félév GCSL

FILOZÓFIATÖRTÉNET 1. BBZI 2011/12. 1. félév — GCSL Gondolkodás - gond-alkotás Mire való a filozófia? Gondolkodni tanít? Miért kell tanulni a gondolkodást? Nem tudunk már eleve gondolkodni? S vajon a filozófián kívül nem gondolkodunk? Mi tanít meg gondolkodni? Egyáltalán: miért kell az embernek gondolkodni? Mi teszi lehetővé, és konkrétan mi váltja ki a gondolkodást? Az állat remekül elboldogul gondolkodás nélkül is. Miért nem gondolkodik? A természeti stabil, zárt létforma és az emberi nyitott létezés különbsége. Ha a létező nyitott, azaz léte nincs eleve és minden tekintetben szabályozva, akkor gondolkodásra kényszerül. A gondolkodás tehát nem tetszőleges tevékenysége, hanem létbeni fennmaradásának feltétele, mindazonáltal nem biofizikai feltétel. Gondolkodás és probléma megoldás. Gondolkodás és gond-alkotás a filozófia a gond alkotásban segít: annak mérlegelésében, hogy mi az ember valódi gondja, ami valóban érdemes a gondolkodásra. (Gondolkodóba / kétségbe / szerelembe esik.) — Meggondol - elgondol - kigondol. — A ’gondolkodik’ visszaható ige; az alany önmagán végzi a cselekvést. Ki vagy mi a gondolkodás alanya, és mi a tárgya? *** Mire való a zene? Szórakoztat? A Così vígjáték, de milyen értelemben szórakoztat? Mi történik az operában, ami oly szórakoztató? A Così az emberi természet állhatatlanságáról szól a művészet nyelvén: szórakoztatva elgondolkodtat, a szép (zenei harmónia) formájában ábrázolja azt is, ami nem szép (hűtlenség, állhatatlanság). Szórakozás: szétszórása az énnek, amelynek terhes állandóan önmaga sorsára figyelnie. Szórakozás és gondolkodás ellentéte (mindkettő visszaható ige). Ha a művészet szórakoztat, akkor azt úgy teszi, hogy erőteljesen hatva rám, „szétszór” azért, hogy hatására elgondolkodva új emberré rakjam össze magam, olyan személlyé, aki más, mint előtte volt: jobb, nemesebb, értékesebb stb. 2. Dolgok/helyek Van-e a dolgoknak saját „helyük”, vagy bármi bárhová kerülhet lényegi változás vagy sérülés nélkül? Ha van a dolgoknak saját helyük, akkor elmozdítva és máshová helyezve őket vagy megváltoztatva környezetüket, megfosztjuk őket lényegük kibontakozásától. Ez fölöttébb mi(sz)tikusan hangzik, a mítosz már letűntnek gondolt világlátását idézi. Vajon az őz bárhol az, ami, az erdőben ugyanúgy, mint az állatkertben? Biológiai felépítésében, táplálkozásában és vélhetően viselkedése nagy részében nincs különbség, bárhol legyen is. Ám a tapasztalat szerint a fogság az állatok többségének nem kedvez, némelyikük nehezen vagy egyáltalán nem szaporodik mesterséges körülmények között. Talán az őz nem olyan érzékeny lény, még a fogságban is jól érzi magát, őz marad és szaporodik. Ámde vannak dolgok, melyek jóval érzékenyebbek a helyekre. Ilyenek a szellemi lények vagy szellemmel telített dolgok. Vajon egy Beethoven szonáta a helyén van-e, és ki tudja-e bontakoztatni teljes zenei világát egy olyan közönség előtt, amely nem figyel vagy nem elég felkészült? Minden előadó pontosan érzékeli a fogadás folyamatát, a be- és elfogadás megtörténtét vagy elmaradását, még ha műszerekkel nem is lehet kimutatni. Szellemi történésről van szó, s ha a szellemi közeg inadekvát, akkor nem képez helyet a műalkotás számára, azaz

D:\GCSLDokumentumok\0ME\Kurzusok\FilTort1BBZI1111201.doc 11.12.11. 13.09.19. 13.09.19.

