét, és Frank Castle azonnal népszerűvé vált újra. A maxi után Garth megkapta a lehetőséget, hogy új Megtorló sorozatot írhasson 2001 nyarán. Ez szintén a Marvel Knights cím alatt jelent meg, ami egy ilyen karaktertől el is várható. Bár a Preacherből már sejtettük, mennyire beteg dolgokat tud kiagyalni Ennis, de nem hittük volna, hogy a Marvelnél is megengednek neki hasonlókat. Megengedték. Frank innentől kezdve nem egy állandóan morózus gyilkológép volt, hanem egy intelligens, számító, de gátlástalan fickó, akinek azért van humorérzéke is – még ha nagyon beteg is. A Megtorló esetében nem beszélhetünk egy folyamatos történetről, mint általában a sorozatoknál, hisz minden egyes sztorijában más és más csoportot céloz meg a likvidálással. Ennek ellenére nincs híján a folyamatosságnak, és időnként visszaköszönnek benne régebbi szereplők is. Garth alighanem meg akarta mutatni, hogy semmi sem lehetetlen, amikor Frank az egyik történetében a találékonyságával legyőzte egyszerre Rozsomákot, Pókembert és Fenegyereket is azok után, hogy előtte már külön-külön legyőzte őket persze. Aztán alighanem jól belejött a dologba, mert a Megtorló címet a Marvel Knights sorozatból áttették a Marvel Maxba, ami a Marvel felnőtt osztályát jelenti, és inenntől Ennis már tényleg tehetett, amit akart. Egy apró kihagyással már ő is öt éve írja egyhuzamban Frank történeteit.

Pulse Vajon Bendis Fenegyereke, vagy az Ultimate Spider-Man adta az ötletet ennek a címnek a létrehozásához, nem lehet tudni, de a Marvel egyszer csak kitalálta, hogy legyen egy olyan címük is, ami sokkal inkább a Marvel Univerzum „belső” világával foglalkozik, azaz az átlagemberekkel. A sorozat magja a Hírharsona, és alkotói az Ultimate Spider-Mannél

már jól bevált páros: Bendis és Mark Bagley. A 2004-ben kezdődött sorozat sztorijai nem feltétlenül kötődnek egymáshoz szorosan, sokkal inkább a Marvel Univerzumon belüli nagy eseményekhez, úgymint az új Titkos Háborúhoz vagy a House of M-hez. Minden nagyobb sztorit láthatunk a „kisemberek” szemszögéből is (akit legtöbbször Ben Urich személyesít meg), illetve a nagyobb események olyan kihatásait olvashatjuk benne, amire nem tértek ki a fő címeken. Természetesen azért itt se maradhatnak ki a szuperhősök a történetekből: megjelenik Pókember, a New Avengers, akárcsak a terhes Jessica Jones, aki Luke Cage gyermekét igyekszik éppen világra hozni. Hogy ebben a sorozatban is történjenek nagyobb dolgok, itt árulta el Ben Urich Pókembernek, hogy tudja, hogy ő Peter Parker, hogy a sok feltűnő jelen kívül akkor bizonyosodott meg róla, mikor megtudta, hogy Peter is tudja ki a Fenegyerek.

Hulk Egyszer volt a ‘60-as évek és a Szürke Hulk. Aztán néhány szám után bezöldült. Eltelt néhány évtized, és jött Peter David. A Hulk újra szürke lett néhány évig, és más személyiséget kapott. Majd visszazöldült újra. Peter David Hulkja volt a legszámottevőbb, legjobb a karakter negyven éves történetében. Több, mint száz számon át írta egyhuzamban 1998 végéig, mégse fáradt el soha a történet. Peter David kihozott mindent belőle, amit csak ki lehetett. Aztán jött Onslaught és egy újrakezdés. David távozott, majd néhány jelentéktelen szám után Paul Jenkins vette át a Hulkot, és egy ideig elég jól is kezelte, amikor 2002-ben Bruce Jones, az egykori horror író kapta meg Bruce Banner sorsának irányítását. Nem lehetett azt mondani, hogy rossz sztorikat írt volna, de kiemelkedőket sem. A sorozatnak határozottan jót tett egy idő után, hogy Mike Deodatót szerződtették a rajzoláshoz, de ő se maradt sokáig, átigazolt az Amazing Spider-Man (magyarul Hihetetlen Pókember címen fut) sorozatra. A fény akkor kezdett határozottan


tündökölni, amikor híreket kaptunk, hogy Peter David visszatér. De sajnos csak egyetlen sztori erejéig jött vissza tavaly év végén, és máris továbblépett. Hulkunk most egy még újabb író kezére van bízva, reméljük, nem csinál hülyeséget vele.

Spider-Girl A What If sorozatot talán senkinek se kell bemutatni: alternatív univerzumokban történő eseményeket jelenít meg. Amikor Pókembernek végül mégse született meg a kislánya, egy ilyen What If-ben eljátszadoztak a gondolattal, hogy mi lett volna, ha mégis megszületik? A történet annyira népszerű lett, hogy folytatásért kiáltott. 1998 őszén meg is kapták a rajongók, amit akartak. A sorozat a már kamasz May Parker kalandjait meséli el, miközben a háttérben mindig ott láthatjuk Peter Parkert és Mary Jane-t is már kissé idősebb korban. A történetek erősen emlékeztetnek Pókember legelső időszakára, a ‘60-as évekre, amikor még Steve Ditko volt a rajzoló – May iskolába jár, és igyekszik időt találni a szuperhősködés mellett a tanulásra és a barátaira is, miközben azért a fiúkat se szeretné elhanyagolni. A történetek bájosan kedvesek, semmi eget rengető nem történik bennük, mégis jó olvasni. Talán mert emlékeztet minket arra a korra, amikor a Marvel Univerzum még nem állt nap mint nap a pusztulás szélén, amikor még nem volt minden második ember szuperhős vagy

mutáns, vagy amikor még elszórakoztattak minket azok a történetek is, amik nagy részben közönséges emberek között játszódtak. Érdekességképpen a Marvel Univerzumból rég eltűnt tagok azért itt megjelennek, úgymint a Vészmanó, Kaine, a Vörös Pók, a Fekete Tarantulla, a (jó) Zöld Manó, Thunderstrike, Venom vagy éppen Kristy, Mary Jane unokahúga. Már csak miattuk is kíváncsi az ember a folytatásra. Viszontláthatunk benne más ismerősöket is, mint Felicia Hardy, aki már nem Fekete Macska többé, ellenben merőben változott az ízlése, mert épp egy nővel él együtt, vagy a lánya, Felicity Hardy, aki megpróbál az anyja nyomába lépni. A Póklány sorozat indította el a Marvel MC2-es sorozatát, melyekben minden nagyjából 15-20 évvel a jelenlegi történések után játszódik, amikor már a mai szuperhősök inkább visszavonultak. De minden más MC2-es sorozat megszűnt, már csak a Póklány bírja, és nagyon jó esélyei vannak rá, hogy ő legyen a legelső olyan képregény, amiben női főhős van és eléri a 100. számot, ehhez már csak öt szám hiányzik. Érdekessége, hogy a legelső számtól kezdve végig Tom DeFalco írta May Parker történeteit.

Deadpool Deadpool, a nagyszájú zsoldos, mint az X-Men ellensége tűnt fel a színen majdnem egy évtizeddel ezelőtt. Aztán jól kidumálta magát, mert két mini után kapott egy saját sorozatot is 1996 legvégén. Sajnos Deadpool saját sorozata sosem volt annyira népszerű, hogy nagy tömegeket vonzzon (többször állt a megszűnés határán), de akik szerették, mindig kibulizták maguknak, hogy ne szűnjön meg ez a cím. Amikor még Joe Kelly volt az írója az első számtól kezdve, viszonylag egységes történeteket olvashattunk állandó szereplőkkel. Amikor viszont Christopher Priest


vette át a stafétabotot bő két évvel később, mindannyian rettegtünk, hogy elrontja nekünk Deadpoolt. Szerencsére nem tette, viszont az állandó mellékszereplők eltűntek. Deadpool mintha külön életet élt volna a Marvel Univerzumon belül: mindig egyéni történetei voltak. Néha ugyan találkozott ezzel-azzal, de semmire nem volt hatással a későbbiekben. Bár Joe Kelly idejében volt egy példátlan eset, amikor az általa írt Fenegyerek visszatérő kutyaszereplője a Deadpoolba került át. Deadpool történeteire semmi sem jellemző jobban, mint a humor. Mindegy miről szól a történet, mindegy mi történik és kivel, a lényeg, hogy mi közben akkorákat röhögjünk, mint még soha, és úgy tegyük le a Deadpool újságokat, hogy „hol a következő?”. Végül öt év elteltével Deadpool is eljutott a visszavonhatatlan pusztuláshoz: megszűnt a sorozata. De azonnal a helyébe lépett az Agent-X, mely valamilyen szinten ugyanolyan volt, talán kicsit visszafogottabb poénokkal. Végül az is megszűnt a 15. rész után, ám majdnem azonnal elindult a Cable-Deadpool sorozat, mely fut még ma is. A poénok ebben is jók, talán csak az zavar, hogy néha nem Wade Wilson uralja a képkockákat.

New Avengers Brian Michael Bendis legújabb, 2005-ös sorozata. Amikor az Avengers (Bosszú Angyalai) sorozat eljutott az 500. Részhez 2004 végén, szétdúlták az egész csapatot, megöltek néhány tagot belőle, végül feloszlatták. Nem feltétlenül jó döntés volt, de tagadhatatlan, hogy legalább valami maradandó esemény történt a jubileumi számban (ellentétben más sorozatokéval). Emellett a rajza is kifejezetten jó volt. Egy nem várt esemény összehoz néhány olyan hőst, akik nemigen szoktak együtt

dolgozni, és belőlük alakul meg a New Avengers csapat. Amerika Kapitány és Vasember alkotják a „kemény magot”, hozzájuk csapódik Pókember, Luke Cage, Rozsomák és az első Póknő is. Első közös történetük tulajdonképpen fele részben arról szól, hogyan jönnek össze, a másik felében pedig első közös bevetésüket láthatjuk. Bizonyára nem véletlen, hogy a Marvel két legerősebb húzókaraktere is bekerült a csapatba. Fenegyerek állandó mellékszereplőjévé vált a sorozatnak – úgy látszik Bendis nem akarja teljesen kiengedni a kezéből. Pókember végre olyan, mint régen: könnyed, laza, poénkodó, aki még mindig nem érti teljesen, mit keres egy olyan csapatban, mint a Bosszú Angyalai, és érezhetően kicsit idegenül is érzi magát közöttük. Ellentétben a fő címeivel, ahol többnyire gondterhelt és letargikus, itt végre olyannak láthatjuk őt, mint a megboldogult Marvel Extránk első számában, ahol szintén ezzel a csapattal volt közös kalandja. A Póknőt még soha nem írták ilyen érdekesen, mint most, és végre Amerika Kapitány se az a rendíthetetlen szuperkatona, akihez még a többiek is csak félve mernek közeledni. A második történet egy nemrég felfedezett szuperhősről, Sentry-ről szól, mely már nem annyira érdekes mint az első, de egy csapat összemelegedése mindig sokkal érdekesebb téma, mint bármilyen misszió. A harmadik történet, Ronin, nagyjából ugyanazt a szintet hozza, mint az előző. Az egész sorozat kifejezetten friss érzést kelt az emberben, mert hiába vannak benne sémák, mégis olyan a cselekmény vezetése és főleg a párbeszédek (Stan Lee óta tudjuk, hogy a képregények népszerűsége elsősorban a párbeszédektől függnek), hogy úgy érezzük, valami teljesen mást olvasunk, mint eddig. Bizonyára nem véletlen, hogy ez a sorozat vezeti magasan a Marvel eladási listáit, majdnem kétszeresét verve rá az utána következőkre. Harza Tamás


