irodalmi szerkesztő

Hízókúra Félreértés ne essék, én már egy ideje fogyni próbálok, több-kevesebb sikerrel. Ellentétben a magazinnal, amit a közelmúltban hízókúrára fogtunk, hogy olvasóinknak még több szórakozást nyújtsunk. Az előfizetők számára hihetetlenül kedvező áron a teljes havi Galaktikát plusz egy méretes regényt nyújtó XL-változat e rövid idő alatt is meglepő népszerűségre tett szert, az első számból alig van már mutatóba, és a második is rohamosan fogy. Most íme, elkészült a harmadik, és kis csapatunk javában dolgozik a negyediken. Amikor álláshalmozóként épp irodalmi szerkesztői süvegemet csapom a fejembe, rendszerint elárasztanak az ötletek, hogy mi mindennel lehetne még megtölteni a plusz oldalakat. Azt hiszem, évekre előre megírhatnám a listát most rögtön, és aztán egy másikat a jövő héten, és így tovább, jóformán a végtelenségig. Amikor azonban lecserélem fejfedőmet a felelős szerkesztőire, rögtön megdorgálom magamat: ha már egyszer deklaráltan az olvasóinkért vagyunk, miért zárnám ki őket a válogatásból? Miért ne mondhatnák el ők is, a jelenlegi és leendő vásárlók, hogy mit olvasnának szívesen? Elvégre közös a célunk: a magazin minél jobb legyen, és minél többen érezzék úgy, igenis érdemes előfizetni rá. Ezennel meghirdetem tehát, hogy hivatalosan is bombázhatnak javaslataikkal, mit látnának-olvasnának szívesen a lap XL-változatában. Az ötleteket, amik lehetnek akár témák, szerzőnevek vagy pontos műcímek is, az [email protected] címre várom. Remélem, hogy jövőre folytatódik a Galaktika XL sikertörténete, és tartalmában önök is mind többen fedezhetik fel személyes kedvenceiket. Egy biztos, mi nem sajnáljuk az XL méretű munkát azért, hogy önök XL méretben kaphassák a havi olvasnivalójukat.

Németh Attila felelős/irodalmi szerkesztő

6 R. A. Lafferty: Egy esős nap Halikarnasszoszban 12

Heuréka! Interjú Kiss L. Lászlóval

16

Nemere István: Titanic 3012

23

A jövő otthona

24

Jane Yolen: Johanna

26

Föld alatti tüzek

30

Robin Karlsson: A titokzatos doboz

38

Zöld jövő

40

Z. Karvalics László: Az emberiség megmentője

56

Filmajánló

58 Kevin O'Donnell Jr.: Alternatíva 64 Richard Matheson-megemlékezés 65 Richard Matheson: A múltra nyíló ablak 76 Kenessei András: Beszélő némaság 8. 80 Parke Godwin: Aprópénz 88 Ellen Kushner: A kardvívó, akinek neve nem Halál 97 Kapcsolatfelvétel 98 Képregény: Pikoi isten hajói (befejező rész) 105 Intelligens

dizájn

106 Mihail Puhov: Terminátor

Minden nagy ember haláláról szóló beszámoló legenda csupán... de hogy mennyire, azt el sem tudjuk képzelni...

R. A. Lafferty

EGY ESŐSNAP NAP

Halikarnasszoszban „Állítások szerint a Krisztusról szóló beszámolók nem lehetnek igazak, mert a történet hasonló tartalmú változatai már korábban is léteztek. Többek konkrétan a Krisztus haláláról szóló beszámolót vonják kétségbe a nagy bölcsek halálát megidéző, régről fennmaradt legendák miatt. Hitem szerint azonban mindezek közül Krisztusé a legmeggyőzőbb - miközben a Szókratész halálát leíró a legkevésbé hihető elbeszélés. A Krisztus-beszámoló igazsága ellen felhozott érvek alapján Szókratész nem halálozhatott el a neki tulajdonított, legendás módon, mert addigra a több évszázados hagyomány azt már alaposan elkoptatta. Valójában azért nem valószínű, hogy foltos bürök elfogyasztása útján lelte volna halálát, mert az azt megelőző évszázadokban számtalan indiai bölcs valóban a foltos büröktől szenvedett ki. A Szókratész idején Görögországban tévesen bürökként (koneion) ismert növény ugyanis semmilyen formában nem volt mérgező, míg az Indiában helytállóan bürökként ismert növény igen. A Szókratész halálát a foltos büröknek tulajdonító egyetlen beszámoló Platóntól ered. Platón szinte bizonyosan azzal ugratta Szókratészt (aki, midőn

Platón első ízben olvasta fel a művet a tanítványai előtt, tanúja is volt a remeklésnek), hogy azon vénséges, már-már istenített bölcsekhez hasonlította, akik az ősi India földjén valaha e hagyományosnak számító módon szenderültek jobb létre. A hivatkozott beszámolót, szintúgy magát az elhalálozást minden történész egyöntetűen Kr. e. 399-re datálja. Sem Xenophón, sem más életrajzírók nem tesznek említést arról, hogy Szókratész foltos büröktől hunyt volna el, sőt, hogy egyáltalán elhunyt volna. Ellenben igenis említést lesznek a bölcsről olyan összefüggésben, hogy legkevesebb tíz esztendővel állítólagos elhalálozása után a kis-ázsiai Halikarnasszoszban tartózkodott. Ráadásul, valamiféle szégyenpadra kiültetve, amelyet kifejezetten neki készítettek oda, jelen volt azon a „megnyitó előadáson", amelynek során - Felhők címü komédiájában - Arisztophanész első alkalommal gúnyolódott rajta nyilvánosan. A színműíró és a darab céltáblájául választolt Szókratész között némi élcelődésre került sor. Meglehetősen bizonyosnak látszik, hogy a filozófus személyesen vett részt ebben, s nem holmi színész játszotta el a szerepét. Mindez Kr. e. 395-ben történt, tehát négy évvel Szókratész feltételezett halála után.

Foltos büröknek tulajdonított avagy valótlan halálának legendája vélhetően amiatt tartja magát, hogy valódi halálának körülményeiről nem szól a krónika. Es mit kaptunk helyette? Még több legendát. Több mint száz évvel a foltos büröknek tulajdonított avagy valótlan elhalálozását követően Szókratész egy filozófusokból álló, halikarnasszoszi társaság tagjaként bukkan fel, amint éppen megpróbálja leverni a port a kihalófélben lévő üzletágról - ennek kissé legendaszaga van. Villehardouin feljegyzései szerint bizonyos keresztes lovagok 1191ben beszédbe elegyedtek vele Halikarnasszoszban - e történetből is a legenda szaga árad. Végezetül a tizenkilencedik században az angol utazók közül hárman is állítják, hogy összefutottak Szókratésszel Bodrumban (ez Halikarnasszosz modernkori elnevezése). Számomra ez nem legendaszagú. Személyes okokból (az angol urak egyike a saját nagyapám) szentül hiszem, hogy igaz." Arpad Arutinov: A történelem hátsó ajtaja Art Slick és Jim Boomer épp Kósz szigetére tartott, amikor egy hirtelen támadt szélvihar a török szárazföldre kergette őket. Egy órával napkelte előtt futottak be a szűk kis kikötőbe Bodrumnál, amely az ókorban Halikarnasszosz néven volt ismert. A T-Town Tornadónak elkeresztelt, huszonkét láb hosszú, motoros bárka, amelynek fedélzetén odaérkeztek, merőben alkalmatlan volt arra, hogy a nyílt tengeren a fél világot körbejárja. Art Slick és Jim Boomer pedig nem voltak annak tudatában, hogy legénységük túlontúl kis létszámú az ilyen utazáshoz. Mire a kötelekkel sikerült rögzíteniük a kicsiny hajót, a szél ereje a felére mérséklődött, s már nem jelentett komoly veszélyt. Viszont patakokban ömlött az eső, s úgy tűnt, nemhogy aznap, de még másnap sem szándékozik elállni. Emlékezetükbe idézte azonban a három nappal azelőtt Isztambulban hallott dalt: „Egy esős nap Halikarnasszoszban, oly mélabús!". Az ifjú énekesnő később e szavakkal lépett az asztalukhoz: „Azt tudták, hogy a török nyelvben háromszáztizenkilenc különféle szó létezik a »mélabú«-ra? E csekély ismereteket minden idelátogató úriembernek szívesen megtanítom." „Nem hinném, hogy képes lennék a »mélabú« háromszáztizenkilenc különféle török megfelelőjét megtanulni" - jegyezte meg Art Slick.

„Ha csak egyszer is egy esős napot kellene eltöltenie Halikarnasszoszban, bizony megtanulná" - felelte a lány. „Nemcsak megtanulná, de használná is mindet. Kétszer annyi szó is kevés lenne leírni a mélabút, amelyik esős napokon köszönt Halikarnasszoszra." Most igencsak úgy tetszett, hogy a két fiatalember épp egy ilyen napot lesz kénytelen eltölteni az említett helyen, amelynek ábrázatán özönvízszerű eső, zúgó szél és zord mélabú ömlött le. Az egyedüli kivételt egy korpulens görög képezte, akit mintha a napfény aurája vett volna körül. - A Különös szófordulatok tára szerint az „esős nap Halikarnasszoszban" kifejezés angol megfelelője „vasárnap Philadelphiában" - magyarázta vigyorogva a törött orrú görög tengerész. Meglehet, nem is tengerész volt, hanem törött orrú görög bokszoló. - Ha az urak reggelit óhajtanának, van a városban görög kávéház, török kávéház, szíriai kávéház. Azonfelül van görög mozi, török mozi, szíriai mozi. Szolgálhatunk továbbá görög mulatóval, török mulatóval, szíriai mulatóval. Ezek momentán reggel hatkor nyitnak, és este hatkor zárnak, mert a politikai zavargások miatt éjszaka kijárási tilalom van érvényben. Mindezeken kívül legfeljebb a Megelevenedett Képmások Múzeuma tarthat számot becses figyelmükre. Egyebünk nincs is a városban, ez a zuhé meg nemigen fogja ma abbahagyni. - Kösz, Rocky, részünkről mindegyik jöhet mondta Jim Boomer a törött orrú aggastyánnak. - Miért hívja Rockynak, amikor Szóki a neve? tudakolta egy hölgy Jimtől. Art, Jim és Rocky-Szóki megreggeliztek a görög kávéházban. Utána a török kávéházban is bekaptak egy reggelit, végül a szíriaiban is. Jó nagy haspók volt a görög, Art és Jim pedig úgy volt vele, hogy legalább egyszer a körséta bármelyik állomásán szívesen megpihen. Különben is, egy esős napon mi mást lehet csinálni egy efféle helyen? - Hogy lehet, hogy maga ilyen jól beszél angolul? - tudakolta Art Slick a görögtől. - Esetleg járt már az Államokban? - Képtelen volt megtippelni az életkorát. - Bizony, hogy jártam. Bár akkoriban államoknak még nyomuk sem volt azon a vidéken. Midőn ifjú voltam és bölcs, ötévente elsajátítottam egy nyelvet mesélte görög pipával a fogai közt ez a keménykötésű, zömök fickó. - Vágott az eszem, mint a borotva, úgy

>

ám, igenkönnyen ment a tanulás. Később aztán, hogy lelassultam, egy-egy új idióma húsz év alatt vert gyökeret az agyamban. Midőn pár évtizedre lehorgonyoztam a viking tengereken, nagyjából épp annyi kellett, hogy magamévá tegyem az ónorvég beszédmódot. Újabban ötven évbe is beletelik, mire a következőt úgy istenigazából sikerül magamba sulykolni. Bizony, fél évszázad is elmúlhatott azóta, hogy az angolnak nekiláttam, de már kezdek belejönni. A következő ötven évet tán majd az indonézre fordítom. - Akkor hát jó régóta időzik errefelé, igazam van? - Meglehetősen, de közel sem annyi ideje, mint egyesek. - Ha ilyen nagy múltra tekinthet vissza, Rocky, akkor maga bizonyára pogány - jegyezte meg Jim Boomer. - Nem úgy van az, réges-rég megtértem már. Mostanság az itteni Szent Péter-templomban vasárnaponként én látom el a templomszolgai teendőket. Mikor kiléptek a szíriai kávéház ajtaján, még mindig szakadt az eső. Szivárgó deszkákból eszkábált védőtetők sora alatt jutottak el a görög moziig, ahol megnézték A Rimrock-kanyon marhatolvajai című amerikai westernfilmet. - Kedveli a mozit, Rocky? - kérdezte tőle Jim Boomer. - Ja, még a régi időkből. Midőn a mozgókép még újdonságnak számított errefelé, egyszerűen imádtam a filmeket. Az emberek többsége nem emlékszik rá, de igenis volt egy legelső. Már vadnyugati történetek is akadtak akkortájt, sivatagi díszletek között, jóllehet a mi nézőpontunkból inkább vadkeletinek kellene őket titulálni, minthogy a Góbi-sivatag és az arab sivatagok is mind-mind keletre fekszenek innét. A régi és a mai westernek között nagyjából az az egyetlen különbség, hogy a régiekben lópaták, az újabbakban meg tevepaták dobognak. Olyan scifiszerű filmeket is vetítettek, tudják, csupa hihetetlen sztorival. Egy kritikában olvastam nemrég, hogy Az Ezeregyéjszaka meséi mintha kezdetleges filmforgatókönyvek volnának. Csak találgatott, de sikerült beletrafálnia. Az ötleteket egytől egyik ősrégi szövegkönyvekből lopták. Bizony, jó kis mozikat forgattak anno a ktésziphóni stúdiókban: a Biográfban, a Boldog Békeidők Produkciónál, az Oroszlán & Egyszarvú Egyesült Filmtársaságnál... Később aztán, hogy Bagdad vált a térség legjelentősebb metropoliszává,

a legtöbb stúdió odaköltözött. Onnantól kezdve, fogalmam sincs, mi okból, de hanyatlásnak indult a filmipar. Átballagtak a török moziba, és ott megnézték A Palo Duro hatlövetűi című amerikai westernfilmet. Onnan a szíriai moziba mentek tovább, és megnéztek egy másik amerikai westernfilmet, a Rablóbanda a Rio Ropnál címűt. - Ezzel tehát ki is merítettük a város lehetőségeit, ugye, Rocky? - tette fel a kérdést Art Slick a görögnek, miután mindhárman kiléptek a szíriai mozi elé. - Megnézhetnénk őket újra. Esős napokon én mindig azt csinálom, olykor négyszer-ötször is egymás után. - Miért hívja Rockynak, amikor Szóki a neve? tudakolta egy kisfiú Arttól. - De hát mulatókról is volt szó, amelyek a kijárási tilalom miatt csak nappal tartanak nyitva - szólt közbe Jim Boomer. - Meg mi is volt az a micsoda, amivel maga utolsóként hozakodott elő? - A Megelevenedett Képmások Múzeuma. Én vagyok köztük a legnagyobb attrakció, különben nem valami nagy szám az egész. Közönséges esetben nem is javasolnám, de hát ebben a városban, fiúk, ráadásul egy esős napon tényleg nincs más szórakozási lehetőség. Elsétáltak a görög mulatóba, ahol egy amerikai zsidó komikus, egy olasz dalénekesnő, egy néger trombitás és egy arab akrobatatársulat lépett fel. - Ez lenne az átlagszínvonal? - kérdezte Art Slick a görögtől. - Úgy ám. Az összes előadás a hajdani rádióműsorokat majmolja. Ezért is van a mulatókban anynyira sötét, hogy alig lehet látni. Így megmarad az illúzió. Midőn ifjú voltam görög földön, és a rádió még újdonságnak számított, pont ilyesféle adásokat lehetett hallani. Jó kis műsor volt például a Petridész órája olajfa-ültetvényeseknek. Az Árkádiai méztermelők órája meg a Hatvan perc Pappageotésszal fazekasoknak szintúgy. De a Kvaterkázás Hippodromionnal mindent felülmúlt. A stúdiók előtt aztán folyton összetűzésbe keveredtem a belépőjegyekért, hogy élőben láthassam a műsorokat. A produkciók legtöbbje ugyanis sokkal jobb volt élőben. Az arab akrobatacsoport volt az egyedüli kivétel, azokat rádión keresztül valahogy mindig jobban lehetett élvezni. Ha jól emlékszem, a rómaiak bejövetele után történt, hogy a rádiónak befellegzett. Ök hülyeség-

nek tartották az egész műfajt, így aztán lassacskán ki is ment a divatból. - Nincs új a nap alatt! Igazam van, Rocky? - vetette közbe Jim Boomer. - Hé, ez új! Hadd jegyezzem fel! Nincs új a nap alatt. Ez tetszik. A jó öreg noteszben a helye. - Mondja csak, Rocky, ezt a noteszt mindenhová magával viszi? - Bizony. Része az önképzési programomnak. A régi időkben persze sokkal több vesződség volt a dologgal. Az embernek agyagtáblákkal kellett teletömködnie a zsebeit, és benedvesíteni őket, valahányszor fel akart róni valamit a stílussal. Ki győzte volna papírral vagy pergamennel? A magamfajta szegény tudós még a viasztáblát sem engedhette meg magának. - Ez az egész eufória a halál legyőzése körül, amiről maguk annyit szövegeinek, ugye csak valami trükk, Rocky? Avasson már be a titokba! - unszolta Jim Boomer. - Ó, igazából nem győzzük le a halált, csak késleltetjük egy kicsit. Ha meg elárulnám a titkát, rnár nem lenne titok többé. - Húúú! Mi volt ez a lökés??? - kiáltott fel Art Slick. - Mintha a falon át láthatatlan villám csapott volna belém! Egészen kísérteties volt! - Ja, az? Csak az időinverzió lökéshulláma - felelte a joviális görög. - Mostanában úgy tízévente észlelhető. Jelzi, hogy nemsokára látogatóink lesznek. Ez nagyon úgy hangzik, Rocky, mint valami népi babona - közölte a véleményét Art. - Olyasformán, fiacskám. Midőn az időutazás még újdonságnak számított errefelé, a lökéshullámokat is képesek voltunk tompítani. Mindhárman bele-belekortyoltak a martinijukba. - Az olajbogyó a martininak köszönheti a fennmaradását - jegyezte meg Rock)', a törött orrú görög. - Fantasztikus egy találmány, egyszerűen fantasztikus. „Egy esős nap Halikarnasszoszban, oly mélabús!" - búgta az olasz dalénekesnő. De nem, az még a török mulatóban volt. Vagy mégis? Az igazság az, hogy mindegyikben volt egy olasz dalénekesnő, aki ugyanazt a dalt búgta. - Ezzel tehát ki is merítettük a város lehetőségeit - állapította meg Art Slick, miután mindhárman kiléptek a szíriai mulató elé. Még dél sem volt. - Be kell érnünk a Megelevenedett Képmások Múzeumával, ahol maga a sztár, Rocky. Vagy a múzeum, vagy újra a mozik.

>

, RAPHAEL ALOYSIUS LAFFERTY

Sokoldalú amerikai író. Munkássága nagy részét a fantasztikum témakörében alkotta, de kerültek ki keze alól tanulmányok, történelmi regények és önéletrajzi művek. 1914-ben született, és írni csak azután kezdett, hogy végigharcolta a második világháborút. Első SF-elbeszélése 1960-ban jelent meg, bemutatkozó regénye pedig nyolc évvel később. 2002-ben hunyt el. Magyarul 1983-ban az Univerzum című folyóiratban olvashattuk egy elbeszélését, és azóta a Galaktika közölte le fél tucat novelláját, legutóbb a „Mr. Hamadryad "-ot a 276. számban.

- Én a mozira szavazok - mondta a nyájas Rockyarcú. Szünet nélkül esett, és ők újból megnézték a három filmet. Utána megint sorra járták a három mulatót, és az óra még a kettőt sem ütötte el. Hiába, esős napokon vánszorog az idő. - A múzeumban mikor kezdődik az előadás, Rocky? - Amikor legalább három látogató összegyűlik. Gyerünk oda! Majdcsak akad még egy ügyfél maguk mellé. Valójában rajtuk kívül még heten várakoztak ott: egy helybéli leányzó meg egy időszonda hat utasa. - Nem maguk azok az időutazók, akik tíz éve már jártak itt? Meg még tíz évvel azelőtt? - érdeklődött náluk a Rocky-arcú. - Kyrie, Szókratész, egész délután mást se csinálunk, mint próbáljuk rávenni magát egy komoly beszélgetésre. El se hinné, milyen sokba kerül ez nekünk - panaszolta az egyik. - Egyébként igaza van, itteni idő szerint tízévente teszünk próbát magával, miközben nekünk tíz percbe telik egy-egy helyszínt elérnünk. És már tucatszor láttuk ezt a hülye műsort. Lassan kezd elfogyni a türelmünk. Meg vagyunk róla győződve, hogy maga az igazi Szókratész. Annyira sajnos nem tudunk visszamenni az időben, hogy magát a... mondjuk így, hihető életében érjük utol, néhány évtized múlva viszont el fog tűnni a színről. Űgyhogy a lehetőségeink igencsak korlátozottak. A maga újrafelfedezése lehetne a korszak legnagyobb történelmi eseménye, de maga nem engedi, hogy bekövetkezzen. Miért nem ad hát itt és most egy igazi interjút? - Ó, mert annyi mindent csinálhatnék, ami sokkal szórakoztatóbb.

- És mi lenne az az annyi minden? Egy ilyen esős napon? - Hát, olyankor tényleg nincs túl sok minden ismerte el a vén köpcös. A helybéli leányzó sugárzó mosolyt küldött Art Slick es Jim Boomer felé. - Úgy hallom, maguk éppen Kósz szigetére tartottak, amikor kénytelenek voltak itt, Bodrumban kikötni - mondta. - Ma este én is Kószra készülök. Lakik ott egy nővérem, aki a ludak körül számít a segítségemre. Tudják, holnap kezdődik a libatollfosztás hete. Libatollfosztás előestéjén mindig ünnepség van nálunk. Ami azt illeti, ilyenkor jó nagy murit szoktunk csapni odaát. Ha Szóki ez egyszer hajlandó tisztességesen viselkedni ezekkel az utazókkal, akkor őt is magunkkal visszük. A Megelevenedett Képmások Múzeumában tartott előadás, hétköznapi mércével mérve, nem volt valami nagy szám, de egy ilyen esős napon Halikarnasszoszban azért ki lehetett bírni. És a szereposztásra - név szerint Püthagoraszra, Pico della Mirandolára, Hama Gama lámára, Avicennára, János papra és Leibnizre - tényleg nem lehetett panasz. De Szókratész mindegyiket felülmúlta. - Hajdan én voltam a társulat Benjáminja, de hát szép lassan mind kikopunk a sorból - magyarázta a görög. A Megelevenedett Képmások - e bölcs vének egy-egy sommás előadást tartottak matematikából, filozófiából, történelemből és polgári kötelességtudatból, majd ősi meg középkori hangszereket szólaltattak meg, néhány melódia erejéig Szókratész még szájharmonikával is produkálta magát. A látogatók azután fogas kérdések egész sorát zúdították rájuk kiderítendő, hogy ki-ki csakugyan azonos-e azzal, akinek mondja magát. És bebizonyosodott, hogy egytől egyig valódiak.

- Ami azt illeti, ilyenkor jó nagy murit szoktunk csapni odaát - mesélte Artnak és Jimnek a helybéli leányzó. - És mostanra a szél is megfordult. Még mindig erős, de immár a szárazföld felől fúj, és ha abban a csónakban van egy kis szufla, két óra leforgása alatt elröpít minket Koszra. Mire odaérünk, épp csak elkezdődik majd a mulatság. A többiek túlságosan nyúlszívűek ahhoz, hogy ilyen időben kihajózzanak. Viszont, ha jól sejtem, fiúk, maguk nem ijednek meg a saját árnyékuktól.

Ki-ki végezvén a maga szakterületének bemutatásával, a bölcsek kezdtek elszivárogni, csupán az utolsók egyikeként hátramaradó Szókratészból nem fogyott még ki a szó: - Midőn a repülés még újdonságnak számított errefelé, egyik ősszel épp a vidéket jártam egy kis háromfedelű géppel, hogy kortesbeszédeket tartsak, amikor... - Legalább ne vihorászna annyit, Szóki! - rótta meg a helybéli leányzó. - A maga történetei egyáltalán nem viccesek. - Kyrie, Szókratész - vágott közbe az egyik időutazó -, maga már megint lódít. Az ókorban nem is tudtak repülni. - Dehogyisnem - emelt szót kollégája védelmében Püthagorasz. - Jó-jó, pár dologban túloz egy kicsit, de ami az aviatikát illeti, azt valóban ismertük. Sándor is harci repülőgépekkel operált. Gyakorlatilag lekaszálta az ellenséget a gépeivel. Csak így volt képes azokat a hatalmasra duzzasztott ázsiai seregeket megsemmisíteni. Falanxszal sohasem sikerülhetett volna neki. Gondolják végig, és majd rájönnek, hogy a puszta ötlet is mekkora ostobaság. - A maga történeteinek a java akkor is merő hencegés, Szókratész - kötötte az ebet a karóhoz az időutazó. - Ugyanakkor, mivel maga az igazi Szókratész, mélyenszántó gondolatokkal és világraszóló adatokkal is tudna szolgálni. Dolgozzunk össze, s én megígérem, hogy együtt minden idők legnagyszerűbb régészeti-történeti forradalmát fogjuk véghezvinni. Mintegy száz lényegbevágó kérdés van a listánkon. Ha egyszerűen kiindulási alapként használná őket... - Rajta, Szóki! - biztatta Art Slick. - Temérdek ideje van. Még legalább egy óráig biztos nem kelünk útra Kósz felé. - És ne mondja, hogy jobb dolga is akad! - szúrta közbe egy másik időutazó. - Egy ilyen esős napon Halikarnasszoszban. - Ne féljen, nem fog fájni, ha egyszer kedves lesz velük! - csatlakozott a helybéli leányzó. - Ha már megtették ezeket a végtelen hosszú időutazásokat, csak hogy találkozhassanak magával. De ha nem hajlandó barátságosan viselkedni, akkor nem viszszük magunkkal Kószra az esti tollasbálba. Pedig szerte a világon sehol nincs puhább a méltán híres köszi libapehelynél.

- Oké, emberek, megnyitom a szívemet és az elmémet maguk előtt. De vegyék tudomásul, hogy sose tenném, ha nem lenne ilyen lehangoló az időjárás. Vagy ha legalább az egyik filmszínházban lecserélték volna a műsort. Az időutazók ekkor örvendezve rávetették magukat, és belefogtak a korszakalkotó kikérdezésbe. - A türkmén kikötő medencéjénél fogunk tankolni - szólt oda a görögnek Art Slick. - Ott találkozunk. Addig meg csak szép nyugodtan, Rocky! Mondjon el nekik mindent, amit tudni akarnak! Tartozik ezzel az emberiségnek. - Miért hívják Rockynak, amikor Szóki a neve? - tudakolta a helybéli leányzó Arttól és Jimtől a múzeumból kifelé menet. Az interjú elsöprő sikert aratott. A százegynéhány kérdés alapján a vénséges tanítómester istenigazában megvilágosító erejű magyarázatokkal szolgált, utat nyitva az évszázad régészeti-történeti forradalmának. Hogy melyik évszázadról van szó? Hát a huszonkilencedikről. Onnan jöttek az időutazók. Az esemény friss vért fecskendezett a kétezer-nyolcszázas évek addigra igencsak elposványosodott ereibe, minden idők egyik legdöbbenetesebb újjászületését, s annak keretein belül a legpáratlanabb dolog - a Majdnem Tökéletes Világ - létrejöttét vonva maga után. Röviddel a kikérdezést követően Rocky eltűnt a halikarnasszoszi színről. Ó, még mindig valahol arrafelé kódorog, de már más dolgokban utazik, s - azt beszélik - kerüli a nyilvánosságot. Interjút sem ad többé. A magunkfajta még várhat kilencszáz esztendeig, hogy abból a döbbenetes újjászületésből és a Majdnem Tökéletes Világból kikanyaríthasson magának egy darabot. J. Magyar Nelly fordítása

INTERJÚ

Dr. Kiss L. Lászlóval GALAKTIKA: Kézenfekvő gondolatnak tűnik, hogy a csillagászat és a science fiction szeretete összekapcsolódik. Pályaválasztásában szerepet játszott a science fiction? DR. KISS LÁSZLÓ: A csillagászatban engem a vizuális szépség fogott meg. 10 éves koromban, amikor kikönyörögtem az első távcsövet a szüleimtől, akkor annak az öröme vezérelt, hogy a saját szememmel lássam a dolgokat. Ennek a science fictionhöz nincs sok köze, mert azt elképzelni kell, és nem látni. Ezért nem leszek rádiócsillagász sem, mert nem hallgatni, hanem látni szeretném a világegyetemet. Másfelől, az első könyvek, amiket kikölcsönöztem a könyvtárból harmadikos koromban, Verne Gyula két regénye volt: az Utazás a Holdba, illetve az Utazás a Hold körül. Mondták is a könyvtárosok, hogy talán túl koraiak még nekem. De én nagyon élveztem, és legalább tízszer elolvastam őket az elkövetkező öt-hat évben. Nálunk, csillagászoknál a science fiction és a csillagászat gyakran kéz a kézben jár. Hiszen jó dolog rácsodálkozni a világegyetemre. Egyébként én nagyon szeretem a science fictiont. Nem vagyok az a furcsa tudós, aki folyton azt vizsgálja, mennyi hiba, szakmai tévedés van benne. Nagyon szeretem azokat a vaskos könyveket, ahol igazán terjedelmesen, részletesen ki van találva egy komplett világegyetem, amibe belefeledkezhetek. Az űroperák ilyenek, amiken nagyon jól tudok szórakozni.

