Fekete Richárd IRODALMI FOLYÓIRATOK VERSROVATAIRÓL
A magyar irodalmi folyóiratok nem tárgyalnak egymással, közös diszkurzív terük csupán a bennük közölt tanulmányok lábjegyzeteiben, néhol hirdetéseikben, illetve kritikusaik szövegeiben a puszta említés szintjén észlelhető. Egyetlen szöveget ismerek, mely összegző igénnyel próbált fordulni e folyóiratok felé: Takáts József 2004-es írásművét. Igaz ugyan, hogy az egyes irodalomtörténeti folyamatok tárgyalásakor szükség van némi időbeli távlatra, a kortárs irodalmi folyóiratok viszont – kortárs mivoltukból adódóan – a jelen olvasóközönségének szólnak, ennek megfelelően e folyóiratok szakmabeli olvasóinak feladata, hogy az értelmezés igényével fellépő írások szülessenek róluk. Egyrészt, hogy kialakuljon némi rálátás a lapok szinkron idősíkú irodalmi betagozódására, másrészt, hogy kritikai szempontok segítsék a tájékozódni vágyót a felettébb nagyszámú irodalmi folyóirat kavalkádjában. Harmadrészt pedig, hogy kísérlet történjen azon égbekiáltó paradoxon feloldására, hogy a magyar irodalom folyóirat-irodalom (Csuhai 2001: 52), a közhely felemlegetésén túl viszont elfelejt érdemben beszélni az irodalmi folyóiratokról. Idézett szövegében Takáts József annak okait kutatta, hogy az irodalmi lapok hierarchiája miért nem állítható fel: „mert nincs kritikai beszéd róluk, mert nincs párbeszéd közöttük, s mert ritkák a nyilvános önértelmezéseik.” (Takáts 2004). Talán nem nagy tévedés azt állítani, hogy ez az állapot 2004 óta sem változott sokat. Üdítő kivételekkel persze mindig lehet találkozni. A Szépirodalmi Figyelő „Bejáró” rovatában 2010-ben a Kortársról és a Műútról is lehetett olyan értelmezést
olvasni,
mely
a
folyóiratok
szerkesztőinek
megszólaltatásával
azok
önértelmezéseit is a kritikai beszéd tárgyává tette (Velkey 2010; Miklósvölgyi 2010). E vállalkozás annak fényében még fontosabbnak tűnik, hogy a Szépirodalmi Figyelőtől, mint szemléző orgánumtól, kiemelten elvárható a diskurzusteremtés igénye. Hasonló célt lehetett észlelni a RevizorOnline oldalán is, a „Könyv és folyóirat” fül alatt szereplő kritikáknak viszont elenyésző része foglalkozott folyóiratokkal (e szövegek is az oldal működésének kezdetéről származnak), alighanem ez az oka annak, hogy a lap első arculatváltása után az említett rovat nevéből eltűnt a folyóirat megjelölés. Az online platformok közül a Litera és a Prae.hu közöl egyszerzős lapszemlét (előbbi hektikusan, utóbbi rendszeresen), továbbá hiánypótlónak és progresszívnek mondható a Folyóméter blog működése.
