Fényképezőgéppel reagálok arra, ami körülvesz

Fényképezőgéppel reagálok arra, ami körülvesz Beszélgetés Szalontai Ábel fotográfussal, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotográfia szak vezetőjével – Volt-e konkrét oka annak, hogy érdekelni kezdett a fényképezés, vagy inkább hosszabb folyamatról volt szó?

– Nem a fényképezés volt az, ami megérintett; a kép, a képkészítés, valamilyen dolognak a látványon keresztül történő feltárása, értelmezése már régebb óta foglalkoztatott. Lehet, hogy ez az érdeklődés abból fakadt, hogy édesapám, aki mérnök volt, szintén rengeteget rajzolt gyermekkorában (később fényképezett is), és a rajzai, a rajzolása izgattak engem. – Pontos, megszerkesztett, ábraszerű rajzai voltak?

– Nem, sokkal organikusabbak, absztraktabbak annál, mint amilyenekre a mérnöki létből asszociálnánk. Mindig úgy mesélt a rajzolásról, hogy el szeretne vele érni valamit, de nem tudja pontosan, hogy mit. Én is, néha még most is úgy érzem, hogy szeretnék valamit kimondani, vagy továbblépni valamilyen érzésen, de nem tudom, hogy valójában mi az az érzés. Édesapám vonzódott a képzőművészethez, de ugyanilyen erősen vonzódott az ornitológiához vagy a zenéhez is. Nem tudom, milyen lehetett abban a korban gyereknek lenni, és az ő álmodozásai mennyire lehettek mások, mint amilyenek az enyéim voltak. De biztos vagyok benne, hogy amikor valamihez hozzányúlt, azt nem a felületkezelés miatt tette, hanem a dolgok mélyére akart hatolni. Az imént említettem az ornitológiát; apám le is rajzolta a megfigyelt madarakat, a lerajzolásukon keresztül akart még többet megtudni

róluk. Elkezdett madárhangokat gyűjteni, ezzel a hang rögzítésének a jelentősége is megnőtt, vagyis a tapasztalható környezetünk különböző módon való rögzítése, megragadása, „zsebre tevése” nála teljesen természetes volt. Édesanyám, Székely Ágnes tipográfusként dolgozik, gyerekkoromban a Művészet című folyóiratnál dolgozott. Vagyis – a kérdésedre visszatérve, hogy miért kezdtem fényképezni –, mintha magától értetődő lenne, hogy itt kötöttem ki. De volt más, nagyon konkrét lökés is a fotográfia felé. A nyolcvanas évek végén, tehát még javában gimnazista koromban, egy párizsi úton rengeteg diát készítettem – abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy kaptam egy fényképezőgépet, és a barátaim segítettek a laborálásban. Az anyagot megmutattam a rajztanáraimnak, Szemadám Györgynek és Sinkó Istvánnak, akik rengeteget segítettek a vizuális útkeresésben, és azt mondták, hogy nekem muszáj a fotóval foglalkoznom. Egy tizenhat éves fiatal nagyon komolyan tud venni egy reakciót. – Hogyan volt Szemadám György a rajztanárod?

– Sinkón keresztül, aki a Városmajori Gimnáziumban tanított, a pedagógusi karizmája sok tanítványát magával ragadta, és egy ottani barátomon keresztül én is közéjük keveredtem. Addig a Fő utcai rajzkörbe jártam, ami szintén nagyon komoly előkészítőnek számított, később jó páran felvételiztünk az Iparművészeti Főiskolára. Sze-

madám és Sinkó hatása természetesen nem múlt el nyom nélkül. Én magam a nem túl nagy nevű, de a diákokkal toleráns Táncsics Mihály Gimnáziumban tanultam, és erre mindig szívesen gondolok vissza. Mivel nem elit iskola volt, a személyiséggel rendelkező tanároknak megnőtt a szerepe, az a néhány karakteres, aurával rendelkező tanár csapatot tudott építeni, képesek voltak magukkal ragadni bennünket. Az osztályfőnököm biológiát és kémiát tanított, és a fotóhoz való kötődése sokat segített a tanulmányaimban. Egyik tárgyból sem voltam különösebben erős, nem voltam túlzottan szorgalmas sem, ráadásul sportoltam is, így még kevesebb idő jutott a tanulásra. Azzal viszont, ami érdekelt, kitartóan foglalkoztam, és ez megmentett a bukástól: amikor a gimnázium vége felé egyre világosabb lett, hogy valóban komolyan érdekel a vizualitás, ám közben egy csomó tárgyból gyengén szerepeltem, a fotografálási szándékomat abszolút támogatták. Ami valószínűleg egy piarista gimnáziumban, ahova eredetileg szerettem volna bekerülni, nem lett volna mentség. Talán nem mellékes, hogy még ebbe az iskolába is csak úgy jutottam be, hogy anyám kilincselt az érdekemben, a legtöbb helyen sikertelenül, például a piaristáknál szinte szóba sem álltak velem. – Vancsó Zoltán is ott tanult. Te miért jelentkeztél oda?