G: Jó, ha az ember már ilyen kiskorban tudja, mit szeretne csinálni. Dr. K. L.: Nem volt ez ilyen egyszerű, mert én eredetileg matematikus vagy lézerfizikus akartam lenni, utóbbi főképp a Star Wars-filmek hatására. Végül fizikus szakon végeztem, de a szegedi egyetemen Szatmáry Károly irányította a figyelmemet a csillagászat felé. G: Hogyan kutat egy mai csillagász? Menynyit figyeli ténylegesen az eget?

Dr. K. L.: Az emberek többségében hamis kép él a csillagászról, aki az éjszaka sötétjében az ég titkait fürkészi. Semmi nem áll távolabb a valóságtól. A csillagászat a fizika egyik ága, mi fizikai problémákkal foglalkozunk, a fizikához kell értenünk. Ezt pedig a matematika alapozza meg. A műszereink digitálisak, mindent számítógép vezérel, vagyis az informatikához is érteni kell. A napom legnagyobb részét számítógép előtt töltöm. Ha az ember megfigyelő csillagász, akkor ez szerencsés esetben azt jelenti, hogy évente 10-15 éjszakát tölt egy obszervatóriumban valami távoli szigeten, hegyen. Utána, a rá következő egy évben, azokon az adatokon dolgozik, amiket ott gyűjtött, azokból próbál kihozni valami új felfedezést, feltéve, hogy nem esett végig az eső, mert ez is benne van a pakliban... De a csillagászok általában többféle kutatáson dolgoznak egyszerre, amelyekkülönböző fázisokban tartanak. Mindig valamilyen hipotézist próbálunk igazolni vagy cáfolni. Ez roppant unalmasnak tűnik egy külső szemlélő számára, mert nagyon gyakran meglehetősen monoton munkát kell végezni, ugyanazt a programot a számítógépen 2500-szor lefuttatjuk, és közben megpróbálunk rájönni, mit csinálunk rosszul, vagy mit nem tud a természet. G: Minthogy jóval kevesebb obszervatórium van, mint amennyi csillagász, a megfigyelésekből befolyt adatok közkincsé válnak a kutatók számára? Dr. K. L.: Igen és nem. Nagyon sokáig a csillagászatra az adatínség volt jellemző, egészen a 2000-es évek elejéig. Ha az ember valamit meg akart vizsgálni, akkor távcsőidőket kellett pályáznia egy-egy adott obszervatóriumban, hagyományos pályázati rendszerben. Évente egyszer-kétszer lehetett pályázni, és a sok pályázatból az obszervatórium bizottsága kiválasztotta a legjobb tízet-húszat, akik megkapták az időt az obszervatórium távcsöveinek használatára.

Éles küzdelem volt a kutatócsoportok között, ki mérhet. A számítástechnika fejlődésének köszönhetően ma már igen sok távcső, műszer és ezek révén töménytelen adat áll rendelkezésünkre, hiszen ezek a műszerek emberi felügyelet nélkül, éjjel-nappal tudnak mérni. Úgyhogy mára adatbőség állt elő. Ma már nyugodtan lehet valaki úgy tudós, hogy nemcsak távcső közelébe nem megy, de fel sem pillant az égre. Mert ezek a nagy égboltfelmérő programok rettentő jó minőségű és hihetetlen mennyiségű adatot produkálnak, amit már egy-egy kutatócsoport, aki a programot elindította, képtelen egyedül feldolgozni. Ezért most már lényegében tudománypolitikai

vezérelvvé is vált, hogy az adatokat publikussá kell tenni. G: A kis nemzeti obszervatóriumok számára milyen feladatok maradnak? Dr. K. L.: A mi intézetünk nagyon rugalmasan reagált ezekre a változásokra. Például az űrprogramok földfelszíni támogatása nagyon fontos, amihez a magyar műszerek is nagyon jól használhatók. Egy konkrét példa: az intézet több csoportja is a Keplerűrtávcsövön dolgozik már 2007-2008, a műszer észlelési programjának összeállítása óta. A Kepler minden idők legpontosabb csillagászati fényességmérő eszköze volt, és idén májusban állt le a működése. Exobolygók ezreit találta, mellette pedig forradalmasította a csillagok asztrofizikáját is. Mindazonáltal csak és kizárólag fényességet mért. Ha valamit találunk, bolygót, exobolygót, furcsa többes csillagot stb, annak valódi természetének kiderítéséhez biztosan szükség van az adott égitest színváltozásának megfigyelésére és még inkább a színkép elemzésére. Fontos például, hogy az égitest közeledik-távolodik, tehát például kering egy kísérő csillag körül, vagy esetleg pulzál, periodikusan kitágul és összehúzódik. Ezt a különbségtételt sokszor kizárólag spektroszkópiával, azaz színképelemzéssel lehet megtenni, amihez a Föld felszínéről kell méréseket végezni. Egy másik példa: idén ősszel indul a Gaia asztrometriai űrobszervatórium programja, ez újabb forradalmat fog hozni a Tejútrend-

>

szer megismerésében, mellette pedig kisbolygók ezreit fogja felfedezni. Köztük olyanokat is, amelyek a Földet megközelítő pályán mozognak. Maga a Gaia csak detektálni fogja a csillagokhoz képest gyorsan elmozduló égitesteket, a pontos pályaszámításhoz földi mérések is szükségesek lesznek, szintén kiváló feladatot adva az 1 m-es tükörátmérő nagyságrendjébe eső teleszkópjainknak.

G: Tehát a csillagászok nem csupán távcsöveket, hanem számos más mérőműszert is használnak. Dr. K. L.: Úgy van. Az a lényeg, hogy a különböző műszerekből nyert adatokat szintézissel össze kell rendezni, hogy abból új felismerések születhessenek. Egyetlen példával illusztrálva a kérdést: az 1990-es években a figyelem középpontjába kerültek a robbanó csillagok, a szupernóvák. A sokmillió fényévre felrobbanó csillagok esetében azt értettük, miért robbannak fel, de az volt a kérdés, pontosan milyen nagy is volt a robbanás, mekkora volt a teljes energiakibocsátás. Ehhez szükséges megmérni a robbanó csillagok távolságát. Ezen a területen a kutatók kidolgoztak egy módszert, amivel pontosan megmérhető volt a nagy távolságban felrobbanó, de fizikailag hasonló szupernóvák távolsága. Aztán jött a meglepetés 1998-ban: kiderült, hogy a táguló világegyetemben egyre messzebb tekintve egy bizonyos távolságon túl a robbanó csillagok mintha messzebb lennének, mint kellene, mint amit vártunk a standard kozmológiai modellekből. Ebből lehetett rájönni, hogy az univerzum egészének tágulása nem valami egyenletes dolog, nem valami magába visszaforduló jelenség, hanem a tágulás időben gyorsul: mintha valami antigravitációra hasonlító erő szét fújná a mindenséget. A gyorsuló tágulás okát mindmáig alig értjük, bár neve már van: ez az ún. sötét energia. A jelenséget csillagászok vették észre, akik eredetileg pusztán a szupernóvák távolságát szerették volna minél pontosabban meghatározni (egyébként a 2011-es fizikai Nobel-díjat nem is a gyorsuló tágulásért kapták, hanem a szupernóvák távolságát megadó módszer kidolgozásáért). A jelenkor fizikájának alapvető kérdése, hogy miből is van ez az egész, mert a látszó anyag az egésznek mindössze 5%-át teszi ki. 95%-ról azt

sem tudjuk, hogy micsoda. Ez elég rosszul hangzik, valljuk be, hisz gyakorlatilag semmit nem értünk...

G: Egy másik interjúban említette, hogy a most épülő szuper távcsövekkel az exobolygókat vizsgálva képesek leszünk arra is, hogy akár egy távoli bolygó felszínét borító esőerdőt is detektálhassuk. Honnan tudjuk, hogy annak milyen a fénye? Dr. K. L.: Ez egy érdekes kérdés. Nem tartunk még ott, hogy ilyeneket vizsgáljunk, de ez a cél. A csillagászati műszertechnika fejlődése hihetetlenül látványos. Az exobolygók egész témaköre húsz évvel ezelőtt színtiszta science fiction volt. Azt, hogy egy bolygó felszínén esetleg egy Amazónia méretű erdő található, a nagyon érzékeny spektroszkópia fogja számunkra megmutatni. Az elektromágneses színkép látható és infravörös tartományában vannak ún. biomarkerek, olyan elnyelési sávok, melyek élettevékenységhez köthetők. Pl. a növények zöld színét adó klorofillnak vannak jellegzetes színképi sávjai, melyek lehetnek majd egyszer biomarkerek. Ehhez azonban képesnek kellene lennünk arra, hogy egy exobolygó felszínéről visszavert fény színképét értelmezhető minőségben felvehessük. Ma még nem létezik olyan csillagászati műszer, ami ezt meg tudja valósítani. A ma rendelkezésre álló 8-10 méteres földi óriástávcsövekkel, illetve az űrben dolgozó infravörös űrteleszkópokkal éppen csak detektálni tudjuk az exobolygók fényét, esetleges legegyszerűbb színképi jellemzőiket. A következő tíz-tizenöt évben viszont jó eséllyel meg fog épülni több ún. extrém nagy teleszkóp (ELT, Extremely Large Telescope), melyek 25-40 méteres átmérőjű óriás tükrökkel fogják a fényt gyűjteni, és ezekkel már megvalósíthatóak lesznek a biomarkerekhez szükséges hiperérzékeny mérések.

G: Ön személy szerint hisz abban, hogy vannak az űrben hozzánk hasonló értelmes lények? Dr. K. L.: Rendkívül depresszív gondolat lenne ennek az esélyét elvetni. A csillagászat elmúlt 400 éves történetét áttekintve a fejlődés valójában a geocentrikus világkép vissza-visszatérő trónfosztásáról szólt. Előbb a heliocentrikus

modell lökte ki a Földet a kitüntetett középpontból, de érdekes módon még a Tejútrendszer felfedezésekor is sokáig tartotta magát az a hit, hogy a Napunk a Tejútrendszer közepén van. Harlow Shapley, amerikai csillagász a 20. század elején aztán kimutatta, hogy a Napunk egy teljesen átlagos csillag, semmilyen kitüntetett helyzete nincsen, a Tejútrendszer peremén található. Az 1950-es években az is kiderült, hogy a Tejútrendszerünk sem kivételes, átlagos spirálgalaxis, amiből tizenkettő egy tucat. A kétezres években az exobolygók felfedezései megmutatták, hogy a bolygónk is egyre kevésbé tűnik kivételesnek. Márpedig, ha már a Földünk sem egyedi égitest, akkor az élet miért lenne kivétel? Persze jelenleg az egész hit kérdése. Elhisszük-e magunkról, hogy kitüntettek vagyunk, vagy csak átlagos lények egy átlagos galaxis átlagos bolygóján? Erre vonatkozólag pillanatnyilag nincs megbízható empirikus bizonyíték. Azt azonban kijelenthetjük, hogy a csillagászati megfigyelések alapján semmi különleges nincs a Földben.

, Kantum Linda

Kiss L. László az MTA Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont Konkoly Thege Miklós Csillagászati Intézetének kutatóprofesszora, Lendület-kutatócsoport-vezető, a Magyar Tudományos Akadémia legfiatalabb levelező tagja. A 41 éves kutató szűkebb szakterülete a csillagok és a kis égitestek asztrofizikája. Kiss L. László a pulzáló vörös óriáscsillagok elismert szakértője, elsőként térképezte fel közeli galaxisok szerkezetét pulzáló vörös óriásokkal. Kutatásainak középpontjában az extraszoláris bolygórendszerek szerkezete és fejlődése áll, az elméleti munkák mellett a Kepler-távcső adataira alapozva. Az MTA elnöke által 2009-ben alapított Lendület kiválósági program egyik első nyertese, kutatócsoportja kiemelkedően sikeres. Kiss L. László a tudományos közélet aktív résztvevője, a tudomány eredményeit népszerűsítő műsorok és cikkek gyakori szereplője.

Nemere István

TITANIC 3012

- Leo! Hol a fenében vagy? Leo ebből csak annyit érzékelt, hogy ez már megint afféle „emberi humor" akar lenni, amiért nem rajongott. Annak idején beléje is építettek feldolgozórendszereket, amelyekkel a humort kellett felfognia, megszeretnie, elsősorban persze megértenie bármilyen helyzetben. Leo utálta az emberek humorát, mert ezt az egyetlen közlési módjukat nem tudta felfogni semmiképpen. Sok mindenre volt képes, de ha valaki viccelődött a hajóban, akkor kicsit mogorva lett. Elvégre valaha kapott „hangulati elemeket kimutató" közlési eszközöket is. Vagyis tudta érzékeltetni az űrhajó utasaival, ha valami nem tetszett neki. Azt is, ha tetszett - de erre valahogy sokkal ritkábban került sor. Különösen mostanában, az utazás 360. évében.

- Mindenhol vagyok - közölte a magától értetődőt, ezúttal kicsit megrovóan mogorva, de nem ellenséges hangszínnel. Mert neki volt ilyen is. Lulan13 mosolygott ezen. Különben utálta, hogy a nevéhez egy számot is illesztettek. Bár mások jártak rosszabbul is, volt, aki négyjegyű szá-

mot kapott, de hát miért adtak neki a szülei túl népszerű nevet? A hajóban negyvenháromezerhatszáztizennégyen utaztak, sok név ismétlődött, és bár majdnem mindenki kapszulákba zárva aludt már indulás óta, így sem viselhették ketten ugyanazt a nevet. Hiszen valahol élnek és dolgoznak majd - ne legyen kavarodás. Most a társa, Sedol80 vette át a szót: - Persze, hogy mindenhol vagy, hiszen te irányítod a hajót. Mondd, Leo, minden rendben van? Kicsit meglepődtek, amikor a gép kijelentette: - Ezt a kérdést utálom a legjobban. Mi az, hogy „minden rendben van"? Illogikus érdeklődés, emberhez sem méltó. Hiszen ha baj lenne, már jeleztem volna nektek. Annak, aki éppen ügyel. A százfőnyi legénységből mindig ket ügyeletes pilóta volt ébren, a többiek hibernálva várakoztak. Most Lulan töltötte be az első pilóta szerepét. Sedollal megegyeztek, hogy egyszerre ébresztetik magukat Leóval. Huszonöt évente egyszer került sor mindenkire. Csak ha baj van, sőt csak ha nagyon nagy baj van, akkor adnak utasítást néhány űrhajós expresszgyors ébresztésére.

- A hajón minden rendben van, meghibásodások száma: nulla. Belső károk száma: nulla. Haladást akadályozó események: nulla. A hajó sebessége és a haladás iránya állandó. Ezt a szöveget napjában többször is hallották. Hát most csak összenéztek: - A jó öreg Leo unatkozik - így Sedol. Lulan meg úgy tett, mint egy karmester: felemelte két kezét, beintett a képzelt zenekarnak, és máris hallották Leo előre látható tiltakozását. - Nem tudom, mi az: unatkozni. Ilyen programom nincsen. - Majd kis szünet után hozzátette: - Zsörtölődő programmal sem rendelkezem.

Ahogy az évezredek telnek, a történelem sokszor nem egyszerűen csak megismétli önmagát, de érdekes - és döbbenetes variációkkal is szolgálhat korábbi témákra. Abban is megegyeztek, hogy a nevükből a számokat itt nem használják. Huszonöt évente egy hónapig voltak szolgálatban, aztán mehettek viszsza a kapszulákba, miután a soron következő két űrhajós már átvette a hajó vezénylését. - Ne zsörtölődj, Leo! - nevetett Sedol. Hosszú, fekete haját hátradobta és ezt Lulan örömmel figyelte. Még indulás előtt, a Földön jöttek össze. Bár egy kicsit furcsa azt mondani, hogy „járunk" - gondolta a férfi. Az indulástól eltelt háromszázhatvan év alatt már tizennégyszer voltak ébren egy-egy hónapig, akkor ők vezették a hajót. Tizennégy hónap éppen elég, hogy megismerjük egymást, mások stabil kapcsolatai sem tartanak ennyi ideig, futott át Lulan agyán. - „Zsörtölődni", nem eléggé ismert kifejezés - jegyezte meg Leo. Érződött, hogy válaszra vár. Sedol ismét nevetett: - Ugye meg tudunk még lepni téged is! Zsörtölődni annyi, mint magadban panaszkodni. Csend volt a válasz, aztán Leo, a repülésirányító számítógép másra terelte a szót:

Világuk elégett. Sokáig halogatták az indulást. Még hitték, hogy valamit tehetnek. De a napjuk öregedett. Tudtak róla, bár a jövő kapuit nem ismerhették Mert kaputól kapuig történtek a dolgok. Az első kapu az volt, hogy az a csillag már öreg, nagyon öreg. A Négybolygó lakói egymillió fordulattal korábban érkeztek erre a vidékre. Az őseik is menekülők voltak tehát. Most elölről kezdtek mindent. Felépítették a maguk világát, belakták mind a négy bolygót. Nem volt könnyű, sokáig tartott, míg mindegyiket a maguk képére formálták. Élhetővé tették őket. Csak sejtették, hogy a nap már öreg. Bizonyos jelekből erre következtettek. Más jelek viszont mást mutattak, a tudósok között állandósultak a viták. Végre belátták, hogy nem maradhatnak, készülődni kell. Egymillió bolygófordulat után el kell hagyniuk ezt a világot is. Olyan űrhajóra van szükségük, amelyiken sokan, nagyon sokan elférnek. Ekkor a Négybolygón tizenötmillióan laktak. Már jól éltek, majdnem halhatatlanok voltak, ritkábban és lassabban szaporodtak. Majdnem boldognak mondhatták magukat. Csak hát a nap, azzal voltak bajok. Lulan Sedol fölé hajolt. Megcsókolta a nőt, aki ez ellen egyáltalán nem tiltakozott. Hosszú és jó volt az a csók. - Sok ilyen hónapunk legyen még... - suttogta aztán a férfi. Sedol félig lehunyt szemhéja alól incselkedve nézett vissza rá: - Naná, elég belőlem egy-egy hónap, nem? Lulan átvette ezt a stílust: - Hát persze. Huszonöt évenként egy hónapot kibírok veled.

>

Nevettek, aztán Sedol felült. A vezérlőben voltak. Bíztak Leóban, aki mindenre figyel. Helyettük is. A Titanic száguldott. Sedolnak olykor eszébe jutott: hihetetlen ez a gyorsaság, a fénysebességnek majdnem ötven százaléka, szédítő... lenne, ha sokszor gondolna rá. De az ember ilyesmire ritkán gondol, hiszen az űrhajó olyan, mintha állna egy ponton. Csak a vezérlő nagy képernyőjén mutatkozik néha valamilyen jelentéktelen égitest, sőt mostanában az sem. Mert két galaxis között repülnek. A tér itt szinte teljesen üres. Leo hangját naphosszat nem hallják, ami megnyugtató. Azt jelzi, a berendezések működnek, a hajó utasait sem belülről, sem kívülről nem fenyegeti veszély. Lulan lassan öltözött. Nem volt miért sietnie. Egy csöppet sem feszélyezte, hogy Leo is látta őt, őket meztelenül. Ugyan férfineve van, de logikusan nemtelen. Se férfi, se nő, csak egy gép. Okos gép, de gép. Nem több. Ezzel a férfi magában el is intézte ezt a kérdést. Sedolt viszont aggasztotta, hogy most az egyszer nem zárt ajtók mögött szerették egymást. A pilóták szolgálati kabinja itt volt nem messze, a vezérlő folyosójáról nyílt. Az imént a vágy olyan gyorsan tört rajuk, hogy nem vesztegették az időt, nem sétáltak el a kabinig. Ez viszont itt közösségi tér, ahol minden eseményt felvesznek a kamerák, és Leo felmérhetetlenül hatalmas emlékezete megőrzi. Biztonsági kérdés, mert ha később történne valami, a többieknek ki kell nyomozniuk, hogy mi is volt az pontosan. Amennyiben egy űrhajóst holtan találnának, vagy ami rosszabb, mindkét ügyeletest, netán többeket is, a hajó pedig vezérlés nélkül rohanna a halálba, negyvenvalahányezer még élő, de már halálra ítélt utasával együtt... Mindez sebesen száguldott végig Sedol agyán. Amikor már teljesen felöltözött, komolyabb hangon jegyezte meg: - Legközelebb a kabinba menjünk... kérlek. Lulan nem válaszolt, csak mosolygott. Mondott volna valamit arról, hogy lám, egyesek milyen szégyenlősek, de elharapta. Most nem lenne jó gúnyolódni, és főleg nem akarta megbántani Sedolt. Hiszen olyan jó vele.

Világuk elégett. És ezt majdnem látták is. Túl sokáig haboztak. A naprendszerben keresték ki azt a holdat,

amely minden szempontból alkalmasnak látszott. A Négybolygóról jártak oda a szállítóhajók legalább tizenöt bolygófordulaton keresztül. Csak annyi lakóhelyet vájtak a belsejébe, amennyiben az első időkben majd elférnek, akik menni akarnak. Azok aztán majd vájnak maguknak újabbakat, begyújtják a maguk mesterséges napjait, az üregeket légmentesen lezárják. Felszerelték a légzsilipeket. A kisbolygót mesterséges gravitációval befogták, a közeli űrben új pályára állították, mindig ott volt a közelükben. Sokáig folytak a munkálatok. Eközben a napjuk belsejében nyugtalanító folyamatok zajlottak. Végül már sietniük kellett. Ennek ellenére döbbenetesen sokan döntöttek úgy, hogy maradnak. Az elmenők érveltek, de hiába. A maradók egyike a közösség hálózatán ezt közölte: „Ti csak menjetek! Nekem minden ősöm itt élt, hol máshol? Már öreg vagyok, utódaim nem lehetnek, csak teher lennék számotokra. Egy ideig még élhetünk itt is, aztán egyszer - talán álmunkban - jön a Tűz..." A fiatalok majdnem mind menni akartak. Gyűjtötték az útravalót, az eszközöket, a gépeket. Még a termést ígérő magvakat is lefagyasztották. „Egyszer, ha nem mi, hanem az utódaink utódainak utódai valahol egy élhető világra találnak, ott letelepednek, és újrakezdenek mindent. Ők majd elvetik a magot." A tizenötmillióból tizenegy döntött az indulás, a költözés mellett. Gyorsan belakták azt a kisbolygót. Felszerelték a gigantikus tolóerejű hajtóműveket, kiválasztottak egy irányt. Elbúcsúztak a maradóktól, aztán... hatalmas fényesség villant fel, pár pillanatig tartott csak, de ragyogása felülmúlta napjukét is. A kisbolygó megkapta a lökést, amire szüksége volt. A hajtóművek még egy ideig dolgoztak, a sebesség nőtt, az égitest száguldott a puszta űrben. Aztán az automaták lerobbantották róla a hajtóműveket, ez a detonáció is adott neki még egy lökést. A különös űrhajó hát elindult. Alakja szabálytalan volt, kicsit gömböt formázó, a felszíne rücskös: régi meteorütközések kis kráternyomait viselte. Hasadékok és hegyek, nem túl nagy síkságok húzódtak rajta. Odakint az űr sötétje és hidege - de bent a biztonság, kényelem nélkül. Tizenegymillió lény élt nyolc nagy és hatvankét kisebb üregben, mindegyik a maga napja

alatt. A gépek folyton újabb üregeket ástak - már csak azért is, mert a kisbolygó anyagát használták energiaforrásnak. A mesterséges fényben növényeket termesztettek. Tanultak. Dolgoztak. Éltek. Csak annyit tudtak az indulásnál, hogy bármilyen gyorsan is megy irányíthatatlan „űrhajójuk", az első tizenhárom nemzedék életében nem érhetnek el új világokba. Addig csak a száguldás vár rájuk. Nem láthatták, hogy hat bolygófordulattal később otthoni világuknapja csakugyan felfúvódott. Tüze pillanatok alatt pusztította el Négybolygó maradék lakóit, majd magukat az élettelen bolygókat és minden holdat és meteort is. Világuk elégett. Lulan egy nap megkérdezte a számítógépet: - Leo! Nem tudod, mit jelent a hajónk neve? Leótól mindig lehetett kérdezni. Naponta huszonnégy órán át volt szolgálatban. Egyenesen kedvelte, ha kérdezik. Hiszen aki kérdez, nem olyan okos, mint az, akit kérdeznek. Leo ilyenkor bemutathatta az embereknek végtelen tudását. Most volt is valami érzelem a hangjában, amikor válaszolt. Sedol megesküdött volna rá, hogy egy kis iróniát vél felfedezni benne: - „Titánok": mitikus alakok a Második Korban. Ahogyan akkor nevezték őket: istenek. Okos és tevékeny lények. De az űrhajónk neve máshoz kapcsolódik. Volt egy tengeri hajó a Negyedik Korban, a maga idejében a legnagyobb. Akkori időszámítás szerint 1912-ben szelte át az óceánt, de éjszaka összeütközött egy jégheggyel, és elsülylyedt, sokan életüket veszítették. A hajó neve Titanic volt. - És melyik idióta adta ezek után, kilencszáz évvel később ezt a nevet a hajónknak? Leo egy pillanatig hallgatott, mert nem tudta a választ. Ilyesmik nem szerepeltek az adattárában. Jelentéktelen dolgokra nincs szükség, vallotta volna, ha kérdezik. De most nem ezt kérdezték. Tudás hiányában inkább megkerülte a választ: - Mivel mi már háromszázhatvan földi éve úton vagyunk, a hajót ötszáznegyven éve építették és akkor kapta a nevét is. Lulan Sedolra nézett, és most nem a nőt látta pilótatársában, hanem egy utast, csak egy utast. Olyant, mint ő maga. Elromlott a kedve:

>

- Régen a bányászok és a tengerészek voltak a leginkább babonás népség. Manapság meg, vélik sokan, az űrhajósok. Felfogtad, hogy egy olyan hajón utazunk, amelynek az elődje elpusztult? De Sedol nem így látta. - És azt felfogtad, hogy először is: az egy tengeri hajó volt, abban az időben, amikor űrhajózás még nem is létezett a Földön? Másodszor: a név nem jelent semmit. Kilencszáz évvel később vagyunk, és kint az űrben! Háromszázhatvan éve repülünk igen sebesen, és az állítólag baljós név ellenére sem esett bajunk! Harmadszor: ideje felnőnöd, Lulan13! Neve után a számjegy kijózanította a férfit. Éppen ez volt Sedol célja. Már el is múlt a feszültség, egymásra mosolyogtak. Ezt persze a számítógép is érzékelte. Leo nem állhatta meg, hogy kimondja, amit gondol: - Előttünk a tér egybillió kilométeren át teljesen üres. Ha... hm... szórakozni akartok, most mehettek. - Köszönjük a sugalmazást! - Meg az engedélyt, ó, Nagy Számítógép, Agyak Agya! Mikor elmentek, Leo szívesen mondott volna valamit. De akkor ezek is hallják... Hát inkább lenyelte mondandóját.

