M k
6
Fiatal történészek írásai
tiszatáj IRODALMI
ÉS K U L T U R Á L I S
FOLYÓIRAT
Megjelenik havonként
Főszerkesztő: ILIA MIHÁLY Főszerkesztő-helyettes: A N N U S JÖZSEF
Kiadja a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Kovács László Szerkesztőség: 6740 Szeged, Magyar Tanácsköztársaság útja 10. Táviratcím: Tiszatáj Szeged, Sajtóház. Telefon: 12-330. Postafiók: 153. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely postahivatalnál, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlap Irodánál (KHI 1900 Budapest, József nádor tér 1. sz.) közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a KHI 215-96162 pénzforgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára 6 forint. Előfizetési díj: negyedévre 18, fél évre 36, egy évre 72 forint. Kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk vissza. Indexszám: 25 916. 74-2025 — Szegedi Nyomda
Tartalom ío L^.
XXVIII. ÉVFOLYAM, 6. SZÁM
- ?
1974. JÚNIUS SZABAD GYÖRGY: A történész felelősségéről
3
FODOR ISTVÁN: Üt a Kárpátokig (őstörténeti jegyzetek az újabb eredményekről) TÓTH ISTVÁN: A hamisítványtól az eredetiig (Egy elveszett Mithras-relief emléke egy szőnyi hamisítványon)
8
18
SOLYMOSI LÁSZLÓ: Középkori végrendeleteink forrásértékéről 26 NAGY JÓZSEF ZSIGMOND: Egy labanc főúr halála 1704-ben 30 GERGELY ANDRÁS: A „rendszeres bizottsági munkálatok" szerepe a magyar reformmozgalom kibontakozásában 37 MISKOLCZY AMBRUS: George Barit a román—magyar szövetségért 1848-ban 42 VELIKY JÁNOS: A századközép Petőfi-képe 47 ANDERLE ÁDÁM: Indiánkérdés — nemzetté (Peru a csendes-óceáni háború után)
válás
53
DÉNES IVÁN ZOLTÁN: Egy „dezilluzionálás" önellentmondásai 60 VIDA ISTVÁN: A felszabadulás utáni politikai átrétegződés kérdéséhez 66 FRANK TIBOR: A régi Erdély — brit szemmel 77 JESZENSZKY GÉZA: C. A. Macartney és a magyar történelem 79
SZEMLE MAKK FERENC: Kristó Gyula: Csák Máté tartományúri hatalma 83 NAGY JÓZSEF ZSIGMOND: Egy újabb kapcsolattörténeti kötet (Hopp Lajos: A Rákóczi-emigráció Lengyelországban) 85 .1
H E I S Z L E R V I L M O S : Neéas, Ctibor: A B a l k á n és a cseh politika
87
KELET-EURÓPAI NÉZŐ Csehszlovákia — Tallózás a Tvorbában (Kiss Gy. Csaba)
89
Lengyelország — Színházi élet (Spiró György)
91
R o m á n i a — Magyar művek románul
(Gálfalvi György)
93
Szovjetunió — Ü j versek (Benedek A n d r á s )
95
Szerkesztői asztal
96
ILLUSZTRÁCIÓ Dér István rajzai a 65., 82. és a 88. oldalon Kiss Attila' rajza a 96. oldalon Vígh István rajzai a 17., 25., 29. és az 52. oldalon
SZABAD
GYÖRGY
A történész felelősségéről Felelősségről szólva az ember csak a maga számára megfogalmazott követelményekről beszélhet, megválaszolatlanul hagyva azt, mennyiben osztják véleményét mások, akárcsak nemzedéktársai is. A magunk számára felállított követelmények majdani kritikájára, s ami még fontosabb, tényleges realizálásuk megítélésére az a nemzedék hivatott, amely képes lesz áttekinteni pályánk egészét, s meg is teszi, ha érdemesnek tartja rá. Az a nagyon is ígéretes fiatal történésznemzedék, amelynek egy kis csoportja szólal meg e folyóiratszámban, de amelynek hasonlóan tehetséges tagjai folyóiratszámok sorát tölthetnének meg egyenértékű tanulmányaikkal, megérdemli az őszinteséget ebben a nehéz kérdéskörben is. Az őszinteséget, ami egyetlen mentsége lehet a szelíden kierőszakolt alábbi vallomás gyarlóságainak. A történész felelőssége az alapkövetelményt tekintve azonos minden más tudományág művelőjével. Ha lenne hasonló tekintélyű esküformulája a tudományos kutatóknak, mint az orvosoktól az élet megőrzésének szolgálatát kibúvót nem ismerve megkövetelő hippokratészi eskü, úgy az a tudományosan igaz minél teljesebb megközelítésére és az érte folytatott küzdelem eredményeinek közkinccsé tételére kötelezné a fogadalom tévőt. Szakmájától függetlenül a tudomány minden munkásától így is megkívánhatja e kimondatlan fogadalom normáinak érvényesítését az eredményeivel élő kortárs nemzedék és az eljövendő is, amelyet örökségként illet meg a továbblépés lehetőségét biztosító tisztes alap, az, hogy ne kelljen mindent újrakezdenie, merjen, merhessen elődeinek hagyatékára is építkezni. A történész (valamennyi történeti szaktudomány művelőjét ideértve) nem érheti be ennyivel. Nemcsak az élő és az eljövendő nemzedékek iránt tartozik felelősséggel, hanem a némaságba hanyatlottak iránt is. És ez a felelősség — megítélésem szerint — nem kerül ellentmondásba a történelem szaktudományi érdekeinek szolgálatával, éppen ellenkezőleg: teljes összhangban van vele. Ez pedig azt is jelenti, hogy az etikai követelmények érvényesítése nem a munka előtti és a munka utáni fohászkodás módján kívánatos, hanem a tudományos munkafolyamat integráns elemeként. Van történész, aki a levéltári raktárba lépve csak az általa előre megfogalmazott kérdések megválaszolására felhasználható anyagtömeget lát a hevederek közé szorított iratkötegek soraiban (nem is szólva arról a „történészről", aki az előre megfogalmazott válaszok kikeresésére alkalmasat). De van olyan történész, aki érzékeli a valaha élt, most neki kiszolgáltatott nemzedékek ¿érlelését is:, hallgassa meg üzenetüket, fejtse meg, értelmezze életük tartalmát, tisztázza szerepüket abban a folyamatban, aminek történelem a neve, s amely egyedül tart kapcsolatot a régen volt és az eljövendő között halhatatlan!tva a halandót, ha van történész, aki az irracionalitás kiürülő túlvilága helyett a kollektív emlékezés racionális világában biztosít helyet a számára. (Megakadt 3
a tollam. Minden bizonnyal „túlfeszülten" fogalmaztam. De ez a vallomás olyantól származik, aki azért is vált a mulandóság oly konok ellenfelévé, aki az elmúlással folytatott örök emberi küzdelemben azért is látja olyan végtelenül fontosnak a felelőssége tudatában dolgozó történész szerepét, mert elég közvetlenül tapasztalta a halál értelmetlenségét és annak a keservét, mint avathat a gyűlölet és a feledés „ismeretlen katonává" önmagánál többre tartottakat.) A mulandóság elleni küzdelem, a múlt iránti kötelezettség lerovásának ez az aktív formája korántsem jelentheti csupán egyes személyek emlékének megörökítését, hanem még sokkal inkább annak a törekvésnek az érvényesítését, hogy ne legyen nemzedék, ne legyen a természettel vívott mindennapos küzdelem seregeitől a kulturális értékeket gyarapítók gárdájáig olyan társadalmi erő, de ne legyen olyan terület, országrész, emberi sorsoknak olyan érdemi színtere, amely korszakosan feledésre ítéltessék, vagy a történész üzenethozó funkciójának ellátatlansága folytán arra, hogy sztereotip kérdésekre adott válaszok szűk keretei közt sematizálódjék, ami hajdan az élet valósága és értelme volt. S e ponton nagyon is közvetlenül mutatkozik az etikai és a szaktudományi követelmények egybeesése, hiszen a történész (értve most és a továbbiakban is a vállalt feladattól függően a személyt és a megszemélyesített történészkollektívát egyaránt), tudománya immanens érdekeinek sérelme nélkül ugyancsak nem elégedhet meg a prekoncepciós fogantatású kérdésekre a forrásanyagból merített válaszokkal. A tudománynak is mulaszthatatlan szüksége van az egykoriak üzenetére, a kiemelkedő személyiségekére és a mélyben maradottakéra egyaránt, az egykori gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai érvényesülés lehetőségeire alapozódó teljesítménykülönbségek okait kutatva nemcsak a fényhez jutott, hanem az árnyékban maradt területekére is. A történésznek — úgy .vélem — éppen akkor, ha tudománya funkcióját és lehetőségeit a legkorszerűbben fogja fel, kell ráébrednie annak igazára, hogy feladata nem építkezés a múlt köveiből, hanem a múltbeli épületek rekonstruálása, nem valamiféle modell visszasugárzása, hanem a szerves keletkezésű képződmények rekonstruálása. Ehhez pedig a kérdezőként nyert válaszok nem elegendők, hiszen minden kérdés a kérdező korához és személyiségéhez kötözött, hanem mellőzhetetlenül szükséges a történeti valóság közvetlenebb megszólaltatása és megnyilatkozásainak maximális érzékenységgel történő regisztrálása — némileg képletesen szólva —, az üzenetet felfogó és közvetítő funkció ellátása is. Shakespeare egész életművének legkeserűbb kijelentését a Yorick koponyájának üres szemgödrébe tekintő Hamlettel mondatja: „To what base uses we may return, Horatio!", aminek Aranytól származó fordítása („Minő aljas célokra használhatnak még bennünket, Horatio!") nem is egészen éri el a halál utáni kiszolgáltatottság miatti eredeti fájdalomkiáltás mélységét. A történész minden szakmai felkészültségére, hivatástudatára, erkölcsi felelősségérzetére, s — nem ritkán — minden bátorságára szüksége van, hogy egyfelől maga ne éljen vissza a halottak kiszolgáltatottságával, másfelől tőle telhetőleg szembeszálljon az esetleges ilyen visszaélési kísérletekkel. Vonatkozik ez éppen úgy az egyes személyek, mint a társadalmi és a politikai erők mozgásának az ábrázolására. A szakmai és az erkölcsi követelmények e téren is szétválaszthatatlanul fonódnak egybe. Aligha szükséges e követelmények ismételgetése. így csak éppenséggel utalok rá, mennyire kerülendő a történelmi erők és' alakok torzító felidézésének minden formája, az árnyékolás, illetve a görögtűzbe borítás, a heroizálás és a deheroizálás éppen úgy, mint a szűkkeblű kirekesztés, illetve a fedezékként, álarcként használás, a kisajátítás aktuális célok szolgálatára, vagy a tudományos általánosítás valós szükségletének ürügyén a társadalomtörténeti alapozást, a politikai mozgás tényleges értelmezésének lehetőségét tönkretétellel fenyegető hamis homogenizálás. A tilalomfáknak ez a sora nem érinthetetlenné 4
akarja tenni a múltat, csak figyelmeztetni a halottak világával való kapcsolatteremtés íratlan normáira. A felelősségteljes kapcsolattartás a múlttal korántsem kárhoztatja a történtek puszta regisztrálására a historikust, éppen ellenkezőleg, arra ösztönzi, foglaljon állást, mondjon ítéletet. ítéletet, amelynek az indoklása legyen a tudományos és az erkölcsi felelősség vonatkozásában a lehetséges mértékig feddhetetlen, de amely ugyanakkor ne legyen fellebbezhetetlen. Olyan legyen, hogy a tovább lépő történészek a megközelítés jobb eszközeinek, a szempontgazdagabb mérlegelés lehetőségeinek a birtokában, de ugyanakkor az előttük jártak világos állásfoglalásának ismeretében jelenthessék be — ha indokoltnak találják — a perújrafelvétel szükségességét. A számon tartó és példává emelő ítélkezésnek a tudatformáló jelentőségét a haladó fejlődésmenet érvényesülésének előmozdítása szempontjából aligha lehet túlbecsülni. A „történelmi példa" nevelő erejének hite és reménye hagyományos. Jól fejezte ezt ki klasszikusokon edzett tömörségével és tisztaságával Berzsenyi Dániel: „Élni s halni tanuljatok!" Mégsem csupán a hagyományból, még kevésbé naiv pedagógiai optimizmusból, hanem mindenekelőtt az erkölcsi normákat meghatározó, természetesen viszonylag igen lassan érvényesülő valós tényezők átalakulási tendenciájának megfigyeléséből származik az a reménységem (amit már más alkalommal is kifejeztem), hogy a transzcendentális ítéletmondás hitén túllépő modern ember fokozatosan a történelmi ítéletmondás igénylőjévé válik.' A történettudomány pedig regisztráló és elemző lehetőségeinek eddig nem ismert feldúsulása folytán technikailag egyre inkább képessé e funkció betöltésére is. Hiszen sokkal kétségesebbé teszi a hajdani retrográd cselekedetek sikeres lappangatását, mint bármikor korábban, azt pedig nagyon is bizonytalanná, sőt majdnem lehetetlenné, hogy a sírbaszállóval végképp megsemmisüljön mindannak a nyoma, amit szívesen enyésztetne el pályája emlékeiből. Ugyanakkor az ítéletmondásra is vállalkozó és arra erkölcsileg képes történettudomány e funkciójának szakszerű és felelős érvényesítése révén támaszt nyújthat a maradéktalan megsemmisülés félelmével szemben. Biztosíthatja az egyént önmagában és közösségalkotó tényezőként is arról, hogy — nem ritkán közvetlenül is, de közvetve feltétlenül — a hivatásához méltóan funkcionáló történettudomány által értelmezett törekvései és cselekedeteinek számba vett eredményei révén emlékét tovább éltetik a majdani nemzedékek. Arany János, a szelíd költő 1848—49-ben nemcsak harci dalokkal buzdította önvédelemre nemzetét, hanem arra utalva, hogy „előttünk a példa a történetkönyvben" megírta Magyarország történetét is „dióhéjba szorítva", mégpedig „Mik voltunk? mivé leszünk?" kettős kérdéssé formált mozgósító címmel. Aligha kétséges, azért tette ezt, mert megértette, mennyire megköveteli a kritikus pillanat, hogy egyén és közösség az éppen meglábolt útdarab helyét a nagy vándorútban, az éppen megélt ívszakaszét a nagy ívben érzékelni tudja. A mozgás felgyorsulása s vele kölcsönhatásban a tudatosság általános szintjének kétségtelen emelkedése, a távlatok racionálisabb érzékelésének lehetősége és ennek folytán is nagyobb vonzása hovatovább a rendkívüli helyett állandó szükségletté teszi az eligazodást az idő történetileg megragadott dimenziójában. Korunkban mindezekből következően a történész funkciója kiszélesedőben van, s ha szakszerűen és felelősségteljesen végzi a munkáját, megnövekszik a hitele is. Átalakuló világunkban gyökerező felismerések tanúsíthatják a felelősségteljesen funkcionáló történész tudatformáló szerepének mind jelentősebbé válását. A szintkülönbségek érzékelése például a turisztika és a tömegkommunikációs eszközök révén korunk egyik legnagyobb közélménye. A történész szakember közreműködése alighanem nélkülözhetetlen annak megértetésében, mit lehet egy adott település, terület, ország vagy régió viszonylagos elmaradottságából, illetve előretöréséből a történelmi előzményeknek betudni, és mit, mennyit más tényezőknek. Nagyon is összefügg ezzel a történész felelősség5
teljes szerepe általában a realitásigény uralkodóvá tételében a közgondolkodás szintjén és érvényesítésében a helyzetmegítélések során, nem kevéssé az alternatívák tekintetbevételével kialakítandó döntések meghozatalában. Azért érdemel ez utóbbi külön kiemelést, mert megtörténhet, hogy a történelmi tényezők meghatározó szerepét helyesen hangsúlyozó történész a haladó fejlődésmenet érvényesülésének éppen az alternatívák figyelembevételével kapcsolatos tanulságait mellőzi, s így „az adottságok" abszolutizálásával akarva-akaratlan fatalista passzivitásra, az objektív erők által szabott pályán sodródásra késztet. Mert ezt teszi, amint azt már más alkalommal is fejtegettem, ha mellőzi annak megértetését, hogy a történelmi meghatározók által kicövekelt porondon egyének és közösségek számára — a múlt tanúságtétele szerint is — mód nyílik, hogy aktivitásukkal befolyást gyakoroljanak az objektív tényezők érvényesülésére, sőt velük kölcsönhatásba jutva közvetve új és új, a haladás történelmi perspektíváival összhangban mind szélesebb, mind magasabb szintű porondok formálódására is. Minden mesterséggel bíró embernek, így a tudomány minden munkásának, a történésznek is elsőrangú feladata az utódnevelés. A történész felelőssége e téren a fennálló (vitatható, mennyiben szerencsés) munkamegosztásnak megfelelően nagyon is eltérő. Nyilvánvaló, hogy a szakismereti alapelemek elsajátításának lehetővé tételéért és a kívánatos magatartásformák elfogadtatásáért a legnagyobb felelősség az oktatás, kivált a felsőoktatás irányítóit és tanári gárdáját terheli. De ez a felelősség korántsem kizárólagos. A történészkollektíva egészének tudományos produkciója messzemenően érezteti hatását a történészképzésben. A művekben manifesztálódó tényleges tudományos teljesítmény az értékek befogadására ösztönzött utánpótlás nevelésében kiemelkedő, sőt páratlan jelentőséggel bír. Nem kevéssé emiatt is, ha a gyakorlatban azoknak a szakszerűségi követelményeknek és — az önkorrekció vállalásától az álláspontváltoztatás okainak kötelező magyarázatán át a polémiáknak a becsületes megvívásáig — azoknak a tudományetikai normáknak a megsértőit is megilletheti ,,a történész" olykor nagyon is kiemelt rangja, amelyeknek a megtartását — további kérdés, hogy milyen következetességgel — tanárai a képzésben részesülőtől megkövetelnek, a visszahatás súlyos következményűvé válik, s könnyen illúzióvá a tudományos utánpótlás igényessé formálásának a reménye. A tudományág és fontosnak tartott funkciója folytán a közösség iránti történészfelelősség nem merülhet ki a jövő szakembergárdája alapképzésének a biztosításában, de még az etikai követelményekkel ellentétes magatartásformák kiiktatásában sem. Érvényesülnie kell a fiatal diplomás kibontakozási lehetőségeinek biztosításában az egyetem utáni években, a postgraduális időszakban, amely akkor tölti be hivatását, ha a képességek bizonyításának optimálisan szabaddá és hatékonnyá tett periódusaként ékelődik a legjobb változatában is kiküszöbölhetetlenül kötöttebb rendszerű alapképzés és a tudományos alkotóműhelyek hierarchiájának merevebb világa közé. Az idősebb nemzedék felelősségén, mondhatni önmegtartóztató felelősségén múlik, hogy a fiatal kutató jelölt mentesüljön csoportok, irányzatok, személyiségek lecsatlakoztató nyomásától, legyen módja mind a kötődésre, mind a Íémairányítók, konzultánsok váltogatására is. Ezzel szoros összefüggésben jelentkező követelmény, hogy nyíljék lehetősége közreműködni kooperációra és munkamegosztásra épülő kollektív vállalkozásokban, mégpedig a mások teljesítményében felolvadó segédmunka vállalására szorítástól megkímélve, az önálló eredmények felmutatásának biztosított lehetőségével és ugyanakkor — a továbblépés feltételeként — kibújást nem engedő kötelezettségével is. A jövő iránti felelősség a tudományos alapozottságé kísérletezés feltételeinek a biztosítását és a vele potenciálisan együtt járó tévedés lehetőségének tudomásulvételét is megkívánja, sőt az utóbbi becsületes megvallása esetén szakszerűen bemutatott tanulságai tudományos teljesítményként számontartá6
sát is feltétlenül szükségessé teszi. A tudomány éppen felelőssége folytán nem cserélheti fel soha a bizonyítást a mégoly csillogó ötlettel sem. De az igaz megközelítésének módjában, a vizsgálandó terület megválasztásában, a kérdések újrafogalmazásában, a bizonyítás eszközkészletének megújításában és alkalmazásában a maximális rugalmasságra van szüksége. Ezért is minden kutató és legkivált a fiatal számára a tévedés kockázatát — a fentiek értelmében — vállaló, felelős kísérletezés lehetőségének a biztosítása elengedhetetlen. Az, hogy Rabelais-val mondhassa: „je m'en vais chercher un grand peut-être" („egy nagy talán keresésére indulok"), és útra is kelhessen. Mindez persze feltételezi, hogy a fiatal kutatónemzedék is felelősen éljen megnövekedett lehetőségeivel. A túlterhelés veszedelme elől ne a tehermentesség olykor nagyon is könnyen „kibulizható", de ernyesztő kényelmébe húzódjék, hanem jól megválasztott feladatok ellátásával gyarapítsa képességeit. Ne várja el, hogy az előző nemzedék teherhordó öszvérként, vagy helikopter pilótájaként vigye fel a már ismert szint magasáig, s neki már csak a „szűz" hegycsúcs megmászása maradjon minden addigi teljesítményt eleve meghaladó feladatként, hanem vállalkozzék az előtte jártak tapasztalatainak és kudarcainak ismeretében a tudomány egész hegyének a meghódítására. Ha igazán magasra akar jutni, akkor fel kell ismernie, hogy korántsem az izolált eredmény az igazán értékes a tudomány s kivált a történettudomány számára, hanem az, amelyik a hozzávezető út ismertté tételével párosul. A fiatal kutatónemzedék jól teszi, ha elhárítja az epigonizmust, de felelőtlenül jár el, ha nem vállalja a kínálkozó örökség valós elemeit. Bírálata, amivel a kialakultat illeti, a kapottat fogadja, ne legyen történetietlen, ne redukálódjék a későbben a színre lépettnek csak a természettől nyert bölcsességére, hanem alapozódjék az előző nemzedékek lehetőségkereteinek tényleges ismeretét feltételező viszonyításra is. Hárítsa el a nemzedékek mindig leegyszerűsítő homogenizálására alapozó „nemzedéki ellentétek" primitív csapdáit. Ne a korábbi nemzedékektől való szenzációhajhász elhatárolódásban lássa elsődleges feladatát (annál kevésbé, mert az érdemi választóvonal sohasem a nemzedékek között húzódik), hanem a korábbi, differenciáltságukban szemlélt nemzedékek által elért teljesítmény meghaladásában, a tudomány nemzedékeket átívelő feladatainak minden korábbinál szakszerűbb és felelősségteljesebb szolgálatában. S mert a formálódó fiatal történésznemzedék fellépése azzal biztat, hogy képes lesz egyszer a már elért érdemi meghaladására, talán van oka az előző nemzedéknek az oly sokban indokolt önkritika némi önmegnyugtatással társítására. Ha óvatosan is, ha fönntartásosan is, de reménykedhet benne, hogy a végnapon elmondhatja önmagáról: teljesített valamit minden nemzedéknek a haladást biztosító alapfeladatából, önmagánál jobbat, messzebbre jutót nevelt.
7
FODOR
ISTVÁN
Út a Kárpátokig ŐSTÖRTÉNETI JEGYZETEK AZ ÚJABB EREDMÉNYEKRŐL
Mostanában egyre gyakrabban ad h í r t a sajtó és a r á d i ó olyan eszmecserékről, ahol n é p ü n k őstörténetének kérdéseiről vitáznak a szakemberek, vagy éppen valamelyik kutató ú j a b b eredményeiről számolnak be. E híradásokból is kiérezhető, h o g y megélénkültek azok a m u n k á l a t o k , melyeknek célja t ö r t é n e l m ü n k legkorábbi szakaszainak jobb megismerése, örvendetes jelenségnek t a r t h a t j u k ezt, hiszen a z elm ú l t negyedszázadban történetírásunk meglehetősen mostohán b á n t ezzel a korszakkal, pedig a n n a k r e n d k í v ü l i fontosságát egyetlen, felelősséggel gondolkodó történész sem vitatta, s az sem volt kétséges, hogy m i n d e n b i z o n n y a l ezen a területen a legtöbb még a tennivalónk, ö n m a g á b a n azonban a fokozott figyelem m é g n e m biztosíték arra, hogy jelentős m é r t é k ű előrehaladás v á r h a t ó ezen a téren. A megoldásra v á r ó kérdések száma csak a b b a n az esetben csökkenthető jelentősen, h a a z eddiginél több forrásértékű adattal a tarsolyunkban k e z d ü n k hozzá ő s t ö r t é n e t ü n k fehér foltjainak felszámolásához. M á r p e d i g az írott k ú t f ő k jelentős g y a r a p o d á s á b a n aligha bizakodhatunk, b á r a forráskritikai kutatások lehetőségeit természetesen n e m a k a r j u k lebecsülni. A z utóbbi két-három évtizedben egy ú j t u d o m á n y s z a k m i n d gyakrabban szól bele az őstörténeti disputákba, s szava évről évre hangosabb, h i s z e n forrásanyagát á l l a n d ó a n növelni tudja. E z a szakterület a régészet. A z „ásó t u d o m á n y a " elsősorban azoknak a r é g m ú l t k o r o k n a k a tárgyi hagyatékát vizsgálja, melyek történetéről az írott k ú t f ő k még n e m igazítanak b e n n ü n k e t útba, vagy pedig csak r e n d k í v ü l gyér híradásokkal rendelkezünk. A m a g y a r s á g néppé válásának története tehát jórészt e t u d o m á n y tárgykörébe tartozik, h i s z e n elődeink első írásos említései a honfoglalás körüli időszakban fogalmazódtak. M i v e l azonban azt kétségkívül t u d j u k , hogy n é p ü n k n e m őshonos a K á r p á t - m e d e n c é b e n , h a n e m ide csak 896-ban költözött be, felmerül őstörténetünk régészeti módszerekkel történő vizsgálatának legnehezebb kérdése, nevezetesen az, hogy hol is keressük távoli őseink tárgyi hagyatékát a X . század előtt. E bonyolult kérdésre a régészet egyedül n e m t u d feleletet adni. H o n f o g l a l ó i n k emlékanyagának pontos megfelelőit ugyanis h i á b a keressük Kelet-Európa és Á z s i a óriási, területein. A n y a g i műveltségük változásának m i n d e n fontosabb m o z z a n a t á t kellene ehhez ismernünk, a m i t ő l m a még távol vagyunk. M i n d e d d i g csupán egy-két. olyan műveltségbeli elemet sikerült n y o m o n követni az U r á l vidékéig — a h o l az: ősmagyarság lakóhelye lehetett és ahol m a is f i n n u g o r roken n é p e i n k é l n e k — , melyek a csak rendkívül lassan átalakuló, hagyományőrző h i t v i l á g tárgyi megjelenítési f o r m á i voltak. (Az eddigi legfontosabb eredmény, hogy a h o n f o g l a l ó k n á l fellelt ezüst halotti szemfedők szinte pontos mását t a l á l t u k meg legközelebbi n y e l v rokonainknak — az obi-ugoroknak — egyik V I I I — X I . századi temetőjében.) E g y é r eredmények azonban m a még semmiképpen nem elegendőek ahhoz, hogy a X . századi magyar emlékanyagot visszafelé követve m e g j e l ö l j ü k az ősmagyarság k o r á b b i szálláshelyeit. A régészet helyzete azonban mégsem reménytelen, hiszen a megoldás felé vezető úton a t u d o m á n y o k egész seregének t á m o g a t á s á r a s z á m í t h a t . (Nyelvészet, néprajz, embertan, történeti földrajz, történeti á l l a t t a n stb.) Ezen tudom á n y o k segítségével pedig m á r nagy valószínűséggel k ö r v o n a l a z h a t ó k a régi szállásterületek. Így aztán n e m visszafelé nyomozva kell k ö v e t n ü n k őseink tárgyi emlékeit, h a n e m az igen korai — a többi szakterülettel közösen — meglelt szálat kell. tovább gombolyítanunk az évezredek labirintusában egészen a honfoglalásig. Különösen a nyelvtudomány eredményei jelentősek. Nemcsak n y e l v ü n k 8
rokon-
ságának tisztázását köszönhetjük nyelvészeinknek, h a n e m őstörténetünk számos jelentős kérdésére is feleletet a d t a k a m a g y a r nyelv ősi rétegeinek megvallatása ú t j á n . A finnugor népek legkorábbi lakóhelyének meghatározásában is leginkább az ő eredményeikre támaszkodhatunk. Régészeti szempontból jelenleg H a j d ú Péter elgondolása látszik legelfogadhatóbbnak, amely szerint az uráli, illetve finnugor nyelvcsaládba tartozó népek ősei mintegy 5-6 ezer évvel ezelőtt az U r á l hegység és az O b folyó alsó szakasza közti területen éltek. Ehhez igen közel á l l a szovjet régészek körében m a m á r általánosan elfogadott elmélet, amely az i. e. I V — I I I . évezredi, az U r á l és K á m a vidékét m a g á b a foglaló régészeti műveltséget a még együtt élő finnugorok emlékanyagának tartja. A jelenleg rendelkezésünkre álló adatok alapján tehát az a legvalószínűbb következtetés, hogy az Urál mindkét oldala és a Kámavidék volt a finnugor népek őshazája. (Emellett igen valószínűnek látszik, hogy az i. e. IV. évezredben zömmel az Uraitól keletre eső vidékeken éltek, a Káma völgyét csak későbben — az i. e. I I I . évezred elején — népesítették be. Itt jegyezzük még meg, hogy általános felfogás szerint a finnugor őshazán azt a területet értjük, ahol a finnugor népek elődei a szétválást közvetlenül megelőző időszakban éltek.) E n n e k a területnek a régészeti leleteit kell tehát alaposabban szemügyre v e n n ü n k , és segítségükkel felrajzolnunk e népek műveltségi és gazdasági viszonyait az egyes időszakokban. H a ugyanis ezeket az általános kérdéseket tisztázni t u d j u k , a k k o r az ősmagyarság történetére vonatkozóan is igen sok értékes adathoz j u t h a t u n k , még akkor is, h a jelenleg n e m t u d j u k pontosan megjelölni távoli őseink lakóhelyét. Hiszen a z illető terület, vagy földrajzi zóna egészén ható fejlődési törvényszerűségek n á l u k is érvényesültek. A finnugor régészet, melynek megalapítója a h a z á j á b a n hosszú időre követők n é l k ü l m a r a d t f i n n A. M. Tallgren (1885—1945) volt, csak a z utóbbi 20-25 évben v á l t az őstörténetkutatás valóban jelentős ágazatává. Eredményeit persze m i n d i g egybe kell v e t n ü n k a többi tudományszak biztosnak látszó megállapításaival, hiszen az őstörténet fontos kérdéseit egyetlen szakterület sem képes ö n á l l ó a n megválaszolni. A régészeti kutatás egyik legnehezebben megoldható p r o b l é m á j a — s ez az őstörténetkutatás szempontjából különösen fontos — a leletanyag népességhez „kötése", tehát a n n a k megállapítása, hogy egy vizsgált korszakb a n az illető területen milyen nyelvű lakosság élt. Ebben a kérdésben van a régészet leginkább a rokon t u d o m á n y o k segítségére utalva. A finnugor népek esetében azonban viszonylag könnyebb helyzetben van, mivel rokon népeink egy részének gazdasági és társadalmi fejlődése bizonyos kedvezőtlen körülmények hatására megrekedt vagy jelentős mértékben lelassult korai történelmük valamely szakaszán. így műveltségük igen sok archaikus elemet őrzött meg, egészen a X I X — X X . századig. Példaként említhetjük, hogy egy feltárt X V I I — X V I I I . századi obi-ugor temetőből 1 olyan viseleti tárgyak kerültek elő, melyeket m á r az időszámításunk kezdete k ö r ü l i időben is viseltek e népek elődei. A z ilyen esetekben tehát az anyagi műveltség folytonosságának ú t j á n a késői időszakból k i i n d u l v a biztosan e l j u t h a t u n k a régi. korokba. Ez a magyarázata annak, hogy a finnugor régészet meglehetősen nagy biztonsággal k i t u d j a m u t a t n i e népek jelentős részének lakóhelyét az őstörténeti korokban. (A magyarság esetében éppen azért n e m j á r h a t ó a visszafelé nyomozás útja,, mert az ősmagyarok gazdasági és társadalmi fejlődése töretlen vonalú volt, s a régi műveltségi elemeket jórészt ú j a k váltották fel.) A régészeti leletek objektivitása sok esetben ad biztos eligazítást őstörténetünk eddig vitás kérdéseiben. M e n n y i vitát kavart például földművelésünk, állattartásunk,, vagy fémművességünk ősiségének kérdése! Szókincsünk tanúsága és a néprajzi megfigyelések n e m adtak egyértelmű feleletet. De aligha tűr ellenvetést a biztosan keltezhető leletegyüttessel előkerült növényi mag, állatcsont, vagy egy vas ekepapucs. M á r p e d i g elég sok ilyen perdöntő lelettel rendelkezünk m a m á r azokról a vidékekről, ahol az ősmagyarság bölcsője ringott. A z alábbiakban n é h á n y olyan ú j a b b eredm é n y r ő l teszünk rövid említést, melyek k i m u n k á l á s á b a n a régészet elsőrendűen, fontos szerepet játszott.
9>
N é p ü n k k ö z t u d a t á b a n k o r á b b a n igen sok szempontból téves kép a l a k u l t k i a honfoglaló magyarságról. A díszes öltözékben p o m p á z ó lovas vitézekkel azonosítani az ú j hazát foglaló népet — h a m i s történeti i l l ú z i ó volt csupán. A n y á j a i k m e l l e t t m é l á z ó pásztorok nosztalgiát ébresztő képe sem á l l közelebb a valósághoz. Egy kizárólag legeltető állattartással foglalkozó, á l l a n d ó a n hadakozó népesség ugyanis sokáig n e m tarthatta volna fenn m a g á t , mint ahogy ezt a h u n o k vagy az a v a r o k sorsa példázza. Lehetetlenség feltételeznünk, hogy G é z a és I s t v á n szinte a s e m m i b ő l alkotta meg a térség egyik legerősebb korafeudális á l l a m á t , és fél évszázad alatt a büszke pásztorokat engedelmes parasztokká szelídíthették. X — X I . századi történelm ü n k alakulását csak úgy értékelhetjük helyesen, ha az előzmények hosszú láncolatát is hozzákapcsoljuk. A k k o r pedig kétségtelenné válik, hogy a Kárpát-medencébe érkező magyarság igen fejlett állattartó és f ö l d m ű v e l ő gazdálkodást folytatott, társadalmi fejlettsége pedig az államszervezet csíráit hordta m a g á b a n . D e kövessük sorjában e történelmi életút m a még csak igen h a l v á n y a n kirajzolódó főbb á l l o m á s a i t . A z i. e. I V — I I I . évezredben az U r á l hegység m i n d k é t o l d a l á n élő f i n n u g o r s á g létalapját a halászat és vadászat alkotta, melynek feltételei igen kedvezőek voltak ezen a területen. Gazdasági előrehaladásuknak azonban ez csak az egyik f ő mozgató ereje volt. A m á s i k a déli, a Közép-Ázsia felé m u t a t ó kapcsolataikban határozható meg. Különösen az Arai-vidéki fejlett ú j k ő k o r i k u l t ú r a felől érték a finnugorokat erős hatások. Erről t a n ú s k o d n a k kőeszközeik és legkorábbi agyagedényeik.' Kétségtelen, hogy edényművességük kialakulását déli szomszédaiknak köszönhették. A z i. e. I I I . évezred végén felbomlik az addig többé-kevésbé egységes f i n n u g o r közösség, a m i t nemcsak a nyelvészeti, hanem a régészeti adatok a l a p j á n is figyelemmel kísérhetünk. A V o l g a — K á m a vidékéről h a t a l m a s lendületű n y u g a t i i r á n y ú vándorlás veszi kezdetét, amely a Volga felső folyása egész területének megszállása u t á n csak a B a l t i k u m szomszédságában j u t nyugvópontra. E népességben — melynek tárgyi hagyatékát a régészet nyelvén voloszovói műveltségnek nevezzük — a későbbi volgai és balti f i n n e k elődeit láthatjuk. A permiek elődei b i z o n y á r a a K á m a m e n t é n éltek. A z obi-ugorok és magyarok elődeit m a g á b a foglaló u g o r közösség pedig m i n d e n bizonnyal az U r á l keleti o l d a l á n levő területsávot l a k t a , a m i a régészet módszereivel is igazolható. Különösen értékesek s z á m u n k r a ebben a tekintetben azok az újkőkori u r á l i sziklarajzok, melyeknek m o t í v u m a i t egyaránt m e g t a l á l h a t j u k az obi-ugorok ősi és m a i művészetében is. A z U r á l és az attól keletre eső területsáv leletanyagát kell tehát szemügyre v e n n ü n k , h a az ugorság történetének sok homályos p o n t j a k ö z ü l n é h á n y a t tisztázni akarunk. (Az ugor kor időrendje a kutatások jelenlegi állása szerint n a g y j á b ó l az i. e. I I I . évezred vége és az i. e. I. évezred eleje közti időszakra tehető.) A feltárások eredményei azt igazolják, hogy az említett déli kapcsolatok ebben az i d ő b e n sem szakadtak meg, s az ugorok gazdasági előrehaladásának legfontosabb i n d í t é k a i t ezekben a délről j ö v ő i m p u l z u s o k b a n láthatjuk. N e m kétséges p é l d á u l , hogy a természeti gazdálkodásról (halászat, vadászat) a termelő gazdálkodásra v a l ó óriási jelentőségű áttérést az ugorok önállóan nem valósíthatták meg, mert az á l t a l u k lakott területen n e m voltak háziasításra alkalmas v a d o n élő állatok. A z állattartást is, a földművelést is déli szomszédaiktól t a n u l t á k . A régészet adatai m a m á r választ a d n a k arra is, hogy m i k o r ment végbe ez a f o r r a d a l m i jelentőségű gazdálkodási váltás. A termelő ágazatok az i. e. II. évezred első felében j u t h a t t a k túlsúlyba a halászat és vadászat felett. Az előkerült állatcsontok azt t a n ú s í t j á k , hogy az ugorok főként lovat, tehenet és' j u h o t tenyésztettek. A földművelés ismeretéről az örlőkövek, sarlók és búzamagok leletei vallanak. (Az ú j a b b kutatások azt igazolják, hogy a földművelés és állattartás nagyjából egyidőben a l a k u l t ki, s e két ágazat kölcsönösen feltételezi egymást. A z Engels által vallott h á r m a s fokozatú fejlődés elméletét tehát — vadászat ->- állattartás földművelés — az ú j a b b adatok fényében módosítanunk kell.) A z i. e. II. évezred közepétől s z á m o l h a t u n k a l ó hátasként való alkalmazásával. Ezt az előkerült csontból készült zablatagok és a megjelenő lovastemetkezések igazolják. .10
A z i. e. I I . évezredben tehát az ugorok földművelő-állattartó gazdálkodással rendelkeztek, s adataink a l a p j á n bizonyítva l á t j u k , hogy különösen lótartásuk volt jelentős. Erről egyébként szókészletünk ugor kori elemei is tanúskodnak. (A „ló", „nyereg", „fék" és valószínűleg az „ostor" szavunk, v a l a m i n t a „másodfű ló" és „harmadfű ló" kifejezések, melyek megfelelőit az obi-ugor nyelvekben is megtaláljuk.) A z obi-ugor népköltészet és népszokások elődeik h a j d a n i lótartásának számos emlékét n a p j a i n k i g megőrizték. Ezek a gyökerek kétségtelenül az ugor korba nyúlnak vissza, a m i k o r az obi-ugorok és a magyarok ősei az Uráltól keletre eső ligetes steppe z ó n á j á b a n még nagyjából közös h a z á b a n éltek. Fémművességünk kezdeti szálainak követése is az ugor korba visz bennünket, körülbelül abba az időszakba, a m i k o r termelőgazdálkodásunk első csírái is megfigyelhetők. A z ugorság a fémek előállítását szintén déli szomszédaitól sajátította el, az i. e. I I . évezred elején, mely a régészetben a bronzkor kezdetét jelenti. Fémművességük szárba szökkenését az évezred közepe körüli időszakra tehetjük, innen veszi kezdetét a későbbi híres uráli bronzművesség. Ennek fontos feltétele volt az Urál nyersanyagban v a l ó gazdagsága, v a l a m i n t az a körülmény, hogy a NyugatSzibériában élő ugorokat szoros kapcsolatok fűzték a közép-ázsiai és a l t á j i fémművesekhez, a k i k t ő l ónt szerezhettek a bronzöntéshez. (Az eddigi vizsgálatok szerint ugyanis sem a K a u k á z u s b a n , sem az U r á l b a n nincs ón, ebben csak a közép-ázsiai és altaji lelőhelyek bővelkednek. Ezért a kaukázusi vagy a kelet-európai fémművesek ebben az időben készítményeiket arzénos bronzból állították elő. A jobb minőségű ó n t a r t a l m ú bronztárgyak csak az említett keleti lelőhelyek körzetében készültek.) Az ugorság bronzkori fémművességéről a legutóbbi időkig meglehetősen kevés biztos adattal rendelkeztünk, mivel tervszerű ásatások ezen a területen korábban alig voltak. Régóta ismertek azonban Kelet-Európában az i. e. X V I — X I V . századra keltezhető, művészi kivitelű bronztárgyak (kések, lándzsák, tokosbalták stb.), melyeket két legfontosabb lelőhelyük u t á n „szejma-turbinói" bronzoknak neveztek el. Ezek gyártási központja mindeddig tisztázatlan volt, azt viszont m á r régen megállapították, hogy nem a K á m a és Volga vidékén élő lakosság készítette őket, akiknek településein és sírjaiban előkerültek. A legutóbbi nyugat-szibériai ásatások a l k a l m á v a l derült fény erre a rejtélyre. Nemrég Omszk város környékén egy igen jelentős bronzművességi központra b u k k a n t a k , ahol megtalálták a szejma-turbinói bronztárgyak öntőmintáit, v a l a m i n t egy sor művészi kivitelű bronzeszközt. E leletek előkerülése u t á n biztosra vehető, hogy ennek a fémművességi központnak a termékei terjedtek el a kelet-európai finnugor népeknél. A z t is nagyon valószínűnek tarthatjuk, hogy készítőik az ezen a területen élő ugorok voltak, s az ő kereskedőik j u t t a t t á k el őket nyugati rokonaikhoz. Ez az U r á l o n á t n y ú l ó kapcsolat egyébként nemcsak a bronztárgyak esetében m u t a t h a t ó ki, h a n e m m á r a legkorábbi időszaktól kezdődően kitapintható. A Káma-vidék lakói az U r á l o n túlról szerezték be első agyagedényeiket, s valószínűleg termelőgazdálkodásuk kialakulásában is sokat köszönhetnek keleti rokonaiknak. (Érdekes jelenség, hogy az említett fémeszközök készítőik gazdaságáról is sok érdekes adalékkal gyarapítják ismereteinket. K é t késnyélen például felszerszámozott lovakat m i n t á z t a k meg az egykori ugor mesterek. Ennél m i sem bizonyítja jobban a lótartásuk fejlettségéről mondottakat.) A z ugor közösség nagyjából az i. e. I. évezred elején bomlott fel, azaz az obiugorok és a magyarok elődei ekkor v á l t a k el egymástól. Ez időtől beszélhetünk ö n á l l ó magyar nyelvről és az ö n á l l ó ősmagyar népről (helyesebben: etnikumról). A kutatások az utóbbi időben e szétválás egy igen érdekes gazdasági természetű i n d í t é k á r a h í v t á k fel a figyelmet. Ebben az időben egy igen száraz időjárási periódus figyelhető meg a jelzett területen, melynek következtében az éghajlati zónák h a t á r a i északabbra tolódtak. A z a terület tehát, ahol az ugorság lakott, alkalmatl a n n á vált a komplex földművelő-állattartó gazdálkodásra, mivel földjeik kiszáradtak, ő k m a g u k a száraz steppe övezetébe kerültek. A nehézségek áthidalására két ú t kínálkozott: vagy követik északra vonulva a komplex gazdálkodásra alkalmas területet, vagy pedig alkalmazkodnak az ú j életföldrajzi viszonyokhoz. A z előbbi megoldást választották az obi-ugorok elődei, a k i k az O b alsó folyásának mellékére 11
vándoroltak (nyomukat a régészet is eléggé jól t u d j a követni), az utóbbit pedig az ősmagyarok, a k i k . a l k a l m a z k o d t a k a megváltozott körülményekhez. Ez az alkalmazkodás pedig a legeltető, n o m á d állattartásra való áttérés volt. Ez azt jelentette, hogy földművelésük jelentősen háttérbe szorult. A z említett éghajlati változás volt a közvetlen oka annak, hogy ebben az időben a lovas n o m a d i z m u s óriási területeken a l a k u l t ki. A z új, az adott korban jobb életfeltételeket biztosító gazdálkodási m ó d r a áttérő népek közt t a l á l j u k az ősmagyarságot is. N é h á n y évszázaddal később jóval hűvösebb és csapadékosabb időjárási periódus köszöntött be, melynek következtében az éghajlati zónák jelentősen délre tolódtak. Ekkor kerültek az obi-ugorok a tajga övezetébe, ahol gazdálkodásuk fejlődése egészen más irányt vett. A magyarság ebben az időben valószínűleg délebbre, m a j d nyugatabbra vándorolt. Feltehető, hogy az időszámításunk kezdete k ö r ü l i időben m á r nagyjából a m a i Baskíria területén t a l á l j u k őket, melyet a középkori utazók M a g n a H u n g a r i á n a k (Nagy-Magyarországnak) neveztek, és ahol J u l i a n u s barát 1235—36-ban rátalált a régi szálláshelyen maradt magyarokra. Gazdálkodásukat minden bizonnyal f é l n o m á d n a k h a t á r o z h a t j u k meg, tehát a legeltető állattartás mellett a földművelésnek is igen jelentős szerepe volt. Valószínű, hogy a I I I — V . század k ö r ü l megismerkedtek az ekés földműveléssel, ugyanis ebből az időből ismert az első ekepapucs a K á m a vidékéről. Későbben, feltehetően a V I I . század k ö r ü l i időben a magyarság jelentős része Baskíria területéről a Volga mentén délebbre, m a j d pedig kissé nyugat felé vette útját, s valahol a Don folyó mellékén ütötte fel szállását, a K a z á r K a g a n á t u s szomszédságában. Ez a terület volt Levédia, a magyarság dél-oroszországi lakóhelye. Itt bolgár-török törzsek szomszédságába kerültek, akik rendkívül nagy hatást gyakoroltak gazdálkodásuk fejlődésére, a m i t a magyar nyelv bolgár-török jövevényszavai bizonyítanak. (Például: „bika", „ökör", „tinó", „borjú", „gyapjú", „disznó", „ártány", „tyúk", v a l a m i n t : „tarló", „búza", „árpa", „eke", „sarló", „szőlő", „bor", „sátor" stb.) E szavak a l a p j á n ítélve hatásuk elsősorban a magyar állattartás és földművelés fejlődése szempontjából lehetett jelentős. Szókincsünk tanúságát nagyszerűen egészítik k i és teszik szemléletessé a hatalmas méretű szovjetföldi régészeti m u n k á l a t o k eredményei. A Don-vidék V I I I — I X . századi emlékanyaga — melyet a régészeti szakirodalom szaltovói műveltségnek nevez — ugyanis arról győz meg bennünket, hogy itt ebben az időben a n o m á d és félnomád közösségek megtelepedési folyamata játszódott le. A folyóparti téli szállások egyre nagyobb á l l a n d ó településekké, m a j d jelentős k é z m ű i p a r r a l és kereskedelemmel rendelkező városokká váltak. A legeltető állattartás mellett egyre nagyobb szerepet játszott az ekés földművelés és az istállózó állattartás, az állatok téli takarmányozása. (Aszimmetrikus, csoroszlyás nehéz ekék vasból készült alkatrészei, v a l a m i n t a széna betakarításához használt rövid kaszák kerültek elő az ásatásokon.) A m á r á l l a n d ó földművés települések lakossága kerti k u l t ú r á v a l és szőlőműveléssel is foglalkozott. A z őstörténeti kutatások főbb vonásaiban tisztázták a Don-vidék akkori l a k ó i n a k népiségi hovatartozását is. E szerint a lakosság jelentős részét az Észak-Kaukázusból származó alánok tették ki. (Őket nevezték későbben a keleti szlávok jószo/cnak, akiknek egy néptöredéke a tatárjárás u t á n n á l u n k is megtelepedett.) Hegyvidéki h a z á j u k b ó l a 730-as években vetették k i őket az arab hódítók meg-megújuló támadásai. Ű j szálláshelyükre a földművelés és a kerti k u l t ú r a régi hagyományait hozták magukkal, melyeket aztán bőven kamatoztattak a termékeny doni földeken. Bizonyára jelentős szerepük volt abban, hogy a szomszédos n o m á d o k közül m i n d többen tértek át az ő gazdálkodási m ó d j u k r a . De milyen népcsoporthoz tartoztak ezek a steppei legeitet ő k ? A z igen valószínű általános feltevés szerint z ö m ü k b e n bolgár-törökök voltak, tehát a Volga-könyök vidékére és az Al-Dunához vándorolt, a m a i csuvashoz hasonló török nyelvet beszélő bolgárok közeli rokonai. Elsősorban tehát b e n n ü k láth a t j u k a mozgó állattartásról a földművelésre áttérő doni népességet. Tárgyi hagyat é k u k — b á r jórészt még n o m á d színezetű — jól szemlélteti megtelepedésük folyam a t á t . (Ennek egyik sokatmondó példája, hogy a m á r á l l a n d ó települések lakosságának egy része továbbra is n o m á d szállásokra emlékeztető, kerek alaprajzú, de
13
m á r földbe mélyített j u r t á k b a n lakott, melyek n y o m a i t több esetben is megfigyelték a régészek.) A Don-vidéki szaltovói népesség gazdálkodását tehát a f ö l d m ű v e l ő é l e t f o r m a előretörése jellemezte. E fejlődési törvényszerűségnek pedig igen nagy szerepe lehetett a magyarság történetének alakulásában is. M á r u t a l t u n k rá, hogy v a l a h o l a Don-vidéken, vagy a n n a k közvetlen szomszédságában éltek ekkor őseink. Pontos szállásterületüket ugyan m a még n e m t u d j u k megjelölni — ezt elsősorban a régészeti kutatásoktól v á r h a t j u k —, azt azonban nagy valószínűséggel á l l í t h a t j u k , hogy az említett szaltovói műveltség valamelyik peremterületén vagy ennek szomszédságában éltek. A z t is hozzátehetjük ehhez, hogy meglehetősen hosszú időt tölthettek itt, levédiai h a z á j u k b a n . (Az erre utaló régészeti n y o m o k k ö z ü l k ü l ö n ö s e n figyelmet érdemel, hogy itt t a n u l t á k el szomszédaiktól az Árpád-korban h a z á n k b a n általánosan elterjedt cserépüstök készítését. M á r p e d i g egy ú j edényfajta átvételéhez és meghonosításához bizonyára huzamosabb időre volt szükség.) A szaltovói területeken megfigyelt, a letelepedés irányába m u t a t ó gazdasági fejlődés tehát r á j u k sem m a r a d h a t o t t hatástalan. Gazdálkodásukban bizonyára jelentősen m e g n ő t t a földművelés súlya, állattartásuk szerkezete is á t a l a k u l t (megnőtt a n o m á d o k körében szinte ismeretlen baromfi- és sertéstenyésztés szerepe), megismerkedtek a kerti k u l t ú r a és a szőlőművelés s z á m u k r a korábban ismeretlen ágazatával. A régészeti kutatás eredményei tehát pontosan egybeesnek a nyelvészeti következtetésekkel, mivel bolgár-török jövevényszavaink z ö m ü k b e n éppen ezekkel a g a z d á l k o d á s i ágazatokkal kapcsolatosak. (Jellemző például, hogy lótenyésztési t e r m i n o l ó g i á n k egyetlen jelentős bolgár-török szóval sem gyarapodott.) A z átvétel színhelye és t ö r t é n e l m i körülményei ily m ó d o n eléggé jól körvonalazhatók. Néptörténeti szempontból pedig igen nagy jelentőséget t u l a j d o n í t h a t u n k a volgai bolgárok u t ó b b i években feltárt V I I I — X . századi régészeti emlékanyagának, amely az eddig ismert kelet-európai leletek k ö z ü l a legközelebb á l l a honfoglaló magyarság X . századi tárgyi hagyatékához. A l i g h a lehet tehát kétséges, hogy az említett jövevényszavakat ezektől a bolgár-törököktől, illetve doni testvérnépüktől vettük át. (Emellett alapos o k u n k van a n n a k feltevésére is, hogy az említett doni a l á n o k k ö z ü l — a k i k a szaltovói műveltség északi vidékeit tartották megszállva — ebben az időszakban egyre többen beszélték a nagyobb lélekszámú bolgár-törökség nyelvét. így e szavak egy részét t ő l ü k is kölcsönözhettük.) A Don-vidék k ü l ö n b ö z ő n y e l v ű és s z á r m a z á s ú népcsoportjait a jelzett időszakban, m i n t ismeretes, a K a z á r K a g a n á t u s á l l a m a fogta össze, s kényszerítette r á j u k politikai uralmát. A k a z á r á l l a m politikai felépítménye jóval fejlettebb volt, m i n t a törzsi szervezetben élő magyarság egységesülő társadalmi szervezete. A kazár szomszédság, v a l a m i n t a K a g a n á t u s t ó l v a l ó hosszabbrövidebb ideig tartó függés ebben a tekintetben sem m ú l h a t o t t el n y o m t a l a n u l . A honfoglaláskor meglevő kettős fejedelemség (a főfejedelem kende és a fővezér gyula intézménye) m i n d e n bizonnyal kazár m i n t á r a a l a k u l t k i a magyarságnál. Levédiában tehát nemcsak a magyarság gazdálkodása fejlődött jelentős mértékben, hanem társadalmi és politikai szervezettsége is előremutató vonásokkal gazdagodott, amelyek az állam kialakulásának csíráit hordták magukban. I t t kezdett tov á b b á egységes arculatot ölteni a X . századból j ó l ismert, színpompás m a g y a r művészet, amely a perzsa, közép-ázsiai, kaukázusi és bizánci h a g y o m á n y o k o n a l a p u l ó elemeket sajátosan magyar ízlésben egyesítette. A I X . század végén a közép-ázsiai arab előretörés ú j a b b n é p v á n d o r l á s t v á l t o t t ki, melynek a magyarság szempontjából a besenyők kelet-európai megjelenése volt a legfontosabb következménye. A jövevények csak fegyverrel szerezhettek itt mag u k n a k ú j szállásterületet. Ez lett a besenyő—magyar ellentéteknek is legfontosabb forrása. A dél-oroszországi steppevidék az állandó háborúskodások színtere lett, a m i — függetlenül az erőviszonyoktól — n e m kedvezett a magyarság fentebb jelzett gazdasági és társadalmi előrehaladásának. T ö r t é n e t t u d o m á n y u n k b a n régebben a honfoglalást a besenyőktől és a bolgároktól elszenvedett katasztrofális vereség u t á n i menekülésnek fogták fel. Ezt az elképzelést elevenítette meg nagyszerű k ö l t ő i látom á s á b a n Illyés Gyula is: 14
S rohanni kell! Előre, bármi áron! Tegnap megint nyomunkba lovagolt már egy had besenyő s bosszúálló bolgár. Tovább! Föl, arra! Túlra! Bármi várjon!