– Édesanyám révén hívő légkörben nőttem fel, a bátyám is a Piarista Gimnázium-

Fotómûvészet • 2010/2 ■ 3

F é ny k é p e z ő g é p p e l r e a g á l o k a r r a , a m i kö r ü l ve s z

Ostia

ban tanult. Illetve, a nyolcvanas években egyházi iskolába járni a világhoz, a környezethez való viszonyt is demonstrálta. – A fényképezés már a gimnáziumi éveid alatt átvette a rajzolás szerepét?

– Igen, de számomra a rajz soha nem jelentett kifejezési lehetőséget. A gesztus, hogy valamilyen nyomot hagyjunk, sokkal erősebb hatást tett rám. Nagyon sok stúdiumot rajzoltam a sikeres felvételi érdekében, és azt gondolom, hogy nem voltam tehetségtelen – tehát nem a rajztól való elfordulás terelt a fotó fel. Volt bennem a technika iránti affinitás vagy talán szeretet; bár édesapám, aki mindig azt mondta, hogy a tárgyakat sokkal nehezebb összerakni, mint szétszedni, most biztosan csóválná a fejét, mert az én érdeklődésem általában kimerült a szétszerelésben. A fényképezőgép az egyetlen szerkezet, amit soha nem mertem szétszedni. Ha kíváncsi voltam, mi hogyan működik benne, inkább utánaolvastam, mint hogy hozzá nyúljak. Természetesen az első nagyításaim és később a vegyszerekkel való kísérletezés élménye óriási hatást tett rám. A fülledt, titokzatos helyzet; nem csak a vörös fény miatt, hanem hogy egyedül maradok valamivel, amihez közöm van. Aki egyszer átélte ezt az élményt, mindig szívesen emlékszik

4 ■ Fotómûvészet • 2010/2

vissza rá. Mágikusnak és szimbolikusnak éreztem, hogy van egy felület, amin a láthatatlanból megjelenik valami látható. Sulyok Miklós, a Művészet fotósa nagyon sokat segített, nála hívtam elő az első filmeket. Ugyanígy Bach Melitta, a Kiscelli Múzeum fotótárának a vezetője is családi ismerős volt, nála gyakoroltam az orsóra fűzést. Volt egy barátom, akire az apja ráhagyományozta a fotólaborját, hozzá is bármikor elmehettem. Ezek nagyon jó gyakorlatok voltak, és bár nem tudtam pontosan, mit is akarok kezdeni ezzel az egésszel, mintha jelezték volna, hogy ebből lesz valami. Azt viszont tudtam, hogy amikor ezzel foglalkozom, semmi máshoz nem hasonlítható lelkiállapotba kerülök. – Mi történt a fotózó barátaiddal?

– Az a fiú, aki az apja laborját örökölte, ma Sanghajban él, látszólag teljesen másként, mint én. De amikor tavaly egy kutatás miatt kint jártam, és nála laktam, kiderült, hogy a képhez való viszonyunk ma is azonos. Egy másik barátom, Tatai Balázs pedig a Pető Intézet fotográfusa. Az érettségi után együtt tanultunk a Kavicsos közi nyomdaipari szakmunkásképzőben. Pont akkor omlott össze a hagyományos nyomdaipar, amikor befejeztük a tanulmányainkat, a nyomdák nagy részét hamarosan be is zárták. A Zrínyi

