F E R E H C E S 'V ILÁ a M rS S Z lÓ K *
P.HUB ER-G.ERHARDOFAV-
MIT AKARUNK? A legszentebb krisztnsi feladatot: a Missziós Gondolatot mindenfelé terjeszteni I Ott akarunk lenni mindenhol, hogy olvassanak bennünket és felfigyeljenek ránk! Meg akarjuk ismertetni a legszélesebb népréte gekkel a legősibb missziós Rend, a Ferences Kend misszióinak Múltját és Jelenét! A Múlt vértőlázott talaján járnak a Jelen bőslelkfi apostolai szerte a világon ! E Füzetsorozat minden betűje, sora, száma ; a népszerű leírások és személyes élmények, a csi nos kiállítás és olcsó ár ezt a Célt akarja szolgálni! TESTVÉ R ! Olvass és ajánlj bennünket mások nak is! Apostola leszel Krisztusnak, az örök Missziónáriusnak ! I, kötet. A KÍNAI NŐ. (A bölcsőtől a sírig.) II. kötet. K O L IB R IK , PAPA G Á LYO K , V Á M PÍR O K . (Szemé lyes élmények a missziónárius életéből.) III. kötet. A SAK O . (Egy japán kisleány igazi, megrendítő törté nete a jelenből.) IV, kötet. K UI LAN. (Keleti asszonysors, amelynek vigasztalan mostohaságába csak a keresztény hit visz fényt és boldogságot.)
0 1 1 1 0 2 3 6 M a g y a r Fe r e n c e s K ö n y v t á r
T■c^e*lce^ \Jiiág.tnLs‘&ziáU
FERENCES VILÁGMISSZIÓK BESZÁMOLÓK
ÉS
ELBESZÉLÉSEK
Szerkeszti;
GUTH GILBERT O F M-
Harmadik kötet: ASAKO.
cÁ M
ik < %
S^cüfidíi LeÁn^y.3jai^3
Q tta :
HCuhtr^ Qjtrimrd O. Qi. JH. fa p á ji kuJrÜjfdíJtS-.
1-5000
Kiadja: FERENCES MISSZIÓK ORSZÁGOS ÜGYVIVÖSÉGE Budapest, 11.« Pasoréü-úi 137,
%
N ihil obstat. P. Adalbertus Váradi O. F. M. censor ProTÍnciae. N r. 226S-'1941. Imprimatur. Budapestini, Sept. 7. 1941. P. Paulus Schrotty O. F. M . Minister Provinciális. — N ihil obstat. P. Raymundus Kováts O. F. M. ccn sor Dieoccsanus. Nr. 5613—1941. Im primatur. V acii, Sept. 30. 1941. Mihael Kolossváry V ic. Gén. Episcopalis.
Kiadásért felel : P. Károlyi Bernát O. F. M. Budapest. Kapisztrán*Nyomda Vác. F*lelŐs üzemvezető: Farkasa K.
Asako (Megrendítő élettragédiának lesz nek tanúi, akik figyelemmel kísérik a szegény kis Asako japán lánynak a sorsát. Sokszor szökik majd könny a szemükbe e sorok olvasásakor. Nem kitalált mese, hanem a japán élet és a misszionárius lélek-küzdelmének megrendítő valósága. Olvasó ink figyelmébe ajánljuk ezt az élet sorsot, hogy lássák azt a néha em berfeletti küzdelmet, amelyet ezek a hős hithirdetők napról-napra végez nek). „Bárcsak felírnák szavaimat, vajba könyvbe jegyeznék azokat, vas író vesszővel ólomtáblára, vagy vésővel sziklába metszenék őket! Mert tu dom, hogy Megváltóm él és a végső napon felkelek a földről.“ (Jób 19. 23— 26.)
Ezeket a szavakat akarom egy rövid élet sors fölé írni, mely a maga valóságában egye nesen megrendítő. Magam sem tudom, miként ír jam le megrázó szavakban azt a szenvedést, amely papi szívemet is annyira megrendítette. S bár úgy látszik, hogy az élet kérlelhetetlen vi hara a sárba taposott és pusztulásba taszított egy ártatlan leányleiket, mégis azzal vigasztalom magam, hogy ez a gyönyörűséges virág tovább illatozik az Isten kertjében örök időkre.
Már az elején leírom az esemény végét: Két órával ezelőtt ott térdeltem a hóban kis hamu rakás előtt, melyet az útfélre ‘dobtak és keser vesen sírtam. S mivel még mindig sajog egész bensőm és lelkemben ott zokog a leírhatatlan fájdalom és nem lehetek még elég tárgyilagos, hogy leírjam hiánytalanul ezt a megrendítő em bersorsot, azért naplómat adom, amelyben né hány mondattal meg szoktam emlékezni azok ról a személyekről, akikkel egész nap folyamán találkozni szoktam. Erről a leányról szóló jegyzeteim, akinek sorsát itt vázolni akarom, 1938. október 23-án kezdődnek. Talán egy órával a vasárnapi istentisztelet után egy fiatal leány keresett fel, aki velem óhajtott beszélni. Ruháján azonnal láttam, hogy a felsőbb leányiskola növendéke. A japán udva riasság feltűnő és lebilincselő bájával mutatko zik be. Asako a neve és tizenhat éves. Haja szénfekete fonatokban hull vállára. Szeme köz vetlen élénkséggel tekint reám és elárulják rom latlan szívét. Apja az egyik legnagyobb keres kedelmi vállalat igazgatója. Arra a kérdésemre, hallani akar-e valamit a kereszténységről, sem mit sem válaszol. S amikor az után kutatok, hogy mégis mi lenne a kívánsága, kérdéssel fe lel. „Sensei (tanító) miért nem nyit vasárnapi iskolát a gyermekek részére?“ Eddig azért nem nyitottam ilyen vasárnapi iskolát, mert egyrészt újonc voltam még Japán ban és a nyelvet még nem ismertem eléggé, más részt pedig oly kevés ismerősöm volt, hogy nem mertem belekezdeni. Elmondottam ezeket a le ánynak. Amint meghallotta aggodalmait, felug rott székéről és ezeket mondotta; „Sensei, majd én hozok magammal sok gye
reket és ha megengedi, segíteni fogok, hogy a dolog minél jobban sikerüljön.“ Szívből megörültem az eddig ismeretlen le ányka érdeklődésének és megígértem, hogy no vember első vasárnapján megnyitom a vasárnapi iskolát, ö pedig addig tegyen meg minden tőle telhetőt, hogy minél számosabban jöjjenek a gyerekek. Azután megmutattam a leánynak a missziós állomást és a kápolnába is bevezettem, ahol mindent pontosan megmagyaráztam. Asako különleges figyelemmel nézegette a szent Keresztút állomásait. A XIII. állomásnál különösen sokáig állt. Láttam, amint a könnyek végigpe regnek arcán és mély megindultsággal kérdezte tőlem; „Hát senki sincs, aki ezt a szomorú anyát megvigasztalja?“ „Mindazok, akik hisznek az Ö Fiában, az Ür Jézusban és szívből szeretik, azok megvigasz talják ezt a fájdalmas édesanyát.“ „Én hinni fogok benne! Szeretni pedig azért is szeretem, mert ép az előbb láttam, mennyit szenvedett értünk, csak azért, mert szeretett bennünket!“ Leírhatatlan öröm hullámzott végig lelkemen e szavak hallatára. Csendben papi szívem minden áldásával megáldottam ezt a jó gyerme ket és azért imádkoztam, hogy igazán Isten gyer meke legyen! 1938. okt. 26. — Asako ma iskolából haza jövet felkeresett és megkérdezte mit kell tennie, hogy Jézust igazán szerethesse. Egész nap ezen gondolkodott. Átnyújtottam neki a katekizmust és megkezdtem az oktatást. Beszéltem neki az Isten lényegéről, és minden ember legfőbb kö telességéről. Ez nem más, mint Isten szeretete és szolgálata. Asako nagy figyelemmel hallgatta. Végül kijelentette, hogy ezt ma hallotta először.
