„Látvány és tradíció”: a budapesti Egyetemi Könyvtár néhány kódexének, kódextöredékének iniciáléi a kiállítás tematikája szempontjából (ELTE EK, 2016. VI. 7., a Typoszalon és az ELTE BTK KITI Iniciálétárlatának megnyitója) „Látvány és tradíció”. Ez a cím az iniciálé készítésének kontinuitása mellett az esztétikai értéket jelzi, amibe beleértendő a funkcionális szerep is. Ugyanis a kezdőbetű alapvetően a szövegben való eligazodást segíti. Korán kialakult az emberben annak igénye, hogy gondolatait, szavait rögzítse és azokat másokkal is megossza, megörökítse. Ezt az igényt szolgálta az írás, mely a rögzítendő matériához méltó megjelenést kívánt. A keresztény kultúrában az írás, ezen belül a betű szakrális jellegű volt és mágikus tartalommal bírt. Gondoljunk arra, hogy egyfelől az Írás a Szentírást jelentette, amit a középkor az Isten szavával, kinyilatkoztatásával azonosított. [2. dia] Másfelől, a betűk önmagukban is hordozhattak mágikusszimbolikus jelentést, pl. a Khi Ro, a Krisztus monogram, az alfa és omega, a kezdet és a vég jelei, a betűkombinációk pedig rejtjelek is voltak, köztük a bemutatott liber szóé. Mivel az emberi gondolkodás, gondoljunk a kereszténység Ά és Ω, a görög abc első és utolsó, azaz a kezdetet és a véget jelző betűire, a közéjük szorított tér és időbeliség határaira, a vizualizált gondolatot, textust is keretek – incipit (szövegkezdet) és explicit (szöveg vége): e szó vagy pont – közé foglalta. Egy az iniciálékkal is foglalkozó paleográfiatörténeti bevezetés helyett be kell érnünk annyival, hogy a 6. századra végső formáját elnyert római írásból bontakozott ki a mai írásunkat is meghatározó majusculákat (nagybetűket) és (minusculákat) kis betűket használó latin írás, melynek fejlődése a középkorban több periódusra bontható. A nagybetűk adták az incipitet, azaz a szöveg vagy annak valamely tartalmi egysége, például fejezete élére állítandó betűt, míg a szövegtükröt a kisbetűk alkották. A 7–8. századra a szövegkezdetben rejlő szimbolikusmágikus eszméé mellett kialakult az ennek jelzésére alkalmas betűforma is. Az iniciálénak díszítés és funkció szempontjából több típusát ismerte a középkori scriptor, a szöveg másolója, és a miniátornak vagy illuminátornak nevezett könyvfestő, közülük az első temperát, a második aranyat, ezüstöt is használó, azaz a festményt csillogóvá varázsoló mester. A festettaranyozott iniciálé legrangosabb típusát a képpel gazdagított jelentette, ezt követte a figurális (emberi alakos), a figura (emberi alakból formált), majd az állatokból, torzlényekből, növényekből és geometrikus motívumokból 1
felépített ornamentális. A sort pedig a tollrajzos, nem egyszer kalligrafikus (kallosz grafosz azaz szépen írt) kezdőbetű után a lombard típusú zárja. A következőkben a funkciót is magában foglaló vizuális látvány és a tradíció szempontjából foglalkozom az iniciálék fő típusaival, az Egyetemi Könyvtár középkori kéziratállománya segítségével. Kezdjük az ornamentális iniciálékkal. [3. dia] Hosszú évtizedek óta eldöntetlen kérdés, hogy Nápolyban, az Aragóniaiház környezetében, vagy Vespasiano da Bisticci firenzei humanista könyvkiadó műhelyében készülte a Beatrix királyné címerét viselő Quintus Curtius Rufuskötet ( Res gestae Alexandri Magni , Cod. Lat. 4, f. 1r). A nápolyi készítést feltételezi a sűrű, körkörösen vezetett fehér indadísz, közeiben minimális színes növényi elemmel és a tulajdonost jelző címer, melyet Beatrix királyné Mátyás királlyal kötött házassága előtt használt. Míg a könyvfestészeti elemek Nápoly mellett szólnak, paleográfiai szempontból Vespasiano da Bisticci firenzei műhelyével számol a kutatás. Érdekességként megjegyzendő, hogy a kódex textusát a mű velencei ősnyomtatvány kiadásáról másolták (Vendelin de Spira, 1471). E megjelenési dátum és a házasságkötés időpontja, tehát 1471 és 1476 közé helyezhetjük a kötet készítését. Az arany majuscula a lapszélekkel