Nyomda, ahol dolgozni kezdtem, még két évig vegetált, azután megszűnt. 1990-ben érettségiztem, édesanyám nagyjából akkoriban végezte el az Iparművészeti Főiskolán a felsőfokú tipográfusképzést, általa tudtam meg, hogy a Zugligetben van egy hely, ahol fotót is oktatnak. Felvételiztem, nem vettek fel, végül negyedszerre sikerült. Az első két elutasítást nem is éreztem annyira bosszantónak, elmentem a Kavicsos közbe nyomdai fényképész-tanulónak, különben is más ritmus szerint éltem, akármi történt velem, jó volt. De akkor már bennem is nagyobb volt az igény arra, hogy bekerüljek a Főiskolára, és komolyabban folytathassam azt, ami a legjobban érdekelt. A nyomdában nem sok élmény ért, néhány máig tartó barátságot leszámítva, meg azt, hogy korlátlanul használhattam a fotónyersanyagot. Iszonyú pazarlás folyt, semminek nem volt gazdája, a munkámnak sem volt sok haszna, a géptakarításban meg a vodkák becsempészésében gyakorlatilag ki is merült. De ha nem zavartam a többiek fusi melóit, én is azt csinálhattam, amit akartam, és mivel a havi ösztöndíjam mindössze három doboz Sopianae-re volt elég, jogosnak éreztem a 70x100-as nyomdai síkfilmek és vegyszerek elhasználását. Erre ma egyáltalán nem vagyok büszke, de akkoriban magától érte-

Beszélgetés Szalontai Ábellel

Párizs

tődőnek láttam. Tagja lettem egy társaságnak – nagyon jó érzés, hogy idővel mindenki elvégezte az Ipart vagy a Képzőművészeti Főiskolát –, akikkel közös kiállításokat kezdünk szervezni. Elkezdtem egy eléggé intenzív főiskolai előkészítőre járni, ahol szintén nagyon jó kapcsolatok alakultak ki. – Említetted, hogy a negyedik felvételid sikerült. Meddig lehet vagy érdemes próbálkozni?

– Szerintem négynél többször nem érdemes. Most, amikor az asztal másik oldalán ülök, gyakran eszembe jut a felvételim, és persze másként látom az egész helyzetet, átlátom a mechanizmusát, látom a lelki öszszetevőit is. A mostani jelentkezők között voltak, akik negyedszerre sem jutottak be, pedig mindent megtettek. A sikertelen felvételik okai többnyire egy kalap alá vonhatók, és ezek nem a szakmával kapcsolatos viszonyból eredő, hanem a személyes okok. – A kreativitás hiánya?

– Inkább úgy mondanám, hogyan mozgat meg a világ egy tizennyolc-húsz éves embert – ebbe a kreativitás is beletartozik. Meg tudsz-e oldani egy problémát, vagy begörcsölsz? Mit hozol magaddal? Milyen frusztrációid, nehézségeid vannak, illetve mennyire látod tisztán a lehetőségeidet? Tisztában vagy-e a képességeiddel, érde-

mes-e nekivágni? Soha nem könnyű eldönteni, hogy jó helyen vagyunk-e, például hogy most, mi ketten miért nem fordítva ülünk, és én kérdezlek téged. Egy ilyen felvételin fotózási feladat is van, ahol könnyen adódhatnak technikai problémák, például valaki leejti a kameráját, nem sikerül befűznie a filmet, vagy véletlenül kinyitja a gép hátoldalát. Ezek mind a vizsgadrukkra vezethetők vissza, de könnyen korrigálhatók, mondjuk a felvételiző megkéri a bizottságot, hogy adjanak még egy tekercs filmet; de általában nem jönnek oda, hátha nem veszik észre, hátha maradt pár kocka, ami nem kapott fényt – ilyenkor nem tudunk segíteni. Másrészt, a felvételire felkészülten kell odamenni. Én húsz évvel ezelőtt is tudtam, hogyan kell a filmet befűzni, mert előtte ezerszer, vakon is befűztem. A maiak között akadnak, akik sötétben tapogatóznak, „olyan egyszerű dolog fényképezni”, persze ez a felszínes gondolkodás a fotográfia mostani megítéléséből fakad. Néhány jelentkezőn meg nem látszik az elszántság, hiányzik belőle a mindent elemésztő tűz, hogy ő mindenképpen ezzel akar foglalkozni. Én a fotográfia iránti szeretetem miatt akartam itt tanulni. Vonzott az, hogy öt évig itt lehetek, és a fotográfiával telhetnek a napjaim. Azt nem tudtam megfogalmazni,

hogy mivel is fog eltelni az öt év, elképzelésem sem volt róla, hogy őszinte legyek. Az izgatott, hogy a fotót képviselő személyek a tapasztalataik révén sokkal mélyebbre tudnak nyúlni, és emiatt én is többet megtudhatok erről a médiumról. Az egyetemi évek legjelentősebb része, hogy ilyen, inspiráló közegben tölthessük az időnket. Most az a feladatom, hogy a közeg még inspirálóbb legyen a mostani hallgatók számára. – Volt-e tudomásod arról, hogy az évfolyamtársaid milyen okok miatt jelentkeztek ide?