de úgy rémlik előtte, mintha szívében mindezt tudta volna már, csak nem tudta ezt az érzését szavakba foglalni. De most mindent tisztán és világosan lát. önkénytelenül is arra az örök igazságra kellett gondolnom, amelyet Szent Ágoston így fejez ki: „anima naturaliter christiana.“ „Nincs más fontosabb kötelességünk itt az életben, mint meggyógyítani a lélek szemét, amellyel Istent nézzük.“ (Szt. Ágoston). Asako megígérte, hogy minden szerdán és szombaton résztvesz az oktatáson. 1938. okt. 30. — Asako a mai napon vett részt első ízben a vasárnapi szentmisén. Délután egy órára terveztük a vasárnapi iskola megnyitását. Több mint harminc gyermek jelent meg, akiket mind Asako szedett össze. 1938. nov. 6. — Most nem részletezem a tör ténteket, csak azokat említem meg, amelyek Asako jellemzéséhez okvetlenül szükségesek. Szorgalmasan vett részt az oktatásokon és nem sokára biztos voltam benne, hogy rendkívüli és szép lelket küldött hozzám a lelkek örök Pász tora. 1938. Karácsony. — Szerényen, de annál lel kesebben ünnepeltük első ízben a karácsonyt Obihiróban. Az éjféli misén kb. ötvenen jelentek meg. Mennyire örült már Asako ennek a kará csonynak és — most nem jelent meg! Már ag gódtam érte és abban reménykedtem, hogy más nap csak előkerül. De december 25-én elmúlt a délelőtt anélkül, hogy Asakot láttam volna. Délután elmentem a városba, hogy egyik barát nőjénél érdeklődjek utána. Féltem, hogy esetleg beteg. Asako szüleihez nem akartam menni, mert Asako külön figyelmeztetett, hogy ettől tartózkodjam, mert könnyen visszautasításra ta láltam volna a szigorúan buddhista édesanya részéről. Találkoztam is Asako barátnőjével, de 8
ez sem tudott semmit Asakoról. Már több mint három napja színét sem láttam. Aggódó szívvel tértem haza. Ez az aggódás egész természetes valami, mert ki ne aggódna, ha olyan lélekröl van szó, akit meg akar menteni. A kápolnából a Csendes é j . . . dallama hallatszott. Halkan nyitottam ki az ajtót. A kis jászoly előtt ott térdelt Asako három osztálytársnőjével. Így ün nepelte Asako a karácsonyt, s elhozta három barátnőjét és énekelt nekik a kis Jézus szeretetéről, aki érettünk gyermekké lett. Karácsonyi örömöm és boldogságom tehát mégis teljes volt és a kis Jézus különös gond jába és oltalmába ajánlottam Asakot. Asako nem jöhetett el az éjféli misére és ezért „boszszúból“ három barátnőjét közelebb akarta hozni az Ür Jézushoz. Bemutatta a három kislányt és arra kért, oktassam ezeket is, mert ők is sze retni akarják az Ür Jézust. Azután gyönyörű kis dobozt nyújtott át, amelyben kis karácsonyi ajándék volt részemre. A lányok távozása után kinyitottam a kis dobozt. Kisebbfajta ajándékokon kívül fenyőággal átkötött levélke volt mellékelve és a levélke kis vers volt, mert Asako kitűnő költő hírében állt az iskolában. Megkísérlem a költeményt ma gyar nyelven visszaadni: „Ostoba játék, gonosz veszekedés, Kevéske élvezet és percnyi pihenés, örök bánkódás, tévelygő törekvés; Ez az élet! önmegtagadó nagy-nagy némaság, önfeláldozás s forró imádság; önmagát feledni, másokért remegni: Ez is élet!“ A versike alatt ez állt: „Shimpusama“ (F69
tisztelendő Ür!) „imádkozzék sokat kis Asakojáért, mert sokat kell szenvednie!“ E sorok egészen váratlanul értek és meg leptek. Milyen szomorú titok rejtőzik e ragyogó gyermekarc mögött? 1938. december 26. — Asako ma délután je len volt az oktatáson. Megmutattam neki a köl teményt és megkérdeztem, mire gondolt e sorok írásánál. Zavartan hajtotta le fejét és így felelt: — Az első soroknál apámra gondoltam, a második versszaknál Shimpusamamra. — És mit jelentenek azok a sorok, amelye ket a költemény alá írtál? Kezeit ekkor szívére szorítva, keservesen el kezdett zokogni. — Asakosan, mondj el nekem őszintén min dent, ami szívedet nyugtalanítja. Tudod, hogy csak a javadat akarom! Még hevesebben zokogott. — Asakosan, hát nincs bizalmad a missziónáriushoz? Ez a szemrehányás kitépte kétségbeeséséből. Könnyes szemeit rámemelve így szólt: — Shimpusama, ha önhöz nem lenne bi zalmam, hát kihez legyen? Könyörgöm, ne ne hezteljék ezért rám. Hisz úgyis el akarok min dent mondani, csak jobban meg kell gondolni azt, amit mondani akarok, nehogy fájdalmat okozzak önnek. Mindent el akarok mondani, csak máma nem. Bocsássa meg fegyelmezetlen ségemet, amellyel önnek esetleg fájdalmat okoz tam. 1939. január 1. — Asako ma reggel boldog újévet kívánt. Azt feleltem neki, nincs más óha jom, minthogy az újév szerezze meg számára is a boldogságot és mindenekelőtt a szent keresztség kegyelmét. Ismét nagyon szomorú volt és azt mondta, hogy az újév úgy áll előtte, mint 10