Alig volt nő. Alig egy csacsogó száj. A bosszúállás nem kegyelmezett. Vének se voltak. Minden elveszett, mi összetartott: bíró, jós, pap, oltár. Egy csapat özvegy férji s egy sereg árva siheder, ez volt a magyarság? Ez asszonyát siratta, az az anyját, így érték el a legfelső hegyet. (Árpád) Ü j a b b a n azonban egyre i n k á b b tért hódít k u t a t ó i n k körében az az elgondolás, hogy a történelmünk talán legfontosabb mérföldkövét jelentő honfoglalás nem a megvert és szétszórt magyar néprészek céltalan menekülése volt, hanem e fontos eseményben jól előkészített, tudatos honszerzést kell látnunk. A honfoglalás előestéjén a besenyőktől s a bolgároktól elszenvedett vereség korántsem volt oly súlyos, m i n t azt a krónikás erős túlzással b e á l l í t j a ; esetleg csak gyorsította az események menetét, s egyes nemzetségek valóban megsemmisítő vereséget szenvedtek. A z események fő vonalát azonban a Kárpát-medence tervszerű birtokbavétele szabta meg. A k ü l ö n b ö z ő hadi vállalkozásokon részt vevő magyar csapatok 862-től gyakran megfordultak a p a n n ó n i a i síkságokon, s átvonulásaik a l k a l m á v a l bizonyára alapo-. san felderítették a n n a k földrajzi, népességi és politikai viszonyait. A z életmódjukn a k m i n d e n szempontból k i v á l ó a n megfelelő Kárpát-medencében ebben az időben n e m volt szilárd politikai és katonai hatalom. Ezért a honfoglalás i d ő p o n t j á t is nagyszerűen választották meg az akkor m á r Etelközben élő magyarok. A z ú j h a z á b a n megjelenő magyarságot tehát n e m valamiféle p r i m i t í v pásztornépként kell elképzelnünk, hiszen a termelő gazdálkodás több évezredes tapasztalatát hozták tarsolyukban, s a K á r p á t o k o n átkelvén szemük n e m a kilátástalan jövendő ködébe veszett, h a n e m az alkotó, m u n k á s élet jobb lehetőségeit kutatta. G a z d á l k o d á s u k b a n itt a kelet-európai területeken megkezdődött fejlődés folytatódott tovább. M i n d kevesebb lett a legeltető állattartás szerepe, s egyre szaporodott földműves f a l v a i k száma. Társadalmuk fejlődése a Géza és István m ű v e k é n t számon tartott á l l a m a l a p í t á s b a n csúcsosodott ki. A magyarság X. századi gazdasági-társadalmi állapotát, a feudális magyar állam kialakulásának bonyolult folyamatát tehát csak úgy értelmezhetjük helyesen, ha a kelet-európai előzmények hosszú láncolatát is hozzákapcsoljuk, s kutatásunk határait nem zárjuk le 896-tal és a Kárpátok hegyvonulatával. Honfoglalóink természetesen n e m lakatlan földrészre érkeztek, a Kárpát-medencében elsősorban avar és szláv lakosságot találtak. Régészeti kutatásunk sajnos m a m é g n e m t u d j a megbízható m ó d o n elkülöníteni ez utóbbi népességek tárgyi hagyatékát a X . századi magyar emlékanyagtól. Kétségtelen azonban, hogy az itt talált lakosság jelentős része később beolvadt a magyar etnikumba, a többiek viszont (főként a peremterületek zárt tömegű szláv lakossága) továbbra is megőrizték népiségi alkatukat. (Mivel e helyütt n e m térhetünk k i részletesebben e fontos kérdésre, csak közbevetőleg e m l í t j ü k meg, hogy k i v á l ó régészünk, László G y u l a professzor m á s k é n t l á t j a a jövevény magyarság és a helyi lakosság viszonyát. Elgondolása szer i n t a Kárpát-medencébe 670 t á j á n beköltözött második avar h u l l á m népessége m a g y a r nyelven beszélt, a k i k z ö m ü k b e n megérték a magyar honfoglalást. Á r p á d m a g y a r j a i b a n László G y u l a török és magyar nyelvű törzseket lát, a k i k meghódították az itt talált nagyobb lélekszámú népességet, és viszonylag rövid idő alatt 15
elmagyarosodtak. A „kettős honfoglalás" feltevését a m a g a m részéről elsősorban a következők m i a t t n e m t u d o m elfogadni: 1. Egyelőre régészeti leleteink n e m tanúsk o d n a k arról, hogy a késői avarok jelentős tömegekben megérték a honfoglalást. 2. A z őstörténeti adatok n e m valószínűsítik a kései avarok m a g y a r nyelvűségét. 3. A honfoglaló magyarok lélekszáma minden számítás szerint jelentősen f e l ü l m ú l t a az itt talált lakosságét. 4. Á r p á d honfoglalói n y e l v ü k b e n is, népiségükben is magyarok voltak, a török n y e l v ű nemzetségek száma — eltekintve a csatlakozott h á r o m k a b a r törzstől — n e m lehetett számottevő.) A helyben talált lakosság jelentős értékekkel gazdagította a honfoglaló magyarság k u l t ú r á j á t . H a t á s u k azonban korántsem volt a n n y i r a jelentős, m i n t azt korábban n é h á n y történészünk és nyelvészünk feltételezte, ő k ugyanis azt b i z o n y g a t t á k , hogy termelő gazdálkodásunk és államszervezetünk szinte m i n d e n eleme a K á r p á t medencei szlávok hatása n y o m á n a l a k u l t ki. A fentebb röviden említett őstörténeti adatok a leghatározottabban ellene szólnak ennek a feltevésnek. A helyi szlávok és a jövevény magyarok n e m a mester és tanítvány viszonyát t ü k r ö z ő gazdasági és társadalmi szinten álltak. A magyarság semmivel sem állt a fejlődés alacsonyabb lépcsőfokán, mint új szomszédai, csupán gazdálkodási és társadalmi viszonyai, valam i n t művészete és hitvilága m á s színezetű volt, a m i n a l i g h a csodálkozhatunk, hiszen az ősmagyar n é p egészen m á s földrajzi és népiségi környezetben a l a k u l t ki. A két népesség tehát egymást kölcsönösen s egyenrangú félként gazdagította.
A fentiekben n e m kísérelhettük meg, hogy v a l a m e n n y i r e is átfogó képet nyújtsunk az örvendetesen megélénkült őstörténeti kutatások ú j a b b eredményeiről. Néh á n y kiragadott példa rövid felvillantásával csupán azt. k í v á n t u k szemléltetni, hogy ' n é p ü n k származásáról, ősi műveltségéről ma m á r sokkal többet t u d u n k , m i n t amilyen kép erről közgondolkodásunkban kialakult. O k t a t á s u n k és n é p m ű v e l é s ü n k fontos feladatának tartjuk, hogy n é p ü n k minél szélesebb rétegeit vigye közelebb őseink életének jobb megismeréséhez, hiszen őstörténetünk kérdései n e m z e t i önt u d a t u n k és önismeretünk fontos részét alkotják.
IRODALOM A z i t t csak i g e n r ö v i d e n é r i n t e t t k é r d é s e k k e l r é s z l e t e s e b b e n f o g l a l k o z t a m n é h á n y n e m r é g megjelent d o l g o z a t o m b a n , ahol a v o n a t k o z ó legfontosabb i r o d a l m a t is f e l t ü n t e t t e m : Vázlatok a finnugor őstörténet régészetéből. R é g é s z e t i F ü z e t e k . Ser. I I . N o . 15. B p . , 1973.; Őstörténetünk korai szakaszainak néhány fő vonása. T ö r t é n e l m i S z e m l e , 1972., 1—2. s z á m . 1—28. 1.; Az újabb szovjetföldi régészeti kutatások és a magyar őstörténet. (A magyar őstörténet néhány művelődéstörténeti vonatkozása.) S z a b o l c s - S z a t m á r i S z e m l e , 1973-, 2. s z á m . 102—118. 1.; Honfoglaláskori régészetünk néhány őstörténeti vonatkozásáról. F ó l i a A r c h a e o l o g i c a , X X T V . (1973), 159—176. 1. ő s t ö r t é n e t ü n k régészeti k u t a t á s á r ó l László A magyar őstörténet régészete. M T A . I I . Oszt. ténetünk legkorábbi s z a k a s z a i . B p . , 1961.
Gyula munkái Közleményei, V.
igazítanak bennünket k ö t . 1954., 465—479. 1.;
útba: őstör-
ő s h a z a k u t a t á s u n k l e g ú j a b b e r e d m é n y e i t H a j d ú Péter d o l g o z a t a i s u m m á z z á k : F i n n o g u r i s c h e Urheimatforschung. U r a l - A l t a i s c h e J a h r b ü c h e r , 41. k ö t . W l e s b a d e n , 1969., 252—264. 1.; Hol volt az uráli őshaza? N y e l v t u d o m á n y i É r t e k e z é s e k , 40. s z á m . B p . , 1963., 128—132. 1.; Finnugor őst ö r t é n e t — f i n n u g o r régészet. N é p r a j z és N y e l v t u d o m á n y , X I I . k ö t . S z e g e d , 1968., 5—10. 1.; Bevezetés az uráli nyelvtudományba. B p . , 1966. ,. A m a g y a r s á g dél-oroszországi t ö r t é n e t é r ő l ld.: Bartha Antal: A IX—X. századi magyar társadalom. B p . ; 1968. — A h o n f o g l a l ó m a g y a r s á g r ó l : László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete. B p . ; 1944. A k u t a t á s ú j a b b e r e d m é n y e i t összegezi Dienes István: A honfoglaló magyarok. B p . , 1972. — A h o n f o g l a l á s t ö r t é n e t é r ő l , a m a g y a r t á r s a d a l o m f e j l e t t s é g é r ő l és a m a g y a r á l l a m k i a l a k u l á s á r ó l a l a p v e t ő j e l e n t ő s é g ű e k Györffy György d o l g o z a t a i : Tanulmányok a magyar állam eredetéről. B p . , 1959.: A honfoglalásról újabb történeti kutatások tükrében. Valóság, 1973/7. 1—16. 1.
16
Az ő s m a g y a r s á g k i a l a k u l á s á n a k b o n y o l u l t f o l y a m a t á t elemzik Veres Péter dolgozatai: Üjabb adatok a finnugor és magyar őstörténethez. N é p r a j z i Értesítő, 53. k ö t . Bp. ( 1971. 33—56. 1.; A magyar nép etnikai történetének vázlata. Valóság, 1972., 5. s z á m . 1—12. 1. A „ k e t t ő s h o n f o g l a l á s " e l m é l e t é r ő l : László Gyula: Kérdések és feltevések a magyar honfoglalásról. V a l ó s á g , 1970., 1. s z á m . 48—64. 1.; „ A kettős honfoglalás"-ról. A r c h a e o l ó g i a i Értesítő, 1970/2. 161—190. 1.; A honfoglalókról. T a n k ö n y v k i a d ó , B p „ 1973. 66—76. 1. — Az e l l e n é r v e k rövid f e l s o r a k o z t a t á s a : Fodor István: Üj könyv a honfoglaló magyarságról. S z a b o l c s - S z a t m á r i Szemle, 1973/4. 121—122. 1.
V l G H ISTVÁN R A J Z A 2 Tiszatái
17
TÓTH
ISTVÁN
A hamisítványtól az eredetiig EGY ELVESZETT MITHRAS-RELIEF EMLÉKE EGY SZŐNYI HAMISÍTVÁNYON
A m ú l t század végén és e század elején a régiségek i r á n t i érdeklődés megnövekedése Magyarországon is létrehozta a zugkereskedelmet és ennek logikus velej á r ó j a k é n t a műtárgyhamisítást. A r ó m a i régiségek hamisítása n á l u n k természetesen n e m öltött iparszerű méreteket, egyes fontosabb lelőhelyek v i d é k é n a z o n b a n így is jelentős s z á m ú h a m i s í t v á n y b u k k a n t fel s jutott — f ő k é n t m a g á n g y ű j t ő k közvetítésével — a magyar és k ü l f ö l d i m ú z e u m o k b a . Szőny és k ö r n y é k e — az a n t i k Brigetio — egyik központja volt a r ó m a i kőemlékek h a m i s í t ó i n a k ; jellegzetes, n e m egy esetben a népművészet h a t á r á t súroló készítményeik avatatlan szemlélő s z á m á r a is világosan elkülöníthetők az eredeti r ó m a i faragványoktól. Mégis, m i n t l á t n i f o g j u k , e hamisítványok n e m tekinthetők m i n d e n esetben teljesen érdektelennek a r ó m a i kőemlékek kutatása szempontjából. A szőnyi kőemlék-hamisítások egyik érdekes d a r a b j a a k o m a r n ó i D u n a i M ú zeum gyűjteményében t a l á l h a t ó 20 centiméter magas és 24 centiméter széles, prim i t í v kidolgozású kőtábla, amely egy fantasztikus csoportozatot ábrázol. A z t , hogy a darab valóban brigetiói r ó m a i emlék nyomán készült, kétségtelenné teszi az alsó részére vésett felirat, amely a brigetiói Dolichenum egyik szoborbázisán t a l á l h a t ó felirat pontatlan másolata. Ez a k ö r ü l m é n y egyben a h a m i s í t v á n y készítésének k o r á l is meghatározza, tekintve, hogy a brigetiói D o l i c h e n u m o t 1899-ben ásta k i M i l c b Á r m i n , és a leletek 1933-ban kerültek az ásató g y ű j t e m é n y é b ő l a Nemzeti M ú z e u m b a . Mivel azonban a hamisítvány az 1918 óta Csehszlovákiához tartozó ó k o m á r o m i múzeumba jutott készítését m é g az I. világháború előtti évekre kell t e n n ü n k . Első pillantásra megállapítható, hogy a hamisító a k é p megfaragásakor n e m azl a Dolichenus-szobrocskát követte, amelynek feliratát átvette, h a n e m v a l a m i l y e n m á s római emléket másolt. (Azt, hogy itt is egy r ó m a i emlék u t á n z á s á r ó l v a n szó, kétségtelenné teszi a relief egyes részleteinek, így f ő k é p p az a l a k o k r u h á z a t á n a k számos római reminiszcenciája.) Valószínűleg a Dolichenus-szobor töredékes volta, és talán a darab azonosításának megnehezítését szolgáló szándékos agyafúrtság késztette a hamisítót k é t k ü l ö n b ö z ő . emlék kontaminálására. A z viszont mindenesetre megállapítható, hogy a felirattal ellentétben, a Brigetióból m a ismert emlékanyagban egyetlen olyan darabot sem t a l á l u n k , amely a relief m i n t á j á u l szolgálhatott volna. Ebből pedig az következik, hogy a f a r a g v á n y egy azóta elpusztult (vagy valahol lappangó) brigetiói relief emlékét őrizte m e g s z á m u n k r a . Kérdés m á r m o s t , hogy a n a i v hamisítvány kínál-e olyan lehetőségeket, amelyek a l a p j á n e feltételezett m i n t a k é p érdemi vonásai rekonstruálhatók? Vizsgálatunk alapelvéül a műtárgyhamisítások egyik legáltalánosabb jellemvonása szolgálhat, nevezetesen az, hogy (kivételes esetektől eltekintve) a h a m i s í t ó voltaképpen másol, tehát az eredeti kompozíció lényeges elemeit készítményében megőrzi. A másolat hűségének természetesen több tényező is h a t á r t szab: m i n d e n e k előtt és az adott esetben elsősorban a hamisító technikai felkészültsége, a változtatás esetleg tudatos szándéka (nehogy túlságosan hasonlítson), de legfőképp a hamisító félreértései, az egyes eredeti elemek átértelmezése. (Hangsúlyoznom kell, hogy ezek a szempontok a most vizsgált tárgyhoz hasonló naiv, m o n d h a t n i „ n é p i " hamisítványok esetére értendők; a művészi képzettségű, „tudós" h a m i s í t v á n y o k m á s elbírálás alá tartoznak.) A torzítások és biztosra vehető félreértések olyan méretűek is lehetnek, hogy a h a m i s í t v á n y b a n csupán az eredeti tárgy emléke őrződik m e g ; á m egy-egy jól ismert provinciális-római képtípus felismeréséhez a k o m p o z í c i ó 18
alapvonalai is elégségesek lehetnek. A hamisítvány által megőrzött apróbb részletek pedig információkat nyújthatnak az eredeti emlék egyes részletkérdéseiben is. Az alábbi vizsgálat során tehát elsősorban a hamisítványban felfedezhető eredeti elemek felderítésére törekszem, részint a készítő félreértéseinek tisztázása, részint pedig a másolatban megőrzött eredeti részletek összeállítása segítségével. Ehhez először is magát a hamisítványt kell alaposan szemügyre vennünk. A kép közepén oldalnézetből egy nehezen meghatározható állatot (bika?, kos?) látunk, amely fejét a néző felé fordítja. Fején két tömpe szarv található. A kompozíció középső részén, az állat teste által derékig takarva egy szemközt álló szárnyas emberalakot látunk, kinyújtott jobb kezével az állat farára támaszkodva, az ellen-
kező irányba kinyújtott bal keze eltűnik az állat feje mögött. Az állat fejénél és faránál két hasonló, álló alakot látunk, az előbbi balra fordul, szárnyát mélyen lecsüggeszti, s kinyújtott kezében egy tőrt tart az állat feje fölött annak vállához. Az állat háta mögött álló alak esetében nem állapítható meg pontosan, hogy lábai mellett egy köpeny két szára, vagy a szárnyai csüngenek le a földig. E bal szélső alak ruházatában feltűnő a római viselettől idegen, nadrágszerű ruhadarab. A ruházat többi részletében a római pikkelypáncél (jobb oldali figura), valamint a dúsan redőzött tunika, illetve chiton, a mellen keresztben átvetett köpeny naiv megformálású utánzata ismerhető fel. A relief jobb szélén, az állat fejénél álló alak háta .19
mögött egy, a többinél kisebb, hosszú ruhát viselő emberalak áll, ugyancsak balra fordulva, s kezével az előtte álló figura szárnyát fogja. Az állat hasa alatti teret két vagy három, nehezen azonosítható — de mind a nagy állattól, mind egymástól különböző — kisebb állat alakja tölti ki; közülük egyedül a jobb oldaliban ismerhető fel több-kevesebb biztonsággal egy balra forduló kutya képe. Nem lehet vitás, hogy az előttünk álló kép számos olyan elemet tartalmaz, amelyek az eredeti motívumok félreértéséből, primitíven önkényes átrajzolásából jöttek létre, s talán csak vonalvezetésük őrzi az eredeti részletek emlékét. Így kétségtelen, hogy a feltételezett római mintán nem szerepelhettek szárnyas emberalakok. Az „angyal" képzete eredendően idegen volt a római szobrászat ikonográfiájától, s ahol mégis szárnyas perszonifikációkkal (Victoria, Genius), vagy mitológiai szereplőkkel (Ikarus, Boreas-Septentrio) találkozunk, ott azok meghatározott környezetben, meghatározott szerepkörben, attribútumaikkal fordulnak elő, s az itt látható jelenettel nem hozhatók kapcsolatba. Érdemes felfigyelnünk arra is, hogy a római kori szárnyas figurák szárnyábrázolásai sohasem öltenek ilyen tömör, tömbszerű formát. Feltűnően emlékeztet viszont a hamisítványon látható szárnyak megformálása a római reliefplasztikában igen közkedvelt és széles körben elterjedt lengő köpeny, illetve chlamys megjelenítésére. Ugyancsak biztosra vehetjük, hogy az állat válla fölé emelt kés csak félreértés eredményeként kerülhetett a vele szemben álló alak kezébe. Egy bikát, de a k á r egy borjút vagy kost sem igen volna tanácsos szemből, szarvain áthajolva leszúrni — ilyen hibát római szobrász, illetve mintakönyvből dolgozó provinciális kőfaragó sohasem követett volna el. Sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy bár a kés — mint feltétlenül hangsúlyos elem — a római reliefről származik ugyan, de eredeti helye — logikusan — a középső alak kezében volt, míg a jobb oldali szereplő valami más, hasonló formájú attribútumot emelt az állat feje fölé. A hamisító számára azonban az utóbbi tárgy értelmetlen lehetett, s technikailag is egyszerűbb volt a középső figura kezének (valószínűleg az eredeti irány nagyjából pontos betartásával) az állat feje mögé rejtése és a két tárgy (a kés, illetve a feltehető attributum) összevonása.
Már az eddigiekben felsorolt negativumok is alkalmat nyújtanak néhány olyan részlet meghatározására, amelyek minden bizonnyal a római reliefről kerültek a hamisítványra; ezek a következők: a középső figura jobb szárnya által határolt .20
felület körvonala; a kés helye; a középső figura bal karjának iránya; és a jobb oldali alaknak a relief középtengelye irányába kinyújtott keze. Érdemesnek tűnik ezeket a vonásokat rajzban felvázolni. Most pedig vegyük sorra azokat a részleteket, amelyek valószinűleg eredeti funkciójukban kerültek át a római reliefről a hamisítványra. Ilyennek kell tekintenünk mindenekelőtt az ábrázolás tárgyát és a kép egészének kompozícióját. Ha semmi mást ugyanis, ezt mindenképpen az eredeti tárgyról mintázta a hamisító, hiszen ez a „hitelesség" bizonyítéka lehetett. így az eredeti reliefnek egy nagy állat leszúrását kellett ábrázolnia, s a képen a hamisítvány által reprodukált négy főalaknak — állat, három emberalak — kellett hangsúlyos formában, fő vonalaiban azonos beállításban szerepelnie. Az eredeti kompozíció emlékét őrizheti a bal oldali figura erősen jobbra dőlő testtartása is, amely azt a benyomást kelti, mintha az alak a lábai mellett lecsüngő köpenyre (szárnyra?) támaszkodna. E feltűnően hangsúlyozott, domborúan megmunkált köpenyrészletben nagy valószínűséggel egy erős, botszerű tárgyat ismerhetünk fel — az eredeti alak attribútumát —, amelyre az hasonló pózban rátámaszkodott. Egészítsük ki a fenti vázlatot a kompozíció fő elemeivel!
A részletek közül legfontosabbnak a ruházat elemei tűnnek. A központi alak felsőtestét fedő ruha redőinek végtelenül primitív ábrázolása mögött meglehetős pontossággal felismerhetők az eredeti ruházat redőzetének fő vonalai. Így jellegzetesnek tűnnek a bal karon és a mell bal oldalán egymást folytató vízszintes sávok, amelyek a nyak alatt a jobb vállig érnek. Egy, a mellen átvetett, s jobb oldalon a szárny síkjába torkolló katonai köpeny, chlamys, jellegzetes vonalvezetésének, a mell előtt mély öblöt vető textíliának végletesen leegyszerűsített nyomait fedezhetjük fel itt. összhangban áll ezzel a mell jobb felét borító függőleges csíkozású ruhadarab, amely minden bizonnyal a chlamys alatt viselt, övvel átfogott chiton függőleges irányú redőinek merev formák közé kényszerítéséből jött létre. (Külön is érdemes figyelmet fordítani arra a látszólag érdektelen apróságra, hogy a chlamys a jobb vállon fibulával összefogott keskeny csíkká szűkült össze, amit a hamisító a maga eszközeivel érzékeltet!) — Ha a ruházat rekonstrukciójának ez az elképzelése jogosult, akkor az eredeti relief főalakját nem a hamisítvány által adott merev frontalitásban kell elképzelnünk, hanem jobbra vagy féljobbra forduló, lendületes beállítás.21
ban, hiszen a chlamys szárnyszerűen, nagy ívben repült utána. Valószínűleg a hamisítvány középső figurájának jobb karja a d j a meg az eredeti alak törzsének kontúrvonalát.
A bal oldali alak ruhája lényegében megegyezik a főalakéval: a mellen középen összefogott chlamys a háta mögött kétoldalt omlik le, alatta derekán övvel körülfogott chitont viselt. Jellegzetes és a relief azonosítása szempontjából döntő fontosságú a lábakat borító, keresztirányban redőzött nadrág, tekintve, hogy ez a ruhadarab a római viselettől idegen, a közel-keleti népek öltözékének jellemző tartozéka volt. A római reliefplasztikában való ábrázolásának leggyakoribb példáit az orientális kultuszok emlékanyagában találjuk. A hamisítványon való feltüntetése — éppen különleges volta miatt — minden bizonnyal az eredeti relief megfelelő részletének pontos másolásából fakadt. Másféle az állat fejénél álló figura öltözéke. Az övvel átkötött chiton fölött itt egy katonai kötény ábrázolását látjuk, a figura lábát, a másik mellékalakhoz hasonló katonai csizma fedi. Minden valószínűség szerint hiteles az állat hasa alatt ábrázolt kisebb állatok feltüntetése is, már ami az eredeti reliefen való jelenlétüket illeti. Jellegzetesnek tűnik a balra forduló kutya enyhén ágaskodó beállítása is. Ezzel szemben biztosra vehetjük, hogy az eredeti darabon más elrendezésben, a minden bizonnyal dinamikusabb kompozíció szerves részeiként szerepeltek ezek az állatok. Ugyancsak biztosnak látszik, hogy a nagy állat alakja nem ilyen élettelen, mereven frontális beállításban szerepelt az eredeti emléken, hanem a relief tárgyával összhangban: mozgalmas küzdelmi jelenet részeként, jobb felé rohanó és a ledöfés pillanatában leroskadó pózban. Ezzel pedig el is érkeztünk az eredeti relief tárgyának meghatározásához, a felismert eredeti elemek egységes képpé illesztéséhez. A hamisítvány előképe minden valószínűség szerint egy jobb felé rohanó, leroskadó bika hátán ábrázolta az állatot leszúró, keleties ruházatot s nagy ívben lengő chlamyst viselő Mithrast, megszokott segítőtársainak, az állat előtt álló, magasra emelt fáklyát tartó Cautesnek és az állat mögött fáklyájára támaszkodó Cautopatesnek, valamint a bikára szemből ráugró kutyának és az állat hasa alatt elhelyezkedő skorpiónak és kígyónak a társaságában. A kép tárgya, az alakok elhelyezkedése, ruházatuk főbb elemei lényegében változatlanul őrződtek meg a hamisítványon, a félreértések szülte idegen elemek pedig jól behelyettesíthetők az eredeti kép azonos helyén szereplő motívumokkal. Maradt azonban néhány, eddig nem tárgyalt részlet, melyek további magyarázatra szorulnak. Ezek: a bika beállítása (és ezzel összefüggésben a főalak jobb oldali szárnya), a két mellékszereplő eltérő ruházata, valamint a kép jobb szélén látható kisebb méretű figura értelmezése. Ezek a kérdések azonban a kép tárgyának ismeretében már megoldhatónak látszanak. Kétségtelen, hogy a bika beállítása idegen a Mithras-reliefek birodalomszerte azonos ábrázolásmódjától. Pontosan egyezik viszont a Juppiter Dolichenust ábrázoló .22
szobrok bikaalakjának megjelenési módjával. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy a hamisítvány készítője a bázis feliratán kívül a bika alakjának megformálásában is a Gallonius Crispianus által dedikált szobor, vagy a brigetiói Dolichenum nagy kultuszképe példáját követte. A mintaképek kontaminálásának két oka lehetett: egyrészt a relief azonosításának megnehezítését célzó tudatos törekvés, másrészt pedig az, hogy a Dolichenus-szobor nyugodtan álló bikáját sokkal könnyebb volt utánozni, mint a bikaölő-jelenet mozgásban ábrázolt figuráját. Van azonban egy pont, amely az eredeti kompozícióról árulkodik. A középső alak jobb oldali szárnya egészen más formájúnak látszik, mint a bal oldali. E szárny külső vonalának végpontja pontosan egybeesik a bika szügye és feje által meghatározott vonal meghosszabbításával. Márpedig ez a vonal — a térdre roskadó bika mellső lábaitól magasba emelt fejéig — a Mithras bikaölését ábrázoló kompozíció egyik uralkodó vonala. E vonal folytatása az istennek a bika száját magasba rántó, ívelten formált karja, amely a hamisítvány főalakjának jobb oldali szárnya lett.
Hasonló okkal magyarázhatjuk a két fáklyatartó ruházatának eltérő voltát is: a bőrrojtos katonai kötény Juppiter Dolichenus viseletének szokásos tartozéka. Milch Ármin Gyár utcai házában, a Dolichenumból származó leletek között a hamisító több szép példáját láthatta e szobortípusnak, köztük egy karjait keresztalakban kitáró töredékes példányt, amely Cautes ábrázolásának mintája lehetett. A hamisítvány értelmezésének utolsó tisztázatlan kérdése a kép jobb szélén található kicsiny alak magyarázata. Jól ismert a mithraikus ábrázolások azon típusa, .23
ahol a főjelenetet az isten életéből vett mellékjelenetek kísérik. A z így á b r á z o l t jelenetek a l a k j a i mindig kisebbek a központi t é m a szereplőinél. E mellékjelenetekkel kísért ábrázolások egyik sajátos típusa az, amelyen a mellék jeleneteket vagy azok egy részét n e m elhatárolt mezőkbe, hanem a bikaölés jelenetét környező h á t t é r szabadon m a r a d t részeibe, főképp a fáklyatartók h á t a mögötti térbe k o m p o n á l t a be a kőfaragó. A mellékjelenetek egyik leggyakrabban előforduló a l a k j a a b i k á t a v á l l á n vivő Mithras taurophoros figurája. E, f ő k é p p j o b b r a s csupán kivételes esetekben balra lépő, enyhén görnyedt testtartású a l a k ábrázolásának esetében — főleg a kis méretű, zsúfolt térkitöltésű D u n a vidéki t á b l á k o n — az a v a t a t l a n s z e m l é l ő n e m m i n d i g t u d j a megállapítani a jelenet értelmét, azaz n e m veszi észre az a m ú g y is a r á n y t a l a n u l kicsire méretezett b i k á t az istenalak h á t á n . A sokjelenetes D u n a vidéki t á b l á k o n ez a figura az esetek túlnyomó többségében Cautopates h á t a m ö g ö t t , azaz a reliefkompozíció b a l oldalán helyezkedik el, a k á r m i n t a n a g y s z á m ú kísérőjelenet egyike, a k á r m a g á b a n vagy másodmagával, a M i t h r a s születését á b r á z o l ó k é p társaságában. Mármost, úgy tűnik, hogy a h a m i s í t v á n y j o b b o l d a l á n f e l t ű n ő kisméretű figura valószínűleg egy ilyen ábrázolás emlékét őrizte meg, igaz, a szokásostól eltérő, balra forduló beállításban. A n n a k ellenére, hogy ez a beállítás s e m volna egyedülálló, n e m látszik szükségszerűnek, hogy a h a m i s í t v á n y m i n t á j á u l szolgáló brigetiói reliefet e ritkaságszámba menő ábrázolások közé soroljuk, hiszen bebizonyosodott, hogy a hamisító rendelkezett a k ü l ö n b ö z ő m i n t a k é p e k k o n t a m i n á lásához, a „pasticcio" előállításához szükséges kombinációskészséggel, s így elképzelhető, hogy az eredetileg bal oldalon levő alakot áthelyezte a jobb oldalra. E z a n n á l is i n k á b b valószínűnek tűnik, mert ez a képrészlet m i n d e n k é p p e n a r r a u t a l , hogy az eredeti relief a D u n a vidéken általános mellékjelenetes t á b l á k sorába tartozott. Ezek pedig az esetek többségében nem csupán egy, h a n e m több, M i t h r a s életéből vett eseményt ábrázoltak a bikaölés mellett, amelyeket a h a m i s í t ó elhagyott. (Ismerve ezeket az általában kis méretű, meglehetősen zsúfoltan szerkesztett, elnagyoltan, de f i n o m vonalakkal m e g m u n k á l t domborműveket, n e m c s o d á l k o z h a t u n k azon, hogy a rusztikus, n a i v f o r m á k k a l dolgozó falsator n e m vállalkozott a részletképek visszaadására.) Kockázatos találgatás v o l n a az eredeti mellék jelenetek összeállítására vonatkozó m i n d e n kísérlet, a n n y i azonban biztosra vehető, hogy a sziklából születő Mithras ábrázolása ezúttal sem hiányozhatott a j o b b felső sarokból. Ezzel a hamisítvány értelmezésének, az eredeti tárgy lehetőségekhez képest teljes azonosításának végére érkeztünk. A z eredeti relief, amelynek emlékét kétségtelen nyomok őrzik e különös faragványon, m i n d e n valószínűség szerint kis m é r e t ű , több jelenetes fogadalmi t á b l a volt; közepén Mithras tauroktonos ábrázolásával. A mellékjelenetek közül Mithras taurophoros a l a k j a vehető biztosra, s igen n a g y a valószínűsége annak, hogy a tábla tartalmazta Mithras petrogenitus f i g u r á j á t is. Jellegzetes sajátossága lehetett a reliefnek a fáklyatartók viseletében a perzsa n a d r á g szerepeltetése. Sajnálatos, hogy a M i t h r a s t kísérő állatok n e m azonosíthatók m a r a déktalanul, jelenlegi helyzetük a l a p j á n úgy tűnik, hogy a k u t y a mellett a k í g y ó és skorpió is szerepelt. A brigetiói Mithras-emlékek sorában szerepel egy olyan töredék, amely e n n e k a D u n a vidéken oly gyakori reliefcsoportnak egyik sajátos típusához sorolható, s amelyen a megmaradt jobb felső sarokban Mithras petrogenitus ábrázolása ő r z ő d ö t t meg. A z o n b a n a hamisítvány eredetijének ezzel az időközben ugyancsak e l k a l l ó d o t t töredékkel való azonosítása n e m látszik szükségszerűnek, részint e v o t í v t á r g y a k viszonylagos gyakorisága, részint a szóban forgó töredék több kiegészítési lehetőséget kínáló, hiányos volta miatt. Brigetióban, m i n t a p a n n ó n i a i Mithras-kultusz egyik centrumában, ahol m i n d e n valószínűség szerint több Mithras-szentély létét tételezhetjük fel, e relief típusnak több d a r a b j a is előfordulhatott. E kikövetkeztetett relief származásáról, előkerülése u t á n i sorsáról s e m m i adat u n k nincs. N e m t ű n i k azonban kizártnak, hogy a h a m i s í t v á n y egyes részletein nyomot hagyó Dolichenus-emlékekkel együtt, Milch Á r m i n gyűjteményében t a l á l k o z o t t vele a hamisító. E gyűjteményben, részint a D o l i c h e n u m leletanyagából, részint 24
ismeretlen lelhelyekről származó egyéb Mithras-emlékek is voltak, s korántsem tűnik biztosnak, hogy a különböző múzeumokba (Magyar Nemzeti Múzeum, Dunajsky Muzeum-Komarno) került gyűjtemény darabjait hiánytalanul ismerjük ma is.
J E G Y Z E T E K HELYETT A d o l g o z a t b a n b e m u t a t o t t h a m i s í t v á n y t J . CeSka és R. HoSek közölték Inscriptiones Pannoniae Superioris in Slovacla Transdanubiana asservatae (Brno, 1967) c í m ű k ö n y v ü k 103 s k . l a p j á n . K é p ü n k ( S z a t h m á r y G é z á n é r a j z a ) az ott k ö z ö l t f o t ó a l a p j á n k é s z ü l t . — A brigetiói D o l l c h e n u s - s z e n t é l y t e l j e s e m l é k a n y a g á t k ö z l i : Láng Nándor: Das Dolichenum von Brigetio c í m ű d o l g o z a t a , a L a u r e a e A q u i n c e n s e s II. (Bp. 1941) c í m ű k ö t e t 165—181. l a p j a i n , u g y a n o t t m e g t a l á l h a t ó a h i v a t k o z o t t k ő e m l é k e k f é n y k é p e is. — A brigetiói k ő e m l é k e k egy k ö t e t b e g y ű j t ö t t , m e g k ö z e l í t ő l e g t e l j e s k i a d á s a : Barkóczi László: Brigetio (Bp., 1944, 1951), a m e l y e g y b e n a v á r o s t ö r t é n e t é r ő l , vallási életéről is eligazítást n y ú j t . A v á r o s f e l i r a t o s e m l é k e i n e k k o r s z e r ű feldolgozása 1974-ben j e l e n i k m e g : L. Barkóczi—A. Mócsy: Die römischen Inschriften Ungarns, 2. k ö t e t . A M i t h r a s - k u l t u s z s z o b r a i n a k és r e l i e f j e i n e k m a g y a r n y e l v e n h o z z á f é r h e t ő l e g j o b b i s m e r t e t é s e : Nagy Tibor: A sárkeszi Mithraeum és az aquincumi Mithra-emlékek, a Budapest Régiségei c í m ű é v k ö n y v 15 (1950) k ö t e t é b e n ; v a l a m i n t Nagy Tibor: A paksi Mithras-dombormü, A r c h a e o l ó g i a i É r t e s í t ő 1958., 7—17. — Az itt p é l d a k é n t közölt M i t h r a s - d o m b o r m ű a s á r k e s z i s z e n t é l y e m l é k a n y a g á b ó l való. — A B r i g e t i ó b ó l s z á r m a z ó t ö r e d é k e s reliefet Nagy Tibor t e t t e közzé, e l s ő k é n t i d é z e t t r á d o l g o z a t á b a n .
VÍGH ISTVÄN R A J Z A .25
SOLYMOSI
LÁSZLÓ
Középkori végrendeleteink forrásértékéről A történeti kérdések i r á n t egyre fogékonyabbá v á l ó közvéleményt m i n d i n k á b b érdekli az a probléma, m i l y e n forrásokhoz n y ú l h a t a történész k u t a t ó m u n k á j a sor á n , s a források milyen lehetőséget k í n á l n a k m ú l t u n k sokoldalú ábrázolására. N e m kétséges, hogy ezt a lehetőséget alapvetően a f e n n m a r a d t források k o r o n k é n t változó mennyisége és t a r t a l m a határozza meg. Bár a középkori írásos e m l é k e k n a g y o b b része az évszázadok során megsemmisült, a b i r t o k u n k b a n levők a d a t a i m ó d o t a d n a k arra, hogy betekintsünk a középkori ember életébe. A középkori írásbeliség hazai emlékeinek többségét az okleveles források alkotj á k . Ezek jelentős része a m a g a idejében, sőt később is k ü l ö n f é l e jogokat biztosított. A z oklevélben megnevezett félnek és rokonságának hol települést, i n g a t l a n t j u t t a t o t t , hol vásártartást, vámszedést, várépítést engedélyezett, hol bíráskodási joggal r u h á z t a fel, hol pedig sérelmét orvosolta. A z okleveles források m á s i k , kisebb és n e m a n n y i r a j o g i célzatú csoportja viszont i n k á b b m i n d e n n a p i igényeket elégített k i . I l y e n e k voltak az u r a d a l m i tiszttartók számadásai, az adószedők lajstromai, a levelek stb. A két forráscsoport közötti különbséget j ó l érzékeltetik az a l á b b i p é l d á k : Z s i g m o n d király 1398. december 27-én kelt okleveléből azt t u d j u k meg, hogy az u r a l k o d ó a Fejér megyei B a t t y á n (ma Szabadbattyán) birtokot és tartozékait eladta K ő v á g ó ö r s i Györgynek. Ezzel szemben B a t t h y á n y Boldizsár Fejér megyei tiszttartója számadásaiban többek között arról tudósít, hogy 1502. szeptember 4-én a b u d a i v á s á r r a utaztában Martonvásárhelyen m a g á n a k és béreseinek 3 dénárért marhasültet, egyegy dénárért tojást és kenyeret, 5 dénárért bort vásárolt reggelire, a l o v a k n a k pedig 5 dénár értékű zabot adott. Nyilvánvaló, hogy a középkori forrásainkban u r a l k o d ó jogi szemlélet, a m e l y a kiváltságosok, a t u l a j d o n n a l rendelkezők érdekeit szolgálta,, h á t t é r b e szorította a m i n d e n n a p i élet eseményeinek megörökítését, és többé-kevésbé u n i f o r m i z á l t a , birtokügyek h a l m a z á v á tette középkori forrásainkat. A z oklevelek az egyszerű emberek, a jobbágyok, sőt a nemesek életének m i n d e n n a p j a i b ó l csak azokat az eseményeket jegyezték föl, amelyek szoros kapcsolatban á l l t a k az u r a l k o d ó osztály érdekeit védő valamilyen jogi aktussal. Ezért rendszerint csak a k k o r szerzünk t u d o m á s t a portékáival vásárra igyekvő jobbágyról, ha ú t k ö z b e n kifosztották, és u r a pert indított az okozott kárért, amely közvetlenül ugyan a jobbágyot sújtotta, de a földesurat is érintette, hiszen érdeke volt, hogy jobbágya nyugodt k ö r ü l m é n y e k között éljen és gyarapodjék. Hasonlóképpen gyakran előfordul, hogy a nemes vagy j o b b á g y háztartását a kirablást követő pereskedés során i s m e r j ü k meg. A két forráscsoport eltérő jellegéből következik, hogy megőrzésükről n e m gondoskodtak egyformán. A pillanatnyi jelentőséggel b í r ó számadást, levelezést kevésbé őrizték meg, m i n t a jogi vonatkozású okleveleket, melyek századok m ú l t á n is eldönthették egy-egy birtok vitatott tulajdonjogát. Ez a k ö r ü l m é n y csak t o v á b b növelte azt az aránytalanságot, amely a két forráscsoport között m á r a keletkezéskor kialakult. Szerencsére m a r a d t a k f e n n olyan oklevelek is, amelyek jogi t a r t a l m u k mellett bőséges információt n y ú j t a n a k a középkori élet sokoldalúságáról. A k ö z é j ü k tartozó forrástípusokból ezúttal a végrendeleteket m u t a t j u k be. A testamentumok elsősorban a végrendelkező vagyoni helyzetéről, a t u l a j d o n á t képező ingatlanok és ingóságok mennyiségéről és milyenségéről tájékoztatnak. E n n e k ellenére a végrendeletek mégsem tekinthetők tökéletes vagyonleltárnak. A kisebb ingóságok, m i n t a kevésbé értékes használati eszközök, t o v á b b á a lábasjószág (tyúk, lúd) k i m a r a d t belőlük. A z ingatlanokkal viszont m á s a helyzet. A végrendelkező 26
csak azokról a saját szerzeményekről rendelkezhetett szabadon, melyek adományozás, vásárlás vagy csere ú t j á n jutottak kezére. A testamentumokban ezért rendszer i n t csak ezek az ingatlanok szerepelnek. Különösen á l l ez a nemesi végrendeletekre, m i v e l a nemesi családok örökölt t u l a j d o n á t képező ingatlanok n e m a h a l á l közelségét érző családtag végakarata, h a n e m a társadalmi gyakorlat rendje, az ősiség, a nemesi birtok törvényes öröklése szerint hagyományozódtak. A nemesi örökölt tulajdon részletezésére néha mégis sor került, éspedig akkor, h a n e m volt vérségi örökös, és a király, lemondva örökösödési j o g á n a k érvényesítéséről, engedélyt adott arra, hogy a család utolsó tagja az összes birtokról szabadon rendelkezzék. A z ilyen királyi engedéllyel történő végrendelkezés főleg az Árpádkorban volt gyakori. Ezeket a testamentumokat elsősorban az ingatlanok számbavétele jellemzi. A végrendelet azonban nemcsak felsorolja a többnyire egyházaknak adott birtokokat, h a n e m utal azok nagyságára, állatállományára, továbbá lakóira. Megjegyzései k ö z ü l különösen az utóbbiakra vonatkozó részek értékesek. Segítség ü k k e l néha követni t u d j u k , m i k é n t v á l i k a földesúr gazdaságát m ű v e l ő nincstelen és jogtalan szolga ö n á l l ó a n gazdálkodó telkes gazdává. E z a folyamat, amely által á b a n a szolga részleges felszabadításával j á r t együtt, éppen a végrendelkezések n y o m á n egy sajátos társadalmi réteg kialakulásához vezetett. Torlóknak vagy a szlávból kölcsönzött lélek jelentésű szóval dusnokoknak h í v t á k őket. Elnevezésül^ szoros kapcsolatban á l l keletkezésükkel. A torlók eredetileg szolgák voltak. Végrendelkező u r u k azonban megváltoztatta állapotukat és helyzetüket. E g y h á z a k n a k hagyományozta őket, hogy a közfelfogásnak megfelelően u r u k lelki üdvösségéért szolgáljanak, és teljesítsék mindazokat a szolgáltatásokat, melyeket a végrendelet előírt számukra. Többnyire komoly mennyiségű élelmiszert, élő állatot és italt kellett az egyháznak a d n i u k , hogy miséző papjai évente megemlékezzenek az elhunytról, és a halott emlékére l a k o m á t tarthassanak, tort ülhessenek. A B i h a r megyei Besenyő falu egyházának dusnoka például az 1226-ban készült feljegyzés szerint évente két misét szolgáltatott uráért, egy juhot, 30 kenyeret, egy-egy ludat és tyúkot, két csöbör sört, tized g y a n á n t pedig két köböl gabonát és egy tyúkot adott az egyháznak. A végrendelkező természetesen gondoskodott arról, hogy a nincstelen szolga eleget tehessen ú j kötelezettségének. Testamentumában bizonyos földet, szőlőt bocsátott egykori szolgái rendelkezésére, állatokat, ekét és vetőmagot adott nekik, hogy megtermelhessék és előteremthessék mindazokat, amelyekből meghatározott mennyiséggel az egyháznak tartoztak. Eljárása az egykori szolgát ö n á l l ó gazdasága megalapozásával járadékszolgáltatóvá tette. 1234-ben p é l d á u l a d u s n o k egy m a r h á t , négy j u h o t és gabonát kapott, hogy vetni tudjon, és évente egy j u h o t , 30 kenyeret és négy vödör sört adhasson az egyháznak. A X I I I . század második felében változás figyelhető meg a végrendeletekben. Ettől kezdve a testamentumokat i n k á b b az ingóságok túlsúlya jellemzi. A felsorolt ingóságokból — bár csak az értékesebbekről emlékeztek meg — a végrendelkező nemes, pap, ritkábban polgár vagy jobbágy életkörülményeire következtethetünk, s a végrendeletek rendkívül sokoldalú adatai révén kísérletet tehetünk arra, hogy a k ü l ö n b ö z ő társadalmi osztályok és rétegek egymástól nagyon is eltérő életmódját megrajzoljuk. Megállapíthatjuk, hogyan öltözködtek, r u h á i k milyen anyagból készültek, hogyan nevezték az egyes ruhadarabokat. Volt-e h á z u k b a n k o m o l y a b b bútordarab (asztal, szék, ágy) és evőeszköz (kés, villa). Rendelkeztek-e könyvvel, ékszerrel. M e n n y i bor, gabona és milyen fegyver volt birtokukban. Á l l a t á l l o m á n y u k h á n y lóból, szarvasmarhából és sertésből állott. Mennyi készpénzük, pénzkövetelésük vagy adósságuk volt. A z erdélyi Vitéz György 1504-ben írt végrendeletében még arra is gondolt, hogy épülőfélben levő háza ne m a r a d j o n befejezetlenül, és meghagyta, hogy az ácsok, a k i k n e k járandóságát m á r kifizette, lépcsőt is csináljanak. A jobbágyok természetesen a tulajdonukat n e m képező, csupán használatukbán levő földesúri földről n e m rendelkezhettek. Viszont bevetett f ö l d j ü k leendő terméséről megemlékeztek. Végrendeletükben a birtokukban levő szőlő és irtásföld is helyet kapott, mivel a jobbágy ezeket átruházhatta másra. A Szabolcs megyei Kállósemjénből való Bagics Tamás 1521-ben h a t hold gabonavetésről és egy hold irtvány27
ról intézkedett. Hasonlóképpen járt el a mezővárosi polgár is. L u k á c s s o m o g y v á r i kereskedő p é l d á u l 1475-ben a helybeli Szent Egyed u t c á b a n levő házait, t o v á b b á vásárolt és zálogos szőlőit és szántóit feleségére hagyta. A testamentumok különösen alkalmasak a végrendelkező személyi kapcsolatain a k feltárására. A végrendelet rendszerint felsorolja a jogi aktus t a n ú i t , a végakarat végrehajtóit, r i t k á b b a n megnevezi a feleség és a gyermekek g y á m j a i t , a halotti torra hivatalos ismerősöket. A juttatásokban, k ü l ö n f é l e a d o m á n y o k b a n részesített személyek névsora további tájékoztatást n y ú j t . M e g i s m e r j ü k a családtagokat, a legközelebbi rokonokat, a falubelieket, a helybeli plébánost, a gyóntatót, a tanítványt, a környékbeli egyházakat, kolostorokat. A végrendeletben n é h a helyet kapn a k a végrendelkező familiárisai, jobbágyai is. A cselédekről m á r g y a k r a b b a n szó esik. Így szerencsés esetben m e g á l l a p í t h a t j u k a végrendelkező gazdaságának m u n k a erő-szükségletét. A Veszprém megyei Koromlai M i k l ó s 1491-ben kelt végrendeletéből például kiderül, hogy az idős kisnemesi h á z a s p á r gazdasága, melyhez jelentékeny á l l a t á l l o m á n y (1 bika, 1 betört csikó, 4 ökör, 8 tehén és 70 sertés) tartozott, egy-egy cselédet, famulust, gazdasszonyt és két pásztorgyereket foglalkoztatott. Mivel a végrendelkező a j a v a k szétosztogatásakor a r a n g j á n a k és gazdagságán a k megfelelő társadalmi követelmények és szokások szerint cselekedett, végrendelete tükrözi ezeket a nemegyszer igen ősi eredetű szokásokat. A végrendelkező i l l ő e n gondoskodott feleségéről, gyermekeiről és hozzátartozóiról. H á l á s volt segítőinek. Megemlékezett azokról, a k i k szolgálták. Jótékonykodott és a l a m i z s n á t osztott. Hozzáj á r u l t a falubeli kiházasítandó á r v a leányok h o z o m á n y á h o z . R u h á t adott a koldusoknak. A végrendelkező p a p n e m felejtkezett meg tanítványáról, a k i t n é h a külföldi egyetem látogatására serkentett. Némelyik jobbágy földesurára is gondolt. A m á r említett Bagics T a m á s p é l d á u l urára, L ö k ö s J á n o s r a hagyta azt a 14 forintot, mellyel Kovács I m r e tartozott neki. A középkorban a világiak és a p a p o k javaikból egyaránt j u t t a t t a k az egyháznak. A végrendelkező p a p k ö n y v á l l o m á n y a jellegénél és az egyházi értelmiség szerepénél fogva elsősorban a káptalanokat, konventeket, p l é b á n i á k a t , a papságot gazdagította. A Szabolcs megyei A j a k f a l u plébánosa és alesperese 1494-ben a helybeli p l é b á n i á r a hagyta azt a négy könyvet, melyek a p a p i teendők ellátását biztosították. Egyetlen világi t é m á j ú könyve, a magyar m ú l t r ó l szóló Chronica H u n g a r o r u m pedig p a p testvérére szállt. A z egyház természetesen bőségesen részesült az anyagi j a v a k b ó l . A tehetősebb végrendelkező pénzt adott zarándoklatra, templomépítésre és tatarozásra, h a r a n g r a , oltárterítőre, miseruhára. Állattal, telekkel, szőlővel, r u h a n e m ű v e l , ékszerrel v a g y készpénzzel fizetett a temetési szertartásért, az éneklésért és azért, hogy bizonyos a l k a l m a k k o r a miséző p a p megemlékezzék róla. Fizetett akkor is, h a r a n g j a ú g y kívánta, hogy ne köztemetőben, h a n e m templomi k r i p t á b a n nyugodjék. 1480-ban Boros Benedek csöglei nemes egy telket adott a p á p a i ferenceseknek, hogy kolostorukban temessék el. Ugyanakkor tekintélyes összeget biztosított r ó m a i és a a c h e n i zarándoklatra (az utóbbi helyen magyar kápolna m ű k ö d ö t t ) és arra, hogy h a r a n g o t vegyenek a csöglei egyháznak. A végrendelkező rendszerint gondoskodott arról, hogy a temetésére összejött rokonok, ismerősök élelemben n e szenvedjenek h i á n y t . A z a j a k i plébános temetésekor a résztvevők tekintélyes l a k o m á t csaphattak. A végrendelet ugyanis a tor megtartására egy asztag gabonát, 4 edény bort hagyott, és úgy intézkedett, hogy h á r o m ökröt és hat disznót v á g j a n a k le. A kisnemes K o r o m l a i M i k l ó s n a k n e m tellett ennyire. Végrendelete öt véka gabonát, három edény bort és öt t á b l a szalonnát fordított a vendégek ellátására. A halotti torhoz hasonlóan ősi eredetű szokás a végrendelkező l o v á n a k felajánlása a temetési szertartásban k ö z r e m ű k ö d ő p a p o k n a k és szerzeteseknek. E n n e k előzménye a honfoglaló magyarság előkelői körében dívó, a régészeti k u t a t á s o k b ó l régóta ismert lovas temetkezés volt, a m i k o r az e l h u n y t férfi vagy n ő lovát g a z d á j a holttestével együtt hantolták el. A kereszténység felvételével ez a szokás lassan megszűnt: az elhunyt lovát ezentúl n e m temették el, h a n e m az egyháznak a d t á k . 28
Itt azonban korántsem olyan adományozásról volt szó, mint amikor a végrendelkező birtokot, szolgát vagy akár ménest hagyott az egyházra. Tulajdonképpen felajánlás történt, melynek pogánykori rítusa néhány késő középkori, az irodalomban eddig még nem értékesített végrendeletből bontakozik ki. Ebben a néhány testamentumban a végrendelkező meghagyja, hogy utolsó útján lovát teteme előtt vezessék. A temetési menetben az értékes ló már önmagában is rangjelző volt. A ló színe pedig az előkelőség különböző fokozatainak kifejezésére szolgált. Ezért intézkedett 1497-ben az arisztokrata Héderváry János úgy, hogy a győri domonkosok kolostorában levő családi kriptához vezető gyászmenetben teteme előtt fehér ló haladjon. A pápai ferenceseknél temetkező Sitkei Gotthárd várkapitány viszont 1517-ben sárga színű lovat ajánlott föl a papságnak. Az ajaki plébános is ennek a szokásnak hódolt, amikor két közönséges (kocsit húzó) lovát szánta erre a célra. A két utóbbi végrendelet lehetővé tette, hogy a temetés után a rokonok vagy mások megvegyék a felajánlott lovat, s a pénzt a közreműködő papok szétosszák •egymás között. Amint a X. században a temetési lóáldozat a társadalom bizonyos rétegében férfiak és nők körében egyaránt dívott, ugyanúgy a szokás késő középkori továbbélése sem korlátozódott csupán a férfiakra. A Somogy megyei Lelle falu egyik nemesasszonya például 1480 táján úgy intézkedett, hogy temetése idején posztóval letakart lovat vezessenek teteme előtt. Középkori végrendeleteink tartalmát többnyire ilyen színesség, az élet ilyen elevensége jellemzi. Értékük egyre inkább megkívánja, hogy számba vegyük őket, és a kiadatlanokat közzétegyük, hogy ily módon ne csak a történész, hanem a régész, a néprajzkutató, sőt a bennük szereplő magyar szavak felhasználásával a nyelvész is meríthessen belőlük. IRODALOM Tagányi Károly: A hazai élő jogszokások gyűjtéséről. (Néprajzi Könyvtár. Üj folyam, 1. f ü z e t . ) Bp., 1919. — Pais Dezső: Megtorol. M a g y a r Nyelv, 18 (1923). — László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete. Bp., 1944. — Belényesy Márta: A ló becse a középkorban. (Egy XV. •századi v é g r e n d e l e t t a n u l s á g a i . ) E t h n o g r a p h i a , 68 (1957). — Mályusz Elemér: 1526 előtti okleveleink forrásértéke. T ö r t é n e l m i Szemle, 10 (1967). — Mályusz Elemér: Egyházi társadalom a középkori Magyarországon. Bp., 1971. Az idézett és e g y e t l e n , 1398-ban k e l t oklevél k i v é t e l é v e l k i a d a t l a n f o r r á s o k a M a g y a r •Országos L e v é l t á r D i p l o m a t i k a i L e v é l t á r á b a n és az Országos S z é c h é n y i K ö n y v t á r f i l m t á r á b a n találhatók.