Világuk elégett. De már nem gondoltak rá gyakran. Nemzedékek váltották egymást különleges űrhajójukban, és mind kevésbé volt téma a „volt", sokkal inkább a „van" és a „lesz". Főleg a jövő. Sorban születtek az utódok, és mindannyiuk életében bekövetkezett egy törés, amikor felnőve megtudták: ők még nem érhetik el a célt. A célt, amiről annyit kommunikáltak, ami sokak előtt lebegett. De amint az utódok felnőttek, kénytelenek voltak tudomásul venni: itt kell élniük, ezekben az üregekben, és halálukig nem szabadulhatnak innen. Sőt, az ő utódaik és azok utódai sem! - Két galaxis között repülünk - mondta az éppen aktuális bölcs, aki a vezető szerepét is játszotta, persze más bölcsekkel együtt. - Kezdetleges méréseink szerint még nem értük el a két világ közti távolság felét sem. Pedig már elképzelhetetlenül hosszú ideje vagyunk úton... Most éppen harmincnyolcezer bolygóforduló óta! Ezalatt itt

a hajóban nemzedékek százai váltották egymást. Titeket is levált majd a következő nemzedék, azt meg az utána következő, ez itt a rend. Ami ellen nem érdemes lázadozni, mert úgysem tehettek semmit. Egy másik galaxis felé repülünk, őseink így indították el furcsa űrhajónkat. És ki tudja, hány száz nemzedéknek kell majd még születnie és meghalnia, hogy célba érjünk? Akadtak öngyilkosok, de azért a többség megértette, mit várnak el tőle. Tovább kell vinni a létezésüket. Ha kipusztulnak, akkor csak egy néptelen valamikori kisbolygó száll majd a nagy semmiben, az idők végezetéig. Most talán lesz rá lehetőségük, hogy eljussanak egy másik világ közelébe. Ha ott lesznek, űrhajókat építenek, mi több, hoztak is magukkal ilyeneket a régi időkből. Most is dolgoznak a gyárak, fejlődnek a növények, van mivel táplálniuk a lakosságot. Ami egykor Négybolygó volt, most mindössze egy hold töredéke. De most ez a világ, ahelyett, ami elégett. Ami rég elégett... Leo mindent tudott. Igy azt is, hogy Lulan és Sedol a szolgálati idejük huszonnyolcadik napját töltik. És mivel az űrhajó igazi irányítójaként a közeljövőt is terveznie kellett, már tudta, melyik pilótapárost kell ébresztenie hatvannégy óra múlva. Azok majd felébredésük után előbb orvosi vizsgálatokon esnek át, meg a pszichológiai teszteken, csupán akkor vehetik át a szolgálatot. Lulan és Sedol csak az után vonulhatnak be a hibernációs fülkéikbe, ha már készen áll a következő pilóta-páros. A fülkéket különben a legénység műveltebb tagjai egy ősi szóval „koporsónak" nevezték. Bár a babonák ma is éltek, azért a legtöbb kolléga ki sem ejtette száján ezt a szót. Semmit, ami a halállal függött össze. A Titanic száguldott. Az űrben hat és fél billió kilométer távolságban egyszer csak jelzett valamit a távolsági radar. Mivel a távolság még jelentős volt, hát Leo nem riasztott senkit. Feladatait pontosan meghatározták az építése idején. A határokat is világosan kijelölték. Csak akkor kellett figyelmeztetnie az aktuális legénységet, ha a térben előttük bármilyen szokatlan jelenséget tapasztalt - egybillió kilométeren belül. Hát az az égitest még kívül volt a határon. Ám miután Sedol és Lulan kialudták magukat, és ismét jelentkeztek a vezérlőben, Leo olyan friss

volt, mint aki nincs szolgálatban folyamatosan és másodpercnyi szünet nélkül immár háromszázhatvan éve: - Eseményt jelzek. Egyelőre ismeretlen égitest van előttünk. A bejelentés feldobta a két pilóta kedvét: - Végre történik valami! - Tudod, mekkora esélye volt annak, hogy éppen a mi egy hónapos ügyeletünk alatt fussunk össze valamivel az űrben, két galaxis között? - És ha az is egy űrhajó? - Ne reménykedj! - Leo azonnal eloltotta Sedol lelkesedését. - Az eddigi letapogatás ugyan még csonka eredményei szerint ez egy kisbolygó lehet. Többet majd akkor tudunk, ha közelebb ér. A következő két órában nem történt semmi. Leo mindenesetre közölte a pilótákkal, hogy most nem szabad elhagyniuk a vezérlőt. Lulan ugyan elkezdett célozgatni, hogy amire egyszer már volt példa, azt szinte legális megismételni, és ugyan mihez kezdene Leo, ha ők ismét a vezérlőben szeretnék egymást - de a mesterséges agy hallgatása olyan súlyos és sokatmondó volt, hogy előbb a nőnek, majd a férfinak is elment a kedve a dologtól. Az idegen égitest rohamosan közeledett. Bár nyilván sokkal lassabban haladt, mint a Titanic, azért csak rótta a maga útját a végtelen űrben. Hamarosan újabb eredményeket hozott a radarletapogatás, amit Leo nem habozott összefoglalni. Mondta szóban, és ki is írta a nagy képernyő szélére: - Körülbelül ötvenötször-negyvenhétszer-huszonkilenc kilométer átmérőjű, szabálytalan alakú test. Talán egy elszabadult hold lehet. Nyilván valamilyen gravitációs hatásra szakadt ki a naprendszeréből, és azóta repül. A távolsága jelenleg egy milliárd-háromszázmillió kilométer. - Ami nem sok. - Lulan sebesen számolt fejben. - Mi a fénysebesség felével haladunk, vagyis percenként kilencmillió kilométerrel. Egy óra alatt ötszáznegyvenmillióval jutunk előbbre, két óra alatt egymilliárd-nyolcvanmillió kilométerrel leszünk hozzá közelebb. Az egyik radar ekkor éles hangon felsivított, majd vörös betűkkel írta ki a képernyőre, szorosan a közeledő égitestet jelentő kis zöld fénypont mellé: - KOLLÍZIÓS PÁLYÁN HALAD.

Leo persze nem volt nyugtalan. Ugyanolyan hangon mondta, ahogyan máskor is beszélt bármiről: - Vagyis ütközhetünk, ha nem térünk ki. Lulan álmélkodott még egy pillanatig, aztán kijelentette: - Ez egyszerűen felfoghatatlan! Ellentmond a valószinűségszámítás legelemibb állításainak is. - Biztos vagy ebben? - Sedol szép szemét nem vette le a képernyőről. Az a kis pont hamarosan nem lesz olyan kicsi, tudta. Ha közelebb érnek hozzá, megfigyelhetik jobban is. Sőt, a kamerák ráközelitenek, láthatják majd rücskös felszínét a halott testnek, amely ki tudja, hány milliárd éve repül. Lulant nem hagyta békén a dolog: - Először is nagy meglepetés, hogy két galaxis között körülbelül félúton találkozunk egy magányosan repülő kisbolygóval. De az még furcsább, hogy pontosan ugyanazon a pályán halad, mint mi! - Véletlen - így a nő. Ám a férfiban felébredt az ellenkezés; persze elsősorban nem Sedollal akart vitatkozni: - Leo, kiszámolnád, mekkora ennek a valószínűsége? - Most inkább valami mást kéne kiszámolni szólalt meg Leo, aztán váratlanul egy gyorsan pergő, a végén változó számsort vetített a képernyőre, a kisbolygó fölé. - El kell döntenünk, pályát változtatunk-e, vagy megsemmisítjük lézerrel. A döntésig valamivel több mint tizennyolc perc maradt. 18:21, 18:20, 18:19... A másodpercek gyorsan pörögtek, fogyott az idő. A pilóták az esélyeket latolgatták: - Ha most eresztjük rá a lézert, akkor a darabjai szétfröccsennek a térben, és egy sem ütközik belénk. - A lézeragyúk még a darabok darabjait is tovább darabolhatják, végül csak valamiféle űrtörmelék marad az útvonalunkon. - És ha kitérnénk? Miért térjünk ki? A kitérés azt jelenti, hogy bekapcsolunk pár oldalsó rakétát, ehhez üzemanyagot fogyasztunk a drága készletből. - De kevésbé kockázatos lesz a manőver. - Ez nem biztos. Viszont lám, végre történik valami az ügyeletünk alatt! Még sohasem történt velünk semmi!

>

, NEMERE ISTVÁN

1944-ben született, és iskolái után az élet sok területén kipróbálta magát. Végül az írásnál kötött ki, aminek alighanem örül népes rajongótábora. Az egyik legtermékenyebb hazai szerző, bármelyik műfajban, de az SF már kora ifjúsága óta közel áll szívéhez. Több mint 500 könyve jelent már meg, és elbeszélései is rendszeresen tűnnek föl különböző kiadványokban immár jó 30 éve. A Galaktikában a 27. számban mutatkozott be, legutóbb pedig a 269-270.-ben szerepelt egy kisregénye. Kiadónknál jelent meg Elveszettek című kötete is.

- A kitérés is esemény - jegyezte meg Leo. Lulan hajlott volna rá. De Sedolban felébredt a gyermek: - Ne térjünk ki, lőjük szét! Csodálatos látvány lesz, még így, a radarokon át is. 11:43, 11:42, 11:41... - Ideje eldönteni - ezt persze Leo közölte szenvtelenül, mégis mintha sürgette volna a pilótákat. - A Titanicot, tudjátok, azt az elsőt egy jéghegy süllyesztette el. - Mert éjszaka volt és nekimentek, úgy rémlik. - Ezt a mostani Titanicot már nem süllyesztheti el semmi, nem igaz? - Főleg az űrben nem fog elsüllyedni - vigyorgott Lulan. De Sedol akaratos volt: - Persze, hogy nem, mert most a jéghegy fog elsüllyedni! Lőjük szét, és zavartalanul repülhetünk tovább! Nem kell kitérnünk, plusz üzemanyagot elhasználnunk, majd visszajönni az előző pályára. Leo még hallgatott. Várt. Hiszen az ő értékelése szerint volt még idő. Négy perc is idő. 03:57, 03:56, 03:55... Lulan Sedol szemébe nézett. Látta a csintalan fényeket, látta az odaadást, az ígéretet. Milyen jó lesz nekik, ha túl vannak ezen a kis incidensen, vagy ahogyan Leo közli, „eseményen", és mehetnek vissza a kabinjukba, az ágyba! Hát közösen mondták ki a döntést:

- Lézer, Leo, lézer! Már csak száznyolcvanmillió kilométer volt a távolság, amikor az agy működésbe hozta a lézerágyúkat. Vakító fénysugarak száguldottak elő valahonnan az űrhajó alól, csak a célra összpontosultak, ott hatottak. Az energianyalábok mindent felaprítottak maguk előtt. Az automata keresők a nagy távolságból is kiválasztották a megszaporodó újabb, de már egyre kisebb célpontokat. A kisbolygó előbb négy nagy darabra szakadt, aztán a lézerek tovább bombázták, szaggatták és tépték, mígnem egészen apró kövek repültek csak szét. A Titanic hihetetlen sebességgel, szinte fenségesen siklott el a kövek és porfelhők között, számára nem volt akadály. A lézersugarak eltűntek, a hajó rezzenéstelen nyugalommal és változatlan sebességgel rohant tovább az űrben. Világuk elpusztult.

Leo magában elemezte az adatokat. Hiszen a műszerek végig figyeltek, akkor is, amikor a céltárgy megsemmisült. Egy utolsó radarfelvétel meg egy infravörös kép azt mutatták: a kisbolygó belül számtalan üregre oszlott. A hőkép mesterséges fényforrásokat jelzett, amelyek működtek. Talán a biokeresők is jeleztek volna, ha több idő marad... Leo hallgatott. Eltette ezeket az adatokat is. Majd valamikor, ha a Titanic végre célba ér, és egy másik galaxisban talál lakható bolygót, miután utasai kiszálltak és egy új világot alapítottak... Talán előkerül ez az adat is. De mivel sem akkor, sem most nem tehetnének semmit, hiszen csak egy „jéghegyet löktek el a hajó testétől" - úgy ezer és ezer évek múlva sem lesz jelentősége a dolognak. Egy civilizáció megmenekült, egy másik elpusztult. Ez a világ rendje, értette meg Leo, és tovább őrizte a kozmoszban száguldó hajó biztonságát, nyugalmát.

Mobiltöltés

TESTHŐVEL

A

MOBILTELEFONOK LEGNAGYOBB probtémája, hogy tölteni kell azokat, mindig és mindenhol, ahol csak lehet. Ez különösen az energiaigényes okostelefonokra érvényes. Birtoklásuk folyamatos harc a töltöttségért. Különösen igaz ez a nyárra, amikor sokkal többet vagyunk kinn a szabadban, éjszakába nyúlóan bulizunk. Ennél már csak az lehet problémásabb, amikor napokra magunk mögött hagyjuk az infrastruktúrát. Nem kell ehhez rögtön elveszni a természetben, az is elég, ha csak pár napig egy nagyobb nyári fesztiválon vagyunk, ahol az éjszakát csak egy hálózsákban töltjük el valahova leheveredve. A Vodafone érdekes kutatásba kezdett a Southamptoni Egyetemmel való együttműködésben. Egy olyan töltőegység kifejlesztésén dolgoznak, amely szervezetünk testhőjét alakítja át elektromos energiává.

Kétféle koncepcióval kísérleteznek. Az egyik egy rövidnadrág, amelybe termoelektromos cellák vannak beépítve. Ha nyolc órán keresztül viseljük, annyi áramot termelünk, amely a telefonunk négyórányi töltésével egyenértékű. A másik fejlesztés egy hálózsák, amely alvás közben végzi el ugyanezt a műveletet. Ha nyolc órát alszunk ebben a zsákban, akkor annyi áramot termelünk, amellyel a telefonunk tizenegy órányi készenléti időt bír, vagy huszonnégy percet beszélhetünk vele. A termékek jelenleg is fejlesztés alatt állnak, a nyári fesztiválokon tesztelik őket. A fejlesztők szerint hamarosan a boltokba kerülhetnek a termoelektromos töltők.

Balerina fürdőkád

A

MIKOR EZT A különleges fürdőkádat megláttam, több dolog is eszembe jutott. Egyrészt azok a talajtornászok, akik gyakorlatuk során maguk körül forgatják a szalagot. Másrészt felsejlett bennem nagymamám kis zenélődoboza, amelyet felhúztunk, és egy kis balerina forgott a doboz tetején.

Valószínűleg ugyanez ihlette meg Gustaw Lange tervezőt, amikor kitalálta a balerina-fürdőkádat. A Ballerine kreatív kombinációja egy kádnak és egy szabadon álló zuhanykabinnak. A kád egy különleges szalag, amely feltekeredve fekszik a padlón, így képzelhető el a kád-funkció. Azonban ha a szalagot szétnyitjuk, egy nyitott zuhanykabinná bomlik szét. A beépített zuhanyfej mint fürdő-csaptelep és zuhanylemez működik. A kád csapja a levegőbe emelkedik, és tetszőleges magasságból szórhatja a fürdőzőre a permetet. A rugalmas kar könnyen alkalmazkodik bármilyen magassághoz, mert nejlon-szilikon kompozitanyagból készül, és bekapcsolás után a keret megmerevedik. A balerina-fürdőkád egyelőre csak terv formájában létezik, üzletekben még nem kapható.

Jane Yolen

JOHANNA „Soha, de soha ne menj az erdőbe éjszaka!"

A

Z

ERDŐ SÖTÉT VOLT, és a hó borítot-

ta ösvény puszta benyomás Johanna mokasszinba bújtatott lába alatt. Ha nem járt volna erre számtalanszor napvilágnál, Johanna sosem jött volna rá, merre menjen. De a Szarvaserdő megszokott terep volt számára, még a szokatlan éjszakában is. Gyakran piknikezett a hűs, árnyas sarjában, és keresgélt a magas tölgyfák körül. Az ehhez hasonló hideg teleken a család napokig elélhet makktokányon. Mégis, ez volt az első éjszaka, hogy kiment az erdőbe, pedig mellette lakott egész életében. Az volt a hagyomány - nem is, több annál -, hogy a Chevril család tagjai nem merészkednek ki az éjféli erdőbe. - Soha, de soha ne menj az erdőbe éjszaka! mondta az édesanyja, és ez nem annyira figyelmeztetés volt, mint inkább parancs. - Apád odament, holott mondtuk neki, hogy ne tegye. Sohasem tért vissza. És Johanna szót fogadott. Apja eltűnése még mindig élt az emlékezetében, bár semmi másra nem emlékezett vele kapcsolatosan. Nem az apja volt az első Chevril, aki így végezte. Egy dédnagybácsi és két unokanővér hasonlóképpen „sohasem tért vissza". Legalábbis ezt mondták Johannának. Sosem derült ki, vajon a város gyomra nyelte el őkel, amely több hegyen túl, nyugatra lapult, vagy egy farkas, esetleg medve éhes torka. Ám Johanna, engedelmes leány lévén, a nyugvó nappal mindig visszament a házba. Tizenhat évig hallgatott erre a figyelmeztetésre. De ma éjjel, sápadt és a gyöngeségtől nem látó, szaggatottan lélegző édesanyjával a közös ágyban, Johannának nem volt választása. Az orvost, aki az erdő túloldalán lakik, muszáj kihívni. A doktor a Szarvaserdő másik oldalát szegélyező, „falu"-nak nevezett házcsoportban lakott, ami valójában túl kicsi volt ahhoz, hogy kiérdemelje ezt az elnevezést. A Chevril család öt, egymáshoz tapadó

házát - most mind üres, kivéve Johannát és édesanyját - nem nevezték falunak, pedig ugyanakkora területet foglalt el. Általában maga a doktor jött át az erdőn, hogy meglátogassa a Chevrileket. Évente egyszer tette meg az utat. Még amikor a nagyszülők, nagybácsik és unokatestvérek életben voltak, akkor is csak évente egyszer jött a falusi orvos. Goromba volt velük, „erősek, mint a vadak", mondta róluk, és még csak föl sem kínált erősítőt. Nem volt rá szükségük. Makkegészségesek voltak. De a hosszú, kegyetlen tél aláásta Johanna édesanyjának egészségét. Napokig némán feküdt homályos, révedező tekintettel, alig fogadta be a makk-kását, amit Johanna kanalazott belé. És végül Johanna így szólt: - Elmegyek az orvosért. Édesanyja „ne"-t mormolt minden nap, egészen ma estig. Amikor Johanna megint megemlítette a doktort, nem érkezett válasz. Édesanyja tiltakozása híján Johanna eltökélte magát. El fog menni. Érezte, ha nem jut át az erdőn, és vissza az orvossal hajnal előtt, túl késő lesz. A szíve mélyén tudta, korábban kellett volna mennie, még akkor, amikor az édesanyja nem akarta elengedni. És így futott, olyan gyorsan, ahogy csak mert, érzés alapján követve a kis, kanyargós ösvényt át a Szarvaserdőn. Bűntudata és a szokatlan éjszaka terhe a szokásosnál nehézkesebbé tette. De ahogy folytatta a futást, úgy tűnt, a csípős éjszakai levegő kitisztítja a

, JANE YOLEN

Amerikai szerző, szerkesztő, 1939-ben született, és már egyetemista korában verseket és cikkeket írt. A '60-as években először gyermekkönyveivel tűnt ki. Első igazán fontos, díjnyertes kötete a Cards of Grief (1984), amely egy idegen civilizáció mítoszaival szembesíti emberi hőseit. Az 1986-os Merlin's Booke az Arthur-legendákat porolta le. Ismét több díjra jelölték The Devil's Arithmetic című regényét 1988-ban. Magyarul Csipkerózsa című, megrázó műve olvasható, valamint maroknyi novella a Galaktikában és más magazinokban.

fejét. Természetellenesen éber lett, mintha hirtelen új érzékeket kezdene fölfedezni. A szél a fejéhez tapasztotta rövid, sötét haját. Életében először kecsesnek és könnyednek érezte magát, csaknem gyönyörűnek. Ahogy szaladt, a lába állhatatosan dobolt a havon, és nem érzett sem hideget, sem kifulladást. Léptei megnyúltak, ahogy futott. Váratlanul a lába közé gabalyodott egy törölt ág az ösvényen. Súlyosan négykézlábra huppant, torkán akadt a levegő. Ahogy talpra állt, az előtte lévő sötétséget fürkészte. Várnak rá más ágak is? Amikor a szemét meresztette, úgy tűnt, az erdő kivilágosodik. Minden bizonnyal a telihold fénye lelte meg az utat az erdő mélyére. Ez vigasztaló gondolatvolt. Most már gyorsabban szaladt, biztosabb léptekkel. A fák elrohanni látszottak mellette. Bőven lesz idő. Végül ahhoz a helyhez ért, ahol a fák megszűntek, és körültekintően haladt az utolsó fák mentén. Aztán megállt. Nem hallott semmit mozogni, nem látott semmi fenyegetőt. Amikor megbizonyosodott erről, kiment a keskeny mezőre, ami lejtősen vitt a falu végéhez. Még egyszer megtorpant. Ezúttal balra is, jobbra is fordította a fejét. Ki tudta venni a falusi állatok pézsmaszagát a gyöngén felé fújó szélben. A hold világított a fejére, és egy pillanatig úgy tűnt, megüli széles, sötét vállát. Lassan lépdelt a dombon a házak sora felé, melyek úgy álltak csorba sorban, akár a fogak. Fény áradt ki a hátsó ablakokból, s kis, fenyegető, földhöztapadt holdakat teremtett a szürkülő hóra.

Tétovázott. Egy kutya ugatott. Majd rákezdett egy második, hogy aztán nyüszítéssel fejezze be. Egy hang kiáltott ki a jobb oldalt legtávolabbi házból, egy nő hangja, bársonyos és nyugtató: - Maradj csöndben, Fickó! A kutya elhallgatott. Ő megkockáztatott még néhány, lassú lépést a falu felé, de úgy tűnt, a félelme megelőzi. Mintha megszimatolta volna, az első kutya megint felugatott, teli torokból. - Fickó! Nyughass! - Ezúttal egy férfi volt az, tekintéllyel törte meg az éjszakát. Azonnal fölismerte. A doktor hangja volt az. A liang irányába oldalgott. Megkönnyebbüléstől és rettegéstől reszketve a jobb oldali ház hátsó udvarába ért, és várt. Idegességében egyik lábával nyugtalanul topogott, egész a kiszáradt fűig kapálva el a havat. Azon tűnődött, vajon az apja, dédnagybácsija, unokatestvérei is éreztek-e ezt a félelmet a hold égő tekintetében. Az orvos - alacsony és korához képest túlságosan testes - kijött a hátsó ajtón, fél kézzel éppen gombolva a nadrágját. A másik kezében puskát tartott. Kibámult a sötétségbe. - Ki jár ott? Ő előrelépett az udvaron, a fénytócsába. Megpróbálta kimondani a nevét, de hirtelen nem jutott eszébe. Megpróbálta elmondani, miért jött, de nem jött ki hang elszorult torkán. Megrázta a fejét, hogy megszabaduljon a félelemtől. A kutya megint ugatott, izgatottan, dühösen. - Istenemre - mondta az orvos -, egy szarvas! Ő megpördült, és maga mögé nézett, a férfi tekintetét követve. Nem volt ott semmi. - Ez elég hús, hogy kitartson ennek a kegyetlen télnek egészen a végéig - mondta az orvos. Fölemelte a puskát, és lőtt. Sohár Anikó fordítása

FÖLD ALATTI TŰZ Aki olvasta vagy látta Jókai Mór egyik legjobb alkotását, a Fekete gyémántokat annak számára örök emlék a bányatűz, a bányászok küzdelme a tűz eloltásáért. Azt azonban szinte senki sem tudja, hogy a föld alatti tűz napjainkban is óriási probléma. Olyan méretű, ami a jövőnket is befolyásolja.

J

ÓKAI TÖRTÉNETÉBEN Berend Iván feltalálja a tűzoltó folyadékot, és megmenti a bányát. De a valóságban ez nem ilyen egyszerű. A bányatüzek óriási veszélyt jelentenek: szűk hely, életveszély, omlásveszély, füst mérgezés, hőség, korlátozott oltási lehetőségek. Mégis, a lehető leggyorsabban el kell oltani. Mert amíg ég a tűz, nincs termelés, és az értékes szén hamuvá válik. De széntűz nem csak bányatűz lehet, természetes körülmények között is lángra lobbanhat a szén. Úgy képzeljük, mintha szenet csak bányák mélyéről lehetne a felszínre hozni. Pedig a szénréteg sok helyen eléri a felszínt. Egy erdőtűz vagy egy villámcsapás begyújthatja a kibukkant szénréteget, és a tűz könnyen eljut a mélybe. Valószínűleg őseink is így ismerhették meg a fekete színű, égő kő titkát. Mennyi ideig éghet egy széntűz a föld alatt? Gyakorlatilag addig, amíg el nem fogy a szén. Hihetetlen, de a legrégebben égő szénréteg már legalább hatezer éve parázslik a föld alatt. Az ausztráliai Új-Dél-Walesben, Sydney-től északra található a híres Égő-hegy (Burning Mountain). A mélyében található szénréteg a mai napig izzik. A hegy háromszázmillió éves, az őslakosok már régóta ismerték, az európai felfedezők azt hitték, a hegy vulkáni tevékenység miatt füstöl, csak később jöttek rá az igazságra. A tűz a hatezer év alatt hat kilométernyit tört előre, és napjainkban is évente egy métert halad.

A kanadai Füstölgő-hegyet 1826-ban fedezte fel egy expedíció. Itt az olajpala ég már évszázadok óta. De ismerünk ilyen helyet Európában is. A Brennender Berg egy szűk és mély kanyon a németországi Saar-vidéken. Itt 1688-ban lobbant fel a tűz, ami azóta is parázslik. A legismertebb föld alatti tűz az Egyesült Államokban található, Centralia városkához fűződik. Ez a város napjainkban már nem létezik, levették az Egyesült Államok térképeiről, és postai irányítószáma is megszűnt. Alig több mint ötven évvel ezelőtt még virágzó bányásztelepülés volt, amely a városka alatt húzódó, jó minőségű szenet adó rétegeket termelte ki. 1962-ben a környéken összegyűlt szemetet égették el a város határában. A pontos ok ma sem ismert: vagy egy felszínre érő szénréteg felett, vagy egy elfelejtett tárna bejáratánál gyújtottak tüzet, de tény, hogy a tűz begyújtotta a szénréteget is, és a járatokon át elterjedt a bányában. 15 év alatt több mint 3 millió dollárt költöttek a tűz oltására. A tűz a település alatt folyamatosan égett. 1979-től az élet szinte elviselhetetlenné vált. A föld alól számtalan helyen szivárgó füst mérgezte az embereket, a föld kiégett, az aszfalt megrepedezett vagy megolvadt. A nyolcvanas évek elején a kormány kiköltöztette a lakókat. Centralia azóta halott város. A tűz azóta is ég a mélyben, kísérteties szürke füstbe borítva a települést. Ha nem oltják el, akár ezer évig is éghet még.

Mégis, a legtöbb tüzet az emberi ténykedés okozza. A bányatűz mellett a leggyakoribb ok az, hogy amikor termőföld nyerése céljából felégetnek egy erdőt, az ott kibukkant szénréteg is begyullad. Ha nem sikerül időben eloltani a tüzet, akkor ki tudja, mennyi ideig éghet.