A folyóiratokról szóló kritikai beszéd hiányának számos oka van, mely okok nagy része abból származhat, amit Veres András mondott bő tíz évvel ezelőtt a Debreceni Irodalmi Napokon tartott előadásában: „Az irodalmi csoportosulás vagy műhely nem annyira irodalmi, mint inkább szociológiai jelenség.” (Veres 2001: 37). A szociológiai – itt tehát a kevésbé irodalomesztétikai szempontok mentén szerveződő csoportokra vonatkozó – kérdések publikus tárgyalása pedig könnyen vezethet konfrontációhoz, hiszen a magyar irodalomra jellemző több lábon állás (ti. csak folyóirat szerkesztéséből, csak kritikaírásból, csak tanításból, etc. megélni igen nehézkes) előbb vagy utóbb óhatatlanul is egymás mellé sodorja az irodalom szereplőit. A szövegben megpróbálom átgondolni, milyen kritériumok alapján érdemes egy adott folyóiratszám versanyagát tárgyalni (ha úgy tetszik, egy módszert ajánlok fel, melyben a Takáts-szövegben leírtakat gondolom tovább), s eközben igyekszem érvényes állításokat tenni a kortárs irodalmi folyóiratokról. A versanyag kiemelt kezelése azt kívánja szemléltetni, miként érdemes mélyfúrást végezni egy-egy lapszámon. Egy folyóiratszám versanyagának vizsgálatakor (a szerkesztőségbe érkező kéziratok minőségén, tehát az esetlegességen túl) több nehézség is felmerül. Az első probléma a versek elrendezése, nevezetesen, hogy külön blokkban olvashatók-e a versek, vagy más műfajú szövegek választják el őket egymástól. A konvencionálisan oldalszámokkal ellátott folyóiratok (a kitétel azért fontos, mert a vajdasági DNS például magát a folyóirat gerincét rombolja le) a könyvként való olvasásra építenek, épp ezért, ha az adott orgánum a versanyagot nem rovatjelleggel közli, akkor e versanyag meghatározásakor sem hagyhatók figyelmen kívül a versek között olvasható egyéb műfajú szövegek.1 Az értelmezés szempontjából ez a műfaji határokon átívelő – legtöbbször tematikus – vezérelvek átgondolását jelenti. Ennek kapcsán érdemes végignézni néhány nagyobb példányszámú folyóirat elmúlt évekbeli gyakorlatát. A szépirodalmat a nem szépirodalmi szövegektől egyértelműen elválasztó lapok közé tartozik az Alföld. A folyóirat egyes számainak (kivétel azt az egyet, mely hagyományosan a Debreceni Irodalmi Napok előadásainak szerkesztett változatait közli) első blokkja versekből és prózákból, néhol drámarészletekből áll. Hasonló logika alapján épül fel a Jelenkor (itt is van kivétel: a lap júniusonként bő tíz éve tematikusan foglalkozik a POSZT-tal) azzal a különbséggel, hogy a szépirodalmi szövegek közé néha bekerül
az
adott
lapszám
egy-egy
szerzőjéhez
vagy
szövegéhez
kapcsolódó
beszélgetés/tanulmány. A Tiszatájra és a Bárkára ugyanez a szerkesztéselv jellemző. A 1
Ennyiben tehát inkább a szerkesztési intenció, mint a – legtöbbször műfaji alapú – lapolvasási gyakorlat érdekel.
Mozgó Világ korábbi szerkesztési gyakorlatát követve egyéb műfajú szövegek beékelése nélkül közöl szépirodalmat, általában permanens versblokk olvasható lapban. A Műút 2010-es évfolyamában még került egy-egy tárca a szépirodalmi szövegek közé, azóta viszont ez a gyakorlat megszakadt. A Vigília „Szép/írás” rovatában ellenben több esszé (néha pedig tanulmány) is található. A Kortárs gyakorlata szeparációs, homogén műfaji sorrendet mutat. A lap 2010-ben még heterogenizálta a szövegek elrendezését (többször indult értekező prózával egy-egy szám), 2011-től viszont e szerkesztési sajátosság visszaszorult. A Kalligramban kevés kivételtől eltekintve teljesen elkülönül egymástól a szépírás és az értekező próza. A lírai, prózai, néhány esetben drámai szövegek elrendezését alapjában meghatározza a lap világirodalmi nyitottsága. A Holmi általában szépprózával töri meg a versek sorát, ritkábban teljesen vegyes szerkesztésmódot választ, a 2010. júniusi szám például a kezdeti versek, illetve versfordítások után filozófiai témájú szakszövegekkel folytatódik, és csak később, szépprózák, illetve értekező prózák között tér vissza két vers erejéig a lírához. A kortárs irodalmi