Filozófiatört. 1. 2011/12 1. — BBZI

nem meg-felelő, mert nem felel vagy rossz választ ad a műalkotás támasztotta igényre, nem felel meg annak az igénynek. Ugyanakkor a valódi műalkotás és az ihletett és átütő előadás megteremti befogadásának terét, „helyet teremt” magának, „helyzetbe hozza” a közönséget: átüti a közömbösség falát, mintegy előhívja a meg-felelő választ. — A zenei példa alapján úgy tűnik, vannak olyan létezők/lények, amelyek más és más helyen más és más lehetőséggel bírnak sajátos lényegük kibontakoztatására. Lássuk mindezt az emberre vonatkoztatva! Vajon az ember minden körülmények között képes kibontakoztatni, megvalósítani emberségét? Vagy vannak kedvező és kedvezőtlen feltételek, alkalmas és alkalmatlan „helyek”, amelyekbe bele van helyezve, és így mint „helyzet”-ben benne találja magát? Sejtésünk szerint vannak ilyen helyek-helyzetek. A zeneműhöz hasonlóan az ember se képes bármilyen helyenhelyzetben megélni, kibontakoztatni emberségét felmutatni valódi valóságát. Ámde mi az ember sajátos helye, amibe belehelyezkedve a legjobb helyzetben van és így alkalma van önmaga megőrzésére vagy megvalósítására? Mi az ember optimális ontológiai léthelyzete a világban? Egyáltalán a világban kell keresnie és megtalálni a helyét, vagy a világon kívül? A vallások és bölcseleti elgondolások némelyike a világon kívül, a világtól elkülönítve vagy a világtól megszabadítva gondolja el az ember optimális helyét, mások és számos politikai ideológia a világ átalakításával reméli létrehozni az ember embersége számára legkedvezőbb lét/életteret. Ritka az olyan kultúra, civilizáció, amely csupán illeszkedve, minden átalakítás nélkül alkalmazkodik azokhoz a létadottságokhoz, amelyekben benne találja magát. Az ember többnyire aktívan viszonyul környezetéhez: alakítja, formálja, keresi benne a helyét vagy helyet csinál magának. De hát hol van az ember „helye”, hol találja azt a helyet, ahol magára találhat? A lehetséges válaszok: • a világban mint Isten teremtésében; • az ember által átalakított és mesterséges világban, a kultúrában; Pl. a koncerten. Ám a jó koncerthez munkán, a koncerten kívüli kemény és fárasztó realitáson keresztül vezet az út. Ezek szerint az ember helye nem valami végső beérkezés és tartózkodási hely, hanem munka, tevékenység által úton lét a végső beérkezés felé: zarándoklat. Akkor érzi magát igazán és vigasztalhatatlanul rosszul a hétköznapok fáradságai közepette, ha azok nem vezetnek sehová, nincs céljuk, vagy nem rejtik magukban a végső beérkezés ígéretét. • a természetben; Kérdés, hogy melyik „természet”-ben: az „eredeti” vagy a mesterséges természetben, azaz a kultúrában? a »természet« fogalma mesterséges emberi képződmény, szellemtörténeti koronként mást és más jelentéssel. • a világon kívül, Istenben, a Nirvánában. Ember/művészet A művészet az ember rezonálása a világra. Mire rezonál az ember? Mindenre. Különös, hogy bár nyitottsága folytán amúgy is ingerek áradatának van kitéve, ám a stimulusok özönét maga is növeli saját alkotásaival, a műalkotásokkal, melyek vagy a természeti ingereket, jelenségeket sűrítik össze és nagyítják fel, vagy az emberi élet eseményeit, drámai mintáit ábrázolják, és ezzel valamiként megkettőzik. De hát nem elég az embernek, hogy saját életében átéli a féltékenység drámáját, még a színházban is megnézi, hogy még egyszer átélje, sőt esetleg többször is? Mi az értelme ennek a meglepő emberi szokásnak, hogy az őt érő ingerek számát szaporítja, intenzitásukat növeli, új minőségbe emeli, és mindegyre kiteszi magát sodrásuknak? Az erő-