– Abban az időben az Iparra való jelentkezésnek volt egy – a mai állapotnál első látásra erősebb – technikai indíttatása. A Főiskola valódi fellegvárnak tűnt, még a fekvése, a környezete is olyan, ami miatt mindenki szívesen jár be, de a képkészítés vagy az a lehetőség, amit a jól felszerelt labor nyújtott, valóban ébren tartotta a kíváncsiságunkat, a vágyunkat, hogy sok időt töltsünk a „sötétben”, hogy kipróbáljuk magunkat. Nagy hatással voltak ránk az akkori mesterek, tanárok. Gulyás Miklósnak, Benkő Imrének köszönhetően, a mi osztályunkban négy olyan diplomamunka is született, ami a dokumentarizmushoz kötődött. Benkő stílusa, személyisége, a fényképezés iránti alázata és a szakmája iránti elhivatottsága



Kenese

rendkívüli módon hatott ránk. Kötelességünknek éreztük, hogy mindezt megpróbáljuk elsajátítani. Ahogy változnak a tanárok, a hozzájuk köthető felfogás is változik, ma nem lehet domináns stílusról beszélni, ami nem is baj. Mivel sok időt töltöttünk együtt, mindig láttuk egymás munkáit, a különböző stúdiumok, részeredmények egymás szeme láttára születtek meg, így folyamatosan tudtuk, hogy ki, merre fejlődik. Ráadásul az összes évfolyam egymáshoz sodródott, elsőéves koromban együtt laborálhattam a negyedévesekkel, ez nagy dolog volt, ők pedig szóba álltak velünk, mint ahogyan később mi is így tettünk az akkori elsőévesekkel. Az utak már az elején karakteresen elváltak egymástól. Arról az ideális állapotról, hogy tizenkét-tizenhárom ember, a különbözőségek ellenére, ugyanúgy gondolkodjon, persze nem lehetett szó. Klikkek jöttek létre, azokból, akik szakmailag más utat kezdtek járni, például az alkalmazott fotográfia vonzotta őket. Engem ez kevésbé vonzott, néha örülök ennek, máskor meg sajnálkozom amiatt, hogy hamarabb is megsejthettem volna, mi fog velem történni. Az alkotói létbe vetett hit teljesen vak ügy volt, mert arra, hogy alkotókként szárnyaljunk, nemigen kaptunk lehetőséget a diploma után. Noha a mi évfolyamunk diplomá-


zott először a Főiskola falain kívül, 1998-ban a Stefánia Palotában, és sokan bekerültünk a Magyar Fotóművészek Szövetségébe. – Ahhoz a kiállításhoz neked is volt közöd.

– Pecsics Máriával együtt találtuk ki, mivel a diplomamunkáknak addig helyet adó Tölgyfa Galériában nem fértünk volna el mind a tizenhárman. Azt szerettük volna, hogy a kiállítás a korábbiaknál nagyobb nyilvánosságot kapjon, mert az nagyon jó meg szép, hogy mi hiszünk egymásban, de a nyilvánosságra szükségünk van. A vezetés azt mondta, ennek semmi értelme nincs, ne is próbáljuk meg. Mi mégis megpróbáltuk. Ennek a mai napig érezni a hatását, évente megjelenik a diploma-katalógus, a galériák, a gyűjtők jobban számon tartják a frissen végzetteket. Visszatérve a diákéveimre: odafigyeltünk egymásra, függetlenül attól, hogy az egyikünk divatot fényképezett, a másikunk pedig a dokumentarizmushoz állt közelebb. Az évfolyamtársaim több, mint a fele a szakmában maradt vagy kapcsolódik a fényképhez. – Azt mondtad, hogy alkotóként nem jutottál lehetőségekhez a diploma után. A Főiskola nem tudott felkészíteni erre?

– Azt gondoltam, hogy dokumentarista fotográfus leszek, aki utazó íróként rögzíti az

élményeit, amiket majd kiállításokon mutat meg, és a piac felfedezi. Nem mondom, hogy ezt abban az időben Magyarországon képtelenség lett volna megvalósítani, az én habitusomból is fakadt, hogy nem tudtam az anyagaimat értékesíteni. (Habár az ilyen jellegű munkák publikálása vagy piaci helyzetbe hozása ma is rendkívül nehéz.) Az tűnt logikus lépésnek, hogy ha talpon akarok maradni, akkor pénzért kell fényképezni. Én, aki egyfajta autonóm gondolkodással és repertoárral fejeztem be a tanulmányaimat, hirtelen azon kaptam magam, hogy egy nagy cégtől kaptam megrendelést, amiért pénzt kaptam, arra pedig nagy szükségem volt. – Minek köszönhetted a megbízást?