folyóiratok szépirodalmi indíttatású szövegeinek a fentiekben látható izolálása két – egymással ellentétes irányú – dolgot feltételez. Vagy arról van szó, hogy az e lapokat jellemző műfaji szűkösség (ami a magyar irodalmi folyóiratok hagyományából eredeztethető) már eleve műfajelvű szerkesztésmódot eredményez, vagy pedig arról, hogy a szerkesztők valamilyen oknál fogva nem mernek belenyúlni ebbe a konvencióba (e lapokat olvasva nyilvánvalóvá válik, hogy bennük a tanulmányok, illetve a kritikák is hasonló klikkekben helyezkednek el). A műfajelv ilyetén hegemóniáját egyedül a tematikusan eggyé tartozó szövegek ereje képes megbontani (a legtöbbször születésnapi köszöntő blokkok miatt). Pedig, ahogy a Holmi idézett száma mutatja, egyáltalán nem válik zavaróvá a műfaji elrendezés heterogenizálása (a kilencvenes években szerkesztett Nappali Ház erre remek példát nyújt). Összességében viszont a kísérletező kedv hiánya egy újabb paradoxonhoz vezet, ami Takáts Józsefnél is olvasható: „ha egy-egy folyóirat más műfajokat is kipróbál vagy kikísérletez, azt meg szoktuk jegyezni” (Takáts 2004). A szerző a 2000 emlékezetessé vált rovatait hozza példaként, napjaink irodalmi folyóirataiban pedig szintén van nyoma a kísérletezésnek. Ebben alighanem a Műút áll az élen: a lap képregény-közlési gyakorlata, illetve (jobb szó híján) sorozatbírálatai (ami a Holmi, az ÉS, illetve a Jelenkor két bíráló-egy könyv modelljét teszi egyrészt rendszeressé, másrészt néhol – még több bíráló bevonásával – tovább is szélesíti azt) ugyanúgy frissülést jelentenek a folyóirat-olvasó ember számára, mint a „Kikötői hírek”, mely hat világnyelv irodalmáról tudósít informatívan és naprakészen.2 2
Az újdonság nyilván az arányokban van, hiszen számos világirodalmilag nyitott irodalmi lap létezik és elvétve ugyan, de más folyóiratok (például a Mozgó Világ) is közölnek képregényeket. Az igazsághoz egyébként
Kortárs irodalmi folyóirataink vizsgálatakor elengedhetetlennek tűnik meghatározni az adott lapszám szerzőgárdájának reprezentatív erejét az orgánum egészére nézve. E szemszögből érdemes állításokat tenni egy-egy folyóirat kanonizációs javaslatáról. Takáts József ennek kapcsán sokat ír az ún. népi kánonról, illetve a vele szemben álló – jobb szó híján – „másik” kánonról (Takáts 2004). Úgy látom, hogy napjainkban ez a kettősség inkább hat a könyvkiadói gyakorlatra, mint a folyóirat-szerkesztésre. A Jelenkor, a Magvető vagy a Kalligram szerzői között nem találni olyan alkotót, aki vezető lírikusa lenne a Magyar Napló Kiadónak, és a Nap Kiadó aligha fog megválni Ágh Istvántól vagy Csoóri Sándortól, hogy kiadhassa Parti Nagy Lajos könyveit, illetve a Hungarovox is valószínűleg inkább Baranyi Ferenc mellett voksol, mint mondjuk Kukorelly Endre mellett. A folyóiratoknál ez jóval kevésbé jellemző, elég sok szerzőről tudunk, aki rendszeresen közöl a két ellentétesnek tűnő kánon lapjaiban (persze itt is vannak kivételek: elég csak arra gondolni, hogy Kalász Márton verseivel nem találkozhatunk a Holmiban vagy a Jelenkorban, a Hitelben, a Lyukasórában és a Kortársban viszont annál inkább). Ebből a szempontból példaértékű lehet a sokáig népinek mondott Kortárs gyakorlata. A lap 2010 előtt több-kevesebb rendszerességgel közölte Magvetős szerzők verseit (Bertók László, Szálinger Balázs), de olyan költőket is, akik kifejezetten „átjáróknak” számítanak a két kánon között (Lackfi János, Vörös István, Jász Attila, Miklya Zsolt). Az 2010-es szerkesztőségváltás után (a versanyagot Pécsi Györgyi gondozza) líra terén még nyitottabbá vált a folyóirat: Győrffy Ákos 2010 márciusában négy, László Noémi pedig hat év után közölt újra verset a Kortársban. Ugyanezen év májusában jelent meg először a folyóirat hasábjain Szabó T. Anna-vers, de említésre méltó Lanczkor Gábor jelenléte is, akinek utolsó három könyvét a Kalligram gondozta.3 A 2010-es személyi megújulás tehát az előzmények ismeretében is érzékelhető váltást jelent a Kortárs versközlési gyakorlatában. A nyitottság