A Torony

A

Egy kacsa szív-e?

z alapszituáció a szokványos fantasy elemekre épít: várúr várral, vár kazamatákkal, kazamaták kincsekkel és szörnyekkel, és persze hős lovagok hosszú sora, akik legalább annyira pénzéhesek, mint hősiesek. A kezdeti idillt azonban hamarosan megtöri pár mogorva, csuklyás, repülő polip, akiknek feltett szándékuk, hogy megszerezzék a várat: kazamatástul, kincsestől, ám lehetőleg kóbor lovagok és főként várúr nélkül. Főgonoszgyanús főgonoszok ők, akiket meg kell állítani. Ám a megmentésre kiszemelt vakmerő vitéz véletlenül beadja a kulcsot (egy hangos „Zongo!” kíséretében), így az egyik udvaronc kényszerül beugrani az ő helyére: Herbert, a kacsa. Neki aztán biztosíték gyanánt kitépik a szívét, nehogy meggondolja magát és cserbenhagyja a tornyot és annak lakóit. Mellé szegődik még útitársul Marvin, a vegetáriánus sárkány, és kettesben szállnak szembe a félelmetesen gusztustalan ellennel. A képregény legnagyobb erénye a humora, mely fantasztikus lendületet és bájt kölcsönöz neki. A Torony világa egy szempillantás alatt magába szippantja az olvasót, és úgy tálalja a megszokott és elvárt dramaturgiai elemeket, hogy azokat jó adag öniróniával fűszerezi. Sfar képregénye bátran állít görbe tükröt a kliséknek, de teszi ezt olyan szeretetreméltó és humoros módon, hogy az ember egy pillanatig nem érzi bántónak a gúnyt. Az első ránézésre gyermetegnek tűnő rajzok pedig kitűnően asszisztálnak a poénokhoz, és épp csak annyira gyermetegek és infantilisek, amennyi ahhoz szükséges, hogy a szöveg mellett a képi megvalósítás is ugyanazt a görbe tükröt tarthassa maga elé.

Összességében elmondható, hogy az elmúlt év legszerethetőbb képregénye bizony csak akkor tárja fel valódi értékeit, ha az olvasónak van bátorsága alámerülni a világába, és nem ítél túl elhamarkodottan, ahogy csaknem én is tettem. Merjünk hát a borító mögé nézni, és nevessünk együtt, hogy aztán közösen várhassuk türelmetlen izgatottsággal a folytatást! Árva-Szabó Péter


Egy szép barátság kezdete Kalyber Joe színrelép

N

em egy újabb szuperhős robbant a köztudatba, nem egy újabb ellentmondásos figura tűnt fel, nem egy irodalmi klasszikus képekkel mesélt kalandjai elevenedtek meg előttünk. Ízig-vérig saját ötletből felépített, humoros, a távolban játszódó, de mégis szinte mindenki számára közeli alkotás született, amely nem akar mást, mint mesélni és szórakoztatni. Ezt a két funkcióját pedig maradéktalanul be is tölti. A cselekmény ugyan valóban a nagy vízen túlra, egy elképzelt városba invitál minket, de a karakterek és a realitástól néha picit elrugaszkodó események mégis emberközeliek, megfoghatóak, „neadjisten” átérezhetőek. Kerek egész bontakozik ki előttünk a maga bevezető módján (igen-igen: felvezetéssel, tárgyalással, tetőponttal és korrekt lezárással), hangulatos epizódok segítségével lassan képet ölt egy világ, s benne a karakterek,

akik hétköznapi módjukon még ismerősek is, de ami a legfontosabb: szerethetőek, így kellő figyelemmel és izgalommal várjuk az életüket egyengető – az elkövetkezendő füzetekben realizálódó – történéseket. S talán ennél több nem is kell: egy képregény, ami a miénk, nem egy külföldről beszivárgó siker, ami nem azért jó, mert trendi, hanem azért mert valahol rólunk szól, a miénk, teljes egészében a sajátunknak érezzük. Az ügyesen kitalált és tálalt történet persze nem minden, a frappáns szövegek és poénok mellé sajátos, de humorban ugyancsak bővelkedő rajz dukál. Pilcz Roland munkája elsőre talán gyermetegnek és egyszerűnek hathat, de ha akár csak egy kis odafigyelést is szentelünk az alkotásnak, akkor hamar rájövünk: a képek tökéletes összhangban vannak a rajzolt oldalakkal, a füzetet átlengi valami megfoghatatlan báj, amitől minden sokkal szimpatikusabbá válik. Ehhez a történethez nincs szükség hiperrealisztikus alakokra, furmányos panelkezelésre, mérnöki pontosságú hátterekre, az egyszerű figurák és a vidám színvilággal operáló kockák csak fokozzák a hangulatot, ezzel téve fel a pontot egy nagyszerű képregényre, amely remélhetőleg nem csak az Interneten bóklászó képregény-fanatikusok kedvence lesz. Birkás Péter


Kingdom Come

M

Jöjjön el a Te országod…

ark Waid profetikus víziói Alex Ross hiperrealista tolmácsolásában elvezetnek minket az emberiség nem túl távoli jövőjébe, ahol a múlt hősei kilátástalannak tűnő harcot folytatnak azért, hogy ismét megtöltsék tartalommal azokat a fogalmakat, melyekben egykor oly vakon hittek: igazság, igazságosság és emberségesség. Abban a korban járunk, amikor a Földet benépesítik az egykori szuperhősök és szupergonoszok utódai. Számuk drasztikusan megemelkedett, és harcuk többé nem a jó és gonosz harca, hanem pusztán céltalan unaloműzés. Abban a korban járunk, amikor az Igazság Ligájának egykori héroszai saját elefántcsonttornyaikba bújva szemlélik, miként korcsosul el az a világ, melynek védelmére egykoron felesküdtek. Amikor azonban egy nukleáris tragédia a pusztulásba sodorja egész Kansast, újra elérkezettnek látják az időt, hogy csapatot toborozzanak közös céljuk elérése érdekében: megállítani a természetfeletti erővel rendelkező lények fékevesztett tombolását. A történet két szálon fut folyamatosan. Az egyik főszereplője egy Norman McCay nevű hitét vesztett, látomásoktól gyötört lelkipásztor,

akit egy nap felkeres az Úr angyala (Spectre), és utazásra invitálja: legyen tanúja a közelgő végítéletnek. Ettől kezdve ők ketten – McCay álmai által vezérelve – utaznak a sorsdöntő események között és próbálják megérteni azokat, remélve, hogy megakadályozhatják a szörnyű véget. A másik fő szál központi alakja Superman. De nem az a Superman, akit mi megismerhettünk. A világtól visszavonultan él, miután elvesztette szeretteit, és kívülállónak érzi magát az emberek között. Mark Waid Supermanje már ekkor magán viseli, azokat a karekterisztikákat, amelyek közel nyolc év múltán, olyan félelmetessé teszik J. M. Staczinsky Hyperionját a Supreme Powerben. Egy földönkívüli, aki tisztában van saját mérhetetlen hatalmával, és akinek nem parancsolhat senki és semmi. Ékes példája ennek, amikor Csodanő megpróbálja felrázni ernyedtségéből („Nem élhetsz örökös elszigeteltségben!”), azt ekképpen reagálja le: „Én vagyok Superman. Bármit megtehetek.” Megtagadja korábbi emberi énjét (Megtiltja, hogy Clarknak hívják), és önkéntes száműzetésbe vonul, hogy belső démonaival és gyötrő önvádjával magára maradhasson.


A kansasi tragédia azonban őt is oly mértékben megrázza, hogy úgy érzi, a világnak szüksége van rá és a „régi iskola” hőseire. Leginkább azonban mégis a bűntudat hajtja, az események miatt jórészt saját korábbi gyávaságát és meghunyászkodását tartja hibásnak. Csodanővel az oldalán újraszervezi az Igazság Ligát, és megkezdik elkeseredett küzdelmüket a jövő nemzedékével, akikkel megpróbálják megértetni, mi az igazság és igazságosság értelme. Jó páran beállnak melléjük, ám a nagy többség makacsul szembehelyezkedik a múlt értékeivel, és csak a pusztítást és saját (relatíve) isteni mivoltának kiteljesedését tartja csupán szem előtt. Mindeközben a természetfeletti képességek nélküli emberek is érzik, hogy a háború a küszöbön áll. Háború emberek és félistenek között, de még inkább háború az Értékes és a Sivár között. (Erről is szól a mű: Miképp lehet úgy változni, úgy alkalmazkodni a jövő kihívásaihoz, hogy a múlt értékeit nem veszítjük el szem elől?) Az emberek is összefognak hát, és Lex Luthor vezetésével megalakítják a Szabad Emberiségért Frontot (Mankind Liberation Front), és szövetségest is találnak titkos terveikhez a szuperember-társadalom ellen, nem mást, mint a DC univerzum legemberibb szuperhősét, Batmant. Az utolsó összecsapás tehát elkerülhetetlen, mindenkinek számot kell vetni a múltjával és jövőjével, Norman McCaynek pedig ítélkeznie kell, talán saját maga felett is. A képregényen az első kockától az utolsóig meglátszik, hogy értő kezekbe került. Mark Waid története csak úgy mezítlábasan is megállná a helyét, de azáltal, hogy a héroszok csatáját McCay szemén keresztül láttatja, sokkal emberközelibbé teszi a történéseket, és

az olvasó nem egyszer úgy érzi, mintha maga is titkos tanúságtételre esküdött volna fel. A történet kellően izgalmas és elgondolkodtató egyszerre, nincsenek benne felesleges üresjáratok és az újabb és újabb csavarok óraműpontossággal érkeznek. A vége ugyan nagyon amerikai és patetikus, sőt az epilógust még kifejezetten nyálasnak is mondanám, de ez nem von le semmit a történet érdemeiből. (Igazából engem is csak ötödszöri olvasásra kezdett zavarni.) A kitűnő meseszövést semmi más nem támaszthatná alá jobban, mint Alex Ross meseszép festményei. Aki már valaha látott Ross által illusztrált képregényt, az tudja miről beszélek, akit pedig eddig elkerült ez a szerencse, az pótoljon mihamarabb! Tudása legjavát hozza a Kingdom Comeban, talán csak a nemrég indult Justice című sorozat az, amiben ismét ennyire megtölti élettel fotórealisztikus alakjait. Minden él és mozog a képeken, minden kézzelfogható, aprólékosan kidolgozott. Külcsín és belbecs tökéletes ötvözése ez a történet, melyet bátran tudok ajánlani kezdőknek és haladóknak egyaránt. Mivel a kiadvány a DC Elseworlds sorozatába tartozik, így nem szükségesek hozzá különösebb előtanulmányok a szereplőkről, a történet kerek egész, és nem kell a megértéséhez kisebb könyvtárakat átbújni. A Kingdom Come egyetlen (közvetett) hátrányaként pusztán az említhető, hogy nem bírtak ellenállni a kísértésnek, és elkészítették a folytatását Kingdom címmel, ami méltatlan a nagy előd híréhez. Ez viszont ne befolyásoljon senkit abban, hogy elolvassa eme ragyogó történetet a hőskor alkonyáról és az új hajnalról! Árva-Szabó Péter


Kemény fába…

Ultimate Wolverine vs. Hulk – Mikor az elpusztíthatatlan találkozik a sebezhetetlennel.