2


gyűjtés. Valójában a műalkotás erőssé tesz. Minél nehezebb, sűrűbb, annál több erőt kölcsönöz. Az embernek pedig szüksége van a művészet ajándékozta súlyra és erőre. Egyrészt ugyanis gyenge, mert nem rendelkezik biológiai védekező mechanizmussal az őt érő ingerekkel szemben, másrészt az ingerek megválogatásával, megformálásával és együttesük megszerkesztésével — azaz a műalkotással —, és magát kitéve ezen együttes hatásnak — vagyis befogadva a műalkotást —, megtanulja, mire számíthat, milyen veszélyek leselkednek rá emberi létezése folyamán, hogyan viselkedjék az őt érő események, történések özönében. A művészet az emberi élet nehézségének, bonyolultságának, veszélyeztetettségének, érzékenységének stb. felmutatásával erőt ad az embernek, és helytállni segíti az élet konkrét adottságai közepette. A művészet élni tanít. Nem didaktikusan és iskolamester módjára, hanem úgy, ahogyan csak a művészet tud: a művészettel. A szép és a műalkotás ontológiája „Hol van” a Pastorale szimfónia? A hangjegyekben, a partitúrában, a hangszerekben? Vagy inkább keletkezik az értő, kompetens hallgatóban? — Mi a szép? Az ’esztétika’ szó jelentése: érzékelés. Mit érzékelünk? Hogyan lesz az érzéki adottságból a szép élménye? Hogyan és hol átalakul át az érzéki esztétikummá? A mű az értő-érzékeny szubjektumban keletkezik, amennyiben kifejti hatását, itt nyeri el, bontja ki és adja át „erejét”, esztétikai valóságát. Különben gyenge és banális: szavakkal, mondatokkal, kottafejekkel teleírt, vonalakkal telerajzolt papírlap, színes felület vagy törékeny gipsz. Tízórait lehet bele csomagolni, sátorponyvának lehet használni (Csontváry képei), vagy éppen meg lehet vele támasztani a dülöngélő falat, a huzat csapkodta ajtót. A puszta tárgyi világban esendő és esetlen, beleolvad a mindennapi eszközhasználatba, felszívódik a gyakorlati felhasználásban, vagy épp ellenkezőleg, teljes használhatatlanságával hívja fel magára a serénykedő ember figyelmét. Az esztétikai mű az értő előadásban / értelmezésben és az értő / értelmező befogadásban tér magához, jut saját lényegébe. A mű és befogadó sajátos erőteret alkot, amelyben egymást erősítő folyamatok zajlanak: ami az én hozzájárulásom nélkül gyenge és erőtlen, bennem erőssé válik, miközben átadja a benne rejlő erőt nekem, aki enélkül gyenge lennék. Miféle erőt? Azt a különleges erőt, amely a befogadót megszólítja, megrendíti, megváltoztatja, átalakítja, megsemmisíti vagy fölemeli, méltósággal tölti el vagy szégyennel sújtja, — az esztétikum erejét. Ebben a tekintetben hasonlatos a legnagyobb és legerősebb valósághoz, I-hez, aki a hívő lelkében fejti ki erejét, de a hit nélkül olyan erőtlen és láthatatlan, hogy bárki könnyűszerrel megtagadhatja, mondván: „nem létezik”. I csak azt emeli föl, aki beléje kapaszkodik. Éppen ezért az antropológiai redukció századában felerősödött a gyanú, hogy az istenhit valójában az ember öngerjesztő, öngyógyító aktusa: a kapaszkodás szándéka mintegy megteremti a kapaszkodót, de csak — placebó gyanánt — mint lelki valóságot, a lelki valóság pedig e gyanú szerint puszta illúzió. Az esztétikai és vallási valóságok igényt tartanak az emberre, készségére, közreműködésére, és az általa adott válaszban érik el teljességüket, jutnak a teljes VAN állapotába. Ekkor VAN-nak igazán és teljes VALÓ-jukban. Míg a természeti tárgyak az emberi hozzájárulás nélkül, önmagukban is vannak, addig az esztétikai létezők az emberi szubjektum érzékeny közegében érik el a bennük rejlő létkapacitásnak megfelelő VAN-t. Szűkebb és tágabb környezetünkben félelmetes mennyiségű »van« vesz körül bennünket, amelyek tompa és néma seregként mindegyre lefoglalják észlelő kapacitásunkat. E szívósan kitartó és egyre sokasodó — mi magunk által sokasított — sereglet szorításából a műalkotások kínálnak menekülést, erőt és ébredést — ha