felerősödése egy érdekes folyamatot jelez, főleg annak függvényében, hogy a népinek mondott irodalmi kánont még ma is elsősorban költők jelentik. Az igazsághoz feltétlenül hozzátartozik, hogy e kánon vezérszerzőiként nagyjából ugyanazokat említhetjük, mint tizenöt-húsz éve (Csoóri Sándort, Kalász Mártont, Tornai Józsefet), a lista legfőbb eltérései az idő közben elhunyt költők (Utassy József, Nagy Gáspár) neveinek hiányából adódnak. Nem szerencsés jóslatokba bocsátkozni e kánon jövőjét illetően, annyi viszont bizonyosnak látszik, hogy a Hitel vagy a Lyukasóra fiatalabb lírikusai (de ide sorolható még Magyar Napló és a Polísz is) elsősorban a nyelv referenciális hatókörének kritikátlan szemléletében, illetve a szürreális szövegszervezés tekintetében tanultak mestereik hozzátartozik, hogy a „Kikötői hírek” rovat pár hónapja átkerült a Műút online felületére. 3 A lap versblokkja – bár meglehetősen hullámzó színvonalon – azóta is hasonlóképp működik.
költészetéből (ez nemzedéki kérdésektől független tendenciának látszik, lásd Oláh András, vagy a nála fiatalabb Nagy Gábor, illetve Szentmártoni János verseit, de ugyanez igaz a mindössze harmincéves Falusi Mártonra is). A népinek hívott irodalom nemzetiként jelölt beszédmódja tehát úgy tűnik, minőségi téren utánpótláshiányban szenved, az elsősorban Nagy László és Csoóri Sándor lírájából átszüremkedő nyelvszemlélet, illetve a szürreális képalkotás ereje viszont folyóiratainak lírikusai között tovább él. Ez a tény (legalábbis a költészet szintjén) feledtetni látszik a népi versus nem népi irodalom szembeállítását. Alighanem ez késztette Pécsi Györgyit is arra, hogy részben felülvizsgálja a Kortárs versközlési gyakorlatát. Egy folyóirat kanonizációs javaslata kapcsán kikerülhetetlen foglalkozni a Takáts József által hiányolt önértelmező gesztusokkal. A 2004-es állapotról írt következtetés (mely szerint a folyóirat-hierarchia láthatatlanságának egyik oka az önértelmező gesztusok hiánya) a versanyagra specializálva a tényleges szerkesztői ajánláson, illetve a szerkesztőkkel készített interjúkon (vagy az általuk írt önmeghatározó igényű szövegeken) kívül az önközlés lehetőségét – és ennek vizsgálatát – jelenti. Ez utóbbi esetben értelemszerűen csak olyan folyóiratok szerkesztőivel lehet foglalkozni, akik maguk is költők, és rendszeres szerzőik saját lapjuknak (ebből a szempontból is jelentős Aczél Géza Alföld-beli ténykedése, illetve Oláh János Magyar Naplóban közölt versei). Hogy egy folyóirat milyen kánont kínál, az leginkább szerkesztőinek preferenciáiból adódik, épp ezért fontos szereppel bír a lapok szerkesztőinek egyéb munkássága. Csak néhány példa: az Európa Könyvkiadó ritkán adja ki kortárs magyar költők könyveit, 2006 nyara (Barna Imre igazgatóvá válása) óta Lator László válogatott versei (Az egyetlen lehetőség), illetve Kiss Judit Ágnes legújabb verskötetei (Üdvtörténeti lexikon; Koncentrikus korok) olvashatóak az Európánál. Utóbbi szerző költeményei számos alkalommal jelentek meg Barna Imre Mozgó Világ-beli versrovatában, 2007 januárjában pedig Várady Szabolcs választása alapján Kiss Judit Ágnes a Mozgó Világ „Nívó-díj”-ában részesült. Lator László (éppen 2007 kivételével) jó másfél évtizede minden évben tagja a „Mozgó Világ Nívó-díj” zsűrijének, a laphoz való kötődését verseinek, illetve esszéinek folyamatos közlése is jól mutatja, arról nem beszélve, hogy 1955 óta áll munkakapcsolatban (a fordításon át a kiadó főszerkesztésig) az Európával. Kiadó és folyóirat egymásra hatására még közvetlenebb példával szolgálnak az olyan intézmények, melyek Könyv- és Lapkiadóként egyaránt működnek. Ha szemügyre vesszük az ilyen folyóiratok versanyagát, láthatóvá válik a kiadóval való kapcsolat. A Magyar Napló Kiadó versköteteit jó ideje a folyóirat munkatársai szerkesztik (mostanában Bíró Gergely, előtte Szentmártoni János). A kiadó költői értelemszerűen szerzői a lapnak is, ez a fiatalabbakra (Mile Zsigmond Zsolt, Toroczkay András) ugyanúgy igaz, mint az idősebbekre.