%
^
/V | |
YVlV
^ T V
L Ti
t t - h W T r r r r n r r r r ^ V t G H ISTVÁN R A J Z A .29
NAGY JÓZSEF
ZSIGMOND
Egy labanc főúr halála 1704-ben A királyi kancellária egyik tagja, ifjabb M e d n y á n s z k y P á l , 1704 októberének végén azonos t a r t a l m ú levéllel kereste f ö l a Berényi, a Forgách és a Keglevich családtagokat. Megbízásának eleget téve tudatta velük, hogy az á l t a l a is j ó l ismert K o h á r y Farkas gróf, volt honti főispán, kiterjedt birtokok ura, október 6-án, életének 51. évében a horvátországi D u b r a v á n (Varasd mellett) v á r a t l a n u l elhunyt. A z eseményt értékelők némelyike m á r ekkor, 1704-ben is olyan kérdéseket fogalmazott, amelyek főként a h a l á l helyére és körülményeire vonatkoztak. S o k a k szám á r a egyáltalán n e m volt világos, hogy hogyan és m i l y e n szándékkal k e r ü l t az I p o l y mentén birtokos ű r csábrági v á r á b ó l Horvátországba. A z elhunyt távolabbi ismerősei is tudták, hogy a megyehatáron túl intézendő feladatot a gróf n e m sokat v á l l a l t életében. Most, h a l á l a u t á n azonban ők is azt hitték, vagy állították, hogy K o h á r y Farkast neves b á t y j á n a k , az u d v a r h ű politikus és hadvezér K o h á r y I s t v á n n a k politikai tervei megvalósítása közben érte — távol birtokaitól — a h a l á l . A gondolat, hogy égy grófnak, volt H o n t megyei főispánnak, a u l i k u s család n a g y r a h i v a t o t t f i á n a k társadalmi, politikai súlya nagyobb az átlagosnál, s hogy életével és halálával kapcsolatban egyaránt bonyolult körülményekre i l l i k gyanakodni, n e m volt idegen a korabeliektől, de a kérdésre u t ó b b válaszolni p r ó b á l ó történetírástól sem. Ennek megfelelően az ügyet csak érintőlegesen tárgyaló történeti i r o d a l o m N a g y I v á n óta azon a véleményen volt, hogy Koháry Farkas a k u r u c m o z g a l o m terjedésének megakadályozása, és főként a Horvátországból i n d í t a n d ó l a b a n c ellentámadás megszervezése érdekében ment, mégpedig k i r á l y i megbízással, a Dráv á n túli részekre. Egyedül Thaly K á l m á n utalt a H o n t vármegyei l e v é l t á r a k ismertetése kapcsán arra, hogy K o h á r y Farkas talán bujdosás következtében, a k u r u c o k ' elől menekülve kerülhetett e s z á m á r a végső állomásra. A kérdés érdemi tisztázását azonban Thaly n e m vállalta — és értékrendje szerint teljesen jogosan is mellőzte a további magyarázatot —, mivel, ha a Koháry Farkas utolsó éveire vonatkozó iratok meg is fordultak kezén, a gróf személyes sorsa és feltételezett menekülésének körülményei számára n e m épültek b e a nagypolitikai összefüggésekbe, és alig magyarázt á k az olyan hősök tetteit, m i n t amilyen Koháry Farkas neves b á t y j a , a hadvezér, politikus és költő K o h á r y I s t v á n is volt. H a azonban az események f o n a l á t a jelzett halálesettől forrásaink a l a p j á n visszagombolyítjuk, a korabeli és utólagos véleményekhez képest egyaránt ú j , de n e m kevésbé jellemző k é p t á r u l s z e m ü n k elé. E k é p n e m különbözik a Thaly á l t a l megrajzolttól abban a tekintetben, hogy K o h á r y Farkasról vizsgálatunk során sem bizonyosodik be, hogy kiemelkedő történeti személyiség, méltatlanul elfeledett politikus, vagy emelkedett elme lett volna, mégis eltér attól, mert személyében és határhelyzetben beteljesedő sorsában egy. adott réteg, a nagybirtokos arisztokrácia társadalmi szerepváltozásának bonyolult f o l y a m a t á b ó l ragadhatunk meg egy általánosabban is jellemző egyedi mozzanatot. Farkas gróf 1703-as „futása" — mert futott Csábrág várából, és n e m megbízatásnak engedelmeskedve jött k i —, több, jórészt ez évnél k o r á b b i ok eredménye volt, melyek számbavétele n y i l v á n v a l ó v á teheti, hogy úgy és csakis úgy cselekedhetett, m i k é n t az események megmutatták.
K o h á r y Farkas az 1700-as évek elején az úgynevezett b á n y a k e r ü l e t i v á r a k egyikében, a H o n t megyei Csábrág v á r á b a n lakott. K o r a b e l i m a g á n és hivatalos természetű iratok egyaránt békés arisztokratának m u t a t j á k őt, a k i népes családja, kiterjedt birtokai és társadalmi kapcsolatai intézésében egyaránt nagy szorgalommal j á r t 30
el. Felesége, gróf Rechberg M á r i a L u d o v i k a révén egyszerre jutott rokonságba az. országbíró Forgách Á d á m leszármazottaival és cseh, osztrák arisztokratákkal. Nővére, özvegy Barkóczy Györgyné (Károlyi Sándornak, a szatmári békeszerzőnek anyósa) a keleti országrész főúri családjai számára tette ismertté nevét. A századfordulón m á r csak egyedül életben levő fitestvére, István, a király i r á n t i hívségében sokszor megpróbált, s m i n d i g fényesen vizsgázott ú r volt, akit kedveltek az udvarnál, katolikus egyházi körökben pedig jótékonyságáért és kegyes életéért becsültek. K o h á r y Farkas rokoni kapcsolatéit a századfordulón sikeresen bővítette l á n y a i férjhez adásával. B o r b á l a nevű l á n y á t a horvát származású Keglevich család elsőszülöttje, Zsigmond kérte feleségül. Zsófiát a Nógrád és Trencsény megyében birtokos, gyorsan emelkedő Berényi család fia, Á d á m jegyezte el. A népes család azonban nemcsak eladó lányokkal, h a n e m kiskorú fiúgyermekekkel is büszkélkedhetett. K é t nagyobbik fiát O l m ü t z b e n katonai ismeretekre taníttatta atyjuk, a két kisebbet pedig a szokásos nagyszombati intézet helyett Bécsben iskoláztatta, hogy részben a n y j u k r a való tekintettel „német szót is ottan jobban megh tanulhassák". Ilyen b ő gyermekáldás mellett K o h á r y Farkasnak természetesen n e m kevés, részben anyagi természetű gondja akadt. Megoldásukban azonban m i n d e n k o r számíthatott nőtlen b á t y j á n a k anyagi és n e m kevésbé fontos emberi, hivatali kapcsolatokat a családi célok érdekében mozgósítani kész támogatására. H a e támogatás részleteit alaposabban szemügyre vesszük, sajátos, a korban n e m egyedülálló családi politika körvonalai bontakoznak ki előttünk. Ez a politika m i n d e n megnyilvánulásával a család közös érdekeit képviselte. Tekintettel arra, hogy a századfordulóra K o h á r y Farkas m á r csak egyetlen élő fitestvére volt az elsőszülött Istvánnak, s figyelemmel arra, hogy a m i n t említettük, István nőtlen életet élt, a családi politika joggal fogható fel a két testvérnek egy közös cél érdekében folytatott tevékenységeként. István és Farkas célja, sajátos körülményeiknek megfelelően, egyaránt az volt, hogy birtokszerző, birtokkezelő, megyei és országos m ű k ö d é s ü k egyaránt a m a j d a n i , Farkas ágából származó örökösök j a v á t szolgálja. M i n d e z azt is jelentette, hogy K o h á r y István politikai szereplésének m o t í v u m a i között az öccsével és a n n a k családjával kapcsolatos indítékok mindenkor fontos, és nézetünk szerint eddig kellően figyelembe n e m vett összetevőként jelentkeztek. U t ó d a i k sorsa, megfelelő ú t n a k indítása a megváltozott körülmények között, a X V I I . század utolsó évtizedeitől, a török h a t a l o m visszaszorításától kezdődően n e m csupán a K o h á r y család esetében bírt különös fontossággal. N á l u k , terveikkel és újrarendezkedő életükkel kapcsolatban azonban az arisztokrácia egy olyan típusáról eshet szó, amely az ú j körülményeknek megfelelő cselekvési f o r m á k kiválasztásánál n e m csupán a jelzett kérdésben, h a n e m mozgási, érvényesülési lehetőségeit tekintve általánosabban is, m á s o k n á l nagyobb szabadságokkal számolhatott, de — b á r n e m ennyire nyilvánvalóan — nagyobb megkötöttségekkel, akadályokkal is szembe kellett hogy nézzen. A Csábrágban békés életet folytató K o h á r y Farkas, vagy a pozsonyi és bécsi katonai körökben kedvelt K o h á r y István tisztában volt azzal a nehéz és társadalmi, politikai feszültségekkel terhes világgal, amelyben éltek. L á t t á k a török kiűzését követő h a t a l m i túlkapásokat, érzékelték a porcióztatást és katonai végrehajtást, eljutott h o z z á j u k nemesek és nemtelenek fokozott megaláztatásának híre, de a hírek hatására kelt állásfoglalásuk sokban eltért osztályos társaikétól. Esetükben a csal á d i tradíció, a birtokbeli gyarapodás és a hivatali előmenetel a hatalomrészesedés olyan bizonyosságával járt, m i n t a korabeli magyar arisztokráciában keveseknél. Kedvezőbb körülményeik és j ó közérzetük okai között első helyen említhető a család addigi sikeres ú t j a és századvégi szilárd pozíciója, mely elsőrenden biztosított s z á m u k r a védelmet. A X V I . században szinte ismeretlen, köznemesi állapotú K o h á r y család voltaképpen Farkas nagyapjától, Koháry Pétertől kezdődően, de mindenkor az u d v a r és a klérus messzemenő támogatását élvezve emelkedett egyre magasabb társadalmi szintekre. K o h á r y Péter volt az az ős, aki szerencsés házasságkötése révén
(feleséget a 31
gazdag Baiassák. közül választott), megfelelő k a t o n a i erények b i r t o k á b a n , de a z erdélyi fejedelmekkel folytatott harcok során m e g n y i l v á n u l ó hűsége, és a z uralkodón a k n y ú j t o t t pénzkölcsönei fejében is, előbb zálogba, később a d o m á n y k é n t k a p t a meg a H o n t megyei v á r u r a d a l m a k k ö z ü l Csábrágot és S z i t n y á t (1629). A X V I I . század nagy párharcában, melyben a központi hatalom és a h a t a l m á r a féltékeny rendiség egyaránt képtelen volt tényleges sikert kicsikarni, a K o h á r y család m i n d v é g i g a központi hatalom mellett jutott jelentős rendi pozícióhoz. K o h á r y Péter fia, István, ennek jegyében szilárdította meg ú j a b b u d v a r i , k a t o n a i szolgálattal családja helyzetét. E l ő b b Szécsény, m a j d F ü l e k kapitánya lett, s hűsége j u t a l m á u l 1661-ben elnyerte H o n t megye főispáni tisztét. M á r bányavidéki f ő k a p i t á n y volt, a m i k o r hirtelen h a l á l a (1664-ben a törökkel vívott harc során esett el L é v a alatt) egy csapásra kétségessé tette a család további emelkedését. Á r v á n m a r a d t kiskorú gyermekeit azonban (köztük az akkor 10 éves Farkast) I. L i p ó t tényleges t á m o g a t á s b a n részesítette, és 1666-ban a legidősebb fiút, az alig 17 éves Istvánt be is iktatta a t y j a örökébe, a füleki vár kapitányságába. A z általános viszonyokhoz képest a Koháry testvérek tehát e l m o n d h a t t á k , hogy a lipóti abszolutizmust kísérő erőszakos lépések alig h á t r á l t a t t á k családi előrehaladásukat. Természetesen n e m á l l í t a n á n k , hogy a család történetének p é l d á j a önm a g á b a n elegendő lett volna ahhoz, hogy Koháry I s t v á n és Farkas feltétlen udvarhűségét kiváltsa. Csak m o t í v u m és szintén n e m elégséges a l a p lehetett ehhez az a tény is, hogy a testvérek előbb Nagyszombatban, m a j d Bécsben t a n u l t a k , s á l l a n d ó u d v a r i és egyházi támogatást élveztek. Á m tekintve csak röviden jellemezhető gazdasági és társadalmi körülményeiket, láthatóbbá lesz állásfoglalásuknak a családi tradícióból és neveltetésből csak részben érthető iránya. M i k é n t családjuk és egyes családtagjaik történetében á l t a l á b a n , úgy birtoklási történetükben is számos előnyt élveztek. Ezáltal m á s o k n á l h a m a r a b b kelhetett n á l u k a felismerés, hogy az ú j helyzetben, a török kiűzését követően m é g i n k á b b a feltétlen udvarhűség lesz gyarapodásuk elsődleges alapja. K o r á b b i birtokszerzéseiknél a hadi, udvari szolgálat és az okos házassági politika dominált. Jellemző példa a kétféle mód, a családi politika és a k i r á l y i kegy összefonódására, ahogy a nagyapa, K o h á r y Péter a hűtlenségben elmarasztalt, m a j d meghalt Kaszaházi J o ó János várait, Csábrágot és Szitnyát, özvegye kezével és egy.szerre királyi a d o m á n n y a l megszerezte. X V I I . századi történetük során egyre-másra jutottak a várbirtokokhoz, és v á l l a l t a k a birtoklással és a jövedelemszerzéssel együtt j á r ó vár- és területvédő feladatokat. Különösen Szécsény és F ü l e k v á r á n a k elestét követően nyílott erre m ó d j u k , m i d ő n a belső, a bányavárosokat védő sáv olyan kis v á r a i n a k védelmi szerepe is megnövekedett, m i n t a m i l y e n Csáb rág, Végles, D i v é n y , •Gács, Balog, M u r á n y vára, illetve a G a r a m völgyében Saskő és Szentbenedek voltak. A várbirtokos család főként ekkor, a X V I I . század utolsó évtizedeiben r á j u k h á r u l ó védelmi szerepben t ű n t k i , amelyben koronás k i r á l y a i r á n t m e g m u t a t k o z ó hűségét a törökkel és a rendi-függetlenségi harcokat v í v ó k u r u c o k k a l szemben egyaránt ^megbizonyította. És amennyiben egyre i n k á b b bizonyították e hűséget ( p é l d á u l Koháry István és János több éves fogsággal Thököly börtöneiben), egyre ú j a b b zálogbirtokot (Murányt, Balogot és Jolsvát), kincstár által hűtlenség m i a t t elkobzott t u l a j d o n t (mint a Wesselényiek kecskeméti jószágait), s nagyobb lehetőségeket kaptak a volt hódoltsági területen való terjeszkedésre. K o h á r y István és Farkas a X V I I . század végén egyértelműen fokozni t u d t a a védelmi harcok során katonai szerepükből következő gazdasági befolyást, s m í g mások alig t u d t á k előteremteni a volt hódoltságon f e k v ő b i r t o k a i k m e g v á l t á s i adóját, a kincstár a K o h á r y testvérek i r á n t elnéző, olykor adakozó volt és többször is „gratiáját" mutatta. így, miközben a királyi k a m a r a m i n d e n t megtett a nemesi jövedelmek egy részének elvonása érdekében, hogy az államadósságokat v a l a m i v e l pótolja, a kedvezményezett K o h á r y testvérek m á s o k n á l szabadabban szervezhették hevesi, pesti s még délebb fekvő megyei birtokaikat. Ilyen kedvező feltételek mellett a két testvér m á s o k n á l gyorsabban és sikerersebben állt át a katonai, várúri szerepről a békés birtokosira. N e m jelentéktelen ;32
sikert könyvelhettek így el, hiszen a magyar arisztokráciát a század végén még nem jellemezte a n n y i r a a nagyarányú birtokszerzés, m i n t a szatmári békét követő időszakban, a m i k o r a főleg idegen arisztokraták kezén haszontalanná vált földingatlanokat folyamatosan váltották magukhoz a X V I I I . század nagy földszerző családai, a Károlyiak, B a t t h y á n y a k és Esterházyak. A X V I I . század m á s o d i k felében a birtokszerzés m é g hasonlíthatatlanul nehezebb feltételek között folyt, így a korabeli versenyben a K o h á r y testvérek legfeljebb Esterházy P á l nádor s még néh á n y m á s f ő ú r lehetőségeihez mérhető kedvező körülményekkel rendelkeztek. Első pillantásra a családtörténetnél és a gazdasági körülményeknél m á r említett, m á s o k n á l nagyobb szabadság, kedvezőbb helyzet jellemezte Koháry Farkast és Istvánt, társadalmi szerepét, befolyását tekintve is. Voltaképpen azonban ez volt az a pont, ahol a „nagyobb szabadság" másutt megfigyelhető ténye n e m igazolódott, s ahol közvetlenebbül kitetszik K o h á r y Farkas 1703-as futásának, menekülésének számos mozzanata. A nagy átalakulás, amelynek s o r á n . a v á r ú r b ó l békésen gazdálkodó birtokos lesz, n e m csupán gazdasági folyamat, h a n e m a társadalmi átalakulás feszültségektől éppen n e m mentes, hatalmas áradata is. Első pillantásra azonban a K o h á r y a k nemcsak megnövekedett birtokokkal, h a n e m ezzel j á r ó nagyobb társadalmi, politikai tekintéllyel is kerültek k i a századvég harcaiból. Ezt a véleményt erősíthette sokakban, hogy a családot 1685-ben grófi rangra emelte a király, s hogy elnyerték az örökös honti főispánságot. Társadalmi lconszolidáltságuk másoknál magasabb fokát jelezhette az a n á l u k megfigyelhető munkamegosztás is, melynek révén Farkas i n k á b b gazdasági, birtokkezelői és megyebeli ügyekben j á r t el, István pedig a bécsi Haditanácsban tárgyalt, a család tekintélyét magasabb körökben növelte, kam a r a i hivatalokban intézte a birtokügyeket s a klérust megnyerő kegyes alapítványokat tett. A szerepek ilyen megoszlása az említett családi terveknek tulajdonítható, a m i t jól példáz az a tény is, hogy a másodszülött K o h á r y I m r e és a fiatalabb János korai h a l á l a u t á n az életben m a r a d t István és Farkas csak névlegesen osztozkodott meg a családi birtokokon. B á r 1694-ben összeíratták javaikat, a részletekig terjedő elkülönítésnek nincs nyoma. Zálog- és vásárlási ügyeiket továbbra is közösen bonyolították, és közösen birtokolták az anyai ágról m a r a d t úgynevezett Bosnyákféle javakat is. Ezek az eredmények azonban egy i d ő u t á n különösen K o h á r y Farkasban egy új, a k o r á b b i n á l jóval számottevőbb politikai, közéleti jelentőség hitét keltették. A z alázatos kérelmek, amelyben jobbágyok és kisnemesek, plébánosok, alispánok és mezővárosi cívisek fordultak a honti hatalmassághoz, K o h á r y Farkasn á l határozott önérzetnövekedéssel jártak. Megnövekedett h a t a l m a t u d a t á b a n munk á l t ú j és ú j a b b gazdasági terveken, aprólékos kérdésekben is személyesen j á r t el a birtokok tiszttartóinál, szedette az adót, ellenőrizte az úriszéki pereket, és bátyja megbízottjaként intézkedett a vármegye gyűlésein. Hivalkodott bátyja közéleti sikereivel, maga is rendi méltóságot (koronaőrséget) igyekezett szerezni, s egyre kevésbé ötlött szemébe az 1700-as évek számtalan társadalmi nyomorúsága, mely jobbágyot és volt katonát, köznemest s nemegyszer arisztokratát is, b á r különböző mértékben, de sújtott. K o h á r y Farkas bátyjához írt leveleiben viszont állandóan arról igyekszik meggyőzni őt, hogy most, m i d ő n a török kiűzése és a hosszan tartó belső béke időszaka elkövetkezett, m i n d e n t meg kell tenni az u d v a r kegyeinek látható haszonra, a d o m á n y r a vagy hivatali címre váltása érdekében. Nógatta bátyját, hogy egészségi állapotára is tekintettel, hagyja el a katonai pályát, mivel a békésebb foglalatosságok, a hivatalok távlatokban nagyobb haszonnal kecsegtetnek, m i n t a hadiak. A z egyoldalú szemlélet tulajdonképpen K o h á r y Farkas társadalmi elszigetelődésének, rossz helyzetértékelésének következménye volt. Ü j helyzete szerint, a nemesi társadalom gazdagon rétegezett egészébe K o h á r y Farkas igazi arisztokrataként szeretett volna beilleszkedni. Törekvései, lányai férjhezadásával kapcsolatos elképzelései m i n d e cél érdekében alakultak, tényleges helyzete azonban még n e m tette lehetővé, hogy valóban arisztokratához méltó életet éljen. Gyermekei felneveléséről kellett gondoskodnia, bátyja birtokaival azonban n e m rendelkezhetett, sőt a meg 3
Tiszatáj
33
nem osztozásból következő sajátos állapot háttérbe szorította ő t b á t y j a akaratához képest. A vágyai és a lehetőségei között meglevő feszültségnek engedelmeskedve mozgott, a m i k o r tényleges helyzetét feledve, m i n t h a az egész K o h á r y vagyon birtokosa lenne, szállt szembe környezete szinte v a l a m e n n y i rétegével, m é g pedig egy korszerűtlen aulikus álláspontról. A K o h á r y a k korábbi katonai szerepe 1700-ra — úgy látszott — végérvényesen megszűnt. Ű j érdekeik érvényesítése így egy csapásra felbomlasztotta azokat a társadalmi kötődéseket, amelyek évszázados gyakorlat eredményeként a l a k u l t a k k i . A z arisztokrácia az ú j helyzetben általában is előretört, m á s rétegek rovására, a K o h á r y testvérek azonban különösen gyorsan s z á m o l t á k fel k o r á b b i p a t r i a r c h á lisabb kapcsolataikat. H a t a l m u k növekedésével egyidejűleg a k a d á l y o z n i igyekeztek a nemesség megyei érdekvédelmének erősödését, hiszen a megyében a rendi ellenállás udvarral s főúrral szembeszállni kész m e g n y i l v á n u l á s á t l á t t á k . M é g i n k á b b ellenségének tudta K o h á r y Farkas a nemesség alsóbb rétegeit, a k i k k e l s z e m b e n főleg jövedelmi érdeke védelmében kellett hogy keményen fellépjen. A m i k o r a kecskeméti tanács arról panaszkodott, hogy olyanok élnek közöttük, „kik sem p o r t i é t sem más szolgálatot a szegénység gyarapítására nézve n e m a k a r n a k praestálni, tartv á n magokat az nemesi authoritásokban" és v e l ü k szemben is kérték a f ö l d e s ú r i hatalom érvényesítését, K o h á r y Farkas m i n d i g a m a g a és n e m a megye n e m e s v é d ő érdekei szerint j á r t el. A nemesség szembenállásának egyik oka volt az is, hogy a K o h á r y a k a t túlságosan a végbeli k a t o n á k védelmezőinek tartották. Holott levelek és rendeletek sora tanúskodik arról, hogy a v á r ú r K o h á r y a k mindig földesúri érdekeik védelme szerint j á r t a k el hatalmaskodó végbeli népeikkel, s emiatt népszerűségük k ö r ü k b e n s e m volt töretlen. Számos kérdésben, például a vallás ügyében még n y i l v á n v a l ó b b v o l t ellentétük, mivel itt a katolikus K o h á r y a k és a részben protestáns végbeliek szembenállása ú j r a és ú j r a megmutatkozott. A z 1690-es évektől kezdődően K o h á r y Farkas felhagyott a k a t o n a i szerephez még elengedhetetlen taktikai szempontokkal, és védettsége, v a l a m i n t h a t a l m a b i z t o s tudatában egyre közvetlenebb érdekérvényesítésre törekedett. A k o r p o n a i megyegyűlések legföljebb arra voltak jók, hogy Koháry Farkas — b á t y j a , a főispán nevében. — állandóan b í r á l j a az ott hozott intézkedéseket. A m é g m e g m a r a d t végvári népességgel szintén keveset törődött, látván a várak védelmi szerepének i m m á r teljes megszűntét. M u r á n y leégését h í r ü l adó levelében n e m b á n k ó d i k a k á r o n , m e r t abban reménykedik, hogy az általános tendencia jegyében ezt a v á r a t úgyis „ e l fogiak h a n n y " , azaz, m i n t hadászatilag értéktelent l e r o m b o l j á k . Ilyen k ö r ü l m é n y e k között, az ú j uralmi biztosítékok k i a l a k u l á s a előtt, K o h á r y Farkast rendkívül v á r a t l a n u l és a legkülönbözőbb érdekeknek ellenségként kiszolgáltatva, érte a hosszúnak remélt béke hirtelen megszakadása 1703 m á j u s á b a n , „ a fölföldi rossz hírek" rémisztően gyors megszaporodása; Orosz György beregi alisp á n n a k és nénjének levelei a l a p j á n azonban kezdetben még nyugtatta m a g á t é s egyértelműen a Tokaji Ferenc felkeléséhez hasonló parasztlázadást látott b e n n e . Válaszleveleiben ezért pontosan e mozgalommal kapcsolatban m á r bevált lépéseket szorgalmaz. Véleménye kicsit K á r o l y i Sándoréhoz hasonló, a k i az u d v a r n a k a nemesség iránti bizalmatlanságát l á t j a abban, hogy parasztlázadás helyett következetesen rebelliót emleget az eseményekkel kapcsolatban, azaz „az ökör alatt b o r j ú t keres". Gyöngyösi István, a költő (ekkor gömöri alispán) nézete szerint is „azon seregek csak holmi öszvegyült tolvajokból á l l ó k " . D e a kiterjedt kapcsolatokkal rendelkező Gyöngyösi, aki az elégedetlenségnek n e m csupán a parasztságot é r i n t ő okaival m á s o k n á l j o b b a n tisztában lehetett, m á r figyelmezteti K o h á r y F a r k a s t a f ő ú r „ p é l d a m u t a t á s á n a k " szükségességére, mert, m i k é n t í r j a : „ h a csak N a g y s á g o d . . . rendet n e m s z a b . . . m ó d o t n e m m u t a t . . . amikor ide a m i szomszédságunkba j u t n a az alkalmatlanság, későn lenne aszt akkor osztón m i n é k ü n k m e g g á t o l n u n k " . A keletibb országrész nemeseinek rémülése ö n m a g á b a n azonban még n e m m u tatja a válság igazi méreteit, bór a vezetők személye, Bercsényi és R á k ó c z i egyre kevésbé teszi lehetővé a parasztfelkelés-értelmezés fenntartását. 34
K o h á r y Farkas s z á m á r a b á t y j á n a k Bécsbe hívása az igazi jel arra, hogy általánosabb, a nemesi társadalmat is érintő ú j válság kibontakozásáról s n e m egyszerű parasztfelkelésről van szó. A b á t y j á t ó l Bécsből kapott levelek Csábrág és a bányavidéki v á r a k haladéktalan megerősítésére, a nemesi ellenállás megszervezésére és a parasztvármegye gyors mozgósítására utasítják Koháry Farkast. A z utasított meglepve veszi tudomásul, hogy a m á r jelentéktelennek ítélt Hont, Nógrád, G ö m ö r megyei v á r a k — részben a családi v á r a k — egyszerre a védelem fontos eszközeivé válnak, a k u r u c előnyomulás akadályozását, a várostromra még be n e m rendezkedett k u r u c h a d a k zavarását, és főként a bányavárosok védelmét kell biztosítaniuk. Koháry Farkas szerencsétlenségére otthona, Csábrág vára, központi jelentőségű lett e védelmi szervezkedésben, mivel Fülek, Szécsény és más, k o r á b b a n jelentős, de ekkor m á r használhatatlan v á r a k h í j á n Csábrág az egyik első a Zólyomot és Selmecbányát védő sorban. B á t y j a elutazásától kezdve K o h á r y Farkas kettős értelemben készül a harcra. A m e n n y i t a védelem szervezésére tesz, legalább annyit forgolódik saját és családja érdekeinek biztosítása ügyében. A megyei nemesség is így cselekszik, azzal a különbséggel, hogy — m á r n é m i történelmi tapasztalat a l a p j á n és személyes megbízások h í j á n — teheti mindezt. A megyei nemesség számára az lehetett a kitűzött cél, hogy átvészelje valahogy az eseményeket, vagy elégtételt vegyen jogos sérelmeiért. E n n e k jegyében passzivitással vagy a k t í v kuruc, illetve labanc magatartással válaszolhatott a mozgalom h í v ó szavára. M i u t á n a parasztfelkeléssel kapcsolatos aggodalmaik idővel feleslegesnek bizonyultak számukra, jóval könnyebb volt ö n m a g u k r ó l vagy családjuk védelméről gondoskodniuk, m i n t a Koháry Farkas-típusú arisztokratának. K o h á r y Farkas viszont, a m i n t láttuk, n e m különösebben reménykedhetett az általa vezetendő köznemesi ellenállás erejében, sőt j ó oka volt. félni ettől a köznemességtől. Igaz, a megyék felajánlkozásában n e m volt h i á n y ! J ú n i u s 12-én Radvánszky János, Z ó l y o m megye alispánja, a megyei gyűlés ünnepélyes f o g a d a l m á t és a kurucokkal szemben egy szálig felkelni kész nemesség üdvözletét k ü l d t e a Csábrágot erősítő grófnak. De h a figyelembe vesszük, hogy ugyanez év december 17-én éppen R a d v á n s z k y János lesz az, a k i m a j d a megyék nemességével elfoglalja a makacsul védekező Csábrágot, K o h á r y Farkas aggodalmait, bizalmatlanságát n e m tekinthetjük alaptalannak. B á r a nemesség júniustól folyamatosan h ú z ó d i k védtelenebb k ú r i á i b ó l az erősségekbe, vélekedése a mozgalom iránt az idő haladtával több vonatkozásban megváltozik. Á l t a l á b a n is igaz az, a m i t Sőtér Ferenc Pest megyei alispán talán m á s o k n á l nyíltabban m o n d k i az esetleges nemesi ellenállás esélyeivel kapcsolatban: „ A Felföldiek között sokan változó elmékkel b í r v á n örömest közekbe (a kurucok közé) á l l n á n a k , és így (a kurucok) naponként megszaporodnak." A z érdekeiben sokszorosan sértett nemességnek valóban csak n é h á n y pátens és gyakorlati bizonyíték kellett a mozgalom pórlázadás jellegének cáfolatául, és kuruccá lett. A Gácsba, Csábrágba és M u r á n y b a szorult nemesség hajlandóságait h a m a r megnyerték az olyan levelek, m i n t amilyet Bercsényi K e n d e Mihályn a k (aki egyébként n e m adott hitelt ennek) és másoknak írt: „ P é n z ü n k , h a d u n k , királyokkal kötésink, m i n d e n készületink m e g v a d n a k . . . " A tapasztalt K o h á r y Farkasnak volt n é m i fogalma a hűség újabbkori értelméről. Fülek 1682-es feladása a védsereg által K o h á r y István k a p i t á n y ellenében, öccse számára is i n t ő példa lehetett. A nemesi megye tehetetlenségéről és ellenséges érzületéről való meggyőződése mellett K o h á r y Farkast rendkívül aggasztja a jobbágyi néprétegek fokozódó aktivitása is. L á t j a , hogy azok az intézkedések, amelyeket ő is, mások is a falvak nyug a l m á n a k megőrzése érdekében a tolvajokkal, kóborlókkal szemben foganatosítan a k , n e m j á r n a k eredménnyel. K o h á r y Farkas osztja Orosz György beregi alispán nézetét, aki szerint „az k i n e k a föld népe kedvez, azoknak ember keveset árthat". Kudarcot v a l l a n a k a parasztvármegye fegyvereseit mozgósító lépések is. V e l ü k kapcsolatban a nemesi félelmek és a jobbágyok vonakodása együttesen vezet eredménytelenségre. A védekezésre felszólított patai jobbágyok ennek megfelelően n e m
3*
35
kis ravaszsággal emlegetik, hogy n e m kelhetnek fel, m i v e l csak „adófizető szegény emberek vagyunk, n e m szoktunk fegyverhez az harcoláshoz . . . " . Ilyen k ö r ü l m é n y e k között K o h á r y Farkas hozzálátott ugyan Csábrág v é d e l m i erősítéséhez („a v á r k ú t b ó l csak egy veder vizet sem lehetne mostan h ú z n i " ) , vizitálta a fegyvereket, intézte a megyei ügyeket, és fogadta a nemesi m e n e k ü l ő k e t , d e m á r ezzel egyidejűleg (június 13-án) kérte Bécsben szervezkedő bátyját, hogy intézkedjék Csábrágba szorult családja és a maga biztonságáról. T u d n á k i — í r t a — n e m adna-e menedéket neki a nádor Fraknóban vagy N é m e t ú j v á r b a n , h a „az szükség arra az extremitásra vinne, hogy mégis m i n d e n levelink, f a c u l t á s i n k és m a g u n k is ne r o m l a n á n k e l . . . " . Ezzel egyidőben megkezdte pénz- és m á s lényegesebb ingó vagyonuk, v a l a m i n t levéltáruk menekítését. Egyik tiszttartója h á r o m ízben fordult Csábrág és Bécs között, és csak az általa felvitt' készpénzvagyon t ö b b m i n t negyvenezer forintot tett ki. Intézkedett a birtokok ügyében is. A tiszttartókat utasította az esedékes adók beszedésére, lábasjószágait pedig a k u r u c h a d a k közeledtének hírére nagy titokban az erdőségekbe hajtatta. Kezdettől elhatározott szándéka azonban, hogy a dolgok rosszabbra fordultával elmenekül. Hosszan reménykedik abban, hogy a Schlick, G o m b o s I m r e és K o h á r y I s t v á n által szervezett labanc haderő hamarosan ütőképes lesz, s így a b á n y a v á r o s o k semmiképpen n e m j u t n a k a kurucok kezébe. B á t y j a levelei mégis h a m a r meggyőzik arról, hogy az örökösödési h á b o r ú b a n a nyugati hadszíntereken elfoglalt k a t o n a i erők egyhamar n e m lesznek képesek Magyarországra j ö n n i , a belső szervezésnek pedig eredendően gátat szab, hogy szinte senki sincs, a k i az u d v a r érdekében fegyvert kötne. Családja biztonsága érdekében Koháry Farkas augusztus elején elhagyja Csábrágot. Szekerekkel i n d u l , tizenhatezer forintot s az értékesebb ingóságokat is m a g á v a l hozva. Esterházy n á d o r július 26-i levelében Lánzsért jelöli meg a család menedékhelyéül, K o h á r y Farkas azonban — főként költségei m i a t t — özvegy lányán a k szentjánosi (a M o r v a határszélen) birtokaira h ú z ó d i k . B á r szerinte is n a g y félelemben van az a föld, a h o n n a n eljött, nem hiszi, hogy rövidesen vissza n e térhetne. Szeptember végén azonban a bányavárosok térségében k i b o n t a k o z ó nagy kuruc t á m a d á s hatására Pozsonyba kényszerül, mert a „mostani r ú t furfangos ü d ő azt dictállya", s mert n e m szeretné, hogy „Isten m á r megőrizvén azelőtt T h ö k ö l y és Tokai Ferencz rebellióiban", éppen most csalatkoznék meg. Pozsony felbolydultsága, a városban összetorlódott m e n e k ü l ő áradat elmélyítette veszélyérzetét és a gyors továbbutazásra ösztönözte őt. E d d i g Bécsben t a n u l ó k é t fiát m a g á h o z véve, feleségestül, özvegy leányával, két u n o k á j á v a l együtt télvíz idején szekerezik Varasdra. F u t á s á b a n nincs egyedül, mert a k u r u c o k zólyomi győzelme u t á n Pálffy, Erdődy és Csáky családbeli menekülők t a r t a n a k délre, hírektől és rémhírektől űzve, azt is kevéssé tudva, hogy „mely felé kellessék t a r t a n i a l ó s z á j á t " . Varasd és környékén a f a l v a k b a n is szétszórtan telepedtek meg az ú j a b b veszély esetén K a r i n t h i a felé készülő K o h á r y Farkas, Csáky I m r e és Zsigmond, P á l f f y Jánosné és mások. „Végbúsulással és törődéssel vagyok, hol lehetne békével mar a d n o m " , írja közvetlenül h a l á l a előtt a bujdosó, t á m a s z á t vesztett K o h á r y Farkas, n e m is sejtve, hogy egy éppen csak kezdődő, m a j d évtizedig h ú z ó d ó válság kezdeti mozzanatainak volt szenvedő részese.
JEGYZET Feldolgozásom elsősorban a Besztercebányai levéltár (Csehszlovákia) r a d v á n y i f i ó k j á b a n található Koháry családi levéltárban folytatott k u t a t á s a i m r a támaszkodik, nevezetesen a K o h á r y F a r k a s m e n e k ü l é s é v e l és a c s á b r á g i vár v é d e l m é v e l k a p c s o l a t o s i r a t o k r a . Néhány u t a l ó a d a t o t t a l á l t a m a m e n e k ü l é s részleteire a K e g l e v i c h c s a l á d l e v é l t á r á b a n ( O r s z á g o s L e v é l t á r ) és a S z é c h é n y i K ö n y v t á r K é z i r a t t á r á n a k T h a l y - g y ü j t e m é n y é b e n , a h o l s z á m o s , T h a l y á l t a l a K o h á r y l e v é l t á r b ó l k i e m e l t i r a t t a l á l h a t ó . A z i r a t k ö z l é s e k e t f ő k é n t a T ö r t é n e l m i T á r és a S z á z a d o k s z á z a d e l e j e i k ö t e t e i t a r t a l m a z z á k . A z 1703-as é v N ó g r á d , H o n t m e g y e i e s e m é n y e i r e , a nemesség á l l á s p o n t j á r a pedig a B e n d a K á l m á n által szerkesztett R á d a y Pál-iratok I. kötetét h a s z n á l t a m f o r r á s u l . (A c s a l á d t ö r t é n e t é n e k á t f o g ó i g é n y ű f e l d o l g o z á s a n i n c s , s z á m o s k ö z l é s jelent m e g azonban a költő K o h á r y Istvánról.)
36
GERGELY
ANDRÁS
A „rendszeres bizottsági munkálatok" szerepe a mag/ar reformmozgalom kibontakozásában A z 1790—91. évi rendi országgyűlés nemesi politikusai, a feudalizmus válságának egyik világos jeleként, n e m egységes politikai követelésekkel léptek fel az uralkodói abszolutizmus ellen. Egyetértettek ugyan abban, hogy a politikai helyzet I I . József halála u t á n — a francia forradalom "második esztendejében, európai h á b o r ú k küszöbén — a nyugati tartományait elvesztett, uralkodóváltozással és belső gondjaival k ü z d ő birodalomban kivételesen kedvező helyzetet n y ú j t uralkodói engedmények kicsikarására, bizonyos engedmények életbe léptetésére; de a többség csupán a rendi jogokat k í v á n t a ú j a b b és erősebb biztosítékokkal körülbástyázni, m í g egy elég tekintélyes kisebbség m á r — eltérő mértékben — a társadalmi kötöttségeken is lazítani próbált. Messzemenő változtatásokra csak a legjobbak, Hajnóczy és köre gondoltak, de a feudalizmust belülről feszítő erők számára n e m kevesen nyitottak volna biztosító szelepeket. A z országgyűlésen belüli erőviszonyok, az uralkodóval és körével folytatott taktikai harcok eredménye a belső változtatások kérdésében is, m i n t a többi közjogi javaslatnál, a kompromisszum lett. A z országgyűlés n e m foglalkozott a konkrét javaslatokkal, ezek megvitatását a következő országgyűlés hatáskörébe utalta át. Előkészítésükre pedig az 1791. évi 67. törvénycikkben „regnicoláris deputatiót", országos bizottságot küldtek ki, amely kilenc albizottságban végezte az érdemi m u n k á t . (Közpolitikai, adóügyi, úrbéri, kereskedelmi, bányaügyi, jogügyi, nevelési-tudományos, vallásügyi és az előzőkhöz n e m sorolható kérdésekkel foglalkozó, „az ország kívánságait és sérelmeit" tárgyaló albizottság.) Egyének és testületek szabadon eljuttathatták javaslataikat a bizottságok bármelyikéhez, amelyek azonban p á r éves m ű k ö d é s ü k során a h a l a d ó indítványokat csak kevéssé vették figyelembe. A napóleoni h á b o r ú k éveiben azután az egymást követő országgyűlések folyvást az u t á n u k következőknek hagyták örökül a bizottsági m u n k á l a t o k megvitatását. 1812 óta az országgyűlést sem h í v t á k egybe, s csak ennek az abszolutista kísérletnek lezárultával, az 1825-ös országgyűlés összehívásakor került napirendre az „operátumok" ügye. Minthogy időközben több évtized telt el, a m u n k á l a t o k elavultak, sőt jórészt a feledésbe merültek. A régi indítványok átdolgozására az 1827. évi 8. törvénycikkben — József n á d o r elnöklete alatt — ú j r a kilenc bizottságot választottak abból a célból, hogy elődeik m u n k á i t átvizsgálva, azt az ú j a b b körülményekhez igazítva készítsenek törvénytervezetet a következő országgyűlés számára. Áz országos bizottság (regnicoláris deputatio) 1828 elején kezdte meg működését Pesten. A zárt a j t ó k mögött folyó vitatások, ahol lényegi reformkérdéseknek kellett eldőlniük, országszerte nagy érdeklődést váltottak ki. A bécsi bürokrácia és az uralkodó besúgói ú t j á n értesült naponta a tanácskozásokról, az „illetéktelen" érdeklődők pedig m a g á n ú t o n , a Pozsonyból Pestre költöztetett Kaszinóban vagy levelezés ú t j á n próbáltak értesüléseket szerezni. Több m i n t egy éven át húzódott a törvénytervezetek elkészítése. A konzervatív többségű bizottságok még az 1791-es javaslatokhoz képest is visszaléptek ugyan n é h á n y ponton (a bíráskodás feudális rendjét illetően csak a fennálló kodifikálására szorítkoztak, mellőzték a Helytartótanács felelősségrevonásának kérdését, korlátozták a követutasítást stb.), de j ó néhány, igaz többnyire csekély jelentőségű előrelépést is regisztrálhatunk. A legfontosabb ezek k ö z ü l a jobbágytelki haszonvétel szabad adásvételének kimondása volt, amely a jobbágyi földhasználatot m á r - m á r földtulajdoni jelleggel ruházta fel. Ugyancsak jelentős előrelépések a zsidóság polgárosításáról, a városok demokratizálásáról, a nemzeti nyelv ápolásáról, a hitbizomány korlátozásáról megfogalmazott törvény37
javaslatok. Gyakorlati v í v m á n y n a k tekinthetjük, hogy a kereskedelmi bizottság sok kényes kérdést bolygató tanácskozásainak idején k e r ü l t sor egyes v á m t é t e l e k csökkentésére. A z országos bizottságok tevékenységét azonban emiatt k o r á n t s e m értékelhetjük többre, m i n t a m ú l t század végén kiküldöttét, hiszen közben j ó n é h á n y évtized m ú l t el, s a feudalizmus válsága i m m á r a rendszer egészének f e l s z á m o l á s á t teszi követelménnyé. De a bizottságokon belül folytatott v i t á k m á r ebben a z irányb a n mozgósítottak (amennyiben kitudódtak), hiszen kisebbségben m a r a d t v é l e m é n y volt, de mégis: m á r megfogalmazódott az úriszék korlátozása, az esküdtszék behozatala, sőt az ősiség eltörlése is. A bizottság tagjai k ö z ü l P r ó n a y P á l n e m z e t i köznevelést szorgalmazott, Dessewffy József (a T aglálat későbbi írója) pedig k i is nyomtatott különvéleményében a sajtószabadság megvalósítását követelte. Így m á r az országos bizottságok m u n k á l a t a i alkalmat a d t a k a m a g y a r társadalom égető kérdéseinek végiggondolására, egyes reformkérdések megfogalmazására. Mivel a végcél az volt, hogy a javaslatokat az országgyűlés iktassa törvénybe, a Pozsonyban kötött utasítással m a j d a n (mint t u d j u k , végül 1832 decemberében) érkező követeknek előzetesen kellett a megye nemesi többségének állásfoglalását megismerniük. Ezért a kilenc bizottsági javaslatot — a k ü l ö n v é l e m é n y e k k e l együtt — megannyi latin nyelvű kötetben kinyomtatták, szétküldték, s elrendelték megyei megvitatásukat. • ' A h a l a d ó szellemű megyék követei az 1830. évi rövid — koronázó — országgyűlés a l k a l m á v a l tartott titkos tanácskozásaikon Wesselényi javaslatára elhatározták, hogy szabad sajtó és egyéb f ó r u m o k h í j á n az a l a p j á b a n konzervatív szellemű operátumok megyei vitatását fogják arra felhasználni, hogy ö n m a g u k a t p á r t t á szervezzék, liberális reformjavaslataikat érvényre juttassák. A megyék 1831 elején k i k ü l d t é k bizottságaikat, kebelükön belül meg is indultak a tárgyalások, amelyek a z o n b a n a nyári kolerajárvány és a n y o m á b a n kibontakozó felvidéki parasztfelkelés m i a t t átterjedtek a következő esztendőre, s az 1832 végére halasztott országgyűlés egybehívása előtt kerültek a megyegyűlés f ó r u m a elé, hogy a z u t á n röviddel később — esetleg módosított f o r m á b a n — az országgyűlési követek utasításaiban öltsenek testet. A haladás híveinek tábora kezdetben m i n d e n ü t t csak egy kicsiny körre szorítkozott, d e az 1830—32 évek érlelő h ó n a p j a i végül — az eredeti országos bizottsági j a v a s l a t o k k a l szemben — a megyék többségében a reformpártiakat segítették győzelemre. A nemesi közvéleményben ekkor uralkodó álláspont a b a j o k o k á t — n e m a l a p nélkül, de mégis leegyszerűsítve — az ország függő helyzetében látta. A legnagyobb érdeklődés ezért a közgazdasági (commerciális) m u n k á l a t sorsát kísérte, a megyék többsége az országgyűlésen ezt k í v á n t a elsőként napirendre tűzni. Követelték a teljes viszonosság elvét, a vámrendszabályok kölcsönösségét (néhány agrárjellegű megye a szabadkereskedelem álláspontjára helyezkedett). S ű r ű n f e l b u k k a n t a k Széchenyi javaslatai is a belső v á m o k , árszabások eltörléséről. „Magyarország A u s z t r i á n a k coloniája n e m lévén, a kereskedésben az illyes coloniale systemát, m e l y mellett csak egyedül Austriától kellene n é k i azt szerezni d r á g á b b a n , a m i t idegenből olcsóbban vehet, soha el n e m ismerhet" — szögezte le véleményében Z a l a megye. A politikai önrendelkezés kivívására irányuló törekvések l e g i n k á b b a közjogi m u n k á l a t h o z kapcsolódhattak. A javaslatok itt a r r a törekedtek, hogy kiszélesítsék a törvényhozás jogait az uralkodóval szemben, m e g n y i r b á l j á k a főrendek j o g a i t — a felső táblai tagságot több megye birtoki cenzushoz kötné, illetve k o r l á t o z n á vétójogát —, hogy a polgárságnak — a nemesi hegemónia veszélyeztetése n é l k ü l — nagyobb befolyást biztosítsanak a törvényhozásban, t o v á b b á óvatos f o g a l m a z á s b a n itt-ott felmerült — Békésben n y í l t a n is megfogalmazódott — a parasztság országgyűlési képviseltetésének eszméje is. Számos megye — így Szatmár, Kölcsey tollával — javasolta, hogy a Helytartótanács az országgyűlésnek legyen felelős; Békés a parasztokat is részeltette volna a megyei tisztviselők választásában, s néhol a hivatalviselés kiterjesztése is többséget kapott. A cenzúrát a legtöbb megye elutasította, s a szabad sajtó mellett tett hitet. Nógrád véleménye szerint a cenzúra „sérti és visszatartja a Nemzetet is, mert azt a legszebb elmebeli kintstől megfosztja, és tsak 38
bizonyos rendszerhez (sisthemahoz) alkalmaztatott szem-üvegen l á t n i engedvén, elmebéli kifejtődésére nézve örökös gyámságba helyhezteti". A reformhajlandóság próbakövét mégis az úrbéri m u n k á l a t jelentette. Ebben Pest megye j á r t az élen, a m i k o r 1831 m á j u s á b a n bizottsága javasolta, s 1832 januárj á b a n közgyűlése elfogadta az önkéntes örökváltság elvét, vagyis azt, hogy a jobbágy földjére tulajdonjogot szerezhet, s „tartozásait" (kilenced, tized, robot stb.) egy összegben, örökre megválthatja. A z elfogadott i n d í t v á n y t kinyomtatva elküldték a többi megyének, s .ezek jelentékeny része követte Pest példáját. (Bars, Bács, Békés, Csanád, Csongrád, Baranya, Nógrád, Somogy, Szabolcs, Temes, Tolna, Trencsén, Zólyom stb.) A legtöbb problémát a robot megváltása okozta: a tőkehiány miatt ennek megvalósítását többen csak a robot részleges megváltásával képzelték el. Á l t a l á b a n a megyei vélemények azt m u t a t j á k , hogy megtörtént a nagy frontáttörés a közvéleményben: a feudális gazdálkodási m ó d átalakításának szükségességét a többség elismerte. A z örökváltság mellett a legtöbb megye a tulajdoni jogot is megadta volna a jobbágynak — a leghaladóbbak a nemesi földre vonatkozóan is. Ugyanők m á r az úriszék eltörlését követelték, a többség pedig hatáskörét egyelőre a jobbágyok egymás közti pereire k í v á n t a korlátozni. A rendi kiváltságokon alapuló jogrendszer bírálatához az igazi a l k a l m a t a jogügyi m u n k á l a t nyújtotta. A z elfogadtatott vélemények az emelkedett h a n g n e m ű elvi liberális megfogalmazások valóságos t á r h á z á t n y ú j t j á k . Nógrád a nemesi jogok m i n d e n k i r e való kiterjesztésében (személyes szabadság, birtokbírhatás, hivatalviselés) látta azon eszközt, mely által „a nép is nemzetté tökéletesíttetik". Temes megye emellett még a törvény előtti egyenlőség, a vallások egyenjogúsítása és a közteherviselés megvalósításával k í v á n t olyan állapotokat teremteni, amelyek „a mind e n rendű h o n f i a k érdekeit választhatatlanul egybekapcsolják". Z a l a megye indoklása szerint „mivel alapos törvényeink azon része, melly nemzetünk egyes osztályain a k viszonyos helyheztetését tárgyazza, magával a természetes igazsággal nem minden részben egyezvén, n e m valamely kölcsönös. szerződésnek szoros kötelezésein, h a n e m az erőszak h a t a l m á n és százados szokásokon épült, most m i ö n h a s z n ú n k n a k keresésén felülemelkedvé javítsuk az alapos törvényeknek ezen hibáit, áldozzuk fel hazánk fiainak boldogságáért legalább egy részt azon jussainkból, melyeket egykor a fegyvernek h a t a l m a szerzett, s az időmúlás csak törvényesített, de igazságosakká n e m tehetett, mert senkinek természeti igazát n e m sértjük ezáltal, áldozatunk pedig a hazának és az emberiségnek oltárára lészen téve". Ekkor még javasolták, hogy a nemesi t u l a j d o n megszerezhetésének feltétele csak a „nemzeti nyelvben való jártasság" legyen, az 1832—36-os országgyűlésen m á r ezt is mellőzték. Követelték, hogy a „nemtelen h a z a f i a k " is részesüljenek a „törvényhozó és végrehajtó hatalomn a k a nemzet egy részét illető felében" azért, hogy „okuk legyen szeretni a hazát, mellyet ők védelmeznek leginkább". Ez elvek teljes győzelmét ugyan csak a forrad a l o m hozhatta meg, de az elvek felbukkanása és megyénkénti elfogadtatása mégis minőségi változást jelent a kiváltságosok gondolatvilágában: a polgári átalakulás igénye jelentkezik itt m i n d követelőzőbb hangon. A nemzeti fejlődés eszméinek kifejtésére elsősorban a köznevelési és tudományos m u n k á l a t adhatott alkalmat. A javaslatok itt k i a k a r j á k ragadni a nevelésügyet az osztrák k o r m á n y kezéből, s országgyűlési tárggyá k í v á n j á k tenni, hogy a z u t á n a nemzeti nyelv teljes mértékű uralomrajuttatásával és az oktatásügy bizonyos m é r t é k ű demokratizálásával az egynyelvű, azonos k u l t ú r á j ú polgári nemzet kialakítása felé léphessenek előre. B a r a n y a fogalmazásában: azt kell elérni, hogy „egy morális testbe" o l v a d j a n a k össze „a haza többféle rendű, nyelvű, szokású polgárjai", ebbe a „honni polgárságba" emeltetvén „a h a z á n k b a n tartózkodó zsidóságot" is. N ó g r á d egységes á l l a m i nevelést, a felekezeti oktatás teljes megszüntetését követelte, •Csanád — kivételes túlzással — azt javasolta, hogy „ m i n d e n pallérozottabb szülékt ő l eredett haza leányai mindaddiglan, míglen a magyar nyelvet tökélletesen n e m beszéllik, férjhez ne mehessenek". A hátralevő négy o p e r á t u m m á r jóval kisebb viharokat váltott k i a megyék termeiben. A z egyházügyi m u n k á l a t során fogalmazódott meg a liberális tábor anti39
klerikalizmusa, konkrétan néhol a szerzetesrendek eltörlésére, a papképzés országgyűlési felügyeletére stb. vonatkozóan. A banderiális, a nemesi felkeléssel foglalkozó m u n k á l a t vitatása során a h a l a d ó megyék is a nemesi felkelés rendszerének fenntartása mellett nyilatkoztak, részben azzal a n a i v , de élő lelkiismeretről tanúskodó indokolással, hogy ezáltal csökkenne a hadsereg f e n n t a r t á s á n a k a parasztságra h á r u l ó terhe. A z előbbivel összekapcsolt adóügyi m u n k á l a t — m i v e l a nemesség mentessége a „ h a d i a d ó n a k " nevezett és tekintett országos a d ó alól a polgári törvénykönyv jogügyi bizottsági m u n k á l a t á v a l kapcsolatosan m e r ü l t fel — csak a z adókivetés és adószedés módosítására vonatkozóan adott hasznos javaslatokat. T ö b b megye felvetette, hogy a katonaságot — a népet nagymértékben terhelő beszállásolás helyett — l a k t a n y á k b a n kellene elhelyezni. A bányászati m u n k á l a t r a — a szakértelem h i á n y a m i a t t — alig történt észrevétel, a k i r á l y bányászati felségjogai javaslataikat a m ú g y is illuzórikussá tették volna. H a n e m csak az operátumok rendjében, h a n e m megyénként is f e l v á z o l n ó k a h a l a d ó véleményeket, úgy még világosabban k i t ű n n e , hogy a javaslatok n é h o l m á r szerves rendszert képeztek. Szatmár megyében az ottani ellenzéki csoport megbízásából az országos politikába ekkor bekapcsolódó Kölcsey Ferenc készítette el a javaslatok bevezető, elvi indokolását, melyet elfogadtatni ugyan n e m tudott, d e mégis h a l a d ó utasításokkal vállalhatta megyéje képviseletét. Nemcsak a megyéken belül, h a n e m a megyék között is k i a l a k u l ó b a n volt az e g y ü t t m ű k ö d é s ; a m e l y e k ekkor m á r rendszeresen m e g k ü l d i k egymásnak határozataikat. M í g előbb Széchenyi merített az Operátumokból, most nézetei csaknem m i n d e n h a l a d ó v é l e m é n y b e n visszatükröződtek, n e m egy esetben személyére vagy m ű v e i r e történő hivatkozással, sőt — m i n t l á t t u k — számos javaslat túllép m á r a Hitel és a Világ programján. (A Stádium m á r csak az elsőként napirendre tűzött operátumot, az úrbérit j a v á b a n tárgyaló 1832—36. évi országgyűlés idején, 1833-ban jelent meg.) Történetírásunk a h a l a d ó reformeszmék t é r h ó d í t á s á n a k okait a feudális termelési m ó d válságában, a nyomasztó hitelhiányban, a paraszti osztályharc fokozódásában tárta fel. E m a r a d a n d ó eredmények mellett csak az u t ó b b i években k e r ü l t sor a n n a k vizsgálatára, hogy hogyan is m e n t végbe a század első h a r m a d á b a n a liberális közvélemény kialakulása. Ismeretesek voltak Széchenyi kezdeményezései, amelyek a nyilvánosság ú j f ó r u m a i n a k megteremtését célozták: a röpiratok, a lóversenyek, a kaszinó stb. Sikerrel j á r t azonban az a — Széchenyitől ekkor m é g ugyancsak támogatott — kísérlet is, amely az operátumok vitatását ü r ü g y ü l h a s z n á l v a a rendi nyilvánosság, a „nemesi demokrácia" f ó r u m a i n , a vármegyén és az országgyűlésen a polgári-liberáls közvéleményt tette u r a l k o d ó v á . E v á r a t l a n e r e d m é n y hátterében egy kicsiny, de jól szervezett reformércsoport energikus m u n k á j a állott. A vármegyénként egy-egy gócpontot képező csoportok m a g j á t egy-egy tekintélyes és befolyásos földbirtokos képezte, a k i k külföldi tapasztalásaik, g a z d á l k o d á s u k sikerei és kudarcai, eszmei és személyes hatások révén ismerték fel, hogy egzisztenciáj u k a t m á r csak a fennállóval szembefordulva biztosíthatják. Ilyen befolyással b í r t pl. Károlyi György gróf S z a t m á r b a n (a megye h a r m a d á t kitevő K á r o l y i - u r a d a l m a k szolgálatában élt — vagy halálos szorításában tengődött — a n a g y ú r intése szerint szavazó kisnemesség), s mellette ott volt a szervező Wesselényi s a teoretikus, Kölcsey személyében; Széchenyi Pest és Sopron, sőt birtokai és személyzete révén Z a l a és Somogy megyében; Andrássy György Tornában; Beöthy Ö d ö n B i h a r b a n ; Somssich Miklós Somogyban; ifj. Balogh János Barsban; m á r . i n k á b b személyes tekintetek, esetleg rokonság révén Dessewffy A n t a l és Vukovics Sebő Temesben, D e á k Ferenc Zalában, továbbá a „vezérvármegyében", Pest megyében R á d a y Gedeon, F á y A n d rás és Szentkirályi Móric. Részletesen is ismerjük Z e m p l é n megyében L ó n y a y Gábor, egy fiatal, egyben-másban az utópista szocialisták nézeteihez is közel állóföldbirtokos köré t ö m ö r ü l t csoport működését. K ö z é j ü k tartozott B a l á z h á z y J á n o s , a neves gazdasági szakíró, Barkassy Imre, Rhédey Dénes — és a fiatal Kossuth Lajos is. Szabad sajtó h í j á n csak a megyék közötti levelezés és személyes kapcsolatok ú t j á n lehetett az együttműködést kiépíteni. Wesselényi M i k l ó s volt az, a k i 40
f á r a d h a t a t l a n u l j á r t a a „két testvér h a z a " megyegyűléseit, s személyes jelenlétével próbálta az egységes fellépést biztosítani. E lelkes fiatal gárda azonban vidékenként eltérő társadalmi összetételű „nemességgel" t a l á l t a szemközt magát, s ebben a tényben kereshetjük eredményeik és kudarcaik okát. Történetírásunk még nem vizsgálta meg eléggé a megyénként eltérő állásfoglalások összefüggéseit az azokat jóváhagyó politizáló nemesi rétegek társad a l m i szerkezetével. Első pillantásra is szembeötlik azonban, hogy a leghaladóbb véleményekkel Békés, Csanád, Csongrád, Temes, Torontál megyében, tehát a délvidéki megyékben találkozhatunk, ahol nemcsak a birtokos nemesek, de m a g u k a kiváltságosok is viszonylag csekély számban éltek. A török kiűzésétől néhány, megyéjétől távol élő nagybirtokos és a korona osztozott itt az egész földterületen. Mindössze n é h á n y tucat nemes vett részt a megyegyűléseken: orvosok, papok, gazdatisztek, nyugdíjas katonatisztek, sőt városi- elemek, ügyvédek, kereskedők alkották a kicsiny „nemesi társadalmat". Fogékonyságuk az ú j eszmék iránt n e m igényel különösebb magyarázatot. A n n á l érdekesebb viszont, hogy a h a l a d ó megyék m á s i k jelentős csoportját azok a megyék képezik, ahol jelentősebb volt a „bene possessionati", tehát a „ j ó (elégséges) b i r t o k ú " nemesség súlya, s emellett a szegényebb nemesség is oly nagy tömegben élt, hogy a r á n y u k olykor a z összlakosság tíz százalékát is meghaladta (Pest, Szatmár, Zala, Zemplén). Itt a társadalmi rétegződés további vizsgálata mellett még a kulturális és politikai tradíciók, a nemzetiségi viszonyok stb. is helytörténeti módszerű elemzésre várnak. Hiszen h a csak az áruforgalomba való bekapcsolódás, a termelőerők fejlettsége a l a p j á n közelítenénk a kérdés megoldásához, úgy Vas, Sopron, Pozsony, Moson megyétől, az ottani nemesség reprezentánsaitól várhatnék, hogy a kibontakozó reformmozgalom élére álljanak. A liberális-polgári eszmék terjedésük során tehát n e m megsemmisítették vagy megkerülték, h a n e m meghódították a gyengülő abszolutisztikus hatalom politikai terveibe bevont és általa (kényszerből) mozgásba hozott nemesi-rendi nyilvánosság fórumait. E rendi magzatburokban fejlődhetett még egy darabig a polgári átalakulás megfogant gondolata, mindaddig, amíg az idegen abszolutizmussal szemben védő burok a n n a k összeomlása folytán feleslegessé vált, s az erőszak, az ú j h a t a l o m n a k ez a b á b á j a , a polgári társadalmat f o r r a d a l m á b a n a napvilágra segítette.