valami sűrű sötét erdő, amelybe nem mer be lépni. Közölte velem, hogy apja valami hűtlen ség miatt elvesztette hivatalát. A törvényszéki vizsgálattól természetesen eltekintettek, de apja ezáltal elvesztette vagyonának jó részét. — Talán búcsút kell mondanom az iskolának és akkor mi lesz belőlem? O, úgy félek a jövőtől. Shimpusama, könyörögve kérem, védje meg Asakoj át! Megvigasztaltam és megígértem, hogy min dent megteszek érte, amit csak tehetek. Legyen egészen nyugodt, rám mindig számíthat. (Asako szorgalmasan eljárt a tél folyamán az oktatásokra. Megérkezett a tavasz, de semmi különösebb nem történt.) 1939. május 28. — Forró nyári nap volt. Már régen nem izzadtunk annyit, mint ma. A hőség szinte kibírhatatlan volt. Alkonyatkor a kertben sétáltam és zsolozsmát végeztem. Asakó észre vett, amint iskolából hazafelé tartott és bejött hozzám. „Shimpusama, nem zavarlak?“ „Nem, csak gyere be nyugodtan, kissé el beszélgetünk.“ Láttam az arcán, hogy ma különösen sápadt és megkérdeztem, nincs-e valami baja? „Kissé fáj a fejem.“ „Asakosan, azt hiszem, túlságosan sokat tépelődsz, hidd el, ez okozza gyakori fejfájásodat.“ Nem felelt. Nagy, húsoslevelű díszvirág előtt megálltunk. Kérdeztem a leányt, nem tudja-e ennek a virágnak a nevét. Megmondta és közben elgondolkozva belekarcolta a táskájában levű tűvel japán írásjellel Isten nevét a húsos és vastag levélbe. Azután továbbmentünk. De ész revettem, hogy nem figyel szavaimra és gon dolatai másfelé járnak. Mivel beláttam, hogy ma semmi célja a további beszélgetésnek, gyor 11
san el akartam búcsúzni tőle. Leszakítottam né hány virágot és kezébe nyomtam. Ekkor oly különös tekintettel meredt rám, hogy megijed tem. Aggodalom és félelem vibrált ebben a te kintetben és mély sóhajjal csak ezt az egy szót tudta kimondani: „Shimpusama.“ Azután megfordult és köszönés nélkül tá vozott. Június 2. — Szentmise után eszembe jutott, hogy ma van Asakó 17-ik születésnapja. Letér deltem az oltár előtt és a jó Isten különleges oltalmába ajánlottam Asakót, mert tegnap óta komolyan és rettenetesen aggódtam miatta. Egy keresztény leánykának meghagytam, hogy ok vetlenül mondja meg az iskolában Asakónak, hogy tanítás után várom, mert beszélni akarok vele. Épen azzal voltam elfoglalva a kertben, hogy néhány széltől lekonyult virágot felegyenesítsek, amikor Asakó megérkezett, önkéntelenül is öszszehasonlítást tettem a lekonyult liliom és Asa kó között, de azonnal elhesegettem a borzasztó gondolatot. Némán állt előttem és tulajdonképen magam sem tudtam, mit mondjak neki. Tekin tetem akkor arra a levélre esett, amelybe Asakó tegnap a tűvel belekarcolta Isten nevét. A levél egészen összezsugorodott. Kibontottam és láttam, hogy valami kis rovar fészeképítés céljából össze húzta. „Asakosan, nézd csak! Tegnap Isten nevét írtad e levélbe. Az egyik kis rovar összehúzta, hogy megoltalmazza Isten nevét. Asakosan, nem kellene-e nekünk is egész lényünkkel Istent át ölelni? Nem nyíltan írjuk Isten nevét életünkre, mert az emberek annál borzalmasabban a sárba taposnának. A lármás világnak nem kell ezt 12
észrevennie, de annál mélyebben akarjuk ma gunkban hordani Istent.“ Lelkemből áradó melegséggel ejtettem ki e szavakat. Meg akartam találni az utat ennek a kislánynak a leikéhez, aki még mindig némán hordozta titkos bánatát és keservét. Amikor igy előtte álltam és mélyen a szemébe néztem, heves felindulásban megragadta a csuhámat két kezé vel és szinte hangosan kiáltotta; „Nincs sem apám, sem anyám!“ Remegés rázta a testét. Hirtelen lelkembe vágott az óriási felelősség felismerése, amit ma gamra vettem és amelynek súlya alatt magam is megremegtem. Már sok lélekért remegtem és aggódtam, mint pap, de annyi s oly nagy féle lemmel még soha, mint ezért a leánylélekért. Ügy tűnt fel előttem, mintha valami nagy tra gédia megkezdéséhez szétnyílt volna a függöny és ennek a tragédiának nemcsak puszta szem lélője leszek. Elvittem Asakót a társalgóba és leültettem. Keservesen zokogott és alig érthető en mondotta: „Shimpusama, csak neked mondok el min dent.“ „Asako, tudod, mennyit aggódtam és remeg tem érted az utóbbi hetekben.“ „Ó, tudom jól s bocsásson meg. De annyi fájdalmas tapasztalatom volt ebben az újévben, hogy bizonyára már öngyilkosságot követtem volna el, ha nem tudtam volna, hogy Shimpu sama aggódik és imádkozik értem. Már az első hetekben kezdődött, amikor az első parancsot tanulmányoztam, ahol röviden és keményen hangzik a parancs, hogy hamis és idegen iste neknek nem szabad szolgálni. Ettől a naptól kezdve megtagadtam a napi áldozatot a butsudán (buddhista istenoltár) előtt. Anyám erre éktelen haragra gerjedt, szidta a kereszténységet, amely 13
kiöli a gyermeki szívekből a tiszteletet. Véresre vert és azt mondta, nem mehetek addig, amíg az áldozatot be nem mutatom az isteneknek.“ „Shimpusama, öt hónap óta reggeli nélkül megyek iskolába, mert a pogány isteneknek nem áldozhatok. Eddig könnyen viseltem el ezt a megpróbáltatást és nem féltem volna a jövőtől sem, ha nem tudtam volna meg nagyon is fáj dalmas dolgokat. Egyik nap, amikor ismét vo nakodtam a bálványoknak áldozni, édesanyám így szólt hozzám: „Tudd meg, hogy téged csak megtűrnek ebben a házban. Nem a mi gyerme künk vagy. Mint kisgyermeket fogadtunk ma gunkhoz, amikor szüleid meghaltak. Elég idős vagy most már ahhoz, hogy ezt is tudomásul vedd. Mint édes gyermekünket szerettünk és ne veltünk, s most mindezt hálátlansággal viszonzod.“ Shimpusama, hogyan viseljem ezt el to vább? Hogyan élhet emberszív szeretet nélkül, mely emberszív szeretetre szomjazik és szeretet után vágyódik? Nem löknek ki egy napon az utcára és ott nyomorultan elpusztulhatok? Shim pusama, védjen meg, mert különben elmerülök!“ Akadozva és könnyes szemekkel ejtette ki e szavakat, miközben könnye végigcsurgott arcán. Mivel vigasztaljam a szegény leányt? Megfog tam hirtelen kezét és így szóltam hozzá: „Asakosan, nézz reám“ . Lassan rám emelte tekintetét. Végtelen kö nyörgés és segítségvárás ízzott szemében. S ami kor látta, hogy az én szememben is könny csil log, fájdalmas mosoly suhant végig ajkán. „Shimpusama, már semmit sem kell nfondania, mert látom, hogy sajnál engem és sohasem fog elhagyni!“ „Igazad van, Asakosan. S most menjünk az Üdvözítőnkhöz, aki ezeket mondotta: Jöjjetek 14