A lap költészeti rovatának húzónevei egyébként továbbra is az utóbbi években megszokottak: Kalász Márton, Tornai József, Mezey Katalin vagy Oláh János. Mindannyiuknak jelent meg kötete a Magyar Napló Kiadónál. Ez a kanonikus állandóság azzal együtt is igaz, hogy a Magyar Napló lapszerkesztői tekintete – elsősorban az én-központú, intellektuális líra keretein belül – az átlagosnál több szerzőt lát. Kiadó és folyóirat nyilvánvaló kapcsolatánál jóval érdekesebb, ha tájékozódunk szerkesztőinek értelmezői tevékenységéről. A Kalligram folyóirat jelenlegi szerkesztőgárdájából Beke Zsolt és Mészáros Sándor dolgozik a kiadó alkalmazásában is. Könyvein keresztül előbbi munkásságát könnyebb nyomon követni. Az irónia hurka című 2007-es tanulmánykötete (ami inkább tanulmányokká duzzasztott kritikák gyűjteménye) például négy verses könyvet tárgyal, ebből hármat a Kalligram Kiadó adott ki (Hizsnyai Zoltán, Tőzsér Árpád és Vida Gergely köteteit; a kivétel Parti Nagy Lajos). E szerzők jelen vannak a folyóirat hasábjain (Hizsnyai Zoltán a lap főmunkatársa), viszont a várhatónál jóval kisebb gyakorisággal. Ennek lehetséges magyarázata, hogy a folyóiraton belül Beke Zsolt inkább a próza-, illetve a kritikarovattal foglalkozik, a versanyag kezelését egy ideje költők végzik (most Kukorelly Endre, előtte pedig – 2007 elejétől három éven át – Gerevich András. A másik lehetséges ok, hogy a lap (a Magyar Naplóhoz hasonlóan) inkább mozgat több szerzőt, minthogy nagy mennyiségű szöveget közöljön egy-egy – jelen esetben – költőtől. Folyóirat és kiadó összetartozására számos példa hozható még (Liget, PRAE, etc.), ahogyan arra is, hogy miként alakítja egy szerkesztő értelmezői munkássága az adott lapot (lásd Füzi László esszéit vagy Szirák Péter tudományos munkásságát), mégis, a líra esetében ott válhat igazán izgalmassá a kérdés, ahol – Radnóti Sándor szépírásra alkalmazott szavával élve – megvalósul a költő, az értelmező és a szerkesztő „perszonáluniója” (Radnóti 2000: 37– 39). Végtelenül érdekes lenne például Jász Attila szerkesztői (s 2010 januárja óta főszerkesztői) preferenciáit vizsgálni az Alvó szalmakutyák vagy az Isten bőre versei felől, de ugyanilyen érdekfeszítő kérdés, hogy az általa elemzett és nagyra tartott költők (Tóth Krisztina, Vasadi Péter, Borbély Szilárd, Szijj Ferenc) milyen rendszerességgel és mely verseikkel jelennek meg az Új Forrás hasábjain. Ugyanez érvényes például Balázs Imre József, Fekete Vince, K. Kabai Lóránt, Németh Zoltán vagy Varga Mátyás munkásságára, Csoóri Sándorról és Várady Szabolcsról nem is beszélve.4
4
Egy-egy folyóirat szerkesztői mindennapjaiba persze nem lehet belelátni. Közvetlen következtetéseket az impresszumból, a különböző lapszámbemutatókon hallottakból és a szerkesztői interjúkból lehet levonni, illetve az olyan egyedi esetekből, mint Csordás Gábor Jelenkorban közzétett szerkesztői levelezése a 2008–2009-es számokban, vagy a Litera folyóirat-szerkesztői netnaplói. A szerkesztők tudományos és/vagy szépírói tevékenysége viszont – ahogy a fentiek mutatják – nyomon követhető.
