Ficsor Károly. Elrejtett kincs III. 6. Gyermekeink nevelése

Ficsor Károly

Elrejtett kincs III.

6. Gyermekeink nevelése

Orgovány 2007 1

ISBN 978-963-87025-4-8

Borító és tördelés: Ficsor Donát

A ’4H’ / Magyar Misszió támogatásával kiadja az Örömhír Alapítvány 6077 Orgovány, Vörösmarty u. 14. [email protected]

Belső használatra!

NEM ÁRUSÍTHATÓ!

2

TARTALOM Előszó ................................................................................. 6 Bevezetés ........................................................................... 8

GYERMEKEINK NEVELÉSE ..................................10 A gyermek Isten ajándéka................................................. 12 Vagy mégsem ajándék?..................................................................... 13

Jézus és a gyermekek kapcsolata....................................... 14 Isten ígéretei .................................................................... 16 Gyermeknevelés................................................................ 19

A nevelés feladat és felelősség.........................................................19 Neveljük az Úrnak gyermekeinket! .................................................... 30 Mikor kezdjük a nevelést? ................................................................. 31 Isteni parancs a szülőknek – gyermekeik tanítása ............................... 35 Isteni parancs a gyermekeknek – szülői tisztelet és engedelmesség ..... 50 Példaadás ......................................................................................... 57 Engedelmességre nevelés – a tekintély tiszteletének formálása a gyermekben ..................................................................................... 62 Gyermekre ruházott felelősség........................................................... 66 Kitartó munkára nevelés .................................................................... 67 Megelégedésre, értékeink megőrzésére nevelés ................................. 80 Étkezési szokások kialakítása .............................................................. 83 Gyermeknevelés elhagyásának következménye .................................. 86 Tanítás, intés ..................................................................................90 Tanulás az iskolában.......................................................................... 98 Tanulás otthon.................................................................................. 99 Bátorítás, buzdítás ........................................................................101 Tiltás ............................................................................................105 Fegyelmezés .................................................................................109 A fegyelmezés alappillérei ............................................................... 113 3

A férj, a család papja felelős a fegyelmezésért .................................. 123 Személyre szabott fegyelmezés........................................................ 124 Parancs a bocsánatkérésre ............................................................... 124 Fegyelmezést gátló tényezők ........................................................... 130 Feddés .........................................................................................134 Fenyítés, büntetés.........................................................................135 Ne vidd túlzásba a büntetést! .......................................................... 145 Az okos tanul a dorgálásból............................................................. 146 Ne ingereljétek gyermekeiteket! ....................................................147

Segítség a szülőknek gyermekeik nevelésében................. 150

Nagyszülők...................................................................................153 Testvérek......................................................................................155 Rokonok.......................................................................................161 Lelkipásztorok...............................................................................163 Pedagógusok ................................................................................166 „Szabadegyetemi professzorok” ....................................................175 „Idegenek” ...................................................................................177

Nevelési problémák és következményei .......................... 181

Isten parancsának mellőzése .........................................................181 Szülői összhang hiánya..................................................................183 Döntés átengedése a gyermeknek..................................................183 Rossz szülői példa .........................................................................187 Buta szeretet.................................................................................189 Buta büntetés ...............................................................................190 Gyengeség, engedékenység, elbizonytalanodás ..............................191 Félelem ........................................................................................191 Gyűlölet .......................................................................................192 Megkülönböztetés ........................................................................193 Nemek szerinti megkülönböztetés ................................................... 193 Kisebb elkényeztetése...................................................................... 194 Középső gyerek hátrányos helyzete ................................................. 198

Szülői felelősség.............................................................. 199 Az anyagiakról való gondoskodás .................................................... 200 Betegség esetén .............................................................................. 202 A család egységéért......................................................................... 202 Gyermekeink jövőjéért .................................................................... 203 Imádkozni gyermekeinkért ............................................................205 Hitre nevelés ................................................................................208 Imádkozásra tanítás ........................................................................ 212 A Biblia megismertetése és megszerettetése ..................................... 217

4

Családi otthon és a gyülekezet......................................................... 220 Közösségi élet – lelki otthon ............................................................ 225 Keresztyén tábor ............................................................................. 228 Megtérés ......................................................................................231 Gyermekeink, unokáink megáldása................................................236 Szülő, aki jól vizsgázott.................................................................... 238 Szülő, aki rosszul vizsgázott ............................................................. 241 A szülői felelősség biblikus gyakorlását fizikai áldások is követik .....241

Szülő-gyermek kapcsolat ................................................. 243

Az ideális szülő-gyermek kapcsolat .................................................. 243 Öröm a gyermekben .....................................................................243 Beszélgess a gyermekeiddel!..........................................................246 Az este............................................................................................ 247 Napi áhítat...................................................................................... 251 Beszélgessünk a gyermekekkel! ....................................................... 256 Gyermekek felkészítése leendő idős szüleik megbecsülésére ...........258 Idős szülők segítése.......................................................................260 Amikor ez nem történik meg ........................................................... 264 Speciális esetek.............................................................................265 Fogyatékos gyermekek nevelése...................................................... 265 Házastárs gyermekének nevelése ..................................................... 269 Örökbefogadott gyermekek nevelése............................................... 269

Szolgálatban állók családja.............................................. 276 Szolgáló gyermekek ......................................................................279 Szolgáló ifjak ................................................................................293 Idősek, betegek felé való szolgálat.................................................295

A gyermekek kirepülése .................................................. 299

A szülő segíti ................................................................................299 Az elengedés művészete .................................................................. 302 A szülő segíti, de nem dönt felnőtt gyermeke helyett ....................... 304 A szülő nem képes elengedni ........................................................304 Családi kapcsolat ápolása ..............................................................306

Vajon mi lesz ebből a gyermekből? ................................. 308 Ötletbörze ....................................................................................308 Mire tanítsuk meg gyermekeinket?.................................................. 308 Mire tanítsuk meg gyermekeinket az örök élet szempontjából? ........ 310 Hogyan, milyen módon tanítsuk gyermekeinket?............................. 311 Napirend......................................................................................313

5

ELŐSZÓ

5Móz 4:9-10. „Őrizkedj azért, és vigyázz nagyon magadra, hogy meg ne feledkezz azokról, amiket saját szemeddel láttál; ne vesszenek el emlékezetedből egész életedben! Ismertesd meg azokat fiaiddal és unokáiddal is; azt a napot, amelyen ott álltál Istened, az ÚR előtt a Hóreben, ahol ezt mondta nekem az ÚR: Gyűjtsd össze a népet, hogy meghallgassa igéimet, és tanuljanak meg félni engem mindig, amíg csak a földön élnek, sőt tanítsák meg erre a fiaikat is.”

Az Elrejtett kincs III. kötete az első kettőnek szerves folytatása. Az Igék téma szerinti csoportosítása megmaradt, az igei idézetek, a kommentár és a bizonyságtételek aránya viszont változott. Azon túl pedig ebben a gyűjteményben, amelynek a Gyermekeink nevelése címet adtam, lényegesen többet mondok el a magam és elsősorban a családunk életéből. Szükségesnek és helyesnek tartom, hogy a következő generáció elé tárjam a múltat, amelyet ők nem ismerhetnek meg másként, csak ha valaki elmondja nekik. Ki mondhatná el a következő nemzedékeknek az Úr nagy tetteit, ha nem az, aki átélte azokat!? Istenünk parancsát teljesítem, amikor megpróbálom téma szerint összegyűjteni és elmondani mindazt a sok csodát, amelyet átéltem szüleimmel, testvéreimmel és rokonaimmal együtt. Megszólalnak e kötetben testvéreim és gyermekeim, még unokáim is. Rajtuk kívül persze sokan mások is megosztják tapasztalataikat. Szeretném ezeket a bizonyságokat mások számára is elérhetővé tenni írott formában.

6

Életünkben sokszor megtapasztaltuk, hogy Istenünk „hűségesen megtartja szövetségét ezer nemzedéken át is, azok iránt, akik szeretik őt és megtartják parancsolatait.” 5Móz 7:9. Már az 5. nemzedékben tapasztalhatjuk ezt, de hiszem, hogy a további nemzedékekre nézve is igaz. Az igei vetések után újabb áldások sarjadnak. A mindenkori generáció felelőssége, hogy a születendő fiak megtanulják tisztelni és szeretni Istent, és az Ő Igéjét, no meg a szüleiket is. Hiszem, hogy könyvem neked is segít ennek megvalósításában. Nem vagyunk tökéletes szülők és a gyermekeink sem tökéletesek, de nagyon hálásak vagyunk Urunknak, Aki minden élethelyzetben mellettünk állt, erőt, szeretetet, türelmet és bölcsességet adott, hogy elvégezzük hűségesen a ránk bízott feladatot. Őt dicsérjük és magasztaljuk mindenért! Orgovány, 2007. szeptember 19. Ficsor Károly

Az Elrejtett kincs I. kötetében megjelent fejezetek: 1. Imádkozás 2. Isten szól hozzánk Az Elrejtett kincs II. kötetében megjelent fejezetek: 3. Megbocsátás 4. Örök élet 5. Szenvedés 7

BEVEZETÉS

Mind a négy nagyszülőm a 19. század utolsó negyedében született. Az anyai és az apai ági nagypapa és nagymama is a 20. század legelején fogadta be életébe Jézus Krisztust. Még egészen fiatalok voltak ekkor, ami azt jelenti, hogy gyermekeiket már hitben nevelték. Az ő döntésük generációkra vonatkozóan meghatározta leszármazottaik életét. Életvitelüknek fontos része volt abban, hogy én már hívő családban születtem testvéreimmel együtt, és életünket a Biblia tanításához igazítottuk, a szülők segítségével, irányításával á Amikor beszélgetek fiatal szülőkkel a gyermeknevelésről, gyakran azt mondják: „Igen, akkor még másként volt, amikor ti neveltétek gyermekeiteket”. Egyet értek velük. Igen más idők jártak, más szelek fújtak. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy akkor is csak nagyon kevesen ragaszkodtak az igei normákhoz. Jól emlékszem a korunkbeli szülők is azt mondták: „Ma már nem lehet úgy, mint a nagyszüleink idején. Más időket élünk. Más a kultúra.” Azt kell válaszolnom, hogy az Ige igazsága nem változott. Isten szava ma éppen úgy érvényes, mint évezredekkel ezelőtt. Az más kérdés, hogy a TV, a computer, stb. világában nehezebb a szülőnek minden percet gyermekeinek szentelni. Ha viszont ezt nem teszi meg gyermeke kicsi korától kezdve, akkor folyamatosan növekszik a probléma. Nem is olyan sokára eléri, hogy nem elég a TV, az Internet és más sem. Határozottan vallom: Ma is egyetlen jó megoldás van: Pontosan úgy nevelni, tanítani, fegyelmezni a gyermeket, ahogy a Biblia tanítja. Ha ezt nem így gyakorolják a szülők, akkor sajnos, hogy egy személy még egy gyermeket sem tud lekötni, nem bír vele. Az első három kislányunk kevesebb mint három év 8

alatt született, a 4. és 5. gyermekünk kicsivel később. Mindig vittük őket a gyülekezetbe. Szolgálatot is végeztünk. Volt olyan féléves időszak, amikor én külföldön tanultam és dolgoztam, így Ágika egyedül nevelte őket, s minden alkalommal vitte a 3 kicsit az Úr házába: ekkor a legidősebb 3 éves volt. A gyermekek dajkálásában nem vette igénybe mások segítségét, nem azért, mintha nem segítettek volna szívesen. Igazán kedvesek voltak a gyülekezetben a testvérek. Azonban megtapasztaltuk, ha kézről-kézre jár a gyermek, úgy elveszítjük felette a felügyeletet, és attól kezdve mindig helyet akar cserélni. Megszokták a gyermekeink, hogy szépen, csendesen ültek. Lehetséges, hogy ismét az a válaszod, hogy akkor még lehetett. Nem így van. Más szülők akkor is hosszú pórázra engedték a gyerekeket és hasonlóan sok volt velük a probléma, mint ma. Az is igaz, hogy sok kritika ért bennünket. Olyanokkal is rémisztgettek, hogy ha megnőnek, majd nem jönnek a gyülekezetnek a tájára sem. Mi csendben hallgattunk, nem mertünk replikázni, nem tudhattuk, mi lesz később, de azt elhatároztuk, hogy az Ige tanítását igyekszünk alkalmazni. Éreztük a bensőnkben, és láttuk más családokban, hogy határok mindenütt vannak, és a konfrontáció a határoknál következik be. Mit jelent ez? Ha többet megengedek a gyermekemnek, akkor később jut el arra a pontra, hogy itt meg kell állni, nem mehet tovább. Valóban kezdetben ez könnyíti a szülő feladatát, viszont nagyon hamar szembe kell nézni a nevelésben kihagyott pontok következményével. Ez rendszerint a korai tizenéves korban már olyan súlyos teherként jelentkezik, hogy nem tudják a szülők kezelni. A múltat pedig már nem lehet visszahozni. Ha valaki nagyon elszánt, akkor még próbálkozhat a nevelés módszerének a változtatásával, azonban az elmulasztott lehetőségek többségét már nem tudja pótolni. Saját gyermekeinket is arra buzdítom mindig: „Vállaljátok a pillanatnyi nehezebb részt, a bizonyosan nagyobb áldásért. Határozottan merem vallani: Nem szégyenülnek meg, ha így döntenek és sok örömük lesz nem csak a gügyögő kicsikben, hanem később a húsz–, harminc éves felnőtt gyermekükben is. A mi gyermekeink 26-36 év közötti korúak és nagyon sok örömünk van bennük. Köszönöm az Úrnak, hogy a nevelésbeli szárnycsapkodásainkat megáldotta és ízlelhetjük annak édes gyümölcseit. 9

6. fejezet

Gyermekeink nevelése – Isten Igéjének fényében –

10

„Gyermek vagyok, kicsiny gyermek, Szeretet lakja szívemet, És a megbocsátó béke, Ez az éltem legfőbb éke. Lelkem tiszta, üres papír, Rá a felnőttek keze ír. Amit ti most belevéstek, Ha megnövök, majd úgy élek.” Marton Mária: Tiszta szív

11

A GYERMEK ISTEN AJÁNDÉKA Zsolt 127:3. „Bizony, az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom.” 1Móz 25:21. „És Izsák könyörgött az Úrnak feleségéért, mivel meddő volt. Az Úr pedig engedett könyörgésének, úgyhogy teherbe esett Rebeka, a felesége.” 1Sám 1:27. „Ezért a gyermekért imádkoztam, és az ÚR teljesítette kérésemet, amit kértem tőle.” Lk 1:13-14. „De az angyal így szólt hozzá: „Ne félj, Zakariás, meghallgatásra talált a te könyörgésed: feleséged, Erzsébet fiút szül neked, és Jánosnak fogod őt nevezni. Örülni fogsz, boldog leszel, és sokan örülnek majd az ő születésének…”

á Kilencéves voltam, amikor legkisebb testvérem, szüleim 11. gyermeke született. (Sajnos az első és a negyedik, az akkori gyermekbetegségek egyikében két hónapos korban meghalt.) Emlékszem rá, hogy milyen örömmel várták szüleim Rebekát. Jól emlékszem arra is, hogy sok munkájuk mellett szakítottak időt arra, hogy az éppen tipegni kezdő gyermekkel foglalkozzanak. Sohasem felejtem el, hogy oly sok munkát végző édesapám egyszer reggelizés után lekuksolt a kőpadlós gangon, vele szemben 3-4 méterre édesanyám és egymáshoz hívogatva tanították járni kisleányukat. Három évvel később édesapámat politikai üldözöttként megkínozták és börtönbe zárták. A sok gyerekkel édesanyám egyedül maradt, apa nélkül 12

az elárvult tanyán. A következő évben minden gabonánkat elvitték a végrehajtók, a mindennapi kenyér beszerzése szó szerint súlyos problémává lett. Édesanyánk a frissen termett zöldségekből kreált különböző leveseket és főzelékeket, így éltük túl a nyarat, majd még nehezebb idő köszöntött ránk, a tél. Ebben az időben többször láttam szüleim gondterhelt arcát, de sohasem zúgolódtak. Egyetlenegyszer sem mondták: „Minek ez a sok gyerek, csak bajt okoznak, nem tudunk kenyeret és ruhát adni nekik.” Ehelyett naponként az Urat keresték imádságban. Gyermekeiket Istentől kapott ajándékként fogadták. Ma sem értem, hogy abban a helyzetben, hogyan tudtak bennünket táplálni. Azt hiszem, ők sem tudnának észszerű magyarázatot adni. Egyszerűen csak azt tudom mondani, hogy az Úr megáldotta és megsokasította a keveset. Mi öt gyermeket kaptunk Istentől. Nagyon hálásak vagyunk értük az Ajándékozónak. Mindegyikük más tulajdonságokat hordoz. Abban azonban teljesen egyek, hogy az Urat követik, és bennünket, szüleiket nagyon szeretnek. Mi pedig, akik az Úrtól kapott ajándékként fogadtuk őket, most boldogok vagyunk, hogy velük együtt szolgáljuk Őt, Akitől mi is és ők is kaptuk az életet. Négy nagyobb gyermekünkkel már 8 unokánkban kapott ajándékainak is örülhetünk. Hittel várjuk, amikor legfiatalabb gyermekünk számára is elérkezik a gyermekáldás ideje. Vagy mégsem ajándék? Több olyan házaspárral találkoztam, akik nem akarnak gyermeket. A kicsi, majd a cseperedő gyermek akadályozná őket a szabadságukban, és anyagi terheket róna rájuk. Ők élni akarják életüket, szórakozni akarnak, és pénzt gyűjteni. Előbbre akarnak jutni a ranglétrán, karrierre vágynak. Ebbe a képbe semmiképpen nem illik bele a gyermek. 13

Ők úgy érzik, hogy a gyermek nem áldás, hanem teher lenne. Isten akaratával, parancsával („szaporodjatok, sokasodjatok” 1Móz 1:28.) szembehelyezkednek. Ezzel azonban nem nyernek, hanem veszítenek. Elesnek az áldástól. Ennek a gondolkodásnak a következménye az is, hogy a jóléti országokban folyamatosan csökken a lakosság létszáma. Sajnos ez a mi hazánkban szintén jellemző.

JÉZUS ÉS A GYERMEKEK KAPCSOLATA HÍVJA ÉS ÁLDJA Mt 19:13-14-15. „De Jézus ezt mondta: Engedjétek, és ne akadályozzátok, hogy hozzám jöjjenek a kisgyermekek, mert ilyeneké a mennyek országa.” Lk 18:15. (15-18). „Ezután kisgyermekeket is vittek hozzá, hogy megérintse őket. Amikor a tanítványok ezt meglátták, rájuk szóltak.” Mk 10:16. (13-16). „Ekkor átölelte és kezét rájuk téve megáldotta őket.”

PÉLDAKÉNT ÁLLÍTJA ELÉNK Mt 18:3. „És ezt mondta: Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába.” Mt 18:4. „Aki tehát megalázza magát, mint ez a kisgyermek, az a nagyobb a mennyek országában.”

14

HISZNEK JÉZUSBAN Mt 18:6. „Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tenger mélyébe vetik.”

ÓV A MEGBOTRÁNKOZTATÁSTÓL ÉS MEGVETÉSTŐL Mk 9:42. (Mt 18:6.) „Aki pedig akár csak egyet is megbotránkoztat e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tengerbe dobják.” Mt 18:10. „Vigyázzatok, hogy egyet se vessetek meg e kicsinyek közül…”

BESZÉL A GYERMEKEK ANGYALAIRÓL Mt 18:10. „Vigyázzatok, hogy egyet se vessetek meg e kicsinyek közül, mert mondom nektek, hogy angyalaik mindenkor látják a mennyben az én mennyei Atyám arcát.”

á

K

isfiunk szívesen tanult idősebb unokatestvéreitől. Így a hintázás fortélyait is tőlük leste el. Próbáltam én tanítani a „klasszikus hintázásra”, de nem elégítette ki. Egyik alkalommal egy nagy fémhintában állva hintáztak. A hinta igen közel van a kerítéshez. Viktor, amikor vízszinteshez közelített szaltózott egyet hátra – nem szándékosan, merthogy nem is tud ilyet – és hassal a földre vágódott úgy, hogy az arca a homokba fúródott. A hinta nem csapódott neki, a kerítésbe nem ütötte be magát, a homokot nem lélegezte be. Lemostuk az arcát és már ment volna vissza játszani. Hiszem, hogy csakis az őrangyala őrizhette meg. Ebben az esésben több lehetősége is lett volna a halálra, vagy maradandó károsodásra, de semmi tragédia nem történt. Vandlikné Ficsor Renáta

NEM AKARJA, HOGY ELVESSZEN EGY IS Mt 18:14. „Ugyanígy a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy elvesszen egy is e kicsinyek közül.” 15

MAGASZTALJA AZ ATYÁT A GYERMEKEKNEK SZÓLÓ KIJELENTÉSÉRT Lk 10:21. (Mt 11:25). „Abban az órában így ujjongott Jézus a Szentlélek által: Magasztallak Atyám, menny és föld Ura azért, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted a gyermekeknek. Igen, Atyám, így láttad jónak.”

ISTEN ÍGÉRETEI Ézs 54:13. „Fiaid mind az Úr tanítványai lesznek, és nagy lesz fiaid békessége.” Ézs 59:21. „Ilyen szövetségem van nekem velük - mondja az ÚR: Lelkem, mely rajtad nyugszik, és igéim, amelyeket szádba adtam, nem fogynak ki a szádból, utódod szájából és utódod utódainak a szájából, mostantól fogva mindörökké - mondja az ÚR.” Ézs 61:9. „Híresek lesznek utódaik a nemzetek közt, és ivadékaik a népek között. Bárki látja őket, fölismeri, hogy ezt a népet megáldotta az ÚR.”

Erősen őszülő fejjel visszatekintve gyermekeink érkezésére, és Istenünk ígéreteire, szívem csordultig megtelik hálával, hogy láthatom az ígéretek beteljesedését. Nem kételkedtem akkor sem, amikor drága mennyei Atyánk bátorításul szólt hozzám és Ágikámhoz gyermekeink jövőjére vonatkozóan. A könyvek Könyvében a tanács mellett ígéretet is kaptunk gyermekeink jövőjére vonatkozóan. Ezek között az egyik így hangzik: „Fiaid mind az Úr tanítványai lesznek...”, majd egy másikban még tovább vezetett az Úr: „Lelkem, mely rajtad nyugszik, és igéim, amelyeket szádba adtam, nem fogynak ki a szádból, utódod szájából és 16

utódod utódainak a szájából, mostantól fogva mindörökké.” Még most is úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna, amikor Isten az Ézs 59:21. versében adott ígéretét 1992 decemberében megerősítette Tihaméron keresztül. Abban a kegyelemben részesültünk drága Ágikámmal együtt, hogy napjainkig beteljesedett Isten eme ígérete gyermekeinken. Mind az ötnek olyan társat adott, akikkel együtt boldog bizonyságtevő életet élnek, folyamatosan végzik az áldott „magvetést”. Velünk együtt láthatják, amint emberek élete változik meg, átmennek a halálból az életbe, mert valamelyik családtagunk szolgálata nyomán meghallották az örömüzenetet, a kegyelemre hívó szót. Gyönyörködhetünk unokáinkban is. A nagyobbak már iskolások. Néha szavaikkal, máskor életük példájával mutatnak rá, hogy lehet az Úr Jézus gyermekeként élni. Nem csodálkozom hát azon, hogy ismertté vált családunk és úgy tekintenek ránk, mint áldottakra. Sajnálatosan kell megvallanom – annak ellenére, hogy Isten szava valódiságát soha sem kérdőjeleztem meg, mégis előfordult –, hogy a rám vonatkozó ígéreteivel kapcsolatban esetenként lehetetlennek láttam azok megvalósulását. Néha arra gondoltam, hogy ezek talán csak az én kívánságaim, és próbálom őket ígéretként értelmezni. Ma sincs rá semmi ésszerű magyarázat, hogyan váltunk ismertté „a nemzetek közt”. Általában nem mi megyünk el, hanem mások keresnek fel, jönnek hozzánk, mert hallották, „hogy ezt a népet megáldotta az Úr”. Jönnek és kapni akarnak ebből a szellemi gazdagságból. Néha száz, máskor ezer kilométereket utaznak azért, hogy lélekben megújuljanak, felüdüljenek, meggyógyuljanak Ézs 44:3. „Lelkemet árasztom utódaidra, áldásomat sarjadékaidra.”

á 17

A

mikor menyasszony voltam, a barátnőm mesélte, hogy az Úr milyen ígéretet adott neki leendő családjára nézve. Én akkor nagyon megirigyeltem őt. Évekkel később, mikor már mindkét gyermekünk megszületett, egy nap, a személyes áhítaton szólt hozzám az Úr. Megelevenedtek előttem a Biblia betűi: „Lelkemet árasztom utódaidra, áldásomat sarjadékaidra.” Tudtam, hogy ezt nekem ígérte meg az Úr! Bodroginé Pálma

á yermekkoromban többször is hallottam szüleimtől, hogy Istentől ígéretet kaptak az Ézs 54:13-ból arra, hogy gyermekeik mind az Úr tanítványai lesznek, és nagy lesz a békességük. Nem sokat gondolkoztam akkor ezen, de mégis jó volt ezt tudni. Biztonságot és bátorítást nyújtott nekem. Azóta már a magam és családom számára is Isten ígéretének tartom a fenti igét. Hiszem, hogy személyesen rám vonatkozik. A 17. vers ugyanis így szól: „Ez az öröksége az Úr szolgáinak.”

G

Ficsor Donát

á Zsolt 115:13. „Megáldja azokat, akik félik az Urat, a kicsinyeket a nagyokkal együtt.” Csel 2:17. „Az utolsó napokban, így szól az Isten, kitöltök Lelkemből minden halandóra, és prófétálnak fiaitok és leányaitok, és ifjaitok látomásokat látnak, véneitek pedig álmokat álmodnak;” Csel 2:39. (37-39). „Mert tiétek ez az ígéret és gyermekeiteké, sőt mindazoké is, akik távol vannak, akiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk.” Csel 16:31. (30-34). „Ők pedig így válaszoltak: Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe.”

Egy családban 16 gyermek született. Az édesanya gyermekként, az édesapa ifjú korában dön18

tött Jézus Krisztus mellett. Hűségesen szolgálják Őt és hitben nevelik gyermekeiket. A szülők rendíthetetlen hite gyümölcseként a 16 gyermek is az Úr tanítványává lett. Közülük többen ma feleségükkel, férjükkel aktívan szolgálják az Urat. á yönyörködök azokban a családokban, ahol az Istenfélő szülők minden gyermeke Jézust követi. Bizonyos nézőpontból ez már önmagában is eredményes és dicsőséges életút! Hálás vagyok azért a csodáért, hogy én is ilyen családban élhetek. Csoda, mert Isten kegyelme és ajándéka. Nem érdemeltük, csak kaptuk. De ezen felül biztos vagyok benne, hogy csak azért valósulhatott meg, mert a szüleink jó csapattársként vettek részt Isten mellett az egész folyamatban. Egymással is, meg Istennel is egységben voltak a nevelésünk gyakorlati részét illetően.

G

Ficsor Donát

GYERMEKNEVELÉS A nevelés feladat és felelősség Péld 22:6. „Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól.”

á úszas éveim elején arra a felismerésre jutottam, hogy egy személy jövőjét illetően a legmeghatározóbb tényező az, hogy milyen nevelést kapott gyerekkorában. Lehet valaki fiatalon nagyon lelkes a hívő életben, lehet nagyon engedelmes Istennek, stb., de a neveltetése mindezektől sokkal biztosabb garancia arra, hogy 20, 40, 60 év múlva is

H

19

ugyanúgy fogja csinálni a dolgokat, mint fiatalon. A hosszú gyerekévek alatt az úgy beleivódott, hogy egészen kicsi tudatos módosítása is óriási erőfeszítésbe kerül, és magától talán egyáltalán nem is változik. Az ember öregkorában is aszerint a gondolkozásmód szerint él, amit gyerekkorában magába szívott. Ma már valamivel árnyaltabban látom ezt a kérdést, és nagyobb szerepét látom az ember életében Isten tervének. Hiszem, hogy az igaz ember a hite által él, Istenben bízik és nem testi erőre támaszkodik (Jer 17:5-8.). Már én sem bízok annyira a neveltetésemben, mint Istenben. Csak Ő a biztos alap, ami nem inog meg, Akire az életem építhetem. Mindezekkel együtt nagyon igaznak találom a Péld 22:6ot, mert sorsdöntő az életem alakulása szempontjából, hogy milyen nevelést kaptam. Talán erre is lehet mondani: a vér nem válik vízzé. Nem tudok kibújni a saját bőrömből. A szülők által mutatott irány öregkoromban is ott lesz bennem. Egyedül Isten tud ezen változtatni, ha kell, az Ő testreszabott tervének megfelelően – ha hagyom. Ficsor Donát

á Péld 29:15. „A vessző és dorgálás bölcsességet ád; de a szabadjára hagyott gyermek megszégyeníti az ő anyját.” (Károli ford.)

Nem szívesen teszem, de ki kell mondani: A gyermeknevelés válságba jutott. Egy veszélyes rögeszme uralja korunkat: „Ne késztesd a gyerekedet, és főleg ne kényszerítsd olyan dolgok megtételére, vagy olyan magaviseleti forma kialakítására, amit nem akar megtenni, hagyd a személyiségének kialakulását!” Ez a gondolkodásmód a felnövekvő generációt tiszteletlenné, engedetlenné, kezelhetetlenné, lázadóvá, szüleik felett uralkodóvá teszi. Az nem rendellenes, hogy vannak olyan dolgok, amiket a gyermek nem akar csinálni, azonban ez nem azt jelenti, hogy azt nem is kell vele elvégeztetni. A szülőnek nem csak feladata, de felelőssége is, hogy gyermekeit nevelje. A mindenkori igénynek és életkori sajátosságnak megfelelő20

en gyakorolja a nevelés fontos eszközét, a fegyelmezést. á Péld 29:17. „Fegyelmezd fiadat, akkor nyugodt lehetsz felőle, sőt örömöt találsz benne.”

„A vessző és dorgálás bölcsességet ád; de a szabadjára hagyott gyermek megszégyeníti az ő anyját”. A fegyelmezettség nem csak a gyermek érdekeit szolgálja, hanem a gyermek-szülő kapcsolatot is ideálissá teszi. Mennyire más a családi légkör, ha jólneveltek a gyerekek! A szülők idegállapotát igencsak megviseli a rendetlen, engedetlen gyerekek randalírozása. Mivel idegesebbek, rosszabbul megy a gyereknevelés. Ez még nagyobb rendetlenséget okoz, ami pedig a szülők fokozottabb idegességét, és ez egy ördögi kör. Válaszd a Biblia által kijelölt utat! Alakítsd ki a családban azt a szokást, hogy mindenki fegyelmezetten, illendően, csendben élje a mindennapjait, és óriási változást fogsz tapasztalni! Ilyen légkörben egészen máshogy tudod gyermekeidet nevelni, és ők is sokkal könnyebben elfogadják a nevelést. Sok örömöd lesz benne. Ha kezdettől fogva világos határokat jelölsz ki, ezeket következetesen be is tartod, és nem hagyod a családi rendet felbomlani, sok örömötök lesz. Az utat így hívják: fegyelmezettség. Lépj rá! Először te és a házastársad. Ha ti egységben a fegyelmezettség útját járjátok a saját életetekben és konkrétan a gyermeknevelés gyakorlati megvalósításában is, akkor jó példával jártok elöl, ami hatni fog. Akkor nyugodtak lehettek gyermekitek felől, és sok örömötök lesz bennük. á Péld 23:13-14. „Ne vond el a gyermektől a fenyítéket; ha megvered őt vesszővel, meg nem hal. Te vesszővel vered meg őt: és az ő lelkét a pokolból ragadod ki.” (Károli ford.) 21

Nagyon vigyázz, hogy gyermeked sírása ne kényszerítsen meghátrálásra, a fegyelmezéstől való elállásra! á A gyermekek helyes nevelésével gyakran megelőzünk később kialakuló lelki betegségeket. Azok a nevelők és szülők, akik ezt felismerik, nem alkalmaznak méltatlan kifejezéseket a gyermekre vonatkozóan. Nem alázzák meg őket mások előtt, nem úgy beszélnek velük, hogy „te kölyök”, stb. A gyermeket, akit nevelnek, önmagukkal és más felnőttekkel egyenértékűnek tekintik. Természetesen attól, hogy a gyermekemmel egyenértékű vagyok, nem vagyok egyenjogú. A feladatom és a felelősségem különbözik az övétől. Az én feladatom az, hogy maximális szeretettel, bizalommal neveljem úgy, hogy közben érezze és tudja: nagyon fontos személy számomra és a társadalom számára. Az ő feladata pedig az, hogy megbízzon bennem és engedelmeskedjen nekem, és így megfelelő védelmet biztosíthassak részére. Örülök annak, hogy esetenként hallhatunk és olvashatunk a médiában értékes dolgokat a gyermeknevelésről. Nem régen került a kezembe egy pár évvel ezelőtt megjelent újságcikk. Örömmel fedeztem fel benne, hogy nem elkötelezett hívő szakemberek is mennyire világosan látják a gyermeknevelés fontosságát, és a nevelés elhagyásának a súlyos veszélyét is. Abban a reményben idézek ebből a cikkből, hogy rajtam kívül mások is tanulnak belőle.

A nevelés 7 parancsolata – Hogy ne legyen a gyerekből elkényeztetett majom – Ismerős jelenet az élelmiszer-áruházban: gyerek a mamája szoknyáját rángatja, rimánkodik, hogy vegyen meg neki valami agyoncukrozott vackot, az anya meg közben a müzlik, 22

pelyhek között kutakodik kétségbeesetten. A rimánkodásból nyivákolás, aztán sírás lesz, majd teli torokból kitörő feltartóztathatatlan üvöltés: „De nekem az kell!!!” Íme, a szülői viselkedés próbája a fogyasztói társadalomban. A szülő így okoskodhat: Megfosszam tőle a gyereket? Végtére is pár fillérbe kerül, ő pedig boldog lesz, ráadásul elhallgat. Persze káros és egészségtelen, amit kíván, és gyereket nyávogásért különben sem ajánlott megjutalmazni. Csakhogy a gyerek nem hagyja abba, és ha kell, a földre veti magát. Ez az a pillanat, amikor a legtöbb szülő beadja a derekát. Ahogy az orosházi Bojtorné Seben Zsuzsa: - Én megveszem neki - mondja -, ugyan mi mást tehetnék, ha cirkuszol! Bocsánatos bűn? Meglehet. Csakhogy az ilyen szülői viselkedés arra a problémára világít rá, hogy manapság pocsékul neveljük a gyerekeket. A Budapesti IV. Kerületi Nevelési Tanácsadó pszichológusaihoz évenként 2000 gyerek jut el ilyen-olyan lelki bajával. Elbertné Dr. Farkas Judit budapesti pedagógus szerint már nemcsak a kamaszok agresszívak, gorombák és tiszteletlenek, hanem a kisebb gyerekek is, akik nemrégen még olyan „édesek” voltak. Sokan úgy vélik, ez azért van, mert a szülőknek nincs türelmük fegyelemre szoktatni gyermeküket. Hol rontották el?- Valahol ott kezdődhetett minden, hogy a szülők egyre kevesebb időt tudtak gyerekeikre szánni - mondja Némethné dr. Kollár Katalin, az ELTE Társadalomtudományi és Nevelési, Pszichológiai Tanszékének egyetemi adjunktusa. – Ráadásul tudják – teszi hozzá -, hogy fontos a fegyelmezés, de nincs hozzá eszközük. Az előző generáció utasításokon alapuló nevelési módszerét elvetik, de nem találták meg a mai kornak megfelelő fogódzókat. Dr. Csák Annamária budapesti pszichológus szerint nálunk sokan félreértik a liberalizmust a gyermeknevelésben, és mindent megengednek, illetve nem képesek nemet mondani. Világszerte nő azoknak a szakembereknek a száma, akik ugyanolyan fontosnak tartják a szigort, mint az engedékenységet. Ilyen John Rosemond amerikai családpszichológus is, aki szerint a gyerekeknek szükségük van az N-vitaminra – rendszeresen hallaniuk kell: Nem! Íme, néhány jó tanács, hogyan neveljen magabiztos és kötelességtudó gyermeket. 23

1. A szülő legyen szülő, és ne haver! A gyereknek irányítóra van szüksége, nem pajtásra. Manapság a szülők sokszor ugyanúgy megosztják a gyerekkel félelmeiket és gondjaikat, ahogyan régen a barátjának öntötte ki az ember a szívét. Ritka lett az olyan felszólítás, mint „edd meg a főzeléket”, vagy „mondd, hogy köszönöm!”, mivel az ember nem leckézteti meg az egyenrangú társát. Kollár Katalin szerint leginkább az elvált szülőkre jellemző, hogy összemossák a szerepeket, mint az apa, aki tízéves fiának panaszolta el, hogy nem tud dönteni, szakítson-e hűtlen barátnőjével. Elbertné Dr. Farkas Judit arra int: nem jó, ha mindent megad, megenged, és teljesen egyenrangú félként bánik gyerekével. A szülő dolga meghatározni az értékeket és megkövetelni ezek elfogadását. Aki ezt nem teljesíti – mondja –, az bizonyos fokig árt gyermekének. 2. Kezdje korán a fegyelmezést! Kovács Gertrúd leányfalui óvónő, gyakorló anya kimegy a szobából, ha kétéves kisfia hisztizni kezd, és visszaszól: „Szólj, ha abbahagytad és indulhatunk” Az eredmény: Kristóf egyre ritkábban veti be a dühkitöréseit. Ha a gyerek kicsi, néha egyszerűbbnek tűnik mindent megcsinálni helyette. A szülő ahelyett, hogy megtanítaná egyedül ágyazni – közben végighallgatva, hogy „de minek?” „de nem akarom” –, ripsz-ropsz elvégzi a feladatot. Majd, ha nagyobbak lesznek, vélik legtöbben, könnyebben rávehetők, hogy végezzék el a teendőket. AZ ELTE iskolapszichológusainak 900 iskolás nyilatkozott arról, nem vonják be őket az otthoni teendőkbe. Némethné dr. Kollár Katalin szerint, ha csak azzal foglalkozunk, hogy a kisgyerekkel való konfliktusokat elkerüljük, kamaszkorukra menthetetlenül kezelhetetlenek lesznek a gyerekek. A legrosszabb a kényelemből fakadó következetlenség véli Elbertné dr. Farkas Judit. Nem lehet egyszer mindent megengedni, máskor meg, ha a felnőttnek rossz napja van és ideges, parancsolgatni, indulatosan viselkedni. Ez a legjámborabb gyerekből is dacot vált ki. Következetesnek kell lenni az irányításban, el kell magyarázni és meg kell beszélni a dolgokat. A legtöbb szakember 24

felhívja a figyelmet: a szülő ne engedjen, ha a gyerek azzal áll elő: Elrakom a játékaimat, ha utána elviszel fagyizni –, mert ezzel a gyerek kezébe kerül az irányítás. 3. Töltsön több időt a gyerekkel! Sokszor már nem tudok mit mondani, ha az időhiányra panaszkodó szülőket hallgatom – mondja Tóth Boglárka református lelkész. – Mindenki maga tudja, mi a fontosabb az életében, és maga dönti el, hogyan egyezteti munkáját gyermeke iránti kötelezettségével. Sokat dolgozom – mondja a többgyerekes ügyvéd –, de szükségem van a testedzésre is. Szeretek teniszezni. És azokat az órákat, amelyeket odahaza töltök, csak a gyerekre fordítom. Ilyenkor sokat hancúrozunk. Vajon ez elég? Van, aki szerint igen, mások szerint nem. Az esetenkénti együttlét nem helyettesíti az állandó kapcsolatot, és csak akkor az igazi, ha közös játéknak, élménynek ad keretet. A tapasztaltabb szülők és szakértők - köztük Némethné is - esküsznek a közös, célirányos cselekvésre, programokra s a legfontosabbra, beszélgetni, beszélgetni, beszélgetni. Ez a fajta együttlét, ami hasznára válik a gyereknek. Elbertné dr. Farkas Judit arra figyelmeztet, hogy a gyereknek rendszerint nem akkor vagy nem csak akkor van szüksége a szülő támogató figyelmére, amikor az éppen ráér. Vegyük észre - teszi hozzá -, hogy bár hálásak minden velük töltött óráért, nem felejtik a magányos, támasz nélküli perceket. 4. Korlátozza a tévézést! A szülőket néha meglepi viszonylag kis gyerekük szókincse és a szexuális életről szerzett ismeretei. Honnan szedik? Lehet, hogy közvetlenül egy iskolatárstól, de biztos, hogy közvetve a médiából. Mitől lehetnek agresszívek? Egy Tom és Jerry-filmből több tucat gyilkolási módot ismerhetnek meg, közben az rögzül bennük, hogy a halál visszafordítható. – A szülők értékrendje még ezen a téren sem marad fenn a gyerekben, az emberi létnek elvész a tisztelete – mutat rá Elbertné. Vannak, akik a televízió alternatívájaként számítógépes játékokra biztatják a gyerekeket. Csakhogy gyakran ezek is 25

túllőnek a célon. Egy apa például döbbenten tapasztalta, hogy a kilencéves gyerekének megvett Carmageddon című „egyszerű autós játék” jutalompontokat osztogat a gyalogosok elgázolásáért. Az AGB Hungary szerint tavaly a 4-12 éves gyerekek napi 187 percet töltöttek a „doboz” előtt, míg a 13-17 éves gyerekek 191 percet. A tanárok meg örülnek, ha a kötelező olvasmányokat a diákok legalább videofilmen megnézik, s nem törődnek azzal, hogy így később sem csökkenteni, sem ellenőrizni nem lehet az unaloműző tévézést. 5. Tudjon róla, merre jár a gyerek! Rendőrök szerint mind gyakoribb, hogy hétköznap délutánonként kiskamaszok barangolnak az utcán, s egymást hergelik. Előbb-utóbb aztán egyikük behajít egy követ egy ablakon. Közben máshol egy magányos gyerek az interneten szörfözik, és pornóképeket tölt le. A felügyelet nélkül hagyott gyerekek komoly problémát jelentenek. S való igaz, a tapasztalatok is igazolják, hogy az úgynevezett kulcsos gyerekek korábban gyújtanak rá cigarettára, kapnak rá a kábítószerre, alkoholra, és kezdik a nemi életet, mint azok, akiket szemmel tartanak. Persze vannak olyan gyerekek is, akik jól elboldogulnak annak ellenére, hogy a szüleik dolgoznak. Miért? Az ő szüleik –állítja az ELTE pszichológus – szervezik és irányítják gyermekük napját, törődnek az iskola utáni programjaikkal, és legalább a többi családtagon keresztül vagy telefonon ellenőrzik is, hogy éppen mit csinál. 6. Fontos a helyes értékelés. Kollár Katalin szerint, ha egy gyerek több vagy kevesebb önbecsüléssel rendelkezik, mint kellene, az elsősorban a szülő felül- vagy alulértékeléséből ered, aki hol túldicsér, hol észre sem veszi gyermeke sikereit. Szakértők szerint a tényleges teljesítményt kell dicsérni. Ha a gyerek nem lő gólt az iskolai meccsen, nem kell szemrehányást tenni neki, de nem is kell úgy kezelni, mintha ő lett volna a meccs sztárja. – Tudjuk, hogy a valódi teljesítmény teheti igazán büszkévé az embert – mondja Villányi Lenke pszichológus. Rosszul 26

értelmezett szeretetből és féltésből senki ne csapja be saját gyerekét – teszi hozzá. 7. Fontos a teljes család. A legfontosabb, amit a szülők gyerekükért tehetnek az, hogy együtt maradnak. Ennek a jelentősége semmihez sem fogható, mondják. A valóságban azonban egyre rosszabb a helyzet: a magyar házasságkötések fele válással végződik, s ez évente 25 ezer gyereket érint. Egyharmadukat csúnya gyermek-elhelyezési perekben hurcolják meg. – Ilyenkor sok gyerek alól kicsúszhat a talaj – magyarázza Villányi Lenke -, ha úgy képzeli, hogy miatta váltak el a szülei. Ez olyan rombolást végezhet a személyiségében, hogy károsan befolyásolhatja életpályáját, felnőttkori érzelmi életét is – mondja a nevelési tanácsadó. És az összes említett tanácsot – töltsön több időt velük, korlátozza a tévézést, kísérje figyelemmel, hol járnak, mit csinálnak - sokkal könnyebb megfogadni, ha a gyerekek teljes családban nevelkednek. Reader’s Digest Válogatás 2001. január

á emrégen megtaláltam egy imaházi gyerektársammal folytatott levelezésem darabjait. Többek között a tévé is szóba került. Ezt kérdezte: - Hogyhogy nincs tévétek? - Nem tudom. Apuék nem kifejezetten a hívei. - És te? - Én híve volnék, meg az is vagyok. Nincs benne semmi rossz szerintem. - Szerintem se.

N

Kb. 10 éves voltam, amikor ezt írtam. Most megdöbbenve olvastam. Nem emlékszek rá, hogy így gondolkoztam. De így volt, mert ott áll a papíron. Ha rajtam múlt volna, tévéztem volna. Milyen jó, hogy nem rajtam múlt! Akkor hiányzott, de mai fejjel nagyon hálás vagyok, hogy nem tévé előtt nőttem fel. Ma már egyáltalán nem hiányzik. Eszembe sem jut. De az az igazság, hogy akkor is csak olyankor éreztem a hiányát, ha erre a kortársaim felhívták a figyelmemet. Különben volt helyette annyi program, hogy eszünkbe sem jutott, hogy 27

tévézni kellene. Mindenféle iskolai feladat, zeneiskola, vacsorakészítés, viráglocsolás, söprögetés, családi programok, kirándulás, beszélgetés, vidéki szolgálat, télapózás, karácsonyi jelenet időseknél, rokonlátogatás, barkácsolás, sütés-főzés, kötés, varrás, és sorolhatnám. Nem kellett mindenkinek mindenben részt venni. Voltak dolgok, amiket kedvünk szerint választhattunk. Leginkább talán a kerti munkát szerettem. Alig értem át a talicskát, de ez sem tartott vissza. Alig bírtam a metszőollót összecsukni, de a málnát mindig én metszettem meg. Ha vízhólyagok lettek a tenyeremben, annál büszkébb voltam. Tavasszal virághagymát ültettem. Természetesen koromhoz mérten felügyelettel vagy anélkül. De nem úgy volt, hogy amíg anyu a kertben gürizik, addig én beülök a tévé elé. És nem is úgy, hogy anyu nem halad a kerti munkával, mert rám kell vigyáznia a házban, tudniillik nem méltóztatok kimenni a kertbe, mert mondjuk nincs kedvem, vagy mert most megy a kedvenc sorozatom a tévében. Ezek nem így működtek. Volt kedvünk a dolgokhoz! Voltak persze kivételek és „nem-szeretem” munkák is, dehát ott meg nem volt kecmec. Megcsináltuk. Lehetőleg minél gyorsabban, hogy túl legyünk rajta. Arra úgysem számíthattunk, hogy el lehet bliccelni. Kiskoromban nagyon szerettem a sütésben is segíteni. Kimérni a lisztet, cukrot, megtörni a kemény margarint, keverni a tésztát, apránként hozzáönteni a tejet, és ami a legjobb volt, kinyalni a maradék habot a tálból! 7-11 éves koromra saccolom, amikor ilyesmikben aktivizáltam magam. Ez idő tájt tanultam gombot varrni és zoknit stoppolni. Kötni is megtanultam, de ahhoz nem volt elég kitartásom. Egy szép ünneplő mellényt ugyan kiizzadtam magamból néhány csavart mintával az elején, de ezen kívül nem sokra vittem. Egy sálat is elkezdtem, de az már olyan unalmas volt, hogy 60 cm után leraktam, és Renáta fejezte be. Egyébként ma is használom. Jó érzés a nyakamba venni, emlékezve, hogy az első 60 cm az én munkám! Sokkal jobb időtöltések voltak ezek a tévézésnél! Az iskolában nem lehetett vele vagánykodni, de sok örömünk volt bennük. Arról nem is beszélve, hogy mennyit tanultunk velük! Sokba sem kerültek, és a szülők válláról is vettünk le valami kevés terhet. Néha erős elhatározás kell hozzá, néha keményebb szülői fellépés, és nem ritkán, főleg az elején sok 28

pluszmunkát jelent a szülőnek. De megéri. És később már segítség lesz abból, ami az elején pluszmunka volt. És ez utóbbit hosszabb ideig élvezheti a szülő. Saját bőrömön tapasztaltam, és javaslom mindenkinek. Ficsor Donát

á

M

egadatott számomra hogy elolvassam a gyermeknevelésről készülő könyv kéziratát. Igen-igen hasznos és megszívlelendő dolgokat találtam benne. Arra gondoltam, milyen kár, hogy nem olvashattam ezt 35 évvel ezelőtt, amikor 3 gyermekünk nevelését kezdtem. Tisztában vagyok azzal, hogy a múltat nem hozhatom vissza. A jelenben élünk. Arra gondoltam, hogy gondolataimat én is pappírra vetem és a könyv szerzőjének rendelkezésére bocsátom, azzal a reménnyel, hogy mások is okulnak az esetemből. Igen. Most már tudom, hogy nem kényszeríteni kell a gyermeket, hanem nevelni. Azt kívánom, hogy ezt minden szülő idejében megtudja! Mert bizony, amikor idő után ébredünk rá, nagy fájdalmat, szomorúságot tud okozni, hogy mitől is fosztottuk meg gyermekeinket. Elsősorban az életünkkel kell jó példát mutatni. Ha már a születésekor elkezdődik a nevelése, sőt már a megfogantatása előtt, hogy nem a saját élvezeteink a fontosak, hanem Isten parancsa szerint a gyermek élete, örök élete, hogy Istennek és a szüleinek is örömére legyen. Ezt nem a pénzzel, hajszával, agyondolgozott élettel, a horribilis játékokkal tudjuk megadni. A gyermek szívének erre van a legkevésbé szüksége. A szeretetre, a vele való törődésre, beszélgetésre van szüksége, és hogy bevonjuk őket a munkánkba. Érezzék, hogy ők a család része, és jól érezzék magukat. Sajnos sok szülő a TV elé rakja – nem csak engedi –, hogy ne legyen rá gondja. Én jó szívvel ajánlom minden kisgyermekes szülőnek, ha szereti a gyermekét, és jót akar neki, hogy iktassa ki a TV-t a családból, míg fel nem nőnek a gyermekek. El sem gondolják, milyen pusztító, romboló hatással van a TV a gyerekekre. Tönkreteszi az idegrendszerét. Igen-igen sok bajnak, betegségnek ez az okozója. Ezért sír föl éjjel, pisil be, és ilyenkor meg vannak rémülve a szülők, hogy 29

mi a baja a gyereküknek, tanácsot kérnek, hogy mit tegyenek vele, hova vigyék? Kiteszik gyermekeiket a testi-lelki szenvedésnek. Mert az a szegény kisgyermek a betegség tetejében szenved attól is, hogy orvoshoz kell menni, a vizsgálattól, nem beszélve a kezelésről. Ehelyett csak annyit kellene megtenni, hogy ne vegyenek TV-t, ha már van, tegyék ki a lakásból, tudjanak a szülők is lemondani a TV-ről, ha szeretik gyermeküket, és meséljenek, olvassanak a gyermekeiknek, beszélgessenek velük. Így könnyűszerrel meg lehet tanítani minden szükségesre, és a lemondásra is, ami nagyon fontos, miközben maga a szülő is lemond arról, ami nem is olyan fontos. Az idegeit rombolja a TV még a felnőttnek is, hát még a gyermeknek! Mészáros Lajosné

Neveljük az Úrnak gyermekeinket! 1Sám 1:27-28. „Ezért a gyermekért imádkoztam, és az ÚR teljesítette kérésemet, amit kértem tőle. Én viszont felajánlom az ÚRnak. Legyen egész életére felajánlva az ÚRnak! És ott imádták az URat.”

Kívánatos, hogy tanuljuk meg Annától, Sámuel édesanyjától, hogy az Úrtól azért kaptuk ajándékba gyermekeinket, hogy neveljük őket az ajándékozónak, az Úrnak. Ennek felismerése megfoszt bennünket az önzéstől, és így nem a magunk képére akarjuk őket formálni, hanem szívünk óhaja az lesz, hogy életük Isten dicsőségét tükrözze. Szívem hő vágya, hogy te, gyermekeket nevelő édesapa és édesanya ne csak a fejeddel, de a szíveddel is értsd meg: gyermekedet azért kaptad, hogy a rád bízott időben hű sáfár módján neveld őt! Ha ezt megteszed örömet szerzel gyermekednek, magadnak, és teljesíted Isten akaratát. Sok szülő imádkozik gyermekáldásért, de nem biztos, hogy eszébe jut felajánlani az Úrnak. Hát még úgy felajánlani, ahogy Anna tette: egész életére. Kicsi gyermekként elvitte a templomba. A nevelést sem végezhette személyesen, rábízta a papra, 30

ő pedig folyton imádkozhatott érte otthon. Ismerjük az Igéből, hogy milyen, az Úrnak szentelt életet élő gyermek, majd felnőtt lett Sámuelből. Kedves Olvasóm, felteszem a kérdést, gyermekedet felajánlottad az Úrnak? Felajánlottad őt, hogy az Úr szolgája legyen? á

S

zívében így szólt az Úrhoz: – Istenem csak egyetlen kérésem van, hogy fiam szülessen. Ha megadod, visszaadom Neked. És az éjszaka álmot látott, melyre még ma is emlékszik. – Hat rózsát láttam, hat gyönyörű rózsa volt a kezemben – mesélte évekkel később. Akkor megjelent a szobában Jézus, odajött hozzám és elkérte az egyiket. Odaadtam Neki. Az álom során egy sötét hajú, alacsony fiatalember jött oda hozzá és jól beburkolta egy meleg takaróba. Amikor fölébredt, megkérdezte magától: – Mit jelent ez az álom? Mi lehet az értelme? Másnap, 1952. december 3-án megszülettem. A családban végül hat fiú és két lány született, de anyám sosem feledkezett el Istennek tett ígéretéről. Később elmesélte nekem az álmát – és azt, hogy én vagyok a rózsa, amit Jézusnak adott. Benny Hinn

Mikor kezdjük a nevelést? „Kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond.” – mondják. Jól mondják. A kisgyerekes szülők általában mégsem gondolják ezt reálisnak. De később rájönnek. Először mi is csak elhittük, azután meg is tapasztaltuk. Ezért van óriási jelentősége, hogy jó időben, nagyon pici korukban kezdjük el a gyermekeink nevelését. Ha kisgyermeked megtanulja a legfontosabbat: hogy engedelmeskedjen a szüleinek, akkor később, nagyobb korában is lesz lehetőséged arra, hogy életét a helyes úton tartsd. 31

De ha ezt a legfontosabbat nem tudod neki megtanítani, akkor kicsúszott a kezedből. 10 éves korában már nem tudod úgy engedelmességre tanítani. Akkor kezdődik a nyomorúságos aratás. á Péld 4:3-4. (1-27.) „Mikor még mint gyermek apámnál voltam, mint kicsi és egyetlen, anyám mellett, tanítgatott, és ezt mondta nekem: Támaszkodjék szavaimra szíved, tartsd meg parancsaimat, és élni fogsz!”

Még iskolába sem járt a fiú, de már rengeteg magatartásbeli zavart lehetett megfigyelni nála. Mi is érzékeltük, hogy valami nincs rendben Balázskánál. Arra nem gondoltak a szüleim, hogy bele kellene szólni a kisfiú nevelésébe, de azért adott esetben szót váltottak ez ügyben az apukával. Ő is látta, hogy fia felettébb rakoncátlan, de megítélése szerint még nem érkezett el az az idő, amikor a gyermek megérti rendesen, amit próbál a szülő megmagyarázni. Apukája szerint kb. 12 éves az a kor, amikor a nevelést meg kell kezdeni. Azt nem tudom, hogy a tizenkét éves fiúcskánál kezdett-e nevelésbe az apa, de azt tudom, hogy a rendet, a fegyelmet soha nem tanulta meg. Dolgozni sohasem láttam együtt apát és fiát. Az évek múltak, a kisfiúból szép szál legény lett. Megismerkedett egy módos lánnyal. A fiatalok megkedvelték egymást, később házasságot kötöttek. A feleség kitűnő munkahelyet talált, jól keres, „nincs szükség” arra, hogy a férj is dolgozzon. Jól kijönnek egy fizetésből. A feleség mindent el tud intézni kerékpárral és gyalog. A kocsit az apa használja, megy hol erre, hol arra. Nem kötelezi el a munka, van szabadideje, a benzinrevalót pedig megkeresi a felesége. A családi béke érdekében, pedig eltűri férje laza életvitelét, kizsákmányolását. Igen, attól, akit tizenkét éves korában vagy akkor sem kezdenek nevelni a szülei, nem lehet többet várni. 32

á Nehéz lenne konkrét naphoz, vagy korhoz kötni a gyermek nevelésének kezdetét. Nem is lehet. De minél előbb, annál jobb! Egy esetre emlékszem, ami sokat mondott nekem ebben a témában. Még nem kezdődött meg az istentisztelet, hallottam, amint a fiatal, gyermeküket váró házaspár szép csendben beszélgetett. Egyszer a terhességében már jó előre haladt anyuka jobb kezét a pocakján tartva és kis köröket rajzolva valami ilyesmit mondott: „Jól van kicsikém, csak maradjál csendben. Itt vagyunk a gyülekezetben, mindjárt kezdjük a dicsőítést és akkor majd én is felállok.” Senki előtt nem kétséges, hogy a születendő gyermek nem tudja, mi az, amit anyukája mondott. Nekem viszont az sem kétséges, hogy ez az anyuka már megkezdte gyermeke nevelését. Múltak a hetek: Megszületett a kisgyermek. Az édesanyát hetekig nem láthattuk, előbb kórházban, majd otthonában volt a kicsivel. Egyszer már elég „nagynak” ítélték a szülők az újszülöttet ahhoz, hogy magukkal hozzák a gyülekezetbe. Vasárnapról-vasárnapra láttuk őket ismét. Újra hallottam az anyukát, amint beszélgetett kicsinyével. Persze választ nem kapott, de ő mindig, mindent elmondott a babának, hogy mi történt a gyülekezetben, még azt is mondta neki, hogy ki prédikált. Beszélt neki arról, hogy a nagyobb testvérek már Vasárnapi Iskolába mentek és ott egy néni tanítja őket bibliai történetekre. Eltelt ismét néhány hónap. A kislány még mindig nem tud válaszolni az anyukájának, de már rámosolyog, integet a kezével. Reagál a szülők megszólalására, de reagál a hallgatásukra is. Kezdik már bemutatni neki a nagyobb gyermekeket, a felnőtteket. Bizonyos vagyok benne, hogy mire beszélni tud, már sok viselkedési formát megismer. Nem csak az édesanyját és édesapját ismeri, ha33

nem néhány más személyt is, akikkel sokat találkozik. Nem tudom kedves szülők, hogy tudjátok-e: már megkezdtétek a gyermeketek nevelését. Lehet, hogy soha sem gondoltatok arra, hogy ez is nevelés, sőt fegyelmezés, pedig az. Mielőtt megtanult beszélni, ti már rengeteg mindenre megtanítottátok: Értitek? Rengeteg mindenre megtanítottátok! Azt kérem tőletek, mostantól még jobban figyeljetek arra, hogy mit mondotok neki, de arra is, hogy mit mondotok egymásnak! Kicsinyetek sokkal többet felfog abból, ami körülötte történik, mint gondolnátok. Hálás vagyok értetek az Úrnak, hogy nem késtetek el a gyermeketek nevelésével. Ha így folytatjátok, akkor felnövekedése után is sok örömet találtok benne. Közben nagyon személyessé tettem a „beszélgetést”. Mostantól pedig feléd fordulok, Kedves Olvasóm. Abban a reményben teszem ezt, hogy remélem eddig is behelyettesítetted magad az itt említett házaspár életébe. Bár te nem ismered őket, úgy mint én, azért tanulhatsz tőlük. Ha még ezután várod kicsinyed megszületését, akkor jó, ha így teszel, ha már nagyobb, akkor se keseredj el, mert a könyvem más fejezetében te is kapsz választ a kérdéseidre, csak olvass tovább! á

M

i amolyan szabadgondolkodású szülők voltunk. Nem rettegtünk az osztálykirándulástól, a sporttól, a néptánctól, stb. Fiaink elmehettek, és ma is elmehetnek a világ által nyújtott rendezvényekre is. Hiszem, hogy ők is meg fogják látni a különbséget a két lehetséges út között. Persze ma már imádkozunk is érte, és teszünk is érte, hogy inkább keresztény elfoglaltságot találjanak. De a múltbéli hiányosságok gondot okoznak. Pl. a két nagyobb, húsz és egynéhány éves fiunk szólt, hogy szeretnének elmenni diszkóba. Nem járnak el, csak nagyon ritkán. Mit is mondhattam volna erre? Nem javaslom, de megtiltani sem tudom. „Nektek kell érezni, van-e ott keresnivalótok” – mondtam. Nem féltem, hogy fo34

gyasztanak bármit, ami káros lehetne, hisz azt megtehetnék máshol is, de nincs olyan ellenségem, akinek a gyermekét a diszkóba küldeném. Aztán megegyeztünk, és hogy ne kelljen másra szorulniuk, elvittem őket és elmentem értük hajnalban. Amit átéltem egész éjjel, azt megint nem kívánom senkinek! Nem az az összességében 80 km aggasztott, nem is a félelem az ő viselkedésük végett. Egyszerűen nem tudtam mit imádkozni, arcátlanságnak éreztem, képmutatásnak, bármit mondtam is az én Jézusomnak. Szégyelltem magam Előtte. Soha nem sajnálkozom magam felett, nem akarok másra hasonlítani, azt sem akarom, hogy gyermekeim hasonlítsanak másra, de eszembe jutott, hogy ezt magamnak köszönhetem. Megtehettem volna én is, ahogy mások is tették, hogy a Bibliai rend szerint neveljem őket, hisz volt ilyen ismeretem. Ezt és az ilyen éjszakákat meg lehetne spórolni magunknak, de idejében el kell kezdeni a gyermeknevelést! Mellár Lajos

Isteni parancs a szülőknek – gyermekeik tanítása Préd 11:6. „Reggel fogj a magvetéshez, és ne pihentesd a kezed este sem, mert nem tudod, melyik sikerül: ez, vagy amaz, vagy mind a kettő egyaránt jó lesz.”

Az Ige arra buzdít, hogy korán lássunk munkához, és kitartóan, folyamatosan végezzük a magvetést! Minden lehetőséget ragadjunk meg pici kortól kezdve, és ne fáradjunk bele, amíg fel nem nőnek gyermekeink! á em mindig tudja a szülő, hogy mivel fog eredményt elérni, de jó, ha megpróbál mindent. Velem is próbáltak elérni sok mindent, és nem mind sikerült. Nem lettem pl. orvos, és zenélni sem tanultam meg rendesen. És folytathatnám a sort. Mégis jó, hogy sok mindent megpróbáltak, mert többségében sikerrel jártak. De ha feladják, mondván: úgysincs értelme, akkor nem sokra jutottam volna.

N

Ficsor Donát

á 35

Zsolt 148:12-13. „… ti ifjak a leányokkal, öregek a fiatalokkal együtt dicsérjétek az Úr nevét! Mert csak az ő neve magasztos, fensége a föld és az ég fölé emelkedik.”

Gyülekezetünkben több fiatal házaspár van 2-4 gyermekkel. Rendszeresen járnak az istentiszteletekre és hozzák magukkal gyermekeiket is. Az igényt látva úgy döntöttünk, hogy minden vasárnap három csoportban – koronkénti megosztásban – foglalkozunk a gyermekekkel. Ily módon a kicsik igeismeretének növekedése lényegesen hatékonyabb, mintha a felnőttek nyelvén elhangzó tanításokat hallgatnák. Hétköznapi alkalmainkon viszont a szülők mellett ülnek, vagy éppen az ölükben, élvezik az anyai és apai szeretet melegét. Ez a rend jó alapot teremt a gyermeknevelésért elsősorban felelős szülőknek, hogy tanítsák kicsinyeiket a közösségben való fegyelmezett viselkedésre. Ugyanakkor egy egészséges kényszerhelyzetbe hozza az édesanyát és az édesapát felelősségének gyakorlására. A lényeg pedig, hogy együtt dicsérjük az Úr nevét! Ez nagyon fontos mindnyájunknak! Az éneklésben sok Bibliai igazságot megtanulnak a gyermekek, és memorizálnak fontos Igéket, sőt az énekek segítenek megvallani a hitüket mások előtt is! Pl. osztálytársaik előtt táborban, gyülekezetben. á

K

eresztyén, jó hallású szülők gyermekeként mindennapos volt családunkban az éneklés. Amikor azután iskolakorú lettem, zeneiskolába is beírattak szüleim, hogy tanuljak meg zongorázni. Az első 2-3 tanévben nem is volt semmi gond, jól ment mind a zongorázás, mind a zeneelmélet. Hanem a 4. évben már kamaszodni kezdtem, és egyre többször zúgolódtam, hogy nekem miért kell még zongoráznom. Úgy éreztem, szüleim nagyon igazságtalanok velem szemben, mert akkor ötünk közül már csak én voltam zeneiskolás – a nagyobbak elballagtak, öcsénket pedig egyéb elfoglaltságai miatt felmentették a zenetanulás alól. A gyakorlást is nagyon 36

hanyagoltam, csak úgy ment, ha konkrétan ki volt adva, hogy üljek le a hangszerhez, és játsszak. Persze így a tanáraim is mindig elmarasztaltak, amire én durcásan reagáltam, és egyre kevésbé törődtem a hangszerjátékkal. Közben rendszeresen sírtam otthon, hogy írassanak már ki engem is, de szüleim hajthatatlanok voltak, mondván, hogy hasznomra lesz ez a jövőben, és még hálás leszek nekik. Persze egy kamasznak ez nem vigasz, sőt! 7 év zongorázás után végre elérkezett a hőn áhított pillanat, amikor az általános iskolai ballagással megszűnt a zeneiskolai tanulmányom is. Nem éreztem én se hálát, se semmit, csak azt, hogy végre letehettem ezt a koloncot. Persze amikor már valami nem kötelező, akkor máshogy áll hozzá az ember... Így voltam én is ezzel: középiskolás koromban már szívesen játszogattam a magam szórakoztatására, és sokat kísértem a családot is otthoni énekelgetéseink alkalmával. Néhány év elteltével szüleim olyan misszióba kezdtek, ahol hamarosan igény lett egy zongoristára. Nehezen ugyan, de beadtam a derekamat, és már évek óta én kísérem a dicsőítést az Örömhír Közösségben. Távol állok attól, hogy művészi szinten játsszak, de tudom, hogy Isten előtt kedves a játékom, és a gyülekezetnek is örömére van. És bizony, szüleimnek igaza lett: ma már nagyon hálás vagyok azért, hogy nem hagyták rá, hogy úgy legyen, ahogy én akarom, hanem józan eszükre és az isteni vezetésre hagyatkozva – Aki biztosan már akkor is tudta, hogy mi a terve velem –, úgymond kihajtották belőlem azt a 7 évnyi hangszertanulást. Biztos vagyok benne, hogy ők is megmegszántak gyötrődésemet látva, de mivel meg voltak győződve afelől, hogy amit tesznek, az helyes, nem „hatódtak meg” kislányuk hisztijén. Köszönöm Apa és Anya! Királyné Ficsor Lilla Ágnes

á álunk az éneklés hozzátartozott a mindennapokhoz. Bármikor visszaemlékezem anyámra, mindig úgy látom, hogy ül a varrógép mellett, dolgozik és énekel. Sokszor én is bementem a szobába – ha beleuntam a játékba – és együtt énekeltünk. Már egészen kiskoromban kiválasztottam

N

37

a legkedvesebb éneket és a mai napig bezárólag is ezt tartom a kedves énekemnek: „Ama szép hon felé száll az én óhajom...” Mostanában, idősödve meghökkentem azon, hogy tudtam én ezt az éneket olyan kicsi koromban kiválasztani, hiszen az ének mindhárom versszaka az egész hívő életről szól, azt elemezi végig, és egy gyerek nem értheti meg úgy, mint amikor már felnőtt. Vagy mégis? V. Margit

á 5Móz 11:19-20. „Tanítsátok meg ezeket a fiaitoknak is, beszélj róluk, ha otthon vagy, és ha úton jársz, ha lefekszel, és ha felkelsz. Írd fel azokat házad ajtófélfáira és kapuidra…”

Nem elég egy szülőnek ismerni az igazságot, beszélni is kell róla. Találjunk rá időt, alkalmat, hogy imameghallgatásainkat, az Úr cselekedeteit, nagy tetteit, csodáit, mit velünk tett, elmondjuk gyermekeinknek! Megtehetjük ezt otthon a mindennapi életünkben, de beszélgethetünk sétálás, utazás közben is ezekről. á

A

kapun ugyan nem, de a házunk ajtóin több helyen bibliaverses kis kártyák vannak kirakva. Ezeken jártunkban – keltünkben látjuk az Úr üzeneteit, és hiszem, hogy fiaink is néha-néha elolvasgatják. A minap egyik reggel odabújt mellénk az ágyba az első osztályos fiunk, és kibetűzte az egyik igekártyát: Ne félj! Mk 5:36. – aminek kapcsán megbeszéltük, hogy Isten gyermekeinek nem kell félni semmilyen körülményben, hiszen Ő hatalmas arra, hogy megóvjon minden bajban. Bodrogi Tamásné

á Gyermek- és ifjú koromban hazánkban nem volt tanácsos a lakás díszítése igeversekkel és más bibliai mondásokkal. Azt nem mondanám, hogy egyáltalán nem volt, de azt igen, hogy ezeket eléggé inkognitóban tették a felnőttek. A mi hálószobánk falát egy Mt 5:7. idézet díszítette: „Boldogok az ir38

galmasok: mert ők irgalmasságot nyernek.” Ez a szép nagy betűs falitábla, szépen bekeretezve ott volt az óra közelében a legvészterhesebb időkben is. „Vendégeink” többsége ebbe a szobába nem ment be, de, akik a legtöbb rosszat koholták a keresztyének ellen, azok ide is betértek. Nincs rá emlékem, hogy szüleimet érte-e sérelem e miatt az igevers miatt. Úgy gondolom, hogy Istenünk hitükért adott jutalmaként emiatt semmi hátrányos megkülönböztetésben nem részesültek. Emlékeimben kutatva még bibliajelzőket és hímzett terítőket, falvédőket találok, melyek írott formában emlékeztettek bennünket Isten nagyságos dolgaira. Ezeknél meghatározóbb volt az, amit naponként hallottunk édesapánktól és édesanyánktól az Isten szeretetéről és gondoskodásáról. A tőlük hallottak olyan mélyen bevésődtek szívembe, hogy a sátán legádázabb taktikáival sem tudta kitörölni azokat. Abban az időben minden gyermeknek keményen kellett dolgozni, hogy segítsünk szüleinknek az anyagi javak előteremtésében. Kevés időnk maradt a tanulásra, de ez nem gátolt meg bennünket az Ige megismerésében. Az állatok terelgetése mellett, vagy a szántó eke után kullogva vittünk magunkkal egy kicsi méretű Bibliát és úgy memorizáltuk a bibliaverseket. Egy alkalommal vagy két napig ágyban feküdtem, tüdőgyulladásban és ezt az időt arra használtam fel, hogy kívülről megtanuljam A Zsidókhoz írt levél 11. részét. Arra már nem emlékszem, hogy miért éppen ezt a hosszú szakaszt választottam, de azt tudom, hogy nagyon sokat jelent ma is életemben mindaz, amit a hithősökről megtanultam. Ma már értem, hogy Isten miért adta parancsba választott népének: „Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz!” Mert amit szüleinktől láttunk, hallottunk, azokat tovább adjuk gyermekeinknek, sőt a nagyobb gyermekek, sok39

szor életpéldájukkal közvetítik azt a fiatalabb testvéreiknek. A kisebbek mindenkit utánoznak, de leginkább a korban kicsivel előttük lévőket, mert azokkal vannak legtöbbet együtt. Így volt ez velem is. Láttam, hogy nővérem, amint a lovakkal dolgozott vitte magával az Újszövetségét, készült a Vasárnapi Iskolára. Mikor pár évvel idősebb lettem, már rám is rám bízták a szántást. Én is vittem a kis Bibliámat, és memorizáltam az Igéket. 17 éves voltam, amikor Orgoványra költözött Kiskunhalasról az Almási család. Az édesapa lett a gyülekezetünk lelkipásztora. Mély hite kreativitással párosult. Olyan módszereket tudott alkalmazni, amely magával ragadta a gyermekeket és a fiatalokat az Ige mélyebb megismerésében. Zsoltármondó versenyeket szervezett. Bibliai kreszt állított össze igeversekből. Az arany ABC verseit kívülről megtanultuk. Ennek felmondásával gyermekek és felnőttek emlékeztettük egymást az Igékben kifejezett üzenetekre. Idősek álmatlan éjszakáikon, fiatalok üres állásidőkben mondogattuk, és így formálta az Ige életünket. Még ma is az ABC folyamatos mondásával alszom el. Felkeléskor arról tudom, hogy hamar elaludtam-e, hogy meddig jutottam el az igeversek elmondásával. á

A

nyai Nagypapánk, Almási Mihály, nagyon értett a gyerekek és fiatalok nyelvén. Lelkipásztori munkája során rengeteg szemléltető eszközt is készített, készíttetett. Az ilyen dolgokat a lakásuk mellett kialakított kis raktárban őrizte. Én csak tíz éves voltam, amikor Nagypapa meghalt, de addig is sok kincsét láttam. Ahogy aztán tizenéves lettem, és én is elkezdtem Bibliakörösöket tanítani, hatalmas élmény volt Nagymamával a raktárban keresgélni. Mindig szívesen kölcsönadott ezt-azt, és mi drága kincsként vigyáztunk Nagypapa eszközeire. Apa nagy ezermester, Nagypapa sok ötletét ő valósította meg. Jól emlékszem például a tahis gyerektáborból a Menny 40

kapujára, ami egy gyerekmagasságú ajtó volt, betűzárral. Akkor nyílt ki az ajtó, ha a gyerek kitalálta, hogy a jelszó: JÉZUS. Jézus az egyetlen út a mennybe. Paul White: A buyufa alatt című könyvéből Nagypapa jó néhány történetet megrajzoltatott egy dömsödi fiatal lánnyal. Az A/0 méretű lapokra rajzolt sokoldalas képregényeket már én is többször felolvastam gyerekcsoportoknak. A példázatszerű történetek és a szemléletes képek nagyon bevésődnek a kicsik szívébe. Volt Nagypapának egy „tévéje” is, amit én magam is leutánoztam. Mosóporos doboz egyik oldalát kivágtam, a dobozt öntapadós tapétával bevontam. Alján és tetején két-két lyukat fúrtam, azokba üres alufóliás hengert toltam, és ezekre rögzítem ragacsgyurmával (Blue tack) az aktuális „film” első illetve utolsó lapját, Perforált számítógépes lapok egy-egy oldala képez egy képet, a filmek általában 8-10 képből állnak. Változatossá teszi a tanítást, ha például egy flanelsorozat végeztével következő vasárnap „tévézünk”. Számtalan feladatlapot is készítettem már az eltelt évek tanítói munkája során, kezdetben anyukám régi vasárnapi iskolás anyagait felhasználva, később angolból fordítva, majd saját ötleteim alapján is. Nagy és értékes örökséget kaptunk nagyszüleinktől, szüleinktől a gyerekmunkához a sok jó példával, amivel előttünk jártak, járnak. Kné F. Lilla

á

A

z 5Móz 6:6-9. parancsára, és arra az ígéretre emlékezve, hogy „Isten Igéje nem tér vissza üresen”, nem lankadok bele abba, hogy bölcs közmondások helyett gyakran idézzem a Bibliát két fiam előtt. Pl. ha szemtelenül piszkálja vagy csúfolja egyikük a testvérét, csak annyit mondok: Amit szeretnétek, hogy az emberek veletek tegyenek, ti is azt tegyétek velük. (Általában szabad fordításban mondom el, hogy a kisgyermek biztosan megértse.) Ha csúnyán beszél: Semmi bomlasztó, csúnya beszéd ki ne jöjjön a szátokon, csak ami hasznos! 41

Ha rossz fát tett a tűzre, de nem meri megmondani az igazat: Hiszen ha … nem jól cselekszel, a bűn a szíved ajtaja előtt leselkedik, és rád vágyódik, de TE uralkodjál rajta! Bné Pálma

á 5Móz 31:12-13. „Gyűjtsd össze a népet, a férfiakat, a nőket és a gyermekeket, meg a lakóhelyeden élő jövevényeket, hogy hallják meg, és tanulják meg, és féljék Isteneteket, az Urat, megtartván és teljesítvén ennek a törvénynek minden igéjét. Fiaik is, akik még nem ismerik, hallgassák meg, és tanulják meg, hogy féljék Istenüket, az Urat mindenkor, amíg csak éltek azon a földön, ahová most átkeltek a Jordánon, hogy azt birtokba vegyétek.” Zsolt 78:6-7. „Tudja meg ezt a jövő nemzedék, a születendő fiak, és ha felnőnek, beszéljék el fiaiknak, hogy Istenbe vessék bizalmukat; ne felejtsék el Isten nagy tetteit, és tartsák meg parancsolatait.”