közös keretbe került. A keretbezárt mezőt kékbordó alapon bonyolult szerkezetű, finom rajzú fehér indadísz tölti ki, melyben a spirálisan átszőtt T betű szinte elvész. [4. dia] Ez az indatípus a modern könyv születésének hajnalán, az ír bencés kolostorok és a karoling uralkodók könyvfestő műhelyeiben született meg a 8–9. század folyamán. Olyan kódexek jelenthették a mintát, amelyek díszoldalai mágikus betűkombinációkból, incipitjei pedig fonatokból, csomókból komponált betűkből álltak. [5. dia] Az indák közeibevégeire emberfejek, madarak, torzlények kerületek. Túlélésükről a romanika is gondoskodott. De hogyan és miért kerülhettek az idővel jelentésüket vesztett motívumok reneszánsz kódexek lapjaira? Úgy, hogy a humanista tudósok a karolingkori kódexeket, mivel azok gyakran ókori szerzők műveit tartották fenn, és írásuk is hasonlított a rómaira, római kori kéziratoknak vélték, amiért átírásukkor betűiket is igyekeztek átvenni. A ciszterci Szent Bernát egy levelében keményen ostorozta a krisztusitól eltérő, fényűző életet élő és a művészeti pompát kedvelő bencés rendet. Az ebből kibontakozó 12. század eleji vita eredményeképpen a szerzetesrendek egy része még a jóval későbbi liturgikus kódexek díszítésekor is az egyszerűséget igényelte. Kizárólag a vörös és kék, valamint a fekete betűk 2
jelezhették a miséző papnak valamely ünnep fontosságát vagy az egyes szertartások tartalmi egységeinek elejét. [6. dia] Az Egyetemi Könyvtár egy magyarországi ágostono s remete rendház 1334 előtt készült graduálé jának (Cod. Lat. 34, ff. 2v, 164r) nagy rajztudásról tanúskodó, ornamentális motívumokban gazdag, aranyozott iniciáléi, melyeket most az egyházi évet bevezető advent első vasárnapi A iniciálé reprezentál, annak bizonyságai, hogy a képi ábrázolástól tartózkodó puritánságot idővel az ornamentika eleganciája váltotta fel. Míg a kódex A betűjének belső tollrajzos motívumkincse vörös, N iniciéláját kék filigránmotívumok töltik ki. Csupán a két szín őrzi az egykori egyszerűség emlékét. Ugyanakkor a tollrajzos és a filigrános dísz a 13–15. században népszerű kékvörös, ellenkező színnel kitöltött ornamentális iniciálé típusának csúcsán áll. Énekes szerkönyveink jellemzője a fekete tollrajzos iniciálé, melyekből graduálénk sok egyszerűt, megtört vonalai alapján fraktúrnak nevezettet tartalmaz. Ezt a betűtípust a penna vezetése teremtette meg a 14. században: a hosszú vonalak végéhez érve a tollhegy szükségszerű elfordítása következtében a széles vonal elkeskenyedett. [7. dia] A Könyvtár Vasárnapi szentbeszédek et tartalmazó, hazai készítésű kódexe (Cod. Lat. 98, ff. 140v, 1r) papi kézikönyvként nem igényelt reprezentatív külsőt. Mégis, eredetileg egy igényesebb iniciálét szántak az élére. Üres helyét egy későbbi, rajzolásban járatlan kéz P iniciáléja töltötte ki. Viszont a szövegközi díszítést a megrendelő a kódex másolójára bízhatta. Ő egy kalligrafikus betűt rajzolt, melyhez különböző karakterű és korú iniciálék motívumaiból válogatott. A 14–15. század osztott törzsű D betűjét fraktúrjellegű motívumpárral kombinálta, a betűbelsőbe és a szélre 15. századi akantuszleveleket rajzolt. A farkába harapó állatot a romanika világából kölcsönözte. [8. dia] Az utolsó, egyben a tollrajzoskalligrafikusnak nevezhető iniciálé legtipikusabb példáját az 1389 körüli Jászói Premontrei Breviárium (Cod. Lat. 36, f. 124v) képviseli anyagunkban. Fraktúr típusú P betűjét filigránsor keretezi, belsejét levélsor tölti ki. Két oldalához egyegy biztos rajzú groteszk férfifej tapad. Egyébként náluk durvább, akár pajzán vagy obszcén figurák is kerülhettek a kor liturgikus könyveibe, igaz, nem a kifestés megbízójának óhajából, hanem a tollforgató örömére. Az ilyen rajzok a 12–13. század liturgikus köteteiben későbbi használók amatőr tollvonásai, ám a 14. század világi témájú könyveinek igényes lapszéldíszeivé válva a liturgikus kódexekbe is átszivárogtak.