hozzám mindannyian, akik fáradtak és terhelve vagytok és én megenyhitlek titeket!“ Elvezettem a leányt a kápolnába. Arcraborulva imádkozott sokáig és bensőségesen. Végül megszólítottam. „Asakosan, jöjj velem!“ Odavezettem a keresztút 13. állomása elé. „Asakosan, amikor először voltál e kápolná ban, azt kérdezted, nincs-e senki, aki meg tudná vigasztalni ezt a fájdalmas anyát. Lásd, most te is megteheted. Fia iránti szeretetből viseld el életed keresztjét, bármilyen súlyosan is nehezed jék az válladra. Ez megvigasztalja. A Szűzanya pedig erőt, reményt és bátorságot önt csüggedő szívedbe. Azután gondolj arra is: csak a haszon talan kislelkű embereknek nem kell szenvedniük. A szenvedés ugyan lesújtja az embert az út porába, kérlelhetetlen keménységgel pusztítja el a remények, vágyak és óhajok minden darabját — s e romokon felépíti az új jövő istenakarta gyönyörű lelkek fehér palotáit. Ez az az út, ame lyen a szentek jártak és győztek.“ Nagy, hálás szemekkel tekintett rám Asako és hálás mosoly ragyogta be sápadt arcát. „Shimpusama, köszönöm önnek kedves sza vait. Elviselem a szenvedést és ígérem, nem fo gok elcsüggedni! Csak egyre kérem, ne feled kezzék meg rólam!“ Június 5. — Tegnap óta iskolábamenet Asa ko betér a misszióba és itt reggelizik, mert ke gyetlen mostohája nem könyörül meg a szegény és elhagyott gyermeken. Igaz, csak szigorú rá beszéléssel tudtam erre rávenni Asakót. Mi lesz ebből a leányból? Ez egyik nagy és soha megnyugvást nem találó egyetlen gondom. Az a nap, amelyen Asakót megkeresztelhetem, rohamosan közeledik, ö maga is megható erő szakoskodással kéri a keresztséget. De felvehe15
tem-e ilyen körülmények között a hívek közös ségébe? Nem jelenti-e ez a lépés azt, hogy mos tohaszülei könyörtelenül kitaszítják az utcára? A legrettenetesebb pedig a dologban az, hogy a keresztelés folytonos halasztgatásával szétrom bolom a leány egyetlen reményét és egyetlen vágyát. Július 27. — ö t napja nyári vakáció van. Asakó úgy gondolta, hogy három barátnőjével naponkint eljön oktatásra. A három barátnő szorgalmasan itt van minden egyes alkalommal, de Asakó egyetlen egyszer sem jelent meg. Sem mit sem tudok róla. Talán mégis csak hallgatott pogány mostohája unszolására és hűtlen lett hozzánk? Nem ez lett volna az első eset, amely meglepett volna. Július 30. — Ma levelet kaptam Asakótól: „Shimpusamnak, akit tisztelek és szeretek! Nagy mulasztást követtem el, bocsásson meg érte. Nagy aggodalommal gondolt bizonyára na ponkint Asakójára. De legyen nyugodt, Asakó hűséges marad Üdvözítőjéhez! Hiába, nem en gedik a misszióba! Szüleim — mostohaszüleim — parancsára naponkint az egész vakáció folyamán látogatnom kell a zeneakadémiát, hogy megta nuljak hegedülni és táncolni. Anyám azt állítja, hogy ez hozzátartozik egy fiatal leány művelt ségéhez. Ha ezzel örömöt szerezhetek neki, szí vesen teljesítem kérését, bár semmi örömöt sem szereznek az ilyen dolgok. Sajnos, így nem ré szesülhetek a Szűzanya ünnepén (aug. 15.) a keresztség szentségében. De ennek ellenére is re mélem, hogy karácsonyra mégis már az Isten gyermeke lehetek. Imádkozzék nagyon sokat ér tem, hogy állhatatos maradjak. Életem naprólnapra elviselhetetlenebb lesz. Apámnak semmi munkája, semmi keresete sincs és így az adósság folyton nagyobb lesz. Ez nem csekély szenvedés 16
számomra, hisz tudom, hogy csak megtűrnek. S nem értem, miért küldenek a tánciskolába, ami szintén nem csekély kiadást jelent? Ez a kétség kínoz és gyötör. Amióta nem járok a misszióba, nagyon elhagyatottnak és árvának érzem magam. Senkim sincs, akinek elpanaszolhatnám bánato mat s a hosszú, álmatlan éjtszakák kimondha tatlan kínokat okoznak. Ne feledje nyugtalan, magára hagyatott Asakóját!“ A levél elolvasása után, csak egyetlen mon dat maradt meg a fejemben, amely mint tűz vésődött agyamba: „miért küldenek a táncisko lába, ami szintén nem csekély kiadást jelent?“ Ó. azt hiszem, tudnék rá felelni. De oly borzal mas, még csak gondolni is erre!. . . Aug, 15. — A mai napon megkereszteltem Asakó három barátnőjét. Nehézség nélkül kap ták szüleik beleegyezését. Szegény Asakó, meny nyire fájt a szívem, amikor megkereszteltem három barátnődet. Te nem lehettél jelen. Tán colnod kellett, közben lelked sírt és zokogott. S7eptember 1. — Ma megkezdődött a taní tás. Délután kaptam a hírt, hogy Asakó ‘ nem jön többé iskolába. Megkértem esvik barátnőiét, nézzen már utána, mi történt Asakóval. N4hány óra múlva már vissza is érkezett a leánv és jelentette, hogy felkereste Asftkó mamáját. íldesanyja nagyon barátságos volt és azt mondotta, hogy Asakó elutazott effvik rokonához. De azt nem árulta el, hol van jelenleg Asakó, sem azt, mikor érkezik vissza. Szept. 2. — Ép vacsoráztam, amikor Tprukó, Asakó lesiobb barátnőié keresett fel. Amikor a leányt bevezettem a társalgóba, térdre rogyott és keserves zoko sásba tört ki. ..Mi történt Asakóval?“ kérdeztem egészen önkénytelenül. 2
Ferences Világmisszió: Asako.