Megtapasztalásainkat saját életünkből mondjuk el nekik, hogy ez bátorítsa őket is, hogy bízzanak az Úrban! Gyermekeink, főleg kicsi korukban sokkal jobban megértik a példázatokban elmondott üzenetet, mint a sokszor nehezen érthető Ó- és Újszövetségi Igéket. E cél megvalósítása érdekében jól használhatók a különböző képes Bibliák és a legkülönbözőbb szemléltető eszközök, valamint elektrotechnikai berendezések. Viszonylag sokat utaztunk kocsival. Öt kicsi gyermekünket mindig vittük magunkkal. Ezeket az órákat is jól akartuk hasznosítani, gyakorlati történeket és életünk eseményeit osztottuk meg velük az utazás néha hosszú ideje alatt. Már elindulás előtt Istenünk védelmét kértük az utazásra, a meglátogatandó családokkal, gyülekezettel való találkozásra. Amikor este, vagy ritkábban pár nap után haza érkeztünk, megköszöntük Urunknak gondoskodó védelmét. Gyermekeink is rendszeresen bekapcsolódtak az imádkozásba. Velük együtt tanultuk, hogy bizalmunkat Istenbe vethetjük. 42

Voltak nehezebb hitharcok is életünkben, amikbe ők személyesen nem vettek részt, csak amikor beszámoltunk nekik, hogy szabadított meg bennünket drága Istenünk egy-egy nehéz helyzetből, könyörgő imánkra válaszul, akkor látták, hogy milyen könyörülő a mi mennyei Atyánk. Ezeket a történéseket rendszeresen megosztottuk velük, hogy már kisgyermekként tanulják, mennyire odahelyezhetjük mindennapjainkat Istenünk gondoskodó kezébe. á

A

Biblia tanítása szerint az Igéknek állandóan a fejünkben kell motoszkálnia (5Mózes 11:19-20). A gyerekek agya szivacsként fogad be minden információt, jót és rosszat egyaránt. Ezt használja ki a televízió, a számítógép és mindenféle multimédiás eszköz. Ontják magukból a sok ártó, és általában fölösleges ismeretet. A gyerekek meg csak úgy szavalják, éneklik a reklámokat, mesefilmeket, klikkeket. Hála az Úrnak, ma már vannak keresztyén, zenés és mesés multimédiás eszközök (bár az utóbbit én inkább úgy fogalmaznám, hogy bibliai történetek, keresztyén erkölcsre nevelő, tanulságos kis sztorik). Kaphatók audió-, illetve videokazetták, cd-k, dvd-k. Nem könnyű őket beszerezni, és az áruk sem hasonlítható a hipermarketekben kapható akciós szemetekkel, de tudjuk, hogy az erkölcsi értékük is összehasonlíthatatlan! Kislányunk, Karina, még csak 19 hónapos, de már most nagyon odafigyelünk arra, hogy mit hallgat és néz: reggel és este csak keresztyén dalokat, filmeket, hiszen fontos az, hogy hogyan indítjuk és zárjuk a napot. A nap folyamán is csak alapos szűrőn átment kazettákat, filmeket teszünk be neki. Hisszük, hogy ilyen módon is sok bibliai ismeretre szert tesz. Fontos tehát, hogy legyen otthon olyan mese, zene, ami nem csak szép, kedves, aranyos, hanem ami az Igét közvetíti felé, hiszen a gyerekek igénylik a mesenézést, zenehallgatást. Lehet „egyenesbe” is tanítani őket ezen eszközökkel (Ülj le, kicsim, nézd meg ezt a történetet!), akár még vissza is mondatva a lényeget, de csak „alapzaj” gyanánt is nagyon 43

jók akár étkezés, vagy utazás közben! Agykutatók szerint az ismereteinknek jelentős része ugyanis a háttérzajból épül be. Mit szeretnénk? Hogy a tévéből hallottak, vagy hogy Isten Igéje jöjjön elő gyermekünk elméjében egy-egy váratlan pillanatban? Hadd említsek meg, a teljesség igénye nélkül a keresztyén multimédiás eszközöket: Palánta misszió kiadványai, Pintér Béla kazettái és cd-i, Kicsi vagyok én… sorozat, Varázspadlás dvd-k, Nagy kalandozások sorozat, Vizuális Biblia, Szentikék, stb. Királyné Ficsor Lilla Ágnes

á vekkel ezelőtt bevezettünk a családunkban egy motivációs módszert (James Dobson ötlete alapján), mely tulajdonképpen pirospont-gyűjtés. A célunk az volt ezzel, hogy pici gyermekeinket könnyebben rászoktassuk az életkoruknak megfelelő feladatok elvégzésére. Naponta lehet 1-1 piros pontot kapni az aktuális feladatokért, ha azt elvégezték. Táblázatban vezetjük a piros pontokat. Például, amikor el akartam érni, hogy mossák meg a fogukat, akkor ez bekerült a táblázatba. Vagy az ágyazás, a rendrakás, a lábtörlés, a cipőpakolás, a köszönés. Általában 3-5 hét alatt megtanultak 1-1, esetleg több dolgot is. Ilyenkor új feladatra cseréltük a már megtanultat. Sokkal szívesebben végezték el így ezeket a tevékenységeket. A piros pontokat be lehet váltani, nálunk pénzre. Minden hét végén összesítjük a heti teljesítményt, és megkapják érte a pontonként meghatározott összeget. Ez lesz az ő kis „zsebpénzük”. Vagyis nekik ezért meg kell dolgozniuk. Az évek során többször is megreformáltuk ezt a rendszert. Először is, bevezettük a fekete pontot is, ami kiolt egy pirosat. Másodszor, bevezettük, hogy az engedelmességet is jutalmazzuk, valamint az engedetlenséget büntetjük. Így nagyon megnőtt a pontok száma, hiszen akár napi 30-at is összegyűjtöttek (sajnos ennek néha akár a fele is fekete volt, vagyis aznap nem kerestek semmit). Harmadszor, meg akartuk növelni a pénzkereseti lehetőséget számukra, így felajánlottuk, hogy igeverseket ill. igeszakaszokat tanulhatnak pirospontért. Nagy örömmel mond-

É

44

hatom, hogy azóta minden nap tanulunk Igéket, hetente egy igeszakaszt (3-5 verset), és rengeteget megtanultak gyermekeink – s persze, mi szülők is – az elmúlt kb. 1 esztendőben. Nagy sikerként könyvelhetjük el, hogy gyermekeink azóta engedelmesebbek, jobban kezelhetőek. S emellett tanulják kezelni a pénzt, beosztani, spórolni, s azt is megértették a közösen megtanult Malakiás 3:7-12 szakaszból, hogy a keresetükből érdemes odaadniuk a tizedet az ő mennyei Apukájuknak. Dicsőség az Úrnak mindezért, s köszönet kedves Férjemnek! Körmöndiné F. Hella

á

A

gyerek-bibliaórákról arra emlékszem, hogy bibliai játékokat játszottunk. Bizonyára más is volt, de ez maradt meg bennem. Úgyhogy ma, amikor én készülök a vasárnapi iskolára, mindig úgy igyekszem, hogy a bibliai történetek igazságát játékokkal mélyítsük el, legyen az barkochba vagy dobókockás játék, írásbeli vagy szóbeli, vetélkedő vagy bármi egyéb. Ezek a játékok a családi áhítatban is mind nagyon hasznosak. Bodroginé Ficsor Pálma

á isszaemlékszem gyerekkoromra, az Esti Magazinokra. A rádióból kapta a nevét. Napokig töprengtünk, hogy mi legyen az esti családi bibliaóra neve, míg végül megtaláltuk: Esti Magazin. Nem mindenre emlékszem pontosan, de azt tudom, hogy érdekes volt, gyerekközpontú. Mi választhattunk éneket, stb. Amire világosan emlékszem, az az, hogy időnként vetélkedőt rendeztünk. Mindenkinek gyorsan papírt, ceruzát kellett vinni. Anyu mondta a kérdéseket. Mi pedig írtuk. Csupa BIBLIAI feladat! Persze ez nekünk egyáltalán nem okozott problémát. A végén pontoztuk, és volt egy nyertes. Öt okos gyerek közt nem is volt egyszerű nyerni! Ma is emlékszem még a feladattípusokra:

V

45

Pl. Bibliai nevek: L, A, K, J stb. betűvel Bibliai nevek, tárgyak vagy földrajzi nevek összekapcsolása stb. Ki volt az apja? Írd mellé! Izsák – Ábrahám József – Jákób Dávid – Isai Fineás – Éli Melyek a szomszédjai? Írd mellé! Bírák – Ruth – Jób – Zsoltárok – Hóseás – Jóel – János ev. – Csel –

1Sámuel Példabeszédek Ámósz Római levél

Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kellett válaszolnunk. Szinte mindenre tudtuk a választ, alig volt köztünk különbség. Talán csak néha a kisebbeknek maradt egy-egy sor üresen. Egyik nap volt egy szürke, hétköznapi része is a dolognak! Ugyanis nagy megrökönyödésünkre az egerek betelepedtek a garázsba. Az volt az utolsó feladat azon a napon a vetélkedőn, hogy egy önként jelentkező gyerek, 50 pluszpontért „kivihette” a szemétre az egérfogó által megfogott döglött egeret. 25 év után is emlékszem, milyen undorral fogtam a lapátot. De sikerült! Én nyertem aznap a vetélkedőn! Bné Pálma

á

A

z évek során, ahogy tapasztalataink bővülnek a gyermeknevelés terén, meg kellett látnom, hogy Isten ezt a munkát két irányban használja fel. Amikor neveljük gyermekeinket, azzal a céllal tesszük, hogy jobbak, engedelmesebbek legyenek, megtanulják, hogy az életben vannak korlátok, nem lehet mindig azt csinálni, amit szeretnénk. Mindenkinek, így nekik is megvan a feladatuk, amit teljesíteniük kell. Mindig lesz valaki, akinek engedelmeskedni kell, tanárok, főnökök, és nem utolsó sorban Isten vezetését elfogadniuk. A neveléssel gyermekeink személyiségét alakítjuk Isten segítségével. 46

Jó Atyám engem is nevel a gyermekeim által. Igaz, ők ezt nem veszik észre, nem tudatos náluk (pl. hogy azért legyünk rosszak, hogy anya gyakorolhassa a béketűrést). Nekem meg kellett látnom, hogy mennyire szükségem van a Szentlélekre, hogy Nélküle nem tudok türelmes, jó, szelíd lenni. Isten a gyermekeim által tanít engem, hogy még jobban hasonlítsak Jézusra. Nagyon fontos, hogy a szülők lelkileg kiegyensúlyozottak legyenek. Ebben is Istenünk segít nekünk, ha a Vele való kapcsolatunk élő, ha ragaszkodunk Hozzá és az Ő szavához, akkor nem leszünk lelki betegek, hanem erősek. Csak az ilyen szülők képesek következetesen nevelni gyermekeiket. Nem baj, ha halk szavú egy édesanya, gyermekei tudni fogják, meddig mehetnek el. (Én azt gondoltam régen, hogy halk anyukáknak sokkal nehezebb lehet a gyermekeivel, mert a ricsajban meg sem hallják a hangját.) Néha arra gondolok, amikor látok más szülőket „bajlódni” az enyémeknél idősebb gyerekeikkel, hogy én nem így tenném, vagy amúgy csinálnám. Nem helyes. Nemrég hallottam egy találó mondást: „Kislányos anyukák ne szólják meg a nagylányos anyukákat.” Ez a helyes. Lesz még nekünk is egy-két érdekes esemény az életünkben… Hasznosnak tartom az anyukák beszélgetését a gyermeknevelésről. Gyülekezetünkben a Kismamakörön erről a témáról beszélgetünk, imádkozunk. Minden alkalommal más oldalról közelítjük meg. Nagyon jó, hogy nem csak kismamák, GYES-en lévők járnak, hanem olyanok is, akiknek iskolás, kamasz gyermekeik is vannak. Így minden korosztályra kivetítődik a gyermeknevelés, és bátoríthatjuk egymást, tanulhatunk egymástól. Somogyi Haroldné

A BIBLIAI REND ELUTASÍTÁSA A SZÜLŐ RÉSZÉRŐL 1Sám 3:13. „Mert megjelentettem neki, hogy minden időkre szóló ítéletet tartok háza népén azért a bűnért, amelyről tudta, hogy fiai azzal átkot vonnak magukra, és mégsem fenyítette meg őket.”

Sokan nem ismerik a Bibliai rendet, így nem is tarthatják meg, nem taníthatják gyermekeikkel. Könyvem elsősorban hitben élőkhöz jut el, őket sze47

retném segíteni. Sajnos gyakran az aktív szolgálatban levő apák is elhanyagolják az igei mérce szerinti tanítást gyermekeik részére. Sándor bácsi rendszeresen végzett igei tanítást a gyülekezetben, de soha nem figyelt fel arra, hogy neki mit tanít az Ige, hogyan nevelje gyermekeit. Nem kell hát egyáltalán csodálkozni, hogy fia távol élt az Úrtól. Nagyon szomorúan láttam, hogy ment tönkre élete és a végén a túlzott mértékű alkoholfogyasztás fiatalon sírba vitte az elkényeztetett gyermeket. Péter bácsi egy gyülekezet helyi vezetője, úgy gondolta, hogy a Vasárnapi Iskola tanítóinak feladata a gyermekeinek tanítása. Erre hivatkozva elmulasztotta azt, amit Isten Igéje tanít az apáknak gyermekeik nevelésére vonatkozóan. Természetesen nem gondolom, hogy itt tudatos elutasításról lenne szó. Egyszerűen ez az édesapa vagy nem kapott kellő tanítást korábban, vagy csak nem értette meg, hogy a Biblia nem csupán ajánlásokat ad a szülőknek a gyermekeik nevelésére, hanem parancsként adja azt. Ha a szülő bármilyen oknál fogva nem vállalja fel feladatát a gyermeknevelésben, annak később gyermekei is áldozatává lesznek, de ő maga is, mert ez következik az előbbiből. Éli sem azért volt gyengekezű gyermekeihez, mert szándékosan véteni akart Isten törvénye ellen. Egyszerűen csak gyengekezű volt és mindig halogatta a figyelmeztetést, egyszer azonban már késő volt, nem maradt több lehetősége a nevelés pótlására, és ezt mondta Isten: „Ezért megesküdtem Éli háza népének, hogy sohasem lehet kiengesztelni Éli háza népének a bűnét sem véres–, sem ételáldozattal.” 1Sám 3:14. El tudom képzelni milyen szörnyű lehetett az ifjú Sámuelnek látni Isten ítéletének beteljesedését abban a családban, ahol éppen az ő feladata volt az ítélet kihirdetése. 48

á

A

z orgoványi Örömhír Alapítvány évek óta rendez csendes napokat Jánoshalmán. Ezeket a napokat a Ficsor család szervezi, vezeti. 2003 tavaszán részt vettem én is először egy ilyen alkalmon. Egyedül voltam a családomból ezen az alkalmon, mert akkor még csak én kezdtem gyülekezetbe járni. Ágika a magvetésről tanított, több napig tartott ez a tanítás, a vetésről, aratásról. Ráébredtem mit tettem, és mit nem tettem meg abban a húsz évben, amit a világban töltöttem el. Létrehoztam, és felneveltem egy hattagú világi családot, minden Bibliai rendet mellőzve, elfelejtve, figyelmen kívül hagyva. Óriási súly, teher, felelősség nehezedett rám. Azt gondoltam, ezt talán helyre sem lehet hozni. De Isten Igéje azért íratott le nekünk, hogy segítsen, reményt adjon. Amikor a tanításban Ágika ahhoz a részhez ért, akik sírva vetnek, nevetve fognak majd aratni, 126. Zsoltár 5-6 verse, felcsillant bennem a remény. Ennek az alkalomnak a végére meg tudtam bocsátani magamnak, és hinni is tudtam már. Ma már én is tudom és hirdetem az Ige fontosságát, a Bibliai rend létfontosságát életünkben. Hálás vagyok az Úrnak és a segítőknek, hogy megtanulhattam ezt húsz év kihagyás után is. Mellár Lajos

á

M

ég csak egyik gyermekünk járt óvodába, de ekkor már két fiúgyermek büszke apukája voltam. Nagyon rosszul esett, hogy Balázs majdnem minden nap sírva jött haza az oviból. Hol ez verte el, hol az, amíg meg nem untam. Eszembe sem jutott a Biblia, csak a sértettségem. Nagyon ráparancsoltam, bármelyik gyermek megy felé, vágja szájon ököllel, meg se várja, mit akarnak tőle. Ha nem így fogja csinálni, otthon még én is megverem. Örültem a sikeremnek, mert a gyerek többet nem jött sírva haza. Büszke is voltam; aztán egyszer behívattak az óvodába, és elmondták, milyen a gyermekem: pont olyan volt, amilyet én faragtam belőle. Ütött-vágott okkal, ok nélkül. Persze nem hatódtam meg, hanem elmondtam, miért van ez így. Őket tettem hibásnak, hogy rosszul végzik a dolgukat. Ők nem értettek velem egyet, elmondták, ez a farkas törvénye, és nem az emberé. 49

Így nem nevelhetem a gyereket. Ha hívő keresztény volt, ha nem, igaza volt annak a pedagógusnak. Be kell vallanom, Balázs a mai napig csípőből tüzel, és hálás vagyok a jó Istennek, hogy már rég nem megy el a tettlegességig, amire gyermekként kényszerítettem. Mellár Lajos

Isteni parancs a gyermekeknek – szülői tisztelet és engedelmesség Lk 2:51. „Jézus ezután elindult velük, elment Názáretbe, és engedelmeskedett nekik.” 2Móz 20:12. „Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked!”

Georgiában egy komoly hívő özvegyasszony, nagy szegénységben nevelte egyetlen gyermekét. Mosással kereste kettőjükre a kenyeret, de sohasem panaszkodott. Tehetséges és szorgalmas fia a legjobb eredményt érte el a középiskolában, ahová járt. Az Úr után ő volt édesanyja legnagyobb öröme. Tanulmányi eredménye alapján, a végzős hallgatók közül őt választották ki, hogy mondja el a tanévzárón a búcsúbeszédet. Ezen kívül kiváló teljesítményéért aranyéremmel tüntették ki. Meglepetve vette észre, hogy édesanyja nem készül az ünnepségre. Ezért így szólt hozzá: „Anyám, ma kapom meg az érettségi bizonyítványomat. Miért nem készülődsz?” „Ó – mondta az anyukája –, nem megyek el. Nincs az alkalomhoz illő ruhám. Ott lesz a város összes jelentős embere, legszebb ruhájában pompázva. Szégyellnéd idős anyukádat kifakult vászonruhájában.” A fiú szemei ragyogtak az anya iránt érzett tisztelettől és csodálattól. „Anya, ne mondj ilyet. Én soha nem foglak szégyellni téged. Soha! Mindenemet, amim van, neked köszönhetem, és nélküled én sem megyek 50

el.” Végül sikerült édesanyját meggyőzni, és segített neki az öltözködésben, hogy a lehető legszebben nézzen ki. Karonfogva mentek végig az utcán. Amikor beléptek a középiskola dísztermébe, a fiú odakísérte anyukáját az egyik legjobb helyre az első sorban. És ott ült frissen vasalt vászonruhájában az elegáns ruhákba öltözött prominens városi emberek között. A fiú hibátlanul elmondta a búcsúbeszédet. Udvarias tapsot kapott. Ezután az igazgató kitüntette az aranyéremmel. Amint átvette az elismerést, lesétált az emelvényről, odament az édesanyjához, ruhájára tűzte az aranyérmet, és ezt mondta: „Tessék, édesanyám, ez téged illet. A te érdemed!” Most viharos taps következett. A közönség felállt, és sokak szeméből kicsordult a könny. Ez a fiú ismerte az ötödik parancsolatot. Megtanulta tisztelni az érette oly sok áldozatot vállaló édesanyját. Nem szégyellte kimondani e kedves szót: anyám, édesanyám. Róla eszembe jutott egy régi eset. Egy korombeli fiatalember, aki az utcán ment valahová apukájával, az egyik utcasarkon összefutott barátjával, s mellészegődve, a válla felett hátra mutatott a hüvelykujjával: „A faterom.” Sajnos időnként ma is hallok ilyen tiszteletlen, illetlen megszólítást: „Az öregem”. Hálás vagyok menynyei Atyámnak, hogy ez nem általános jelenség. A környezetemben sok tisztelettudó fiút és leányt ismerek. Péld 4:1-10-27. „Hallgassatok, fiaim, az atyai intésre... Hallgasd meg, fiam, és fogadd el mondásaimat, mert megsokasítják életed éveit. „ Ef 6:1-3. „Gyermekek! Engedelmeskedjetek szüleiteknek az Úrban, mert ez a helyes.” 51

Egy kétgyermekes édesanya beszélt fiáról és a néhány évvel fiatalabb lányáról. Elmondta, mennyi különböző módon próbálták meg gyermekeik a szülők türelmét. A gyermeknevelés területén újabb és újabb vizsga elé állították őket. Egyik alkalommal a 14 éves fiuk hálószobája falát tele aggatta az általa rajongva szeretett zenészek posztereivel. A képeken látható öltözet, a zene, amit képviseltek, nagyon botránkoztató volt a szülők számára, és ami még ennél is fontosabb, sértette Isten dicsőségét. Megkérték fiukat, Zolit, hogy szedje le a képeket a falról, és elmagyarázták, hogy miért. A fiú előbb ellenállt, majd nagyon dúrmancs módon leszedte. Nem sok nap telt el, és ismét ugyanolyan szégyentelen képekkel rakta tele a szobát. Most a szülők fegyelmezést alkalmaztak és maguk szedték le az újságkivágásokat. Nos, Zoli nem lelkesedett az ügynek. Az édesanya és az édesapa felismerte, hogy a lázadás lelkülete kerítette hatalmába nagyobb gyermeküket. A szülők az Ef 6:11. tanítása szerint szellemi harcba kezdtek. Megvallották hitüket. Kifejezték, hogy Isten képes alkalmassá tenni őket a győzelemre. Nem csak parancsoltak a fiuknak, hanem imádkoztak is érte. Tudták, hogy csak Isten fegyverzetének a felöltésével tudnak megállni „az ördög mesterkedéseivel szemben”. Hamarosan azt vették észre, hogy fiuk magatartása változik. A szoba falát ismét feldíszítette, de most már olyan képeket és újságkivágásokat használt, melyek tökéletesen megfeleltek a szülők által meghatározott bibliai elvárásoknak. á Az előző történetet hallva eszembe jutott egy másik család. Őket 30 évvel ezelőtt látogattam meg feleségemmel. Ebéd után megmutatták szép nagy szolgálati lakásukat. A két fiú szobája falának a színét nem lehetett látni, mert nem volt talán egy tenyérnyi le nem takart rész sem. Annál inkább beláthattunk a fiúk lelkébe a szoba szégyenteljes dí52

szítése nyomán. Nem szóltam ugyan semmit, de nagyon megszomorodtam. Az apa valószínűen meglátta az arcomon, mert magyarázatba kezdett... Bennem, kicsigyermekes édesapában, felvetődött a kérdés: erre kell számítanunk? Ez lesz nálunk is néhány év múlva, amikor gyermekeink tizenévesek lesznek? Hazafelé vezető utunkon feleségemmel beszélgettünk. A gyermeknevelés kérdése foglalkoztatott bennünket. Újból elhatároztuk: nagyon figyelünk a Biblia gyermekneveléssel kapcsolatos tanítására. Kérdéseinkre az Igében kerestünk és találtunk választ. Egyáltalán nem helyes, hogy ilyenek legyenek a fiúk és a lányok. Nekünk szülőknek nem csak lehetőségünk, de kötelességünk is a gyermekek korának megfelelő nevelés, fegyelmezés. Azt hiszem, hogy az abban a lakásban látott „kép” is hozzásegített, hogy mi szülők engedelmeskedjünk az Isten szavának, hogy megtaníthassuk gyermekeinket is engedelmeskedni szüleiknek, a felnőtteknek, a tanároknak és természetesen Isten Igéjének. Hálás vagyok Uramnak, hogy tanított bennünket, hogyan neveljük gyermekeinket. á

K

ét életrevaló, akaratos gyermekünk van. Egyikük megelégelte az állandó szófogadást és panaszt tett nálam a múlt héten: – Anya, ez teljesen igazságtalan! Te állandóan csak parancsolgatsz nekünk. És mindig azt kell csinálnunk, amit te akarsz! Az első pillanatban nem is tudtam, mit csináljak. Dühös voltam, mert aznap már a harmadik eset volt, hogy nem fogadott szót, de éreztem, hogy itt egy „egyszerű” büntetés nem adna megoldást. Végül támadt egy ötletem. Közöltem vele határozott, de nem dühös hangon, hogy amit kértem az imént tőle, azt ugyan meg kell csinálnia (ha jól emlékszem, a cipőit kellett betennie a szekrénybe) de utána jöjjön be hozzám a szobába. Nem árultam el neki, hogy nem a büntetés 53

miatt hívom, csak beszélgetni akarok vele. Így valamivel óvatosabban jött hozzám. Nagyon el volt keseredve az engedelmesség nyomorúságába süllyedve. Megöleltem és magam mellé ültettem. Azt mondtam neki: „Kisfiam, nem csak neked kell ám szót fogadni. Mi felnőttek sem azt csináljuk, amit mi akarunk. Néha nekünk is nehéz, amikor Isten olyan dolgot kér tőlünk, amit nem könnyű megtenni, vagy nincs kedvünk hozzá. De Isten kedvéért, szeretetből engedelmeskedünk Neki”. Mire ő azt mondta: „Na jó, anya. De úgy könnyebb, mert te legalább tudod, hogy miért csinálod.” – „Igen, mert tisztelem és szeretem az Úr Jézust. És tudom, hogy amit Ő akar, annak biztosan jó vége lesz, még akkor is, ha ezt én nem érzem úgy, és nincs kedvemre”. Gondoltam magamban, ennél jobb választ nem is adhatott volna. Azt mondtam neki: „Akkor, amikor nincs kedved engedelmeskedni az én „parancsolgatásaimnak”, gondolj arra, hogy ÚGY KÖNNYEBB, HA TUDOD, HOGY MIÉRT CSINÁLOD: 1./ Azért, mert Isten azt mondja, hogy tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű légy a földön. 2./ Azért, mert azt parancsolja a Bibliában, hogy ti gyermekek, engedelmeskedjetek szüleiteknek, mert ez a helyes. 3./ És tudod, hogy jót akarok neked, és nem kérek olyat, amit ne tudnál megtenni, vagy ami bajba sodorna”. Látszólag megnyugodott. Most már legalább vége a céltalan engedelmeskedésnek! Neki talán szüksége volt arra, hogy átbeszéljük ezt a „Ki parancsol kinek és miért?” témakört. Bné

á agy hibát követünk el, ha nem tanítjuk meg kicsinyeinket arra, hogy amíg gyermekek, engedelmességgel tartoznak. Nem azért, mert ez nekünk így kényelmesebb, hanem azért, mert Isten parancsa, és mert ezzel tudjuk a helyes irányba terelni őket. Gondoljunk bele, mennyivel jobb, ha már gyermekkorban megtanulják, hogy aktuális kívánságukat, akaratukat fel kell adniuk, és mást kell tenniük helyette. Nem tehetik azt, ami szerintük jó, hanem azt kell elvégezni, amit apa vagy anya mond. El kell fogadniuk, hogy így helyes, akkor is, ha nekik

N

54

nem tetszik. Persze sokszor van nyafogás, vagy morgás, de többször volt már az is, hogy utólag azt mondták: „Milyen jó, hogy megcsináltuk, amit kértetek!” Fülöp Gyuláné

á yolc éves vagyok. Este anya azt mondta, hogy le kell tusolnom. Én nagyon nem akartam tusolni, és azt akartam tenni, amit én akarok. Inkább fürödtem volna, mert nem szeretek tusolni. Ekkor az anyukám odahúzott a kádhoz, beleállított, és azt parancsolta, hogy le kell zuhanyoznom. Én ezután lezuhanyoztam, pedig nem is jutott eszembe az a bibliavers, hogy „Ti gyermekek, engedelmeskedjetek szüleiteknek.”

N

Szerintem végül is jól tettem, csak nekem nem annyira tetszik, hogy nem úgy lett, ahogy én szerettem volna. De Jézus nagyon örül, hogy anyának szót fogadtam. Bodrogi J.

A BIBLIAI REND ELUTASÍTÁSA A GYERMEK RÉSZÉRŐL 2Tim 3:1-3. „Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők jönnek. Az emberek ugyanis önzők, pénzsóvárak lesznek, dicsekvők, gőgösek, istenkáromlók, szüleikkel szemben engedetlenek, hálátlanok, szentségtelenek; szeretetlenek, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, féktelenek, jóra nem hajlandók, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, akik inkább az élvezeteket szeretik, mint az Istent.” 1Móz 26:35. (34-35.) „Ezek keserítették meg Izsák és Rebeka lelkét.” 1Móz 27:46. (1-46.) „Izsáknak pedig ezt mondta Rebeka: Megutáltam életemet a hettita leányok miatt. Ha Jákób is a hettita leányok közül vesz feleséget, olyat, mint ezek, ennek az országnak a leányai közül, mit ér akkor az életem?”

55

Péld 15:5. 32. „A bolond utálja az apai intést, de az okos elfogadja a dorgálást… Aki semmibe veszi az intést, önmagának árt, aki pedig hallgat a dorgálásra, értelmessé válik.” Péld 19:26-27. „Szégyellni való és gyalázatos az a fiú, aki bántalmazza apját, vagy elkergeti anyját. Ha nem hallgatsz, fiam, az intésre, tévelyegni fogsz, okos tanítások nélkül!” Péld 29:1. „Aki a fenyítés ellenére is nyakas marad, hirtelen gyógyíthatatlanul összetörik.”

Ismerek egy nénit, aki tizenéves korában lázadozni kezdett. Elutasította a szülői tanítást. Kezdetben még eljárt a gyülekezetbe, de már nem érdekelte, ami ott elhangzott. Már akkor is a maga útját járta. Elkezdett kimaradozni, hiába mondták szülei, mikor jöjjön haza. Fiúkkal kezdett barátkozni. Nem akart ő túl messzire menni, de a szülői védelem hiánya nagy szabadságot adott neki és nem tudott jól élni vele. (Ki tudna?) A lány barátja nem feleséget akart benne találni, csak a saját szexuális igényeit akarta kielégíteni. Fiatalon terhes lett. Szülei így is segíteni szerették volna, de ő nem fogadta. A következő fiúval házasságot kötött, hogy legalább kerülje az egyedüliség látszatát. Már késő volt, amikor észrevette, hogy nem azért vette feleségül a férje, mert szeretni akarja, hanem ő is csak önző célból tette az egészet. Férjétől nem kapott sem gyengédséget, sem szeretetet. Családjától és testvéreitől pedig a szégyen miatt tartotta távol magát. A röpke szerelem fellángolása után házasságuk teljesen kiégett. A házasságukból született gyermekek közül is csak az egyiket szerette az apa, de a hozott gyermeket egyáltalán nem tudta elviselni. Rövidesen magára maradt az anyuka a gyerekekkel. Keményen dolgozott és felnevelte őket, akik aztán kirepültek otthonról. Néha-néha meglátogatták 56

gyermekei, de nem sok öröme lehetett bennük, mert folyton csak civakodtak egymással. Időnként találkoztunk a nénivel. Megadással viselte sorsát. Nem panaszkodott. Már haza nem mehetett, szülei közben meghaltak. Testvére volt az egyetlen, aki felé közeledhetett. Testvére nagynagy szeretettel fogadta, ha meglátogatta, de már fizikailag nehezen tudta megtenni idős korából adódó gyengesége miatt. Az elveszett kapcsolatot telefonon próbálták újra építeni. Talán sikerült. Ez a lány lázadásával nem csak a saját életét, hanem gyermekeiét is tönkretette, mélységes szomorúságot okozott szüleinek és testvéreinek. Ő nem tanulta meg, így gyermekeivel sem tudta megértetni, hogy bolond az, aki utálja az apai intést, de az okos elfogadja a dorgálást. Példaadás 1Tim 4:12. „Senki a te ifjúságodat meg ne vesse, hanem légy példa a hívőknek a beszédben, a magaviseletben, a szeretetben, a lélekben, a hitben, a tisztaságban.” (Károli ford.) 3Jn 11. „Szeretett testvérem, ne a rosszat kövesd, hanem a jót. Aki a jót cselekszi, az Istentől van; aki a rosszat cselekszi az, nem látta az Istent.” 2Tim 3:10. „Te azonban követőjévé lettél az én tanításomnak, életmódomnak, szándékomnak, hitemnek, türelmemnek, szeretetemnek, állhatatosságomnak...”

A gyerekek és fiatalok jó példák lehetnek kortársaik között, de még a hívőknek is. Milyen kívánatos, hogy a mi felnövekvő gyermekeink is ilyen hatással legyenek környezetükre. á A jó és a rossz tulajdonságokat egyaránt úgy tanulják a gyerekek. Nem mindegy hát, hogy mit tanítunk velük. Lehetséges, hogy nem tudatosan 57

tanítjuk a rosszat, de ha rossz példát élünk eléjük, akkor beléjük nevelhetjük a rossz tulajdonságokat. Ismerek egy gyülekezetbe járó házaspárt, ahol a férj állandóan molesztálja a feleségét, durván beszél vele, állandóan lekezeli. Kisfia még csak hat éves, de már hallja, látja az apjától, hogy miként bánik az anyuval és ő is kezdi ugyanezt tenni a két évvel fiatalabb húgával. Ha nem lesz változás (megtérés) az apa életében, akkor nem sok jót várhatunk a gyermektől sem, mert továbbra is ezt látja otthon és az tudatosul benne, hogy ez a természetes, hogy a férj így viszonyul a feleségéhez. á Gyermekkoromban még egy szobában élt az egész család, függetlenül attól, hogy hányan voltunk. Mivel mi kilencen vagyunk testvérek, azt csak úgy lehetett megoldani, hogy édesapám vásárolt emeletes vaságyakat és azok hatékonyabbá tették a helykihasználást. Mi nagyobbak feküdtünk ezeken a keskeny vaságyakon, a kisebbek pedig négyen egy hagyományos ágyon. Jól emlékszem még arra is, hogy több esetben nem csak a kicsik feküdtek négyen együtt, hanem esetenként – az egyébként alacsony termetű – szüleim lábánál is feküdtek kicsik. Ilyen körülmények között mindenki látott mindent, mindenki hallott mindent, függetlenül attól, hogy az jó vagy rossz volt. A gyerekek számára a szülők élete nyitott könyvvé vált. Szüleink szinte semmit nem tudtak eltitkolni előlünk. Pontosan érzékeltük, ha valaki ballábbal kelt fel, azt is, ha fejfájás gyötörte a család egyik vagy másik tagját. Egymás örömét és bánatát első kézből vettük. Azonnal kiderült, ha valaki „vizet prédikál és bort iszik”. Ebben a légkörben szó szerint jobban érvényesült szüleink példája, életvitele, mint a magyarázata. Évtizedekkel későbbi visszaemlékezésemben próbálom konstatálni, hogyan is neveltek ők ben58

nünket. Rádöbbenek, hogy mennyire nem emlékszem a részletekre. Arra viszont igen, hogy bár édesanyám mindig próbált védeni bennünket a nagyon koránkeléstől, a megerőltető munkától – és ez a kísérletezése nem is maradt eredménytelen –, soha nem érezhettem azt, hogy a szülők akarata eltérő, és egymás ellen dolgoznak. Emlékszem esetenkénti konfliktusokra is. Ami a legmaradandóbb az emlékeimben, hogy ők ketten harmóniában és Isten előtti felelősséggel tanítottak, neveltek bennünket. Ez a tanítás azonban nem annyira a parancsosztogatásból állott, inkább a példájukkal ragadtak meg bennünket. Azért használok leginkább többes számot, mert tudom, hogy a nagyobb és a kisebb testvéreim is hasonlóan élték meg ezeket a dolgokat. Láttuk, hogy szorgalmukhoz becsület, szociális érzékenység és Isten tisztelete párosul. Jól ismerték Jézus szavait: „keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek.” Mt 6:33. Ez azt jelentette számukra, hogy a legnagyobb munkaidőben is szántak időt az Ige olvasására, az imádkozásra és soha nem hanyagolták el az Isten népével való közösséget. Minden istentiszteleti alkalmat megragadtak, nem csak a vasárnapit, hanem a hétköznapit is. Ez egyrészt azt jelentette, hogy inkább hagyták, hogy a peronoszpóra pusztítson a szőlőben, vagy ázzon el a lekaszált fű, ami egyébként már száraz lett volna, csak nem fért bele a szombati munkába, de ők akkor sem dolgoztak az Úr napján, vasárnap. Másfelől azt is jelentette, hogy az egyébként nagyon rend- és tisztaságszerető édesanyám kivételesen lemondott a hétköznapi összejövetel estéjén a gyülekezetbe menés előtti nagy mosdásról és a szép ünneplő ruháról – nem mentünk haza a szőlőből a tanyára, hanem egyenesen a faluba, imaházba mentünk, hogy a munkát se kelljen előbb abbahagyni, de adjunk lehetőséget lelki életünk ápolására hét közben is. Abban az időben egyébként a 59

gyülekezeti istentiszteletek kezdési időpontját gyakran változtatták, a mindenkori naplementéhez igazodva – június-júliusban – a hétköznap esti istentisztelet 8 vagy fél kilenckor kezdődött. Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy olyan szülők gyermeke lehetek, akiknek példáját követve olyan dolgokat tanulhattam meg testvéreimmel együtt, amiket érdemes továbbadni. á Jelenlegi gyülekezetünkben, ami tizenegy évvel ezelőtt indult, csak néhányan vagyunk, akik gyermekkorban megtértünk, a többség nem rendelkezik elkötelezett keresztyén múlttal, mivel felnőtt korban tértek meg. Azt hiszem, ők jobban érzékelik nálunknál a kontrasztot a múltbeli bűnös és a jelenlegi megtisztult élet között. Katika ez utóbbi csoportba tartozik. A szülői házból nem hozott szinte semmi követendő példát. Nem rendelkezik vallásos hagyományokkal sem. 11 éve megtért és azóta folyamatosan formálódik az élete. Jézus Krisztust nagyon szereti. Sok időt tölt vele közösségben. A Mennybe vezető úton újabb és újabb megtapasztalásokat szerez. Gyakran átéli az Isten dicsőítéséből és magasztalásából fakadó áldást, ami gyakran „térdre kényszeríti” őt. Két kisebb gyermekét mindig hozza magával a gyülekezetbe, és ott ülnek mellette, máskor meg állnak vagy éppen térdelnek a közelében. Különösen Fanni, a 9 éves kislány követi nagyon édesanyja példáját. Pár évvel ezelőtt hallottam Katikától a következőt: „Megtérésem után sokáig nem gondoltam, hogy letérdeljek, amikor imádkozom. Egyszer azonban nagyon nehéz dolog történt az életemben. Nem láttam semmi megoldást, úgy tűnt előttem, hogy nincs kiút. Nyomorúságomban térdre estem és úgy könyörögtem az Atyához kegyelméért. Hosszasan a térdeimen maradtam, jólesett alázatomat ezzel is kifejezni az Úr előtt. A könyörgésemre választ kaptam. E naptól kezdve szívesen imádkozom térdelve, 60

hogy ezzel is kifejezzem hódolatomat az Úr felé.” Azóta sokszor látjuk őt térdelni a gyülekezetben. Az utóbbi időben gyakran Fanni is letérdel anyukája mellé, és felemelt kezekkel imádja az Atyát. Talán azt mondod: utánoz. Lehet, én is ezt mondom. Felteszem azonban a kérdést: Ha téged utánoz a gyermeked, akkor mit csinál? Miben vesz példát tőled? Mit lát tőled a kisfiad vagy kislányod? Azt látja, hogy rendszeresen olvasod a Bibliát, megszenteled a vasárnapot, mindig mégy a gyülekezeti alkalmakra, szeretettel viszonyulsz férjedhez/feleségedhez, türelmesen viseled a szenvedést? Vagy kiabálni, dühösködni, morgolódni lát? Vagy azt látja, hogy félsz a haláltól? Ha ezt látja, hallja, akkor ebben utánoz, ebben követi a példádat. Ő is kiabál, dühösködik, morgolódik, fél a haláltól. Ne felejtsd el, téged is utánoz a gyermeked! Igen, mert ő így tanul. á Még egy példa a személyes életünkből a példaadásról. Közel két évtizede már olyan szolgálatban vagyunk, ahol az Úr mások által gondoskodik az anyagi javainkról. Feleségemmel együtt teljes idős szolgálatban vagyunk. A kapott javakat nagyon célszerűen akarjuk felhasználni, és pl. nem az udvart akarjuk fűteni. Mielőtt kimegyek a szobából, lekapcsolom a termosztátot, hogy feleslegesen ne fűtsük a termet. Az elmúlt évek során ez a magatartás már életformává vált. Gyermekeink is látták ezt tőlem. Ők is nagyon vigyáznak, mindig kikapcsolják maguk után a fogyasztókat. Ez történt ma is. Lilla lányunk édesanyjával szortírozta a segélyanyagot. Mivel nagyon hideg van kint, egy kicsit befűtöttem nekik azt a termet, ahol dolgoztak. Délben leálltak ebédelni és azonnal lekapcsolták a fűtést, mert úgy látszott, hogy délután nem folytathatják a munkát. Azonban ebéd közben kiderült, hogy Hella lányunk itthon lesz, és segít a kicsi felügyeletében, hogy a segélyanyag csoportosítását 61

tovább végezhessék Ágikámék. Én pedig gyorsan átmentem a szomszéd épületbe, hogy ismét bekapcsoljam a fűtést. A felelősség nem csak Pál apostol vállát terhelte, hanem az enyémet is. Szeretnék úgy járni a családom és a gyülekezet előtt, hogy áldás fakadjon abból, ha mások követőjévé lesznek az én tanításomnak, életmódomnak, szándékomnak, hitemnek, türelmemnek, szeretetemnek, állhatatosságomnak. Engedelmességre nevelés – a tekintély tiszteletének formálása a gyermekben Kol 3:20. (Ef 6:1.) „Ti gyermekek, engedelmeskedjetek szüleiteknek minden tekintetben, mert ez kedves az Úrban.” „Ti gyermekek, szót fogadjatok a ti szüleiteknek mindenben; mert ez kedves az Úrnak.” (Károli ford.) 1Tim 3:4. „Legyen igazi családfő: nevelje a gyermekeit engedelmességre, és szüleik iránti tiszteletre!” (Egysz. ford.) Róm 12:10. „…a testvérszeretetben legyetek egymás iránt gyengédek, a tiszteletadásban egymást megelőzők…”

A tekintély tisztelete nem születik a gyermekkel együtt, a szülőknek kell segíteni, hogy kifejlődjön benne és megtanulja a gyakorlatban is. Szeretettel, következetességgel, tanítással kell ezt végezni. A tekintély gyakorlásának fontos része a fegyelmezés. A fegyelemre tanítani és nevelni kell a gyermeket. Nem elég egyszerűen ismeretek megtanítása, hanem nevelni kell arra, hogy miként tudja az ismereteket megtanulni, és a saját életében alkalmazni a tanultakat. A helyes fegyelem magukévá tételének alapvető feltétele az engedelmesség. Egyetlen szülő sem taníthat fontosabbat gyermekének az enge62

delmességnél. Hisz az engedelmesség nélkül semmit sem tud megtanítani. Érdekes módon korunkban a sátán rendkívüli módon eltorzította ezt a bibliai elvet. Nem csak a gyermekek tiltakoznak az engedelmesség ellen, de gyakran a szülők is (a személyiség kialakulására hivatkozva) ellene szegülnek a gyermekek engedelmességre nevelésének. Az első bűn az Éden kertjében engedetlenségből fakadt. Azóta, még a 21. században is minden bűn gyökere az engedetlenség. Egyértelműen boldognak nevezhető az a gyermek, aki megtanult otthon engedelmeskedni megfelelő szülői útmutatás mellett. Pontosan nyomon követhető, hogy azok a mai fiatalok, akiket szüleik megtanítottak az engedelmességre, sokkal könnyebben alkalmazkodnak az élethez. Jobb feleségek, jobb férjek lesznek, de jobban megállják helyüket az egyre nagyobb követelményeket támasztó munkahelyeken is. A fegyelemre nevelt gyermek könnyebben engedelmeskedik az Isten tanításának és fegyelmezésének is. Hamarabb és nagyobb valószínűséggel kialakítja magában az önfegyelmet. A fegyelemre nevelés során a szülőknek szabályokat kell felállítani. Fontos, hogy e szabályok meghatározásánál is teljes egyetértés legyen a férj és a feleség között. Ha a gyermek megsérti a szabályt, azt büntetésnek kell követni. Az is fontos, hogy a gyermek pontosan tudja, milyen szabály megsértéséért milyen büntetés jár. Ha a gyermeket nem büntetjük, akkor állandóan áthágja a szabályokat, ez jön a született bűnös természetéből. Ebben nincs semmi rendellenes. A Biblia éppen ezért hívja fel a figyelmünket több helyen is (Zsid 12:411, Péld 23:13-14.) a gyermekek büntetésére. Csak egyetlen példát szeretnék említeni arra, hogy mennyire ártunk gyermekünknek, ha elhanyagoljuk a fegyelmezést: ha nem tanítjuk meg arra, hogy engedelmesen tartsa be a közúti szabályokat. Azt könnyelműen elhanyagolva hamar baleset áldoza63

ta lesz, nagy bajt okozva ezzel saját magának és szüleinek is. Esetleg halálos kimenetelű tragédiát is okozhat magának, vagy másnak. Említettem már korábban, de az ügy fontosságára tekintettel megismételem, hogy a szülő részéről a fegyelmezés legfontosabb feltétele, hogy szeretetben történjen, és mindent tegyen meg annak érdekében, hogy ezt a gyermek is megértse, világosan lássa, hogy a szülői szigorúság nem ellene, hanem érte van, és ez szülei szeretetének a bizonyítéka. á A szülői tekintély tiszteletének egy sajátos, de nagyon fontos formájára szeretnék még rámutatni és példát adni. Szüleim a 9 gyermek nevelése mellett sokat dolgoztak a mezőn és piacra jártak, hogy termékeiket értékesíteni tudják, valamint bonyolítsák a feltétlenül szükséges beszerzéseket. Ez általában hetenként kétszer fél napot vett igénybe. Ilyenkor vagy a szomszédban élő nálunk idősebb unokatestvéreim valamelyikét bízták meg édesapámék a gyermekek felügyeletével, vagy a nálunk egész évben kisegítő fiatalembert, Fehér Mátyást. Erre a felügyeletünket ellátó félnapra Mátyást teljes felügyelői joggal ruházták fel szüleink, ami azt jelentette, hogy minden tekintetben engedelmességgel tartoztunk neki. Mátyás megbízható, de nagyon szigorú fiú volt. Szüleinknek nem kellett aggódni, nekünk viszont annál inkább, mert tudtuk, hogy felügyelete alatt nagy lesz a szigor. Hogy az időt hasznosabban töltse, behozta a primitív tranzisztoros, fejhallgatós rádióját és azt hallgatta egész délelőtt. Viszont nem hanyagolta el a gyerekfelügyelői feladatát sem. Ma is jól emlékszem, hogy nagyon hosszú fűzfavesszőt hozott a szobába. Leült a rádió mellett és jobb kezében tartotta a veszszőt, ha valamelyikünk hangoskodott, rögtön lecsapott, mert nem hallotta jól az adást. Persze nem ütött akkorát, hogy az testi sértést okozzon, no de ki kívánta a fűzfavesszős eligazítást. A kikapás el64

kerülése érdekében inkább tiszteletben tartottuk az őrá ruházott tekintélyt. á saládunkban tekintélye volt a szülőknek. Mind a kettőnek. Nem emlékszem olyanra, hogy az egyiknek kevésbé engedelmeskedtünk volna, mint a másiknak. Mint minden gyerek, mi is megpróbáltunk mindenfélét bevetni a cél érdekében. Dünnyögés, morgás, nyivákolás, lázongás, könyörgés, kunyizás gyakran megesett – persze igen gyorsan abba kellett hagyni –, de nemigen fordult elő, hogy azt mertük volna mondani valamire, hogy „nem”. Ha véletlen ki is mondtuk, semmi hatása nem volt. A szülői tekintély felette állt. Nem voltunk egy „súlycsoportban”. Nem volt egyenlőség, nem volt demokrácia. Nem volt ránk bízva, hogy eldöntsük: mi jó nekünk, és mi nem. Kívánságaink lehettek, de nem dönthettünk. Nagyon kis mértékben tudtuk csak hízelgéssel vagy könyörgéssel befolyásolni szüleink döntését. Ez együtt járt azzal, hogy bizonyos távolság volt a szülők és a gyerekek között. Nem voltunk pajtások. Számomra ez néha nagyon nehéz volt. Szerettem volna „jóban lenni” velük. Jól ellenni velük. Elpoénkodni. De abban a formában, ahogy képzeltem, nem lehetett. Nem vették az adást. Tudták volna venni, de nem akarták. Tudták, hogy ha partnerként kezdünk beszélni egy kérdésről, abból alkudozás lesz. Ha fennáll a lehetősége, hogy esetleg átengedik a vezetést a gyereknek, akkor bele lehet menni az alkudozásba. De ha nem akarják átadni a vezetést, akkor nem érdemes alkudozni, mert csak vitát szül, miközben eldöntött tény, hogy úgyis a szülő irányít, és nem a gyerek. De akkor meg minek vitázzunk? Csodálatos az, ha a szülő jóban van a gyerekével. És kívánatosnak tűnik az is, hogy jó pajtások legyenek. Lehet, hogy valahol meg lehet belőle valósítani valamennyit, úgy, hogy nem okoz kárt. Mégis azt mondom, hogy nem bánom, hogy mi nem lehettünk pajtások. Nálunk ez volt az ára annak, hogy rend, fegyelem, szülőtisztelet és engedelmesség legyen a családban. És ezeknek a hosszú távra szóló pozitív hatása elég vigaszdíj a pajtásviszony hiányáért.

C

F. D.

65

á

A

mikor a gyereknevelésről beszélgettünk ismerőseinkkel, többször hallottuk, hogy az egyik szülő a megengedő, a másik pedig a szigorú. Ezt a gyerekek érzékelik, és meg is próbálják kihasználni. Úgy vettük észre, hogy a mi családunkban nekem, mint apának erőteljes tekintélyem van a gyerekek előtt. Nem nagyon vitatkoznak, és nem próbálkoznak ellenkezni, míg feleségemmel igen. Mivel fiúgyermekeink vannak, erős személyiséggel, többször előfordul, hogy vitatkoznak, és ki akarnak bújni a feladat alól. Ezért tudatosan erősítettem bennük feleségem tekintélyét. Pl. ha szólt a feleségem, hogy indulás vacsorázni, a fiúk pedig vonakodtak, folytatva a játékot, akkor első ízben csak leültem velük és elmondtam nekik, hogy ha anya szól, az ugyanolyan fontos, mint ha én mondanám. Azt is mondtam nekik, hogy ha nem teszik, amit anya kér, bizony még büntetés is lehet. Ha pedig már többször is előfordult – mivel fontosnak tartom a következetességet is –, meg is büntettem őket. B. T.

Gyermekre ruházott felelősség 1Kor 13:11. „Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy éreztem, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat.”

Esetenkénti, rövidebb-hosszabb időre bizonyos felelősséget ruházunk gyermekeinkre, koruknak megfelelően. Pl. bevásárolás, kisebb testvérrevigyázás, apróbb ügyintézés, stb. Később előfordul, hogy más településen tanul a gyermek, ezért a szülők nem tudják naponként figyelemmel kísérni életét. Természetesen ott sincs teljesen magára hagyva, mert az iskola átveszi a felelősség egy részét. Hétvégeken, iskolai szünetekben viszont hazautazik a diák és ilyenkor a szülőnek vissza kell venni a felelősséget, hogy a gyermek minél kisebb terhelést kapjon a ráhelyezett felelősségből kifolyólag. Jó tapasztalataink vannak e területen gyermeke66

inkkel. Jól tudtak élni a felelősséggel. Igaz, hogy lányainknál ezt ki tudtuk tolni egészen a felsőfokú képzés megkezdéséig, tehát 18 éves korukig. Fiunk viszont tőlünk távol járt középiskolába, amit a szokásostól 1 évvel korábban, 13 éves korban kezdett, ezért nagy odafigyeléssel fokozatosan több és több felelősséget bíztunk rá. Ha úgy tapasztaljuk, hogy gyermekünk felelősségérzete kielégítő, akkor célszerű mintegy próbaként is felelősséget helyezni a vállára, hogy gyakorolja magát a felelősség-hordozásban és ezzel meggyorsíthatjuk nála az életre való felkészítést. Kedves Szülők! Soha ne feledjétek, hogy a felelősség átruházás célja nem a szülő terhének csökkentése, hanem a gyermeknevelésnek része. Ez azt jelenti, hogy ilyen esetben a szülőnek még nagyobb felelősséggel kell figyelni gyermekére és ha szükséges azonnal csökkenteni, vagy visszavenni a ráhelyezett felelősséget. Kitartó munkára nevelés Péld 10:4-5. „Aki lustán dolgozik, elszegényedik, de a szorgalmas munka meggazdagít. Aki nyáron gyűjt, az eszes fiú, de aki aratáskor alszik, az szégyellni való.” Jer sir 3:27. „Jó, ha a férfi már ifjúkorában igát hordoz.” 2Thessz 3:10-12. „Mert akkor is, amikor nálatok voltunk, azt parancsoltuk nektek: ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék. Mert halljuk, hogy némelyek tétlenül élnek közöttetek, nem dolgoznak, hanem haszontalan dolgokat művelnek. Az ilyeneknek pedig megparancsoljuk, és a lelkükre kötjük a mi Urunk Jézus Krisztusban, hogy csendben dolgozva, a maguk kenyerén éljenek.” Mt 21:28-29. „… Egy embernek két fia volt, és az elsőhöz fordulva ezt mondta: Fiam, menj, dolgozz ma a szőlőben. Ő így felelt: Nem akarok; később azonban meggondolta magát, és elment.” 67

á

BEJÁRÓNŐ HELYETT kisgyermek alig tud járni és beszélni, máris segíteni szeretne a házimunkában. (Nem úgy, mint később!) Sok szülő azonban nem hagyja, mert fél, hogy a srác tönkretesz valamit.

A

Engedni kellene „dolgozni” a kisgyereket. Természetesen nem mindegy, melyik életkorban mit bíz rá. Ötéves kortól: még csak rövid ideig tud egy dologra figyelni. Kérje meg, hogy segítsen a mosógépből kipakolni, az asztalt megteríteni és leszedni, könnyű bevásárlószatyrot cipelni, ruhát adogatni a teregetéshez, törülközőt hajtogatni. Hatéves kortól: már rendben tarthatja a szobáját, felseperheti a padlót, virágot öntözhet, ruhákat hajtogathat, berakhatja a szennyest a mosógépbe. Nyolcéves kortól: komolyabb feladatokat is rá lehet bízni – például háziállat etetése, cipőtisztítás, postaláda ürítés, bevásárlás, porszívózás. Kilencéves kortól: aki eddig mindenben segíthetett otthon, valószínűleg mostanra már elég önálló, így reggelit készít, vigyáz a testvérére, segédkezik a konyhában. Petőfi Népe, T. K.

á Mind az Ó-, mind az Újszövetségi korban számtalanszor figyelmezteti Isten a népét a szorgalmas munkára. Teremtő munkája befejeztével azonnal elhelyezte az embert az Éden kertjében azzal a céllal, „hogy azt művelje és őrizze”. 1Móz 2:15. Bölcs Salamon szégyenletesnek nevezi azt a fiút, aki alszik az idénymunkák idején. Pál apostol ennél is tovább megy. Ő egyenest megtiltja az evést annak, aki a munkás élet helyett a tétlenséget választja. Kitől tanulhatják hát a munkát legjob68

ban a gyermekek? Természetesen azoktól, akikhez legközelebb vannak, a szülőktől. Nagyon fontos feladatuk a szülőknek: a gyermekek munkára nevelése. Feleségemmel együtt mi is felismertük ezt házasságunk kezdetén. Ezért, amikor az első kislányunk kezdett cseperedni, korának megfelelő munkákat bíztunk rá. Ezek egyike a mosogatás volt. Készítettem egy megfelelő, stabil kisszéket. Odaállítottuk a mosogató elé és megmutattuk, hogyan kell elmosni az edényeket. Persze előbb csak a legegyszerűbb és kevésbé törékeny darabokat bíztuk rá és figyeltük, hogyan tudja kezelni a mosogató ruhát. Az is igaz, hogy feleségem sokkal hamarabb végzett volna az edények elmosásával, ha maga végezte volna a munkát, mint ezt magyarázgatni a 4 éves Renátának. Azonban ezzel megfosztotta volna a jól végzett munka örömétől és az idejekorán szerzett hasznos tapasztalatoktól. Ez a kislány hat éves korában már a bevásárlásban is segített és az udvari munkákban is feltalálta magát. Jól tudott bánni a kalapáccsal és a harapófogóval is. Nem is csodálkoztam el felettébb, amikor két évvel ezelőtt otthonukban látogatva őket, kint az udvaron találtam, ahol férjével együtt egy pompás kis épületet falaztak. Tevékenykedésüket látva a Példabeszédek könyvében írott derék asszony jutott eszembe, aki: „Ügyesen kezeli a guzsalyt, tenyerében tartja az orsót. Tenyere nyitva van a nyomorult előtt, kezét nyújtja a szegénynek”. Péld 31:19-20. Nem régen meglátogattam betegségéből lábadozó Hella lányunkat. Gondoltam, legalább néhány percben segítek a legfontosabb házi munkában, amit nem lehet semmi körülmény között elnapolni. Hét éves fiát, Dávidot láttam egy kisszéken állva, mosogatta az ebédnél használt tányérokat. Én pedig folytattam a rábízottakat és a nagyobb tálakat én intéztem el, és közben azon gondolkodtam: Milyen jó, hogy kislányunk otthon megtanulta a mun69

ka szeretetét és fontosságát, és azt, hogy erre nevelje gyermekeit is. á Lilla lányom hívta fel a figyelmem egy cikkre, ami a Nők Lapja folyóiratban 2005 októberében jelent meg. A szerkesztő kíváncsi volt a fiatal édesanyák gyermekneveléssel kapcsolatos véleményére, ezért kérte őket, hogy írják meg gondolataikat. Lilláéknak egy hónapos volt ekkor az első gyermekük. Férjével együtt azért imádkoztak már Karina születése előtt, hogy Istentől kapjanak bölcsességet gyermekük neveléséhez. Szakkönyveket olvasnak e témában, figyelik az Ige ide vonatkozó részeit és tanácsot kérnek tapasztalt szülőktől. Az újságban olvasott cikk emlékeztette őt arra, ahogyan mi neveltük őket kicsi korukban, és most nagy örömmel adta kezembe az említett cikket. Magam is nagyon jónak találom és ezért egy kis szakaszt idézek is T. Beáta leveléből: agyon örülök, amikor sütés-főzés közben az ötéves lányom és a kétéves kisfiam a konyhapulthoz cipelik kisszéküket, és kérdezik, segíthetnek-e. Persze így előfordul, hogy lassabban leszek kész a dolgaimmal, hogy én már oda sem férek a munkához, megtörténik, hogy mindent belep a fehér, lisztes hó, néha kifolyik a tej, leesik egy tojás, eltörik egy pohár, de én mégsem bánom, mert most szívesen segítenek, és azt gondolom, ha most nem vonom be őket, akkor később már ők nem akarják. Ráadásul, ami nekem munka, nekik játék. És játszani jó. De sütés–főzés közben olyan dolgokról is lehet beszélgetni, amikről más körülmények között nehezebben lehetne szólni.” Nem ismerem a cikkírót, nem tudok semmit a neveltetéséről, de az bizonyos, hogy valami köze van a Bibliai rendhez, azért tudott olyan bölcsen reagálni a levélíró cikkére: „Ez az édesanya biztos lehet abban, hogy két gyermeke felnőttkorában is fontosnak tartja majd az otthon melegét, és azt a csipetnyi ’otthonízt’, amit a mamájától tanult el. Meg vagyok győződve arról, hogy egy gyermek fejlődésében, személyiségének, szokásainak alakulásában a családnak, az otthoni környezetnek van a legmeghatározóbb szerepe. Tehát amit

N

70

otthon lát, tanul, megszokik, azt viszi tovább a felnőttéletbe, a saját új családjába. Azzal a gondolattal foglalom össze az itt írottakat, hogy amikor fiadat és leányodat oktatod, akkor unokáidat is neveled. á Szüleim elmondásából ismertem meg egy fiatalember viselkedésformáját. Nagyon szorgalmas családban nőtt fel, mint legkisebb fiú. Látta szülei és bátyjai kitartó munkás életét, de ő igyekezett meszsziről kerülni a munkát. Ahol csak tehette, ellébecolta a dolgot. Később megnősült, családot alapított és egy nagyon szorgalmas férjjé, édesapává lett. Felesége ugyanolyan kitartó volt minden munkavégzésben. Gyermekeiket is ilyen szellemben nevelték. Magam is sokszor találkoztam a család tagjaival és volt alkalmam meggyőződni becsületes, szorgalmas, másokat segítő életükről. Ezt az esetet csak azért írtam le, mert nekem nagy tanítást jelent az, hogy a szülői házban megtanult dolgoknak még akkor is nagy jelentőségük van, ha gyermek- és ifjú korban lázadozik a nevelés ellen. Az itt említett fiú lázadozott ugyan szülei munkára nevelése ellen, de amikor családot alapított és rászakadt a gyermekei nevelésének felelőssége, tudta alkalmazni a szülői házban tanultakat. Sőt nem csak alkalmazni tudta, hanem ő is megtanította gyermekeit a szorgalmas munkára. A Máté evangéliumában leírt két testvérről szóló példázat jutott eszembe. Amikor az apa nagyobb fiát küldte a szőlőbe dolgozni, az megtagadta az engedelmességet és nem ment el. Azonban később meggondolta magát és elment. Ezzel szemben a kisebb fiú azonnal igent mondott az apa parancsára, az elmegyek megígérésével, de nem ment el. Amikor Jézus megkérdezte hallgatóságát: „Ki teljesítette a kettő közül az apja akaratát?” Ők azonnal így válaszoltak: „Az első.” Lehet 71

kedves szülő, hogy a te gyermeked sem különb, mint a példázatbeli nagyobbik fiú, de te akkor se add fel a munkára való nevelést, mert van remény. á

A

napokban édesapám örömmel konstatálta, hogy 7 éves kisfiamat mosogatás közben találta. Valójában nem túl gyakran engedem át neki ezt a feladatot, hiszen némi többletmunkát okoz nekem az, ha ő mosogat helyettem. Viszont nagyon fontosnak tartom a kicsik munkára nevelését. Emlékszem, mi már 4 évesen mosogattunk otthon – kis sámlira állva –, s természetesen a többi házimunkába is be lettünk fogva: terítés, pakolás, portörlés, viráglocsolás…. Eleinte a gyerekek ezt még nagyon szívesen teszik: játék számukra az egész! Észre se veszik, hogy komoly munkát végeznek. De ha nem időben kezdjük el a munkára ösztönzést, vesztett ügyünk van. Mi azért vonjuk be kisfiunkat és 5 éves kislányunkat már évek óta a kisebb feladatok elvégzésébe, hogy egyrészt természetes legyen számukra, hogy mindenkinek megvan a saját feladata, másrészt nehogy arra a következtetésre jussanak, hogy a szülők az ő szolgáik, akikkel bármit megcsináltathatnak, harmadrészt, hogy ne unatkozzanak, hanem hasznosan teljen az idejük, s persze azért is, hogy a társadalom számára – s önmaguk javára – dolgos, hasznos, szorgalmas, felelősségteljes felnőtteket neveljünk. Visszaemlékszem egy 20-30 évvel ezelőtti szombat reggelre, amikor egyikünknek (5-en voltunk gyerekek) se volt kedve a szokásos hétvégi takarításhoz. Édesanyánk meg édesapánk már elmentek otthonról a munkahelyükre, a Szeretetházba, s miránk várt az összes munka!! Mindenkinek ki volt adva a feladata. Ott nyavalyogtunk, míg valamelyikünknek egy ötlete nem támadt: Mi lenne, ha nem zúgolódva, zsörtölődve kezdenénk a munkát, hanem inkább mindenki kiválasztaná, hogy melyik munka számára a legszimpatikusabb, s azt csinálhatná; s mire anyuék hazaérnek, ragyogna a ház a tisztaságtól? Micsoda meglepetés lenne neki! Tetszett az ötlet a csapatnak, s nyélbe is ütöttük. Nagyon jó volt, hogy mi választhattuk ki, hogy melyik házimunkát 72

végezzük! Így gyorsan, s jókedvűen takarítottunk, s hamar el is készültünk mindennel. Így utólag – felnőtt fejjel – azt gondolom, hogy mi többet nyertünk ezzel a nappal, mint anyukánk… Körmöndiné Ficsor Hella

á

M

inden életkorban más és más lehetőségek álltak családunk rendelkezésére ahhoz, hogy gyakorlati munkát tanuljak, de az adott alkalmakat mindig megragadták szüleim. Kisgyerekkoromban ők a munkahelyükön, a Szeretetházban, illetve az otthonunkban találtak nekem tennivalót. Nem emlékszem olyan feladatokra, amik nehezemre estek volna, de azért biztosan voltak ilyenek is. Emlékszem viszont sok olyanra, amit szívesen, de legalábbis nem kénytelen-kelletlen csináltam. Többségükben jól éreztem magam, és bár feladatok voltak, jókedvvel csináltam őket. Szerintem ezek közül sokat önként csináltam, ők csak hagyták, hogy csináljam, vagy bátorítottak rá. Söprögettem a 15 m-es folyosón. Fémkeretes ágyakat mázoltam. Parkolót szegélyező, földbe állított gumikerekeket mázoltam. Öreg faládákat javítottam szögeléssel (de legalábbis sok szöget beléjük vertem). Kerti munkában segítettem, esténként locsoltam. Vacsorát készítettem. Port töröltem. Virágot locsoltam. Relatíve sok időt töltöttem pl. egy ezermester alkalmazottal. Nem volt komoly feladatom, esetleg annyi, hogy néha a kezébe adtam valamit. Viszont ott voltam mellette, láttam, hogy mit csinál, és érdekelt minden. Ezáltal sok érdekességet láttam, amit megcsinálni ugyan nem tudtam, de akkor is tanultam, hogy mit hogyan lehet megcsinálni. Emlékszem például, hogy 8-10 éves lehettem, amikor – azért biztosan segítséggel – egy elektromos hosszabbítót készítettem. Ma is megvan még, használjuk. Ugyanebben az időben feladatul kaptam, hogy egy 360 oldalas könyvet fénymásoljak 8 példányban. Ez már felelősségteljes munka volt. A könyvlapokat 16 oldalas füzetbe kellett rendezni, és mindig odafigyelni, hogy az oldalak a megfelelő logika szerint kerüljenek a lapokra. Így kezdődött: 1, 16; 2, 15; aztán 3, 14, 4, 13. Minden párosításnál ellenőriztem, 73

hogy az oldalszámok összege 17, a hátoldal nem áll fejtetőn, stb. Aztán ahogy haladt előre, ezek a számok nőttek. A 15. füzet már így kezdődött: 225, 240; 226, 239; és így tovább. Emlékszem, hogy naponként megcsináltam bizonyos mennyiséget. Amikor megkaptam ezt feladatul, dünnyögtem egy darabig, de aztán belejöttem, és élveztem. A végén már versenyt futottam magammal, és azon kísérleteztem, hogy sikerül-e kicserélni az eredeti lapokat az üveglapon olyan gyorsan, hogy a gép zúgása ne álljon le. Ez kb. 4 másodperc lehetett. Ehhez jó időben elő kellett készíteni a következő oldalszámokat, közben a másolatokat helyükre tenni, stb. Emlékszem, hogy mire a könyv végére értem, úgy belejöttem, hogy nagyon sokszor sikerült legyőznöm a gép sebességét. Miért taglalom ezt ilyen részletesen? Azért, hogy érzékeltessem: ma is ilyen elevenen él bennem, hogyan élveztem ezt a feladatot. Nem gyötrődtem miatta. Élveztem. 11 éves koromtól kezdve most már Orgoványon többet dolgoztam édesapámmal kettesben. Bicikli-javítás, ajtójavítás, mázolás, stb. Az alapítványi munka kapcsán állandó jelleggel adódtak mindenféle munkák: fénymásolás, papírhajtogatás, könyvrendezés, dobozok pakolása, csomagok behordása utcáról, csomagok szállítása postára és feladásuk, kazettamásolás, kazettajavítás, stb. Minél többet vettem részt ezekben a munkákban, és ahogy nőttem is, egyre több részfeladatot tudtam egyedül is ellátni. Az építési munkákba szintén befogott édesapám. Kéttagú brigád voltunk. Ő volt a tervező, a szakember és a segédmunkás is. Kezdetben én még szinte segédmunkás sem lehettem, csak ott voltam mellette, és legföljebb kezébe adtam a szerszámokat, rendet csináltam a műhelyben, takarítottam a munkaterületet, stb. Sokszor elmondta, hogy nagyon figyeljek mindent, mert ezzel sokat tanulok. Hát, ezt nem tudtam nagyon elképzelni. Attól, hogy itt söprögetek, nem fogok megtanulni fúrni vagy villanyt szerelni! Zúgtam is néha emiatt, hogy nem engedi, hogy én is csináljam. Ahogy telt az idő (nem túl soknak kellett eltelni), kezdtem én is szerszámot kapni a kezembe. Igen ám, de elsőként nem a fúrógépet, hanem a lapátot. Aljzatbetont törtünk a pincében, és a törmeléket felhordtuk az udvarra. Ebben már maximálisan kivettem a részem. Nehéz munka volt, de csak annyit kellett csinálnom, amennyit bírtam. Ha megálltam pihenni, 74

addig apu egyedül csinálta. Látva, hogy egy ilyen munkát is lehet ésszel vagy ész nélkül csinálni, rájöttem, hogy közben tényleg tanulok. Apró fogásokat, okos ötleteket lestem el közben. Hogy gyorsítsam a dolgot, nem írom le a részleteket, hogy miként haladtam előre a gyakorlati munkákban való részvételben. De így, lépésről lépésre, ahogy az ismereteim, a felelősségérzetem, és a fizikai erőm is gyarapodott, kezembe került a lapát után a betonkeverő, utána a kőműves kanál, a kalapács, a lehúzóléc, és lassan a vízmérték is. Aztán jött a csavarhúzó, a villáskulcs, a fúrógép, a reszelő, a menetmetsző, a pontozó, a dorni, a függőón, a fűrész, a fűrészgép, a gyalugép, és így tovább. Betonoztunk, szigeteltünk, falaztunk, tetőt építettünk, lambériáztunk, stb. Mindezt túlnyomórészt ketten. Közben a lapát végét újra meg újra meg kellett fogni, de ekkorra már arra is rájöttem, hogy nem is olyan rossz az. Na meg közben azt is láttam, hogy van értelme tanulni, ha nem akarok egész életemben kemény fizikai munkát végezni. És hogy a fizikai munkában is milyen hasznosak az ismeretek. Viszont mindent az elején kell kezdeni. Ha a kicsin hű vagyok, többet bíznak rám azután. Miután számítógépet vettünk, és én tanultam meg elsőként a használatát, később, pedig én is tartottam karban, ill. fejlesztettem, amikor szükséges volt, minden ezzel kapcsolatos feladat a nyakamba szakadt. Kazetta katalógusok készítése, Olajág szerkesztése, képek bevitele, táblázatok, nyilvántartások és kérdőívek összeállítása, könyvek szerkesztése, stb. Később már arra is rájöttem, hogy veszélyes dolog az is, ha valamihez ért az ember, mert utána azt is rá lehet bízni, és így egyre több feladatba befogható. De az a „kiváltságom” megvolt, hogy nem sokszor kérdezték a szüleim, hogy szeretnék-e segíteni... Amit ők csináltak, abban a lehetőségek szerint mi is benne voltunk. Természetesen iskolaidőben fontos helyet kapott a tanulás, de hétvégeken és szünetekben kiváló alkalom volt a munkára. Kamaszként elég sokat dünnyögtem is emiatt. Végre hétvége van, és csinálhatnék valamit, amihez kedvem van, erre már megint dolgozni kell! Mikor csinálhatok már azt, amit akarok?! És mégis, miután megadtam magam, sok örömöm volt a munkában is. És utólag hálás vagyok, hogy annyi mindenbe beleláthattam, annyi mindent kipróbál75

hattam, annyi tapasztalatot szerezhettem. Természetesen nem lehet mindezeket állandóan kamatoztatni. De a mindennapokban egyszer az egyik, másszor pedig a másik gyerekkorban tanult fogásnak veszem hasznát. Annak, hogy gyermekként befogtak bennünket a munkába, többszörös haszna volt, és van. Addig nem rossz dolgokkal foglalkoztunk. Megtanultunk sok mindent, aminek most élvezzük a gyümölcsét. Szüleinknek segítettünk feladatuk elvégzésében, vagy másként fogalmazva: családi szinten így többet tudtunk elvégezni, mint ha csak ők csinálták volna. És egyáltalán hozzászoktunk ahhoz, hogy ne lustálkodjunk. Nem mondom, hogy soha nem esik jól egy kicsit lustálkodni, de azt is elmondhatom, hogy jól esik dolgozni is. Nem bírom sokáig a semmittevést. Ez is áldás. És nagy-nagy kegyelem. Megszerettem a munkát. Az értelmes munkát. És ezt a jó példa, a gyerekkorom óta értelmesen eltöltött napok alapozták meg. Ficsor Donát

á yolc éves vagyok. Anyának néha szeretek segíteni, mosogatni. Ha nincs kedvem, akkor nem szeretek, de akkor is megteszem, olyankor nagyon nehezemre esik. De hogyha már elmosogattam, akkor örülök, mert tetszett a mosogatás. Az a baj, hogy nem érem fel a mosogatót, ezért kis sámlira állok. Azért segít a hívő gyerek az anyukájának, mert szereti, és akarja, hogy minél hamarabb játszhassanak. Az anyukáknak nagyon sokat kell így is dolgozniuk, ezért a gyerekeknek is illendő segíteni.

N

Bodrogi J.

á

K

islányunk most másfél éves, de már egy éves kora óta próbáljuk arra nevelni, hogy segítsen. Például szeret segíteni a tiszta ruhák teregetésében. Ő adogatja a ruhákat. Persze nem halad gyorsabban a munka, de ő így kezdi megtanulni egy-egy feladat elvégzését. És olyan édes, aranyos, nem ellenkezik, úgy látom szívesen csinálja. Neki szerintem a feladat nem is munka, hanem „játék”. Pintérné Somogyi Szilvia

á 76

vodáskorú voltam még, amikor már megbíztak szüleim a bevásárlással. Egy időben, az utcánkban volt a bolt, de később messzebbre kellett járnom. Jól emlékszem, hogy az eladók nagy szeretettel és figyelemmel fordultak felém. Egyik most így felnőttkoromban is visszaemlékezett rám. Odaadtam a cédulát, a pénztárcát és ők kiszolgáltak. Egyik alkalommal vagy a kenyér volt más, mint a megszokott, vagy én nem voltam elég ügyes a táskakészítéssel, de a lényeg az, hogy miután segítettek a táskába is belepakolni az eladó nénik, rájöttek, hogy a pici kis ujjaimmal nem tudom átfogni, és így nem tudom hazavinni a dolgokat. Azonnal tudták a megoldást. Fogtak egy darab madzagot, összekötötték a táska két fülét, és már indulhattam is haza.

Ó

V-né Renáta

á Nagyobb testvéreim a háború előtt születtek, én alatta. Szüleim számára nagyon nehéz idők voltak. Mindenüket elveszítettek. Csupán a házuk maradt meg a körülötte elterülő szántóval és legelővel, meg egy – a földbe elásott – nagy, zománcos öntöttvas kályha. Legkisebb húgom 1 éves volt akkor, később még kettő született. A tavaszi szántáshoz kölcsön kért lovakat édesapám, a vetést és minden mást kézzel végeztek, amibe már a 8 éves nővérem is besegített. Édesanyám baromfikat keltetett, a növekvő libákra és pulykákra én vigyáztam, anyai felügyelettel. Az őszi vetés átvészelte a háborús telet, és így júliusban már tudtunk kenyeret sütni az új termésből. A kukoricánál pedig nem vártuk, hogy beérjen, zsengén szedtük a csöveket, hogy a családnak megfőzzük, egy hónappal később pedig már az állatokat is onnan etettük. Azonban maradt még cső a beérésig is. Az őszi termésből már malacot is tudtunk hizlalni. Akkor 5 évesen még nem tudtam felmérni valóságosan, hogy milyen elszánt munkát végzett édesapám és édesanyám azért, hogy gyermekeiknek jusson kenyér, és természetesen hozzávaló az asztalra. Csak évekkel később, ahogy ér77

telmem nyiladozott tudtam átlátni valamelyest, hogy szüleink milyen áldozatokat vállaltak érettünk. Nem zúgolódtak, egyszer sem mondták, hogy miattatok kell annyit dolgoznunk. Nem, ők ezt nem tették, csak egyszerűen dolgoztak és tanítottak bennünket is dolgozni. Szeptembertől júniusig hetente 6 napon mentünk a tőlünk több mint három kilométerre levő iskolába. Tavasszal és ősszel cipőnkkel, csizmánkkal dagasztottuk a sarat. Télen a nagy hóban gázoltunk. Ritkán, amikor rendkívülien sok hó hullott édesapánk lovas szánnal vitt el bennünket reggel, és délutánra, mikorra indultunk haza már volt taposott út, mi pedig tovább tapostuk. Este petróleumlámpánál tanultunk, készülve a következő napi helytállásra. Egy szobában tanultunk hatan. Szükség volt a fegyelemre, hogy ne zavarjuk egymást. Nem tudom, honnan vették a bölcsességet szüleink, de évtizedek után visszatekintve is azt látom, hogy jól csinálták. A tanulásban konkréten nem sokat tudtak segíteni, ők csak pár télen jártak iskolába, nem ismerhették a felső tagozatosok tananyagát. A matematikát nem tudták elmagyarázni, de hogy, hogyan tanuljunk azt igen. A kérdést ismét feltehetném magamnak: honnan volt a bölcsességük, nem járattak bennünket nevelési tanácsadóra és ők sem jártak szakemberhez tanulni. Ma már tudom honnan vették a bölcsességet: A Bibliából. Ma már én is tudom, hogy ott minden le van írva részletesen. Sajnos a legtöbb ember még mindig nem talált rá erre a kincsre, igen, mert ez elrejtett kincs. Jézus így mondta ezt az Atyának: „Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted a gyermekeknek.” Mt 11:25. Szüleink nem hiába forgatták a Bibliát esténként, mikor leálltak a nehéz munkával. Onnan mennyei bölcsességet bányásztak. Megtanulták, hogyan lehet sokat dolgozni, és mégis szánni időt a gyermekeikre. Sokat, nagyon sokat vittek bennünket magukkal. Nem csak az ima78

házba. Vittek bennünket a piacra is, míg ők árulták a tejet, a sajtot, a sárgarépát, petrezselymet, dinynyét, stb., addig mi, gyermekek vigyáztunk a lóra és a kocsin maradt árura. Abban az időben kötelező volt cukorrépát, borsót termelni nagyobb menynyiségben. Az éppen csak kikelt répával együtt előbújt a rengeteg paré. Kapálni nem lehetett, mert túl közel volt a nemes növényhez a gyom. Meghajtott derékkal, vagy térden kúszva haladtunk és téptük a gyomot, ritkítottuk a répát. Ott volt a ház apraja és nagyja. Nem kellett hozzá nagy erő, csak kitartás és jó derék. Reggel korán kezdtünk, még hűvössel. Amikor melegen felsütött a nap édesanyánkkal bementünk a tanyára és segítettünk neki az ebéd előkészítésben, a tüzelésben és a főzésben. Egyik gyermek szalmacsóváért szaladt, a másik apróra törte a gallyat a begyújtáshoz. A már tinédzser lányok ruhát mostak és megetették a még apró csirkéket, kacsákat. Szüleink mindnyájunknak tudtak a korunknak megfelelő munkát találni. Ezzel segítettünk az anyagi javak előteremtésében, de megtanultunk dolgozni is. A lányok profik lettek a sütésben, főzésben, takarításban, mosásban. Mi fiúk megtanultuk a kasza kezelését. Otthonosak voltunk az aratásban éppúgy, mint a permetezésben, vagy a lovak hajtásában szántás-vetés idején. Minden nap nagyon-nagyon elfáradtam, még sincs rossz emlékem ezekkel az időkkel kapcsolatban. Sőt inkább azt látom, milyen pótolhatatlan értéket kaptam szüleimtől és nagyobb testvéreimtől azzal, hogy tanítottak és közben jelenlétükben lehettem. Ma is élménnyel emlékszem vissza azokra az időkre, amikor kimentünk a tőlünk néhány kilométerre levő szőlőnkbe kapálni, kötözni, permetezni. Édesapánk valamelyik gyereket az első sorba állította, ő maga a közepe táján helyezkedett el, így egy részt mindre rálátott, másrészt onnan könynyebb volt neki segíteni az elmaradottat. Gyermekei nevelését, tanítását fontosabbnak tartotta, mint a szőlőmunkák elvégzését. Közben érdekes történe79

teket és vicceket mesélt nekünk. Jól megtanultuk közben azt is, hogy hol van a határ a helyes és a helytelen beszéd között. Nem engedte meg a sikamlós vagy kétértelmű beszédet. Megtanított a felnőttek, a tanárok tiszteletére. Tőle láttuk, hogy mindenkinek köszön találkozáskor. Nem nézte a különbséget a gazdag és a szegény között, ő mindenkit tisztelt. Estére nagyon elfáradtunk. A sorok között felnéztünk és a haza felé vezető útra tekintettünk. Bár tudtuk, hogy a távolság miatt úgy sem látjuk édesanyánkat, de valahogy ez az otthon felé fordulás segített megereszteni fantáziánkat és képzeletben érezni az édesanyánk által készítendő meleg vacsora jó illatát. Még ma is könnybe lábad a szemem, amikor arra a gondos szeretetre gondolok, mellyel védett, őrzött bennünket édesanyánk. Rengeteg tennivalója között talált időt becézgetésünkre is. Ma már mindketten a Mennyben vannak. Előbb édesapánk ment el szép csendben, majd három évvel ezelőtt édesanyánk követte őt. Azonban mi kilencen, akik gondos nevelésükkel felnőttünk, próbálgatjuk tovább adni azt, amit tőlük tanultunk.

Megelégedésre, értékeink megőrzésére nevelés 1Tim 6:6-8. „Valóban nagy nyereség a kegyesség megelégedéssel, mert semmit sem hoztunk a világba, nem is vihetünk ki semmit belőle. De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele. „ Zsolt 37:16. „Többet ér a kevés az igaznak, mint a gazdagság a sok bűnösnek.” Péld 15:16. „Jobb a kevés az ÚR félelmével, mint a sok kincs, ha nyugtalanság jár vele.” Péld 16:8. „Jobb az igaz úton szerzett kevés, mint a törvénytelenül szerzett nagy jövedelem.” 80

á Miért nem becsülik meg a gyerekek holmijukat, játékaikat, a környezetüket? A rombolás, rongálás, vandalizmus jellegzetes kifejezése a szív rossz állapotának, míg a tárgyak megbecsülése, értékelése, a tárgyakra, berendezésekre való vigyázás, a tiszta szívből, rendezett belsőből származó külső megnyilvánulás. Ismerek egy tíz éves fiút. Édeanyjával és pár évvel idősebb bátyjával él. Az anyukának nincs testvére, így a nagyszülők világa körülöttük folyik. Nagyszüleik nem gazdagok felettébb, de azért nem jelent gondot, hogy a két unokának mindent megadjanak, amit azok kérnek. A kisebbik jól meg tudta lovagolni a helyzetet és lelkének rossz belső állapotát jól kifejezi a felelőtlen rongálással. Csak egyetlen példát említek a sok közül. Három év alatt tíz új kerékpárt tett tönkre. Ezeknek roncsai már egy kisebb helyiséget betöltenek a melléképületben. á A következő eset mutatja, hogy a jó példa és a buzdítás hatásra meg lehet fordítani rossz irányba haladó tendenciákat: Tavaly nyáron egy magas beosztású hölgy látta önkéntes munkatársamat, Ildikót amint gyűjti öszsze a már mások által nem használt, de még jó ruhákat, hogy velük a nehéz körülményekben élő családok anyagi gondjait enyhítsük. Ahelyett, hogy segítette volna, még inkább tevékenységéről akarta lebeszélni Ildikót is. Így kérkedett neki: „Én bizony nem segítem azokat a lustákat. A múlt héten éppen nagyobb rendezést végeztem a szekrényeimben. Jó néhány blúzt, pulóvert, szoknyát és nadrágot találtam feleslegesnek. Kivittem őket a kukába és a tetejébe dobtam a kutyám szemetét, hogy senkinek ne legyen kedve kimenekíteni őket a kukából.” Ildikó nagyon szomorúan beszélte el nekem a történ81

teket. Megvigasztaltam és bátorítottam, hogy csak folytassa a szegény, beteg, mozgáskorlátozott emberek, a sok gyermekes szülők támogatását a korábbi együttérzésével. Elfogadta tanácsomat és az eddiginél is nagyobb lendülettel dolgozik. „Barátnője”, Enikő látva Ildikó elszántságát elkezdett változni gondolkodásában. Időnként beszélgetett Ildikóval, aki az Isten szeretetétől átitatódva, türelmesen formálta Enikőnek a jó ügyhöz viszonyulását. Pár héttel ezelőtt ismét találkozott a két hölgy. Egy nagy táska ruhát hozott Enikő Ildikónak, azzal a megjegyzéssel, hogy „ezek a ruhák már nem hiányoznak a ruhatáromból, de biztos, hogy te örömet tudsz velük szerezni másoknak”. Köszönöm Uram, hogy még felnőttkorban is van lehetőség az értékeink megbecsülésére való nevelésre. á Jel 3:11. „… tartsd meg, amid van…”

á

S

ok gyerek ma nem tud örülni, nemcsak a kicsi, de már a nagyobb ajándéknak sem. Az ajándék elvesztette igazi értékét a mai világban. Szeretnénk, ha a mi gyermekeink a kicsi és a nagy dolgokat is tudnák értékelni. Két évvel ezelőtt gyakran mondogatták, hogy nagyon szeretnék, ha lenne fürdőmedencénk, ahol nyáron úszkálhatnak. Mi szülők nem akartuk „csak úgy” megvenni, mert azt gondoltuk, nem fogják igazán értékelni és megbecsülni. Ezért azt mondtuk nekik, hogy a gyűjtött zsebpénzükből megkaphatják. Így mindent megtettek az elkövetkező több mint 1 évben azért, hogy minél több pénzük összejöjjön. A hónapokon át való nehéz munkával szerzett pénz értékessé tette a várva várt medencét, és megtanulták, hogy nem egyszerű valamit megvenni. B.T.