Miről lehet felismerni a föld alatt égő tüzeket? Ha a helyszínen járunk, akkor nagyon könnyen. A levegőben fojtogató füst terjeng, amely a talaj repedéseiből szivárog. A talaj téglakeményre perzselődött, hosszú, zegzugos repedések borítják, amelyből füst száll fel. A talaj olyan forró

lehet, hogy akár a cipő talpát is megolvasztja. A repedésekben megpillanthatjuk a vörösen izzó szenet is. A föld alatt elhamvadó szén után hatalmas üregek maradnak, amely könnyen beszakadhat az ember súlya alatt, ahol a forróság vagy a gáz végez vele. A szakemberek még felbecsülni sem tudják, hány ilyen tűz ég világszerte, de a szám döbbenetes. A holland Twente Egyetem Geoinformatikai Tudomány és Földmegfigyelési Karának kutatói már évtizedek óta próbálják a tüzeket felderíteni. A nyugati tudósok először 1987-ben figyeltek fel a probléma óriási méreteire, amikor egy holland kutató, John van Genderen éjszaka átvonatozott a kínai Senszhi tartományon. A hegyoldalban 3 kilométer hosszan égő tüzet vett észre. Útitársa, egy kínai professzor adott magyarázatot kérdésére: „Széntűz. Nincs mit tenni ellene." A holland kutató nyomozni kezdett, és rövid idő alatt több száz széntüzet fedezett fel. Kína ötezer kilométeren át húzódó északi határvidékén van a világ egyik legnagyobb szénlelőhelye, több száz szénmező található itt. A kilencvenes évek-

ben Vuta szénmezőinek több mint tizedén égett a tűz. Hszincsiang 80 szénmezején egyenként 20-30 tűz égett és ég. A kutató felmérései szerint csak Kínában annyi tűz lehet, ami kétszer befedné Hollandiát. A kínai bányák gyakran szerepelnek a hírekben: robbanás, omlás, halottak tucatjai, százai. De a hivatalos bányák mellett ezerszámra fúrnak illegális tárnákat. A tüzek legtöbbje ilyen helyen keletkezik. De olyan sok a szén, hogy ha egy bánya kigyullad, otthagynak mindent, és máshol újabb tárnát nyitnak. A világ sok országában találni föld alatt égő tüzeket Ausztráliától Norvégiáig. A leginkább sújtott országok a legnagyobb széntermelők: többek között Kína, India, Indonézia, Egyesült Államok, Ausztrália, Németország és a Dél-afrikai Köztársaság. De Ázsiában a legrosszabb a helyzet. Itt a kormányzatok keveset törődnek a problémával, a hatalmas területek és az óriási szegénység is ront a helyzeten. Borneó szigetén egy geológus néhány év alatt 300 tüzet számolt meg azon a 115 kilométeres útvonalon, amin

>

járt. Becslése szerint csak erre a tartományra vetítve 76 ezer tűz éghet az esőerdőkben, amelyek az esős évszakban visszahúzódnak, de a száraz évszakban újra erőre kapnak. Napjainkban a széntüzek kialakulása szinte kivétel nélkül a bányászat számlájára írható, az emberi hanyagság a leggyakoribb ok. A közvetlen gazdasági hatás is óriási, hiszen az égés során keletkező hőt nem hasznosítjuk. Egy-egy ilyen tűz hatása felér akár egy kisebb vulkán kitörésével. Mintha autók ezrei ontanák a légkörbe a kipufogógázt. De nemcsak szén-dioxid, hanem mérgező szén-monoxid és kén-dioxid is kerül a levegőbe. Az égés során hatalmas mennyiségű üvegházhatású gáz szabadul fel, ezenkívül mérgező gázok, por és korom is keletkezik, megnő a környéken élők között a légúti megbetegedés száma és a halálozás. Ahol a föld alatt tűz ég, ott kipusztul a növényzet, kiégett, kőkemény sivatag marad vissza; üregek keletkeznek, és könnyen beszakadnak; utak szakadhatnak be; épületek omolhatnak össze. Olyan jelentős a tüzek hatása, hogy ez még a jövőnkre, a klímára is hatással van. A szakértők szerint csak Kínában olyan nagy a probléma, hogy évente annyi szén-dioxid kerül a levegőbe,

amennyi a Föld teljes gazdasági kibocsátásának 2-3 százaléka. A tüzeket elméletileg el lehet oltani, gyakorlatilag óriási feladat. A föld alatt elvileg nincs oxigén, de a bányajáratok repedésein leszivárog anynyi levegő, hogy ne hagyja kialudni a tüzet. A tűz eloltása a felszín közelében egyszerűbb. Állandó vízsugár alatt gépekkel és kézi erővel kitermelik az égő szenet, majd elszállítják. A felszín alatt a probléma sokkal nagyobb, hónapokig vizet szivattyúznak be, aztán homokkal és folyékony iszappal próbálnak meg elárasztani mindent, ami elzárja a levegőutánpótlást. De az iszap hamar kiszárad, megrepedezik, és újra oxigént kap a tűz. Egyes helyeken folyékony nitrogént alkalmaztak, ami egyrészt rendkívül hideg, másrészt megszünteti az oxigénellátást, de emellett több szintetikus anyagot, főként habokat is bevetettek. Egyszerűen elképesztő, hogy van olyan jelenség, amely ilyen jelentős mértékben hozzájárul a Föld klímájának változásához, és szinte nem is tudunk róla. Ha ezek a tüzek kialudnának, környezetünk egy hatalmas terhelő tényezőtől szabadulna meg, ezért sürgősen megoldást kellene találni rá. Kovács „Tücsi" Mihály

Egy titokzatos doboz tartalma alapjaiban változtathatja meg az életünket...

Robin Karlsson

A titokzatos doboz

N

INCS

MEDENCECSONTOM. Nincs nemi

szervem, nincs ánuszom, nincs lábam. Nincs alsótestem. A nagynéném azt mondta egyszer, érdekesnek találja, hogy az emberek mindig az agyat és a szívet sorolják a legfontosabb szervek közé, „De hát gondolj bele, mi lenne, ha nem tudnánk naponta egyszer kakáim!" Szigorú értelemben véve én sosem kakálok, és most elmesélem, miért. Életem nagyobb részében a tomtebodai postahivatalban dolgoztam. Már a középiskola folyamán vállaltam hétvégi műszakot, és a gimnázium után egy évet dolgoztam, össze akartam spórolni annyi pénzt, hogy aztán utazgathassak, de mint sokan mások, ott ragadtam a munkahelyen. Nehéz spórolni, ha a fizetés alacsony, minden más költség pedig magas, ráadásul még jól is éreztem magam a hivatalban. Nem tudom, megbántam-e, hogy maradtam. Talán kicsit, de most már nehéz elképzelni, mi lett volna, ha másképp csinálom. Egyik kollégánk - nevezzük mondjuk Jonssonnak - hívta fel először a figyelmemet a dologra, amit aztán „titokzatos doboz"-nak neveztünk. Egy csomag

volt, amin se címzett, se feladó nem szerepelt, és fogalmam sincs arról sem, hogy kötött ki pont nálunk. A csomag egy szép napon csak ott termett a postahivatalban. Akkora volt, mint két, hosszabbik oldalánál összeragasztott cipősdoboz, valamiféle szürkéslila, fényes kartonból készült, és nem látszott rajta semmi illesztés, mintha egy darabból lett volna hajtogatva. Mostanság már lehet illesztés nélküli kartondobozokat előállítani, de akkor még nem lehetett, és ebbe egyikünk se gondolt bele. Mikor a titokzatos doboz már körülbelül egy hónapja feküdt ott, néhányan a fiuk közül fogadásokat kötöttek, hogy meddig lesz még itt a doboz, mielőtt valaki elvinné. Minden hónap utolsó napján kétszáz koronát tettek egy következő hónapbeli dátumra, és ha a csomagot elviszik, a nyeremény azt illeti, akinek a dátuma a legközelebb esett hozzá. Jonsson lett a bukméker, és egy bukméker sosem fogad, így végül csak mi ketten maradtunk ki az egészből. Hogy én nem fogadtam, annak nem erkölcsi, vallási vagy neveltetésbeli okai voltak, csak az ösztöneim tiltakoztak ellene. Az ösztöneim azt súgták, hogy ez egy olyan fogadás, amit lehetetlen

megnyerni, mivel úgy gondoltam, a csomagot sosem viszik el a hivatal kis zugából. Többé-kevésbé igazam is lett. A részvétel gondolata azért csábított, különösen, mikor a tét már elég magas volt. A végén már elérte a húszezer koronát, ami jól jött volna az utazókedvemhez és az alacsony fizetésemhez. Akkoriban még sosem jártam Stockholmon kívül. A reggeli újság negyedik oldalát egy nap hatalmas kép foglalta el egy égő épületről, amit megismertem anélkül, hogy felfogtam volna, mit is nézek. A kép alatt ez állt: „Az új tűzoltóparancsnok, Daniel Kranlöf nem kívánt nyilatkozni a tűzesetről azon túl, hogy emberi testet nem találtak az épületben." Megcsörrent a telefon, utána nyúltam, hogy felvegyem, de nem vettem le a tekintetemet az újságról. - Hallottad? - kérdezte egy ismerős hang. - Jó reggelt, Jonsson! - Leégett az egész szar. Csönd. - Hallod, amit mondok? Leégett a hivatal, munkanélküliek vagyunk! - ordította Jonsson a fülembe. Elfordítottam a tekintetemet az újságról, és kinéztem az ablakon. A távolban, jobbra, ahol a hivatal állt, egy hatalmas füstpamacs emelkedett a sötétszürke ég felé. - Oda az egész hivatal? - Épp ott vagyok, kábé olyan, mint Csecsenföld. - A titokzatos doboz! - Bizony, húsz lepedő mind oda! Puff neki! A tét nem izgatott igazán, de a titokzatos doboz elvesztése rosszul érintett. - Várj, odamegyek! A látvány olyan volt, mint amilyennek Jonsson leírta. A földdel egyenlő. A tűzoltók továbbra is ott álltak az óriási tömlőkkel, és vizet locsoltak a maradványokra. Az egész területet körülzárták biztonsági szalaggal. Jonsson és én nem mehetünk be, akár ott dolgozunk, akár nem, közölte egy tűzoltó. Egy kicsivel arrébb ott állt az osztályvezetőnk. - Menjetek haza, fiúk, szombat van, és itt egy darabig nem fogtok dolgozni. További utasításig szabadságon vagytok. Majd értesítelek titeket. Nem vagyok babonás, és nem hiszek semmiféle istenben, de akkor úgy gondoltam (és most is úgy gondolom), hogy a titokzatos dobozt nekem szánták. Természetesen nem hivatalosan, akkor nekem

lett volna címezve, de úgy véltem, mindenképpen az enyém kellett, hogy legyen. A tűz utáni éjszaka nem tudtam aludni. Annyira valószerűtlennek tűnt, hogy az egész postahivatal, az egyetlen általam ismert munkahely odaveszett. A titokzatos doboz elvesztését pedig továbbra is nehezen viseltem. Állandó volt, akár egy rejtélyes világítótorony, amely arra emlékeztetett, hogy a világ legalább egy kicsit izgalmas lehet annak ellenére, hogy az embernek ugyanaz a munkája a gimnázium óta, és nagyon kellemetlen érzés volt, hogy talán sose fogom megtudni, mit rejtett. Határozottan meg voltam győződve róla, hogy a tartalma óriási csalódás lett volna, és talán jobb is, hogy sose tudom meg, mi is volt valójában, de attól még bosszantott a dolog. Pizsamafelsőben és boxeralsóban mentem ki az előszobába - már megint elfeledtem a pizsamanadrágot -, felvettem a kabátomat és a cipőmet, előszedtem a gardróbból a zseblámpát, és elindultam egykori munkahelyem félé. Elmerengtem, hogy felhívjam-e Jonssont, és megkérjem, tartson velem, de bizonyára aludt, és nem akartam felkelteni. Ráadásul csak a tét elvesztésén méltatlankodna, meg hogy milyen igazságtalan az élet, és erre nem volt energiám. A biztonsági szalag továbbra is ki volt feszítve, de a tűzoltók hazamentek, és ha már idejöttem pizsamában, nem állhatott az utamba holmi csíkos műanyagszalag. Egy órán át sétáltam a romok között, zseblámpámmal hol balra, hol jobbra világítottam, de semmit nem találtam. A hold hidegen világított, és az egész hely úgy nézett ki, mint az Arktisz: fénylő, fagyott, elnyúló, végtelen formák, melyekből hiányzott minden feltétel az élethez és a boldogsághoz. Megálltam, hogy begomboljam a kabátomat, majd lehúztam a boxeralsót, hogy könnyítsék magamon, az égre néztem, és elengedtem magam. Néhány pillanattal később lenéztem a földre - a torkomban dobogott a szívem, a vízsugarat pedig mintha elvágták volna. Ott álltam az elővett farkammal, és csak bámultam. A zseblámpa ténye egy magas, feketére égett tárgyra esett, olyan volt, mint a többi, de legalul kilógott egy fényes csücsök. Otthon, a konyhaasztalnál azon gondolkodtam, hogy csak fel kéne hívni Jonssont, hiába felébresztem vele. Hihetetlen volt, felfoghatatlan. A titokzatos

>

doboz sértetlennek tűnt, többé-kevésbé tiszta, még horpadás sem látszott, és ott feküdt a konyhaasztalomon. Kinyissam egyedül? Egyáltalán, van jogom hozzá? Mindenki - vagyis inkább a srácok az osztályról - úgy tudta, hogy a doboz elpusztult a tűzben, együtt a hivatallal és minden mással. Hogyan is merjek kinyitni valamit, ami elpusztíthatatlannak tűnt? Úgy döntöttem, talán mégis az lesz a legjobb, ha felhívom Jonssont, de azért aludni akartam rá egyet. Másnap reggel eszembe se jutott felhívni Jonssont, és teljesen biztos voltam benne, hogy ki akarom nyitni a dobozt. Kezdtem úgy érezni, ez az én dobozom, így tehát abszolút rendben volt, hogy egyedül akartam kinyitni. De hogyan is csináljam? A doboz ugyebár elpusztíthatatlannak tűnt. Elővettem egy sniccert a szerszámosládából, ami valójában egy papírdoboz volt a sufniban, tele mindenfélével, és leültem a konyhaasztalhoz. Felkelt a nap, a hivatal romjai pedig még tragikusabban néztek ki nappali fényben, mint holdfénynél. Csöngött a telefon, én meg csak bámultam. Két csöngés. Három csöngés. Gyorsan bemetszettem a doboz jobb oldalát. Négy csöngés. Csönd. „Egy égő pokollal, ami probléma nélkül megsemmisíti az ország egyik legnagyobb épületét, azzal nincs problémád, de az én tompa snicceremtől úgy esel szét, mintha legalábbis ezer angyal könnyével kovácsolt mágikus szamurájkard volna." - gondoltam, és szinte vártam, hogy a doboz válaszoljon, de csönd volt a szobában. Tovább nyirbáltam a dobozt, míg a felső része teljesen el nem vált az aljától. Most már csak a nagy kérdés volt hátra: ki merjem nyitni? Tulajdonképpen hagyni akartam, de akkor mégis, hogyan tovább? Ragasszam össze, és vigyem vissza a romok közé? Nem tűnt túl ésszerűnek. Ha már eddig eljutottam, akár folytathatom is, határoztam el, így lassan felemeltem a doboz tetejét, és félreraktam. A tartalma fekete műanyagba volt csomagolva, ami szintén sehol nem volt összeillesztve, úgy nézett ki, mintha egy darabból lenne. A műanyag könnyű és puha volt, nem zörgött, és szaga sem volt. A gyerekkoromra emlékeztetett, pontosabban a szentes-

tékre: akkor is halogattam a csomag kinyitását, rázogattam, szorongattam és megszagoltam, legalább tíz különböző tippem volt, hogy mi lehet benne, mielőtt feltéptem a csomagolást, és megláttam az ajándékomat. A fantáziám a korom előrehaladtával mintha elveszett volna, mert kifogytam a tippekből. Halványlila gőzöm sem volt, kitől van, és valószínűleg nem is nekem szánták, még ha azt is akartam hinni, tehát ebből a szempontból sem kaptam semmi vezérfonalat. Nem láttam más kiutat, mint hogy felvágjam a fekete műanyagot, és lassan, de biztosan kicsomagoljam a tartalmát. Egy pulóver volt. Fekete, vékony, hosszú ujjú pulóver valami szintetikus anyagból. Mint egy poliészter garbó, gallér nélkül. Alatta ugyanilyen anyagból készült nadrágot találtam, jégeralsószerűt. Aha!, gondoltam magamban. Mennyire kiábrándító! Vacak alsóruházat. A ruhák alatt egy kis brosúrát találtam valami olyan nyelven, amit nem értettem, ezenkívül egy kis lemezt kijelzővel és apró, színes gombokkal. Úgy nézett ki, mint egy távirányító, de nem ismertem fel egyik szimbólumot sem, ráadásul a gombok nagyon kicsik voltak. Egy toll után nyúltam, ami a konyhapulton feküdt a telefon alatt, és céltalanul nyomkodni kezdtem a gombokat. Semmi sem történt. Na persze, gondoltam újra kedvetlenül. De legalább a méret stimmel. Hétfő reggel telefonált az osztályvezető, és elmesélte, hogy úgy fest, senki sem sérült meg a tűzben, és a baleset feltételezett okozója egy rosszul rögzített halogénizzó volt, ami kiesett. Minden alkalmazott a bérének nyolcvan százalékát kapja, amíg át nem helyezik őket, lehetőleg - én úgy értelmeztem, valószínűleg - valamely kisebb, Stockholmon kívüli hivatalba. Talán fel kellett volna hívnom Jonssont, de senkivel nem akartam megosztani a hihetetlen tényt, hogy megtaláltam a dobozt, és túlélte a tüzet, meg a csalódásomat se, ami a kinyitás után várt. Az osztályvezetővel való beszélgetés után kávét főztem, leültem a konyhaasztalhoz, és vártam, amíg a kávéfőző kotyogni nem kezdett. A ruhák ott feküdtek az asztalon, szinte gúnyoltak a hétköznapiságukkal. A távirányító vagy mi, persze érdekes volt, de nem történt semmi, mikor a gombokat nyomo-

gattam, így az se tűnt valami különleges dolognak. Nagyon fáradt lehettem előző este - hiszen késő volt -, mert most láttam be, hogy kevés kütyü indul be anélkül, hogy az ember megnyomná a bekapcsoló gombot. Észlény, gondoltam magamban kuncogva. Idióta! A bekapcsoló gomb! Kézbe vettem a távirányítót, és elkezdtem keresni valamit, ami akár bekapcsoló gomb is lehetne. Az ilyesfajta gombok gyakran eltérnek a többitől. Talán távolabb vannak elhelyezve vagy nagyobbak. Itt nem volt ilyen gomb, mindegyik egyforma nagy volt, és csinosan elrendezve, négyszög alakban helyezkedtek el a kijelző alatt. Egy másik ötlet, ami hirtelen eszembe jutott, hogy esetleg elemmel működik. Legbelül reméltem, hogy nincs szükség ilyesmire, mert az egész készülék ismeretlennek tűnt, és erősen kételkedtem benne, hogy egy Duracell majd megfelel. De úgyse volt rajta hely az elemnek, így arra tippeltem, nem fog kelleni. Mikor elkészült a kávé, felálltam, hogy töltsek magamnak egy csészével, aztán visszaültem. Kinéztem az ablakon az egykori hivatal felé, és kicsit elszomorodtam, hogy már nincs állásom, de legrosszabb esetben is úgy tűnt, áthelyeznek egy másik városba, és akkor legalább utazhatok egy kicsit. Elvégre ideje volt már, hogy új környezetbe kerüljek, gondoltam magamban. Hirtelen ötlettől vezérelve, a fenti gondolatmenetem közepén, levettem a pizsamafelsőt, és felvettem a dobozban rejlő fekete pulóvert. Igazam lett: jó volt a méret. Sőt, mi több, amint felvettem a pulcsit, a távirányító kijelzője világítani kezdett. Mi a fene, ha már lúd, legyen kövér, gondoltam magamban, és a pizsamanadrágot is kicseréltem a fekete (őszintén szóval egészen pizsamaszerű) nadrágra a titokzatos dobozból. Elkezdtem nyomkodni a távirányítót, és az különböző hangokat hallatott attól függően, melyik gombot nyomtam meg. A szimbólumokat nem értettem meg, de izgatottam nyomkodtam tovább a gombokat, aminek következtében egy sor különféle szimbólum jelent meg a kijelzőn. A biztonság kedvéért a jobb alsó sarokból meg a balból is nyomkodtam gombokat egymás után, a távirányító pedig egyszerre villogni és sípolni kezdett, körülbelül négy másodperces szünetekkel. Ettől ideges lettem, letettem a távirányítót, és már vettem volna le a pulóvert, ami vibrálni kezdett, körülbelül a távirányító villogásával és sípolásával

egyszerre, de gyorsan meggondoltam magam, és újra lesimítottam a ruhát a hasamon, felvettem a távirányítót is, és ismét megnyomtam a sarkokban levő gombokat. Semmi sem történt, de észrevettem egy számlálót a kijelzőn, ami minden sípolással és villogással egyre kisebb lett. Ha a legelején kitöltötte a kijelzőt balról jobbra, most körülbelül félúton lehetett. Minden jelzéssel csökkent, és egyre közelített a bal oldalhoz. Újra ideges lettem, és azon méláztam, levegyem-e a pulóvert és a nadrágot, de végül leállítottam magam, és azt gondoltam, a franc egye meg, mégis, mi történhet? Ez csak egy rohadt alsóruházat. Talán egy furcsa és misztikus, távirányítós alsóruházat, de attól még csak alsóruházat. Ittam egy korty kávét, és az arcom elé emeltem a kijelzőt. A számláló háromegységnyire volt a bal oldaltól. Két egység. Egy egység. Mikor a számláló elérte a bal oldalt, gyorsabban villogott és sípolt, a ruhák pedig egyre erősebben vibráltak. Egész kellemes lett volna,

>

mint egy könnyed masszázs, ha nem lett volna épp halálfélelmem. Körülbelül tíz másodpercnyi villogás és sípolás után a távirányító világított, és szünet nélkül sípolt, a ruhák vibráltak, mintha mindjárt beköszöntene az apokalipszis - ami, őszintén szólva, lehetségesnek tűnt, aztán pedig elsötétült minden. Teljesen sötét lett. Nem éreztem semmit. Jó, valamit azért éreztem. Egy szívó érzést a gyomromban. Egy rohadt erős szívó érzést a gyomromban. Olyan szabadesésfélét. A szívó érzés már túl erős lett, és úgy éreztem, mindjárt hányok. Hirtelen egy puffanás, minden kivilágosodott, én meg úgy hánytam, mint még soha. Elképzelésem sem volt, hogy állok-e, fekszem, esetleg ülök, repülök, a földön vagyok vagy a súlytalanság állapotában. Túl erős volt a fény, csak hunyorogni tudtam, és hát miközben épp kidobtam a taccsot, nehéz is volt fókuszálni. A hányás abbamaradt, én meg rájöttem, hogy négykézláb állok. Még mindig nem nagyon tudtam kinyitni a szemem, de kavicsot éreztem a kezem alatt. Megpróbáltam annyira kinyitni a szemem, amennyire csak tudtam, és konstatáltam, hogy valóban kavics. Hangokat hallottam magam körül. Olyan volt, mint a szél meg távoli forgalom. Mi a franc történt, hol a francban vagyok, és mi a francért van ilyen világos, gondoltam, és megpróbáltam kinyitni a szemem és körülnézni. Az erős lénytől nagyon fájt a szemein, de lassanként kezdett hozzászokni, és így már sikerült dolgokat megkülönböztetni. Négykézláb állam valami kavicsos helyen, és körülbelül kétméternyire előttem állt egy alacsony fal, ami úgy tűnt, feketére festett fémből van. A fal fölött a nap. Oké. Értem. A hátamra hemperedtem, így a falnak köszönhetően árnyékba kerültem, és hirtelen máris könnyebbenláttam. Hátrébb araszoltam a könyököm segítségével, míg el nem érteni a falig, és nekitámasztottam a fejem. Elöl, kábé tízméternyire egy hasonló fal állt. Úgy tűnt, az lezárja az egész kavicsos területet. A fal fölött nem látszott semmi. Csak az ég meg az

elmebeteg módon erős nap. Jobbra, a terület egyik sarkán egy ajtó volt. Ez az, gondoltam, felálltam, és félig csukott szemmel odabotorkáltam. Az ajtó nyitva állt, bent hűvös volt, sötét és kellemes. Egy lépcsőházba kerültem. Egy teljesen átlagos lépcsőházba. Egy tetőn kell, hogy legyek, gondoltam, és máris megkönnyebbültem, hogy nem is annyira furcsa a helyzet. Mármint az, hogy itt vagyok, továbbra is kész őrület, de a hely legalább ismerős volt, legalábbis külsőleg. Elindultam lefelé a lépcsőn, de már a következő emeleten egy zárt ajtóba botlottam, így visszafordultam, leültem, és nekitámaszkodtam a tetőajtónak. Az alsóruházat minden bizonnyal egy teleportcucc, gondoltam. Nincs más magyarázat. Hogy honnan jött, hogy a titokzatos doboz hogy állhatott ellen a tűznek, de egy tompa sniccernek nem, hogy kerültem pont ide, ez mind némileg homályos volt, de biztos voltam benne, hogy a ruha teleportruha, és hogy az irányító gombjainak nyomkodásával pont ide sikerült teleportálnom magam, akárhol is van az „ide". Eszembe jutott valami: az irányító. Hol a távirányító? Talán az az egyetlen reményem, hogy elkerüljek innen (feltételezve, hogy a teleport-elméletem helyes). Csak nem maradi otthon, gondoltam kétségbeesve, és sóhajtottam. A kavicsos terület, ott kellett, hogy maradjon. Újra kinyitottam az ajtót, és kimásztam az erős fénybe. Már megint majdnem megvakultam, de most valamivel jobban viseltem. Sikerült felismernem a hányástócsát, és ha a távirányító itt volt, és nem otthon, akkor valahol akörül kellett lennie. Hunyorogva eljutottam odáig, ahol földet értem, és tapogatóztam a földön. Kábé fél perc múlva meg is találtam, pontosan a hányás mellett. Úgy tűnt, egészben van, így maradt még remény. Visszamentem a lépcsőházba, megvártam, míg a szemem hozzászokik a sötétséghez, és megvizsgáltam a távirányítót. Úgy festett, jól van. Még egy sóhaj, de ezúttal a megkönnyebbülésé. Továbbra sem tudom, hol voltam az első teleportálás után, de második alkalommal egy ázsiai, vidéki kisvárosba csöppentem. Legelőször is lehánytam egy gyümölcsös standot és a két tulajdonosát, és szerintem azt hitték, valami hányódémon vagyok, így gyorsan továbbálltam.

A harmadik utam megint egy ázsiai városba vezetett, de ebben felhőkarcolók voltak, míg az elsőben kunyhók. Itt egy tér közepén hánytam, de nem igazán törődlek vele az emberek. Nyugtalankodni kezdtem, nehogy elveszítsem az irányítást - mármint a távirányítást, és arra gondoltain, a ruhán kellene lennie olyan kis madzagoknak, mint amilyen a gyerekek kabátján van, hogy ne veszítsék el télen a kesztyűjüket. Vagy legalábbis egy zsebnek. Kíváncsi lettem, vajon elvihetek-e magammal tárgyakat, mikor teleportálok, így leszakítottam egy virágot, és a szárát bedugtam a nadrág derekába, mielőtt továbbutaztam volna. Egy csomó madár között értem földet egy sziklaszigeten, ami akár az északkelet-amerikai part is lehetett volna, de tudom is én - sose jártam Stockholmon kívül, mielőtt ez megtörtént. A virág mindenesetre nem volt sehol, így arra a következtetésre jutottam, hogy nem lehet idegen tárgyakat magammal vinnem az utakra. A hányások minden úttal enyhültek, de a távirányító működésével kapcsolatban nem jutottam előbbre. Sose érkeztem tengerbe, pedig statisz-

tikailag valószínű lett volna, így feltételeztem, hogy a készüléknek van egy beépített blokkolója az ilyesfajta szerencsétlenségek elkerülése végett. Hálásnak kell lenni az apróságokért is. Tehát csak úgy random módon nyomogattam a gombokat, és ugráltam körbe a világban, hánytam mindenfelé. Nem pont ez a fajta utazás járt a fejemben, mikor befejeztem a gimnáziumot, és már kezdtem unni. Mindössze abban reménykedtem, hogy egyszer csak hazajutok. Elhatároztam mindenesetre, hogy ha valami remek helyre érkezem, ott maradok, és megpróbálok a hagyományos módon hazajutni. Belekerült egy pár kísérletbe, immáron a tizenöt-huszadik utamnál jártam, de végül egy kellemes villakertbe jutottam, ami akár Svédországban is lehetett volna. Mialatt hánytam, egy férfi jött ki a házból kiabálva: - Az árgyélusát, ember! Álljon már fel, a manóba is! Dánia - egészen közel, gondoltam, és a hányás befejezésére koncentráltam.