Folyóirataink kánonjavaslatai szempontjából külön figyelmet érdemelnek a nem Budapesten szerkesztett orgánumok. A főváros szociografikus adottságaiból következő kulturális fölénye a vidéki városokhoz képest ez utóbbiak irodalmi folyóirataiban lokális szerzőgárda kiépítését feltételezi. Annál fontosabb ez, mivel sok jelentős vidéki folyóiratot olyan városban szerkesztenek, ahol bölcsészkar is működik. Példaértékű ebben a Jelenkor gyakorlata, a lap rendszeresen foglalkoztat egyetemi oktatókat és doktoranduszokat (s olykor graduális hallgatókat is közöl). Ugyanilyen kapcsolat figyelhető meg az Alföld és a Debreceni Egyetem között, vagy a Tiszatáj és a Szegedi Egyetem között. E folyamat a puszta felsorolásnál természetesen jóval cizelláltabban működik, de ami még fontosabb, hogy egyetem és irodalmi folyóirat kapcsolata (most nem említve az olyan, ténylegesen egyetemi lapokat, mint a debreceni Szkholion) korántsem vidékspecifikus (lásd Radnóti Sándort a Holminál, vagy az Irodalomtörténet szerkesztőgárdáját). A lokális meghatározottságú értelmezői közösségek szempontjából viszont van jelentősége e közelségnek, erre az egyik legmarkánsabb példa a mai napig az Alföld kritikarovata. A versanyag terén még ingoványosabb a helyzet, hiszen e folyóiratok szépirodalmi rovatába feltételezhetően azoknak a szerkesztőknek van döntő szavuk, akik maguk is szépírók, nem pedig egyetemi oktatók (e három együttállására is akad azért példa, lásd Balázs Imre Józsefet vagy a közelmúltból Borbély Szilárdot). Az Alföldben Aczél Géza képviseli a költői vonalat, a Tiszatájban Orcsik Roland, a kecskeméti Forrásnál – többek között – Pintér Lajos, a békéscsabai Bárkánál a Munkatársként jelölt Kiss Ottó, a Hévíznél Szálinger Balázs a Jelenkor, illetve a szombathelyi Életünk szerkesztői közt nem találunk szépírót.5 A közlési gyakorlat arról árulkodik, hogy e folyóiratokban valóban számít a lokalitás (és ez nem csak a lapok Főmunkatársainál érhető tetten). A Jelenkor Bertók Lászlón kívül sokat foglalkoztatja (mind költőként, mind értelmezőként) Halmai Tamást és rendszeresen közli Meliorisz Béla verseit, 2006-ig Szakács Eszter is a folyóirat vezető költői közé tartozott. Szerző és folyóirat kapcsolatáról sokat mond, hogy Bertókon kívül az utóbbi években több költő is a Jelenkorban közölt a saját életművében kiemelkedő verset. Aczél Géza 2009-es kontragalopp című kötetének legjobb szövegei itt, illetve az Alföldben voltak olvashatók, Marno János Anna-, illetve Nárcisz-verseiből fontos darabokkal lehetett itt találkozni a 2009–2010-es számokban, de ugyanígy sorolhatnánk Vörös István, Csehy Zoltán vagy Schein Gábor verseit is. Az Alföldben az ezredforduló tájékán Borbély Szilárd fontos Ámor és psziché szekvenciákat közölt, ekkortájt olvasható több vers a debreceni születésű Térey Jánostól is. Előbbi szerző fontosabb verspublikációi az évtized 5
E felsorolásba kívánkozik a szekszárdi Új Dunatáj, melynek főszerkesztője a jelen kötetben köszöntött N. Horváth Béla.