É

s az emberek csodálkoznak, miért iszom – jegyzi meg cinikusan a Vasember páncéljába bújt Tony Stark az Ultimates egyik füzetében, mikor „elbúcsúzik” a magatehetetlen Bruce Bannertől. Az ominózus mondat (és a hozzá kapcsolódó pár panel) magában foglalja az egész Ultimate Univerzum esszenciáját, ami leginkább abban mérhető le, hogy a történetek a kor követelményeihez vannak igazítva, realitásukkal – már amennyire egy szuperhősökkel teli világ valóságos lehet – gyakran kellemesen megdöbbentő eseményeket szabadítva az emberre, ezáltal az egyik legkedveltebb alternatív világot produkálva az olvasók számára. A Mar-

vel kiadó pedig – a futó szériákon túl – nem rest kiaknázni az egyre sikeresebb szülöttében rejlő potenciált, hiszen hol a képregényes körökben írózseniként tisztelt Warren Ellist bízza meg egy újradefiniált „trilógiával” (Ultimate Galactus), hol egy korábbi meghatározó lépést helyez teljesen új köntösbe. Ha megemlítjük a Hulk 1974-ben megjelent 180. számát, az talán elsőre nem mond semmit, de ha azt is hozzátesszük, hogy ez a bizonyos füzet volt a Marvel mára talán legnépszerűbb figurájának első felbukkanási helyszíne, akkor bizonyára máris sokan tudják, miről is van szó. Első hallásra persze gyenge húzásnak tűnhet a legendás történet új köntösben történő tálalása, de Rozsomák és Hulk „végső” találkozását a fejesek nem egy kezdőre bízták, s bár Damon Lindelof nem számít bejáratott névnek a képregény világában, azért a Lost nevű nagysikerű sorozattal sikerült bebizonyítania: van érzéke a kellően kacifántos és eseménydús történetekhez. Persze egy minisorozat első száma alapján meglehetősen elhamarkodott döntés lenne azt állítani, hogy micsoda lehengerlő alkotással van dolgunk, annyit azért mégis nyugodtan megelőlegezhetünk, hogy érdemes lesz a későbbiekben is odafigyelni rá. Lindelof jól érzékelhetően nem ma kezdte a szakmát, a füzet első oldala azonnal keményen a sűrűjébe vezeti az olvasót, hogy az izgalmakat fokozva és a spekulációkat a következő számig hevítve szépen kanyarítson nekünk egy felvezetést, ami megmagyarázza a történet kellően látványos első öt oldalát. Kétségtelenül hatásvadász nyitány, és azonnal felrázza a kedélyeket, de szerencsére a füzet nem merül ki ennyiben, értékei az „in medias res” kezdést követő oldalakon nyernek teret.


A totális megértéshez persze szükség lehet az Ultimates sorozat megelőző számaira, ennek hiányában nem feltétlenül éri meg belevágni a kalandba, hiszen a cselekmény csak ennek ismeretében fejti ki (valódi) pozitív hatását. Maga a történet nem húsbavágóan eredeti, nem borít ki hihetetlen csavarjaival – mindez huszonnégy oldalon meglepő is lenne –, de mégis rejt magában valami egyedit, amitől újra és újra visszavándorol a kezünkbe. A megoldás nagyszerűsége éppen az egyszerűségben rejlik, nem kapunk hatalmas titkokat és agyzsibbasztó csavart, a megoldás „csupán” tehetség kérdése, s ezen a téren ezúttal nem érheti szó a ház elejét. Lindelof hangulattal ruházza fel a képregényt, a karakterek életképesek, s bár megőrzik eredeti vonásaikat, mégis némi újdonsággal hatnak. A jól felépített történet nem mellőzi a humort és a már megpendített cinizmust, ezáltal kellően messzire terelve a történetet a néhol igencsak szirupos – megszokott – Marvel-valóságtól. Szereplőink egyéniségek, valódi karakterek, élvezet újraolvasni a szájukból elhangzó szövegeket, és elidőzni a jól megkomponált, igényes rajzokkal párosított pillanatokon. Nyugodtan mondhatjuk az alkotók – akárcsak Rozsomák – kemény fába vágták a fejszéjüket, ám az első csapások után a végeredmény igen biztatónak tűnik. Bár a folytatást tekintve felmerül az egyszerű csihi-puhi rémképe, reménykedjünk, hogy kapunk még a bevezetőhöz hasonló momentumokat, ugyanis ezektől a részletektől kap igazi egyéniséget és értéket a füzet, az már csak az ínycsiklandozó ráadás, ha olyan kellően mozgalmas és emlékezetes rajzok is járnak hozzá, mint amilyet Leinil Francis Yu a füzet második és harmadik oldalán produkált. Birkás Péter


Kázmér és Huba

B

ill Watterson 1985-ben alkotta meg az azóta már legendássá vált általános iskolás kisfiú és plüssállatkája kalandjait, mely az egész világon hatalmas sikert aratott. Napilapok közkedvelt rovata lett ez a kedves páros, és a szerző összegyűjtött munkái az évek során nagyobb gyűjteményes kötetekben is napvilágot láttak. Nos, lehet, hogy a napilapok tették híressé a sorozatot, de ez önmagában még elég kevés, hiszen sok más háromkockás válhatott volna ismertté a nyomtatott sajtó gondozásában a Kázmér és Hubán, valamint a Garfieldon kívül is. Mint minden kategóriában, a siker több tényező együttes fennállásának köszönhető. Ha ránézünk ezekre a sorokra, akkor szövegbuborékok nélkül is tudnánk, hogy mi a képsor története és csattanója. Az arcok, a beállítások, a mozdulatok, és úgy általában az egész összhatás hihetetlenül kifejező. A rajzok nincsenek túlbonyolítva, nem tudunk elveszni egy-egy képkockában, ugyanakkor pont annyira vannak belakva a vonalközi területek, hogy ne fárasztó keresgélés után mosolyodjunk el a tetőpontnál, hanem lendületesen élvezzük végig az egészet. A stílus szintén energikus, lendületes; és lenyűgöző, hogy Watterson milyen széles skáláját tudja felmutatni figurái érzelmeinek kifejezésére. Maga a sztori Kázmér és Huba hétköznapjairól szól, kicsit mélyebben a szülő-gyerek-barátok-iskola szövevényes és egymásba ágyazó kapcsolatainak precíz bemutatása. A történetek hétköznapiak, ezért könnyű is beleélni magunkat a szereplők helyébe. A párbeszédek életszerűek – szerintem egyébként e mögött húzódik a Kázmér és Huba bája –, hiszen akár szülői, akár

gyermeki oldalról figyeljük a történéseket, mindkét felet megértjük a maga szemszögéből, a maga kis hibáival. A kreatív fantáziával rendelkező gyermek önmaga érvényesítésével, filozófiai eszmefuttatásaival küzd a meleg és biztonságot nyújtó családi háttérrel szemben. Magyarul a szülő-gyermek kapcsolat problémáit gúnyolja ki a szerző – és nagyon hitelesen csinálja. Kázmér nagyon érdekes karakter. Egy egyke általános iskolás kisfiú a külvárosból, akinek végtelen a fantáziája. A szüleivel állandó konfliktusban áll; ám ezek nem komoly viták; részint a főszereplő csintalanságából adódnak, részint pedig a tanult és tapasztalt világ összeférhetetlenségének kiütközéseiből. Nem meglepő tehát, hogy az iskolát csak kötelező rossznak tartja, ami gátolja őt zsenge elméjének kibontakozásában. Ugyanígy vélekedik szüleiről is; Kázmér úgy érzi, hogy nem hagyják őt érvényesülni, és sokszor megjelenik ez úgy, hogy már megint eltelt egy nap és nem csinálhatott semmi olyat, amit szeretett volna. Ha nem kötekedhetne Suzie-val, ha nem játszhatna calvinbalt Hubával, ha nem bújhatna újra meg újra Spiff kapitány bőrébe, akkor unalmas lenne az élete. Pedig valójában csak egy nagyon egészséges srác, aki tele van önbizalommal, kérdésekkel, és nagyon jól látja a világot a maga valójában. Azt meg, hogy ezekkel az egzisztenciális felvetésekkel burkolt társadalomkritikát akar-e megfogalmazni a szerző, azt mindenki döntse el saját maga. Természetesen nem mehetünk el szó nélkül a főszereplő páros másik tagja mellett, a különös valóságban létező plüsstigris mellett sem. Huba is nagyon bonyolult figura – egy picit Kázmér, egy picit a szülei, és ettől ilyen


szuper ez a szereplő. Nekem személy szerint pont az tetszik benne, hogy Watterson zseniálisan megoldotta a létezését; ha az olvasó egy plüssállatnak látja, akkor természetesen nem más, mint Kázmér képzeletbeli barátja, aki már-már hozzánőtt és elszórakoztatja (önmagával) a kisfiút. Viszont aki Kázmér bőrében

érzi magát a képregény olvasása közben, abban még csak fel sem merül a gondolat, hogy ne egy valós létező egyénről lenne szó az állat „plüss-szőrméje” alatt. Fantasztikus megoldás, és még ennél is csodásabb az, ahogy Huba Kázmér hangulatához megfelelően váltogatja játékos, illetve komoly oldalát. Vagy Kázmér válogatja?

Útbaigazító Kázmér és Huba kiadványokhoz Ha egy könyvesboltban, vagy akár a neten böngészünk, akkor rengeteg féle Kázmér és Huba kiadványba bukkanhatunk. A kiadványoknak két fő típusát határozhatjuk meg: az egyik a teljesség igényére törekszik, a másik pedig amolyan „best of” némi extrákkal bővítve. Az első típust könnyen fel lehet ismerni majdnem négyzetes alakjáról. Ezek a kötetek körülbelül évente jelentek meg, és az adott év teljes termését gyűjtötték egybe, kivéve a vasárnapi színeseket. Ezeket angolul „Collection”-nek nevezik, és az alábbiakból állnak: 1987 – Calvin and Hobbes 1988 – Something Under the Bed is Drooling 1989 – Yukon Ho! 1990 – Weirdos From Another Planet! 1991 – The Revenge of the Baby-Sat 1991 – Scientific Progress Goes “Boink” 1992 – Attack of the Deranged Mutant Killer Monster Snow Goons 1993 – The Days Are Just Packed 1994 – Homicidal Psycho Jungle Cat 1995 – The Calvin and Hobbes Tenth Anniversary Book 1996 – There’s Treasure Everywhere 1996 – It’s a Magical World

A másik irányba tartozó kötetek általában az előző két év terméséből szemezget, és azt kiegészíti különböző adalékokkal (ki nem adott stripek, illusztrált versek stb.). Ezek is könnyen felismerhetőek: egy részük magas, nagy alakú (például a vasárnapi képregényekből összeállított gyűjtemények), a többiek pedig fektetettek (1993-1996). Angolul ezeket a „Treasuries” kifejezéssel illetik: 1988 – The Essential Calvin and Hobbes 1989 – The Calvin and Hobbes Lazy Sunday Book 1990 – The Authoritative Calvin and Hobbes 1992 – The Indispensable Calvin and Hobbes 2001 – Calvin and Hobbes: Sunday Pages 1985-1995

Természetesen nem ennyire egyszerű a helyzet, de a legmegbízhatóbb a tavaly októberi kiadvány, mely a teljes(!) Kázmér és Huba életművet lefedi. A The Complete Calvin and Hobbes egy díszdobozba rejtett három keményfedeles kötetet takar színes oldalakkal. Természetesen a három változat közül mindenki ízlése és érdeklődési szintjének megfelelően dönt – no meg a pénztárcája szerint is. Akik pedig jobban szeretik magyarul ízlelgetni ezt a sok helyen szokatlanul bonyolult szövegű sorozatot, azoknak maradnak a Metro és hasonló napilapok és a Tiszta Dili, Képregény Koktél és Garfield képregényfüzetek, amelyek talán antikváriumokban, bolhapiacokon, börzéken beszerezhetőek. Szabó Kálvin