3


felfigyelünk és odafigyelünk rájuk. A tárgyak előállításában tobzódó, félelmetesen terjeszkedő és túlszaporodó »van«-világban a műalkotások jelentik azt a tisztást, ahol az ember megállhat és a gondolkodás állapotába kerülhet, ennek az állapotnak minden súlyos és szédítő következményével együtt. A bamba tárgyi »van«-ok társaságában mi magunk sem „van”-unk igazán, hanem feloldódunk a napi teendők végzésében, ügyek-bajok gondozásában, a tárgyak, dolgok és teendők banalitásában. A műalkotás egész valónkat szólítja meg— szólongatja vagy megütköztető kiáltással felriasztja —, s ezzel hozzásegít, hogy a felébredve az éberség, a VAN állapotába kerüljünk. S aki egyszer felébred, az ráébred a VALÓSÁGra. A gondolkodás formái: vallás és filozófia Egyiptom és Görögország — a gondolkodás típusai. A vallási gondolkodást az élet forrásának (a «szent»-nek) egyértelmű és világos kiemelkedése (epifánia) indítja el és tartja ébren. A «szent» epifániája a mai ember számára már nehezen megtapasztalható történés. Nem azért, mert nem fordul elő, hanem azért, mert a ziháló-zajos modern civilizáció közegében a védekezésképpen egyre inkább eltompuló-eldurvuló emberi szenzórium nem észleli ill. az észlelés kulturális mintáinak versengő seregében háttérbe szorultak az efféle történések értelmező észlelésére szolgáló minták. Napfelkelte ma is van, de az átlagos mai ember a vöröslő óriás megjelenésekor a fényképezőgépéhez kap ahelyett, hogy elcsöndesednék, és feloldódnék a jelenség mélységi dimenziójában, ahogyan az ausztrál mítosz embere tette, pontosabban hagyta-engedte. A közös emberi kultúra és gondolkodás — és hasonlóképpen az individuum személyes gondolkodásának — „kezdetén” valami esemény, történés áll, amely értelem- értelmességalapító őseseményként kiváltja az eszmélődést, a gondolkodást, az áhítatot. Nem angyali karok égi zengésére vagy lángnyelvek megjelenésére kell gondolni, hanem a létező, az egészen egyszerűen csak az emberrel szemben végtelen gazdagságban létező és végtelenül hullámzó, őt körbevevő, körülölelő valóság „archaikus” történéseire, vagyis azokra, amelyek valami „arché”-t, kezdetet mutatnak: születés és halál, napfelkelte és napnyugta, tavasz és tél, szerelem és árulás, béke és háború stb. Nem az esemény teatralitása vagy megrendezése, színpompája vagy harmóniája a döntő, hanem a benne rejlő „léterő”, ami az érzékeny embert mindannyiszor megdöbbenti, ahányszor megtapasztalja. Csöndes esemény is lehet, ami finoman megbújik a zaklatott napi történések valamely szegletében. A tapasztaló ember, a szubjektum oldalán csupán annyinak kell — de annak aztán csakugyan és teljes valóságában meg kell! — történnie, hogy az ember felfigyeljen rá, hagyja magát vezetni, elbűvölni, elvarázsolni általa. Nem kell mindjárt a világ tetejére hágni, hogy istenekkel találkozzunk. Elég, ha megfelelő lelki szögből rápillantunk életünk bármelyik szereplőjére. Csak arra vigyázzunk, nehogy „elesztétizáljuk”. Haydn Teremtés c. oratóriuma nem „szép és nagyszerű”, „pompás és lenyűgöző”; nem „remekmű”, hanem romboló és építő, pusztító és teremtő, viharzó és megbékéltető eseménytörténés — ha jól hallgatjuk, és nem csupán „élvezzük”. Hegel (†1831) plasztikusan jellemzi azt a modern világot, amelyben nem észlelődnek „archaikus”, azaz értelemalapító létesemények és orientációt jelentő epifániák. A modern világban az értelem kizárja a valóságból az istenit és a szépet, pusztán szubjektívvé teszi, olyasmivé, aminek csak „babonaként” vagy „lényegtelen játéként” van jelentése. Ahol a szép már nem egyéb „dolog”-nál, a szent liget „fák”-nál, a templom „gerendák és kövek” összességénél (Hit és tudás, 250). A minden istenit és szépet kirekesztő, eldologiasodott, eltárgyiasodott világ válik azon valósággá, amelyben az ember társadalmilag létezik. — Más szempontból, de hasonló megállapításokra jut Max Weber (†1920) (Mindkettőhöz RitterSzubjektHegel) Heidegger (†1976) másképpen fogalmazza meg ugyanezt: a létezőkhöz való hozzáférés kitüntetett módja a jelen világkorszakban a tudomány, mely egyben az 4