3
[9. dia] Kódexünk sorközi betűi és az új ívfüzeteket jelző őrszavakat kísérő finom tollrajz igazolják a scriptor rajztudását (Cod. Lat. 36. f. 124v). [10. dia] A breviárium kis kerek kék és vörös S betűi a 14–15. században használt ún. lombard típus képviselői (Cod. Lat. 36. f. 1v). Velük búcsúzunk a tollrajzos iniciáléktól. A fedőfestékkel festett és aranyozott iniciálék többsége könyv vagy fejezetkezdő, és ábrázolása tematikus. A biblikus és ilyen tartalmú liturgikus kódexek jellemzője, hogy az egyes könyveik incipit iniciáléi a szövegben olvasható történet vagy ünnep legjelentősebb mozzanatára irányítják a használói figyelmet. Mintegy összefoglalják és értelmezik az alattuk álló szöveget. [11. dia] Ilyen megközelíthetésű az Egyetemi Könyvtár kódextöredék einek egyike P betűjének fejében egy épületből kieső férfivel (Fragm. Lat. 45). Ez a kép a Királyok II. (IV.) könyvének kezdete, azaz a „Praevaricatus est…” vagyis „…kiesett Abházia király” szavak vizuális megjelenítése. A Biblia könyvei közül a Teremtés könyvét, a Kivonulásét, a Zsoltárokét és némelyik prófétáét illusztrálták gyakran. Mivel most egy alig illusztrált könyvről és témáról van szó, feltételezhetjük, hogy e pergamenlap egy rendkívüli gazdagságú kódex emlékét őrzi. Egy olyanét, amilyen az 1400as évek táján Zsigmond király bátyja, IV. Vencel király prágai környezetében készülhetett. A kompozíció kopott. Ám a festékréteg hiánya előny is, mert láthatóvá teszi a festő számára készített finom, részletező, mármár grafikai igényű előrajzot. A bibliai könyvekhez hasonlóan szöveg illusztráció jellemezte a szerkönyveket is. [12. dia] Egy 13. századi graduale fragmentum 25. (24.) zsoltár előtti A iniciáléja az „Ad te levavi animam meam…” magyarul „Hozzád emelem a lelkem Uram” kezdőszavakat illusztrálja. Ezt a zsoltárt rendesen az Úrhoz imádkozó király figurája vezeti be. Most azonban a trónoló Úr jobbja alatt egy írásszalagot tartó aggastyán térdel, vele szemben egy fiatalabb, püspöksüveges, a Szentlélek galambjának inspirációját követő férfi ír pulpitusán. Nyilvánvaló, hogy a festő Dávid királyt ábrázolta az előző, Szent Gergely pápát az utóbbi oldalon. Az ószövetségi zene, a zsoltár vélt szerzője és a középkori gregorián zene feltételezett auktora kerültek egymással tipologikus összefüggésbe. Különböző életkoruk is a tipologikus fogalmazás része: az ószövetségi zenéhez idős, az újszövetségihez fiatalabb szerző illik. A festészeti koncepció jól megfelelt a kódex funkciójának és tartalmának, hiszen az a héber zsoltárokat adaptálta a keresztény zene számára. A koncepció tartalmi egyedisége önmagában álló érték, de a miniátor munkája is becses. A karoling és román stílusú 4
hagyományokra épülő szásztüringiai művészet indaornamentikájába szőtt figuráknak egy kimagasló emlékét teremtette meg a festő olymódon, hogy a betű belsejét mandorla formájúra alakította ki az Úr számára, a különböző testtartású mellékszereplőket pedig úgy helyezte el a betű lábai között, hogy alakjaik, mozdulataik összecsengjenek, és az ornamentika szimmetriája se vesszen el. [13. dia] A breviarium a klerikusok magánáhítatot szolgáló imakönyve. A már tárgyalt jászóit is, mivel textusát az 1. zsoltár „Beatus vir…” azaz „Boldog ember…” szavai indítják, Dávid király hárfázó alakja vezeti be. Ő most az egyházi zene szerzőjén túl könyvének főszereplőjeként lép elénk (Cod. Lat. 36, f. 1r). [14. dia] A világi tárgyú művek a kódexek előző csoportjához képest