Itt vannak még a szülők is, akiknek még csak a nevét sem tudjuk, pedig nagyon sokat szerepelnek. Így terel minket Watterson a kázméri oldalra, hiszen így a szülők, mint családi funkciót betöltő egység szerepelnek. A furfangos kázméri kérdésekre bohókás vagy semleges választ adó apa, valamint a gondoskodó és igazán türelmes anya szintén nagyon hétköznapi és jól eltalált karakterek. A kisiskolás szerelem is megjelenik a képregényben; a Suzie-val való zsörtölődés annyira fontos eleme a sorozatnak, mint az ellenségeskedés a bébiszitterrel. Ez a világ remekül eltalált mind szereplőiben, mind fordulataiban, egyszerre élvezhetjük az igazi és a fantáziált történéseket. Annyi bizonyos, hogy aki beleszeret Watterson Kázmér és Hubájába, az többet nem tud ettől elszakadni. Pásztor Tamás


New Avengers

V

Új Angyalok sokak bosszúságára

alamivel több, mint egy évvel ezelőtt indította útjára a Marvel a New Avengerst. A Bosszú Angyalainak ezen új felállása már tizenhat részt megért, és bizony az egyik legnépszerűbb címnek számít a tengerentúlon. Mégis bajban vagyok, hogy mit írjak. Az összetevők jobb sorsra tennék érdemessé a képregényt, ám valami mindig hibádzik. Leginkább a történet az, ami döcög. Brian Michael Bendis dolgozik, mint a hangya, tán már önmaga sem tudja számon tartani hány képregényt ír egyszerre, így nem meglepő, hogy írásai tele vannak üresjáratokkal. Az első hat szám, a Breakout című történet, még amúgy angyalosan el lett találva. A börtönlázadás által összekovácsolódott új csapat eredettörténete érdekes és hihető, bár az említett üresjáratok és nem csekély logikai bakugrás azért itt is jelen vannak. Utána viszont a néma csönd… Bendis új karakterek bemutatásával operál hét számon keresztül, azonban az egész valahogy nagyon sántít. Sentry legnagyobb hibája az, hogy nála már eleve azzal kezdik, amivel az ismertebb karaktereket tönkrevágni szokták: magyarázzák a múltját. A Marvel létrehozta a saját kis Supermanét (ki tudja hányadikat), ami azért is furcsa, mert az utóbbi évek tendenciája egyre inkább ismét az esendő és emberközeli szereplők felvonultatása volt. Kérdés, mennyire tesz majd jót a csapatnak egy ilyen hatalmas képességű tag színre lépése. Hiszen minek az Angyalok, ha Sentry úgyis mindenkit lever? Érzékletes példája volt ennek a második számban a Carnage elleni „harc”. Ezzel előre is lehet vetíteni egy problémát: Sentry-nek kell majd előbb-utóbb saját kaliberű ellenfél, viszont ez is csak fokozná a realitásoktól való eltávolodást. A történet tehát egyelőre tisztességesen megírt parasztvakítás, mely ugyan szórakoztató, de ha az ember jobban belegondol, semmi pluszt nem ad, és csak azzal operál, hogy egymás mellé rakja az amúgy külön-külön is népszerű figurákat. A külcsínért David Finch (1-6. és 11-13.), Steve „notóriusan nem rajzolok felső ajkakat”

McNiven (7-10.) és Frank Cho (14-15.) a felelősek. A rajzokra legjobb jelző a közönségbarát, de azt hiszem, tényként leszögezhető, hogy egyikük sem itt alkotott kiemelkedőt, és nagyban hozzájárul a látványhoz Danny Miki és Mark Morales tuskihúzása, illetve a színekért felelős Frank D’Armata és Morry Hollowell amúgy gyönyörű CG effektjei. Mindamellett tényleg nagyon szép a képregény, és igazán passzol a grafika egy ilyen bestsellerhez. Összegzésként talán annyit fűznék hozzá, hogy a Marvel jön ki a legjobban ebből az egészből, mert megtalálta a számítását. Mi pedig kapunk valamit, ami szép, színes, látványos és sok mindenki benne van, aki miatt egyébként is megvenné az ember a képregényt. A többi pedig csak alibi. Árva-Szabó Péter

X-Men rajzolók • 23

X-Men rajzolók

„

1. rész (1975-1992)

1975. nyarán születtem – újjá – egy viharos éjszakán, óriás mérettel. A két bábaasszony Len Wein író és Dave Cockrum rajzoló volt, majd jó ideig Chris Claremont szárnyai alatt nevelkedtem…” – lehetne kezdeni amolyan Kopperfield Dávidosan a cikket, amely sorra akarja venni és bemutatni az (all-new, all-different – teljesen új, teljesen más) X-Men jelentõsebb rajzolóinak történetét, rajzstílusának jellemzõit, fõleg az említett sorozat függvényében. David Cocrum elõször a Fantastic Fanzineben lévõ munkája miatt tûnik fel, majd Neal Adams ajánlására a Warren Publishingnél kezd dolgozni, ahol ’71-ben rajzolja meg az elsõ Vampirellát. Késõbb a Superman háttérrajzolója lesz, majd a Legion of Super-Heroes rajzasztalához kerül. Az igazi sikert azonban az hozza meg neki, miután egy vita miatt a részidõs munka helyett végleg a Marvelhez „emigrál”. Az Avengers ki-

húzói munkája alatt környékezi meg Roy Thomas ’72-ben, és szeretné bevonni egy új képregény elkészítésébe. Ez egy soknemzetiségû csapatról szólna, akik titkos bázisukról le-lecsapva „bûnüldöznek”. Ez volt az X-Men kezdetleges elképzelése, melynek egyik világos célja a piaci expanzió volt, többek között az európai országok felé. Dave-et nagyon felizgatta a terv, mivel a képregény alapkoncepciója, eme kezdeti stádiumban nagyon hasonlított egyik régi kedvencére, a Blackhawkra. Míg Cockrum elkészítette a vázlatokat, az írói posztra Len Wein került. Csapatmunka volt: Dave a figuraterveken túl kitalálta a mutánsok kódnevét és képességeit, Len pedig a civil életükkel és a történettel törõdött. A legérdekesebb „eredete” Árnyéknak volt. Õt ugyanis Dave a patkányokkal teli lakásában találta ki saját magának és feleségének bátorítás gyanánt. Árnyék akkor egy vérszopó és pokoljáró démon volt, tehát késõbb érdemes volt finomítani rajta, de még így sem kellet a DC Légiójának, az X-Men viszont örömmel „befogadta”. Vihart is kitalálta korábban, õ viszont egy „macskanõ” lett volna, amibe a képregényes világ „macskatúltengése” (Tigra, Pantha, Cica) szólt bele. Így kapott egy köpenyt, egy fejpántot és hosszú, hófehér hajkoronát, illetve új képességet. Végül megjelent ’75ben az Giant-Size X-Men, melyet Dave egyaránt rajzolt és kihúzott.

Az X-Men története alatt kétszer vált meg a sorozattól. Elõször a 107. „Mikor kitaláltam, hogy Vihar haja fehér lesz, mindenki óva intett ellene, mi- rész után, mert egyszervel azt hitték, úgy fog kinézni, mint egy nagymama, mire én azt mondtam: re nem tudta elvégezni a Bízzatok bennem.” – David Cocrum rajzoló és a borítótervezõi

24 • X-Men rajzolók

munkáját, így az utóbbit választotta. Viszont amikor egy Vadföldön játszódó kaland borítóját kellett megterveznie, visszahúzta a szíve. Másodszor azért intett búcsút, mert lehetõsége volt elkészíteni a saját képregényét, a „Futuriens”-t ’83-ban, melyet írt, rajzolt, kihúzott, felesége pedig színezett. Saját bevallása szerint ez volt élete legnagyobb tévedése, ugyanis ekkortájt kezdtek el fizetni az alkotóknak a képregények újranyomásáért és a szabadalomért. És természetesen a saját képregényalbuma messze nem volt olyan sikeres, mint az X-Men. Rajzstílusával akkoriban újítónak számított. Fõleg a színezetlen rajzain lehet észrevenni, mennyire precízen rajzolta meg a távoli alakok minden egyes apró részletét, beleértve ebbe az arcok ráncait és a gazdag hátteret is, hogy a kép minél reálisabbnak, valósághûbbnek tûnjön. A saját képregényében hiába gyönyörûek a festett oldalak, ezt a bizonyos valósághûséget, amely a vázlatain látszik, még az sem tudta fölülmúlni.

ban mutathatta meg az X-Men rajzolójaként és társzerzõjeként, ahol a két Cockrum ciklus közé „ékelõdött” be. Többek között olyan történeteket köszönhetünk részben neki, mint a Proteus kaland, Fõnix halála, a Jövendõ múlt napjai, hogy csak a legismertebbeket említsem. Nagyban õ a felelõs azért, hogy egy-egy szereplõ lelkébe mélyebben betekinthettünk. Saját bevallása szerint két dolog volt, ami miatt el akarta hagyni az X-Ment. Mivel a sorozat alatt sikerült bekerülnie a legkeresettebb alkotók közé, ki akarta próbálni, hogy boldogulna-e más címekkel is. Másrészt viszont elszaporodtak a nézeteltérései Claremonttal az X-ek karakterének, jellemének kérdésében is, melynek eredményeképpen szörnyen elment a kedve a további együttmûködéstõl. Hasonló sikereket ért még el a Fantasztikus Négyes írásával-rajzolásával is, melynek ’86-ban mondott búcsút.

Cockrumot az angliai születésû és Kanadában élõ John Byrne követte. Byrne-re fiatalkorában a legnagyobb hatást Stan Lee, Jack Kirby és Len Wein gyakorolták. Elsõ jelentõsebb munkája az E-Man volt, illetve a Marvelnél a Draculába, az Iron Fistbe és a Marvel Team-Upba rajzolt. John azon kevés írók egyike, akik a rajzasztalnál és az írói székben egyaránt jelentõs sikereket értek el. Ezt

elõször

’78-

„A képregényalkotást jobban szeretem, mint bármit az életben. Az ex-feleségem tudta, hogy csak életem második szerelme lehet. Valószínûleg éppen ezért lett az ex-feleségem…” – John Byrne