közepétől fokozatosan áttevődtek a Kalligramba, illetve továbbra is a Jelenkorban és az ÉSben olvashatók (ez nyilván nem független szerkesztővé válásától sem), utóbbi pedig inkább drámarészleteivel van jelen a lapban. A folyóirat vezető költői közül Aczél Gézáról már volt szó, ahogy látom, rajta kívül Vasadi Péter és Juhász Ferenc jelenléte hangsúlyos, de Tandori Dezső, illetve a fiatalabbak közül Vörös István és G. István László Alföld-közelisége sem elhanyagolható. A Bárka költőit nehéz lenne lakóhely szerint csoportosítani, egyrészt mert Békéscsaba szűkölködik nívós szerzőkben, másrészt mert a Bárka líraszemlélete szokatlanul nyitott, továbbá a lap sok szerzőt is foglalkoztat. Az évi hat megjelenés mintegy háromszáz oldalnyi szépírást jelent (A/4-es formátumú oldalakban), és alig találni olyan költőt, aki egy éven belül kétszer is verset közölne a Bárkában. A kivételekről elmondható (mondjuk 2009ben Zalán Tiborról, Kovács András Ferencről vagy Kiss Judit Ágnesről), hogy nem a legfontosabb verseiket publikálják itt. Az Életünk szerkesztését alapvetően meghatározza a lap lokális tudata (ennek egyik legnívósabb példája a 2009/5-ös Gothard Jenő-emlékszám), majdnem minden számban találunk szombathelyi alkotót, vagy a várossal foglalkozó szöveget. A lap legfontosabb szombathelyi lírikusa Szauer Ágoston, de rajta kívül is találkozhatunk helyi szerzők verseivel. Összességében viszont a budapesti költők túlsúlya érvényesül, a folyóirat első költőjének az utóbbi években Sajó László számít (a szerző kanonikus helyzetét tekintve az Életünk ezirányú elköteleződése örömteli). A Forrás szociográfiai érdeklődése önmagában is sajátos jelleget kölcsönöz a lapnak, arról nem beszélve, hogy a folyóirat lírikusi gárdája is karakteresnek mondható. Tandori Dezső és Kovács András Ferenc hosszú évek óta ugyanúgy fontos szerzők, mint a népinek mondott kánonból Tornai József vagy Buda Ferenc (haláláig Utassy József is); a fiatalabb költők közül az utóbbi évfolyamokban folyamatosan jelen van Lövétei Lázár László és Vörös István. Ez a példaértékű nyitottság még hangsúlyosabbá válik, ha figyelembe vesszük, hogy a lap kecskeméti illetőségű költői a folyóirat szerkesztésében is részt vesznek. Buda Ferenc főmunkatársként, Pintér Lajos szerkesztőként, Dobozi Eszter pedig egyfajta külső szerkesztőként. Ez a lap önértelmezését tekintve lényeges tényező (Füzi László szövegeit nem is említve). A Forrás bizonyos szerkesztési megoldásokat a megszokottnál jóval erőteljesebben érvényesít, 2009-es első számában például húsz oldalnyi verset (egy egész ciklust) közölt Tornai Józseftől (Kocogh Ákos vezetése alatt emlékezhetünk olyan Alföldszámra, ahol több, mint húsz szonett jelent meg Szabó Lőrinctől), a lap szerzőinek állandó foglalkoztatására pedig Sándor Iván kötődése hozható fel példaként. A Műút líra szekciójáról szintén elmondható, hogy fontos szerzői közül többen állnak szoros kapcsolatban Miskolccal (Fecske Csaba, Mándoki György), sőt, az ismertebb helyi költők már mind publikáltak a