82

Étkezési szokások kialakítása Péld 23:20-21. „Ne tarts a bor mellett dőzsölőkkel, se a falánk húsevőkkel! Mert a dőzsölő és a falánk elszegényedik, és rongyokba öltöztet a sok alvás.” Péld 27:7. „Jóllakott ember a lépes mézet is eltapossa, de az éhes embernek még a keserű is édes.” Péld 30:8-9. „Óvj meg a hiábavaló és hazug beszédtől! Se szegénységet, se gazdagságot ne adj nekem! Adj annyi eledelt, amennyi szükséges, hogy jóllakva meg ne tagadjalak, és ne mondjam: Kicsoda az ÚR? El se szegényedjek, hogy ne lopjak, és ne gyalázzam Istenem nevét!” 1Tim 4:1-3-4. „Ezek tiltják a házasságot és bizonyos ételek élvezetét, amelyeket az Isten azért teremtett, hogy hálaadással éljenek velük a hívők és az igazság ismerői.” Péld 24:13. „Egyél, fiam, mézet, mert jó, és a lépes méz édes az ínyednek.” Péld 25:16. „Ha mézet találsz, egyél, amennyi jólesik, de túl sokat ne egyél, mert kihányod!” Péld 15:17. „Jobb egy tányér főzelék ott, ahol szeretet van, mint a hizlalt ökör, ahol gyűlölet van.” Péld 17:1. „Jobb a száraz falat ott, ahol békesség van, mint ha lakomával van tele a ház, de veszekednek benne.”

á Még Bibliát nem olvasó családok közül is tudják sokan, hogy az egyszerű, olcsóbb ételek fontosabbak, ha béke van az otthonban, mint a sok háborgással járó lakomákra emlékeztető vacsorák. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy a szegénységgel a megelégedés és a nyugalom párosul, a gazdagsággal pedig feltétlenül együtt jár a perpatvar. Egyszerűen csak a fontossági sorrendről 83

szeretnék szólni. Erről szól Isten Igéje is. Jobb az egyszerű szimpla eledel szerető családi körben, mint a gazdagon terített asztal, ahol nincs békesség. A közelmúltban egy kedves zimbabwei vendégünk volt, aki elmondta, hogy milyen nehéz idők köszöntöttek országukra. Hat év óta csaknem üresek az élelmiszer boltok. Sokszor nem lehet kenyeret sem venni. A burgonya, a bab és a kukoricaliszt a főeledel. Ezekből elég szegényesen és egyoldalúan tudnak étkezni. Ezzel együtt a mi kedves vendégünk azon áradozott, hogy milyen csodálatosan gondot visel róluk Isten azzal, hogy a kiemelkedően magas inflációval és a 30-40 %-os munkanélküliséggel küzdő országban is minden nap jól lakhatnak. á Táplálkozástudománnyal foglalkozó szakemberek szerint az utóbbi évtizedekben sokkal több gond van a mértéktelen étkezéssel, mint korábban. Az idézett Igék azonban arra engednek következtetni, hogy már évezredekkel ezelőtt is problémát jelentett a megfelelő mértéken felüli étkezés. Amikor Salamon gyermekét az étkezésre buzdítja, arra is felhívja figyelmét, hogy azt sem szabad túlzásba vinni. Egy orvos-igehirdető tanítását hallottam e témában. Nagyon kendőzetlenül figyelmeztetett bennünket arra, hogy óvakodjunk az étkezés káros szenvedéllyé válásától. Elmondta, hogy aki nem tud leállni megfelelő időben az evéssel, az saját testének okoz kárt az elhízással. A helyzet tovább romlik. Az étkezési kultúránkba is begyűrűzött az állandó nassolás, a túlzott csokoládéfogyasztás, a mértéktelen kólázás, kávézás, fagyizás, stb. Nem régen olvastam dr. Donáth Ferenc orvosnak egy cikkét. „Kávé: a hétköznapi drog” címet adta neki. Meglepett a cím, ezért megnéztem mit is ír. Kinek jutna eszébe, hogy a kávét drognak minősítse? Hisz maga is azzal 84

kezdi írását, hogy kismértékben fogyasztva jó hatással van a szervezetre. Viszont éppen úgy mint más drogoknál, a koffeinnél is előfordulhat a hozzászokás, és lehetnek káros mellékhatások. Így fogalmaz: „A szenvedélyes kávézó, kólarajongó tapasztalja, hogy bizonyos mennyiség után idegesebb lesz, dobogni kezd a szíve vagy enyhén kóvályog. A rendszeres túlfogyasztás pszichés problémákat – depressziót, szorongást – okozhat.” Gyermekeink nevelésénél ez különösen megszívlelendő, mert mint mondja: „a koffein gátolja a kalcium felszívódását, ezért a csontozatnak sem tesz jót.” Különösen a sok kólát fogyasztó gyermekeknél ez súlyos problémát okozhat, mert náluk még épülőben van a csontrendszer. Ritkábban fordul elő a gyermekeknél, de sajnos némelyiknél igen: az álmatlanság. A túlzott méretű koffeinfogyasztás még tovább rontja a fiatal szervezetnek szükséges pihentető alvás esélyét. Földünk lakosságának 2/3-a nem ehet annyit, amennyire szervezetének szüksége lenne. Statisztikai adatok bizonyítják, hogy gyermekek tízmilliói szenvednek és halnak meg a szegénységből fakadó alultápláltság miatt. Ugyanakkor Amerikában és Európa országainak többségében – Magyarországon is – a túltápláltság, az elhízás okoz komoly egészségi problémákat. A „mindent meg akarok adni gyermekemnek” – gondolkodás sok kárt tesz a ma felnövekvő generációban. A finomra készített teával töltött cumis üveg állandóan ott van az anyuka táskájában, majd kicsivel később a kicsi kezében. A konyhában könynyen elérhető helyen található a kóla, csokoládé, cukorka, keksz és nápolyi, így a gyermekek jártukban-keltükben nassolhatnak. Ez nem csak túlsúlyossághoz, hanem egyoldalú, tápanyagban szegény étkezéshez is vezet, mert amikorra elérkezik az étkezés ideje, a gyerek már nem éhes. Rossz 85

látni, ahogy piszkálja az ételt, csak turkál benne, stb. Némelyik családban egy idő után kialakulhat olyan gyakorlat is, hogy az anya már tudja, melyik gyerek mit eszik meg, és ezért mindnek külön főz. Fontos, tápláló és ugyanakkor olcsóbb ételek teljesen lekerülnek a repertoárról, azokat nem főzi meg az anyuka, mert senki sem eszik belőle. Esetenként már gyermekeknél is előfordulhat, hogy az étkezési rendellenesség hátterében lelki, szellemi tényező áll. Ilyenek pl. a bulímia (kóros kényszerzabálás) és az anorexia (lelki feszültségek okozta kóros étvágytalanság). á

A

z étkezési szokások közül nálunk az a legjobb, hogy evés előtt imádkozunk. Szeretem, ha az egész család együtt eszik, legjobban pedig akkor, ha étteremben. Az is jó, amikor én csinálhatom meg egyedül a reggelimet, mert akkor olyan a szendvics, amilyet én akarok. Ez azért fontos, mert legtöbbször anya csinálja és azt kell enni, amit ő ad. Ha apa csinálja, az külön luxus. B. Nátán

Gyermeknevelés elhagyásának következménye Péld 20:11. „Már egy gyermek tetteiből is fel lehet ismerni, hogy tiszta és helyes-e, amit tesz!”

Figyelem! Ha szabadon hagyod gyermekedet felnőni, az nem gyermeknevelés! Az annak elhagyása! Sok családban látom, hogy a tizenéves gyerekek dirigálnak. A szülő – ha egyáltalán meg mer szólalni – legfeljebb kér, vagy óvatosan javasol, nehogy a gyerek megharagudjon rá. Persze a gyerek azt csinál, amit akar, mert „ő már nagy, 86

tudja, mi a jó.” Az ilyen, saját útjukat járó gyerekek, még ha jó szándék is van bennük, sok keserűséget szereznek maguknak is és a szülőknek is. Aztán mikor már nagy a baj, akkor szeretne a szülő segíteni, de nem tud, mert nincs tekintélye. Aki 0-10 éves korban nem nevelte a gyermekét, az később már alig teheti! Az ilyen szülők életét nemritkán a felnövő, majd felnőtt gyerekeik teszik nagyon nehézzé. Neveld a gyermeket kiskorában, és akkor nevelheted nagykorában is! Mindannyian élvezni fogjátok az eredményét! á Péld 23:13-14. „Ne vond el a gyermektől a fenyítéket; ha megvered őt vesszővel, meg nem hal. Te vesszővel vered meg őt: és az ő lelkét a pokolból ragadod ki.” (Károli ford.) Zsid 12:8. „Ha pedig fenyítés nélkül maradtok, amelyben mindenki részesül, fattyak vagytok, nem pedig fiak.”

á Egy anyuka szállt fel kisgyermekével a buszra. Egy négyes boxban ült le, ölében a kicsivel. A kicsi lóbálta a lábait, és olykor-olykor meg is rúgta a szemben ülő néni térdét. A néni egy darabig tűrte, hanem aztán csak megszólalt, és kérte az anyukát, hogy szóljon rá a kicsire. Mire az anyuka: – Én nem szólok bele, hogy mit csinál. Hadd bontakozzon ki szabadon a személyisége! A néni feladta a harcot és tovább tűrt. A zsúfolt busz folyosóján egy hosszú hajú, tizenéves fiú tele szájjal rágózott, és hallotta a párbeszédet. Egy gyors ötlettől vezérelve jó hosszan kihúzta kezével a rágót a szájából, majd fogta, és mutatóujjával az anyuka homlokára nyomta. Ő teljesen felháborodva nekiesett: – Mit képzelsz, neveletlen kölyök! Nem szégyelled... 87

– Csak semmi pánik, kérem – szakította félbe a fiú –, nem történt semmi különös. Csak, tetszik tudni, a szüleim hagyták, hogy szabadon kibontakozzon a személyiségem. á

A

kik fiatalosak tudtak maradni öreg korukban is, mindannyian tanultak. Egyik ismerősöm 60 évesen jött rá pl. arra, hogy az anyagiak megadása a minimum, a gyermek ennél többet vár: önmagunk odaadását, időnket, szeretetünket, személyünket akarják maguknak. Milyen jó, hogy a következő 19 évet ennek tudatában élhette gyermekei, unokái társaságában. Egyébként mellékesen megjegyzem, többdiplomás személyről van szó. A másik közismert mondás: „A jó pap is holtig tanul”. Egy másik igazság: az agy az első 20 évben a legfogékonyabb, leghatékonyabb. Szerintem ezek után nem kérdés: megéri-e, fontos-e, és mi az értelme a gyermek nevelésének. A nevelés tulajdonképpen tanítás. Tanítom valamire, amit nem tud, amit esetleg nem is akar tudni. Például, ha szólok, hogy álljon meg, akkor ne szaladjon. Szükség lesz még az életben arra, hogy tudja, mit kell tennie, ha valaki valamit mond neki. Folyamatosan szükség lesz rá. Ha elhagyom a nevelését, tanítását a gyermekeimnek, a leghatékonyabb tanulói éveit pocsékolom el. Sőt, ennél is rosszabb a helyzet, mert a gyermeki agy, lélek szívja magába az ismereteket, tehát ha nem tőlem tanul, akkor egyéb helyről. Sokan taníttatják a gyereküket a TV-vel, az utcával, az iskolával, a másik gyerekkel. Somogyi Harold

á

T

ekintve, hogy nincs még gyermekem, nehezen vállalom, hogy a gyermeknevelésről írjak. Hogy jövök én ugyanis ahhoz, hogy hozzászóljak egy olyan témához, amiben nincs gyakorlatom, sem múltam? Mégis ráálltam. Egyrészről, mert én is voltam gyermek, másrészről pedig, mert nagyon figyelem a régi és a mai szituációkat, amikből igyekszek tanulni. Talán sikerül... A gyermeknevelés nem annyiból áll csupán, hogy a szülő otthont ad a gyermeknek, megtanítja járni, beszélni, iskolába 88

küldi, étkezteti, altatja, stb. A gyermeknevelés során a szülő a gyermekből felnőttet nevel, mindent megtanít neki, amire szüksége van ahhoz, hogy felkészülten röpüljön ki az életbe, és át tudja adni a következő generációnak mindazt, amit kapott, sőt a saját életútját járva még újabb tapasztalatokat tudjon szerezni, és új, még nem ismert szituációkban is feltalálja magát, meg tudja állni a helyét. Ha a szülők így nevelik a gyermekeiket, akkor társadalmunk nem épül le, hanem virágozni fog. Alkalmam volt végighallgatni egy általános iskola igazgatói irodájában egy igen tanulságos beszélgetést az évzáró előtti héten, mert éppen egy munkaközi tárgyaláson vettem részt, amikor megérkezett az anyuka a hetedikes Palikával, hogy segítséget kérjen az igazgató úrtól. Mint később megtudtam, Palika néhány társával benzint gyújtogatott a tanteremben. Ez persze csak a legfrissebb eset volt az addigi sok probléma tetejébe. Az osztályban ő és néhány társa már annyira megrontották a légkört, hogy az utóbbi évben a tanároknak és az osztálytársaknak is elviselhetetlenné váltak az órák. Most betelt a pohár. Nagyon tömören leírom a beszélgetés lényegét: Az anyuka ezt kérdezte: – Igazgató Úr, tudom, hogy rendetlen és utálatos a gyerekem. Gazember. Lusta. Hazudik. Egyszerűen nem tudok vele mit kezdeni. Tessék elhinni, akármit mondok neki, vagy az apja is, akár szépen, akár csúnyán, nem ér semmit. Ha megverem, az se. Egyszerűen tehetetlen vagyok. Mit csináljak, tessék megmondani, mit csináljak? – Kedves anyuka! Most már semmit. Elkésett. 3 éves korában kellett volna nevelni. Most már késő. Anyuka és apuka már semmit nem tud csinálni. Ha ő maga akarja, akkor még tudnak segíteni, de ha ő nem akarja, akkor semmit. Ezután Palikához fordult: – Kisfiam! Nem fogod föl, hogy nem normális, amit csinálsz? Jó ez neked, hogy tönkreteszed az osztálytársaid és a tanáraid életét? Arról nem is beszélve, hogy a családotok életét is? Nem látod, hogy a szüleid is mit szenvednek miattad? Olyan sokat ér neked ez a rengeteg ökörködés? És nem érted meg, hogy ez nem játék? Azt hiszed, ez poén? Azt hiszed, te vagy a császár? Tudod, hol vagy te császár? A szemétdombon, fiam. Ott. Nem itt. Itt senki vagy. Utolsó senki, 89

mert azzá tetted magad. Az életeddel játszol, fiam! Ha így folytatod, mi lesz belőled? Három tárgyból bukásra állsz. Holnap lesz az osztályozó értekezlet. Ha mind a háromból megbuksz, akkor nincs pótvizsgázás. De azt tudd, hogy akkor a hetedik osztályt nem ebben az iskolában fogod újrajárni. A szüleid levelet fognak kapni, hogy írassanak be valahova, mert innen én, fiam, eltanácsollak. Semmi szükség itt rád, hogy tönkretegyél még egy osztályt a hülyeségeddel. Végeztünk. De az ég szerelmére kérlek, erőltesd már meg magad egy kicsit, és gondolkozz már el azon, hogy így akarod-e folytatni! Tudod, hova lehet így gyorsan eljutni? Az utcára, onnan meg a börtönbe. Szakma nélkül, pénz nélkül, család nélkül, lakás nélkül. Meddig tűrnek el szerinted otthon, ha így viselkedsz? Vagy elmész, vagy megőrül körülötted mindenki. Ez az életcélod? Ez? Ez? Normális vagy? Ébredj már föl, fiam, és szedd össze magad, amíg még nem késő! Megdöbbenve hallgattam. Kemény beszéd volt, de teljesen reális. Ez lehet a következménye annak, ha a szülők elhanyagolják, és nem nevelik a gyermeküket. Szomorú vég, és tényleg tönkreteszi nem csak a gyermek életét, hanem a szülőkét is, de ezen felül még mindenkiét, akivel a neveletlen gyermek kapcsolatba kerül. Osztálytársakét, tanárokét, munkatársakét, sőt a házastársáét meg a gyerekeiét is. És azok a gyerekek hogyan fognak felnőni? Ők hány ember életét fogják megkeseríteni? Ficsor Donát

Tanítás, intés 1Thessz 2:11-12. „Aminthogy azt is tudjátok, hogy mint gyermekeit az apa, mindenkit egyenként intettünk és buzdítottunk, és kérve kértünk titeket: éljetek az Istenhez méltó módon, aki az ő országába és dicsőségébe hív titeket.” 1Tim 4:16. „Legyen gondod önmagadra és a tanításra, maradj meg ezek mellett, mert ha így cselekszel, megmented magadat is, hallgatóidat is.”

90

Kol 3:16. „A Krisztus beszéde lakjék bennetek gazdagon úgy, hogy tanítsátok egymást teljes bölcsességgel, és intsétek egymást zsoltárokkal, dicséretekkel, lelki énekekkel; hálaadással énekeljetek szívetekben az Istennek.” Gal 5:16. „Intelek titeket: a Lélek szerint éljetek, és a test kívánságát ne teljesítsétek.” Péld 1:2-3, 8. (8-11; 15-16.) „Ismerd meg a bölcsességet és az intést, értsd meg az értelmes mondásokat! Fogadd el az okos intést, az igazságot, a törvényt és a becsületességet! ... Hallgass, fiam, apád intésére, és ne hagyd el anyád tanítását…” Péld 3:1, 11. (Zsid 12:5-7.) „Fiam, ne felejtsd el tanításomat, és parancsaimat őrizze meg szíved... Az ÚR intését meg ne vesd, fiam, és dorgálását meg ne utáld!” Péld 4:1-2-4-6. „Mert jó tanulságot adok nektek, ne hagyjátok el tanításomat! Mikor még mint gyermek apámnál voltam, mint kicsi és egyetlen, anyám mellett, tanítgatott, és ezt mondta nekem: Támaszkodjék szavaimra szíved, tartsd meg parancsaimat, és élni fogsz!” Péld 8:32-33. „Ezért, fiaim, hallgassatok rám, mert boldogok, akik megőrzik útjaimat! Hallgassatok az intésre, hogy bölcsek legyetek, és ne hanyagoljátok el azt!” Péld 13:1. „A bölcs fiú megfogadja az atyai intést…”

á Az újszülött gyermek tudatos tanításunk nélkül is tanul. A teljesen tehetetlen kisbabáról gondoskodó édesanya etetés, dajkálás, pelenkázás közben szinte folyton beszél csemetéjének, aki természetesen semmit sem ért meg a mondottakból a kezdeti időkben. Kicsit később viszont sokkal többet, mint gondolnánk. Ez a magyarázata annak, hogy az ingerszegény környezetben növekedő kisgyermekek jóval kevesebb információval, ismerettel rendelkeznek iskolakezdéskor, mint azok a gyermekek, 91

akiknek édesanyjuk folyamatosan beszél a körülötte zajló eseményekről. Ez azt is jelenti, hogy az ilyen gyermekek jobb tanulók lesznek az osztályban, és kevesebb fegyelmezésre van szükségük. A kezdeti időkben a tanítás és a fegyelmezés annyira együtt jár, hogy nem is tudja szétválasztani a gyermek, így jobb magaviseleti forma alakul ki benne és életének természetes részévé válik a fegyelmezettség igénye. Ezért nagyon fontosnak tartom a fiatal szülők figyelmét felhívni a kicsi gyerekek ilyen jellegű tanítására. Anyukák, apukák, ne vonjátok meg gyermekeitektől ezeket a szeretetből fakadó – talán mások által feleslegesnek, sőt butának ítélt – gondolatokat! Magyarországon már nagyon régi az iskolarendszer. Ez azt jelenti, hogy minden gyermek számára adott a lehetőség a tanulásra. Az alapfokú képzés ingyenes, így a szegény réteg számára is elérhető. Szakmailag felkészült tanárok tanítják és nevelik a nebulókat. Nagyon sajnálatos tény, ami egyre inkább a rossz irányba halad, hogy a gyerekek nem akarnak tanulni, nem értik meg a tanulás szükségességét. Ez is indokolja, hogy a szülőkre oly nagy felelősség hárul gyermekeik jövőjét illetően. E könyv írásának egyik célja, hogy írásaimmal én is motiváljam a szülőket az Istentől kapott parancs teljesítésére, gyermekeik tanítására, nevelésére. á A mindennapi életben szükséges ismeretanyag átadása mellett a szellemi értékek továbbítása is feltétlenül fontos a gyermek kiegyensúlyozott lelki életének alakulásához. A szülők tegyenek bizonyságot gyermekeiknek. Mondják el, hogyan gondoskodott róluk Isten. Beszéljenek arról, miként adják tovább a Teremtőtől kapott javaikat a szükségben élők felé. Jó, ha már az egészen kicsi gyermeket tanítják az adakozásra. Ha a gyermek látja, hogy édesapja, édesanyja idejének és pénzének egy részét az Úrnak adja, akkor benne is kialakul az ön92

zetlenségnek egy fajtája, ahelyett, hogy önző, magának való személyiséggé alakulna, egy másikon segíteni akaró diák, majd felnőtt lesz. Pár hónappal ezelőtt kaptam levelet egy hetvenes éveiben járó nénitől, aki arról írt, hogy pici kislányként látta édesanyja önzetlen életét, hallotta tőle – varrogatás közben –, miként segít a szegény családokon. Ahogy az évek múltak felette, egyszer csak azt vette észre magán a levélíróm, hogy ő is gyönyörködik abban, amikor adhat. á Akarva-akaratlanul sok a közös vonás a szülő és a gyermek között. A tulajdonság mindig felülről, a korábbi generációtól ered. Pál apostol így fogalmaz: „ha a gyökér szent, az ágak is azok.” Róm 11:16. A fa gyökerei által szívja fel a tápanyagokat, és eljuttatja az ágakba. Ugyanígy az apa és az anya táplálkozhat Isten Igéjéből és továbbíthatja azt gyermekének. Egyáltalán nem véletlen az, hogy a hívő szülők gyermekei erkölcsösebb, hasznosabb tagjai lesznek a társadalomnak. Nagy bátorítást kaptam ebből az Igéből gyermekeinkre, unokáinkra vonatkozóan. Igen, hiszem, hogy bennünk megszenteltetnek ők is. Ez az Ige még inkább arra ösztönöz, hogy ragaszkodjam a szentségben járáshoz. Nagyon rávilágít a szülői felelősségre. Az én életem, életszentségem meghatározó a gyermekeim életére. Ha én, a gyökér szent vagyok, akkor az ágak, a gyermekek is szentek. Hogy ez miként van, nem értem, de az Ige mondja. Még fiatalember voltam, amikor a lelkipásztorunktól hallottam egy statisztikát két nagyon különböző életvitelű, de egy államban élő apa leszármazottairól. A tanulmány mindkét családnál 5 generációra terjedt ki. Nagyon tanulságos, és megszívlelésre ajánlom a ma gyermeket nevelő szülőknek. 93

Max Jukes bűnöző, leszármazottainak száma: 1026 fő. Közülük 300 100 190 100

idő előtt meghalt börtönbe került, átlagosan 13 évre nyilvános prostituált volt iszákos New-York államnak összesen 100 millió dollárjába kerültek ezek az emberek

Jonathan Edwards igehirdető 7 éves korában megtért. Feleségével keresztyén családi otthont alapított. Leszármazottainak száma: 729 fő. Közülük 300 igehirdető 65 kollégiumi professzor 13 egyetemi tanár 60 jó könyvek szerzője 3 az USA képviselőházának tagja 1 az USA helyettes elnöke Péld 9:8-9. „Ne fedd meg a csúfolódót, mert meggyűlöl téged, de fedd meg a bölcset, az szeretni fog téged! Adj a bölcsnek, és még bölcsebb lesz, tanítsd az igazat, és ő gyarapítja tudását!” Péld 4:13. „Ragaszkodj az intelemhez, ne térj el tőle, vigyázz reá, mert ez a te életed!”

Természetesen az elsődleges felelősség a szülőké, azonban a tanítás eredményessége nagyban függ a gyermek hozzáállásától is. A Példabeszédek könyvének írója szerint az a gyermek, amelyik megfelelő bölcsességgel viszonyul a szülői tanításhoz, intéshez, az sokkal eredményesebben halad előre a tanulásban. Itt is jól érvényesül az Ige: „Akinek van, annak adatik…” Mt 13:12. á 94

A

z életben az embereknek néhány pillért kell építeniük saját maguknak evilági boldogulásuk érdekében is. Hangsúlyosan ki kell emelni, hogy a földi boldogulásért is sokat kell tenni, fáradni. Ezen fáradalmak közül egyik a tanulás. A tanulással is az a helyzet, mint sok más tevékenységgel, hogy míg egyik fiatalnak nem nagy megterhelést jelent tanulni, a másik majd bele gebed annak tudatába, hogy ezt kellene tennie. Tehát nem a tanulásba fárad bele, hanem a tanulás gondolatába, az attól való rettegésbe, hogy tanulni kellene, de képtelen rászedni magát, hogy tegye, különösen, ha már több éves folyamatos lemaradásban van és mondjuk több tárgyból is, ahogy ilyenkor az már lenni szokott. Viszont vannak olyan „életművészek” is, akik talán egy szikrányit sem aggódnak tragikus tanulmányi helyzetük miatt, vagy csak akkor veszi elő őket valamiféle izgalom, ha már közeledik a pótvizsga ideje. Többféle típusú, vérmérsékletű emberrel találkoztam már, én azok közé tartoztam, aki nem tanultam tananyagot, de rettegtem a következményektől. A tananyagon kívüli ismeretszerzést viszont elég komolyan vettem. És ez fontos momentum, mert a tudásnak csak egyik vetülete az iskolai ismeretanyag. A bökkenő ott van, hogy a diák tudását tankönyvi anyagból mérik. Hiába tud valaki mondjuk kínaiul és arabul anyanyelvi szinten, szaxofon játék és űrtechnikai ismeretek mellett, ha nem olyan iskolába jár, ahol ez követelmény; elveszett ember. Gazdálkodó családban nőttem fel, amiből következett akkoriban, hogy már általános iskola alsó tagozatától kezdve dolgoznunk kellett valamennyit. Az 1969-es tanévben lettem iskolás és ’77-ben ballagtam. Ebben a nyolc évben szüleim akarata ellenére többet dolgoztam, mint amennyit tanultam. Nem mintha dolgozni nagyon vágytam volna, de inkább azt csináltam, mint órára készültem. Szüleim pedig úgy voltak vele, ha nem tanulok, legalább dolgozzak, arra amúgy is szükség van. Ez persze nem ember feletti munkát jelentett, csak amennyit egy tizenéves diák is elbír. Sokszor ajánlották, hogy maradhatok otthon szőlőkapálás helyett, ha tanulok. Valahogy mégis mindig a szőlőben vagy a kukoricaföldön kötöttem ki. 95

Nem emlékszem pontosan hány éves lehettem, amikor anyukám elkezdett komolyan rászorítani az önálló olvasásra, vagyis arra, hogy könyveket olvassak. Sokat sírtam emiatt. Hangosan kellett oldalakat olvasnom, amibe úgy éreztem, belepusztulok. Később, hogy kedvet csináljon az olvasáshoz, vett a fiainak – szűkös anyagi helyzetünk ellenére – indiános könyveket. Valahol ez törte meg a jeget, meg talán az, hogy két bátyám már valamennyivel előbb elkezdtek jókedvből, saját akaratukból olvasni. Végül is talán több száz könyv esett áldozatul az évtizedek során olvasási kedvemnek. Édesanyám, miközben olvasásra ösztökélt, egyszer csak a kottaolvasást is napirendre tűzte. Talán ezt még kíméletlenebbnek éreztem, mivel az iskolába ilyen oktatás nem volt, énekórákon erre nem fektettek hangsúlyt. Viszont a Baptista Gyülekezetben volt ének- és zenekar, ezért „sajnos” a szüleim a kottaolvasás alapjait ismerték, és tudták, hogy hasznos. Rendkívüli ellenállások közepette azért mégis haladt a dolog egy keveset előre, mígnem a nagyapám rozoga harmóniuma hozzánk nem került és azon a hangjegyeket meg is kellett szólaltatnom. Ez is keserves időszak volt, szerintem még az anyukámnak is. Arra, hogy mandolinozni mikor kellett kezdeni, nem is emlékszem pontosan, azt viszont tudom, hogy még a gyülekezeti zenekarban is pengettem a húrokat. Talán húsz éves koromban vettek szüleink egy igen értékes Petrof pianínót, ami részben annak volt köszönhető, hogy a harmóniumozást különös módon megszerettem és szinte naponta gyakoroltam. Mindeközben legnagyobb szomorúságomra a nyelvtanulást is fontosnak látta édesanyánk, és a szomszédunkban élő nagybátyánkhoz, Ficsor Károlyhoz átjáratott angolt tanulni. Ezzel kapcsolatban felnőtt fejjel van egy még nagyobb szomorúságom, hogy sajnos nem voltam eléggé kitartó, és ezért nem tanultam meg angolul. Óriási hiba, senkinek nem ajánlom a nyelvtanulás elmulasztását. Az általános iskolai ballagás után szakmát tanultam, és a szakmunkástanuló éveim alatt érlelődött meg bennem az intenzívebb tanulás gondolata. Szakmunkásvizsga után jelentkeztem egy esti vagy levelező tagozatos gimnáziumba és ott már továbbtanulási szándék is foglalkoztatott. Ez később egy műszaki főiskolára történt felvétel során valósult meg. 96

Abban az időben komoly írásbeli és szóbeli felvételi vizsgát kellett tenni, amire nagyon sok – egyéni kínlódással teljes – nappal és éjszaka ment rá, míg matematikából és fizikából a nulláról felvételi szinthez elegendő lett a felkészültségem. Utólag is látom, hogy mennyire fontos volt szüleim szerepe abban, hogy diplomát szerezhettem. Nekem, bátyáimhoz és öcsémhez hasonlóan megadatott, hogy tanulhattunk, és tanítottak is szüleink. Ma, abból, amit én kaptam lehetőségként, szeretnék visszaadni egy keveset, olyan – esetenként hátrányos helyzetűnek mondható – gyerekeknek, fiataloknak, akiket egyes esetekben nem hordtak szüleik annyira a tenyerükön, mint engem. Az Örömhír Alapítványnál évek óta segítek néhány diák matematikai és fizikai tudását bővíteni heti egy-két órában. Ezt egy belső kötelességérzés diktálja, ami abból fakad, hogy én is csak azzal tudok szolgálni, amit kaptam. Somogyi Frigyes

Frigyes esete jól példázza, hogy a kitartó szülői buzdításnak szép gyümölcse termett. Valamennyi késéssel ugyan, de diplomát szerzett. Ma szülőfalujának megbecsült szakembere, mérnökként végez hasznos munkát Orgoványon. Munkatársai felnéznek rá. Én személy szerint pedig hálás vagyok érte a mennyei Atyának, hogy a lemaradt gyermekek felzárkóztatásában és szolgálatunk más területein is mindig számíthatok önkéntes munkájára. á

E

gyszer egyik főiskolai tanárom egy előadása keretében felhívta a figyelmünket, hogy jó építészek lehetünk 40 év alatt, ha a saját élettapasztalatunkra támaszkodunk, de azzá válhatunk akár 10 év alatt is, ha meghallgatjuk és elfogadjuk a veteránok tanácsát. Nem csak meghallgatjuk, és szemezgetünk belőle, hanem meghallgatjuk és elfogadjuk. Nincs más út. Vagy egy az egyben elismerjük, hogy ők már értenek hozzá, vagy 40 év saját érlelődés. Lehet vitatni, hogy ez így igaz vagy nem, de annyi biztos, hogy tanultam a mondásából. Megállapítottam, hogy az élet97

ben ugyanígy ki lehet kerülni sok vargabetűt és felesleges erőfeszítést, ha az ember odafigyel a szülei és más tapasztaltabb személyek tanácsára. Én magam is több esetben voltam más véleményen egy-egy dologban, mint a szüleim. És úgy láttam, most aztán tényleg melléfognak, és nekem lesz igazam. De a végén általában az jött be, amit ők mondtak. Lassan rá kellett jönnöm, hogy nem megvetendő az a néhány évtizedes tapasztalat, és ha 100%-ig úgy érzem, hogy nekem van igazam, ők pedig pont mást mondanak, akkor el kell gondolkoznom, hogy alighanem megint nekik lesz igazuk. Természetesen ez nem működik így automatikusan. Ők is tévedhetnek, tévednek is. Azt sem gondolom, hogy mindenben egyet kell értenünk. (Most felnőtt gyerekekről beszélek!) De ha el akarom kerülni a felesleges buktatókat, akkor megéri odafigyelni, és megfontolni a tanácsukat. Ha sikerül, sok áldás származhat belőle. Ficsor Donát

Tanulás az iskolában A gyermek az iskolában mindig tanári felügyelet mellett tanul. A tanár elmagyarázza a következő órai leckét, hogy a diák könnyebben megértse, és képes legyen a házi feladat elkészítésére és felkészülni a tanár által megjelölt időben való számadásra. Vannak azonban már olyan országok, ahol az oktatás és a tanulás együtt történik az iskolában. Házi feladatot nem kapnak a gyermekek. Természetesen a szorgalmasabb, és maguk felé igényesebb diákok otthon is képezik magukat, de ez elsősorban autodidakta módon történik. Akik eredményesek akarnak lenni az életre való felkészülésben, azok nem spórolhatják meg maguktól ezt a plusztanulást. Átmeneti megoldást képez a délutáni napközi. Az általános iskolákban van lehetőség arra, hogy délutánra is maradjanak a gyerekek iskolában. Az iskola tanárt biztosít a gyerekek felügyeletére, de arra már nincs kellő kapacitás, hogy személyesen, 98

vagy legalább kiscsoportosan segítsék a tanulókat. Ez jó lehetőséget biztosít azon szülőknek, akik munkájukkal elfoglaltak egész nap. Viszont nem elégséges a legtöbb gyermeknek a következő napi tananyaggal való felkészüléshez. Újra szeretném hangsúlyozni a szülőknek, hogy a gyermekeik felé való kötelezettség alól ne akarjanak felszabadulni azzal, hogy azt így próbálják az iskolára áthárítani. Gyermekeiknek, jó előrehaladásuk érdekében nagyon nagy szükségük van a szülői ellenőrzésre és segítésre. Tanulás otthon Péld 6:23. „Mert lámpás a parancs, világosság a tanítás, az élet útja a figyelmeztető intés.”

A mi iskolarendszerünknek fontos része az otthoni tanulás. Ennek eredményessége viszont leginkább a szülők hozzáállásától függ, éppen ezért ejtek szót erről e könyvemben. Alapvetően befolyásolja a felnövekvő generáció életét, a munkaerőpiacon való elhelyezkedését az, hogy a szülők vállalják-e a gyermekük tanításának, nevelésének felelősségét. Sajnos a szülők részéről sok, nagyon sok hiányosságot tapasztalok e területen. Három csoportba sorolom azokat a szülőket, akik elhanyagolják e felelősségüket és ezzel – akaratuk ellenére – hátrányos helyzetbe sodorják gyermeküket. 1. Nagyon elfoglalja őket a kenyérkeresettel és az előbbre jutással kapcsolatos feladat – nem marad idejük a gyermekükkel foglalkozni. Ők általában rendezett anyagi háttérrel rendelkeznek, ezért mindent meg tudnak vásárolni a gyermeküknek, úgy gondolva, hogy ezzel megadták a gyermeknek járó részt. 99

2. Már ők sem kaptak segítséget a szüleiktől. Nem szereztek jó tapasztalatokat, amit a gyermekeik nevelésében alkalmazhatnának. Az iskolai végzettség teljes, vagy részleges hiánya miatt kiszorultak a jobban kereső munkából. Elkényelmesedtek, eltunyultak. Nem érzékelik gyermekeik tanításának szükségességét. 3. Az is gyakori, hogy a férj vagy a feleség, esetleg mind a kettő kapott megfelelő nevelést a szülőktől, ők azonban kényelemszeretetből elhanyagolják gyermekeik tanítását, nevelését. Bennem és néhány önzetlen munkatársamban nagy felelősség van azok iránt a gyermekek iránt, akik akár saját-, akár mások hibájából nem tanulnak megfelelően. Próbálunk segíteni nekik, hogy ők is jól felkészülhessenek a „nagybetűs” életre. Előadásokon, személyes beszélgetésekben buzdítjuk a szülőket és a gyermekeket az értelmes cél kitűzésére. Azonban látjuk, hogy ez sem elég, ezért önkéntes segítőkkel korrepetáljuk a gyermekeket. A következő rövid gondolatébresztő felsorolással azoknak a szülőknek kívánok segíteni, akik olvassák majd e könyvemet és tapasztalataikat szülőtársaikkal is megosszák. Abban a reményben teszem ezt, hogy lesznek, akik elgondolkodnak az olvasottakon. – Bátorítsa gyerekét, amikor az belefárad a tanulásba! – Tanuljon vele! – Ellenőrizze! – Kérdezze ki! – Ellenőrizze, viszi-e a felszereléseket! – Dolgozzon össze a tanárral, amennyire lehetséges! – Tanítsa a tanárokhoz való helyes viszonyulásra! 100

– – –

Tanítsa az osztálytársakkal való viszonyulásra! Buzdítsa tűrésre, kitartásra, békességre, szelídségre! Buzdítsa továbbtanulásra!

Bátorítás, buzdítás 5Móz 6:6-7. „Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked. Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz!” Péld 6:20-22. (20-35.) „Őrizd meg, fiam, apád parancsát, és ne hagyd el anyád tanítását! Kösd mindenkor a szívedre, hordozd a nyakadra fűzve! Jártodban vezessen, fektedben őrizzen, és ha felébredsz, irányítsa gondolataidat!” 2Kor 5:7. „... hitben járunk, nem látásban.”

á A bátorításban édesapám valóságos művész volt. Nagyon sokat köszönhetek neki e területen is. Gyermekkorom idején a politikai és gazdasági viszonyok miatt halmozottan hátrányos helyzetűek voltunk, ami sok hozzánk hasonló kortársam életét zátonyra futtatta. A körülmények kizártak bennünket a továbbtanulásból és emiatt többen belekeseredtek még az életbe is. Bizonyos vonatkozásban édesapám bölcsességének köszönhetem, hogy én személyiségem károsodása nélkül tudtam elhordozni a várakozás hosszú idejét, amikor megnyílt számomra is a tanulás lehetősége. Ő nem csak a reményt táplálta bennem és testvéreimben, hanem bátorított az adott lehetőségek kihasználására is. Ebben az időben más területen képeztük magunkat. Ilyen volt az ének-zene kultúra. E területen aztán nem számítottam tehetségnek. Magam úgy ítél101

tem meg, hogy kár minden befektetés, nem érdemes az időt pazarolni zenei tudásom csiszolására. Ő viszont olyan meggyőző erővel bátorított és biztatott, hogy nem lehetett kitérni előle. Tagja voltam a gyülekezet ének- és zenekarának Sőt, amikor erre lehetőség nyílott elküldött tanfolyami képzésre, karmester szakon. No, sohasem lett belőlem kántor, vagy karmester, de az ő bátorításának köszönhetően sokat fejlődött a zenei ismeretem. Azt hiszem még ennél is többet jelentett a bátorítása számomra. Megtanultam tőle, a saját bőrömön, hogy milyen nagy áldás a gyermek számára a szülői bátorítás. Egészen átvettem ezt tőle. Gyakorlom a családi körben és gyakorlom mások felé. Olyan szolgálatban vagyok, ahol éppen a bátorításra van a legnagyobb szükség. A társadalom perifériájára szorult családokkal foglalkozom már 16 éve. Ezek az emberek minden reményüket elveszítették. Igaz, hogy éppen ez az egyik oka a lecsúszásuknak. A gödörből azonban a saját erejükből nem tudnak kikerülni. Valakinek a hónuk alá kell nyúlni. Másfél évtized távlatából nyugodtan mondhatom, ehhez jobb eszköz nincs, mint a bátorítás. Megértetni ezekkel a zátonyra futott emberekkel, hogy nem veszett még minden el, van lehetőség a helyreállásra, többségében megvan ehhez a képesség. Pl. olyan tíz-tizenkét éves gyermekekkel találkoztam, akikre a környezet, elsősorban a szülei kimondták: „Nem képesek tanulni, soha sem lesz belőlük jó tanuló, mert buták.” Nekem adatott a lehetőség, és én megragadtam, hogy mint apa a gyermekeit intsem és buzdítsam őket. Nagy az örömem és hálás vagyok a mi Urunknak, hogy bátorító, buzdító szolgálatom, és feleségem, valamint néhány más munkatárs fáradhatatlan tanítgatása nyomán több gyermek élete és a jövőre vonatkozó lehetősége alapvetően megváltozott. Ezek egyike, aki 10 évvel ezelőtt egész sor tantárgyból bukásra állt, e könyv megjelenése előtt átvette mérnöki diplomáját. 102

á em elég, hogy a gyermek engedelmeskedik a szülői parancsnak a tekintély vagy a kilátásba helyezett büntetés miatt. Fontos, hogy mire felnő, maga is rájöjjön a szülők által megköveteltek fontosságára, hasznosságára, és ne csak az engedelmesség miatt cselekedjen úgy, hanem már saját akaratából is. Így válik életképes felnőtté, és a következő generáció nevelésére is alkalmassá. Ha nem érti meg, hogy amit a szülei követelnek tőle, az mind őérte van, akkor egyre erősödik benne a lázadás, és csak azt a pillanatot várja, amikor végre kikerül a szülők fennhatósága alól, és azt csinálhat, amit akar. Igyekszik is mindent megtenni, hogy ez minél előbb megtörténjen. Kiváló lehetőség erre, hogy minél távolabbra megy középiskolába, hogy kollégiumban „kelljen” laknia. Ott aztán megmutatja, hogy „máshogy is lehet élni”, csakhogy ennek a más életnek a gyümölcseit már maga fogja learatni, és az sokszor nagyon nyomorúságos aratás. Hogyan lehet elérni, hogy a gyermek ne csak kényszerűségből engedelmeskedjen, hanem közben beépüljön a saját értékrendjébe a szülői tanítás? Biztosan összetett feladat. Kell hozzá, hogy jó példát lásson a szülőtől a gyermek, meg egy csomó más dolog is, de ezek közül most hadd emeljem ki a gyakori bátorítást, buzdítást. Azt, hogy egy gyermeknek sokszor el kell mondani ugyanazokat a dolgokat. Engem is sokat bátorítottak, buzdítottak egy csomó olyan dologra, amiben magamtól nem jeleskedtem. Fogmosás, fürdés, rendcsinálás és takarítás a szobámban, időben való lefekvés, időben való felkelés, tanulás, angoltanulás, Bibliaolvasás, jó könyvek olvasása, hangos köszönés, engedelmesség az elöljáróimnak, tisztelettudó viselkedés, értékeimre való vigyázás, pénz felelős beosztása, stb. Nem biztos, hogy ezeket mindig ki is hajtották belőlem, de akkor is mondták, hogy halljam. Mondták, mondták, éveken át. Bízva abban, hogy egyszer meg is hallom. Előbb vagy utóbb aztán meg is hallottam.

N

Ficsor Donát

á 103

A

gyermekben nem alakulnak ki automatikusan azok a határok, amelyek egyébként léteznek az életben. Pl. nem tud buszon viszonylag rendesen utazni, mert nem mondták el neki nagyon sokszor, miért kell így és úgy tennie. Bizony, ha sokszor elmondjuk és néhányszor elkerülhetetlenül meg is fenyítjük a helyes magatartás elősegítése végett, nem lesz számára kérdés, mit jelent normálisan utazni. Attól még eleven és vidám marad gyermekünk, sőt lehet, hogy ha még rossz is lenne, de ha valaki rászól, hogy „fiam, mit csinálsz?!” – egyből tudni fogja: igen, ezen és ezen a ponton túlléptem a jólneveltség határait. Köszönés: sok gyermek nem köszön, mert nem tudja, mit jelent köszönni. Én már tízezerszer elmondtam Rebekának, hogy kinek hogyan kell köszönni. Falun így, városban úgy kell alkalmazkodni. 8 éves elmúlt, és néha már magától is összejön egy-egy jól sikerült köszönés. Izabellánál még nincsenek ilyen sikerek, ő még viszonylag kicsi is a profi köszönéshez. Mindenesetre, akit nem tanítanak meg köszönni gyermekkorban, az felnőttként vagy megtanul vagy nem. Többnyire nem. Engem anyukám 18 évesen is tanított arra, hogy köszönjek mindenkinek (falun éltem akkor is). Meg kell hogy mondjam, akkor sem értettem meg 100%-osan, miért kell pl. annak is köszönnöm, aki alig fogadja köszönésemet, pedig ismerjük egymást. 18 éven át mondta, hogy tegyem, 18 éven át mondta, hogy ez fontos. Ő maga is gyakorolta ezt, tehát példát is adott. Kb. 25 éves lehettem, amikor, mondjuk rá , 100%-osan felfogtam, miért van rá szükség. Az élet 1/3-ában tanul az ember, ha van, aki tanítja, fenyíti, és azután jön csak az aratás. Persze van, amiben nem kell 20 évet várni. Ez csak egy példa. Ha a szülő nem tanítja, nem javítja, nem igazítja gyermeke személyiségét, akkor ki teszi? A TV, a tanító, akire 20-30 gyerek van 4-6 órára bízva? És neki is van két saját gyereke, akikkel van elég baja? Az Úr sokat kipótol a szülői mulasztások közül, de menynyivel hatékonyabb, ha már kisgyermekként sok mindent megtanítunk a következő nemzedéknek! Somogyi Harold

104

Tiltás 1Móz 3:11. „És monda Ő: Ki mondá néked, hogy mezítelen vagy? Avagy talán ettél a fáról, melytől tiltottalak, hogy arról ne egyél?” (Károli ford.) Péld 4:14-15. „A bűnösök ösvényére ne lépj, ne járj a gonoszok útján! Ne törődj vele, ne menj arra, kerüld el azt, és menj másfelé!” Péld 5:12-14. „És ezt mondod: Miért is gyűlöltem az intést, miért utáltam szívből a feddést? Miért nem hallgattam tanítóim szavára, miért nem figyeltem oktatóimra? Majdnem belekerültem minden rosszba, amit egy társaság vagy csoport elkövethet.” 1Kor 15:33. „Ne tévelyegjetek: „A jó erkölcsöt megrontja a rossz társaság!”

Megfelelő tanítással távol tarthatjuk gyermekeinket a rossz társaságtól. Pl. Szabolcs csak azért cigarettázott, mert a többiek is azt tették. Kicsit későn, de felfigyeltek rá a szülei és visszavezették a helyes útra. Nagyon nehéz a szülőnek a tiltás, de vállald fel! Szüksége van gyermekednek a világos iránymutatásra. Ez a te feladatod! á yakran felmerülő kérdés, hogy elengedjük-e gyermekeinket az iskolai rendezvényekre. Gyereknap, farsang, színházi est, néptánc szakkör, osztálybuli, osztálykirándulás, sulidiszkó, bankett, stb. Nem egyszerű a döntés. Bennünket, ha csak megoldható volt, nem engedtek el a szüleink. Természetesen az, hogy megoldható volt vagy sem, azon múlt, hogy az adott rendezvény esetén mekkora konfrontációt vállaltak szüleink velünk ill. a pedagógusokkal szemben. Gyereknapon, pl. azt gondolom, mindig ott voltam, mert iskolanap volt, és nem is a legveszélyesebb programok közé soroltuk. De azt gondolom, hogy ha iskolanap sulidiszkóba kellett volna kötelező formában menni, akkor sokkal nagyobb konfrontációt vállaltak volna szüleink, és

G

105

valószínűsítem, hogy nem vettünk volna részt a kötelező programon. Mindig meg kell ítélni, hogy ez már az a kategória-e, amikor „Istennek kell inkább engedelmeskedni, mint embereknek.” És ha igen, akkor eszerint cselekedni. Rendkívül nehéz lehet szülőnek lenni ilyen szituációkban, és azt hiszem, ahogy a liberalizmus erősödik országunkban, egyre nehezebb lesz. Egyre nagyobb árat kell majd fizetnünk az Istennek való engedelmességünkért és gyermekeinkért. De a jutalmunk sem marad el! Én történetesen nem túlságosan igényeltem az iskolatársaim bulizó társaságát, ezért általában szívesen maradtam otthon. Tehát általában egy oldalon álltam a szüleimmel. Viszont minden egyes alkalommal, amikor bejelentettem, hogy én nem megyek osztálykirándulásra, stb., jött a kérdés, hogy miért nem. Ha azt mondtam, nem akarok, akkor megkaptam, hogy rombolom az osztályközösséget. Ha azt mondtam, nem engednek a szüleim, akkor sajnálkoztak rajtam, és kérdezősködtek, hogy miért: „Pénz miatt? Próbálunk segíteni valamennyivel.” – és hasonlók. Ez a hátam közepére sem hiányzott, és megalázónak is éreztem, de még mindig jobb volt a szülőkre fogni, mint magamra vállalni, úgyhogy általában ezt választottam. Előfordult olyan is, amikor én kértem otthon, hogy ne engedjenek el... De miért ne mehetne el egy gyermek a kirándulásokra? Azért, mert a gonoszság fokozott erővel van jelen ezeken, hogy a helyes úton járót is megkísértse, bemocskolja, befolyást szerezzen az élete fölött, és elkezdje leépíteni, nyomorba dönteni. Túlzás így fogalmazni? Nem hiszem. Az ördög nem szégyellős. Akit lehet, azt tönkre tesz. Nem számít, hogy milyen jó gyerekről van szó. És a legnagyobb siker, ha gyermeket tud tönkretenni, mert azzal már egy későbbi felnőtt is az övé. Tudom, erre másutt is van némi lehetősége, de ilyen alkalmakon sokkal több. Csak néhány példát említek, amiket én szereztem. Egynapos kiránduláson voltam néha, de többnapos osztálykiránduláson úgy emlékszem, hogy csak 8. osztályban, és középiskola elsőben. Ezeken – pedig akkor még jobb volt a helyzet, mint ma – a fél osztály részegeskedett, egyik osztálytársnőm lefeküdt az egyik sráccal, pornóújságok jártak körbe, és a szobánkban éjszaka addig keresgéltek a TV-ben a fiúk, amíg nem találtak egy szexfilmet. Igaz, nem voltak vele megelégedve, mert „nagyon 106

gyenge” volt. De attól nekem is látnom kellett. Persze, alhattam volna, ha tudtam volna, meg kiülhettem volna a folyosóra, de ez elég valószínűtlen megoldás... Bent maradtam. Tudom, vannak, akik most azt mondják, ez megérthető. De akinek ez megérthető, annak baj van a szíve állapotával. Nekem is baj volt vele. De az adott szituációban, az adott környezetben nem volt erőm mindent teljesen elhárítani magamtól. Ezen a ponton engedtem. Romboltam az osztályközösséget azzal, hogy nem mentem el több kirándulásra? Nem hiszem. De az biztos, hogy én nem hagytam magamat tovább rombolni. Mert valaki hat a másikra. Ha én őrájuk nem, akkor ők énrám igen. És amúgy is, csak végig kell nézni az osztálytársaimon ma, és bármelyik normális ember ítélje meg, hogy kik építik inkább a társadalmunkat: ők vagy én és a hozzám hasonlók. Minden bírálattal szemben, amit kaptam, és amit kapsz te is, ha kilógsz a sorból, kövesd Isten útját, és nem bánod meg te sem, meg a körülötted élők sem! Kedves szülők! Ne csukjátok be a szemeteket és ne legyetek naivak! Ne mondjátok, hogy ezek a kirándulások, az osztálybulik, vagy a diszkó nem ártanak! Ne csapjátok be magatokat! Ha mégis ezt teszitek, rosszat fogtok aratni ti is, a gyerekeitek is. Ne féljetek tiltani! Óvjátok meg gyermekeiteket attól a szennytől, amit ők még nem képesek távol tartani maguktól. Ha időben megállítjátok, még van esélyetek. De minden perc késés az ördög javára dolgozik. Persze, nem mindenhova ér el a kezetek. De ahova elér, ott használjátok! Azért fontos, hogy már pici korban tanítsátok a gyermeket az igazságra, és a helyes útra, hogy amikor már nem ér el a kezetek mindenhova, akkor elég felelősek legyenek, és maguk is megálljanak a próbák közt győztesen. Ha kis korukban nem tanulták meg pontosan, hogy mi a helyes és mi nem, akkor eltévednek. Fel kell vállalni, hogy kimondjuk: ez helyes, ez nem. Ez tiszta, ez pedig bűn. Nem tudod megóvni a gyermekedet minden kihívástól. Ahogy nő, óvodába megy, azután iskolába, még később másik városba megy tanulni, és benne él az élet forgatagában. Nem csak a diszkóban tud elbukni, hanem bárhol. Az utcán is. Ezért idővel szépen meg kell tanulnia, hogy önmaga győzni tudjon minden helyzetben. De ez csak akkor megy, ha kisko107

rában sok éven át te döntesz, és így eltanulja tőled a jó döntéseket. Nem öt és nem tíz évesen adod át neki a felelősséget, hanem minél később. Persze ahogy nő, a felelősség fokozatosan kerül át az ő vállára. Emlékszem egy osztályfőnöki órára. Talán másodikos lehettem középiskolában. Itt nekem kellett helytállnom, egyedül. Nem volt lehetőség arra, hogy kimaradjak a dologból. Az osztályfőnökünk mesélt egy különös élményéről, amit egy társaságban élt át, és arra gondolt, hogy próbáljuk ki most az osztályban is. Arról szólt a dolog, hogy egy személy leül egy székre, két másik, pedig odamegy, valami kozmikus erőkre koncentrál (nem emlékszem már a gyakorlat részleteire), és egy-egy ujjával, összesen tehát négy ujjal felemelik az illetőt székestől, de olyan könnyen, mintha egy kispárnát emelnének. Én magamban háborogtam, de az osztály lelkesedett a dolognak, és pont engem választottak, hogy a székre üljek, mondván, mégiscsak az apróbbak közül üljön valaki oda. Nem mondtam ellent, de szikrázott bennem a szellemem. Odaültem a székre, és ezt mondtam magamban: „Úr Jézus, elhatárolódok ettől az egésztől. Óvj meg engem a gonosztól! Tudom, hogy hatalmat kaptam tőled, hogy tapossak az ellenség minden erején, és hogy semmi se árthasson nekem, ezért most a Jézus nevében megtöröm az ördög hatalmát, és nem fog nekik sikerülni a gyakorlat.” Közben ők koncentráltak, nekikészültek, aztán megpróbáltak felemelni, de mind az ötven kilóm rájuk nehezedett, és végül nevetésbe fulladt az egész, az osztályfőnök meg mondta, hogy úgy látszik, valami nem stimmel, mert máskor őnekik sikerült, dehát mindegy. Én pedig a helyemre mentem, és dicsértem az Urat. Az eddig taglalt kihívások sohasem fogynak el. Folytatódnak a baráti társaságokban és a munkahelyen. Engem, pl. minden céges rendezvényen agitálnak, hogy igyak. Egyszerűen piszkálja őket, hogy meg merem csinálni, hogy nem iszok. Jönnek szép szóval, ijesztgetéssel, egészségi érvekkel, zsarolással, és egyszerűen azzal a nyomással, hogy addig nem hagyunk nyugton, amíg nem adod be a derekad. „Figyeljétek meg, egy kis idő, és ő is be fog sorolni!”, és ehhez hasonló manipulációk követik egymást. Sajnálkoznak rajtam, hogy vallási törvény tiltja, hogy igyak, stb. Nem fogják föl, hogy nem akarok inni. Hogy a kérdés nem az, hogy miért nem iszok, hanem hogy miért innék? Azt hiszik, el vagyok 108

nyomva. Pedig éppen én vagyok az egyedüli, aki saját szabad akaratomból meg merem tenni, hogy nem csinálom azt, amit diktálnak, elvárnak. Amibe bele akarnak sodorni. Így érzem magam szabadnak. Ficsor Donát

Fegyelmezés 5Móz 11:18-21. „Vegyétek azért a szívetekre és lelketekre ezeket az igéket, kössétek jelül a kezetekre, és legyenek fejdíszként a homlokotokon. Tanítsátok meg ezeket a fiaitoknak is, beszélj róluk, ha otthon vagy, és ha úton jársz, ha lefekszel, és ha felkelsz. Írd fel azokat házad ajtófélfáira és kapuidra, hogy hosszú ideig éljetek, és éljenek fiaitok is azon a földön, amelyről megesküdött az ÚR atyáitoknak, hogy nekik adja, amíg csak ég lesz a föld fölött.” Préd 4:13. „Többet ér a szegény, de bölcs gyermek a vén, de ostoba királynál, aki nem ismeri el, hogy figyelmeztetésre szorul.” Péld 3:12. „Mert akit szeret az ÚR, azt megdorgálja, de mint apa a fiát, akit kedvel.” Péld 4:13. „Ragaszkodj az intelemhez, ne térj el tőle, vigyázz reá, mert ez a te életed!” Zsid 12:6. „... mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz mindenkit, akit fiává fogad.”

á A fegyelmezni szó hallatára az emberek azonnal a fenyítésre – ezen belül is a testi fenyítésre – gondolnak. Ez a gondolkodásmód már alapjaiban téves. Sokkal inkább példaadással, jutalmazással és tanítással kell kezdeni a fegyelmezést. Ezeket is úgy kell alkalmaznunk, hogy szeretetünket fejezzük ki vele. Ha ez elmarad, akkor a fegyelmezés értelmetlen, nem éri el a célját, sőt dacot eredményez. 109

Több szülővel beszélgettem e témában, próbáltam jobban megérteni a fegyelmezés lényegét és hogyanját. Csaknem mindannyian úgy nyilatkoztak, hogy régebben, a szüleik, nagyszüleik életében jobban ment a gyermekek fegyelmezése, mint most. Abban szinte mindenki egyet értett, hogy elődeik jobban ragaszkodtak a Biblia tanításához, mint ők. Bár ők is olvassák a Bibliát és hisznek benne, mégis úgy érzik, mintha az abban megírtak túl szigorúak lennének. Ezt azzal magyarázzák, hogy abban az időben más volt a kultúra. Úgy tartják, hogy ma, a megváltozott korban megváltozott módszereket kell alkalmazni a gyermekek fegyelmezésében is. Természetesen más eszközöket kellett használni a palatáblás világban, mint most, amikor már a komputer mellett nőnek fel gyermekeink. Sokan videót, CD-t, fülhallgatós magnót, MP3 lejátszót, stb. használnak a tanulásban, ami nagyon jó eszköz a memorizáláshoz. Ezt nem tehették volna meg a diákok az elmúlt századok során. Ismerek egy 17 éves leányt, súlyos beteg. Mozgásában nagyon korlátozott és rendszeresen jár kórházi kezelésre, ennél fogva képtelen iskolába járni. Összefogással segítettünk neki, hogy komputerhez és más, a tanuláshoz szükséges eszközökhöz jusson. Az iskola igazgatója pedig lehetővé tette számára, hogy otthon tanuljon, dolgozatait gépen írja meg és Emailon küldje be. A tanárok pedig időszakonként felkeresik őt otthonában. Igen sok minden másként történik, mint akárcsak a múlt században is. Az itt említettek némelyike még képzeletnek is sok lett volna 20-30 évvel ezelőtt, hát még évszázadokkal korábban, vagy mondjuk Pál apostol idejében. Fontos tudni azonban, hogy a Biblia igazsága semmit nem változott. Történetesen A példabeszédek könyvében, vagy A zsidókhoz írt levélben megfogalmazott igazságok ma is érvényesek. A fiaknak ma is szükségük van esetenként a dorgálásra, máskor a dicséretre. A jó példa adására pedig folyamatosan. 110

Már kisgyerekként is felismertem iskolatársaim viselkedésében, hogy az otthon-látottak mennyire befolyásolták iskolai viselkedésüket. Messziről jártam iskolába, mindig gyalog. Utam iskolatársaim szüleinek tanyája mellett vezetett. Beláttam az udvarokba. Figyeltem, amint dolgoztak a tanya körüli birtokon. Gyakran hallottam hangos beszédüket, ami különösen a közösen végzett aratásnál és szüretelésnél jócskán felerősödött. A hosszú úton oda és vissza bőven volt időm a látottak-hallottak kiértékelésére. Anélkül, hogy e felnőttek gondoltak volna rá, munkájukban és beszédükben megnyilvánuló viselkedésük sok mindent elárult a csendes kisdiáknak. Érdekes, de még a negatív példákból is tanultam. Amikor rosszat láttam, arra gondoltam, hogy mennyire másként teszik ezt az én szüleim. Ilyenkor ők még nagyobbra nőttek a szememben. Amikor jót láttam, elhatároztam, megpróbálom én is így csinálni, ha felnőtt leszek. Nekem helyzeti előnyöm volt sok iskolatársammal szemben: Otthon a jó példa volt az uralkodó. Némelyik társam szüleinél pedig pontosan a fordítottját figyeltem meg. Nem csodálkozom hát, hogy olyan neveletlen gyerekek voltak. Akkor még nem tudtam, hogy Istenem tudatosan készít arra a szolgálatra, amire elhívott később. Ma olyan családok felé szolgálok, amelyek a társadalom peremére szorultak, súlyos anyagi gondokkal küszködnek. Többségük középkorú, éppen a „gyermeknevelésben” vannak. A szót idézőjelbe tettem, mert sajnos csak így kellene lenni, de mivel már maguk sem láttak jó példát, ők sem tudnak jó példát adni gyermekeiknek. Márpedig tudjuk, ha „vak vezet világtalant, mind a ketten gödörbe esnek.” Mt 15:14. A Bibliával a kezemben próbálok minél több családot segíteni a nevelésben. Tanítani őket a jó szokások kialakításában. Egyszerre kell tanítani a szülőket és a gyermekeket. Nem várhatunk arra, amíg a szülők életformája megváltozik, 111

mert akkor tovább terjed a rossz, és újabb generáció átveszi azt. Vannak társaim, akik ebben jól segítenek. Urunké legyen a dicsőség, hogy nem hiábavaló a fáradozásunk! Úgy tapasztalom, hogy a fegyelmezés különböző módszereitől akkor várhatunk érdemi és tartós eredményt, ha azokat szülői összhangban, feltétel nélküli szeretettel és következetesen gyakoroljuk. Mivel ezek oly fontosak, ezért ezekkel külön is foglalkozom a következő oldalakon. á

F

egyelmezés. Úgy tűnik, mintha manapság ez a szó már nem is létezne. Legtöbben, bár ismerik és követendőnek tartják, mégis lemondanak róla, mondván: „Nem lehet ezt a gyereket fegyelmezni, mindegy mit mondok neki, úgysem azt csinálja.” Fegyelmezés lehetetlen önfegyelem nélkül. Tényleg nem tud fegyelmezni az, aki maga sem fegyelmezett. Ezért van az, hogy néhány dolgot könnyebb megkövetelnünk, másokat nehezebb. Amit magunk sem tudunk betartani, azt gyerekeinkkel sem fogjuk tudni elérni. Például, aki fegyelmezetlen az étkezésben, az gyermekének sem tud nemet mondani, amikor ő megkíván valamit. F-né Erzsébet

á éhány szó a fegyelmezésről. Családon belüli erőszak, szülői önkény, és egyéb szinonimákkal illetik ezt manapság. Mondom ezt, persze annak tudatában, hogy ezek a problémák valóban jelen vannak, mint az isteni értékrendtől való tragikus elfordulás néhány következménye. A fegyelmezés viszont isteni értékrend, mivel Neki mindig tetszett, ha „… minden törvényszegés és engedetlenség megkapta igazságos büntetését”. (Zsid 2:2.) Fontos viszont a fentiek fényében, hogy a fegyelmezés vezérlő elvei: az igazság, a szeretet és a könyörületesség legyenek. Nyilvánvaló a Biblia alapján, hogy a fegyelmezés a szeretet egyik megnyilvánulása annak érdekében, hogy a szeretett

N

112

személy életében a helyes értékrend rögzüljön. Ennek hiánya elkorcsosuláshoz vezet. Fülöp Gyula

A fegyelmezés alappillérei A fegyelmezés alappillérei: a szülői összhang, a feltétel nélküli szeretet és a következetesség. SZÜLŐI ÖSSZHANG Bír 13:2-10-12. Sámson szülei: Mánóah és felesége „Akkor az asszony gyorsan elfutott, hírt adott a férjének, és ezt mondta neki: Megjelent nekem az a férfi, aki a minap nálam járt. Mánóah fölkelt, és követte feleségét. Amikor odaért ahhoz a férfihoz, ezt kérdezte tőle: Te vagy az a férfi, aki ezzel az aszszonnyal beszélt? Ő így felelt: Én vagyok. Mánóah ezt mondta: Ha majd beteljesedik ígéreted, milyen legyen a gyermek élete, és mit tegyünk vele?” 1Sám 1:11-23. Sámuel szülei: Elkána és Anna „A férje, Elkána ezt felelte neki: Tégy úgy, ahogy jónak látod.” Jézus szülei: József és Mária Lk 2:3-33-34. „Apja és anyja csodálkoztak a róla mondottakon, Simeon pedig megáldotta őket...”

Gal 6:2. „Egymás terhét hordozzátok: és így töltsétek be a Krisztus törvényét.” Ám 3:3. „Járnak-e ketten együtt, ha nem egyeztek meg?”

á A jó nevelés első feltétele a szülői összhang. Ezért a férjnek és a feleségnek egyeztetni kell a nevelési alapelveket még az első gyermek megérkezése előtt, és szükség szerint később is. Tapasztalatból tudom, hogy sok esetben olyan nagy a véleménykülönbség, hogy ezt nehéz megvalósítani. Ennek ellenére azt tanácsolom a fiatal pároknak, hogy gyermekeik és saját maguk érde113

kében erről ne mondjanak le! Ehhez jó segítséget kapnak a Bibliából és ma már elég sok szakkönyv beszerezhető. Ezt a játékszabályt a próféta is jól tudta, ezért teszi fel a kérdést, hogy járhatnak-e együtt? Hozhatnak-e egységes döntést, ha nem egyeztek meg? Nem. Ahhoz, hogy jó összhang legyen a férj és a feleség között, folyamatos Istenre figyelésre van szükség és az Ő vezetésével egységre tudnak jutni. Egymás terhének hordozása alkalmassá teszi őket a gyermekneveléssel járó felelősségteljes teher felvételére is. FELTÉTEL NÉLKÜLI SZERETET 1Kor 13:4-8. „A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik.” „Az isteni szeretet türelmes és jóságos. Ez a szeretet nem féltékeny, nem irigy, nem dicsekszik, nem büszke, nem viselkedik gorombán, nem önző, nem gurul méregbe, nem tartja számon, ha valaki rosszat tesz, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül a többiekkel az igazságnak. Az isteni szeretet mindent eltűr, mindig hisz, mindig remél, mindenben kitart. Ez a szeretet soha nem múlik el.” (Egysz. ford.) Lk 15:1-13-21-22. „Néhány nap múlva a fiatalabb fiú összeszedett mindent, elköltözött egy távoli vidékre, és ott eltékozolta a vagyonát, mert kicsapongó életet folytatott… A fiú ekkor így szólt hozzá: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek. Az apa viszont ezt mondta szolgáinak: Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok reá, húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábára!”

á A Pál apostol által leírt valódi isteni szeretetnek kell uralni a szülő-gyermekkapcsolatot. Gyermekünket csak úgy tudjuk helyesen fegyelmezni, ha feltétel nélkül szeretjük. E feltétel nélküli szeretet 114

segít megérteni a gyermek viselkedését az adott körülmények között. Szeretjük akkor is, amikor nagyon rossz dolgokat cselekszik, amikor nem méltó szeretetünkre. Nem azért szeretjük, mert jó, hanem azért szeretjük, mert ez a küldetésünk. Soha ne mondd a gyermekednek: „Ha rossz vagy, nem szeret anya!” Ez nem igaz, szereted őt akkor is, de nem szereted a viselkedését. Meg kell tanítanod a helyes életvitelre. Azt se mondd: „Akkor szeretlek, ha engedelmeskedsz, ha megteszed, amit kérek tőled.” Ez sem igaz. Szereted akkor is, ha engedetlen. Gondolj csak arra, hogy az Úr sem fenyeget azzal, hogy nem szeret, ha rosszat teszel. Ehelyett azt mondja: „Meg kell térned, vissza kell jönnöd!” Tanítsd gyermekedet, ha kell fegyelmezd, de ne riogasd szereteted megvonásával! A szeretet mindent eltűr, mindig hisz, mindig remél. A szeretet soha el nem fogy. A tékozló fiút akkor is szerette atyja, amikor ő nem volt rá méltó, de ebben az időben, úgy mondhatnám talán, hogy szomorúan szerette. A fiú jól ismerte apját, tudta milyen szerető atyja van neki. Ez a tudat segítette a hazaindulásban, amikor már mindenből kikopott, és élete teljes kudarcba fulladt. A szerető apa védelme alatt újat tudott kezdeni. á yermekeinknek az egészséges fejlődéshez szükségük van szeretetünkre. Szükségük van rá, hogy ne csak fizikailag gondoskodjunk róluk, de érezzék, és meg legyenek róla győződve, hogy szeretjük őket. Gyakran jár ez áldozattal, hiszen a szeretet másokért él. Nap mint nap kell időnkből, energiánkból, figyelmünkből bőven áldoznunk rájuk, ami sokszor bizony nem könnyű. Hiába mondjuk, hogy szeretjük, ha nem vagyunk eleget együtt vele, nem tudjuk miről, hogyan gondolkodik, mit szeretne csemeténk. Ha nem bátorítjuk, vagy vigasztaljuk, amikor szüksége lenne ránk, vagy éppen nem tudunk együtt örülni vele. Számomra minden pénzt megér az, hogy itthon vagyok, amikor iskolából hazaérnek a „nagyok”. Amikor belépnek az

G

115

ajtón, nem titkolják mi történt: vagy vidám csacsogás következik, vagy lógó orr. „Mi történt?” Ennyi elég nálunk, aztán összeborulás, zokogás valami „borzasztó baj” miatt, ami már attól is lényegesen sokat enyhül, hogy elpanaszolták. Persze a közös ebéd alatt már sokkal részletesebben meg lehet beszélni egyes dolgokat. Miért nem megyek vissza a munkahelyemre dolgozni? Úgy gondolom három gyermekem számára (és számomra is) fontosabb az együttlét, mint a jobb anyagi körülmények. Fülöp Gyuláné

KÖVETKEZETESSÉG Jk 5:12. „Mindenekelőtt pedig, testvéreim, ne esküdjetek se az égre, se a földre, se más egyébre. Hanem legyen a ti igenetek igen és a ti nemetek nem, hogy ítélet alá ne essetek.” Mt 5:37. „Ellenben a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van.” 1Móz 2:16-17. „Ezt parancsolta az ÚRisten az embernek: A kert minden fájáról szabadon ehetsz, de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert ha eszel róla, meg kell halnod.” 1Móz 3:17-19.Az Atya a szülő képében következetesen bánt Ádámékkal. „Az embernek pedig ezt mondta: Mivel hallgattál feleséged szavára, és ettél arról a fáról, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél, legyen a föld átkozott miattad, fáradsággal élj belőle egész életedben! Tövist és bogáncsot hajt neked, és a mező növényét eszed. Arcod verejtékével eszed a kenyeret, míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél. Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba!”

á Isten Igéjének tiszta tanítása, öt gyermekünk nevelése, és sok szülő gyermeknevelésben való tanácsolása alapján határozottan vallom, a feltétel nélküli szeretettel gyakorolt fegyelmezésben a kulcs: a következetesség. A gyermeknevelés területén jelentkező rengeteg kudarc leggyakrabban a szülők következetlenségéből ered. 116

Nagyon jól emlékszem arra, hogy feleségemmel egyetértésben határvonalakat húztunk. Pontosan meghatároztuk a gyermekeinknek, mit lehet és mit nem. Ez olyan, mint a különböző sportágakban – futóverseny, kézilabda, stb. – felfestett vonalak, ezeket a játékosok nem léphetik át. Ha mégis átlépi valaki, büntető pontot kap, egyes esetekben pedig kiesik a játékból. Mivel a versenyzők félnek a szankcióktól, ezért törekednek a szabályok betartására. Ugyanezt tapasztaltam a gyermeknevelés területén is. Ha következetesen alkalmaztuk az előre konkrétan ismertetett következményt – ami a legritkábban volt kikapás –, gyermekeink nem voltak bizonytalanságban sem a jutalmazást, sem a büntetést illetően. Isten Ádámnak pontosan megmondta, mit tegyen: művelje és őrizze az Éden kertjét. 1Móz 2:15. A következő versekben arról is szólt Isten, hogy mit ne tegyen az ember, nem ehet egy konkrétan meghatározott fáról, a jó és a gonosz tudásának fájáról. A 17. versben olvasunk arról, hogy a parancs megszegése milyen büntetést von maga után. Ez esetben, halált. Sajnos az ember Isten parancsa ellenére evett a fáról, Isten pedig az előre megmondottak szerint cselekedett, megbüntette őt, meg kellett halnia. 1Móz 3:19. Nem gondolom, hogy a büntetés végrehajtása könnyű lehetett Istennek. Azt meg pontosan tudom, hogy nekem milyen nehéz volt gyermekeink büntetése. Viszont azt is tudom, hogy a következetes fegyelmezés nélkül gyermekeink nem tudtak volna jól felkészülni sem az életre, sem arra a szolgálatra, amit kaptak az Úrtól. A gyermeknevelésben, a határok kijelölésének fontosságát tudják a nem hívő szakemberek is. Tari Annamária pszichológus foglalkozik a szülők és gyermekeik kapcsolatával, illetve a rossz kapcsolatok következményeivel. Látja, hogy a rengeteg probléma gyökerei visszanyúlnak oda, hogy a szülők nem jelöltek ki határokat. A 2003. évi Nők lapja 117

4. számában olvastam a következő mondatot: „Vannak huszonéves fiatalok, akik utóbb azt mondják, sokkal jobb lett volna, ha a szülők kijelölik a határokat, hogy meddig mehetnek el, mert ezzel egy csomó fájdalomtól megóvták volna őket.” A határok nélküli gyermeknevelés következménye, hogy olyan fiatalokkal vannak tele a pszichiátriai rendelők, akik már évek óta nem beszélgetnek szüleikkel. Ezt viszont hosszú távon nem bírják elviselni, és próbálnak menekedési utat és helyet találni. A családban nem találnak biztonságot, igen gyakran szorongóvá válnak. Két – komoly hitben élő és szolgáló – gyermek édesanyját kérdeztem a gyermeknevelés titkáról. Így vallott: „Vannak dolgok, amiket nem bántam meg. Igyekeztem következetes lenni és fegyelemre, rendre nevelni gyermekeinket a bibliai mérce szerint. Gyermekeink tudnák megmondani, felnőttként mi a véleményük neveltetésükről, de úgy gondolom, látták azt, hogy sokféle hiányosságunk és tévedésünk ellenére akartunk az Úrhoz hűségesen, az Ő törvénye szerint élni.” á

A

lig múlt 3 éves a kisfiunk, amikor egy nap észrevettük, hogy rajztudományát a falon gyakorolja. Albérletben laktunk. Azonnal szóltam neki, leültünk és elmagyaráztam neki, hogy nem szabad a falra rajzolni és írni. Amikor láttam, hogy mindent jól megértett, nagyon határozottan és egyértelműen megmondtam neki, hogy ha még egyszer rajzolni fog a falra (akár ceruzával, akár tollal, akár zsírkrétával, akár festékkel… – és mindent fölsoroltam, ami csak szóba jöhetett), akkor ki fog kapni. Másnap megismétlődött az eset. Nem kiabáltam rá. Újra leültünk. Emlékeztettem az előző napi beszélgetésre, sőt együtt elismételtük, hogy mit miért nem szabad. De ezen a napon már nem csak beszélgettünk! A korábban megígért büntetésnek kellett következnie ahhoz, hogy eredményt érjünk el a nevelésben. Bármennyire nehezemre esett is egy 118

ilyen kedves kis 3 évest megverni, meg kellett tennem. Jó alaposan megfenekeltem. (Ilyen esetben mindig nagyon vigyáztam, hogy még véletlenül se üssek a gerincére, vagy a derekára – akkor sem, ha közben ő elhúzza magát –, nehogy közben megsérüljön a teste!) Amikor elcsendesült a sírása, biztosítottam szeretetemről, de közben nem felejtettem el megmondani neki, hogy ha újból előfordul ilyesmi, sajnos újból meg kell, hogy verjem. Jött a következő nap. És újra rajzolt… a falra. A szeme sarkából engem lesett. A mai rajzolásnak már nem is volt témája. Éppen csak kipróbált… ENGEM. Egyáltalán nem esett jól újból megverni! De tudtam, hogy ha most nem kapja meg a megígért büntetést, örökre elvesztem a hitelemet előtte. Újból megvertem. Egészen rövid magyarázat volt csak. Utána egy szerető ölelés. ÉS SOHA TÖBBÉ NEM RAJZOLT A FALRA! Bodrogi Tamásné

á szrevettem, hogy a fegyelmezésben nagyon fontos a következetesség. Nem elég, ha ma nem engedek valamit, holnap sem szabad megengednem, és könyörgés vagy hiszti esetében is rendíthetetlennek kell maradnom. Ha egyszer igazán ragaszkodunk valamihez (persze ez legyen jól megfontolt és igazságos döntés), abból nem szabad engednünk. Kitartásunk meg fogja teremni a gyümölcsét, mert elég hamar rájön gyermekünk, hogy minden hiába. Csak így tudjuk elérni, hogy pl. ne legyen bömbölés az ABC-ben, helyére kerüljenek a játékok, vagy időben lefeküdjön este. Fegyelmezni nem lehet megfelelő eszközök nélkül. Ha nincs kilátásba helyezve a büntetés, vagy helyes viselkedés esetében valami jutalom, nincs az a rábeszélőképesség, ami elég meggyőző erővel bírna egy kisgyerek esetében, aki épp az ellenkezőjét tenné legszívesebben annak, amit elvárunk. Persze, amit megígértünk, azt meg is kell adnunk minden esetben, különben szavunk elveszti súlyát, és egyre hatástalanabb lesz.

É

F-né Erzsébet

á 119

agymamám gyakran szóba hozza a gyermeknevelés kérdését. Szokta mondani, hogy nagyon aggódik a jövő nemzedék miatt, mert nem tudja, hogy a mai gyerekek hogyan fognak majd élni és gyermeket nevelni. Sokat gondolkozik, hogy mi állhat a gyermeknevelés csődjének hátterében, és mindig oda lyukad ki – és ezt már sokszor hallottam tőle –, hogy az alapvető gond az, hogy a gyermekek nem tanulnak meg engedelmeskedni. És később, amikor nőnek, nem tudnak engedelmeskedni a tanároknak, a vezetőiknek, a felsőbb hatalmaknak, és Istennek sem, mert egyszerűen nem tanulták meg ezt, nem szoktak hozzá, nem vált az életvitelük részévé. Úgy gondolja, hogy ez a folyamat nem most indul, hanem valószínűen már egy generációval ezelőtt indult el. Ennek kapcsán megint elmondott egy történetet a saját életéből: „A hátsó udvarunkban csirkéket neveltünk, és egy időszakban a verebek csapatostól odajártak, és megették a csirkéknek kitett eledelt. Nem örültünk neki, és ezt hallva a 8-10 éves kisfiunk csúzlit készített, és azzal próbálta őket lelőni vagy elriasztani. Éppen ekkortájt azonban egy kisfiú csúzlival véletlenül eltalálta egy bácsi szemét, aki emiatt megvakult, és ezt hallva elmagyaráztuk a fiunknak, hogy milyen nagy baj történhet véletlenségből, és megbeszéltük vele, hogy ezután nem használhatja a csúzlit. Szépen el is tette, és nem használta. Telt, múlt az idő, és egy nap látom, hogy olyan gyanúsan viselkedik a kisfiam, ahogy az udvarban sétál. Hátra-hátra néz, figyel, és így séremórál az ólak körül. A lakásból figyelemmel kísértem, mit csinál. Egyszercsak óvatosan előhúzta a zsebéből a csúzlit, és használni kezdte, de én nem vártam tovább, hanem behívtam. Leültettem magam mellé, és emlékeztettem rá, hogy korábban megbeszéltük, hogy nem szabad csúzlizni. Természetesen erre ő is jól emlékezett. Mondtam neki, hogy mivel most engedetlen volt, és titokban azt tette, amit nem szabad, kénytelen vagyok megbüntetni. Erre ő megtörten helyeselt, és ezt felelte: – Igen, tudom, mert ha anyuka most nem büntet meg, akkor úgy járhat, ahogy Éli pap járt, hogy nem fenyítette meg a fiait, és ezért ő is meghalt, meg a fiai is.