A DC Superman sorozatát ebben az évben kezdhette el megreformálni. Mióta a Reeves féle filmet látta, tudta, hogy a képregényt nem a helyes vágányra terelték már az elejétõl kezdve. Amikor lehetõsége volt rá, ezen véleményének hangot is adott, pontosabban szólva csaknem egy évtizedig rágta emiatt az illetékesek fülét. Egy napon azonban kapott egy telefont a sorozat fõszerkesztõjétõl, Dick Giordanotól: „Hé seggfej! Mostantól keresd azzal a lappal a pénzedet, ami miatt állandóan a pofádat jártatod!” Eme kedves invitálásnak persze, még õ sem tudott ellenállni. A tiszavirág életû munkának viszont nem lett ilyen jó kedélyû a befejezése. Byrne a Végtelen Világok Krízisében (Crisis on Infinite Earths) lezajlott „történelemnullázás” után elölrõl kezdhette a Superman történetét. Így a karakter emberközelibb lett és igyekezett Clark Kent magánéletére jobban koncentrálni, kimaradtak a Super boy történetek és Crypto sem létezett. A változtatás határozottan pozitív volt, csakhogy ez nem tetszett minden rajongónak, akik még a történet befejezése elõtt tiltakozó leveleket írtak. A gyengekezû szerkesztõk pedig megijedve egy elég tisztességtelen módszerhez nyúltak. Byrne Superman figurája helyett a korábbi Superman karaktert szabadalmaztatták, amit így magyaráztak: „Meg kell értened, hogy jelenleg két Superman létezik – az egyik az, amelyet te alkottál, a másik pedig az, amelyet mi szabadalmaztattunk.” Ezen abszurdum után letörve és önként távozott a sorozat élérõl. Hasonló kimenetelû dolog történt akkor is, amikor Claremont több mint 15 év után búcsút intett kedvenc csapatának. Ekkor Byrne írta néhány rész erejéig az X-Men, illetve az Uncanny X-Men szövegét, Jim Lee és Whilce Portacio történetéhez, legalábbis elvileg. Saját bevallása szerint viszont teljességgel mellõzték, gyakorlatilag semmibe vették a munkáját. Említésre méltó még többek között a Dark Horse-nál alkotott Babe címû minisorozata, ami egy Amazon (She-Hulk) paródia volt, melyben

a fõszereplõt több nõi jellembõl gyúrta össze. Illetve volt itt még egy saját sorozata, a Next Men, ami harminc részt ért meg, de még húsz részt szeretett volna hozzácsatolni. John Byrne akkor vált az egyik legjobban keresett rajzolóvá, amikor az X-Menen és a Fantasztikus Négyesen dolgozott a ’70-es évek végén és a ’80-as években. Viszont a stílusa elég jelentõs változásokon esett át, illetve a digitális színezés is rányomta a bélyegét a munkájára, mint ahogy ezt a legtöbb rajzolónál megszokhattuk. Ha csak az említett X-Ment és az F4-et hasonlítjuk össze a ’99-es Pókemberekkel (melyet itthon is olvashattunk) és az X-Men: the Hidden Years füzetekkel, akkor elég szembetûnõ stílusjegy-változásokra lehetünk figyelmesek. Míg a korábbi rajzokon sokkal változatosabb arcokkal, testalkatokkal találkozunk, gondolva itt a mimikára és a karakterek korának jellegzetességeire. Késõbb mintha ez az igényesség eltûnne. Fõleg a Pókemberben volt zavaró az, hogy a fõszereplõn nem igazán látszanak az évek, sõt, még kölyökképûbb, mint amilyen korábban volt, és ezt az X-Men szereplõin is észre lehet venni. Arról már nem is beszélve, hogy a sokkal vékonyabbra rajzolt karakterek végtagjai gyakran „elfolynak”. Ez egyáltalán nem volt jellemzõ a korábbi, határozottabb vonalvezetésû stílusára. Sajnos John azok közé a „veteránok” közé tartozik, akiknek nem tett jót a CG (számítógépes színezés) térnyerése a színezésben. A ’70-’80-as évekbeli erénye többek között, ami rettenetesen élvezhetõvé és hangulatossá tette a rajzait, a letisztult arcok ábrázolása, a komputeres színezés hatására, valahogy nem mutattak már olyan jól. Eléggé túlcsicsázták azt a stílust, ami éppen a viszonylagos egyszerûségéért volt olyan nagyszerû. És ez is belejátszott abba, hogy a fejeket nem igazán lehetett már megkülönböztetni egymástól. Élõ példája ennek megintcsak a Hidden Yearsben szereplõi X-ek. Összességében tehát, élénkebb színek


ide, százféle árnyalat oda, a késõbbi rajzai messze nem ütik meg a korábbi mûveinek hangulatát, a régiek viszont még ma is megállják a helyüket, ha igényességrõl és élvezhetõségrõl van szó. Barry WindsorSmith ugyan csak néhány X-Men részt rajzolt, ezek többsége itthon is megjelent (pl. a szipoj történet egy része, Wounded Wolf c. Rozsomák történet stb.), mégis érdemes rá kitérni pár mondat erejéig. A Londonban született rajzoló tizenkilenc évesen próbált szerencsét a Marvelnél ’68-ban, amikor is Roy Thomas rábízta az X-Men 53. részének megrajzolását (még a Giant-Sized elõtti sorozatról van szó). Mivel kirúgták a hotelbõl, melyben megszállt, a munkát egy padon volt kénytelen elvégezni az egyik New York-i parkban. A további munkáját mégsem ez akadályozta meg, hanem az, hogy nem volt munkavállalási engedélye, ezért hazatoloncolták Angliába. A hetvenes években Robert E. Howard Conanját rajzolta (elõször csak azért esett rá a választás, mert olcsón dolgozott), illetve õ alkotta meg Red Sonja figuráját is. A nyolcvanas években rajzolta a Machine Man füzeteket, illetve írója és rajzolója volt egy történetnek, amely Rozsomák múltjáról szólt (Marvel Comics Presents: Weapon X). A ’90-es években a Dark Horse-nál adott ki egy képregényalbum sorozatot a Windsor-

Smith: Storyteller t, amelyben három történet is futott: a The Paradoxman, Young GODS, és a The Freebooters. Smith sajátos stílusa mind a fatasy, mind a cyberpunk témájú képregényekhez remekül illik, fõleg akkor, ha nem csak rajzolja, hanem saját maga is festi a képeit, ilyen volt az itthon is megjelent Rozsomák történet. Bár néhány X-Men történethez remekül illett a rajztechnikája, üde színfolt volt, viszont hosszabb ideig, véleményem szerint nem passzolt volna a sorozathoz. De a saját maga alkotta szereplõkhöz, történetekhez kitûnõen illik ez a technika, amellyel a szépmûvészet terén is kipróbálta magát. A Cockrum utáni ûrt végül John Romita Jr. tudta betölteni hosszútávon (elõtte még Paul Smith is próbálkozott egy évig, akit az itthon megjelent X-Men elsõ számából is ismerhetünk). Romita a ’70-es években kezdte a pályafutását a Vasemberben, a ’80-as években a Pókember után került az X-Menhez, ahol három évet töltött, illetve a ’90-es évek elején is dolgozott néhány számon. Ezek után többek között Fenegyereket (Daredevil) és Thort is rajzolt. A J. Michael Straczynski féle Pókember rajzolója is volt, ahol az író azt a nehezen kivitelezhetõ kívánságát is ki kellett elégítenie


például, hogy Pókember maszkján keresztül is lehessen látni bizonyos mimikákat. Nagyon érdekes, hogy ahány képregényt láttunk tõle és ahány kihúzóval dolgozott, annyi fajta J. R. Jr. stílust ismerhettünk meg (még ha néha nem is voltak túl nagyok a változások). Saját bevallása szerint szeret változatosan rajzolni mind a saját, mind a rajongók igényei miatt, de ez egy idõ után már nagyon nehezen megy, szinte lehetetlen folyton újszerût alkotni. Részben ebben látja a korábbi korszak alkotóinak mai „mellõzését” is. Romita az Uncanny X-Ment a 175. számától kezdi el rajzolni. A rajzait több kihúzó közül a legjobban Dan Green tudja kezelni. Bob Wiacek és Dan munkájában az a különbség, hogy amíg Bob határozottabb vonalvezetést használ, élesebben húzza meg a vonalakat (ami Cocrum stílusához tökéletesen illett), addig Dan nagyobb hangsúlyt fektet az árnyékok használatára, valamivel részletgazdagabban jelennek meg a figurák arcai, és többet tudnak elmondani a szemei, érzelemdúsabbak a karakterek. Bár nem kizárt, hogy ebbe belejátszik Romita fejlõdése is, mivel „csak” 5-6 rész múlva kezd igazán ráérezni arra, hogy melyik szereplõ jelleméhez mely típusú arc tartozik. Ez a részek elõrehaladtával egyre jobban fejlõdik. Hogy különösen J. R. Jr. rajzaihoz mennyire nem mindegy, hogy ki húzza ki, az például, akkor látszik, amikor apjával dolgozik együtt az egyik részben. Az X-Menben apja (Romita Sr.) kihúzásának a „hátulütõje” az, hogy utána a rajzokon nem igazán lehet felfedezni, hogy az ifjabbik rajzolta. Így teljesen eltûnnek a rajzok sajátos jegyei. Dannel viszont remekül össze tud hangolódni, és õk tudtak az alatt a jó néhány

rész alatt a legjobban összedolgozni. ’92-’94 között újra feltûnt néhány Uncanny füzet erejéig, többek között Dan Greennel, de ekkorra a stílusa már jelentõs változáson ment át. A figurák mokányabbak lettek, az alakok pedig jóval szögletesebbek, illetve az arcok is elmozdultak a realistább felõl a hevenyészett, „impressziósabb” hatás felé. Érdekes, hogy a kihúzás itt már elég csekély mértékben befolyásolja a végeredményt, esetleg Romita Sr. munkája tûnik ki még a többi közül az egyik Pókember füzetben (The Lost Years), amiben már elõnyösen vegyül kettejük stílusa. Az „új Romita” eléggé megosztotta a rajongókat. Bár mindezen változások ellenére ezekben a rajzokban is meg lehet találni a korábbiak jellemzõit, csak egyes részei el vannak túlozva, ami egy elég sajátos, de mindeneképpen érdekes és élvezhetõ hatást kelt. Az újonnan megjelent Pókember füzetekben viszont ez a hatás mintha romlott volna, ami (saját meglátásom szerint) az agyon CG-zett színezés bûne, mivel túlcsicsázva és „fényezett papíron” eltûnik az a bizonyos hevenyészett, „firkált” árnyékolás a figurákról. Ellenben, ha megnézünk egy színezés nélküli nyers (vagy kihúzott) vázlatot, sokkal kellemesebb, mint egy színektõl csillogó giccs. A J. R. Jr. és Smith utáni következõ rajzolóváltási versenybõl Mark Silvestri került ki gyõztesen. Silvestri elsõ munkái között volt a Weird War és a House of Mystery, melyeket késõbb inkább elfelejtett volna, majd ’83-ban rajzolt egy F4 történetet, ami végül nem jelent meg. Mark ’87 és ’91 között volt az Uncanny X-Men egyik legmeghatározóbb alkotója. Õ volt az, aki, az


addigi rajzolók közül a legszebben és legkecsesebben tudta ábrázolni a nõi nem képviselõit. Nála volt elõször a nõ úgy igazán nõies mind az arc, mind a test és mozdulatok szempontjából. Érdekes, hogy a figurák mimikáját úgy sikerült érzelmekkel megtöltenie, hogy közben mégis hevenyészettnek, skiccszerûnek tûntek a vonalai, amivel „félelmetesen kellemes” hatást tudott elérni. Ez nagyon jól mutatott az elmosódottabb hátterek felvázolásánál is. A stílust fõleg (már meg sem kell lepõdnünk) Dan Green tudta a legjobban érzékeltetni a kihúzásával, õ volt képes arra, hogy a vázlatokat a legmesteribb eredményre juttassa. Az akkori, a mainál kezdetlegesebb színezés pedig bezárta a kört, mintha épp ehhez a stílushoz találták volna ki. Wiacek, ahogy Romitánál, itt is élesebb vonalakkal dolgozott és nem hagyta meg azt a bizonyos skiccszerû hatást, ami rossz éppen nem volt, de semmiképpen nem tudta a Green féle hatást elérni. Ez fõleg a szemeknél látszott meg: míg Wiaceknél a szem maradt „csak” szem, addig Greennél az már a lélek tükre volt. Az X-Men és kétévnyi Rozsomák rajzolása után szakított a Marvellel, és 1992-ben létrehozta az Image Comicsot hat rajzolóval karöltve (Jim Lee, Whilce Portacio, Rob Liefeld, Erik Larsen, Todd McFarlane, Jim Valentino), ahol saját kiadója a Top Cow nevet kapta. Itt olyan címeket rajzolt és adott ki, mint a Darkness, a nemrég megjelent Hunter Killer, és 2004-ben a Morrison féle New X-Men néhány számának rajzolását is rábízták, illetve a Deadly Genesis füzeteknek (sajnos csak) a borítója is az õ munkájának a gyümölcse. De valójában ’92-óta, bár több képregénybe rajzolt, inkább mondható üzletembernek, mint rajzolónak.