ember uralmi törekvésének legfőbb megvalósító eszköze. A tudomány minden valót egyszerű állománnyá [Bestand] tesz, melynek lényegi tulajdonsága az, hogy egyik helyről a másikra állítsák, s ott megállva helyt álljon. A szubjektum a létező urának véli magát, miközben a létezőt „rendelkezésre álló állomány” raktárkészletévé alacsonyítja le. A létező így csak mint egy állagokból álló szerkezet-rendszer képes megmutatkozni, mely az ember számára arra alkalmas [tauglich], hogy segítse léttudásának biztosítását: anyagnak és energiának mutatkozik, melyet az ember gondolkodva és cselekedve úgy tár fel, hogy a létező arra való, hogy ide-oda helyezzék, miközben maga az ember is ilyen alkalmatos vagy alkalmatlan eszközzé válik. ( VallTapasztEtkezesSap) A vallási gondolkodás a szent epifániájának terében mozog, és vallási artikulációban fogalmazódik meg: istentiszteletben, hódolatban, liturgiában. A filozófiai gondolkodás kezdetén nem áll olyan egyértelmű epifánia, ami minden tekintetben magához vonzaná a reflexiót. A gondolkodás a görögöknél is a mítosszal kezdődik, tehát a vallás kebelében születik meg, de a sokrétű mítosz, a mítoszok sokasága a válaszok különbözőségével inkább zavarba hozza, és ezzel felszítja a gondolkodást, annak is a kritikai formáját. És mihelyt a mítoszra kérdez rá kritikusan az ember, nyomban kikerül a vallás hatóköréből, és a gondolkodás immár a saját logikájával folytatja reflexiós munkáját. A görög vallási hagyomány rendkívül szerteágazó és ellentmondásos volt; egységes papi osztály sem alakult ki, amely rendezte, fenntartotta, ápolta és örökítette volna a mítoszokat. A bonyolult mitológia nem adott egyértelmű válaszokat az emberben feszülő kérdésekre, ezért fokozatosan a vallási hagyományon kívül keresték a választ. Továbbá a vallási magyarázatok ellentmondásossága korán felkeltette a különlegesen érzékeny görög reflexió figyelmét. Így született meg a sajátos görög filozófia. Megjegyzendő, hogy a filozófia se képes „egyértelmű választ adni az emberben feszülő kérdésekre”. Ezt azonban filozófiai eszközökkel feldolgozva magának a filozófiai gondolkodásnak kell belátnia, mely belátás egyenértékű lehet a vallás rehabilitálásával. Ám az egyértelműség hiányát elhordozni képes belátás elnyerésének útját végig kell járni. Ez az ész feltétlen követelménye, a belátás elnyerésének küzdelmes útja pedig az észnek az emberi kontingenciából és végességből fakadó történelmisége, azaz feltételessége. A bölcsességet végső soron az jellemzi, hogy küzdelmesen nyert belátás révén megbékél az emberi állapottal: elfogadja az egyértelmű válaszok hiányát, és ezt a hiányt nem kínzó gyötrelemként éli meg, hanem egy mélyebb, az emberi értelemmel nem belátható, de az emberi szívvel remélhető válasz ígéreteként, olyan megnyugvásként, melyet csakis egy életen át tartó gondolkodói létezés során nyerhet el az ember — nem járandóságként, hanem ajándékként. Mindazonáltal a filozófiai gondolkodás olyan sui generis fejlemény, ami nem magyarázható genetikusan sem a vallási hagyomány ellentmondásosságából és gyengeségéből, sem a papi kaszt hiányából, még kevésbé az idővel a gazdasági jólét folytán kialakuló szellemi-értelmiségi réteg megjelenéséből. Miként az emberi gondolkodás, a filozófiai reflexió megjelenése és működése is olyan jelenség, ami egyedül önmagában leli magyarázatát és egyidős az emberrel, mert az ember lényegének alkotóeleme. A görögök nem valami újat, soha előtte nem létezőt találtak fel, hanem náluk bontakozott ki valami, ami az ember mint ember lényegének sajátja, de az ember történelmi létezésének egy bizonyos pontján válik látványossá. Az ember történelmisége mutatkozik meg ebben: ami az ember lényege, az nem stabil tárgyi jelenvalóságként van adva az aktualitás mindig azonos és hiánytalan módján az örök megvalósultság állapotában— ez egyedül az abszolút isteni lényeg létmódját illeti meg —, hanem a szellemtörténelemnek nevezett, előre nem látható folyamatban, az esetlegességek közepette és a szabad emberi döntések révén valósul meg, azaz fokozatosan válik valósággá. Mindazonáltal abból, hogy a paleolitikumból, de még a neolitikumból származó leletek között se találunk filozófiai értekezéseket, még nem következik, hogy a 5