N

120

Erre már alig bírtam sírás nélkül, de ő sem állt messze ettől. Azt mondtam: – Látom, kisfiam, hogy te is tudod, hogy most ez a helyes, hogy megbüntesselek, és ennek örülök. De ha már ilyen szépen felismerted ezt a dolgot, mondd meg légy szíves, mit gondolsz, hány tenyerest érdemelsz ezért az engedetlenségért? – Azt gondolom, édesanyám, hogy legalább huszonötöt. Ekkor már mind a ketten könnyeztünk. Nem csak kikapni nehéz – büntetni is. De akkor is muszáj, mert így tanulja meg a gyermek az engedelmességet. Azt, hogy ha egyszer valamit megbeszéltünk, akkor az úgy van, és kész. Ha ezt nem tanítjuk meg a gyermekünkkel, akkor nagyon rosszat vetünk, és le is fogjuk aratni a rossz gyümölcsöt mi is, meg ő is. Szóval ezt válaszoltam neki: – Mivel ilyen őszinte és szigorú voltál magadhoz kisfiam, pedig én csak háromra gondoltam, most csak egyet fogsz kapni, de soha ne felejtsd el ezt a dolgot! És a kis könnyes szeme csak úgy csillogott, és nyújtotta a tenyerét, hogy megkapja a megérdemelt büntetést. A gyermekeink megtanultak engedelmeskedni. Ha valamit megbeszéltünk, akkor az úgy volt, és nem volt apelláta. Nem módosítgattunk a megbeszélteken. Nem lehetett semmit kimagyarázni. Nem tettünk kivételeket, hogy valamit most lehet, máskor pedig nem, vagy fordítva. Igyekeztünk egyszerű, követhető szabályokat felállítani, amin a gyermek is el tudott igazodni. Utána viszont ezekhez ragaszkodtunk. Következetesen jártunk el mindenben, amennyire csak képesek voltunk erre. Azt gondolom, hogy ez az egyik legalapvetőbb kulcs az eredményes gyermekneveléshez.” F. D.

á Mária, amikor férjhez ment a megözvegyült Trapp György kapitányhoz, hét gyermek édesanyja lett. A hét nagy gyermek és az azután született három kisebb nevelésének tapasztalataiból idézek az alábbiakban:

121

A

kadt nehézségünk bőven a gyerekszobában is. Az idősebb gyerekek nevelése viszonylag könnyebb volt, bár azokkal is fordult elő probléma. A kis hazudozót büntetni kellett. Martinánál fordult elő talán a legnagyobb eset. Röviddel az esküvő után megmondtam neki, Johannának és Hedvignek, a három legkisebbnek, hogy szabadon játszhatnak a parkban, de késhez, ollóhoz, gyufához ne nyúljanak. „Aki nem fogad szót, kikap.” Nem sokkal utána Martinánál egy nagy kést láttam. Elvettem tőle, és egyet ráütöttem. Komolyan ment el onnan. Majd a legnagyobb ollót hozta ki a szobából, madzagra kötötte, és úgy húzta maga után. Szó nélkül elvettem tőle, és minden magyarázat nélkül kapott egy nyaklevest. Most már figyeltem. Tetten értem, hogy köténye zsebében van a konyhai gyufás készlet. Egy fa alatt akarta elásni. Bevittem a házba, térdemre fektettem, és jó alaposan elpáholtam. Ez már több volt a soknál! Egyetlen árva könny se hullott a szeméből. Megkönnyebbülten, mosolyogva mondta – és ez nála ritkaság volt, hogy beszélt: „Ne félj, többé nem teszem. Csak kipróbáltam, komolyan mondtad-e?” Ígéretét megtartotta… Trapp Mária Auguszta

á ános a lakószobában nagy rendetlenséget csinált: szétszórta játékait. Ebéd előtt kértem, hogy szedje össze. A másfél éves csöppség elém állt és szemembe mondta: „Nem!” „De igen!” „De nem!” Néhányszor így feleselgettünk. Meg kellett vernem. Az első verés után elém állt, vaskos kis lábaival dobbantott is, majd mondta: „nem, nem, nem!” Jött azonnal a második verés is, sőt a harmadik is, mert megismétlődött az előbbi jelenet. Könnybelábadt szemmel odajött hozzám, és a fülembe súgta: „de igen!”, és azonnal el is aludt. Ez a tapasztalat sokáig elég volt neki. A nevelés művészet, s pont az a művészet benne, hogy az ember tudja, hogy mikor szabad a gyermeket megverni, és mikor nem. Az egyik gyereknek szüksége van erre, a másiknak nincs, avval csínján kell bánni. Rosemarie-nek elég

J

122

volt mondani: „de Illi” – ez volt a beceneve, és már sírt is, anynyira érzékeny volt. A Szentírás azt mondja: „Aki gyermekét szereti, a vesszőt nem kíméli.” Manapság megfordították ezt a bölcsességet, kímélik a vesszőt, és elrontják a gyermeket. Remélhetőleg előbb-utóbb elhagyják ezt a nevelési elvet, mert a fiatalos jókedvet tönkreteszi a szeszély. Trapp Mária Auguszta

A férj, a család papja felelős a fegyelmezésért Bár a feleség sokkal több időt tölt a gyermekekkel, az isteni rend értelmében a férj, a családfő felelős elsősorban a gyermekek fegyelmezéséért. Nem diktatórikusan, önkényuralmi módon, hanem feleségével egyetértésben. A szülőknek egymás között le kell tisztázni a férj és a feleség szerepét és annak megfelelően gyakorolni a fegyelmezést. Ha elhanyagoljuk a szerepek letisztázását, akkor helyet adunk az apa és anya között kialakuló vitának, aminek következménye a gyermekeket sújtja az által, hogy a megfelelő védettség hiányában a gonosz szellemek megtámadják a gyermekeket. E veszély hangsúlyozását azért nem hanyagolhatom el, mert azt látom, hogy az apák gyakran kibújnak a felelősség alól, akár saját gyengeségük miatt, akár feleségük célratörő természetéből adódóan. Gyakran előfordul, hogy a feleség jobban elmélyült a lelki életben, a szókészlete is bővebb és változatosabb, több érv is amellett szólna, hogy talán neki kellene vállalni a gyermekek tanítását, nevelését és az ezzel együtt járó fegyelmezést, mégsem tehetjük ezt, mert az isteni rendelés értelmében a férj a család papja. A gyermekek életének alakításáért, az életre való felkészítéséért Isten a férjet, az apát kéri számon.

123

GYERMEKÉT EGYEDÜL NEVELŐ ANYA Apa nélküli családokban az anyáknak kell felvállalni a fegyelmezés felelősségét. Azonban ha lehetséges, a nagyobb családból ők is próbáljanak férfi segítséget (pl. nagypapa) kapni. Személyre szabott fegyelmezés Természetesen nem lehet felállítani egy mindenkire vonatkozó szabályt a fegyelmezés területén. Másként kell viszonyulni egy 2 éveshez, mint egy 16 éveshez, és többségében más módszert kell alkalmazni lányoknál, mint fiúknál. Egy családban nevelendő lányok, vagy éppen fiúk között is óriási különbségek lehetnek. Ebből kifolyólag személyre szabottan kell nevelni őket. Gyermekeink személyiségtípusai nagyon eltérőek egy családon belül is. Ami az egyik gyereknél alkalmazható, nem biztos, hogy a testvérénél is megfelelő módszer. Ha ezeket a szempontokat nem vesszük figyelembe, ez pontosan elégséges ahhoz, hogy nagy kudarcaink legyenek a nevelésben.

Parancs a bocsánatkérésre 1Móz 50:16-17. „Apád megparancsolta nekünk halála előtt: Ezt mondjátok Józsefnek: Kérünk, bocsásd meg testvéreid hitszegését és vétkét, hogy rosszat követtek el ellened! Bocsásd meg hát azoknak a hitszegését, akik atyád Istenének a szolgái! József sírva fakadt, amikor ezt elmondták neki.”

Két évvel ezelőtt építkezésbe kezdtünk. Szolgálatunkat még inkább szeretnénk kiterjeszteni a kallódó gyermekek felkarolása irányába. Jelenleg ennek nagy akadályt jelent a megfelelő épület hiá-

124

nya. A most épülő centrum meghatározó szerepet tölt be céljaink megvalósításában. Most éppen gépészeti és vakolatjavítási munkákon dolgozunk. Az udvaron sóder, homok, cement és mész van lerakva, hogy a megfelelő időben a megfelelő anyag rendelkezésre álljon. Az építési területen álló épületben lakó lányom jól elmagyarázta két kicsi gyermekének, hogy hol és miként játsszanak. Azt is végig mutogatta, mihez nem szabad hozzányúlni. A gyermekek számára van bőséges hely, ahol játszhatnak, de a sóder vagy a homokrakás nem játszótér. Hogy az oktatásának nyomatékot adjon, a két kicsit végigvezette az egész nagy területen, és mindent elmutogatott nekik, hogy semmi félreértés, vagy meg nem értés ne adhassa elő magát. Pár nappal később a 6 éves fiú és a 4 éves húga jött be hozzám az irodámba, kicsit megszeppent arccal. Nem tudtam mire vélni a szokatlan látogatást. Amint üdvözöltem őket, hamar belevágott a nagyobb a mondandójába: „Bocsánatot kérni jöttünk. A meszes zsákot kiszurkáltuk és kivettünk a mészből, hogy fessünk vele az oszlopokra.” Húga folytatta: „Én szúrtam bele, de máskor nem csinálok ilyet.” Néhány szerető mondattal emlékeztettem őket, hogy máskor ne tegyenek ilyet, ne nyúljanak az építőanyagokhoz, majd mondtam nekik, hogy most már menjenek haza az anyukájukhoz. Amikor legközelebb találkoztam édesanyjukkal, elmondta nekem, hogy gyermekeit nagyon megleckéztette tettükért és ő küldte hozzám azzal, hogy ha el tudták rontani a dolgot, akkor tudjanak bocsánatot kérni is. Amíg ezt mondta, Jákób jutott eszembe, az apa, aki tudta, hogy az elrontott dolgokat rendezni kell. A kapcsolatok helyreállásának vannak feltételei. Határozott szavával parancsba adta a bocsánatkérést. Örültem annak, hogy kislányom tanult nem csak Jákób jó döntéséből, hanem a gyermekkorában kapott nevelésből is. 125

Amit megtanult az Igéből és szüleitől, azt most tovább akarja adni gyermekeinek. Nem tudom, hogy régebben mennyire ismerték ezt az Igét az emberek. Ma kivételnek számít a fentebb említett eset. Bár József története általában közismert a felnőttek és a gyermekek között, erre a momentumra általában nem figyelnek fel, ami ebben a két versben van leírva. A 20. század végén és a 21. század elején a gyermeknevelésnek ez nagy problémája. Társadalmunk nem veszi észre, hogy a gyermeknevelés elhanyagolása okozza ezt a szörnyű káoszt, amiben élünk. A felnövekvő generáció teljesen kezelhetetlenné válik, ha még így folytatjuk, ha nem törődünk gyermekeinkkel. Franciaországban hetekig tartó zavargás tartotta rettegésben városok százait. 12-18 éves gyerekek vonulnak az utcára, saját szüleik és mások autóit gyújtják fel, rengeteg kárt okoztak ezzel az országnak és ezen belül saját családjuknak. Jobb életet követeltek, még az eddiginél is több pénzt. Az első napokban még csak köveket és botokat ragadtak, majd fegyvert is használtak, halálra sebezve ezzel a rend fenntartóit, akik nagyon vigyáztak testi épségükre, nehogy véletlenül valamelyik fiatalt megsértsék. Immár az egész világra kiterjedő terrorizmus öngyilkos merénylőinek meghatározó százaléka tizenéves. Amikor e mondatokat fogalmazom, most is hallottam a rádióból, hogy Jordániában több mint hatvan ember esett áldozatul a terrorizmusnak, a halottak azonosítása most van folyamatban. Nem kímélték a gyilkosok a külföldieket sem. Egy nappal utána Irakban 3 öngyilkos merénylővel együtt 56 ártatlan áldozat ment a halálba. Jól lehet faji ellenségeskedéssel magyarázzuk ezeket a szörnyű tragédiákat, nem vitás, hogy a háttérben Izraelellenesség motivál. Azt is tudnunk kell, hogy az Izrael-ellenesség végső soron Istennel szembeni lázadás, ami az engedetlenségben gyökeredzik. 126

Gyermekeink nevelésének elhanyagolása tulajdonképpen Isten parancsa iránti engedetlenség, amiről már korábban írtam. Itt most egy nagyon sajátos területre akartam felhívni a figyelmet: A harag, a gyűlölet megelőzésére, melynek első lépése az elrontott dolgok bibliai lerendezése, bocsánatkéréssel. Jákób nem csak egy közelgő családi katasztrófát előzött meg azzal, hogy fiainak megparancsolta, kérjenek bocsánatot Józseftől, aki ellen vétkeztek, hanem egy egész nemzet létrejöttének feltételeit teremtette meg e bölcs apai döntésével. Tizenhat évvel ezelőtt az Örömhír Alapítvány létrehozásával fontos célunk volt a gyermeknevelésben való segítés. Fáradhatatlanul törekszünk a bibliai rend megőrzésére és ott, ahol ez már felborult, a helyreállításra. E cél megvalósítása érdekében készek vagyunk önzetlen segítséget nyújtani a szülőknek gyermekeik nevelésében és a társadalmi életbe való beintegrálásában. Szolgálatunk részeként foglalkozunk olyan gyermekekkel, akik már kezelhetetlenek voltak és ezért a társadalom perifériájára szorultak. Feleségemmel, gyermekeinkkel és néhány elkötelezett munkatárssal összefogva tanítjuk, neveljük e gyermekeket. Igen, a tanítás mellett fontos szerepet kap a nevelés. Bár az előbbire szánunk több időt, mégis azt kell mondanom: a főcélunk a nevelés, a tanításra még hamarabb akad vállalkozó. Persze a neveletlen gyerekek nem taníthatók, éppen a lázongásuk és engedetlenségük miatt, nem hajlandók meghallgatni tanítóik javukat szolgáló intését. Igyekszünk bibliai alapokat alkalmazva nevelni őket. Éppen a napokban is sor került rá, hogy Ágikámnak a fentebbi Ige szerint parancsba kellett adni egyik fiúnak, hogy kérjen bocsánatot rokonától, aki olyan sokat segített neki az elmúlt esztendőben, különösen az utolsó hónapokban. Éppen amikor addig ment a segítéssel, hogy otthonukba befogadta, ágyat adott ne127

ki, főzött rá, ellátta jó tanácsaival. Ő pedig a köszönet helyett megharagudott rá. Lehetséges, hogy te azt mondod, nem szabad kényszeríteni, és különben is mit ér a kikényszerített bocsánatkérés. Azt válaszolom neked, hogy részben igazad van. Jobb lenne ha önmaga rendezné le az elrontott dolgokat, de ha erre nem képes a gyermeked, vagy a rád bízott gyermek, akkor neked kell őt rávezetni ennek fontosságára, esetenként még ilyen áron is, kényszerítéssel. Számtalan példa van rá, hogy egy bocsánatkérés elmulasztása életen át tartó harag, ellenségeskedés okozója lesz. A nevezett fiú esetében is súlyos elidegenedést hozott a rendezetlenség. Azzal kezdődött, hogy nem köszönt sógornőjének, majd az iskolában nem figyelt az órán, egy hét múlva már rosszabb jegyeket hozott. Egy hónappal később magaviseletből és szorgalomból elmarasztalást kapott osztályfőnökétől. Baráti körében is világosan látszódtak az elidegenedés jelei. Ágika e folyamat megállítása, visszafordítása érdekében alkalmazta a leírt nevelési módot, ami hiszem, hogy megtermi gyümölcsét és hamarosan ízlelgeti, nem csak a környezet, hanem maga a bocsánatot kérő gyermek is. Elisabeth Elliot-tól olvastam egy nagyon ideillő epizódot, ezért idézem tőle: „Amikor Dave testvérem nagyon kicsi volt, utálta az óceánt. Anyám újra és újra próbálta meggyőzni, hogy jöjjön be a vízbe és lovagolják meg együtt a hullámokat, de ő csak visított és elszaladt. Egyszer Belmarban, New Jersey államban az utolsó előtti napon félénken megkockáztatta, és bement a vízbe. Hamarosan ugrált, lebukott, fejest ugrált és lubickolt a hullámok között a gyönyörtől való elragadtatásában. Hirtelen rádöbbent, hogy öröme a végéhez közeledik, ugyanis a nyár befejeződött, és másnap mentünk vissza a városba. Könnyekbe tört ki és üvöltött anyámmal: Miért nem kényszerítettél, hogy bemenjek?!”

128

Mi is a kényszerítés tulajdonképpen? Határozott buzdítással, ösztönzéssel elérni, hogy valaki valamit megtegyen. Természetesen nem könnyű megtalálni a helyes egyensúlyt a kényszerítés és a buzdítás között. A magam életéből is tudom, hogy milyen nagy bölcsességre van szükség ahhoz, hogy gyermekeink nevelésében a megfelelő módszert, megfelelő időben, megfelelő feltétellel alkalmazzuk. Istenünk ránk, szülőkre helyezte a felelősség legnagyobb súlyát, hogy gyermekeinkkel megértessük: Urunk szabadságot és örömet tervezett számunkra, és azt akarja, hogy ebben gyönyörködjünk ifjú korunktól életünk végéig. Azonban gyakran mi is, meg gyermekeink is csak a terhét érezzük a nevelésnek. Nincs meg bennünk a szükséges bizalom Isten iránt, mint ahogy nem volt meg a bizalom Dave-ben édesanyja iránt. Noha már számtalanszor megtapasztalhatta, hogy édesanyja jót és örömet akar számára. Valahogy így vagyunk mi is a mennyei Atyával: Igazságosságára és hatalmára mindig emlékezünk, de oly hamar elfeledkezünk szeretetéről. Pedig éppen ez a legerősebb karaktere Istennek. Ezért küldte el egyetlen Fiát Jézus Krisztust erre a földre, hogy velünk közösséget vállaljon és megmutassa végtelen szeretetét. Ha megérted Isten szeretetének mélységét, akkor tudsz gyönyörködni nevelésében, amelynek célja, hogy akaratát cselekedve, igazi szeretetközösségben élj Vele és embertársaiddal. Engedelmeskedj hát Igéje tanításának, amely megmutatja neked a helyes utat! á gy-egy rosszaság, veszekedés miatt bizony többször kikaptunk pálcával, de az is gyakran előfordult, hogy anya elküldött térdelni. Én általában Donival kerültem összetűzésbe, mert ugye mi voltunk a két kicsi, az egymáshoz közelállók. Ráadásul egy szobában is laktunk. Volt, hogy Donival együtt térdeltünk, két külön sarokban, de közben már jót beszélgettünk (vagy netán folytattuk a veszekedést…). Ilyenkor

E

129

aztán meg lett hosszabbítva a büntetés! Pedig jó hosszú volt alapesetben is, mert a kijelölt idő elteltével is csak akkor állhattunk fel, ha hajlandóak voltunk bocsánatot kérni egymástól!!! És az nekem nem könnyen ment… Királyné F. Lilla

Fegyelmezést gátló tényezők DÜH – HARAG Szülő részéről Jk 1:20. „…mert az ember haragja nem szolgálja az Isten igazságát.” Ef 4:31. „Minden keserűség, indulat, harag, kiabálás és istenkáromlás legyen távol tőletek minden gonoszsággal együtt.” „Minden mérgesség és fölgerjedés és harag és lárma és káromkodás kivettessék közületek minden gonoszsággal együtt.” (Károli ford.) Péld 25:28. „Mint a város, amelynek csupa rés a kőfala, olyan az az ember, akinek nincs önuralma.” Péld 29:22. „A haragos ember viszályt szít, az indulatos ember sok bűnt követ el.”

Az eredményes nevelés egyik legnagyobb ellensége a szülő haragja, mert dühösen nem vagyunk megfontoltak, olyan dolgokat is kimondunk, amit később megbánunk. Az a szülő, aki ismétlődően hagyja magát dühbe gurulni, indulatait mérgesen kifejezni, az ugyan kicsi gyermekét megfélemlíti, ami kezdetben jó hatást gyakorol gyermekére, azonban a gyermek növekedésével elveszíti a szülő a tekintélyét és a gyerekből is haragot, dühöt vált ki. Ha a szülőben nincs meg a feltétel nélküli szeretet – már pedig nincs meg annál a szülőnél, aki dühében brutalitásig megy – akkor a gyermek szemé-

130

lyiségében olyan súlyos mértékű rombolást végezhet el, ami nem tűnik el nyomtalanul. Egyik példája ennek Erzsi, aki az ezerkilencszázhetvenes évek legvégén született a magyar határ erdélyi oldalán. Az édesanyja nem örült születésének. Éppen karrierét kezdte kiépíteni és ennek érdekében tanulmányokat kezdett. A kisbaba megérkezésekor abba kellett hagynia a tanulást, ez őt nagyon zavarta és levertté tette. Úgy érezte, hogy Erzsi törte össze terveit. Harag alakult ki benne és bár nevelte, gondozta, de nem szerette igazán és gondolkodás nélkül a picire öntötte ki haragját. Ugyanakkor túlzott mértékben aggodalmaskodott miatta, ennek az lett a következménye, hogy bárhol áthágta Erzsi baba az anyai tekintélyt, mindig kikapott. Kb. két éves volt a kicsi, amikor a kerítés alatt kimászott és eltűnt az anyuka szeme elől. Majd amikor észre vette az édesanya, utána szaladt és kegyetlenül elverte. Megfogta a hajánál és fejét a falba verte. Szerencsére a nagymama is meglátta az esetet, odarohant és szabályosan kiragadta a felbőszült anya kezéből, így mentette meg a kicsit. Amikor nem volt dühös az anya, akkor meg szinte nem is törődött kislányával, lekötötte a munkája. Esténként amint hazajött a munkából kedveskedett gyermekének, ilyenkor mindent megengedett neki. A kicsi pedig elkezdett zsarnokoskodni. Önakaratúvá vált. Ez megint dühbe hozta az anyát. Az effajta szülői viselkedésnek a következménye pontosan az lett, ami várható volt: Lányában kemény dac alakult ki és 14 éves korában már lázadozóvá vált. Pár évvel később elcsavargott otthonról. Húsz éves korában Erzsi megtért. Fölismerte, hogy rossz úton jár. Édesanyja bölcstelen viselkedése ellenére is ő tisztelettel tartozik neki. Tanácsunkat megfogadta és visszatért a szülői házhoz, ahol már az apuka nem él, édesanyja pedig újra 131

házasságba lépett. Bocsánatot kért a helytelen viselkedéséért. Egyértelmű szabályként kimondható: Haragos, dühös állapotban a szülő nem büntethet, mert ez visszaélés a szülői tekintéllyel! TÜRELMETLENSÉG, INDULAT, KIABÁLÁS Szülő részéről Péld 14:29-30. „A türelmes ember nagyon értelmes, a türelmetlen pedig nagy bolondságot követ el. A szelíd szív élteti a testet, az indulat viszont rothasztja a csontokat.” Péld 16:32. „Többet ér a türelmes ember a hősnél, és az indulatán uralkodó annál, aki várost hódít.” Péld: 29:11. „Egész indulatát szabadjára ereszti az ostoba, de a bölcs végül is lecsendesíti.” Péld 17:27. „… aki értelmes, az higgadt lelkű.” Péld 25:10. „… mert aki hallja, szidalmaz téged, és rágalmazásod nem vonhatod vissza!”

Feltétlenül szólni kell még a kiabálásról is, mint nagyon eluralkodott jelenségről. Első hallásra azt gondolnánk, hogy indulatos az apuka, vagy az anyuka, no meg a nagymama, amikor kiabál. Sok esetben megfigyeltem, hogy némelykor szó sincs erről, egyszerűen szokássá vált, hogy a nevelő ezzel ad nyomatékot szándékának. Ez pedig mindenképpen kerülendő magatartásforma több okból is. Most azonban csak egyetlen egyet emelek ki, mert ez is elégséges indok arra, hogy ne kiabáljunk. A gyermek megszokja, hogy a szülő kiabál, és a normális hanghordozásra már oda sem figyel. Megtanulja, hogy a csendes szónak semmi jelentősége 132

nincs számára. Ha csak normál hangon szól az anyuka, akkor nyugodtan csinálhatja tovább azt a rosszat, amiben benne van. Mivel otthon hozzászoktak a gyerekek a kiabáláshoz, az óvodában és az iskolában is ez folytatódik. A pedagógusnak nehéz megértetni a gyermekkel, hogy ez nem helyes módja a nevelésnek, ezért ő is tovább folytatja. Fiatal koromban magam is dolgoztam pedagógusként, előbb általános-, majd később középiskolában. A 13-14 éves gyermekeket tanyasi iskolában, összevont osztályban tanítottam. Az ötödik és hatodik osztályosokkal egy idősebb kollegina foglalkozott. Kiabálásától hangos volt nem csak a terem, de még az udvar is. Hangoskodása jól áthallatszott a mi tantermünkbe is. A tanulók előtt sohasem kritizáltam a tanárnőt, de adódó alkalommal kihangsúlyoztam a tanulóimnak, hogy a mondandómnak súlyát nem a hangerővel adom meg. A viszonylag rövid átmenet után megértették, hogy valóban lehet másként is nevelni. Így első kézből tudom, hogy a gyermekek nagyon fogékonyak, kiismerik a pedagógusok szokását és függnek a határozott fegyelmezéstől akkor is, ha az nem kiabálás. Ugyanez érvényes természetesen a szülői nevelésre is. á

T

öbb tekintetben nem éltünk jó példát gyermekeink elé. Amit legjobban fájlalok, hogy sokszor voltam türelmetlen, indulatos. Sajnos ez szinte mindenfelé – ma is – egyre nagyobb probléma a szülőknél. Úgy szeretném minden szülőnek a szívére helyezni, hogy ne kiabáljon a gyerekekkel. (A pedagógusok azt mondják, már úgy megszokták a gyerekek, hogy nem reagálnak másképp.) F.O-né

133

DAC

Gyermek részéről A dac nyilvánvaló ellenállás a szülői tekintéllyel szemben. Tekintély nélkül viszont nem lehet gyermeket nevelni, ezért mindenképpen büntetni kell a dacos gyermeket. Saját tapasztalatomból is tudom, hogy ez nem csupán a legjobb módszer, de azt hiszem, hogy az egyedüli megoldás. Azonban ha megfelelő fegyelmezés ellenére is ismétlődik a dac, akkor alaposan el kell gondolkodniuk gyermekükkel való kapcsolatukról. A probléma gyakran a szülő oldaláról indul el. A szülő nem kellően fejezi ki szeretetét a gyermek iránt (nem tölti fel kellően „szeretettankját”). Másik, de azt hiszem, még gyakoribb tévedés a szülő részéről, a következetesség hiánya. Úgy látom, hogy napjainkban ez a legfőbb veszélyforrása a gyermeknevelésnek: A szülők engedékenyek, nincs kellő uralmuk saját maguk felett, és ebből fakadóan nem következetesek.

Feddés 2Tim 3:16-17. „A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre; hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített.” Zsolt 141:5. „Ha igaz ver engem, szeretetből van az. Olaj a fejemnek még a feddése is.” Péld 1:25. „Semmibe vettétek minden tanácsomat, és feddésemmel nem törődtetek…” Péld 27:5. „Jobb a nyílt feddés a titkolt szeretetnél.” Péld 25:12. „Mint az aranyfüggő és a színarany ékszer, olyan a bölcs feddés a szófogadó fülnek.”

134

A húszas éveim végén jártam, amikor a délelőtti istentisztelet befejezése után megszólított a közvetlen mögöttem ülő Margitka néni, és azt mondta: „Ne az utolsó ének alatt vedd fel a kabátodat, várd meg azzal az istentisztelet befejezését.” Mondott még többet is, de arra nem emlékszem. Egyáltalán nem mondhatom, hogy lelkesedéssel fogadtam a feddését, és azt sem mondhatom, hogy bármilyen hála is lett volna bennem. Inkább – igaz csak magamban, de azt gondoltam, hogy nem kellene ebbe őneki beleavatkozni. Rossz gondolati hozzáállásom ellenére többet nem kezdtem öltözni az utolsó ének alatt. Ahogy az évek múltak, mind jobban kitisztult bennem, mennyire bölcs feddés volt ez Margitka néni részéről. Jól tette, hogy megfeddett. Megtanultam, hogy cselekedetem tiszteletlen volt, és azon túl helytelen is. Az egészséges, jó közösségápolásnak feltétele, hogy lehetőség szerint szánjunk valamennyi időt egymásra, hogy legyen időnk megmutatni szeretetünket és tiszteletünket is.

Fenyítés, büntetés Zsid 12:5-11. „Pillanatnyilag ugyan semmiféle fenyítés nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, később azonban az igazság békességes gyümölcsét hozza azoknak, akik megedződtek általa.” Zsid 12:7. „Hát milyen fiú az, akit nem fenyít az apja?”

Isten Igéje nagyon egyértelmű és világos tanítást ad a fenyítéssel kapcsolatban. Ezt azonban nem ismerik azok, akik nem olvassák a Bibliát. Sajnos, akik olvassák, azok sem tudják mindnyájan követni. Némelyek, még a bibliaolvasók közül is az ott leírtakat vagy túlzásnak tekintik, vagy úgy gondolják, hogy a jelen viszonyokban már nem alkalmazhatók. A világ egyenesen elveti, sőt tiltja. 135

Helyes ha a testi fenyítést úgy kezeljük a nevelésben, mint az operációt a gyógyításban. Mit jelent ez? Azt, hogy az orvosok rendszerint először gyógyszeres kezelést próbálnak, pihentetik a beteget, fájdalomcsillapítókat adnak, hogy a fájdalomérzet csökkenésével jobban tudja várni a beteg a természetes gyógyulást. Ha azonban minden egyéb próbálkozás ellenére nem jött el a gyógyulás, akkor megfelelő konzílium tartása után dönt a szakember az operáció mellett. A nevelésben is van ilyen végső stádium, amikor nem lehet megspórolni a testi fenyítést. Ez esetben a nevelésre szoruló gyermeknél a testi fenyítést kell alkalmazni. Sajnos a testi fenyítést vagy teljesen elutasítják a szülők, vagy sokszor helytelenül gyakorolják. Nem akkor büntetnek, amikor szükség van rá, hanem akkor, amikor idegesek, és akkor esetleg túlzásba is mennek és a büntetés helyett szadista módon bánnak a tehetetlen gyermekkel. Másik gyakori hiba, hogy a megverés helyett úgynevezett dádázást alkalmaznak, ami természetes módon nem jelent semmi visszatartó erőt a gyermeknek. A fenyítést úgy kell alkalmazni, hogy határozott fájdalomérzettel párosuljon. Fontos szempont, hogy csak olyankor büntessünk, amikor nem vagyunk felháborodva, amikor békesség van a szívünkben. Persze a legtöbb szülő ilyenkor nem tudja megbüntetni a nevelésre szoruló gyermekét, mert sajnálja. A szülőkkel való személyes beszélgetés során tapasztaltam, hogy tudják, bizonyos esetekben meg kellene büntetni gyermeküket, de megsajnálják és ezért elhagyják a büntetést. Azután, amikor már elveszítik a türelmüket akkor pedig legtöbbször indokolatlanul és túlzott mértékben büntetnek; kiabálással, inkább ordítozással, vagy meggondolatlanul ütnek. Egy idő után a gyerekek már tudják, hogy most türelmetlen az apuka, vagy az anyuka. Ilyenkor megszeppennek félelmükben, de ezzel nem tanulják meg a helyes magatartásformát. 136

Ismerek egy kedves hívő házaspárt. Gyermekeiket igei szellemben igyekeztek nevelni. Egyáltalán nem voltak durvák, de esetenként alkalmazták a testi fenyítést. Második gyermekük már igent mondott egy komoly hívő fiúnak, amikor valamit elrontott, és amint hazaérkezett az iskolából, édesanyja felelősségre vonta a késői hazaérkezésért és egy anyai pofonnal nyomatékossá tette nevelését. Kicsit később mélységes szomorúság töltötte el az anyukát és azt gondolta, hogy mégiscsak helytelenül cselekedett, azért mégsem lett volna szabad megverni a már menyasszony lányát. Férjével is megbeszélte e dolgot és közösen gondolkoztak azon, mit kellene tenniük, hogyan kellene helyrehozni e csorbát. Pár hét múlva hirtelen megváltozott minden. Egy csendes este, amint hazaérkezett az iskolából utolsó éves gimnazista lányuk, szép csendben odabújt az édesanyjához és csak ennyit mondott: „Anya köszönöm a pofont, amellyel észhez térítettél. Ma tudtuk meg, hogy egyik osztálytársam terhes lett, mert szülei sohasem kérdezték meg tőle, hol van.” Nem régen láttam egy filmet, Elisabeth Elliottal készítették. Témája: A gyermeknevelés. Felüdültem, amikor láttam, hogy a mai Amerikában még van valaki, aki bibliai alapokat alkalmaz a nevelésben és erre tanít másokat is. Bárcsak sokan láthatnák ezt a filmet és alkalmaznák családjukban! Szeretném motiválni az ifjú szülőket nevelési feladatuk jobb betöltésére. Keresztyén és nem keresztyén szakemberek közül is egyre többen rájönnek, hogy a gyermeknevelésnek vissza kell adni a tekintélyét a komolyabb fegyelmezés alkalmazásával. á

137

R

itkán éltünk testi fenyítéssel, de esetenként szükség volt rá. Szeretettel, és nem indulatból próbáltuk gya-

korolni. Egy alkalommal a két gyermekem sehogy sem tudott elaludni (5 és 3 évesek voltak). Általában este egy kicsit melléjük feküdtem, de most, mintha valami beléjük bújt volna, csak izegtek-mozogtak és hisztiztek egy kicsit. Megunván a dolgot, egy-egy jó nagyot a fenekükre csaptam, kicsit sírtak, én közben elmagyaráztam, hogy nagyon szeretem őket, de most erre, éppen az ő érdekükben szükség volt. Egy perc sem telt el, a két drága kisgyermek azzal a csodálatos békességet sugárzó, egyenletes szuszogással, gyönyörű arckifejezéssel aludt, amiben én annyira tudtam gyönyörködni. Ilyenkor mindig nagy hála ébredt a szívemben és ez a békesség engem is elárasztott. I. R.

á

M

ióta már nagyobb vagyok, anya haver-büntetést, számítógép-büntetést és TV-büntetést szokott adni. Ennek általában az időtartama: 3 nap, 1 hét, 2 hét, 3 hét szokott lenni. Legrosszabb a haver-büntetés, majd a számítógép- és a TV-büntetés. Nemrég pl. azért kaptam számítógép-büntetést, mert anya megmondta, hogy meddig játszhatunk, és mi tovább játszottunk, nem tartottuk be, amit mondott. Haver-büntetést azért kaptam, mert egyik héten két dolgozatomra is rosszabb jegyet kaptam. Akkor két hétig nem mehettem el egyik osztálytársamhoz sem, és én sem hívhattam meg őket. Az ilyen büntetésnek nem szoktam örülni, de legtöbbször igazságosan kapom őket. Általában mérges vagyok miattuk. Amikor múltkor apuci adott egy nyaklevest, akkor pl. nem volt kedvem enni. Szerintem anya azért ad büntetést, mert ezzel nevel engem. B. Nátán 12 éves

á Péld 19:27. „Ha nem hallgatsz fiam az intésre, tévelyegni fogsz, okos tanítás nélkül!” 138

isszaemlékszem, hogy a szüleim fontosnak tartották a jó nevelést. Köszönni minden esetben kellett, ha elmentünk valahova, ha hazajöttünk valahonnan, mindegy volt. Nem volt elég a heti egy köszönés, de még a napi egy sem. Nem lehetett elintézni annyival, hogy „már ekkor és ekkor köszöntem”. De ezt nem csak a családban, a gyülekezetben, az utcán is kellett gyakorolni. Hisz mi voltunk, a „hívők” az utca emberének. Másképpen nem is igen hívtak bennünket. Ez nem is zavart engem, de az már igen, hogy kézen fogva kellett menni a húgommal a gyülekezetbe. Ezt aztán kinőttük, de nem így a köszönést. Egyszer az a szörnyű dolog történt a családunk életében, hogy Farkas néni bepanaszolt, hogy nem köszönök neki. Én természetesen ezt nem hittem el, de apu igen. Nem fogadta el a magyarázkodásomat, és rögtön megfenyített egy igazi pálcával. Farkas néni is sírt meg én is. Szerintem Farkas néni itt panaszolta be életében utoljára más gyerekét. Ő ezt tanulta meg, én pedig a köszönést, mert még mellékbüntetésként le kellett írnom százszor: MINDIG, MINDENKINEK KÖSZÖNÖK. Ma már nem gondolom azt, hogy ez kegyetlenség volt. Megtanultam a leckét. Életemben sok mindent köszönhettem a neveltetésemnek. Kis faluban éltünk sokáig, a társadalmi–, a gazdasági életben is jól tudtam ezt kamatoztatni. De a saját családomban is igyekszem ezt átadni, bár másképpen, mint apu tette. A köszönés nem a kor függvénye. A 23 éves fiunk is köszön minden munkába menet, jövet, stb.

V

M. Lajos

á Péld 29:15. „A vessző és dorgálás bölcseséget ad; de a szabadjára hagyott gyermek megszégyeníti az ő anyját.” (Károli ford.) 1Kor 13:11. „Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy éreztem, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat.”

139

Nem emlékszem pontosan, de talán 10 éves lehettem. Hirtelen nagy vihar kerekedett. Kora délután szinte egyik percről a másikra sötét fellegek borították az eget, és már kezdett is hullani az eső nagy cseppekben. Én a tehenekre vigyáztam kint a mezőn, a tanyától mintegy 200 méterre levő füves területen. A hirtelen sötétedés hatására gyorsan döntöttem, hogy az állatokat beterelem a lakóépületeink mellé. Nem elégedtem meg egy kényelmes tempóval, hanem gulyás botomat használva a teheneket szaladásra kényszerítettem. Azért így is pár percet igénybevett mire beérkeztünk. Azonban a hirtelen jött borulás már is kezdett elmúlni és ismét világosodott, az eső pedig elmaradt. Nem tudom édesapám mire lett figyelmes, a tehenek kolompolására, vagy mert ő is látta a hirtelen borulást kinézett a fia felé. Annyi bizonyos, hogy elébem jött és lekevert pár pofont, azzal a kísérő szöveggel, hogy: „miért gyötröd az állatokat, nem szabad őket így zavarni”. Segített visszafordítani a gulyát és kiküldött velük ismét a legelőre. Az egész dolog ezzel le lett zárva. Nem volt magyarázkodás a részéről, én sem szóltam semmit, de volt időm gondolkodni, és éltem a lehetőséggel. Nem értettem miért kaptam ki. Azt hittem helyesen cselekszem, amikor gyorsan terelem befelé az állatokat, menekülve a vihar elől. Édesapám viszont másként ítélte meg a helyzetet. Ez volt az utolsó alkalom, amikor kikaptam tőle, és nem emlékszem, hogy korábban kikaptam-e tőle. Mi, gyerekek szigoráról és következetességéről ismertük apukát. Tudtuk, hogy amit mond, azt komolyan gondolja és ragaszkodik ahhoz, hogy teljesítsük parancsát. Nem csak felnőttként, de gyerekként is nagyon tiszteltem őt. Tisztában voltam azzal, hogy javamat akarja. Mindig igyekeztem elkerülni a konfliktust. Azonban mint gyermek nem tudtam felnőttként gondolkodni. Ezt Isten is jól tudja, azért inspirálta Salamont arra, hogy írja le „A gyermek elméjéhez köttetett a bolondság; 140

de a fenyítés vesszeje messze elűzi ő tőle azt.” Péld 22:15. Azt hiszem szüleim bölcs gyermeknevelésének ez volt az egyik titka, hogy meg tudták tanítani velünk Isten Igéjét tiszteletben tartani. A nálamnál 1 évvel fiatalabb Ottó fivérem így emlékezik: Ha apuka kért valamit, ott nem volt apellálás, nekem az mindig parancs volt. Soha nem kaptam ki tőle, talán egyszer egy pofont. Röviden a története. Apuka mindig gyönyörű búzaasztagokat rakott, féltve őrizte az állatok rongálásától. Egyszer a rámbízott szarvasmarhák az asztaghoz dörgölőztek, és ezért kaptam a nagy pofont. Talán ha naponként kapok ütleget, az természetes, de így örök emlék. Különösen utólag úgy érzem, hogy jogos volt a fenyítés. á emrégiben az orvosi rendelőben várakoztam. Volt ott egy anyuka. Nagyon sajnáltam, mert senki nem tanította őt a gyereknevelésre. Pici gyermekével a kezében beszélt a 3 év körüli gyermekhez, aki rendetlenkedett, és nyitogatta az orvosi szoba ajtaját. Nem mert határozottan rászólni a gyerekre, inkább csak kérlelte: „Gyere ide! Ne bántsd az ajtót!” A gyerek persze nem figyelt rá. Sőt, annál inkább hangoskodott. Az anyuka legalább 6-8-szor próbálta megállítani. Idegesen, de kedvesen kérlelgette. Nem volt szülői tekintélye, a gyerek azt csinált, amit ő akart. Még arra sem volt bátorsága az anyukának, hogy megfogja a karját, és elhozza (vagy elhúzza) onnan a gyerekét. Látszat alapján úgy tűnt, hogy ebben a családban a gyerek a főnök, ő dönt, és ez így nincs jól! Sokat tanultam James Dobsontól az akaratos gyerekek neveléséről. Az egyik ilyen, hogy: a gyerek és szülő harcában mindig a szülőnek kell győztesen kikerülni! Hát ennek a fiatalasszonynak itt a rendelőben nem sikerült ez. Odáig jutott, hogy szégyenében már majdnem sírt, mert a gyerek tovább folytatta a rendetlenkedést. Feltételezem, hogy otthon sohasem fenyítette meg gyermekét, ezért volt, hogy „szégyent hozott anyjára”.

N

Bné Pálma

141

á alamiért meg kellett büntetnem a két kisebb gyereket. Kiporoltam őket, aztán beküldtem térdelni a szobába. Nem is szóltak egy szót sem, tudták, hogy jogos ez a büntetés. Gyorsan bementek és letérdeltek. Az apukájuk készült az igehirdetésre a középső szobában. Az ágyak mellett térdeltek, én kint főztem. Egyszer csak apuka kijön, és azt mondja: – Anyuka, gyere már be egy kicsit, légy szíves! – Miért, valami probléma van? – Nem, csak a gyerekeket nézd meg! – Ó, hát meg vannak büntetve, térdelnek! – Hát igen, igen, de gyere be, nézd meg őket! Csak legalább hallgasd meg! Természetesen bementem, ők persze nem látták, hogy én bementem, és hallom, hogy énekel a két gyerek térdelve. A legérdekesebb ebben az, hogy mit énekeltek: „Az édesanyám drága jó lélek, ha velem van semmitől sem félek. Erős lelke támogat, drága keze simogat, így növök majd én nagyra boldogan.” Azelőtt én alaposan kiporoltam őket, mielőtt beküldtem térdelni. Rámnézett az apukájuk, én meg rá, és akkor elgondolkodtam, milyen aranyosak ezek a kis drágák. Most kaptak ki, és én nem simogattam őket, mielőtt oda beküldtem őket térdelni… Apuka elmondta, hogy térdelve elment az egyik gyerek a harmóniumhoz, onnan elvette a Gyermekek öröme című énekeskönyvet, a nagy kottásat, és odavitték maguk elé és tanulták vasárnapra – ugyanis anyák napjára ezt tanultuk. Az egyik gyerek első, a másik harmadik osztályos volt, még elég kicsik voltak. De kinyitották az énekeskönyvet, és tovább térdelve énekelték, hogy „Az édesanyám drága, jó lélek”. Természetesen nagyon hamar befejeződött a térdelés, és nagyon hamar puszival meg bocsánatkéréssel fejeztük be ezt a büntetést. Arra gondoltam, amit akkor a gyerekeknek nem mondtam, csak apukával beszéltünk róla: ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermek… – ezt mondta az Úr. Azt hiszem, ez egy olyan esemény volt, amikor ők tanítottak bennünket és mi tanulhattunk tőlük nagyon fontos és komoly leckét.

V

Almási Mihályné

142

Szeretném, ha a fenti történetből nem vonnátok le rossz következtetést. Figyeljétek meg, hogy a szülők azzal együtt, hogy tanultak a gyerekektől, és hogy lerövidítették a büntetést, nem őrlődtek, vagy szégyellték magukat amiatt, hogy ezeket az aranyos gyerekeket megbüntették. Nem, mert a büntetésnek helye volt. Szükséges volt. Csak éppen arról van szó, hogy mivel ezek a gyerekek kezdettől fogva helyes módon kapták a nevelést és a büntetést is, ezért jól tudták azt fogadni, és így hatékony, eredményes volt az életük formálásában. Vigyázz! Ne hagyd el a büntetést, csak azért mert a kisgyermeked olyan aranyosan mosolyog rád! Ne hagyd, hogy levegyen a lábadról, és a fejedre nőjön. Ha hagyod, azzal megfosztod a lehetőségtől, hogy helyes értékrendszer formálódjon ki benne. És elveszíted annak a lehetőségét is, hogy a szeretet és bizalom légkörében folytathasd az eredményes nevelést. Így jut a gyermeknevelés csődbe. És még egy: nehogy valaki azt higgye, hogy a fenti történet végén a szülő kért bocsánatot a gyermektől! Ő Istennek engedelmeskedve, szeretetből, felelőssége tudatában, legyőzve minden ellenérvet, kigondolta és beküldte térdelni a gyerekeket. Nem könnyű feladat a szülőnek megbüntetni gyermekét, de időnként szükséges ez a gyermekeke jövője céljából. Ne is kérjen a szülő bocsánatot, azért mert megbüntette a kis rakoncátlant! Eljön az idő, amikor a felnőtt gyermek meg fogja köszönni a szülőnek, hogy így tett. Helyes gyakorlat viszont, hogy a gyermek bocsánatot kérjen a szülőtől! á

K

ét és fél éves volt a kisfiam, amikor a következő eset történt. Az énekkarban ültem az imaház első részében, ő pedig az ölemben, s egyszer csak azt súgta a fülembe, hogy pisilnie kell. Nem siettem kivinni, mert biztos voltam benne, hogy nem kell neki, de aztán már hangosan is mon143

dani kezdte, úgyhogy csak ki kellett vinnem. De kint sehogy sem sikerült neki pisilni. Szépen, érthetően elmagyaráztam neki, hogy ha még egyszer előfordul, hogy ezt mondja az imaházban, kijövünk, és ha nem lesz igaz, akkor hátraviszem az udvarba, és nagyon ki fog kapni. Azt mondta: „Értem. Értem.” Visszamentünk, de 10 perc múlva újrakezdte. Újból kivittem. Először a WC-re mentünk, hogy ha netán esetleg tényleg pisilnie kell, akkor ne legyen baj belőle. Szegény kisgyerek nagyon erőlködött, küszködött, de sehogy sem bírt pisilni. Egy cseppet sem tudott kipréselni. Így hát a korábban megbeszéltek szerint hátravittem az udvarba. Elmondtam neki, hogy aszerint, ahogy megbeszéltük, most nagyon ki fog kapni, amiért olyat mondott anyukának, ami nem volt igaz, és alaposan elfenekeltem. Amikor szűnt a sírása, megkérdeztem tőle, hogy fog-e még olyat mondani anyukának, ami nem lesz igaz? – „Nem” – hebegte. Miután lenyugodott, visszamentünk a helyünkre. Soha többet nem fordult elő vele hasonló eset. A. M-né

á

E

lnézem, hogy milyen sokat küzdenek, birkóznak a szülők gyerekeikkel. Nem ritkán kikapásig megy a hiszti, a huzavona. Olyan is előfordul, hogy egy nap többször is elő kell venni a fakanalat vagy a vesszőt. Elgondolkoztam, hogy mi hogyan kaptunk ki és milyen gyakran. Rájöttem, hogy verésre igazából csak egyetlenegyre emlékszem. Ez nem azt jelenti, hogy csak egyszer kaptam ki, de úgy gondolom, hogy főleg kisgyerekkoromban fordulhatott ez többször elő, különben többre is emlékeznék. Az bizonyos, hogy két kikapás között hetek, hónapok teltek el, de ha egyszer kikaptunk, azt megemlegettük. Szüleink szavának súlya volt. Tudtuk, hogy komolyan kell venni, amit mondtak. Hisztivel nem lehetett célhoz érni, hacsaknem büntetésre pályáztunk... A feleselés, visszapittyegés ugyancsak kockázatos dolog volt, így ritkán is fordult elő. Arra sem emlékszem, hogy azt mertük volna mondani valamire, hogy „nem”. Dünnyögés, nyafogás volt, meg könyörgés is, hogy ne kelljen már valamit megcsinálni, de sokáig nem lehetett elmenni vele. Nem volt olyan, hogy vég nélkül óbégattunk, míg a szülő ki nem borult teljesen. Ezt sosem várták meg. 144

Vagy abbahagytuk, vagy kikaptunk. Így aztán hamar megtanultuk az egyszeri mondásra abbahagyni, és így nem volt szükség több verésre. Két gyerekkel valahogy el lehet boldogulni akkor is, ha nincs rend és fegyelem a családban, de azt hiszem, hogy 5-6 gyerek esetén ez már kivitelezhetetlen lenne. Talán meg is őrülnének a szülők. Egy nagycsaládban vagy rend van, vagy kiborulás. A mi szüleink a rendet választották. Ficsor Donát

Ne vidd túlzásba a büntetést! Péld 19:18. „Fenyítsd meg fiadat, míg van remény, de ne vigyen odáig indulatod, hogy halálát okozd!”

Csodálatos Isten Igéjének tanítása. Nem csak általános irányelveket ad, hanem a szükséges helyeken a megfelelő részletekbe is belemegy. A túl szigorú szülők is megkapják a helyes irányelveket. A fentebbi Ige kiemeli a fenyítés szükségességét, de rögtön utal a mértéktartásra is. Gyakorló apaként, nagypapaként nem nehéz megérteni e kettős figyelmeztetés jelentőségét. Könnyű elveszíteni a türelmet gyermekeink, unokáink irányítása közben. Ha nem is mindjárt akkorát ütünk, hogy belehaljon, de az több szülővel megtörtént, hogy kisebb-nagyobb balesetet okozott a testi fenyítéssel. Mivel Istenem felelősséget helyezett a szívemre, előszeretettel beszélgetek fiatal édesanyákkal és édesapákkal a gyermeknevelésről. Egyik ilyen beszélgetésből idézek, mert szorosan kapcsolódik e témához. E fiatal szülők éppúgy, mint én magam, fontosnak tartják az Ige mértékének alkalmazását két gyermeküknek nevelésénél. Az édesanya az alábbiakat mondta el e témában: „Férjemmel mi elég korán kezdtük gyermekeink fenyítését. 8 hónapos volt a kicsi, mikor először rácsaptunk a pelenkára és abbahagyta a hisztit. Azonban akkor is és azóta is mindig vigyázunk, hogy a fenyítés nehogy betegséget vagy sérülést okozzon a gyermekben. Nemrég hallottam, hogy az egyik ismerősöm hogyan járt. 2 hónapos volt a babájuk. Éjszakán145

ként gyakran felébredt (mint a babák általában). De ők ezt nem tűrték és amelyik éjjel fölsírt, ők mindig jól megverték. Azt hitték, így majd ügyesen leszoktatják a hisztiről. Én azonban (így messziről) nem vagyok biztos benne, hogy az a sírás tényleg hiszti volt-e! De tény, hogy a most 3 és fél éves gyerek rossz alvó, ágybavizelő és soha nem látni őt mosolyogni vagy nevetni. Bölcsen és megfelelően kell a fenyítést alkalmazni, nehogy többet ártson, mint amennyit használ.” á

A

zalatt a húsz évem alatt történt, amikor az Úrtól eltávolodva éltem. Mezőgazdaságban dolgoztam, rendesen ragadt rám minden rossz. Komoly gazdaságom volt, rengeteget kellett dolgozni, hajnali háromkor keltem, ezzel magyaráztam magamnak az eldurvulást. Persze az ital és az ezzel járó társaság is besegített. Talán az ital nélkül nem lettem volna olyan szinten, hogy édesapám beleszóljon a gyermeknevelésbe. Aggódott értem és gyermekeimért. Emlékszem, amikor szólt, „nehogy túlzásba vidd a büntetést! Ne üss meg senkit a kezeddel, vigyél be egy vékony pálcát, és legfeljebb azzal üss rájuk, de inkább semmivel, találj más fenyítést ki.” Nem mondtam neki, hogy „pont te oktatsz, hisz én is kikaptam tőled”. Tudtam, még arra sincs jogom, hogy a két nevelést összehasonlítsam. Hisz apu a bibliai rend szerint nevelt minket, én pedig a világi rend szerint. Ma boldog vagyok, hogy harmincévesen is szót tudtam fogadni. Nem történt viszszafordíthatatlan baj az életünkben. M. Lajos

Az okos tanul a dorgálásból Péld 12:1. „Aki szereti az intelmet, szereti a tudást, aki pedig gyűlöli a feddést, az ostoba marad.” Péld 15:5. „A bolond utálja az apai intést, de az okos elfogadja a dorgálást.” Péld 10:17. „Az élet ösvényén jár, aki megfogadja az intést, de tévelyegni fog, aki megveti a dorgálást.” 146

Péld 13:1. „A bölcs fiú megfogadja az apai intést, de a csúfolódó nem hallgat a dorgálásra.” Péld 17:10. „Jobban megrendíti a dorgálás az értelmes embert, mint száz botütés az ostobát.”

á

D

ávid az engedelmességet már kis korától tanulta. Emlékszem egy esetre, fájdalmasan kellett az édesapjának való engedelmességet megtanulnia. Phil elvárta, hogy gyerekeink jól viselkedjenek az iskolában. Dávid tudta jól, hogy magaviseletből csak jó jegyet hozhat haza. A megegyezés az volt, hogy aki rossz jegyet kap magatartásból, az büntetésül verést kap. Dávid kisiskolás volt, amikor eljött a nap, amelyet mindanynyian szívesen elkerültünk volna! Az apának be kellett tartania a szavát. Noha valóban nehezére esett, az apuka úgy fenekelte el a kis vétkest, hogy ne hamar felejtse el az intelmét. Azután karjaiba véve kisfiát együttes imával zárták le az esetet Isten előtt. Soha nem felejtem el az esti imát, amit aznap lefekvés előtt mondott: „Édes Jézus, köszönöm Neked, hogy olyan jó édesapát adtál nekem, aki megtanít engem a jóra.” Évekkel később mesélte nekünk Dávid kishúga, hogy a büntetés alatt a konyhában hallotta a bátyja fájdalmas ordítását. Szaladt hamar, és a konyhaasztal alatt bújt el. Ott megfogadta magában: „Én inkább engedelmeskedni fogok apukának, hogy ilyen verést sohase kapjak.” És valóban így is lett, Mariont soha nem kellett elvernünk. Kislányunk más büntetéséből tanulta meg, hogy a büntetést el lehet kerülni. Dávid is okos volt, elfogadta apja szigorú intelmét. Neki sem kellett soha többé ilyen büntetést adnunk. V. Mária

Ne ingereljétek gyermekeiteket! Ef 6:4. „Ti apák pedig ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel.” 147

Kol 3:21. „Ti apák, ne ingereljétek gyermekeiteket, nehogy bátortalanokká legyenek.” „Apák, ne követeljetek túl sokat a gyermekeitektől, nehogy elkeseredjenek!” (Egysz. ford.) „Ti atyák, ne bosszantsátok a ti gyermekeiteket, hogy kétségbe ne essenek.” (Károli ford.)

Nyelvünkben jól ismert fogalom az ingerlés, ennek ellenére nehéz jól meghatározni a szó valódi jelentését. Egyik alkalommal, amikor erről tanítottam a gyülekezetünkben egy kisgyermekeket nevelő édesapa megkérdezte tőlem: „Mit jelent az ingerlés?”. Nem voltam könnyű helyzetben a válaszadással, a következőképpen próbáltam meghatározni: „Szándékosan dühösít. Olyanra provokálja gyermekét, amitől az dühbe gurul.” Ingerkedik – Játékosan ingerel valakit, valamit, kötekedik vele. Ismeri a gyerek tűrő határát, de tudatosan egy lépéssel átlépi, csak úgy heccből. á Nem ismerem személyesen, elmondásból tudom én is annak a lelkipásztornak az esetét, aki mély depresszióba esett és kórházi kezelésre került. Egy idő után jobban lett és hazament, hogy folytassa szolgálatát. Sajnos nem sokáig tartott ez a jobb állapot, hamarosan ismét a Pszichiátriára jutott. Majd lelkigondozás során derült fény a depresszió gyökerére: Gyermekkorában édesapja, bár jót akart neki, de bölcstelenül tette és ingerelte fiát. Az iskolában a jó tanulók közé tartozott, de nem ő volt a legjobb, néhány négyes becsúszott neki. Az apa állandóan korholta a négyesekért. A fiú elhatározta, hogy mindent megtesz azért, hogy ötös legyen az év végi bizonyítványa. Egyik évben elérte. Hazavitte az értesítőt, hogy örömet szerezzen édesapjának. Megdöbbenésére azonban ő ezt válaszolta: „Milyen tanáraid vannak, akik ilyen könynyen osztják az ötösöket?” Nem csoda, hogy ez az apa sebet ejtett fia szívében. Sajnos a fiú sem tu148

dott Istentől kapott bölcsességgel reagálni az apai ingerlésre, maga is perfekcionistává vált, és mint az előbbiekből láttuk, életét tönkretette. Nem ismerem a történet folytatását, nem tudom, hogy megszabadult-e a depresszióból. Úgy tapasztalom, hogy hívő szülők is gyakran – akaratuk ellenére – beleesnek az ingerlés bűnébe. Sokszor játszással kezdődik, de nem veszik észre, hogy a kicsi belefáradt, szeretné abbahagyni, ők még folytatják, és ezzel szomorúságot, haragot váltanak ki a gyermekükből. Egy egyszerű példa: Játékot nyújt az apuka a fia vagy a kislánya felé, amikor az nyúl érte, akkor visszarántja. Látja, hogy élvezi a gyermek és megismétli, majd teszi ezt harmadszor, negyedszer is... Azután a gyermek már játszani szeretne a játékkal, de az apuka ezt nem veszi észre és folytatja, végül szomorúságot, keserűséget okoz, dühöt, haragot vált ki a gyermekből és az elutasítja a játékot. á izonyára nem véletlen, hogy Isten az apáknak írja ezt: Ne ingereld! Többször láttam már apukákat, ahogyan ingerlik gyermekeiket. Egy kisgyerek mesélte, hogy amikor az apukájával játszik, néha – ahogy ő mondta – „A társasjátékban direkt kiüti az én bábumat, mert tudja, hogy engem az zavar”. Talán ők ezt játéknak és viccesnek fogják föl, de közben a gyermek lelkén sebeket ejtenek, és azok bátortalan felnőttekké válnak. Talán jobban oda kellene erre figyelniük! A gyermek számára életre szólóan meghatározó, hogy hogyan bánik vele és mennyire tiszteli őt az édesapja!

B

Bné Pálma

á

T

eljesen a jó szándék vezetett engem, úgy éreztem, és így érzem ma is. A két nagyobb fiunk végre végzett az iskolával, és munkába álltak. Úgy gondoltam, nem elég jó munkahelyet választottak. Elkezdtem keresni munkahelyeket ne149

kik, vittem a címeket, telefonszámokat. Megköszönték, és semmi, fel sem hívtak egyet sem belőle. Nem értettem, mi lehet a baj. Még nagyobb erővel kerestem újabb és újabb címeket. Aztán észrevehettem mi a baj, mert elmérgesedett a helyzet. Ők is örültek, hogy végre dolgozhatnak, nem kell már őket eltartani. Erre én szerintük szinte lebecsültem az igyekezetemmel az ő eredményeiket. Ők örültek, boldogok voltak, én meg elégedetlen. Úgy élték meg, hogy velük nem vagyok elégedett. Meg kell tanulnom, hogy még jó szándékkal is lehet a gyerekeket ingerelni. Hála a Jó Istennek, rossz szándékkal ezt nem tettem soha. Mellár Lajos

SEGÍTSÉG A SZÜLŐKNEK GYERMEKEIK NEVELÉSÉBEN

Hadd szögezzem le világosan, hogy a gyermeknevelés a szülők feladata. Ehhez kaphatnak segítséget, ami nagyon jó, de ne adják át senkinek a felelősséget! Ne várják el senkitől, hogy helyettük nevelje gyermekeiket! Ezt a terhet nekik kell hordozni! De ne is engedjék meg senkinek, hogy átvegye a nevelést, mert ez egy páratlan lehetőség arra, hogy gyermekeiknek igazi örökséget hagyjanak. á Akár igényelik a szülők, akár nem, mások is részt vesznek gyermekeik személyiségének formálásában, a nevelésben. Persze általában örömmel fogadják a szülők, sőt kérik is azt, néha nem eléggé átgondoltan. Minden gyermek jár iskolába, a többsége óvodába. Némelyik különböző tanfolyamokra, szakmai képzésekre, iskolai felkészítőkre. Ezeken a helye150

ken tanárokkal találkoznak, tanulásukat azok irányítják, ellenőrzik, és végzik a számonkérést. A tanár és a tanuló közötti kapcsolatban a tanár formálja a gyermeket, és szükség szerint fegyelmezi is. A fegyelmezés módszerei és eszközei törvényileg szabályozottak kultúránkban. E szabályozásnak hátránya, hogy nem Isten Igéjére alapozott. Az esetek többségében azonban így is elég jó irányelveket adnak. A pedagógusok alkati adottságukból fakadóan nagyon különböző módszereket alkalmaznak. Többen a rossz elmarasztalására teszik a hangsúlyt, kisebbségben vannak azok, akik a rossz büntetése helyett a jót jutalmazzák. Ezzel különböztetik meg a gyermekeket a magaviseletük alapján. Én ez utóbbinak a híve vagyok, hiszen relatíve ezek is büntetnek. Az, hogy valaki nem kap dicséretet, míg társa jó viselkedéséért, tanulásáért, stb. dicséretet kap, a rossz gyereknek már büntetés. Az engedetlen, akaratos, rossz gyerek kénytelen nélkülözni az elismerő szavakat, vagy az ellenőrzőbe bejegyzett dicséreteket. Általában nem várható el a gyerekektől, hogy igényeljék a tanáruktól a feddést, de kivételes esetként ez is előfordul. Éppen ezért szeretettel és bölcsességgel kell párosulni a nevelésnek. Ahol ez a szituáció felismerhető ott jól alkalmazható. Ennek hatékony nevelő hatását megtapasztaltam néhány éves pedagógus pályafutásom alatt. Egyetlen példát leírok: Péter figyelmetlen volt az órán, társait piszkálta, az óraközi szünetekben pedig kirívóan rosszul viselkedett. Ellenőrzőjébe beírtam ezt a szüleinek üzenetként. Meglepetésemre az apa nem dorgálta meg a fiát, hanem azt üzente nekem, hogy azért van a tanár, hogy nevelje meg a gyereket. Láttam, hogy a szülők nem partnerek a nevelésben, elhatároztam, hogy a ritkán alkalmazható módszert vetem be, ezt még Péterrel nem próbáltam ki korábban. Jól átgondoltam előbb, és ezért csak a követ151

kező nap mondtam a fiúnak az egész osztály előtt: „Péter megértettem, hogy a szüleid nem foglalkoznak veled, nem igyekeznek segíteni magatartásod javításában, ezért mától te teljes szabadságot kapsz az iskolában. Bármit teszel, téged nem fegyelmezlek. Még ha a padok tetején járkálsz, akkor sem szólok érte. A többi társadat tanítom a helyes magatartásra, de téged nem.” Az osztály meglepődött, de sem ő, sem más nem tett észrevételt. A következő szünetben a gyerekek között járva hallottam, amint egymás közt beszélgetnek arról, hogy Péternek mindent lehet, de később nem igen esett róla több szó, legalább is nem jutott el a fülemig. Minden a megszokott mederben folyt az osztályban. Pétert csak akkor szólítottam meg, ha felelni kértem. Ő pedig elmondta a leckét, ahogy tudta. Azonban nem következett be az, amitől sokan félnének, én magam is aggódtam volna, ha nem lettem volna bizonyos abban, hogy Isten akarata szerint cselekedtem. Nem tett semmi felforgatást a fiú, nem is rosszalkodott különösebben. Társai sem tettek megjegyzéseket. Pontosan nem emlékszem már, de kb. két héttel később, az asztalomnál maradtam ülve és dolgozatokat javítottam, amikor az osztály kiment szünetre. Arra lettem figyelmes, hogy valaki lassan közeledik az asztalom felé. Nem emeltem fel a fejem, de szememet a mozgás irányába fordítottam és azonnal felismertem, hogy Péter közeledik. Majd megállt az asztalnál, én pedig tovább folytattam a dolgozatokon a munkámat. Várt egy rövid ideig és utána megszólított. Felemeltem a fejem, rátekintettem és már kezdte is mondani: „Tanár bácsi azt kérem, hogy ezután engem is tessék nevelni.” Természetesen örömmel igent mondtam neki. Ez volt az én célom is. Nagyon örültem, hogy ilyen hamar elérkezett, amit vártam. Őt azzal neveltem, hogy hagytam azt tenni, amit akar. Ez volt Péter utolsó évfolyama ebben az oktatási intézményben, de soha többet nem volt vele gond a tanév végéig.

152

Nagyszülők Zsolt 71:17-18. „Istenem, te tanítottál ifjúkorom óta, mindmáig hirdetem csodáidat. Istenem, ne hagyj el késő vénségemben sem, míg csak hirdethetem hatalmadat, nagy tetteidet a jövő nemzedéknek.” 2Tim 1:5. Eszembe jutott ugyanis a benned élő képmutatás nélküli hit, amely először nagyanyádban, Lóiszban és anyádban, Eunikében lakott, de meg vagyok győződve arról, hogy benned is megvan.”

Nyolc unokánk közül hol az egyik, hol a másik jön be hozzánk. Gyakran csak rövid időre, néha azonban hosszabbra. Mindig nagyon örülünk nekik. A nappalinkban szoktunk játszani velük. Erre a célra játékokat helyeztünk el a komódban. Ők már jól ismerik, megtanulták, hogy melyik az ő területük. Egyik alkalommal a 4 éves Enikő jött hozzánk. Hozzál játékot – mondtam neki. Nézi a szekrényt, majd megszólal: „a legalsó fiók”. Emlékezett, hogy abban vannak a játékai. Nem húzza ki a többi fiókot. A 10. éves Johanán azzal a céllal jött, hogy papának segít a segélyanyag tárolóban a készlet rendezésében. Ez nagy öröm számomra, hogy szolgálni akar. Az én feladatom volt, hogy találjak olyan munkát, ami nem nehéz neki, és a feladat végzése közben tanítani tudom őt. Játékosan végeztük a munkát és ő közben megtanulta a kézzel működő emelőgép alapfunkcióit és kezdte alkalmazni a tanultakat. Gyönyörű 3 órát töltöttünk együtt. Otthon boldogan újságolta, hogy a papa megtanította őt a „béka” kezelésére. Megint másik történet. Megkezdődött az istentisztelet. Az énekeket Lilla lányunk kíséri a szintetizátoron, kislányukra az apuka felügyel. A másfél éves Karina ül édesapja jobbján, de külön széken. Ez még teljesen új a számára, eddig mindig ölben 153

ült. Az ajtó mellett állva, jól rájuk láttam és észrevettem, hogy Karina le akar szállni a székről. Apukája kezével visszatartotta. A kislány újra próbálkozott. Imre pedig felvette az ölébe. Karina még ott is mozgolódott, onnan is megpróbált lejönni a földre. Én pedig néztem a „harcot”, kíváncsi voltam ki „győz”. A végén odaléptem Imréhez, a vállára tettem a kezem és a fülébe súgtam: „Köszönöm, hogy vállaltad az apai szerepet.” Igen, mert ezt nem a másfél éves kislánynak kell eldönteni, hogy lemegy a földre, vagy a szülő ölében marad. Ez az apuka feladata volt. Könyvem más részében többet írok a határok kijelöléséről és arról, hogy a konfliktus mindig a határoknál tör ki. Azt már megtanulta a kislány, hogy a gyülekezetben az anyuka, vagy az apuka ölében ül, de ahogy nő, a szülők helyesen hátrább tolják a határt, nagyobb mozgásteret adnak gyermeküknek. Immár ülhet a szülő melletti székben is. Karina nem tudhatja felmérni, hogy ő még nem képes kezelni a nagyobb szabadságot, ezért tovább akart menni. á

A

z én bizonyságtételem a nagyszülői szeretetről és fontosságáról szól. Négy évvel ezelőtt nagyon beteg lettem. Éppen nagyszüleimnél nyaraltam. Lefeküdtem és éjszaka hirtelen el kezdett zsibbadni az egész testem, és úgy éreztem, mintha minden erőm elhagyna. Elkezdtem imádkozni. Felugrottam és kiszaladtam a szobából, megmosakodtam és gyorsan felébresztettem a nagymamámat, aki nagyon erős imaéletet élt. Azonnal elkezdtünk imádkozni, mert nagyon rosszul voltam. Hajnali 4:15-ig imádkoztam Mamával, mire sikerült elaludnom. Nagyon féltem, de Mama egy percre sem hagyott ott, azt hiszem, hogy nem is csak Mama volt velem! Később hazaköltöztem. Éjszakánként felkeltem, remegtem, féltem, de Mama szinte minden reggel telefonált és kérdezte, hogy mi a baj, mert érezte, és egész éjszaka imádkoznia kellett értem! Nagyon sokat imádkozott az egész családomért. Azután egy éjszaka nagyon rosszul voltam, végig imádkoztam, szinte már reggel volt, mire sikerült elaludnom. Az álmom sem volt szép. Remegve keltem és természetesen nem sokkal 154

később csörgött a telefon. Mama volt és csak annyit mondott: „Ne félj, Kisfiam! Az Úr azt mondta nekem, hogy megszabadulsz. Hála az Úr szabadító erejének megszabadultam minden félelmemtől, betegségemtől még abban az órában. Olyan volt, mintha egy nagy terhet sírtam volna ki magamból. Tudom, hogy sokat köszönhetek a Mamám és persze az egész családom imájának, de itt inkább szeretném a nagyszülői imatámogatást, közbenjárást kiemelni. Mamám más unokáiért is rengeteget imádkozott és biztos vagyok benne, hogy sok gyógyuláshoz a családban hozzájárult sok-sok imájával. Azóta az én drága Mamám hazaköltözött, de hiszem, hogy egy imája sem hull a porba, ami értünk szólt, mert mind meghallgatásra talált a mi drága jó Urunknál. Ezért kérek, bátorítok minden szülőt, nagyszülőt, hogy vállalják a közbenjárást a családjukért! Mellár Dávid

Testvérek Gal 6:2. „Egymás terhét hordozzátok: és így töltsétek be a Krisztus törvényét.” Róm 13:8. „Senkinek se tartozzatok semmivel, csak azzal, hogy egymást szeressétek; mert aki a másikat szereti, betöltötte a törvényt.”

A szülők után a testvérek vannak legnagyobb hatással a kicsi gyermekre. A nagyobb segíti a kisebbet, vagy esetleg rossz hatással van rá, életét károsan befolyásolhatja. Évekkel később, amikor felnő a kicsi, akkor meg is fordulhat a kocka. Pl. a fiatalabb jobb természetű, több szeretettel viszonyul a másikhoz, vagy jobb anyagi körülményei lesznek, testvérének, vagy testvéreinek életét jó vagy rossz irányba viheti. Számtalan példa van e fordulatra a történelemben. Magam rendkívül szerencsés helyzetben vagyok. Szüleim már nem élnek, de olyan testvéreim vannak, akik valóságos áldást jelentenek számomra. Másfél évtized óta tel155

jes időben az Úr szolgálatában vagyok feleségemmel. Istennek úgy volt kedves, hogy olyan feladatot bízott ránk, amit fizetés nélkül végzünk. Ő mindig gondoskodott rólam és családomról. Kedves volt azonban előtte, hogy gyakran testvéreimet használja fel támogatásunkra azáltal, hogy egy emberként mellém álltak, imádságaikban hordoznak, szavaikkal bátorítanak és sok esetben anyagilag is támogatnak. Ez a szeretetük azonban nem tizenöt éve kezdődött. Egészen a gyermekkoromra visszaemlékezve azt látom: Minden időben számíthattam rájuk, és ők is rám. Most, hogy e mondatokat leírtam még inkább látom, hogy lehetetlen lenne felsorolni, mit kaptam a testvéreimtől. Nem is kezdek bele, csupán egy kisgyerekkori emléket idézek, amit évekkel ezelőtt írtam le: Valamikor a negyvenes évek közepén, Laci bátyámmal Gyula bácsiékhoz indultunk. Az előző napokban sok eső esett. Ez eddig nem is volt rendkívüli, az sem, hogy ilyenkor mély sárban bandukoltunk. Az is természetes volt, hogy szinte nyakig sárosak lettünk, mire a célba érkeztünk. Ekkor azonban olyasmi történt, ami máskor csak ritkán esett meg még a tanyasi gyerekekkel is. A makadám út keresztezése után Orgovány legjobb termő földjei következtek, amiket az jellemzett, hogy esős időben csaknem járhatatlanok voltak a ragadás miatt. Nos, mi ezt tudtuk, de azért a célunkat akkor is el kellett érni. Laci szorosan befűzött bakancsban volt, én pedig gumicsizmában vágtam neki a csaknem 3 kilométeres útnak. Úgy ötven méterrel hagytuk el a szilárd utat, amikor úgy beleragadtam a sárba, hogy nem bírtam a lábamat, pontosabban a csizmámat felemelni. Bátyám biztatására próbálgattam. Az eredmény az lett, hogy a lábam kijött a csizmából és én féllábra mezítláb maradtam, az erősen használt kapcám éktelenkedett a levegőben. Persze így nem mehettünk tovább. Ekkor ő belekapaszkodott a csizmámba, kihúzta a sárból, kicsit elém helyezte, és beleléptem. 156

Indultunk tovább, azaz csak indultunk volna, mert ekkor meg a másik csizma ragadt a sárba. A bal lábammal is megismételtük az előbbi produkciót. Ismét a jobb csizma ragadt benn. Ekkor próbáltunk körülnézni. Nem volt vigasztaló a kilátás, de valahogy mégis megkalkuláltunk egy olyan irányt, amelyet követve a leghamarább kilábalunk a feneketlen sárból. Miután ebben megegyeztünk, már mint hogy Laci döntött, mert én még annyira kicsi voltam, hogy beláttam, a jó döntést csak a nagy testvér tudja meghozni, – én viszont benne nagyon megbíztam és nem is csalódtam, sem akkor, sem máskor. Később, már felnőtt korban is élvezhettem jó tanácsait. Az irány megválasztása után Laci nem csak a kezemet fogta, hanem a csizmámat is. A szorosan befűzött bakancsából véletlenül sem jött ki a lába. Képzeletemben még ma is látom, 55 év után is, ahogy az egyik kezével a vállamat fogta, a másikkal a csizmám szárát és az ő vezényelésével emeltem a lábam, ő pedig vele emelte a csizmámat. Néhány lépés után kezdett a talaj szilárdulni alattunk és már magam tudtam lépkedni. Ez a szituáció fiatal koromban megtanította velem, hogy mi gyengébbek, mennyire rá vagyunk utalva az erősebbekre. Ugyanakkor azt is megtapasztaltam, hogy a nagyobb testvéreink milyen hősiesen vigyáztak ránk és egy pillanatig sem kellett félni, hogy a bajban magunkra hagynak. Közben az évek múltak felettem és természetesen testvéreim felett is. Évtizedekkel később újabb tapasztalatra is eljutottam. Ma már tudom, hogy felnőttként a kisebb testvérek is milyen sokat tudnak segíteni az idősebbnek. Hálás vagyok a mi drága Urunknak a nyolc testvéremért, akiken keresztül oly sok áldásban részesültem. Az itt leírtak nem csak a múltban történtek és nem csak egy családban, a miénkben. Úgy látom, 157

hogy ma is jól működnek, különösen olyan otthonokban, ahol több gyermeket nevelnek a szülők, és emellett esetenként nagyon felelősségteljes munkában dolgoznak. A HVG 2005. decemberi számában olvastam egy cikket Balogh Elemér professzorról, akit alkotmányjogásszá választottak abban az évben. Orvos feleségével 9 gyermeket nevelnek. A feleség otthon van a gyermekekkel, fontosabb számára, mint a karrier. Feladatainak ellátása közben azért óhatatlanul el kell mennie bevásárolni, szülői értekezleten részt venni, stb. Ilyenkor a nagyobb gyerekek felügyelnek az otthon levő kisebbekre. Amikor a sok feladattal elfoglalt édesapától érdeklődött az újságíró a gyermeknevelésről, akkor ő így válaszolt: „Csak az első gyermeket kell jól nevelni, az neveli tovább a többit. Ha néha elmegyünk hazulról a feleségemmel, a legidősebb lesz a parancsnok. És amikor hazamegyünk, csak azt látjuk, hogy fantasztikus a fegyelem, és a legidősebb dirigál.” Igen, fontos a jó kezdés. A gyermekek tanulnak egymástól. Természetesen nagyon fontos, hogy a kezdeményezés a szülőktől jöjjön. Az első gyermeknél kialakított jó magaviseletforma után lényegesen könnyebb a folytatás, és így a nagyobb gyermek kiváló segítővé válik a szülőnek a nevelésben. á

F

érjem a tejbegyűjtéssel foglalkozott a hetvenes években. Hajnali négy órakor már úton volt. Mire a nap éreztette melegét, a tejnek már be kellett érkeznie a gyűjtő helyre, ahol hűtötték. A permetezés és más idénymunkák idején nem mehetett, nekem kellett helyettesíteni őt. Fájó szívvel hagytam itthon a kicsiket. Gyermekeink e napokon egyedül készültek fel, hogy iskolába induljanak. Igen ám, de a legkisebb még pelenkás volt. Ottó fiam azonban ezt megelőzően még tisztába tette kisöccsét, és adott neki valamit enni. Tihamér, a legnagyobb pedig gondolt arra, hogy az ötéves óvodás is kapjon reggelit, majd felügyelt arra, hogy az óvodába menet el ne keveredjen valahol. 158

Ma sem tudom elképzelni, hogy azokban a nehéz időkben mit tudtunk volna tenni nagyobb gyermekeink gondos segítése nélkül. Uramat magasztalom érettük, akik most idős koromban oly sok szeretettel és gondoskodással fordulnak immár felém. Somogyi Gáborné

á égyen vagyunk testvérek. Idősebb bátyám 1958-ban született, fiatalabb bátyám egy évvel később, öcsénk 1970-ben, magam pedig 1963-ban. Én voltam az utolsó, aki családot alapított. Fiam elmúlt hat és fél éves, kislányom pedig két esztendős. Így akár eddigi saját szülői tapasztalatimról is beszámolhatnék, de mégis arra érzek késztetést, hogy szüleim gyermeknevelési mindennapjairól tegyek említést. Nem tudom, hogy ők mennyire voltak tudatosak, átgondoltak ebben a nehéz napi küzdelemben, az azonban bizonyos, hogy időnként, talán gyakran elgondolkodom azon, hogyan bírtak velünk, négy fiúval. Egyik elv, amit alkalmaztak, az a gyermekek közötti hierarchikus alá-fölérendeltségi gondolat volt. Ez a gyakorlat azt hiszem édesanyám nyomán alakult ki a családban. … Ez nem demokratikus álmegoldás volt, hanem talán éppen egy teokratikus lelki beállítódásból fakadó életszemlélet. Ugyanis a Biblia ismeri a felsőbb hatalmasságok iránti engedelmességet, legyen az emberek közötti kapcsolat, vagy Isten és ember között is. Más szempontból pedig egy racionális és jól működő nevelési elv volt, annak ellenére is, hogy embergyerekek közötti viszony volt, így voltak alulról jövő lázadások, és felülről elkövetett túlkapások. A napi gyakorlatban, alkalmasint csak elvben ez a hierarchia annyit jelentett, hogy a fiatalabb fiúnak engedelmeskedni kellett az idősebbnek. Sokszor ez nem ment könynyen, de akkor a nagyobb fiú fenyítéssel is érvényt szerezhetett elvárásainak. Azt is el lehet mondani, hogy nem mindig jogosan és bölcsen bánt a nagyobb fiú a rá ruházott „hatalommal”, viszont ha nem ment a fenyítés egy ésszerű határon túl, a fiatalabb fiú is csak profitálhatott belőle a jövőre nézve. Ugyan is megtanulhatott veszíteni, alul maradni vagy éppen megalázkodni, még ha oly nehéz lecke is volt a vereség. Tihamér bátyám például meglehetősen higgadt, kiegyensúlyozott fiú volt,

N

159

ennek ellenére az ő térdén is hasaltam, miközben a fenekemet verte. Hiába éreztem méltatlannak, hogy az öt évvel idősebb bátyám fenekel, minden lázadásom ellenére sem védekeztem. Éppen az volt benne a legnehezebb, hogy a fizikai erőm tudatában sem próbálkoztam ellenállással, tudatosan nem álltam ellent. Ottó bátyám kevésbé volt higgadt, és kisebb volt a korkülönbség közöttünk, vele szemben már többször lázadtam. Harold öcsémnél hét évvel voltam idősebb, így kettőnk viszonyában már én voltam a meghatározó fél. Természetesen az alá-fölérendeltség szoros, de nem hisztérikus szülői felügyelet mellett zajlott. Soha nem emlékszem jogtalan beavatkozásokra szüleink részéről. Jogosnak mondható közbelépésre is csak egyetlen egyre tudok visszaemlékezni. Azt is fontos megjegyezni, hogy a hierarchikus rend minden esetben természetes módon megszűnt, feloldódott, szinte magától átalakult barátsággá. Köztem és Harold öcsém között az ő általános iskolás kora vége felé szelídült kapcsolatunk barátsággá, noha azelőtt is az volt, csak korábban egy általam vezérelt barátságnak lehetett tekinteni. Annak az oka, hogy veszekedés, örökös villongások nélkül szerethettem a hét évvel fiatalabb öcsémet már pólyás korától, úgy érzem többek között onnan eredt, hogy amíg kisfiú volt, addig nem kellett vele harcolnom, a szó családon belüli értelmében. Tulajdonképpen úgy is fogalmazhatok, hogy könnyű volt szeretni egy tizenkét éves fiúnak az öt éves öccsét, mert a szó minden tekintetében bátyjának érezhettem magam, nem csak idősebb testvérnek. Öcsém tizenkét éves kora táján kénytelen-kelletlen rá kellett jönnöm, hogy eljött az az idő, amikor megkérdőjelezhetetlenül megváltozott kettőnk kapcsolata. Rövid néhány év alatt kiforrott egyéniség lett a játszótársból. Ez a néhány év elég is volt ennek elfogadásához. Isten iránti hálával gondolok arra, hogy szüleink merték vállalni azt, hogy úgy neveljenek bennünket, hogy ha szükséges, tudjunk, merjünk engedni. Ezt azért érzem ma is fontosnak, mivel a világ szellemisége egyértelműen az érvényesülést, az „Én” mértéktelen uralmát gerjeszti és ilyen szellemi közegben az alázat bátorság kérdése is. Somogyi Frigyes

á 160

2

000-ben ismertem meg egy négygyerekes hívő családot. Elég nagy korkülönbség volt a gyerekek között ahhoz, hogy a nagyobb lány ügyesen tudott gondoskodni a kis pelenkás testvéréről. Az anyuka ezt ki is használta. Gyakran ment a dolgát intézni vagy néha szolgálati útra, és rábízta a kicsit a nagyra! Sajnáltam mindkettőjüket. A 12 éves kislánynak olyan felelősséget tettek a nyakába, ami nem az ő korának megfelelő. A pici baba pedig nagyon ritkán tudta élvezni a pótolhatatlan anyai ölelést, hiszen az ügyes testvére törődött vele. Kedvesek voltak, de nem nyugodott az Úr áldása rajtuk, mert összekeverték a családon belüli szerepeket! A szülő nevelje a gyermekét, ne a testvérek egymást! Ez az Úr akarata! Néhány évvel később sajnos rossz híreket hallottam erről a hívő családról. Ha nincs isteni rend, felbomlik a család rendje, annak nincs jó vége! Bné Pálma

á n már régen elfelejtettem, természetes volt a számomra, csak a feladatomat tettem. Mostam, főztem, takarítottam, hogy amikor szüleink a mezőn dolgoztak, akkor se legyen káosz az otthonunkban. Nálam jó néhány évvel idősebb unokatestvérem figyelt fel munkámra, amikor kerékpárral ellátogatott hozzánk Bócsáról. Évekkel később mondta el, hogy mennyire felnőttesen végeztem a feladatom. Különösen megmaradt emlékében az a momentum, amikor én a kút közelében mostam a kakis pelenkákat. Számomra ez nem volt különös, természetesnek tekintettem. Ez a szolgálat természetszerűen adódott a nagyobb testvérnek.