17
A leány nem válaszolt. „Asakó beteg?“ A leány tagadólag intett fejével. „Asakó halott?“ Néma csend. „Terukosan, hát beszélj végre! Hisz látha tod, mennyire aggódom Asakó miatt!“ Terukó ekkor nagy lelki fájdalmában fejét a falhoz szorította és így zokogta: „Asakót eladták egy rossz házba.“ Első lelki megrendülésemben megragadtam a leány csuklóját és magasba rántottam. „Terukosan, igaz ez? Beszélj érthetően és világosan! Meg kell mentenünk Asakót!“ „Három nappal azt mondták Asakónak, cso magoljon össze néhány ruhát, mert hosszabb időre el kell mennie egyik rokonához. Semmi rosszat nem sejtve szállt fel Asakó az autóra, amelynek be kellett volna vinnie Asakót a pá lyaudvarra. De odavitték, ahová Asakó önként soha, de soha nem ment volna.“ „Honnan tudod mindezt?“ „Édesanyám mesélte. Az adósságokat máskép nem tudták volna fizetni. Asakót el kellett adni, 1200 yenért!“ Első érzésem borzasztó felháborodás volt azok ellen, akik ilyen közönséges lelkülettel bele tudtak gázolni ebbe a gyermekparadicsomba! Asakó, miért nem gondoskodtam legelőször a lelkedről, a legértékesebbről, a legdrágábbról? Anélkül, hogy ügyet vetetttem volna a leányra, fogtam kalapomat és kirohantam. Ho vá? Magam sem tudtam. Utam egy katolikus orvos lakása mellett vezetett el. Bementem és elfeledkezve a körülményes japán udvariassági formákról azonnal megkértem: „Doktor úr, segítsen rajtam!“ 18
„De mi történt? Shimpusan, miért oly iz gatott?“ „Asakót eladták egy rosszhírű házba. Min denképen meg kell mentenem! Ismer valami megoldást?“ Az orvos hallgatott és komolyan, szinte ha ragosan meredt maga elé. Végül megkérdezte: „De tudja-e, hol van jelenleg? Hisz annyi ilyen ház van itt a városban!“ „Addig keresem majd, amíg meg nem talá lom!! Nem nyugszom addig, amíg ebből a po kolból ki nem szabadítom!“ „Shimpusan, csak arra szeretném kérni, le gyen nagyon óvatos! Asakót eladták a bűn szá mára és ez előttünk, katolikusok előtt borzalmas gondolat. De gondoljon arra, hogy Japán pogány ország! Mi néhányan, akik keresztények va gyunk, nem alkotjuk a közvéleményt. Ha nem eléggé óvatos, az Egyház működését beláthatat lan időre megbéníthatja ebben a városban. Ne mes tette elmerül majd a közönséges vádak ára datában, amelyet önre zúdítanak. Hiába, ez már átkozott szokás, hogy a pogányoknál a szülők eladják leánygyermekeik testét-lelkét, hogy ab ból fenntarthassák magukat.“ „De gondoljon ennek a leánynak halhatatlan lelkére!“ Kemény határozottsággal válaszolt az orvos: „Igen, gondolok reá és tudom nagyon jól, milyen veszélyben forog. De arra is gondolok, hogy az Egyház nemcsak egy lélekért van itt! Nem tehetünk egyelőre semmi mást, minthogy imádkozunk Asakóért! Isten nem taszítja el, ne kem ez a meggyőződésem!“ „De sohasem lesz nyugtom többé az életben, ha legalább meg nem kísérlem, hogy Asakót megmentsem!“ Rövid tanácskozás után arra kért az orvos, 2»
19
hogy maradjak nyugton, 6 majd kikutatja, hol van Asakó. Becsületem érdekében azonban ne kíséreljem meg, hogy behatoljak egy ilyen ház ba, mert mint külföldi, azonnal nagy feltűnést keltenék. Csüggedten és szomorúan tértem haza. A tabernákulum előtt kemény harcot vívtam a jó Istennel Asakó leikéért! Szept. 5. — Három nap óta dolgozom Asakó megmentésén. De semmit sem tudok róla. Arra gondoltam, hátha törvényes úton rendezni lehet ne az egész ügyet és ezért ma elmentem a ren dőrségre. Az egyik tisztviselőt jól ismertem és ezért ezzel beszéltem Asakóról. „Van ugyan törvényünk, amely szerint nem szabad a leányt akarata ellenére eladni, de ki biztosítja önt, hogy ezt a leányt akarata ellenére adták el? Semmi bizonyítékunk sincs erről!“ Szinte haragosan válaszoltam: „S ennek ellenére is határozottan tudom, hogy ez a leány sohasem egyezett volna ebbe bele, ha megkérdezték volna.“ „Ezt tényekkel kellene bizonyítani. Jellem beli következtetések semmit sem bizonyítanak. A törvénynek nincs szíve, csak meztelen való sággal számol. Ez pedig, sajnos, nagyon is sok szor azt bizonyítja, hogy a leányok ellenkezés nélkül beleegyeznek az eladásba.“ „Nincs tehát semmi mód arra, hogy a leányt megmenthessem?“ „Legfeljebb, ha visszafizeti a vételárat. De ezzel kiteszi magát annak a veszéljoiek, hogy jó hírneve csorbát szenved. Mert mindenki azzal vádolná, hogy saját maga számára vette meg a leányt!“ Ez a nap is elmúlt tehát minden eredmény nélkül. Fájó eredménye csak az volt, hogy szí vemben felütötte fejét a gyanakvás, vájjon tény20
lég nem hibás-e Asakó is. Megvallom, ez a gya núm valóságos fizikai fájdalmat okozott. Nem tehetek tehát semmit, csak imádkozom érte, hogy a jó Isten megkönyörüljön rajta. Okt. 4. — Láttam Asakót! Lelkem még most is háborog, amikor e sorokat írom. Láttam Asa kót és menekülnöm kellett! Még most is itt cseng fülemben kétségbeesett sikolya, a kétségbeesés sikoltása, amelyet sohasem fogok elfeledni! Ebéd után elmentem a városba. A legforgal masabb úton egy csoport gésával találkoztam, akiknek úgy látszik ma kimenőjük volt. Minden ki a pompás ruhájú gésákat nézte. Hirtelen ott termett előttem Asakó, a gésák ruhájában. Mi csoda tekintettel nézett rám! Beszélni akart, de közbevágtam: „Asakó, távozz! Az emberek idefigyelnek.“ S hátat fordítottam a leánynak, mintha nem ismerném. „Shimpusama!“ A kétségbeesés sikoltása tört fel a leikéből. Tudtam tehát, hogy ártatlan, de tudtam azt is, hogy a remény utolsó fellobbanását is elfojtot tam a lelkében. Hisz úgy kellett éreznie, hogy tudni sem akarok róla. S ennek ellenére, nem tehettem máskép! Okt. 7. — Levél érkezett Asakótól. Tizen három éves fiú hozta. Mondtam neki, várakoz zék rám, amíg Asakó levelét elolvastam. „Shimpusamamnak, akit tisztelek és szere tek! Ha volna még könnyem, sírtam volna, ami kor láttam Shimpusamamat és nem beszélhettem vele. Mennyit szenvedhetett miattam! Shimpusa ma, csak egyet higyjen el: tiszta vagyok és tiszta maradok, ha össze is töröm alatta. Csak azért könyörgöm, hogy ezt elhigyje és ne vessen meg! 21