JEGYZETEK A z Operátumok szerepét a m a g y a r r e f o r m m o z g a l o m k i b o n t a k o z á s á b a n B a r t a . I s t v á n k u t a t á s a i t á r t á k f e l : Kölcsey politikai pályakezdete. S z á z a d o k , 1959. é v f . , Széchenyi és a magyar polgári reformmozgalom kibontakozása. T ö r t é n e l m i S z e m l e , 1960. évf., A magyar polgári reformmozgalom kezdeti szakaszának problémái. T ö r t é n e l m i S z e m l e , 1963. évf., A fiatal Kossuth. Bp., 1966. s t b . D e a z 1828-as b i z o t t s á g o k m u n k á j á t k ö v e t ő m e g y e i v i t á k r o p p a n t j e l e n t ő s é g é r e alapv e t ő m u n k á j á b a n m á r H o r v á t h M i h á l y i s r á m u t a t o t t : Huszonöt év Magyarország történelméből l — I I I . B p . , 1886. A v á r m e g y é k j a v a s l a t a i az o r s z á g g y ű l é s i b i z o t t s á g e l n ö k é h e z , J ó z s e f n á d o r h o z k e r ü l t e k , s j e l e n l e g i s a z ő l e v é l t á r á b a n t a l á l h a t ó k az O r s z á g o s L e v é l t á r ő r i z e t é b e n . ( A k i s e b b s é g b e n maradt javaslatok a megyegyűlési jegyzőkönyvekből lennének rekonstruálhatók.) A hajadó t ö b b s é g g e l b í r ó m e g y é k a r r a t ö r e k e d t e k , h o g y j a v a s l a t a i k a t n y o m t a t á s b a n is m e g j e l e n t e s s é k . M i n t e g y t u c a t n y i m e g y é n e k ez s i k e r ü l t is. A z 1792—93. é v i o r s z á g o s b i z o t t s á g o k k ö n y v é s z e t i a d a t a i t , t o v á b b i i r o d a l m á t és a k i l e n c b i z o t t s á g k ö z ü l n é g y b e h a t ó b b i s m e r t e t é s é t k ö z l i K o s á r y D o m o k o s b i b l i o g r á f i á j a : Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába I I . B p . , 1954. 380—397. 1. A z 1828. é v i o r s z á g o s b i z o t t s á g o k m u n k á l a t a i t , i l l e t v e a k i n y o m t a t o t t m e g y e i vélem é n y e k e t a z I . T ó t h Z o l t á n szerkesztette Magyar történeti bibliográfia 1825—1867 m . k ö t e t e s o r o l j a f e l (67—68. 1.).
41
MISKOLCZY
AMBRUS
George Barit a román —magyar szövetségért 1848-ban G . B a r i j mindenekelőtt a r o m á n nemzeti újjászületés követelményeit a széles közvéleményben tudatosító — brassói — sajtó (a Gazeta de Transilvania és vasárn a p i melléklapja, a Foaie...) szerkesztőjeként kapcsolódott be a nemzeti mozgalomba. Kortárs levelek és emlékezések tucatját idézhetnénk arra, miszerint l a p j a i v a l szinte ő tette a legtöbbet a r o m á n közvéleményben 1848 eszmei-gyakorlati előkészítéséért; a m a g y a r korona j o g á n a Habsburg birodalomhoz tartozó nagyfejedelemségben; Erdélyben, éppúgy m i n t az orosz-török protektorátus alatt á l l ó d u n a i r o m á n fejedelemségekben; Havasalföldön és Moldovában. D e 1848 tavaszán és n y a r á n nemegyszer éppen azok bírálgatták állásfoglalását, a k i k később ismét a legnagyobb elismeréssel nyilatkoztak róla. 1880-as években írt visszaemlékezéseiben B a r i t se nagyon mentegette m a g á t , i n k á b b elhallgatta 1848-as szereplésének mozzanatait. Hiszen ekkor a r o m á n közv é l e m é n y zömében m á r S. B á r n u t i u n a k , a balázsfalvi g i m n á z i u m és teológia volt filozófiatanárának — a m a g y a r nemzeti mozgalommal v a l ó együttműködés lehetőségét mellőző — állásfoglalásán mérte az egykori irányzatokat. A z az állásfoglalás volt tehát a mérce, amelynek állítólagos „egyoldalúságát" Barit, ha n e m is m i n d e n leegyszerűsítéstől mentesen, 1848 tavaszán többször szóvá tette, s mellyel később se nagyon tudott fenntartás n é l k ü l azonosulni. N e m értette volna meg B a r i t B á r n u t i u szállóigévé v á l t jelszavainak m é l y és igaz emberi értelmét? Azt, hogy „nincsen szabadság nemzetiség n é l k ü l " , vagy „nemzet n é l k ü l a köztársaság is csak átkozott zsarnokság" — a m i b ő l Jászi Oszkár 1912-es könyve szerint is „sokat igazolt a történelem". Ügy tűnik, Barit m i n d e z t nagyon is megértette, hiszen a r o m á n és az együtt élő nemzetek anyanyelvhasználati jogait éppúgy követelte, m i n t B á r n u t i u . T a l á n azt n e m értette volna meg Barit, a m i t Bárnutiu azonnal, hogy az adott erőviszonyok mellett Erdély és Magyarország küszöbön álló u n i ó j a j ó a l k a l o m is lehet az erdélyi r o m á n nemzeti követelések érvényesítésére? Ezt is megértette, és mégsem követelte azt, a m i t B á r n u t i u a legfontosabbnak tartott, a „román nemzet elismerését politikai értelemben". E követelés é p p ú g y jelenthette a m a g y a r asszimilációs törekvések elhárításának és a nemzeti egyenjogúság követelményének igényét, m i n t az asszimiláció lehetőségének elvi megalapozását r o m á n nemzetállami keretek között a r o m á n többségű Erdélyben. T a l á n éppen ez ellentmondásos jellegében rejlett a b á r n u j i u i program sikerének titka, .amelyből ki-ki a m a g a mértéke szerint érthetett. B a r i j konkrét követelései n e m maradtak el B á r n u t i u követelései mögött, de a r o m á n nemzeti önrendelkezési jog érvényesítésének olyan f o r m á i t és eszközeit kereste, amelyek m i n d e n f a j t a nemzeti elnyomás lehetőségét k i z á r v a biztosítják a r o m á n és magyar nép szövetségét. Baritot Brassóban, B á r n u t i u t Nagyszebenben érte a forradalom. A z évszázados versengésre visszatekintő két város 1848 tavaszán ismét szembe került egymással. Brassó szász polgársága a „Kronstadt voran" jelszavával tűzte k i a városházára a piros-fehér-zöld „uniótrikolort", félreérthetetlenül kifejezésre j u t t a t v a azt, hogy n e m kér a fekete-sárga színekben p o m p á z ó Nagyszeben fennhatóságából. A h a l a d ó brassói szász polgárság a szebeni antiunionisták szász közjogi territoriális a u t o n ó m i á t • célzó követelésével és a szebeni sajtó „nemzetiség biztosítását" követelő frazeológiájával a polgári liberális államrendszer municipalisztikus v á l t o z a t á n a k követelését -42
állította szembe, hangsúlyozva, hogy ilyen alkotmányosság egyben biztosítja a nemzetiséget is. Barit gyakorlati-politikai' tevékenysége m á r p á l y á j a indulásától a d u n a i fejedelemségek nemzeti ellenzéki m o z g a l m á n a k célkitűzéseivel egybehangzóan bontakozott ki. A 40-es évek második felétől közeledett a magyar liberálisokkal v a l ó együttm ű k ö d é s gondolatához, éppúgy, ahogy később a havasalföldi forradalmat vezető Bálcescu és társai a párizsi lengyel Czartoryski vezette emigrációval együttműködve egy r o m á n — m a g y a r szövetségre építendő d u n a i konföderáció lehetőségét p r ó b á l t á k egyre konkrétabb elképzelésekbe önteni. E szövetség létrejöttét is elő akarta segíteni Barit, sokkal következetesebben, m i n t A. T. Laurean, a havasalföldi megbízott, a k i t Bálcescu — 1852-ben diktált feljegyzései szerint — azzal az utasítással k ü l d ö t t Erdélybe, hogy „ne szakítsanak a magyarokkal, ugyanakkor foglaljanak állást a rom á n o k jogai mellett, igyekezzenek megértetni a magyarokkal, hogy egyesülésük a r o m á n o k k a l m i n d k é t nemzetiség megmentését jelenti". Barit úgy vélte, hogy az elkerülhetetlenül megvalósuló német egység várható kelet-európai hegemonizálási szándékai „Magyarországot, Slavo-Croatiát, Dáciát és Poloniát arra intik, hogy egyesüljenek, genetikus (azaz, etnikai) nemzetiségüket kiegészítsék, és egymás közt szövetkezzenek". (Foaie, ápr. 10.) Névtelenül megjelent röpiratában pedig ö n á l l ó erdélyi diéta fenntartását követelte, azaz Erdély autonómiáját, Erdély és Magyarország u n i ó j á n a k megvalósulása esetére is. A z Egyesült Á l l a m o k és Svájc p é l d á j á v a l érvelt, de nem követelt közjogi territoriális autonómiát. Sőt, a politikai nemzetet célzó törekvésekben egyenesen rosszallotta ezt a burkolt szándékot, mintegy cáfolatául a n n a k az e század elején divatozó nézetnek, mely a nemzeti öntudat mércéjét a közjogi-territoriális nemzeti a u t o n ó m i a követelésének elfogadásában látta. Barit tisztán gyakorlati szempontok (földrajzi helyzet, lehetőleg azonos nemzetiségi összetétel) figyelembevételével felépített 80 000—100 000 főnyi lakosságú a u t o n ó m közigazgatási egységek (az ő kifejezésével „kantonok", „tartományok") felállításában l á t t a a megoldást, melyek közigazgatását természetesen a többség nyelvén vezetnék, de a kisebbségnek is biztosítanának közéleti nyelvhasználati jogokat. A z országgyűlési képviselőket n e m előre meghatározott feltételek szerint, m i n t egy rend, vagy egy nemzet képviselői választanák, h a n e m a modern választókerületi réndszer elvei a l a p j á n . R ö p i r a t a szerint 40—50 ezer lakos — „a kanton egész népe, m i n t Észak-Amerikában, vagy Franciaországban" — választana egy képviselőt. Ez a demokratikus alapokon felépülő önkormányzati rendszer szinte v a l a m e n n y i későbbi konföderációs tervnek a közös mozzanata. Barit gyötrő kételyei ellenére úgy vélte, hogy sikerült pontosan k ö r ü l í r n i a az erdélyi r o m á n nemzetiség biztosítását; a politikai nemzetet, a „nemzeti lét"-et célzó követelésekben megfogalmazott igényeket kielégítő intézményrendszert. A r r ó l akarta meggyőzni a közvéleményt, hogy a pesti 12 pontban kilátásba helyezett v í v m á n y o k biztosíthatják a nemzetiséget. Hiszen a „legalsóbb fokozattól" a „legfelsőbbig", a tisztviselőktől a „miniszterekig" a törvények által biztosított felelősség „ m i n d e n zsarnoki törekvést ellensúlyozni képes joggyakorlatot" tesz lehetővé. (Foaie, ápr. 24.) A z erdélyi románság fennmaradásán a k biztosítékaként még k ü l ö n hangsúlyozta a Kárpátokon túli r o m á n nemzeti megú j u l á s lehetőségét (Foaie, m á j . 1.), miközben egész sor cikkben szólította forradal o m r a a d u n a i fejedelemségeket. A z erdélyi románság nemzeti önrendelkezését a pesti 12 pont érvényesítésének igényével kapcsolta össze. „Európa h a l l a t á r a " hirdette, „hogy az erdélyi románok csakis azzal fognak tartani, aki megvalósítja ezeket a szent emberi és politikai polgári jogokat", melyek Magyarországon „valamennyi b á r b á r zsarnoki és elnyomó kiváltságot megtörtek". (Foaie, ápr. 24.) De csak Magyarországon, Erdélyben még n e m ! S ha 48 áprilisának végéig szinte m i n d e n k i úgy vélte, hogy Erdély és Magyarország elkerülhetetlenül közelgő u n i ó j a készen hozza a polgári átalakulás vívmányait, és a r o m á n programok zöme is az u n i ó t a szabadság zálogaként köszöntötte, s B á r n u f i u kivételével még a legradikálisabbak is csak az u n i ó feltételeit p r ó b á l t á k körülírni, m á j u s elején az u n i ó megh i ú s u l á s á n a k lehetősége a nemzeti fejlődés kivívásának ú j ú t j a i t villantotta meg a r o m á n nemzeti mozgalom előtt, hiszen látszólag úgy tűnt, hogy Bécs a m á j u s köze43
pére halasztott balázsfalvi r o m á n nemzeti gyűlés állásfoglalásától teszi m a j d függővé Erdély sorsát. A birodalmi centralizációra törő u d v a r i k ö r ö k ugyanis n e m a k a r t á k feladni Erdélyt, amely nemcsak a m a g y a r k o r m á n y elleni fellépésre biztosított hátországot, h a n e m a tervezett balkáni terjeszkedési politika b á z i s á u l is szolgált. A z erdélyi m a g y a r konzervatív arisztokrácia részéről is többen kapcsolatot kerestek a r o m á n vezetőkkel. A kolozsvári lapok közvéleményt riasztó k ü l ö n m e l l é k lete szerint, n e m f u k a r k o d t a k ígéretekkel; „ v a l a m i t csak emlegetnek s k é r n e k a z oláhok, m i n d e n t meg kell ígérni a r r a az esetre, h a m e g b u k i k az u n i ó " , csakhogy a „ j ó császár" mítoszt és a székely és r o m á n határőrséget felhasználva a m í g lehet, .elodázzák a jobbágyfelszabadítást. A Béccsel v a l ó kapcsolataikat olyan j ó l k a m a toztató nagyszebeni szász vezető k ö r ö k a románság törvényes negyedik p o l i t i k a i nemzetté tételét szorgalmazták. Félreértések elkerülése végett a sajtóban is h a n g o z t a t t á k , hogy n e m területi a u t o n ó m i á t k í n á l n a k , mint azt a kor politikai gondolkodása általában a politikai nemzet f o g a l m á v a l társította, h a n e m a rendi erőviszonyok n é m i módosításával országgyűlési képviseletet egy szavazattal a h á r o m törvényes r e n d i „nemzet" (magyar, szász és székely) egy-egy szavazata mellett így biztosítva a bécsi uralkodó körök tényleges befolyását. S a helyzet komolyságát csak fokozta az a tény, hogy közeledett a karlócai szerb és a liptószentmiklósi szlovák n e m z e t i gyűléssel k ö r ü l b e l ü l egyidőre, m á j u s közepére kitűzött, egységes r o m á n á l l á s p o n t o t leszögezni hivatott, balázsfalvi nemzeti gyűlés. A z 1848. áprilisi osztrák alkotmány sem tévesztette el a h a t á s á t ; a „nemzetiség biztosítását" helyezte kilátásba, látszólag tehát azt, a m i t a m a g y a r nemzeti m o z g a l o m az áprilisi törvényekben elmulasztott. De. meghatározta a r o m á n értelmiség állásfoglalását az is, hogy radikálisabbjait a magyar nemesség h e g e m ó n i á j á t és pozícióját féltő zöme a nyers h a t a l o m eszközeivel p r ó b á l t a leszorítani a porondról. így, az u n i ó előtt tornyosuló akadályok l á t t á n , az erdélyi r o m á n nemzeti m o z g a l o m b a n egyre erősödött az unióellenes magatartás. A kortárs P a p i u szerint B a r i t is csatlakozott az unióellenes állásponthoz. Csakhogy a m i k o r P a p i u , könyvében az unionisták és antiunionisták állásfoglalását (érveiket dialogizálva) szembeállította, n e m jelezte azt, hogy az unionista érvek többsége n e m p u s z t á n brassói r o m á n l a p o k b ó l , h a n e m onnan és közvetlenül Barit cikkeiből vett idézet. Barit v a l ó j á b a n n e m utasította el az unió lehetőségét, sőt azzal egybehangzóan a r o m á n politikai nemzet híveinek meggyőzése érdekében annyiszor felhozott régi érvét is felelevenítette; „a nemzetiség letűnésétől m a m á r nincs m i t f é l n ü n k , a természet törvényei szerint ugyanis lehetetlenség egy nagyobb telt edény t a r t a l m á t egy kisebbe áttölteni". Egyéni állásfoglalását viszont alárendelte az egységes r o m á n állásfoglalás á l t a l a is hangoztatott követelményének, b í z v a abban, „ . . . h a a románok Balázsfalván egyesítik eszméiket, olyan közvéleményt fognak alkotni, melyet sem a szuronyok, sem a m a i hízelgések nem f o g n a k megtörni." (Gazeta, m á j . 15.) S még akkor is, h a a balázsfalvi nemzeti gyűlésről — kortárs híradás szerint — a jobbágyfelszabadítás k i m o n d á s á n a k elmaradása m i a t t „sokan zúgolódva t á v o z t a k " , a 40 000 r o m á n , részint magyar és szász jobbágy megjelenése szilárd tömegbázist jelentett, és magabiztossággal töltötte el a román .értelmiséget, a fiatal radikálisokat. „A nemzetiség érzetében való összeolvadás v a l a észrevehető" — foglalta össze információit a gyűlés „jó császárt" éltető hangulata m i a t t is aggódó Perényi, a magyar kormánybiztos. V a l ó j á b a n a gyűlésen részt vevő osztrák tisztek császárhű hangulatot szító magatartása, v a l a m i n t a tömegek császár i r á n t i hűségre v a l ó felesketése ellenére a r o m á n nemzeti mozgalom vezetői — k ö z t ü k B a r i t is — olyan kérvényt fogalmaztak, amelyet úgy is lehetett értelmezni, hogy az n e m jelenti az u n i ó egyértelmű elutasítását, de azt mindenképpen, hogy az u n i ó létrehozásában a r o m á n nemzeti mozgalom is aktív részt követel. Barit abba a küldöttségbe lépett be, amelynek a balázsfalvi kérvényt a kolozsvári országgyűlés elé kellett terjesztenie. Ű t j a n e m váltotta be reményeit. Felkereste ugyan a magyar liberális ellenzék vezetőit, de hosszabb eszmecserére, hűségnyilatkozatokon és megnyugtató szavakon kívül, nem került sor. A m a g y a r liberálisokat aggodalommal töltötte el az a hév, ahogy a balázsfalvi k ü l d ö t t e k közéleti és nyelv44
használati jogokat követeltek. S kísértett még a balózsfalvi gyűlés unióellenes hangulattal párosult osztrák orientációjának emléke is. Létrehozták ugyan az uniót, az adott viszonyok között a polgári átalakulás, a jobbágyfelszabadítás egyetlen biztos zálogát, de az erdélyi liberálisok, félelmeiktől sarkallva, és a konzervatívoktól szorongatva olyan törvényeket hoztak, melyek a magyarországiakhoz képest sokban visszalépést jelentettek. S h i á b a sürgették a meggyőződéses unionista r o m á n o k a r o m á n s á g negyedik nemzetként való formális elismerését. Pedig elkészült egy ilyen törvényjavaslat. S m i u t á n csak egy unionista kanonok önigazolásra szánt, a 80-as években írt emlékirata említette, sokan még a kortársak k ö z ü l (a m ú l t század m á s o d i k felében is) kétségbe vonták a javaslat létezését. A történetírás pedig ez emlékirat i n f o r m á c i ó j á t i n k á b b kétes hitelű k u r i ó z u m n a k tartotta. A valóban elkészült, m á i g f e n n m a r a d t törvényjavaslat szerint: „Az oláh nemzetet ( . . . ) Erdély többi bevett nemzetei ezentúl egyenlő jogú és kötelezettségű testvéries besorolásukba szíves örömest befogadják, s hogy ezen nemzet régi oláh nevezete helyett, melyhez elnyomattatás, és t ö b b n e m ű méltatlanságok emlékei köttetvék, ezentúl országgyűlési s egyéb közigazgatási, v a l a m i n t közéletbeni gyakorlatban is R o m á n nevezet használtassák . . . " S mindebből, sajnos, a r o m á n közvélemény megnyugtatására hivatott országgyűlési határozatba m á r csak a sérelmek elenyésztetését célzó rész került át, mely n e m volt elég ahhoz, hogy a 60-as években a r o m á n nemzeti mozgalom vezetői, k ö z t ü k Barit is> n e vessék fel ú j r a egy hasonló törvény követelését. Barit nemcsak a kolozsvári országgyűlés, h a n e m 48 tavaszának tanulságait is összegezte a n n a k hangsúlyozásával, „hogy a r o m á n nemzet sorsát Bukarestben és Ia?i-ban döntik el, n e m pedig Kolozsváron, sem Balázsfalván, sem B u d á n " . (Gazeta, j ú n . 8.) A k i u t a t a készülőfélben levő havasalföldi forradalom sikerében látta. Lapj á b a n egyre-másra közölte a saját és mások nyilatkozatait, melyek a d u n a i fejedelemségeket forradalomra szólították. Még az erdélyi r o m á n o k fegyveres támogatását is kilátásba helyezte a fenyegető cári intervenció ellen. Bízott abban, hogy a cári abszolutizmus elleni összefogás szükségességének a felismerése elősegítheti a „természetes szövetségesek", a r o m á n o k és magyarok tartós együttműködését. A z erdélyi és magyarországi románság sorsát érintő fejleményeket is abból a szempontból mérlegelte, hogy elősegítik-e, vagy h á t r á l t a t j á k a r o m á n — m a g y a r szövetség ügyét. Hangsúlyozta, hogy „az ú j magyarországi és erdélyi törvények megsemmisítették v a l a m e n n y i r o m á n és m á s népet elnyomó törvényt", hogy ezek a balázsfalvi gyűlés kérvényének „összes pontjait valóra váltották, a szó legszorosabb értelmében vett nemzetiség kivételével". (Gazeta, 1848. j ú n . 26.) Barit több cikkben üdvözölte a jobbágyfelszabadítást, k ü l ö n kiemelve a n n a k m i n d e n nemzeti elfogultságtól mentes jellegét. És az eddig elért v í v m á n y o k birtokáb a n közéleti (országgyűlési választásokban való) részvételre ösztönözte az egyre i n k á b b passzív ellenállásra h a j l ó r o m á n közvéleményt, mert „higgyük el, hogy sors u n k és j ö v ő n k annyira kapcsolódik más nemzetekéhez, hogy egyik sem nyerhet semmit, hogy n e k ü n k ne adna". De n e m titkolt rosszallással fogadta azt, hogy a magyarok mindenekelőtt a magyar nemzeti fejlődés feltételeinek megteremtésén fáradoztak. Nemegyszer keserűen fakadt ki a r o m á n parasztság és a m a g y a r hatóságok konfliktusai l á t t á n . S ha kétségesnek t ű n t azon következetes polgári reformok megvalósulásának reménye, amelynek valóra v á l t á s á n a k hitével határolta el magát a politikai nemzet elismerését követelő irányzattól, akkor ő is m á r a „nemzetiség biztosítását" követelte. D e még m i n d i g az Egyesült Á l l a m o k és Svájc p é l d á j á v a l érvelt. Bízott a b b a n , hogy a havasalföldi forradalom k o r m á n y á n a k küldöttei kedvezőbb fordulatot v á l t a n a k k i a magyar k o r m á n y erdélyi politikájában. A küldöttek azonban m á r 48 szeptemberében a r o m á n nemzeti egység megvalósításához szükséges támaszt és a közelgő cári fellépés elleni védelmet Bécsben keresték, ha n e m is a császár környezetében, de a liberálisnak vélt parlamentben. Erdélyben is egyre éleződtek az ellentétek. S a m i n d e n r ő l jól értesült Barit most csupán a szemlélő szerepét vállalta. „Nagyon kevés í r n i v a l ó m m a r a d t — írta egyik levelében 48 szeptemberének elején —, mert l a p j a i m lépésről lépésre követik összes eseményeinket, a d r á m a egész k i b o n t a k o z á s á t . . . " Mindaddig, m í g B e m csapa45
tai ki n e m űzték a császári csapatokat Erdélyből. E k k o r Barit is menekülésre s z á n t a el magát. 1849 n y a r á n m á r Bálcescu közvetített a m a g y a r k o r m á n y és az erdélyi nyugati-havasokban harcoló r o m á n o k között, ö írta alá Kossuthtal a „megbékélési tervezetet", mely leszögezte, hogy „a magyar és r o m á n n e m z e t n e k . . . egy zászló alatt kell harcolnia a s z a b a d s á g é r t . . . " . A z ő tevékenységének is eredménye, hogy a magyar országgyűlés végül elfogadta — igaz, csak Szegeden, a szabadságharc utolsó n a p j a i b a n — a nemzetiségi törvényt. A z elsőt E u r ó p á b a n , a m i k o r m é g a z együtt lakó nemzetek jogvédelme soknemzetiségű á l l a m keretein belül ismeretlen volt. A nemzetiségi törvény azonban csak félmegoldás lehetett; pajzs az esetleges önkény ellen és az érintett nemzeti mozgalmak őszinte együttműködési s z á n d é k á n a k ígérete. Szerzői sem szánták többnek. A kérdés igazi megoldását az 1848-as társadalmi v í v m á n y o k továbbfejlesztésében, az alkotmányos á l l a m demokratikus kiépítésében, a közösen k i v í v a n d ó szabadságok védelmében egymásra utalt nemzetek szoros — a nemzeti elnyomás lehetőségét kiküszöbölő — konföderatív szövetségében látták. Törekvéseik az 1848—49-es nemzetiségi érdekegyesítési kísérletek folytatásaként a f o r r a d a l m i e m i g r á c i ó k erőfeszítéseiben öltöttek testet. S Barit is — mielőtt végleg a passzív ellenállást választotta volna a dualizmussal szemben — 1848-as állásfoglalásához híven, az együtt élő nemzetek szabadságmozgalmainak szövetségéért küzdött. „Nem a k a r u n k egyéni szabadságot n e m z e t i szabadság n é l k ü l " — fogalmazta meg tömören a 60-as években a r o m á n nemzeti követelések egységes egészbe foglalásának rendezőelvét, többször kifejtve azt is, a m i 1848-ban is vezette, hogy a szabadság feltételét az ö n k o r m á n y z a t r a é p ü l ő polgári alkotmányosságban látja, amely hatékony eszközöket biztosít az együtt élő nemzetek jogos törekvéseinek érvényesítéséért. Ezért fordult szembe a 60-as évek elején a főpapi vezetés alá került erdélyi r o m á n nemzeti m o z g a l o m főirányzatával, a m i k o r vállalták a részvételt az összbirodalmi parlamentben. Ezért ösztönözte az erdélyi románságot szövetségre a zászlót bontó magyar demokratikus függetlenségi mozgalommal, hangsúlyozva, hogy a n n a k programja, a Kossuth által hirdetett, t o v á b b á alkotmánytervezeteiben is lefektetett „tiszta d e m o k r á c i a " és „federalizmus" „ m i n d ezen népeknek biztosítja szabad nemzeti fejlődését, amelyek rendelkeznek a nemzeti élet feltételeivel". (Gazeta, 1867. nov. 22.) Talán fölösleges hangsúlyozni, hogy a bariéi törekvések lényeges m o z z a n a t a i mennyire fellelhetők m i n d e n olyan törekvésben, mely a m ú l t tapasztalatait az ú j alapokra épülő j ö v ő szolgálatába akarta állítani, mindenekelőtt a kossuthi programban, de azok törekvéseiben is, a k i k az ún. „nemzetiségi kérdésre" őszintén és siker nélkül keresték a megoldást a dualista Magyarország korlátai között. H i á b a épültek a h í d pillérei, ívei m á r n e m értek össze. A legkülönbözőbb és legszerteágazóbb tényezők kölcsönhatása folytán elmaradt, a m i r e B a r i t 1861-es, újévet köszöntő cikkében buzdított: a „függetlenségük kivívására szövetkezett elnyomott nemzetek felkelése". A dualista á l l a m nemzeti elnyomásra is lehetőséget n y ú j t ó keserű tapasztalatain a k hatására pedig ezek a törekvések is feledésbe merültek.
46
VEUKY
JÁNOS
A századközép Petőfi-képe Petőfi h a l á l a a szabadságharc b u k á s á t követően a nemzet „lelkiismeretét" terhelte. Sokan érezték úgy, hogy hirtelen, tragikus távozásának részesei voltak. Ezt az érzést még i n k á b b fokozta, hogy u t ó b b a halál körülményeit n e m lehetett pontosan tisztázni. A z évekig tartó izgalmak közben olyan hírek is elterjedtek, hogy Petőfi n e m halt meg, csupán bujdosik, hogy Szibériába hurcolták, hogy élve temették el. B á r a hírek sorra valótlannak bizonyultak, a közvélemény n e m lett nyugodtabb, és a n a p i l a p o k b a n még a kiegyezés évében is jelentek meg felhívások a költő felkutatására. A közhangulatra jellemzőek azok az 1850-es évek elején megjelent visszaemlékezések és újsághírek Petőfi utolsó óráiról, melyekben a szerzők a nemzet egésze előtt kényszerültek arra, hogy ö n m a g u k a t mentegessék. Még a 70-es évek egyik ismert iskolai irodalmi tankönyve is ismeri a közvélemény előbb jellemzett h a n g u l a t á t : Petőfi „ h a l á l á n a k körülményei ismeretlenek, sőt megtörténte is kétséges maradt. Ez által jelleme, élete oly vonzóvá, m ű v e i oly általánosan kedveltekké lettek, m i n t m á s k ö l t ő n k é soha sem". A közvélemény m i n d e n kezdeményezést, amelyIyel Petőfi, a szabadsághős iránti kegyeletét kinyilváníthatta, őszintén támogatott, így érthető, hogy pl. Reményi Ede koncertkörútjainak, melyekkel a költő felállít a n d ó szobrához pénzügyi alapot k í v á n t teremteni, oly nagy visszhangjuk volt. A különös „lelkiismereti válság" azonban n e m volt egyedülálló jelenség, h a n e m kapcsolódott ahhoz a szélesebb tudati folyamathoz, amellyel a hazai szellemi-politikai élet vezetőinek egy része a szabadságharc elbukása u t á n az önbírálat követelményét állította a közvélemény középpontjába. Ez a „reálpolitikát" hangoztató igény (nem számítva ide V a j d a János röpiratát) azonban reményvesztettségével, dezilluzionizmusával mélyen forradalomellenes álláspont is volt, amely Petőfi költői hagyatékával nem harmonizálhatott. A Lukácsy Sándor által feltárt buonarrottiánus világnézet, amely a költő forradalmiságának lényegét alkotta, n e m találhatott megértésre a forradalomtól visszariadó és a nemesi-rendi történeti hagyományok felé forduló m a g y a r közéletben. A költői életmű első interpretációi mégis erre az „önkritikus" és forradalomellenes politikai koncepcióra támaszkodva születtek meg. A Petőfi halál á v a l lezárult, azután m á r csak ö n m a g á v a l azonos életmű a közvetlen u t ó k o r tudatában lassan, elemeiben és rendszerében újrateremtődött. A z ú j rendszer azonban m á r n e m volt azonos az eredetivel, sokkal i n k á b b visszatükrözte az utókor ízlés- és érzelemvilágát, irodalmi és filozófiai műveltségét, v a l a m i n t politikai álláspontjait. Köztudott, hogy Petőfi művészetének egyes részei m á r a m a g u k korában széles körben ismertekké váltak. Egyénisége, témaválasztásai, nyelvezete és n e m utolsósorban politikai alapállása lehetővé tették, hogy költeményei közül számos a nép között is ismertté, sőt a népköltészet részévé váljon. A z életmű egészét viszont csak az olvasóközönség magasabb, lényegesen szűkebb rétege ismerte. Ez a szűkebb csoport irodalmi, filozófiai és politikai műveltsége a l a p j á n különíthető el, amennyiben műveltsége, v a l a m i n t hivatása a szépirodalomhoz kapcsolta. E csoport belső tagolódása így is igen erős, hiszen az értő (legalábbis befogadó) olvasóközönségben a vidéki értelmiség, a tisztviselő réteg, a városi kispolgárság és a főváros m ű v e l t , európai l á t ó k ö r ű irodalmi értelmisége, ha n e m is egymás mellett, helyet kapott. A közelmúltban Vörös K á r o l y egyik t a n u l m á n y á b a n Petőfi olvasóközönségét vizsgálta, és rámutatott arra az ízlés- és szemléletbeli azonosságra, amely összekapcsolta Petőfit a magyar értelmiség egy részével és a fővárosi kispolgársággal. Olvasóközönsége a kiegyezés időszakában a reformkorihoz képest bővült. 1874-ben sajtó a l á rendezték m ű v e i első „teljes díszkiadásá"-t. Ismerőinek tábora az eddigiek mellett ú j a b b társadalmi rétegekkel, főként nemesekkel gyarapodott. E folyamatban 47
fontos szerepe lehetett a n n a k , hogy a költő h a l á l á t közvetlenül követő esztendőkben megkezdődött heroizálása, nemzeti hőssé f o r m á l á s a is. E romantikus kép m á r megmozdította a közvélemény passzív, Petőfi-ügyben korábban közömbös, a szépirodalomban kevésbé jártas rétegét is. Ezen a r o m a n t i k u s ösvényen keresztül i n d u l t el Petőfi felé a magyar olvasóközönség döntő többsége. M o n d a n i v a l ó n k szempontjából nagyon fontos e változásban a nemesi olvasóközönség bekapcsolódása. A századközépi olvasóközönség differenciáltsága hozza m a g á v a l , hogy a k ö l t ő i életművel való szellemi kapcsolat szintjei tekintetében lényeges eltérés tapasztalható még a művelt, felső rétegen belül is. A z irodalmi-politikai közvélemény egészének befolyásolására alkalmas ismeretekkel és eszközökkel (tudományos i n t é z m é n y e k , folyóiratok, hírlapok, k ö n y v k i a d ó k stb.) ugyanis csak a fővárosi értelmiség szűk, a politikai élettel szoros kapcsolatban levő rétege rendelkezett. A z u t ó k o r felfogását oly alapvetően befolyásoló alap- és középfokú i r o d a l m i tankönyvek a Petőfi-kérdésben is e réteg felfogását követték. A korszak egyik legtöbbet használt, egyébként igen színvonalas középiskolai tankönyvét Beöthy Zsolt írta. A csupán receptív, kritikai állásfoglalásra képtelen, szélesebb olvasóközönség a fővárosi értelmiség e felsőbb csoportjának véleményét egyoldalúan elfogadta. A k ü l ö n b ö z ő i r o d a l m i interpretációk szoros összefüggésben á l l t a k a politikai helyzettel, így f ő k é n t azokat k e l l szemügyre v e n n ü n k , amelyek az olvasóközönségben bekövetkezett változással, a nemesi olvasó réteg „kisajátító" tevékenységével kapcsolatosak, vagy eszmetörténetileg messzire m u t a t ó konzekvenciákat hordoznak. A t o v á b b i a k b a n a figyelmet a z irod a l m i értelmiség ezen felső rétegének felfogására kell k o n c e n t r á l n u n k , a m e l y helyzeténél fogva a Petőfi-értékelés legfontosabb, legnagyobb hatású, ú j m o z z a n a t a i t megalkotta. Ezeknek az i r o d a l m i koncepcióknak végeredményben mély, n a g y o n lényeges, korra jellemző ideológiai-politikai m o n d a n i v a l ó j u k van.
A z ötvenes évek közepére k i a l a k u l t a k a Petőfi-értékelés lényeges csomópontjai. A z i r o d a l m i értelmiség és a közvélemény felső rétegében a legismertebb és legnagyobb hatású a Gyulai-féle Petőfi-kép lett. G y u l a i P á l „Petőfi S á n d o r és l y r a i költészetünk" c í m ű m u n k á j á t 1853 novemberében fejezte be. M o n d a n i v a l ó j á t sokrétű filológiai tájékozódásra alapozta. Nagy érdeme a t a n u l m á n y n a k , hogy Petőfi művészetét a nagy tekintélyű Toldy Ferenc ellenében először fogadta el eredetinek, önelvűnek. M u n k á j a körültekintő, j ó néhány eleme a t u d o m á n y o s felfogás jelenlegi értékelésébe is beleillik, különösen a sokat dicsért, p á l y a k é p h e z j á r u l é k u l kapcsolódó, népies-nemzeti irodalomról szóló fejlődési rajz. E n n e k ellenére elsőként — Erdélyi János hasonló szellemű bírálatát alig megelőzve — az ő m u n k á j a választotta szét és állította szembe Petőfi politikai-forradalmi és íájleíró-zsánerszerű költészetét. Gyul a i az 1847-ig keletkezett f o r r a d a l m i verseket leértékelte, a későbbieket mellőzte. G y u l a i személyes — emberi és alkotói — művészeti felfogása Petőfi r o m a n t i k u s , forr a d a l m i egyéniségétől távol állott, sokkal i n k á b b h a r m o n i z á l t A r a n y felfogásával. A Petőfi—Arany szembeállítás szubjektív alapja kétségtelenül ez. K e t t e j ü k ellentétéről a következőket írta: A r a n y t és Petőfit „ N e m egy csillag v e z e t t e . . . " . Petőfi „a kor hangulatát képviselte, s ott élt benne m i n d e n , m i a közélet törekvéseiben nagy és magasztos, korlátolt és nevetséges volt". „Ellenben A r a n y ott áll n y u g o d t a n , menten a szív idealizmusától, egy középkori k ö l t ő n a i v s á g á v a l s egy ú j k o r i m ű v é s z ö n t u d a t á v a l emelve föl az alkotó f a n t á z i a legszebb építményeit, s népesítve meg eredeti alakjaival, melyek n e m csalfa eszmények, h a n e m egy kiforrott géniusz szülöttei." Gyulai, a m i k o r Petőfi és A r a n y eltérő emberi-művészi a l a p t u l a j d o n s á g a i t vázolta, tapintatos, de határozott f o r m á b a n nyilatkozott politikai nézeteikről is. Elsősorban A r a n y t dicsérte, mert távol tartotta magát a „csalfa eszményektől" és a ,,szív idealizmusától", az utóbbi kategória pedig köztudott, hogy a k o r fogalomrendszerében a szélsőségesnek minősített, f o r r a d a l m i m o z g a l m a k jelölésére szolgált. Salamon Ferenc konzervatív értékelése szintén szembeállította A r a n y és Petőfi művészetét. A z esztétikailag sok szempontból színvonalas k r i t i k a Petőfi p o l i t i k a i 48
költészetét teljesen eltorzította. A s z á n t s z á n d é k k a l erőltetett A r a n y — P e t ő f i p á r h u z a m v é g ü l is oda vezetett, hogy P e t ő f i t szinte m i n d e n b e n e l m a r a s z t a l t a , A r a n y t p e d i g csak m i n t eposzírót emelte magasba. A m í g G y u l a i P e t ő f i t és A r a n y t e g y a r á n t nemzeti k ö l t ő n e k tartotta, a d d i g S a l a m o n P e t ő f i t kirekesztette az i r o d a l o m panteonjáb ó l , m i n t a k i t „a m a g y a r költészet genre festőjének nevezhetnők, d e t ö b b n e k a l i g " . B á r G y u l a i és S a l a m o n értékelése között színvonalbeli k ü l ö n b s é g v a n , ú t j u k egy p o n t felé m u t a t . A r e f o r m k o r i népies i r á n y z a t o t m i n d k e t t ő a Világos u t á n i ideológiai-politikai f o l y a m a t o k n a k megfelelően újrarendezte, elemeire bontotta, a z elemek e t a k o r ú j igényei szerint ismét rangsorolta, és h a szükséges volt, azokat egymással szembeállította. (Ez m u t a t k o z i k m e g A r a n y és P e t ő f i szembeállításában is.) A n e m z e t és E u r ó p a , a p o l g á r i szabadságjogok és a n e m z e t i függetlenség, v a l a m i n t a t ö r t é n e l m i h a l a d á s b a vetett h i t r e f o r m k o r i h a r m ó n i á j á n a k i r o d a l m i vetülete, az i r o d a l m i népiesség, p á r h u z a m o s a n az ideológiai bázisát képező h a z a i l i b e r a l i z m u s v a g y m á s szóval a risorgimento-nacionalizmus v á l s á g á v a l , így bomlik fel és v á l i k ellentmondásossá. A z említett és ö n e l l e n t m o n d á s b a j u t ó h a z a i l i b e r a l i z m u s egyik t i p i k u s k é p v i s e l ő j e v o l t Jókai Mór. Élete elején a h a z a i nemesi l i b e r a l i z m u s jeles k é p v i s e l ő j e k é n t m u t a t k o z o t t be. 1849-ben a kül- és b e l p o l i t i k a útvesztőiben elbizonyt a l a n o d v a s z e m b e f o r d u l t a f o r r a d a l o m m a l . A 60-es é v e k b e n fokozatosan a komprom i s s z u m o k h í v é v é v á l t , 1875, a f ú z i ó u t á n pedig Tisza K á l m á n p o l i t i k a i rendszerét t á m o g a t t a . Ö az, a k i az 1874-es Petőfi „teljes d í s z k i a d á s " k ö r ü l keletkezett hírlapi vitában, amelyet N a g y M i k l ó s 1950-ben az I r o d a l o m t ö r t é n e t c í m ű f o l y ó i r a t b a n ismertetett, a k ö l t ő i é l e t m ű megcsonkítása mellett foglalt állást. Petőfi király- és monarchia-, v a l a m i n t osztrákellenes verseinek k i a d á s á t n e m javasolta. A s a j t ó v i t a f o l y a m a t á b a n nyilatkozott Greguss Ágost és B e ö t h y Zsolt is. Greguss Ágost az esztétikai s z e m p o n t o k a t n y í l t a n mellőzve, tisztán p o l i t i k a i meggondolásokra hivatkozott, és a h a g y o m á n y o s rendi érvelés tételeihez n y ú l t , a m i k o r k i m o n d t a , hogy a m a g y a r á l l a m i s á g egységét, a m a g y a r f a j u r a l m á t a nemzetiségek, vallások szepar a t i z m u s a a m ú g y is eléggé fenyegeti, azt egyedül a korona t a r t h a t j a együtt, s így n e m m e g b o l y g a t n i , h a n e m erősíteni k e l l a n e m z e t és a k i r á l y közötti egységet. A r e f o r m k o r szellemi életében fontos szerepet b e t ö l t ő liberális, benthami filozóf i á v a l s z e m b e n ' V i l á g o s u t á n a feudális h a g y o m á n y o k n a k ú j , p o z i t í v értelmezést a d ó Carlyle m ű v e i h ó d í t a n a k . ( P é l d á u l a „súlyegyen" fogalma.) B e n t h a m u t i l i t á r i u s felfogása, a m i k o r m i n d e n e m b e r v á g y á t jogosnak tartotta, a r r a törekedett, hogy a polg á r i fejlődés a n y a g i és szellemi o l d a l á t h a r m o n i k u s egységbe foglalja. Carlyle viszont ezt az egységet a feudális és p o l g á r i érdekek egyeztetése m i a t t felbontotta. A feudális nemesség történeti szerepét — szemben a liberális t ö r t é n e t í r ó k k a l — p o z i t í v a n értékelte. K e m é n y t ő l , a D e á k - p á r t vezető p u b l i c i s t á j á t ó l , a k i G y u l a i szellemében szintén nyilatkozott Petőfi művészetéről, Csernátony Lajosig, a b a l k ö z é p i beállítotts á g ú Ellenőr szerkesztőjéig sokan i s m e r t é k és f e l h a s z n á l t á k C a r l y l e gondolatait. Ez a történetfelfogás elméleti támpontot jelentett a r e f o r m m o z g a l o m és 1848 nemesi vezetését egyre j o b b a n idealizáló m a g y a r p o l i t i k a i ideológia, v a l a m i n t a p o l i t i k a i és gazdasági h a t a l m á t p o l g á r i f o r r a d a l o m u t á n is m e g t a r t a n i , illetve visszaszerezni t ö r e k v ő m a g y a r arisztokrácia és középnemesi szövetségesei s z á m á r a . Átvétele a mag y a r l i b e r a l i z m u s lényege — és az i r o d a l m i népiességhez kapcsolódó eleme — az érdekegyesítés g o n d o l a t a alatt ingatta m e g a biztosnak látszó elméleti talajt. A mag y a r p o l i t i k a i vezető réteg i d e o l ó g i á j á b a n tehát, a liberális érdekegyesítő koncepcióv a l szemben a „ n e m e s i " és „ p o l g á r i " érdekek k ö z ö t t i k o m p r o m i s s z u m elmélete, a „súlyegyen" f o g a l m a jutott d ö n t ő fölénybe. A nemesség p o l i t i k a i szerepét illető kiegyezéspárti és b a l k ö z é p i nézetek között ebben a kérdésben n e m a l a k u l t k i vélem é n y k ü l ö n b s é g , m i v e l lényegében m i n d k e t t ő a nemesség . vezető szerepe m e l l e t t kötelezte el m a g á t . A k é t p á r t Petőfi-értékelésében m e g n y i l v á n u l ó elvrokonság erre a p o l i t i k a i nézetazonosságra é p ü l t . A z i r o d a l m i k ö z t u d a t b a n élt a G y u l a i és k ö r e i r á n y í t á s á v a l meggyökeresedett, csonka Petőfi-kép mellett egy á r n y a l t a b b , teljesebb, a f o r r a d a l m i - p o l i t i k a i költészetet sem mellőző, sőt bizonyos m é r t é k b e n elismerő interpretáció is. A z i d e kapcsolható szerzők az e l ő b b i e k h e z h a s o n l ó a n szintén f e l h a s z n á l t á k a szoros, érzelmi 4 Tiszatáj
49
szálakkal is átszőtt kapcsolatot, amely a magyar közvéleményt Petőfi t r a g i k u s életéhez kapcsolta, de ezt elsőrendűen azzal a céllal tették, hogy a századközép politikai viszonyai között a lehető legteljesebb életművet ismertessék m e g és terjesszék el. Zilahy Károly 1864-ben megjelent monográfiája — a cenzúrai keretek k ö z ö t t i s — szép, lendületes és elég teljes Petőfi-képet nyújtott. Kitért, ha n e m is m i n d i g pozitív értékelést adva, a kifejezetten politikai tárgyú, sőt király- és osztrákellenes versek vizsgálatára is. Említette a „ D a l a i m " c í m ű költeményt, a m e l y szerinte a költő „igen szépen színezett v e r s e . . . tele politikai vonatkozásokkal", m a j d a „ M i sera plebs contribuens"-t, ahol az alkotó „ a jobbágyság érdekeiért e m e l t szót, Dózsa Györgyre h i v a t k o z i k . . . " . A z u t ó b b i versről a monográfia szerzője m e g j e g y z i : „Lehet képzelni, hogy biz a t á b l a b í r á k n a k n e m igen tetszett." Z i l a h y az elől s e m tért ki, hogy Petőfinek a pesti forradalomban vitt szerepéről szóljon: leírta, hogy a költő „egyénisége a m o z g a l o m m a l mintegy azonosulva v o l t . . . " , és később „ . . . n e m csak az elvekben, h a n e m az alkalmazásban is m i n d e n k i n é l t o v á b b a k a r t m e n n i . . . egyenesen a köztársaság kikiáltása mellett volt."