É

Somogyi Gáborné

Rokonok Fontosnak tartottam, hogy a gyermeknevelésben a szülők mellett a nagyszülők és a testvérek meghatározó szerepéről szóljak. Azonban a tapasztalat igazolja, hogy a kicsit távolabbi rokonokban is 161

nagy a szeretet és örömmel segítenek egy-egy gyermek életének elindulásában és folytatásában. Nagyon elevenen él az emlékezetemben, hogy gyerekkoromban a szomszédunkban élő legkisebb gyermeknek már az ötvenes években megadatott a lehetőség a középiskolai tanulásra. Feri télennyáron 5 órakor indult kerékpárral a több mint 5 km-es távolságban levő vasútállomáshoz, hogy onnan vonattal folytathassa az útját a megyeszékhelyen levő gimnáziumba. Este fordított irányba tette meg ugyanezt az utat, dacolva sárral, szeszélyes időjárással, és a sötétben való félelemmel. Pár évvel később a másik szomszédban azon gondolkodtak a szülők, hogy ők is engednék gimnáziumba kislányukat, aki egyébként Ferinek unokahúga volt, de hogyan tudna bejárni. Feri már leérettségizett, ő elment az egyetemre. A kislány pedig nem járhat egyedül a sötét éjszakában, tudták ezt jól a felelősséget érző szülők. Megoldást a falusi rokonok jelentettek, akik befogadták őt a családjukba, hogy náluk tanuljon, és tőlük járjon a vonathoz. Amikor bátyám előtt megnyílt az egyetem kapuja, ő is szembetalálta magát a nagy kérdéssel: „Hogyan jutok én naponként a Budapesten levő egyetemre?” Édesanyánk Pesten élő fivére adott neki egy szobát, amit másik rokondiákkal osztott meg. Legkisebb húgomat a szanki unokatestvérek fogadták be nagy szeretettel és örömmel, amikor ott talált munkát. Hosszan lehetne folytatni a sort. Számtalan esetben törne derékba egy-egy gyermekünk pályája, ha nem lennének nagyszülők, testvérek, rokonok, akik segítenek gyermekeink gondozásában, nevelésében. Nem győzném felsorolni a sok segítő szeretetet, melyben én magam és gyermekeim is esetenként részesültek rokonaink részéről. Hálás vagyok Istenemnek az áldozatot vállaló rokonokért. 162

Lelkipásztorok

A

z nem volt kétséges előttünk, hogy az Ige tanítása szerint akarjuk nevelni leendő gyermekeinket. Azonban Zita születése után hamarosan nyilvánvalóvá lett számunkra, hogy könnyebb kigondolni, mint megvalósítani a következetes fegyelmezést. Kislányunk 2004-ben született. Az első pillanatban megszerettük őt. Igyekszünk mindent megtenni annak érdekében, hogy fizikailag és szellemileg is egészségesen, jól fejlődjön, és korának megfelelően helyes nevelést akarunk adni neki. Úgy gondolom, hogy a Bibliát olvasva és a gyülekezetben hallottak alapján elég elfogadhatóan tettünk mindent vele. Nem is voltak különösebb gondjaink. Annak is örülünk, hogy pl. a gyülekezeti istentiszteleteken is jól viselkedett mindig. Az első komolyabb konfliktus akkor jelentkezett, amikor megbetegedett. Tudtuk, hogy fájdalmai vannak, azért sír. Mi pedig megsajnáltuk és kivettük a kiságyból, magunk közé fektettük az ágyban, biztosítva ezzel egyszerre a szülők közelségét és a védettséget, hogy le ne guruljon. Ez jó megoldást hozott, aminek nagyon örültünk. Ő pedig hamar meggyógyult, azonban megszerette a helyet közöttünk és nem kívánt visszamenni a kiságyba. Pár nap múlva kínossá vált számunkra, hogy nem tudunk Zitától jól pihenni és egymás számára időt szánni. Megpróbáltuk őt visszatenni a kiságyba, de hatalmas sírással reagált e lépésünkre. Újra megsajnáltuk és újra az ágyunkba vettük. Így ment napról-napra. Már nem mi neveltük őt, hanem ő irányított bennünket. A csapdából nem tudtunk kiszabadulni. Megbeszéltük feleségemmel, hogy a gyermeknevelésben is sok tapasztalattal rendelkező lelkipásztorunktól kérünk tanácsot. Ő a feleségével együtt azt tanácsolta, ne foglalkozzunk túl sokat azzal, hogy sír a baba, mert ha most néhány hónapos korában nem tudjuk őt határozottan, és szeretettel nevelni, akkor semmit nem tudunk tenni nagyobb korában. Fellelkesedve jöttem haza. Bejelentettem Szilvinek, hogy visszatesszük Zitát az ágyba, függetlenül attól, hogy sír. Feleségem nem lelkesedett az ötletnek, de tudta, hogy ez helyes tanács, ezért, ha nehezen is, de döntöttünk és a következő este nem köztünk helyeztük el a picit, hanem szépen lefektettük az ágyába. Máris Zita ordító sírása töltötte be a szobánkat. Fél 163

óráig még csak szünetet sem tartott. Bizony a mi szemünkből is kicsordult a könny, és azon gondolkodtunk, hogy ez már szadizmus, no meg azért, hogy őszinte legyek: mondtuk is egymásnak. Az értelmünk azt diktálta, hogy vegyük magunkhoz az ágyba, viszont azt is tudtuk, hogy szükséges a következetesség, vállalnunk kell a gyermekáldás fogadásával együtt a szülői felelősséget is. Kitartottunk. Hála Istennek nem sok este ismétlődött meg a tortúra. Hamarosan sírás nélkül aludt el a baba. Azóta is időnként előfordul, hogy kicsi sírás van lefektetéskor, de hamarosan elalszik. Immár elmúlt egy éves. Lakáskörülményeinkben javulás állt be, egy szoba helyett már kettő van. Megengedhetjük, hogy neki külön szobája legyen. Ő pedig élvezi az új körülményeket, és boldogan alszik egyedül. Visszatekintve, hálásak vagyunk Istenünknek a kapott jó tanácsért, na meg azért is, hogy el tudtuk fogadni, mert hamarosan érkezik a második gyermekünk, ő fogja használni a bébinek fenntartott kiságyat a hálószobánkban. Pintér Kornél

á osszú évekig nem volt ilyen irányú tapasztalatom, de azt hiszem, az utóbbi évekről tudomást nem venni, nem elismerni, egész egyszerűen bűn lenne. Nem volt olyan család, amelyet irigyeltem volna, vagy szerettem volna utánozni. Ma sem szeretnék irigyelni és utánozni senkit, mégis el kell ismernem, már ismerek egy olyan családot, amelytől lehet, szabad tanulni. Ők a lelkipásztorom és családja. Mivel húsz évig világi életet éltünk, és közben neveltük négy gyermekünket, rengeteg mindent kihagytunk a nevelésből. Ezeket észre sem vettük, csak a megtérésünk után, de ezt is csak azért, mert volt előttünk egy minta: a Ficsor család, akik akarva akaratlanul szüntelen tanítottak bennünket. Persze ők nem érték be életvitelük példáival, gyakorlatban is tették a dolgukat. Ha most azt hiszi valaki, hogy ettől mi el voltunk ájulva, téved. Hétről hétre avval szembesülni, hogy ezt sem tettük meg, azt is meg kellett volna tenni az évek alatt, nem volt egyszerű. Szerencsénkre őket nem zavarta az ellenállásunk. El kell ismerni, nem vártak érte még csak elismerést sem. Én itt most mégis MEGKÖSZÖNÖM amit tettek és tesznek a mai napig is értünk.

H

164

Húsz év világi élet után tértem meg, tértem vissza az Úrhoz. Amikor rádöbbentem ennek a súlyára egy csendes napon, csak sírtam az Úr előtt. A családomból egyedül én voltam, de a testvérek velem voltak, és nem szűntek meg imádkozni értünk. Nem csak nekünk felnőtteknek volt lelkigyakorlat ebben az évben, hanem a gyerekeknek is. A mi két kisebb gyermekünk is elment erre a táborozásra. Életükben először voltak keresztyén táborban. Amikor hazajöttek boldogan mondták el, hogy befogadták a szívükbe az Úr Jézust. Karcsi bácsi tanította őket az Igéből, és aki be akarta fogadni az Úr Jézust, az jelentkezhetett, előre mehetett, és ő imádkozott érte. Közölték velünk, hogy megtértek, és Karcsi bácsi majd bemeríti őket. A feleségem ekkor még a gyülekezetbe sem járt, de ő is örült neki. Innentől kezdve a mai napig végzik lelkigondozásukat. Nem hagyták abba a rájuk figyelést. Két évig Lilla foglalkozott velük minden vasárnap, kivéve ha valamiért nem mentünk el. A mai napig játsszuk azokat a játékokat, amiket Lilla nénitől tanultak, és mi a „kicsiktől”. Már egy éve Ági néni tanítja őket. Felsőbb osztályba léptek, a mi dolgunk csak annyi most is, hogy vigyük őket. Aztán Ágika szólt nekünk, hogy Dávidot az Úr a szívére helyezte, és sokszor imádkozik érte. De nem csak Ágikának lett a „szívügye” Dávid, hanem Donátnak is. Ő is ha tehette, imádkozott Dáviddal, könyvekkel látta el őt. Vagy a beszélgetések Hellával. Meg kell említenem a feleségem megtérését is, hisz az is idetartozik. Ő is egy jánoshalmi csendes napon tért meg, ebben Eszter néni volt az egyik kirendelt segítő, de több kiló könyvvel, kazettával, barátsággal segítették Lilla és Reni a mai napig. Mára már öt családtagunk tért meg az Örömhír Közösségben, és négyet merített be Károly testvér. Tudom, elsősorban az Úr Jézusnak köszönhetjük ezeket a csodákat. De vitathatatlan a segítés, a nevelés, a támogatás a családi életben, a gyermeknevelésben, a keresztyénné válásunkban, a szolgálati lehetőségeinkben, a szabadidő eltöltésében. A gyermekek nevelésében nagy segítség az a tanítás-sorozat, amit egy hónapja tart Károly testvér, vasárnap délelőttönként. Talán úgy is nevezhetnénk, egy irányított beszélgetés ez. De hiszem, a most készülő könyv, ami szintén ebben a témában íródik, szintén nagy segítség lesz sok szülőnek. Azt hiszem, csak rajtunk szülőkön múlik 165

megint, elfogadjuk-e a segítséget, vagy önfejűen megyünk tovább a saját utunkon. Nem szabad azt hinni, hogy már úgyis késő van! Valamit mindig tehetünk, de „sokat” csak a maga idejében. Ha neked még nem késő, Kedves Olvasó, tegyél meg mindent ma, nehogy majd egyszer csak keveset tehess! M. Lajos

Pedagógusok Róm 13:1-7. „Minden lélek engedelmeskedjék a felettes hatalmaknak, mert nincs hatalom mástól, mint Istentől, ami hatalom pedig van, az az Istentől rendeltetett. Aki tehát ellene szegül a hatalomnak, az az Isten rendelésének áll ellen; akik pedig ellenállnak, azok ítéletet vonnak magukra. Mert a jócselekedet miatt nem kell félni az elöljáróktól, hanem csak a rossz miatt. Azt akarod, hogy ne kelljen félned a hatalomtól? Tedd a jót, és dicséretet kapsz tőle: mert Isten szolgája az a te javadra. Ha azonban a rosszat teszed, akkor félj, mert nem ok nélkül viseli a kardot, hiszen ő Isten szolgája, aki az ő haragját hajtja végre azon, aki a rosszat teszi. Ezért tehát engedelmeskedni kell nemcsak a harag miatt, hanem a lelkiismeret miatt is... Adjátok meg mindenkinek, amivel tartoztok: ... akinek a félelemmel, annak a félelmet, akinek pedig tisztelettel: a tiszteletet.”

Nagy előnye volt a régi időknek, hogy a gyermek a szüleivel együtt dolgozott. Ez a körülmény sok lehetőséget biztosított a szülőknek, hogy gyermeküket egészen a felnőttéválásig segítsék, neveljék. Ma, az iskolakötelezettség korában, a szülő átengedi a gyermek nevelését egy részben a pedagógusoknak: óvónőknek, tanítóknak, tanároknak. Az óvoda és az iskola életük részévé vált minden előnyével és hátrányával. Az oktatási intézményekben gyermekeink olyan társak közé kerülnek, akiktől gyakran rossz példát látnak. Sajnos vannak ilyen pedagógusok is. De nagy áldás, hogy sokan léteznek ma is olyan hivatástudattal tevékenykedő tanítók, tanárok, akik szeretettel és türelemmel, tudásuk legjavával és életvitelükkel a tanulók példaképei lehetnek! Az 166

ilyen nevelők helyzete nehéz, mivel a liberális vezetés csaknem minden lehetőségtől megfosztotta már őket, és csak abból a tanulóból „faraghatnak embert”, aki maga is akarja, kéri. Az ilyen gyerek pedig ritka. Egyre sűrűbben jelentkeznek annak a tragikus következményei, hogy egyre több országban kitiltják Istent az Iskolákból. Nálunk még hivatalosan nem történt meg Isten teljes kizárása, a gyakorlatban azonban közel vagyunk hozzá. Amerikában pedig már törvényileg megtörtént e sajnálatos tény. Nem régen olvastam Rachel könnyei című könyvet, melyet annak a kislánynak a szülei írtak, akit az 1999-es iskolai vérengzés során ölt meg két iskolatársa. Sajnos ez a 13 áldozatot és rengeteg sebesültet követelő dráma nem egyedüli az Egyesült Államokban. Előtte és utána is történtek a coloradói iskoladrámához hasonló vérengzések. 2007. április közepén az egyik Virginiai egyetemen 32 társát lőtte le majd önmagával végzett az egyik tanuló. Ami nagyon sajnálatos, hogy még mindig nem ébred rá a világ, hogy a fegyverhasználat korlátozása nem elégséges megoldás, az egyetlen válasz e kihívásra, Istenhez és az Ő Igéjéhez való visszatérés. A fenti okok miatt a gyermekeiket most nevelő szülőknek három fontos dolgot szeretnék a lelkére kötni: 1. Ahhoz hogy gyermeketek életét, értékrendjét, szülőtiszteletét, jellemét, jövőjét megalapozzátok rendelkezésetekre áll 3 év. Utána már nem egyedül ti nevelitek. Ezért azt a 3 évet használjátok ki nagyon jól! Kényelemből ne passzoljátok le a gyermeket testvérhez, nagyszülőhöz, barátokhoz, stb., ha nem feltétlenül muszáj! Ti neveljétek őket, úgy, hogy utána ne bánkódjatok az első 3 év lehetőségeinek elszalasztása miatt! Nagyon fontos, hogy jó legyen az alap! 167

2. Az óvodai és az iskolai években folytassátok gyermekeitek nevelését. Ne bízzátok azt másra! Nem az ő dolguk! Persze ők is teszik, de legyen a tiétek a meghatározó! Szánjátok rá az időt, a fáradtságot! A pedagógusok többen nevelik a gyermeket, és mind másként teszi azt, ami a gyermeket összezavarhatja. Fontos, hogy ti ketten egységben, egyformán, és úgy neveljétek, hogy a gyermek előtt ne legyen kérdés: a tiétek a meghatározó! Ha a pedagógus nem olyat tanít, ami rossz, akkor ne szálljatok szembe vele! Ne mentsétek ki a gyereketeket a pedagógussal szemben, mert ezzel sokat ártotok! Fontos, hogy a pedagógusnak is tekintélye legyen a gyermeketek előtt, mert csak így érhet el jó eredményt a nevelői munkája! Azt látom, hogy ma sokszor a pedagógus munkáját a szülő dönti romba, amikor a panaszkodó gyermeknek ad igazat. Ne tegyél ilyet! Ha nem lehetetlent kér, ha nem bűnre utasítja, akkor állj a pedagógus mellé! Ne mondj ilyet: „Az a tanár nem normális.” Vagy hasonlókat. Hogyan tiszteljen a gyereked egy olyan személyt, akiről így beszélsz? Te is gyakorolj önuralmat, hiszen a gyermeked sokat tanulhat meg attól a nevelőtől, ha jól állsz a kérdéshez! 3. Természetesen, mint Krisztus gyermekei, sokszor, és manapság egyre többször találjuk szembe magunkat olyan beszédekkel, programokkal az iskolában, amik Isten szemében utálatosak. Ezekről nyíltan beszélgess a gyermekeiddel! Ami nem tiszta, arról lássa világosan, hogy nem az. És tanítsd meg különbséget tenni a jó és a rossz között! Tiltsd a rosszat, és tanítsd meg, hogy kötelezze el magát a jóra! Ha másért nem, akkor azért mert Isten és te ezt parancsolod neki. Ha kisgyermekként megtanult engedelmeskedni, akkor felső tagozatos korában, ha másért nem, engedelmességből a jót fogja választani. 168

Olyankor is, amikor nem látod. Ha így készül fel az életre, akkor középiskolás korára már nyugodt lehetsz felőle, még ha kollégiumba is kellene mennie. (De minden nap, amit otthon tölt, aranyat ér. Ha nem elkerülhetetlen, ne küldd 14 évesen kollégiumba!) Már meg tudja különböztetni a jót a rossztól, és már elkötelezte magát a jó mellett! De a bátorításra, tanácsra még nagyon sokáig szüksége lesz! Add meg neki! Zsid 12:11. „Pillanatnyilag ugyan semmiféle fenyítés nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, később azonban az igazság békességes gyümölcsét hozza azoknak, akik megedződtek általa.”

Egészen kicsi gyermekként megtapasztaltam, hogy az életünk formálásában fontos szerep jutott néhány tanárunknak is. A teljességhez hozzátartozik, hogy 6-10 évesen nemhogy nem értékeltem, hanem kimondottan rossz néven vettem, amit a szigoráról híres Bárdos tanító néni tett velem és testvéreimmel. Sok körmös és tenyeres fémjelzi kemény pedagógiáját. Ma is emlékszem, hogy másodikos koromban volt olyan időszak, amikor hetente kétszer-háromszor is kikaptam. Már gyermekfejjel is meg tudtam ítélni, hogy hozzánk sokkal szigorúbb volt, mint néhány valóban rossz gyerekhez. Nem magyarázkodott, de megjegyzéseiből pontosan felismertem, hogy jól ismeri szüleimet, és tudja, hogy nekik milyen elvárásuk van gyermekeik felé. Nem járt templomba – nem is tehette abban a 40 esztendőben egy pedagógus sem –, de hitt Istenben. Tudta, hogy a Ficsor gyerekek szülei elkötelezett hívők. Tudta, hogy gyermekeiket is a Biblia tanítása szerint akarják nevelni. Évtizedekkel később visszagondolva azt sejtem, hogy titokban olvasta a Bibliát. Ezzel tudom magyarázni viselkedését, ami – ismét mondom – nekünk gyermekeknek egyáltalán nem volt kívánatos. 169

Kovács József fiatal tanár, sokkal megfontoltabb volt, de ő is kemény, és ragaszkodott az iskolai szabályok betartásához éppúgy, mint az élet írott vagy íratlan szabályaihoz. Nem fogadta el a rendetlenséget. Nem engedte meg a fegyelmezetlen tanulást. Ritkán használta a tenyerét, de nagyot tudott ütni vele. Talán két évig jártam az osztályába – a tífusz hirtelen elragadta közülünk –, de a rövid idő alatt is sokat tanultam tőle. Még ma is élő tanáromat, György Istvánt is szeretném megemlíteni. Ő már fiatal koromban formálta életemet. Szigoráról és emberismeretéről volt nevezetes. Tőle egy életre megtanultam néhány fontos magatartásformát. Leginkább neki köszönhetem, hogy nem járok folyton hanyagul zsebretett kézzel. Igaz, otthon is ezt tanították szüleim, de ők nem olyan kemény szigorral tették. Egy fiatal számára viszont megerősítése a szülői buzdításnak, ha kívülálló személytől is ugyanazt hallja. Istenem köszönöm, hogy úgy vezetted életutamat, hogy Vértesalji Pál tanár úrral találkozzam. Amíg az előbb említett tanárok a tanulmányi eredményem és magaviseletem formálásában végeztek kiemelkedő munkát, addig Pali bácsi új távlatot nyitott meg előttem a tanulásban. Mivel a háború után édesapámat osztályidegennek bélyegezték, nem mehettem gimnáziumba, sőt ipari iskolába sem. Az 1956-os forradalom némi változást hozott, 5 év késéssel, a puha diktatúra kezdetén nyílt meg a lehetőség, hogy szakmunkásképző intézetben kezdjem el tanulmányaimat. Mire közeledtünk az 1. év végéhez Vértesalji tanár úr tehetséget fedezett fel bennem. Egy óraközi szünetben odaült mellém a padomba. Fogalmam sem volt, mit akar és miért teszi e szokatlan dolgot. Kérdezgetett a szüleim felől, azután, hogy miért nem mentem középiskolába a nyolcadik osztály elvégzése után. Nem sok időnk volt, a tíz perc hamar lejárt. Ő azonban feleleteimből gyorsan megértette, hogy a politikai elnyomás tartott otthon. Nagyon megdöbbentett, amit akkor mondott nekem, a pa170

domban ülve: „Nem maradhatsz itt ilyen tehetséggel, tovább kell menned, középiskolai tanulmányokat kell elkezdened!” Azt válaszoltam: „Nem mehetek, nem vesznek fel.” Ő azonban nem hátrált meg, otthonában is folytatta a gondolkodást, mert nagyon fontos voltam számára. (Valószínű, hogy ő nem tudta, de én igen, Isten számára voltam és vagyok fontos.) Neki terve volt velem és ehhez szükségem volt az ismereteim intenzívebb bővítésére, és egy ilyen segítőkész tanárra is. E beszélgetés után hamar keresett újabb alkalmat egy további beszélgetésre, akkorra kész tervvel jött. Levelet diktált, amit aztán én írtam alá, de azt írtam, amit ő mondott. Tanácsára több középfokú intézménybe elküldtem e levelet, és kértem, hogy vegyenek fel iskolájukba tanulónak. Egyetlen igent kaptam. Nem a pécsi, vagy a szegedi, tőlünk távol levő középiskola, hanem a Kecskemét székhelyű Közgazdasági Szakközépiskola fogadott tanulójának. Így szeptembertől egyszerre két intézetnek is tanulója lettem. A szakiskolát folytattam nappalin, a második évfolyamon, a gimnáziumban pedig első éves levelező hallgató lettem. Jó Atyám, köszönöm a hívő és a nem hívő tanáraimat, akiket felhasználtál, hogy segítsenek szüleimnek életem formálásában. Ők elvégezték azt, amit szüleim pozíciójukból eredően nem tehettek meg. Az apai és anyai nevelésre alapozva viszont elsegíthettek oda, hogy az egyszerű parasztgyerekből több szakmával rendelkező diplomás férfi legyen. Tanáraim fontos részt vállaltak abban, hogy szakmailag is felkészüljek az életre és a szolgálatomra. á

A

mikor elkezdtem tanári pályafutásomat, hamar rádöbbentem, hogy milyen csúnyán beszélnek a diákok. Ez a jelenség sajnos nagyon elharapózni látszik. Az a tapasztalatom, hogy a szülőket sokszor nem is izgatja, hogy csemetéjük hogyan beszél. Így egyszer csak azt veszik észre, hogy velük is 171

káromkodva beszélnek. Nem csoda, ha ezt hallják otthon nap, mint nap. Ahogyan a szülő másokról beszél, úgy fognak róla is véleményt alkotni gyermekei. Néha azt is szomorúan hallom, ahogy egy szülő – sokszor éppen az édesanya – beszél a gyermekeivel, gyermekeiről. Nekem fáj, amint hallom a minősíthetetlen jelzőket, átkokat! Ha valaki ettől az anyukától számon kérné, hogy miért átkozza meg a gyermekeit, nem is értené, vagy meg lenne sértve. Pedig ezek a tények! A gyermek ezalatt megtanulja, hogy így lehet, így kell a másik emberrel kommunikálni, érzelmileg zsarolni, terrorizálni. Nem telik el sok idő, amikor már ő maga is alkalmazza pajtásaival, nevelőivel, szüleivel szemben. Mennyivel jobb lenne, ha áldani tanítanánk meg gyermekeinket! Isten. Manapság szabadon használja az ember ezt a szót. Ki így, ki amúgy. Boltban, piacon, erdőben, lakásban, az utcán… Szinte mindennap hallani. Sajnos a legtöbbször káromkodásba ágyazva. A legtöbb gyermek számára Isten neve a káromláshoz kapcsolódik. Ez nagyon szomorú. Az istenhit számukra idejétmúlt. Ezért figyelmeztetnünk kell őket, hogyan használják Isten nevét. „Úristen!” – hányszor hallottam ezt az órákon, szünetekben. Keresztyén tanár lévén hamar ráébredtem, hogy felelős vagyok azért, hogy tudják a gyerekek, mit von maga után Isten nevének a hiábavaló emlegetése. Így minden ilyen beszólás után hangosan elmondtam a harmadik parancsolatot: „Isten nevét hiába ne vedd a szádra, mert nem hagyja büntetés nélkül!” Ennek az ismételgetése viszont – még ha néha „unták” is – nem volt hiábavaló! Egy idő múlva azt vettem észre, hogy ha „véletlenül” mégis kimondták, hogy „Úristen!”, rám néztek és így folytatták: „Jó, jó! Tudom, tudom, ne vegyem hiába a számra, mert nem hagyja büntetés nélkül!” Amikor eljöttem az iskolából az alapítványi munkába, a tanítványaim odasereglettek körém. Az egyik azt mondta: „De, ha a Tanárnő elmegy, akkor ki fogja nekünk azt mondani, hogy ne vegyük a szánkra hiába Isten nevét?!” Erre így feleltem: „Látod, már megtanultátok, és ti fogjátok egymásnak, magatoknak mondani.” Ha semmi mást nem tudtam volna megtanítani ezeknek a gyerekeknek, csak ezt az egy mondatot… Hiszem, hogy erre a mondatra évek, évtizedek múlva is vissza fognak emlékezni. Bízom a Szent Szellem munkájában, hogy a többi igeverset is, 172

amit elmondtam, eszükbe juttatja majd a kellő élethelyzetekben. Isten óvja meg őket – ezek által is – a téves úttól! Kardos Barbara

á

F

érjem négygyermekes család legidősebbje. Az általános iskola hetedik osztályában derült ki számára is, hogy jól rajzol. A pedagógus külön feladatokat adott neki, amelyeket elvégzett és amelyek igazolták, hogy valóban tehetséges a fiú. Újabb és újabb, síkban és térben megjelenített alkotások, vagyis festések, grafikus ábrázolások, kis szobrocskák érlelték meg a jószemű és jólelkű /vagy talán csak kötelességtudó?/ tanárban, hogy a gyereknek tovább kell tanulnia. Erről beszélgettek is, nagy egyetértésben. Ám a szülők, különösen az apa, elvárta, hogy a legnagyobb fia menjen el a nyolcadik osztály befejezése után dolgozni, segítse a kisebbek felnevelését. A rajztanár azonban olyan sikeresen érvelt a családnál, és olyan meggyőzően írta meg saját maga T. E. felvételi kérelmét a művészeti gimnáziumba, hogy a fiú mégiscsak tanulhatott, sikeres érettségi vizsgát tehetett. Akkor aztán az apa a sarkára állt, ellentmondást nem tűrő hangon jelentette ki, hogy most aztán indulás esztergályosnak valamelyik gyárba. A fiú azonban a középiskolai tanárai tanácsait is megfogadta. Munkahelykeresés közben szorgalmasan járt a hetekig tartó felvételi vizsgákra, immár a Képzőművészeti Főiskolára. Kevéske ösztöndíjjal, hatévi tömény éhezés után festőszakon végzett az akkori főiskolán. /Ma Képzőművészeti Egyetem/ Sok évtizedes művészi munkája mellett rajztanári, művészet szervezői- és vezetői feladatokat lát el. Rendszeres kiállító. Megbecsült ember. A legmagasabb állami kitüntetések egyikét a közelmúltban kapta meg. Áldja meg az Úristen a tanárait, akik – bizonyára nem kevés fáradsággal – segítették kibontakozni tehetségét, áldja őt magát, akit sokan vallanak mesterüknek, áldja mindazokat, akik felismerik a mában a jövőt és egyengetik a fiatalok útját a jó cél felé. Mert: mindenki tehetséges valamiben. T. E-né

173

á desapámat fiatal korában vitte el az akkor jellemzően magyar betegségnek nevezett tüdőbaj, a morbus hungaricus. Anyukám huszonnyolc éves kora óta özvegyen nevelt. Azt szerette volna, ha többre viszem, mint ő. A végig kitűnően végzett elemi iskola után gimnáziumba íratott. Az érettségim idejére azonban már belefáradhatott a sok nélkülözésbe, kuporgatásba, mert azt kérte, vállaljak munkát. Szegénykém mindig ideadta a kis keresetéből az iskolai ebéd befizetését szolgáló pénzt, megvehettem a – emlékszem két forint hetven fillérbe kerülő – villamos hetijegyet is, de én másra költöttem. Tanítás után valamelyikünk az osztályból leszaladt a boltba öt-hat negyedkilónyi puha kenyérért, amit a padokon ülve, beszélgetve majszoltunk el, és ittunk rá jó hideg vizet. Évekig enynyi volt sokunk ebédje. Ugyanis az ebédpénz nagy része kellett tanszerekre, könyvekre, ilyen-olyan befizetésekre. Azokat már nem tudta volna anyám kifizetni, én meg kérni sem mertem. Csak jellemzésül mondom, hogy ábrázoló geometriát is tanultunk, de egy körzőre soha nem futotta. Lehetett kapni olcsón egy kis hegyes szerszámot, amit ráhúztam a ceruzára. Evvel kört még csak-csak lehetett valahogy rajzolni, de egyebet szerkeszteni, pontosan mérni már nem. A drága öreg matektanárom megszerettette velem a tárgyát. Vonzott a trigonometria, a differenciál- és integrálszámítás, csak az alapjaim nem voltak meg. Sose értettem igazán, hogy kell gyököt vonni. A tanár úr ismert engem, talán szeretett is és odaküldött, ahol az én igazi helyem volt. Kérdeztem, matek vagy magyar tanulmányi versenyre menjek. Azt hittem, örül, hogy így fordulok hozzá. De ő az én érdekeimet képviselte: „Induljon csak maga magyarból !” – mondta és nem is tárgyaltunk erről többet. A budapesti verseny egyik győztese lettem. Ez akkor belépést jelentett – bizonyos felvételi beszélgetés után - bármelyik egyetemre, főiskolára. Bármelyikre. Én azonban tanár – és olyan tanár akartam lenni mint az én mentorom. Anyukám nagyon ódzkodott a továbbtanulásomtól. Ma már értem, mit jelent a szülőnek, ha diplomát ad a gyereke kezébe.

É

174

Nem kevés nélkülözést hozott mindkettőnknek a négy év. Ám több mint tízszereséig a hivatásomnak élhettem! Dicsőség Istennek! Ki tudja ma már, hány gyereknek, fiatalnak adtam tovább az emberséget, a kultúrát, a tudást, amit magam is a tanáraimtól, a jóakaróimtól és eleve anyukámtól kaptam...? A hány? mennyi? azonban itt egyáltalán nem fontos! Az a fontos, hogy élnek- élünk - sok ember emlékezetében, gondolkodásában, érzésvilágában. Én úgy gondolok vissza Útmutatóimra, hogy: áldassék a nevük még haló poraikban is! Dr. Ujhelyi Mária

„Szabadegyetemi professzorok” Csel 22:3. „Én zsidó ember vagyok, a ciliciai Tarzuszban születtem, de ebben a városban növekedtem fel; Gamáliél lábainál kaptam nevelést…”

Keveseknek adatott meg az a lehetőség az első század idején, ami Pál apostolnak: a legnagyobb tudóstól kaphatott tanítást és nevelést. Az ő közelében gazdag ismeretanyaghoz juthatott. Az a kiváltsága a mai generációnak, hogy most is vannak „Gamáliélek” csak meg kell őket találnunk. Ennek viszont feltétele, hogy a felnövekvő generációban legyen igény a tudás elsajátítására, és bölcsesség a megfelelő eszményképek kiválasztására. Persze nem feltétlen születnek ezzel a bölcsességgel a fiúk és lányok, ezt is tanulni kell. Ezt pedig csak egyféleképpen tudod megtanulni: Még pedig akkor, ha nagyon akarod, ha mindig nyitott szemmel jársz és keresed a többet, a jobbat. Azonban erre sem vagy képes magadtól, ehhez szükséged van arra, hogy találkozz a magad „Gamáliélével” és fogadd el a tanácsait, akkor is, ha te nem látod azokat könnyűnek, célszerűnek, vagy éppen szükségesnek. Megvallom neked, bennem bizony volt néha ellenállás, amikor a „tanítom” szinte erőszakolta rám a tudomány elsajátítását. A tudásszomj azonban átsegített a nehéz időkön és 175

néhány év után megláttam a gyümölcsöket az életemben, ki tudtam rúgni a port a lábam alól. Évtizedekkel később találkoztam egy végtelenül ingerszegény környezetben született fiúval, aki 13 éves koráig semmit nem tudott kezdeni a magában rejlő, Istentől ajándékul kapott tehetséggel. Mintegy csavargó, a faluban a legrosszabb életet élte, az iskolába csak azért ment, mert a törvény kényszerét nem tudta kikerülni. Tanulásra azonban senki nem tudta rávenni, vagy akár rákényszeríteni, mindaddig, amíg nem találkozott azzal a valakivel, aki gondolkodását formálni tudta és Krisztushoz vezette. Ekkor fordulat következett be az életében és külső segítséggel elkezdte pótolni az elmaradt ismeretek megszerzését. Isten és elkötelezett életű emberek segítségével 10 évvel a fordulat után átvehette mérnöki diplomáját. Igen, vannak az életben különösen sokrétűen felkészült emberek. Nem csak széleskörű látással rendelkeznek, hanem az alapvető életformájukból adódóan tovább is adják azt a nyitott és ismeretre éhes érdeklődőknek. Ez a típus nem általános jelenség, sokkal inkább kivétel. Rendszerint született tehetségek és ugyanakkor nagy empátiával rendelkeznek. Számukra fontosak mások. Fontosak azok is, akikkel senki nem törődik. Fontosak azok, akik szeretnének széles kitekintést nyerni a világba, akiknek nem elég az, amit az iskolában kötelezően megtanítanak nekik. Azok az emberek, akik igényesen akarnak felkészülni az életre és egész életükben növekedni akarnak, legeredményesebben ezektől a „szabadegyetemi professzoroktól” tudnak tanulni. Ismerek néhány fiatalt, akik nagyon hátrányos helyzetből indultak, de a környezetükben élő, és ismeret átadásra vágyó idősebb rokonaik bátorítására készek lettek kilépni a saját, majdnem „bebetonozott” pozíciójukból és ma több diplomás férfiakká lettek. Így vall erről az általam is nagyon jól 176

ismert, 3 kicsi gyermeket nevelő, több diplomás apuka, Somogyi Harold:

M

indkét ágon osztályidegen felnőttekkel rendelkező családból származom. Az iskolákért hálás vagyok, azonban nem lehet feladata és helye minden tudás átadásának az iskola. Amelyek pedig nagyon is fontos ismeretek lehetnek, mint pl.: istenhit, becsület, emberség, politikai eszmék, ideológiák, tájak, népek, szokások, idegen kultúrák és vallások, sorolhatnám... A szocializmus építésének évtizedeire különösen jellemző volt az egysíkú, elő koncepcióval rendelkező nevelés, oktatás. Nem volt lehetőség számunkra az ország, megye, a világ felé való tájékozódásra... Magával a sokféleképpen élő, gondolkodó emberrel, a közélet, a politikai, egyházi, társadalmi élet működésének sajátosságaival, az emberi kapcsolatok fonákságaival, azok között való eligazodás tudományával, a megbocsátás akarásával, a folyamatos újrakezdés nemesítő hatásával, a szegények becsülésével, nagy és kispolitikával, házépítéssel, a hatékony gazdasági élettel, az adásvétel elméleti és gyakorlati következményeivel Haraszti Sándor bácsi, Ficsor Károly és Gubacsi Laci bácsi lábainál ismerkedtünk meg. Ők voltak a szocializmusban született rokon fiúk és lányok szabadegyetemének professzorai.

„Idegenek” Péld 27:17. „… egyik ember formálja a másikat.”

Nem lenne könnyű feladat annak meghatározása, hogy valóban kik is az idegenek, hisz, akik segítenek bennünket a gyermekeink nevelésében, azok már aligha lehetnek. Itt most azokra gondolok, akikkel nem kell természetes módon kapcsolatban lenni gyermekeinknek, mint például a testvérrel, vagy a tanárral, hisz a velük való kapcsolat elkerülhetetlen és írott vagy íratlan szabályok a nevelést előírják. 177

Vannak azonban olyan esetek, amikor teljesen spontán – akár ismerős, akár kezdetben ismeretlen között – kialakul egy kapcsolat. E kapcsolatban egyik a másikat alakítja, formálja, vagy ez a formálás mindkét irányba hat. E hatás lehet pozitív, de sajnos negatív irányú is. Éppen az utóbbi miatt tartom fontosnak, hogy erről is írjak. Ennek a jelenségnek a veszélye még inkább késztesse a szülőket, hogy első kézből adjanak mindenre kiterjedő tanítást gyermekeiknek. Hisz ma már nem csak a nagy városokban, de a falvakban és a tanyavilágban is mind gyakrabban előfordul, hogy kicsi gyerekeket, többször kislányokat szép szóval, ajándékokkal, vagy erőszakkal elcsalnak idegenek és utána rossz dolgokat cselekednek velük. Sajnos nem csak kicsik, de nagyobbak is ki vannak téve ennek a veszélynek, különösen az elhatalmasodó prostutíció miatt. A valós és rohamosan növekvő negatív jelenség helyett most mégis inkább a pozitív oldalt akarom megragadni, hogy szemléltessem milyen jó lehetőség rejlik a tanulásra az úgynevezett „idegenekkel” kapcsolatban is. A korábban ismeretlenek, egymás számára idegenek, milyen közeli barátokká tudnak válni, évekre, sőt életre szóló baráti, testvéri kapcsolat tud létrejönni. Ezt a tényt jól szemlélteti az itt következő írás:

L

egközelebbi barátom néhány évvel idősebb mint én. Egy faluban élünk, de életkörülményeink nagyon sokban különböznek. Vagy talán még helyesebb, ha azt írom, hogy különböztek, mert ma már minden más, mint évekkel ezelőtt. A különbség oka az, hogy ő olyan családban nőtt fel, ahol a gyermeknevelés a Bibliára alapozódott. Szülei nem az általános nevelési módszereket alkalmazták, mint oly sok másik családban, hanem a mások által sokszor elavult, túlságosan konzervatívnak nevezett bibliai metódust követték. Ezzel szemben velem semmi fontos dolgot nem tanítottak meg otthon. Nem csak az volt a probléma, hogy szüleim elváltak és én anyukámmal laktam, hanem az is, hogy édesanyám nem volt felkészült a gyermeknevelésre. Nem tanította őt sem senki. Nagyszü178

leim könnyelmű életet éltek, gyermekeiket elhanyagolták. Az iskolát amennyire tudták elkerülték és erre mindig volt lehetőség. Már a hatodik osztályba jártam, amikor egy nagy lehetőség csillant fel előttem. Persze én azt akkor nem ismertem fel, de valami miatt mégis igent mondtam rá. Az Örömhír Alapítvány olyan gyermekekkel kezdett foglalkozni, akik nagyon lemaradtak a tanulásban. Felajánlották, hogy minden délután elmehetek az alapítvány központjába, ahol segítséget kaptam a tanuláshoz. Már az első napokban nyilvánvalóvá lett, hogy képtelen vagyok elolvasni a leckét, annyira gyenge volt az olvasásom. Ági néni, az alapítvány igazgatójának a felesége, aki már 5 gyermeket felnevelt és elindított az életbe, nem hátrált meg, nem adta fel a reményt. Ő maga olvasta nekem a leckét és minden mondatot jól elmagyarázott. Közben naponként adott többletolvasási órát, ő maga, esetleg gyermekeinek valamelyike – leginkább Renáta – ott ült mellettem és segített minden egyes szó kiolvasásában. Ha nem jól olvastam segítettek kijavítani. Az írással is legalább annyi problémám volt. Mindezt nagy türelemmel végezték. Munkájuk eredménye kapcsán megváltozott a tanulmányi eredményem az iskolában. Egy év múlva a bukdácsoló gyerekből az osztály kiváló tanulója lett. Nyolcadikos koromban már biztonsággal pályázhattam egy érettségit biztosító középiskolát. Később pedig főiskolát végeztem. Egyáltalán nem tartom jelentéktelen szempontnak, hogy e család nevelő munkájának fontos gyümölcse még lelki érlelődésem. Ágika néni évről-évre fontos hangsúlyt helyezett a tanítás mellett a nevelésemre is. Nem sajnálta az időt arra, hogy elbeszélgessen velem, elmagyarázza, mit miért teszünk. Bátorított folyamatosan, amikor elfáradtam, nem engedte, hogy belekeseredjem a néha fárasztó tanulásba, hogy a lemaradást folyamatosan pótoljam. Az ott kapott nevelés nélkül nem jutottam volna el az Úr Jézus megismerésére. Pedig ezt ma már még a diplománál is többre értékelem. A több éves közös munka eredményeként eljutottam annak felismerésére, hogy így készülve az életre én már olyan kincseket adhatok leendő gyermekeinknek, amilyet én nem kaphattam meg otthonomban. Megnősültem, kislányunk két és fél éves, kisfiunk meg egy. Van már alkalmam, hogy felségemmel, Szilviával együtt hitben neveljem gyermekeinket. 179

Beszámolóm nagyon hiányos lenne, ha nem említeném, mennyi más gyakorlati dolgot is megtanultam, miközben az iskolai anyagra helyeztük a hangsúlyt. Az első év után már nem csak délutánonként mentem a Vörösmarty utcába, hanem a hétvégét is ott töltöttem. A Ficsor családdal étkeztem, náluk fürödtem. Velük együtt el-elmentem egy-egy úgynevezett kirándulásra. Amikor Karcsi bácsinak Budapestre, vagy valamelyik vidéki városba, faluba vitt az útja és éppen volt hely a kocsiban, akkor engem is vitt magával. A hosszú utazás során sok mindent megtanultam tőle. Nem csak passzív utazás volt. Karcsi bácsi a vezetés közben folyamatosan beszélt olyan dolgokról, melyek szélesítették látókörömet. Megtekintettünk nevezetes helyeket. Részt vettünk konferenciákon. Néha Donát is jött velünk. Ezek az utak még kedvesebbek voltak számomra, mert vele, kortárssal úgy összeforrt a szívünk, mint Dávidnak és Jonatánnak. Sokat, nagyon sokat tanultam az idő értelmes és hasznos eltöltése területén is. Ez a család nem ismeri a tétlenséget, a semmittevést. Csodálatosan tudnak az idővel gazdálkodni, szorgalmasan dolgoznak. Szombatonként vagy a főzés mesterségébe vittek bele, vagy pedig a könnyebb kétkezi munkával ismerkedhettem. Ágika néninek köszönhetem, hogy kiváló palacsintát tudok sütni. Ennek gyümölcsét konkréten is élvezi Szilvikém. Amikor tehetem segítek neki a konyhai munkában, sütés-főzésben és a mosogatásban. Tudom már, hogy nincs ilyen kategória, hogy ezt mindenképpen a nőnek, a feleségnek kell elvégezni, segíthet benne a férj is. Örülök, hogy megtanította velem a mázolást is Ágika néni, mert sok hasznát veszem. Otthonunk alakításában, formálásában rengeteg megtakarítást jelent, hogy sok gyakorlati munkában is jártasságot szereztem az alapítványnál. A mázolással pedig időnként kiegészítő pénzt is keresek, emellett az Urat is szolgálom azzal, hogy segítek a most épülő alapítványi otthon munkáiban. Pintér Kornél

180

NEVELÉSI PROBLÉMÁK ÉS KÖVETKEZMÉNYEI Isten parancsának mellőzése 1Sám 2:12. (12-15.) „Éli fiai azonban elvetemült emberek voltak, nem törődtek az Úrral.” 1Sám 2:29. „Miért tapossátok lábbal véres áldozatomat és ételáldozatomat, amelyeket e hajlék számára parancsoltam? Miért becsülöd fiaidat többre, mint engem, és miért hizlaljátok magatokat népem, Izrael minden áldozatának a legjavával?” 1Sám 3:13. „Mert megjelentettem neki, hogy minden időkre szóló ítéletet tartok háza népén azért a bűnért, amelyről tudta, hogy fiai azzal átkot vonnak magukra, és mégsem fenyítette meg őket.” 1Sám 2:34. (27-36.) „Ez a jel fog bekövetkezni két fiadon, Hofnin és Fineáson: egy napon halnak meg mindketten.” 1Sám 4:18. (12-18.) „Amikor az Isten ládáját említette, Éli leesett a székről, háttal a kapufélfának, és a nyakát szegve meghalt, mert már öreg és elnehezedett ember volt. Negyven évig volt Izráel bírája.”

Éli és családjának élete, az apának a gyermekneveléshez való viszonya nagyon szomorú példát állít elénk. Hofni és Fineás nem elégedett meg azzal, amit Isten terve szerint kaptak az áldozati húsból, ők, amit megkívántak, azt erőszakkal is elvették. Ezzel a tettükkel megutáltatták az emberekkel az Úrnak való szolgálatot. 1Sám 2:17.” E bűnüket még tetőzték a paráználkodással. 1Sám 2:22. Nagyon világos, hogy nem csak ők vétkeztek, hanem másokat is bűnbe vittek. Azt nem mondhatnánk, hogy Éli nem tett semmit a bűn felszámolására. Kérlelte fiait 1Sám 2:23-24., de ez nem elégséges Isten szerint. Többre lett volna szükség, a fe181

nyítést kellett volna alkalmazni a főpapi és bírói szolgálatot betöltő apának. 1Sám 3:13. Ő azonban gyenge kezű volt. Elnézte bűneiket, s hagyta gyermekeit elhajolni az igazságtól. A 3. rész 13. versének olvasása első látásra Isten kegyetlenségére utal. Hisz Élire és házára azért jött a szörnyű büntetés, mert Éli a felnőtt fiait nem fegyelmezte. Az Ige megértéséhez két fontos dologra kell odafigyelnünk: 1.

2.

Mint gyermekek nem tanulták meg, hogy engedelmeskedjenek szüleiknek. Azt pedig már korábban tárgyaltam, hogy az engedelmesség megtanulásának ideje a gyermekkor, aki egészen fiatalon nem tanulja meg, annak később már nagyon nehéz, csaknem lehetetlen. Sok küzdelem, fájdalom, szenvedés és megaláztatás útját kell végigjárnia mire rájön, hogy az Isten szavának engedelmeskedés igen meghatározó az életünk, s jövőnk alakulásában. Hofni és Fineás, nem csak Éli fiai voltak, hanem olyan beosztott papok, akiknek szolgálatáért szolgálati elöljárójuk, a főpap – Éli – volt a felelős.

Édesapák, szeretném figyelmeteket Éli háza felé fordítani, és ez alapján emlékeztetni benneteket: a gyermekeitek nevelésének felelőssége alól nem menthetitek fel magatokat, de más sem menthet fel benneteket. Ha szeretitek gyermekeiteket, és jót akartok nekik, akkor nem engedhetitek meg magatoknak, hogy a neveléshez való rossz viszonyulásotokkal a magatok és a gyermekeitek vesztét okozzátok!

182

Szülői összhang hiánya 1Móz 25:28. (27-28.) „Ezért Izsák Ézsaut szerette, mert ízlett neki a vad, Rebeka viszont Jákóbot szerette.”

Egyáltalán nem természetellenes jelenség, hogy két személy között gondolkodásbeli, vérmérséklet, stb. különbségek vannak. Ez nem csak, hogy nem baj, hanem kimondottan jó, így egészíti ki egymást a férj és a feleség. Az viszont fontos, hogy az alatt az idő alatt, amíg várják első gyermekük megérkezését, bibliai alapokon nyugvó teljes egységre jussanak a nevelés fontos kérdéseiben. Az élet azt igazolja, hogy ez egyáltalán nem könnyű, és sajnos sok esetben nem is valósul meg, ezért az összhang helyett az apuka és az anyuka külön nevelési stílust alkalmaz, ami egymás között sok súrlódást eredményez és a gyermekeiket bizonytalanságba sodorják. Ennek a helyzetnek gyakori következménye, hogy az egyik szülő segíti gyermekét kijátszani a másik szülőt, engedetlenségre, hazudásra tanítja tudatosan a saját maga igazolására.

Döntés átengedése a gyermeknek 2Kor 13:11. „...fogadjátok el az intést...” 1Tim 5: 4. „...és hálájukat szüleik iránt róják le, mert ez kedves az Istennek.”

Korunk tragikuma annak általánossá válása, hogy a szülők nincsenek hivataluk magaslatán. Rengeteg szülő egyszerűen elfelejtette, hogy az ő feladata: a gyermekéről való gondoskodás mellett, a jellemének formálása is. Valami, megmagyarázhatatlan ok miatt a kicsire hárítja a döntést. Meg183

kérdezi a még alig beszélő gyermeket: „Tetszik? Ezt vegyem meg, vagy inkább amazt szeretnéd?” Nem a nagymamával beszéli meg az anyuka, hogy délután tudna-e felügyelni a 4 éves gyermekre, amíg ő elmegy elintézni egy hivatalos ügyet a városban, hanem a kicsit kérdezi meg: „El akarsz menni a nagymamához?” Hogyan tudna egy ekkora gyermek dönteni? Sehogyan. Ez nem az ő feladata, ez a szülőé. Persze mindig mond valamit a gyermek, igent vagy nemet, de ez nem valóságos válasz, hanem az ő pillanatnyi akarata. Igen: az akarata. Ne csodálkozzunk hát, hogy oly sok az akaratos gyermek! Célunk egyike a szellemi fejlődésükben és tudásukban lemaradt gyermekek segítése iskolai beintegrálódásukban. A cél elérése érdekében klubot működtetünk, szakköröket, táborozást szervezünk, ahol keresztyén önkéntesekkel, jól képzett, empatikus pedagógusokkal neveljük és tanítjuk a gyermekeket és szüleiket. Sok esetben személyesen keresem fel a családokat, hogy meghívjam gyermekeiket e képzésekre. Megdöbbenéssel tapasztalom, hogy bár részletes magyarázatomra rendszerint megértik a szülök, hogy ez komoly segítséget jelentene gyermekük számára, a válaszadást csaknem mindig a kisgyermekre hárítják. Persze e magaviseletforma kihívást jelent számomra. Jó alkalmat teremt arra, hogy próbáljam a szülőt is tanítani feladata vállalására, és nem átruházni azt az 5-10 éves gyermekre. Azt nem mondanám, hogy a tanításomat azonnal siker koronázza, de azt igen, hogy „lassú víz partot mos” elv alapján a mi nevelésünk formálja a szülőket és rajtuk keresztül a gyermekeket. Tíz év távlatából, mondom: érdemes a próbálkozás. Falunkban néhány család életminősége megváltozott e viszonylag rövid idő alatt. A gyermekek tanulmányi eredménye lényegesen javult. Ebben az időszakban a korábbinál többen mentek közép- és felsőfokú intézménybe, hogy szakmai ismereteket és diplomát szerezzenek. 184

Természetesen mi sem jutunk el mindenhová. Ahová eljutottunk ott sem mindenütt volt foganatja a próbálkozásunknak. Sok szülő ma sem dönt. A gyermek pedig nem tud, nem tudhat dönteni. Következmény: a sok elrontott élet. A gyermek nem tanulja meg az engedelmességet. Nagyobb korában semmit nem mondhat neki a szülő. Ha mégis megpróbál tenni valamit, mert akkorra kezdi látni, hogy elhibázta csemetéje nevelését és szeretné pótolni az elmulasztottat, akkor kiabálás vagy menekülés lesz. Menekül a szülő is és a gyerek is. á Gyakori, de óriási hiba, hogy a szülők már egészen kicsi gyermeknek is átengedik a döntés lehetőségét. Vannak helyzetek, amikben még a szülő is nehezen tudja megítélni, mi lenne a helyes, mégis engedi, hogy az erre felkészületlen gyermek döntsön. Sőt nemhogy engedi, hanem ő kéri a gyermeket a választásra. Ez nagy baj. Nem csak hagyjuk a gyermeket elromlani, hanem egyenesen mi rontjuk el. A gyermek – teljesen érthetően – mindig a kényelmesebb, a kellemesebb felé fog húzni, és ez gyakran egybeesik azzal, ami a kárára van. Ha ilyen történik, abban nem a gyermek hibás, hanem a szülő. Neki kell felmérnie, hogy a döntést nem engedheti át a gyermeknek. Még azzal is árthat a szülő, amikor lényegtelennek tűnő dolgokban enged választást a gyermeknek. Miért? „Hadd válasszon szegény kicsi, hát nem mindegy például, hogy melyik nadrágot húzza?” – mondhatják egyesek. Az lehet, hogy mindegy lenne, hogy melyik nadrágot húzza, de ha már mindegy, akkor miért ne húzhatná azt, amit én választottam neki? És gondoljuk csak meg: miközben kis dolgokban hozzászoktatom, hogy ő választhat, a fontos esetekben is választani akar majd, mert nem tudja a különbséget felismerni fontos és nem fontos dolog között. A vége pedig az lesz, hogy kö185

zelharcot fogunk vívni, és még neki fog feljebb állni, mondván: mit dirigálok én neki. Ez a játszma valahol itt kezdődik, egészen ártatlanul: - Tetszik? - Ízlik? - Mit szeretnél enni? - Mit szeretnél felhúzni? - Mit szeretnél szülinapodra? Olyan életformához szoktatjuk a gyermeket, amit később nem áll hatalmunkban biztosítani neki. Elkényeztetjük. Ezzel nagyon megnehezítjük a későbbi életét, ami egyáltalán nem lesz ilyen virágos, mint amihez hozzászoktattuk. Az életben ugyanis senki nem fogja a felnövő gyermek kívánságait lesni, hogy azokat teljesíthesse. Javára válik a gyermeknek, ha idejekorán szembesül azzal, hogy nem minden alakul úgy, ahogy szeretné, mert körülötte még sokan élnek, akik nem mind azt akarják, amit ő. A játszma folytatódik, ahogy nő a gyermek: - El akarsz jönni a gyülekezetbe? - El akarsz menni az osztálykirándulásra? - Szeretnél zenét tanulni? - Szeretnél edzésre járni? - Meddig szeretnél maradni? Mire idáig érünk, általában már nem is kell kérdezni semmit, mert a gyerek magától is bejelenti, hogy mit szeretne és mit nem. És ha kisgyermekkorában hozzászoktattuk, hogy azt választhat, amit akar, akkor tizenéves korában már semmit sem mondhatunk meg neki, vagy ha meg is mondjuk, nem lesz foganatja, ő mást fog tenni, mi pedig csak tétlenül állhatunk és remeghetünk, hogy mi lesz belőle. Félreértés ne essék! Nem azt mondom, hogy szándékosan mást erőltessünk a kisgyerekre, mint amit kedvel. Sőt! Szerezzünk neki örömet, és bölcsen járjunk a kedvében! De mi döntsünk, ne pedig ő. Szeretettel és figyelmességgel úgysem fogunk olyat tenni, ami kárára len186

ne. Viszont megmarad a lehetőségünk, hogy megóvjuk a rossz döntéseinek a következményétől. Egy nap még meg fogja köszönni. Lehet, hogy nem öt év múlva, de huszonöt év múlva bizonyára.

Rossz szülői példa Nem gyakori, de előfordul, hogy elfogadhatóan jó követelményeket támaszt a szülő gyermeke felé. Követelményrendszere kielégíti a jó gyermeknevelés kritériumait, ugyanakkor ő rossz példával jár az előtt, akit tanítani akar, a gyermek előtt. Ezzel a cselekedetével lerombolja a szülő azt, amit az elmélettel elkezdett felépíteni. Vannak olyan apukák és anyukák, akik tudják, hogy az alkohol túlzott fogyasztása és a cigarettázás káros a szervezetre. Kicsinyeiket szeretnék az egészségük rombolásától megóvni, ezért gyermekeiknek nem engedik meg, ugyanakkor illuminált állapotban jönnek haza a baráttól, vagy éppen a munkából, és cigarettára gyújtanak a szobában. Ismerek olyan szülőket, akik ezeknek a szenvedélyeknek ismerik a káros hatását, ezért elkerülik és gyermekeiket is távol tartják tőle, de keveset törődnek a lelkiekkel. Hisznek Istenben, átadták életüket Jézus Krisztusnak, de a sok munka, vagy éppen a kényelemszeretet miatt elhanyagolják a közösségápolást. Gyermekeiket hittanra járatják, vasárnaponként küldik a gyülekezetbe. Az anyuka azonban otthon marad ebédet főzni, az apuka a kertet rendbe tenni, elmaradt feladatokat bepótolni. Aztán csodálkoznak, hogy egy idő után a gyermek sem akar menni a Vasárnapi Iskolába. Nem akar, mert a szülői példát látva úgy gondolja, hogy az együttlét és a közösséghez tartozás nem fontos. Jót tanított a szülő, de rossz példát adott, ennek következménye a gyenge eredmény, sőt végső esetben kárhozat is lehet. Nagy igazságot takar Tillotson érsek mondása: „Ha a gyerekeknek jó ta187

nítást adunk és rossz példát mutatunk, az nem más, mintha fejbólintásunkkal a mennybe vezet utat mutatnánk nekik, miközben kézen fognánk és a pokol felé vezető úton vinnénk őket.” á izsgálódásra indított az az elszomorító tény, hogy a hívő keresztény családokban felnövő gyerekek egy része elhagyja, vagy el sem kezdi a Krisztussal való kapcsolatot, nem tér meg. Természetesen a külső behatások (barát, iskola, munkahely, világi kultúra, szórakozás stb.) beláthatatlan negatív hatást gyakorolnak, mérgezik gyermekeink életét. Elgondolkodtatott, hogy mi lehet az oka annak a jelenségnek, hogy az egyik hívő keresztény családban minden gyermek követi szülei hitét, megtérnek. Egy másik keresztény családban egyik gyerek követi az Urat, a másik nem. A harmadik családban minden gyermek kimegy a világba. Vizsgálódásaim során arra a következtetésre jutottam, hogy a hívő szülők részéről a személyes jó példaadás hitben, családi-, közösségi életben, szeretetben, hűségben, következetességben stb. a legnagyobb segítség gyermekeink lelki életének fejlődésében. A rossz példa viszont kiszolgáltatja a gyermekeket a rontónak. Illusztrációképpen néhány példa a környezetemből. Első, egy nagyon kedves hívő barátom, aki példaértékű életet él, több mint 60 éve szolgálja az Urat. Kedves, becsületes, nagyon szereti és szolgálja a gyülekezetet. A feleségével udvarias, gyengéd, nagyon jó házasságban élnek. Öt fiúgyermeket neveltek fel és mind az 5 komoly hívő ember. A második példám az előbb említett barátom szülei. Komoly hívő emberek, nekik is öt gyermekük született, de csak a két idősebb lett hívő keresztény, a három fiatalabb kiment a világba. Megkérdeztem a barátomat, mi lehet az oka, hogy a három testvére nem tért meg. Szűkszavúan ezt válaszolta: „Idősebb korukban sokat perlekedtek édesapámék”. Harmadik példám, szintén egy hívő barátom, akinek a felesége elhagyta a gyülekezetet. Négy lányt neveltek és mind a négy a világban van. A saját családom is példa. Az anyai nagyszüleim komoly keresztyén és példás házaséletet éltek és mind az 5 gyermekük már fiatalon megtért. A szüleim, mint hívő emberek háza-

V

188

sodtak össze. Édesapám később kilépett a gyülekezetből, bár hívőnek vallotta magát. Édesanyám komoly hívő asszony, nagyon ragaszkodott a közösséghez, bennünket is így nevelt, gyermekkorunkban rendszeresen jártunk a gyülekezeti istentiszteletekre. Öten voltunk testvérek (3 fiú, 2 lány), a lányok fiatalon megtértek, mi fiúk, csak serdülőkorunktól. Édesanyám iránti tiszteletből jártunk gyülekezetbe. Mind a hárman kikerültünk a világba. Úgy gondolom, Édesapámnak a gyülekezet felé irányuló érdektelensége döntően befolyásolta a három fiú életét. Az enyémet mindenféleképpen, hisz nekem példaképem volt Édesapám. A testvérbátyám 32 éves korában hitetlenül meghalt, sajnos ez visszafordíthatatlan. A testvéröcsém még igazán nem tért meg, imádkozunk érte. Én 31 évig éltem harmonikus házasságban, 5 gyermekünk született. 21 éve tértem meg a feleségemmel együtt és a nagyobbik - akkor 15 éves - lányommal. Majd követtek a többi gyermekeink is. Hamarosan szolgálatot kaptunk a gyülekezetben, ebben is követtek gyermekeink. Most hálával köszönhetem meg az Úrnak, hogy minden gyermekem Őt szolgálja. A második kislányom 19 éves korában, leukémiában meghalt, nagyon szerette az Urat. A feleségem 6 éve halt meg, szintén az Úrban, nekik örök életük van. Tanulságképpen írtam le ezeket az élethelyzeteket, azért, hogy lásd, akaratlanul ölhet figyelmetlenségünk, rossz példánk, de ha figyelünk, életet hív elő életvitelünk, főleg gyermekeinkben. Makkai István

Buta szeretet Gyakori probléma, hogy némelyek bölcstelenül szeretik gyermekeiket. Csak három példát említenék: – Kiengedi a babát a kiságyból, ha az sír. – Pisztolyt vesz, hogy kedvében járjon a gyereknek. – Fogyasztói társadalommá lettünk. A legtöbb családban nem jelent problémát, hogy megvegyék a csemetéjükének, amit az kitalál magának. Amíg az anyuka a polcon válogat, 189

hogy mit vegyen meg a konyhára, a kicsi gyerek unatkozik és kiszemel magának valamit. Nincs rá szüksége, nem is jó a gyerek számára, nem neki való, de kiabál, jelenetet rendez, toporzékol. Mi sem egyszerűbb, mint a kiválasztott dolgot a gyerek kezébe nyomni és kifizetni az árát. Ezzel vége lesz a jelenetnek, de ártunk a követelődző gyermeknek.

Buta büntetés Nagyon elterjedt jelenség. Nem tudom igazán miből fakad, talán a szülő meggondolatlanságából. Amikor gyermeke valamit rosszul cselekszik, nem engedelmeskedik az apukának, vagy anyukának, gyorsan megbünteti, de egyáltalán nem gondolja át előre, hogy mi legyen a büntetés, ami éppen eszébe jut, vagy a leginkább kézzel fogható az adott pillanatban. A megfontoltság hiányából fakadóan éppen olyanra bünteti a gyermeket, ami neki jutalom, vagy éppen valami hasznos, építő dologtól fosztja meg a büntetés által. Pl. rosszul viselkedik a gyülekezetben, mert nem érdekli ami ott van, és az apuka kiküldi büntetésből. A gyerek máris elérte célját, a következő alkalommal még rosszabb lesz, hogy hamarabb kiküldjék. Vagy otthon valami roszszat tesz, büntetésből nem engedik a Vasárnapi Iskolába, ahol éppen jóra nevelnék. Többször megtapasztaltam a következőt: Segíteni akartunk szülőknek gyermekeik nevelésében azzal, hogy felajánlottuk nekik, gyermeküket elviszszük táborba 1-2 hétre, ahol olyan dolgokat tanítunk velük, amelyek szükségesek az együttélés normáinak kialakításában. Közben a kisfiú, vagy kislány otthon rossz fát tett a tűzre, büntetésből megtiltották neki a táborozásra jövetelt. Ez is buta büntetés volt. Sajnos még számos buta büntetést említhetnénk.

190

Gyengeség, engedékenység, elbizonytalanodás Sok szülő megpróbálja nevelni gyermekét, de ha nem sikerül, belefárad, feladja. Aztán már nem is próbálja, a kudarcélmény leterheli. A gyerek felismeri a helyzetet, és még inkább azt csinálja, amit akar. A szülő gyengesége következtében győzött a gyermek, a saját kárára, mert így neveletlenül megy át a felnőtt korba. Egy tinédzser fiú mély megdöbbenéssel mondta el a következő történetet. Egyik barátjának édesapja meghalt. A családra nagy gyász borult. Az özvegyen maradt anyát nagyon lesújtotta az esemény. Úgy gondolta ebben a szomorú helyzetben nem fegyelmezheti fiát, hisz úgy is olyan szomorú a gyászos esemény miatt. A fiú kihasználta a helyzetet, engedetlenné vált, majd a szülői tisztelet minimumát sem adta meg édesanyjának, sőt odáig vetemedett, hogy ha az anyukája valamit kérni szeretett volna tőle, akkor kukoricacsutkával dobálta meg, hogy ezzel is kifejezze nem tetszését, és félelmet keltsen édesanyjában.

Félelem Például ha a gyerek megbetegszik, fél a szülő, hogy nehogy bajt csináljon, ezért engedékeny, és a gyereknek minden kívánságát teljesíti, nem gondol a következményekkel. Mindig csak a pillanatnyi nehézségből akar kilábalni. Félhetnek szülők attól is, hogy ha „nem úsznak együtt az árral” a gyermeknevelésben, akkor kitaszítottakká válnak ők is, meg a gyermekeik is. Nem szeretnének „kilógni a sorból”.

191

Gyűlölet Péld 13:24. „Aki megtartóztatja az ő vesszejét, gyűlöli az ő fiát; aki pedig szereti azt, megkeresi őt fenyítékkel.” (Károli ford.) „…aki szereti, idejében megfenyíti.”

A legtöbb szülő számára elképzelhetetlennek tűnik, a gyakorlat mégis azt mutatja, van olyan szülő, aki gyűlöli gyermekét. Ezzel elidegeníti magától, néha elűzi a háztól. Otthontalanná válik a gyermek, élete hányatott lesz, kemény, durva, könyörtelen, ökölharchoz szokott, összeférhetetlen, maga is gyűlölködő, stb. lehet az ilyen gyerekből. Majd kudarcainak csúcsán önkezével végezheti be életét. Te, Kedves Olvasóm, az itt felsorolt csúnyaságokra azt mondod: Sohasem tudnám megtenni. Nos teljesen egyetértek veled, én sem, de a Biblia tanítása szerint mindennek a melegágyát előkészíted, ha nem használod a vesszőt gyermeked nevelésekor. Isten szerint nem az a gyermek felé megnyilvánuló szeretet, ha nem büntetjük őt, sőt ezt egyenesen gyűlöletnek nevezi az Ige. Amikor megvered kisgyermekedet, arra gondolj, hogy a verésnek hamar vége van! Sokkal hatásosabb, mint az állandó szidás, a gyermekkel való szinte folyamatos vitatkozás. Viszont ne felejtsd el, hogy gyermeked fegyelmezésének célja nem a te haragodnak, türelmetlenségednek a levezetése! A verés akkor éri el igazi célját, ha a szülő őszintén el tudja mondani: „Nekem jobban fáj, mint a gyereknek.” Ha a szülő így gyakorolja a veréssel járó fegyelmezést, akkor biztosan számíthat arra, hogy gyermekében nem okoz sebet, de megtanulja az engedelmességet.

192

Megkülönböztetés Jób 13:10. „Szigorúan megbüntet titeket, ha titokban személyválogatók vagytok.”

Nemek szerinti megkülönböztetés Nem mondanám általános jelenségnek, de azért gyakran megtörténik. Sokszor hallottam sajnálkozó megjegyzést újszülött érkezésekor: csak lány, mondta az apuka. Fiunk született, mondta büszkén a másik ifjú apa. Megint mások elválási oknak tekintik, ha a feleség csak leányt tud szülni – mintha a feleségen múlna az érkező baba neme –. Több családban csak azért születhetett meg a 2. gyermek, mert az elsőszülött kislány volt. Megismertem egy keresztyén családot, ahol gyors egymásutánban 3 kisleány született. Majd néhány év után ismét babát várt az édesanya. Akkor még nem tudták születés előtt megállapítani a magzat nemét. A szülők egymásközti beszélgetése alkalmával a férj azt mondta: „Ha ismét lány lesz, vasvillával ütöm agyon”. Negyediknek is kislány érkezett. Nem ütötte agyon, később egyre jobban megszerette. Idővel a 3 nagyobb férjhez ment, az apa pedig súlyos, állandó gondozásra szoruló beteg lett. A feleség szintén lebetegedett, nem tudta a férjét ápolni, a „kicsi” lett édesapja hűséges gondozója, nagyban enyhítve a könnyelműen beszélő apa szenvedését. Olyan országokban, ahol a túlnépesedés elkerülése érdekében törvény írja elő, hogy egy családban csak egy gyermeket szülhet meg az anya, gyakori, hogy bűnös módon is megölik a kicsit, ha az kislány, és csak a fiút hagyják életben. Ennek következménye, hogy a fiatalok között több a fiú, mint a leány. Kedves szülők, szeretettel kérlek benneteket, ne tegyetek ilyen megkülönböztetést! Istenünk gon193

doskodása e területen is nagyon nyilvánvaló. Ő mindig figyelt arra, hogy fiúk és leányok egyenlő arányban szülessenek. Azzal pedig, hogy egyik családban lányok, vagy legalább többségében lányok a másikban fiúk szülessenek, megvan az Ő bölcs terve. 4 lányunk és 1 fiunk kapcsán én is lányos apuka vagyok. Nagyon hálás vagyok mind az ötért az Úrnak! Nem tudnék különbséget tenni, hogy melyik gyermekünkben van több örömem. Mindet egyformán szeretem, és így kapom tőlük is a szeretetet. Kisebb elkényeztetése Péld 29:21. „Aki gyermekkorától fogva kényezteti szolgáját, a végén nem bír vele.”

Gyakori a kisebb, legkisebb elkényeztetése, különösen a többgyermekes családokban, vagy ott, ahol a következő gyermek nagyobb időközzel érkezik az idősebb vagy idősebbek után. Nem gondolom, hogy a kényeztetés szándékosan történik, inkább csak így alakul. A kérdés miértje már fiatal koromban is foglalkoztatott, és úgy látom, hogy több okra vezethető vissza a kisebbek vagy az utolsó elkényeztetése: – A szülők már idősödnek, nincs türelmük a neveléshez, gyakran pedig addigi nevelési kudarcaik elbátortalanítják, elszomorítják őket, és ennek következtében elhanyagolják a kisebbek komoly nevelését. – A nagyobb testvérek – tapasztalat és felelősség híján – beleszólnak a nevelésbe, nyomásukra a szülő elrontja. – A nagyobbak kényeztetik a kicsit. Meggyőződésem, hogy a szülők tudatos odafigyeléssel elkerülhetik ezt a problémát. á 194

ála a jó Istennek, nincsenek tragikusnak mondható problémák és következmények. De ez nem nekem köszönhető. Nem vittük túlzásba a megkülönböztetést, de én egy kicsit gyakoroltam ezt is. Lali volt a kiválasztottam, talán azért, mert ő volt, aki a nevemet kapta meg. Úgy terveztük feleségemmel, hogy két gyermekünk lesz, és egyik sem lesz Lajos. De szalmaszálnak én megkértem – akkor még jövendőbeli – feleségemet, ha a harmadik gyermekünk is fiú lesz, ő hadd legyen Lajos. Ő mosolyogva mondta, ha három fiunk lesz, a harmadik legyen Lajos... (Négy lett). Amikor feleségem szülni ment a kórházba, tett egy gyenge próbálkozást, hogy mi legyen a neve, ha mégis fiú lesz. „Ezt már rég megbeszéltük” – mondtam neki. Nem nagyon tiltakozott, mert a kezdeti ultrahang nagy valószínűséggel lányt jósolt nekünk. Aztán amikor érdeklődtem a szülészeten fekvő feleségemtől, mi újság, ő ezt válaszolta: „Hát, mi lenne? Lajos.” Így tudtam meg a kis kedvencem megérkezését. Soha életemben nem ütöttem rá, nem szóltam rá, nem láttam hibásnak semmiben, úgy nőtt fel, hogy a teljes védelmemet élvezte. Hamar ráébredt ennek előnyeire, de nem nagyon élt vele vissza. Ma sem nagyon teszi mint fiatal keresztyén, de nekem tolerálni kell a múltbéli hibáimat. Kimaradt az életéből a fegyelmezés, a büntetés, a fenyítés. Ezeket ma sem tudom megtenni vele, magam miatt sem, és őmiatta sem. Nagy „szerencsémre” – és tényleg nem az én érdemem –, semmi komoly baj nincs vele. De hazudnék, ha azt mondanám, a hiányosságaimat gyermekemnél nem lehet érezni.

H

Mellár Lajos

KÉNYEZTETÉS KÖVETKEZMÉNYE József életének története sok tanulságot ad számunkra. Tudjuk, hogy a testvérek közötti viszály „happy end”-el végződött. Azonban a közbeeső időben rengeteg szenvedést kellett elviselni, az elkényeztetett fiúnak, az apukának és a testvéreknek, akik kegyetlenül akarták megtorolnia a kényeztetést. Az irigység felhalmozódott gyűlöletbe, majd hosszú nyomorúságba torkollott. 195

Nem csak a bibliai időkben jelentett gondot a gyermekek elkényeztetése. Ma is így van. Vannak szülők, akik nyíltan elismerik, hogy túlságosan megengedően viszonyulnak gyermekükhöz, vagy egyik gyermekükhöz. Igen, nem csak több gyermek közül lehet egyet elkényeztetni. Lehet egyke gyermekeket is elkényeztetni, vagy ha két gyermek van a családban ott is lehet mindkettőt elkényeztetni. A jelenlegi gazdasági viszonyok sok szülőnek lehetőséget nyújtana ahhoz, hogy mindent megadjanak gyermekeiknek, elkényelmesítsék őket. Felmentik őket a legkisebb teherhordozás alól is, elpuhulnak, felelőtlenek lesznek. Nem ismerik meg sem a dolgok értékét, sem a tanulás, a képzés szükségességét. Később a szülők és testvérek számára is problémák sorozatát indítja el a kényeztetés. Romboló hatása még a tágabb környezetre is kihat. 1Móz 37:4. (2-36.) „Amikor testvérei látták, hogy apjuk jobban szereti őt minden testvérénél, úgy meggyűlölték, hogy egy jó szót sem tudtak hozzá szólni.” 1Móz 37:11. „Ezért féltékenykedni kezdtek rá a testvérei. Apja pedig megjegyezte ezt a dolgot.” 1Móz 42:21. „De így beszéltek egymás közt: Bizony, a testvérünkért bűnhődünk most, mert láttuk az ő nyomorúságát, amikor könyörgött nekünk, de nem hallgattunk rá. Emiatt ért utol bennünket ez a nyomorúság.”

á

E

gyformán szeretni őket nem jelenti azt, hogy mindent pontosan úgy csinálunk velük. Ezért a két fiamnak nem mindig pontosan ugyanazt adom, mégis tudják, hogy szeretem mindkettőt! A boltban, pl. nem két egyforma pizsamát veszek. Hanem az egyik pizsamát kap, a másik sapkát. Mert épp arra van szüksége. Sőt egyáltalán nem biztos, hogy minden gyermeknek egyszerre kell vásárolni valamit. A legtermészetesebb dolog az, hogy ha egyiknek elszakad a cipője, akkor vásá196

rolok neki, hogy legyen miben járni, ez egyáltalán nem jelenti, hogy akkor feltétlenül kell a másik gyermekeknek is hoznom valamit a boltból. Gyermekkorban kell megtanulni, hogy Istenünk is a szükségleteink szerint elégít ki bennünket. De ettől egyik sem fontosabb, mint a másik. Meg kell tanítani nekik, hogy Isten különbözőre teremtett minden embert. Nem vagyunk egyformák, de egyformán értékesek vagyunk! Bné Pálma

á

A

gyermekeket nem szabad máshogy szeretnünk azért, mert nem egyformák. Nem szabad szeretnünk az egyiket, azért mert nagy, és ő a legokosabb közülük, a másikat mert szép, a harmadikat azért, mert fiú. Nálunk éppen ilyenek a gyerekek, és próbáljuk mindegyiket nagyon szeretni. Ez mégis más-más módon nyilvánul meg. Az egyik azt szeretné, ha sokszor csak vele mennék a városba. A másik azt, hogy csak vele játszak. A harmadik, hogy sok puszit, simogatást adjak… A másiknak kevesebb kell a másfajta figyelemből, szeretetből, de mindegyiknek meg kell adni, amit igényel. Családunk nagyon szeret kirándulni. Hálás vagyok Istennek, hogy szeretünk együtt utazni, együtt lenni. Akár az erdőnkbe megyünk, akár az orgoványi buckák között kószálunk, akár Balatonra, Erdélybe, mindenütt jó együtt lenni. És mindenhol van olyan tevékenység, ami mindenkinek érdekes (pl. túrázás). Akad olyan is, ami csak az iskolás Rebekát érdekli és az ovisokat nem, de találunk olyat is, amit inkább a kicsik élveznek (pl. csúszdázás, homokozás), és olyankor Rebeka velünk örül, hogy milyen jól érzik magukat a kistestvérei. (Ez otthon nem mindig alakul ilyen jól, úgy látszik, kell hozzá a kirándulás szabad légköre.) Mivel gyermekeink nem egyformák, ezért a fenyítésük sem egyforma. Természetesen, ha együtt „tesznek rossz fát a tűzre”, akkor együtt és egyformán lesznek megbüntetve. Külön-külön azonban máshogy reagálnak a fenyítésre. Elsősorban a 3-8 éves korosztályról írok, mert ebben van tapasztalatunk. Rebeka ma már kinőtt ebből, meg lehet vele beszélni a dolgokat. Persze azért neki is jut pl. egy-egy legyintés a szájára, ha tiszteletlenül beszél. Somogyi Haroldné

197

á em könnyű nekem azt megélni, hogy minden gyermekünk más temperamentumú. Ami az egyiknél bevált módszer, a másiknál hatástalan. Innen jön aztán, hogy az egyik lehet, hogy rosszabb is, a másiknak finomabb a stílusa. A gyermekeket tehát megkülönböztetett szeretettel kell körülvenni. Másként nevelni, másként szeretni, másként elismerni. Viszont nem szabad jobban szeretni az egyiket, mint a másikat. Még nem tudom, hogy nekem ez sikerül-e? 8 éves a legnagyobb, és 5 éve van több gyerekünk. 5 év alatt még nem látom 100%-osan, hogy sikerül-e kellőképpen szeretnem mindegyiket. Törekszem rá, néha mégis úgy érzem, elnézőbb vagyok egyikkel. Remélem, a tűréshatáron belül maradok életem végéig ezen a téren. Sőt, azt remélem, hogy egyre jobban fogom tenni.