>

, ROBIN KARLSSON

Fiatal svéd író. Ez a novellája 2012-ben tehetségkutató pályázatot nyert hazájában. Eredetileg elektronikus formában látott napvilágot, de hamarosan nyomtatásban is megjelenik egy Maskinblod című SFantológiában. Eddig csak novellák kerültek ki a keze alól, ám újabban már regényötletek is foglalkoztatják. Magyarul most olvasható műve először.

- A konyhakertem! A zöldségeim! Altestemmel a férfi frissen locsolt zöldségbirodalmába értem földet. - Bocsánatot kérek! - köhögtem a szavakat. Beteg vagyok, és haza kell jutnom Svédországba. - Maga svéd? - Igen - válaszoltam, és tovább hánytam. - Hja, kétségkívül beteg, válaszolta a férfi idegesen. Kimásztam a zöldségbirodalomból, szomorúan néztem végig a sáros teleport nadrágomon, és könyörgően néztem rá, azzal próbálkozva, hátha inkább együtt érző lesz, és kevésbé dühös. - Van egy svéd doktor a szomszédos faluban - mondta a férfi. - Várjon itt, mindjárt jövök! Igy hát feküdtem tovább az eléggé erős, kellemes napsütésben, és vártam. Micsoda szerencse, gondoltam, egy svéd orvos. Természetesen nem szorultam orvosra, de egy svéd azért kapóra jött. Nem sokkal később abbahagytam a hányást, de a dán nem akart hozzám szólni, legalábbis úgy tűnt. Biztos nagyon rossz első benyomást tettem. Rosszallóan méregette a sáros teleportnadrágomat, amit kiakasztottam száradni a fehér kerítésére, mikor az orvos megjelent. Az orvos, az ígéretnek megfelelően svéd volt, és elmagyaráztam neki, hogy nem vagyok beteg, hanem segítségre van szükségem, hogy hazajuthassak Svédországba. Azt mondta, hogy sajnos nem tud ebben segíteni. Ő nem fog egy ideig arra menni, és nem ismer engem, ezért nem akar kölcsönadni vonatjegyre. Ez érthető, gondoltam én, nem is haragudtam, de annyira kétségbeesetten

haza akartam jutni, hogy elkezdtem neki mesélni, mi történt az elmúlt napon. Az orvos türelmesen hallgatott, de láttam a kételkedését a tekintetében. Elővettem a távirányítót, és azt mondtam, hogy nagyon szívesen megmutatom, hogy működik, de sajnos nem tudnék visszajönni, mert nem értem, hogy is kell használni. - Adja ide! - kérte az orvos, és kinyúlt az irányító után. Készségesen nyújtottam át neki. - Nézze csak! - magyarázta nem sokkal később. - Ezek a kék gombok arra valók, hogy megadja a koordinátákat, a sárgák (a sarokban) pedig beindítják a mechanizmust. Ez a lila minden bizonnyal a törlés, a piros pedig kikapcsolja a készüléket. A többiben nem vagyok biztos, de hát bizonyára nem is olyan fontosak. - Mi a fene! Honnan tudta mindezt? - Hát, csak tudtam, voltam a hadseregben, és ezek a kütyük mindig eléggé egyformák. Az ENSZ-ben az orosz felszerelésekkel kellett foglalkoznom, azokat még nehezebb volt megfejteni. - Tehát tudja, mit kell tennem ahhoz, hogy hazajussak? - Ha megtudjuk Stockholm koordinátáit, nem lesz vele nagyobb probléma. Természetesen abból indulok ki, hogy ön őrült, de ha hisz nekem, megpróbálhatjuk. A dán férfi segített megkeresni Stockholm koordinátáit. Nem mertem megkérni, hogy próbálja meg pontosan belőni a lakásomat, hanem megelégedtem néhány olyan koordinátával, ami Stockholm központja kellett, hogy legyen. Miután körbeugráltam a világot, és hánytam, még jót is tehet egy séta, vélekedtem. Egy kis kísérletezés után az orvos úgy gondolta, sikerült beállítani, aztán eljött az indulás pillanata. Mindkettőjükön láttam, hogy azt gondolják, nem fog működni, de én holtbiztos voltam benne, hogy eltűnök, mint a kámfor, megjelenek valahol máshol, bár az önbizalmamnak nem tett jót, hogy mindketten olyan kételkedve néztek. Kimentünk a teraszra, megköszöntem mindkettőjüknek a segítséget, kezet ráztunk, elnézést kértem a kellemetlenségekért, és megnyomtam

a gombokat a sarokban. A szerkezet elkezdett villogni és sípolni, mint mindig, és hamarosan elindultam. Szívesen maradtam volna megnézni az arcukat, mikor eltűntem. Legalább lett egy remek történetük, amit mesélhetnek mindenkinek. Őszintén szólva, ha el lehetne távolodni önmagunktól, a saját arcom is szívesen megnéztem volna, mikor megérkezem Stockholmba. Először is hánytam, természetesen, mint mindig, de aztán éreztem, hogy valami nem stimmel. Lenéztem a lábaimra, és nem voltak ott. Az egész altestem nem volt ott. Ottfelejtettem a sáros nadrágot a dán kerítésén (és az altestemet a teraszán, gondolom én), és most csak egy felsőtest voltam. Nem fájt, és nem Véreztem, csak a köldököm alatt vége lett, mintha valaki kettéfűrészelt volna egy bábut. Gondolom, a teleportálás egyik hatása, hogy a vágás összeforr valahogyan. Kórházba vittek, és az orvosok egy ideig próbálgattak valamit csinálni odalent, hogy minden működjön. Tolókocsiba kerültem, az egész jól működik. Néha még teleportálom magam, csak a hecc kedvéért. Megtanultam, hogy működik az irányító. Már alig hányok. Meg akartain látogatni a dánt és az orvost, de nem tudom, hol laknak. Dánia kicsi ország, de elég nagy ahhoz, hogy sikerüljön megtalálnom őket. Egy szép napon talán, vagy egy derűs napon, ahogy a dán mondta volna. Van egy zacskó a hasamon az operáció óta. Nem olyan rossz, mint az ember hinné. Előtte se volt társasági életem, így a hátrányos helyzetem nem változtatott ezen. A zacskót naponta egyszer ürítem, de szinle bárhol csinálhatom, ahol van lefolyó, nem igényel semmiféle testi erőfeszítést, így nem hinném, hogy kakálásnak számítana. Bándi Eszter fordítása

Elektromos autópálya 1.

A

Z ELEKTROMOS AUTÓK jövőképe eddig főleg a személyautókra korlátozódon. A személygépjármű-ipar számos elektromos autót mutatott be az elmúlt időszakban, nem véletlenül, hiszen az akkumulátorok korlátozott kapacitása csak rövidtávú utakat tesz lehetővé. A munkába járáshoz tökéletes, csak egy oda-vissza út, utána lehet tölteni. A haszongépjárművek esetében komoly kihívást jelent az akkumulátorok kapacitása és teljesítőképessége. A teherautók és a kamionok egész nap közlekednek, több száz kilométert is meg kell tenniük, és akár 25 tonna rakományt kell nagy távolságokba eljuttatniuk. Ezt a jelenlegi akkumulátorokkal nem lehel megoldani. Akkor mi lehet a megoldás?

Meglepő, de néhány vadonatúj fejlesztésnek hosszú múltja van. Miért ne lehetne maga az út elektromos? Egy elektromos autópálya, amely energiával táplálja a rajta menő forgalmat. SF-be illő ötlet, többen már meg is írták. Ügy tűnik, eljött az idő, hogy valósággá is válhasson. Az elektromos autópályák jövőbeli rendszerének számos előnye van: a járművek működtetése kevésbé terheli meg a környezetet, az elektromos motorok jóval hatékonyabbak, mint a hagyomá-

nyos belső égésű motorok, valamint akkumulátorok használata nélkül juthatnának a tehergépkocsik energiához. Az Európai Unióban több olyan projekt is fut, amely ezt az elgondolást próbálja megvalósítani. Svédország ebben is élen jár, ahol a kormány által támogatott FFI alapból (Autóipari Stratégiai Kutatás és Fejlesztés) kérhetnek az iparági kutatók finanszírozást. A két legjelentősebb projektet a Scania/Siemens, illetve a Volvo/Alstom végzi. A felállás érthető: a Scania és a Volvo a haszongépjárművek területén alkottak kiválót, míg a Siemens és az Alstom nagy múlttal rendelkezik a villamosgyártás területén. Egy járművet két oldalról lehel elektromosan táplálni: alulról, ami a metrónál beveti gyakorlat, illetve felülről, ami a vasútnál, villamosoknál cs trolibuszoknál elterjedt módszer. De mindkettőt elég furcsa elképzelni teherfuvarozásra. Pedig a módszer nem új. Moszkvában a trolibusz-vonalakon közel hetven éve közlekednek troli-teherautók, amelyek a trolibuszhoz hasonlóan szedik az áramot. Egy svájci ötletet vettek át, ahol már régebben működik a gyakorlatban.

A bányászatban is használnak felsővezetékes teherautókat. 1912-ben a Wohlensee-gát építésekor szállították az építőanyagot felsővezetékes teherautók. A második világháborút követően amerikai, kanadai és afrikai bányákban szállították a kitermelt anyagokat a föld felett és alatt egyaránt. Bányák esetében abszolút érthető a döntés, az égéstermékeket nem kell szellőztetéssel eltávolítani. De ne a trolinál megszokott áramszedőkre gondoljunk a teherautók esetében! Itt is a villamosoknál megszokott széles áramszedőt használják. Ez lehetővé teszi, hogy a kocsinak a sávon belül meglegyen a mozgástere, ugyanakkor ezzel sokkal könnyebb le- és felcsatlakozni az elektromos ellátásra. A legnagyobb ilyen projekt a svappavaarai vasbánya. A Scania/Siemens elektromos tehergépkocsik Svédország északi részén, Pajala város és a svappavaarai vasbánya között szállítanak. Az itt dolgozó járművek folyamatosan szállítják majd a vasércet ahhoz a vasúti szerelvényhez, amely Norvégia atlanti-óceáni partjaihoz viszi tovább a nyersanyagot. Itt légvezetékeket építenek ki, mert ez a legjobb megoldás a mocsaras, egyenetlen terepen. A Svéd Közlekedési Hatóság (Trafikverket) legutóbbi beszámolója szerint az elektromos meghajtású teherautók reális alternatívát jelentenek. A Svenska Elvagar-projekt („Svéd Elektromos Utak") keretén belül elkészített megvalósíthatósági tanulmány kimutatta, hogy a haszonjárművek számára kiépítendő elektromos úthálózat használatával Svédország szén-dioxid-kibocsátása évente 4,2 millió tonnával csökkenthető lenne. Ez a mennyiség az országos fosszilis üzemanyag-, károsanyagkibocsátás 9%-nak felel meg.

Az biztos, hogy az... elektromos jármüvek kifejlesztése csak lépésről lépésre történhet. A váltómű már adott, a Scaniánál a hibrid projektekben kifejlesztett váltókat használják, de a hajtáshoz szükség van egy nagy teljesítményű elektromos motorra, amely képes megmozgatni akár 90 tonna hasznos terhet, teljes egészében elektromosságot felhasználva. De nemcsak ipari területekben gondolkodnak a cégek. A Siemens egy kísérleti autópálya-szakaszt épített, amelynek szélső sávja fölé légvezetéket feszítettek. Itt - a dízelmotor mellett - nagy teljesítményű villanymotorral és áramszedővel ellátott elektromos teherautók is közlekedhetnek. A légvezetéses megoldásnak azonban van egy komoly problémája: hogyan kaphat ugyanarról a légvezetékről személyautó és teherautó egyformán áramot? Mert az a kitűzött cél, hogy a légvezetékek alkalmasak legyenek mind a személygépkocsik, mind a nehéz-tehergépjárművek kiszolgálására. Mert ebben az esetben a költségek a közlekedés több részvevője között oszlanak meg. Itt még sok fejlesztés vár a mérnökökre. A másik megoldás talán rugalmasabban képes kiszolgálni a különböző járműtípusokat. Ezzel majd a sorozat második részében foglalkozunk. Kovács „Tücsi" Mihály

ELVESZETT TÁRGYAK A FELHŐBEN

H

ÁLA AZ OKOSTELEFONOKNAK, egyre több olyan alkalmazás jelenik meg, amely segít nekünk abban, hogy elveszett tárgyaink előkerüljenek. Ezeknek általában az a közös jellemzőjük, hogy valamilyen jeladót kell elhelyezni a követni kívánt tárgyon, ami lehet RFID-matrica vagy éppen egy Bluetooth-jeladó. Egy új fejlesztés közösségi szolgáltatássá emeli ezt az alkalmazást. A Tile egy akkora kis nyomkövető eszköz, mint egy bélyeg. Felfűzhetjük a kulcskarikára, a kutya nyakörvére, de éppenséggel fel is ragaszthatjuk bárhová. Minden egyes jeladó egyedi kóddal rendelkezik, ezért a telefonunk akár tucatnyi ilyen eszközt is követhet. Ha elveszítünk egy tárgyat, csak elindítjuk a programot a telefonunkon, és kiválasztjuk, mit keresünk. A telefon megmutatja a tárgy távolságát és irányát, sőt képes arra, hogy távolról megcsipogtassa a jeladót.

Ahhoz, hogy igazan aggódhassunk egy földönkívüli fenyegetés miatt, először a belső ellenségektől kéne megszabadulnunk. „kicsi vagyok, székre állok" (magyar gyerekmondóka)

1.

A rendszer még ennél is továbbmegy. Mivel minden kód egyedi, ezért ha a tárgy elvész, a rendszert használó közösségtől is kérhetünk segítséget. Ha valamelyik felhasználó telefonja közelében feltűnik az elveszett tárgy, automatikus üzenetet küld a tulajdonosának. A rendszer még csak bevezetés alatt áll, használata nem olcsó. Egy ilyen kis jelzőt 19 dollárért vásárolhatunk meg. Mivel ezek a jeladók kb. egy év alatt merülnek le, ezért minden évben újakat kell vásárolni. így már elég magas az ára a biztonságnak.

Margaux közel állt a teljes kétségbeeséshez. Napok óta tudta, hogy élete legfontosabb tudósítására készül, de mintha minden összeesküdött volna ellene. Igen, Molly néninek tartozott az 500 mérföldes úttal a Smoky Mountains szívébe, és tulajdonképpen jól is döntött, hogy a rosszra fordult idő miatt nem indult azonnal vissza Washingtonba, hanem a nagynénjénél maradt estére. Ám mire az orkánerejű szél lecsillapult annyira, hogy útra kelhetett, egy újabb nap veszett el, mert a szokásos sebesség töredékével, letört ágakat, összezúzott kocsikat kerülgetve tudott csak hazavánszorogni. Késő éjszaka, hullafáradtan esett be a házba, és persze nem ütemezhette át a másnapi speciális bőrvizsgálatot sem, amire már fél éve várt. Az előszobázással, a laborról laborra járkálással aztán elment majdnem egy újabb nap, és amikor végre nekiült volna, hogy egy kicsit legalább

Z. Karvalics László

AZ EMBERISÉG MEGMENTŐJE

utánajárjon a másnapi szenzációknak, egyszer csak beállított Ron, és szolid bocsánatkérések közepette a nyakán hagyta Sebyt. Nem volt mit tenni: a bátyjának több hete megígérte, hogy elmehetnek a „második nászútjukra" Alaszkába, és azalatt jó helyen lesz nála a gyerek (Hogy lehet egy kis texasit Sebastiannak hívni?), csak épp teljesen kiment a lejéből. És most ott áll a kölyök a bejáratnál, bizalmatlanul pislogva, felcsatolt holokonzollal az alkarján. Csak hogy legyen kit pátyolgatni munka helyett, a kutyafáját neki! És beszél is. - Fáradtnak látszol, Margaux néni. (Ezt a nénizést, na ezt mennyire utálom!) Valami baj van? - Hát, tudod mit, bevallom: ideges vagyok, mert holnap reggel fontos eseményre megyek, sok mindennek utána kellett volna néznem, de alig maradt rá idő. - Segíthetek? Nem vagyok ügyetlen az információvadászatban. - Nem hiszem, hogy tudnál tenni valamit értem. (Majd pont te!)... Hacsak nem egy

nagy, önálló fürdés meg valami csináld magad kaja... addig én tudnék dolgozni. - Értem... - Ne hervadj le, ha túl vagyunk a holnapi napon, utána bőven lesz időm foglalkozni veled (ha meg nem úszom valahogy). - Nincs gond, itt van nekem a masinám (vesszek meg, pont úgy csapkodja a karját, mint az apja), majd játszom pár menetet lefekvés előtt. Tudtad, hogy a legjobb ezer testőr közé kerültem már? (Miféle testőrről lehet szó?) - Mintha Ronnie mondott volna valami ilyet... - De ugye holnap elviszel magaddal, nem hagysz itt? - Öööööö, mi van ha nem engednek be? - Csak kitalálunk valamit! - Öö, hát jó. Oda tedd a cuccod! 2. - Elkérhetem a belépőjét, asszonyom? - Tessék. Köszönöm. Viszlát!

>

- Hé... hopp... álljon meg, kérem! És a kísérője? - Kísérő? Ja, ugyan már, ő az unokaöcsém, én vigyázok rá, és nem hagyhattam otthon. - Csakhogy kettes kód van érvényben, és kizárólag a mai napra kiadott belépővel engedhetek be bárkit. - Megértem, egy tizenegy éves gyerek kétségtelenül rendkívüli biztonsági kockázatot jelent. - Hiába gúnyolódik, belépő nélkül a fiú nem megy be. - Akkor tessék, itt az én engedélyem is, szóljon valakinek az utcáról, hogy szerencsés napja van, részt vehet egy sajtótájékoztatón. Seby, aki eddig a konzoljával volt elfoglalva, megérezte, hogy a dolgok rossz irányba kanyarodnak. Felpillantott. - Miattam ne legyen ennyi gondod, Margaux néni! Biztos van egy hely, ahol megvárhatlak, hidd el, jól elleszek a játékkal. Tudna mutatni egy csendes helyet, uram, ahol leülhetek? - De ez legalább két óra lesz, Seby, és... - Ne aggódj, az nagyjából egy menet, na, menj már... - De biztos, hogy... - Biztos, biztos, ugye, uram? - Hát, itt van egy kis pihenőszoba... Igen, szerintem oda bemehetsz. - Na, akkor minden rendben. Itt találkozunk, amikor végzel. Az újságírónő egy gyors puszival elviharzott, az őr pedig, mivel nem jött senki, érdeklődéssel mustrálgatta a konzolt. - Te... csak nem Vool-Door kapitány - az ő szájából ez Fuldurnak hangzott - küldetését játszod? - Hmjhm. - Az emberiség megmentője... Diverzáns, testőr vagy kiképző lettél? - Testőr, és már benne az első ezerben. - Amerikában? - A világon.

- Az biztos nem semmi, mondasz majd egykét trükköt? Az én fiam csak néhány napja kezdte, de még avatárja sincs. Tanácsolsz neki valamit? - Hát... Minél inkább az elején van a játéknak, annál hűségesebben ragaszkodjon a szabályokhoz. Csak akkor kezdjen a saját feje után menni, amikor már megteheti... de semmiképp sem az első fél tucat párbaj előtt. - Próbálom megjegyezni, kösz. De most menj, látod azt a hórihorgas fickót? Olyan pojáca külsejű... Az Holm professzor, aki... - A sajtótájékoztatót tartja, tudom. - Hát, ha még csak sajtótájékoztató lenne... De mit gondolsz, mire ez a felhajtás? Lesz itt mindenféle hókuszpókusz is, égszakadás-földindulás, de vedd úgy, hogy nem szóltam. Na, futás! Ha Seby csak kicsit is komolyan veszi a mondottakat, lehet, hogy nem vonul vissza olyan csendben játszani. De sem ő, sem az őr, sem a professzor, sem senki más nem volt felkészülve arra, ami ezen a délelőttön történt.

3. - Üdvözlöm a megjelenteket, Nicholas Holm vagyok. Először is elnézést kell kérnem, hogy kicsit félrevezettük önöket. Valamennyien úgy tudják, hogy a tudományvárosban elrendelt karantén és az a rejtélyes fertőzés a tárgyunk, amellyel kapcsolatban oly sok találgatás jelent meg az elmúlt hetekben. Nos, ez részben így is van, ezzel kapcsolatban is választ kapnak minden kérdésükre. Azonban egymásba láncolódó eseményeknek egy olyan sorozatát fogom ismertetni önökkel, amely fokról fokra megvilágítja, mi is történt, miért is vagyunk itt, és mit fogunk a következő másfél órában elvégezni. Bármennyire is el akarom kerülni a felesleges hangulatkeltést és a pátoszt, nehezen tudok másként fogalmazni. Az elmúlt napokban az emberi-

ség egészen közel került ahhoz, hogy tehetetlen áldozatává váljon egy eddig ismeretlen, elementáris erejű biológiai támadásnak, de az utolsó pillanatban - legalábbis úgy véljük - sikerült megtalálnunk a választ, amivel ellenfelünket lérdre kényszeríthetjük. A mai találkozásunk legfőbb célja az, hogy önök - újságírók, politikusok, tudósok, művészek, közéleti szereplők - tanúi lehessenek annak, miként indítjuk meg és fejezzük be ezt a rendkívüli akciót. Előtte azonban részletesen ismertetni kívánom, mivel is állunk szemben, és hogyan sikerült eljutni a megnyugtató megoldás megtalálásáig - szeretnénk, ha a jövő történelemkönyvei és a holnapi sajtóhírek is a legpontosabban dokumentálnák, mi és miért történt. Kérem, barátaim, uralkodjanak magukon! Asszisztenseim ezekben a pillanatokban lezárják az épületet, senki se ki, se be. Nem örülök, tisztelt uram, hogy az ufókkal viccelődik, de ígérem, pillanatokon belül megérti, miről is van szó. Nos, valóban nem emberi eredetű a fenyegetés, de nem is földönkívüli értelem áll mögötte. Különös, de igaz: amióta csak felvetődött az Élet különböző típusú és alapú szerveződésének a kérdése, azóta fürkésszük a világűrt, hogy mikor bukkanunk végre értelmes lényekre, társainkra a végtelen Univerzumban. Mindeközben tudatában voltunk és vagyunk annak az elképesztően csekély valószínűségnek, hogy a mi fejlődéstörténetünkhöz hasonló valahol máshol végbemehet. S míg elegánsan megkerültük a kérdést, számba véve, hány feltételnek is kellett teljesülnie ahhoz, hogy az Élet egyáltalán kialakulhasson a Földön, egyszerűen fel sem vetődött a legkézenfekvőbb lehetőség. Az tudniillik, hogy ha már ennyire rendkívüli körülmény-együttes jellemzi ezt a bolygót, akkor az élővilág evolúciójával párhuzamosan - vagy akár azt megelőzően - éppen maga a Föld biztosította a legkedvezőbb terepet az anyagnak egy, a miénktől teljesen eltérő szerveződési

módjára. ludom, hogy ez döbbenetes, de néhányan talán sejtik rnár: a veszedelem, amiről beszélek, a Földön született, és azóta is itt él velünk. Hogy egyáltalán értsék, miről van szó, látszólag kicsit távol kell kezdenem a dolgot, de meglátják, rögtön ott vagyunk a lényegnél. Mi jellemzi az általunk ismert emberi és anyagi világot? Az egymásra épülő szerveződési szinteknek egy szigorú hierarchiája. Az atomokból molekulák, a molekulákból sejtek, a sejtekből sejtcsoportok, azokból szövetek, a szövetekből szervek állnak össze, satöbbi, satöbbi, amíg eljutunk az emberhez, a legbonyolultabban szervezett élőlényhez. A molekulákból azonban kristályok, a kristályokból kőzetek, azokból meg hegységek is felépülhetnek, s máris egy eltérő lényegű és minőségű szerveződési láncol kapunk. Ebben persze nincsen semmi új, nagyon régóta tudjuk. Úgy is mondhatnám, hogy amióta mikroszkóp létezik, azóta a szó szoros értelmében a szemünk előtt van mindkét teljes rendszer. De miért gondoljuk, hogy nincsenek további szerveződéstípusok? Azért, mert nem ismerünk ilyet? De hát az elemi részecskékről sem tudtunk mindaddig, amíg eszközünk nem lett a felismerésükre! Érzékeinkkel képtelenek vagyunk felfogni egy sor különböző hullámot és sugárzást, s létezésük csakis azóta nem titok, amióta okos szerkezeteinkkel mérni, vizsgálni tudjuk őket. Azt állítom, hogy létezik egy velünk párhuzamosan fejlődő, rivális organizáció a Földön, csak éppen mindeddig nem ismertük fel, hogy mivel állunk szemben. Szemben állunk, mondom, mert annak ellenére, hogy nem is tudtunk róla, időtlen idők óta harcolunk egymással. Az a balszerencsénk, hogy mindezt túl későn ismertük fel. Mivel kisebb-nagyobb véráldozatokkal mindig mi maradtunk győztesen a porondon, elkényelmesedtünk, s most bizony felkészülellenül állunk egy min-