Imádkozzék értem és ne felejtse el szerencsét len Asakóját!“ Meg kellett valahogy vigasztalnom Asakót, hogy kétségbe ne essen. Sietve írtam néhány szót: „Kedves Asakosan! Ne gondolj arra, hogy elfeledlek. Shimpusamad gondol rád és szenved miattad. Tudom jól, hogy nem te vagy az oka a történteknek. Gondolj arra, hogy ez a nagy kísértés, amelybe most kerültél, talán menekülésednek egyetlen lehetősége. Ne csüggedj! Nem ismerjük az isteni Gondviselés terveit, de Isten mindenkit úgy ve zet, hogy örök céljait elérje. Egyesek gyengék és úgy kell kezelni őket, mint a virágokat, mások erős tölgyek és ezeket a vihar csak még erőseb bekké teszi. Nem is sejted, mennyire közel van most hozzád a jó Isten! Kapaszkodj beléje. Egyetlen támaszod. Ha ö , aki hatalmával meg nyitja és zárja a poklok mélységeit, hatalmában tart, ki tudna ártani lelkednek? Talán már in teget feléd a paradicsom, mert különben nem küzdene a Sátán oly pokoli erővel a lelkedért! S ha szemünk sír is, szívünk daloljon: Legyen áldott az Isten, aki felettünk őrködik. Isten a mi atyánk és ezért jó mindaz, amit számunkra rendel. Semmi sem rossz, ha mi nem tesszük azzá. Vésd szívedbe Dávidnak, a királyi zsoltárosnak szavait: „Isten, jobbodban tartod a ke zemet és saját tetszésed szerint igazgatsz. Tu dom, nem zársz ki dicsőségedből. Hervadjon a test és a lélek, örökrészem az Isten az örökké valóságban!“ Ezt a levelet átadtam a fiúnak. Megígértem neki, ha levelemet szerencsésen átadja Asakónak, külön ajándékot kap tőlem. Boldogan mosolyog va szaladt el. Szívesen megírtam volna Asakó nak, hogy még mindig nem adtam fel megmen22
lésének reményét, de óvatosnak kellett lennem, mert nem tudhattam, kezébe jut-e levelem. Szilveszterest. — A japán missziónárius szá mára a Szilveszter a legmagányosabb nap. A japán családok otthonukban ünnepük az évfor dulót és nem szokás vendégeket vagy látogatókat fogadni. A hideg téli éjszakában lelkiismeretvizsgálatot tartottam az elmúlt év felett. S az elmúlt hónapok álomalakjai között haladt Asakó is. Fe leletet nem kaptam levelemre. Alakja mindjob ban elmosódott előttem, de szívem még mindig sajog, ha rá gondolok. Epizódok, mondjuk az életben és mosolygunk egyet. De pap számára nincsenek epizódok, ha halhatatlan lelkekről van szó. Számára csak az örökkévalóság létezik, és működésének eredménye szerint boldog vagy boldogtalan! Üjév. Éjfélkor, amikor a pagodák tornyain megszólaltak a harangok és mély, panaszos han gon hirdették az újév kezdetét, pihenni tértem. Nem tudom, mi történt velem. Sehogysem tud tam aludni. Megmagyarázhatatlan aggodalom ne hezedett szívemre, ö t óra felé felkeltem és elő készítettem a vizet, majd tüzet gyújtottam és vártam, hogy kissé bemelegedjék a szobám. Csontotjáró hideg volt. Ránéztem a termomé terre és leolvastam: 28 fok mínusz alatt. Amikor ott ültem a meleg kályha mellett és már éreztem a meleg hatását, hirtelen úgy tűnt fel előttem, mintha a ház előtt valaki köhögött volna. Ki nyitottam az ajtót és figyeltem. Ismét rövid, el fojtott köhögés. Ki kereshet ilyen korán? Meggyujtottam a lámpát és kimentem a ház elé. Ott állt, háttal velem szemben egy asszony, legszebb ünneplő ruhájában. „Kit keres?“ kérdeztem. Halk sóhaj volt a válasz. Félelmetes sejtés villant át rajtam. Egye 23
nesen a nő elé kerültem, hogy az arcát is lát hassam. Ez azonban nem sikerült, mert arcát ruhájának bő ujjába rejtette. „Asakosan?“ „Shimpusamam!“ „Az ég szerelmére, mit csinálsz itt? Honnan jössz?“ „Elszöktem!“ Egész testében remegett a hidegtől. Tanács talanságomban nem tudtam, mit kezdjek vele. S mivel nem tudtam, mit kérdezzek tőle, csak úgy találomra így szóltam: „S miért ép hozzám jössz?“ Ekkor hirtelen felémfordult, széttárta kar jait és kétségbeesett arccal kérdezte: „Hát kihez menjek, ha nem önhöz?“ Némán tekintettünk egymásra. Végre így szóltam: „Jöjj Asakosan, itt nem maradhatsz! Szobám már bemelegedett, lépj be!“ Alig tudott járni, annyira átfázott. Leült a kályha melletti székre és keserves zokogásba tört ki. Mintha hónapok óta csak erre az alkalomra várt volna és erre tartogatta volna könnyeit. Azt gondoltam, sírja ki magát, mert ez megkönynyíti szivét és majd nyugodtabban mondhat el mindent. „Asakosan, ne gondold azt, hogy elvetette lek magamtól. Sohasem álltái lelkemhez oly kö zel, mint legnagyobb szenvedésed napjaiban. Most hazajöttél hozzám és sohasem engedem meg, hogy ismét olyan helyre kényszerítsenek, ahová men ni nem akarsz. Sietnünk kell. Azonnal indulok és keresek valami menedékhelyet számodra, mert legelőször itt keresnek majd. Még hajnal ban el kell innen tűnnöd. Értesz?“ Bólintott. „Bocsáss meg tehát, félóra múlva itt leszek!“ 24
\\