Áldor Imre „ A forradalom költészete" c í m ű könyve, amely m á r a kiegyezés: évében jelent meg, szintén elfogulatlanabbul szólt m ú l t r ó l és jelenről, m i n t G y u l a i é k . A z irodalmat és politikát szerves egységben szemlélte, ezért összekapcsolta — A s b ó t h részben hasonló szellemű m u n k á j á t h a t évvel megelőzve — Vörösmarty és S z é c h e n y i , v a l a m i n t Petőfi és Kossuth szereplését és alakját. A m a g y a r történelem f e j l ő d é s b e l i lényegét a n é p és a nemzet gyors közelítésében látta. „ . . . a n é p és n e m z e t k é t k ü l ö n fogalom lévén n á l u n k — egy-egy Dózsa-féle esetet kivéve — az előbbi s z á m í tásba sem j ő . . . s a t ö m e g . . . addig csak m i n t a nemesség eszköze, k ö z r e m ű k ö d ő , de akarat nélküli tényező" szerepelt. 1848 ezen gyökeresen változtatott, és ebben — Áldor szerint is — Petőfinek és Kossuthnak m ú l h a t a t l a n érdeme volt. A z egységes magyar szellemi élet nagy k á r á r a a teljesebb Petőfi-életmű megismertetésére tett kísérlet visszahanyatlott, Zilahy K á r o l y és Á l d o r I m r e fellépését n e m követte igazán színvonalas folytatás, így Petőfi-ügyben évtizedekig — lényegében véve A d y Endréig •— G y u l a i és köre konzervatív felfogása i r á n y í t o t t a a közvéleményt. A z eddigiekhez képest ú j alapokon nyugvó és egyértelműen konzervatív, de elemeiben m i n d k é t előbbi irányzathoz visszanyúló Petőfi-értékelést ad Asbóth János Három nemzedék című, 1873-ban megjelent p o l i t i k a i esszéje. A Három nemzedék: irodalom- és történetszemléletének különös jelentőséget biztosít, hogy szerzője a század 70-es éveire úgy fordult a Sennyey vezette politikai csoportosulás felé, é s vállalkozott a hazai konzervatív politika elméleti megalapozására, hogy előtte m é l y ségesen csalódott a kiegyezés u t á n i m a g y a r liberalizmus eredményességében. A s b ó t h műveinek elméleti, eszmetörténeti jelentősége elsősorban a b b a n rejlik, hogy a k o n zervatív vonalon először tagadta meg nyíltan és őszintén — ha a kezdetben ő m a g a még a deáki vonalon állt is — az addigi „szelídített" Petőfi-képet, és Petőfit a n n a k mondta, aminek v a l ó j á b a n gondolta. Elméleti munkássága, így Petőfi-értékelése, a századközépi ellentmondásos liberalizmusban rejlő konzervatív tendenciákat bontakoztatta ki, egyben felvillantotta a századforduló m a g y a r szellemi életének előképét is. Megkísérelte rendszerbe foglalni a m a g y a r X I X . század főbb történeti f o l y a m a t a i t — ezzel elméleti támpontot n y ú j t v a a X X . század elején i n d u l ó konzervatív koncepcióknak, és abban törekedett kijelölni Petőfi helyét. A történeti általánosításokhoz: szükséges ismereteket a pozitivista filozófia képviselőitől, főként J o h n S t u a r t M i l l t ő l kölcsönözte.» Asbóth, művében, a magyar X I X . századot h á r o m részre tagolta: „a n e m z e t t szellem ébredésének" korára, „a romboló forradalom" korára és a nagy a l k o t ó e r ő , a „biztos kézzel való alkotás", a kiegyezés korára. A koncepció h á r m a s egysége, az. ébredő, az ö n m a g á r a találó, az önmagát szétzúzó, szétromboló, és az ismét lehiggadó, saját énjét megtaláló nemzet különös fejlődési v o n a l á t k í v á n t a előmutatni. A k é p , m ó r így is jól látható, eltér az előbbi Petőfi-interpretációktól. A történeti fejlődés hármas korszaka, a korszakok sajátos egymásra épülése (ébredés, hanyatlás, kiteljesedés), a korszakok objektív lényegét tükröző, kifejezni kényszerülő egyének h e l y 50
zete a pozitivista történetszemlélet, Comte történeti rendszerének recepcióját engedi feltételeznünk. A történeti korok és egyének kölcsönviszonyáról Asbóthnak a következő véleménye volt: „Azokkal a tulajdonságokkal, amelyek egy egész kort jellemeznek, okvetlen b í r n i fognak a kor egyes fiai is. A k a d n i fog olyan egyén is, melyben egész tisztaságukban jelentkeznek, éspedig annyival határozottabban, amennyivel élesebb kinyomatú a különleges, az általánosnál. Ezeket (tudniillik az egyéneket — V. J.) teremti m a g á n a k a kor eszközökül, mert eszközei ők a kornak, n e m u r a i . " M a j d rátérve az analógia konkretizálására, a következőket írta: „ N e m t u d o m , érzi-e ennyire mindenki", de én úgy érzem, hogy e nevek: Széchenyi és Vörösmarty, Kossuth és Petőfi, D e á k Ferenc és A r a n y János annyira összetartoznak, m i n t ahogy összetartoznak azok az egyes hangok, melyek együtt a d j á k zengő h a r m ó n i á j u k b a n az akkordot." A z elősorolt politikus-költő párosítások alapjaként Asbóth azt hozta fel, hogy a m a g y a r történelem során a nemzeti törekvésekben a legtökéletesebb egység és h a r m ó n i a az irodalom és politika között alakult ki. A sajátos konzervatív történeti összképben Széchenyivel szemben Kossuth a magyar nemzettől idegen, „különösen francia földről vett igaz és h a m i s eszmék következtében nemegyszer sokkal tovább ment, mintsem tisztán a magyar politika megengedhette volna". Távolról sem ugyanezt, de v a l a m i hasonlót állít Petőfiről is. Igaz — m i n t írta —, hogy Petőfi a magyar népből merítve, költészetünkben érvényre emelte „ a m a g y a r n a k sajátosságait", éspedig hangzatosabb akkordokban, m i n t addig bárki, azonban „ahol idegenből merített, s idegen folyt be rá, ott sokkal érzékelhetőbb volt n á l a az idegen zamat". Felfogása szerint Kossuth és Petőfi „szenvedélytől túlcsapongó" kora u t á n a nemzet lehanyatlik és ismét csak a 60-as években, az uralkodóval való kiegyezés u t á n talál magára. Ez a kor a m ű b e n a századközép sztoikus költő-politikus ideáltípusának, A r a n y Jánosnak és D e á k Ferencnek a kora. Végeredményben a korszakok és egyének különös, pozitivista szemléletű párosításával a következő megállapításra jutott: „ . . . D e á k és A r a n y legnagyobb ereje a megnyugtatásban, kiegyenlítésben, kibékítésben, a harmónicus alkotásban van. A z igaznak csodaereje ez, melynek fenséges szépsége versenyez Petőfi csapongó idealizmusával A r a n y b a n , s melynek elmét világosító h a t a l m a tartósabban és mélyebben, ha m i n d j á r t n e m is oly zajosan tud hatni, m i n t Kossuth csábereje." Asbóth H á r o m nemzedéke a Petőfi-értékelés skáláján csakúgy szélsőséget jelent, m i n t Gyulai, Salamon, Greguss, J ó k a i álláspontja. Sajátossága azonban, hogy n e m a b o m l ó liberalizmus, h a n e m a jórészt abból kifejlődő, nyíltan vallott konzervatizmus talajáról szemlélte és kritizálta a nemzeti múltat. A z Asbóth tolla alatt egyre aktívabb konzervativizmus kezdetben elméletileg igényes volt. Németh G . B é l a fejtette ki, hogy a darwini—spenceri történeti szemlélethez szoros szálak fűzték, sőt J. S. M i l l m u n k á i r a is támaszkodott. Éppen ezért G y u l a i értékelése mellett Asbóth is elméletileg igényes Petőfi-képet tudott adni. A kiegyezés magyar értelmiségének Petőfi-koncepciója a b o m l ó liberalizmus felől közelített tehát a pozitivizmus hatása alatt születő modern konzervatív irányzat felé. A m i n t Barta János megállapította, a G y u l a i által elindított Kemény—Greguss—Salamon—Beöthy-féle uralkodó felfogás a forradalom u t á n i liberális nép-nemzeti irány szemlélete, a n n a k belső, lappangó ellentmondásait tükröztette. A forradalomig nagyjából együtt haladó népies-irodalmi és liberális-politikai irányzatok egymást erősítő egysége a század közepén megbomlott. M i n d az érdekegyesítés gondolatát, m i n d a n n a k irodalmi megfelelőjét, a népiességet komoly .támadások érték. A z újjáéledő nemesi konzervatizmus hatása alá kerülő politika egyre kevésbé tudta közvetíteni a történetileg előremutató gondolatokat a társadalom számára. A n n a k a politikailag súlyos rétegnek, amely az államot irányította, persze nagyrészt igénye sem volt erre. Asbóth rendszere egyértelműen konzervatív. Aktivizálódó, elméleti igényű konzervatizmus, amely a 60-as évek magyar eszmetörténetének fontos sajátosságaként a liberalizmus b u r k á b ó l szakadt k i és egy ideig azzal azonos elméleti gyökerekből táplálkozott. J . S. M i l l munkásságához egyformán szoros szellemi kapcsolat fűzte például Eötvös Józsefet, K á l l a y Bénit és Asbóth Jánost. Persze J . S. M i l l munkássá4*
51
gából Eötvös elsősorban a liberális vonásokat, Asbóth pedig a forradalomellenességet emelte ki. Asbóth Petőfi-értékelését, Gyulaiéval ellentétben, szűk kör vallotta magáénak, alapelveit sokan — így a liberális Arany László is — kritizálták, inkább a kor eszmetörténete szempontjából számithat méltánylásra. A magyar irodalmi értelmiség felső rétege által kidolgozott liberális és modernkonzervatív Petőfi-kép abban az eszmei-kulturális folyamatban foglalt helyet, amely két korszak — a bomló liberalizmus és az aktivizálódó konzervativizmus — határán haladva a közeli múlt, a reformkor és forradalom újraértelmezését volt hivatott elvégezni. Általa, benne az uralkodó politikai rendszer önmaga igazolását is kereste.
ANDERLE
ÁDÁM
Indiánkérdés — nemzetté válás PERU A CSENDES-ÓCEÁNI HÁBORÚ UTÁN
A X I X . században k i a l a k u l ó független perui á l l a m megőrizte az elnyomás és az előjogok gyarmati s t r u k t ú r á j á n a k legfőbb elemeit. Egy olyan nagybirtokon alapuló gyarmati rendszerét, melyben a kizsákmányoló-kizsákmányolt viszonya a kreol ( = f e h é r ) — i n d i á n ellentétben fejeződött k i és merevedett meg, s ahol — ebből következően — az elkülönülési hierarchia a l a p j a — ideologikus a l a p j a — a bőrszín lett: a gyarmati Peruban — s másutt is Latin-Amerikában — 16 castas, kaszt k ü l ö n ü l t el. A gyarmati kreol ideológia átvette az anyaországtól, és a fehér— indián viszonyra adaptálta a Spanyolországban a m ó r o k k a l szemben kialakított f a j i sémát a vértisztaságról („limpia de sangre"), s kialakította a buta, babonás, alacsony intelligenciájú i n d i á n mítoszát. A L a s Casas—Nuevas Leyes—Garcilaso de la Vega nevével jellemezhető indiánvédő irányzat P e r u b a n m i n d i g gyenge volt; ez m o n d h a t ó el a felvilágosodással kapcsolatban is, melynek „jó i n d i á n " fogalma Peruban — a Tupac Amaru-felkelés okozta félelem m i a t t is (1780—83) — erőtlen, s itt a függetlenségi mozgalom sem volt erős. A z Independencia előtt a gyarmatbirodalom privilegizált térségében, Peruban csak egy igen korlátozott reformprogram kialakítására került sor. P e r u b a S a n M a r t i n és Bolivár csapatai hozták meg a függetlenséget, s az ő rendeleteik jelentik az önálló törvénykezés első lépéseit. San M a r t i n 1821-ben rendeletben tiltja meg az „indio" szó használatát: „Az i n d i á n o k . . . Peru fiai és állampolgárai, s n e v ü k perui." A S a n Martin-i gondolat számára azonban (az i n d i á n egyenlővé tétele a criollo-val, a gyarmati fehérrel) nincsenek meg a gazdaságitársadalmi feltételek a X I X . század eleji Peruban. Ezt l á t h a t j u k Bolivár egyik rendeletében, mely a m a g á n t u l a j d o n elvét megfogalmazva, n e m ismeri el az i n d i á n közösségeket; ezek földjeit felosztva, azt az indiánok m a g á n t u l a j d o n á b a adta, s ezzel jó lehetőséget teremtett (s a X I X . század f o l y a m á n az á l l a m végig támogatást is adott) az i n d i á n földek elrablására, visszaélésekre. A z „ i n d i á n " , „kreol", „casta" ( = mesztic) szó vizsgálata a X I X . században jól mutatja, hogy ezek tartalma m á r n e m a X V I — X V I I . századi jelentést hordozza, s mutatja, hogy használatuk bizonyos ideologikus tartalmat is hordoz. A X I X . század első felének perui adóösszeírói naponta szembekerültek e kérdésekkel, s jelentéseikből kiderül, hogy vagyoni, foglalkozási alapon döntötték el, hogy k i indián, mesztic, vagy kreol. A kreol vagyonos személyt jelent és meghatározott „ ú r i " foglalkozást jelöl (pap, katona, jogász, t a n á r stb.)'. A casta (vagy cholo) a n e m indiánnal azonos, s általában minden, földdel n e m rendelkező kis jövedelmű személyt jelent. A z olyán i n d i á n is casta lett, aki n e m tartozik közösséghez (ezek reorganizálódtak a század folyamán, b á r a föld m a g á n t u l a j d o n a alapján, esetleg közös legelővel stb.; de ezeket hivatalosan n e m ismerik el). H a s z n á l j á k a casta szót a városi népességre is. A z indián a partvidék ültetvényein, a Sierra l a t i f u n d i u m a i n dolgozó mezőgazdasági munkást és a — comunidadhoz tartozó — parasztot jelenti. Példák serege mutatja, hogy a személy gazdasági helyzetének megváltozásával a „faji" státusza is megváltozik — legkönnyebben persze az indián-casta, casta-indián viszonylatban. E „ f a j i " t a r t a l m ú szavak viszonylag jól körülhatárolható társadalmi tartalmat hordoznak, társadalmi osztályok, rétegek megjelölésére szolgálnak; ugyanakkor használatuk jelzi a perui uralkodó osztálynak azt a törekvését, hogy u r a l m á t e meglevő: „ f a j i " támasszal is megerősítse. A gyarmati korszak kreol ideológiai 53
sémái élnek e szóhasználatban tovább, kemény gazdasági viszonyokat kifejezve: a z i n d i á n személyi adó — k ü l ö n b ö z ő elnevezésekkel — 1854-ig f e n n m a r a d t . A X I X . századi kreol u r a l k o d ó osztály (nagybirtokosok, egyház, m i l i t a r i z m u s ) nemzettudatában az i n d i á n és a mesztic nem kapott helyet. A z e században jelentkező ú j ideológiai áramlatok sem jelentettek e tekintetben változást. A p e r u i liberalizmus (néhány kivételtől — pl. M . L . Vidaurre, P. Gonzalez V i g i l — eltekintve) politikai céljait, eszméit tekintve (pl. az indián megítélésében) semmivel sem haladóbb, m i n t a perui egyház. A m á s i k ideológiai á r a m l a t , a p á n h i s p a n i z m u s — „hisp a n i s m o " — angolszászellenessége mellett a g y a r m a t i m ú l t dicsőítésével, a k a t o l i k u s egyház támogatásával („az egyház a perui nemzet pillére") együtt jelentkezik, s a kreol uralkodó osztály ideológiáját fejleszti tovább, kelléktárul h a s z n á l v a fel most m á r a történelmi múltat is.
Változás a század közepétől a „guano-korszakkal" kezdődik: a p a r t v i d é k e n a tőkés ipar megjelenése a városokban, a meginduló vasútépítés az ország szellemi arculatában is változásokat hoz. Folyóiratok, k u l t u r á l i s társaságok a l a k u l n a k , a társadalom- és természettudományok művelése (elsősorban az á s v á n y t a n jelentős) kezdődik meg, etnológusok, archeológusok kezdik t a n u l m á n y o z n i a perui vidéket, az indiánokat. E folyamattal párhuzamosan születik meg az i n d i á n oktatásának, az elemi és általános oktatás bevezetésének gondolata Pardo elnöksége alatt (1872—76). P a r d o maga is szorgalmazza e tevékenységet, de célja az i n d i á n o k asszimilálása. Ezt a folyamatot szakítja meg a csendes-óceáni h á b o r ú (1879—1883), s a C h i l é t ő l elszenvedett vereség következtében jelentkező társadalmi-gazdasági krízis j ó t a l a j a lesz az ú j eszméknek.
A csendes-óceáni háború megbénította az ország születő termelőerőit; a termelés és kereskedelem általános depressziója következett be; a p é n z leértékelése, a külső hitelek megszűnése mélyíti el a válságot. A hatalom, a civilista periódus után, ismét a katonák kezébe került. Ez a h á b o r ú világít rá először az u r a l k o d ó osztály gazdaság- és társadalompolitikájának h i b á i r a , és tudatosítja azokat. E b b e n a vereségben gyökerezik a társadalom egyes, főleg értelmiségi rétegeinek elidegenedése az uralkodó osztálytól, s kezdődik meg a radikális eszmék behatolása Peruba. A z ideológiai viták a vereség légkörében éleződnek és bontakoznak ki. A háborús vereség okait keresve, először katonapolitikai oldalról v e t ő d i k fel az indiánkérdés: ha tanították volna, ha asszimilálták volna az i n d i á n t , az képes lett volna hozzájárulni a háborús erőfeszítésekhez: méltósága és j o b b t á r s a d a l m i státusza hozzásegített volna a győzelemhez — h a n g z i k az érv. A neoliberálisoknak nevezett értelmiségi i r á n y z a t (lényegében a pozitivizmushoz kapcsolódnak), mely a k ü l f ö l d i tőkebefektetéseket s Peru rekonstrukcióját szorgalmazta, hasonló módon gondolkodik. Carlos Lisson (szociológus) ebben a gondolatkörben számol az i n d i á n n a l , s b á r elismeri a n n a k tudatlanságát, „tehetetlenségét", ezt nem faji alsóbbrendűségből gyökerezteti, h a n e m abból, hogy az i n d i á n szűk, korlátozott világban él, ahol n e m tud kibontakozni. Ebben az irányzatban közös a jövőt illető optimizmus, hisznek a h a l a d á s b a n , a kapitalista fejlődésben, s Peru eljövendő nagyságának a l a p j á t az oktatásban l á t j á k . Javier Prado í r j a : „A tanítás szükséges, és t a n í t a n i kell a m u n k á n , az i p a r o n keresztül, mely az erkölcsi nevelés legfontosabb eszköze. Nincs semmi, a m i j o b b a n erősíti a m a i ember jellemét, semmi sem teszi j o b b a n érdekeltté az ország j ö v ő j é t illetően, m i n t ha t a n í t j á k őt, hogy legyen gyakorlatias és körültekintő, és hogy akarjon gazdag lenni személyes erőfeszítésein k e r e s z t ü l . . . " Ez irányzat törekvéseit akkor értékeljük helyesen, h a l á t j u k : a megoldást úgy képzelik, hogy fehér telepesek bevándorlásának növelésével k í v á n j á k keresztezni „az i n d i á n vért". Ebből az is következik, hogy a neoliberálisok o p t i m i z m u s a összekapcsolódik egyfajta „faji pesszimizmussal", az i n d i á n lebecsülésével. Prado ezért javasolja a fehér bevándorlás fokozását. Mariano Cornejo ugyancsak az oktatás fejlesz54
tését javasolja, és sürgeti Peru uralkodó osztályát, tegyen többet az indiánért. Capelo, aki J u n i n szenátora, kormányakciót sürget, hogy a földbirtokosokat h u m á nusabb magatartásra kényszerítsék az i n d i á n n a l szemben. Villaran hasonlóan vélek e d i k ; vitatkozik azokkal is, a k i k az i n d i á n t degeneráltnak tartják. Ezt történeti eredménynek tekinti: az inka korszákban az i n d i á n erős és egészséges volt, m o n d j a . Ezek a modern kapitalizmus fejlődését és a n n a k érdekeit képviselő gondolkod ó k nagy hatással voltak a perui értelmiségre. A legfontosabb tevékenységükben az, hogy az i n d i á n f a j i alsóbbrendűségéről alkotott nézeteket vették célba. A z indiánok asszimilálása, a fehérek bevándorlásának fokozása problematikus, s ugyanígy az oktatás, morális nevelés túlhangsúlyozása is az; m i n t a kortárs M a n u e l Gonzalez Prada bebizonyítja, „irreális és álszent álláspont" ez, s egyáltalán n e m az i n d i á n o k érdekeit védi. Ez a n é h á n y , jelentős hatású gondolkodó megpróbálja a modern, ipari k a p i t a l i z m u s n a k megfelelő viszonyok felé irányítani Peru fejlődését, de tevékenységük — következetlenségeik, negatívumaik, f i l a n t r ó p i á j u k m i a t t — n e m töri szét a konzervatív, kreol gondolatkört. A m i k o r a radikális M a n u e l Gonzalez Prada hétévi európai t a n u l m á n y ú t után, 1898-ban hazatér Peruba, ő fogalmazza meg ennek az általa indofilnek nevezett i r á n y z a t n a k a kritikáját. A fő célpontot Gonzalez P r a d á n á l természetesen a rasszista nézetek jelentik, de k r i t i k á j a a gyarmati korszakot és a X I X . századi perui uralk o d ó osztályt sem kíméli. A gyarmati korszakról í r j a : a m i k o r a K o r o n a álszent m ó d o n i n d i á n v é d ő törvényeket adott ki, a valóságban . . . hivatalosan megengedték a legyőzöttek kizsákmányolását, és egyidejűleg a kizsákmányolóktól h u m a n i z m u s t és igazságosságot követeltek; arra törekedtek, hogy h u m á n u s a n h a j t s á k végre a bűntényt, hogy igazságosan az elkövetett igazságtalanságot. S a köztársaság folytatta a gyarmati tradíciókat" — m o n d j a Gonzalez Prada. Ügy látja, hogy az emberszeretét eszméit felhasználva, az elnyomók azért közeledtek az indiánhoz, hogy becsapva leigázzák és lezüllesszék őket. Ez jellemzi a modern, k ü l f ö l d i kapitalistákat is, akik a kizsákmányolás terén versenyezhetnek a gyarmati encomenderókkal. Tov á b b folytatódott a kényszermunka, az erőszakos toborzás, az enganche. Az indiánn a k nincsenek jogai, m o n d j a Gonzalez Prada, s hozzáteszi: „ A m i k o r az i n d i á n jogtalanság m i a t t protestál, engedetlenséggel vádolják, amikor pedig kollektív formáb a n tiltakozik, ezt lázadásnak minősítik." „A m i k o r m á n y f o r m á n k egy nagy csalást jelent, s n e m lehet demokratikus köztársaságnak nevezni azt az államot, amelyben két- vagy h á r o m m i l l i ó embert ténylegesen megfosztanak polgári jogaitól." J ó l l á t j a a X I X . század végén kibontakozó földbirtok-koncentrációt, mely az i n d i á n földek elrablását jelenti. Vitatkozva azokkal, a k i k a k u l t ú r a kiterjesztéséért fáradoznak, hangsúlyozza: „Nemcsak a tudományt, művészetet szükséges kiterjeszteni a világon, h a n e m a jólétet is." S bár az indián, ma, morális szintjét tekintve, lehet, hogy alacsony fokon áll, de ez n e m lehet érv a f a j i nézetek számára, m o n d j a . P é l d á k a t hoz arra, hogy a m i k o r az indiánokat iskolázzák és azok kapcsolatba ker ü l n e k az emberi civilizáció kincseivel, ők éppoly k u l t u r á l t a k lesznek, m i n t a spanyolok ivadékai. S megjegyzi: mégha szőke hajat visel és kék szeme is van, Perub a n senki n e m nevezheti m a g á t fehérnek, hiszen a négy évszázad alatt hatalmas v o l t a keveredés. A z oktatás n e m oldja meg a problémákat, szögezi le Gonzalez Prada. A h o l h a t a l m a s földbirtokok és föld n é l k ü l i szolgák vannak, ott a nemzet szükségszerűen kettészakad. A z o k n a k tehát, a k i k azt követelik: „Iskolát!", azt kell felelni: „Iskolát és kenyeret!" A z sem j á r h a t ó út, h a az inka birodalom újjáélesztésének romantikus és irreális á b r á n d j á t vetik fel: „Az i n k a birodalom feltámasztása szánalmas kísérletet jelent a dicső m ú l t u t á n z á s á r a . . . " A z ú t n e m ez. Gonzalez P r a d a lényegében minden, i n d i á n o k k a l kapcsolatos álláspontot vizsg á l a t és kritika tárgyává tesz, s ez a kritika jogos — s hozzá kell t e n n ü n k , egyedülá l l ó a n kemény, erőteljes. P e r u b a n a legmesszebbre j u t el a m a r x i s t á k előtt az indiánkérdés megítélésében. A megoldást egy anarchista válaszban fogalmazza meg: m e g kell büntetni az elnyomókat! A z t a pénzt, a m i t az i n d i á n eddig alkoholra költ ö t t , puskára és patronra kell fordítania; erőszakra erőszakkal kell válaszolnia! 55
Ez az erőszak, bár a gondolatig egyértelműen n e m j u t el, a földtulajdonviszonyok megváltoztatását célozza: „Létezik egy kétségtelen t é n y : azokban a körzetekben tapasztalható nagyobb jólét, ahol eltávolították a nagybirtokosokat; n a g y o b b rend és nyugalom uralkodik azokon a településeken, ahol r i t k á n v a n jelen a központi hatalom képviselője." S a végső k o n k l ú z i ó j a : „ . . . a z i n d i á n o k n a k saját erej ü k b ő l kell a szabadságot megszerezni, n e m várakozva addig, a m í g e l n y o m ó i k h u m a nistákká v á l n a k ! " A Gonzalez P r a d a javasolta megoldás, m i n d e n emberi j ó s z á n d é k mellett sem a reális és eredményes megoldás felé m u t a t ; anarchista megoldást javasol. Jelentősége ezért i n k á b b a k r i t i k a i ' v i s z o n y l a t b a n v a n : a f e n n á l l ó társad a l m i viszonyok bírálatában. M a n u e l Gonzalez P r a d a a X I X . század végén, e század elején egy h a l a d ó gondolatmenet csúcsát jelenti, egy olyanfajta tudat k i f o r m á l ó d á s á n a k kezdetét, m e l y szakít a gyarmati m ú l t t a l , m i n t örökséggel. Mariátegui, a k i először v á z o l j a fel a perui irodalom marxista felfogású történetét, Gonzalez P r a d á b a n l á t j a az első perui írót. Szerinte Gonzalez P r a d a előtt a perui irodalom g y a r m a t i és s p a n y o l ' j e l l e g ű : f o r m á b a n és tartalomban egyaránt. Mariátegui helyesen emeli k i P r a d a jelentőségét: Gonzalez P r a d a egy új nemzettudat kialakulásának első fázisát jelenti. Gonzalez P r a d a még 1888-ban í r j a : „Az igazi Perut n e m a l k o t h a t j á k kreolok és külföldiek csoportjai, a k i k a Sierra és a Csendes-óceán közti földsávon é l n e k ; a nemzetet az i n d i á n o k tömegei alkotják, akik a Cordillerák keleti lejtőin élnek." A Gonzalez Prada-i gondolat i r o d a l m i megfogalmazását jelenti Mariano, aki a perui irodalomban először fejez k i „indigena" ( = bennszülött) érzelmeket, s b á r fiatalon hal meg, romantikus szemléletű, forradalmi írásai először hozzák az irodalomba a rurális, i n d i á n tematikát. Matto de Turner Aves sin m i d o ( M a d a r a k fészek nélkül) c í m ű könyve (1889) a századvégi indigenista t a r t a l m ú ( = népies, indiánista) irodalom talán legkiemelkedőbb alkotása, mely az i n d i á n o k szenvedéseit, kizsákmányolását gazdag tárgyi anyaggal teszi konkréttá. G o n d o l a t a Gonzalez Pradát idézi: az i n d i á n tömegek a nemzet részét jelentik. K ö n y v e nagy b o t r á n y t okozott, hiszen a földesúri terrort m u t a t t a be. Turner regényének nagy része v a n abban, hogy az indiánkérdés konkrétabb, gyakorlatiasabb, m a j d f o r r a d a l m i m ó d o n vetődött fel a X X . században. A z i n d i á n tematika i r o d a l m i jelentkezése mellett a politika területén is jelentkezett egyfajta „indigenismo". 1908—10 után jogászok, szociológusok, n é h á n y politikus — keresztényszocialista és szocialista eszmék hatására a vidék felé f o r d u l n a k . Különösen jelentős egy arequipai értelmiségi csoport m u n k á j a , ahol p é l d á u l a tanítók Első Regionális Kongresszusa az indiánok oktatásának kérdéseit v i t a t j a m e g (1911). Egyre több jogász v á l l a l j a i n d i á n o k védelmét f ö l d j ü k védelmében, m e l y földek elleni t á m a d á s különösen P u n o és a Titicaca-tó körzetében fokozódott. E z a z i n d i á n b a r á t értelmiség arra a következtetésre j u t (itt az orosz és m e x i k ó i h a t á s jelentős!), hogy az i n d i á n érdekeit legjobban a közösség, a comunidad t u d j a megvédeni, mert ez az i n d i á n életének kerete. 1915-ben az arequipai Colegio de Abogados (Ügyvédek Kollégiuma) javasolja „indiánvédő törvényhozás" megteremtését. Ezt egyes szenátorok felkarolják, s felvetik parlamenti bizottság kiküldését e célból. P u n ó b a n megszületnek ez időben az első t a n u l m á n y o k az indián- és földkérdésről. N e m véletlenül lett P u n o a X X . század elején az ilyen i r á n y ú felvetések kezdeményezője. E körzetben a legnagyobb az i n d i á n o k közt a nyugtalanság, s z á m o s i n d i á n felkelés innen i n d u l k i : ezért fordul e körzetben a figyelem az i n d i á n o k felé. Ezzel függ össze, hogy 1912-ben Billinghurst elnök személyes megbízottat k ü l d k i az. indiánkérdés tanulmányozására T. Gutiérrez Cueva őrnagy személyében, a k i m á r 1904—5-ben, m i n t C h u q u í t o katonai parancsnoka, fellépett az i n d i á n o k v é d e l m é b e n . Cueva 1912-ben Canas körzetének katonai parancsnokaként könyvet írt a z i n d i á n o k problémáiról, s elküldte az elnöknek. 1913-ban C h u q u í t ó b ó l számos panasz érkezik m á r Cueva ellen. Azzal vádolják, hogy Cueva segíti és felkelésre b u z d í t j a a z indiánokat, s az indiánok haciendákat fosztanak ki, s elterjedt a „bandolerismo". 56
A m i k o r azután a haladó Billinghurst katonai államcsíny áldozata lett, Cueva őrnagy v a l ó b a n felkelést szervezett, az i n d i á n o k élére állt, s felvette a Rumi Maqui nevet. Ez a perui gondolkodásban, politikai életben jelentkező progresszív vonulat m é g kevéssé feltárt. A z e korszakról készült irodalom- és eszmetörténeti m u n k á k a l a p j á n hajlamosak vagyunk ez irányzat hatásának, jelentőségének lebecsülésére, de u g y a n a k k o r az is nyilvánvaló, hogy Peru p r o b l é m á i n a k megoldására történő válaszok, a megoldás alternatívái, elsősorban „kreol" oldalról jöttek a századforduló t á j á n , ez a „kreol" irányzat az erőteljesebb. Ezt a „kreol" jelzővel ellátott irányzatot azonban n e m szabad egynemű, homog é n á r a m l a t n a k képzelnünk. Ricardo Palma esetében a „colonalismo", a g y a r m a t i m ú l t m i n t tematika a l i m a i kreol középrétegek szemléletét fejezi ki, akiknél n e m h i á n y z i k az arisztokrácia elleni gúny és v á d sem; tehát n e m egyszerűen a g y a r m a t i korszak apológiájáról van szó P a l m a esetében. N e m véletlenül látott a katolikus egyház P a l m a életművében ellenséget. Ricardo P a l m a a kreol középrétegek demokratikus részét képviseli, a l i m a i „demos" hangját, egy olyan kreol középréteg gondolatait és érzelmeit fejezi ki, mely — Mariátegui szerint — a történelmi körülm é n y e k folytán n e m tudott burzsoáziává válni, fokozatosan elvesztette pozícióit, befolyását, s ezért a régi arisztokrácia elleni érzelmei is növekvő jelentőségre tettek szert. H a P a l m a a l i m a i kreol középrétegeket, Abelardo Gamarra a Sierra criolloj á n a k , k r e o l j á n a k véleményét fejezi ki. G a m a r r a fiatalkorában radikális, aki saját bőrén tapasztalta az encomenderók és k l i e n t ú r á j u k hatalmát. Megértette: ezek az emberek n e m képviselhetik és n e m képviselik Perut. G a m a r r a azt is j ó l látja, hogy a „95-ös forradalom" nem egy demokratikus köztársaságot hozott létre, m i n t azt a propaganda állítja, h a n e m egy civilista restaurációt csupán. Chocano, akinél a m ú l t h o z kapcsolódás igen erős, n e m a Coloniahoz h a n e m a Conquistához kapcsolódik. Chocano hangsúlyozza a különbséget: szám á r a a Conquista hősi kaland, a nagy személyiségek korszaka, a Colonia pedig egy bürokratikus, despotikus vállalkozás. Chocano anarchista módon tiltakozik s á l l szemben a 95-ös „forradalommal", de később elfogadja azt, integrálódik az arisztokrácia értelmiségi bázisába. A z említett példák, melyek egyébként a perui századforduló legfontosabb személyiségeit, legtipikusabb gondolkodóit is jelentik, illusztrációként szolgálnak arra, hogy lássuk: a hagyományos (a coloniától örökölt, a X I X . században ú j elemekkel gazdagodó) „kreol tudat", mely viszonylag homogén, egységes és erős k o m p l e x u m o t jelentett, a csendes-óceáni háború u t á n i korszakban m i n d „indigenista", m i n d „kreol" oldalról k r i t i k a alá került. A z említett gondolkodók tevékenysége ideológiai mozgást, változást jelez, jelzi azt, hogy megkezdődött egy modernebb társadalomfogalom, nemzetfogalom kialakulása Peruban. A csendes-óceáni háború u t á n — egy militarista periódust kivéve — az első világháborúig terjedő időszakban — civilista korszak van Peruban. E civilista korszak 1895-ben Pierola „ f o r r a d a l m á v a l " kezdődött, s a X X . században m á r egy viszonylag felgyorsult kapitalista fejlődés következtében megjelenő ú j gazdasági erőt fejez k i : a partvidék, a Costa ültetvényes, külkereskedő tőkéseit, a Sierrában a bányászatban érdekelt tőkét; s mindezzel egy olyan tőkés érdekeltséget és polit i k á t is kifejez, melynek erősek a k ü l f ö l d i tőkés kapcsolatai. Ez a civilista politika g y a k r a n került ellentétbe a Sierra latifundistáival és a militaristák ókonzervatív csoportjaival. M i u t á n ez a kapitalista szektor a partvidéken erősödött meg, az uralk o d ó osztály k ü l ö n b ö z ő csoportjai közti ellentétek a Costa—Sierra ellentéteként fogalmazódtak meg, úgy, m i n t a centralisztikus, L i m a vezette, és a föderalisztikus elképzeléseket támogató Sierra ellentéte. Mindez persze lehetővé tette az uralkodó osztály számára az ellentétek lényegének elleplezését. Ez a civilista politika, összefüggésben a lakosság növekedésével, a gyári munkásság megjelenésével a partvidék nagyvárosaiban, a kezdődő m u n k á s m o z g a l o m m a l , a tömegek problémáit elsősorban a Costán érzékeli, s a századforduló t á j á n s u t á n 57
a szociális törvényhozás óvatos bevezetésével igyekszik e városi tömegeket megn y e r n i (egészségügy, oktatás fejlesztése, társadalombiztosítás stb.). Hogy a civilista, tőkés politika és a Sierra l a t i f u n d i s t á i n a k ellentétei m e n n y i r e n e m voltak alapvetőek, jól m u t a t j a a civilismo ú j ideológiáját m e g f o g a l m a z ó generáció, a „900-as nemzedék", a „futuristák", a k i k e két csoport közötti h a r m ó n i á t igyekeznek az ideológia segítségével s az ideológiában megteremteni. Ez az irányzat, csoport a régi civilista garnitúra („neoliberálisok") helyébe l é p v e igyekszik a megváltozott feltételek között felvenni a harcot a „radikális" i d e o l ó g i á k behatolása ellen. E csoport szellemi atyja Alejandro O. Deustua (1849—1945), a k i a régi és az „ i f j ú " civilismo közt jelent kapcsot, de akinek nézetei m á r n e m a neoliberálisok racionális, utilitárius vonalát jelentik, hanem egy dekadens, irracionalista a l a p ú idealista, teljesen retrográd filozófiát. A pozitivistákkal szemben az i n t u í c i ó fontosságát hangsúlyozza, az értékek hierarchikus rendjét vezeti be, ahol a t u d o m á n y o s értékek a morál, az istenképzet értékei mögött helyezkednek el. A civilista p o l i t i k a hagyományos vonalát elutasítva, mely a városi alsóbb rétegek felé tett engedményeket, egy kis elit kialakítását és képzésének szükségességét hirdeti, mert szerinte az i n d i á n tömegek természettől képtelenek többre, m i n t létfenntartási j a v a i k megtermelésére. Eszméiből következik, hogy a „neoliberálisokkal" szemben, a k i k a közoktatás fontosságáról beszéltek, ő az egyetemre fordít figyelmet — ennek k e l l az u r a l k o d ó elitet kitermelnie. Deustua filozófiájához kapcsolódik a fiatal „futurista" irányzat, m e l y n e k képviselői a perui arisztokrácia fiai. A z t v a l l j á k : a materialista nézetek a középszerűséget teremtik meg, s megsemmisítik a kultúrát. N y í l t a n m e g f o g a l m a z z á k : csak a felső osztály tagjai képesek uralkodásra. Ez a szemlélet a pozitivistákhoz képest n a g y visszalépés; azok a nevelés révén . elérhetőnek tartották, hogy á n é p — az i n d i á n — képessé v á l j é k a demokrácia gyakorlására. A polgári t ö r t é n e t t u d o m á n y és filozófiatörténet (Salazar Bondy) hangsúlyozza e csoporttal kapcsolatban: a m i k o r a m ú l t h o z fordulnak, az i n d i á n és gyarmati m ú l t értékeit egyaránt kiemelik. Fontos azonban hangsúlyoznunk: m í g az indigenisták az i n d i á n m ú l t b ó l a közösséget e m e l i k ki, itt az inka birodalom despotizmusa k a p hangsúlyt, e csoport az inka elitet csodálja, mely egy hatalmas birodalmat képes volt k o r m á n y o z n i . E csoport legfontosabb jellemzője a „pasadismo", a m ú l t h o z fordulás. A z arisztokrata Riva-Agüero a Coloniában a nagy b i r o d a l m a t dicsőíti. Ez a m ú l t a jelen problémáinak fényében v á l i k még fényesebbé, s igen erős antikapitalista magatartásának ad ideológiai érveket. Erős történeti érdeklődése ezzel függ össze, a történelem politikai konzervativizmusának eszköztárát jelenti. A m ú l t nagysága ad alapot visszautasítani a kapitalista „materializmust", mely megöli a "lelkesedést, s mindent, a m i nemes — m o n d j a Riva-Agüero — degradál. Riva-Agüerón á l nagy hangsúllyal jelenik meg az indiánkérdés megoldásának asszimilációs változata. E politikai-ideológiai irányzat kreol „középosztálybeli" változatát jelenti Victor Andrés Belaúnde, aki deklasszálódott arisztokrata családból származik. A p e r u i kreol középosztály növekvő szerepét v a l l j a és követeli Peru politikai életében. Eszmeileg a Deustua—Riva-Agüero vonalhoz tartozik, de az a véleménye, hogy a felsőbbrendű, alkotóerővel rendelkező emberek egyre i n k á b b a kreol középosztályból fognak jönni.
Francisco és Ventura Garda Calderón az indiánkérdés megoldását a mestizaje ( = meszticcé válás) gondolatban fogalmazza meg. V e n t u r a G . Calderón í r j a : „Mesztic n é p vagyunk, melyben fehér, i n d i á n és néger egyaránt jelen v a n történeti szempontból . . . Semmisítsük meg végre a faji komplexust, mely még itt van k ö z ö t t ü n k . F o g a d j u k el . . . a h á r o m f a j b ó l álló ország tényét, mely m a j d egy n a p o n egyesül. A z emberek szívükben érzik, hogy egyazon néphez tartoznak, a m i k o r . . . közös eszméik, emlékeik, reményeik v a n n a k . S ez az, a m i a nemzetet jelenti." E mestizajet hosszú történeti folyamatként f o g j á k fel. A d d i g azonban, m í g a z indiánkérdést a neoliberálisok a kapitalista fejlődés érdekében k í v á n t á k — oktatással — 58
megoldani, e „futuristák'- az „erkölcsi értékek" felől vetik fel a kérdést, „remélve", hogy az i n d i á n m a j d részesedhetik a kulturális és erkölcsi értékekből. Ehhez azonb a n szükségesnek l á t n a k az i n d i á n számára egy hosszú „gyámsági" periódust. A mestizaje p r o b l é m a egy valóságos folyamatra, a „keveredés" folyamatára h í v j a fel a figyelmet — ezt a folyamatot azonban a „futuristák" irracionális oldalról, idealista megközelítésből szemlélik. E csoport m ú l t h o z fordulásából következik, hogy megfogalmazzák azt is: a katolicizmus része a perui nacionalizmusnak, nemzetnek, m o r á l n a k . E csoport kezdeményezésére j ö n létre 1917-ben a l i m a i Katolikus Egyetem, melynek vallott fela d a t a az „ ú j elit" k i a l a k í t á s á n a k elősegítése lett. B á r ez a perui értelmiségi csoport egy nagyon határozott k ö r v o n a l ú ideológiát dolgozott ki, tevékenységüket és hatásukat tekintve n e m t u d t a k olyan tömegbázist kialakítani, m i n t ez a „neoliberálisoknak" sikerült, s n e m t u d t a k olyan támaszt a d n i a kormányzatnak, m i n t a n n a k idején a Pierola-rezsim kapott a „neoliberálisoktól". E két csoport — a „neoliberálisok" és „futuristák" — ideológiája közötti különbség jól tükrözi a perui gazdaság- és társadalomfejlődésben végbement változásokat. A „neoliberálisok" a perui gazdaság történetének egy válságos szakaszán a kapitalizmus felé fejlődésben l á t t á k a kiutat. A X X . század első éveiben, éppen e vágyott kapitalista fejlődés következtében egy sor ellentmondás jelentkezik, vagy m é l y ü l el, illetve kerül felszínre. A kapitalizálódás következtében gyorsul meg az i n d i á n földek elvételének évszázada tartó folyamata, mely az i n d i á n o k mozgalmait, felkeléseit v á l t j a k i ; a partvidéken megjelenik a szervezkedő és a X X . század első éveiben m á r sikeres sztrájkokat folytató munkásosztály; felgyorsul a kreol középrétegek és az arisztokrácia egy részének deklasszálódása, melynek pozícióit egy alulr ó l jött középréteg is veszélyezteti. A k ü l f ö l d i tőkebehatolás következtében létrejött exportkultúrák az ország gazdasági érzékenységét fokozzák, s a század elején ennek következtében Peruban gazdasági válságok jelentkeznek. Ilyen tények a l a p j á n az u r a l k o d ó osztály egyes rétegeiben az addig statikusnak hitt és látott perui társad a l o m vizsgálata az anarchia, a szétesés képzeteit alakította ki. Ezért kezdődik a civilista (kereskedőtőkés, ültetvényes, és a bányászatban érdekelt tőkéscsoportok), v a l a m i n t a Sierra feudálisainak közeledése, s kezdődik meg egy közös elitista koncepció kialakítása, melynek célja az osztáíyuralom igazolása és stabilizálása. Ebben az ideológiában a z u t á n a kreol ideológiai örökség egy irracionális, idealista filozófiai alapot nyer, mely érveit a perui múltból, a gyarmati örökségből meríti, illetve ehhez az örökséghez visszanyúlva alakít k i elitista történetkoncepciót. A „neoliberális" és „futurista" ideológia közötti különbségek tehát egy átalak u l ó b a n levő, illetve ezt az átalakulást megkezdő társadalom változásait tükrözik. E z a folyamat a burzsoá filozófia X X . század eleji fejlődésétől természetesen nem választható el, hiszen eszmei sémákat innen szerez a perui 900-as nemzedék (pl. Bergson). Ez a csendes-óceáni h á b o r ú u t á n i szakasz, mely az első v i l á g h á b o r ú végéig tart, ideológiatörténeti szempontból igen fontos periódus. Tulajdonképpen ebben a korszakban jelentkeznek — h a l a d ó vagy reakciós módon — a társadalom fejlődésével, problémáival kapcsolatos kérdésfelvetések. Megkezdődik az eddig m o z d u l a t l a n társadalmi szerkezet b o m l á s a : ezt tükrözi az asszimiláció és a mestizaje gondolata, melyben a nemzetté válás kérdése, ennek lehetséges útjai fogalmazódnak meg. E korszakban a kreol archaikus „nemzettudat", mely kizárta a társadalom n e m kreol csoportjait, modernizálódik: ezt az asszimiláció gondolata és a mestizaje fog a l o m beépítése a kreol gondolatrendszerbe, egyaránt jelzi; m i n d k e t t ő — b á r másmás hangsúllyal — az i n d i á n beolvasztását jelenti és követeli. A legerősebben González P r a d a által megfogalmazott koncepció egy indián alapú nemzetfogalom kialak u l á s á n a k kezdetét jelenti, s a comunidad „felfedezése" a század elején ezt az irányt erősíti. E korszakban lényegében a nemzetté válás p r o b l é m á i n a k kapcsán vetődik fel az indiánkérdés, s a l a k u l k i az i n d i á n tematika, indiánszimpátia, az „indigenismo". A gazdaságfejlődés eredményeként, ahogy a piaci kapcsolatok — ha ná59
gyon lassan is — egyre i n k á b b bekapcsolják a perui vidéket a gazdaság vérkeringésébe, ez az integráció társadalmi problémaként jelentkezik, s csapódik le a z ideológiában is. A megoldást a kreol „látószög'' az asszimiláció vagy mestizaje révén r tehát kreol vezetéssel képzeli el, a gyarmati korszakból örökölt, átmentett h a t a l o m konzerválásával. A z indigenista vonal indián prioritást követel, s a m i ezzel e g y ü t t jár, a l a t i f u n d i u m o k széttörését — végső következményében egy polgári demokratikus forradalmi átalakulást követel és hirdet. A z 1884—1918 közötti időszak vitáiban tehát lényegében arról v a n szó, hogy a z integráció k i n e k a vezetésével, milyen értékek és pozíciók megőrzésével j ö j j ö n létre, arról, hogy ebben az á t a l a k u l ó társadalomban m i l y e n helyet foglaljon el az i n d i á n . Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy ezek a p r o b l é m á k i n k á b b csak körvonalazódnak. A mexikói forradalom, a Nagy Októberi Szocialista F o r r d a l o m hatása, a marxizmus latin-amerikai térhódítása révén az 1920-as években fognak e kérdések — s ezekről a v i t á k — kibomlani. Ezek a világtörténeti jelentőségű változások j e l e n t i k azt a katalizátort, mely a nagy ideológiai irányzatok (aprismo, m a r x i z m u s , hispanidad) kialakulását meggyorsítják. A z indiánkérdés — s a v i t a magasabb szinten — ezekben az áramlatokban, irányzatokban válik egyik kulcskérdéssé.
DÉNES
IVÁN
ZOLTÁN
Egy „dezillüzionálás" önellentmondásai A politikai elfogultság által vezérelt, közvéleményt u r a l ó dilettantizmussal Szemben a magyar történettudomány követelményei: egyetemes történeti l á t ó k ö r és a forrásanyag módszeres kutatásán a l a p u l ó tárgyilagosság. E tételt Szekfű G y u l a A száműzött Rákóczi című, 1913-ban megírt és p u b l i k á l t m ű v é b e n szegezi szembe első ízben az olvasóközönség nyilvánosságával Thaly K á l m á n történetírói m u n k á s s á gának m á i g sokban érvényes bírálata kapcsán. E z az addig Szekfű által is m á r többször megfogalmazott norma, bár korántsem n ó v u m a m a g y a r t ö r t é n e t t u d o m á n y történetében (maga a historikus sem tartja annak), mégsem valósül meg S z e k f ű G y u l a életművében. A „kuruc", „labanc" történetírói irányzatok m e g h a l a d á s á n a k igényét hangoztatót n e m jogtalanul, csak a kérdést leegyszerűsítve v á d o l t á k későbbi ellenfelei a „labanc" szemlélet újjáélesztésével, h a l e g t ö b b j ü k tételei jórészt m é g az övéinél is leegyszerűsítőbbek voltak. Védelmezői szintén n e m teljesen a l a p t a l a n u l mondhatták, hogy „a történetíró" á két világháború között is a provinciális szűkkeblűséggel szemben a „megszokottól eltérő" minőséget és nagy f o r m á t u m o t képviselt. Mégis a történetírástól a realitásokat számon k é r ő Szekfű végső fokon m a g a is illúziók újratermelőjévé vált. Szándéka: a m a g y a r t ö r t é n e t t u d o m á n y (és részben ennek révén az egész magyar szellemi élet) szemléleti, t e m a t i k a i és metodológiai megújítása. M u n k á s s á g á n a k végső eredménye: a „ h a m i s realizmus" eszményként való újratermelése, a „beletörődők bölcsességének" ismételt s : h o v a t o v á b b belső meggyőződéstől vezetett igazolása. M i magyarázza szándék és eredmény ilyen f o k ú hasadását? M i é r t n e m h a l a d j a meg a leegyszerűsítéseket az egykoron azok ellenében u t a t kereső? M i é r t a l a k u l ki és termelődik ú j j á a m a g y a r történettudományban egy olyan dichotómia, a m e l y végül is j ó és rossz időtlen küzdelmében l á t j a a magyarországi történeti f o l y a m a t o k közös alapképletét, a szereposztás eltérő felfogása szerint értelmezve különbözőképpen az egyaránt ahistorikus szerepeket? Nincs k i ú t a történeti m o r á l alternatív értelmezéséből: vagy vállalni a bukásra ítélt hős tragikus, á m csak elvont eredményeket érvényesítő szerepét, vagy a hatalommal megegyezőket emelni erkölcsi piedesztálra? A d i l e m m a közös előfeltevései a fojtogatóan zárt lehetőségkeret okozta 60
torzulások — n y i l v á n v a l ó a k : „a történelem r a j t u n k k í v ü l z a j l i k " tapasztalatának túlfeszített értelmezése és a lehetőségkereten belüli időtlen passiójáték. A megegyezők é s meg n e m egyezők szerepei — a bevett s é m á k szerint — különbözőek és mégis h a s o n l ó a k : a leegyszerűsítők az á l t a l u k pozitívan és negatívan értékelt történelmi személyiségeket nemcsak tevékenységük feltételrendszerétől szakítják el, de azok egyéni sajátossága is elvész, általános tétel illusztrációivá szürkülnek: A leegyszerűsítések egyik változatának belső gondolati nehézsége a megegyezők értékelése, hiszen az általánosságban tartott nemzeti szabadság képviselői és ellenfelei küzdelmében játszott szerepük szerint a logikai következetesség a l a p j á n az „árulás" bélyegét kellene r á j u k sütni, á m ezt igen kevesen és csak a legprimitívebbek teszik ténylegesen is meg. A m á s i k álláspont viszont éppen az elcsábíthatónak, mert ö n t u d a t l a n n a k tartott tömegek „csábítóival" állítja ellentétbe az azokkal szembeszálló és ezért népszerűtlenségre kárhoztatott megegyezőket: a „reálpolitikusokat", a '„lelki függetlenek e t " . Ez u t ó b b i értelmezés Szekfű G y u l á n á l érzékelhető változatához közelítve prób á l u n k a történeti gondolkozás hamis mechanizmusainak előfeltevésein k í v ü l i pont o t találni, egybecsengően történettudományunk n e m egy p r o d u k t u m á n a k törekvéseivel és — közvetve — eredményeivel. Előlegezzük fő következtetéseinket: a probléma érdemi vizsgálata a szokásos polarizálásnak úgy m o n d ellent, hogy közös leegyszerűsítésekben, különböző előjelű, •de hasonló konstrukciók újratermelésében marasztalja el azok képviselőit. Korántsem az ebben az ellentétben mozgók alkották és a l k o t j á k a magyar történettudom á n y pólusait. Igaz ez a n n a k ellenére, hogy a magyarországi nemzetté válás és polgárosodás megvalósult, és lehetséges változatai kérdésében való állásfoglalást nem véletlenül kell kikerülhetetlennek tekintenünk. A hamis válaszok közötti választás m a g a is beszűkült és hamis kérdésfeltevés következménye, ezért a feladat: m a g á t a kérdésfeltevést meghaladni. Ez viszont nemcsak követelmény, h a n e m különböző történeti korszakokban különbözőképpen realizált törekvés és megválaszolt nehézség is, a meghaladási törekvéseknek ugyanis komoly hagyományaik vannak.