N

Somogyi Harold

Középső gyerek hátrányos helyzete Másoktól hallom, hogy van ilyen, magam nem érzékelem közelebbről e problémát. Nem régen regénypályázatot írtunk ki. Az egyik nyertes mű e témával foglalkozik. A regény címe: A középső. Gyakorlati példa helyett Ficsorné Kapus Mónika e témában írott, lelkileg nagyon értékes könyvét ajánlom olvasásra a kedves érdeklődőknek.

198

SZÜLŐI FELELŐSSÉG A szülői felelősség óriási, végtelenül nagy Péld 7:1-3. „Fiam, őrizd meg szavaimat, és zárd magadba parancsaimat! Tartsd meg parancsaimat, hogy élj, tanításomat őrizd, mint a szemed fényét! Kösd ujjaidra, írd föl szíved táblájára!” 2Kor 12:14. „Mert nem a gyermekek tartoznak gyűjteni a szülőknek, hanem a szülők a gyermekeknek.” Lk 11:11. „Melyik apa az közületek, aki fiának kígyót ad, amikor az halat kér tőle...?”

Nem várhatjuk el gyermekeinktől, hogy maguktól tudják, hogyan kell viselkedniük. Ránk, szülőkre helyezte Isten a felelősséget, hogy megtanítsuk őket, miként kell eljárniuk az élet különböző területein. Maguktól azt sem tudhatják, hogy a szülői parancsnak való engedelmesség az ő érdekeiket szolgálja rövidebb és hosszabb távon egyaránt. Ebből következik, hogy az édesapának és édesanyának azon sem kell csodálkoznia, ha a gyermek megpróbálja áthágni a parancsát, és nem akar annak engedelmeskedni. Folyamatos tanításra, nevelésre van szükség, hogy a gyermek ezt megértse. Isten Igéjében jó támpontokat találhatnak a szülők. A következőkben többet megvizsgálunk közülük. A Péld 7:1-3. csak egyike ezeknek az Igéknek. Az idézett szakaszban az apa ad parancsot, de ezt azért teszi, mert Isten neki adta a felelősséget és parancsban határozta meg, hogy felelősséggel nevelje gyermekeit. 199

Nagyon hálás vagyok Uramnak azért, hogy engem olyan édesapával és édesanyával áldott meg, aki nem tért ki e felelősség elől, és miközben szeretettükkel elhalmoztak, határozottan megtanítottak a bibliai normákra. Ugyanakkor tudták, hogy a kenyérkereset és a családi munkák mindenkori megszervezése az ő feladatuk, a miénk, gyerekeké pedig az, hogy kövessük az ő tanításukat, ne csak az eszünkkel, hanem életvitelünkkel is. Az anyagiakról való gondoskodás Az Úr Jézus Krisztus a Lk 11:11-ben, amikor a mennyei Atya egyértelmű felsőbbrendűségét és isteni természetét hangsúlyozza, Aki jókat ad azoknak, akik kérik Tőle, akkor határozottan kifejezi a földi apa felelősségét gyermeke iránt. á Emlékeim az ezerkilencszázötvenes évek elejére visznek. Látom az egyszerű, de szüleim szeretete által oly meleg otthont a falu nyugati határában. A tanyát hátulról szőlő és gyümölcs övezi, szinte átkarolja, és egy-egy gyümölcsfával bebújik az épület két fő szárnya közé. Elöl a nagy, nyitott udvar, ami a mezei virágoktól tarkított legelővel, majd kaszálóval folytatódik. A tulajdonunkat képező földterület elégséges volt arra, hogy a 11 tagú család részére megtermeljük a kenyerünket, és annyit értékesítsünk, ami a ruházkodáshoz szükséges fedezetet biztosítja. Legalábbis azt gondoltuk, hogy a tulajdonunk, mert el-elfelejtettük, hogy az Úré a föld és annak teljessége, mi csak sáfárok vagyunk. Mint gyerekek élveztük a telet, különösen, ha nagy volt a hó. A lóvontatta szánkók csilingelése pompás volt számunkra, ami feledtette egy kicsit az érckemény telet. Szüleink örültek az örömünknek, de azért néha észrevettük rajtuk, hogy ők el200

elrévednek, és a tavaszt várják. Édesapám gondolatai a tavaszi árpa, kukorica, répa, napraforgó, no meg a kerti növények veteményezése körül forgott. Az ő életét és gondolkodását szemlélve kezdtem megérteni a tavasz jelentőségének mélyebb tartalmát: az újrakezdés lehetőségét. Azóta de sokszor tapasztaltam, hogy erre van szükségünk. Aszály, árvíz, szélvihar, jégeső, fagy, háború, az emberi butaság és rosszindulat elpusztított sok mindent, elvette a kenyerünket. Éheztünk, fáztunk, betegségekben szenvedtünk. Hiányoztak a vitaminok. Minden lehetetlennek tűnt. Különösen emlékszem 1951 májusára. Gyönyörű volt minden, talán a sok évi átlagot túlszárnyalta a tavaszi nap ragyogása. A kukorica már féllábszárig ért, a szőlővesszőkön mutatkozott a virág, amikor a hónap közepén egyik napról a másikra lehűlt a levegő és egy reggelre befagyott a pocsolyák vize és vele együtt a reményünk is. Látszott, hogy nem lesz szüret és a kukoricaterméstől sem sokat várhatunk. Mi gyerekek ebből semmit nem tudtunk, de felfigyeltünk a felnőttek szomorú arcára és abból sok mindent megértettünk. A következő évben jég verte el a termést, és nyári aszály pusztított. Mindez nem volt elég, a maradékot elvitte a végrehajtó. Így indultunk neki a télnek. Egyetlen kocánkat tarack gyökerével táplálgattuk és vártuk vele az új tavaszt. A két év tragikuma után jobb termés lett. E nyomorúságos évek alatt megtanultam valamit: REMÉNYKEDNI. Nem értettem szüleimet, de bíztam bennük. Egyszer-egyszer láttam, amikor rövid idő alatt — néha egy pillanat alatt — tönkrement, amit felépítettek. Zúgolódó, káromló szavak helyett ilyenkor is felfelé tekintettek az égre, mert az Úrtól várták a segítséget. Isten megpróbálta őket, de nem késett el a segítséggel. „Tekintetem a hegyekre emelem: Honnan jön segítségem? Segítségem az Úrtól jön, 201

aki az eget és a földet alkotta.” Zsolt 121:1-2. Édesapám minden új tavasszal vetett. Nem a felhőket nézte, hanem a felhők fölött ragyogó Napot. Vetett. Nemcsak búzát, árpát, hanem az ő bizakodó cselekedeteivel hitet is plántált gyermekei szívébe. Azok a finom ebédek, amiket édesanyánk a „semmiből” állított elő, az ő anyai szeretetével megfűszerezve, prédikáltak nekünk. Ezeket a prédikációkat ma is „hallom”, mert elém élték szüleim. Betegség esetén Úgy 4 éves lehetett a kisfiú, amikor egy betegség következtében a felső testét be kellett gipszelni. A kisgyermek nagyon rosszul viselte a mozgásában is korlátozó nehéz „koloncot”. Állandóan sírt és könyörgött anyukájának, hogy vegye le róla. Tartós nyüszítésének meg lett az eredménye. Édesanyja megsajnálta, fogott egy kést és nagy nehezen lebontotta a gipszet, ami a gyenge csontozatot hivatott erősíteni átmeneti ideig. Ezzel akarta az orvos meggátolni a hát eldeformálódott fejlődését. Az anya azzal, hogy a gyermek átmeneti rossz közérzetét csillapítsa, egy földi életre szóló terhet rótt nyafogó fiára. A később férfiúvá nőtt fiú megnősült, családot alapított, de púpos lett élete végéig. Nagy „árat” fizetett a gyermek, édesanyja jó szándékú felelőtlenségéért. A család egységéért

A

mióta vannak gyermekeink, azóta látom, hogy a gyermeknevelés nagy dolog. Nem lehet „csak úgy” jól tenni. Valamilyen értékekhez ragaszkodva tud csak együtt élni a család. Pontosabban vannak, akik plurálisan mindent megengedhetőnek tartanak, de tulajdonképpen ez is egyfajta szigorúság, csupán annyi a különbség, hogy itt tilos kiemelni egy-két fontosabb iránypontot. Tehát a gyereknevelés valamilyen elvek alapján történik. Jó lenne olyan elméletet átültetni a gyakorlatba, amely hosz202

szútávon is hasznos, építő. Rousseau óta ismert, hogy a „nem nevelés” elve kudarcra van ítélve. Van a humanista lehetőség, amely szép célokat tűz ki a gyermekek elé, mégis azt tapasztalom, hogy a csak szép, a csak jó gondolat és elvárás nem hozza meg a kívánt eredményt. Nem, mert az ember, a gyermek nemcsak jó és szép, hanem igenis van bennünk születésünktől fogva rossz is. Úgy tapasztalom, hogy egyedül Isten Igéje a Biblia üzenetével összecsengő, azonosuló, abban gyökerező nevelési módszer az, amely a teljes életcikluson át jó hatással van a gyermekre, a fiatalra, a felnőttre és idősre. El kell fogadni üzenetét, és az eredmény tökéletes és mellékhatásoktól mentes lesz. Somogyi Harold

Gyermekeink jövőjéért Csel 16:30-33-34. Börtönőr, Filippiben „Ő pedig magához fogadta őket az éjszakának még abban az órájában, kimosta sebeiket, és azonnal megkeresztelkedett egész háza népével együtt. Azután házába vitte őket, asztalt terített nekik, és örvendezett, hogy egész háza népével együtt hisz az Istenben.”

Nagyon elgondolkoztat a börtönőr cselekedete. Az apa döntése gyermekeit is hitre segítette. Az is igaz, ha Pál és Sílás nem töltötte volna be küldetését és elkezdett volna siránkozni a szenvedés miatt, akkor nem történt volna meg az a csodálatos szabadulás, mely a börtönőrt a megtéréshez vezette. Engem azonban most ennek a kemény embernek az Istenhez viszonyulása ragadott meg. Az apa életében bekövetkezett fordulat, amire határozott döntése által jutott, az egész családja életét megváltoztatta jó irányban. Kétezer évvel később engem arra motivál ez a döntés, hogy minden lehetőséget ragadjak meg, emlékeztessem a szülőket a gyermekeik megtérése iránti felelősségre. Miközben ezt teszem, látom, hogy milyen nehéz kérdésekkel kell szembesülniük, különösen azoknak a fiatal szülőknek, akik korábbi életükben 203

nem szolgálták az Urat, vagy ha igen, akkor nem vették komolyan a gyermeknevelés kérdését. Gyülekezetünkben egy több gyermekes édesapa pár évvel ezelőtt rendezte kapcsolatát az Úrral. Azóta rendszeresen olvassa a Bibliát, jár a gyülekezetbe. Figyel Isten akaratára. Sorban rádöbben arra, hogy mennyi mindent nem tanított meg gyermekeikkel és ennek következtében azok nem jártak a bibliai úton. Most már az Ige szellemében neveli övéit, de számtalanszor szembekerül az elrontott dolgokkal és felismeri, hogy azok kiküszöbölése mennyi nehézséggel jár. Idézem egyik alkalommal megfogalmazott dilemmáját: „Mint keresztyén szülő elgondolkodtam, eléggé hajlamosak vagyunk leegyszerűsíteni a felelősségvállalás témakörét. Hisz az is a mi felelősségünk, vasárnap hova engedjük el gyermekünket, a gyülekezetbe vagy a foci bajnokságra. Ha nem a meccsre engedem el, kiszúrok a többi tizenegy játékossal, az edzővel, az iskolával, végül is a saját gyerekemmel. Vagy ne engedjem sportolni, vagy szóljak neki: ’Csak ímmelámmal játsszál fiam! Be ne kerülj a csapatba!’ Vagy mondjam azt, hogy nem érdemes már sportolni, mert az Úr Jézus úgyis visszajön hamar? De akkor minek kell tovább és tovább tanulni, kérdezhet. Ha a meccsre engedem el, nincs a gyülekezetben, mert arról álmodni sem érdemes, hogy a kettő nem egy időben lesz. Ha nincs a gyülekezetben, lemarad valamiről, pont most készülnénk erre és erre. Most van a próba, most hogy készüljünk. Aztán szembesülhetünk megint a döntésünkkel. Most a testvérek gyermekeivel, az ifjúsági vezetővel szúrtunk ki. A gyülekezettel, aki esetleg gyengébb színvonalú előadást lát miattam. De lehet hogy ’csak’ a többiektől marad le a bibliaismerete a sorozatos bajnokságok miatt. Megint ártottam a döntésemmel a saját gyermekemnek. Hát én azt hiszem a szülő felelősségét itt kellene átgondolni. Kinek is akarom gyermekeimet nevelni, (és nem megfelelni) és a döntéseinket abban az irányban meg204

hozni?! Ne akarjak én másoknak megfelelni, csak az én Uramnak, Akinek számot kell adnom!”

Imádkozni gyermekeinkért 1Sám 1:27. „Ezért a gyermekért imádkoztam, és az ÚR teljesítette kérésemet, amit kértem tőle.” Bír 13:8. (2-14.) „Akkor Mánoah könyörgött az Úrhoz, és ezt mondta: Kérlek, Uram! Istennek az embere, akit küldtél, hadd jöjjön el ismét hozzánk, és tanítson meg bennünket, hogy mit cselekedjünk a gyermekkel, ha majd megszületik.” Jer sir 2:19. „Kelj föl, jajgass az éjszakában, az őrködés kezdetén! Öntsd ki szívedet, mint a vizet, az Úr színe előtt! Emeld föl hozzá kezeidet gyermekeid életéért, akik elaléltak az éhségtől minden utcasarkon.”

á Próbálgatok kutatni emlékeim tárházában és visszaemlékezni arra, mikor kezdtünk imádkozni gyermekeinkért. Korai emlékeim nagyon elmosódtak. Amint rekonstruálom a részleteket, arra gondolok, hogy e területen Mánoah Istenhez való viszonyulása, jó tanítást adott nekem. Még gyermeke megszületése előtt tanácsot kért Istentől, „hogy mit cselekedjünk a gyermekkel, ha majd megszületik?”. Első gyermekünket még születése előtt elveszítettük. E tény még inkább Istentől függővé tett bennünket és elkezdtünk imádkozni leendő gyermekeinkért. Immár mind az öt felnőtt. Kivétel nélkül az Úr hűséges gyermekei, és polgári foglalkozásuk mellett aktívan szolgálják az Urat. Naponkénti imádságomban hálát adok értük. Az Úrtól kérek bölcsességet nekik unokáink neveléséhez, a mindennapi életükben jelentkező harcokban való győzelemhez. Fontos imatémám még rájuk vonatkozóan, hogy jól betöltsék küldetésüket elhívásukban, 205

az Örömhír Misszióban. Teszem ezt azért, mert bizonyos vagyok benne, hogy a szülők nem csak kicsi gyermekükért, hanem a felnőttekért is felelősek. Hiszem, hogy nyolc testvérem és a közöttem levő jó kapcsolat kialakulásában és fennállásában szüleink imádságának meghatározó szerepe volt. Ők már elmentek az Úrhoz. Rajtam és rajtunk a sor, hogy a „stafétabotot” tovább vigyük. Egyik kortársam így fogalmaz: „Minden igyekezetünk mellett legfontosabb az értük való szüntelen imádkozás. Fogantatásuktól (vagy előbb?) mind a mai napig, és amíg tudunk életük minden területére vonatkozóan (tanulás – megtérés – pályaválasztás – munkahely – házasság – gyermeknevelés). Nem tudom helyesen érzem-e: A legnagyobb örömöt és a legnagyobb bánatot életünkben a gyermekeink okozzák.” á vekkel ezelőtt nővéremmel való kapcsolatom komoly válságban volt, annyira, hogy két évig egyáltalán nem volt kapcsolatunk egymással. Mindez egy banális félreértés miatt történt. Személyes sértettségünk megzavarta látásunkat. Nem értettük mi történt kettőnk között. Ugyanabban az otthonban, azonos családban nevelkedtünk, mégis különböző világban éltünk, a helyzet nagyon nyugtalanított engem, és folyamatosan imádkoztam, míg végre kibékültünk, és kapcsolatunk helyreállt... Lányunk születésekor bátyja négy és fél éves volt. Kezdettől imádkoztam Christopher és Amanda kapcsolatáért, és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy meleg és szoros kapcsolatuk legyen egymással. Kisgyermek korukban olyan szoros volt a kapcsolatuk, hogy még mások is észrevették, és megjegyezték. Mikor Christopher tizenéves lett minden megváltozott. Hirtelen fontossá váltak számára bizonyos helyek, ahová el kellett menni, emberek, akikkel találkoznia kellett, és nem volt már ideje a kishúga számára. Az ugrató megjegyzéseket, melyeket a barátai annyira élveztek, lánytestvérét egyáltalán nem érdekelte. Amanda elutasítva és sértve érezte magát, és vissza akart vágni. A döntőbíró helyébe kerültem, és fájt a szívem a történtekért.

É

206

Egy nap ráeszméltem arra, hogy mivel olyan jól alakult Christopher és Amanda kapcsolata, abbahagytam az imádkozást kettőjük kapcsolatáért. Ezt követően újból elkezdtem könyörögni értük. Bárcsak soha ne hagytam volna abba! Beletelt némi időbe, míg fokozatosan enyhülést tapasztaltam egymással szembeni magatartásukban. Gyermekeim kapcsolata még mindig nem olyan, mint amilyennek látni szeretném, de egyre szorosabb. Én pedig folytatom az imádkozást, amíg csak élek. Stormie O.

á éha, amikor nevelési kudarcom hegycsúcsán állok, arra gondolok, mennyi mindent másként kellett volna tennem. Ezért azoknak a fiatal családoknak írom okulásul – akik még tudnak változtatni nevelési módszerükön –, a Bibliát és az imádkozást tegyék a legfőbb helyre! Azt nem mondom, hogy akkor biztosan nem siklik ki a gyermek élete, ha napi kapcsolat van a mennyeiekkel, hiszen sok mindenen múlik az életük alakulása. Azonban a tiszta forrás, az Ige fénye, ereje, üzenete a legnehezebb időkben is erőt ad, Jézus Krisztusra mutat. Az Úr Jézusba vetett hitünk az, amely átsegít a legnehezebb élethelyzetek elhordozásában. Még a gyermeked koporsója mellett állva is tudod, hogy van tovább. Igen, nekem nagyon nehéz volt 3. gyermekünk pici koporsója mellett állva átélni a veszteséget, de Urunk adott erőt a szenvedés elhordozásához és jövőképet mutatott. Akkor is tudod, hogy van erő Jézus Krisztus által, ha felnőtt gyermekedért imádkozol, aki távol van a hívő élet megélésétől. Hited akkor is átsegít a legnehezebb akadályokon, amikor tudod, hogy saját magad gyengesége is hozzájárult ahhoz a negatív eredményhez, amelyben gyermeked most van. „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.” Zsid 11:1. A szeretet himnuszát (1Kor 13:1-13). már nem úgy olvasod, vagy mondod, mint a leggyönyörűbb versek egyikét, hanem átéled, magadénak érzed. És szeretni tudod azokat is, akikről ezt el sem tudtad volna gondolni.

N

Tóth Istvánné

á 207

T

apasztaltam azt, hogy a szülő gyermekéért mondott imájának nagy ereje van. Amíg kicsi a gyermek, addig a szülő imája szinte helyettesíti a gyermek tudatos imáját. Van olyan is, hogy a gyermek nem akar imádkozni. Ilyenkor nem felesleges, ha a szülő teszi meg helyette, az ő nevében. Ezt akkor tegyük, ha az Úr indít erre. Ha a gyermek helyett imádkozunk, ez nem üres formaság. Hiszem, hogy az Úr elfogadja a szülő helyettesítő imáját. Persze ebből nem jó rendszert csinálni. Gyógyulásért, védelemért, bűnbocsánatért szoktam imádkozni gyermekeimért. A szülőknek ez a legnagyobb eszköze gyermekei életformálásában. Pl. nagyon sokat tanítjuk a gyermekeinket a jóra, a helyesre, a tananyagra, de csak abban bízom, hogy az Úr megváltoztatja a maga idejében a szívüket, a gondolkodásukat. Talán éppen az értük, felettük elmondott imáinkra válaszolva. Somogyi Harold

Hitre nevelés 2Tim 2:2. „És amit tőlem hallottál sok tanú előtt, azokat add át megbízható embereknek, akik mások tanítására is alkalmasak lesznek.” 2Tim 3:14-15. „De te maradj meg abban, amit tanultál, és amiről megbizonyosodtál, tudván, kiktől tanultad, mivel gyermekségedtől ismered a szent írásokat, amelyek bölccsé tehetnek téged az üdvösségre a Krisztus Jézusba vetett hit által.” Préd 12:1. „Gondolj Teremtődre ifjúságod idején, míg el nem jönnek a rossz napok, és el nem érkeznek azok az évek, melyekről ezt mondod: nem szeretem őket!” Zsolt 34:12. „Jöjjetek, fiaim, hallgassatok rám, megtanítalak benneteket az ÚR félelmére.”

á Gyakran hallom szülőktől, amikor gyermekük lelki neveléséről esik szó: „Nem akarjuk befolyá208

solni gyermekünket. Megadjuk a szabadságot, hogy ő döntsön, ez az ő dolga.” Ugyanekkor e szülők soha nem gondolnak arra, hogy a sátánnak viszont gondja van, nagyon is nagy gondja van gyermekeink befolyásolására. Amit a szülők elhanyagolnak, azt megteszi: – az írott sajtó – a televízió – a videók – a weblapok – a reklámok – a barátok – a kortársak És mi mit teszünk? Nem törődünk gyermekeinkkel? Hagyjuk őket, hogy a gonosz erők prédáivá legyenek? Könyvem írása során sok felnőttel, sőt fiatallal beszélgettem. Szerettem volna minél valóságosabb képet alkotni a gyermekek viselkedésformájáról, és az arra leginkább hatást gyakorló személyekről, körülményekről, eseményekről. Nem meglepő, hogy bizonyos területeken nagyon eltérő vélemények hangoztak el. Talán a TV az egyetlen amelyről pozitív véleményt nem hallottam szinte senkitől. Káros hatásának mértékéről mindenki beszélt, de voltak, akik mint szükséges rossz elfogadását vallják. Abban viszont még e területen is egységesek a vélemények, hogy kisgyermekeknek nem szabadna nézni. Az Amerikai Gyermekgyógyászati Akadémia néhány éve kiadott egy közleményt, mely szerint két évesnél fiatalabb gyermekek szobájában nem szabad a TV-t bekapcsolni. Állásfoglalásuk kimondja, hogy a gyermekgyógyászoknak arra kell biztatni a kicsi gyermekes szülőket, hogy a két évesnél fiatalabb gyermeküket ne engedjék a TV elé. Mindezt azért tették, mert a kutatások megál209

lapították, hogy a kicsi gyermek agyfejlődésében igen nagy szükség van az emberekkel való közvetlen kapcsolatra, ez a feltétele agyuk egészséges fejlődésének. Kedves ifjú apuka és anyuka! Az Úr szeretetével kérlek, ne hagyjátok gyermekeiteket védetlenül, meggondolatlanságotokkal! Talán a legnagyobb dolog, amit a szülő gyermekének adhat, hogy megtanítja őt, hogyan tud eligazodni ebben a kaotikus világban. Igen, a gyermek azt várja, hogy az apa és az anya mondja meg mit, és hogyan tegyen. Ha ezt nem teszitek meg, frusztrált lesz, és másutt keresi a választ kérdéseire. Szánjatok időt a gyermekeitekre és mutassátok meg nekik a Mennybe vezető utat 5 éves koruk előtt. Ne mondjátok ezután, nem akarom befolyásolni a gyermeket. Ha eddig nem ragadtátok meg az alkalmat a hitre-nevelésre, akkor azonnal lépjetek. A következő két év még mindig alkalmas, de utána nagyon megnehezedik a dolgotok. Természetesen csak akkor tudod betölteni e fontos szülői feladatot, ha neked magadnak személyes kapcsolatod van Istennel, és gyermekednek volt és van alkalma megtapasztalni, hogy feltétel nélkül szereted őt. Magam előtt látok egy édesapát, aki nem ismert határt az anyagi és időbeli áldozatvállalásban, hogy gyermekének iskolai tanulmányait elősegítse. Sok pénzt fizetett protekciószerzésért, különórákért. Mérhetetlenül sok km-t utazott azért, hogy egyengesse fia bejutását az egyetemre, majd utána azért, hogy tanulmányait be tudja fejezni. Ugyanez az apa vajmi kevés áldozatot vállalt azért, hogy fia lelki életének növekedésében segítsen. Számtalan más példát is ismerek, de nem akarok többet leírni. Azt remélem, hogy a kedves olvasó ebből is megérti, mennyire fontos gyermekeinknek segíteni a helyes ösvény megtalálásában egészen pici koruktól, de nem szabad abbahagyni felnőtt korukban sem. 210

Ha az igei alapokat követjük, Jóbbal együtt megszenteljük őket (Jób 1:5.), akkor sem mi, sem a gyermekeink nem jutnak Éli és fiai sorsára. (1Sám 2:12., 3:13-14.) Egy négy gyermekes édesanya mondta el a napokban, hogy 15 éves fia az iskolából hazaérve beszámol az osztályban történtekről. Figyeli az osztálytársait és önmagát hasonlítja hozzájuk. Azt látja, hogy társai nagyon tiszteletlenül viselkednek, az órán belebeszélnek a tanár szavába. Felháborodva figyeli, hogy milyen neveletlenek. „Látszik, hogy nem olyan anyukájuk van, mint nekem” – mondja Gabi. A fiú beszámolója után megszólalt az anyuka is, és így válaszolt fiának: „Talán téged is lehetett volna kevesebb pofonnal nevelni, lehetséges, hogy sokszor kikaptál.” A beszélgetést Gabi így folytatta: „Minden pofonra szükségem volt, az mind fontos volt számomra. Igaz, hogy olyankor kellemetlen, amikor kapom, de ismerem magam és tudom, hogy magamtól képtelen vagyok jól csinálni a dolgokat. Anya, Istennek is megköszönöm esténkénti imádságomban, hogy ilyen szülőket ajándékozott nekem.” Az édesanya beszámolója még inkább megértette velem, hogy igen, szükséges a gyermekek fegyelmezése, és ami a legkülönlegesebb, még igényelik is a gyermekeink, hogy ily módon formáljuk az életüket.” Soha ne felejtsük el, hogy gyermekünk lelki üdvénél fontosabb célunk nem lehet! Tegyük hát első helyre az ilyen értelmű nevelést, adjunk alapos felkészítést neki! Ha valaki úgy gondolja, hogy nincs meg hozzá a kellő ismerete, tapasztalata, akkor inkább kérjen segítséget lelkigondozótól, tanácsadótól, de semmiképpen ne hagyja magára gyermekét e nagyon fontos területen. á

211

A

családban édesapánk tért meg elsőnek. Utána Lali bátyámmal mi ketten egy táborban döntöttünk Jézus Krisztus követése mellett. Sokat jelentett édesapánk segítése, aki rendszeresen hordott bennünket a gyülekezetbe és hangsúlyozta a hivő élet fontosságát. Még alig voltam több mint tíz éves, amikor már a felnőttek példáját látva kortársaimat segítettem megismerni a hívő élet szépségét. Nagy öröm volt számomra, amikor egy rokonlátogatás alkalmával imádkozhattam unokatestvéremért, aki behívta életébe az Úr Jézust. Azóta szüleivel együtt rendesen jár a gyülekezetbe. Mellár Zsolt

á

A

TV-nézést nagyon károsnak tartjuk férjemmel együtt. Valamit viszont adni kell „helyette”. Az Úr megmutatta és tudtunk vásárolni, kaptunk testvérektől olyan gyerekeknek szóló mesét, éneket, bibliai történeteket tartalmazó magnókazettákat, CD-ket, amelyeket a gyerekek sokszor meghallgathatnak. Szeretik, szinte fejből mondják. Igeversek is vannak rajta, amit szintén kórusban mondanak. Sokszor játék közben is hallom, hogy ezeket mondogatják, ezt „olvassák” egy könyvből vagy éppen éneket írnak, és úgy mondják. A Mahanaim Gyülekezetben készítettek már jó néhány ilyen kazettát, amit nagyon jónak tartunk, de a békési gyerekmunkások és anyukám is készített jó párat, mikor még nem voltak ilyenek. Jó szolgálatot tesznek utazáskor is, vagy amikor az autóban hagyom őket rövid időre. Sajnos a bibliai történetek videóra való feldolgozásában annyi olyan elem belekerül, ami nem valós, sőt előfordul, hogy a bibliai igazságtól is messze van. Látásom szerint, ha felügyelet és megbeszélés nélkül nézik a gyerekek ezeket a filmeket, akkor többet ártunk vele, mint használunk. Vandlikné Ficsor Renáta

Imádkozásra tanítás Mi az ima? Röviden így mondhatnám, hogy az Úrral való kommunikálás.

212

1Thessz 5:17. „… szüntelenül imádkozzatok…” Mt 7:7-8. „Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik.” Lk 18:1. „… mindenkor imádkozniuk kell, és nem szabad belefáradniuk.” Kol 1:9-10. „Ezért tehát, attól a naptól fogva, amelyen ezt meghallottuk, szüntelenül imádkozunk és könyörgünk értetek, hogy tökéletesen ismerjétek meg az ő akaratát minden lelki bölcsesség és belátás révén, hogy élhessetek az Úrhoz méltóan, teljes mértékben az ő tetszésére, és teremjetek gyümölcsöt mindenfajta jó cselekedettel, és növekedjetek az Isten ismeretében.” 1Sám 3:9-10. „Azért ezt mondta Éli Sámuelnek: Menj, feküdj le, és ha újból szólít, ezt mondd: Szólj, URam, mert hallja a te szolgád! Sámuel elment, és lefeküdt a helyére. Az ÚR pedig eljött, megállt, és szólította, mint azelőtt: Sámuel, Sámuel! Sámuel pedig így felelt: Szólj, mert hallja a te szolgád.”

á Hiszünk abban, hogy az imádkozás éppen olyan fontos ma, mint Sámuel idejében volt. Ezért gyülekezetünkben nagy hangsúlyt teszünk az imádkozásra-nevelésre. Buzdítjuk a testvéreket a csendes, otthoni imádkozásra éppúgy, mint a közösségben az egyenkénti hangos imádkozásra. Az idézett igeversből látjuk, hogy Sámuel azonnal megértette Éli tanítását és kérte az Urat, hogy szóljon hozzá. Isten pedig szólt és nagyon fontos kijelentést adott neki a jövőre vonatkozóan. 1Sám 3:11-14. Nem kétséges előttem, hogy a szülők engedelmessége következményeként, gyermekeik tanításának gyümölcseként jön az áldás: a gyermekek korai megtérése. 4-5 éves gyermekek már vallják, hogy az Úr Jézus beköltözött a szívükbe. Nem gondolom, hogy értelmükkel ragadják meg, inkább hiszem, hogy szívükben érzik meg a bizo213

nyosságot és nem félnek. Tudják, hogy az Úr Jézus vigyáz rájuk. Ők pedig szüleikkel együtt belevetik magukat a Mester karjaiba. Pár héttel ezelőtt történt a következő szívet melengető esemény: Kilenc éves kislány jelentkezett az istentisztelet vége felé. Kérte, hogy imádkozzunk apukájáért, aki néhány hónapja megingott a hitében és elhanyagolja az Úrral való kapcsolatot. Nem jön a gyülekezetbe, sőt még azt sem helyesli, hogy az anyuka és a gyerekek járnak. Azonnal imádkoztunk sokan. Még nem történt meg a várt csoda, de hiszem, hogy eljön a változás, a helyreállás. Gyülekezetünkben már 10 éve gyakorlat, hogy a hét egyik estéjén azok jönnek a közösségi alkalomra, akik aktív imádkozással akarják tölteni az egy órát. Közösen megbeszéljük az aktuális imatémákat, és utána kiscsoportokban imádkozunk. Gyakran úgy alakul a csoportosítás, hogy csak gyermekek vannak velem. Legutóbb is így történt. Három gyermek közül a legfiatalabb, a 8 éves Dávid nevű unokám volt, mellette a 10 és 14 éves testvérpár, Klaudia és Zsolt. Jó volt hallani a kételkedés nélkül elmondott kéréseiket és hálaadásaikat. Eszembe jutott Roberts Liardon, akit a velük élő nagymamája szigorúan kényszerített a rendszeres imádkozásra. Nekem szokatlan az ilyen metódus, de úgy látszik, hogy a nagymama helyesen cselekedett a hetvenes évek Amerikájában, mert Roberts úgy megtanulta az imádkozást, hogy nyolc éves kora óta élete részévé lett az Úrral való szoros társalgás. 1985-ben azt írta: „Nagymama beállította a jelző órát, s kijelentette: ’15 perc!’. Ha nem tartottam be a 15 percet, jött utánam a pálcával. Megtanultam betartani a 15 perces imakötelezettségemet... Megtanított a Bibliaolvasásra is. Naponta négy részt kellett elolvasnom – ahhoz, hogy egy év alatt végére jussak -, ha nem teljesítettem, ismét a pálcával szorított.” á 214

E

ngem már megtanítottak a szüleim imádkozni. Azt tanultam tőlük az imáról, hogy komolyan kell venni, és mindig kell imádkozni. B. E. Johanán 9 éves

á

K

islányunkkal születése óta imádkozunk evés előtt. Nem hosszan, csak annyit mondunk, hogy „Köszönjük Jézus a finom tejcsit, (ebédet, stb.). Ámen.” Most 19 hónapos. Amikor látja, hogy mindkét szülő leült az asztalhoz, összeteszi a kezeit, és apára néz. Már várja, hogy imádkozzon. A végén ő is mondja az Áment. A minap feltűnt, hogy a folyosón nagy a csend. Kinéztem rá, és nagy örömmel láttam, hogy kis kezei összetéve, feje lehajtva van. Pont ekkorra végzett az imádkozással, mert Áment mondott, és feltekintett rám. Megdicsértem, hogy imádkozott. Kezdi a gyülekezetben is érzékelni, amikor imádkozás van. Rövid időre ő is összeteszi a kezét, és esetenként áment is mond a többiek után (kis késéssel)… K-né Lilla

á

M

ielőtt bármit is mondanék a gyereknevelésről, röviden hadd mondjam el, hogyan is szereztem – még igencsak bővítésre szoruló – tapasztalataimat. Kb. 18 éves koromban kezdtem el gyerekekkel foglalkozni. Szervezeti kereteken belül jártam Magyarországot és nagyon sok helyen tarthattam – Isten kegyelméből – gyerekek részére „klubot”. Ezekben minden alkalommal az én élő Jézusomról tehettem bizonyságot. Sok csodát éltem át, ahogyan Isten kiállt azok mellett a munkások mellett, akik hűséggel igyekeztek Őt ebben is dicsőíteni. … mert Isten olyan szorgos munkásokat – és nem kevesebbet – vár, akik szeretnek dolgozni. (Mt. 9:37-38.) Nehéz helyzetek találtak megoldásra, s volt hogy a szivárvány tündökölt föl az égen, hogy Isten biztosítson arról, hogy Ő áll mellettünk. Tartottunk klubokat utcán, templomban, házaknál, előfordult, hogy autóba kényszerültünk a zivatar elől, sőt, még olyan is, amikor kiderült, hogy a részünkre biztosított helyiség egyébként kocsmaként üzemel. 215

Volt olyan helyszín, ahol nagyon éreztem Isten jelenlétét. Később derült ki, hogy korábban prostituáltak tanyája volt. (Megértettem, hogy Isten jelenléte szenteli meg a dolgokat, és nem az, hogy mi mit gondolunk felőlük!) Volt, hogy több mint 40 gyerekkel, volt, hogy 1-2-vel. Isten nem a létszámot kéri számon, hanem, hogy ott voltam-e, elmondtam-e, megtetteme, amit rám bízott. (Róm 14:10; 2Kor 5:10) Most ötödik éve dolgozom tanárként. Az itt szerzett tapasztalat hozzáadódott a korábbiakhoz. Egy felkiáltójelet szeretnék adni mindenkinek azzal, amit elmondok. Azt látom, hogy a mai gyereknevelés a szakadék szélére jutott és hajszálon lóg. Ez természetesen nem egyik napról a másikra lett így, hanem hosszas folyamat eredményeként alakult ki. … és ha nem teszünk ellene valamit, akkor tragikus következményei lesznek… Számon leszünk kérve a gyermekeinkért!!! Munkám során alig találkozom olyan gyerekkel, aki ép, egészséges, biztonságos családban növekedne. Miért? Azért, mert az emberek azt hiszik, hogy az Isten által rendelt családi intézmény elavult. Csakhogy az isteni törvényeket senki nem boríthatja fel következmények nélkül. Ahogyan a gyerekek megosztják velem a problémáikat, elszomorodom. Félelmek gyötrik őket a horrorfilmekben látottaktól. Ki engedi meg nekik, hogy megnézzék? Ki biztosítja számukra a lehetőséget, esélyt? Részt vesznek asztaltáncoltatásban, késtáncoltatásban tizenévesen! Olyan sötét szellemi dolgokba keverednek, hogy nem csoda, ha életük egy rejtett területét folyamatosan a félelmek uralma alatt élik. Mivel szüleik nincsenek otthon, ezért vagy elmennek csavarogni a barátokkal, vagy TV-t néznek. Sajnos csak igen kevés kivétel van ez alól. A gyerekek órákat töltenek naponta (!) TV-nézéssel, vagy számítógépes játékokkal, Internetezéssel. Ez pedig teljesen átitatja őket. A szünetben és órán is gyakran egy, a TV-ben látott film, show-műsor a beszélgetésük témája. A mindenhonnan áradó szexuális szabadosság kihat a gyerekekre. Látom, hogyan csalódnak tizenévesen, hogyan lépik át a korlátokat és zuhannak le, hogyan tesznek pecsétet életükre, azzal, hogy tizenévesen szülnek, drogosokká, alkoholistává, nikotinfüggővé válnak! Ki a felelős mindezért? Lehet azt mondani, hogy én nem, mert nem tehetek ellene semmit… csakhogy ez nem igaz! Ebben a kis országban minden egyes felnőtt ember felelős azért, hogy milyen gyermekek nevelked216

nek! Úgy hiszem, hogy a helyzet sokkal súlyosabb, mint ahogyan azt egyesek gondolják. A felnőttek pedig hajtanak azért, hogy „mindent” biztosítsanak a gyermekeik számára, akik közben elvesznek. Gyakran mi, felnőttek azt hisszük, hogy a gyerekeknek nincsenek igazi problémáik. Ahogy hallgatom őket, ahogyan elmondják bajaikat rájövök, hogy milyen kétségbeesettek sokszor, mert igenis érzékelik és látják a problémákat, de úgy érzik, hogy nem tudják megoldani! Nem is az ő feladatuk. Pedig még gyakran szeretnének is nekünk felnőtteknek segíteni, csak érzik, hogy nem tudnak, hiszen nincsenek a kezükben a megfelelő eszközök. Mi viszont megyünk és néha észre sem vesszük, ha sírnak… azután ne csodálkozzunk, ha többé már nem nekünk sírnak. Próbára tesznek minket, hogy merjenek-e követni, s ha csalódnak, akkor indulnak el a maguk feje után. A helyzetet még nehezíti, hogy ha egyetlen felnőttben csalódnak, bezárkózhatnak mások felé is. Vigyázzunk arra, hogy ne romboljuk le a mások által építetteket! Mindezekből azt a következtetést szűrtem le, hogy nem lehet elég korán kezdeni azt, hogy a gyermek Jézus Krisztusról, mint Megváltóról halljon. Minél hamarabb itatódik át egy gyermek a Szent Igével, annál kevesebb fájdalom éri a bűn miatt, és annál boldogabb lehet az élete. Fontos, hogy már az édesanya maga is Szent Szellem által átitatott legyen, hogy a benne növekedő magzat még világra születése előtt „találkozzon Istennel”. (Lk 1: 41.) Már világra jötte előtt megszentelt lesz. A jezsuiták mondása: „Adj nekem egy gyermeket 7 éves koráig, és aztán tégy vele, amit akarsz!”, nem is volt olyan új keletű, ha elolvassuk a Példabeszédek 22:6-ot: „Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól.” Kardos Barbara

A Biblia megismertetése és megszerettetése Nem tudnám megmondani, hogyan szerettem meg a Bibliát, de arra sincs nagyon épkézláb ötletem, hogyan lehet megszerettetni. Azt viszont tudom, hogy az örökélet szempontjából ez igen lényeges feladat. A Bibliából tanulhatjuk meg azokat a 217

nagyon fontos szabályokat, melyek meghatározzák életünk folyását és elvezetnek az üdvösség útjának megismerésére. Az első saját tulajdonú Bibliámat anyai nagyszüleimtől kaptam, még egészen kicsi koromban. Azt hiszem, hogy ötvenedik házassági évfordulójuk alkalmából ajándékoztak egyet-egyet unokáiknak, addig közösen használtunk Bibliát. Az akkori nagyon nehéz időkben még nem kapott Bibliát egy kicsi gyermek a szüleitől. Ez egy nagyon egyszerű vászonnal borított papírkötésű Biblia, amit még napjainkban is forgatok, amikor meg akarok nézni egy-egy Igét a Károli fordítás szerint. A hatvanas években már előfordult kis példányszámban gyönyörű, míves kötésű, aranyszegélyű, extra vékony lapú Biblia is rendkívül kis példányszámban. Lelkipásztorom családjában láttam ilyet először és felcsillant a szemem. Ágikának ez rögtön gondolatot adott, mert éppen egy kedves ajándékkal szeretett volna meglepni eljegyzésünk alkalmából és azonnal megvett nekem egy példányt. 1975-től új fordítású Bibliát használok. Az első adandó alkalommal vásároltam. Nekem jobb lett volna a régi, mert aszerint memorizáltam az Igéket. Azonban Vasárnapi Iskolában tanítottunk feleségemmel együtt, és a felnövekvő generációval már az újat, a magyarosabbat akartuk tanítani. Naponként használom, nem csak itthon, nem csak a gyülekezetben, kórházban, betegek látogatásánál, levelezésemben, lelkigondozásnál, stb. egyaránt. A nagy igénybevétel miatt gyorsan széthullik és ezért már a többedik újfordítású Bibliámban húzgálom alá az Igéket. Gyermekeink kezdettől fogva az újfordításút használják, de ők is gyakran lapozgatnak más fordításokban is, hogy a nehezen érthető Igéket több fordításból elolvasva próbálják megérteni. Ilyen szempontból nagy segítséget jelent számomra és számukra, hogy az Újszövetségnek számos magyar fordítása mellett más nyelvű Bibliáink is vannak. Asztali beszélgetéseinkben, az esti áhítatnál és egy-egy szolgálatra készülésnél sokszor felmerült 218

kérdéseinkre a választ mindig a Bibliában keressük és rendszerint meg is találjuk. Azt hiszem a Biblia megszerettetésben ez a legfőbb momentum, hogy felismertük, ez ad választ életünk kisebb és nagyobb kérdéseire egyaránt. á Nem gondolom, hogy valami szabályt lehetne felállítani arra nézve, hogyan lehet megszerettetni a Bibliát a gyermekekkel. Minket nem kényszerítettek a szüleink az olvasására, de határozottan buzdítottak. Szó szerint mi sem kényszerítettük gyermekeinket, de volt többször olyan, hogy a délutáni feladatuk egyik része a bibliaolvasás volt. Istenem iránti hálával írhatom, hogy öt gyermekünk nagyon szereti a Bibliát és naponként táplálkoznak belőle ma is, felnőttként. Hudson Taylort és testvéreit viszont apukájuk kötelezte a Biblia olvasására. Azt mondta nekik „Isten soha nem vezet félre és nem mond csődöt”. A gyermek Hudson ezt komolyan vette, és ez segítette abban, hogy 21 évesen Kínába menjen, majd néhány év múlva létre hozza a CIM-et, ahol misszionáriusok százai szolgáltak hit által. á Gyülekezetünkben közösségileg is foglalkozunk az Ige minél jobb megismerésével. Rendszeresen tartunk bibliatanulmányozást. Az egészen kicsi gyerekek tanításánál jól bevált módszernek találjuk a Képes Biblia használatát. Bibliai játékok és vetélkedők minden korosztályban segítik az Ige mélyebb megismerését. Időszakonként kiemelt hangsúlyt adunk egyes igeszakaszok memorizálásának. Pl. az elmúlt nyáron, buzdításunkra felnőttek és gyermekek megtanulták A Tékozló fiú történetét, A szeretet himnuszát, a Boldogmondásokat a Hegyi beszédből részleteket és Zsoltárokat. 219

á gy tanítják nekünk a szüleink a Bibliát, hogy sokat olvastatják, biztatnak, hogy tanuljuk a bibliaverseket, az Arany ÁBC-t is, meg a többit is. Sokat segítenek is abban, hogy tanuljunk. Az Arany ÁBC-t úgy tanultuk meg, hogy elmondtuk százszor. Amikor csak eszünkbe jutott, mindig újból végig mondtuk. Lefekvéskor, játék közben, kocsiban utazáskor, nyaraláskor is.

Ú

Bodrogi gyerekek (11 és 9 évesek)

Családi otthon és a gyülekezet 1Tim 3:4. „... gyermekeit engedelmességben és teljes tisztességben neveli.”

Fontos a címben szereplő sorrend: Otthon és a gyülekezet, és nem a gyülekezet és az otthon. Ezzel azt szeretném kifejezni, hogy bármilyen fontos is a szerepe a gyülekezetnek gyermekeink lelki formálásában, az első helyre a családi otthonnak, a szülőnek kell kerülni! Az édesanya és édesapa szerepét át nem veheti a hitoktató és vasárnapi iskolai tanító, de az eredményes neveléshez feltétlenül szükség van rá. Még egy hónapos sem volt az újszülött, amikor meglátogattuk a családot. Míg az apával beszélgettünk, hallottam, hogy a mellette ülő felesége szép csendben beszélgetett a kisbabához, aki sírdogálni kezdett. Elmondta neki, hogy vendégek jöttek a házhoz. Beszélt neki arról, hogy az Úr Jézus milyen gondos volt apához, aki itthon maradt a nagyobbal, amikor ők a kórházban voltak. A fiatal édesanya teljesen úgy magyarázott a 3 hetes picinek, mintha az mindent megértene. Ilyenkor nagyon figyelmes szoktam lenni. Igyekszem meghallani miket mond a kicsinek, és figyelem az apa reagálását. Gyönyörködöm abban, hogy gyülekezetünkben olyan fiatal házaspárok vannak, akik a lelkieket helyezik középpontba és így az ajkukról elhangzó szavak, 220

mondatok, a kisgyermekeket érintő első benyomások lelkileg építőek. Ezekben a családokban olyan szellemi légkör alakul ki, amely jó melegágy a gyermekek hitben való nevelésére. A hívő szülök gyermekeinél nagyon gyakori, hogy az anya-apa neve mellett hamarosan Jézus nevét ejti ki a gyermek. Különösen egészen kicsi korban a gyermek mindenben utánozza szülei, testvérei, tanítói viselkedését, teszi ezt attól függetlenül, hogy megérti-e mit csinál a nagyobb. Ha jó példát lát tőlünk, ez segíti benne a jó kialakulását, ha rossz példát lát, akkor pedig tanítás nélkül is rosszra neveljük. A szülők már azzal is hatást gyakorolnak gyermekükre, hogy szeretettel gondoskodnak róla. Azt is érzékeli, hogy miként beszélnek egymással és a vendégekkel. Nem szól bele, nem részese a beszélgetésnek, erre még képtelen, nincs még meg hozzá a kifejlődött logikai rendszer, de környezete viselkedésének hatása alatt formálódik élete. Az a kisgyermek, amelyik hallja a rendszeres Igeolvasást, imádkozást, az egyre inkább megtanulja, hogyan élhet Isten akarata szerint. Mikor és hol kell kezdeni a gyermek nevelését? Otthon és már a születése pillanatában, illetve azt megelőzően. Anna is így tett, Sámuelt még születése előtt az Úrnak ajánlotta. 1Sám 1:11. Milyen csodálatos, amikor a bölcsőben szendergő gyermek a reggeli és esti áhítat során hangzó bibliai történeteket és a sokszor felcsendülő énekeket hallja. Mennyivel más az, amikor az anyai altatódal mellett alszik el a kicsi és nem a rádió, TV zaja mellett. A felnövekvő gyermek egész életére vonatkozó befolyást gyakorol a szülő. Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy milyenek a gyermekkori impulzusok. á

221

5Móz 31:12. „Gyűjtsd össze a népet, a férfiakat, a nőket és a gyermekeket, meg a lakóhelyeiden élő jövevényeket, hogy hallják meg, és tanulják meg, és féljék Isteneteket, az URat, megtartván és teljesítvén ennek a törvénynek minden igéjét.”

Gyermekeink hitben nevelése nem választás lehetősége, ez parancs. Mindenkinek, a kicsiknek is ott kellett lenni, ahol a törvény felolvasása történik. Nekünk is vinnünk kell gyermekeinket a gyülekezetbe, hogy hallják az Igét, és az Ige alakítsa, formálja életüket. Ez nem a gyermekek döntése, ne ők mondják azt, hogy akarok vagy éppen nem akarok menni, ez a szülők feladata és kötelessége. á Az 5-6 éves gyermeket már felnőtt istentiszteletre is vigyük el. Jobban megismeri Istent és nagy örömmel énekel, imádkozik a többiekkel. Egyszerű hittel várja Istentől a választ. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az egész kicsiket ne vigyük gyülekezetbe, egyáltalán nem ezt. Ha van lehetőség a kisebbeket mindenképpen külön csoportban is, a saját korosztályában tanítsuk. Ha megoldható célszerűbb Vasárnapi Iskolában hallgatni a koruknak megfelelő tanítást, viszont időnként jó ha bekerülnek a felnőttek csoportjába. Sokszor volt már alkalmam örülni annak, hogy egészen kicsi gyermekeink milyen jól bekapcsolódtak a gyülekezet életébe és a felnőttekkel együtt gyakorolták az egyenkénti hangos imádkozást, és tele torokkal énekelték az Istent dicsérő énekeket. Ránk, felnőttekre is jó lelki hatást gyakorol, amikor fel-felcsendül egy-egy 5-6 éves gyermek imája a gyülekezetben. á

H 222

etente kétszer, hétfőn és csütörtökön tartunk családi áhítatot. Ezek két és félórás esték, ahol imádkozunk,

bibliázunk, az Igéről beszélgetünk. Bár Balázs zömmel hiányzik, de én a munkát látom akadálynak életében. Így öten veszünk aktívan részt benne. A többi estém foglalt, így arra biztatom őket, hogy olyankor egyénileg foglalkozzanak az Igével. A siker nem óriási, de mérföldekkel jobban állunk, mint régen. Alig várom hogy az igényük nagyobb legyen, boldogan alakítanám át az életem. Hiszem, vallom, nincs fontosabb, mint a családdal az Úr Jézust szolgálni. Nemcsak én figyeltem meg ezeknek az estéknek a szükségességét. A közös imákkal közelebb kerülünk egymáshoz, jobban megnyílunk egymás előtt, őszintébbekké válunk egymáshoz. Igazi kapcsolatok tudnak kialakulni. Sokszor visszatartott már engem is a butaságtól, hisz hogyan magyaráznám legközelebb az Igét nekik valami zűr után. Nagyon jók a másokért elmondott könyörgések, imák is. Kijelölt imafeladatok vannak, amit én néha még el is felejtek, de az nem, akire ezt bíztuk. Esetenként bibliai barkochbát játszunk. Az ország, város, fiú, lány, stb. játék is jól segít bennünket a Biblia jobb megismerésében. A legjobb befektetés a gyermekeinkkel foglalkozni; sajnos mégis sokszor elhanyagoljuk. Mellár Lajos

á yermekeink nagyon szeretnek gyülekezetbe járni. Szeretik a vasárnapi iskolai csoportjukat is. Igaz, Izabella néha szívesen maradna velünk a felnőtt imacsoportban, de aztán mindig jól érzi magát, és örömmel meséli, hogy miről tanultak. Levente pedig mindig bekéretőzik az óvodás csoportba. Hálás vagyok azért Istennek, hogy a vasárnapi iskolai tanítók bátorítják a gyerekeket, Istenhez hívják, vezetik őket. Rebeka nemrég szomorúan mondta nekem, hogy nincs az iskolában „igaz barátnője”. Valóban nincs, mert a kortársaik közül többeket nem tanítottak meg a szüleik a barátság, a hűség értékelésére. Legalábbis akikkel Rebeka próbálkozott nem váltak be. Vigasztaltam, hogy nem kell izgulnia, majd eljön annak is az ideje, hogy lesz igazi barátnője, de nem biztos, hogy az osztálytársai közül kerül ki.

G

223

A gyülekezetben is megfigyeltem, hogy azok a lányok, akiknek imaházba járó barátnőjük van, nem tartanak, nem tudnak fenntartani szoros baráti kapcsolatot az iskolás barátnőjükkel. Azok a lányok, akiknek iskolai barátnőjük van, magányosak a gyülekezetben, csak a családtagjaikhoz kötődnek. Somogyi Haroldné

á

M

i visszük őket az imaházba, mégpedig igyekszünk nem késni, hogy ott lehessen a gyermek a foglalkozáson az elejétől a végéig. Ők maguk még nem járhatnak sehová, ezért úgy becsületes, ha nem rabolom el tőle azokat a perceket, amelyeket ő, ha egyedül mehetne, megragadna. Ne éljünk vissza a gyermekek engedelmességével. Tanítsuk őket így is a pontosságra, miközben mindenki jól jár, ha pontos. Somogyi Harold

á Nem gondolom, hogy kemény szabályokat kellene alkotni ahhoz, hogy hogyan viselkedjenek a gyermekek a gyülekezetben. Jobb ha megfelelő tapasztalatokat szerzünk, tanulunk olyan kisgyermekeket nevelőktől, akiknek gyermekei jól viselkednek az istentiszteleten. Megfigyeltem, hogy a felnőttek nem gondolják át előre az esetleges következményeket. Pl. nem helyes a gyermekeket több játékkal, élelmiszerrel, cukorkával ellátni a közösségi alkalmakra, de még az sem praktikus, hogy ott mások nyomjanak a kezükbe csokoládét vagy egyebet, hogy így kedveskedjenek nekik. Persze a cukorkát, csokoládét, kekszet el lehetne rágcsálni csendben, azonban ez a művelet úgy szokott folytatódni, hogy amikor elfogy az egyik szem, kérik a másikat, vagy ha ők nem kérnék, a felnőttek lesik mikor adhatják a következőt. Ehhez adódik persze a nejlonzacskó- és papírzörgés is. Ügyeljünk arra, hogy ne éhesen induljunk velük a közösségbe. Lehetőleg ne kelljen ott etetni őket.

224

Másik nagyon uralkodó gyakorlattá vált aktivitás: a teaszürcsölgetés. Ma már nagyon modern és jól működő cumis üvegek kaphatók. Ezt az anyuka törvényszerűen előkészíti és viszi magával bárhová megy. Nem számít, hogy 10 perces lesz az időzés, vagy kétórás. Rövid idő alatt megtanulja a kicsi, és már ő kezeli a kisüveget. Kialakul egy szükségtelen szokás: a kicsi folyamatosan szopogatja, lötyköli az üveget, a ragadós folyadékot, néha a ruhájára, máskor a padlóra jut belőle. A játékok leesnek, és zajt okoznak. Nem beszélve a csörgő játékok használatáról, melyek rendeltetésszerű használat esetén is hangosak. A kicsinyeket a könyvnézegetés beszédre készteti és nehezíti a csendbennmaradásukat. Ha otthon rendre és csendre is szoktattuk őket, pl. igeolvasás, étkezés alatt, akkor könnyebb a gyermekeknek egy közösségi együttléten is nyugodtan, fegyelmezetten viselkedniük. Ez a gyermekek számára éppúgy hasznos, mint a felnőtteknek. Mi kipróbáltuk és jól beváltnak találtuk, hogy cukor nélkül adtuk a teát a babáknak. Ha nem voltak szomjasak nem szürcsölgették, viszont ha szomjasak voltak, akkor ez egészséges volt számukra, a fogaikat sem rongálta. Közösségi élet – lelki otthon Mk 10:13-14. „Ekkor kisgyermekeket vittek hozzá, hogy megérintse őket, a tanítványok azonban rájuk szóltak. Amikor ezt Jézus észrevette, megharagudott, és így szólt hozzájuk: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa.” 2Tim 3:14-15. „De te maradj meg abban, amit tanultál, és amiről megbizonyosodtál, tudván, kiktől tanultad, mivel gyermekségedtől ismered a szent írásokat, amelyek bölccsé tehetnek téged az üdvösségre a Krisztus Jézusba vetett hit által.”

á 225

Óriási kiváltság, ha valaki gyermekségétől ismeri a Szentírást, az Úr Jézust, és az üdvösség útját, ha rendszeresen vitték szülei a gyülekezetbe! Természetesen a gyülekezet, a lelki otthon a legalkalmasabb a közösségi élet gyakorlására. Éppen ezért általános, hogy a szülőket bátorítjuk gyermekeik gyülekezetbe hozására már kisbaba koruktól. Közösségünkben a legfiatalabb 4 hónapos, a következő kettő 1 éves és így emelkedik tovább a koruk. Nagy örömemre nem csak egyszer hozták el a szülők kicsinyüket, hogy imádkozzunk értük, hanem azóta is rendszeresen hozzák magukkal. Előfordul, hogy egyik vagy a másik elsírja magát, de többnyire szép csendben töltik el a két órát, bizonyítva, hogy anyukájuk és apukájuk otthon is tanítja őket a viselkedésre. Ha mégis előfordul, hogy valamelyik hosszabban sír, akkor kiviszik a kisterembe, míg elcsendesedik. Elszomorodtam, amikor egy vendégházaspártól hallottam: „Gyülekezetünkben folyamatosan hirdeti a lelkész, hogy ne hozzák a kisgyermekeket a templomba, mert zajukkal zavarják az áhítat szentségét.” Nem nehéz elképzelnem, hogy vannak neveletlen gyermekek, akik valóban egyebet sem csinálnak, mint le-föl járkálnak a teremben, egyik felnőttől a másikhoz mennek, ezzel zavarják az istentiszteletet, elvonják a felnőttek figyelmét az igehirdetés hallgatásától. Én inkább azt tudom javasolni a lelkipásztoroknak, hogy segítsék a kisgyermekes szülőket gyermekeik nevelésében. Adjanak nekik jó tanácsot, emellett pedig bátorítsák a jelenlevő felnőtteket arra, hogy ne a játszadozó, netalán rosszalkodó kisgyerekekre koncentráljanak, hanem az Ige meghallására. Saját tapasztalatom és sok más gyülekezetben látottak alapján mondhatom: Semmiképpen nem javaslom a gyermekek kizárását a gyülekezeti életből. Láttam olyan gyülekezeteket, ahol sok gyermek volt jelen és mégis rendben folyt az istentisztelet. 226

á Szombat esti istentiszteletünkön, amint gyönyörködtem kisgyermekeink csendes viselkedésében az jutott eszembe, hogy tulajdonképpen otthon is ugyanez a helyzete a kicsi gyermekeknek. Egész nap, délelőtt és délután így telik el, hogy várnak valamit: reggelit, ebédet, játszást, könyvolvasást az apukától és az anyukától. Várják a gyülekezetbe menést, ott pedig várják, hogy mikor lesz vége és mikor mennek haza. Amikor hazaérkeznek, várják, hogy mikor mehetnek az udvarra, ha kint vannak, akkor arra, hogy mikor mehetnek be a lakásba. Ha az anya karján fogja őket, akkor azt várják, hogy mikor mehetnek le szaladgálni, azután elfáradnak, és azon kuncsorognak, hogy vegye már fel őket az anyuka, stb. Mindig csak várnak, mindig mást akarnak csinálni. Ez nem rendellenes, ez természetes. Tulajdonképpen mi, felnőttek is ilyenek vagyunk, csak normál körülmények között nekünk feladataink vannak, azokat el kell végezni. Nekik nincs munkájuk, unatkoznak. Jól emlékszem, milyen sokszor elmondta Donát fiunk, amikor kicsi volt, hogy unatkozik. Ilyenkor mindig kitaláltunk neki valami aktivitást, de ez azt jelentette, hogy nekünk késznek kellett lenni állandóan arra, hogy segítsük őt, és tanítsuk meg arra, hogy az unatkozás nem adhat számára alkalmat a rossz dolgok cselekvésére, a kiabálásra, vagy zajongásra. Amíg nem kezdődik meg az aktív iskolai tanulás, majd a kenyérkereső munka, addig csak várakozás az életük. á

A

lelkészem mondta egyszer, hogy ha a gyülekezeti tagok úgy hordanák gyerekeiket a templomba, mint ahogy a Vandlik Palikát hordták a szülei, akkor nem itt tartana a templomba-járók létszáma, ahol tart, hanem sokkal többen járnának. Engem kicsi koromtól kezdve vittek gyerekórára, később a templomba; igyekeztek az Úrnak nevelni; így jutottam 227

el oda, hogy 15 évesen megtértem. Ezért viszem én is a gyerekeimet a gyülekezetbe. Igaz, hogy néha zavarják az igehirdetőt, no meg sokszor engem is az odafigyelésben, de ha nem vinném őket, mi lenne velük? Akkor annyi se ragadna rájuk az Igéből, amennyi így megmarad bennük. Tegnap, pl. az igehirdetés alapigéje az Ez. 37-ből volt. Itt arról van szó, hogy az Úr egy völgybe vitte Ezékielt, ahol nagyon száraz csontok voltak, amelyeknek az életre-keltést kellett prófétálnia. Gyermekeim játék közben mégis annyira oda tudtak figyelni az igehirdetőre, hogy utána azt kérték tőlem, hogy rajzoljak nekik száraz csontokat. Máskor a gyerekórán hallottakról számolnak be nekünk. Vandlik Pál

Keresztyén tábor Csak alkalmi, de szintén jó területe a gyermekek szellemi nevelésének a különböző keresztyén táborok. Megbízható felnőttek kíséretében és felügyelete alatt sok hasznos dolgot megtanulnak a gyermekek. Hazánkban a táboroztatás a II. világháborút követő évektől tiltott volt az egyházak számára. A nyolcvanas évektől azonban megnyílt erre a lehetőség. Sok-sok gyülekezet élt vele. Mi magunk is bekapcsolódtunk az első adódó alkalommal. Tehát 20 éve intenzíven gyakoroljuk jó tapasztalatokkal. Sok gyermek a táborozáson fogadta be Jézus Krisztust az életébe. Azóta már felnőttek. Közülük többen elkötelezték magukat a teljes, vagy a részidős szolgálatra, és maguk is aktívan részt vesznek a mai gyermeknemzedék krisztusi normák szerinti nevelésében. Ebben a rohanó világban a legtöbb szülő nem ér rá gyermekeivel foglalkozni, mivel a munkahelyen vannak, és így az iskolai szünetekben komoly gond a gyermekek felügyeletének a megoldása. A keresztyén táborokba küldés jó megoldásnak látszik, legalább valamennyi időre. A táboroztatásnak azonban legalább olyan nagy lehet a hátránya is mint az előnye. Ha a táborban 228

nem a jó erkölcs, a krisztusi szellem az uralkodó, akkor az addig jól nevelt gyermekek is megfertőződhetnek a bűnös élettől és a korábbinál rosszabb lesz a helyzet. Sok gyülekezetben eljutottak e felismerésre és próbálkozásokat tettek jó szellemiségű táboroztatások szervezésére. Amint fentebb írtam, mi is megragadtuk az alkalmat, és a hívő szülők gyermekei mellett, olyan gyerekeket is vittünk, akik nem kaptak szüleiktől hitbeni nevelést. Iskoláskorú gyermekeink meghívták iskolatársaikat, akik másként nem jöttek volna el, mert fogalmuk sem volt mire várhatnak ott, de a barátnő kedvéért igent mondtak, és közülük többen olyan meglepetésben részesültek, amilyenre álmukban sem gondoltak volna: megtértek. Teljesen új emberként tértek haza. A teljesség kedvéért rögtön mondom azt is, hogy sajnos ezek nem mind maradtak hűségesek az Úrhoz. Visszakerültek abba a közegbe, ahol Isten személye nem jelentett semmit a családban, nem kaptak bátorítást, erősítést, sőt néhol kimondott ellenállással fogadta az otthoni környezet a hazatérő gyermeket. Szomorú szívvel fogadtuk e híreket, de nem hagytuk, hogy a sátán elkedvetlenítsen bennünket. Nem adtuk fel. Azóta is folytatjuk, legalább a nyári szünetben, de törekszünk rövidebb táborokat, gyereknapokat szervezni a tanévközi szünetekben is. á em sokkal Jakabszállásra költözésünk után édesapámmal elmentünk az orgoványi Örömhír Közösségbe. Első alkalommal megszerettem azt a helyet. Nekem 11 éves gyereknek kiváltságot jelentett, hogy meghívtak nyári táborba Érdre. Sokat énekeltünk és bibliai történeteket hallgattunk. Egyik este Karcsi bácsi megkérdezte, hogy ki szeretné befogadni szívébe az Úr Jézust. Én azonnal jelentkeztem és néhány társammal előre mentem, letérdeltem és Karcsi bácsi imádkozott értem. Még akkor este leraktam a bűneimet. Két évvel ké-

N

229

sőbb öcsémmel és anyukámmal együtt bemerítkeztem. Rendszeresen járok gyülekezetbe. Folyamatosan érzem, hogy Jézus vigyáz rám. Azt abból is tudom, hogy ezekben az években alig voltam beteg. Mellár Lajos

á n is az érdi gyermek táborban tértem meg, mint a bátyám. Az a nap fordulatot hozott az életemben. Attól kezdve, nem csak a játék a mindenem. Azokon az érdi napokon csodálatosan átéltem Isten szeretetét. Különösen sokat jelentettek számomra a dicsőítések. Az utóbbi 6 évben minden nyáron mentem táborba az Örömhír Közösséggel, sőt később már a felnőttekkel is vittek a szüleim, amikor Csendes Napokon és családi táborozás alkalmával lehettünk az Úr Jézussal és a gyülekezettel közösségben.

É

Mellár Zsolt

á

T

íz éves voltam akkor, amikor egész életre szóló emlékeket szereztem egy egyházi gyerektáborban. 130 iskoláskorú gyerek volt együtt, évfolyamonként külön fiú- és lánycsoportokba osztva. Mi voltunk a Lídia csoport. Nagy örömömre szolgált, hogy egy hitetlen osztálytársam is eljött velem, ugyanis fontosnak tartottam, hogy ő is megismerje az Úr Jézust. Az egy hét alatt nagyon sokat tanultunk a Bibliából, jókat énekeltünk közösen, nagyokat játszottunk, és még az esték és az éjszakák is sok mókát rejtettek magukban. Csoportvezetőnkkel, a kispesti Gálné Éva nénivel azóta is levelet váltunk időnként, mert nagyon megszerettem őt – bár azt hiszem, ez az egész csoportról elmondható. A lányok közül nem sokkal találkoztam azóta, de ha egy-egy közös ismerőssel összefutok, mindig érdeklődöm felőlük. A következő évben már év elején készültem, hogy mikor is megyünk a táborba. Közben a Bibliakörben Bibliaolvasóvesenyt hirdetett vezetőnk, Angéla. A jutalom ingyen „belépő” a Tahi táborba a győztes fiú és a győztes lány számára. A lányok közt én nyertem, azonban pont akkor tettem szert egy új barátnőre, akiről tudtam, hogy mivel sokan vannak testvérek, ő biztos nem mehet el táborba, így az ő javára lemondtam a jutalomról. Nagy áldozat volt ez tőlem, hisz mi is nehéz anyagi körül230

mények közt éltünk, és nem tudhattam, hogy vajon én ott leszek-e majd így. De ott lehettem, együtt a barátnőmmel, és az is egy szuper hét volt. Királyné Ficsor Lilla

Megtérés Mt 19:14. „De Jézus ezt mondta: Engedjétek, és ne akadályozzátok, hogy hozzám jöjjenek a kisgyermekek, mert ilyeneké a mennyek országa.” Csel 16:31. „Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe!” Mt 11:25. „Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted a gyermekeknek.”

á Több helyen olvasunk a Bibliában az Úr Jézus Krisztus és a gyermekek kapcsolatáról. Szerette és magához hívta őket. Máté, Márk és Lukács evangéliumában is olvashatunk arról, hogy a tanítványok a rend fenntartása érdekében meg akarták gátolni a szülőket, akik kisgyermekeiket akarták hozzá vinni, de ő megdorgálta a tanítványokat és azt mondta nekik: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen nem megy be abba.” Lk 18:16-17. A gyermekek többsége nagyon nyitott a szellemi dolgok iránt. Fogékony az Isten Igéjére, nincs benne kételkedés, hitetlenkedés. A gyermekek eme tulajdonsága késszé teszi őket az üdvösségről szóló jó hír befogadására. Gyakori tévedésünk, hogy leértékeljük a gyermeki döntést, és megalapozatlannak nevezzük azt. Úgy okoskodunk, hogy szülő, vasárnapi iskolai tanító, vagy 231

más ráhatására, de nem átgondolva mondták ki: „Befogadtam az Úr Jézust az életembe.” Az Ige mélyebb tanulmányozása után látom, hogy Jézus szavai: „Engedjétek, és ne akadályozzátok, hogy hozzám jöjjenek a kisgyermekek, mert ilyeneké a mennyek országa.” (Mt 19:14.) – megadják nekünk a választ, miért oly fogékonyak a gyermekek az Ige befogadására. A 80-as évek közepétől hazánkban is kezdett megnyílni a lehetőség a gyermekek táboroztatása felé. Ebben az időben Kiskőrösön éltünk és egy idősek otthonában szolgáltunk. Más irányú elkötelezettségünk miatt ezekben az években nem kapcsolódtunk be a nagy gyülekezetben a gyermekmunkába, a vasárnapi iskolai tanításba. Ez nem jelentette azt, hogy gyermekekkel egyáltalán nem foglalkoztunk, viszont azt igen, hogy lényegesen kevesebbet, mint a megelőző években. Éppen ezért váratlanul ért a misszió kerület vezetőjének felkérése egy Tahi gyermektábor vezetésére. Az Úr elé vittük e kérdést és Urunk határozott megbízása alapján úgy döntöttünk, hogy én maradtam az idősekkel Kiskőrösön, feleségem pedig vállalta az evangelizálással is járó táborvezetést. Ágikám nem a környezet véleményére figyelt, hanem az Ige tanításának megfelelően estéről estére jól érthetően magyarázta a bűnben maradás veszélyét. Megmutatta nekik a megtérés útját. Majd konkrét döntés elé állította őket. A jelenlevő jóval több mint száz gyermek többsége a hét végéig döntött Jézus Krisztus követése mellett. Azóta 20 év telt el. Közülük sokat ma is elég közelről ismerünk. Gyönyörködünk, amint látjuk szellemi növekedésüket. Többségük azóta már családalapításba kezdett. Kezdik kicsiny gyermekeikkel tanítani azt, amit ők megtanultak. Ezt követően sok táborozás alkalmával, máskor gyülekezeti szolgálatban, illetve otthonokban személyesen szolgálunk gyermekek felé. Soha nem hanyagoljuk el a gyermekek figyelmeztetését az 232

előttük álló próbákra. Elmondjuk nekik, hogy az újjászületés után a harc erősödik. A sátán nagyobb támadást indít a megváltottak ellen, mint azokkal szemben, akik úgyis az övéi. Az Ef 6:12-17. alapján figyelmeztetjük őket a lelki felfegyverkezés fontosságára. A hit-, az imádság-, az igazságszeretet-, a bibliaolvasás-, az engedelmesség fegyverét, már előre fel kell venni, és így készülni a győzelemre. Az elmúlt évtizedek alatt megtért gyermekek közül többen ma már munkatársaink az Úr szőlőskertjében. Közülük egyik az elmúlt nyáron szinte egyedül végezte a szolgálatokat, mi pedig mindig mellette voltunk, segítettünk neki és végeztük a közbenjárás szolgálatát. Amint e sorokat írom, Istenem emlékeztet a felelősségemre: A gyermekek Krisztushoz vezetésére. Ha ezt megteszem, megtesszük, akkor gyermekek sokaságát fordítjuk el a kárhozat útjáról. A már megszabadultakban is felelősséget ébresztünk kortársaik iránt, és így ők is hazatalálhatnak a mennyei Atyához. Egyik célunk most is az, hogy még több gyermeknek segíthessünk megismerni és megszeretni Jézus Krisztust, az Élet Urát. á Tizenöt év óta ismerek egy házaspárt, akik két gyermeket neveltek Eddig nem tudtam, hogy a ma is hűségben szolgáló házaspár fiainak egyike négy és fél-, a másik hat és fél éves korában hívta be életébe Jézus Krisztust. Tegnap az igehirdetés után kértük őket bizonyságtételre. A feleség elmondta, hogy negyvenkilenc évvel ezelőtt – amikor 7 éves volt – egy alkalommal evangélizáción megérintette Isten szeretete a szívét. Hazament és édesanyjának elmondta, hogy befogadta az Úr Jézust az életébe. Az édesanya örömmel hallgatta gyermekét, majd tovább bátorította és segítette a hitélet útján. Édesanyjától jó példát kapott a gyermek, mivel komolyan vette a megtérést. Talán ez is segítség 233

volt abban, mikor évekkel később kisebbik fia – nála sokkal hamarább – döntött Jézus Krisztus mellett. Nem kételkedett a megtérés komolyságában. Ez késztette, hogy még buzgóságosabban imádkozzon a 6 éves nagyobb gyermekéért. Közbenjárásának gyümölcse két hét alatt beért és immár boldogan vallhatta férjével együtt: „...én és az én házam népe az URat szolgáljuk!” Józsué 24:15. Az apostolok cselekedeteiről írott könyvben több esetben olvasunk egész család megtéréséről. Péter prédikációjára Kornéliusz egész háza népével együtt megtért. Csel 10:23-48. Amikor Pál ellátogatott Filippibe, előbb Lídia, majd a börtönőr megtért és háza népével együtt hitt az Istenben. Sem a gyermekek, sem a felnőttek koráról nem olvasunk ezekben a történetekben. Valószínűsíthető, hogy Lukács éppen azért nem említett évszámokat, mert ezek nem fontosak a megtérésben. A szív megnyitás a fontos. Azonban a szövegösszefüggés alapján mindenképpen feltételezhetjük, hogy a családokban éppen úgy voltak egészen kicsi gyermekek, mint felnőttek. Spurgeon és Moody a 19. század második felének két nagy evangélistája egybehangzóan és nagyon határozottan vallja a kisgyermekek megtérésének valódiságát. Talán a tőlük tanultak is segítettek engem abban, hogy amikor gyermekeink 4 és 7 éves koruk között döntöttek az Úr Jézus követésében, ne akadékoskodjak kételyeimmel, hanem vegyem komolyan Jézus szavait és higgyek a gyermekek döntésének komolyságában. Nem véletlen tehát, hogy missziónkban első helyet kapott a gyermekek felé való szolgálat. Nagyon hálás vagyok Istenemnek, hogy e tevékenységünk nyomán egészen fiatal életek változnak meg, a tinédzser korba már hívőként lépnek be. Egész bizonyos vagyok abban, hogy a kedves olvasók között vannak, akik tudnak példát mondani arra, hogy valaki kisgyermekként döntött, majd később hűtlen lett az Úrhoz. Én is ismerek ilyeneket. Sajnos azonban olyanokat is ismerek szépsze234

rével, akik felnőttként, vagy már idősebb korban döntöttek és hűtlenekké váltak. A II. kötetemben bővebben foglalkoztam az Úrhoz való hűség témájával, az Örök élet című fejezetben. Ezért itt most csak egyetlen Igét idézek: „De aki mindvégig kitart, az üdvözül.” Mt 24:13. á

T

évelyegnek azok a szülők, akik kihagyják az Úr tanítása szerint való nevelést gyermekeik életéből. Talán úgy vélik, a gyermek még úgy sem térhet meg, tehát nem számít, hogy kicsi korukban milyen iskolába járnak. Pedig ez nem így van. Amit vetünk, azt aratjuk. Azzal is vétkezünk gyermekeink ellen, hogy sok gyülekezetben nem hisznek a gyermeki megtérés lehetőségében. Úgy látják, hogy sok hasznos dolgot megtanulhatnak a gyermekek, de hogy a gyermekek ugyanúgy megtérhetnek mint a felnőttek, azt képtelenségnek tartják. Márpedig én teljes szívemből ragaszkodom ehhez a „képesség”-hez. Hiszek abban, hogy mind a földön, mind a Mennyben a gyermekeké az Isten országa. Azután: sokan nem hisznek a gyermeki megtérés őszinteségében. Sokan elvárják, hogy a gyermekek is ugyanolyan komoly magatartást tanúsítsanak, mint a felnőttek. De jó volna pedig, ha felnevekedvén, mindnyájan egy kicsit gyermekek is tudnánk maradni. Ahhoz, hogy szentek legyünk, nem föltétlenül szükséges, hogy megöldököljük önmagunkban a gyermeket. Miért várjuk, hogy a gyermek megtérésekor egyszerre húsz évet öregedjék? Spurgeon

á a megfelelő oktatásban részesült az 5 éves gyermek éppen úgy befogadhatja Krisztust, mint bármelyik felnőtt. Meggyőződésem, hogy a gyermekek a legjobb hívők.

H

Spurgeon

á

C

sak egy evangélium van, és ez érvényes mind a felnőttek, mind a gyermekek számára. A keresztyén hit nagy 235

igazságait, nekik nagyon egyszerű módon kell hirdetnünk. Az ember értelmi fejlődésének legdöntőbb szakasza 2-6 éves kor között van. Dr. Francis Schaeffer

á

E

gyáltalán nem osztozom abban a véleményben, hogy a gyermekek túlságosan fiatalok a megtéréshez. Találkoztam egy asszonnyal, akinek három lánya volt: 10, 12 és 14 évesek. Amikor a kisebbet megkérdeztem, hogy átadja-e szívét a Megváltónak, igennel válaszolt. Amikor ugyanezt a kérdést tettem fel a legidősebbnek, könnyek csillantak meg szemében, és így válaszolt: Mily boldog lennék, ha ezt megtehetném. Ekkor anyja indulatosan közbelépett és ezt mondta: Nem szeretem ha ilyen kérdést tesz fel a gyermekemnek. Hiszen ő még túlságosan fiatal ahhoz, hogy ezt megértse és eldöntse – azután felindulva távozott tőlem, magával húzva a gyermekeit is. Sok anya búsul és kesereg, ha gyermeke már kikerült befolyása alól, és önmagát hibáztatja, hogy miért nem használta ki jobban azt az időt, amikor gyermeke még csüngött a szaván. Most már csak érte imádkozhat, de nem vele. Abban a korban, amikor a gyermekek értelme bontakozik, nem nehéz őket a Megváltóhoz vezetni, de később sokkal nehezebb. Édesapák, édesanyák, míg fiaitok és leányaitok a szülői otthonban vannak veletek, addig gyakoroljátok áldott befolyásotokat! Moody

Gyermekeink, unokáink megáldása Zsid 11:20-21. (1Móz 27:27-29.) „Izsák is hite által nézett a messze jövőbe, és áldotta meg a fiait, Jákóbot és Ézsaút. A haldokló Jákób is hittel áldotta meg József mindkét fiát, és botja végére támaszkodva imádkozott.” (Egysz. ford.) 1Móz 48:8-9. „Amikor Izráel meglátta József fiait, ezt mondta: Kik ezek? József ezt felelte apjának: Az én fiaim, akiket itt adott nekem az Isten. Jákób így szólt: Hozd ide őket hozzám, hadd áldjam meg őket!”