>

den eddigit meghaladó erejű csapás előtt. De nem dramatizálom tovább a helyzetet - lássuk a medvét! A falra kivetítettem egy képet, remélem, jól látja mindenki. Igen, főorvos úr, bizony egy jól ismert, egyszerű vírus - ez most éppen a tudósok által legtöbbet vizsgált dohánymozaik vírusról készült, sokszoros nagyítású felvétel. Oldalt az indexei láthatóak azoknak a köteteknek, amelyekben leírják a vírus fehérjetokjának mind a 2130 fehérjealegységét, az egyes alegységekhez tartozó 158-158 aminosavat és ezek szigorúan meghatározott sorrendjét, valamint a fehérjeburokban lévő RNS-molekula mind a 6390 nukleotidáját. Szép teljesítmény, ugye? Elmondhatjuk, hogy roppant alaposan ismerjük a vírusokat. De miben is áll ez az ismeret? Egyre többet tudtunk meg a felépítésükről, szerkezetükről, fajtáikról, s amikor a betegséget terjesztő vírusokkal szemben harcoltunk, akkor a szaporodásukról és a védekezés módozatairól. Azonban mind a mai napig tökéletes rejtély számunkra ennek a lénynek az eredete és története. A tudósok egy ideig azt a feltevést fogadták el, hogy a vírusok az élettelen és az élő anyag közti átmenet fennmaradt képviselői, s így az egész élővilág fejlődésének, az evolúció nagy művének legősibb, első szereplői. Csakhogy a vírusokat mindig is nehéz volt az élő szervezetekre jellemző fogalmakkal vizsgálni, mert nem sejtes szerkezetűek, a kétféle nukleinsav közül mindig csak egyet (vagy DNS-t, vagy RNS-t) tartalmaznak, nincsenek sejtszervecskéik, nincs anyagcseréjük, nem növekednek. Ezért egyre inkább az a nézet terjedt el, hogy ekkora különbségek esetén nem is beszélhetünk azonos biológiai minőségekről! Hogyan lehetne előzménye a vírus azoknak a magasabb rendű, sejtes szerveződéseknek, amelyek nélkül nem is tudna megsokszorozódni! De akkor mi lehet a magyarázat? Egyesek szerint a vírusok ősei valamikor sejten belüli élősködők, paraziták voltak, amelyek életműködése fokozatosan egyszerűsödött, míg végül saját anyagcseréjüket is feladták és már csak idegen sejtekkel együtt válhattak teljes értékűvé. Mások azt tartották valószínűbbnek, hogy különböző sejtalkotók vagy molekulák hasad-

tak le már kialakult, egyszerű sejtes szervezetekről, és pusztulás helyett sajátos fejlődési utat járva valahogy sikerült életben maradniuk. Bevallom, hosszú ideig magam is ez utóbbi véleményhez álltam közelebb, noha mindig is zavart, hogy feltevéseinket bizonyítani szinte egyáltalán nem tudtuk, s megelégedtünk azzal, hogy a legvalószínűbb mellett köteleztük el magunkat. Különös, de sohasem gondoltuk igazán végig, mit jelent valójában még ez a két bizonytalan feltevés is! Azt, kedves barátaim, hogy egy, a biológiaival párhuzamos, önálló evolúciós folyamat is zajlott - és zajlik, mint arra hamarosan rátérek. - Mitől lenne ez ekkora horderejű dolog? akasztotta meg a professzort egy türelmetlen hang. - Hisz a törzsfejlődés fősodra mellett számtalan önálló kis kanyarulat is található, tele van a világ sajátos és párhuzamos „evolúciókkal". - Jól mondja, kedves barátom, csak éppen ezek mind a nagy evolúciós folyamat zárványai, ahol a folyamat megrekedt. De most egészen másról van szó. Egy alternatív evolúcióról, s ezt azonnal meg is magyarázom, mert szeretném eltüntetni azt az agresszíven hitetlenkedő ráncot Miss Bergerud homlokáról. Margaux kedvesem, mondana nekünk valamit az influenzavírusról? - Hát... annak, hogy újra és újra kiterjedt járványok lépnek fel, annak az az oka, hogy a védetté vált szervezetekben a vírus mindinkább új tulajdonságokat vesz fel. - Mondja meg bátran izgatott barátunknak, hogy az új tulajdonságok felvétele mit is jelent valójában? - Egészen pontosan a vírus szerkezeti felépítése változik meg, új törzsek jönnek létre. - Erről van szó. Vegyük észre: ezek az új törzsek nyilvánvalóan „életképesebbek", ha használhatom egyáltalán ezt a szót, mint elődeik. Tevékenységük legfontosabb tartományában, a gazdasejtek megtámadásában nyilvánvalóan hatékonyabban működnek. Mi ez, ha nem a legszabályosabb evolúciós mozgás? - És akkor mi van? Ugyanez a helyzet, ahogy korábban fogalmazott, a zárványok esetében is! Itt vannak, ugye, a híres galapagosi pintyek. Pár

száz év alatt új, hatékonyabb csőrtípusaik alakultak ki... De mit beszélek a pintyekről, egész sor példát lehetne hozni, hogy a fejlődési létra alsóbb szintjein állóknál a náluk magasabb rendű organizációkkal együtt, párhuzamosan zajlik ez, mégse beszélünk rivális evolúciós folyamatról. Ezek valamennyien alkotják az élők nagy táborát. Csodálkozom, hogy... - Én meg csodálkozom önön, hogy még mindig nem érti. Éppen erről beszélek. Hogy az a lény, amelyről szó van, nem tartozik az élők nagy táborába. Csak azt hittük eddig. Ha ez így volna, akkor persze teljesen igaza is lenne mindenben, fiam. De anélkül, hogy jelezte volna, állást foglalt a vírusok eredetének eldöntetlen kérdésében. Olyanformán, hogy valamikor az idők hajnalán egy ponton mégiscsak közös fejlődési láncról fűződtünk le. Önnél vagy a vírusszerű képletek előzték volna meg az élő sejtek kialakulását, és akkor a vírusok elődeink, vagy az önállósodott sejtalkotók-paraziták forgatókönyv mellett voksol, és akkor a vírusok fejlődéstanilag jelentéktelen oldalággá lesznek, mint az élő rendszerek kialakulását követő időszak termékei. Egész egyszerűen fel sem vetődött önben, de úgy látom másban sem, hogy ha az élet és az élővilág kialakulását az önújratermelésre képes sejtes képletek megjelenésétől számítjuk, akkor az anyag szerveződésének egy eltérő formája, amely ezzel együtt vagy ezt megelőzően tartós alakot öltött, soha nem válhatott részévé a folyamatnak. Önálló, konkurens fejlődési ágként alakult, változott, mindvégig párhuzamosan a biológiai törzsfa növekedésével. Fel tudja fogni így a kérdést, kedves...? - Enrique. Nos jó, kössünk ki egyelőre ennél... persze a bizonyítékokat várom még, mert mindaz, amit elmondott, csak egy újabb feltevés a vírusok eredetéről. De mondom, fogadjuk el ideiglenesen, hogy igaz. És akkor mit látunk? Jóindulatú és gonosz, betegséghozó és terjeszkedő fehérjelényeket, olyan alacsony szerveződési szinten, amit a biológiai evolúció már évmilliókkal ezelőtt meghaladott. Ráadásul az emberi értelem már arra is képes, amire elődei nem: el tudja pusztítani, sőt képes bizonyos célokra fel is használni a vírusokat. Egyegy váratlan járvány áldozatain, na jó, meg az

>

influenzásokon kívül kinek kellene félni tőlük? Akár a mi biológiai családfánkon vannak, akár egy rivális ág, alacsonyrendű, értelem nélküli lények. Mi értelme pánikot kelteni? - Egy kicsit előreszaladt, fiam. De nem bánom, nézzük meg a következő képet, és mindjárt folytatom. Itt most csak néhány fajtát látnak csupasz és burokkal rendelkező vírusfajtákról. Van itt pálcika, gömb, kristály, lámpaoszlop, palacsinta és még ki tudja, milyen alakú vírus: mutatványok abból az elképesztő változatosságú vírusvilágból, ami körülvesz bennünket. Mit mondok: majd minden egyes emberben, állatban, növényben ott vannak. És most figyeljünk. Hogyan egyeztethető össze a vírusoknak ez a hallatlan változatossága azzal a zártsággal, ahogy különböző törzseik a többiektől függetlenül, elszigetelten léteznek és szaporodnak? Készítettem egy trükkfilmecskét is az önök számára... már ez pereg. A válaszhoz vissza kell nyúlnunk a kezdet kezdetéig. Látják? Itt vagyunk az ősóceánban. Csendes, nyugodt kép. Ha azonban molekuláris szintre megyünk, elképesztő hevességű csatát látunk. A legkorábbi, már fel nem bomló élő szervezetek harcolnak a számukra szükséges tápanyagokért. Mivel ezek nagy mennyiségben csak egy másik szervezetben találhatók, annak felbomlasztása révén lehet megszerezni. „Felbomlasztani" azonban csak az erősebb, fejlettebb tudja a másikat... erősebbé, fejlettebbé viszont csak úgy válhatnak, ha a fejlődést generációs szinten építik be, vagyis a magát változatlanul vagy kis változással újratermelő szerves molekulacsoport önpusztítása is beépül a folyamatba. Halál, szaporodás és élet így függ össze egymással. A dolog tényleg olyan, mint egy krimi. Nézzék, most éppen viszonylag fejlett soksejtűek roppannak össze... de hát végső soron mind a mai napig ez megy: a táplálékforrás a másik élőlény. Most pedig arra a szolid növénykére fordítsunk figyelmet... az úgy került ki ebből az élethalálharcból, hogy energiafelvételét a szervetlen világba helyezte át, így vált egyre kevésbé vonzó táplálékcélponttá. De kiválaszthatják a baktériumokat is: amióta léteznek, azóta vívják egymással a harcukat. Az ellenfél megsemmisítését eredményező vegyületeknek az ellensze-

rét is ki kellett fejleszteniük, hogy saját maguk ne mérgeződjenek meg. Emiatt van ma annyi, az antibiotikumoknak ellenálló faj - bármilyen új anyagot találunk is ki, szinte biztos, hogy létezik valahol a Földön egy annak ellenálló kolónia. Emlékeznek az amerikai kutatókra, akik egy, a külvilágtól kétmillió éve elzárt barlangban azonosítottak rezisztens baktériumokat? Felfigyeltek arra, amikor sikerült bebizonyítani, hogy a többek között a penicillint is hatástalanító béta-laktamáz enzim bizonyíthatóan legalább tízmillió éves? Lesz még gondunk a baktériumokkal, de az igazán érdekeset valójában ott látják. Most figyeljenek! Ősvírusok úsznak be a képbe, egy kis csapat. Hopp, ott most történt valami. Megmutatom nagyítva, lassítva: két vírus éppen összetalálkozna, de mintha mágneses erő taszítaná el őket egymástól, nem érintkeznek. Pedig még csak ostoraik sincsenek, amikkel elhajtanák magukat. Most válasszuk ki azt az ék alakú, sanda példányt a jobb alsó sarokban. Éppen azt látjuk, hogy különböző szervetlen molekulákkal együtt szépen bekerül egy nagy többsejtűbe... ami ezután történik, azt már tudják. Először megtapad a kiválasztott sejt felszínén - „én csak épp erre jártam, mindjárt megyek"... Kis idő múlva megkezdi a behatolást. Átjut a sejtfalon, és abban a pillanatban, hogy kiszabadul a vírus-nukleinsav, a megtámadott sejtnek vége. Ezután már csak az a feladata, hogy lépésről lépésre felépítse az új vírusokat. A film itt felgyorsul, néhány példát látnak későbbi időkből - mind a mai napig így történik a dolog. Csak éppen víz helyett levegőben, más folyadékokban és még ezer módon terjednek. Itt ez a növény. Erős rostjai, különösen vastag sejtfala van: a legnagyobb és legerősebb vírusok is esélytelenek a behatolásra, még ez a fúró alakú is... Mit csinál mármost az az apró testű, jelentéktelen törzs? Fogják magukat, szépen megtapadnak egy nedvszívó rovar szúrószervén, és várnak. Amikor aztán a rovar megszúrja a növényt, a vírus búcsút int, és máris sikerült a sejten belülre kerülnie. Innen aztán oda megy, ahova akar, mert a sejtek között szabályos hidacskák vannak, citoplazmából. Kész Eldorádó. Jöhet a vírus-nukleinsav. És a forgatókönyv innen már mindenütt ugyanaz.

A vírus nem tesz mást, mint a saját genetikai információját kényszeríti rá a megtámadott sejtre. De nem húzom tovább, mert látom, hogy fogy a türelmük és gyengül az érdeklődésük. Pedig ez még mindig csak a bevezető volt. Valójában még közelébe sem kerültünk az ellenségnek. Igazi arcát ugyanis gondosan eltakarta előlünk. És túl későn hull le a lepel... mi pedig túl nagy árat fizetünk ezért. De most az ismeretterjesztés után engedelmükkel belevágok a valódi történetbe.

4.

Rafael Romicskin, ez a kivételes tehetségű fiatal biokémikus többéves kutatási program részeként vizsgálta a vírusok morfológiáját, szerkezeti-felépítésbeli sajátosságait egy vadonatúj mikroszkópos eljárással a szibériai Tomszk városának tudományos parkjában, amit az ott dolgozók Akagyemgorodoknak hívnak. Az ötletet az adta, hogy ha annyi év után a huszonegyedik század első éveiben sikerült egy egészen ősi sejtszervecskét, az úgynevezett acidokalciszómát azonosítani a baktériumokban, talán a vírusoknál is sikerül valami hasonlóra bukkanni. Pontosan két éve, szeptember 3-án ismerte fel, hogy formától és mérettől függetlenül létezik egy egészen kicsiny, de valamennyi vírusban teljesen azonos módon felépülő és működő szervszerűség, ami még a legnagyobb nagyítású képen is csak olyan, mint egy porszem. Romicskin kappa-testecskének nevezte el, és megszállottan kereste a módot arra, hogy a nano-méretek alá lejutva minél több adatot szerezzen ennek működéséről. Csakhogy semmilyen, ahogy mondom, semmilyen életjelenséget, működésre utaló jelet nem sikerült felfedeznie, egészen addig, amíg egyik kollégájával el nem határozták, hogy a kappa-testecskét megpróbálják eltávolítani a vírusból, hátha „önmagában" könnyebb lesz fényt deríteni a titkára. Amikor hozzáfogtak, és azt tapasztalták, hogy a testecske eltávolításakor azonnal megdermed és atomokra esik szét a vírus, azt hitték, a sebészeti eljárás hibája miatt van mindez. De aztán elkezdték más vírusok más darabkáit (majdnem „testrészt" mondtam) is kioperál-

>

gatni, és kiderült, hogy a vírusok vígan fickándoznak nélkülük. Egyedül a kappa-testecske eltávolítása okozta a vírus azonnali és végleges pusztulását. Romicskin és kollégája egy kisebb kutatócsapattal belevágott tehát a szisztematikus kísérletezésbe... és ekkor kezdődtek meg azok a különös és nyugtalanító jelenségek, amelyekről önök részben már hallottak. Elkészítettünk egy trükkfelvételt, amely valójában Tomszk háromszáz mérföld sugarú körzetének „vírusaktivizálódási" térképe, az időtengely mentén, a helyi egészségügyi központok adatszolgáltatása alapján. Itt az első dátum: szeptember 3. - előző felfedezésük kétéves évfordulóján Romicskinék kétszáz kappatestecskét távolítanak el. Aznap, de szinte órára megegyezően az első operációkkal, a kör kerületének legtávolabbi pontjain megjelennek a legelső riasztások - nézzék, egy-egy szín egyegy törzset jelez -, és napi 25-30 mérföldes sebességgel a fertőzéstípusok „megindulnak" a kör közepe, Akagyemgorodok felé. Ahogy közeledik, úgy gyorsul a terjedés folyamata, és úgy „összegződik" a különböző betegségek hatása. Utoljára a középkorban, a pestisjárvány idején voltunk ennyire tehetetlenek. Ugye mennyire különös, Enrique? Egyedül azért nem tört ki nagyobb pánik, mert a fertőzés nem „terjedt", hanem „szűkült": mint egy lövedék, úgy érte el szeptember 10-én a tudományvárost. Ott hiába voltak teljes készenlétben, a vírusok megtalálták a módját, hogyan jussanak át a szűrőkön, a védőruhákon, a gázmaszkokon, és pusztítsanak el vagy kétezer tudóst és kutatási segéderőt, akik ott maradtak, hogy hivatásuknak megfelelően szembeszálljanak az ellenséggel. Irtózatos még csak belegondolni is, mennyire pontosan és mennyire összehangoltan zajlott ez a vírushadművelet - de még különösebb volt felismerni azt, hogy a „háború" alig kezdődött el, már magától véget is ért. 11-e után, a megtorló „hadjáratot" követően sehol sem látunk egyetlen gócot sem feltűnni.

Természetesen tudósberkekben azonnal fejveszett tanácskozások kezdődtek, izzottak a kommunikációs vonalak, a legkiválóbb elmék igyekeztek magyarázatokat találni, de még inkább új eljárásokat, védekezési módokat, hogy ha legközelebb hasonlóval szembesülünk, legalább legyen esélyünk. Epidemiológusok, biokémikusok, katasztrófavédelmi szakemberek és más specialisták részvételével válságstáb alakult, ennek volnék én, mondjuk így, a szóvivője. Emlékeznek még a filmecskére? Arra a jelenetre, amikor a vírusokat egy rejtélyes erő taszítja el egymás mellől?... Nos, ez az az elem, amire túl későn figyeltem fel én magam is: a vírusok közti kapcsolatokra. Nevezzük akárminek, egyfajta kölcsönhatásról van szó, s ez ráadásul változik, erősödik, ugyanúgy, ahogy mondjuk az embernél a nyelv. Mennyire örül az orvostudomány az úgynevezett vírusinterferencia-jelenségnek, tudják, amikor az egyik vírusfajta fertőzése miatt az ember ellenálló az összes többivel szemben. De mi ez valójában? Ugyanaz az együttműködés, amit az idők kezdetén láttunk, csak most már az emberi szervezeten belül. Igen, ez egy valódi együttműködés: ha te, vírustestvér már ott vagy, én nem megyek... Nem lehet másképp magyarázni: a különböző vírusfajták között létezik egyfajta kommunikáció, sőt munkamegosztás. És ez a felismerés gyökeresen megváltoztatja az egész eddigi képet. Alaposan félreismertük a fickót: bosszantó, de könnyen legyőzhető ellenfélnek gondoltuk, pedig valójában mindig csak kompromisszumot sikerült kötni vele. Legyőzni sohasem tudtuk! Miféle győzelem az, amikor az egyik törzset a szervezet nagy megterhelése árán immunizáljuk, a legyengített kórokozó segítségével ellenanyagot termelünk, s elpusztítjuk a vírust - miközben tucatnyi másik ott lapul a szervezetünkben, alkalomra várva, és seregnyi

újabb készülődik a szervezetbe való behatolásra? Nézzük meg alaposabban, mi is a mérlege egy ilyen összecsapásnak. Jön ugye a vírus. Megfertőz. Mit jelent ez? Egészséges sejtcsoportjainkat a vírus-nukleinsav átalakítja, a mi sejtanyagunkat felhasználva szaporodik. Beviszünk legyengített kórokozót, megint csak a mi sejtanyagunkból immunanyagok képződnek, és a két képlet egymásnak esik. Győz az immunanyag. Halott vírusok és immunsejtek maradnak a porondon. Halott vírusok? Ugyan, igazából egyetlen vírus indította el az egész folyamatot! Az áldozatok oldalán egyetlen vírus áll szemben sok tíz- és százezer egykor élő sejttel! Ha lenne keze, a vírus röhögne a markába, jutott eszembe, amikor először végiggondoltam a valódi mérleget. S ez volt az a borzongató pillanat, amikor megvilágosodott minden. Marok... Kéz... Hiszen itt arról van szó, hogy nem különböző vírusok független csoportjaival, hanem egyetlen víruslény különböző, nevezzük most így: végtagjaival, részeivel állunk szemben! Ha ekképpen tekintünk rá, azonnal látható, miért legyőzhetetlen: mindig csak valamelyik perifériáját, darabkáját sikerül megsemmisíteni, miközben veszteségeit diadalmasan pótolja máshol. Körülöttünk és bennünk van, kiirthatatlanul. Fizikai megsemmisítése reménytelennek tűnik. Hacsak... igen, mondja bátran, meglepődtem volna, Enrique, ha épp ezen a ponton nincs észrevétele. - Csak hogy pontosan értsem: valamiféle szuperorganizmust kell elképzelnünk? Egyetlen, bolygó méretű, egymással kapcsolatot tartó vírusokból felépülő gigantikus lényt? Ezt komolyan gondolják? Holm professzornak váratlanul segítőtársa támadt egy ismert tudományos újságíró személyében, aki már régóta várta, hogy bekapcsolódhasson a társalgásba. - Miért volna ez elképzelhetetlen? Ezek szerint maga még nem hallott a LUCA-hipotézisről? Az élőlények nagy csoportjainak közös ősét ke-

resve néhányan úgy vélik, hogy az elsőség egy összekapcsolódó sejtekből álló megahálózatot illet a világóceánban. Ez közel egymilliárd éven át a meghatározó létforma volt, egészen addig, amíg - feltehetően az oxigén megjelenésének köszönhetően - hárommilliárd éve meg nem születtek az első, önfenntartásra képes sejtek, és létre nem jött az élő rendszerek három birodalma: a prokarióta baktériumoké és archeáké, illetve az eukariótáké, amelyekből később az állatok, gombák és növények alakultak ki. Bármilyen ügyetlen volt is ez a lény (kezdetleges és rosszul szigetelő membránnal rendelkezett, primitíven és pontatlanul szintetizálta a fehérjét), az egyes sejtek versengés helyett mégis megosztották egymással a génjeiket és a fehérjéiket, s ami hasznosnak bizonyult, az rendkívül gyorsan elterjedt és általánossá vált. Így lehetett LUCA sikeresebb azoknál, akik kimaradtak ebből a bolygó méretű rendszerből. És képzelje, ugyanerre a baktériumok is képesek! Az óceánok iszaprétegében találtak olyan kolóniákat, amelyeknek az egyedei elektronokat továbbító fehérjerostokkal, egyfajta biológiai nanohálózattal kapcsolódnak össze szuperorganizmussá. Miért ne történhetett volna hasonló a vírusokkal? - Köszönöm, Edgar, de azt hiszem, ha folytatom a történetet, azzal is sikerül Enrique barátunkat meggyőzni. Szeptember 13-án járunk tehát, két nappal a szörnyű események után, amikor Novoszibirszkből, egy másik tudományvárosból érdekes hírt kapunk egy fiatal japán fizikustól, aki furcsa tapasztalatáról számol be. Néhány hónappal korábban egy rendkívül sok frekvenciára érzékeny készüléket szerkesztett, amivel olyan jelforrások és hullámok nyomába kívánt eredni, melyeket korábban nem ismertünk. Arra figyelt fel, hogy egy kiküszöbölhetetlen alapzaj, ami addig az egyik legkülönösebb és legújabban

>

mérhetővé vált frekvenciatartományban folyamatosan jelen volt, egyszer csak szinte észrevehetetlenül elhalkult. Azóta éjt nappallá téve igyekezett kideríteni, mi okozhatta a változást, de csak a tomszki események gyújtottak fényt a sötétben: egyszerre eszébe jutott, hogy a zörejek megszűnése teljesen egybeesett a szomszédjában működő víruslabor elköltöztetésével. Eddig nem keresett összefüggést a két esemény között, de hirtelen nagyon is valószerűnek tűnt, hogy bizony erősen lehetséges a kapcsolat. A városi kórházban elvégzett néhány gyors mérést, és úgy látta, a felsülés veszélye nélkül közölheti velünk: rábukkant a vírusok „hullámhosszára". A Kitahara-sávnak elnevezett frekvencia kódját körbeküldtük a világon, és egy kis New Haven-i kutatócég már másnap érdekes ötlettel jelentkezett. De innen átadom a szót a legilletékesebbnek. Kedves barátaim, Kevin Hannock! A pódiumra vékony, borostás, szemüveges, hajának ritkulását annak hosszával ellensúlyozni kívánó, kellemetlen külsejű fiatalember lépett fel. Látszott, hogy zavarban van, a teátrális felkonferálás nem hozta lázba, fejét lehorgasztotta, csak időnként nézett fel, úgy motyogott a mikrofonba. - Hölgyeim és uraim, nemrég védtem meg disszertációmat A hekkerkultúra kezdetei a pre-digitális korban cimmel, így amikor megkaptuk a felhívást, hogy vajon mit tudunk kezdeni a feltárt frekvenciasávval, azonnal eszembe jutott a huszadik század legismertebb „phreakere", Joybubbles (igazi nevén Josef Carl Engressia Jr.), minden későbbi hekkerek őse. A vak, de isteni tehetségű telefonbetyár úgy tudott ingyenes távolsági hívásokat kezdeményezni, hogy különböző frekvencián megszólaltatott sípokkal tévesztette meg a telefonközpontokat. Felvetődött bennem, hogy vajon ez a módszer nem lenne-e alkalmas arra, hogy megzavarjuk, esetleg blokkoljuk a Kitahara-sávot. Hiszen egyenként úgysem tudjuk kioperálni a kappa-testecskéket a vírusokból - de hátha zavart tudunk okozni a kommunikációjukban. Néhány nap munkájával megkonstruáltunk egy szerkezetet, amely hatalmas erővel tudta megszólaltatni azt a három „hangot", amely-

nek a kombinációjától reméltük a vírus-beszéd semlegesítését. Masinánk a keresztségben emiatt kapta a Dr. Terc nevet. Holm professzor tanácsára felállítottunk egy mozgólabort Alaszka legnéptelenebb területén, ahol kollégáink felkészültek néhány száz kappa-testecske kioperálására, mi pedig lesben álltunk Dr. Terccel, tudván, hogy ha bajba kerülnénk, a helyszínre rendelt helikopterekkel bármikor elmenekülhetünk, sőt a magasból még távirányítani is tudjuk az eszközt. Sok mindenre fel voltunk készülve, de ami történt, arra aligha. Mintha megbolondult volna a természet: Alaszka teljes biomasszája, szigorúan 300 mérföldes körzetből, megindult a laboratórium felé. Mintha a vírusok a navigációs agyközpontokat támadták volna meg, medvék, szarvasok, hangyák, pókok, madarak, rágcsálók kezdtek vonulni sűrű sorokban a tábor felé, s ahogy közeledtek, a kihelyezett kamerákon látni lehetett, hogyan lépnek az elpusztuló állatok helyére újabbak, s hogyan válnak a növények, a fák, az erdők is részeivé ennek a gigantikus, hullámzó bio-szőnyegnek. Amikor már csak 8-10 kilométerre voltak tőlünk, felszálltunk jó magasra, és vártunk az utolsó pillanatig. Amint az előőrs a táborhoz ért, elindítottuk Dr. Tercet, közepes erővel. A hatása elképesztő volt. Az elhullott állatokon, a mezőn és a szél sodorta leveleken azonnal megjelent egy hamuszerű réteg, amit később az elpusztult vírusokkal azonosítottunk. Látják a felvételen? Ezt az ezüstös csillogást bátran mondanám szépnek, ha nem a Halál birodalmában járnánk. Bebizonyosodott, hogy Dr. Terc igazi vírus-tömeggyilkos: azzal, hogy összezavarja a kommunikációt, pontosan olyan hatást ér el, mint a kappa-testecskék kioperálásával. Paradox módon a kísérlet attól lett abszolút sikeres, hogy az élve maradt, de megzavart nagytestű állatok végül is egymás hegyén-hátán zuhantak be a táborba, és nagy sokára összenyomták a sugárzó fejet, így az adás megszűnt. Ezzel azonban szerencsére véget ért az a hirtelen aktivitás is, amire csak később, az adatok összegzése után derült fény: amíg Dr. Terc Alaszkában zenélt, az egész Földön, egyik pillanatról a másikra százezernyi vírusgóc kezdett megélénkülni. Az

adás megszakadásával azonban minden nyugvópontra jutott, mint Tomszknál, így lélegzetvételnyi időt kaptunk az utolsó, döntő támadás előtt. De itt visszaadom Nicknek a szót. - Köszönöm. Kedves barátaim, az elmúlt három napban a Föld hatvannégy pontján elhelyeztük Dr. Terc egy-egy korszerűsített, módosított, távvezérelt második generációs leszármazottját. A központi irányítótermet itt alakítottuk kí, ezt mindjárt bemutatom önöknek, s utána valamennyien részesei lehetnek annak a pillanatnak, amikor egyszer és mindenkorra megszabadulunk az ősellenségünktől. Addig pihenjenek egy percet, szükségük lesz rá!

5.