Megszakításokkal ugyan, de két és fél esztendeig (1914 tavaszától 1916 őszéig) húzódott el az a botránysorozat, amely A száműzött Rákóczihoz kapcsolódott. Thaly K á l m á n történetírói életművének érvényes bírálatára e munkásság kritizálhatatlans á g á n a k tétele, a Rákóczi-kultusz létjogosultságának kétségbevonására a hamis beá l l í t á s t k á n o n n a k deklaráló „Rákóczi-mentő mozgalom", a m ű tényleges leegyszerűsítéseire és egyoldalúságaira pedig a szerző becsületébe vágó jogtalan vádaskodás volt a „felelet". A m á r korábban kedvező szakmai és irodalmi visszhangot kiváltott m ű v e t azután éri e támadás, hogy a k o r m á n y félhivatalos német nyelvű lapja, a Pester Lloyd 1914. március 7-i s z á m á b a n a m u n k á r a hivatkozva az ellenzék által a koalíciós korszak nagy v í v m á n y á n a k tartott Rákóczi-kultusz létjogosultságát vitatta. Erősítette a támadást, hogy az osztrák Reichspost A száműzött Rákócziban a „Rákóczi-bálvány" ledöntését üdvözölte, és a folytatásra: 48 demitizálására biztatott. A z időbeli egymásutániság k í n á l t a a hamis Rákóczi-tisztelet híveinek az értelmezés lehetőségét: a k o r m á n y és az osztrák centralista körök saját megbízottjuk m u n k á j á t dicsérik, s a m ű része a magyar függetlenségi eszmények elleni támadásnak, és szervesen illeszkedik az ellenzéki erőkkel drasztikusan leszámoló kormányzat tevékenységének egészébe. A Tisza-kormány politikájával koncepcionálisan összefüggő újraértékelések: Görgey 1849-es politikai szerepének eszmei rehabilitációja és a Kossuth vezette reformellenzék ellenében politizáló 1840-es évekbeli Széchenyi kultusza adtak objektíve lehetőséget ennek a leegyszerűsítő, p r i m i t í v és közvetlen megfeleltetésével helyt n e m á l l ó feltételezésnek a kialakulására. A legszélsőségesebb vádakat Kacziány Géza, az Egyesült Függetlenségi és 48-as P á r t A p p o n y i Alberthez kötődő konzervatív szárnyának egyik ismert személyisége fogalmazta meg. B á r n á l a mérsékeltebb hangnemben, d e erősen támadta a m u n k á t és szerzőjét az egykori országgyűlési kép61
viselő, a szintén az Apponyi-körhöz tartozó pesti történészprofesszor: Ballagi Aladár is. A z ekkor m á r egyértelműen negatív szerepet játszó Polónyi Géza Szekfű könyvét közvetve Jászi Oszkár beállítottságával rokonította képviselőházi i n t e r p e l l á c i ó j a során. A t á m a d ó k sokasodtak és k ö r ü k nem szűkült a z Apponyi-frakcióra, d e a Függetlenségi Pártra sem. A k o r m á n y k ö r ö k Szekfű m ű v é t ő l v a l ó elhatárolódása u t á n az eleve rossz ügy még i n k á b b tünet jellegűvé v á l t : személyeskedő h a j s z a lett, amelyben Szekfű t á m a d ó i a nemzeti érzületnek alávetett tudományosságot állított á k szembe a szerintük a Habsburgok vagy (és) a nemzetiségek érdekeit k i s z o l g á l ó írásokkal. Fő v á d j u k , hogy a m ű n e m tudományos, s végső fokon azért n e m az, m e r t n e m a nemzeti érzületet követi. E kisajátító beállítottság viszont nemcsak a v á d l ó k nézeteit jellemzi, hanem fellelhetjük Szekfű védőinek többségénél is. A m ű n e m elég nemzeti s ezért nem elég tudományos, de azért történelmi (és n e m politikai) j e l l e g ű m u n k a — vallja Berzeviczy Albert, az A k a d é m i a elnöke, Andrássy Gyula, és a Tisza István o r g á n u m á n a k számító Magyar Figyelő. T u d o m á n y o s a könyv, m e r t szerzője az igazi nemzeti beállítottságot képviseli — v é d i k Szekfűt a k a d é m i k u s pártfogói és kollégái, megfordítva a v á d l ó k érvelését. N e m v a l ó b a n modern, t e h á t n e m valóban tudományos — h a t á r o l ó d i k el a m ű t ő l Lakatos László és Migray József m á s szintre emelve és újjátermelve a kisajátító felfogást. Tudományos, mert a megszokottól eltérő (dezilluzionáló és kritikus) — ez Laczko Géza, Schöpfliti Aladár és Gábor Andor véleményének summázata. Egyik említett beállítás sem szakad el radikálisan attól a vagy-vagytól, a m i t a t á m a d ó k képviselnek. K é r d é s ü n k : v a j o n Szekfű Gyula m i t szegez szembe t á m a d ó i v a l az alapkérdésben, „nemzet" és tudom á n y viszonyának értelmezésében? Ezt megválaszolva t u d u n k felelni az ú j a b b kérdésre: miért nem haladta meg a megtámadott a m e g h a l a d a n d ó t ? Szekfű G y u l a saját álláspontját a tudományosnak tartja, amelyet kétféle „dilettantizmussal" állít szembe: a „kurucos" vagy „szélbali" irányzattal és J á s z i é k k a l . A „kurucos" irányzat kisajátítja és leszűkíti a m a g y a r történelmet, Jásziék pedig „képrombolást" végeznek. M i n d k e t t ő tudományon kívüli, eleve adott szempontok szerint értelmezi a múltat, a történettudomány viszont ezeket k i z á r v a a f o l y a m a t belső természetéhez, a m ú l t b e l i realitásokhoz kell hogy igazodjon. E n n e k feltétele a források hozzáértő, tárgyszerű és elfogulatlan elemzése. A t u d o m á n y o s viszonyulás belső követelményei: a t u d o m á n y autonómiája és önértéke. Ez a tétel Szekfű egyik fő érve t á m a d ó i ellen. A z ellenfelek állításainak nagyrészt tárgyszerű, megalapozott k r i t i k á j á h o z és a többek által Szekfű nézeteivel (külsődlegesen és n e m helytállóan) rokonított progresszív magyar értelmiség á l l á s p o n t j á n a k hozzá n e m értő és jogtalan denunciálásához, tehát ahhoz az érveléshez, hogy m i l y e n nem lehet a t u d o m á n y , társul egy m á s i k is, mintegy megalapozva az előbbit. Ez arra keresi a választ, hogy m i b ő l származtatható a tudományos, illetve tudománytalan álláspont. Thaly és követői nem egyszerűen a tudományosság követelményei ellen vétkeztek — á l l í t j a 1916-ban írott védekező m ű v é b e n , a Mit vétettem én?-ben Szekfű —, hanem elsősorban a „nemzet" érdekei ellen. E l f o r d u l t a k a mértéktől, megtagadták a követendő hagyományokat, félrevezették a k ö z v é l e m é n y t , mert kisajátították és korszerűtlenre cserélték fel a nemzeti eszményeket. Történetietlenül értelmezett ideáljuk históriai gyökere: a „ k u r u c " eszmény m a g a is k o r h o z kötött volt, hiszen a n n a k t a r t a l m á t és funkcióját n e m a nemzeti függetlenség, h a n e m a török által támogatott, viszonylagos mozgásszabadsággal rendelkező erdélyi fejedelemség léte által lehetséges — a nemzeti létet megőrző — önállósági törekvések képezték. Ennek történeti jelentősége részint a török hódítás által létrejött (tehát kényszerszülte) területi, szervezeti és tudati megosztottság, részint a nemzet létét fenyegető lipóti abszolutizmus ellenében határozható meg, érvényessége pedig csak eme abszolutista rendszerre vonatkoztatva volt. A kompromisszumot jelentő szatm á r i béke — ugyancsak Szekfű értelmezése szerint — biztosította a veszély elhárulását.: az i m m á r korszerűtlen ideál végérvényesen elavulttá, a török hódítással megbomlott, de mindig is kívánatos állapot: a „nemzet" egysége pedig lehetővé v á l t . 62
A z az álláspont, amely a „nemzet" érdekeivel ellentétben a kényszerszülte megosztottság eszményének ahistorikusan értelmezett változatát az ideállá teszi, holott a feltételek alapvetően — mégpedig kedvező i r á n y b a n •— megváltoztak, nemcsak t u d o m á n y t a l a n . A b b a n a bűnben marasztalható el Szekfű szerint, a m i t t á m a d ó i olvastak az ő fejére: nemzetellenes. N e m tudományos a v á d l ó k álláspontja, mert n e m tesz eleget a t u d o m á n y belső követelményeinek. N e m helyesen nemzeti — objektíve nemzetellenes — az a beállítottság, amely ellenfelei sajátja, s ezért n e m érvényes. E két tétel és a b e n n ü k m e g n y i l v á n u l ó két szerep (tudniillik a tudós és az ideológus szerep) viszonya tisztázásra szorul és elkerülhetetlenné teszi azt, hogy i m m á r Szekfű G y u l a ekkori „nemzet"-fogalmára, s így a védekezéssel vállalt ideológus szerep milyenségére kérdezzünk rá. A z önértékű és eszközszintű t u d o m á n y ellentmondása a „kuruc-labanc" ellentét meghaladásának deklarált igénye és a z ellentét reprodukálásának ténye közötti ellentmondáshoz kell hogy vezesse azt, aki a gondolati szálak felfejtésére vállalkozik. Szekfű deklarálja a „kuruc-labanc" ellentét meghaladásának követelményét. Legfőbb ellenvetése a „kurucos" irányzat híveivel szemben az, hogy szerinte azok egy — mégpedig hamisan értelmezett — korra szűkítik a magyar történelmet, és emiatt korokat, eszményeket és személyiségeket rekesztenek k i abból, jelesül: k i z á r j á k a magyarságból a labancokat, s a X V I I I — X I X . századot, a nemzeti fejlődés korát, holott ezek konstruktív szerepe nagyon is m é l t á n y l a n d ó . Mégsem — egyébként is abszurd — szintézis, h a n e m antitézis az, a m i t Szekfű m o n d a n d ó j á b ó l kielemezhetünk. Szekfű n e m egyszerűen Thaly h a m i s Rákóczi-képét érvényteleníti, h a n e m az egykori vezérlő fejedelmet általában „dezilluzionálja" azzal, hogy a neki tulajdonított eszményt (és az azzal azonosított, történelmi szerepet, jelentőséget és hatást) minősíti történelmileg is korszerűtlennek. A Rákóczi-kultusz létjogosultságát tagadva viszont a historikus feloldást tud adni a „ k u r u c " történetírói irányzatnak arra a belső ellentmondására, amely a megegyezés igenlése és ellenfeleinek példaképpé emelése között feszült. Ennek persze ára v a n : az értékek átfordítása. A megegyezők követendő példává magasztosulnak, és a meg n e m egyezők történelmi szerepe eszközszintre süllyed le. Ebben rejlik e feloldás: hatóerejének titka, de az ekkori hatás iránya is ebben leli magyarázatát, hiszen egyrészt azzal, hogy nyilvánvalóvá teszi az ellentmondást, legsebezhetőbb pontjukon sérti a következetleneket, másrészt azt az érzést erősíti bennük, hogy nemcsak a politikából, h a n e m az ideológiából is száműzik i m m á r őket. Viszontválaszként felú j u l az ellentmondás feloldásának az adott értékrendszeren belüli m á s i k típusa: az. általánosságban tartott „igaz ü g y " kudarcát árulással magyarázó s m a g á t a megegyezést is árulássá bélyegző álláspont. Ez viszont a másik két felfogás előfeltevéseivel közös elemei és minősíthetetlenül leegyszerűsítő jellege m i a t t elsősorban a tudományos közélet határain kívülre, azon b é l ü l pedig peremre szorul. Szekfű G y u l a — a m i n t azt a M i t vétettem éh?-ben maga is megírja — valóban n e m újított gyökeresen a „kuruc" eszmény bírálatával. N e m teremt ú j ideológiai minőséget A száműzött Rákóczival és védelmével, h a n e m m á r meglevő választípust dolgoz át s fogalmaz meg újból, hiszen n e m ő a „labanc" álláspont első képviselője a magyar történettudományban, továbbá hasonló előfeltevésű konstrukciókat érvényesít (s értelmez át), m i n t „ k u r u c " ellenfelei. T á m a d v a védekezése konzervatív védőinek érveléséhez hasonlít: az övé a helyes nemzeti álláspont, amely egyúttal tudományos is. Ellenfelei v á d j a i n a k elvi alapját, a t u d o m á n y p o l i t i k u m n a k valóalárendelését fogadja el a „nemzeti, tehát tudományos" tétel vállalásával és érvényesítésével. A szabadságharc és vezére pedig (melyeket a „kuruc" Thaly magasztos, jelzőkkel bőségesen jellemzett ugyan, de feltételeiről, nehézségeiről és lehetőségeiről viszont a n n á l kevésbé adott érdemi képet) a történelmi valóság iránti igénye ellenére Szekfű beállításában sem kerül k i az elvontságok világából: a küzdelem társ a d a l m i bázisát alkotó heterogén erők elemző vizsgálata h í j á n még a vonatkozó részfelismerések sem mentesek a leegyszerűsítésektől, s a felfogás egésze még i n k á b b ebben az i r á n y b a n hat. Ö is nemesi „nemzet" és a nemzet létét fenyegető abszolutizmus ellentétében és kompromisszumában l á t j a — az egyéb tényezők részleges érzékelése ellenére — a küzdelem történelmi jelentőségét, a n n a k a „nemzet" és a63-
„ n e m z e t " alatti rétegek közötti válaszfalat is bomlasztó hatását, t á r s a d a l m i s ú l y á t n e m érzékeli, holott a korabeli történettudomány n e m egy képviselője m á r m e g is fogalmazta azt. N e m véletlenül jellemzi és értékeli az á l t a l a értelmezett eredményn y e l a folyamatot, a megegyezéssel a küzdelmet. Ugyanazon okból, a m e l y n e k következtében a t u d o m á n y a p o l i t i k u m a l á süllyedt: Szekfű „nemzet"-fogalma n e m k ü l ö n b ö z i k gyökeresen attól, a m i t ellenfelei és konzervatív védői s z á m á r a egyaránt jelentett. A nemzetfogalom szélességében és alkotóelemeinek megítélésében érzékelhetünk különbségeket, de jellege azért hasonló. Jelölésére nincs j o b b s z a v u n k , m i n t az annyiszor elkoptatott: antidemokratikus. Nemcsak lefelé zár, h a n e m — sajátos értelemben — kifelé, az emberiség felé is merev h a t á r t von. A korszakok belső mércéjéhez igazodni k í v á n ó történész azok összehasonlítási a l a p j á u l olyan nemzetfogalmat használt, amely m a g a adottság volt. A z adott „realitás" tisztelete m i a t t azt, az á l t a l a evidensnek tartottat tette végül is eszménnyé. N e m nézett szembe saját tárgyilagosságának feltételrendszerével, tudósi m i v o l t á n a k h i v a t a l n o k i korlátaival. N e m érzékelte, hogy az adott u r a l m i viszonyok b e é p ü l t e k gondolkozásába, mert feltételeit megkérdőjelezetlenül hagyva elfogadta azokat. A választott téma jellege m i a t t a h a m i s konstrukciók igazként való elfogadásának A száműzött Rákócziban vissza kellett hatnia a t u d o m á n y o s produkcióra, s a védekezés n e m arról tanúskodik, m i n t h a a historikus kijutott volna a szellemi tisztázód á s szempontjából h a m i s mechanizmusdk útvesztőjéből. Szekfű G y u l a meg n e m vívott emberi (és ezen belül szellemi) lázadása következtében vállalkozhatott olyan szerep betöltésére, a m e l y n e k külső feltételeit a felhalmozódó társadalmi és nemzeti feszültségeket d e f o r m á l ó csoportküzdelmek képezték, s amelyek a m i n d i n k á b b beszűkülő és fordított kiválasztással terhelt kulturális életre redukálódó politikai mozgástérben zajlottak. A z a szerep, a m e l y r e a védekezéssel vállalkozik, s amelyet később realizál: az ideológus szerepe. T a r t a l m a : kisajátított európaiság és kisajátított magyarság szembeállítása és egyeztetése. Szándékai ellenére illúziók oszlatója helyett illúziót cserélővé vált, részesévé a n n a k , a m i t Szabad György az „illúziók váltógazdaságának" nevez. Szekfű tudományos igényessége konzervatív szemléletével került ellentmondásba, s ez a feszültség magyarázza mindazokat az ellentmondásokat, amelyeket önellentmondásokként érzékelhettünk. A realitás és történetiség i r á n t i szükséglet és a t u d o m á n y elvi alárendelése a politikumnak, a m e l y ó h a t a t l a n u l m i n d i g a d o t t ; az -eszmények kisajátításával és meghamisításával v a l ó szembefordulás és azok átfordítása; tudós és ideológus szerep — m i n d az ellentmondás kifejeződései. Ezzel -szembesülünk m a g á n a k a botránysorozatnak szekfűi értelmezésében is: egyik oldalon a „rosszul hazafiak", a „csábítók", másik oldalon a „nemzet" eszményeit képviselni s értelmezni hivatott tudós s közöttük az öntudatlansága m i a t t elcsábított 'közvélemény. Szekfű számára e kulcsélmény v á l i k a (forradalmak és Trianon egym á s u t á n j á h o z kapcsolódó) m á s i k mellett a z újkori m a g y a r történelem rendezőelvévé. A képlet n e m új, igen sokan vallották m a g u k é n a k k ü l ö n b ö z ő változatait. Először a m ú l t század negyvenes éveinek elején a Dessewffyék vezette konzervatív csoport és a Kelet népét író Széchenyi, legnagyobb hatással pedig K e m é n y Z s i g m o n d fogalm a z t a meg a forradalom és önvédelmi háború eltiprása után, de fellelhetjük később is: így mindenekelőtt Asbóth J á n o s n á l a hetvenes években s a Tisza-kör ideológusai k ö z ü l t a l á n Réz M i h á l y alkalmazta a legkövetkezetesebben a tízes évek k ö r ü l . Á m ahogy e nagy hatású történetmagyarázat nem bizonyul érvényesnek, úgy n e m igaz .Szekfű képe a botránysorozat mibenlétéről sem. Á l k u r u c o k szembesültek a „ l a b a n c " •állásponttal, és n e m a kurucok a tudományos igazsággal. A két leegyszerűsítés, a „kuruc" és a „labanc" beállítottság kialakulása és egyikük, illetve m á s i k u k v á l t o g a t ó módon érvényesülő hegemón szerepe történetileg tisztázandó- feladat, s ez megh a l a d á s u k n a k is egyik feltétele. Ignotus 1916-ban így í r t : „ . . . h a . . . valamely eljövendő történetíró m e g í r j a a kezdődő huszadik századbeli Magyarország fogyatkozásainak történetét, rokonvonásokat fog egymásmellé róni abból, ahogy Szekfű G y u l á v a l b á n t a k , s abból, ahogy S z e k f ű G y u l a viselkedett." (64
JEGYZET A c i k k A realitás illúziója (A historikus Szekfű Gyula pályafordulója 1908—1922) c í m ű k é z i r a t o s m o n o g r á f i a e g y i k f e j e z e t é n e k e m p i r i k u s a n y a g á r a és e l e m z é s e i r e t á m a s z k o d i k . S z e k f ű k o r a b e l i p u b l i k á l t á l l á s f o g l a l á s a i : Szekfű Gyula: Felelet a S z á m ű z ö t t R á k ó c z i d o l g á b a n . Bp., 1914.; Ü j a b b válasz b í r á l ó i m n a k . B p „ 1914.; M e g j e g y z é s e k M á r k i n y i l a t k o z a t á r a . I n : T ö r t é n e t i Szemle, 1914.; Mit v é t e t t e m é n ? Ki g y a l á z t a R á k ó c z i t ? Bp., 1916., (két k i a d á s ) . T h a l y K á l m á n t ö r t é n e t í r á s á r ó l : R. Várkonyi Ágnes: T h a l y K á l m á n és t ö r t é n e t í r á s a . Bp., 1961. Ez e g y b e n az első t u d o m á n y o s m u n k a , a m e l y i k A száműzött Rákóczival és a k ö r ü l ö t t e z a j l ó k ü z d e l e m s o r o z a t t a l is f o g l a l k o z i k . A h a g y o m á n y o s h i s t o r i o g r á f i a i k é p l e t t e l s z e m b e n a m a g y a r p o l g á r i t ö r t é n e t t u d o m á n y i r á n y z a t a i r ó l é r d e m i m u n k a R. Várkonyi Ágnes: A pozitivista t ö r t é n e t s z e m l é l e t a m a g y a r t ö r t é n e t í r á s b a n I—II. Bp., 1973., m e l y n e k m á s o d i k k ö t e t e (A p o z i t i v i z m u s g y ö k e r e i és k i b o n t a k o z á s a M a g y a r o r s z á g o n 1830—1860) ú t t ö r ő j e l e n t ő s é g ű a l e e g y s z e r ű s í t é s e k m e g h a l a d á s a s z e m p o n t j á b ó l . A t ö r t é n e t s z e m l é l e t i h a m i s m e c h a n i z m u s o k g e n e z i s é n e k és m i b e n l é t ü k n e k elemzése, a m e l y i d ő b e n a h e t v e n e s és tízes évek által h a t á r o l t s z a k a s z r a t e r j e d n e k i és á t f o g n á a m a g y a r t ö r t é n e t t u d o m á n y és az ideológiai élet f ő t e n d e n c i á i t , elvégzendő f e l a d a t . A „ r e á l p o l i t i k a " i l l ú z i ó i r a : Szabad György: F o r r a d a l o m és k i e g y e z é s v á l a s z ú t j á n (1860—61) Bp.. 1967. A száműzött Rákóczi szemléleti a l a p r é t e g é r ő l és k ü l ö n ö s e n S z e k f ű „ v é d e l m é n e k " i r á n y z a t a i r ó l , a k ü l ö n b ö z ő á l l á s f o g l a l á s o k r ó l : Dénes Iván Zoltán: A h i s t ó r i a i illúziók elleni k ü z d e l e m t ö r t é n e t é b ő l (Az „ u t o l s ó á l - k u r u c f ö l k e l é s " k r i t i k á j á n a k k o n z e r v a t í v és p r o g r e s s z í v i r á n y z a t a i ) In : v a l ó s á g , 1973/8.
DÉR ISTVÁN R A J Z A 5 Tiszatáj
65
VIDA
ISTVÁN
A felszabadulás utáni politikai átrétegződés kérdéséhez A z 1945. november 4-én megtartott nemzetgyűlési választások eredményei közismertek. Mégis pusztán emlékeztetőül: a leadott 4 730 409 érvényes szavazatból a Magyar K o m m u n i s t a P á r t 802 122 (16,9%), a Szociáldemokrata P á r t 823 314 (17,4), a Nemzeti Parasztpárt 325 284 (6,9%) szavazatot kapott, az abszolút többséget — 2 697 503 (57,03%) voksot — azonban a Független K i s g a z d a p á r t szerezte meg. A kisebb pártok közül a Polgári Demokrata P á r t 76 212 (1,6%), a M a g y a r R a d i k á l i s P á r t 5762 (0,12%) szavazatot vallhatott magáénak. Ezek az adatok jelzik a n n a k a hatalmas politikai átrétegződésnek a méreteit, amely a felszabadulás u t á n végbement, s képet a d n a k az egyes eszmei-politikai á r a m l a t o k tömegbefolyásáról, erejéről, s nem utolsósorban a k ü l ö n b ö z ő irányzatok egymáshoz való viszonyáról. I g a z : a szavazatok ilyen megoszlásában számos társadalmi, gazdasági, politikai, sőt szociálpszichikai tényező játszott közre, s nagy szerepe volt az adott párt-politikai rendszernek, nevezetesen annak, hogy a Kisgazdapárt mellett más, k o m o l y a n számításba jöhető polgári jellegű párt n e m létezett, úgy v é l j ü k azonban, hogy a választások eredménye végső soron a társadalom mélyében kibontakozó f o l y a m a t o k k a l függött össze, n e m kevéssé a n n a k a hatalmas társadalmi változásnak a politikai kifejeződése volt, amely a felszabadulást követő hónapokban lezajlott.
A régi magyar uralkodó osztályok a felszabadulás u t á n elvesztették k o r á b b i gazdasági-politikai vezető szerepüket, és soraikban d ö n t ő jelentőségű eltolódások következtek be. A földreform szétzúzta a feudális eredetű nagybirtokrendszert, s ezzel a nagybirtokos osztály gazdasági alapját szüntette meg. Számos arisztokrata, tőkés nagybérlő hagyta el az országot; k i m á r korábban, a n á c i k t ó l félve, ki a szovjet csapatok közeledtétől megrémülve, s n e m kevesen a történeti számonkéréstől, az igazságszolgáltatástól tartva. N é h á n y németellenes, legitimista f ő u r a t (mint pl. A p p o n y i Györgyöt, gr. Csekonits Istvánt, gr. Pallavicini Györgyöt, gr. Sigray A n t a l t , gr. Szapáry Antalt), akik nyilvános szereplésükkel f e l h í v t á k m a g u k r a a figyelmet, a németek elhurcolták; többségük a h á b o r ú u t á n nyugaton m a r a d t . A m a g y a r reakció vezető erejének szétverésével felbomlott a nagybirtok és a nagytőke politikai szövetsége, a finánctőke legfőbb partnerét és sok tekintetben vetélytársát veszítette el. Ugyanakkor a nagyburzsoázia m a g a is meggyengült, t á b o r á b a n ugyancsak jelentős erőátcsoportosulások történtek. A legnagyobb ezek közül, hogy m á r 1944 f o l y a m á n szétestek a magyar fináncoligarchia legbefolyásosabb, H o r t h y t és az ellenforradalmi rezsimet feltétlenül támogató, konzervatív a l a p á l l á s ú csoportjai. 1944. m á r c i u s 19-e után a Gestapo számos vezető, angol orientációjú, zsidó származású finánctőkést letartóztatott és koncentrációs táborba hurcolt; így A c h n e r Lipótot, B a r a n y a i Lipótot, Goldberger Leót, Hirsch Albertet, Kornfeld Móricot, V i d a Jenőt. K ö z ü l ü k t ö b b e n ott meghaltak (pl. Goldberger Leó), m á s o k a felszabadulás u t á n n e m tértek vissza. A Weiss—Chorin—Mauthner és K o r n f e l d családok, a Horthyhoz közelálló, leggazdagabb nagytőkés f a m í l i á k az S S zsaroló akciójának eredményeképpen — g y á r a i k és érdekeltségeik átengedése fejében — Svájcba menekültek, s később P o r t u g á l i á b a n telepedtek le. A nagyburzsoázia m á s — nem finánctőkés — csoportjai is megfogyatkoztak. A gyárosok, bankárok, nagykereskedők z ö m e a n é m e t megszállás i d e j é n n e m 66
hagyhatta el az országot. A Vörös Hadsereg elől azonban jelentős számban menekültek el, h a n e m is m i n d e n esetben nyugatra, h a n e m csak az ország másik, biztonságosabbnak vélt részébe. A felszabadulás u t á n a hagyományos uralkodó osztályok fennmaradásáról a régi értelemben alig beszélhetünk. A nagybirtokos osztály n e m létezett többé. A z itthon maradt arisztokraták s egyéb rang nélküli földbirtokosok a földosztás u t á n 100 kh-ra zsugorodott b i r t o k u k b ó l egy ideig fenntarthatták m a g u k a t , hamarosán azonban kénytelenek voltak más foglalkozást, megélhetést keresni, sokan az iparban, vagy a kereskedelmi-pénzügyi életben próbáltak elhelyezkedni, de n e m kevesen a társad a l m i élet perifériájára kerülve, korábbi vagyonuk m a r a d v á n y a i t élték fel. Politikai súlyuk, befolyásuk csak nagyon áttételesen érvényesült, az események alakulásába gyakorlatilag m á r n e m tudtak beleszólni. Érdekeik képviseletét később a katolikus klérus p r ó b á l t a átvenni. A nagyburzsoázia reorganizációja az ország felszabadulásával párhuzamosan megkezdődött. M á r 1945 f e b r u á r j á b a n Budapesten ú j j á a l a k u l t a k a vezető tőkés érdekképviseleti szervek, a G Y O S Z és a TEBE, áprilisban m u n k á h o z látott a Pénzintézeti Központ, s rövidesen hírt adott magáról a B a n k á r Szövetség is. Április— május f o l y a m á n újjáválasztották a legnagyobb b a n k o k igazgatóságait, és sorra tartották közgyűléseiket a k ü l ö n b ö z ő részvénytársaságok. M ű k ö d n i kezdett a tőzsde. A korabeli — főként a GYOSZ-hoz közelálló — sajtó rendszeresen beszámolt az elhurcolt vagy elmenekült bankárok, gyárosok, tőkés szakemberek hazaérkezéséről. Ha a nagyburzsoázia teljes újjászerveződéséről n e m is beszélhetünk, a nagytőke vezérkara ú j j á a l a k u l t , amelyben hangadóvá, a Horthy-rendszerben kevéssé kompromittálódott, nyugatbarát, az előző irányadó- köröknél valamivel liberálisabb Ullmann—Perényi csoport lett, amely zömmel a leggazdagabb finánctőkés bank, a Hitelbank és érdekeltségei vezetőit tömörítette. A m a g y a r finánctőke j ó z a n a b b körei m á r a h á b o r ú alatt többé-kevésbé felismerték, hogy a náci Németország katonai leverése u t á n Európa-szerte, így n á l u n k is, jelentős balratolódás megy m a j d végbe, a Horthy-rendszer széthullik, s olyan új politikai erők lépnek a színre, amelyek komoly társadalmi, gazdasági, politikai és szociális reformokat fognak megvalósítani. B á r n e m készültek fel eléggé a háború után bekövetkező ú j helyzetre, pontosabban m á s következett be, m i n t a m i t vártak, úgy tűnik, igyekeztek t a n u l n i a politikai és katonai csődből, a n n á l is i n k á b b , mert maguk is k á r á t látták. Későbbi magatartásukból kikövetkeztethető, hogy a Horthyrendszerből liberálisabb, nyugati típusú nagypolgári demokrácia felé keresték a kiutat, belátván, Hogy a gazdasági és szociális, de politikai téren is, engedményeket kell tenni a dolgozó osztályok számára, hogy megelőzhessék radikalizálódásukat, egy társadalmi forradalom kibontakozását. A z 1944 őszén, 1945 tavaszán kialakult általános politikai helyzet s a m ú l t t ó l való elszakadás igénye teszi érthetővé, hogy a vezető tőkés csoportok a kényszerű alkalmazkodáson túlmenően m a g u k is megpróbáltak lépést tartani a társadalmi fejlődéssel. A nagytőke támogatta a fasizmus m a r a d v á n y a i n a k felszámolását, a háborús és népellenes bűnösök felelősségre vonását, a zsidótörvények eltörlését, az imrédista, nyilas és más szélsőjobboldali pártok és csoportok félreállítását. A bankok és részvénytársaságok igazgatóságából sorra kitették a németek és Szálasiék által odaültetett „szakembereket", s k i b u k t a t t á k az „Aladárokat", a zsidótörvények a l a p j á n zsíros állásokhoz juttatott személyeket. Igaz: a nagytőke a földreform végrehajtását nyíltan n e m támogatta, de — s az adott viszonyok között ez számított — sem 1945 április—májusában, sem később nem emelt szót ellene, legfeljebb a gyors és radikális végrehajtást kárhoztatta. A háborús pusztulás felszámolása, az ország újjáépítése a nagyburzsoáziának is érdekében állott. A G Y O S Z és a TEBE, maga is akarta a rendszeres gazdasági élet beindítását, a pénz- és áruforgalom helyreállítását, az infláció megállítását. Kénytelen-kelletlen, de elfogadta a tőke munkásellenőrzésének szerveit, az üzemi bizottságokat, s legfeljebb arra törekedett, hogy azok a vállalkozás és a tulajdonjog kérdésébe n e szóljanak bele. Tudomásul vette a szakszervezetek megnövekedett gazdasági-politikai szerepét is. 5*
67
A nagypolgárság igazi, nagy g o n d j á t bevallottan az képezte, hogy a t á r s a d a l o m demokratizálódásával párhuzamosan, hogyan a k a d á l y o z h a t n á meg a n é p t ö m e g e k forradalmasodását, 1919 megismétlődését, azt, hogy ú j r a a munkásosztály k e r ü l j ö n hatalomra. Lehetőségei azonban nagyon korlátozottak voltak: közvetlen párt-politikai érdekképviselettel n e m rendelkezett, szövetségeseit elvesztette, gazdasági ereje megfogyatkozott, mindehhez párosult a politikai perspektíva, az ország t o v á b b i balratolódása keitette bizonytalansága. Régi hagyományait követve, k ö z v e t l e n ü l n e m vett részt a politikai életben. Kezdetben — elszigetelten — köréből k i i n d u l ó a n is v o l t a k kísérletek ö n á l l ó polgári p á r t létrehozására, de a konzervatív politikai p l a t f o r m , a baloldali erők nyomása és n e m utolsósorban a K i s g a z d a p á r t leszerelő t a k t i k á j a m i a t t ezek hamarosan kudarcba fulladtak. A nagyburzsoázia a Függetlenségi Frontot, m i n t politikai realitást elfogadta, és arra törekedett, hogy a koalíción b e l ü l építse k i hadállásait. B á r a K o m m u n i s t a Pártot kivéve v a l a m e n n y i politikai pártot igyekezett támogatni, a legnagyobb támogatást szinte a kezdetektől fogva a K i s g a z d a p á r t n a k nyújtotta, amellyel kapcsolatai m á r a 30-as években k i a l a k u l t a k , és a h á b o r ú a l a t t elmélyültek. E p á r t n a k j ó n é h á n y olyan vezetője volt, a k i t szoros szálak f ű z t e k a nagytőkéhez. A felszabadulás u t á n számos gyáros, b a n k á r , nagykereskedő, v a l a m i n t tőkés érdekképviseleti vezető lépett b e a p á r t b a , s v á l l a l t k ü l ö n b ö z ő f u n k c i ó k a t ; többen nemzetgyűlési m a n d á t u m o t is kaptak. A választások során a kisgazdapártiak komoly pénzügyi segítségben részesültek. A személyi összefonódáson t ú l sokkal lényegesebbek voltak azok a politikai kapcsolatok, amelyek a Független Kisgazdapárt burzsoá jobbszárnya és a finánctőke között k i a l a k u l t a k . Jelentős változások zajlottak le az uralkodó osztályok alsóbb régiója, az úgynevezett „keresztény úri középosztály" összetételében, társadalmi-politikai elhelyezkedésében is. B á r e társadalmi réteg a két h á b o r ú között -sem volt egységes, m á r akkor is k ü l ö n b ö z ő eredetű, foglalkozású csoportokból állt, amelyeket csak az á l l a m i politikai életben betöltött megkülönböztetett szerepük, a közös „osztálytudat", az úri-dzsentroid szellemiség, s a hasonló politikai célok és törekvések tartották össze, most szinte' elemeire bomlott szét. A legsúlyosabb csapások az e kategóriában vezető szerepet játszó dzsentri-katonatiszti-államhivatalnoki réteget érték. A horthysta hadsereg katonai vereségével a kasztszerűen elzárkózó, zömében n é m e t b a r á t tisztikar sorsa pecsételődött meg. A régi közigazgatás széthullásával az á l l a m i b ü r o k r á c i a ' felsőbb, a nagytőkével és nagybirtokkal szorosan összefonódó, a legfontosabb á l l a m i és közéleti tisztségeket kézben tartó rétege esett szét. Felmorzsolódott a l e t ű n t rendszerben számottevő csendőrség és rendőrség is. A földreform a középbirtokosság anyagi bázisát számolta fel. A „keresztény burzsoázia", amely j o b b á r a a hadiiparban és a hírszolgálat terén tevékenykedett, s n e m képviselt megelőzően sem k o m o l y gazdasági erőt, a háborús pusztulással vagyonát vesztette, vagy h a üzemei, gyártelepei meg is maradtak, azok a fegyverszüneti egyezmény értelmében az ú j demokratikus á l l a m , illetve a politikai p á r t o k tulajdonába kerültek. A z „úri középosztály" a felszabadulás u t á n n e m regenerálódhatott olyan körülhatárolható társadalmi képződményként, mint ahogy a h á b o r ú előtt létezett. A n é p i hatalom erőszakszervezetei k ö z ü l a rendőrség, főként a politikai rendőrség ú j , demokratikus alapon, s szinte kezdettől fogva a K o m m u n i s t a P á r t i r á n y í t á s á v a l alak u l t ú j j á . A hadsereg létszáma n e m volt jelentős (sőt később személyi á l l o m á n y a tovább csökkent), s a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szigorú ellenőrzése a l a t t állt. A polgári közigazgatás helyreállításával, a központi h a t a l o m kiépülésével az á l l a m i bürokrácia középső és alsó rétege volt az, a m e l y 1945 nyarára többé-kevésbé régi összetételében újjászerveződött. A z „úri középosztály" határai elmosódottabbá váltak, társadalmi összetétele átalakult, a körébe tartozók tábora leszűkült. A z „úri középosztály" a felszabadulás u t á n m i n d anyagilag, m i n d politikailag súlyos válságba jutott. Elvesztette korábbi kitüntetett társadalmi-politikai helyzetét, h a t a l m á t és u r a l m á t mások felett. Rendkívül súlyos presztízsvereség érte, a közhangulat ellene fordult, a politikai pártok, a sajtó és m á s demokratikus f ó r u m o k nyíltan szóvá tették háborús felelősségét, kétségbe v o n t á k alkalmasságát a p o l i t i k a i vezető szerepre, félreállítását, háttérbe szorítását követelték. A demokratikus rend68
őrség számos, az ő fogalmaik szerinti „tisztességes ú r i embert" tartóztatott le és állíttatott népbíróság elé, vagy internáltatott. A közigazgatás megtisztítása, demokratizálása érdekében felállított igazoló bizottságokat joggal saját léte ellen i r á n y u l ó támadásnak fogta fel. E bizottságok a nyilas, imrédista, és más fasiszta, németbarát elemek egy részének eltávolításával tovább bomlasztották e társadalmi réteget. Ezen túlmenően azonban n e m t u d t á k betölteni feladatukat, az ú j , népi h a t a l o m m a l összhangban levő közigazgatás megteremtését. K u d a r c u k b a n nemcsak a demokratikus kormányzati hatalom viszonylagos gyengesége, a politikai kényszerítő eszközök elégtelensége játszottak közre, h a n e m a köztisztviselői — alkalmazotti réteg — sikeres önvédelme is. E körökben a h á b o r ú előtt is erőteljes volt a szolidaritás tudata, a kölcsönös lekötelezettség és összetartás, az „uram-bátyám" viszony. A veszélyeztetettség érzése mozgásba hozta a régi reflexeket: n e m szolgáltattak k i egymásra terhelő adatokat, elhallgatták egymás viselt dolgait, mentették, a m i menthető volt a régi világból. A z „úri középosztály" válságában, rossz közérzetében n e m kis szerepet játszott az is, hogy eszmei-politikai beállítottsága, gondolkodásmódja és a népi demokrácia valósága között nagy volt a kontraszt, amely az idő m ú l t á v a l nem csökkent, h a n e m még nőtt is. E társadalmi csoportok alig szimpatizáltak az ú j politikai rendszerrel, továbbra is a letűnt konzervatív ellenforradalmi diktatúra hívei m a r a d t a k . Jobboldaliságuk, a „keresztény-nemzeti" eszmerendszerhez, a régi vallási-etikai normákhoz való ragaszkodásuk alig változott. Tovább élt sajátos „osztálytudatuk", hittek abban, hogy az ú j helyzet ellenére az „úri középosztály" lesz ismét a nemzetfenntartó erő, a „szilárd pont", amelyre m a j d a különböző politikai irányzatok építkeznek. Kevéssé változott „ ú r i " mentalitásuk: a felül levők iránti lojalitás, s az alul levők megvetése; a dolgozó osztályokhoz alig kerültek közelebb. M i n d a z o n á l t a l az ú j társadalmi-politikai viszonyok, a demokrácia légköre n e m m a r a d t a k hatás n é l k ü l e társadalmi rétegre sem. A z idegenkedés, a kívülállás, a passzivitás ellenére 1945 nyarán—őszén lassan megindult soraikban a politikai polarizálódás, az ú j körülményekhez való alkalmazkodás. A m í g e társadalmi réteg nagy része a h á b o r ú t megelőzően a szélsőjobboldali törekvések, német típusú fasiszta diktatúra támogatója volt, most a polgári demokrácia felé fordult, s a nyugati hatalmakra függesztette tekintetét. Szekfű G y u l a k i t ű n ő politikai érzékkel m á r 1945 augusztusában felfigyelt erre a folyamatra. „Ebben a helyzetben furcsa m ó d o n szaporodik a polgári demokrácia híveinek száma — írta a Világ hasábjain. — N e m is kell ezt magyarázni. Elég arra r á m u t a t n i , hogyan követelik az »angol m i n t á j ú « demokráciát olyanok, a k i k még Kállay. korában nem tudtak eléggé utálkozni a »rohadt angol demokrácián«." D e u t a l h a t n á n k azokra a kísérletekre, amelyek a „keresztény nemzeti demokrácia" f o g a l m á n a k átértelmezésére irányultak, kimutatván, hogy az t a r t a l m á t tekintve v a l ó j á b a n a nyugati demokráciának felel meg. A régi rendszertől való eltávolodás, a „liberalizálódás", noha nem jelentett azonnali szakítást a retrográd, fasiszta eszmeiséggel, csak az „úri középosztály" vékony rétegét érintette, s egészében ekkor még alárendelt szerepet játszott, mégis nagyon jelentős folyamat volt. Ez a pozitív tendencia jelentette az „átállás" kezdetét. A z „úri középosztály" meghasonlottsága sok tekintetben magyarázza közéleti magatartását is. 1945 nyaráig passzivitásba vonult, politikai pártokhoz alig csatlakozott, kerülte az állásfoglalást, a szakszervezeti szervezkedéstől — m i u t á n körében annak alig volt h a g y o m á n y a — távol tartotta magát. Aktivizálódósának első komolyabb jele 1945 nyarán—őszén a köztisztviselői és alkalmazotti szakszervezetekbe való beáramlása volt. A politikai pártokhoz való csatlakozás csak a választások alatt és u t á n lendült fel. A z e társadalmi rétegekhez tartozók, elsősorban az á l l a m i tisztviselők, többségükben a Kisgazdapártot pártfogolták, rá a d t á k szavazatukat, benne bíztak. A z értelmiség (mérnökök, pedagógusok, orvosok, művészek, írók, ügyvédek, papok stb.) a két háború között az „úri középosztályhoz" tartozandónak tartotta magát, ahhoz igyekezett hasonulni, a n n a k eszményeit, életfelfogását próbálta követni. Tisztelte a hatalmat, és vágyott arra, hogy maga is tekintéllyel, címmel, rang69
gal rendelkezzék. Dzsentri-polgári, kispolgári eredete, h a g y o m á n y a i , politikai elzárkózottsága m i a t t nem érzett közösséget a dolgozó emberekkel, a m ű s z a k i a k a t kivéve, a termelés, az ipar és a mezőgazdaság p r o b l é m á i mélyebben n e m érdekelték. A lázadás gondolata, b á r m i f é l e határozottabb cselekvés vagy tiltakozás t á v o l á l l t tőle, n e m pusztán lojális, h a n e m sok esetben hűséges is volt a f e n n á l l ó rendszerhez. Ugyanakkor számos kérdésben — i n k á b b érzelmileg, m i n t tettekben — szemben is állt a Horthy-rezsim gazdasági-politikai berendezkedésével. „ A kapitalizmus, m i n t társadalmi jelenség — Szekfű G y u l a tanúsága szerint — n e m volt népszerű és n e m örvendett tiszteletnek a m a g y a r értelmiségiek körébén." Nemcsak azért n e m , m e r t m i n t á l l a m i alkalmazásban levők m a g u k is kiszolgáltatottjaivá v á l t a k , s nemegyszer saját b ő r ü k ö n tapasztalhatták negatívumait, főként a m u n k a n é l k ü l i s é g fenyegető rémét, az á l l a n d ó létbizonytalanságot, hanem azért sem, m e r t v é g ü l is n e m hunyhattak szemet a társadalom óriási belső ellentmondásai, az ország kétségbeejtő gazdasági helyzete, a dolgozó osztályok, elsősorban a falusi szegénység h a l l a t l a n nyom o r a felett. A z értelmiség a 30-as évek második felében egyre i n k á b b felismerte a változások szükségességét, bizonyos társadalmi, gazdasági reformok életbe léptetésének elkerülhetetlenségét. Sokan közülük, még a vallásos neveltetésben részesült konzervatívabbak is, világosan látták, hogy a társadalmi b a j o k f ő okozója a nagybirtokrendszer, amelyet valamiképpen mielőbb fel kell számolni, a n é l k ü l persze, hogy egy jövendőbeli földosztásról k i a l a k u l t elképzelésük lett volna, vagy n y í l t a n k i m e r t e k volna á l l n i a korban oly gyakran felmerült földreformtervek b á r m e l y i k e mellett. A magyar értelmiség hagyományai, sajátos történeti szerepe következtében fejlett etnikai tudattal és gazdag nemzetiérzelem-világgal rendelkezett, amelyet az uralkodó nacionalista irányzatok is tápláltak. Számos egyéb tényező mellett e nemzeti beállítottsága, a magyarság önállóságának féltése lassan szembefordította németbarát jobb- és szélsőjobboldali áramlatokkal és a n á c i Németország behatolási kísérleteivel. B á r a németek gyors katonai sikerei sok szellemi foglalkozású embert megzavartak, Teleki P á l miniszterelnök halála, a Szovjetunió megtámadása, s különösen Sztálingrád után, rohamosan csökkenni kezdett a hitlerizmus győzelmében bízók tábora. A függetlenségi és ellenállási m o z g a l o m b a n viszonylag kevés értelmiségi vett tevőlegesen részt, hallgatólagosan azonban j ó v a l többen t á m o g a t t á k a háború mielőbbi befejezéséért, az ellenforradalmi rendszer demokratizálásáért folytatott küzdelmet. A német megszállás, a brutális zsidóüldözés, m a j d a nyilasok rému r a l m a és esztelen vérengzései komoly megpróbáltatások elé állították őket; egy generáció kapott egész életre szóló fájdalmas és lelkiismeret-furdalásokkal teli leckét a szellem embereinek felelősségéről. A felszabadulás u t á n a m a g y a r intelligencia körében r e n d k í v ü l bonyolult, nagyon ellentmondásos átalakulási folyamat i n d u l t meg. A t u d o m á n y o s és k u l t u r á l i s élet n é h á n y elmenekült németbarát vezetőjétől, s a szándékosan félreállóktól eltekintve, az értelmiség jelentős hányada, legtöbbször tudatos megfontolás n é l k ü l , felelősségérzetből, hivatástudatból, az életösztöntől h a j t v a , vagy egyszerűen csak azért, mert szükség volt m u n k á j á r a , bekapcsolódott az ország újjáépítésébe, az üzemek, gyárak, iskolák, kórházak, utak, vasutak helyreállításába, egyszóval az élet újjászervezésébe. Mindez azonban nem vezetett a u t o m a t i k u s a n gondolkodásának, beállítottságának átalakulásához, i n k á b b az „átállás" kibontakozásához teremtett kedvező alapot. A nem túl széles k ö r ű haladó értelmiséget leszámítva, a szellemi foglalkozásúak nagy része a letűnt világban gyökerező gondolkodásmódja, szemlélete következtében az első hónapokban idegenkedve állt az ú j demokratikus rendszer előtt, nehezen követte a politikai fejlődés ütemét, kevéssé értette és alig tudott eligazodni az ú j viszonyok között. Jobboldali "radikalizmusa, r o m a n t i k u s antikapitalizmusa sajátos módon azonban megkönnyítette alkalmazkodását. A nagybirtokok szétosztását helyeselte, a nagytőke gazdasági és politikai h a t a l m á n a k korlátozása m i a t t n e m voltak fenntartásai, s megértette a m u n k á s s á g n a k a termelés i r á n y í t á s á b a való nagyobb beleszólásra vonatkozó igényét. A z értelmiség n e m utasította el az ú j politikai rendszert olyan mereven, m i n t az „úri középosztályhoz" tartozó rétegek, s a demokratikus erők támogatásával gyorsabban talált magára. A felszabadulás 70
u t á n az értelmiség elvált az „úri középosztálytól", s elindult azon az úton, hogy megtalálja ö n m a g á t . K o m m u n i s t á k , szociáldemokraták, s más, az ellenállási mozgalomban részt vett haladó gondolkodású emberek kezdeményezésére a front átvonulása u t á n n y o m b a n megkezdődött az értelmiségiek szervezkedése. A vezető demokratikus pártokban sorra a l a k u l t a k a k ü l ö n b ö z ő mérnök-, tanár-, orvos-, ügyvédcsoportok, s megkezdődött az értelmiségi szakszervezetek ú j j á a l a k í t á s a is. A két nagy értelmiségi réteg politikai orientációjában kezdettől fogva árnyalatnyi különbségek m u t a t k o z t a k : a műszakiak helyzetüknél, érdekeiknél, s kisebb részben politikai beállítottságuknál fogva a munkáspártokhoz, többnyire az SZDP-hez csatlakoztak, míg a h u m á n végzettségűek jobban polarizálódtak, s nagyobb arányban támogatták a Kisgazdapártot. A n n a k ellenére, hogy egyre szélesebb köröket érintett a politikai átalakulás forgataga, mégis 1945 nyarán m é g az jellemezte az értelmiség többségének magatartását, hogy távol tartotta m a g á t a közélettől, pártokba n e m lépett be. Egy, az M K P Szakszervezeti Osztályának k ü l d ö t t jelentés adatai szerint, amelyet J a k a b Miklós hozott nyilvánosságra, 1945. július 1-én a szakszervezetekbe szervezett budapesti műszaki intelligencia 60,7%-a egyetlen pártba sem lépett be, m í g a m a r a d é k a k k é n t oszlott meg, hogy 8,5% az MKP-hoz, 24% az SZDP-hez, 5,1% az FKGP-hez, 0,8% az NPPhez tartozott. Ez az arány többé-kevésbé a műszakiak egészére is vonatkoztatható, figyelembe véve, hogy a kisgazdapárti m é r n ö k ö k és technikusok h á n y a d a valószínűleg valamivel nagyobb lehetett, mert k ö z ü l ü k kevesebben iratkoztak be a szakszervezetbe. Hasonlóképpen viselkedett a h u m á n értelmiség nagy része is. A politikai polarizáció folyamata szélesebb körben csak 1945—1946 f o r d u l ó j á n bontakozott ki. A kisiparos-kiskereskedő réteg létszáma 1938-hoz képest, a h á b o r ú alatt átmeneti felfutás után, valamelyest csökkent, bár így is több m i n t 250 ezres tömeget tett ki. Társadalmi elhelyezkedése azonban lényegileg n e m változott. A történeti irodalom ezt a társadalmi réteget elég sommásan a fasiszta törekvések társadalmi bázisához sorolta. Jóllehet n e m tagadható a kisiparosok, kereskedők, kocsmárosok stb. részvétele a fasiszta m o z g a l m a k b a n , egészében ez a minősítés aligha helytálló. A városi, v a l a m i n t falusi, de n e m mezőgazdasági m u n k á t végző kispolgárság a felszabadulás u t á n sajátos, ellentmondásos politikai arculatot mutatott. Létfeltételeinél, kisárutermelő m i v o l t á n á l fogva polgári mentalitást és törekvést képviselt, életmódban, életformában — s n e m kis részben eszményekben is — a polgárságot követte. Ugyanakkor a kisiparosok jelentékeny h á n y a d a — önállósulása előtt szervezett munkás volt, h a rövid ideig is, de szocialista nevelésben részesült, amelynek hatása nem maradt észrevétlen. E társadalmi réteg aktív szerepet játszott az 1945 tavaszán kibontakozó népmozgalomban, a falvakban, kisvárosokban sok helyütt k ö z ü l ü k került ki a politizálok köre; tevékenyen részt vettek a különböző népi bizottságok, államhatalmi és államigazgatási szervek m u n k á j á b a n . Politikai elhelyezkedésük talán meglepő lehet: főként vidéken többségük a Szociáldemokrata P á r t b a lépett be, sokan csatlakoztak a Kisgazdapárthoz is, m í g a k o m m u n i s t á k befolyása körükben messze elmaradt a m á s i k m u n k á s p á r t h o z képest. A hagyományos osztályrend felbomlása, az ellenforradalmi rendszer terrorisztikus elnyomó apparátusának megsemmisítése, a politikai élet demokratizálása, s legfőképpen a földreform a parasztság számára ú j korszak beköszöntét jelentette, amely megteremtette társadalmi-politikai felemelkedésének lehetőségét. A feudális eredetű nagybirtokrendszer felszámolása megváltoztatta a parasztságnak a magyar társadalomban való elhelyezkedését, s jelentősen átalakította belső szerkezetét. A földosztás során 642 342 személy kapott átlag 5,1 kat. hold terjedelmű földet, k ö z ü l ü k 585 ezer (a juttatottak 85%-a) volt cseléd, mezőgazdasági munkás, törpebirtokos. A szélső kategóriák lecsökkentek: a gazdagparasztság össznépességen belüli aránya 1941-hez képest 3,5%-ról 2%-ra esett vissza, az agrárproletárok m a j d kétmilliós táborából alig hatszázezer maradt. A szegényparasztság létszáma valamelyest növekedett, leginkább azonban — éppen a juttatások n y o m á n — a kis- és középparasztság erősödött meg: az 5—25 holdas földművesek létszáma egymillióról m a j d 2,5 millióra emelkedett, s az össznépességből v a l ó részesedése 12,1%-ról 27,1%-ra 71
ugrott fel. A vitathatatlanul érvényesülő nivellálódás ellenére a paraszti osztálystruktúrában azonban n e m lebecsülendő polarizáltság m a r a d t : jóllehet jelentősen visszaesett az agrárszegénység aránya, m é g m i n d i g igen magasan a l a k u l t , a szegényparasztok (1—5 holdasok), a földreformból k i m a r a d t mezőgazdasági m u n k á s o k és a 0—1 holdasok létszáma m é g 1949-ben is m a j d k é t m i l l i ó t tett ki. M i n d e z azt jelentette, hogy a háború előtti h á r o m m i l l i ó koldusból — n é m i túlzással — m é g m i n d i g m a r a d t kettő, a m i n e m kis gondot okozott a n é p i d e m o k r a t i k u s rendszer számára. A parasztság társadalmi súlya — a felszabadulás u t á n , s ez is a f ö l d r e f o r m hatása — jelentősen megemelkedett, a korábbi 29,8%-ról 42,4%-ra nőtt az a r á n y a az összlakosságon belül. A társadalmi előbbrejutását, egyéni boldogulását eltorlaszoló nagybirtokrendszer felszámolása, az ország megváltozott közlégköre, s a falusi viszonyok gyökeres átrendeződése nagy hatást gyakorolt a parasztság politikai nézeteire, g o n d o l k o d á s á r a ; az ú j tapasztalatok átalakították politikai arculatát, ú j vonásokkal gazdagították, s egyben módosították a régi árnyalatokat, elhomályosították a k o r á b b i különbségeket. A tőkés gazdagparasztság, b á r továbbra is jelentős gazdasági erőt képviselt, társadalmi súlyának csökkenésével politikai befolyásából is veszített. N á l u n k korább a n sem volt olyan konzervatív, erősen reakciós gazdaparaszti réteg, m i n t pl. Oroszországban a 20-as évek elején. A gőgös, lefelé elzárkózó „basaparaszt", s a l o j á l i s , az urakhoz dörgölődző nagygazda mellett az alföldi mezővárosokban és f a l v a k b a n szép számmal éltek polgári öntudattal rendelkező, ellenzéki mentalitású, az 1848-as polgári demokratikus és függetlenségi hagyományokat őrző és á p o l ó nagy parasztok is. A gazdagparasztság k ü l ö n b ö z ő típusai a felszabadulás u t á n is f e n n m a r a d t a k , de a köztük levő politikai és mentalitásbeli különbségek lassan jelentőségüket vesztették. A volt kormánypárti, virilis s az ellenforradalmi rendszerhez lojális n a g y g a z d a réteg b i z a l m a t l a n u l fogadta az 1944. őszi fordulatot, s várakozó álláspontra helyezkedett. Azok, akiktől háborús vagy népellenes magatartásuk m i a t t elkobozták birtokukat, vagy a földhiány következtében a rendelet engedte h a t á r o n túl is i g é n y b e vették, az első perctől kezdve a n é p h a t a l o m ellenségeivé lettek. A z ellenzéki m ú l t t a l rendelkező gazdagparaszti csoportok azonban kezdetben helyeselték a t á r s a d a l o m demokratikus átépítését, támogatták nagybirtokok felosztását, vagy legalábbis nyíltan n e m emeltek szót ellene. Egy részük az állami-politikai élet újjászervezésébe is bekapcsolódott, 1945 nyarától kezdve azonban a gazdagparasztságra egyre n a g y o b b terheket rakó á l l a m i gazdaságpolitika kibontakozásával p á r h u z a m o s a n e csoportok is lassan ellenzékbe vonultak. A létszámában megnövekedett, m a j d két és fél milliós tömeget kitevő kis- és középparaszti tábor politikai arculata szintén sok tekintetben megváltozott, összetettebb, bonyolultabb lett. A hagyományos kisgazdaréteg (az 5-től kb. 35—40 holdig) két h á b o r ú között kitermelt m a g á b ó l egy nem t ú l széles, m ű v e l t , olvasott, a közügyek iránt érdeklődő vezető garnitúrát, amely nemcsak a paraszti gazdasági szervezetekben, intézményekben játszott példaadó szerepet, h a n e m az ellenzéki parasztmozgalomban is tevékenyen közreműködött. Ez a paraszti aktivista gárda, rendszerint az anyagilag függetlenebbek, valamivel nagyobb s z á m ú szimpatizáns rétegre támaszkodott, míg a többség, távol állt, sőt öntudatosan távol m a r a d t a p o l i t i k á t ó l , állásfoglalásai s a választásokon leadott szavazatai n e m fejezték k i meggyőződését, mert magatartását nemegyszer a helyi hatalmi viszonyok, és saját személyi vagy gazdasági függősége determinálták. A kis- és középparasztság döntő hányada n e m sok közösséget érzett az ellenforradalmi rendszerrel, gyűlölte az úri világot, amely s z á m á r a a n a g y b i r t o k nyomasztó túlsúlyát, a magas b a n k k a m a t o k a t , megélhetési és értékesítési nehézségeket jelentette, s a csendőrt, a rendőrt, a végrehajtót, a h a t a l o m n a k v a l ó teljes kiszolgáltatottságot. E társadalmi réteg mindezek ellenére mégsem volt radikális, s oktalanság lenne azt kérni tőle számon, hogy miért n e m jutott el a Horthy-rezsim megdöntésének felismeréséig. „Több jog a népnek s nagyobb f a l a t kenyér" — e jelszóban foglalódott össze mindaz, a m i t kívántak. A kis- és középparasztság m a g a tartását nem kevésbé befolyásolta a f a l u s t r u k t ú r á j á b a n elfoglalt helyzete is: a 72
„gazda ö n t u d a t " a nagygazdákhoz húzta, de ugyanakkor néhány kisebb csoportjától eltekintve, különösen a D u n á n t ú l o n , patriarchális érzésekkel viseltetett a szegények iránt, és sok esetben együttműködött velük, még politikai kérdésekben is. A szociáldemokrata munkásmozgalomhoz, s a munkássághoz való viszonyában nagy szerepet játszottak politikai előítéletei, az 1918—19-es történelmi tapasztalatok hibás értelmezése, amelyet korábban az uralkodó osztályok szándékosan tápláltak. E n n e k ellenére, főként a h á b o r ú alatt, e rétegek tisztábban látói körében is m e g i n d u l t a közeledés a munkásmozgalomhoz. A „.keresztény nemzeti" ideológia egyes csoportj a i t érintette, de tartósan n e m tudott behatolni soraiba. A felszabadulás u t á n a földosztás következtében olyan szegényparaszti, kisparaszti rétegek kérültek jelentős számban á középparasztság soraiba, amelyek sok tekintetben más politikai és emberi mentalitást képviseltek, m i n t a régi kisgazdák. Ez utóbbiak m a g u k is változtak, s így az egész középparaszti réteg progresszív vonásai erősödtek meg. Növekedett a politikai öntudatai rendelkezők száma, zsugorodott a félrevonulók gárdája, szinte az egész réteg vált cselekvő erővé. A z 1945 tavaszi népmozgalmakban a falusi középrétegek képviselői komoly szerepet játszottak, s hatalmas m u n k á t végeztek. Nagy hozzáértéssel, népi bölcseléssel és igazságérzettel intézték a k ü l ö n b ö z ő helyi szervekben, nemzeti bizottságokban a községek és mezővárosok mindennapos ügyeit, legyen az akár a tavaszi mezőgazdasági munk á k megindítása, akár a ház, a termés, vagy egyéb ingóságok vagyonvédelmének biztosítása, vagy éppen a régóta gyűlölt reakciós jegyző eltávolítása. A földreform u t á n a kis- és középparasztság vált a parasztság létszámában, társadalmi súlyában legnagyobb rétegévé. Viszonylag jelentős gazdasági erőforrásokkal rendelkezett. H a talán nem is tekinthető a falu meghatározó politikai f i g u r á j á n a k — a társadalom demokratizálásának, a néphatalom kiépítésének és megszilárdításán a k sikere függött politikai magatartásától. A kis- és középparasztság az ú j demokratikus rendet m a g á é n a k érezte, és érthető, h a sokat várt tőle. Nemcsak j o b b megélhetést, magasabb életszínvonalat, társadalmi és kulturális felemelkedése feltételeinek megteremtését remélte, de határozott politikai igényei is voltak: beleszólást k í v á n t nemcsak a falu, h a n e m az ország sorsának az intézésébe is. Társadalmi ideálj á t egy olyan paraszti (kispolgári) demokrácia képezte, amelyben a parasztság, elsősorban természetesen a tulajdonos parasztság gazdasági-politikai vezető szerepe érvényesül, s m i n d a nagyburzsoázia, m i n d a munkásosztály alávetik m a g u k a t a parasztság irányításának. A kis- és középparasztság társadalmi elhelyezkedésével nagyjában összhangban levő politikai pozíciót foglalt el az ú j körülmények között. Elutasította a régi nagybirtokos-nagytőkés ú r i világ restaurációját, támogatta a népi demokráciát, s a koalíciós párt-politikai konstrukciót, de n e m szimpatizált a szocializmussal. Egy jelentős része — főleg a régi gazdák — az első perctől kezdve b i z a l m a t l a n u l fogadták a K o m m u n i s t a P á r t megjelenését és aktív közéleti szerepét, s rossz szemmel nézték a munkás-paraszt szövetség gondolatát népszerűsítő Nemzeti Parasztpártot, amely szorosan együttműködött a k o m m u n i s t á k k a l . A z SZDP-t vidéken sok helyen „iparos"-pártnak tekintették. A hatalmas paraszti réteg a Kisgazdapártot vallotta pártjának, amelyet ellenzéki m ú l t j a m i a t t demokratikus paraszti szervezetnek vélt, s olyan erőnek, amely képes megvalósítani a paraszti demokráciát, és megvédeni újonnan kapott vagy régebben szerzett tulajdonát az esetleges forradalmi törekvésekkel szemben. A tulajdonos ösztönök és beidegződések megakadályozták, hogy az e réteghez tartozók zöme a k o m m u n i s t a politika iránt megértőbb legyen. Ugyanakkor természetesen n e m kevesen voltak közöttük olyan egykori szegény- és középparasztok, a k i k beléptek a baloldali pártokba, s csatlakoztak az MKP-hoz vagy az NPP-hez. A hagyományos osztályrend felbomlása, s a földosztás a szegényparasztság életében hozta a legnagyobb változást. A nagybirtokos rendszer eltakarítása elsősorban az agrárszegénység cselekedete volt: a 2400 földigénylő bizottságban m a j d 30 000 ember m ű k ö d ö t t közre, többségükben falusi szegények. A földhöz jutás azonban önmagában még n e m j á r a korábbi életforma gyökeres átalakulásával. A z ú j g a z d á k 73
nagy része súlyos anyagi gondokkal küzdött, gazdasági felszerelésekkel alig rendelkezett, állatai, igaereje nagyobbára hiányoztak, a demokratikus á l l a m pedig szűkös lehetőségeinél fogva számottevő pénzügyi t á m o g a t á s t n e m tudott n y ú j t a n i . A magát és családját az eke elé fogva szántó ú j g a z d á t ábrázoló nevezetes f é n y k é p — egész társadalmi csoport jelképe volt. A földreform hatalmas energiákat szabadított fel a f a l u alsóbb rétegeiben, politikai hatása azonban távolról sem volt olyan egyértelmű. A szervezett, ö n t u d a t o s földmunkások „felemelkedésével" megnőtt a politikailag aktív, osztályharcra kész, a népi demokrácia és a baloldali erők mellett elkötelezettek száma. A z agrárproletárok nagy része, főként a Tiszántúlon, azonnal belépett a K o m m u n i s t a P á r t b a , sokan csatlakoztak a Nemzeti Parasztpárthoz, s e vidéken az S Z D P is meg tudott őrizni v a l a m i t befolyásából. Sokat m o n d e rétegek politikai arculatáról a f ö l d i g é n y l ő bizottságok politikai tagozódása: a döntő többség baloldali pártokhoz tartozott, elsősorban az M K P - h e z és az NPP-hez, s mindössze a tagok 20%-a vallotta m a g á t kisgazdapártinak. A szegényparasztság kétségkívül kisebb h á n y a d a a z o n b a n n e m jutott el a politikai tudatosság azon szintjéig, hogy fölismerje érdekeinek igazi képviselőit, és aszerint foglaljon állást. A D u n á n t ú l o n és Észak-Magyarországon az e kategóriához tartozók á l t a l á b a n passzívak m a r a d t a k , a közügyektől távol tartották magukat, a m u n k á s p á r t o k a t és a Nemzeti Parasztpártot kevéssé t á m o g a t t á k . K ö r ü k b e n i n k á b b a tehetősebb gazdáknak, az e g y h á z n a k és a K i s g a z d a p á r t n a k a befolyása érvényesült. Sokan — jóllehet parcellájuk nemegyszer c s a l á d j u k fenntartását is alig biztosította — egyre i n k á b b „ g a z d á n a k " érezték és tekintették magukat, s ha politikai véleményt kellett nyilvánítaniuk, a k k o r a K i s g a z d a p á r t t a l tartottak. D e még a kevéssé öntudatos szegényparaszti rétegek is a népi d e m o k r á c i a t a l a j á n álltak, s a baloldali erők potenciális bázisát alkották. A nagybirtokrendszer felszámolása, az agrárproletariátus t ú l n y o m ó részének földhöz juttatása a magyar munkásosztály társadalmi súlyában, belső összetételében is komoly módosulásokat okozott. A munkásság létszáma 1941-ben az össznépesség felét tette ki, a földosztás u t á n azonban csak 36%-át. A létszámcsökkenéssel párhuzamosan a munkásosztály belső struktúrája is á t a l a k u l t : a m í g a h á b o r ú előtt a munkásság felét az agrárproletariátus alkotta, addig e kategória részesedése a földreform u t á n alig több m i n t 20%-ra esett vissza. Ezzel szemben az i p a r i m u n kásság aránya megnövekedett, m a j d n e m elérte az összmunkásság felét. A munkásosztály létszámának csökkenése azonban n e m mérsékelte politikai szerepét. A népi demokratikus forradalom döntő erejét a munkásosztály, s f ő k é n t a m a j d másfél m i l l i ó t (keresőket és eltartottakat együtt) kitevő ipari m u n k á s s á g alkotta. A felszabadulás u t á n a magyar munkásosztály hangadó, a k t í v g á r d á j á t az a körülbelül 100 000 főre tehető öntudatos, szervezett munkásréteg alkotta, a m e l y a két h á b o r ú között tevékenykedett. E m u n k á s g á r d a többnyire a szociáldemokrata ideológia alatt állt, ennek megfelelő osztályöntudattal és széles k ö r ű műveltséggel rendelkezett. Ugyanakkor n e m kevesen voltak olyanok, a k i k az 1919-es f o r r a d a l m i hagyományokhoz kötődve az illegális KMP-ben tevékenykedtek, vagy azzal tartottak kapcsolatot. 1945 tavaszán, főként azok, akik a Tanácsköztársaságban v á l l a l t szerep ü k m i a t t üldöztetésben részesültek, a kapitalizmus azonnali felszámolását, a proletárdiktatúra kikiáltását és a tanácsrendszer a z o n n a l i bevezetését l á t t á k v o l n a szívesen. H ó n a p o k i g tartott, a m í g az M K P - n a k sikerült megértetnie és elfogadtatnia a nemzeti összefogás politikáját. A független, demokratikus Magyarország p r o g r a m j á t e m u n k á s k ö r ö k úgy értelmezték, m i n t amely lehetővé teszi, hogy az ú j rendszerben a dolgozóké legyen a döntő szó, a h a t a l o m m u n k á s h a t a l o m legyen. A m u n k á s o k 1945 tavaszán—nyarán sok tekintetben a tényleges viszonyokkal összhangban úgy l á t t á k , hogy megszűnt a „kapitalisták kizsákmányoló p o l i t i k á j a " , s „most ö n m a g u k é r t dolgoznak és n e m a kapitalistákért". A m u n k á s ö n t u d a t megerősödése az üzemen b e l ü l i viszonyokkal is összefüggött. A z újjáépítés, a romeltakarítás, a termelés megindításának kezdeményezői m a j d m i n d e n ü t t maguk a m u n k á s o k voltak, s érthető, h a a 74
gyárak tényleges u r a i n a k tekintették magukat. Becslésünk szerint csak a gyáripar területén k ö r ü l b e l ü l 3500—4000 üzemi bizottság alakult, 15—20 000 taggal. Ezek az első időszakban hallatlanul nagy szerepet játszottak az ipar talpraállításában. N e m véletlen, hogy a szervezett m u n k á s o k jelentős része az üzemi bizottságok számára korlátlan h a t a l m a t szeretett volna biztosítani, s helytelenítette, hogy az á l l a m (és a politikai p á r t o k is) vissza a k a r j á k szorítani azokat. N e m ellenőrizni a k a r t á k a nagytőkét, h a n e m kisajátítani. A tőkével való leszámolással függött össze az is, hogy a munkások, megelőzve az M K P - t is, m á r 1945 októberében felvetették a nagyüzemek és a pénzintézetek államosításának, illetve á l l a m i tulaj donbavételének gondolatát. A z öntudatos, militáns gárda az üzemekben korábban is támaszkodott egy szélesebb körű, szimpatizáns munkásréteg támogatására. 1945 előtt azonban az ipari m u n k á s s á g nagy többsége távol m a r a d t a mozgalomtól, ha n e m is volt közömbös, de beletörődött a viszonyokba, s alig szállt szembe az ú r i hatalommal. E politikailag passzívabb munkásréteg sem nézte azonban tétlenül a német és magyar fasiszták pusztításait, részt vett a szabotázsakciókban, mentette a gyárak berendezéseit, szembeszegült a kitelepítéssel. A front elvonulása u t á n ott volt az üzemek, gyárak helyreállításánál, cselekedeteit n e m politikai m o t í v u m o k determinálták, h a n e m egyszerűen csak a z élni akarás, a tettvágy, valamiféle — talán fogalmilag n e m tudatosult — felelősség az ország s a nép sorsa iránt. Kezdetben a m u n k á s o k jelentékeny h á n y a d á t a nagypolitika, a demokrácia és a koalíció belső problémái kevéssé érdekelték, sokkal i n k á b b az, hogy nincs elegendő élelem, fűtőanyag, s családjuk éhezik és fázik. A m u n k á s p á r t o k agitációja, s különösen az 1945. őszi községi és nemzetgyűlési választások, később felkeltették a közügyek i r á n t i érdeklődést. A munkásosztály nagy többsége többé-kevésbé egyforma mértékben a két munkáspártban helyezkedett el, így m u n k á s b á z i s u k b a n csak árnyalati különbségek keletkeztek. H a a szocializmus, m i n t végső célkitűzés kérdésében n e m is, de a társad a l m i demokratizálódás mértékében és ütemében, a gazdaság- és parasztpolitikában, és egy sor részletkérdésben eltért véleményük. Elvi felkészültségét, taktikai érettségét, aktivitását tekintve a K o m m u n i s t a P á r t behozhatatlanul vezetett a szociáldemokrácia előtt, A k o m m u n i s t á k bátran merték a l k a l m a z n i a forradalmi tömegharc módszereit, s helyesen kapcsolták össze a parlamentben, a pártközi tárgyalásokon folytatott küzdelemmel. A munkásosztály politikailag megosztott volt, s a két p á r t viszonya nemcsak a munkásmozgalom, h a n e m az egész baloldal helyzetét, sőt végső soron az egész népi demokrácia viszonyait is döntően befolyásolta.