– Annak, hogy ismertem valakit. Egyáltalán nem arról volt szó, hogy látták volna valamelyik anyagomat. Például a volt osztálytársam, Lábady István sokkal korábban és tudatosabban felkészült erre. Én meg át voltam itatva az autonóm művészi létről való elképzeléseimmel, és hogy mi lesz a diploma után, nem is nagyon foglalkoztatott. Aztán leesett a tantusz, hogy el kell tartanom magam, és szinte elképzelhetetlen, hogy valaki független alkotóként fennmaradjon. A ma végzetteknek több lehetőségük nyílik a bemutatkozásra, portfolio review-


Sanghaj I.

kon, szakmai összejöveteleken jelenhetnek meg. Működő pályázati rendszerek léteznek, és nem csupán hazai, hanem nemzetközi szinten is, a hallgatók a különböző ösztöndíjaknak köszönhetően minimum félévet külföldön tölthetnek. Mindezek azt biztosítják, hogy ha a karakterük, az alkotói attitűdjük lehetővé teszi, hogy labdába rúgjanak, és hozzá kellően kitartóak is, akkor belekerülhetnek egy sodrásba. Mindez tíz-tizenkét évvel ezelőtt csak nyomokban volt jelen. Ma mi, oktatók is jobban felkészítjük a friss diplomásokat. Igyekszünk, ha nem is modellezni, de láthatóvá tenni azokat a helyzeteket, amikkel majd találkozhatnak.

Főiskolás koromban Zátonyi Tibor kivitt bennünket Erdélybe, meg Moldovába, hogy ne pusztán tanulmányokat folytassunk az intézmény keretein belül, hanem életszerű helyzetekben oldjunk meg különböző problémákat, csapatban gondolkodjunk. Mindez hagyománnyá lett, minden évben megszervezzük a művésztelepet, tizedik éve járunk Besztercére. Volt egy másik kezdeményezésünk is, a székelyföldi Gyergyószárhegyen létesült nagyon jól ellátott művésztelepre kétszer is meghívták az Egyetemet, és egy-egy osztályt ki tudtunk vinni. Igazából egy művésztelepen a fotó nehéz helyzetben van, mert a kép készítése, előhívása, a tárgy elkészülte, illetve a mindezt megelőző

koncentráció nem biztos, hogy össze tud hangolódni. Mobil laborok felállításával próbálkoztunk, éjszakánként, a Kelemen-havasokban, kalyibákban nagyítottunk, patakvízzel mostuk a képeket, hiszen a végeredményt is kézzel foghatóvá akartuk tenni – de nem sikerült, gyakran ütköztünk technikai nehézségekbe, meg kényelmetlen is volt, az is kiderült, hogy harminc embernek nem elég két nagyítógép. Ezért úgy döntöttünk, hogy a rendelkezésre álló idő alatt csak a felvételekre koncentrálunk, nem a végtermék előállítására. Egyre több az olyan, az alkalmazott fotót előnyben részesítő hallgató, aki már egzisztált, itt-ott megjelenik, szerkesztőségben



dolgozik, pénzt keres. Azaz nem teljesen haszontalan, amit csinálunk. Ugyanakkor nagy hangsúlyt fektetünk az alkotói lét támogatására is. Őszintén szólva, inkább ezt támogatjuk. Szerintünk az alkalmazott, illetve az alkotói fotográfus lét ugyanolyan alapkaraktert feltételez: a megbízhatóság, a profizmus, a naprakészség, a nyitottság, a szorgalom nélkülözhetetlen elemek, függetlenül attól, hogy valaki egy galéria falán vagy egy újságoldalon akarja viszontlátni a fényképeit. Néhány hallgatónk kiment Londonba szerencsét próbálni. Meglátogattam őket, és láttam, hogy rendkívül keményen és magas színvonalon dolgoznak, de így is nagyon hosszú idő, öt-hat év után van lehetőségük arra, hogy labdába rúgjanak. Ők ott ezerből egy. Magyarországon kitüntetett helyzetben lennének. Nem amiatt, mert rosszabbak, mint a kintiek, hanem mert az ottani berendezkedés az ilyen jellegű fotográfiában – most konkrétan divatfotóról van szó, de bármit említhetnék – nem tűri a hibát, a tévedést. – Érzésed szerint ez idővel itthon is megváltozik? Vagy nem azon múlik, hogy eltelik öt-tíz év?