kevéssé díszesek. Leggyakoribb könyvfestészeti elemük egy figurális incipit iniciálé, szerzőportréval. Ennek megfelelően az Egyetemi Könyvtár Aristoteles és Averroës kötetének Q betűjében egy kalapos, hermelinnel borított palástú, tehát nem antikos, hanem középkori tudós olvasó látható (Aristoteles, Physicae Ascultationis Libri VIII ; Averroes, De substantia orbis , Cod. Lat. 16, f. 1r). A kép típusa antik eredetű. Ezt jelezheti összefüggése a Konstantinápolyban 512 előtt készült, ókori hagyományon nyugvó bécsi Dioscurides auktorképével. [15. dia] Az iniciáléba foglalt szerzőportré egy 800 előtti I betűben jelenik meg először, ám e portrék medaillonos foglalata ókori eredetet sejtet. Izaias egy ábrázolásával igazolhatóan, 1000 körül nyerte el formáját az iniciáléba foglalt auktorkép. [16. dia] A szerzőábrázolásnak ritka és fejlett variánsát kínálja a Tertullianuscorvina 1468 előtti S iniciáléja (Quintus Septimus Florens Tertullianus, Adversus Marcionem Stoicum libri I. , Cod. Lat. 10, f. 1r) Ennek formája, motívumkincse, valamint kifestése, úgymint az apró levelekkel és kacsokkal gazdagított szabályos rajzú fehér inda, melynek zöld és rózsaszín közeiben kis puttó és madár bújik meg, a korszak Firenzéjében tipikus. Az ornamentika forrását az Aristoteleskódex kapcsán említett előképek kínálják. Ám a félalakos auktor, kezében a nyitott könyvvel, melynek textusa megegyezik a szövegkezdetével, de írástípusa nem humanista cursiva, hanem a szerző gyorsírását, autográfját idéző, máshol gyökerezik. A könyv itt egy olyan kép a képben ábrázolás, mely az 1250–1350 közötti itáliai művészet leleménye. Példaként, és megoldás szempontjából előzményként a firenzei Fra Angelico 1435 körüli San Marco oltárát említhetjük, ahol Márk nyitott könyvének lapján evangéliumának kezdősorai olvashatók.
5
[17. dia] Az auktorábrázolás gyakran válik dedikációs képpé. Erre az a corvina példa, mely titulusa alapján Szent Péter utódjának, Clemens Romanusnak görög nyelvű művét tartalmazza, a 4. századi Aquileiai Rufinus latin fordításában (valójában ismeretlen szerző apostolregénye, [Pseudo] Clemens Romanus, Recognitionum libri X, alias itinerarium per Rufinum presbyterum Aquilegiensem traductum , Cod. Lat. 3, f. 1r). A T betűben a fordító hódol a szerző előtt. A dedikációs kép is antik eredetű, emlékezzünk a Dioscurideskódexre. [18. dia] Szemlémet a könyvtár nemzetközileg is számon tartott darabjával, egy Dante Alighieri Divina commediá ját velencei dialektusban tartalmazó kötettel (Cod. Ital. 1, f. 1r) zárom. Ez itáliai munka az 1330as évekből. Szövegkezdő N betűjébe sziklás táj előtt tudósnak öltözött, a szöveg felé lépő, karját előrelendítő férfi áll. Ő maga Dante, a szöveg szerzője, az elbeszélés látnoka, és csaknem valamennyi kép eseményének cselekvő részese. Az indulás pillanatában látjuk őt, erre a költő szavait kísérő, indulást jelző gesztus céloz. Ez esetben szavakat vizualizált a festő. [19. dia] A képtípust a Dantekódexszel tartalmilag rokon Jelenések könyvének 1000 körüli emlékei alapozták meg. A budapesti kódex közelebbi előzményeit az Apokalipszisnek azok az 1300 körüli, Európa nyugati régióiban készült példányai jelentik, amelyek képein János a lovagregények hőseihez hasonlóan kíséri az eseményeket. Remélem és bízom abban, hogy előadásommal hozzásegítettem mind a kiállító művészeket, mind pedig hallgatóimat ahhoz, hogy megismerjék a jelen kiállítás középkorig visszanyúló gyökereit. [Wehli Tünde]
6