- Kukucs! - Az istenedet, Seby, a frászt hozod rám. De hogy kerülsz ide egyáltalán? - Hirtelen nagy lett a csend. Úgy láttam, mindenki idejött. Én meg hamarabb kiestem, mint gondoltam volna, úgyhogy elindultam, hogy megkeresselek. - De hogy találtál ide? - Egy Vool-Door testőrnek napi feladat ismeretlen épületbelsőkben felderíteni a diverzánsokat, hogy a kapitány végre tudja hajtani a küldetését. Gyerekjáték volt. Szereztem vizet is, tessék. Mi a pálya? Pont szünetre értem ide? - Igen, de már vége is, látod, készülődnek. - Mi az az izé? - Hát... Dr. Terc központi kapcsolója. Vagyis 64 Dr. Terc vezérlőterme, mondjuk. Dr. Terc meg egy gép, ami furcsán sípol, nem is halljuk, de ezzel mégis megöli a vírusokat. Nick Holm a következő öt percben egyszer és mindenkorra ki akarja nyírni őket a Földön. Röviden ennyi. - Állat... Ez érdekel... Te, ha... - Pszt, kezdik. Húzódj ide mögém! - Hölgyeim és uraim, íme a kapcsolóközpont. Ha a nagy monitoron szemügyre veszik a mi könyörtelen masinánkat, akkor először is a gombaszerű „feje" tűnik fel. Nos, ez egyfajta „hullámtörő", azért viseli, hogy a gerjesztett hanghullámok végig a talajjal párhuzamosan fussanak, ne szóródjanak szét ellenőrizhetet-

lenül minden irányba. Ennek a karnak a mozgatásával persze a gombák kettényílnak, ha szükség lenne rá, hogy Dr. Terc „felfelé" sugározzon. Ez a tárcsa a jel erősségét szabályozza, együtt, mind a 64 gépen, vagy ha akarjuk, külön-külön. Beállítottuk az ideális magasságot, ez a 3-as a tízfokozatú skálán. Innen vezéreljük a mintegy kétezernyi, kihelyezett kamerát is, amelyek a Föld különböző pontjairól adnak képeket. A 64 készülék hatósugara kétszeresen is lefedi a bolygót, a teljes biztonság kedvéért. És most teljesítsük be minden ékszerész álmát: borítsuk ezüstbe a Földet! - Elnézést, professzor, mielőtt elindítaná az adást, lehet egy kérdésem? - Parancsoljon, Enrique. - Nos, azt végiggondolták, hogy ha az elmélete igaz... éppen egy értelmes lény kiirtására készülődnek? - Sokat töprengtem ezen magam is, igen. Kétségkívül valami rendkívülivel állunk szemben, amelyet intelligensnek nem neveznék ugyan, de feltűnően hatékony, találékony és fejlődőképes. Egyetlen baj van vele. Veszélyes ránk, emberekre nézve. Vagy ő, vagy mi. De azért ne úgy képzeljük el, mint egy gondolkodó, mélyen érző teremtményt. Inkább valami ősmassza ez, mintha cseppfolyós élet lenne, érez, cselekszik, de nem hoz döntéseket. Mozog, de nincs terve. Ha valami zavarja, igyekszik megszüntetni a problémaforrást. Olyan, mint a jámbor tehén, amelyik csapkod a farkával. Dehogy céloz ő a legyekre, csak azt akarja, hogy kevesebb csípést kapjon. - És azzal is el tudnak számolni, hogy ez a bután okos lény csak védekezik? Ha nem bántjuk, nem bánt. Nem volna mégis jobb a békés koegzisztenciában gondolkodni? Emellett nem szólnak érvek? - Biztosan szólnak, de maga szívesen alszik kiélesített bomba közelében? Ki tudja, mikor, mivel és hogyan sértjük meg őkelmét. Ember, hát elfelejti, hogy az élő anyag legkönyörtelenebb átalakítójáról van szó, akinek azon kívül, hogy megbújik és lecsap, nemigen ismerjük olyan tulajdonságát vagy funkcióját, melynek a hiányát megéreznénk, vagy megérezné az ökoszisztémánk. Ne sírjunk tehát érte kroko-

>

dilkönnyeket, jobb lesz nélküle. Einstein valamikor azt mondta, hogy a méhek kipusztulását csak két évvel élné túl az emberi faj. Nem hiszem, hogy a vírusok eltűnése bármilyen egyensúlyt is felborítana, épp ellenkezőleg: a Rossznak egy olyan formája illan el végleg a világból, amely már régen idejét múlta. Ne várjunk tovább, induljon az előadás! Aláfestésnek bekapcsolom a Kitahara-készüléket - ha minden igaz, most az alapzörejt hallják. Igy ni, kicsit feljebb is rakom... még egyet hangolunk rajta ezzel a tárcsával, hogy pontosan a kívánt frekvenciát halljuk. És most: Dr. Terc, kezdje meg a kezelést! Varázsütésre történt minden. Az egyik pillanatban még gombokat nyomkodott az ősz ceremóniamester, a másikban szinte felrobbantak a monitorok, ahogy mindenütt ezüst selyemlepel hullott a városokra, az erdőkre, de még a sivatagokra is. A tengerek nyugtalanítóan elzöldültek, és a szárazföldinél sokkal, sokkal vastagabb rétegben úszott-hullámzott rajta a furcsa, kocsonyás, halott anyag. Még a bányákba rejtett kamerák képein is megjelentek itt-ott a finom ezüsttelérek, mint érc-pókhálók, jelezvén, hogy milyen mélységeket hódított meg az ellenség - és csak sejteni lehetett, meddig jutott még tovább, ameddig nem látunk le, akár egészen a vasmagig is. De Nick Holmnak, úgy tűnik, igaza volt. A mágnesvasutak ugyanúgy suhantak, a városok éltek és mozogtak, s a feszültség akkor engedett talán fel mindenkiben, amikor egy kövér locsolókocsi képe úszott be az egyik monitoron, amint a New York-i Times Square-en megkezdte az út megtisztítását a furcsa, hamuszerű anyagtól. Valaki csendben felkacagott, néhány tenyér tétován tapsra verődött, majd hirtelen győzelmi eufória tört ki a teremben, hangos éljenzéssel, egymást ölelgető ismeretlenekkel. Minden idők legszörnyűbb háborúja ért véget úgy, hogy alig kezdődött el. A feszültség, ami addig öszszeabroncsolta a hallgatóságot, megszűnt, és a közönség apró beszélgető csoportokra hullott szét. Többen - hát igen, főleg a nők - még szipogtak is. Holm professzor Dr. Terc főkapcsolója előtt pózolt a fotósoknak. Kevin Hannock kezét szorongatták előrelátó politikusok, saját

hangjukba szerelmes színészek deklamáltak nagy vidáman egymásnak mindenféle drámákból vett, szellemesnek szánt idézeteket. A hátrarúgott székek zaja, a fel-felharsanó nevetés, a zsebkendők zizegése, a hüppögés egy ideig elnyomta a halk zajt, amely pár másodperces szünet után a teljesen elcsendesedett Kitahara-készülékből sípolt elő egyre erősebben. Ugyanaz a jól ismert, gyűlölt hang volt, az a magasan vibráló, remegő hang, de mégis más: mind erőteljesebben és lüktetőbben szólt. És egyre félelmetesebben. Már-már elviselhetetlenül.

6.

És egyszerre szél támadt mindenütt a Földön, magával sodorva mindent, ami kitéphető, mozdítható, felemelhető. A felhők elfeketedtek, és villámok csapkodtak szilajul, mágneses viharba került repülőgépek vívták élethalálharcukat a levegőben maradásért. Mielőtt az összes monitorképet ellepte volna a kavargó porfelhő, még látni lehetett, hogy mint egy homokeső, hirtelen furcsa permet jelent meg a levegőben, mindenütt. Aztán a képernyők egyenként elkezdtek elsötétülni, utolsó erejükkel még közvetítve egy-egy látványos felvillanást a horizonton, amelyből egyre több lett, s mire az utolsó, világra nyitott szem is becsukódott, már mindenki érezte az apró, egyre erősödő lökéseket. Aztán az irtózat hangjai már kívülről is beszűrődtek a terembe, robbanások, sikoltozások formájában. A földrengés percről percre erősödött, a pódiumról leesett az asztal, és nagy csattanással kettéhasadt. Sokan fejvesztve menekülni kezdtek, mások a döbbenettől mozdulatlanul csak kapaszkodtak egymásba és a remegő asztalokba. Néhány üvegtábla kitört, s a terembe bűz és por áradt. Az Apokalipszis megérkezett, a pusztuló civilizáció széttépett napernyődarabok, papírok, táskák, levelek és faforgács formájában ömlött be a terembe. Seby egyszer csak a kapcsolótábla mellett találta magát, de nem tudta volna megmondani, hogy ő lépett-e oda, vagy a felbillenő padlón a masina csúszott-e hozzá. Mindenesetre először belekapaszkodott, aztán gondolt egyet, és meghúzta a hullámtörőket szétcsúsztató kart.

Érzékelte ugyan, hogy a tudóscsapatból többen kiabálnak rá (Mit csinálsz, kölyök?!), de úgy tett, mintha nem hallaná. Aztán gyorsan csavart egyet a tárcsán is, és a hármas fokozatról a 10-esre állította a sugárzást. Ezután törte a fejét egy kicsit, hogy vajon milyen kapcsolóhoz tudna méghozzányúlni, de mivel többet nem talált, csalódottan a Kitaharakészüléket kezdte keresni a tekintetével. Aztán a padló imbolygása az egyik pillanatról a másikra megszűnt, akárcsak a szél süvítése. Mint amikor a Pattogatott kukoricás zacskó egy-egy utolsót durran még a mikrosütőben, mielőtt kiemeljük onnan, távolodó robbanásokkal búcsúzott a Végítélet. Néhány monitor pislogva megelevenedett, s azok, akiknek maradt még kedvük nézelődni, és közelebb húzódtak hozzájuk, döbbenten konstatálták, hogy kisebb-nagyobb kráterek sebhelyei borítják a földfelszínt mindenütt. - Hát ezek voltak a fényvillanások a sötétség beállta előtt - szólalt meg óvatosan egy ismert csillagász. - A Föld légköre elkezdte elégetni a kisebb meteordarabkákat, de a nagyobb, több méter átmérőjüekkel már nem bírt, ezek tízezreinek a becsapódását éreztük földrengésnek. - Tudják, mire emlékeztet engem ez az egész? - jött meg a bátorsága Kevin Hannocknak is. Az alaszkai „csatára". Csak most nem kis célpontra, medvékkel meg madarakkal támadt, hanem maga a bolygó volt a szálkeresztben, amelynek az elpusztítását mintha egy űrbeli karmester vezényelte volna. - De mitől állt meg a folyamat? - Alighanem a kis fickónak köszönhetően. Nézzük csak: kinyitotta a hullámtörő gombákat... felerősítette a sugárzást ... igenigen, Joybubbles zenéjét kiküldte a világűrbe. Uramatyám! - Mi van? - Tudják mi történt? Félreismertük a mi vírusunkat, az első pillanattól fogva. „Ő" mégsem egy alternatív evolúciós létforma volt, hanem egy elképzelhetetlen méretű, kozmikus „lény" darabkája, afféle „perifériája" a Földön. Ezért adott helyi választ akkor, amikor csak helyileg piszkáltuk. De amikor mintegy amputáltuk a földi végtagot, maradéktalanul kiirtva az itteni

>

, Z. KARVALICS LÁSZLÓ

1961-ben született magyar szerző. Az ELTE magyar-történelem szakán végzett, majd érdeklődése az információs társadalom és a tudásmenedzsment kérdései felé fordult. Közel húsz éven át kutatott és tanított a Budapesti Műszaki Egyetemen, jelenleg a Szegedi Tudományegyetem Könyvtártudományi Tanszékének vezetője. Habilitált egyetemi docens, a történettudományok kandidátusa. Szépirodalmi munkáit eddig többnyire a Liget folyóiratban oublikálta.

vírusokat, hirtelen az egész planéta ellenséggé vált, és közel kerültünk hozzá, hogy gyors úton bevégezzük az emberiség röpke kalandját. Szerencsére a mi kis barátunk - gyere csak ide, cimbora! - feltalálta magát, és amit Holm professzor elkezdett a Földön, azt ő befejezte a világűrben. Nézzék csak, behozok egy teleszkópképet Arecibóból. Nem, az nem lesz jó, mert azt, hogy sok-sok fényévnyire mi történik most, csak nagyon sokára fogjuk látni, amikor a fény ideér. De itt ez a valós idejű szimuláció, ami a tömegeloszlásokból számol vissza képet... látják... mintha némiképp átrendeződött volna az égbolt, ott kicsit fényesebbnek látom a Plejádokat. Amott meg... Uramatyám! - Mi van már megint? - Itt, látják, itt volt a legnagyobb ismert fekete lyuk a Világegyetemben. Most egy szép, érdekes galaxist látok a helyén, mintha „levonult volna róla a rontás". Elképesztő. Úgy látszik, a mi kis frekvenciánk hullámai tényleg gyorsabbak, mint a fénysebesség. Vagy nem is: ez csak egyszerű frekvencia. A láncreakció sebessége, amely szétrázta ezt a különös organizmust, az volt gyorsabb... vagyis ez a sajátos kommunikációs kapcsolat volt eleve majdnem egyidejű, mindenütt. Huh. Mondogatták persze néhányan, már a huszadik században is, hogy a fekete lyukak mögött nem egyszerűen fizikai hatást kell keresni, hanem úgy néz ki, mintha valami az entrópia ellen dolgozna odabenn, de hát ilyesmit a legvadabb álmunkban sem gondoltunk volna. Uraim, üdvözöljük a megmentőnket! Hogy hívnak, fiam?

- Ömm, Bergerud. Sebastian. - Honnan tudtad, hogy mit kell csinálni? - Mikor? - Hát az imént, a kapcsolókkal. Tudod, hogy valamennyien neked köszönhetjük az életünket? - Nahát. Én csak... csináltam valamit, amit Vool-Door kapitánytól tanultam. Nem gondoltam én semmire, csak próbálkoztam, ahogy szoktam. A kapitány a sikeres bevetések után mindig okosít minket, de tanácsot kapunk tőle akkor is, ha kiesünk egy-egy játékból. Tessék, látják? Lecsatolom a holokonzolt. Ezt az üzenetet olyan fél órája kaptam tőle, amikor túl gyorsan ért véget a menetem. Ha kilátástalan helyzetben vagy, még mindig megpróbálhatsz gyorsan változtatni azokon a feltételeken, amelyeken tudsz. (Vool-Door kapitány, az emberiség megmentője)

7.

- Mennyire nagyszerűek és gőgösek is vagyunk egyidejűleg - tűnődött a társalgást a sarokból, kificamodott bokával hallgató Enrique, kezében a Kitahara-készülékkel. - Milyen keveset is tudunk a Világegyetemről, és csak megyünk, megyünk előre a hályogkovács bátorságával. De hát nincs más út előre, és lám a Tudást olykor kézen fogja a Véletlen, hogy sokszor csak másodperceken múljon, lesz-e folytatás. Uraim! Nicholas Holm színháza véget ért. Engedjék meg, hogy zenével búcsúztassam önöket. Azzal fordított egyet a sávkeresőn, és kibicegett a teremből. Szinte azonnal betöltötte a teret a furcsa, tompa zörej, a következő sávtartomány alapzaja. Hol magas, hol mély, hol erősebb, hol csendesebb. Furcsa és kiismerhetetlen, távoli és idegen. Ritmusa mint a szívdobogás.

Zónázó a kívánságok földjére

Sztalker és Vyöhyke (A Zóna)

K

ÉPZELJE

MAGA ELÉ: van egy hely, ahol

az összes kívánsága teljesülhet, mindaz a jó, amit tenni akart valaha is, varázsütésre bekövetkezik. Hát nem akarna eljutni erre a helyre? Ilyen hely a Zóna Andrej Tarkovszkij Sztalker című filmjében, amely (igen lazán) a Sztrugackij fivérek regényét, a Piknik az árokpartont követi. A Zóna veszélyes hely: nem elég, hogy a katonaság védelmezi, odabent a természet törvényei megváltoznak, kiszámílhatatlanok, irreálisak. A kockázat nagy - és mégis végtelenül megéri, mert a jutalom minden képzeletei felülmúl. Tarkovszkij hőse, a Sztalker afféle messiási figura: hozzá jönnek azok a reménykedők, akik be akarnak jutni a szobába, ahol teljesülnek a kívánságok, ő pedig elvezeti őket oda. Ezért cserébe viszont ő maga hoz áldozatot: hátra kell hagynia családját, és minél több időt tölt a Zónában, annál biztosabb, hogy gyermeke sem lesz „normális". Valamiért mégis újra és újra nekivág a veszedel-

mes útnak, hogy a célhoz vezesse a kétségbeesetteket. De ahogy a Zóna is más, mint amire az ember a tapasztalatai alapján számít, úgy a kívánságok teljesülése sem feltétlenül úgy történik, ahogy elképzelik. A korábbi Szlalkernek például kimondatlan kívánságát teljesítette a Zóna: bátyja meghalt, őt magát pedig a lelkiismeret-furdalás taszítja öngyilkosságba. Igy amikor a filmben a Sztalker, az író és a Professzor megérkeznek a Szobához, és végre teljesen őszintén kiterítik a lapjaikat egymás előtt, ők azt a minden vágyat teljesítő zarándokhelyet találják meg, ami megoldaná problémáikat - sőt... Tarkovszkij filozofikus, lassan hömpölygő filmje erősen elrugaszkodott az alapjául szolgáló regénytől, az igaz, de a Sztrugackij fivérek véleménye szerint is feledhetetlen alkotás. Frissen, 2012-ben jelent meg a finn Pilman Radiant Pictures filmje Vyöhyke (A Zóna) címmel, amely nem kevesebbet tűzött maga elé célul,

mint hogy egyesítse a Piknik az árokpartonnak, Tarkovszkij filmjének és a közelmúlt nagy sikerű számítógépes játékainak, a S.T.A.L.K.E.R.-éknek a rajongótáborait (utóbbi alkotások szintén elég szabadon nyúltak a forrásregényhez). Ambiciózus projekt, hiszen a két film nem is lehelne különbözőbb: amíg Tarkovszkij klasszikusában a cselekmény szinte már-már másodlagos a mély gondolatiság és látványvilág mellett, addig a finnek filmjében szinte végig fegyverek dörögnek, a stalkerek egytől egyig vagányak, a helyi katonaság pedig korrupt, amennyire csak belefér. A Vyöhyke egyszerre merít mindhárom megelőző alkotás elemeiből, és meglepő sikerrel keveri a különböző stíluselemeket. A történet a börtönből frissen szabadult Rajala nevű stalkert követi, aki elvállal egy számára fontos munkát: volt mesterének fiát kell megvédenie a Zónát őrző katonaság embereitől. A fiú ugyanis rendelkezik a rejtélyes Kulccsal: azzal a tárggyal, ami a stalkerek közti szóbeszéd szerint szükséges ahhoz, hogy a lezárt terület kellős közepén levő piramis teljesítse a felé intézett kívánságot. A Kulcsot azonban megszerzi Kortelainen, a korrupt katonatiszt, így Rajala és védence, Lammi kénytelen követni őt a Zónába, hogy megakadályozzák, akármire is készül. A film hemzseg a főhajtásoktól a regény felé, olyan apróságoktól kezdve, mint a rádióban nyilatkozó Pilman professzor, egészen a Zóna eredetéig és a benne levő anomáliákig. Emellett látszik, hogy a készítők nem feledkeztek meg Tarkovszkij alkotásáról sem, az akciódús perceket gyakran lassabb, szép, gondolkodásra időt adó képek követik, a játékok kedvelői pedig fantasztikus posztapokaliptikus tájakat, romokat és igazi, belevaló stalkereket kapnak a filmtől, akik ugyanannyira nem riadnak vissza egy kiadós tűz-

párbajtól, mint a Zóna anomáliákban hemzsegő ösvényeitől. A kamerakezelés az elejétől fogva szerves része a történetnek, növeli a történetben megbújó feszültséget - az pedig, hogy a hatból a finn Zónába látogathatunk el, tovább növeli a film egzotikus hangulatát. A kérdés mindkét film esetében valahol ugyanaz, mint a regényben: mit kívánnál, ha te juthatnál el a kívánságteljesítés helyére? Akarnál-e egyáltalán odamenni? Elsőre persze mind rávágjuk, hogy persze, hiszen annyi jót lehetne kérni - de ahogy mindhárom alkotás rámutal, a kívánságaink nem feltétlenül úgy teljesülnek, ahogy mi azt szerelnénk. A teljes Vyöhyke finn nyelven, angol felirattal megtekinthető oldalunkon: www.galaktika.hu/stalkerfinn Holló-Vaskó Péter

Mit szólnánk ahhoz, ha egy szép napon találkoznánk párunk hasonmásával?

Kevin O'Donnell Jr.

ALTERNATÍVA S ZERENCSEJE VOLT a nőnek, hogy a férfi science fiction-regényeket írt, mert így az átlagembernél könnyebben föl tudott hagyni a hitetlenkedéssel. Egy bajban lévő nőnek olyasvalakire van szüksége, aki azonnal hisz neki, bármennyire hihetetlennek is tűnik az általa előadott történet. Erre tökéletesen alkalmas volt a férfi: több mint tíz éve írt már efféléket, és félig-meddig el is hitte a saját történeteit. Mivel a műfaj művészi művelése abban rejlik, hogy valószínűtlen premisszákra épít valószínűnek látszó történeteket, a science fiction-író hamar megtanulja: nem engedheti meg magának, hogy szándékosan kerülje a lehetetlenségeket. Készen kell állnia arra, hogy minden egyes légből kapott elképzelést komolyan vegyen, legalábbis addig, míg az romba nem dől a benne rejlő önellentmondásoktól. Ez nem azt jelenti, hogy az SF-írók széles látókörűek, csak nem zárkóznak el új eszméktől olyan gyorsan, mint mások. Az olyan írók tudata, akik füves spanglit szívnak, hogy lángra lobbanjon a képzeletük, meg skót whiskyt nya-

kainak, hogy megoldódjon a nyelvük, még lassabban zárul be. Amikor a nő bement az író zsúfolt dolgozószobájába, és közölte, hogy nem az, akinek a férfi hiszi, hanem száműzött egy alternatív idővonalról, ami szinte megegyezik az övével, az író nem dőlt hátra vénséges vén, fából készült forgószékében, és fakadt kacajra. Egy kissé fölhúzta sötét szemöldökét, bal kezével egy pakli cigaretta után kotorászott, közben a nőre bárnult, de nem nevetett. - Foglalj helyet! - mondta, és a sarokban álló kárpitozott szék felé intett, amit az Üdvhadseregtől hurcolt vissza még régebben. A lángoló gyufa füstjének leple mögül figyelte a nő mozdulatait, és megpróbálta megállapítani az addigra már bizonytalanul érzékelt eltérés forrását. - Ez... némileg szokatlan - jelentette ki, s közben fájdalmasan tudatában volt annak, mennyire banális, amit mond. - Úgy értem... ó, nem számít! Azt mondod, egy alternatív idősíkról érkeztél. Nagyon hasonlít a miénkre? A nő vállat vont.

- Honnan tudhatnám? Valami szemet szúrt a férfinak abban, ahogy a nő hosszú szőke haja lengett. Egy ideig nézegette, mire rájött, hogy bal oldalon van elválasztva a frizura. A felesége jobb oldalon választja el a haját. - Még csak most értem ide, George. - A röpke aggodalom jól ismert homlokráncolása összébb vonta a kiszedett szemöldököt. - Ugye, George a neved? - Igen. És a tiéd Ellen, igaz? - Ügy van. - A nő hátradőlt a széken, és egészen addig fészkelődött, míg már nem volt alatta a törött rugó. Az áporodott marihuánaszagtól utálkozva fintorgott. - Azt mondtad nekem... úgy értem, George, az én idő... az én világ... ó, a búsba! Az én George-om abbahagyta ezt a rémes szokást, amikor megkértem rá. A te Ellened nem ellenzi? A férfi kínosan mocorgott. - Hát igen, ellenzi, egy kicsit. De most már eléggé hallgat erről, amióta elmagyaráztam neki, hogy enélkül nem tudok írni. - Szomorúan csóválta a fejét. - Megérti, hogy a science fiction színtiszta képzelet, és hogy csak így tudom eladni az írásaimat. A SF fedezi a bérleti díjat, ezért... - Ő, te még mindig azzal foglalkozol? - A nő pont olyan lesajnáló hangsúlyt tett az azzalra, mint amilyet az ő Ellenje szokott. - Az én George-om már évek óta nem teszi... és anyagilag is sokkal jobban áll most, hogy fölhagyott vele. Egyik fehér kacsójával a gyöngysorán, a nö lassan elfordította a fejét, és szemügyre vette a falakat, újabb eltérő dolgokat keresve. Az, ahogy figyelmen kívül hagyta a szoba - és George - kopottságát, egy kissé szándékoltnak tűnt. A nő szemlátomást visszataszítónak találta a környezetét, de igyekezett elnéző lenni. Addigra a férfinak feltűnt a nő keze. A felesége mindig viselte a jegygyűrűjét, ez a nő csupán egy smaragdgyűrűt hordott a jobb keze középső ujján. Nyilvánvalóan a két Ellen ízlése különbözik az ékszerek terén. Az övé nem szereti a gyöngyöket. - Hordanak az emberek jegygyűrűt a ti világotokban? - kérdezte a férfi attól a gondolattól

ösztönözve, hogy a nő jó anyaga lesz egy novellának. A nö jégkék tekintete a férfi kezére villant, majd megpihent az egyszerű platinakarikán. - Igen, hordunk - válaszolta. - Miért? - Hát - mondta a férfi, pedig ettől kínosan érezte magát -, te nem viseled a tiédet. - Nekem nincs. - Én nem... úgy értem, a te George-od nem adott neked? - Hogy tehette volna? Te adtál Ellennek? - Hát persze - vágta rá a férfi, kissé megsértődve. Megpróbált tiszteletet parancsolónak látszani. - Lehetséges, hogy akkoriban kissé le voltam égve, de össze tudtam kaparni annyi lóvét, hogy vegyek neki egy gyűrűt. A nő zavarodottnak tűnt. - De... várjunk csak, te össze vagy házasodva... vele? - Naná. - Kínos csönd telepedett a szobára. A férfinak volt ideje észlelni, hogy a vihar múlóban van, és a szoba sarkai ismét láthatók. - Mi... úgy értem, George meg te nem vagytok összeházasodva? - Nem. - A nő fölszegte az állát, de a férfi észrevette a szemében megcsillanó nedvességet. - Nem vagyunk. Ő... ő azt mondja, hogy a neje nem hajlandó elválni. - Neje? - Barbie. - Megvetés rejlett a nő hangjában és abban, ahogy elhúzta a száját. -Ó! A férfinak halványan rémlett Barbie. Néhány hetes szenvedély másodéves korában, szenvedély, ami a trópusi éjszakák beköszönésének hirtelenségével hűlt ki. Szóval ennyire közel került a nősüléshez annak idején. - De te megő... - A szeretője vagyok - közölte a nő védekezően, mégis büszkén. - És ha... - a hangja megremegett -, ha vissza tudok jutni, végül majd a felesége leszek. - Visszajutni? Ez a gondolat valahogy nem merült fel benne, de persze, hogy a nő vissza akar menni. Hiszen itt idegen, annak dacára, hogy... van neki egy párja, egy hasonmása, aki alighanem többé-kevésbé ugyanazt az életet éli, többé-

>

kevésbé ugyanazokat a gondolatokat gondolja. A férfi nézte, ahogy a nő ugyanazzal a kecsesen hajlékony mozdulattal emelkedik föl, amivel az ő Ellenje is szokott. Hátat fordítva neki, a nő az ablakhoz ment, és fölnézett a kis, kék foltra. Miközben a nő csípőjének és derekának ívét nézegette, a férfi újabb részletre döbbent rá; a nem egészen helyénvalóság újabb magyarázata tudatosult benne. A ruhák, amiket a nő visel - az ő Ellenjének nincsenek ilyen ruhái. Ez az Ellen királykék szvettert hord, az ő Ellenjének is van hasonló, ám tengerészkékben. Ezen fehér kordnadrág feszül, a feleségéé meg drapp. Hát persze, hát persze. A férfi a homlokára csapott, és megnyugodott. A különbség, bármennyire kicsi is, eddig zavarta. - Vissza tudsz jutni? - Igen - felelte halkan a nő, mintha az ablakhoz beszélne. - Igen, ha megfelelő helyen leszek a megfelelő időben. - Tudod, hol van a megfelelő hely? - Ó, igen. - A nő megfordult, és szemtől szembe nézett vele. Az erősödő napfény kiemelte a körvonalait, miközben árnyékba borította az arcát. - George korábban sokat kutatta az ilyesmiket... tudod, még régebben, az SFkorszakában. - Igen. A férfi intett, hogy folytassa. - Több helyet is talált, ahonnan emberek otth... az én régi világomból eltűntek, és más helyeket, ahová meg idegenek érkeztek. Csinált táblázatokat meg grafikonokat meg mindent, tudod, és úgy gondolja... hogy az az átjáró csak egy irányba működik, ezért az embernek meg kell találnia a megfelelő kaput. A férfi a fejét rázta. - Bocs, összezavarodtam. A nő pillantása jelezte, hogy, figyelembe véve a férfi állapotát, ez érthető. - Van egy átjáró itt New Havenben... ami az itteni parkba nyílik, az én világom parkjából... de az ember csak onnan ide utazhat, innen oda nem, és csak a legcudarabb fajta vihar idején nyílik meg. - Hát, és hogy történt, hogy átjöttél rajta?