A Top Cownál a rajzstílusa nem is változott igazán, inkább a CG színezés változtatta meg a hatását, ami miatt a reálistább irányba mozdult el, de szerencsére a skiccesebb árnyékok egy része azért megmaradt a figurákon, a CG nála nem ment a minõség rovására. A „technikája” abból a szempontból változott, hogy jobban kidomborította a nõk kidomborítható idomait, ami gyakorlatilag kiadója „védjegyévé” vált. Claremont történetmesélése az X-Men ’91. decemberi számával, több mint tizenöt év után, befejezõdött. Jim Leerõl a cikk következõ részében lesz szó. Összességében némi pajkos túlzással elmondhatjuk, hogy a rajzolókat tekintve „minden út az X-Menhez vezetett”, illetve onnan ágazott el. Hiszen aki eme tizenöt év alatt a sorozatba rajzolt, annak ez kitûnõ alap volt a további, nem is akármilyen munkájához. Pár mondat erejéig mindenképpen érdemes kitérni arra, amre ritkán szoktak, a kihúzók érdemére. Ha a tárgyalt sorozatot átlapozzuk 1975-1992 között, észrevehetjük, hogy a ’80as években az X-Men alapvetõ látványvilágát – véleményem szerint – Dan Green kihúzása forradalmasította, de legalábbis felsegítette a „fejlõdés” egy következõ lépcsõfokára. Ebben a stílusban a meghúzott vonalak „késélessége” helyett elment abba a bizonyos skiccesebb vonalú látványvilágba. Ezzel a kihúzással a rajzok sokkal szebb, lágyabb hatást keltettek, mint a korábbiakkal. Ha J. R. Jr., Silvestri és Lee stílusában némi hasonlóságot vélünk felfedezni, az valószínûleg Green mesteri kihúzása miatt lesz. Simon Roland

Hartigan, Marv és Dr. Sör Kálmán • 29

Hartigan, Marv és Dr. Sör Kálmán

avagy kis gondolatébresztő a Sin City-ről és a képregényesített filmekről

A

képregényre sokan a film elődjeként tekintenek (évszázadokkal ezelőtti, nagy királyok tetteit lefestő miniatűrsorozatokat is lehet akár ennek értelmezni – világítottak rá már páran, épp csak a szövegbuborékok hiányoznak; bár végül is a film is a némafilmmel kezdte) – mindkettőben sok képkocka tárja elénk a történést, az tény. Egy képregénynek néha elég három is, ami a filmet illeti, ott olyan 25-30 másodpercenként elkell. Hát igen. Gyakorlatilag itt rögtön fel-felsejlik egy, a könyv-film ellentéthez hasonló probléma, nevezetesen, hogy a film csak úgy elszalad mellettünk, peregnek az események, néha már-már követhetetlenül (ami egyrészt remek filmes eszköz lehet, másrészt többszöri megnézésre sarkallhat, harmadrészt sokszor baromi idegesítő), vagy éppen émelyítően lassú (ami persze szintén lehet sokatmondó, például Tarr Béla filmjeiben). Lapozni viszont akkor lapozok, amikor csak akarok, egy-egy sort tízszer is elolvashatok, visszalapozgatok, vagy – hogy visszatérjek a képregényhez – percekig elmélázhatok egyegy panel képi világán, legyen az nagyon egyszerű vagy éppen rendkívül komplex. A másik, ami szintén fontos gondolat, hogy ha a filmnek másodpercenként 24 kocka kell, akkor ha mondjuk egy kilencnégyzetes képregényt – mondjuk! – 5 perc alatt tudok a filmemben elmondani, vagy – hogy egyelőre megfordítással egyszerűsítsem a példát – 5 perc filmet szeretnék én 9 kockás comicként megrajzolni, akkor mi az a 7191 képkocka különbség, hová tűnik az el? Fordított esetben mi teremti meg az eredeti „képállomány” ezerszeresét? Hogy jelenik meg a celluloidszalagon az ismétlődés, a panelek különböző mérete, egymásba fonódása...? Nem véletlenül kezdtem először a fordított helyzettel, alapesetben ez ugyanis még – elvben – viszonylag egyszerűnek tűnik: ki kell ragadni a lényeges momentumokat, mozdulatokat, lehetőleg a legjobb beállításban – jó

esetben már oda tudjuk képzelni a többit, a fejünkben lejátszódik az egész jelenet (akárcsak egy könyv olvasásánál, ahol a legtöbb esetben semmilyen rajz nincsen); aztán hogy ez a gyakorlatban hogy néz ki, nos, az már az írón-rajzolón múlik. Visszafele már nem feltétlenül olyan egyértelmű a probléma – sokan értékelhetik úgy a képregényt, mint egy, a rajzoló agyában lejátszódó film hasonló leképezését, amihez a film csak visszatér; valójában azonban, lássuk be, nem véletlen, nem csak szükség hozta úgy, hogy azok a képkockák jelennek meg a papíron, amelyek, és úgy, annyiszor, és akkora méretben, ahogy. A film fölösleget generál; a kiemelt szeletek beleolvadnak a lényegtelen köztes pillanatokba, az egész összefolyik, a hangsúlyok elvesznek, a dolog jellegtelenedik, és valahogy a vásznon már könnyen elvész az, amit az eredetileg remek füzetben kaptunk. Nem véletlen, hogy sok alkotó inkább teljesen újraértelmezi a történetet egy-egy új médiumra való átültetéskor (ennek híres példája Douglas Adams Galaxis Útikalauz Stopposoknak-világa, amiből – a szerző saját gondozásában – volt rádiójáték, könyv, számítógépes játék, nemrég – bár maga a szerző már sajnos nem tudta befejezni – még film is és természetesen képregény), és sokszor valóban ez tűnik a legjárhatóbb útnak, az egyes megjelenési formák nyilvánvaló különbségei miatt – amikből csak éppen kiemeltem egy lényeges problémát. Aztán bumm, jött a Sin City film, lecsapták az asztalra, és azt mondták: ez bizony képregényfilm. Máig végigfut a hátamon a hideg, amikor arra a pillanatra gondolok, mikor először megláttam a film első előzetesét: ahogy megelevenedett a Bűn Városa, ahogy – az eredetihez hasonló – hátborzongató idegenséggel megjelentek a fekete-fehér sötét sikátorok, ahogy tényleg visszaköszöntek pontosan ugyanazok a jelenetek, amiket A nehéz búcsúban láthattam (a lépcsőfordulóban feligyekvő kommandó-

30 • Hartigan, Marv és Dr. Sör Kálmán

sok, a kikövezett sikátorban már-már átrepülő rendőrautók, az ajtón áttörő hatalmas Marv...). A zseniálisan beállított kontrasztú fekete-fehérség voltaképpen amennyire lehet, visszaadta a képregény – számomra szinte filmre vehetetlennek hitt – monokróm, szinte csak fényekből és árnyékokból álló világát, a kameraállások pontosan megegyeztek a panelek látószögeivel, pontosan azokat a jeleneteket kiemelve a kaotikus történésekből, amiket és ahogy Frank Miller megrajzolta... de mind e tökéletességben is felmerül, amit fent említettem, a képkockák problémája. Elvégre fölösleg képződik, nem? Honnan kerülnek elő a „panelek közti” képek? Hová lesznek a kiemelt helyzetek, mozgásfázisok, miért érezzük őket kiemeltnek? Valójában ugyanúgy elvesznek, csak azért tűnnek fel mégis, mert emlékszünk rájuk a papírról? Mi emeli ki percenkénti több mint ezernégyszáz képkockából azt az egyet, aminek e szerep jár? Nem tudom, hányan láttatok már animált GIF-et. Ilyen kis számítógépes képfájlok, amik annyiban térnek el hagyományos társaiktól, hogy mozognak, egy kurta kis animációt rejtenek. Ide tartozik a bénán integető nyúl a húsvéti kör-emailekből, a táncoló hörcsög, vagy régebben a Dr. Sör Kálmán képregények on-line változatai. Ez utóbbit például úgy kell elképzelni, hogy amikor a nyomtatott képregényben az egyik kockán azt láthattuk, hogy hősünk egy elefántot csapkod a sistergő televízióhoz, addig az interneten pontosan ez történt... Ó igen, csak míg nyomtatásban már csak a becsapódás pillanata manifesztálódik, addig az interneten bizony röpködött az az elefánt: föl-le, föl-le… És ha vigyázó szemünket a követke-

ző panelre vetettük, vagy az interneten megnyomtuk a „tovább” gombot, láthattuk, hogy az a tévé elefánttal történő kezelés után is csak tovább sistergett... ennek fehér alapon hullámos fekete csíkok adják jelét, amik az interneten mozogtak is. A képregény maradt ugyanaz, a képkockák határait senki nem mosta el, ugyanúgy elkülönültek egymástól, ugyanazt a helyszínt mutatták, ugyanabból a szemszögből, csak a szereplők keltek benne kicsit jobban életre. És tulajdonképpen, jobban meggondolva ez az elv mozgatja a Sin Cityt is; az összes látomás, amivel az előzetes elhitette velünk, hogy kivételesen tényleg ugyanazt látjuk, mint a képregényben – annak ellenére, hogy itt élő színészeket látunk, a fekete-fehérséget is szürkeárnyalatosra cserélve – innen ered: szinte minden vágás megfelel egy-egy váltásnak az eredeti comic képkockái közt, és mind e foszlányokban ugyanazt látjuk, mint rajzolt megfelelőikben, éppen mintha csak „animálta” volna valaki azokat. Ugyanaz a sikátor, ugyanazok az elröppenő rendőrautók – csak látjuk őket előés eltűnni. Ugyanaz a lépcsőház, ugyanúgy felülről, ugyanazokkal a kommandósokkal – akik most körbe-körbe mennek. A kamera pedig marad. És még feszültebb is az egész, mert itt aztán senki nem várja meg, míg rányomsz a „tovább” gombra, nem lehet elmélázgatni a rajzokon, a kockákon, a gondolatokon, átugorva az unalmasabbakat; kicsit végre a néző is belecsöppenhet a képregénybe. És végre az igaziba. De ez már megint egy másik történet. Nagy Dániel