– Jó kérdés, de nem tudom. Nem nagyon hiszek benne, hogy a hazai piac fejlődne. Nem látom, hogy társadalmi igény mutatkozna rá. – És ha Magyarországot nem Angliával, hanem Csehországgal vagy Lengyelországgal vetjük össze? Vagy erről nincs képed?

– Létezik egy kelet-európai szervezet (http://www.award.sittcomm.sk/), ami a fiatal alkotókat fogja össze, és ezen a területen világszínvonalúnak látom a helyzet. De arra nem tudok válaszolni, hogy Kelet-Európában a fotográfia műtárgyként való kezelése vagy az alkalmazott fotográfusi státusz társadalmi megítélése megváltozik-e majd. Amíg az újságolvasónak nincs igénye arra, hogy mást lásson, és nem tudja, hogyan igényelhetne mást, addig a piac diktál. Úgy érzem, ez kicsit a fénykép műtárgyi helyzetére is igaz, bár az elmúlt évek próbálkozásai biztatóak. Annak is örülök, hogy néhány volt hallgatónk bemutatkozhat majd a novemberi Paris Photo rendezvényen, külföldi galériákkal tartanak kapcsolatot, azaz látszik valamilyen mozgás, és ha ez állandósulna vagy akár erősödne, akkor a változás még a belátható jövőben megtörténhetne. Nem titkolt célunk, hogy gondolkodó, a társadalmat formáló embereket engedjünk ki, és ebben az Egyetem összes szaka egyetért. Az emberek formálásban a képi kommunikációnak, a fényképnek óriási a szere-


pe, hiszen a kép mindenhol jelen van; természetesen egyáltalán nem mindegy, hogy a képnek teret nyújtó médium milyen színvonalú. Azaz igen, idővel változhat valami. Azt nem tudjuk, hogy a társadalom hogyan változik. Hogyan alakul a képhasználata? Magasabb rendű lesz-e a fotóval való együttélése? Hogyan tekint a fotográfusra? Például tíz-tizenöt éve könnyebben lehetett az utcán fényképezni – ebben, a fotós démonizálása és a fénykép ismeretlen szándékú felhasználásától való félelem miatt, visszafejlődés tapasztalható. Amikor Kínában jártam, elkápráztatott az emberi progresszivitás jelenléte. Az emberi viszonyok kezelése egészen más alapokon nyugszik, az eredetiség fogalma, az eredeti tárgyakhoz való viszonyuk is teljesen más, mint Európában. Az időhöz való viszonyuk is más. Azon töprengtem, hogy vajon európai emberként ki tudok-e bújni a nyugati gondolkodásmódból. Arra jutottam, hogy továbbra is európaiként szeretnék gondolkodni, ennek a lehetőségeit keresem, mert azt gondolom, hogy nem véletlenül alakult úgy, hogy itt élek. A hagyományokhoz – és ezt nem tárgyi értelemben mondom – való kötődés jelentősége nagyon fontos. Ha elfelejtem a hagyományaimat, hogy honnan jöttem, akkor a gondolkodásnak nem lesz jelentősége. Ha értékelem azt a világot, amelyikben felnőttem, értékelem azt a néhány ezer évet, ami ehhez a földhöz kötődik, akkor felelősebben fogok gondolkodni. Én azzal szeretnék megbarátkozni, ami itt van, a nehézségei, a keserűsége, a hányatott volta ellenére is, nekem itt kell léteznem. Az itteni emberek alkotói értelemben vett karaktere azért izgalmas, mert olyan értékeket képviselnek, amiket képes vagyok természetesen kezelni. Ha megpróbálom magam kívülről látni, önkritikát gyakorolni (ami rettentően nehéz), nyitottabbnak lenni, mint amilyen vagyok, akkor annak a megértésére is képessé válhatok, hogy tulajdonságaim vagy az itt élők tulajdonságjegyei honnan, miből fakadnak. – Érezted-e már, hogy hátrányban vagy egy nyugat-európai pályatársaddal szemben?