236

Nincs megfelelő ismeretem arra nézve, hogy az elmúlt évszázadokban mennyire gyakorolták az áldást a keresztyének, azt viszont tudom, hogy napjainkban ez nagyon elhanyagolt terület. Egyes kultúrák ugyan kivételt képeznek e területen, de ismeretem szerint Magyarország nem tartozik a jó kivételek közé. Én magam először a nyolcvanas évek végén kerültem szembe ezzel a kérdéssel, olyan személyt áldottam meg imádságban – tőle távol –, aki sok szomorúságot okozott nekem rosszindulatával. Az a nap fordulópont lett az életemben. Azóta folyamatosan növekszem ebben a tekintetben. Ma már gondom van arra is, hogy gyermekeimet, unokáimat megáldjam. Jól emlékszem egy esetre, amikor egyik konferenciánk utolsó napján az ott jelenlevő gyermekeinket a gyülekezet színe előtt megáldottam. Ezt látva egyik velünk konferenciázó szülő felismerte, hogy ő még ezt sohasem tette meg és elhatározta, hogy a jövőben ő is gyakorolja. Örülök, hogy ily módon is tanulhatunk egymástól. á

A

mikor elmondtam férjemnek, hogy kisgyermekünk lesz, azzal fogadta a hírt, hogy a hasamra tett kezével elmondta az Ároni-áldást. Azóta is sokszor megáldotta már ezen áldással a most 19 hónapos kislányunkat. K-né Lilla

á

P

apa pontosan ezt tette. Nyolcvanhét éves korában kijelentést kapott arról, hogy a menny küszöbén áll. Az utolsó nap magához hívta négy életben lévő gyermekét- Elmert, Jewelt, Vadent és engem. Mélyen belül mindannyian tudtuk: apánk búcsúzni akar tőlünk. Beléptünk a szobába, és fájó szívvel megálltunk az ágyánál. Most kijózanító volt a tény: apánk átköltözik örökkévaló otthonába, amelyről beszélt és prédikált. 237

Mindannyiunkat kézen fogott, és megáldott bennünket, a szeretet és a reménység szavait szólta hozzánk, és elmondta, számít arra, hogy egy napon viszontlátjuk egymást a mennyben. „Isten áldjon meg” - suttogta és elment. El sem mondhatom, hogy a halálos ágyán mondott atyai áldás mennyire tükrözte életét és szolgálatát. Tudom, amikor hazaköltözök, én is meg akarom áldani a gyermekeimet. Bennem él ez a szándék, és tudom, hogy a gyermekeim is várnak erre. Oral Roberts

Szülő, aki jól vizsgázott Józs 24:15. Józsué „De ha nem tetszik nektek, hogy az Urat szolgáljátok, válasszátok ki még ma, hogy kit akartok szolgálni: akár azokat az isteneket, akiket atyáitok szolgáltak a folyamon túl, akár az emóriak isteneit, akiknek földjén laktok. De én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!” Bír 13:12. Sámson apja Mánoah ezt mondta. Ha majd beteljesedik ígéreted, milyen legyen a gyermek élete, és mit tegyünk vele?” Ezsdrás Ezsd 8:21. „Ekkor böjtöt hirdettem ott az Ahavá-folyó mellett, hogy megalázzuk magunkat Istenünk előtt, és jó utat kérjünk tőle magunknak, hozzátartozóinknak és minden jószágunknak.”

Jób 1:5. (1-5.) Jób „Amikor azonban a lakoma napjai sorra lejártak, értük küldött Jób, és megszentelte őket úgy, hogy korán reggel fölkelt, és anynyi égőáldozatot mutatott be, ahányan voltak. Mert azt gondolta Jób: hátha vétkeztek fiaim, és káromolták Istent szívükben. Így szokott tenni Jób minden alkalommal.” Mk 7:24-26-30. Kánaáni asszony „Ez az asszony görög volt, sziroföníciai származású, mégis azt kérte, hogy űzze ki az ördögöt a leányából.”

á

E

gyik legnehezebb feladatnak tartom a gyereknevelést. Négy gyerek édesanyja vagyok és 15 éven keresztül majdnem egyedül neveltem a gyerekeimet. Azért majdnem, mert az édesapjuk csak nehezített a nevelésükben. 238

Így a kisfiamnak is olyan lelki megrázkódtatásban volt része 2 éves korában, hogy több év kellett neki, hogy kigyógyuljon belőle. 4,5 éves volt, amikor a fiammal együtt kezdtünk járni az Örömhír Közösségbe, ahol jól érezte magát, sokat foglalkoztak vele, sok szeretetet kapott. Mindig nagyon igyekezett, hogy le ne maradjunk. Teltek, múltak az évek, sok bibliai történetet megismert. Elfogadta az Úr Jézust megváltójának, később be is merítkezett. Amikor közeledett a kamaszkor egyre többször szeretett volna kimaradni az alkalmakról. Eléggé tiszteletlen volt, mikor megmondta kerekperec, én nem megyek a Közösségbe. Éppen autóval mentünk, én vezettem, és egy jó nagy pofont sikerült adnom. Ekkor 11 éves körül lehetett. Megbeszéltük, hogy ilyen nincs, hogy elmarad Istentől. Később más módon akart kibúvót találni, újra és újra. 12 évesen elkezdődött a hazudozás, a pénztárcából való pénz elvétel (nem sok, 100 Ft), de gondoltam, ez a kezdet. A csavargással folytatódott. Az iskolában visszabeszélt, órán evett, tiszteletlen volt a felnőttekkel. Nem akart itthon semmit csinálni. Ha mondtunk is neki valamit, hogy ez a feladata, tízszer is meggondolta, hogy mozduljon-e. Mivel tanyán lakunk, kértem, hogy vegyen kenyeret, elfelejtette, de a pénz sem volt meg. Cigarettát találtam az iskolatáskájában. Egy-egy ilyen alkalom nagyon megviselt és megkérdeztem tőle, mit vár el tőlem, hogyan neveljem, vagy talán hagyjam békén. Eddig is imádkoztam a gyerekeimért, de ezután intenzívebben és odaadtam Isten kezébe. Úgy gondoltam, én már kimerültem, nem tudom, mit kezdjek vele. Neveltem szépen, elbeszélgettünk, a végén mindketten sírtunk. Neveltem, amint írja a Biblia veszszővel, úgy éreztem, kifogott rajtam. Egyszer megint egy beszélgetésbe kezdtünk, amikor megszólalt a fiam és azt mondja: Most akkor én mondok valamit. Tegnap este a fiatalok alkalmán volt és ott megérintette egy Ige. Elmondta és bocsánatot kért tőlem, hogy ennyi fájdalmat, küszködést okozott. Most értette meg, hogy mennyire jót akarok neki és mennyire szeretem. Persze mindketten sírtunk reggel iskolakezdés előtt. Mondtam neki, hogy olyan nagyon belefáradtam a nevelésébe, hogy azt gondoltam, hogy feladom. Azt válaszolta, anya köszönöm, hogy nem adtad fel, nagyon szeretlek. Ez a ballagása előtt 2 hónappal történt. Addig is, amennyire tudtuk, szigorúan vettük a tanulását, de ezután nem kellett 239

minden nap kikérdezni, ellenőrizni, nem kaptam rajta hazugságon. Nem kellett kezdeményezni a beszélgetést, ő kezdte és szívesen beszélgetett velünk és jól érezte magát. Ekkorra a lelki sérülések teljesen eltűntek, meggyógyult a fiam. Dicsőség Istennek! Ez is nagy kegyelem. Az iskolában dicsérettel végzett és odafordult a nevelőapjához megköszönni a segítségét, majd megölelték egymást. Miden este együtt imádkozunk. Dicsőség Istennek a segítségéért! Sz. K.

á isszaemlékszem egy kedves epizódra anyai nagyszüleimről. Közel lehettek a nyolcvanadik évükhöz, amikor kiültek az udvarra egy szép napos délelőtt. Papám Bibliát olvasott, mamám az újságot lapozgatta, egy kis ideig. Aztán a papa lehúzta a szemüvegét az orra hegyére, és ránézett a szemüvege felett a mamámra. „Drága kis anyukám! Biztos, hogy a legjobb olvasnivalót választottad?” – kérdezte. Mama csak mosolygott, és lapozgatott tovább. Aztán még nagyobb szeretettel kérdezte meg a papa ugyanezt. Ekkor a mama félretette az újságot, és az ölébe elkészített Bibliát kezdte olvasni. Sokáig nevetgéltek, én figyeltem őket, azt hiszem sokára értettem meg, hogy a mamám direkt tett így, hogy próbálja a papát. Egy biztos, én a mai nap sem tartok itt. Nem tudnám ekkora szeretettel, békességgel elérni akaratomat. Kérem a jó Istent, hogy ilyen csodálatos békességben tudjunk élni. A gyülekezet, amit a papám pásztorolt a mai napig él Mórichidán. Az idősebbik fia vezeti a papa halála óta. A fiatalabb fiú már hazaköltözött az Úrhoz. Mind a három gyermekük Jézus Krisztust befogadta a szívébe, és kettő aktív szolgáló ma is.

V

Apai nagyszüleim is élénken élnek az emlékezetemben. Papám körzeti prédikátor volt Békés megyében. Vagy tíz gyülekezetet pásztorolt, a saját faluján kívül. Negyven km-re is elment kerékpárral. Hajnali kettőkor indult és éjfélre ért vissza, de reggel már ment dolgozni, és nem panaszkodott. Édesapám és Nyári testvér szolgálnak ebben a körzetben, de ők már autóval járnak. Nyári testvér is egy evangélizációs alkalmon tért meg, amit a papám tartott. A gyülekezetek is megvannak, de létszámban már közel sincsenek olyanok. Öt gyermekük volt, mind az öt az Urat követi, vagy követte míg éltek. Azt hiszem, 240

ennél jobban nem lehet vizsgázni itt a földön. Hiszem, a szüleim is így fogják lezárni ezt az életet, és ha lesz még annyi idő, mi is, és gyermekeink is. Ígéretünk van rá. M. L.

Szülő, aki rosszul vizsgázott Józs 7:24-25. (10-25.) Ákán „Józsué pedig fogta Ákánt, Zerah fiát, az ezüstöt, a köntöst, az aranyrudat, fiait és leányait, ökreit, szamarait és juhait, sátrát és mindenét. Vele volt egész Izrael, és elvitték őket az Ákor völgyébe. Ekkor ezt mondta Józsué: Szerencsétlenséget hoztál ránk! Fordítsa az Úr ezt a szerencsétlenséget most rád! És megkövezte őket egész Izrael, majd elégették őket. Így kövezték meg őket.” 1Sám 3:13. (10-13.) Éli „Mert megjelentettem neki, hogy minden időre szóló ítéletet tartok háza népén azért a bűnért, amelyről tudta, hogy fiai azzal átkot vonnak magukra, és mégsem fenyítette meg őket.” 2Kir 5:27. (20-27.) Géházi „Ragadjon rád és ivadékodra Naámán bélpoklossága örökre! És olyan poklosan ment ki előle, mint a hó.” Neh 13:24. „…gyermekeik fele asdódi nyelven beszélt. Júdai nyelven már nem is tudtak, hanem valamelyik másik nép nyelvén beszéltek.”

A szülői felelősség biblikus gyakorlását fizikai áldások is követik Zsolt 37:25. „Gyermek voltam, meg is öregedtem, de nem láttam, hogy elhagyatottá lett az igaz, sem azt, hogy gyermeke koldussá vált.”

Az ezerkilencszázas évek legelején dédnagyszüleim 8 gyermeke közül 3 megtért és feleségeikkel együtt új életet kezdtek. Az Ige tanítása szerint nevelték gyermekeiket. Két világháborúval és a világgazdasági válsággal együtt járó sok szenvedést éltek át, de Isten gondviselésének folyamatosan tanúi lehettek a saját és leszármazottaik életében. A második világháborút követő ötve241

nes évek nyomorúságára már én is emlékszem. Még ma is látom magam előtt, ahogy az éhező férfiak, nők és gyermekek szinte egymásnak adták a kilincset, ahogy házról-házra jártak koldulni. A mi otthonunkban is sokan megfordultak, és szüleim irgalmából sohasem mentek el üres kézzel, noha nekünk is alig volt betevő falatunk. Aztán én – a sok unoka közül az egyik – megnősültem, gyermekeink születtek. Ma már unokáinkban is gyönyörködhetem. Az ötödik generáció életét figyelve mondhatom Istenünk iránti hálával: Igaz az Ige. A nagycsaládban nincs és soha nem volt egyetlen koldus sem, noha a kívülről jövő próbák, nehézségek sem minket, sem a mi generációnkat, sem az előttünk élő generációkat nem kerülték el, Istenünk gondoskodása folytán azonban mindnyájunknak megadta az Úr, amit megígért, a mindennapi kenyeret, de gyakran ennél sokkal többet. Magyarország ege fölül régen eltűntek a negyvenes- és ötvenes évek nyomorúságos évei. Anyagilag sokkal jobb idők köszöntöttek ránk. Mégis azt kell látnom, hogy a lakosságunk mintegy 15%-a nyomorban él. Sok helyen szó szerint gond a mindennapos eledel. Tizenhat éve szolgálok ilyen súlyosan nehéz körülmények között élő családok felé. Pontosan látom, hogy az éhezésért, ruhátlanságért elsősorban a felmenő generációk a felelősek: Nem választották a legjobb utat, az Isten-követést. Nagyon sokszor eszembe jut Dávid király szava: „… nem láttam, hogy elhagyatottá lett az igaz, sem azt, hogy gyermeke koldussá vált.” Megszámlálhatatlan sokszor elmondtam már és mondom ma is azoknak, akiknek próbálunk segíteni életük megváltozásában: Kérdéseikre Jézus Krisztus a válasz. Némelyek elhiszik, mások komolytalanul veszik. Azt viszont határozottan mondhatom az Ige és a saját tapasztalatom alapján, hogy, akik átadták életüket Jézus Krisztusnak, és hűségesek maradtak Hozzá, azoknak megszűnt a koldulás veszélyével való szembenézés. Általában csendes, de min242

dig biztos ütemben haladnak a gazdasági felemelkedés útján.

SZÜLŐ-GYERMEK KAPCSOLAT Az ideális szülő-gyermek kapcsolat Meghitt, bensőséges, bizalmas, szeretetteljes, határozott, szelíd és gyengéd. Ez mind jellemzi egyszerre a kapcsolatot. Határozd el, hogy nem adod alább!

Öröm a gyermekben 1Sám 1:18/b (10, 16.) „Azután elment az asszony a maga útjára, evett, és nem volt többé szomorú az arca.” Péld 15:20. (10:1.) „A bölcs fiú örömet szerez apjának, az ostoba ember pedig megveti anyját.” Péld 31:28. „Fölkelnek előtte fiai, és boldognak mondják...” Péld 29:3. „Aki szereti a bölcsességet, örömet szerez apjának…” Péld 29:17. „Fegyelmezd fiadat, akkor nyugodt lehetsz felőle, sok örömöt találsz benne.”

á Egy vasárnap nagyon gyakorlati módon tapasztaltam meg ezen Ige üzenetét. Nem emlékszem már pontosan kislányom életkorára, talán két éves lehetett. Hangoskodott az imaházban, csitítottam, de 243

nem hagyta abba. Szóltam neki, hogy kiviszem a kisterembe és kikap, ha nem lesz csendben. Kicsi szünet után ismét hangoskodott. Én pedig pontosan azt tettem, amit megígértem neki. Kivittem megfegyelmezni. Nagyon fontos, hogy megfontoltan beszéljünk gyermekeinkhez, ha valamit mondunk, aszerint cselekedjünk is! A kisterem ajtaja a hátsó udvarra nyílt. Nem kellett attól tartani, hogy behallatszik az imaházba a beszélgetés vagy a sírás. Az ajtót becsuktam magunk után és elismételtem a kicsinek, amit bent mondtam. Emlékeztettem őt arra, hogy kértem a csendre és mivel nem akart elcsendesedni, megmondtam neki, hogy kiviszem megbüntetni, ha továbbra sem változik meg. Nem dádáztam, hanem tisztességesen megfenekeltem. Amikor befejeztem a büntetést, ő a fenekesek hatása alatt még mindig sírt, én felvettem a karomba, ő pedig igyekezett elhagyni a sírást és két csöpp karjával szorosan átölelte a nyakam. Ezzel egy olyan tanítást adott nekem az Úr rajta keresztül, amit egy életen át nem felejtek el, sőt másokat is tanítani szeretnék erre, most is e célból írtam le e történetet: „Ha az én tanításom szerint fegyelmezed gyermekedet, akkor számíthatsz arra a sok örömre, amit általa adok neked.” Pontosan így történt, és így van ma is. Felmérhetetlen örömöm van gyermekeinkben. Nem csak benne, a másik négyben is. Igen, mind az ötben, mert a többieket is fegyelmeztem, fegyelmeztük feleségemmel. Nem könnyű büntetni a csöppségeket, olyan aranyosak tudnak lenni máskor, de ha azt akarjuk, hogy nagykorukban is örömünk legyen bennük, akkor nem kímélhetjük meg magunkat a fegyelmezéssel járó fájdalomtól. Ma már nem két kicsi karjukkal ölelik át nyakunkat, de szeretetükkel úgy átölelnek, hogy sokszor nem is tudjuk „elviselni” azt a szeretetet az öröm könnyei nélkül. á 244

Lk 1:14-15. „Örülni fogsz, boldog leszel, és sokan örülnek majd az ő születésének.” Lk 1:57-58. „Amikor pedig eljött Erzsébet szülésének ideje, fiút szült. Meghallották a szomszédai és rokonai, hogy milyen nagy irgalmat tanúsított iránta az Úr, és együtt örültek vele.” Csel 16:34/b. „… és örvendezett, hogy egész háza népével együtt hisz az Istenben.” 2Jn 1-4. „Nagyon örültem, hogy találtam a gyermekeid között olyanokat, akik igazságban járnak, úgy, ahogyan parancsot kaptunk erre az Atyától.” 3Jn 4. „Nincs nagyobb örömöm annál, mint amikor hallom, hogy az én gyermekeim az igazságban járnak.”

á yermekkoromtól fogva arra tanítottak szüleim, hogy a pénzünkből adjuk meg Istennek a tizedet. Bár nagyon ritkán kaptunk pénzt, de olyankor ezt mindig szem előtt tartottam. Később a főiskolán, amikor az ösztöndíjat megkaptam, első dolgom mindig az volt a pénz kézhezvételekor, hogy a tizedet félretettem az Úrnak, s utána kezdtem el gondolkodni, hogy hogyan osszam be a többit. Így teltek az évek. Férjhez mentem, majd gyerekeink születtek. Kb. 6-7 évesek lehettek a fiaink, amikor beszéltünk nekik az Úrnak felajánlott tizedről, amit hálából adunk Istennek. Ők is ritkán jutottak pénzhez, de olyankor 1-1 mondattal emlékeztettem őket a „tizedre”. A minap nagy örömöm volt. A nyári szünetben - munkára nevelés címszóval - együtt irtottuk a kertben a gazt. Megbeszéltük velük, hogy a parlagfű-irtásért kapnak egy kis zsebpénzt. Amikor a munka végeztével megkapták a fizetségüket, láttam, ahogy a 8 éves kisfiam a markában szorongatva az aprópénzt, bement a szobába, lerakta a szőnyegre és számolgatta. Kis idő múlva kiszólt és megkérdezte: Anya, mennyi az 56 forintnak a tizede? Öröm és hála töltötte el a szívemet, hogy nem hiábavaló a mi szolgálatunk a gyermekeink felé. A szürke hétköznapokban néha

G

245

fárasztó és kellemetlen a gyereknevelés, de ezek a pillanatok bearanyozzák a fáradságos munkát. Bodroginé F. Pálma

Beszélgess a gyermekeiddel! Péld 7:24. „Azért, fiaim, hallgassatok rám, és figyeljetek szavaimra!” Péld 5:7, 12. „Most azért, fiaim, hallgassatok rám, ne térjetek el attól, amit mondok.”

á

A

zért fontos, hogy a szülők beszélgessenek a gyerekeikkel, mert abból érezzük, hogy szeretnek. Másrészt jólesik, hogy együtt lehetünk addig is a szüleinkkel. B. Johanán 9 éves

á

A

z nagyon jó, amikor anya meghallgatja, ami történt aznap, vagy ami történhetett volna, de nem történt valami miatt. Mikor lefekszünk anya odaül az ágy szélére, és úgy beszélgetünk. Jó érzés, mert sokszor kibeszélem ilyenkor magam. Néha szoktunk olyan dolgokról is beszélgetni, amik létfontosságúak. Szoktunk még barkochbát is játszani, és Ország–várost, ami a kedvencem. Ezek a közös játékok és a beszélgetés nagyon jó. B. Nátán 11 éves

á em emlékszem, hogy milyen gyakorisággal, de heti két-három alkalom lehetett, amikor este a család öszszegyűlt a szülői hálóban, és egy fél órát együtt töltöttünk. Úgy hívtuk, hogy almázás. Egy időben összekötöttük az Esti Magazinnal is, de az csak néhány évig volt szervezett program. Az almázás viszont mindig előfordult. Ilyenkor egy tál almát és két kést hozott be valamelyik gyerek, és szinte mindig a szülők tisztították, darabolták, és felváltva nyújtották a szeleteket, közben pedig beszélgettünk. Mi, a két kicsi, onnan már egyenesen az ágyba bújtunk, a nagyok még néha tovább maradtak,

N

246

vagy felmentek a szobájukba. Nagyon jó emlékként maradtak meg ezek az almázások az emlékezetemben. Azóta hétről háromra csökkent a család létszáma, de ma is előfordul még ilyen almázás, csak ma már a konyhában. Ficsor Donát

á Az este

Gyermekeink kiegyensúlyozott lelki életének és nyugodt alvásának előkészítésben rendkívül fontos szerepe van az estének. A nap eme szakában legjobban együtt van a család. Másrészről pedig egyáltalán nem mindegy, hogy milyen lelki impulzusok érik gyermekeinket, az elalvást megelőző percekben. A családok többségénél állandóan megy a TV. Előtte ül az apa, a konyhában tesz-vesz az anya (már egyre több helyen ott is van TV). A gyerekek vagy az apa mellé ülnek, vagy az ágyból nézik az adást. Szörnyű romboló hatást gyakorolnak a lelkivilágukra, nem csak a horrorfilmek, de a Híradóban, vagy még akár a mesékben is látható szörnyű események, rablások, gyilkosságok ismertetése, stb! is. Nem tudom mennyire megbízható a statisztika, de félek, hogy igaz: egy átlagos gyermek mire felnő 70000 gyilkosságot lát a képernyőn. A figyelemfelkeltő reklámok is ugyancsak felborzolják a kicsik fantáziáját, és eközben a fáradtságtól kimerülve elalszanak. A szülők pedig csodálkoznak, hogy gyermekük nyugtalanul alszik, felsír, felijed, stb. A szomorú az, hogy még amikor ezt felismerik a szülők, akkor sem változtatnak. Azért csak, nem hagyhatja ott az apuka az izgalmas meccset, vagy a jó filmet! Nem olyan fontos a számára, hogy gyermekeivel foglalkozzon, hogy bemenjen kicsinyeivel a szobájukba és ott szép történeteket mondjon nekik, beszéljen az ő gyermekkoráról, olvasson bibliai történeteket. Úgy gondolja, hogy ezt nem teheti meg, mert akkor másnap, amikor a munkahelyén beszélnek az elmúlt esti filmről, ak247

kor ő nem tudna bekapcsolódni és ez milyen ciki, micsoda szégyen, no meg azért őt is érdekli. Talán észre sem veszi, hogy gyermekeit áldozza fel saját önös érdekeinek oltárán. Istenem iránti hálával gondolok azokra a gyülekezetünkben élő házaspárokra, akik felismerve az esti lehetőség nagy áldását, vacsora után bemennek gyermekeikkel a belső szobába, játszanak velük, olvasnak nekik. Egyszerűen odaszánják magukat a gyermekeik felé való szolgálatra, így észreveszik, amikor az egyik kicsi egy képes könyvet hoz magával és kéri apát, hogy abból olvasson. Igen, mert előtte este is abból olvastak csodálatos történetet Dávidról és Góliátról. Most ott nyitotta ki, ahol Dánielt látta meg, akit az oroszlánok verméből szabadított meg a jó Isten. Olvasás után máris mondja: Ugye apa holnap elolvassuk azt, amikor Sámson legyőzte a vadállatot? Az évek múlásával e történetek bevésődnek a kicsi tudatába, aztán lassan arra is rájön, hogy ezek nem mesék voltak, pedig ő azt gondolta. El sem tudta képzelni, hogy egy fiatal pásztorfiú valóságosan is meg tud ölni egy medvét, amely el akarja ragadni az egyik báránykáját. Aztán a szülők, amikor gyermekük így felfedez valamit, elmondják neki, hogy amint Isten képessé tette Dávidot egy hatalmas állat megsemmisítésére, így teszi az Ő mai gyermekeit is képessé a mi nagy ellenségünk, az ördögnek a lefegyverezésére. Nem csoda hát, hogy Viktor, Dávid, Fanni és a többi gyermek már pici korában elhatározza, hogy ő is az Úr Jézus tanítványa akar lenni. Az sem csoda, hogy vasárnap a Gyermek Bibliaórán csak úgy záporoznak a kérdések a tanító felé a különböző témákban. Megkérdezi tőle, hogy a tanító néni is be tudja fogni annak a csúnya ördögnek a száját, aki azt mondta a kistestvérének, hogy hazudjon. Hálás vagyok Uramnak a fiatal tanítóinkért is, akik TV nézés helyett a vasárnapi leckével készülnek, mert számukra fontos, hogy helyes életsza248

bályokra tanítsák a saját gyermekeik mellett másokét is. Hálás vagyok Uramnak feleségemért, aki fiatal anyaként velem együtt, és sokszor nélkülem oly sok estét töltött gyermekeink társaságában. Olyan leckét tanított meg nekik játékosan, amit soha el nem felejtenek. Amikor hazajönnek, hogy velünk és egymással találkozzanak sokszor felidézik az „Esti Magazint”. Nem csak idézik, hanem ők is gyakorolják, amit láttak, hallottak, tanultak. A tőlünk tanultakat tovább adják unokáinknak és írott formában e könyv olvasóinak. Köszönöm ezt gyermekeinknek. Az estének különös varázsa van a gyermekek szempontjából. Ilyenkor különösen vágyódnak szüleik után. Ennek több oka lehet: Pl. egyik gyermek fél este, másik pedig ezzel próbálja késleltetni a lefekvést, a harmadiknak pedig estére már nagyon kiürül a szeretet tankja, legjobb nem odázni ennek utántöltését. Itt a drága jó lehetőség, ilyen egyszerű módon betölteni gyermekünk érzelmi szükségletét, terelgetni hitbeli kérdéseit. Ilyen alkalmakon életre szóló ajándékokat oszthatunk gyermekeinknek. Próbáld ki te is! Meglátod, hogy miközben boldogítod és tanítod gyermekedet, magad is soksok örömben részesülsz. á 2Tim 2:2. „És amit tőlem hallottál sok tanú előtt, azokat add át megbízható embereknek, akik mások tanítására is alkalmasak lesznek.”

Köszönöm Uram, hogy gyermekeinkben elvégezted, amit mi nélküled nem tudtunk volna soha elvégezni. Atyai bölcsességeddel megadtad nekik a legfelsőbb oktatást. Mi pedig azt kérjük folyamatosan gyermekeinktől, hogy unokáinkat a Mennynek neveljék ne a világnak. Az utóbbit sajnos maguk is meg tudnák ta249

nulni, ezért buzdítjuk gyermekeinket, hogy az Úrtól vett bölcsességgel tanítsák gyermekeiket. á

S

züleink kiskorunktól kezdve gyűjtötték számunkra a keresztyén könyveket, melyeket az iratmisszióból lehetett kapni. Ennek eredményeképpen mindannyiunknak szép kis gyűjteménye állt össze, mire felnőttünk. Természetesen el is olvastuk az éppen korunkhoz illőeket. Tévénk sosem volt, így a könyvek kötötték le a szabad energiánkat. Én személy szerint faltam őket, sokszor villanyoltás után, a paplan alatt elemlámpával olvastam. Annakidején úgy gondoltam, milyen ügyes vagyok, hogy nem veszik észre anyuék a cselt. Azóta már kiderült, hogy sokszor tudtak róla, de elnéztek felette. Gondolom, örültek, hogy értelmes dologgal kötöm le magamat. Ezen kívül esténként – mese gyanánt – anya felolvasott nekünk valamilyen képes Bibliából. Meg is beszéltük a történeteket, és együtt imádkoztunk. Donát és én, a két kicsi voltunk egy szobában, és nagyon értékesek voltak számunkra ezek az anyuval hármasban töltött percek. Ráadásul mire felnőttünk, hatalmas bibliai ismeretanyag gyülemlett fel bennünk. Ez is közrejátszott abban, hogy 1995-ben egy baptista országos bibliai vetélkedőben korcsoportunkban első helyezettek lettünk. Azt a díjat szüleink szerezték nekünk az előző évek tudatos nevelésével. K-né Ficsor Lilla

á

A

z esti tejivásnál Karinának mindig keresztyén angol dalokat éneklek. Az elméjét és a szellemét ezzel szeretném jó irányba terelni az alváshoz. Két hónapos kora óta nyugodtan alszik, nem kel fel éjszaka. Lehet, hogy összefügg az énekléssel… K-né Lilla

á

A

meséket nagyon fontosnak tartják a szakemberek a gyerekek számára. Ezért általános gyakorlat ma már az esti mese. 250

Ezt mi is jónak látjuk, néhány dologra viszont figyelünk. Például, mielőtt a gyerekeknek felolvasunk, mi magunk átnézzük, hogy tanulságos legyen, építő, jóra nevelő. Csúnya szavak, kifejezések ne legyenek benne, különösen ne káromkodások. Ha későn vesszük észre az ilyet, akkor egyszerűen kihagyjuk, vagy mást olvasunk helyette. Kerüljük a varázslós, boszorkányos meséket is legalább 3-5 éves korig. Mielőtt óvodába kerülnek, meg kell ezeket a meseszereplőket is ismertetnünk velük, hogy elmondhassuk az ezekhez való keresztyén viszonyulásunkat. Úgy látjuk, hogy a bibliai történetek megismertetése fontos! Minél hamarabb, annál jobb. Igyekszünk koruknak megfelelő történetet keresni, vagy legalább úgy mondani el nekik. Léteznek már kisgyerekeknek szóló Bibliák, ezek nagy segítséget jelentenek. Körülbelül 2 éves volt az első gyermekünk, amikor ennek a fontosságára felhívta figyelmünket az Úr. Azóta három év telt el. Iparkodunk, hogy lehetőleg minden este olvassunk a gyerekekkel Bibliát, aztán pedig imádkozunk. Egy nagyon új elhatározásunk is van. Mivel a gyerekek nem járnak óvodába, itthon alszanak délután. Az elalvás gyakran nehezen megy. Ezt úgy próbálom most segíteni, hogy miután lefeküdtek, elolvasok nekik egy fejezetet a Máté evangéliumából, az egyszerű fordítású Bibliából. Néhol megállunk és megbeszéljük, szigorúan fekve. Utána még egy mesét elolvasok nekik, olyat, amihez nincs kép. Így a kis agyuk a Biblián és ezen a mesén fog járni, miközben elalszanak. Így sem mindig egyszerű az elalvás, de a Biblia sorba olvasása nagyon hasznos! V-né Ficsor Renáta

á Napi áhítat A falu központjától 5 km-re levő tanyán születtem és ott nőttem fel. Húsz éves koromig ott dolgoztam. Sok-sok kedves emlék fűződik ahhoz a nehéz fizikai munkával töltött időszakhoz. Apuka korán kelő ember volt. Az igaz, hogy anyuka pár perccel mindig megelőzte. Néhány csendesebb napot le251

számítva minket, gyerekeket is korán keltettek. Nem tudom, hogy tudták megcsinálni, de sohasem kellett háromszor szólni, az első ébresztésre kiugrottunk az ágyból és pár perc múlva már készek voltunk a „bevetésre”. A kisebbek az állatokat terelgették ki az ólakból, aklokból, a nagyobbak, kapát-kaszát, permetezőgépet fogtunk, és indult mindenki a saját feladatát végezni. A tél kicsivel csendesebb volt. Akkor nem is keltünk annyira korán. Tavasztól őszig azonban rohanás volt az élet, de a legnagyobb hajszában is legtöbbször szakítottunk időt arra, hogy együtt étkezzünk reggel, délben és este. A hosszú nyári napokon még délután is öszszejöttünk egyszer uzsonnázni. Volt valami, amit még ennél is rendszeresebben megtartottunk, ez a napi áhítat volt. Rendszerint este vacsora után az asztal mellett ülve történt. Kevés kivételtől eltekintve mindig édesapánk olvasott a Bibliából, utána néhány gondolatot mondott és ugyancsak ő imádkozott. Hetente egyszer, szombaton másként tartottuk meg az áhítatot, akkor egy rövid szakasz elolvasása után mindenki hangosan imádkozott. A legifjabb gyermek kezdte és édesanyánk, majd édesapánk fejezte be. Ha vendég érkezett hozzánk és az gyakori esetnek számított, akkor a vendég is bekapcsolódott az egyenkénti imádkozásba. Édesapánk nagyon célratörő ember volt, jól vigyázott az idő kedvező kihasználására. Nála nem volt szokás a percek elfecsérelése. Gyermekként néha csodálkoztam, hogy amikor annyi a feladat, akkor is mindig megállunk minden étkezés előtt és után imádkozni. Soha nem hagyjuk el a Biblia olvasását. Ma már tudom, hogy milyen drága örökséget hagyott ezzel ránk édesapánk. Eszembe-eszembe jut a 16. Zsoltár 6. verse: „Osztályrészem kies helyre esett, örökségem nagyon teszik nekem.” Életem későbbi szakaszában, amikor Istenem a teljes idős szolgálatba állított, egy alkalommal a 4Móz 18:20. versén keresztül szólt hozzám: „Földjükből nem kapsz örökséget, és nem lesz osztályrészed köztük. Én vagyok a te osztályrészed 252

és örökséged”. Ezzel az igeverssel mintegy megpecsételte döntését, és segített kimondanom: „örökségem nagyon tetszik nekem”. á égy kislány anyukája vagyok. Kincső 6, Csenge 9, Petra 10 és Réka 14 éves. Kilenc éve találkoztam először hívőkkel. Kislányom ovistársának szülein keresztül ismertem meg a Bibliát és az Úr Jézust. Az esti áhítat bevezetésére, megtérésem után szinte azonnal sor került. Az esti mesét is teljesen „kiszorította”, illetve felváltotta. Hát ekkora kincset nem megosztani a gyermekeimmel?! El sem tudtam képzelni, hogy ne ebbe nőjenek. S ahogy cseperedtek, nőttek a gyerekek, szinte teljesen átvették a szerepemet: már főként ők olvasnak fel a Bibliából. Néha azért még én is, vagy az édesapjuk. Ez mostanában azonban ritkább, mivel egy hónapban legalább két hetet délutános, éjszakás műszakban tölt.

N

Nálunk vacsora és fürdés után kerül sor a közös bibliaolvasásra. Esténként két helyről szoktunk olvasni. Először a kisebbek kezdik a színes rajzokkal ábrázolt gyermekbibliából – melyet a TBL-től kaptunk ajándékba egy elvégzett „Bandisorozat” után –, és ezután a nagy lányom olvas fel az „igazi” Bibliából, ő most éppen a Máté evangéliumánál tart. Amíg nem volt képesbibliánk, addig csak a nagy Bibliát használtuk. Akkor mindenki leül a fotelágyra, ami a nappalinkban van, vagy ha onnan kiszorul mert nem volt elég gyors, akkor a szőnyegre. Na, ekkor lejátszódik az első kisebb csata, hogy ki hol üljön. Nagyon kell fegyelmeznem magam, mert sokszor már itt dühbe tudok gurulni, ami viszont nagyon rá tudja nyomni a bélyegét az áhítat hangulatára. Ha apa is részt tud venni, mert nem dolgozik, illetve nem olyan fáradt a napi munka után, hogy ágyba dől, akkor a lányok rohama az apjuk öléért, ha nincs otthon, akkor mindegyik az én ölembe, vagy mellém akar ülni, sőt, volt olyan időszak is, hogy a nyakamba is ültek. Ekkor igényt tartanak a lányok a cirógatásra, ami szintén elég nehezen kivitelezhető volt Bibliaolvasás közben. Ha az első csatát megnyertük, és mindenki elhelyezkedett, elkezdhetjük a Bibliaolvasást. 253

Sorba olvassuk a Bibliát, az elejétől kezdve mindegyik könyvet. Ha végigértünk, a Mózestől a Jelenésekig, kezdjük elölről. Azzal nem foglalkoztam sohasem, hogy melyik igevers való ennek, vagy annak a korosztálynak. Mindegyiket elolvassuk, csak ha nehezebb rész, akkor kisebb szakaszokban, és mindig megbeszéljük. Ki mit értett meg, mit nem, ki mit gondol róla. Az igaz, hogy a lányok a történeti könyveket szeretik a legjobban. A leveleket és a prófétákat, meg a Zsoltárokat még nehezen veszik be, sokszor unják, úgyhogy erre most már jobban figyelek, s hagyom, hogy azt olvassanak, amit igazán élveznek. Vannak olyan időszakok, amikor nem Bibliát olvasunk – bár túlnyomó részben az Igéé a főszerep –, hanem előkerül egy-két könyv, keresztyén újság. Olvastuk már együtt Roy Krisztina könyveit (pl. Az idegen szolgalegény), többször a Kis zarándok vándorútját (a Bunyan könyv gyermekváltozatát), Mi a célod? (sorozat), Zárba illő kulcs, vagy a Fehérkét, melyből bábjeleneteket is írtam, s gyermektáborokban báboztuk. Legutóbb a Széchey Rita: „Boldog karácsonyt, Rózmari!” és a Ficsorné Kapus Mónika: „A középső” című gyerekregények arattak nálunk nagy sikert. Önálló olvasásra is adok a kezükbe könyveket, pl. Liu Csen-Jing: A mennyei ember-t kapta Réka az ötös bizonyítványáért, vagy egy másik alkalomra „Ha Isten Fia táncol…” Adrian és Bridget Plass misszionárius házaspár könyvét Afrika árváiról. De mondhatnám Berta Schmidt-Eller: Hannelore történeteit, amelyből szintén írtam egy bábjelenetet, vagy a klasszikus Patricia M. St. John könyveket. Járatok egy-két keresztény lapot is, mert észrevettem, szeretnek olvasgatni, s szívesen lapozzák a képes újságokat. Ezekhez a könyvekhez és a napi bibliai szakaszokhoz kapcsolódva tudunk beszélgetni: az élet dolgairól, szenvedésről, halálról, válásról, házasságról, csúfolódásról, irigységről (most pont ez a legaktuálisabb nálunk) stb. De így történik a felvilágosításuk is, a nevelésük, Igéhez kapcsolva. Ekkor tudom őket ellátni erkölcsi tanításokkal, tanácsokkal. Lehet, hogy ez túl rózsásnak hangzik, de azért, hogy így sikerüljön az esti családi együttlét sok áldozatot is kell hozni. Mert sokszor olyan fáradt vagyok, hogy majd lecsukódik a 254

szemem. Vagy összekaptunk valamin, s haragos szívvel nehéz áhítatot tartani. Ekkor két választásom van, vagy elhalasztjuk az áhítatot, de akkor a gyerekek nagyon nyugtalanok, és „de még nem is olvastunk Bibliát!” – felkiáltással nem akarnak menni aludni, vagy bocsánatot kérek, elrendezzük, s akkor megtarthatjuk. Sokszor nehéz az is, hogy többször öszszekapnak a lányok. Mert épp valakinek a lába hozzáért a másikhoz, s az úgy érezte, „direkt” belerúgtak. Vagy kritizálják az épp olvasót, hogy csúnyán olvas, akadozik. Aztán persze le kell mondani az esti híradóról, vagy politikai események figyeléséről. (Más egyébként engem nem érdekel, de ha valaki szeretne megnézni egy jobb filmet, az sem megy.) Volt már, hogy adtak egy minőségibb filmet, érdekes közéleti műsort, jó lett volna megnézni, de inkább az áhítatot választottam. Mert úgy nem lehet, hogy „gyorsan fejezzük be, mert kezdődik a film”. Egyszer-kétszer próbáltam, de akkor össze van csapva az egész. Amikor kisebbek voltak a kislányaink, egész korán tartottuk az áhítatot, úgy 4-5 óra tájban. Ekkor még flanel– képekkel játszottuk el a történeteket, képeket használtam, és sokat énekeltünk. Ma az áhítat során nem szoktunk énekelni, de délután mindig megy valamelyik dicsőítő CD, amivel gyakran együtt énekelnek a lányok is. Emellett sokat gyakorolnak a hangszereiken. Amire még oda kell figyelnem, hogy ne fejezzük úgy be az áhítatot, hogy ne imádkozzunk! Egyszer olvastam, hogy ima nélkül olyan az áhítat, mint a ház tető nélkül. Ez sokat eszembe jut, hogy most megint tető nélkül maradnánk, ezért igyekszem minden alkalommal az imádkozásra. A gyerekek egyenként hangosan mondják el köszönetüket és kérésüket, az aktuális napi eseményekért, apukáért, anyukáért, és a saját apró-cseprő dolgaikért éppúgy, mint a nagyobb horderejű témákért. Ezek az alkalmak annyira beépültek a mindennapjainkba, hogy már máshogy nem is lehet elképzelni a nap zárását. Hajagosné Orosz Erika

á 255

Beszélgessünk a gyermekekkel! Nekem erre is van időm, mondogatják a szomszédaim. Igen, válaszolom mosolyogva, van időm, mert akarom, hogy legyen! S miért nincs az apunak, anyunak ideje, hogy beszélgessenek a gyermekekkel? Mert nincsen igazán jó időbeosztásuk, mert fölösleges dolgokért törik magukat, s megfeledkeznek a lényegről. Reggel felébrednek a szülők, s nyúlnak a kávé után, mert fekete nélkül nem lehet kezdeni a napot. Aztán a legtöbben kapdosnak pulóverük, zoknijuk után, mert nem volt idejük este elkészíteni, persze sokáig tartott a film, vagy a szomszédokkal való „beszélgetés”, vagy agyonfagytak a naményi piacon! Nos ez is érthető, mert kell a pénz, a pénz, mert ez a legfontosabb! A gyerek? Hát az tudja, hogy neki szót kell fogadnia, fogat mosni, tanulni, videózni, tévézni, szóval a gyerek az legyen önálló, szuper, mert atomkorban élünk. És minden lótás-futás miatta történik! De ha nem elég a gyereknek a tv, a videó, a lökhajtásos repülőgép, a Barbie baba sem? Mert megunta? Akkor jön az ósdi szöveg: „Bezzeg az én időmben, drága fiam, örültünk, ha tele volt a hasunk!” Szomorú, szegény az ilyen ember, aki csak arra tud emlékezni, hogy így meg úgy volt… De arra már nem, hogy igenis boldog, vidám gyermekkort élt meg. S döbbenetes az, hogy mivel neki nem jutott az anyagi javakból, ő többet akar adni a gyermekének, de nem szeretetből, á, arra nincs ideje. Pedig a legtöbb gyermek arra vágyik, hogy a szülő szeresse őt, beszélgessen vele. Gondoljanak csak vissza gyermekkorukra! Mire emlékeznek legszívesebben? A kapott ajándékokra, vagy a szüleikkel együtt töltött meghitt pillanatokra? A szeretetre, a megértésre, a szülői vigasztalószóra, Ugye, igazam van? Gyakran elbeszélgetek a gyerekekkel. Tapasztalom, hogy bár jól öltözöttek, látszólag mindenük megvan, mégis olyan szomorúak, lelki szegények. Nem buták, sőt: nagyon is okosak, tájékozottak. De nagyon neveletlenek. A minap megkérdeztem egyik kis barátomat. Mert nekem barátom, mellettem nem megy el úgy, hogy meg ne pusziljon, vagy meg ne kérdezze: „Hogy tetszik lenni?” Tehát megkérdez256

tem: „Hogy vagy?” „Jól” - válaszolta. „Hogy megy a tanulás?” „Hát…jobban.” „Mitől jobban?” „Mutasd meg az ellenőrző füzetedet!” Kis huzavona után, de mert ismeri a természetemet, hogy nem engedek a huszonegyből, lassú mozdulattal felém nyújtja. Lehangoló a látvány. A fedőborítás rongyos, mocskos az egész füzet, ákombákommal tele, szamárfüles. Ma ebben az atomkorszakban elég gyakori dolog az ilyesmi. Nekem legalábbis ez a szomorú tapasztalatom. Ilyenkor belenyilallik a szívembe, és elképzelem azt a tanítót, aki ezzel a gyerekkel foglalkozik. Milyen lehet a kapcsolata ezzel a gyerekkel? Jártunk mi is suliba, eléggé csintalanok voltunk, de mindig azt éreztük, hogy a tanítónk a mi legközelebbi felnőtt barátunk. S szégyelltük volna az ilyen füzetet megmutatni. Belenézve kis barátom ellenőrző füzetébe, eszembe jutottak azok az osztálytársaim, akiknek otthon minden anyagi jót megadtak, csak éppen elfelejtkeztek beszélgetni velük: beszélgetni őszintén, igazán. Kérdezem a kis barátomat: „Mondd, te nem szégyelled, hogy ilyen fertelmes, mocskos, rendetlen a holmid?” Rövid, rideg vállrándítás a válasz. „Leírtad már a leckédet?” - faggatom tovább. „Hát csak három mondatot kellett az iskoláról.” - No és mit írtál? Mutasd!” Még szörnyűbb látvány, ami elém tárul. Biztos, hogy orvos lesz ebből a gyerekből, azoknak ilyen művészien olvashatatlan az írásuk. - Mondd, jólesik, ha kettest kapsz? - Hát… - És ha ötöst? Azt ritkán szoktam. - Miért? - Mert nem tanulok. -Mit szólnak hozzá a szüleid? - Hát már nem vernek, csak megbüntetnek. Hogyan? - Nem adnak enni, nem nézhetem a tv-t, térdepelek… Jobb, mintha megvernének? - Ezt is megszoktam már. Igen, megszokta. Mint ahogy a szülei, a tanárai megszokták, hogy ő ilyen. Nem is veszik már komolyan fontolóra, hogy miért. Próbáltak már vele mindent. Elvitték pszichiáterhez, kifizették, ha valamit elcsent, összetört. Mégis minden hiába, ez a fiú már ilyen! Most én próbálok hatni rá: - Tudsz te, fiam, imádkozni? Tudsz te egyáltalán szeretni? Szeretnek-e téged? - Az utolsó kérdésre felnéz rám, szeme 257

könnyben ég, ahogy válaszolja. - Nem, nem, nem tudok imádkozni, nem tudok igazán szeretni, engem se szeretnek, és nem tudom, miért vagyok rossz! - Akarod, hogy szeressenek? - már csorog is a könnye, mint a záporeső. Ennek a gyermeknek igenis van lelke, szíve, érzése, értelme! S én meghallgatom, megértem, s ad az Úr elég bölcsességet, hogy jól tudjam beletáplálni, amitől kinyílik a lelke. S elkezdtem: - Tudod, én most megtanítalak imádkozni, ha te is akarod. Nem tud a könnyektől válaszolni, de rábólint, s látom, hogy megnyílt a szíve. Megtörli az arcát. Ázott szemekkel, de bizakodóan néz rám. Meghajtom fejemet, leveszem a szemüvegemet, és elkezdjük ketten az imát. A gyermek engedelmes, nyíltszívű, meggyőzött. Nem legyőzött, hisz nem is ez volt a szándékom. Vette a csúnya állapotban levő füzetét, és leírta a házi feladatot. Három mondat helyett négyet, és egy teljes órán át küszködött az olvasással. Hiszem, hogy megérte! Biztos, hogy holnap nem kap kettest. Biztos az is, hogy megérezte: jó, ha valakivel őszintén el tud beszélgetni. Jakubovics Katalin

Gyermekek felkészítése leendő idős szüleik megbecsülésére Péld 23:22. „Hallgass apádra, ő nemzett téged, és ne vesd meg anyádat, ha megöregszik!”

Nagy művészet az öregkorra való felkészülés. Sok embernek nem sikerült a múltban, de azt remélem, hogy még többnek sikerült. A felkészülés fontos része gyermekeink felkészítése. Kicsiny koruktól tudniuk kell, hogy egyszer megfordul a kocka. Lejár a mi felelősségünk feléjük és ők veszik át a felelősséget. Persze nem egyik napról a másik napra történik. Mivel ez egy hosszan, nagyon hosszan tartó folyamat. Tulajdonképpen nem is tanítással történik, hanem inkább példaadással. Gyermeke258

ink látják a mi viszonyulásunkat idősödő, majd idős szüleinkhez. Beivódik a tudatukba, hogy a szülői gondoskodás is az életük része lesz, hacsak fiatalon meg nem halnak a szüleik. Azonban még ez sem biztos, hogy felmenti őket a gondoskodásról, hiszen számtalan fiatalon meghalt édesanya és édesapa halála előtt hosszú szenvedésen ment át. Szenvedésük gyakran tehetetlenséggel párosult. Én akkor szembesültem először az effajta kérdéssel, amikor öcsém éjszaka megzörgette az ajtónkat és azt mondta: „Károly, gyere át apukáékhoz, nézzük meg mi van apukával! Hirtelen rosszul lett és sok vért veszített az éjszaka első felében.” Ottó maga is beteg volt, éppen azért tartózkodott szüleinknél azokban a napokban. Ezt azonban meg tudta tenni, felkelt és mozgósított engem, a legközelebbi szomszédban élő testvérét. Gyorsan felöltöztem, átmentem szüleink otthonába. Azonnal orvoshoz, majd kórházba szállítottuk apukát. Mire a nap felkelt, az orvosok készítettek részleges diagnózist. Hamar kiderült, hogy rossz indulatú daganata van apukának. A következő napokban folytak a vizsgálatok, melyek megerősítették az első feltételezést. Műtéti megoldást javasoltak édesapánknak. Ő viszont azt mondta: „Fiaim, 70 évet éltem, beteltem az élettel, kész vagyok elmenni, tudom, hogy Atyám vár. Nem akarom a műtétet.” A kórházi szálláson lakó unokatestvérem felhívott bennünket a szobájába, ott csendesen beszélgettünk, imádkoztunk és elmondtuk apukának, hogy gyermekei felé még szolgálata van, szükségünk van rá, szeretnénk, ha vállalná a műtétet. Ma is jól emlékszem, hogy a hosszabb beszélgetés, imádkozás eredményeként azt mondta: „Jól van, kész vagyok értetek még maradni.” Mi pedig nagyon megköszöntük az Úrnak és édesapánknak ezt a döntést. 17 évet kapott még az Úrtól. Az első háromban sokat szenvedett és gyakran kellett kórházi kezelésre és kisebb műtétekre menni. Utána stabilizálódott az állapota. Még éveken 259

keresztül tudta hajtani kedvenc lovát, hogy szerény nyugdíjukhoz kiegészítést keressen vele. Majd élete utolsó három évében ismét valamivel több segítségre szorult. Nekünk, a 9 gyermeknek viszont nem tehertétel, hanem örömteli lehetőség volt szolgálni édesapánk felé, aki édesanyánkkal együtt élete során oly sok áldozatot vállalt értünk. Nem tanítani kellett nekik erre bennünket, hanem annyi szeretetet osztottak, hogy az tanított meg minket, valamint az a példa, amit elénk éltek az ő idős, sokkal elesettebb szüleik gondozásában.

Idős szülők segítése 1Tim 5:4, 8, 16. „Ha pedig egy özvegyasszonynak gyermekei vagy unokái vannak, ezek tanulják meg, hogy elsősorban a saját házuk népét becsüljék meg, és hálájukat szüleik iránt róják le, mert ez kedves az Istennek… Ha pedig valaki övéiről és főként háza népéről nem gondoskodik, az megtagadja a hitet, és rosszabb a hitetlennél… Ha egy hívő asszonynak özvegyasszony hozzátartozói vannak, segítse őket, ne terheljék a gyülekezetet, hogy az a valóban özvegyeket segíthesse.”

á allottam nagyszüleimtől és szüleimtől is, hogy H dédszüleimről hogyan gondoskodtak gyermekeik (vagy olykor unokáik!), amikor már erre volt szükség. Akkortájt még nyugdíj sem létezett, de egyébként is nem csak pénzre volt szükségük a legyengült szülőknek, hanem segítségre, felügyeletre, társaságra, stb. Ennek a segítésnek a részletei sosem voltak egyszerűek. A gyermekek eltérő lehetőségekkel rendelkeztek, más volt az élethelyzetük, a napirendjük, a családi berendezkedésük, az anyagi erejük, a fizikai erejük, sőt néha még a hozzáállásuk is. Egyik jobban kivette a részét, a másik kevésbé. Ebből aztán még súrlódások is adódtak, de ez nem változtatott a tényen, hogy a szülőknek ellátásra, biztonságra volt szükségük, és ezt valahogy mindig meg is kapták. Soha nem maradtak magukra. 260

Arra már személyesen is lehetőségem volt, hogy belelássak, hogy a nagyszüleimet hogyan segítették gyermekeik. Amíg az elég volt, addig beosztották a gyermekek, hogy melyik hétvégén ki megy haza segíteni a takarításban, főzésben. Ezzel együtt a hétvégére társaságot is jelentettek a szülőknek, ezzel színt hoztak az életükbe. Jól segítette ez a családi kapcsolatok életben maradását is. Fél évre előre be volt osztva, hogy mikor ki a „soros”. Ez mintegy húsz éven keresztül így ment. Nagypapám halála után néhány évvel nagymama, körülbelül, amikor 89 éves lett, annyira lebetegedett, hogy nagy akaratereje ellenére sem bírta már magát ellátni, és egészségi állapotában hirtelen változások jelentkeztek, amik rendszertelenül ismétlődtek. Világossá vált, hogy nem maradhat egyedül. Nem akart kórházba menni, de nem merte a család kezelés nélkül hagyni, úgyhogy mégiscsak orvosi kezek közé került rövid időre. Hamarosan egyértelművé vált azonban, hogy azon kívül, hogy kiszáradás ellen infúziót kapjon, nem tudják gyógyítani. A szervezete szép lassan kezdte felmondani a szolgálatot, erre pedig nincs gyógyszer. Kicsit felerősödött, és jobban lett, de a napi 24 órás felügyelet és segítség elkerülhetetlen volt ezután. Erre több megoldás kínálkozott: kórház, fizetett ápoló, vagy a gyermekek személyes jelenléte. Nem volt könnyű egységre jutni a döntést illetően, mert mindegyik megoldás óriási árat követelt, de végül a harmadik mellett döntöttek. Azt gondolom, hogy a legnagyobb árat választották, de a legjobb megoldást is egyben. A gyermekek heti váltásban voltak nagymama mellett, azaz mindig 168 órát egyhuzamban. Ez óriási lemondással járt, és óriási megterhelést is jelentett. Viszont megkímélték attól, hogy idegen környezetben, kórházi ágyon, elhagyatva, kiszolgáltatva tengődjön, napjai unalomban és kínban teljenek, fizikai szenvedése tetejére érzelmileg is szenvedjen, és esetleg egyedül, elhagyatva haljon meg. Én személyesen nagyon boldog voltam, hogy a gyermekek vállalták a gondozását. Tekintve, hogy a szomszédban laktunk, elég jól beleláttam a mindennapi eseményekbe, küzdelmekbe. Ezidőtájt majdnem minden nap átmentem, néha csak 10 percre, és beszélgettem nagymamával, és az éppen vele levő nagynénémmel. Nagymama nagyon szerette, ha beugortam, és mindig kért, 261

hogy menjek még át később is. Ha erősebb volt, mókázott is. Ha pl. siettem, és szabadkoztam, hogy nem ülök le, mert akkor könnyebben „ittragadok”, azt mondta, ne aggódjak, szoktak takarítani (tehát nem fogok a székhez ragadni). Gyakran előfordult már, hogy nem volt teljesen tiszta a gondolkodása. De ez nem volt általános és folyamatos. Amikor „helyrebillent”, és visszaemlékezett, vagy hallotta, hogy miket mondott mondjuk egy órával azelőtt, akkor szégyellte magát. Többször panaszolta nekem: „Úgy bánt, fiam, hogy nem tudom, mikor vagyok eszemnél. Azt se tudom, hogy normális vagyok vagy nem. Azt se tudom, mit mondok, és úgy bánt, hogy ezeknek a lányoknak (a gyerekeinek) rosszat mondok.” Én pedig megnyugtattam, hogy bár valóban így van, hogy nem mindig teljesen tisztán gondolkodik, de ne aggódjon, mert én is, meg a lányok pontosan tudják, hogy amit olyankor mond, azt nem úgy gondolja, és ezért nem haragszanak. Legyen teljesen nyugodt, mert szeretik a lányok, és nem bántják. Egész élete során minden porcikájával küzdött a fennmaradásért, a gyermekeiért, a túlélésért. Szegénységben, háborúban, politikai üldözöttként, betegségben, stb. Szívós, kemény asszony volt, aki sosem hagyta el magát, és sosem szorult mások segítségére, kegyeire. Ehhez hozzászokva legyengült állapotában óriási hegyként tornyosult előtte a feladat: megadni magát és kiszolgáltatni magát gyermekei számára. Ez annyira magas léc volt, hogy mindaddig nem tudta átugorni, amíg képes volt bármit is megtenni a maga erejéből. Ereje azonban folyamatosan gyengült. Eljött az idő, amikor már semmit nem tudott maga megtenni, ekkor lányai nagy szeretettel mindent elvégeztek helyette és érette. Az utolsó hetekben már ketten voltak mellette egyszerre. Egyre kevesebbet volt ébren, egyre nehezebb volt etetni és itatni, és nagyon nehezen beszélt, ha egyáltalán beszélt. Sokakat már nem is ismert meg. Viszont teljes békesség költözött bele. Mindenben együttműködött. Láttam, milyen kínok között tud nyelni, de teljes erejéből próbálta a joghurtba rejtett gyógyszert lenyelni. Láttam, hogy amikor nem tudott beszélni, bólintással még mindig válaszolt mindenre. Régebben, ha kérdeztem, hogy van, elmondta, mije fáj, stb. A vége felé, amikor még tudott beszélni, de már alig tudott magáról, mindig így válaszolt ugyanerre a kérdésre: „Ja262

vulok. Az Úr Jézus meggyógyított.” Egyszer beszámolt, hogy angyalokat látott. Az utolsó hetekben nemigen kommunikált már velünk, viszont elég sokat beszélt. Mindig valami monológot mondott, amiben vissza-visszatértek ilyen szavak: szeressetek, szeretlek, Atyám, magyar lelkem, szeretteim, stb. Ha pl. köszöntem neki, és ő válaszolni akart, hogy „szervusz”, ahogy kimondta: „szer”, elakadt, és a berögzött monológ ugrott be neki, úgyhogy a szervuszból „szeretteim” kezdetű versike lett. Ekkor már szinte ki sem tudta fejezni, hogy értékeli, hogy ott vagyunk, de már nem is kellett, mert a légkörben ez benne volt. Éreztük, láttuk, tudtuk, hogy biztonságban érzi magát a család szeretetének gyűrűjében. Nyugodt volt. A fájdalmat sem érezte már. Ereje elhagyta. Szinte már itt sem volt. A szelleme már útra készen várta a behívót. Miért írtam le mindezt? Azért, mert csodálatosnak tartom, hogy ezt az igen nehéz feladatot a család tagjai ilyen jól megoldották. Láttam, hogy milyen sokba került ez, de hősiesen helytálltak. Választhatták volna a kórházat vagy az ápolót, és akkor sem lehetne elmarasztalni senkit ezért. De vajon akkor milyen lett volna nagymama utolsó másfél éve? Nem tudom. Azt azonban tudom, hogy így a szerető gyermekek körében megnyugodott, és békességgel a szívében, betelve az élettel ment el közülünk. Szó szerint elaludt, és nem ébredt fel többé. Megérdemelte, hogy őérte, aki annyit vállalt annakidején a gyermekeiért, most a gyermekek vállalják ezt a nagy feladatot. Ha lehet ilyet, akkor én most az ő nevében köszönöm a gyermekeinek, hogy megtették. Megérte. Ficsor Donát

á desanyám elbeszélte nekem, hogy ma délután gyönyörű angyalokat látott a levegőben. „Mind fiatal nők voltak, gyönyörű, egyenes szabású ruhában. Ruhájuk hossza közepes, ami eltakarta a térdüket, derekukon pedig öv volt. Tízen lehettek. Hajuk szép szőke és nem túl hosszú, cipőt nem viseltek. Éneklésük gyönyörűen hangzott. Azokat az evangélikus énekeket énekelték, melyeket én is ismerek Apától, aki evangélikus család-

É

263

ban nőtt fel. Énekelték az Erős vár a mi Istenünk kezdetű éneket is. Közben beszélgettek egymással. Hívtak engem is, hogy énekeljek velük, de nem ismertem annyira az énekeiket, hogy be tudjak kapcsolódni. Gyönyörű élmény volt látni és hallgatni őket. Örülnék ha máskor is meglátogatnának.” á Amikor ez nem történik meg Mk 7:11. „Ti pedig azt mondjátok: Ha ezt mondja valaki apjának vagy anyjának: korbán, vagyis áldozati ajándék az, amivel megsegíthetnélek, akkor már nem engeditek, hogy bármit tegyen is apjáért vagy anyjáért; és így érvénytelenné teszitek az Isten igéjét hagyományotokkal, amelyet továbbadtatok; de sok más ehhez hasonlót is tesztek.”

Nem általános, de esetenként előfordul, hogy az idős, beteg szülőt elhanyagolják a gyermekeik. Nem viselnek róluk megfelelő módon gondot. Napjainkban ez nem olyan súlyos teherként jelentkezik, mint évtizedekkel korábban. Hisz ma már majdnem mindenkinek van nyugdíja. Azonban egyáltalán nem biztos, hogy a kicsi nyugdíj elég az idős embereknek a mindennapi megélhetéshez. Különösen akkor, amikor már csak egyik fél él, és egy nyugdíjból kellene fizetni minden költséget. Ennél is rosszabb az, amikor az idős ember súlyos betegségben szenved. Nem képes gondoskodni magáról, nem tudja fizetni a drága gyógyszereket, és a magas energiaárakat. Több olyan személyt ismerek, akire nem figyelnek oda gyermekei. Ez nem azt jelenti, hogy haragban vannak vele, csak egyszerűen hiányzik életükből a szeretet. Nem jut eszükbe, hogy rendszeresen elmenjenek anyukához/apukához takarítani, vagy más fontos tennivalót elintézni, segíteni amiben lehetséges. Nem gondolnak arra, hogy egy fuvarossal fát kellene vitetni az udvarba a tüzeléshez és utána azt behordani a kamrába. Nem gondolnak 264

bele, hogy milyen szenvedéssel vonszolja beteg testét szülője, mert nem panaszkodik, sőt azt mondja, hogy „megcsinálom én kisfiam, neked is olyan sok a feladatod, csak menj haza. Nekem van időm bőven.” Ő pedig hazamegy, nyugodt szívvel. Úgy látom, hogy Jézus szavai mára vonatkozóan is nagyon aktuálisak. Keresztyén családokban is előfordul, hogy oly sok áldozatot vállalnak a misszióban. Nem csak a tizedet adják be, de különböző önkéntes feladatokat is vállalnak a gyülekezetben. Aztán úgy érzik, hogy ők mindent megtettek, nincs már többre sem erejük, sem idejük, sem pénzük. Jézus Krisztus földönjárta idején még a papok is felmentették híveiket a szülőkről való gondoskodás alól, csakhogy minél többet vigyenek a templom javára. Jézus szavai azonban ítéletként sújtottak le rájuk: „… nem engeditek, hogy bármit tegyen apjáért vagy anyjáért; és így érvénytelenné teszitek az Isten Igéjét hagyományotokkal…”

Speciális esetek Fogyatékos gyermekek nevelése 2Sám 4:4. „Volt Jónátánnak, Saul fiának egy mindkét lábára béna fia, aki ötesztendős volt, amikor megjött a hír Jezréelből Saulról és Jónátánról. Akkor fölkapta dajkája, és elfutott. De mivel a dajka gyorsan futott, a gyermek leesett és megsántult. Mefibóset volt a neve.” 2Sám 9:3, 7. „Akkor ezt mondta a király: Maradt-e még valaki Saul háza népéből, akinek hűséggel tartozom Isten előtt? Cíbá ezt felelte a királynak: Van még Jónátánnak egy fia, aki mindkét lábára béna... Dávid ezt mondta neki: Ne félj, hiszen én hűséggel tartozom neked apádért, Jónátánért, és visszaadom neked nagyapádnak, Saulnak minden földbirtokát, te pedig mindenkor az én asztalomnál étkezel.” 265

á A szellemi vagy fizikai, gyakran mindkét fogyatékossággal született gyermekek, vagy később fogyatékossá váló fiúk és lányok szüleinél különös szeretet tapasztalható ilyen gyermekeik felé. Istenünk különleges, mindenre kiterjedő gondoskodását látom ebben, hogy így biztosítson védelmet a hátrányos helyzetben élők felé. Segítő szolgálatom kapcsán ismerkedtem meg Évával és súlyosan fogyatékossá vált fiával Lalival öt évvel ezelőtt. Az édesapa Lali sérülése után hamarosan meghalt, így a teljesen tehetetlen fiú gondozása egyedül az özvegy édesanyára maradt. Több mint tíz éven keresztül gyakorlatilag nem hagyhatta el a házat, csak akkor, amikor mozgásképtelen fiával együtt kórházba szállították rövidebb vagy hosszabb idejű kezelésre. A kórházban is ő gondozta gyermekét, akinek orrában állandóan ott volt a kanül, azon keresztül táplálták éveken keresztül. Látogatásaim alkalmával láttam, milyen kedvesen becézgeti szeretett gyermekét, milyen gondosan figyelve igyekszik kielégíteni testi- és lelki igényeit. Egy másik családban két évvel ezelőtt született egy kislány, ötödik gyermekként. Már az első nap számtalan fogyatékosságot diagnosztizáltak nála. Nem tudom pontosan miket, de azt tudom, hogy vak, gerince nyitott, nem tud nyelni, tehát szondával kellett táplálni. Hívő szülei fájó szívvel, de zúgolódás nélkül fogadták. A négy nagyobb gyermek is hallotta a szomorú hírt kistestvérükkel kapcsolatban. Nem nagyon tudták mit kellene most tenni, szüleiket figyelték és látták, hogy ők milyen szeretettel fogadták a betegen született csecsemőt. Az anyukának képzésre kellett menni, hogy amikor a kórház kiadja a kis beteget, akkor ő tudja otthon étkeztetni és minden más teendőt ellátni körülötte. Ma már harmadik éves a kislány, testvéreik az 266

anyukához hasonló szeretettel próbálják ápolni a kicsit és körülrajongják őt, nem zavarja őket a hugi torz ábrázata sem. A család minden tagja kiemelt szeretettel veszi körül a nagyon is nehéz körülmények között, sok szenvedéssel élő kisleányt. Az alábbiakban az édesanya, Varga Árpádné vallomását olvashatjuk: „Négy fiúgyermekünk után született Ráhel. Már előre tudtuk az előzetes vizsgálatok alapján, hogy súlyos rendellenességekkel érkezik kislányunk e földi életbe. A születése utáni vizsgálatok az alábbi fogyatékosságokat mutatták ki: kisfejűség, nyitott hátgerinc, hasfali sérv, vérszegénység, epilepszia, nincsen egyik szemgolyója sem, egy veséje van, nyúlajak, farkastorok, deformált fülek, összenőtt ujjak lábon és kézen egyaránt, szívprobléma. 2005. januárban úgy fogalmazta meg a neurológus, hogy egyáltalán nincs ép, egészséges hely Ráhelnek a testében. A felsorolt problémák miatt csak hónapokkal később kerülhetett haza a családba kicsi lányunk, akit már nagyon vártunk mindnyájan. E várakozás ideje alatt, majd miután hazahoztuk őt és naponként vele vagyunk, folyamatosan tapasztalhatjuk az Istentől kapott erőt, látjuk Jézus dicsőségét. Urunktól folyamatosan erőt, kitartást, szeretetet, hitet és a mások felé való bizonyságtételt kapjuk. Ahogy hazakerült a családunkba nagyon sok mindenben változott. Elkezdte fogni a játékokat (addig nem volt semmi a kezében) és játszani próbált velük. Nem sokkal később felült, ami kezdetben még elég bizonytalan volt, idővel azonban erősödött a kis háta és most már szépen ül. A következő nagy tette a felállás volt a kiságyban. Egy kézzel kapaszkodik csak, másik kezében játékkal játszik, s körbe-körbe járkál kapaszkodva. Hosszú, bár soványka, de jó és Istentől megáldott gyermek. Imádságunk meghallgattatásának tekintjük, hogy a négy nagyobb azonnal megszerette őt, amint bekerült a családba. 267

Tudom, hogy Istennek terve és célja van életével mifelénk s mások felé is, s ez sokkal nagyobb a látható dolgoknál. Ez a speciális helyzet sok lehetőséget teremt a bizonyságtételre. Nem régen az őt vizsgáló szakbizottság előtt voltunk, két hölgynél, akik közül az egyik csak beszélgetni szeretett volna velem arról, hogyan mentünk keresztül a kezdeti nehézségeken. Többek között volt egy olyan kérdése, hogy ki segített nekünk abban, hogy tovább menjünk? S ekkor egyértelműen megvallhattam Jézus Krisztust. A reagálása az volt, hogy könnyek szöktek a szemébe és elkezdtünk Isten szeretetéről beszélgetni. Az ilyen jellegű megtapasztalások mindig bátorítást jelentenek a számunkra – legfőbbképpen számomra, aki mellette vagyok egész nap – a továbbmenetelhez, s csak figyeljük, hogy merre vezeti életét az Úr a következőkben. Sokan kívülről azt látják, hogy milyen nehéz ez az eset Ráhellel kapcsolatban, de én összességében véve azt tudom elmondani, hogy csak az elején volt nehéz, amíg megszoktuk és megismertük egymást. Későbbiekben adott az Úr egy Igét, amivel megmagyarázhattam a kérdezőknek, hogy miért nem nehéz olyan különlegesen, ahogyan ők látják. „Azt az igát vegyétek fel, amit én adok rátok… mert az én igám könnyű, és az a teher, amit én teszek rátok, nem nehéz.” Mt 11:29-30. (Egyszerű fordítás) Hálás vagyok, hogy őáltala tanít minket Isten, sőt kincseket ad ezekből a megpróbáltatásokból, amit így fogalmaz meg Ézsaiás 45:3-ban: „Neked adom a sötétség kincseit, az elrejtett drágaságokat, hogy megtudd: én vagyok az Úr, aki téged néven szólított, Izráel Istene.” 1991 óta a szükségben élők felé szolgálok családommal együtt. Így számtalan hasonló esettel találkozunk. Nekünk is megadatik a lehetőség, hogy szeretetünket megosszuk a fogyatékosokkal. 268

Házastárs gyermekének nevelése

A

nyai dédapám 41 évesen megözvegyült. Felesége súlyos betegségben halt meg, és hat kicsit hagyott itt árván. Átmeneti segítséget kapott kedves rokonoktól, de tudta, hogy hosszú távon ez így nem mehet; újra meg kell nősülnie. Igen ám, de hat kisgyerekkel az már nem olyan egyszerű. Istentől várt megoldást. Tudta, hogy csak Ő tud olyan feleséget találni, aki egy ilyen szolgálatot elvállal. A következő évben hallott egy kedves, komoly hívő lányról, aki maga is árva volt. Lelkipásztorának ajánlása alapján egy nap meglátogatta a leányt, és nyíltan elmondta a helyzetét és házassági szándékát. Ő először megijedt a feladat nagyságától, de azután belegondolt, hogy ha azt hallaná, hogy rossz soruk van a kis árváknak, nem bírná elviselni. Még aznap meghozta a döntést, és meg is adta az igen választ dédpapának. Akkor este eljegyezték egymást. Hamarosan megvolt az esküvő is. Amit vállalt, igazi szolgálat volt, és igazi szerető anyja lett a hat árvának, akik őt viszontszerették és édesanyjuk helyett édesanyának fogadták. Szerető felesége lett férjének is, akivel még nagyon sok évet töltöttek együtt. Ficsor Donát

Örökbefogadott gyermekek nevelése Lk 9:48. (Mt 18:5, Mk 9:37.) „… majd ezt mondta nekik: Aki befogadja ezt a kisgyermeket az én nevemért, az engem fogad be: és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Mert aki a legkisebb mindnyájatok között, az a nagy.”

á

I

sten hosszabb időn át munkálta bennünk, hogy vérszerinti gyermekeink mellé fogadjunk örökbe egy olyan gyermeket, akinek nincsenek szülei. Többek között ezt az Igét helyezte a szívünkre: „Mi erősek pedig tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk, és ne a magunk kedvére éljünk.” (Róm 15:1.) Az örökbefogadási ügyin269

tézés nehézkes és hosszadalmas volt, de az Úr mindig bátorított, hogy legyünk türelmesek és kitartóak. A reménytelenség és elutasítás időszakában a bizalmunkat csak Belé vethettük, és az ígéreteibe kapaszkodhattunk. Ő mellettünk állt, és végül győzelemre segítette az ügyünket. Amikor aztán végre megismerhettük Somát, már az első alkalommal a szívünkbe fogadtuk. Azóta jól beilleszkedett a családunkba, rokonaink, ismerőseink is nagyon megszerették. Isten ezzel a biztatással indított bennünket ezen az úton: „Megnyugtat, ha orcám megy veletek?” (2Móz 33:14.) Valóban tapasztaljuk, hogy velünk van, és ez a reménységünk a jövőre nézve is. Tudjuk, hogy akármilyen nehézség adódik, Rá számíthatunk, hiszen az Ő szavára tettük meg ezt a lépést. Ficsor Endre és Mónika

á Az örökbefogadás tipikus esete, amikor a házaspár nem részesül gyermekáldásban, és így akarnak gondoskodni jövőjükről, idős korukra gondolva. Rendszerint akkor kerül sor rá, amikor már sok évig hiába vártak a saját gyermek érkezésére, s a további várakozást reménytelennek látják. Sajnos sok házaspár kerül ilyen helyzetbe. Általában egy vagy két gyermeket hoznak gyermekotthonból és törvényesen örökbe fogadják, a nevükre íratják, és ettől kezdve saját gyermeküknek számít. Igen ám, de a gyermeknevelésre nem a negyvenes évek a legalkalmasabbak. Általában eddigre anyagilag megalapozza magát a házaspár, és így mindent meg tud adni az örökbefogadott gyermeknek illetve gyermekeknek. Gyakran előfordul, hogy elkényeztetik. Sok esetben nem tesznek hangsúlyt a helyes nevelésre. Az a tudat él bennük, hogy mégis csak nem az ő szülöttje, nem szabad megverni, vagy más módon büntetni, mert mit gondolnak az emberek, mit gondol a kisgyermek. Mindenben elnézők lesznek a szülők. A gyermek pedig ezt felismeri és igyekszik kihasználni az adott lehetőséget, „kezébe veszi az irányítást”; akaratos, önző, és sok más negatív tulajdonság 270

hordozójává lesz. Sajnos gyakran megtörténik, hogy miután felnő teljesen a szülők terhére válik. Nem építi a saját jövőjét, hanem az egyre idősödő nevelőszüleinek az eltartottja lesz. Ilyen volt egyik kortársam, Imi is. Szerető szülei mellett semmire sem volt gondja, mindent megadtak neki. Amikor felnőtt, akkor sem kellett sietni munkába, mert még mindig mindent a kezébe adtak. Ez a teljes kiszolgálás tunyává tette, sok szabad idejét rosszul használta, gyakori vendége lett a kocsmának. Nem rúgott ő be, de eliszogatott és barátkozott az odajárókkal. Később ugyan munkát vállalt, megnősült, de még mindig felelősség nélkül élhetett, mert amit ő nem teremtett elő, azt megadták a nevelőszülők. Végül az alkohol rabja lett, ami kikezdte egészségét, és fiatalon meghalt. Ezekben az években ugyan az apuka már nem élt, de kicsi nyugdíjából végig gondoskodott róla az anyuka. Mások – amikor már nagyobbakká válnak –, hajlanak a vérszerinti szülő csábítására, aki hívja haza, és sokszor ezzel teljesen összezavarja a gyermek lelkivilágát. Az a szülő győzi meg, aki eldobta őt mikor kicsi volt, mert inkább az alkoholt, vagy a könnyelmű, parázna életet választotta. Több ilyen esetet ismerek. Nagyon megdöbbentett az egyik, volt munkatársam esete. Jómódú örökbefogadó szülei mindent megadtak neki, és egyik napról a másikra otthagyta őket, elment a semmirevaló anyjához. Nevelőszülei így magukra maradtak, amikorra megöregedtek. Hála az Úrnak, hogy az éremnek azonban másik oldala is van! Egyik vasárnap megkérdeztem a jelenlevőket a gyülekezetben, hogy mit gondolnak, miért akarnak a gyermektelen házaspárok örökbe fogadni gyermeket. A válaszok hallatán nagyon felüdült a szívem. Minden hozzászóló pozitív gondolatot vetett fel. Pl. szeretetüket szeretnék megosztani olyan gyermekekkel, akik ezt nem kapták meg; gondoskodni akarnak árva gyermekről, stb. Ez a 271

cél vezérelte Endrét és Mónikát is, amikor a kisfiút örökbe fogadták, aki ma már 4 testvérével együtt élvezi a szülői szeretetet. á A nyolcvanas évek végén történt, hogy hallottunk egy felhívást. Egy fiatal édesanya, aki tudta, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenved, kérte a hallgatókat, hogy valaki jelentkezzen, aki 3 árván maradó kislányát befogadja családjába, és sajátjaként felneveli. Még életében szeretne megismerkedni azzal a házaspárral, aki lányait saját gyermekeinek tudja elfogadni. Gyermekeink nagy izgalommal és szeretettel próbáltak mindent megmozgatni, hogy vegyük magunkhoz a 3 kislányt. Feleségemnek megdobbant a szíve. Mélységes vágy támadt benne, hogy a szomorú szívű édesanya kívánsága teljesesítésével a három kislánynak sok szeretetet adjunk, és megosszunk velük mindent, amit az Úrtól kaptunk és kapunk. Elmondta nekem, és én is azonnal ráhangolódtam. Majd miután Istenünk elé vittük együtt ez ügyet, megosztottuk 5 gyermekünkkel is e döntésünket. Elmondtuk azt is, hogy azzal, hogy a három kislányt befogadjuk otthonunkba, nekik is testvérként kell fogadni őket. Amikor ezt meghallották, nagyon nagy volt az örömük és tervezgettek mindent a 3 kicsinek. Teljes szívből készek voltak megosztani a szobájukat, ágyukat, játékukat, stb. Az egész család teljes egységben volt, amikor elküldtük a levelet az illetékes címre és vártuk a választ. Közben minden tekintetben lelkesen készültünk a gyermekek fogadására. Istenünk azonban másként döntött. A gyermekeket egy általunk is jól ismert, elkötelezett életű hívő házaspárnak adták. Így nagyon jó helyre kerültek, a házaspár pedig csordultig megtelt örömmel, hogy attól kezdve 3 kislányukkal is megoszthatják szeretetüket, otthonukat és mindenüket.

272

Ebben a fajta örökbeadásban – örökbefogadásban gyönyörködöm. Szó szerint értelmezve gyönyörködhetem kicsi gyermekségemtől fogva. Édesapánk és édesanyánk elsőszülött gyermeke két hónapos korában meghalt 1934-ben. Majd a következő évben született a második fiú, aki édesapánk nevét örökölte. Természetesen ebből az időből még nem lehet emlékem, hisz én 5 évvel később születtem. Szüleim elmondásából tudom, hogy Laci bátyám, nagynénéméknek örökbefogadott gyermeke, a mi testvérünk, akihez mindig is igazi testvéri érzések kötöttek és kötnek ma is. Ő, a ma is élő 8 testvérem közül a legidősebb. Katóka néni és Gubacsi Gyula bácsi kimondhatatlan nagy szeretettel nevelte, tanította, majd később taníttatta. Könyvemben, más helyen többet írok róla, itt azonban neki adom a „szót”, hogy ő mondja el mit jelentett számára a szülői szeretet, mely két irányból is hatott rá: lete alkonyán az idős, a 70 éven túli ember számot vet, egyre gyakrabban gondol vissza lepergett éveire. Felidézi gondolataiban azokat az eseményeket, történéseket, amelyek a legmélyebb nyomot hagyták életében, melyek alapvetően meghatározták azt az életutat, amelyet bejárt. Az én evilági vándorlásom látszólag eltér attól az úttól, amelyet 8 testvérem számára szüleink kijelöltek. Mint élő, elsőszülött kisgyermeket vérszerinti édesanyám és édesapám teljes egyetértésben örökbe adtak az édesanya nővérének és férjének. Minderről én, az érintett, akkor koromnál fogva semmit sem tudtam. Tettükről az örökbe adók és az örökbe fogadók később sem szóltak. Már kisiskolás gyermek voltam, amikor velem egykorú unokatestvérem egyik alkalommal így zárta le a köztünk kialakult vitát: „Te is Ficsor vagy és nem Gubacsi”. Ez és más ráutaló jelek fokozatosan egyértelművé tették, hogy kik a vérszerinti- és kik a nevelőszüleim. A nagy felismerés nem jelentett számomra sem örömet, sem szomorúságot. Tudomásul vettem a döntést, feltétel nélkül elfogadtam azt. Még büszke is voltam arra, hogy nekem két anyukám, két apukám és 8 testvérem van.