Karakter • 31

Múlt és jövő – jelen nélkül

F

Beszélgetés Fazekas Attila képregényrajzolóval

azekas Attila autodidakta rajzolóként került a hazai képregényes élet vérkeringésébe a hetvenes években. Mára eljutott oda, hogy amikor a magyar képregény kerül szóba, a legnagyobbak között emlegetik nevét Zórád Ernő, Sebők Imre vagy Korcsmáros Pál mellett. Hogy lett képregényrajzoló? Ahhoz, hogy valakiből képregényrajzoló lehessen, három dolgot kell csinálnia: rajzolni, rajzolni és rajzolni. Ez így volt nálam is. Már a gimnázium alatt volt önálló tárlatom, ami rám jellemző módon egy történelmi rajzkiállítás volt. A képregényekkel is viszonylag korán kapcsolatba kerültem a Fülesen keresztül. Eleinte az olvasmányélményeimet próbáltam megrajzolni. A gimnáziumban jelentek meg az első képregényeim is, köztük A három testőr. Ezek persze nem jelentek meg a szó hagyományos értelmében, hanem minden héten kiraktam a faliújságra egy oldalt, és ráírtam, hogy folytatása következik. Érettségi után három dolog érdekelt: a képzőművészet, a tanári pálya és a színművészet, de nem vettek fel sehova. Így sok mindennel foglalkoztam akkoriban, voltam segédmunkás, fociztam, kaszkadőrködtem, lovagoltam, vívtam – és közben rengeteget rajzoltam. Aztán megláttam egyszer egy kolléga Fülesben megjelent képregényét, és úgy gondoltam, hogy ennél én jobbat tudok csinálni, és azzal hónom alá csaptam az addig készült anyagaimat, és elkezdtem járni a szerkesztőségeket. Azért nem volt minden anyagom olyan jó, mint ahogy én azt húszévesen elképzeltem, de több emberrel megismerkedtem, akik ide-oda küldtek, míg végül kikötöttem a Magyar Ifjúságnál, ahol a Mikulka úr vett szárnyai alá. Ő volt a lap tördelő-szerkesztője, és őnála készítettem az első megjelent karikatúráimat. Zórád Ernőhöz is ő küldött később. Zórád műhelyében, mint a nagy festők iskoláinál, többen is dolgoztunk. Később kirúgott az öreg, mert egyszer a leadás az ünnepekre esett, és én úgy gondoltam, hogy ünnepek alatt felesleges leadni a rajzokat, mert úgysincs nyomda, amelyik ilyenkor kinyomná, így nyugodt szívvel leutaztam vidékre a szüleimhez. Ő meg már kereste a rajzokat, és annyi-

ra felháborodott, hogy azt mondta: végeztünk. Azután nem tudott korhű hajót rajzolni. Abban az időben több művébe dolgoztam bele, például a Bounty lázadóiba és a Blood kapitány kalandjaiba. A hajókat mindig én rajzoltam. Neki mindössze egyetlen hajóról volt fényképe, a Mayflowerről, és az alapján rajzolt meg minden hajót, függetlenül attól, hogy hányadik században játszódott a történet. Mindenestre jó és hasznos együttműködés volt. Mihez kezdett ezután? A Pajtáshoz folyamatosan próbáltam bekerülni, és nemsokára sikerült is, így 1972 körül megjelenhetett ott az első saját képregényem, az Újvári kaland. Ez Vak Bottyán egy ifjúkori csínytevését mesélte el, amikor Érsekújvárott ledobott egy törököt a minaretből. Ez a képregény azóta többször is megjelent. Újra is kellett rajzolnom, mert elveszett. Cs. Horváth Tibor képregény-forgatókönyvíróval is dolgozott együtt. Tibor remek forgatókönyvíró, menedzser, és jó barát volt. Az első közös munkánk során, amikor az exportra készülő képregényeit vagdalta új formátumra, nekem kellett kiegészítenem Zórád, Sebők és Korcsmáros rajzait. Ezt nagyon utáltam. Amikor aztán a Népszavánál szükség lett egy új képregényrajzolóra, a Tibor szólt nekem, és azt mondta, csináljam főállásban. A Népszavánál naponta kellett rajzolni a folytatásokat, és ennyi rajzot nem lehetett volna más munka mellett elkészíteni. Ekkor indult be igazán a pályafutásom, hiszen azóta is folyamatosan rajzolok képregényeket. Most már a kétszázadik környékén tartok. Volt, hogy egyszerre négy lapnak rajzoltam: a Népszavának, a Pajtásnak, a Fülesnek és a Pesti Műsornak. Aztán jöttek az önálló füzetek, a sportpropagandánál csináltunk egy ilyet Focisuli címmel, majd következett a nagy ugrás: a filmképregények. Óriási sikerük volt az olyan filmadaptációknak, mint a Csillagok háborúja és a Birodalom visszavág. Ezek akkor háromszázezer példányban jöttek ki.

32 • Karakter

Hogyan készült egy ilyen filmképregény? Néhány fotó és a forgatókönyv alapján kellett elindulni a rajzzal, aztán amikor bejött a film, gyorsan megnéztük háromszor, majd újra beültünk a nézőtérre, és lefotóztunk egyes filmkockákat, hogy a jeleneteink nagyjából hasonlítsanak a filmben látottakhoz. Mindezt rohammunkában kellett csinálni, ám ennek ellenére ez nem látszik az eredményen. A Ben Hur és A félelem bére nagyon jól sikerültek, aztán jöttek sorra az újabb és újabb füzetek, köztük a Terminátor, és ezek nagyon jól mentek egészen 1989-ig. Akkor úgy nézett ki, hogy ránk szakadt a mennyország, azonban mégsem így alakult a helyzet. Mi történt? Először mindenki telve volt optimizmussal és derűvel, hogy most minden milyen jó lesz. Abból a szempontból tényleg jó volt, hogy a Botondot végre megjelentethettem. Ez már 1986ban kész volt, csak nem engedélyezték, hogy megjelenjen. 1983-ban volt Nyíregyházán az első képregény-konferencia, amin rész vett néhány kiadó és rajzoló (ez utóbbiakat csak Zórád Ernő és én képviseltük). Jött a szokásos duma, hogy a magyar képregény gyenge,

nincsenek önálló sztorik, nincsenek saját képregényfigurák. Hát ennek semmi akadálya, ha van rá kereslet, pillanatokon belül meg lehet alkotni őket, és így jutottak eszembe Botond, a nyomozó Farkas Győző és Perseus kapitány figurái. Később a Botond magazinban ezek meg is jelentek. A Botond nagyon szépen indult, aztán jött a vergődés, és a kilencvenes évek közepére eljutott a tetszhalott állapotig. 2003-ban feltámasztottuk újra egy kiadóval, de ez a kiadó közben fejre állt, így most ugyanúgy, ahogy régen, én adom ki a Botondot. Gyakorlatilag ez egy egyszemélyes lap, mindig is az volt. Az előző számokba beleírtam, hogy megjelenik negyedévenként, most már őszintén és becsületesen csak annyit írok, hogy: időnként. Mi ment végbe a háttérben, hogy ide jutott a magazin? A terjesztéssel sohasem voltam megelégedve. Annak idején ötvenezer példánnyal indult a Botond magazin, de ha elfogyott belőle negyvenötezer, akkor a posta csak harmincötöt rendelt belőle, ha a harmincötből elfogyott harminc, akkor a posta huszonötöt rendelt. Ilyen volt az akkori terjesztés, de a mostaniról sem tudok sokkal több jót mondani, ezért inkább egy alternatív, saját terjesztési hálózatot próbálgatok is-

Karakter • 33

merőseim révén kialakítani. Az aktuális Botond ezer példányban jön ki. Eljutottunk oda, amin annak idején még mi is csodálkoztunk a Tiborral, amikor jöttek a holland kiadók a gyönyörű, színes képregényalbumaikkal. Megkérdeztük tőlük, hogy mekkora példányszámban adták ki, ők azt válaszolták, hogy kétezer. Ledöbbentünk ezen a számon, hiszen nálunk akkor százezer példány alatt semmi sem jelent meg. Mára mi is eljutottunk oda, hogy néhányezer eladott példány már óriási sikernek számít. Miben látja ennek az okát? 1989-ig nem engedték az önálló, nem adaptációs magyar képregényfüzeteket megjelenni. A nyugati képregényeket viszont engedélyezték. Azok gyakorlatilag leterítették ezt a piacot, elszívták a vásárlóerőt, ami miatt a magyar képregény hamar a partvonalon kívül találta magát. A fiatalok zabálták ezeket a nyugati képregényfüzeteket, de az a réteg, amelyik

azokat a képregényeket szerette, egyre kisebb vásárlóerőt képviselt, így az eladások fokozatosan visszaestek, és ma már a nyugati képregények is olyan 10 ezer példány körül fogyhatnak. A magyar képregények viszont így is csak elenyésző töredékét jelentik a piacnak, amit változatlanul a nyugati képregények uralnak. Azért mindig volt munkája. A Füles rendszeresen közli a képregényeit. Igen, folyamatosan dolgozom a Fülesbe. Gyakorlatilag nincs olyan év, hogy ne jelenjen meg ott valamilyen munkám. Sőt, volt hogy éveken keresztül én rajzoltam egyedül a lapba. A Füles képregényes oldalainak száma azonban az eredeti hatról fokozatosan visszacsúszott a mai kettőre, míg az oldalszáma harminckettőről ötvenkettőre nőtt. A képregényért manapság szerintem nagyon kevesen veszik a Fülest, míg annak idején, a lap saját felmérése szerint a vásárlók harminc százaléka vásárolta a kép-

34 • Karakter

regények miatt. Sokan kivágták, összegyűjtötték és egybe kötötték a képregényoldalakat, de ma már két oldalért ők sem veszik meg a lapot. Többen mondták nekem is, hogy túl drága, és nem éri meg két oldalért ennyit kifizetni. Milyennek látja a magyar képregény aktuális helyzetét? Azt szoktam mondani, hogy múltja van, jövője van, csak jelene nincs. Most van ugyan egy kis mozgás, de úgy látom, hogy ez inkább csak virtuális, és csak a média piszkálta fel azzal, hogy egy kicsit foglalkozik a témával. Ennek hatására néhányan lelkesen elkezdtek képregényeket rajzolni és kiadni, de ez egy rettentő fáradságos és munkaigényes szakma, és nagyon nem fizetik meg, tehát majd kiderül, hogy sikerül-e nekik talpon maradni. A helyzet az, hogy a nyugati képregényekkel több szempontból nem tudjuk fölvenni a versenyt. Ez régen is így volt: a fantasy, az akció és hasonló képregényeket kint, be kell vallani, jobban csinálják. Sokkal nagyobb múltja van, jobban meg van alapozva, azon kívül a hozzáállás is teljesen más, nagyobb a képregényolvasó tábor, így óriási mennyiségben tudják ontani a különféle képregényeket. Ott nagy üzletnek számít. Mi ilyen szempontból nem tudjuk fölvenni a versenyt, viszont Magyarországon van egy olyan hézag a képregények tematikájában, amiből profitálni lehetne. És ez maga a magyar témakör, amiből csak az tud jó képregényt csinálni, aki ebben a környezetben él, dolgozik és alkot. Én elsősorban a történelmi képregényekre gondolok, hiszen a honfoglalásról nem tudnak az angolok vagy az amerikaiak jó képregényt rajzolni. Vegyük például a Botondot, ami lehet, hogy az Asterix távoli rokona, de annyira specifikusan magyar, hogy külföldön lehet, hogy nem is értenék a humorát. A másik dolog, amiből szerintem szintén jól lehetne profitálni, azok az adaptációk, mert régen nagyon jól mentek, mára viszont hiánycikké váltak, és jelentősen felértékelődtek a jelenlegi kulturális színvonal miatt. Minek köszönhető ön szerint az, hogy míg sok országban a képregény a populáris kul-

túra része, Magyarországon ma szubkultúraként létezik? Előítéletek halmazának. Az egyik ilyen előítélet az olvasásról való leszoktatás, aminek nem sok alapját látom. Annak idején, általános iskolában olvastam Korcsmáros Nyomorultak című képregényét. Ez folytatásokban jelent meg. Akkor már egy ideje szemezgettem a Nyomorultakkal, és miután elolvastam képregényben az első két folytatást, egyből leemeltem a polcról és kiolvastam. Az igazság az, és szégyen-gyalázat, de bevallom, hogy képregényeket mindössze úgy huszonkét éves koromig olvastam, utána már csak a sajátjaimat, illetve a képregény-forgatókönyveket. Egyszerűen fáraszt az olvasásuk, egy jó könyv többet jelent számomra. Hazánkban emellett fontos kiemelni azt, hogy a szocialista ideológia elítélte a képregényt. Az akkori hivatalos álláspont szerint a Coca-Cola és a képregény a kapitalizmus mételye volt. Cs. Horváth Tibornak mégis sikerült elérnie, hogy képregények jelenhessenek meg a sajtóban. A kultúrpolitika irányítóinak ezt úgy adta be, hogy a képregényben nem az irodalmi művet rajzoljuk meg, hanem reklámot csinálunk neki, hogy elolvassák az emberek. Beleivódott tehát az emberekbe, hogy ez szemét, és nem művészet. Pedig olyan mértékben művészet a képregény is, mint a többi művészeti ág. Minden művészeti ágban a csúcsteljesítmények művészi igényűek, de mellettük ott van egy rakás szemét. Az irodalomnak és a filmeknek is a többsége szemét, de ugyanígy a képregényeknek is a zöme az. Mindegyiknél akad azonban kiemelkedő alkotás. Megfelelő felkészültséggel, hivatástudattal, elkötelezettséggel és kvalitásokkal képregényben is lehet művészit alkotni. Az tehát, hogy művészetként tekint-e valaki rá, kizárólag az illető előítéletein múlik. Adódik a kérdés, ön művésznek tartja-e magát, vagy sem? Magamat a művészek között helyezem el, azzal a reális szemlélettel, hogy természetesen nekem is vannak gyengébb műveim, de a jó

Karakter • 35

munkáim nyilvánvalóan a legjobbak között vannak.

alternatív dolgok kevésbé kötöttek le.