A missziótól kb. tíz percnyi járásra volt egy keresztény és jólelkü asszony lakása. Magányo san élt ott egyik lányával. Utamnak ez volt a célja. Heves kopogtatásomra maga az asszony nyitott ajtót és csodálkozva kérdezte: „De Shimpusama, mit akar ily korán reg gel?“ „Nagyon kérem, jöjjön ki gyorsan. Elmon dom majd, mi történt!“ Az idősebb hölgy nemsokára ott állt mel lettem. Arra kértem, kísérjen el a misszióra és közben elbeszéltem neki, hogy Asakóval mi tör tént. Arra kértem, fogadja Asakót néhány napra házába, amibe az asszony örömmel beleegyezett. Sőt megígérte, megtesz mindent, hogy a leányt megmenthessük! így tehát annyit már elértem, hogy Asakosannak menhelyet szereztem, amíg máshol nem tudom elhelyezni. Kilenc órakor mondottan el a szentmisét. Mise után jelentkezett nálam az említett asszony és azt állította, hogy Asakónak magas láza van. Hajnali három óra óta állt a misszió háza előtt és ott alaposan meghűlt. Szilveszterestén első ízben „adták ki kölcsön.“ Már várta ezt a napot, mert elhatározta, hogy ezen a napon megszökik. Éjfél után, amikor „vendége“ már részeg volt, elszökött. Két óra hosszáig bolyongott az utcá kon, mert meg kellett várnia, amíg az utcák elcsendesedtek. Még tárgyaltam az asszonnyal és arról volt szó, hogyan lehetne Asakót más városban elhe lyezni, amikor autó állt meg a misszió előtt. Egy úr jelent meg az ajtóban, rendőri kísérettel. Mivel velem akartak beszélni, udvariasan be hívtam őket szobámba. Azonnal sejtettem, miről lesz szó és ezért intettem az asszonynak, hogy hagyja el a szobát. Amikor azután vendégeim le 25
ültek, sehogysem akarták kibökni, miért is jöt tek. Végül is így szólt a rendőrök egyike: „Sensei, nem járt ide egy Asakó nevű kis lány?“ — Valamikor igen, de úgy tudom a kislányt eladták. Talán történt valami különös vele? Ügy látszik, nagyszerűen játszottam szere pemet, mert a rendőr nem válaszolt erre sem mit. Végül is zavarával küzködve bemutatta a másik urat: „Ez az úr annak a háznak a tulajdonosa, aki nél Asakó volt!“ „Volt?“ kérdeztem csodálkozva. — Hát már nincs ott? „Nincs. Elmenekült. Nem tud semmit arról, hol tartózkodhatik?“ Most a megsértett egyént játszottam. — De hát hogyan jut eszébe, hogy nálam keresse a megszökött gésát? „Bocsásson meg kérem, de feltehető volt, hogy a misszióba menekül, mint egyetlen hely re, ahonnan nem utasítják el. Nem volt itt?“ — Annyi ember fordul meg a misszió terü letén, hogy azokat nem tarthatom számon. Kü lönben semmire sem volna időm, ha minden em bert számon tartanék, aki ebben a házban meg fordul. ,.Azt kérdeztem, itt volt-e a leány. Feleljen igennel, vagy nemmel!“ Ingerülten vetettem közbe: — Van valami feltevése, vagy kiinduló pont ja, hogy a leány itt volt szökése óta? „Nincs, csak gondoltuk.“ — Hogyan merészel tehát rendőri kihallga tásra kényszeríteni? Kikérem magamnak! „Nincs ehhez jogom?“ — Tudhatja jól, amíg nem teszünk olyant, ami büntető jogba ütközik, nem lépheti át egyen 26
ruhában ennek a háznak a küszöbét. Különben is ma még fel kell keresnem főnökét, hogy az újév alkalmával jókívánataimat átadjam. Ezzel felálltam, órámra tekintettem és így szóltam; „Bocsánatot kérek, most más elfoglaltságom van.“ Az uraknak tehát távozniok kellett. Nagy bocsánatkérések közepette hagyták el a miszsziót. Arra gondoltam, hogy egyelőre megme nekültem a rendőri kihallgatások elől. Délelőtt néhány látogatást tettem a szom szédban. Ép Ürangyalára harangoztak, amikor hazaértem. Szobám ajtaja előtt már várt rám az az asszony, akinél Asakó tartózkodott. Asakót megtalálták és elvitték, mialatt az asszony a vá rosban járt, hogy megvegye az orvosságot a láz ellen. Szerencsétlen eset volt, hogy a két láto gató meglátta nálam az asszonyt. Könnyen nyomra bukkantak. Szegény Asakó, hát semmi sem menthet meg szomorú sorsodtól? Anélkül, hogy az ebédhez hozzányúltam volna, egyenesen a rendőrfőnök höz siettem. Családja körében találtam. Szívé lyesen fogadtak, hisz gyermekei legjobb tanu lóim közé tartoztak. Jókívánságaim után azon nal előálltam a történtekkel. Különösen az aszszony mutatott nagy részvétet a szegény leány iránt, a férfi pedig így szólt; ,.Kár, hogy a leányt oly gyorsan megtalál ták. Megadtam volna szabadságát. Csak legalább tudtam volna szökéséről, akkor nem engedtem volna meg a rendőri beavatkozást. Nem tehe tünk most már semmit, legfeljebb arra kérjük a tulajdonost, engedje Asakót nevelőszülei há zába, amíg meg nem gyógyul. Közben talán si kerül a dolgot máskép elintéznünk. Természete sen nincs sok reményem az egészhez. Az el 27
adás már régebben megtörtént. Arra meg nem igen tudunk bizonyítékot szereznünk, hogy kény szerítés esete állna fenn. Az adósság is növeke dett. Várjon csak egy pillanatra!“ A telefonhoz sietett és felhívta annak a ház nak a tulajdonosát. „Lao úr?“ „Ah, sok szerencsét az újévhez!“ „Köszönöm. Amint leány előkerült.“
hallom,
a megszökött
„Helyes. Azonban jobban szerettem volna, ha a rendőri beleavatkozás előtt velem lépett volna összeköttetésbe.“ Igen, csak attól félek, az egész dolog bele kerül az újságokba.“ „A jelek arra mutatnak. Ez pedig felette kínos lenne számomra. Szeretnék önnek javas latot tenni. Ahogy hallom, a leány beteg. Nem volna helyesebb a leányt felgyógyulásáig hazaküldeni? Az újságokat értesíteném, hogy nem szökésről van szó, és az egész esetet elfelednék!“ Helyes, helyes. Hálás köszönet!" Január 4. — Asakót tényleg hazaengedték nevelőszüleihez. Terukó, Asakó legjobb barátnője hozta a hírt, hogy Asakó súlyos tüd6g30illadásban fekszik és az orvos nem valami nagy reményeket fűz felgyógyulásához. A leány szíve nem a legerősebb. Tud-e valamit Asakó hely zetének súlyosságáról? Ha igen, mennyire óhajtja lelke a szent keresztséget! Szegény gyermek, meg kell halnod a szent keresztség nélkül? Hogyan juthatnék abba a házba? 28