lapban.6 A nagy múltú Tiszatáj legfontosabb költője évek óta Juhász Ferenc, mellette Tandori Dezső publikál sokat a lapban. Jelentősnek mondható Zalán Tibor, Markó Béla és Tornai József jelenléte is, de Térey János is sok magas színvonalú részletet közöl itt verses elbeszéléseiből. A lap szegedi származású, vagy ott élő költői közül az utóbbi években a fiatalabb alkotók jelenléte erős, de a Tiszatáj szerzőjének mondhatja a helyi Marsall Lászlót is (a pályájuk elején járó lírikusok közlésére – főleg Orcsik Roland szerkesztővé válása óta – egyébként is figyel a lap).7 Összességében elmondható, hogy nincs olyan nem fővárosi folyóirat, mely teljes egészében autonóm lírikusi gárdát vonultatna fel, ennek nyilván az az oka, hogy az irodalmi folyóirattal rendelkező vidéki városokban nem él annyi nívós költő, amennyi egy jelentős lap működtetéséhez elég lenne. Mindazonáltal ezen orgánumok legtöbbje törekszik arra, hogy jó kapcsolatot ápoljon a helyi szerzőkkel, erre szolgál sok esetben a Főmunkatárs megjelölés. A fenti felsorolásból továbbá az derül ki, hogy a vidéki folyóiratok kánonai sok esetben találkoznak. A Jelenkor és az Alföld vezető lírikusai közt például sok az átfedés, de a két versrovat sajátosságai így is megmaradnak (a Jelenkorban például nem olvasható Juhász Ferenc-vers). A fontosabb versrovatot működtető fővárosi orgánumok közül ezt a fajta átjárást egyedül a Holmi gyakorlatában vélem felfedezni. Ahogy Várady Szabolcs mondta 2003-ban: „az, amit manapság kánonnak szokás nevezni az irodalomtudomány mérvadó köreiben, csak részlegesen egyezik a Holmi szerzőgárdájával” (Várady 2003: 459). Az állítás tíz évvel később is megállja a helyét. Jelen szövegben nem foglalkoztam bővebben az Élet és Irodalommal, nem vettem górcső alá a 2000 versközlési gyakorlatát, a vidéki lapoknál versízlésem szerint szelektáltam (ezért maradt ki például a győri Műhely), és ezen felül is több, fontosnak tűnő orgánumot nem érintettem. Nem szóltam továbbá a 2010-től kezdődő – siralmas – kultúrpolitika folyóiratokra gyakorolt hatásairól. A szerkesztésmód-, illetve az adott lap által felkínált kánon kapcsán leírtak egyrészt folyóirat-kritikák, másrészt nagyobb lélegzetű munkák alapjai lehetnek. Célom Takáts József 2004-es írásművéhez hasonlóan az irodalmi folyóiratokról szóló diskurzus megnyitása volt, ennek érdekében több provokatív állítást igyekeztem tenni.
FELHASZNÁLT IRODALOM 6
A Műút honlapján elérhetőek a folyóirat alakulásának környékén keletkezett publicisztikai és pályázati szövegek, innen is tudható, hogy Zemlényi Attila főszerkesztői pályázatában kiemelt szerepet kap a regionalitás. 7 A Holmi és az ÉS versközlési gyakorlatáról nem volt szó, de megjegyzendő, hogy a legnagyobb hatású versek e két platformon jelennek meg.
CSUHAI ISTVÁN (2001): Folyóiratokról. Alföld 2, 52–58. MIKLÓSVÖLGYI ZSOLT (2010): „On the road” – A Műút folyóiratról. Szépirodalmi Figyelő 3, 37–46. RADNÓTI SÁNDOR (2000): Javaslat befogadásra. In RADNÓTI SÁNDOR: A piknik – Írások a kritikáról. Bp., Magvető 35–47. TAKÁTS JÓZSEF (2004): Irodalmi folyóiratok kortárs kánonai. Litera, június 25. http://www.litera.hu/hirek/irodalmi-folyoiratok-kortars-kanonai VÁRADY SZABOLCS (2003): Beszélgetés Halasi Zoltánnal. In VÁRADY SZABOLCS: A rejtett kijárat. Bp., Európa. 432–463. VELKEY GYÖRGY (2010): Folytonosság és változás. A Kortárs folyóirat a szerkesztőségváltás tükrében. Szépirodalmi Figyelő 4, 28–38. VERES ANDRÁS (2001): Rendszerváltás az irodalmi életben. Alföld 2, 32–46.