kor embere ne űzött volna valamiféle „filozófiá”-t. Ha ember volt, akkor bizonyosan filozófiai gondolkodást is folytatott, ha nem is éppen a görög reflexiót és a görögök által elért színvonalon. Elvégre az ember kibontakozásának minden pillanata részben vagy egészében a megelőző generáció intellektuális teljesítményére is épít. Ami az ún. „primitív ősember” és az ún. „civilizált kultúrember” közötti különbséget, és az utóbbinak az előbbivel szembeni állítólagos fölényét illeti, érdemes megfontolni, hogy a kultúra emberének megjelenése a barbár ősember teljesítményének köszönhető, hiszen a barbárság és a kultúra közötti ugrást az ősember tette meg, a kultúra embere már nem ugrott magasabbra, hanem az elért antropológiai szinten lépdelve tovább csupán fenntartotta és apránként bővítette-mélyítette az ősember hallatlan innovációját, a civilizációt és a kultúrát. Hálával tartozunk az ősembernek! Az emberi létezésnek nincs gondolkodás ill. filozófia mentes szakasza — az ugyanis még az emberszabású majom, nem pedig az ember. A görögöknél válik ez a gondolkodás rendszeressé, és az emberi élet egyéb tevékenységeitől elkülönültté. Ilyenformán azután látványosan fejlődni kezd, mint bármely tevékenység, amit egyes emberek specializáltan, arra szakosodva folytatnak. *** A gondolkodás kiváltója: az idegen megtapasztalása. Mi az idegen? A szemlélődés állapotában minden ismeretlennek és idegennek mutatkozik — az idegenség a létezők mássága. Az ember mint a tőle való különbözőséget észleli a másságot. Ez az észlelőképesség a lehetőségfeltétele az emberi megismerés objektivitásának. Az ember cselekvő lény. A cselekvés egy önálló kezdeményezésre képes ágens saját jogú és kezdeményezésű megnyilvánulása. Mivel a cselekvés az ágens centrumából indul ki, vagyis az ő saját tette — azaz ő maga —, ezért felelős érte. Cselekvésformák Az aktivitás formái a görögök szerint: teória - praxisz - poiészisz. A teória, a szemlélődés nem dologtalan, lusta tétlenség, hanem összeszedett figyelem és fokozott éberség. Az aktív cselekvéstől abban különbözik, hogy itt nem az alany kezdeményezi a tevékenységet, és nem saját elhatározásából és belátása alapján, céljai érdekében cselekszik, hanem a szemlélődésben feláruló valóság szabja meg és irányítja a történéseket. A szemlélődésre vállalkozó ember elhagyja a szokott napi rutinok világát — melyet olykor szűkösnek és unalmasnak, esetleg fárasztónak