Melyik műveire a legbüszkébb?

Képregényeken kívül más alkotásai is születtek?

Az első, az Újvári kaland mindenképpen közéjük tartozik. Kiemelkedő művem még a Titkok bolygója. Ezeken kívül elsősorban az olyan történelmi képregényeimre vagyok büszke, mint a Keresztes lovagok vagy a Karvalyos zászló. És persze a Botondra, Perseus kapitányra és Farkas Győzőre, hiszen ezek mind saját szülötteim.

A karikatúrák voltak az első rajzaim, amiket publikálhattam, a képregények miatt azonban leálltam velük. A karikatúrázásból maradhatott meg bennem az a játékos stílus, ami a Botondban is tetten érhető. Ezen kívül illusztráltam különböző dolgokat, rajzfilmhez készítettem sztoribordot, és csináltam egy rajzos videóklippet is a Neo együttesnek.

Többféle rajzstílusban alkot, a Botond világa nem is hasonlít az önre jellemző realisztikus, naturalisztikus stílusra.

Régebbi képregényeihez nem könnyű hozzájutni. Gondolt már arra, hogy önálló albumokban jelentesse meg korábbi munkáit?

Ha valaki tud rajzolni, akkor mindent meg tud rajzolni. A Jankovics Marci mondta egyszer nekem, hogy azért tetszenek neki a rajzaim, mert amikor sci-fit kell rajzolni, akkor a sci-fi stílusában rajzolok, amikor történelmet kell rajzolni, akkor történelmi stílusban, és amikor nyakkendős stílusra van szükség, akkor úgy rajzolok, és nem ugyanazt a fazont igazítom rá mindegyikre. Erre büszke vagyok. Mint ahogy arra is, hogy nálam nem fordul elő az, ami általában a rajzolóknál, hogy beverklizik magukat egy figurára, és minden képregényükben ugyanaz a szem és ugyanaz az arc köszön vissza. Az én karaktereim és figuráim nem ismétlődnek a képregényeimben, csak ha folytatásokról van szó. Törekszem arra, hogy a karaktereim megkülönböztethetőek legyenek. Alapvetően egyébként mindig is a realisztikus, populáris stílust kedveltem leginkább. Az a fontos, hogy világos, olvasható, áttekinthető alkotásokat hozzak létre. Az

Hogyne, már többször is fölvetődött bennem az ötlet. Ahogy haladok a korral, és gyarapodnak a képregényeim, egyre inkább foglalkoztat valamiféle életmű kiadás. Dunai Tamás

36 • Karakter

Aleksandar Zograf

A

tervek szerint a Képregény Fesztivál díszvendége lesz Aleksandar Zograf, és egyúttal kiadják egyik művét. Úgy gondolom, ez egy fontos lépés hazánk képregény-kiadásában, ugyanis ezzel nemcsak egy világszerte elismert művészt és képregényeit ismerjük meg, hanem kapunk egy kis kapaszkodót déli szomszédaink (igen, többesszámban) virágzó és egyedi képregény-kultúrájához. Művésznevét a pravoszláv hagyományokból merítette: a zograf szerbül egy régies kifejezés a festőre. Szó szerinti jelentése: „aki képeivel életre kelti a dolgokat”. Az ikonfestők rendszerint ezzel a szóval toldották meg nevüket. Ezzel is jelzi, hogy művészete legalább annyira kapcsolódik a múlthoz, mint a jelenhez; az ikonfestők művészetéből legalább annyit merít, mint a kortárs underground comicsból. Témái sokszor visszaemlékezések, máskor pedig a legaktuálisabb jelenségekkel foglalkozik. Sasa Rakezic 1963-ban született a Belgrád közeli Pancsevóban, ahol a mai napig él. Szülei húsz évvel idősebbek nála, így már tőlük megtanulta a popkultúra szeretetét: anyja képregényrajongó, apja pedig a yu-rock színtéren volt járatos. Tizenhat éves korában hozta létre első saját készítésű lapját, a Kretent, mely egész Kelet-Európában az egyik legelső fanzine-nak számít. A brit társaihoz hasonlóan ő is puk, illetve new wave zenekarokról értekezett. Az akkoriban nálunk magasabb szabadsági fokkal rendelkező Jugoszláviában sem kedvelte a hatalom az ilyen szakadár lapokat, és sokak készítőjét megfigyelés alá helyezték. Egy évvel később már egy országos jugoszláv lapnak volt az újságírója. Ekkor leginkább szépirodalmi ambíciókat dédelgetett magában. Az írással párhuzamosan megpróbálkozott az animácókészítéssel és képregényrajzolással is. A ’80-as évek közepén kezdett el kísérletezni sajátos hangvételű önéletrajzi képregényeivel szemben a Jugoszláviában akkor domináns francia/belga jellegű sci-fi, fantasy és gyermekképregényeivel. Ekkor még nem ismerte a hozzá hasonló külföldi alkotókat és az underground képregény színteret, éppen ezért egy egészen sajátos elbeszélési és főképp rajzstílust sikerült

kidolgoznia függetlenül az amerikai underground képregénytől, melynek ma már részese. Spiegelman, Crumb, Woodring és társaik munkáit felfedezve megbizonyosodott arról, hogy irodalmi jellegű ötleteit inkább képregény formájában kellene megvalósítania. Az 1991-ben elindított képregény fanzinejának, az Alas! Comicsnak köszönhetően már nemzetközi szinten is felfigyeltek munkáira. A Fantagraphics ekkoriban adta ki az első Zograf műveit (Life Under Sanctions, Psychonaut 1, Psychonaut 2), ezenkívül még néhány amerikai és kanadai underground képregény újság közölt tőle műveket. Ezek a publikálási lehetőségek többet jelentettek, mint hinnénk, ugyanis a tiszteletpéldányoknak köszönhetően alkalma volt megismerni más underground alkotókat. Ennek ellenére leginkább otthon jelentek meg művei. Nem sokkal később a háború miatt az összes jugoszláv underground lap megbukott, ezért kénytelen volt munkáit külföldre küldeni egy teljesen idegen környezetbe. Intenzív levelezésbe kezdett művészekkel, akik segítették a továbbjutásban. Annak ellenére, hogy központi témája a háború és a válság, képregényei mégse válnak egysíkú panaszfüzérekké. Sötét és zavarba ejtő munkáiban mindig megtalálható a humor, sőt, sokan reménykedő optimizmusát dicsérik. A háborút feldolgozó stripjei végül felkeltették a világ érdeklődését, és a világ számos országában adták ki munkáit lapokban vagy kötetekben.

Karakter • 37

Zograf elutasítja az angolban divatos „comics journalism” kifejezést (magyarul: képregényes újságírás), mellyel többek között Art Spiegelman Mausát is szokták meghatározni, ugyanis műveiben nem az újságíró eszközeivel él, hanem sokkal inkább a költőével. A háborúkat érintő képregényeiben a konkrét események helyett inkább azok abszurditására összpontosít, illetve a háború hétköznapi vetületére. Munkái személyes levelek, üzenetek, amint azt több munkájának címe is mutatja: Regards from Serbia, Bulletins from Serbia, Life under Sanctions stb. Minden bizonnyal ebbe a sorba illeszkedik az a gyűjteményes kötet is, aminek magyar változatát olvashatjuk hamarosan „Balkán víziók” címmel. Zograf személyes kitárulkozásaival már a kilencvenes években eljutott annak egyfajta végletéhez, vagyis a félálomban lévő képek, események megörökítéséhez. Ezeket „hypnagogic visionnek” nevezi, és olyan elődökre hivatkozik, mint Winsor McCay, a Kis Némó Álomországban alkotója. (Magyarországon először az 1915-ben induló Képes Újság közölte McCay sorozatát.) A Hypnagogic Review című fanzinja kifejezetten ilyen jellegű munkák közlésére szakosodott, de ezen a mar-

ginális fanzine-on kívül is rengetegszer találkozhatunk álomképeivel munkáiban. Az álomképregények olyannyira részéve váltak, hogy Szúrós Szem főnöktől (Chief Piercing Eyes), a Pán-Amerikai Indián Szövetség elnökétől az Álomfigyelő (Dream Watcher) nevet kapta. Ebben a nehéz időszakban rengeteg pozitív visszajelzést kapott külföldi underground képregényalkotóktól – főleg amerikaiaktól (pl. Jim Woodring, Mark Martin, Rick Veitch, Robert Crumb) – és rajongóktól. 1994-ben elkészített egy félig vicc jellegű képregényt az Alas! Comics számára, mely egy feltételezett NATO bombázással foglalkozott. Ebben egy kisvárosi, pancsevói repülőgépgyárat bombáztak az észak-atlanti gépek. Ez végül valósággá vált: Zograf szülővárosa volt az 1999-es NATO bombázás egyik leggyakoribb célpontja. Feleségével az óvóhely helyett lakásukban maradtak, ahonnan a közelben lévő iparnegyed hosszan tartó robbantását figyelhették. Ezeket az élményeket dolgozta fel képregények formájában, majd küldte el emailen barátainak, alkotótársainak. Chris Ware javaslatára ezeket az élményeket heti megjelenésű képregényekké formálta. A világszerte publikált sorozat a „Regards from Serbia.” (Üdvözletek Szerbiából) címet kapta. A sorozatot később a Slab-O-Concrete gyűjtötte össze egy kötetbe „Bulletins from Serbia” néven. A „nyugati világban” jelenleg is sűrűn jelentetik meg műveit. A sok nyelvre lefordított „Bulletins from Serbia” mellett több másik gyűjteményes kötetét jelentetik meg angolul, franciául, olaszul, németül, finnül és ki tudja még milyen nyelveken. Ma ugyanúgy részese az amerikai underground képregénymezőnynek, mint az élő szerb kulturális hagyományoknak. Egyidőben kritizálja a Bush vezetést a Fantagraphics Bush Junta kötetében és jelentetet meg hetente két oldalas színes képregényt a legnagyobb szerb politikai hetilapban, a Vremében. Nem is olyan régen ebben éppen budapesti élményeit ismertette a szerb olvasókkal. Szabó Zoltán

Figyelem! A lelkünket is eladnánk hirdetőinknek!

Recommend Documents