– Én a magam részéről abban hiszek, hogy van egy erő, amelyik a gondolkodásomat, a cselekedeteimet irányítja. Természetesen vannak helyzetek, amikor kiderül, hogy Magyarországon hátrányban vagyunk. Ilyen hátrány a nyelvtudás hiánya, ami sorsdöntő lehet a másik ember felé való nyitottságban. Magamról azt mondom, hogy nyitott ember vagyok. Találkoztam Nyugaton nyitottnak tűnő zárkózott emberrel és az el-

lentétével is, vagyis ebből a szempontból majdnem mindegy, hol jöttél a világra. Persze befolyásolhat bennünket a földrajzi elhelyezkedés, hogy vízparton vagy a hegyekben növünk fel. Egy amerikai rendszerben tanult fiatalember magabiztosságát nem lehet összehasonlítani egy itteni hallgatóéval. Van egy amerikai dokumentumfilmes barátom, vehemens és céltudatos, a bizonytalan helyzeteket sokkal jobban kezeli, mint mi, akik hajlamosak vagyunk megtorpanni, egy kisebb akadályt keresni. A TAIK vagy ahogy jobban ismerjük: a Helsinki Iskola – ahol a közelmúltban történt névváltoztatás (Aalto University), ahogyan például az Iparművészeti Főiskola majd Egyetem 2006-ban Moholy-Nagy Művészeti Egyetem lett – nemzetközileg ismert branddé vált, komoly stratégiával, profi menedzsmenttel és üzleti háttérrel rendelkeznek. Nagyon erősen foglalkoztat, hogy milyen lépésekre lenne szükség ahhoz, hogy a magyarországi fotográfusok is hasonlóan méltó helyzetbe kerülhessenek. A tanulás, az Egyetem nyújtotta keretek semmiképpen nem válnának a kárukra. Nem garantálja a végeredményt, de azt sokkal nehezebb elérni, ha az átfogó képzés kimarad. Ha az elképzelések mögé felsorakozna egy támogatói gárda – menedzsment, galériák stb. –, és belátják, hogy a „haszon” nem jövőre, hanem sokkal hosszabb idő múlva lesz látható, a cél nem lenne irreális. Éppen a türelmetlenségben látom a legfőbb buktatót. Ennek az egésznek csak úgy volna értelme nekikezdeni, ha legalább tíz-tizenöt évet rászánunk, hogy megszülessen egy új fotós generáció, akinek véleménye van, és azt képes kifejezni. – Három különböző anyagodból válogattál képeket.

– Fotográfusként számomra most az a hároméves kutatómunka a legfontosabb, amelyet a MOME Doktori Iskolában folytattam, és a futballpályával, a focikapuval kapcsolatos. Néhány felvétel már megjelent közülük itt-ott. Beválogattam néhány dokumentarista fotót, illetve három képpárt is, az utóbbiakon szintén kapukat párosítok portrékkal. Ez a sorozat a legfrissebb és egyben a legszemélyesebb, ezzel szeretném majd a doktori tanulmányokat lezárni. Sokan azonosítanak a kapus képekkel, amit megértek, hiszen kézenfekvő, hogy ezek alapján ítélnek meg. De sok minden mással is foglalkozom, ezért is válogattam vegyesebb anyagot. Elég nehéz a saját munkáimból szelektálnom. A kapuk sorozat darabjait intenzíven és koncentráltam készítem, most már ötödik éve. Fontosnak érzem, hogy sikerült rákény-


Sanghaj II.

szeríteni magam valaminek az alapos megismerésére. Rám jellemzőnek gondolom, hogy addig ismételgetek valamit, amíg nem tudom valaminek a titkát megfejteni, amíg nem jövök rá a lényegére. Jártam a világot, egy ideig a felfedezés öröme hajtott, aztán arra döbbentem rá, hogy az az egyszerű geometriai helyzet, amit az elhagyott vagy még használatban lévő kapuk jelentenek, milyen kísérleti terepet nyújt. Többször, többféleképpen definiáltam a futballkapukhoz fűződő viszonyomat. Az egyik, viszonylag pontos definíció az volt, hogy sikerült egy rendszert találnom, sikerült a megrendezettségig is eljutva, olyan helyzeteket kipróbálni, amik, a képpel való együttműkö-

dés eredményeképpen, átvezettek egy újabb szintre, és segítettek, hogy merre menjek tovább. Szinte még azt is mondhatnám, hogy a sorozat darabjai az életemet szimbolizálják. Hat szemeszter elvégzése után oda jutottam, hogy a zenével, a zenei felépítettséggel próbálok párhuzamokat találni. Azaz a képek gondolatisága erősebb legyen, mint az esztétikája. Persze el kell kerülni azt a csapdát, hogy így akár a rossz képeimet is rettentő izgalmasaknak nevezhetném. Inkább arra gondolok, hogy meg akarom szabadítani a felületet a felesleges részektől, hogy a rétegleszedésnek köszönhetően többé váljon. Ez a fajta absztrakciós lehetőség hihetetlenül felszabadító tud lenni.