érez, de mégiscsak az átlagos üzemmenetben zajló életének ad viszonylagos biztonságos medret —, s átlép egy minden rutintól mentes, és éppen ezért ismeretlen veszélyeket rejtő állapotba. Aki valóban szemlélődik, az kiteszi magát mindazon meglepetésnek, ami az éber figyelem állapotában érheti. A szemlélődő átadja magát a látványnak, a feltáruló valóság megszólításának vagy felszólításának. A hétköznapok tompa vakságát és süketségét felváltja annak felkavaró vagy megnyugtató, haragos vagy szelíd, de mindenképpen parancsoló látványa és hangja, amit eladdig elnyomott a hétköznapi sürgés-forgás. A szemlélődésnek az európai kultúra hagyományában számos formája van: a műalkotás befogadásától a kontemplatív szerzetesi életformáig. — Különleges mozzanata a szemlélődésnek, hogy a szemlélődő számára feltáruló „igazság” arra kötelezi a benne részesülőt, hogy közölje másokkal, azokkal, akik bármilyen oknál fogva nem képesek a szemlélődésre, vagy félnek tőle. Platón barlang-hasonlatában a barlangból a fényre kijutott ember visszatér társaihoz, hogy elmondja nekik, milyen az általuk egyedül reálisnak hitt barlangi világot meghaladó „valódi valóság”, amiben a kiválasztott szemlélődőnek része volt. Ezt a kötelezettséget a pozitív vagy elutasító, esetleg egyenesen megsemmisítő fogadtatás ellenére vállalnia kell a szemlélődőnek.

6


A praxisz olyan cselekvést jelent, ami visszahat az alanyra és növeli vagy csökkenti létminőségét: jobbá vagy rosszabbá teszi. A praxisz tehát etikai aktivitást jelent, mivel az erkölcsi értékű cselekvésnek az a tulajdonsága, hogy nem csak a cselekvés tárgyára hat, hanem lényegi hatást fejt ki magára a cselekvőre (vö. aszkészisz = az etikai értékű cselekvés állandó ismétlése, gyakorlása, melynek eredményeképpen az alany erényessé válik — az erény: a gyakorlás révén immár spontán természetességgel végrehajtott pozitív etikai értékű cselekvésre való készség, lelki diszpozíció). A poiészisz jelentése: elkészítés, csinálás, valaminek előzetes részekből, anyagokból való előállítása. Görög felfogás szerint a költő nem művész, hiszen nem maga találja ki a drámai anyagot, hanem a mítoszból meríti; ő csak a megfogalmazás mestere. Nem a saját gondolatait, érzéseit fogalmazza meg, hanem a mítosz közösségi, mindenki által ismert történeteit azzal a céllal, hogy felmutassa a mítoszok rejlő igazságot, tanítást, tanulságot.

7

félév GCSL

Recommend Documents