A magyar társadalom struktúrája 1945 tavaszán—nyarán a kibontakozó népi demokratikus forradalom, s főként a földreform következtében jelentős változásokon m e n t keresztül. A z arisztokrácia és a dzsentri középbirtokos réteg eltűnt, az „úri középosztály" felbomlott, a tőkés gazdagparasztság megfogyatkozott. A z agrár nincstelenek száma jelentősen csökkent, a m i ugyan a munkásosztály összlétszámán a k visszaesését eredményezte, de azt ellensúlyozta, hogy a munkásságon belül az ipari munkásság került fölénybe. A középrétegek változatlanul jelentős helyet fogl a l t a k el, sőt a r á n y u k növekedett is a kisárutermelő, többségében kis- és középparaszti csoportok létszámának emelkedésével. A mezőgazdasági népesség nagy aránya a m a g y a r társadalom erős agrárjellegének fennmaradására utalt, de a strukt ú r á b a n lezajló változások a modernizálódás, a korszerűsödés lehetőségét teremtették meg. A társadalmi struktúra átalakulása, s az egyes osztályok egymáshoz való viszon y á n a k megváltozása a politikai szféra kereteit és e szférában kibontakozó fejlődési tendenciákat is sok tekintetben megszabta. A z arisztokrácia és az „úri középosztály" felbomlásával társadalmi bázisukat vesztették, vagy legalábbis visszavonhatatlanul meggyengültek azok az erők, amelyek az ország modern kori történetében a társadalmi haladás fő ellenségei, a konzervativizmus és a fasiszta reakció hordozói voltak. A nagyburzsoázia és a k ü l ö n b ö z ő polgári rétegek gazdasági-poli75
tikai helyzetének megroppanása a konzervatív jobboldali, a polgári liberális és polgári demokrata irányzatok lehetőségeit is korlátozta. A dolgozó osztályok t á r s a d a l m i elhelyezkedésének megváltozása, a baloldali — k o m m u n i s t a és szociáldemokrata — áramlatok társadalmi hátterét szilárdította meg, a földreform viszont a k i s p o l g á r i demokratikus törekvések bázisát erősítette. A két m u n k á s p á r t n a k , v a l a m i n t a Nemzeti Parasztpárnak az 1945. őszi nemzetgyűlési választásokon elért 43%-a n e m v o l t véletlen, azt mutatta, hogy a baloldaliságnak, a demokratikus és n é p i M a g y a r o r s z á g p r o g r a m j á n a k mély gyökerei voltak a m a g y a r társadalomban, és a népi d e m o k r á c i a szilárd bázissal rendelkezett. S ha ehhez még hozzávesszük, hogy a K i s g a z d a p á r t 57%-a sem tekinthető egyértelműen jobboldali győzelemnek, m e r t igaz ugyan, hogy a magyar uralkodó osztályok és a középrétegek jelentős h á n y a d a m e l l é j e állt, valój á b a n azonban a kis- és középparasztok, s nem kis részben az ú j o n n a n f ö l d h ö z j u t t a tottak szavazatai segítették többségre, akkor még i n k á b b k i d o m b o r o d i k az a hatalmas politikai fordulat, amely a felszabadulás u t á n kibontakozott. 1945 őszén a magyar tömegek döntő többsége a demokrácia mellett szavazott, cáfolatául m i n d azon elméleteknek, melyek a „reakciós n é p " tételét hirdették.
JEGYZETEK B a l o g h S á n d o r : A M a g y a r K o m m u n i s t a P á r t értelmiségi p o l i t i k á j á n a k f e l s z a b a d u l á s u t á n i t ö r t é n e t é b ő l . S z á z a d o k , 1965. 3. sz. 458—483. o l d . ; G á s p á r F e r e n c : A m a g y a r n a g y i p a r i m u n k á s s á g h a r c a az ü z e m e k m e g m e n t é s é é r t , h e l y r e á l l í t á s á é r t és a t e r m e l é s m e g i n d í t á s á é r t . 1944— 1945. G á s p á r F e r e n c — J e n e i K á r o l y — S z i l á g y i G á b o r : A m u n k á s s á g az ü z e m e k é r t , a t e r m e l é s é r t . 1944—1945. D o k u m e n t u m g y ű j t e m é n y . T á n c s i c s . B.-pest. 1970., 38—40. o l d . ; F e n y ő M i k s a : E l s o d o r t o r s z á g . B u d a p e s t , 1946.; H a b u d a M i k l ó s : A m a g y a r s z a k s z e r v e z e t e k a n é p i d e m o k r a t i k u s f o r r a d a l o m b a n . 1944—1948. B.-pest. T á n c s i c s K i a d ó . 110—112. o l d . ; J a k a b M i k l ó s : T á r s a d a l m i , p o l i t i k a i k ü z d e l m e k és a M a g y a r M é r n ö k és T e c h n i k u s o k S z a b a d S z a k s z e r v e z e t e (1945—1946). S z á z a d o k , 1970. 2. sz. 321—336. o l d . ; L a c k ó M i k l ó s : N y i l a s o k , n e m z e t i s z o c i a l i s t á k 1935—1944. B . - p e s t . K o s s u t h K i a d ó . 1966. 3—41. o l d . ; u g y a n ő : S z e r k e z e t i v á l t o z á s o k a. m a g y a r m u n k á s o s z t á l y összetételében. 20. év. T a n u l m á n y o k a s z o c i a l i s t a M a g y a r o r s z á g t ö r t é n e t é b ő l . K o s s u t h K i a d ó . 1964. 80. o l d . ; N e v e l ő I r é n : A m a g y a r k i s i p a r o s s á g t á r s a d a l m i - p o l i t i k a i a r c u l a t á n a k n é h á n y jellemzőv o n á s a a f e l s z a b a d u l á s u t á n . 1945—1948. K é z i r a t . ; O r b á n S á n d o r : E g y k é r d ő í v e s ö s s z e í r á s feld o l g o z á s a a m e z ő g a z d a s á g i n é p e s s é g 1946. évi h e l y z e t é r ő l . A g r á r t ö r t é n e t i S z e m l e , 1966., 8. é v . 1—2. sz. 73—121. 1.; O r b á n S á n d o r : K é t a g r á r f o r r a d a l o m M a g y a r o r s z á g o n . ( D e m o k r a t i k u s é s szocialista a g r á r á t a l a k u l á s 1945—1961.) A k a d é m i a i K i a d ó , B u d a p e s t , 1972.; S z a k á c s S á n d o r : A n é p i d e m o k r a t i k u s a g r á r f e j l ő d é s k e z d e t e i M a g y a r o r s z á g o n . 1945—1948. A k a d é m i a i K i a d ó . B u d a p e s t . 1971., 32—33. o l d . ; S z e k f ű G y u l a : A z é r t e l m i s é g i e k á t á l l á s a a f e l s z a b a d u l á s i d e j é n . T a n u l m á n y o k a m a g y a r n é p i d e m o k r á c i a t ö r t é n e t é b ő l . B u d a p e s t , A k a d é m i a i Kialdó. 1955. 282—289. o l d . ; A z ü z e m i b i z o t t s á g o k a m u n k á s h a t a l o m é r t . 1944—1948. S z e r k . : D r . J e n e i K á r o l y , R á c z B é l a , S t r a s s e n r e i t e r Erzsébet. T á n c s i c s K i a d ó . B.-pest. 1966. 220, 291, 363. o l d .
76
fRANK
TIBOR
A régi Erdély - brit szemmel George Meredith avatta először i r o d a l m i hőssé, s aztán tulajdon leánya, Virginia Woolf. Macaulay volt a barátja, s Thackeray i f j a b b lányát' vette feleségül. Sir Leslie Stephen (1832—1904) n e v é t . azonban n e m csupán angol regények és irodalmi anekdoták őrzik: jelentős, s manapság ú j r a sokat olvasott kritikusa, esszéistája és gondolkodója volt ő a viktoriánus A n g l i á n a k . Korabeli folyóiratban a k a d t u n k • rá arra az útirajzára, amely — idegen szerző tollából — talán a leghívebb és legszínesebb rövid beszámoló a kiegyezés előtti Erdélyről, és egyben tanulságos adalék az angol— m a g y a r érintkezések történetéhez is. A m ú l t század középső évtizedeiben n e m egy angol v i l á g j á r ó akadt, aki elmerészkedett „a civilizáció határáig", és meglátogatta az Osztrák Birodalom e „félreeső zugát". Stephen többek között John Paget-nek, a „Magyarország és Erdély" című, igen népszerű ú t i k ö n y v szerzőjének és Charles Boner-nek, a rangos publicist á n a k („Erdély: Termékei és népe") a nyomdokaiba lépett, amikor barátjával, James Bryce-szal együtt felkerekedett, hogy bejárja ezt a tájat. Zord időkben i n d u l t a k ú t n a k . A porosz—osztrák h á b o r ú ekkoriban ért véget, és Benedek táborszernagy látványos veresége Anglia-szerte felébresztette az érdeklődést az Osztrák B i r o d a l o m sorsa, népeinek jövője iránt. 1848—49 lelkes magyarbarátsága m á r oda volt, s a megvert Ausztriát — egyes körökben legalábbis — lassan csaknem úgy szánták m á r , m i n t a legyőzött Magyarországot alig két évtizeddel korábban. Szerepe volt ebben a poroszoktól való általános félelemnek csakúgy, m i n t a katolikus angolok v i l á g á b a n a „pápista" Ausztria iránt megnyilatkozó hagyományos rokonszenvnek. H a t a l m i megfontolások mindemellett m é g az angol k o r m á n y z a t n a k is azt diktálták, hogy a cári Oroszországgal szembeni legfontosabb közép-európai védőgátat ne engedje gyengíteni. De Leslie Stephen tisztában volt Königgratz hátterével. J ó l tudta, hogy a „gyújtótűs p u s k a " csupán egyike volt az osztrák vereség számtalan okának. „Rothadt v o l t az adminisztráció, rosszak a tábornokok, rosszak a tisztek és rosszak a csapatok is, és az egész nép elégedetlen. H a a háború égy h ó n a p p a l tovább tartott volna, a z egész birodalom összeomlik, » a k á r egy k i p u k k a d t léggömb« . . . " „Általános vélem é n y e m . . . röviden összegezhető: h a van isten földjén rothadt, ormótlan, roskatag s teljesen haszontalan és zsarnoki intézmény, akkor ez az Osztrák B i r o d a l o m " — írta egy amerikai b a r á t j á n a k . Stephen azon kevés angol közé tartozott, a k i k ezt a véleményt személyes tapasztalatokra alapozhatták. „Az utat Bécstől Szebenig . . . h á r o m szakaszban tettük meg — írta cikkében —, s mindegyik eggyel távolabbi időszakba, a civilizáció egy kor á b b i fokára vitt vissza bennünket." Erdélyi utazásukat úgy tekintették, m i n t „egy száz vagy kétszáz esztendős ugrást visszafelé". A helybeliekkel folytatott beszélgetéseire hivatkozva Stephen megjegyzi: „Roppant készletek, korlátlan ásványi és mezőgazdasági vagyon birtokában m i n d e n k i azt állítja, hogy (Erdély) évről évre szegényebb lesz. Nincs kereskedelem, nincs pénz, nincs hitel és nincs m ó d a szomszédokkal való érintkezésre. Valóban, az osztrák k o r m á n y kárhoztatása u t á n a legnépszerűbb t é m a a pénz és a vasutak u t á n i sírás-rívás. S m i n d k e t t ő h i á n y á t a korm á n y z a t n a k t u l a j d o n í t j á k . . . " E gondolat szinte szóról szóra visszhangzik az útitárs, James Bryce egy 1866 augusztusában írott levelében is. A brit vendégek elgyönyörködtek az erdélyi táj megejtő szépségeiben, s a természet egy-egy leleménye olykor szülőhazájukra emlékeztette őket. A vendéglátók szívessége folytán megismerkedhettek a „helybéli csodákkal", a kicsiny képtárakkal, apró városi könyvtárakkal is, á m mindennél sokkal i n k á b b érdekelte őket maga Ti
a nép. Hogy olvasóival megértesse a helyzetet, Stephen az erdélyi viszonyokat az írországiakkal hasonlította össze. Nehéz n e m felfigyelni Stephen német- (szász-) és magyarbarátságára, melyet románellenes megnyilatkozásai hangsúlyozottá tesznek. A z egyébként igen tárgyilagos szerzőt valószínűleg az befolyásolhatta, hogy elsősorban a szász és a magyar lakosság köreiben forgolódott, a k i k n e k — ekkor m é g — úgy látszik, sikerült angol vendégeikkel „uralkodó n e m z e t k é n t " elfogadtatni magukat. D e n e m m i n d e n irónia n é l k ü l szól a szerző a m a g y a r o k r ó l sem, a k i k b e n ú j r a meg ú j r a „ k i v á l ó politikai szónokot" fedezett fel. „ . . . B á r h o n n a n i n d u l j o n is k i a beszélgetés, mindannyiszor az osztrák kormányzat gyalázásánál l u k a d u n k k i . " „ A beszélgetőtárs kifejezőkészségétől függően ezerféleképpen illusztrálva és sokféle form á b a öltöztetve a szónoklatok változatlan alapeszméje ez: az osztrák k o r m á n y a sátán megszemélyesítője, s hozzá ez a legrosszabb álruhaféle, a m i t a s á t á n csak magára ölthet." A z osztrák császárt legszívesebben olyan ördöghöz h a s o n l í t j á k , a k i még viteti is m a g á t az áldozatával. Stephen jellemzőnek t a l á l j a azt a módot, ahogyan a helybeliek a háború eseményeit megvitatták. „ A császár m a g y a r alattvalói komor elégtétellel néztek a világba, és azt találgatták, hogy szenvedései m e n n y i r e gyengítik m a j d k a r m a i n a k szorítását." Stephen k i t ű n ő írásából nemcsak a kortársi A n g l i a Magyarország-képéhez kap u n k fontos adalékokat, h a n e m fordítva is: a kiegyezés kori m a g y a r o k vélekedését is megismerjük az egykorú angolokról. Stephen Charles Boner erdélyi ú t i k ö n y v é n e k fogadtatásáról szólva megírja: a m u n k á t osztrákbarát hangvétele az erdélyi magyarság köreiben „indexre helyezte". Ez — a szerző szavaival — „az angol k r i t i k a i r á n t i különleges érzékenységnek" volt köszönhető. „Az a n g o l n a k — a világ m i n d e n nemzete k ö z ü l a leginkább — kötelessége, hogy rokonszenvezzen egy olyan néppel, amely erőszakkal elragadott, ősi, alkotmányos kiváltságaiért k ü z d ; s k ü l ö n ö s e n elítélendő, h a lankasztani igyekszik lelkesedésüket avagy b á r m i f é l e megalkuvást a j á n l . " Stephennek ez a megjegyzése különösen méltó a felidézésre. Korai, hiteles dokum e n t u m a egy sajátos, a 48—49-es szabadságharctól egészen századunk közepéig ú j r a meg ú j r a kísértő gondolatnak: Magyarországot „különleges kapcsolat" fűzi Angliához, s az angoloknak kötelességük, hogy rokonszenvvel tekintsenek a szabadságáért küzdő, jobb sorsra érdemes magyar népre. Stephen — úgy t ű n i k — n e m látogatott többé Magyarországra. Ü t i t á r s á r a azonb a n az erdélyi utazás mély benyomást gyakorolt. Többször is visszatért az országba, több m i n t félszáz esztendővel később pedig az agg Bryce (ekkorra m á r Viscount Bryce of Dechmont) egyike lett „a magyar revízió angol előharcosainak". És a m i Stephen befolyását, vagy e vélemény szélesebb k ö r ű elterjedését látszik alátámaszt a n i : 1921-ben, a Lordok H á z á n a k revíziós vitája során elmondott beszédében ugyanazt az érvet használta Magyarország védelmében, amelyet Stephen 1866-ban, a Cornhill Magazine-he írott útirajzában. A magyarok angolbarát m e g n y i l v á n u l á s a i t visszaidézve igyekezett megnyerni a H á z tagjainak j ó i n d u l a t á t Magyarország s z á m á r a . Ekkorra azonban nagyot változott az angol k ö z v é l e m é n y : R . W . Seton-Watson, Henry W i c k h a m Steed és Harold W . V. Temperley publicisztikája n y o m á n a század első évtizedeiben gyors k i á b r á n d u l á s i folyamat m e n t végbe a szigetországban. A b r i t közvélemény ekkoriban túl sokat hallott a m a g y a r k o r m á n y z a t nemzetiségellenes belpolitikájáról ahhoz, hogy méltányolja a magyarok mégoly „jóleső" angolbarátságának felemlegetését. 1866 élményei felett eljárt az i d ő — a politikai közvélemény f o r m á l ó i n a k kevés i l l ú z i ó j u k m a r a d t Magyarországgal kapcsolatban. Mégis, Leslie Stephen t a n ú v a l l o m á s a fontos adalék e k i á b r á n d u l á s történetéhez: számon kell tartanunk.
JEGYZETEK L e s l i e S t e p h e n Transylvania ( E r d é l y ) c í m ű c i k k e a „ T h e C o r n h i l l M a g a z i n e ' ' 1866. n o v e m b e r i s z á m á b a n j e l e n t m e g (Vol. 14, 567—585. 1.). O . W. H o l m e s - n a k s z ó l ó , 1866. s z e p t e m b e r 20-án k e l t levelét F . W . M a i t l a n d k ö z ö l t e T h e Life and Letters of Leslie Stephen (Leslie S t e p h e n
78
élete és levelei) c í m ű m u n k á j á b a n ( L o n d o n , 1906, 182 1.). S t e p h e n r ö l l e g u t ó b b N o e l G i l r o y A n n a n írt a l a p o s b i o g r á f i á t : Leslie Stephen: His Thought and Character in Relation to His Time (Leslie S t e p h e n : G o n d o l a t a i és j e l l e m e k o r á n a k t ü k r é b e n ) ( L o n d o n , 1951). A z 1870-es é v e k b e n S t e p h e n s z e r k e s z t ő j e is v o l t a Cornhill Magazine-nek; e korszakáról Oscar Maurer k ö z ö l t f o n t o s a d a t o k a t Leslie Stephen and the Cornhill Magazine, 1871—1882 (Leslie S t e p h e n és a C o r n h i l l M a g a z i n e ) c í m ű t a n u l m á n y á b a n ( „ T e x a s U n i v e r s i t y S t u d i e s i n E n g l i s h " , V o l . 32, 1953, 67—95. 1.). J a m e s B r y c e leveleit H . A . L . F i s h e r p u b l i k á l t a James Bryce (Viscount Bryce of Dechmont, O. M.) c í m ű életrajzában ( L o n d o n , 1927, 122—129. 1.). B r y c e m a g y a r kapcsolataival B a l o g h J ó z s e f f o g l a l k o z o t t , e l ő b b a „ T h e H u n g a r i a n Q u a r t e r l y " - b e n : Lord Bryce and Hungary: on the Centenary of his Birth ( L o r d B r y c e és M a g y a r o r s z á g : s z ü l e t é s é n e k s z á z a d i k é v f o r d u l ó j á r a ) (Vol. I V , 1938, 750—756. 1.); majld a „ B u d a p e s t i S z e m l é " - b e n (A magyar revízió angol előharcosa. Lord Bryce születésének századik évfordulójára) (1939. j ú l i u s , 39—48. 1.). F o n t o s a d a l é k o k a t k ö z ö l t e k é r d é s e k r ő l G á l I s t v á n Magyarország, Anglia és Amerika c í m ű , igen é r t é k e s g y ű j t e m é n y é b e n ( B u d a p e s t , 1945, 59. és 258. ].).
JESZENSZKY
GÉZA
C. A. Macartney és a magyar történelem Arnold Toynbee „Acquaintances" c í m ű visszaemlékezéseiben arról ír, hogy minden angol történészgeneráció kitermeli a maga magyar-szakértőjét, mégpedig szabályosan váltakozva hol egy „magyarbarátot", hol egy „magyarellenest". A z I. világh á b o r ú idején Seton-Watson (Scotus Viator) kíméletlen k r i t i k á j a volt a domináns, a I I . v i l á g h á b o r ú előtti években felváltotta őt a magyarokkal rokonszenvező Macartney, hogy n a p j a i n k b a n A . J . P. Taylor személyében ismét a bíráló tendencia kerekedjék fölül. Ez a beállítás ugyan leegyszerűsítő, sőt téves, mégis tükrözi az általános felfogást, a m i t sokszor a történészek is osztanak. Ezért érdemes megvizsgálnunk, hogy a Magyarországról egy tucat könyvet és számtalan t a n u l m á n y t író brit historikus joggal vádolható-e Magyarország melletti részrehajlással, s hogy állítólagos magyarbarátsága a régi magyar uralkodó osztály pártfogását jelenti-e, vagy a magyar nép, a magyar k u l t ú r a iránt érzett rokonszenvet? Carlile A y l m e r Macartney neve Magyarországon m a meglehetősen ismeretlen, de az idősebb nemzedékből még bizonyára sokaknak a fülébe cseng a I I . világh á b o r ú alatt „illegálisan" hallgatott londoni rádióban rendszeresen megszólaló h a n g : „ I t t Macartney Elemér beszél." Ez a hórihorgas, pipázó, „tipikus" angol (pontosabb a n ír-skót) m é g a 20-as években kezdett foglalkozni honfoglalás előtti történetünkkel és ezzel egyidejűleg az akkori „magyarkérdés"-sel, vagyis Magyarország és szomszédai viszonyával, Kelet-Közép-Európa nemzeti, illetve kisebbségi kérdéseivel. S ű r ű n követték egymást m u n k á i : The Magyars in the Ninth Century (1930, 19682), Hungary (1934) (e korkép 1936-ban magyar fordításban is megjelent), National States and National Minorities (1936) (Nemzetállamok és nemzeti kisebbségek), Hungary and her Successors (1937, 19682) (Magyarország és utódállamai). N e m tagadható, hogy e könyveiben a szerző rokonszenvvel közeledett Magyarországhoz, annak m ú l t j á h o z és akkori gondjaihoz, de a Seton-Watsonnal való koncepcionális szembeállítás nem á l l j a meg a helyét. Több magyarországi konzervatív ismertetője éppen azt vetette szemére, hogy milyen sokat merített Seton-Watson és Jászi Oszkár nézeteiből, maga Seton-Watson pedig elismerőleg hivatkozott későbbi írásaiban Macartneynek a kisebbségek helyzetével foglalkozó kutatásaira. A két világháború 79
"közti magyarországi társadalmat Macartney szigorú k r i t i k á v a l illette (ennek első kifejtését éppen Seton-Watson folyóiratában, a Slavonic Review-ban jelentette meg), ,a nagyobb területi revízió helyett pedig a dunai országok d e m o k r a t i k u s szellemű átalakulásában és az ezen a l a p u l ó m i n d szorosabb együttműködésben kereste a súlyos politikai és gazdasági nehézségek megoldását. A d u a l i z m u s kori Magyarországot a szokásos pamfletszintű leegyszerűsítések n é l k ü l , de egyértelműen b í r á l t a . .Az tagadhatatlan, hogy k r i t i k á j á n a k élét a b a r á t i h a n g n e m m i n d i g t o m p í t j a , de .azért érdemes megnézni, m e d d i g m e n t el a „megértés"-ben. M e g á l l a p í t á s a szerint 1914-ben Magyarország „még sok tekintetben elmaradott ország volt, ez pedig n e m ikis mértékben saját uralkodó osztályai számlájára írható. A t á r s a d a l m i szerkezet •rendkívül reakciós volt, a főbb központokban sietve felépített h o m l o k z a t ijesztő .szegénységet és tudatlanságot takart el, s mindezt a legmerevebb politikai osztályiUralom táplálta. M i n d a z o n á l t a l n e m volna igazságos, h a Magyarország v a l a m e n n y i ihiányosságáért uralkodó osztályait hibáztatnánk. Sok m i n d e n é r t eseménydús törté-.nelme a felelős. Hiszen végső soron csak egy fél századon á t élvezte a de facto függetlenséget. H a még egyszer ennyi békés év á l l rendelkezésére, akkor t a l á n egy konszolidált, s — bőséges természeti kincsei folytán — gazdaságilag virágzó, m o d e r n . á l l a m m á fejlődhetett v o l n a " — ha az egységes politikai nemzet f i k c i ó j á t ó l megszab a d u l v a megoldja a nemzetiségi kérdést. (Hungary and her Successors, 31. 1.) Figyelemreméltó tény, hogy Macartney m u n k á i t az akkori Magyarországon csak a rend-szer bírálói fogadták egyértelmű elismeréssel (ld. Csécsy Imre, B r a u n Róbert, Illyés .Gyula, m a j d G á l István recenzióit, illetve megjegyzéseit), m í g a németellenes, de konzervatív körök örültek u g y a n a k o m o l y történész rokonszenvező megközelítésének, de sok állítását (elsősorban a dualista Magyarország megítélését és a revízióval : szembeni fönntartásokat) vitatták. A Hitler agressziói n y o m á n felforrósodó nemzetközi atmoszféra, m a j d a világháború n e m a legalkalmasabb időpont volt arra, hogy a történész, h á t m é g a jelennel is foglalkozó „kortörténész" pusztán akadémikus távolságból közelítsen t é m á j á hoz. Macartney is részt vállalt a Németország ellen folyó politikai harcbán, harcá,nak f o r m á j á t azonban bizonyos keretek között ő m a g a választotta meg. N e m k í v á n t csatlakozni azokhoz, a k i k n e k szinte örömet okozott, hogy „ l e í r h a t j á k " a m i n d jobban Hitler j á r o m á b a kerülő-lépő országot, megállapítva, hogy a nyugati d e m o k r á c i á k örök ellensége, népe j a v í t h a t a t l a n u l reakciós. M i n t a brit k ü l ü g y m i n i s z t é r i u m szakértője, Macartney áz angol k o r m á n y előtt hangsúlyozta Magyarországnak a németektől való distancírozást szolgáló — igaz erőtlen — lépéseit, hogy ezzel olyan p o l i t i k á r a -ösztökélje kormányát, amely bátorítást és támogatást n y ú j t a magyarországi németellenes erőknek. Ez magyarázza, hogy a 40-es évek legelejére némileg m ó d o s u l t kor á b b i revízióellenes álláspontja, bár 1941-ben a kelet-közép-európai rendezés ú t j á r ó l írott könyvében (Problems of the Danube Basin, 1942, 19442, m a g y a r u l megjelent 1943-ban Országh László fordításában) kitartott k o r á b b i álláspontja f ő b b tételei mellett: e térség népeit elsősorban n e m j u t a l m a z n i és b ü n t e t n i kell, h a n e m lehetővé tenni őszinte együttműködésüket, mindenekelőtt gazdasági téren. Macartney nézőpontja persze mindvégig polgári-liberális maradt, a m i n a történelem közben túlhaladt, de javaslatai m i n d e n k é p p h u m á n u s a b b a k voltak, m i n t a szélsőséges burzsoá nacionalizmus álláspontjára helyezkedő Hitler-ellenes polgári emigránsok többségéé. Macartneynak a I I . v i l á g h á b o r ú alatt végzett politikai szakértői tevékenységét pontosan n e m ismerjük, de valószínűleg része volt a b b a n , hogy h a z á n k r a a német .megszállás előtt n e m hullottak a b o m b á k . Az ezekben az években szerzett rengeteg bizalmas információ, m a j d a Magyarország szocialista i r á n y ú átalakulása elől emigráló magyar diplomatáktól nyert adatok segítették a z u t á n Macartneyt ahhoz, hogy megírja a I I . világháború alatti Magyarország nagyszabású történetét: October the Fifteenth. A History of Modern Hungary, 1926—1945 (1957, 19612) (Október 15-e. A modern Magyarország története). Egy ennyire kritikus időszakot tárgyaló m u n k á n á l a polgári szemléletmód természetszerűleg sokkal hangsúlyozottabban érvényesül, és erősen színezi az események beállítását, a személyes ismeretségek, befolyások is kihatottak egy sor kérdés, illetve személy megítélésére, de a m a g y a r .«0
kormánypolitika védőiratának semmiképpen sem m o n d h a t ó e könyv. A d a t a i n a k gazdagsága, polgári objektivitása a magyar marxista történettudomány számára is nélkülözhetetlen f o r r á s m u n k á v á teszi. ö n á l l ó kutató munkássága mellett n e m lebecsülendő az a szerep, a m i t Macartney a m a g y a r történetírás eredményeinek egy világnyelven történő elterjesztésével töltött be. M á r említett őstörténeti m u n k á j a mellett a 30-as évek végétől 1951-ig hét hosszabb t a n u l m á n y t és egy összefoglalást publikált a koraközépkori m a g y a r történelem forrásairól: Studies on the Earliest Hungárián Historical Sources, The Medieval Hungárián Históriám (1953), s írt egy széles körökben használt összefoglaló magyar történetet ( H u n g a r y . A Short History, 1962). Az Elbától keletre fekvő országok' történetét tárgyaló m u n k á k egyik igen gyakori hiányossága, hogy egyetlen nemzet aspektusából nézve születnek meg, kiszakítva a térség általános fejlődésvonalából. Macartney igyekezett elkerülni e h i b á t : Magyarország mellett legalább a n n y i r a otthon van Ausztria történetében, de a többi kelet-európai népre is figyelmet fordított. Ezt jelzi A l a n P a l m e r r a l közösen írott könyve is (1 ndependent Eastern Europe, 1962) (A független Kelet-Európa története), melyben a századfordulótól 1941-ig a Németország és Oroszország (illetve a Szovjetunió) közötti térség történetéről kísérel meg szintézist alkotni a két szerző. Valójában ez a széles k ö r ű kelet-közép-európai tájékozottság tette lehetővé, hogy hitelesen í r j a meg a Habsburg-birodalom utolsó korszakának nagy történeti kézikönyvét, melyet joggal tekinthetünk életműve csúcsának: The Habsburg Empire, 1790—1918 (1968, 19712). E m u n k a elsősorban a birodalmat alkotó 12 nép történészeinek „nemzeti" feldolgozásai a l a p j á n készült, de többé-kevésbé sikerült ezeket a nemzeti látásmódon túltekintő szintézisbe foglalni. Persze elkerülhetetlen, hogy egyes ítéleteit az egyik vagy másik „nemzeti" álláspont ne nehezményezze, de ilyen alapon m i n d e n nép találhat a könyvben nehezményeznivalót. Macartney n e m fogadja el egykönnyen a történetírás közkeletű állításait, legyen az olyan kisebb jelentőségű kérdés, hogy valóban „táncoló" volt-e az 1815-ös bécsi kongresszus, vagy olyan alapvető jellegű, hogy beszélhetünk-e uralkodó és elnyomott nemzetekről a Monarchiáb a n . (Ez utóbbira adott válasza n é m á l l messze a marxista m a g y a r történetírás egyes képviselőinek m a i álláspontjától.) F ő erénye mégsem a polemizálás, h a n e m a történelem folyamatának széles k ö r ű értelmezése. A viszonylag röviden tárgyalt k ü l p o l i t i k a és a részletesen vizsgált belpolitika mellett behatóan ismerteti a gazdasági viszonyokat, az á l l a m a p p a r á t u s felépítését és működési mechanizmusát, de kitér a művelődés, a k u l t ú r a eseményeire és irányzataira is. Szemlélete n e m nevezhető konzervatívnak, i n k á b b a nagy liberális nemzedék eszmevilágának folytatása jellemzi, tehát rokonszenvvel tekint az „alsóbb" osztályokra és a helyzetük javítását célzó törekvésekre, de a radikális, főként a forradalmi megoldásokkal, az erőszakkal sosem szimpatizál. Ezért a z u t á n a 48-as forradalmakról, a magyar márciusról, m a j d a szabadságharcról (e kifejezést n e m is használja), végül a X X . század eleji radikalizmusról írott szavai m a kevés részről t a l á l n á n a k egyetértésre. Mindemellett Macartney n e m ragaszkodik régebbi nézetei fenntartásához, m ű v e ú j kiadását készítve elő nagy készséget m u t a t a magyarországi marxista történetírás álláspontján a k , legújabb eredményeinek megismerésére, felhasználására. Macartney élete kilencedik évtizedének küszöbén sem pihen. 1969-ben népszerűsítő jelleggel tömör összefoglalást jelentetett meg M á r i a Terézia koráról (Maria Theresa and the House of Austria), a következő évben pedig egy nagy dokumentumsorozat számára készített szép válogatást (The Habsburg and Hohenzollern Dynasties in the XVII. and XVIII. Centuries), miközben a bírálatok és kiegészítő meg6
Tiszatáj
81
jegyzések alapján folytatja A Habsburg-birodalom átdolgozását. Ennek mielőbbi sikeres elvégzéséhez pedig csak erőt és egészséget kívánhatunk 80. születésnapján a magyar történelem legnagyobb angol ismerőjének és ismertetőjének
JEGYZET E r ö v i d vázlat c s u p á n a t á j é k o z t a t á s igényével í r ó d o t t , t e h á t n e m t ö r e k e d e t t M a c a r t n e y m u n k á s s á g á n a k kritikai vizsgálatára, u g y a n a k k o r azonban jelezni kívánta, melyek azok a f ő b b v i t á s p o n t o k , a m e l y e k s z e m é l y é v e l és í r á s a i v a l k a p c s o l a t b a n i t t h o n és k ü l f ö l d ö n f ö l m e r ü l hetnek.