Nagyon gyakran van nálam fényképezőgép, hiszen fotográfiák készítésével tudok a leghatásosabban reagálni arra, ami körülvesz. Gyönyörű helyekre jutottam el, például a Duna-deltába, Sulina városába, ami száz-százötven évvel ezelőtt kereskedelmi fellegvár és kulturális paradicsom volt, színházzal, két napilappal – ma lerohadt betonrengeteg, tönkrement műemlékekkel. – A futballkapu nem akármilyen szimbólum: a három vonal arénává lényegíti át a libalegelőt.

– A három léc nagyon egyszerű formája fontos kiindulópont volt. Egy egyszerű gesztus, beavatkozás a térbe, egyúttal emberek tömegeinek ugyanazt juttatja az eszébe.


F é ny k é p e z ő g é p p e l r e a g á l o k a r r a , a m i kö r ü l ve s z – És ott, a kapuban történik a játék lényege, a labda áthaladása a vonalon.

– Igen, ez nagyon is érdekelt, de nem a gól, a diadal miatt, hanem a két minőség, a kapun kívüli és az azon belüli tér között való áthaladás miatt. Mindig e felé hajlott az érdeklődésem, hogy mi van itt és mi van ott. Bár nem akartam a túlzott szakralitás felé haladni, az egyik féléves programomban az elmúlás, a halál jelenléte a kapukban szimbolikáját vizsgáltam. Úgy érzem, hogy a sorozat egy tudatos építkezés eredménye. Fontos vonása volt, hogy a helyzetek repetitív módon ismétlődtek, mindig ugyanazt csináltam, amiben érzésem szerint a lényeghez való közeledés szándéka mutatkozott meg. A kapu téma unalmát mindig az a lelkiállapot oldotta fel, mint amit a vasárnapi mise alatt végzett, hétről hétre ismételt gyakorlatok során érzünk.

Szicília


(Pilinszky János szerint a művészet vallásos természetű cselekedet.) Az ismétlődésben erősen benne van az idővel való együttélés, hiszen a fotográfiában nélkülözhetetlen az idő jelenléte vagy használata. A legfrissebb anyagomból is beválogattam három képet. Édesapám két hónappal ezelőtt meghalt. Az utolsó, róla készült portréból létrehozott képpárral a kapuk egy újabb értelmezésével próbálkoztam, azt vizsgálva, hogy azok hogyan olvadhatnak be egy újabb felületbe. A képpár másik eleme a hármashatár-hegyi repülőteret mutatja, a közös életünk egyik nagyon személyes helyszínét. A portré karácsony este készült, éreztem, hogy ez lesz édesapám életében az utolsó kép, emiatt feszült voltam, a körülmények sem voltak túl kellemesek. Érdekes, hogy mindezt nem látom a képen. Nem ezt látom rajta.

Édesanyámat is akkor fényképeztem le. Egy ilyen helyzetben nem szívesen kéri meg az ember az édesanyját, hogy álljon a kamera elé, de fontos, hogy a felvétel elkészültekor milyen állapotban van, hiszen ezek a helyzetek bennem, a fotográfusban is feszültségeket generálnak. A portrékkal azt is jelezni szerettem volna, hogy a kapukkal jelzett tereket, pályákat nem focistákkal szeretném megtölteni. Igaz, a bátyám focizott, kapus volt, sokat beszélgettünk a kapuban álló ember szerepéről, ő a kiindulópont, ő fogja össze a csapatot. A bátyám helyszíne a taliándörögdi Interszputnyik űrtávközlési állomás. Ezek a képek adott esetben változhatnak; a portrékhoz nem nyúlok, apám esetében a tájhoz sem, de a többi tájképpel még kísérletezni szeretnék.

B a c s ka i S á n d o r

Szalontai Ábel képei

Helsinki I.

Helsinki II.



Kapuk – Budapest



Kapuk – Nancy

Kapuk – Sulina I.

Kapuk – Sulina II.



Áthatás I.

Áthatás I.



Édesapa

Édesanya



Testvér


Fényképezőgéppel reagálok arra, ami körülvesz

Recommend Documents