Terukóra gondoltam. A leányt részletesen kioktattam, mit kell tennie és arra kértem, men jen el mindenképen Asakóhoz és keresztelje meg minden körülmények között. A leány meg ígérte és azonnal elindult. Vártam, aggódtam és imádkoztam. Félóra múlva már vissza is tért Terukó, szomorúan és elmondta, hogy Asakó anyja nem bocsátotta a házba és azt állította, hogy Asakó nincs is ott. „Pedig ennek ellenére is ott van. Hallottam fájdalmában nyögni és láttam a ki és bejáró orvost. Más beteg nincs a házban. Shimpusama, hát még a mennyországból is ki legyen rekesztve szegény Asakó?“ A leány keservesen siratta barátnőjét. „Terukosan, menj a kápolnába és imádkoz zál Istenhez, hogy szegény Asakó lelkét meg menthessük. Megkísérlem a lehetetlent!“ Kis üveget megtöltöttem keresztvízzel és el indultam. A ház bejáratánál elmondtam a szo kásos köszöntést: „Gomen nasai! Bocsánatot kérek!“ Egy asszony jelent meg az ajtóban és csodál kozva meredt rám. „Asakót szeretném meglátogatni!“ — Asakót? nincs itt! „De hisz hallom nyöszörgését.“ Ebben a pillanatban felhangzott Asakó gyenge sikoltása; „Shimpusama! Shimpusama!“ „Asakó, légy nyugodt! Azonnal ott leszek!“ kiáltottam és máris levetettem cipőmet. Az asszony dühösen horkant fel: „Nem fogja átlépni ennek a háznak a kü szöbét! Semmi közünk önhöz!“ Felelet helyett egyszerűeen arább toltam az asszonyt és erőszakkal beléptem. 29
„Feljelentem a rendőrségnél. Mint tolvaj tör be a házamba! Kifelé!“ Én azonban már Asakó mellett térdeltem. Tűzpiros arccal és félig megtört szemmel feküdt előttem. Az asszony utánam sietett és erőszakkal el akart távolítani. Félre érthetetlen tekintetet ve tettem rá, mire káromkodva elhagyta a termet. „Asakosan, leányom, így kellett találkoz nunk?“ Két kezét felém nyújtotta. Tüzeltek a forró ságtól. „Shimpusama — a — mennybe — szeretnék — kerülni. . . Kérem — kereszteljen — meg!" „Ezer örömmel, drága gyermekem! Bánd meg még egyszer bűneidet!“ — Megtettem — már — sokszor! „Theresia, ego te baptizo in nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti.“ Az én erőmnek is vége szakadt. Az áruló könnyek kiültek szempillámra. Asakó kezét rá tette fejemre és erejének utolsó megfeszítésével így szólt; „Ó, nem szabad sími Shimpusamamnak! — Asakó — angyal lesz. — Asakó — hazamegy — a mennyországba!“ Néhány súlyos lélekzés hagyta el keblét. Ajka kissé kinyilt, halk sóhaj — és kíszenvedett. Imára kulcsoltam kezét, elővettem rózsafűzéremet, ráhelyeztem a kezére, lecsuktam szemét, keresztet rajzoltam homlokára és imádkoztam. „In paradisum deducant te angeli. — Vezesenek be az angyalok a paradicsomba, fogad janak a vértanúk és vigyenek a szent Jeruzsá lembe. Adj Uram, örök nyugodalmat neki és az örök világosság fényeskedjék neki. Nyugodjék békében!“ Béke, Béke, örök Béke, drága Asakó! 30
Január 7. — Ma tartották a buddhista gyászszertartást Asakó felett. Délután három órakor haladt el a gyászkocsi ablakom alatt, amely Asakó testét vitte a máglyára. Láttam Asakó utolsó útját ablakomból és szomorú szívvel ál dottam meg. Itt az a szokás, hogy a hozzátartozók 5—7 óra múlva nagy ünnepélyességgel elmennek a hamuért és azt elhelyezik valamelyik pogány templomban. Éberen őrködtem. Asakó hamuját senki sem vitte el! Január 8. — Kora hajnalban kimentem a temetőbe. Nincs messze a házunktól és senki sem vette észre. Egyenesen ahhoz a házhoz mentem, ahol a hullákat elégetik és mivel ott sem volt senki, megkérdeztem a „mestert“ : „Elvitte valaki Asakó hamuját?“ „Nem!“ hangzott a válasz. „Hová tette a kislány hamuját?“ Néma csend. „Ne féljen semmitől! Nincs szándékomban, hogy önnek kellemetlenkedjek. Szeretném meg kapni a hamut!“ „Azt hangoztatták, hogy nem akarnak sem mit sem tudni a hamuról. Nem érdemli meg, hogy valamelyik templomban elhelyezzék.“ „Mutassa meg nekem azt a helyet, ahová a hamut kitette!“ ,.Nálunk az a szokás, hogy azok hamuját, akiknek nincsen hozzátartozójuk, közös verembe dobjuk. Tegnap sokat havazott és nem volt még időm, hogy a vermet szabaddá tegyem.“ „Mutassa meg legalább a hamut!“ Elindult és én követtem. A magányos temető egyik elhagyatott sarkában a hófehér hóban ott feküdt a friss hamu. „Itt van!“ SÍ
Borravalót nyomtam az ember kezébe, mire egyedül maradtam. Sohasem tudom leírni, mi ment végbe a lelkemben ezekben a pillanatokban. Ott álltam Asakó földi maradványai előtt. Az érzéseket nem lehet mindig szavakba önteni. Térdreroskadtam a hófehér hóban és könnyeimnek szabad folyást engedtem. Ó, nem szégyenlem ezeket a könnyeket! Azután elmentem a bonzhoz, aki a temetőt őrizte, vettem egy kis szekrénykét és abba gon dosan betettem Asakó hamuját. Azután eltemet tem valahol. Senki sem tudja, hová, csak sze gény Asakó lelkiatyja. Asakó, halandó tested eldobott hamuja nem szégyen, hanem diadalod, amelyet akkor élvezel igazán, amikor az Utolsó Napon megszólalnak az ítélet harsonái. Utolsó és forró kívánságom pedig számodra az, hogy a Teremtő, aki minden embersorsot kezében tart, adja meg neked. ..... a hamu helyett a koronát, a szomorúság helyett az öröm olaját, a lélek keservéért pedig a menny ünnepi köntösét!“ (íz. 61. 3.)
32
Szent Ferenc fiai 7 0 0 év óta a pogányok millUSit vezették Krisztus aktába.
Te is részt vehetsz ebben a most is foly ó gifiantikus munkában. Neked is közre k ell m ű k öd n öd a bitterjesztésben. Légy tagja a
Ferences M issziószövetségnek Évi tagdíj egy pen gő. Ennek fejéb en ingyen kapod egy évig a Ferences Missziók szép kiállítású és tartalmas havi folyóiratát az
I S T E N
D A L O S A I T .
Kérj ismertetést a Ferences Missziószövetségről.
SZENT
FERENC
HÍV. . .
A ki ferences szerzetespap vagy testvér akar lenni és K risztushoz vezetni em bertársait, kü ldje be folyam odványát a következő cím re: SZENTFERENCRENDI TARTOM ÁNYFŐNÖKSÉG Budapest, II. k erület M argit-körút 23. sz Gim názium ot végző ifjak a jászberényi Sze ráfi K ollégiu m ban folytatják tanulmányaikat. Jelentkezni bármikor lehet !
Kapioztrán-Nyomda Vác. Felelős üzemvezető: Farkasa K.
KAPISZTF
NYOMDA VÁC