DÉR ISTVÁN R A J Z A .82
Kristó Gyula: Csák Máté tartományúri hatalma A középkor története iránt érdeklődők m i n d e n bizonnyal nagy haszonnal forgatják a könyvet, mely a címében foglaltaknál j ó v a l gazdagabb problematikát érint. Nemcsak azért, mert a szerző Csák M á t é tartományurasága históriáját nemzetközi (kelet-európai) keretekbe ágyazva tárgyalja, h a n e m azért is, mert egyetlen feudális ..kiskirályság" monografikus feldolgozása kapcsán a X I I I — X I V . század fordulóján létrejött magyarországi tartományúri rendszer általános kérdéskörére vonatkozóan is alapvető megállapításokat tesz. A szerző a t a r t o m á n y ú r i rendszer kialakulását nagyobb történelmi összefüggésbe illeszti, a m i k o r — az orosz, a lengyel, a cseh és a m a g y a r fejlődés tanulságait együttesen figyelembe véve — felvázolja a feudális széttagolódás k ü l ö n b ö z ő f o r m á i n a k megjelenését e népek feudális kori története első évszázadaiban, s ennek során Csehországban és Magyarországon a tartományuraságot tekinti a feudális territoriális széttagolódás legfejlettebb megnyilvánulásának. Magyarországon a feudális felépítmény szférájában jelentkező állami-politikai széttagolódás, amely gazdasági alapját a naturális gazdálkodásban, társadalmi létrehozóját pedig a királyi h a t a l o m m a l szembekerülő — elsősorban világi, s csak részben egyházi — magánnagybirtokosokban találja meg, először a X I . századi dukátus f o r m á j á b a n öltött testet. (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a X I . századi magyarországi d u k á t u s történetét részletesen tárgyaló könyv a szerző tollából a közeljövőben fog megjelenni.) A X I I . század közepétől a széttagolódási tendenciák hol királyi hercegség, hol i f j a b b királyság képében jelentkeztek. (Ezek tüzetes vizsgálatát ismereteink szerint a szerző most végzi.) A X I I I . század második felétől — amikorra megszűnt a királyi birtok túlsúlya a magánnagybirtokkal szemben — a gazdaságilag megerősödött világi magánnagybirtok m á r n e m elégedett meg a feudális széttagolódás korábbi formáival, s gazdasági h a t a l m á n a k megfelelő politikai emancipációt igényelve magának, tartományuraság kiépítésére tört. A feudális oligarcha családok k ö z ü l ebben különösen kiemelkedett a nagy m ú l t ú Csák nemzetség trencséni ága, amely I V . Béla korától kezdődően két generáción keresztül „a királyi udvar melegénél és fényénél" nagyszabású birtokszerző akciókba kezdett, s ezeknek eredményeképpen megvetette alapjait egy leendő tartományuraságnak. A harm a d i k generáció legjellegzetesebb a l a k j a : a királypártisággal végül is szakító, s céljai elérésében semmiféle eszköztől vissza nem riadó Trencséni Csák M á t é az elődei által lerakott alapokra két évtized alatt felhúzta az épületet: a mintegy 18 vármegyére kiterjedő s kb. 45—50 ezer km 2 -nyi területű hatalmas „kiskirályságot". A szerző rendkívül plasztikusan és sokoldalúan ábrázolja, kronológiai sorrendben is lépésről lépésre nyomon követi ezt a folyamatot, kiadott és kiadatlan oklevelek tömegének felhasználásával szemléletes képet n y ú j t a Csákok tartományúri hatalm á n a k kiépítéséről. Ennek során a szerző messzemenően támaszkodik saját korábbi, külföldi és hazai szakfolyóiratokban megjelent, e tárgykörrel kapcsolatos publikációira is. Véleményünk szerint különösen értékes fejezetét képezi a könyvnek az a rész, ahol a szerző a tartományúri hatalom funkcionálásának eddig még kevésbé
6*
83
ismert, s meglehetősen bonyolult kérdéskomplexumát vizsgálja. A t a r t o m á n y ú r i rendszer bázisát képező társadalmi erők helyzetének sokoldalú elemzése k a p c s á n kerül sor a magyarországi familiaritás n a p j a i n k i g m é g kellően n e m tisztázott genezisének beható tárgyalására. A korábbi kutatások eredményeit felhasználva f i n o m a n árnyalt vizsgálat tárgyává teszi a szerző a m a g y a r f a m i l i a r i t á s gazdasági, jogi és katonai vonatkozásait, s eközben nemcsak a korabeli birtokjog egyes f a j t á i (familiárisi, nemesi, nemzetségi birtokjog) között tesz világos különbségeket, h a n e m egyúttal meghatározza a tartományúri hatalom k i a l a k u l á s á b a n játszott eltérő szerepüket is. M i u t á n a szerző adatok sokaságával bizonyítja, hogy a f a m i l i a r i t á s n a k — elsősorban katonai vonatkozásai m i a t t — nagy szerepe volt a magyarországi tart o m á n y ú r i rendszer kialakulásában, s hogy familiaritás n é l k ü l n e m is jöhetett v o l n a létre tartományuraság, a továbbiakban összehasonlítást végez a magyarországi familiaritás és a nyugat-európai vazallusság között. A k ü l f ö l d i és hazai s z a k i r o d a l o m eddigi eredményeit továbbépítve kísérletet tesz a lényegileg azonos f a m i l i a r i t á s és vazallusság között meglevő n e m jelentéktelen különbségek o k a i n a k meghatározására. A szerzőnek az a véleménye, hogy a m a g y a r f a m i l i a r i t á s és a n y u g a t i vazallusság közti eltérések részben arra vezethetők vissza, hogy az előbbi az u t ó b b i h o z képest abszolúte és relatíve is t ö b b évszázados késéssel jött létre, részben pedig arra, hogy a familiaritás viszonylag rövid idő alatt erőszakos ú t o n s viharos gyorsasággal épült ki, ennél fogva kevésbé járhatta át a X I I I . század m á s o d i k fele társadalmi és gazdasági viszonyainak egészét. Csák M á t é „kiskirálysága" gazdasági bázisának tárgyalása lényegében m á r á t is vezet a tartományuraság b u k á s a döntő okának bemutatásához. V é l e m é n y ü n k szerint a szerző e kérdésben sem csak „árnyalja, gazdagítja és k o n k r e t i z á l j a " a k u t a t á s o k ide vonatkozó eredményeit, h a n e m lényegesen ú j a t m o n d akkor, a m i k o r leszögezi, hogy Csák M á t é tartományurasága a természeti gazdálkodás t a l a j á n állt, de ö n m a g a gazdasági alapjához képest fáziskéséssel jött létre olyan időszakban, a m i k o r m á r az á l l a m i egység irányába ható árutermelési és pénzgazdálkodási viszonyok megerősödése végül is megkövetelte és lehetővé is tette a t a r t o m á n y ú r i rendszer felszámolását. Jelen keretek között a szerző tudományos eredményei k ö z ü l csak a z á l t a l u n k vélt legjelentősebbekre h í v h a t j u k fel a figyelmet, más, ugyancsak fontos (pl. a birtokkoncentráció szerepével avagy Csák Máté d i p l o m á c i á j á v a l , v á r o s p o l i t i k á j á v a l , igazságszolgáltatásával és közigazgatásával stb. kapcsolatos) következtetések és megállapítások értékelésére nincs lehetőség. Arra azonban feltétlenül u t a l n u n k kell, hogy a rendkívül gazdag k ü l f ö l d i és hazai szakirodalómmal dolgozó szerző m i n d i g és mindenekelőtt a forrásokból i n d u l ki. Csak kellő forrásos megalapozottság esetén von le tanulságokat, s ily m ó d o n következtetései n e m üres spekulációk, h a n e m a marxista forráskritika széles fegyvertárát felvonultató forráselemzés eredményei. Elsősorban az oklevelek tömegére épít, de f e l h a s z n á l j a a korabeli törvények és az elbeszélő források adatait is. A szélesebb k ö r ű nagyközönség számára is élvezhető stílusban megírt m u n k a a tervezett tízkötetes m a g y a r történelem s z á m á r a előt a n u l m á n y k é n t készült, s úgy gondoljuk, hogy nagymértékben h o z z á j á r u l a megfelelő kötet sikeres elkészültéhez. Határozott meggyőződésünk, hogy a m ű a m a g y a r m a r xista történetírás jeles terméke, hézagpótló m u n k a , amely a szerző eddigi vizsgálódásainak (dukátus stb.), v a l a m i n t most folyó k u t a t á s a i n a k eredményeivel együtt a magyarországi feudális széttagolódás több évszázados története marxista feldolgozásának szilárd alapját képezi. A k ö n y v használatát térkép, genealógiai t á b l á z a t és részletes n é v m u t a t ó könnyíti meg. (Akadémiai, 1973.) MAKK
84
FERENC
Egy újabb kapcsolattörténeti kötet HOPP LAJOS : A RÁKÓCZI-EMIGRÁCIÓ LENGYELORSZÁGBAN
Évszázadok m ú l t á n is elénk-elénk áll néha a magyar emigrációk történetének néhány tragikus sorsú alakja, iskolai történetek hőse, irodalmi élményeink egy-egy mozzanatának hordozója. Olykor megkap még a sztoikus Mikes leveleinek „édes néném" fordulata, nyomaszt I I . Rákóczi Ferenc ágostoni ihletésű vallomásainak súlya, v i t á i n k b a n példaként szerepel a magyar politika sorsfordulójáról oly világos fővel ítélni t u d ó emigráns Kossuth. E m l é k ü k azonban i n k á b b csak érint, megzavar, de egyre kevésbé és egyre kevesebbekben mélyít el gondolati folyamatokat. Tragédiájuk hangulattá, ízzé lett, s bizony kevés a példa arra, hogy egységben lássuk, együtt értékeljük korábbi sikeres csélekedeteiket és hosszú, kényszerű emigrációba szorult életüket. B á r tiltakozunk, a gyakorlatban úgy látszik, mégis sokszor a d u n k igazat a századeleji történetírónak (Szekfű G y u l á n a k ) , aki éppen a Rákóczi-emigrációval és m a g á v a l R á k ó c z i Ferenccel kapcsolatban fogalmazta meg kegyetlen, igaztalan m o n d a t á t : „Pályafutása a hullámé, mely kicsapván, tétlen tespedéssel feneklik meg a parton." Vélekedésünkben — talán n e m tévedünk — nagy szerepet játszik a m ú l t r ó l a sikerek a r á n y á b a n ítélkező utókor történetietlen szemlélete, egy kontraszthatás érvényesülésé, amely a fényes korok és beteljesült politikai vágyak igézetében, tényleges értéküknél kisebbnek m u t a t j a az őket összekapcsoló szürkébbeket. Utóbbiakról kedvelt dolog volt, és lesz, keveset szólni, vagy a n é l k ü l ü k bekövetkező sikerek nagyszerűségét velük bizonyítani. Néha úgy látszik, hogy a m á b ó l sikertelennek ítélt történelmi tett pusztán arra való, hogy általa lehessen k i m u t a t n i a fejlődést, a változást, a többletet. A z emigrációtörténetek legtöbbször ebbe az értelmezési vonulatba tartoznak. S természetesen értelmezésen n e m az olyan emigrációkról alkotott nézeteket értjük, amelyeknek szereplői retrográd történelmi mozgalmakhoz kapcsolódtak. A z emigrációk történetének azon magányos alakjairól beszélünk, k i k n e k élete, m i n t Rákóczié, 1848 és a későbbi társadalmi mozgalmakat következetesen végigvivőké, az utókortól méltatlanul elfeledve vagy igaztalanul értékelve hullt az idegen világok éjszakájába. Kevés történetírónk van, aki a Rákóczi-emigráció históriáját k u t a t v a egyszerre értette volna meg az 1711-et követő csaknem fél évszázad gyarlóságait és erényeit, a kilátástalanság és a remény mélységesen emberi kapcsolatának teljességét. Szalay László, a k i szintén volt emigráns, sokat vívódott a fejedelem Rákóczi Ferenc száműzetésben beteljesedő sorsán. Utódai, főként Thaly K á l m á n , m á r i n k á b b csak összegyűjtötték, ú j elemekkel egészítették ki, vagy értelmezték az elemekből adódó képet. Az ú j a b b évtizedek kutatásai pontosították ezt, s a kiterjedt kapcsolattörténeti vizsgálódás eredményeként bővítették a Rákóczi-emigráció főként francia, részben lengyel időszakáról alkotott tudományos nézeteket. H o p p Lajos — e lap olvasói számára sem ismeretlenül — maga is mélyebb összefüggésekbe ágyazódó témához n y ú l t a Rákóczi-emigráció lengyelországi szakaszát kutatva, egyszersmind úgy is azonban, m i n t aki az emigráció irodalmi, bölcseleti, művelődési eredményeinek szakértője, a Mikes-életmű kritikai k i a d á s á n a k gondozója. Előző könyve a magyar—lengyel kapcsolatok korai fejleményeit vizsgálta X V I I I . századi újjászületésükig, de m á r jelezte és kisebb t a n u l m á n y o k b a n is előkészítette mostani kötetét az emigráció lengyel szakaszáról. Könyvének m ú l h a t a t l a n érdeme, hogy összefoglalta és levéltári forrásokkal teljesebbé tette az eddigi tudást, s biztos viszonyítási pontot adott az ú j a b b ismeretek beillesztéséhez. Lengyelország n e m egyszerű kezdő szakasz az emigráció történetében, amelyet a francia és a törökországi követett, h a n e m ö n m a g á b a n megálló több évtizednyi történet is, amelyből a francia kiágazott s a török szakasz részben visszakapcsoló85
dott, H a az emigráció történetét m i n d e n pillanatban a fejedelem hollétéhez kapcsolj u k , akkor a lengyelországi rész 1712 novemberében, m i d ő n R á k ó c z i elhagyta Danck á t (Gdanskot), lezárult. H a azonban tudjuk, hogy távozása u t á n egy kiterjedt délés észak-lengyelországi kolónia maradt, nem tehetjük meg, hogy az emigráció történetét pusztán X I V . Lajos, m a j d a Régens párizsi u d v a r á h o z kapcsolódó, illetve a Rodostóban élő fejedelmi környezet rajzaként vegyük, h a n e m az emigrációs központok kapcsolataira, a politikai fordulatokat követő i d ő n k é n t i átcsoportosulására kell figyelmünket fordítani. A Lengyelországban m a r a d t száműzöttek sorsa mindenesetre ennek megfelelően alakult. A hazát kényszerűen elhagyó k u r u c főemberek k ö z ü l Lengyelországban jószerével csak Vay Á d á m , Forgách Simon, Beniczky G á s p á r , J á v o r k a Á d á m , K r u c s a y István és Máriássy Á d á m m a r a d t a k családtagjaikkal. M á r J a r o s l a w b ó l hazatért a kibujdosottak egy népesebb tábora, később a fejedelmi udvartartás és testőrség j ó része. A híven kitartók, később hazájukból országgyűlési végzéssel is kirekesztettek, rendkívül megpróbáló anyagi, erkölcsi-emberi k ö r ü l m é n y e k között h o r d o z t á k életük terhét. A belzi p a l a t i n á n a k , Sieniawská-nak elfordulása ü g y ü k t ő l , a cári segítség puszta diplomáciai affér jellegének n y i l v á n v a l ó v á léte, I I . Ágost h a t a l m á n a k megszilárdulása k ü l ö n - k ü l ö n sem kedvezett a száműzöttek ügyének, együttvéve pedig a legteljesebb reményvesztettség indokává lett, 1712 végére — belső v i t á k t ó l , emberi csalódásoktól sem mentesen — kialakult az emigráció két k ö z p o n t j a , a déllengyelországi Jaroslaw, L w ó w környéke és a gdanski északi csoport. U t ó b b i V a y Á d á m h a l á l á v a l (1719) tulajdonképpen felbomlott, illetve délre húzódott. A k ö n y v h á r o m fő része jól elkülöníthetően tárgyalja a déli, m a j d az északi k ö z p o n t életét és — h a r m a d i k k é n t — a század ötvenes éveinek közepéig tartó J a r o s l a w — R o d o s t ó között k i a l a k u l t kapcsolat fellelhető elemeit. E n n e k során jellemzi a két emigrációs központ M o l d v á n keresztül érintkező tagjainak tevékenységét, amelyet 1717-ben, m a j d 1738-ban kifejezetten politikai-hadi lehetőségek kihasználása érdekében folytattak. A h a t a l m i válságban beékelődni kész, a b b ó l v a l a m i hasznot remélő emigráció próbálkozásairól n e m sok jót lehet mondani. T a l á n n e m is a n n y i r a az emberi szándékok miatt, m i n t i n k á b b a k ö r ü l m é n y e k következtében, amelyek n e m tették lehetővé, hogy a száműzöttek valamivel többre jussanak az eszközszerepnél, s a m i á l l a n d ó visszadobódásra ítélte őket. D e ha n e m feledkezünk meg Mikes korabeli helyzetértékeléséről, aki szerint „adja Isten, hogy soha senki b e n n ü n k e t ne kövessen és irtózva halljon beszélni a m i hosszas bujdosásunkról", akkor ó v a k o d u n k — m i k é n t a szerző is teszi — az emigráció szerepének végletes és n e m példa n é l k ü l álló értelmezésétől. A szerző módszerére az időrendi, s részben a személyekhez kapcsolódó t e m a t i k u s szerkesztés jellemző. Utóbbit az irodalmi, művészeti emlékek számbavételével éri el. A z 1711—12-es évet a Rákóczi—Sieniawska levelek, a S z a t h m á r i K i r á l y Á d á m - f é l e napló és a Rákóczi—Besenval levelezés a l a p j á n tisztázza, a későbbi éveket pedig Vay Á d á m n é , Zay A n n a imádságos könyve, egy gdanski iskolamester nyomtatványai, M á n y o k i Á d á m fejedelmi képíró működése, Mikes törökországi levelei, ill. egy lengyel emlékirat jellemzik. A f i n o m napló-, levél-, emlékiratelemzések, a filológiai pontosság és a sokoldalú kapcsolatteremtés révén a szerző el t u d jutni egy olyan viszonylag teljes ábrázoláshoz, amilyen a rendkívül eltérő forrásadottságok következtében egyáltalán lehetséges. Eltérő adottságokat azonban n e m lehet egyenértékűekké tenni, és így m ű v é n e k bizonyos szerkezeti aránytalanságai, mint a Mányoki-portré túlságos terjedelme, javarészt a körülményekből adódik. Igazságtalan lenne azonban kitéréseit, a k ö n y v menetét olykor feledni látszó „mélyfúrásait" valamely filológiai öncél érvényesüléseként értékelni. A lengyelországi Rákóczi-emigráció feldolgozója láthatóan m á s m o t í v u m o k n a k engedelmeskedik, m i d ő n az egyes, látszólag periférikus szereplők életének k i m e r í t ő ábrázolására törekszik. H o p p Lajos ugyanis emberekről ír, egykor élő ilyen vagy olyan sze86
repet vitt és szerepükhöz híven, esetleg gyarlón, esetleg erényesen, esetleg mindkétféleképpen viselkedő emberekről. Egyszersmind olyanokról is azonban, akik vállalásból, vagy kényszerűségből eredő tragédiát játszottak, s akiknek haló porukból feltámasztását nem lehet elég emberi-tudósi alázattal és felelősséggel tárgyalni. N e m célom H o p p Lajost dicsérni, író ember helyett m ű v e i beszélnek, á m n e m hallgath a t o m el meggyőződésemet, hogy az, aki J á v o r k a Á d á m r ó l , az i f j ú Forgách Zsigm o n d r ó l , de a hűséges Kajdacsynéról és a többi elesett eltérő életpályájáról is ilyen aprólékos gonddal, szeretettel, ítéletalkotó bátorsággal, de bölcs mértéktartással foglalkozik, a téma kutatásának Szalaytól kezdett, s kevesek által folytatott vonulatába tartozik. NAGY JÖZSEF
ZSIGMOND
Ñecas, Ctibor: A Balkán és a cseh politika A brnói egyetemen m ű k ö d ő szerző hálásnak t ű n ő témát választott: a Habsburgb i r o d a l o m egy szláv népének a birodalom balkáni, tehát szlávok által lakott területek felé i r á n y u l ó politikájához való viszonyát. Dicséretére válik, hogy ezt a viszonyt n e m az egykor — s sajnos, nemcsak egykor — oly divatos egyoldalú szemlélet jegyében ábrázolja (mely szerint a birodalom „elnyomott és kizsákmányolt nemzetei" csupán eltűrték, elszenvedték az egy — vagy két — nemzet érdekeit »szolgáló államapparátus kül- és belpolitikai lépéseit), h a n e m elvetve a csupán nemzeti kategóriákban való gondolkodást (mely gondolkodás következtében a Monarchiát egykor alkotó népek történetírásában és még i n k á b b publicisztikájában az a szemlélet érvényesült, hogy az ekkor elkövetett hibákért m i n d i g valamely más nemzet felelős), osztályalapokról k i i n d u l v a p r ó b á l j a interpretálni a cseh politikai életben a század elején érvényesülő k ü l p o l i t i k a i elképzeléseket. A z osztályszempont következetes szem előtt tartásával sikerül a szerzőnek megragadnia azt az igen bonyolult — s egyáltalán nem egyoldalú — kölcsönhatást, mely a birodalom k ü l p o l i t i k á j á t irányító apparátus s a birodalom e nemzetének politikai képviselete között fennállt. E kérdés boncolgatása s z á m u n k r a több szempontból sem érdektelen, hadd emeljem most k i a „techn i k a i " oldalt: közismert, hogy a dualizmus kori magyar á l l a m sem rendelkezett saját külpolitikai apparátussal, a magyar elképzelések is csupán áttételesen, b á r a dualizmusból következően nem olyan bonyolult áttételeken keresztül érvényesültek, a m i n t az más nemzetek esetében történt. Talán meglepőnek t ű n i k a könyvet bevezető megállapítás (nevezhetjük a szerző alaptételének is): a század elején, az imperialista érdekellentétek egyre élesedő kibontakozásának korában az Osztrák—Magyar Monarchia külpolitikája n e m állt ellentétben a cseh burzsoázia érdekeivel, sőt sok tekintetben annyira megfelelt azoknak, hogy a cseh polgárság politikai képviseletét ellátó pártok támogatták a Monarchia aktív b a l k á n i fellépését. Ennek okát az izmosodó cseh burzsoázia piackereső törekvéseiben találhatjuk, s ennek fényében talán n e m kell csupán taktikai megfontolásoknak t u l a j d o n í t a n u n k azokat a cseh megnyilvánulásokat, melyek a Monarchiát a cseh nemzet fejlődésének reális és megfelelő kereteként értékélik — hiszen a birodalom léte ö n m a g á b a n is komoly belső piacot jelentett a gyorsan fejlődő cseh ipar számára, s az aktív-, s nyugodtan l e í r h a t j u k : terjeszkedő-politika sem lehetett ellenszenves a cseh burzsoázia számára, mivel külső piacokat ígért. Természetesen az alapvető érdekek egybeesése n e m jelentette azt, hogy a cseh politikai á r a m l a t o k k r i t i k á t l a n u l viseltettek Ausztria bel- és külpolitikája i r á n t : a 87
továbbra is elevenen ható ausztroszlavizmus jegyében a birodalom föderalizálását, vagyis az államszerkezetnek a megváltozott erőviszonyokhoz való igazítását tűzték ki célul, külpolitikai elképzeléseiket pedig továbbra is a germanofóbia determinálta: igyekeztek Ausztriát Németországtól eltávolítani, s a régi konzervatív elképzelés, az osztrák—orosz együttműködés útját egyengetni. E koncepció a K r a m á r vezette ifjúcseh párt, a századelő vezető cseh politikai pártjának programjában fejeződött ki. Kramárnál a szerző az Ausztria iránti lojalitást, s azt a f a j t a konzervatív oroszbarátságot emeli ki, mely nem annyira a balkáni népek saját felszabadító harcától, mint inkább Oroszország aktív fellépésétől várta a török iga megszűnését — ellentétbe is került emiatt a haladóbb cseh csoportosulásokkal, s elszigetelődött a közvéleménnyel szemben is. Az ő „új-szláv" elképzelése épített ugyan a szláv népek politikai és gazdasági együttműködésére, de az adott hatalmi viszonyokon belül: ezért is támogatta a Monarchián belül és kívül élő délszlávok (főleg a szerbek) minden tiltakozása ellenére Bosznia-Hercegovina annexióját, mivel értesülése szerint az Oroszország hozzájárulásával történt. Nagyon érdekes a könyvnek az a része, mely a szláv kongresszusok gazdasági határozatait tárgyalja: plasztikusan rajzolódik ki a cseh burzsoázia szláv köntösbe öltöztetett gazdasági expanziója. A recenzens a mű legfőbb értékét abban látja, hogy a szerző, bár szimpátiája a cseh haladó erők iránt nem kétséges, nem próbálkozik a nemzeti múlt csábító átfestésével, s nem kívánja a kényelmetlen igazságokat, jelen esetben a cseh burzsoázia osztályérdekek által diktált megalkuvó ausztroszlavizmusát törölni a nemzeti tudatból, holott erre éppen a később perbe fogott Kramár esetében lehetősége lett volna. A könyv megfelel azok igényeinek, akik a történetírástól valóban a múlt objektív feltárását s nem didaktikus célokra használatos példatár összeállítását, vagy a mai problémák múltba való vetítését, s a nemzeti történelem ennek megfelelő prezentista átgyúrását várják. A könyvet kiegészítő bibliográfia bő és tanulságos. A kötet végén a nyelvet nem ismerő érdeklődő tömör és a mű lényegét tükröző német nyelvű összefoglalót talál. (Brno, 1972.) HEISZLER VILMOS
DÉR ISTVÁN R A J Z A .88
CSEHSZLOVÁKIA
Tallózás a Tvorbában Magyar olvasó számára azzal kell kezdenünk a cseh hetilap bemutatását, hogy hasonló m a g y a r nyelvű orgánumokhoz hasonlítjuk. Magyarország és Élet és Irod a l o m együtt, m o n d h a t n á n k , de talán j o b b a n érzékelhetjük a Tvorba jelentőségét és funkcióját, ha a bukaresti A hét mellé állítjuk. Politikai, tudományos és kulturális hetilap — olvashatjuk az impresszumban. Havonta egyszer terjedelmes irodalmi-kulturális melléklettel jelenik meg, de m i n d e n számban t a l á l u n k kritikákat, ismertetéseket a cseh kulturális élet jelentős eseményeiről: könyvekről, filmekről, színházról, rádió- és tévéműsorokról, kiállításokról, hangversenyekről. Idén novemberben lesz 46 éve, hogy irodalmi folyóirat i n d u l t ezzel a címmel Julius Fucík szerkesztésében. A m i k o r betiltották a cseh k o m m u n i s t á k irodalmi lapj á t , Frantisek Xavér Salda, a k i t ű n ő irodalomtörténész és esszéista átadta tanítván y á n a k , F u c í k n a k saját folyóiratát, a Tvorbát. Ez az o r g á n u m lett a két v i l á g h á b o r ú közötti Csehszlovákiában a h a l a d ó értelmiség egyik legjelentősebb műhelye. A Tvorba hasábjain találkoztak a baloldal legkiválóbb tollforgatói, olyan írók-költők és publicisták, m i n t I v a n Olbracht, M a r i é Majerová, Konstantin Biebl, Josef Hora, Zdenék Nejedly, Egon E r w i n Kisch, V l a d i m í r Clementis és Laco Novomesky. 1945-től ú j r a napvilágot l á t a folyóirat, m a j d megszakítások u t á n 1969 m á j u s á t ó l jelenik meg hetilapként a Tvorba, jelenleg a cseh kulturális élet egyik legfontosabb fóruma. Főszerkesztője, Jifi Hájek a kritikai élet vezető személyiségei közé tartozik. 1974 a cseh irodalomban W o l k e r jegyében kezdődött, h a l á l á n a k ötvenedik évfordulójáról m i n d e n l a p és folyóirat megemlékezett. A Tvorba idei 2. számában a költő verseit olvashatjuk, Stépán Vlasín Wolker kritikai munkásságáról cikkezik, egy m á s i k írás pedig k ü l f ö l d i fogadtatásával foglalkozik. A z —le— jegyű cikkíró sorra veszi a cseh költő m ű v e i n e k belga, román, lengyel, bolgár visszhangját, igazán s a j n á l h a t j u k , hogy áttekintésében a magyar fogadtatásról n e m ejtett szót, hiszen a magyar irodalom elég korán fölfigyelt jelentőségére, és a lefordított versek számáv a l sem kell szégyenkeznünk. Cseh—magyar irodalmi kapcsolatokról a hetilap 3. s z á m á b a n olvashatunk, Juraj Szántó Karel Capek a magyar k u l t ú r á b a n c í m m e l közöl érdekes adalékokat tartalmazó cikket. Ugyanebben a számban Somogyi Mátyásné (Bozena Somogyiová) búcsúztatja Darvas Józsefet, fölidézve az író p á l y á j á n a k legfontosabb szakaszait. A 6. szám irodalmi mellékletében Szlovákia k a p jelentős terjedelmet, az élő szlovák líra képviselői k ö z ü l Pavol Bunéák, R u d o l f Dobiás, Vojtech K o n d r ó t és M i l á n R ú f u s egy-egy versének cseh fordításával találkozhat az olvasó, Imrich Vaskó pedig J i f í W o l k e r és Szlovákia találkozásairól számol be. H á r o m a l k a l o m m a l j á r t a cseh költő a Tátra alatti országban, 1919 nyarán érettségije után, m a j d joghallgató korában, két évvel később, és végül 1924-ben, a m i k o r Tátraszéplakon keresett gyógyulást. W o l k e r költészete termékenyítő hatást gyakorolt a szlovák szocialista avantgarde lírára, J á n Poniéánra és Laco Novomesk^re például, de az u t á n u k indu89
"lókra is: A n d r e j P l á v k á t ó l Pavol Horovon keresztül egészen a m a i középnemzedék k i v á l ó költőjéig, M i l á n Rúfusig érezhető a nagy cseh lírikus poézisének sugárzása. A Tvorba 10. száma ad h í r t a k ö n y v h ó n a p j a — Csehszlovákiában m á r c i u s — a l k a l m á b ó l megrendezésre került eseményekről. A Cseh Írószövetség a k i a d ó k k a l , a Cseh I r o d a l m i A l a p p a l karöltve szervezett könyvkiállításokat, szerzői esteket, íróolvasó találkozókat. Ebben a számban olvashatjuk Jaromír Pele hosszabb dolgozatának első részét a cseh irodalom ú j a b b nemzedékeiről. H a mostani szemlénkben n e m is t u d u n k beszámolni a t a n u l m á n y n a k a hetilap áprilisi mellékletében megjelent folytatásáról, n é h á n y következtetését ismertetjük, hiszen először az általános tendenciákat vette sorra. A konkrét m ű v e k tanulságait elemző folytatásra később térünk m a j d vissza. „ I r o d a l m u n k b a n az utóbbi két-három évben minőségileg ú j "helyzet alakult k i " — kezdte fejtegetését a cseh kritikus. 1970 vagy 1971 a n t i n ó m i á i t m á r a m ú l t é n a k tekinthetjük; nemcsak a megjelenő m ű v e k színvonala, a sok ú j név eredményezett ú j helyzetet, h a n e m elsősorban az i r o d a l m i m ű v e k megváltozott tartalma. „Hogy megértsük az ú j cseh irodalom specifikumát, m i n d e n e k e l ő t t a n n a k a generációnak az életérzését kell megértenünk, amelyhez a szerzők t a r t o z n a k . " "Jaromír Pele h á r o m f ő tendencia jelentkezését tartja jellemzőnek. Fordulat történt •az egyén pszichológiájának vizsgálatától a társadalomban élő ember megismerése felé, visszahelyeződtek jogaikba a közösségi értékek. Kísérletek történnek az értékek és fogalmak relativisztikus szemléletének fölszámolására. És v é g ü l : az i r o d a l m i m ű visszakapta azt a funkcióját, hogy az emberek közötti k o m m u n i k á c i ó a k t í v eszköze legyen. Jellemzőek ezek a vonások az egész jelenlegi cseh irodalom fejlődésére, igen lényeges a jövő szempontjából, hogy az i r o d a l o m b a „belépő" n e m z e d é k számára e tendenciák az evidencia erejével hatnak. Jaroslava Pasiaková: Lajos Kassák. Tavaly jelent meg szlovákul a pozsonyi egyetem kiadásában a Kassák-irodalom ú j a b b termése. Első a l k a l o m m a l szól hozzá •huszadik századi i r o d a l m u n k fejlődésének egyik izgalmas kérdéséhez, az a v a n t g a r d e problémaköréhez hosszabb t a n u l m á n y b a n nem m a g y a r kutató. A kötet a l c í m e : A magyar avantgarde fejlődésének problémái és tendenciái, t a l á n pontosabb képet ad a szerző célkitűzéseiről. A Komensky Egyetemen m ű k ö d ő irodalomtörténész — jelenleg a budapesti bölcsészkar vendég előadója — m u n k á j á n a k kétségtelenül Kassák Lajos áll a középpontjában, de n e m az ő életművéről k a p u n k teljességre t ö r e k v ő elemzést, h a n e m a m a g y a r avantgarde mozgalmakról. E m o z g a l m a k esztétikai-világnézeti törekvéseiről, programjáról a föllépéstől a lassú szétbomlásig, 1915-től körülbelül 1928-ig. A kelet-európai irodalmak kapcsolatai iránt érdeklődők több év óta ismerhetik Pasiaková nevét, hiszen a közel tíz esztendeje megjelent csehszlovák—magyar irod a l m i kapcsolattörténeti kötetben is szerepelt m á r t a n u l m á n y a , és azóta számos írását olvashattuk a huszadik századi magyar líra (elsősorban R a d n ó t i ) , a cseh— m a g y a r és a szlovák—magyar irodalmi kapcsolatok kérdéseiről. Ezúttal irodalomtörténetünknek egy olyan fejezetét kísérelte m e g b e m u t a t n i , melynek vizsgálata a l a p j á n — a cseh és a szlovák fejlődés eltéréseit és egyezéseit figyelembe véve — a kelet-európai avantgardnak a nyugat-európaitól k ü l ö n b ö z ő vonásait lehet föltérképezni. Vállalkozása azért is tanulságos, mert az avantgarde gyorsan terjedő h u l l á m a i a legkülönbözőbb irodalmi hagyományokkal rendelkező nemzeteknél ugyanazon rendező elvek a l a p j á n épített műalkotásokat hoztak létre, amelyek sokkal internacionálisabb jellegűek voltak, m i n t a hagyományos művészi l á t á s m ó d p r o d u k t u m a i . Mégis más-más közegben másképpen érvényesült e h u l l á m o k hatása. Így a Tanácsköztársaság bukása u t á n emigrációba szorult magyar avantgardisták m á s törekvések i r á n t fogékonyák, a vereség szélsőségesebb formák keresésére sarkallja őket — á l l a p í t j a meg a bemutatott anyag a l a p j á n a szerző —, m i n t Csehszlovákia avantgardista íróiköltői, a k i k a stabilizáció, a forradalmi apály idején n y u g o d t a b b k ö r ü l m é n y e k között folytathatták a művészi útkeresést. A Kassák-csoport fejlődését négy szakaszra b o n t v a vizsgálja. Először föllépésük körülményeit, a programalkotás időszakát veszi szemügyre a m a g y a r Tanácsköztár.90
saságig. A következő fejezetben a társadalmi forradalom aktív résztvevőiként szereplő művészek tevékenységét m u t a t j a be, m a j d az emigráció időszakát 1919-től 1926-ig, és végül a „magyar avantgarde zenitét és alkonyát", Kassák és más emigránsok itthoni próbálkozásait hazatértük után. Magyar, szlovák és cseh irodalmárok számára egyaránt sok érdekes megállapítást tartalmaz Paáiaková m u n k á j a , a nemzeti irodalom fejlődéséről alkotott képhez ez esetben is tanulságos kiegészítéseket ad az összehasonlító szempont. Csak egy észrevételét idézzük illusztrációképpen: „ A m í g a nyugat-európai, főleg a r o m á n nyelvterület irányzatai (tehát közvetve n á l u n k a poetizmus is) az egyén pszichoanalízisével a tragikus abszurdhoz jutottak el, a magyar szürrealizmus (Kassák, Illyés, Déry, Füst és mások) hasonló pszichikai automatizmussal olyan víziókat alkotott, amelyek nemcsak a szubjektív belsőt tükrözték vissza, h a n e m az objektív társadalmi helyzetet is m i n d i g tükrözték." (127. lap.) További érdeklődésre tarthat számot a közép-európai avantgardista irodalmárok, például a szlovák DAV-mozgalom és a Kassák-csoport kapcsolatainak bemutatása. Hasznos jegyzetanyag egészíti k i a kötetet, viszonylag nagy terjedelemben szerepelnek közöttük eredeti d o k u m e n t u m o k , az avantgarde képviselőinek művészi manifesztumai. A n e m magyar érdeklődőnek n y ú j t a n a k segítséget a legfontosabb írók-költők rövid életrajzi vázlatai; azoknak, a k i k pedig szlovákul n e m olvasnak, orosz és német nyelvű tartalmi kivonat ad eligazítást. KISS GY.
CSABA
LENGYELORSZÁG
Színházi élet A lengyel színház azért jó, mert á l l a n d ó a n vitákat provokál. A z elmúlt években megismerhettük Grotowski avantgarde módszereit, h a l l h a t t u n k az amatőrök, a diákszínpadok á t ü t ő sikereiről, talán Szajna bizarr kísérleteinek híre is eljutott legalábbis a színházi szakma berkeibe, és az olyan nagy rendezők, m i n t például Hanuszkiewicz, a k i n e k m i n d e n rendezése esemény, időnként egy-egy ötlet, fogás erejéig a magyar rendezők tevékenységére is hatnak. A lengyel színháznak igen nagy a közönsége. K r a k k ó b a n és Varsóban az érdekesnek ígérkező előadásokra hetekkei előre szétkapkodják a jegyeket. Ez az érdeklődés egyáltalán n e m véletlen. Egyrészt a közönség nagy része fiatalokból áll, a k i k határozottan igénylik, hogy róluk, az ő p r o b l é m á i k r ó l beszéljenek a színházakban, és a színházak ezt meg is teszik, mert a közönség igényét mindenképpen k i kell elégíteniük. Másrészt a lengyel drámairod a l o m m á r a m ú l t század első h a r m a d a óta betölti a nemzet emlékezetének szerepét — azt a szerepet, amely n á l u n k kizárólag a lírára jutott. A helyzet azóta sem sokat változott, Lengyelországban a nemzeti d r á m a a nagy romantikusok hagyományára épül, és nyilvánvaló, hogy a m a i d r á m a í r ó k — például Rózewicz, Mrozek, Bryll — magasabbról indulhatnak, a d r á m a i nyelvet Mickiewicz, Slowacki, Krasinski, Norwid és Wyspianski dolgozta k i számukra. De nemcsak a nyelvet, nemcsak egyes problém á k a t és azok megoldásait k í n á l j á k . A lengyel klasszikusok olyan d r á m a i mitológiát alkottak, amely csaknem példátlan a világirodalomban. M á r a klasszikusok is egym á s t é m á i t variálták, bizonyos alaphelyzetekhez m i n d e n ú j drámaíró-nemzedék visszatért a maga ú j szemléletével, interpretációjával. Így aztán a lengyel színházi életben voltaképpen egyetlen nagy vita folyik. A vita lényegére pontosan rávilágít az idei évad legnagyobb vihart kavaró szenzációja, az Andrzej W a j d a rendezte Novemberi éj (Noc listopadowa) krakkói bem u t a t ó j a . A v i l á g h í r ű filmrendezőnek m á r volt két nagy sikerű színpadi rendezése, 91
a Dosztojevszkij-regényből készült Ördögök, valamint Mickiewicz alkotása, az Ősök, szintén a k r a k k ó i Stari Teatrban. A most rendezett d r á m á t W y s p i a n s k i írta a század elején az 1830-as novemberi varsói felkelésről — arról az éjszakáról, amely egyébként az első nagy lengyel d r á m á k a t , Mickiewicz Ösökjét, Slowacki K o r d i a n j á t és Krasinski Istentelen K o m é d i á j á t is ihlette. Azon a novemberi éjjelen 161 varsói hadapród és Wysocki nevű fiatal tiszt vezetésével fellázadt a nagyherceg, az orosz cár bátyja, Lengyelország t e l j h a t a l m ú k o r m á n y z ó j a ellen. A nagyherceg n e m fojtotta vérbe a lázadást, amely egész Lengyelországra átterjedt, és a belső megosztottság, a koncepciótlan vezetés, a megoldatlan osztályellentétek m i a t t végül is teljes vereséggel végződött. A d r á m a a d ö n t ő éjszaka története, a cselekmény Varsóban játszódik, és nemcsak a történelmi alakok vesznek részt benne, h a n e m a k i r á l y i palota p a r k j á n a k görög szobrai, a görög mitológia megelevenedő istenei, félistenei is. A történelmi alakok a nagyhercegtől kezdve a legutolsó besúgóig v a l a m e n n y i e n v a l ó b a n éltek és nagyjából valóban úgy tevékenykedtek, m i n t a d r á m á b a n . A görög mitológia bekapcsolása révén azonban igen különös, költői alkotás jött létre, a szecesszió lengyel változatának d r á m á j a a históriás, epikus szerkezetet általános emberi szempontokkal emeli sajátos szintre. A d r á m a — és az előadás is — arról szól, hogy a felkelés eleve k u d a r c r a volt ítélve. Heroikus, de h i á b a v a l ó volt a küzdelem a f á t u m ellen, és ennek a küzdelemnek igen tragikusak lettek a következményei. Az egyetlen ember, aki a r á n y l a g világosan lát az általános zűrzavarban, éppen a nagyherceg, aki h a l l a t l a n u l b o n y o l u l t egyéniség, voltaképpen szereti a lengyeleket — a felesége is lengyel, akit r a j o n g v a i m á d —, és csaknem azt k í v á n j a , hogy az ellene kitört felkelés sikerrel j á r j o n . Ugyanakkor az ö n k é n y ú r vadsága is megvan benne. A lengyelek határozatlanok. Egymás ellen fordulnak, kicsinyes intrikákba vesznek, a nagy fellángolást n e m követik átgondolt tettek. Folyik a vér, a nagyherceg szomorúan és gúnyosan veszi tudomásul, hogy a felkelés elbukott. W a j d a koncepciójában nagyon erős az önkritika, az önirónia, dezillúziós m ű v e t alkotott, érinthetetlen szentségek, meggyökeresedett nemzeti előítéletek ellen száll harcba. A Wyspianski által felvetett kérdéseket t o v á b b gondolva m é g azt is kétségbe vonja, a m i az író számára is szentség volt. Wyspianski ugyanis halálosan komolyan vette a témát, versei l í r a i a k — gyakran ömlengőek —, az irónia n e m erős oldala. W a j d a mégsem Wyspianski-ellenes előadást rendezett. H ű t l e n ü l m a r a d t h ű az író szelleméhez. A görög szobrok Wyspianski verseit n e m szavalják, h a n e m énekl i k — az előadás fele operának is beillik — , ez az éneklés azonban eléggé k ü l ö n ö s : a színpadon tátogó szereplők h a n g j a play-backben, erősítőkön keresztül j u t a nézőtérre. Pokoli a l á r m a , a szövegből alig érteni v a l a m i t . (Egyébként a szöveget a közönség úgy ismeri, m i n t n á l u n k a B á n k b á n szövegét.) A zeneszerző K o n i e c z n y a rendező első s z á m ú munkatársa, a zene modern, hatásos, kitűnő. A színen a legkülönbözőbb jelmezek p o m p á z n a k barokk gazdagságban. A z egyik szobor — P a l l a s A t h é n é — kétszeres embernagyságú, és a valós szereplők cseppet sem d ö b b e n n e k meg, h a társalgásba kell k e z d e n i ü k a megelevenedett szobrokkal. A színen h o l masíroznak, hol családi d r á m á t játszanak, a szín fekete függönyökkel v a l ó m a n i p u l á l á s következtében gyorsan változtatható. W a j d a nem tagadta meg filmes m ú l t j á t , néh á n y jelenete legjobb f i l m j e i n e k jeleneteire emlékeztet. I d ő n k é n t teljesen elszakad a szövegtől, kizárólag a zenére, a látványra, a mozgáskompozícióra épít. H e l y h i á n y b a n csupán egyetlen emlékezetes jelenetet említek: a görög szobrok a h a r c b a n elesetteket siratják éppen, az elesett katonák felkelnek és a színpad m é l y é n evező K h á r o n felé i n d u l n a k (aki a mitológiából ismert ladikon az a l v i l á g b a viszi m a j d őket). K h á r o n W a j d a l á t o m á s á b a n n e m öregember, h a n e m fiatal, torzonborz ősember, aki n e m ladikon áll, n e m is a vízbe m á r t j a az evezőjét, h a n e m az a l v i l á g felé menetelő halott k a t o n á k tengerébe. M a g a alá l a p á t o l j a az ütemesen, sorokba rendezetten lépkedő hősi halottakat. Megrázó, gyönyörű jelenet. Műalkotást l á t u n k tehát K r a k k ó b a n , amelynek a színvonala n e m egyenletes ugyan, de bővelkedik telitalálatokban. Ezt azért érdemes leszögezni, mert a lengyel sajtóban a februári b e m u t a t ó u t á n igen heves vita folyt erről az előadásról, és a 92
v i t a n e m annyira az előadás művészi értékeit, m i n t i n k á b b a felkelés történettudom á n y i értékelését érintette. A sort a Stari Teatr igazgatója, J a n P a w e l G a w l i k nyitotta meg a Zycie Literackie hasábjain, ehhez többek között Z y g m u n t Gren és Tadeusz H o l u j szólt hozzá. A nézetek igen élesen elkülönültek. A z egyik értékelés szerint a felkelés indokolt volt, és csak szubjektív h i b á k következtében szenvedett vereséget. A másik vélemény szerint a vereség volt szükségszerű, és ezt az objektív társadalmi viszonyokból vezeti le. (Az előadás az utóbbi felfogást támogatja.) Hogy ez n e m akadémikus vita, azt G a w l i k világította meg, szerinte ugyanis az előadás n e m csak az 1830-as felkelésről szólt, az összes tragikusan végződött lengyel felkelésről akartak véleményt m o n d a n i , és ebbe a sorba az 1944-es varsói gettófelkelés is beletartozik. Ez pedig m á r nagyon f á j ó és nagyon vitatott pont a legújabbkori lengyel történelemben. A m i d r á m a i r o d a l m u n k n e m produkált olyan művet, amely kétségbe v o n j a a m a g y a r szabadságharc létjogosultságát. A hasonlat persze sántít: a m i szabadságh a r c u n k n a k nagyobb volt a bázisa, m i n t az 1830-as lengyel felkelésnek, esélyünk j ó v a l nagyobb volt a győzelemre. A lengyel felkelés a belső konfliktusok m i a t t esett szét, a m i n e k pontos tükre a romantikus lengyel d r á m a központi problematikája, a végső tett előtt megtorpanó romantikus hős skizofréniája, megőrülése. Mégis, nemzeti hagyományokat iróniával kezelni, szentségeket lerombolni bátor tett — természetesen akkor, ha megszenvedett világnézet, alkotó szándék van a mélyén. W a j d a ilyen szándékkal rendezte meg a Novemberi éjt. A politikát és a történelmet n e m lehet elválasztani a lengyel d r á m a esztétikai kérdéseitől. Ezért kavar akkora h u l l á m o k a t egy-egy merész, ú j szemléletű színházi előadás. Ezért j ó a lengyel színház. A m ű b e művészeten k í v ü l i szempontok is bekerülnek, és ez a jelek szerint a művészetnek csak hasznára válik. SPIRÖ
GYÖRGY
ROMÁNIA
Magyar művek románul „Kevesen fordítanak magyarból, nincs egy olyan munkacsoport, amelynek tagjaihoz, m i n t professzionistákhoz lehetne f o r d u l n i " — panaszolja D a n Culcer, az Igaz Szó 1973. áprilisi s z á m á b a n a r o m á n i a i magyar irodalom r o m á n tolmácsolásának problémáiról beszélve. H a m i s tilalomfákat döntögető, rokonszenvesen indulatos cikkének különös súlyt ad, hogy az utóbbi időben éppen a marosvásárhelyi Vatra c í m ű folyóirat k ö r ü l — melynek egyébként Culcer a főszerkesztő-helyettese — kezd kialakulni egy olyan fordítói gárda, amelynek tagjai ugyan n e m tekintik m a g u k a t „professzionistáknak", tehát n e m kizárólagos munkaterületük a műfordítás, de a jelek szerint magától értetődő kötelességüknek tartják, hogy a r o m á n i a i magyar irodalom legjobb alkotásait megismertessék a r o m á n olvasókkal. R o m u l u s G u g á n a k , a folyóirat főszerkesztőjének fordításában jelent meg r o m á n u l Sütő A n d r á s remekműve, az A n y á m k ö n n y ű á l m o t ígér; D a n Culcer nemrég adta át a kiadónak Markovits Rodion világot bejárt riportregényének, a Szibériai garnizonnak első r o m á n fordítását; Tudor Balte? V á r i Attila, a fiatal marosvásárhelyi író sajátos ízű novell á i t p r ó b á l j a átültetni r o m á n r a . Különösen nagy kedvvel' dolgozik A n d r e i Fischof. A z ő fordításában jelent meg 1973 végén Molter Károlynak, a r o m á n i a i magyar irod a l o m egyik nagy öregének első r o m á n nyelvű kötete, melyet a közönség érdeklődéssel, a k r i t i k a elismeréssel fogadott. Ugyancsak ő szólaltatta meg r o m á n u l Székely János több kiadást is megért poémáját, a Dózsát, és nemrég fejezte be K i r á l y László nagy sikerű regényének, a K é k farkasoknak a fordítását. 93
Ügy tűnik, a D a n Culcer által támasztott igénynek — említett cikkében a hivatásos fordítók h i á n y á t f á j l a l j a — Fischof felelne meg leginkább. A z o n b a n A n d r e i Fischof foglalkozására nézve fizikus, akinek csak a n a p i nyolcórás m u n k a u t á n j u t ideje az írásra — most jelenik meg első kötete — és fordítása. Egy o k k a l t ö b b ez arra, hogy elhiggyük neki: belső kényszer ösztönzi erre a m u n k á r a . Andrei Fischof 1940-ben született Tordán. Szüleivel m a g y a r u l beszélt (és beszél), de az iskolában, m a j d az egyetemen románul tanult, és egyszerre szívta m a g á b a a magyar és r o m á n kultúrát. M i n d k é t nyelvet j ó l ismeri — a r o m á n t j o b b a n , hiszen verseit r o m á n u l írja —, de fordít angolból és f r a n c i á b ó l is. Emberi-írói alakulásában d ö n t ő jelentőségűnek tartja egyetemi éveit, a hatvanas évek K o l o z s v á r é n a k hangulatát. A z E m i l Isac irodalmi körben több olyan fiatallal dolgozik együtt é v e k i g — például A n a B l a n d i a n á v a l , I o n Alexandruval, Nicolae Prelipceanuval — , akiket azóta a r o m á n irodalom legjobbjai közt tartanak számon. (Ugyanebben az időben a G a á l G á b o r irodalmi körben Farkas Árpád, K i r á l y László, Kenéz Ferenc, C s i k i László, Magyari Lajos, Kocsis István és társaik péntek esténként rendszeresen százn á l több főnyi hallgatóság előtt olvasnak fel és v i t á z n a k k ö r ö m s z a k a d t á i g eszményeikért.) Fischof 1965-ben telepedett le Marosvásárhelyen. Első fordításaira a kíváncsiság ösztönözte: érdekelte, hogy hangzana románul A fekete zongora, m a j d P á s k á n d i Szép nő, csúnya n ő c í m ű karcolata. A játékból c s a k h a m a r szenvedély lett: a V a t r a elődjében, a Cvadran mure§an-ban saját versei mellett versfordításokkal is — először egy Lászlóffy Aladár-vers átültetésével — jelentkezett. A m i k o r a V a t r a megjelent, m á r vaskos kéziratkötegből válogathatott a folyóirat számára. Molter K á r o l y és Székely János kötetének lefordítására a Kriterion kérte fel, K i r á l y László regényét ő választotta; saját bevallása szerint minden sorát m a g á é n a k érzi. Nemrég egy interjúban (A Hét, 1974. február 1.) említette, hogy szívesen á l l í t a n a össze egy antológiát a fiatal r o m á n i a i költők műveiből, de a k i a d ó n e m kapott u t á n a . A z ó t a annyiban változott a helyzet, hogy egy — a bukaresti Albatros k i a d ó n á l megjelenő — antológia számára K á n t o r Lajos, Fischof, Lászlóffy A l a d á r és Szilágyi Domokos fordításaiból is válogatott. Egyébként örömmel v á l l a l n á Szilágyi Domokos Sajtóértekezlet kötetének r o m á n fordítását — az anyag nagy részével m á r elkészült — , s tervei közt szerepel a tragikus körülmények közt e l h u n y t Szőcs K á l m á n verseinek megszólaltatása r o m á n nyelven. M u n k a ü t e m é t ismerve szinte hihetetlennek t ű n i k : arra is van ideje, hogy a magyarországi irodalmat figyelemmel kísérje. Nemrég J ó k a i A n n a Szeretteink, szerelmeink c í m ű kötetéből fordított le egy novellát a kolozsvári Tribuna számára, s nagyon örvendene, ha egy k i a d ó megrendelné tőle p é l d á u l Moldova György A sötét angyal, vagy Negyven prédikátor c í m ű regényének r o m á n fordítását. A Vatra fordítói körének és ezen belül Andrei Fischofnak ritka ügyszeretettel és rátermettséggel végzett m u n k á j a a magyar és r o m á n irodalom s z á m á r a egyaránt hasznos. B e m é l j ü k , hogy m i n d i g t a l á l n a k majd a r o m á n i a i m a g y a r i r o d a l o m b a n olyan alkotást, melyet m a g u k é n a k éreznek, és szívesen szólaltatnak meg r o m á n u l . GÁLFALVI
94
GYÖRGY
SZOVJETUNIÓ
Új versek A Novij M i r m ú l t év novemberi száma közli Róbert Rozsgyesztvenszkij Dolgí (Adósságok) c í m ű ú j versciklusát. Költeményeinek középpontjában a felelősségtudat áll; az idő, a tetteink és lelkiismeretünk előtti számvetés. Sokban hasonló Jevgenyij Vinokurov verseinek problematikája. (A Z n a m j a 1973. decemberi számában.) Vinokurov a tőle megszokott gondolatisággal és képi látásmóddal próbálja megörökíteni a szárnyalni akaró emberi szellem küzdelmét a fölemelkedés nehézségeivel, akadályaival. Ugyancsak a Z n a m j a decemberi számában jelent meg M a j j a Ulrih emlékező írása Szőllősi K l á r á r ó l . Elsősorban a fordító és a nyelv h á r o m évtizedes kapcsolatáról, Szőllősi K l á r a négy, szovjetunióbeli utazásáról ír, de feleveníti emlékeit arról a sokrétű és m é l y irodalmi és nyelvi kultúráról, amely n é l k ü l nem születhettek volna meg a klasszikus és m a i orosz írók m ű v e i n e k példás színvonalú magyar kiadásai. A Lityeraturnaja Rosszija irodalmi hetilap m ú l t év 50. számában közli Feliksz Kuznyecov t a n u l m á n y á t a Magyarországon is jól ismert Vlagyimir Tendrjakovról. A szerző szerint Tendrjakov n e m csupán ábrázolja az életet, de útkereső szenvedéllyel töpreng a felvetődő kérdéseken. Életművének középpontja az emberi, személyes és társadalmi becsület, felelősségérzet. Tudja, hogy csak az képes alakítani és megtartani ezt a világot, aki magáénak érzi azt. Az O k t j a b r j a n u á r i száma m a i azerbajdzsáni költők, Nabi Hazri. Dzsabur Nabruz és D a v u l Naszib verseit közli. Legismertebb k ö z ü l ü k az 1973-as Á l l a m i díjas N a b i Hazri (N. Babajev), az azerbajdzsáni irodalom háború u t á n i nemzedékének egyik vezető képviselője. Ü j verseiben jugoszláviai utazásának emlékeit, tanulságait örökíti meg. A Vitcsizna j a n u á r i száma Anatolij Horunzsij ú j novelláit közli. A z idősebb generációhoz tartozó szerző (éppúgy, m i n t a költő Vaszil Miszik) az utóbbi években nőtt a m a i u k r á n irodalom egyik jelentős képviselőjévé, mintegy betöltve azt az űrt, amelyet az első nemzedék közelmúltban elhunyt tagjai hagytak m a g u k után. Nyelve életszerű és gazdag, stílusa k i m u n k á l t . Témái hagyományosak, már-már kisszerűek: egy elveszett fülbevaló vagy a tisztességes embereket behálózó rosszindul a t ú rágalom. Mindezt azonban elhitető erővel, az emberi lélek titkainak ismeretében fogalmazza meg. írásait csöndes, f á j d a l m a s és bizakodó h u m á n u m tölti be. A Dnyipro m ú l t év decemberi számában olvashatjuk A n d r i j K o n d r a t j u k tanulm á n y á t H r i h i r Tyutyunnik novelláiról. A m a i u k r á n költészet legkiválóbb képviselőihez hasonlóan Tyutyunnik is a hatvanas évek elején jelentkezett írásaival. A tradicionális formai eszközöket töltötte meg' ú j színnel, élettel. Elbeszéléseiben különleges szerephez jut a nyelv. A z ukrán novella legnemesebb hagyományainak folytatójaként a nép, a nemzet életigenlő erejét a k k u m u l á l j a írásaiban. Alapgondolata: az emberi élet mindig hordoz m a g á b a n valami szépet és jelentőset. A Druzsba naroöcv j a n u á r i száma közli H r i h o i í j Szivokony írását Borisz Olijnyik költészetéről. Borisz Olijnyikot, m i n t a hatvanasok nemzedékének mindegyikét, az emberi lét alapvető kérdései foglalkoztatják. M i m a r a d meg a változó világban a világból? A válasz: a föld. A szülőföld, történelmével és sorsával. Ezért kap hangsúlyozott szerepet n á l a az emlékezet. Az emberi emlékezet, amely a m ú l t b a n gyökerezik és jogot formál a jövőre. A m ú l t t á k ö v ü l ő jelen alakítását tartja felelős feladatának. R e á is vonatkozik, amit korán elhunyt társáról, Vaszil Szimonenkóról í r t : „Pajzs n é l k ü l i n d u l t harcba az igazságért, meztelen idegekkel." BENEDEK
ANDRÁS
95
Május l-e ünnepén ták a SZOT-díjakat. a kitüntetettek között munkatársát, Hézső vészt és Jókai Anna és további jó munkát
V
idén is kiosztotörömmel láttuk lapunk gyakori Ferenc festőműírót. Gratulálunk kívánunk!
A JATE Acta Iuvenum-sorozatának ú j kötetét Petőfi emlékének szentelték a szerkesztők. Nagyobb terjedelmű, figyelemre érdemes tanulmányt írt Botond Ágnes, Zentai Mária és Csontos Márta. A Szemle rovat vezető írása (Szigeti Lajos munkája) folyóiratunk évfordulós számáról és az 1848 tiszteletére összeállított múlt évi márciusi számunkról ad részletes ismertetést. —
Romániai magyar költők antológiája jelent meg Salzburgban, az Ottó Mül-
ler Verlag kiadásában. A kötethez Sütő András írt bevezetőt. Az osztrák olvasók megismerkedhetnek Kányádi Sándor, Székely János, Páskándi Géza, Hervay Gizella, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Magyari Lajos, Király László, Farkas Árpád, Csiki László jó néhány versével. A szerkesztés és válogatás Szépfalusi István m u n k á j á t dicséri. Bonchidai kitérő c í m e n k ö z ö l t ü k m ú l t s z á m u n k b a n Balogh Edgár készülő emlékiratán a k egy részletét. A szerző levélben közli Kolozsvárról, hogy — átgépelés következt é b e n — a 39. lapon' k é t s z e r is J ó z s e f r e k e r e s z t e l ő d ö t t a dési tiszti á t k é p z ő i s k o l a a l e z r e d e s é n e k N a g y Jenő n e v e . Az u g y a n o t t s z e r e p l ő N a g y József kolozsvári újságírót a Gestapo gyilkolta meg a város kiürítésekor, s a s z ö v e g b e n v e l e e g y ü t t s z e r e p l ő NagyJ e n ő a l e z r e d e s az, a k i t 1943-ban l e f o k o z t a k . 1944-ben r ö v i d i d ő r e k i s z a b a d u l t , d e a n y i lasok — a Kiss J á n o s a l t á b o r n a g y vezette antifasiszta katonai szervezet m á s tagjaival együtt — kivégezték.
K I S S ATTILA R A J Z A 96