É

273

Arról pedig, hogy miként neveltek engem édes nevelőanyám és édes nevelőapám, könyvet lehetne írni, olyan könyvet, amely például szolgálhatna még napjaink magasan kvalifikált apáinak és anyáinak is, a gyermeknevelés avatott mestereinek, tudósainak. Rövid beszámolómban csak azokról az alapot szolgáló nevelési módokról szólok, melyek máig tartó hatásával meghatározták életem folyását. Ma már nagyon sajnálom, hogy az 5 elemit végzett nevelőim sziklaszilárd alapokra helyezett tanításait nem fogadtam be következetesen és teljes egészében. Mulasztásaimért csak a legfőbb Bíró menthet meg az ítélettől. Amikor Károly öcsém arra kért, hogy mint örökbefogadott ember, emlékezzem neveltetésemre, tapasztalataim alapján azonmód arra gondoltam, hogy nevelni csak egyféleképpen lehet. Jól vagy rosszul, következetesen vagy következetlenül, szeretettel vagy szeretet nélkül, hittel vagy anélkül. Csak most ötlött eszembe, hogy a nevelés szó szüleim szótárában talán nem is szerepelt. Mégis az ő egész életük, példát adó mindennapjaik arról tettek bizonyságot, hogy kiváló nevelőként élték le életüket, olyan emberek voltak, akikre felnézhettem. Viszont az is igaz, hogy elvárásaikat, észrevétlenül belém csepegtették arra alkalmas helyzetekben. Jól emlékszem arra az alkalomra, amikor anyukám az általános iskola első osztályába történő beíratásom előtti napok egyikén, az esti bibliaolvasást követő percekben, a fronton szolgáló apukát is helyettesítve elvárásaikról beszélt. Mondandóját megkísérlem szóról szóra, szöveghűen közreadni: „Kisfiam, mi azt szeretnénk, ha szorgalmasan, jól tanulnál, ha tanult ember lennél, ha többre vinnéd, mint mi. Azt akarjuk, hogy Istenfélő, dolgos, becsületes, az embereket tisztelő, szerető felnőtt legyél. Ehhez mi, erőnkhöz és tudásunkhoz mérten mindent megadunk neked.” Akkor és ott megértettem, még akkor is, ha minden szó nem jutott el tudatomig, fontos dolgokról szól a tanítás. Anyukámmal leborulva, együtt kértük a jó Istent, hogy áldása kísérje életünket. •

•

274

Emlékeim tárházában kutatva, némi nehézségek árán felelevenítem azokat a történéseket, amelyek naponként formálták emberré válásomat: Megtanultam köszönni. Előre, jól érthetően, napszak szerint így: Jó reggelt-, jó napot-, jó estét kívánok! Ez

•

•

•

•

•

•

a tiszteletadás kijárt minden nálam idősebb embernek, legyen az bárki. Nem múlhatott el úgy vasárnap, hogy ne legyek szüleim társaságában az imaházban. Hittanórám a Vasárnapi Iskola volt. Mai napig is jó szívvel és szeretettel gondolok Marton Imre bácsira, Vasárnapi Iskolai tanítómra. Emlékezetesek számomra az esti, vacsora utáni csendes percek, a bibliaolvasás, imádkozás. Nagyon sok bibliai történetet, tanítást, aranymondást megtanultam. Talán ezeknek a következetesen megtartott családi együttléteknek köszönhető, hogy az általános iskolai tanulmányaim befejezésével szüleim örömére végeztem a biblia elolvasásával is. Szüleim példamutató élete kitörölhetetlenül belém plántálta az elesetteken, az üldözötteken, a szegényeken való segítés parancsát. Tőlünk soha nem ment el az éhező üres kézzel, a hazátlan, a kiközösített otthonra lelt nálunk. Otthonomban már egészen kisgyermekként megtanultam dolgozni. Koromnak és erőmnek megfelelő feladatokat kaptam szüleimtől, szívesen részt vettem a házkörüli munkában, állatok őrzésében, a mezőgazdasági munka végzésében. Megtanultam, hogy mindennek ára van, hogy mindenért meg kell dolgozni. Megtanultam tisztelni a kétkezi munkást, ahogy láttam szüleimtől. Életre szóló példaként áll előttem, ahogyan apukám, mint lázadozó fiatalt türelemmel és szeretettel arra intett, hogy legyek szófogadó, beszéljek szépen anyukámmal, értsem meg, hogy javamat akarja. Ez a négyszemközti intés ma is elevenen él bennem. Mint az éltető májusi esőt a száraz föld, úgy fogadtam be a jobb útra térítő szavakat. Értettem a szóból, nem volt szükség a fenyítésre. A változás útjára léptem. Nagyon szerettem olvasni, mindent elolvastam, értéket és ocsút, amihez csak hozzájutottam. Anyukám, aki maga is sokat olvasott, azt akarta, hogy csak tiszta forrásból merítsem olvasmányaimat. Nem ke275

•

vés anyagi áldozat árán és némi ügyeskedéssel, sikeresen ráirányította figyelmemet az igazi értékeket képviselő hazai és világirodalmi remekekre. Hozzájuttatott a Baptista Kiadó könyveihez, de olvashattam a Békehírnök, a Kürt, a Hajnalcsillag legújabbés a régi bekötött számait. Mindezt szépszóval, türelemmel, értelmemre hatva valósította meg. Abban a különös kegyelemben részesülhettem, hogy vérszerinti szüleimtől is kaphattam követésre érdemes útmutatásokat. Egyet kiemelek közülük. A rendszerváltozás első évében megkérdeztem édesapámat és édesanyámat: „Mi van azzal a fiatalemberrel, aki hamis vádak alapján feljelentette, aki miatt meghurcolták, megalázták, végül börtönbe került apám?” A válasz egyetlen rövid mondat volt: „Megbocsátottuk neki.” Folytatni próbáltam. Édesapám ennyit mondott: „Kisfiam, mi csak a Biblia tanítása szerint tettünk.” Megsemmisülve, szégyenkezve, gyarló és esendő gyermekként álltam előttük, akik nem először lettek előttem a hit bajnokaivá.

Neveltetésem néhány epizódjának említésével tisztelgek nagyon szeretett szüleim emlékének. Gyarlóságom az oka, hogy sok mindenben nem lettem igazán méltó utódjuk. Dr. Gubacsi László

SZOLGÁLATBAN ÁLLÓK CSALÁDJA

S

ok fiatal ember manapság, aki úgy emelkedik fel a szolgálatban, mint egy üstökös, nagyon hamar kiég, és soha többé nem jut az áldásnak, kenetnek és sikernek abba a magasságába, amelyben fiatalon mozogtak. A fiaim elkerülték ennek a kiüresedésnek a megtapasztalását, mert az Úr tanította őket, ahogy engem is annak idején. Azt hiszem, ezért lehet az, hogy mind a három fiam megtalálta az elhívását a családi szolgálaton belül. 276

Amikor velünk jöttek Manilára, Hongkongba és a többi helyre, ahová elkísértek, Isten készítette már őket. Azáltal, hogy be voltak vonva a szolgálat minden szakaszába, a fiaim már tudták, mire vállalkoznak. Már tizenkét-tizenöt éves korukban felelősségteljesen viselkedtek – senki nem nevezte őket soha éretlen zöldfülűeknek. A kezdetektől fogva átérezték, hogy a mi szolgálatunk az ő szolgálatuk is. Ezért van az, hogy ma őket hívom minden fontos döntés megbeszéléséhez. Előfordult persze, hogy valamelyikük nem ítélte meg helyesen a helyzetet, de ilyenkor mindig visszagondolok saját életemre, és megkérdezem magamtól: Nézzük csak! Ő most 37 éves. Milyen döntéseket hoztam én, amikor 37 éves voltam? Akkor aztán mosolygok, és azt mondom a fiamnak: – Jól van, jól döntöttél. Lestar Sumrall

á Lk 1:80. „A kisgyermek pedig növekedett, és erősödött lélekben, és a pusztában élt egészen addig a napig, amelyen szolgálatba lépett Izráelben.” Róm 11:16. „Ha pedig a kenyér első zsengéje szent, a tészta is az, és ha a gyökér szent, az ágak is azok.” 1Tim 3:4. „… olyan, aki a maga háza népét jól vezeti, gyermekeit engedelmességben és teljes tisztességben neveli.” 1Tim 3:12. „… akik mind gyermekeiket, mind a maguk háza népét jól vezetik.”

á

S

züleink életét figyelve már kisgyermekként megtanultuk azt, hogy a Krisztuskövetés szolgáló út. Nekünk, gyerekeiknek is nagyon sokféle szolgálatból kijutott. Egyik mód az volt, hogy – főként édesanyánk által írt – bábjeleneteket, csoportjeleneteket tanultunk be, és adtunk elő gyülekezetekben, gyerektáborokban, ahol éppen szüleink szolgáltak. Bár kemény dió volt megtanulni annyi szöveget, számtalanszor végigjátszani a szerepünket töméntelen próba és előadás alkalmával, nagyon szerettünk játszani. Nekem ugyan nehezem277

re esett „mindig” a megtérő szerepében lenni, dehát hiába, ha az én karakteremhez illett legjobban... Ezen előadások eredményeként sok-sok mondat bevésődött az agyunkba. A Sötétségből világosságba című bábdarabban a kis sötétség fia elhatározza, hogy megnézi, milyen az a Világosság országa. A kereszt tövében aztán eszébe jut sok-sok vétke, és elkezdi azokat sorolni: „Hazudtam, a tanáromnak...” „Ittam. Végigfolyt a ruhámon.” stb. Ezeket mi azóta is kánonban tudjuk sorolni. Vagy a számtalanszor eljátszott „Az élet játéka” – telis-tele olyan szövegrészekkel, amik kitörölhetetlenül ott vannak nem csak a fejünkben, de a szívünkben is. E játékos szolgálatok a) engedelmességre tanítottak – ha volt kedvünk hozzá, ha nem, próbálni, játszani kellett, amikor apu azt mondta, hogy az ő prédikációja után mi következünk. b) Sok-sok fölösleges vegyértékünket lekötöttek – nem volt időnk rosszalkodni a szövegtanulások, próbák, előadások idejében. c) Csiszolták az agyunkat – ennyi szöveget bemagolni, élethűen előadni valamit, tévesztés esetén rögtönözni – ez mindmind memóriafejlesztés. d) Nagy öröm volt együtt játszani, és – szégyen, nem szégyen? – de nagy öröm volt a dicséreteket hallani is. e) A már korábban említett „Az élet játéka” részemmé vált. Én játszottam az elárvult, mégis mindig életvidám Pollyannát, aki morcos, vénlány nagynénjéhez költözve is folytatja az örömjátékot: mindig mindenben megkeresi, hogy minek örülhet. Merthogy „a Biblia azt mondja, hogy ’Örüljetek..., Legyetek boldogok...!’ Egyszer, amikor a papa különösen szomorú hangulatban volt, meg is olvasta őket. Tetszik tudni, hányat számolt össze belőlük?” – kérdezte az elcsüggedt tiszteletest, mikor neki tanította a játékot. - „Nyolcszázat! És ha a jó Isten ilyen fontosnak találta, hogy örvendezzünk, meg boldogok legyünk, akkor tényleg úgy is gondolta!” Én is igyekszem azóta mindenben találni valamit, aminek örülhetek. Például örülök annak, hogy ennyi mindenben játszhattam, játszhatok. Mert anyu a mai napig befog minket szituációs játékokba. Ha már betanította nekünk ezt a szolgálati módot, nem hagyja kárba veszni. K-né Ficsor Lilla

278

Szolgáló gyermekek Jn 6:9. „Van itt egy gyermek, akinél van öt árpakenyér és két hal…” 2Kir 5:2-4. „Egyszer rabló arám csapatok vonultak ki, és foglyul ejtettek Izráel országából egy kislányt, aki Naámán feleségének a szolgálója lett. Ez így szólt úrnőjéhez: Bárcsak eljuthatna az én uram a samáriai prófétához, az majd meggyógyítaná bélpoklosságából. Naámán megjelent ura előtt, és elmondta, hogy mit beszélt az Izráel országából való leány.” 2Móz 2:4. (3-10.) „Nénje pedig ott állt távolabb, hogy megtudja, mi történik vele.” 2Móz 2:7-8. „A kisfiú nénje pedig ezt mondta a fáraó leányának: Ne menjek, és ne hívjak egy szoptató asszonyt a héberek közül, aki majd szoptatja a gyermeket? A fáraó leánya így felelt: Eredj! A leány elment, és a gyermek anyját hívta.” 1Sám 3:1. (19-21.) „Az ifjú Sámuel pedig az Úr szolgája volt Éli felügyelete alatt. Abban az időben ritkaság volt az Úr igéje, nem volt gyakran látomás.”

á A Kiskőrösi Szeretetházban szolgáltam feleségemmel. Sokrétű feladat várt ránk. A lelki munka mellett a gyakorlati feladatokat is én szerveztem meg. A feladat sokkal több volt, mint amit a személyzet el tudott végezni. Viszont voltak olyan testvérek, akik örömmel felajánlották önkéntes szolgálatukat. Pl. disznót vágni és a húsokat feldolgozni unokatestvéreim jöttek el többször. Nagyon tetszett nekem, ahogy Jenő és felesége csinálta. Hozták magukkal a 10 éves fiukat is. Hamar kiderült, hogy Endre nem játszani jött, hanem édesapjának segíteni. Ügyesen és felelősségteljesen dolgozott. Jól kezelte a gázpörkölőt és a tisztító kést, de a belsőségek feldolgozásában is már volt bizonyos jártassága. Apróra vágta a húst, hogy majd ledarálják kolbásznak. Hirtelen egy baleset következett be, az 279

ujja végét elkapta a daráló és egy picikét lecsippantott belőle. Az incidensre nem csak én emlékezem, hanem Endrétől kicsit idősebb lányom is, aki így gondol vissza az eseményre: „Mikor a kisfiú észrevette a bajt, megállt ugyan, de semmi hiszti, semmi jajgatás. Némán tűrte a fájdalmat, és türelmesen megvárta, amíg a sebet bekötik. Néha előfordul, hogy a mások felé való szolgálatban mi magunk is megsérülünk, de ez a gyermek azért példa, mert nem felejtette el, hogy ő ide szolgálni jött, nem a saját bajával volt elfoglalva. Önzetlen és boldog tudott maradni, a munka végeztéig is, noha a baleset után nem dolgozhatott tovább.” Ez a fiú később diplomát szerzett, megnősült, és felségével együtt szolgálja az Urat. á

E

gy drága néni szervezett egy gyerektábort kis cigánygyerekeknek egy eldugott kis tanyán a 80-as évek közepén. Ismert bennünket és megkért, hogy legyünk ott, járjunk előttük jó példával, tanítsunk jó és bibliai dolgokat a gyerekeknek. Nagyon puritán körülmények voltak, de a légkör feledhetetlen volt. Valószínűleg mi többet épültünk, mint a gyerekek, de közülük többel még ma is kapcsolatban állunk. Azóta mi is, ők is felnőttünk. Szeretjük egymást és azóta is szeretnénk, hogy nagyon szeressék meg az Úr Jézust és kötelezzék el Neki magukat. Vandlikné Ficsor Renáta

á

1

975-ben két – általunk ismeretlen – férfi kereste fel otthonunkat. Egy nagy magnót hagytak nálunk. Szüleim jól eltették egy szekrény aljában. Mi gyerekek nem is értettük mire való az. Később láttam, hogy apukám próbálgatja, hogyan lehet vele felvételt készíteni. Következő nap arra lettem figyelmes, hogy reggel elment otthonról és vitte magával a magnót is. Anyukától érdeklődtem, hová ment apuka és mit akar azzal a magnóval. Ő ügyesen mondott valamit, de én nem tudtam meg belőle semmit. 280

Pár évvel később értettem meg, hogy miért a nagy hallgatózás a magnó körül. Megtudtam, hogy a Monte-Carlo magyar nyelvű keresztyénadásokat sugárzó rádió részére készít felvételeket édesapám. Abban az időben nem volt megengedett vallásos műsorokat készíteni egy külföldi adó részére, ezért övezte oly nagy csend e szolgálatot. Hogy ez mennyi kockázattal járt, akkor fogalmam sem volt róla! Ettől kezdve szüleim rendszeresen készítették a felvételeket, gyűjtötték az élő bizonyságtételeket. Néhány évig úgy készültek a felvételek, hogy a családunk hangját véletlenül se lehessen hallani rajta, nehogy emiatt abba kelljen hagynunk e missziót, és ne küldhessünk több felvételt. Nem is a mi lakásunknál, hanem gyakran vidéken, más településen, ismerősöknél készültek. Próbáltuk a külső zajokat minél inkább kiküszöbölni, ezért gyakran sötétedés után, valamelyik belső eldugott kis szobában folyt a munka. A személyes bizonyságtételek felvételéhez általában egyedül, vagy esetleg kettesben ment édesapám. A kerekasztalbeszélgetésekhez rendszerint minket, a család többi tagját is elvitte. Többfelé jártunk így az országban. Most kettőt szeretnék megemlíteni ezekből a felvételekből. Családi szinten (7-en) autóba ültünk és elutaztunk az ország közepéből az északi határ mellé Sajószentpéterre a 16 gyermekes Frank családhoz. 18+7 fő tökéletesen elegendő a kerek asztalhoz. 2 korosztályt is szétválasztottunk, így lett egy gyerek- és egy ifjúsági kerek asztal. Mindkét családban komoly hívő szülők nevelték a gyermekeket, így nagyon jól lehetett velük kerek asztalt készíteni. A témák rövid előzetes megbeszélése után, egyenesben próbálkoztunk a felvétellel. Előfordult, hogy annyira elnevettük, vagy külső zaj volt, hogy emiatt újra kellett kezdeni a felvételt. Soha nem volt leírva a kerek asztalok forgatókönyve, melyeket anyu vagy apu vezetett. Ennek ellenére, sőt ezzel együtt szüleim nagyon jól értették a téma felvetését és irányítását. Az sem volt könnyű, hogy forgatókönyv nélkül pontosan akkor és úgy fejezzük be a kerek-asztal beszélgetést, hogy az kerek egész legyen, és még tanulságot összegezve áldást, bátorítást továbbítson aktualizálva a hallgatók felé. Két napot töltöttünk ott, abban a jó kis „bányában”, és néhány kazettányi felvétellel, és egy csomó máig is maradandó élménnyel tértünk haza. A na281

pokban kezembe került az akkori felvételekből néhány másolat és meglepetéssel hallgattam vissza, az azóta már megházasodott fiatalok véleményét – előre – a házasságról. Hálás vagyok, amikor látom, hogy közülük ma is mindnyájan hitben élnek és hivő társat kaptak, gyermekeiket hitben nevelik. A másik eset lakásunkon volt, már a 80-as évek második felében. Ekkor más-más családból hívtunk össze fiatalokat, akikkel beszélgettünk. Az évek előrehaladtával már néha-néha előfordult, hogy a lakásunkon folyt a munka, de ez nem volt gyakorlat. Unokatestvéreink látogatását is kihasználtuk. Enikő és Kornél nagyon tehetséges, szépen énekelnek, így gyerek énekanyagot vettünk fel velük és hangjátékot. Ez nem rontotta meg a nyaralást, inkább maradandó szép emlék maradt. Nagybátyámékkal szintén énekanyagot vettünk fel Noszvajon. Sajnos nehéz volt jó feltételeket biztosítani. Steiner Józsi bácsi időnként érdeklődött tőlünk a vételi viszonyokról, mert gyakran zavarták az adásokat. Mi, gyerekek az ilyesmiről nem sokat tudtunk, de annyit igen, hogy „virágnyelven” történt a levelezés, mert nem kellett mindenkinek érteni a témát. Szüleink sokat vállaltak a felvételekért. Sok kilométert utaztak, leveleztek, telefonáltak, ismerősöktől érdeklődtek, hogy kitől lehetne „anyagot gyűjteni”. Az „alanyok” gyakran előírt bizonyságtételüket olvasták fel, ami időnként nagyon olvasás ízűvé tette a bizonyságtételt, de előfordult olyan is, aki akkor spontán mondta. Ezek élvezhetőbbek voltak. Amikor már bele lehetett kérdezni és interjú formát lehetett adni a bizonyságtételnek, akkor az élvezhetőbbé és könnyebbé vált. Az sem volt egyszerű egy 5 gyerekes otthonban, hogy a külső feltételeket biztosítani tudjuk. Amikor a felvételek készültek, – néha ez órákat is jelentett – akkor néma csendben kellett lenni a gyerekeknek is, hogy minél hamarabb végezzenek a szülők. Ilyen módon önző cél is volt ebben a csendben, de teljesítettük. Mármint, hogy igyekeztünk. Mert akaratlanul előfordult, hogy valamelyikünk nem bírta tovább és WC-re kellett mennie. Addig nem is volt baj, amíg az ajtókat sikerült csendben nyitni-

282

csukni, de ha dolga végezése közben elfelejtkezett a „felvételről” és lehúzta a WC-t, az igen kellemetlen volt mindenkinek. Ahogy nőttünk, egyre több közünk lett az adáskészítéshez, anyaggyűjtéshez. Énekeket vettek fel tőlünk. Bizony nem egyszer kellett elénekelni, mire szövegtévesztés, „hamisság” és kutyaugatás vagy más külső zaj nélkül sikerült elénekelni az éneket. Hangjátékot is mondtunk fel. Közben a magnót a „vadásztáskára” egy ügyes „postás testvér” lecserélte. A személyére nem emlékszem, de még ma is látom magam előtt, ahogy a konyhaasztalunk végén ült és elővette a „vadásztáskát”, azaz az új magnót, amivel jobb minőségű felvételeket lehetett készíteni. Ezt már én is kezeltem. Úgy gondolom, hogy még nem töltöttem be a 20. évemet, amikor már önállóan készítettem felvételt. Konkrétan Békésre, Pécsre emlékszem. Bizonyságtételeket vettem fel, interjúkat készítettem. Figyelni kellett, hogy elég közel hajoljanak a mikrofonhoz, ne vegyek a kazetta „fehér vagy piros” részére, mert ott nem rögzít a szalag semmit. Egy idő után már komoly jártasságom alakult ki. Ha jól emlékszem, 1993 tavaszán Pécsett készítettem az utolsó interjúkat a baptista ifjúsági konferencián néhány ifjúsági munkatárssal. Számomra a monte-carlói rádió adásai nemcsak épülésre adtak lehetőséget, nem csak egy keresztyénadást jelentettek, hanem sokkal többet. Tanultam belőle a mások felé való szolgálatot, a bizonyságtételeim megfogalmazását, elmondását, megtanultam, hogy a misszió lehet olyan is, ami névtelen, alig tudnak róla – sőt titokban zajlik –, de mások épülése érdekében történik. Fegyelmet is tanultam a csendre, engedelmességre… Megláthattam már gyermekkoromban, hogy nem az számít, hogy ki melyik egyházhoz tartozik, hanem az, hogy van-e és milyen a kapcsolata Jézus Krisztussal! Megtanultam szeretni és becsülni a más egyházakhoz tartozó élő hitű keresztyéneket. Sőt, tanultam másokat is segíteni többek között abban, hogy az átéléseiket hogyan fogalmazzák meg s mondják el. Bátorítani őket, hogy ennek elmondása nagyon fontos. Azt is tanultam, hogy a misszió sok anyagi-, erőbeli-, időbeli áldozatot igényel, de megéri. Az Úr nem késik a „fizetséggel”. Már itt a földön is tapasztalom áldásait, és hiszem, hogy a mennyben sem felejtik el. V-né Ficsor Renáta

283

á

T

izenhárom éves voltam, mikor szüleim beírattak egy keresztyén újságíró tanfolyamra. Hogy láttak bennem valamit, vagy nem, azt nem tudom, azt sem, miként jött az ötlet, hogy elmenjek. Nagyon élveztem, hogy csupa felnőtt között egyetlen gyerekként is ugyanolyan értékű diák voltam, mint bármely társam. Az előadások 4 szombatot vettek igénybe, hét közben pedig a házi feladatainkat kellett elkészíteni. Az utolsó konzultációra azt a feladatot kaptuk, hogy találjunk ki egy újságot, annak rovatokat, és írjuk is meg a cikkeket – mintegy 4 oldal terjedelemben. Nagyon lelkesen fogtam neki és készítettem el a feladatot. Osztálytársaimra és barátaimra gondolva írtam a Gyerek Magazint. Volt abban folytatásos sorozat, ének, humor, rejtvény, hírek, stb. Úgy megtetszett a dolog, hogy azt gondoltam, én ezt szeretném kiadni is. Szüleim támogatták az ötletet, és az első szám 6 példányban jelent meg 1990-ben. Egy A5 lap félbehajtva, négy oldalon, kézírással. Ennyi volt. Legalábbis a kezdet. Mert a végén, 1996-ban már számítógéppel szerkesztettem az A4-es lapon 4 oldalas GYM-et, ami több száz példányban jelent meg minden hónap 15-én. A kiadást az Örömhír Alapítvány vállalta, kezdetben fénymásolással, majd nyomdai úton sokszorosítva. Az újságszerkesztésben sok segítséget kaptam a családomtól (a későbbiekben Vajdáné Évikétől is a postázásban) és egy ideig – érettségim időszakában – Renáta vállalta a szerkesztést. Nagy örömem volt benne, de rengeteg munkám is. Bizony, az a havonkénti megjelenés nagy rendre szoktatott, mert ha egyszer a lapnak meg kell jelennie 15-én, ahhoz el kellett készítenem már az előző hónap végén, hogy a nyomdából visszaérkezve még postázni is tudjam a sok-sok címre úgy, hogy időben odaérjen még külföldre is. Ugyanis Erdélybe és Ukrajnába is eljutott a híre, és magyarul beszélő hittanos csoportok illetve gyerekek is járatták az egyébként ingyenes magazint. A nyomtatást, a postázást, a jutalmakat és minden egyéb felmerülő költséget az Örömhír Alapítvány fedezte. Támogatták ezzel a kis laikus újságot, ami egyébként hiánypótló volt, mivel abban az időben még nem létezett magyar nyelvű keresztyén gyerekújság. 284

Nekem, a kis tizenéves szerkesztőnek nagy bátorítás volt többek között az, hogy néhány ismert lelkész, akikhez valamelyik gyülekezeti gyerektől eljutott az újság, éveken keresztül ragaszkodott hozzá, hogy küldjem neki a lapot. Bibliakörvezetőktől is sok bátorítást kaptam az évek során. És egy nagyon friss élményem volt a napokban. Egy baráti rendezvényen vettem részt, ahol már Királyné Ficsor Lillaként mutatkoztam be. A nyilvános bemutatkozások után odajött hozzám egy tőlem magasabb, főiskoláskorú srác, és azt kérdezte: „Te nem az a Ficsor Lilla Ágnes vagy, aki a Gyerek Magazint szerkesztette? Csak azért kérdezem, mert én azon nőttem fel, és nagyon szerettem.” Nem hiába volt hát a sok fáradozás! Befejezésképpen hadd írjam le, hogy nemrégiben hallottam egy velem korú fiatalasszonyról, aki hosszas szenvedés után meghalt egy közeli városban. Én sem értettem, miért, de nagyon szerettem volna többet megtudni róla azon kívül, hogy Nikinek hívták. A sok-sok kérdezés eredményeként megtudtam a lánykori vezetéknevét is, és rögtön beugrott, hogy ő GYMesem volt – így neveztük magunk közt az „előfizetőket”. Eszembe jutott, hogy egy intézeti lány volt ő, akit egy keresztyén család pártfogolt, a GYM-et is ők „rendelték meg” neki. Jó volt megtudnom, hogy megtért, és gyülekezetbe járó hívő keresztyénként halt meg. Nem tudom, hogy ebben a Gyerek Magazinnak mekkora szerepe volt, de hiszem, hogy az azon keresztül hullatott magok is kikeltek benne. Hiszem, hogy a gyerekek, fiatalok is hatékonyan tudnak szolgálni a maguk kis területén, közösségében. Hálás vagyok Istennek, hogy engem is, már gyerekként is használt ebben a szolgálatban. K-né Ficsor Lilla

á

A

z Orgoványi Baptista Imaházban ebben az időszakban – mivel nagypapám megbetegedett – a nagymamám tartotta rendszerint a gyermek istentiszteletet, méghozzá az egész gyülekezet jelenlétében. Amikor nagypapa váratlanul meghalt, éppen én voltam a nagymamánál, és mivel neki be kellett mennie a kórházba, nem volt más: engem kért meg, hogy helyettesítsem az imaházban. Mondanom sem kell, mit gondoltam! 285

Még csak 14 éves voltam, magam is gyerek, és ráadásul borzasztó félénk gyerek. Kiállni az egész gyülekezet elé?! Különben is ma halt meg a nagypapám… Volt néhány egészen jó kifogásom, de valahol a szívemben mégis éreztem, hogy meg kell tennem. Nincs mese, ez a szolgálat most rám vár. Nem volt könnyű, de megcsináltam! Az Úr erőt adott, és az imaházba jövő gyerekek aznap meghallották, hogyan szabadította ki Isten angyala Dánielt a halálos veszedelemből, hogyan őrizte meg az életét az oroszlánok vermében, és hogyan szerzett dicsőséget az Ő nevének. B-né Ficsor Pálma

á árom éves korom óta apa nélkül nőttem fel, mert a szüleim elváltak. Öt éves voltam, amikor megtértem. Akkor jöttem rá, hogy van esélyem arra, hogy a szüleim újra együtt legyenek, és én elkezdtem imádkozni értük. Négy évig imádkoztam szüntelen, hogy a szüleim együtt legyenek és meghozta a gyümölcsét. Mikor 9 éves voltam, a szüleim már újra együtt voltak. Immár 2 éve, hogy újra együtt vannak. Hála Istennek!

H

Kovács Enikő

á

F

őiskolás voltam, mikor egy keresztyén evangélizációs táborban voltam csoportvezető. Majdnem minden kislány akkor hallott először az Úr Jézusról és elfogadták ott a táborban. Tudtam, hogy a hitetlen szüleik, környezetük nem fogja őket segíteni a lelki növekedésben, de 10 kislány levelezését sem mertem felvállalni. Ezért jött az az ötletem, hogy egy kis 4 oldalas újságot szerkesztek nekik, amiben kis lelki erősítés adok. Nem sok visszajelzésem volt, de havonta küldtem a kis körlevelemet, a Happy Magazint. Talán 2-3 évig működött, nem tudom pontosan. Amit tudtam megtettem, rajtam ez lesz számon kérve. V-né Ficsor Renáta

á

286

I

stent szolgáló szüleim sokféleképpen próbáltak minket szolgálatra nevelni! Akkor – gyerekfejjel – ezt én még nem tudtam, csak visszatekintve látom. Amit tettem, azok egy részét csak egy jó móka vagy egy klassz program gyanánt tettem, más részét viszont tudatosan, Istenem szolgálatára és dicsőségére, harmadrészt előfordult, hogy csupán szüleimnek való engedelmességből. Egyik ilyen szolgálatom, amire legszívesebben emlékszem vissza, 12-13 éves koromban, a kiskőrösi Szeretetházban történt. Hétvége volt, talán szombat. Az idősekkel együtt mi is megebédeltünk. Amikor az ebéd utáni közös áhítatnak is vége volt és elénekeltük a „Hálát adunk jó Istenünk” kezdetű közös éneket, csevegtünk 1-2 mondatot a tálalóablakon át, majd elsiettünk az ebédlőből, mielőtt az idős nénik (és 1-2 bácsi) egyáltalán neki tudtak volna készülni, hogy lassan felállva kiinduljanak a szobájukba, vagy a friss levegőre. A konyhás néniknek du. 3 órakor lejárt a műszak. Addigra elmosogattak, felmostak, szép rendet hagytak a konyhában, az ételeket a megfelelő előírások szerint elpakolták, mindent a maga rendjében. Mi gyerekek azért egyszer-egyszer beosontunk a konyhába. Ilyenkor mindig lestem a konyhás nénik mozdulatait. Pontosan tudtam, hogy melyik mosogatóból melyikbe kell tenni, és miért. Hogy melyikben van a „koszos előmosás”, a fertőtlenítés (amit egyáltalán nem bántam, még erős szaga ellenére sem), és az öblítő víz. Csodáltam, ahogy megmarkolta a rengeteg evőeszközt, és tette bele a vízbe… Na, de most nem ennek az ideje volt. Ezen a napon (míg a konyhai személyzet mosogatott, mi már nagyban el voltunk foglalva saját kis dolgunkkal. A takarításon és egyéb házimunkákon gyorsan túltettük magunkat, s időt kerítettünk némi szórakozásra. Olvastunk, zenét hallgattunk, kézimunkáztunk, csevegtünk, stb. Du. 4 órakor szólt édesapánk: „Hella, Pálma! Gyertek, nektek kell ma beugrani, mert most telefonált a délutános nővér, hogy megbetegedett és nem tud ma jönni dolgozni. Sőt, senki mást nem is találtam, aki helyettesíteni tudná. Nektek kell ma ’vacsorát osztani’.” Pontosan ismertük ezt a kifejezést, minden részletével együtt. Azt is tudtuk, hogy ha azonnal nem kezdünk hozzá a feladatokhoz, kicsúszunk az időből, és az idősek nem kapják 287

meg időben a vacsorájukat. (Édesapánk megnyugtatott, hogy a nővérke egyéb időseket érintő feladatait nem kell elvégeznünk. Fürdetés, pelenkázás, betegápolás, stb.) Szedtük a lábunkat. Perceken belül munkához láttunk. Mi ketten, a 2 tinédzser lány. Felvettük a konyhai kötényt (a derekunkon legalább 2-szer körbeért…), bemosakodtunk (hypós vízbe, ahogy kell!). azt hiszem, még a munkamegosztást is nagyrészt korábban lestük el a konyhás néniktől. Egyikünk a sok kiló kenyeret szeletelte, a másikunk a hűtőből elővette a megfelelő mennyiségű, aznapra előírt kenyérhez valót, (nem emlékszem, mi volt éppen), azt szortírozva tányérokra, aszerint, hogy hány asztalnál étkeztek. Nagyobb gondot okozott a folyadék előkészítése. A tej simán ment, de hogy teát tudjunk főzni, azt az irdatlan nagy fazekat, ami a földre téve a derekamig ért, vízzel vagy anélkül, de föl kellett juttatni a tűzhelyre. Valahogyan megoldottuk, de a teaízesítés arányait nem lestük el a konyhás nénitől. Azt most kellett kitanulmányozni. Végül a tea is elkészült. Előpakoltuk a kancsókat, egyikben tea, másikban tej. Az asztalokat megterítettük. Minden készen állt. Csengettünk. A nénik és bácsik pedig jöttek az ebédlőbe. Aznap este a két „kislány” osztotta ki nekik a vacsorát. – Teát vagy tejet tetszik kérni? – Teát, testvérnő. Tetézve, testvérnő! – válaszolta az egyik fogyatékos férfi. Nagyon megtisztelő volt, hogy idősebb létére ő engem testvérnőnek szólított. Vacsora után jött a rosszabbik rész: a mosogatás. De most, hogy szolgálatként tettük, még valahogy ez is könnyebben ment. Igencsak este volt már, amikor jó büdös hypós kézzel, az ebédlőben mindent elrendezve hazamentünk. Fáradtak voltunk, de nem bántuk, mert örömmel szolgálunk az Úrnak. Az angol nyelvben az Úrnak való szolgálatot ugyanazzal a szóval fejezik ki, mint ahogy a pincér felszolgálja az ételt (serve). Hát, így szolgáltunk mi is azon a napon! Ahogy visszatekintek gyerekkori szolgálataimra, azt gondolom, ezek leginkább nekem voltak hasznosak és azontúl talán másokhoz is szólt Isten ezeken keresztül. 288

A legjellemzőbb szolgálati terület csoportjelenetek és bábjelenetek betanulása és előadása volt. Számomra mindig hasznosak voltak ezek, mindig megtanultam valamit, ami a jellememet építette. Egyik karácsonyi jelenetben Jancsika, a főszereplő levelet ír a Jó Istennek, hogy karácsonyra küldjön az édesanyjának gyógyszert és tűzifát, hogy ne fázzanak. És Isten válaszol az imájára! Megtanultam, hogy az Úr Jézus látja a szükségeimet, és időben küld segítséget. Én a postás szerepét játszottam, egy rózsaszín kantáros nadrágom volt, fejemen egy jóvágású simlis sapka és vállamon keresztben a postás táska. Én közvetítettem Jancsika levelét a jó Istennek, a Mennybe. A próbákon, gyakorlás közben pedig megtanultunk mint csapat, együttdolgozni, ami szintén hasznos, és nem minden gyereknek van lehetősége rá. A Sötétségből világosságba című bábjelenetben nem tudom már, mi volt az én szerepem, de a kis Sötétség fia szövegére ma is emlékszem. Zöld sapkájának le kellett esni az egyik jelenetben, ahogy Kószálóval az országhatárnál őrködtek. Máskor a szennyes ruhájára kellett mutatni az ujjával, amikor mondta: „Engedetlen voltam a szüleimnek... Hazudtam a tanáromnak... Sáros lett a ruhám... Az önkiszolgálóban egy csomag cukrot a zsebembe tettem... Folt lett a ruhámon... Hát én sem vagyok már olyan kicsi, rágyújtottam... Kiégette a ruhámat... A társaim inni hívtak. Én is ittam... Végigfolyt a ruhámon... Hát ezért vagyok én ilyen piszkos? Ki segít rajtam? ...” Ahogy a bűn foltot hagy a ruhánkon, szívünkön, ahhoz, hogy megtisztulhassunk el kell jutnunk a kapuhoz, ahol Jézussal találkozunk. De a bűn teher, nem fér át a kapun! Azt nem lehet bevinni! Tudtam, hogy a bűneimet mindig Isten elé kell vinnem/tennem, ha szabad akarok lenni. Ma is mindig előttem van ez az igazság, és amit a közjáték dala mond: „Világosság fia vagyok én, Jézus a segítőm... Jézus oly hűséges vezetőm, elveszi bűnömet, Jézus a segítőm.” Az élet játéka című színdarabban sem vállaltam látványos szerepet. Súgó voltam. De mivel a próbákon ugyanúgy részt vettem, tudom én is nagyjából a szövegkönyvet. Sokszor segít a nehézségek átvészelésében az, amit akkor tanultam 289

Polyannától, mármint az „örömjáték”. Mondom is néha, egy rossz nap után: „De jó, hogy ma nincs tegnap!” Néha a család elment együtt szolgálni. Ilyenkor legtöbbször énekeltünk is, ami nekem sokat jelentett. Két „soros” énekünk mindig volt a tarsolyban, a Békét ad Ő, és az Édesatyám. Mindkettő megmelengette a szívem, miközben énekeltük őket, bárhol, bárkinek. Ezért tartom úgy, hogy mint az imára is az imádkozónak van szüksége, nem annyira Istennek, a szolgálat is elsősorban azt építi, aki szolgál! B-né Pálma

á yakran szolgáltunk énekléssel a gyülekezetben. Pl. „Hálát adok Uram az életért…” „Szeress és szolgálj, amíg lehet…” „Tudok egy szép lakást…” stb. Azt is jó néhányszor énekeltük, hogy „Életem csak kegyelem…” Én csak sokadik alkalommal tudtam meg, hogy a második sor nem önérzetről szól, hanem önérdemről! Én mindig úgy énekeltem, hogy önérzetem nincs… Le is vettük a repertoárról, miután ez feltűnt a többieknek, mert mindig nevetésbe fúlt ez az ének onnantól kezdve, hisz pont a Lillának ne lenne önérzete?!

G

Királyné F. Lilla

á

A

nyukám tudta, hogy szeretem olvasgatni a Bibliát. Egyik alkalommal valami szolgálatra készült. Kevés ideje lehetett-e a felkészülésre vagy csak be akart vonni, nem tudom, de megkért, hogy gyűjtsek olyan igeverseket, amik az örömről szólnak. Örömmel vállaltam el a feladatot, s napokon, estéken át a tanulás után a Bibliát bújtam. Gyűjtöttem az igeverseket, amikből később igekockák lettek - mások építésére, bátorítására. B-né Pálma

á

E

gy vasárnap délután váratlanul azzal fordul a lelkipásztor a feleségéhez: „Öltözz gyorsan, kedvesem, neked kell elmenned az esti körzeti istentiszteletet megtartani!”

290

Húsz perc volt a busz indulásáig, és az ott nyaraló 4 éves kis unokát, Hellát is át kellett öltöztetni, hogy ne maradjon egyedül otthon. A buszra felszállva 10 perc lélegzetvételhez jutottak, ugyanis ennyi volt a menetidő a szomszédos településig, ahova szolgálni indultak. Gyorsan előkerült a Biblia és csendes fohász szállt az Úrhoz: – Drága Úr Jézus, segíts! Nem volt alkalmam készülni, a gyülekezet pedig várja a te üzenetedet. Szólj Uram, hogy mit mondjak nekik! Ekkor megszólalt a mellette ülő kislány, csengő hangján: – Tetszik-e már tudni, hogy mit tetszik felolvasni a gyülekezetben? – Azt hiszem a 23. Zsoltárt. – Nagymama, ne tessék félni! Itt vagyok én is. Majd segítek a szolgálatban. Most még nem tudom, hogy mit, de majd, tessék figyelni engem, mert így fogok mutatni, amikor készen vagyok -és kis kezével jelzett. Megérkeztek. Elkezdődött az istentisztelet. A lelkipásztorné a 23. Zsoltárról kezdett el prédikálni, arról, hogy a jó pásztor hogyan gondoskodik a nyájról: vezet, terelget, nyugtat, felüdít. Már a befejező gondolathoz ért, amikor eszébe jutott a kis unoka. Odanézett rá, s látta, hogy kezével csendben jelezve ül az első sorban. Tudta, hogy ez volt megbeszélve, így rövid konferálás után előreszólította a kislányt, aki a szolgálatban segítséget ígért neki. Akkor a 4 éves kicsi Hella – aki figyelt az üzenetre –, elkezdte bátran énekelni: Siet a jó Pásztor a szirtek felett, Keresi juhát, mely eltévedett. Üdvözítőd téged is keres, Keres, ó, bűnös tégedet is. Keres, keres, tégedet is, Keres, ó bűnös tégedet is. Befedte a por az elveszett drachmát, Sietve söpri az asszony házát. Üdvözítőd téged is keres, Keres, ó, bűnös tégedet is. Keres, keres, tégedet is, Keres, ó bűnös tégedet is. 291

Nézd az Atyát, örvend: „Ím, itt van fiam, Aki holt volt, él most, legyünk vígan!” Üdvözítőd téged is keres, Keres, ó, bűnös tégedet is. Keres, keres, tégedet is, Keres, ó bűnös tégedet is. A hallgatóság soraiban ült egy férfi, aki a gyermek éneke alatt hangosan zokogni kezdett. Az ének utáni közös imádság idején ez a férfi is megszólalt: életében először imádkozott. Egyszerű imájában elmondta, hogy ugyan ő soha életében nem volt gyülekezetben, de most elhívta a „gyógyszerész Irénke”. Most, amikor már összecsomagolt, és titkon el akarta hagyni a családját. Bocsánatot kért Istentől, és még azon a napon átadta életét az Úr Jézusnak. Hát nem megdöbbentő?! Lehet, hogy ha a kislány nem szolgál ott azon a napon, akkor sohasem jutott volna el ez a férfi az üdvösségre …? B-né Pálma

á

A

két kisgyermeket a szüleik elhozták hozzánk, a nagyszülőkhöz, hogy vigyázzunk rájuk, míg ők fontos dolgukat elintézik. Ahogy elindultak, hirtelen nagy vihar kerekedett, s május ellenére irtózatos hóvihar lett. A virágzó bokrokat váratlanul hó borította be. Nagy aggodalom fogott el, hogy mi lesz az úton a gyermekeimmel ebben a szörnyű viharban. Ebéd után a kisgyermekeket lefektettem és én is lepihentem. Mélységes aggodalommal a szívemben imádkozni kezdtem gyermekeimért, oltalmat kérve számukra ebben a hirtelen viharban. És akkor szinte feleletként érkezett, ahogy felcsendült a 3 éves kislány hangja: Akik Istent szeretik, Szavát híven követik, Azoknak mindenkor Javukra van minden. Kiket Isten elhívott, 292

Magának kiválasztott, Életben-halálban Azokat megőrzi. Így használta föl az Úr Jézus a kisgyermeket az aggodalom oldására és az Iránta való feltétlen bizalom megerősítésére, és hogy nyugalmat adjon nekem általa. Akkor az a gondolat volt bennem: „Ha olyanok nem lesztek, mit a kisgyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyek országába.” Ez egy komoly intés és emlékeztetés volt nekem.

Almási Mihályné

Szolgáló ifjak 4Móz 11:28. „Akkor megszólalt Józsué, Nún fia, aki ifjúkorától fogva Mózes szolgája volt…” Jer 1:5-6-10. „Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek. De én ezt válaszoltam: Ó, Uram, Uram! Hiszen nem értek a beszédhez, mert fiatal vagyok!” Dán 1:4. (3-21.) „… ifjakat, akiknek semmiféle fogyatékosságuk nincs, hanem szép arcúak, fogékonyak minden bölcsességre, taníthatók az ismeretekre, megértik a tudományt, és így alkalmasak arra, hogy majd a királyi palotában szolgálatba álljanak.” Dán 2:18-19. (12-49.) „… majd irgalomért könyörögtek a menny Istenéhez, hogy e titok miatt ne vesszenek el Dániel és társai a babiloni bölcsekkel együtt. Ekkor a titok lelepleződött Dániel előtt éjszakai látomásban, Dániel pedig áldotta érte a menny Istenét.” Csel 16:2. (1-3.) „… akiről dicsérőleg szóltak a lisztrai és ikóniumi testvérek.” Csel 19:22. „… Elküldött Macedóniába kettőt azok közül, akik neki szolgáltak, Timóteust és Erásztoszt;” 293

Róm 16:21. „Köszönt titeket munkatársam, Timóteus…” 2Tim 4:5. „Te azonban légy józan mindenben, a bajokat szenvedd el, végezd az evangélista munkáját, töltsd be szolgálatodat.”

á

S

züleink szívesen segítettek a két kezükkel is. Ilyenkor vittek bennünket, hogy tanuljuk a munkát és a segí-

tést is. Így kerültem el a pécsi imaházhoz téglát pakolni, a debreceni gyülekezetbe mennyezetet fúrni és szögelni. Ez volt életem első alkalma, hogy fúró volt a kezemben, de a feladatot elláttam. Jutalomként az imaház melletti játszóteret kipróbálhattuk néhány perc erejéig húgommal és barátnőnkkel. Állítólag a fiatalok, ha rágyújtanak egy cigarettára, attól érzik, hogy felnőttek. Ilyen kísértésem sose volt. Számomra mást jelentett ez. Szüleim a Szeretetházat vezették Kiskőrösön, ahol 42 idős élt. Sajnos néha előfordult, hogy a délutános nővért valami érte és nem tudott jönni dolgozni. Ha nem sikerült megoldani a helyettesítést, akkor az idősek vacsora nélkül maradtak, azaz maradtak volna, mert eleinte anyu lépett be ilyenkor valamelyik gyerek segítségével. Középiskolás koromban pedig már arra is volt példa, hogy valamelyik húgommal én adtam vacsorát, vittem a betegeknek is, megetettem őket, és elmosogattam vacsora után. Számomra ez jelentette azt, hogy „felnőtt feladatot” bíznak rám, „felnőttszámba” vesznek. Büszkeséggel és boldogsággal töltött el, hogy tehettem. A Szeretetház egész területén levő füvet talán évekig én nyírhattam, de ez nem tűnt felnőtt feladatnak pedig nem tíz percig tartott. Ez egyszerűen az enyém volt. Utólag gondolkozom, hogy valójában ezt is úgy mondhatjuk, hogy szolgálat. V-né F. Renáta

á

T

izenéves koromban már Isten szolgálójának tartottam magam. Szüleim példájából vettem ezt, hogy aki szereti az Urat, az szolgál is Neki. Így szinte természetes volt ez számomra. 16 éves voltam, Tahiba mentünk. Ebben az évben 294

nővérem benne volt az Ifjúsági Tábor szervező bizottságában, én pedig csak nyaralni mentem. Amikor odaértünk a táborba, rögtön el is ment a többi szervezővel a megbeszélésre. Két óra múlva jön vissza, s mondja, hogy 10 perc múlva kezdődik a következő szervezői megbeszélés, amin a csoportvezetőknek is ott kell lenni. Készüljek, mert nekem is mennem kell, hiszen nem érkezett meg az egyik csoportvezető. Hoppá! Ez ám a meglepetés! De mivel szolgáló családban nőttem fel, nem ijedtem meg nagyon. Láttam már ilyet többször, és hát egyszer el is kell kezdeni. Úgyhogy azon a héten én voltam a 13-14 éveseknek a csoportvezetője, én tartottam nekik az áhitatot és az igehirdetés– előadás utáni csoportfoglalkozást. Biztosan nem ez volt a legjobb csoport a táborban, de túléltük mindannyian. Én tapasztalatokat szereztem, és az Úr Jézus áldást adott fiatal korom ellenére rajtam keresztül másoknak is. Néhány évvel később, 19 éves koromban csatlakoztam egy Missziós Szolgáló csoporthoz. Itt nagyon sokat tanultam a lelki gondozásról és a másokért való imádkozásról. Elméletben és gyakorlatban is. Láttam Isten átformáló erejét, ahogyan gyermekkoromban tanultam szüleimtől, és a Bibliából. Imádkoztam másokért és láttam, hogy „ereje van az igaz ember buzgó könyörgésének”. A szükségben levőnek idéztem a gyerekkoromban tanult bibliaverseket, és megvigasztalódott. Isten Igéje működik. Élő és ható! Ekkor szólt hozzám Isten az Ézs 30:21-ben, ami megerősítette bennem gyerekkori megtérésemet, s újból immáron felnőtt fejjel - Isten szolgálatára adtam életem. B. Pálma

Idősek, betegek felé való szolgálat Gal 5:13. „Mert ti testvéreim, szabadságra vagytok elhíva; csak a szabadság nehogy ürügy legyen a testnek, hanem szeretetben szolgáljatok egymásnak.”

Egyre jobban kezdem megérteni, hogy miért jobb a lelki élet színvonala a nehéz körülmények között élő országokban, ahol kemény munkával, fáradozással tudják a lakosok biztosítani az életvitelük295

höz szükséges anyagi javakat. Ezekben a kultúrákban nem engedhetik meg maguknak a szülők, hogy gyermekeik egész nap a játékkal, rosszalkodással legyenek elfoglalva. A létfenntartás biztosításához szükség van a gyermekek besegítésére is. Ez pedig azt az egészséges családi légkört eredményezi, ami nagyon hiányzik napjaink kultúrájából. A gyermekek túl sok szabadidővel rendelkeznek, nem tudnak mit kezdeni idejükkel. Egyre több rosszba belekeverednek. Már a szüleik sem nevelik őket pl. az idősek és betegek felé való aktív szolgálatra. Az elhanyagolt, magános, idősek felé való szolgálatom során látom, hogy mennyire éhezik az emberek, hogy ajtót nyissanak rájuk. Esetenként ez azt is jelenti, hogy az ilyen látogató felismeri, hogy azért nem tud választékosabban étkezni a mozgásában nagyon korlátozott beteg, idős néni vagy bácsi, mert nem tud elmenni a boltba bevásárolni. Képtelen elmenni a gyógyszertárba, hogy kiváltson egy fontos gyógyszert. Máskor pedig csak annyira van szükség, hogy egy órácskát beszélgessen a székében üldögélő magábaroskadt fáradt emberrel, vagy hallgassa meg annak szíve kitárulkozását. E küldetés betöltésére legalkalmasabbak az egészen fiatal gyermekek és tizenévesek. Nem csak azért, mert időmilliomosok és így jól, és hasznosan tudnák eltölteni idejüket, megóvnák magukat sok haszontalan dologtól, hanem azért is, mert az idős emberek mindenkinél jobban értékelik a gyermekek, fiatalok társaságát. Ez a tény bennünket szülőket és nagyszülőket arra kell, hogy serkentsen, hogy gyermekeinket, unokáinkat bátorítsuk ebbéli szolgálatukban. Ha ezt megtesszük, akkor kettős örömet szerzünk. Örül a meglátogatott és örül a látogató. Sőt maga a szülő is örül, mert látja, hogy gyermeke áldott szolgálatot végez. Egy nagyon friss példával szeretném megerősíteni az itt írottak valódiságát. Nagyon elkeseredett szívvel jött kedd esti imaóránkra Ildikó. Súlyos beteg húga kórházban van 296

minden remény nélkül. De még nem fogadta be Jézus Krisztust a szívébe. A jelek szerint az orvostudomány nem tud segíteni rajta, várhatóan hamar elmegy a minden élők útján. Egy szívvel imádkoztunk Editért és kértük az Urat, hogy rendeljen ki valakit, aki lelki válságában tud segíteni neki. Mire az imaórának vége lett felismertük, hogy a csoportunkban velünk együtt imádkozó fiúnak Ernőnek kell elmenni Ildikó nénivel, még akkor este a kórházba, hogy Editnek elmondják a jó hírt, a megváltásról szóló üzenetet. Ernő nagyon szabadkozott, mindenkire gondolt csak éppen önmagára nem. Én azonban bizonyos voltam, hogy e szolgálat leginkább az övé, ezért erőteljesen bátorítottam a mielőbbi indulásra. Imádságban kísértük Ildikó nénit és a vele tartó fiatal fiút. Két órával később SMS-t kaptam. Ernő köszönte a bátorítást, és megosztotta velünk nagy örömét, hogy Edit átadta életét Jézus Krisztusnak. Kicsit később Ildikó néni személyesen jött hozzánk, hogy beszámoljon a csodáról, ami húgával történt. Kedves szülők! Kérlek benneteket, neveljétek gyermekeiteket ilyen vonatkozásban is! Bátorítsátok őket az idősek, betegek látogatására! Meglátjátok mennyi örömet és áldást jelent gyermekeiteknek, nektek, és nem utolsó sorban a betegeknek, elesetteknek. á

K

isgyerekkori gyülekezeti emlékeim egyik legkedvesebbjét szeretném most felidézni. A délelőtti istentiszteleten általában voltak „hiányzók”. Az idősebbek közül, vagy ha valaki beteg volt, nem mindig tudott eljönni a gyülekezetbe. Én talán 10-12 éves lehettem életem ezen időszakában. Unokanővéremmel kettesben vagy valamelyik húgommal együtt hármasban, az istentisztelet végeztével felkerekedtünk és elsétáltunk néhány idős testvérhez, akik nem tudtak eljönni a gyülekezetbe. Elmondtuk, hogy mi volt az istentiszteleten, énekeltünk néhány éneket, beszélgettünk egy 297

kicsit. Vidámságot vittünk a látogatásunkkal az idős néniknek, bácsiknak, ugyanakkor nekünk is öröm volt. Próbálták 1-1 negróval, rágóval viszonozni a látogatást, de számomra az élmény és a jó szándék, a szeretet maradandóbb volt, mint a kapott ajándék. Lehetőség volt ez számomra, hogy megszeressem az idős embereket, arra is, hogy önállóságot, sőt önálló szolgálatot, bizonyságtételt, tanuljak, és megosszam a szeretetemet. Olyan is volt, amikor szüleinkkel együtt mentünk látogatni betegeket, időseket, akár vidékre is. Eszembe jut egy eset, amit leírok. 30 km-re vidékre utaztunk el, késő őszi vasárnap estefelé egy idős református házaspárhoz. A néni már járóképtelen volt, a bácsi pedig éppen betegeskedett. Ahogy bementünk, már az udvarban láttuk, hogy a lugason még fenn van a szőlő. A levelek már régen lehullottak, vártuk a fagyot, de ők nem tudták élvezni, betakarítani a termést, mert már képtelenek voltak rá. Szüleim rövid gondolkodás után egybehangzóan úgy döntöttek, hogy Jézus mondása szerint „ki kell húzni a szamarat a kútból szombat napon”. Az udvari világítást megerősítették 1-2 mozgó égővel, és noha vasárnap volt, nekiálltunk szüretelni. Néhány láda szőlő lett az eredmény és egy igen boldog házaspár. Úgy hiszem ez igaz istentisztelet volt. V-né Renáta

298

A GYERMEKEK KIREPÜLÉSE Ef 5:6. (Mt 19:5. 1Móz 2:24.) „A férfi ezért elhagyja apját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez...”

A szülő segíti Már a befejezéshez közeledett a kéziratom, amikor egyik lelkipásztor felesége olyan könyvet szeretett volna kölcsönözni az alapítványtól, ahol jó eligazítást talál a szülői elengedésről. Azonnal gondolatok támadtak bennem. Vannak előttem nagyon jó példák e területen, különösen a szüleimé, de vannak nagyon rosszak is. Abban a percben elhatároztam, hogy írok erről a készülő könyvemben. 1957-ben ment férjhez első nővérem. Ifjú férjével egy hozzánk közel álló tanyán éltek. Ha bármelyikük be akart utazni a faluba a mi udvarunkon át kellett kerékpározniuk vagy éppen a lovas kocsijukkal elhajtani. Ez a körülmény is segített abban, hogy gyakran találkozhassunk velük. Nekünk, kisebb testvéreknek alkalmunk volt látni, hogy milyen szeretettel engedték szüleim Katicának a kezdeti szárnycsapkodást. Nem kötötték őt magukhoz. Engedték, hogy egy legyen a férjével, örüljön vele, de állandóan készenlétben voltak, ha segítségre volt szükségük. Anyuka nem telepedett rájuk, de amikor jött az első, majd a második és a többedik gyermek, s nővéremnek szüksége volt az anya tettekben is kifejezett szeretetére, akkor 299

édesanyánk ott volt és segített. Ha orvoshoz kellett vinni a kicsit, nem számított, mennyi munka van a tanyán, Katica hozta a nagyobbat és el volt velünk a gyerek az udvaron, amíg ő távol volt. Az évek múltak, és egymás után hagytuk el a szülői házat. Volt, aki messzire ment lakni, néhányan maradtunk a szülőfalunkban. Testvéreim többsége engem megelőzött a házasságkötésben, de aztán egyszer elérkezett annak is a napja, amikor feleségül vettem a gyülekezetünkből egy kedves leányt. Ekkor már nem csak azt láttam, hogy szüleim miként viszonyulnak egy-egy gyermekük otthonból való kirepüléséhez, hanem magam is átéltem azt. Mondhatom csodálatosnak tartottam akkor is, és ma is úgy látom. Egyszerre éreztem mennyire hiányzok nekik és mégis milyen odaadással mondtak le rólam, és engedték, hogy legyek egy a feleségemmel. Tudták, hogy nem leszek mindennapos életük része ettől kezdve, de azt is tudták, hogy szeretetükkel vonzanak haza. Úgy is történt, csak most már azzal a különbséggel, hogy nem egyedül fordultam be kiskapujukon oly gyakran, hanem az én drága Ágikám is jött velem. Őt ugyanúgy lányukként fogadták, mint a saját hat lányukat. Feleségem is megérezte ezt, és bizony nem kellett őt sohasem noszogatni: látogassuk már meg édesanyámat és édesapámat, jönni akart anélkül is. Ha a sok munka miatt valamikor elnapolódott a szülők látogatása, akkor ő kérdezte, mikor megyünk már el anyukáékhoz. Még ma is jól emlékszem, hogy a házasságkötési istentiszteletünkön Ágikám legközelebbi barátnője Ruth könyvéből vett idézettel, a 16. verssel köszöntötte feleségemet: „...ahová te mégy, odamegyek, ahol te megszállsz, ott szállok meg. Néped az én népem, és Istened az én Istenem.” Akkor még csak hitben fogadhattam, azóta megtapasztaltam mennyire így történt. Szüleim nem csak engem tudtak elengedni, feleségemet is be tudták fogadni. Bizonyos vagyok, hogy ez válasz arra, hogy közel négy évtized után 300

Ágika ugyanúgy a családhoz tartozónak érzi magát, mint mi, akik ebben születtünk. Időben egy nagyot ugorva 1992-höz érkeztünk. Ünnepi istentisztelet keretében emlékeztünk szüleim hatvanadik házassági évfordulójára. Testvéreim szeretetének köszönhetően nekem jutott az a kiváltság, hogy édesanyánknak és édesapánknak köszönetet mondjak gyermekeik és azok családja nevében. Megköszöntem nekik, a sok-sok szeretetet, fáradozást, áldozatos gondoskodást, és azt is, hogy „elengedtek bennünket”, mint felnőtt gyermekeiket. Akkor, ott azt mondtam Hellánknak, aki elsőként repült ki a családi fészekből: „Hiányozni fogsz nekünk, de elengedjük a kezedet. Szeretetünkkel és imáinkkal kísérünk és mindig várunk haza.” Azóta másik három kislányunk is férjhez ment. Nem lettünk szegényebbek, sőt gazdagabbak vagyunk. Immár nem négyen, hanem társaikat és gyermekeiket is magukkal hozva, csaknem napi rendszerességgel nyitnak ránk ajtót. Mi pedig mindig örülünk jövetelüknek. á 1Móz 2:24. (Mt 19:5; Mk 10:7-8; Ef 5:31.) „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté.” 1Móz 24:1-3. „Ábrahám élemedett korú, öreg ember lett, és az ÚR mindennel megáldotta Ábrahámot. Egyszer azt mondta Ábrahám háza öreg szolgájának, aki mindenét kezelte: Tedd a kezedet a csípőm alá, hadd eskesselek meg az ÚRra, az ég és föld Istenére, hogy fiamnak nem a kánaániak leányai közül hozol feleséget, akik között lakom...” 1Móz 24:50-51. „Lábán és Betúél így válaszolt: Az ÚRtól indult el ez a dolog, mi nem mondhatunk neked sem rosszat, sem jót. Itt van Rebeka, vidd, és menj! Legyen urad fiának a felesége, ahogyan elvégezte az ÚR.”

á 301

A családunk életében lejátszódó folyamatok segítenek megérteni az ősi Igét: „...a férfi elhagyja apját és anyját...” Izsák nem térben hagyta el Ábrahámot, hanem érzelmileg. Ábrahám nem volt önző, ő maga küldte el szolgáját, hogy feleséget hozzon fiának, Izsáknak. Az ígéret gyermeke nem fordult sem az apa, sem az isteni ígéret ellen. Ő egyszerűen megértette, és elfogadta, hogy egy új szakasz kezdődik az életében, ő most már Rebekával megy tovább. Mint Ábrahám a fiát, Bétuel a lányát engedte el, mert ő is felismerte, hogy az Úrtól lett e házasság. Az elengedés művészete 1Móz 24:3-4, 8. „... hadd eskesselek meg az ÚRra, az ég és föld Istenére, hogy fiamnak nem a kánaániak leányai közül hozol feleséget, akik között lakom, hanem elmész hazámba, a rokonságomhoz, és onnan hozol feleséget a fiamnak, Izsáknak!” „Ha a leány nem akar követni téged, akkor mentes leszel a nekem tett eskü alól, de a fiamat nem viheted vissza oda.”

Ábrahám Isten választottja volt. Kihívta őt Isten, hogy benne egy új nemzetet teremtsen. Igen, teremtsen. Ezt azzal is kifejezte, hogy olyan feleséget adott Ábrahámnak, akinek nem születhetett gyermeke. Isten azonban teremtő munkájával belépett a házaspár életébe és a 90 éves Sára által megajándékozta Ábrahámot az ígéret gyermekével. Isten ezt előbb is megtehette volna, de akkor abba a kísértésbe eshetett volna Ábrahám és Sára, hogy nem is Isten tette a csodát, csak megváltoztak a biológiai feltételek Sára bensejében. Ábrahám tudta, hogy Izsáknak semmi közössége nem lehet a bennszülöttekkel, a kánaánitákkal. Ezt az apának kellett tudni és ezért gondoskodott az idős szolga által, hogy az menjen el és a saját népéből, rokonságából hozzon feleséget Izsáknak. A szolga ugyan megértette ura akaratát, de azt is 302

számításba vette, hogy esetleg a leány – aki igent mond Izsáknak, nem akar eljönni a szülői háztól. Ábrahám viszont tudta, hogy sem ő, sem a fia, Izsák, vissza nem mehet: Ábrahám, a hit atyja megvallotta most is hitét: „Az ÚR, az ég Istene, aki kihozott engem atyám házából és rokonságom földjéről, aki beszélt velem, és így esküdött meg nekem: A te utódaidnak adom ezt a földet! – Ő elküldi majd angyalát előtted, hogy onnan hozz a fiamnak feleséget.” 1Móz 24:7. A hit embere ismeri és gyakorolja az elengedés művészetét. Elengedte Izsákot, aki, „bevezette Rebekát anyjának, Sárának a sátrába, és feleségül vette Rebekát. Izsák megszerette őt, és megvigasztalódott anyja halála után.” 1Móz 24:67. Bölcs apai segítséggel Izsák olyan feleséget kapott, akivel az ígéret örökösévé válhatott. A 28. rész első verséből láthatjuk, hogy Izsák az ígéret vonalán maradva tovább tudta adni az apjától örökölt elengedés művészetét úgy, hogy az isteni terv ne szenvedjen csorbát. „Izsák hívatta Jákóbot, megáldotta, és ezt parancsolta neki: Ne végy feleséget a kánaáni leányok közül!” Izsák magaviseletéből nyilvánvalóan érzékelhetjük, hogy az elengedés nem felelőtlenséget, lemondást, belekeseredést jelent. Ő talán legjobban a Mórijjá hegyénél – amikor apja, Ábrahám kész volt lemondani róla (feláldozni őt) – értette meg Isten akaratát és csodálatos gondoskodását. (1Móz 22:118.) Ez a tudat felelősséget támasztott benne és nagyon odafigyelt fia, Jákób házasságára. Minden tőle telhetőt megtett azért, hogy Isten ígéretének beteljesedésében ne legyen törés, fiának Istenben hívő feleséget akart. Ézsaú épp eléggé elrontotta, hogy kánaáni lányokat vett feleségül. Ezek keserítették meg Izsák és Rebeka lelkét. Kedves édesapa és édesanya, engedd el a felnőtt gyermeked kezét! Adj neki szabadságot az új 303

élet kibontakozásához, de legyél ott mindig „mögötte”, imádságaiddal folyamatosan kísérd őt, de ne légy hitetlenül aggodalmaskodó! Bízd arra, Aki képes megőrizni a bajtól! Várd nyitott ajtóval, hogy amikor szükséges, gyorsan be tudjon lépni a veszedelem elől! A szülő segíti, de nem dönt felnőtt gyermeke helyett 1Móz 24:57-58-60. „Azok ezt mondták: Hívjuk ide a leányt, és kérdezzük meg őt magát! Odahívták Rebekát, és azt kérdezték tőle: Elmész-e ezzel az emberrel? Ő azt felelte: Elmegyek!”

Immár nem kicsi leány Rebeka. Életének sorsdöntő pillanata előtt állt. Az igenre szülei és testvérei áldásukat adják, de a döntő szót ő mondja ki: „Elmegyek!”

A szülő nem képes elengedni Sajnos olyan esetekkel is meg kellett ismerkednem, ahol a szülők ugyan szeretetben felnevelték gyermeküket, de amikor eljött az idő a társválasztásra, mindig találtak valami kivetnivalót az érkező fiúban vagy lányban. Úgy látom, hogy ez különösen az édesanyák problémája. Persze itt nem valami rosszindulatot kell feltételezni, egyszerűen csak beteges féltést. Lehet hogy az anyukának rosszul sikerült a házassága és félti a kislányát, hogy vele is ez fog megismétlődni. Megjegyzem, nagyon egyet tudok érezni az ilyen anyukával, de mégsem szabad ezt tenni. Inkább lépni kell hitben, és imádkozva Istentől várni a jó „házasságközvetítést”. Az is komoly problémák forrása, amikor a szülő ugyan elengedi gyermekét, és áldását adja a házasságra, nem tud azonban alkalmazkodni a megváltozott helyzethez, hogy tudniillik gyermeke már nem otthon él, és bele-beleszól a fiatalok életébe. 304

á 1 Móz 31:3. „Akkor ezt mondta az Úr Jákóbnak: Térj vissza atyád földjére, a rokonaidhoz, én veled leszek!”

á Az el nem eresztésnek van egy másik oka is, ami kimondottan csúnya és önző. A szülő saját, önös előmenetele érdekében köti magához saját gyermekét. Lábán nem csak lányait, de vejét is szolgasorban akarta tartani, hogy általuk nagyobb gazdagságra tegyen szert. Jákóbnak kellett a „lábára állni”. Isten szólt hozzá: „Térj vissza...” és ő engedelmeskedett. Nem hagyta Isten ígéretét földre hullani. Isten vezetésével lerázta az igát a válláról és elindult az ígéret beteljesedése felé. Jákób nem csak magáért, de feleségeiért is felelős volt. Feleségei nem voltak abban a helyzetben, hogy kimeneküljenek az apai presszió alól, Jákóbnak kellett ezt felvállalni. Ráhel és Lea pedig örömmel támogatták ebben, és azt mondták a férjnek: „... tégy úgy mindent, ahogyan Isten mondta neked!” 1Móz 31:16. Sajnos nem így történt Gézával. Édesapja csak pénzben tud gondolkodni. Nem zavarja, hogy fia megtért és kedves hívő feleségével már más életet akar élni. Hol nyíltan, hol titokban felesége ellen lázítja fiát, és hajszolja a munkába. Géza nem tudta felvállalni a férji és immár az apai felelősségét, az alkoholba menekült. Csak titokban, úgynevezett zugívóként kezdte. Pár év alatt azonban idült alkoholistává lett. Bár még nappal nem ivott, munkahelyén úgy ahogy ellátta a feladatát, otthon azonban semmit nem tesz a felesége és a gyermekei társaságában. Az apának a farmon még segítget, de az övéivel mit sem törődik. Emese a három gyermekkel félelem és rettegés között él. Átmeneti jó irányú változás időnként történt, de nem jött még el az áttörés. Immár addig eljutottak, hogy felismerték, se305

gítségre van szükség. Egyedül nem tudnak megbirkózni a kérdéssel. Hozzánk menekültek. Kinyitottuk a Bibliát, imádkoztunk együtt. Készek voltak szembenézni önmagukkal és elfogadni a tanácsot. Úgy mentek haza, hogy újat kezdenek. Az első lépés most Gézáé, a férjé. Neki már nehezebb a feladata mint Jákóbnak, neki el kell szakadni az alkohol függőségtől is és utána tud belépni isteni örökségébe. Hittel várjuk, hogy megteszi és közös útjukat az apai leuralás nélkül folytatják.

Családi kapcsolat ápolása Országunk nem nagy, ebből kifolyólag a távolságok viszonylag kicsik még akkor is, ha a család egyes tagjai másik régióban telepedtek le. Ottó fivérem került legtávolabb a szülőfalunkból, Békésre. Három húgom Budapest környékén él, a bátyám pedig Kecskeméten. Négyen itt telepedtünk le Orgoványon. Édesanyánk haláláig rendszeresen hazajártunk hozzá és nála találkoztunk egymással, de azért legalább évenként egyszer mindenki egyszerre jött haza és többnyire Herminka húgom leányának a tanyáján töltöttünk el egy tavaszi szombatot. Korábban a szüleink szorgalmazták e találkozásokat, majd mi, a gyermekeik vettük át a szervezést. Úgy tapasztaljuk, hogy ezek az alkalmak fontos lelki értékeket hordoznak. Az időnkénti találkozás segít a korábbi kapcsolatok megőrzésében és a rokonságba bekerülő új családtagokkal való kapcsolat kiépítésében, ápolásában. Megfigyeltem, hogy azokban a családokban, ahol ezt tudatosan nem gyakorolják nagyon erős a családi kapcsolatok lazulása, erodálása. Persze az évenkénti egy találkozás nem lenne elég az egészséges, jó kapcsolatok fenntartására. Egyes családtagok többször is találkozunk egymással hol az egyik, hol a másik testvér otthonában. Jó alkalmat ad erre, hogy pl. a kerek évszámú 306

születésnapokon rendszerint meghívjuk testvéreinket azok társával együtt. Ez gyakran kibővül a még otthon levő gyermekeikkel. Célunk nem nagy lakomák szervezése, hanem az egymással való találkozás, beszélgetés. Májusban a hetvenedik születésnapját ünnepelő nővérem meghívása alapján az egész rokonság együtt örülhetett. Bár ez már százötven fős csoport volt, nővérem és családja bölcs szervezése és kellemes udvari felszolgálása meghitté és anyagilag nem felettébb megterhelővé tette ezt a szép napot. Négy lányunk már férjnél van, fiunk most nősül. Velük és unokáinkkal évente többször összegyülekezünk a mi otthonunkban. Ezek mindig olyan kedves együttlétek. Persze ha valakinek olyan elfoglaltsága van, nyugodtan távol maradhat. Mivel mindannyian Orgoványon lakunk, többször előfordul, hogy egész spontán egy este vagy vasárnap a déli órákban mind összefutunk és örülünk egymással és egymásnak.

307

VAJON MI LESZ EBBŐL A GYERMEKBŐL? Lk 1:66. „Vajon mi lesz ebből a gyermekből?”

á

A

kérdés napjainkban is aktuális. Amikor egy édes kicsikét látsz – különösen, ha az a te gyermeked vagy unokád –, elgondolkodhatsz, hogyan is alakul majd ennek az aranyos csöppségnek az élete, vajon mi lesz ebből a gyermekből? Ez jórészt rajtunk, szülőkön múlik. Mindent meg kell tennünk, amit csak lehet, azért, hogy jövőjük szépen alakuljon! Gyermekeink nevelésének elsődleges célja, hogy felkészítsük őket az életre és az örök életre. Ezt folyamatosan szeretettel, türelemmel, felelősségünk teljes tudatában kell gyakorolnunk életkoruknak megfelelően, felülről jövő bölcsességgel. A következő sorokban próbáltam röviden összefoglalni – a teljesség igénye nélkül –, hogy mire is tanítsuk meg gyermekeinket az e földi életükre és – ami a legfontosabb számunkra és számukra is – az örök életükre való felkészítés során. Folyton ez a két cél lebegjen előttünk! Ficsor Károlyné

Ötletbörze Mire tanítsuk meg gyermekeinket? ƒ ƒ ƒ ƒ 308

Engedelmességre - egészen, szívesen, azonnal Szülei, nagyszülei tiszteletére Tanítói, elöljárói és lelkipásztora tiszteletére Testvérei elfogadására, szeretetére, segítésére

ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ

Felnőttek, idősek tiszteletére Családja és otthona tiszteletére Az élet tiszteletére Udvariasságra és előzékenységre Illemszabályokra Őszinteségre (Mindig igazat mondjon, még ha kedvezőtlen lenne is neki!) Békességre törekvésre Bocsánatkérésre és megbocsátásra Tisztaságra A természet szépségeinek felfedezésére Szép, helyes, illedelmes beszédre Rendszeretetre Segítőkészségre Mások megértésére A tanulás fontosságára Kifejezően, érthetően olvasni Megbecsülni és vigyázni a környezetére Pontosságra Kitartásra (Nem minden sikerül elsőre!) Munkaszeretetre Önzetlenségre Együttérzésre Megelégedésre (Értékelje amije van!) Türelemre Jól kifejezni magát Egészséges életmódra Helyes táplálkozásra A nehézségek elhordozására (betegség, gyász, veszteség) Jó időbeosztásra (fontossági sorrend) Önálló tevékenységre Tudjon mit kezdeni magával (Ne csak tétlenül töltse az időt!) Jó célokat kitűzni maga elé és küzdeni érte Helyes önbecsülésre Építő elfoglaltságokra Felelősségtudatra Tudjon ellenállni rossz dolgoknak Tudjon nemet mondani, ha szükséges 309

ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ

Kortársai közötti helyes forgolódásra Rossz barátok, társaságok elkerülésére Kötelességeit jól el kell végezni időre és pontosan Reális helyzetfelismerésre Óvatosságra, vigyázásra (közlekedésben, ismeretlen felnőttekkel) Adottságainak kifejlesztésére Tanulási módszerekre Barkácsolásra Házimunkára (portörlés, mosogatás, takarítás, stb.) Élvezni és gyönyörködni a szépben, jóban Zeneszeretetre Hangszeren játszásra Idegen nyelv hasznosságára Környezeti hatásokra helyesen reagálni Szabadidő felhasználására, eltöltésére Az életben való forgolódásra (vásárlás, ügyintézés, stb.) Növények és állatok gondozására Ház körüli munkákra (fűnyírás, locsolás, udvar- utca takarítása, mázolás, stb.) Kézimunkázni, fúrni, faragni Varrni, kötni, hímezni Főzni, sütni Kreatív tevékenységekre (kézművesség, bábozás, stb.) Pénzzel való bánásmódra A rábízott feladatokat a tőle telhető legjobban végezze el Takarékosságra Tudjon csendben, fegyelmezetten állni, ülni, várni, stb. Szabadban mozgalmas játékokra (ne a TV, a számítógép és a mobil legyen a mindene!)

Mire tanítsuk meg gyermekeinket az örök élet szempontjából? ƒ ƒ ƒ ƒ 310

Az Az Az Az

Úr Úr Úr Úr

tiszteletére hatalmára igazságosságára szeretetére

ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ

Az Úr kegyelmére Az Úr félelmére Isten Igéje: színigaz Fontos Isten Igéjének olvasása és megcselekvése Bibliai történetekre Bibliai igazságokra Isten rendjére a család számára (szerepkörök) A Mennybe vezető útra Az imádkozás fontosságára, gyakorlására (Isten meghallgatja az imát!) A vetés-aratás elvére (Vess jót, hogy jót arathass!) Isten parancsaira (Pl.: Tízparancsolat, Hegyi Beszéd, Arany-szabály, Új parancsolat és annak megtartására, Nagy parancsolat) Adakozásra (Tized, jótékonykodás) A gyülekezetbe-járás és közösség gyakorlás fontosságára Hálaadásra Az Úr dicséretére, imádatára Igeversekre, zsoltárokra Énekekre

Hogyan, milyen módon tanítsuk gyermekeinket? ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ

Példaadással Szeretetünk kifejezésével Kedvesen Határozottan Törődéssel Figyelmességgel Megértéssel Ráfigyeléssel Határok meghúzásával Beszélgetéssel Gondoskodással Tanítással Bátorítással Elismeréssel (+-) (Jutalmazás, dicséret, büntetés, piros pont, stb.) Játékosan 311

ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ ƒ

Irányítással Napirenddel Kitartással Őszintén, egyenesen Egyértelműen Következetesen Fegyelmezetten Tudatosan Vidáman Szülői egységben Bátran Biztonságot nyújtva Hittel Imádkozva Istenben bízva Tekintéllyel Isten igéje szerint Számonkéréssel Humorosan Házi renddel (családi szabályok) Keresztyén média felhasználásával (Képes Bibliák, könyvek, műsoros kazetták, diafilmek, gyerekújságok, DVD, CD, CD-ROM). Kirándulásokkal Családi ünnepléssel Meglepetésekkel Versenyszerű feladatokkal Örömmel Ötletesen (Ne legyen tanulás-, kötelességszagú!) Kreatívan Szituációs játékokkal Bábozással Bibliai játékokkal Szünidők megtervezésével Hétvégi családi programokkal Minőségi idővel. Együtt dolgozással, együtt játszással. Ficsor Károlyné

312

Napirend Nagy segítség az idő helyes beosztásához a szülőknek és a gyermekeknek is napirend kialakítása. Megtaláltam két régi napirendünket, amelyeket most itt ötletadónak közzéteszek. Természetesen a napirend családonként és időszakonként is egészen más formát ölthet. Más a helyzet kis családban, mint nagy családban. Más, ha az édesanya otthon van, és más, ha dolgozik. Az sem mindegy, hogy a gyermekek általános iskolások vagy nagyobbak, és még egy sor tényezőtől függ az éppen megfelelő napirend szerkezete. Álljon itt mégis példának a mi családunk 1984’85-ös napirendje. Az egyiken csak a négy idősebb gyermek neve szerepel, a másikon mind az öté. Abban az időben hetente váltva délelőtt ill. délután jártak iskolába, ezért ehhez igazodva kétféle napirend volt érvényben párhuzamosan.

313

314

315

Javasolt irodalom: Billy Joe Daugherty: Erős család Dr. Ross Campbell: Életre szóló ajándék Stormie Omartian: Az imádkozó szülő hatalma Elisabeth Elliot: Szerelem és tisztaság Elisabeth Elliot: Áldást örököltek Gary Chapman: Családi összhangzattan Keresztyén gyermeknevelés Felelősségünk gyermekünkért Carol Oldham: Kölcsönkapott gyermek Otto Schaude Lotte Bormuth: Hinni, tanítani, nevelni C. H. Spurgeon: Jöjjetek gyermekek Ficsorné Kapus Mónika: A középső Ficsor Károly: Isten országának nagykövete Ficsor Károly: A Kiskőrösi Baptista Gyülekezet Frank Peretti: Tilly Bruno és Yvonne Schwegeler: Nevelés – öröm vagy üröm? James Dobson: Az akaratos gyerek James Dobson: Felkészülés a serdülőkorra James Dobson: Fiúk nevelése James Dobson: Fegyelmezz! Megéri! Beth Nimmo and Darell Scott: Rachel könnyei

316