- Ő tette. - A hirtelen harag eltorzította a nő vonásait, és skarlátvörösre színezte az orcáját. - Barbie! - köpte oda a nevet. - Ő tudja, mi folyik, tudja, hogy az én George-om el akar válni tőle, hogy elvehessen engem. Meghívott, hogy ebédeljünk együtt a belvárosban. Nem gyanakodtam, elmentem. Aztán arra eszméltem, hogy fegyver van nála. A retiküljében tartotta, hogy ne vegye észre senki, és kikényszerített a park közepére. Villámlott, mennydörgött, ömlött az eső, és... és nem volt ott senki, hogy lássa. A hely megfelelő volt, csak egy-két percet kellett várnia, míg a Nap a pályája legmagasabb pontjára ért... George azt állítja, hogy ez tesz valamit a mágneses mezővel, nem tudom, mit... aztán arra eszméltem, hogy a te parkodban vagyok, a te zivatarodban. - A nő visszasüppedt a székbe, fejét annak támlájához támasztotta, és így könyörgött: - Kérlek, segíts visszajutnom! - Hát persze. - A mindenhatóság érzésétől feldobottan, ami elönti az embert, amikor egy bajban lévő barátja hozzá fordul segítségért, a férfi háromszor is bólintott, mielőtt megkérdezte: - De hogyan? A nő most először bizonytalannak tűnt. - Ha egy kicsit is hasonlítasz az én Georgeomra, akkor ennek nem fogsz örülni, de el kell jutnom a Yucatán-félszigetre. Ott található az átjáró az én világomba. - Hú! - A nőnek igaza lett, a férfinak ez egyáltalán nem tetszett. Annak ellenére, hogy az ő Ellenje dolgozott, és ő reggeltől estig írt, sosem volt elég a pénz. A fogorvos számlái miatt a férfinak csak kétszáz dollárja volt a bankban. Ellen épp az előző nap ürítette ki a közös bankszámlájukat, mert a főnöke hosszasan bizonygatta, hogy az általa viselt ruházat nem elég elegáns egy ékszerüzletbe. - A Yukatánra, mi? - Sajnos, igen. - A nő megadóan lehajtotta a fejét, mint a király ítéletére várakozó kérelmező, majd hirtelen fölkapta, és odamutatta a kezét. - Nézd csak - mondta meglepett örömmel-, a gyűrűm! Odaadom neked... a mi világunkban négyszáz dollárjába került George-nak, és az jó pár éve volt. Adj annyi pénzt, amennyit csak tudsz, de semmiképp sem többet mondjuk ötszáznál, és akkor egálban leszünk! Oké?

A nő parfümillata - újabb eltérés, amit az agyának ezeket számon tartó, mechanikus része észlelt - ott örvénylett körülötte. A férfi tétovázott az illatszer erejétől elkábultan. - Hát... csak kábé százötven dollárt tudok adni neked. Miért nem adod cl a gyűrűt? Akkor... - Elhallgatott, amint meglátta, hogy szinte lángol a nő tekintete. - George - szögezte le a nő -, én el akarok jutni Yukatánra, amilyen gyorsan csak lehet. Most azonnal neki akarok vágni az útnak. - Hát, azt semmiképp sem teheted. Itt nincs semmi készpénzem. Mind a bankban van. A gyűrű eladása sem telne több időbe. - A férfi figyelte, ahogy a nő makacsul összeszorította a száját. Az ő Ellenje is gyakran alkalmazta ezt az arckifejezést. Egy pillanatig álmélkodott azon, hogy milyen közel van egymáshoz a kél világ. - Ráadásul - unszolta -, kétszáz dolcsi teljesen megváltoztathatja a dolgokat. - Kérlek, George! - A nő nagyot sóhajtott. - George, a gyűrű eladása időbe telik, ami azt jelenti, hogy alighanem összefutok a te Elleneddel, miután eladjuk. És az olyasmi, amire külön figyelmeztetett az én George-om. Azt mondta, hogy soha, semmilyen körülmények között nem szabad, hogy az ember találkozzon a... nos, a hasonmásával. Azt mondta, hogy az őrületet okozhat, vagy még annál is rosszabbat. Kérlek, George, vedd a gyűrűt, adj nekem annyi pénzt, amennyit tudsz, még akkor is, ha az nem sok, és hagyd, hogy elmenjek! - Kétségbeesés csillogott a nő szemében, s ez megpuhította a férfi szívét. - Rendben - felelte végül, kihúzott egy fiókot, és a takarékbetétkönyve után tapogatózott. - Átmegyek szembe a bankba, és kiveszem a pénzt. De mit fogsz csinálni, ha megkaptad? Annyi nem lesz elég a repülőjegyre. - Igaz - ismerte el a nő -, de átmegyek busszal New York-ba, és majd ott keresek egy zálogházat. Eladhatom a nyakláncom... - beszéd közben könnyedén meg is érintette - ... és egyenesen kimehetek Idlewildba, ahol repülőre szállhatok. - Idlewildba? - A férfi érezte, hogy a szótól ráncba szalad a homloka. - A Kennedyre gondolsz?

- Itt Kennedynek hívjátok? - kérdezett viszsza gyermeki csodálkozással a nő. - Miért? A férfi rnár nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de megpillantotta a faliórát, ami háromnegyed hármat mutatott. A bank negyedóra múlva bezár. - Ne is törődj vele! - vetette oda, miközben ment az ajtó felé. - Rettentően hosszú történet. Mindjárt visszajövök! Tíz percen belül vissza is tért, a tárcája csak úgy dagadt a tízesekben megkapott százhetven dollártól. - Tessék! - mondta, miközben odaadta az egészet a nőnek -, ez minden, amit a számlámon tartottam. Szerencsére Ellen... az én Ellenem... ma kap fizetést. Biztos vagy benne, hogy nem maradhatsz itt, hogy találkozz vele? Nagyon örülne.

>

, KEVIN O'DONNELL JR.

Amerikai szerző, 1950-ben született. Sinológiát hallgatott, majd több évet töltött a Távol-Keleten. Első SF-elbeszélése 1973-ban jelent meg az Analog magazinban, és ezt még további több mint 50 követte. Regényei közül kiemelésre érdemes a Mayflies (1979), egy generációs csillaghajón játszódó történet, melynek hőse a hajót irányító halhatatlan emberi agy, a McGill Feighan-ciklus (198186), pikareszk kalandsorozat a bármit, még önmagát is teleportálni képes problémamegoldóról, valamint az ORA:CLE (1984), egy disztópia az éghajlatváltozás és vadászó idegenek által megtizedelt emberiségről. 2012ben hunyt el.

- Nem - felelte sajnálkozva a nő, miközben fölállt -, nem merek. Túl nagy veszélybe sodorná az elménk épségét. Már meg is néztem a buszmenetrendet. Húsz perc múlva indul egy, ezért taxit hívtam. Köszönöm, George, nagyon szépen köszönöm! - A nő ösztönösen előrehajolt, és szájon csókolta a férfit. - Tudod, hogy majdnem olyan édes vagy, mint az én Georgeom? - Egy tülkölő autóduda megakadályozta a nőt abban, hogy másodszor is megcsókolja az írót. - Ez az én taxim lesz. - Egy utolsó, reménytelenül vágyódó, hálás pillantás után a nő elindult a bejárati ajtó felé. Amikor átment az étkezőn, fölkapott egy esőkabátot, amit George sosem látott korábban. A nő összecsukott esernyője a falhoz támasztva pihent. - Izé - mondta a férfi, aki követte a nőt -, nézd, el fogom adni a gyűrűt, és ha többet kapok, mint... - Tartsd meg, jó? A nő már kilépett az ajtón, és csattogott lefelé a lépcsőn. - Hát, kösz, de ha többre lesz szükséged, izé, írj! Tudasd velem, és én küldök neked... küldök neked, amennyit tudok. - Köszönöm, George! - A nő megállt a lépcső alján, és még egyszer csókot dobott neki. - Te meg vigyázz magadra mostantól! Este hétre járt, és Ellen még mindig nem ért haza. A férfi negyedszer is telefonált a boltba,

és immár negyedszer nem vette föl senki. Egyre jobban összeszorult a gyomra. A felesége gyakran stoppolt hazafelé, hogy megspórolja a buszjegy árát, és mindig csak nevetett az ő féltésén. De a fene egye meg, igenis vannak elmebetegek a világon, és... Már az első csöngés felénél fölkapta a kagylót. Ida Jenkins hívta, Ellen főnökének a felesége. - Szervusz, George! - kezdte. - Csak gondoltam, megkérdezem, hogy van Ellen. Jobban érzi magát? - Magát? - ismételte meg a férfi dermedten. - Történt vele valami? - Hát hogyne! - érkezett a vékony, fémes hang. - Rosszul lett munka közben. Annyira eltemetkeztél a dolgozószobádban, hogy észre sem vetted, hogy korán ment haza? - Izé... - A férfi vadul tekintgetett szerte a konyhában, a füle erőlködött, hogy hangot halljon a lakásban. - Nem hiszem... - Nézd, muszáj letennem. Tom föl fog hívni New Yorkból, hogy beszámoljon az új ékszerekről, amiket megvett. Mondd meg Ellennek, hogy nem kell bejönnie holnap vagy pénteken sem, ha még mindig nincs jól! Kérd meg, hogy hívjon föl engem holnap este! -Izé... - És még egy, George. Ellen annyira rosszul volt, hogy nem vette észre, de juttasd eszébe, amikor jobban lesz, hogy nála van az egyik kiállított gyűrűnk. Egy nagy zöld, ami smaragdnak látszik. Tudni fogja, hogy melyikre gondolok. És most jó éjszakát! - Mielőtt a férfi megszólalhatott volna, Ida visszatette a telefonkagylót a helyére. A másnapi postával érkezett egy képeslap. A férfi fölismerte a kézírást, de a gyomra anynyira fájt, hogy alig tudta elolvasni. Ez állt rajta: „George, sajnálom, de a te pénzedre is szükségem volt. Az újrakezdés, még Tommal közösen is, meglehetősen költséges, és ahogy mondtad, kétszáz dolcsi teljesen megváltoztathatja a dolgokat. Jobb lesz, ha mindent elmagyarázol Idának. És George, tényleg nem kellene már SF-et írnod. Túl sok vad ötlete támad tőle az embernek." Sohár Anikó fordítása

Richard Burton Matheson (1926-2013)

H

A

RICHARD MATHESON 1957 elején,

harmincegy éves korában úgy dönt, hogy felhagy mindennemű alkotói tevékenységgel, akkor is joggal emlegetnénk a tudományos-fantasztikus irodalom (és a horror) legnagyobb alakjai között. „Férfitól és asszonytól született" című novellája (1950) egy csapásra az elismert szerzők közé emelte, a következő hét évben pedig négy regénye és több mint félszáz novellája jelent meg, köztük olyan, azóta klaszszikussá lett írások, mint a négy filmfeldolgozást megért Legenda vagyok (1954), A hihetetlenül zsugorodó ember című kultmozi alapjául szolgáló The Shrinking Man (1956), vagy épp a legutóbbi adaptáció, a 2011-es Vasököl eredetije, a Steel (1956). Szerencsére Matheson nem hagyott fel az írással, viszont az 1960-as évektől egyre inkább a jobban fizető televíziós és filmes munkáira koncentrált. Forgatókönyveinek egy részében saját korábbi műveit dolgozta fel (ilyen az 1957-es A hihetetlenül zsugorodó ember, az első The Twilight Zone sorozat jó néhány epizódja, vagy az 1964-es Az utolsó ember a Földön, a Legenda vagyok első filmes feldolgozása). Tucatnyi tévésorozathoz írt

egy-egy (némelyikhez több) részt, és számos tévéfilm forgatókönyve fűződik a nevéhez, többek között a Marsbeli krónikákból készült 1980-as, háromrészes minisorozaté is. Az 1990-es évektől ismét a prózaírásra összpontosított. 1992-től idén júniusban, 87 éves korában bekövetkezett haláláig 16 regénye jelent meg (igaz, ezek egy részét korábban írta), ám sikerük meg sem közelítette korai munkáinak népszerűségét. A 2007-es filmfeldolgozás apropóján kiadott Legenda vagyok című kötetet leszámítva Mathesonnak mindössze hat novellája jelent meg magyarul (ebből négy a Galaktikában). Szerencsére a kötet a címadó regényen kívül egy tíznovellás válogatást is tartalmaz, így immár magyarul is sokkal teljesebb (bár korántsem átfogó) képet kaphatunk a szerző írói munkásságáról. Matheson leggyakrabban visszatérő témája a végletekig kiszolgáltatott ember küzdelme az életben maradásért, veszélyeztesse azt akár a társadalom kegyetlensége, akár az emberi felelőtlenség, akár valamiféle leírhatatlan, természetfölötti borzalom. „Számomra ő ugyanabba a kategóriába tartozik, mint Bradbury és Asimov" - nyilatkozta Mathesonról Steven Spielberg, aki persze igen sokat köszönhet az írónak, hiszen első komolyabb sikeréi az ő (saját novellájából írt) forgatókönyve, a Párbaj megfilmesítésével aratta. Ám Spielbergből nem az elfogultság beszélt. Matheson halálával a sci-fi „aranykorának" egyik utolsó óriása távozott közülünk. Művei azonban velünk maradnak, és kitörölhetetlen hatást gyakorolnak a huszonegyedik század populáris kultúrájára. Rinyu Zsolt

Ha kimászunk egy ablakon, még az is megeshet, hogy egy másik időbe csöppenünk...

Richard Matheson

A múltre nyíló ablak

R

ÖGTÖN AZ ELEJÉN hadd mondjam el: nem hibáztatom a lányomat azért, ami történt. Igazából már a „hibáztatom" is túl erős lenne. Inkább azt próbálom mondani, hogy a lányom nem felelős a történtekért. Miriam jó lélek, jó szándékú ember. Soha (vagy majdnem soha) nem panaszkodott amiatt, hogy hozzá költöztem. És Bobhoz. Meg a három fiúhoz. Vagy ha mégis, azt annyira futólag tette, hogy törődni sem kellett vele. Bob viszont... jó, hagyjuk! (A lényeg az: Miriam nem adta jelét, hogy bánná, amiért tartósan berendezkedtem náluk. Tudta, magányos vagyok, barátaim nincsenek, mindenki meghalt körülöttem, imádott feleségem, Agnes is nagyon hiányzik.) A lányom sejtette, mi játszódik le bennem, gondoskodó volt és kedves. És ami a legfontosabb: szeretett.

Ennyit az alaphelyzetről. És mi lett a vége? Az egész család folyamatos feszültségben élt miattam, tudom. Pedig megtettem, ami tőlem telt, kizárólag a második fürdőszobát használtam (nem vetemedtem olyan vakmerőségre, hogy a főfürdőbe lépjek), azt is a lehető legrö-

videbb időre foglaltam el. A kis fekete-fehér tévét néztem a szobámban, és csak kivételes alkalmakkor ültem le a nappaliban álló nagy, színes, 140 centiméteres LCD tévé elé, olyankor, amikor mind egyetértettünk a napi műsorban. A könyveim legtöbbjét egy raktárban tároltam, nem akartam őket újraolvasni. Úgyis ismertem mindet. Azért akadt ok a feszültségre. Néhány ételt kénytelen voltam elkerülni. Időnként új gyógyszerekre volt szükségem. Különféle orvosokhoz kellett vinniük. (2008-ban, az agyérgörcsöm után elveszítettem a jogosítványomat.) Kár is folytatnom. Röviden szólva, útban voltam. Úgy döntöttem, elmegyek. A társadalombiztosítástól meg az Írókamarától (egészen sikeres tévésorozat-szerző voltam a 60-as, 70-es években) elég nyugdíjat kaptam. Elég bevételem volt ahhoz, hogy akkor is minden hónapban küldjek pénzt Miriamnak, ha már nem lakom náluk. Nem árultam el neki, hogy el akarok költözni. Tudtam, hogy megpróbálna lebeszélni. A ko-

>

romra (nyolcvankettő voltam, későn nősültem), az egészségemre (bizonytalan), a társaság utáni vágyamra (bizonyos) hivatkozna. Nem akartam vitába keveredni, egyszerűen hagytam egy búcsúlevelet a konyhaasztalon. Semmit nem vittem magammal. Ami kell, azt majd utánam küldik, ha találok egy bútorozott szobát vagy lakást. Megvártam, amíg Miriam lemegy vásárolni. Bob dolgozott (autókereskedő, szegénykém), a fiúk - Jeremy tizenhét, Arthur tizennégy és Melvin tizenkét éves - iskolában voltak. Elhagytam Kelseyék három hálószobás, két fürdőszobás sasfészkét (Jeremy valószínűleg boldogan foglalja majd vissza a saját szobáját), és elsétáltam a Church Avenue-ra. (Azt említettem rnár, hogy a házuk Brooklyn Flatbush-negyedében volt? Nem, még nem. Hát, ott volt.) Láttam (egy ideje) egy hirdetést a helyi újságban, hogy arrafelé működik egy Arany Évek nevű nyugdíjasotthon. A neve hallatán rögtön rám tört a depresszió. Arany évek, na, persze! De nem voltam abban a helyzetben sem állapotban -, hogy túl hosszan keresgéljem a megfelelő helyet. Az Otthon - nehezen vettem rá magam, hogy otthonként gondoljak rá - a Flatbush Avenuetól pár háztömbnyire nyugatra működött. A hirdetés ezt állította. Az igazat megvallva, sosem tudtam, merre van nyugat meg kelet meg észak meg dél. Reméltem, jó irányba tartok, és ez hamarosan be is bizonyosodott. Egykettőre megtaláltam, másfél háztömbnyire állt attól a helytől, ami fiatal koromban az RKO Kenmore Mozi volt. Nem nézett ki rosszul, tisztára volt festve, a bejárat fölötti felirat azt hirdette, hogy ez az A-any Évek. Az R hiányzott. Nyugdíjasokról nem írtak ki semmit. Azt hiszem, ezt a helyet kerestem. A csengő olyan fülsüketítő hangerővel szólalt meg, hogy összerezzentem. Egy idős nő nyitott ajtót. Az első megérzésem azt súgta, övé a ház, és hogy ne veszítse el, kénytelen kiadni a használaton kívüli hálószobákat. Rám mosolyogott. - Szobát keres? - kérdezte. Kérdése máskor rosszul esett volna. De olyan barátságos arccal, olyan kedves hangon szólalt meg, hogy csak egyetérteni tudtam.

- Igen, azt - feleltem udvariasan. - Akkor jöjjön be! - biccentett. Bérről szó sem esett, míg keresztül vezetett az alig megvilágított előszobán, melynek mindkét oldalán fakuló fotók és festmények lógtak. A nő velem egyidős lehetett, nem mintha meg mertem volna kérdezni tőle. Haja ezüstösen őszült, ruhája rég kiment a divatból, fekete szoknyája a bokájáig ért. Mégis fiatalosan lépkedett. Egy ajtóhoz értünk, kinyitotta. - Itt is vagyunk - mondta. - Szóljon, ha valamire szüksége van! És azzal eltűnt. Becsuktam magam mögött az ajtót, és körülnéztem. Szükség? Furcsa szó. Mégis meg kell barátkoznom vele. Szükségem volt egy helyre, ahol letehetem végre a kalapomat (pontosabban: a sapkámat). Szükségem volt rá, hogy hagyhassam végre Miriamot fellélegezni. Új otthonomnak két ablaka volt. Az előttem lévőből a Church Avenue autóira és néha-néha elsétáló gyalogosaira láttam. Vagyis semmi különösre. A szobámat is jól megnéztem, abban sem találtam semmi rendkívülit. A bútor egyidős lehetett velem. Saját fürdőszoba persze nem járt, osztoznom kell másokkal. Semmi baj. A ház kellemes csöndbe burkolózott, csak az előtte elhúzó járművek zaja hallatszott. Ez a hely pont jó lesz. A másik ablakhoz léptem, ez egy üres telekre nézett. Jobbra a Church Avenue, egy pár pillanatig azt bámultam. Azután úgy éreztem, egy vödör hideg vizet zúdítottak a nyakamba. Olyan hirtelen rándultam össze, hogy szinte láttam, amint a gerincem darabokra hullik, akár egy túl vékonyra sikerült torony, és kizuhan a testemből. A Church Avenue-t láttam, odáig rendben van. De ez nem az az utca volt, amit ismertem. Kétségtelenül - és hihetetlenül - megváltozott. Egyszerűen szólva: azt sem tudtam, hova csöppentem. Más volt. Hogy hogyan volt más, azt nem tudtam volna megmondani. Mihez kezdjek? Vén bolond vagyok, hát felhúztam az ablakot, és recsegő csontokkal kimásztam (inkább kászálódtam), a túloldalon pedig lehuppantam az utcára. Az eséstől

beleállt a fájás a gerincembe: éreztem, hogy mégis egyben maradt. Nem törődtem vele, és olyan gyorsan, ahogy csak bírtam, elindultam a Church Avenue felé. - Jaj, istenem! - emlékszem, ezt morogtam (aznap délután nagyon sokat morogtam). Más volt. Teljesen más. Olyasmi, mint fiatal koromban. Fiatal! Lépni sem tudtam rendesen, csak csoszogtam. Kerestem egy kirakatot, és megnéztem magam. Rajtam semmi sem változott. A tükörképem a megszokott maradt: nyolcvankét éves, ősz (de szépen nyírt) szakállú, emlékezetes vonásoktól mentes férfi, gyérülő hajú koponyáján sapkával. Egész szemrevaló. Viszont nyolcvankét éves. Lehet, hogy a Church Avenue megváltozott, én maradtam, aki voltam. Belestem a boltba, hentesbolt volt, a kirakatán felirat: Esposito-féle Hús. Megint úgy éreztem, hogy a gerincem jéghideg és cseppfolyós. Johnny Esposito! Az Y-osok! A banda! Épp abba az időbe kerültem? Hány éves voltam akkor? Tizenhárom? Tizennégy? Micsoda? - Jaj, istenem! - mondtam megint (mondtam már: ez egy ilyen morgós délután volt). Rendben, én nyolcvankettő maradtam, de mégis, melyik évben jártam? Ha Johnny Esposito még él, vajon ráakadok Harry Pearcere és Ken Naylorra meg a többiekre is? Atyaég, ha néhány háztömbbel továbbsétálok, és jobbra fordulok, ott lesz a YMCA? Találkozom a régi haverokkal, akik az udvaron softballoznak? Aki eltalálja a verandaoszlopot, két pontot kap! Jesszusom, mióta nem jutott ez eszembe! Na, nem! Meg kellett ráznom a fejem. Ez teljes őrület. Mi történik, ha odaérek? Mi lesz, ha magamat is meglátom az udvaron játszók között? Épp a Ravens elkapója volnék. Megbámulnám? Továbbsétálnék? Magamra kiabálnék? Dobd jó messze, Rich! Kizárt. Elég az értelmetlen gondolatokból! A Church Avenue átalakult. Ebből még nem következik, hogy az egész környék megváltozott. Biztosra vettem, hogy ez képtelenség. Vagy mégsem? Hirtelen megértettem mindazt az őrületet, ami történt velem. Egy másik korba kerültem!

Írtam tévés forgatókönyveket az időutazásról, de most igazából átéltem! Vagy csak álmodom? Miriaméknál vagyok, az ágyamban fekszem, és nem hagy békén a múltam? Ha így van, akkor miért maradtam nyolcvankettő? Miért maradtam a régi testemben és agyamban? Csak egy módon szerezhettem bizonyságot. Mentem tovább, nézelődtem. Próbáljam megkeresni a Y-os haverokat? Valószínűleg nem kéne. Ki tudja, hogy ez a kis darab múlt (már önmagában is őrület) sokkal messzebb ér-e annál a helynél, ahol állok? Eleve megfejthetetlen, hogy mi okozta a változást, hogyan lehetne akkor bármi fogalmam a határairól? Jobb is, ha nem tudom. Egyszerűbb, ha a Church Avenue-n maradok. Talán csak ennyi az egész. Vissza kellene fordulnom! A Y és amit ott találnék, nem létezik már. A banda a fiatalságomhoz tartozott, annak is egy lényegtelen részéhez. Miért volna olyan fontos, hogy találkozzak velük? És isten a tudója, jobb is, ha nem látom magam, ahogy kölyökkoromban softballozom. Vannak sokkal fontosabb dolgok, amiket meg kell ismerni. És ki lehet a megmondhatója, hogy mikor ér véget a múltba tett kirándulás? Én biztosan nem. Úgyhogy elindultam - merre is?... keletre - végig a Church Avenue-n, azt hiszem, a Flatbush Avenue felé. Úgy is volt: hamarosan megláttam a Kenmore Mozi tábláját. Már ki is tudtam venni a feliratot. Zálogocska. összeborzongtam a látványtól. Vasárnapi iskola után láttam, délután. A nővérem vitt el engem és az anyánkat... ők a templomból jöttek. Mennyi lehettem? Tizenkettő vagy tizenhárom? Nem fog eszembe jutni, de egyre közelebb kerülök a válaszhoz, gondoltam. A vetítés előtt a Bickford Bisztróban ebédeltünk, amit (új borzongás) épp kiszúrtam a Flatbush Avenue túloldalán. A kereszteződésben, a templom közelében állt. Istenem! Az egyik emlék követi a másikat. Most a Flatbush Mozi, a kereszteződésen túl. Ennek kisebb táblája volt, alig tudtam kivenni rajta a feliratot. Brooklyn, USA - emlékszem, azt is láttam. Van benne egy jelenet, ami egy fodrászüzletben játszódik, egy kuncsaftot (úgy rémlik, egy gengsztert) egy jégcsákánnyal ölnek meg. Ijesztő egy - hogy is? - tizenhárom éves srácnak. Vagy

>

akkor már tizennégy voltam? És az utca végén működött egy kocsma-étterem, ahova az igazi gengszterek jártak, ott ettek, sőt az esküvőjüket is ott tartották. Olvastam róla az újságban, amikor... még mindig nem jutott eszembe, hány éves lehettem akkor. Hirtelen rájöttem - és ez egyszerre volt izgalmas és ijesztő -, hogy ha tovább megyek a Church Avenue-n, akkor eljutok addig a vén téglaépületig, melyet 81. számú Általános Iskolának hívtak. Ott van még vajon? Miért ne lenne? Kivéve, ha a múltnak ez a darabja odáig már nem ér el. Ez a lehetőség tűnt a legrémisztőbbnek. Egyáltalán, miért pont velem történik mindez? Talán kérdezzek meg valakit? Nem, az bolondság volna. A mellettem elhaladó járókelők mind egyértelműen ebbe az időbe tartoztak. Nem volt rá bizonyítékom, de ahhoz nem fért kétség, hogy az én arcomról egy pillanatra sem tűnt el a folyamatos csodálkozás. Senki más nem látszott ilyen meglepettnek. Ök mind a saját idejükben maradtak, én voltam az egyetlen betolakodó. Nem kéne megtudnom, meddig tart a múltbeli világ. Ha a 81. számú Általános Iskola még tényleg a helyén van, én akkor sem bírnék eljutni oda, az túlságosan megviselne. És mi lesz, ha mégis odaérek? Meglátnám a fiatal magam egy órán (és mit tanulnék? Nyelvtant? Matematikát? Földrajzot?). Ki volna a tanár, csak nem Mrs. Ottolengui? Jó isten, eszembe jutott a neve! Ez is rémisztő! Ezek szerint végleg beszippantott a múltam? Rémülten néztem a kézfejemre (vagy reménykedve?). Semmi. Még mindig öreg vagyok. A szokásos, sötétkék, vastag erek. Nem szabadultam meg a nyolcvankét évemtől. Jézus Krisztus, mi folyik itt? Hirtelen riadt düh tört rám. Mire való ez az egész? Egy pillanatra (de csak egy pillanatra) eszembe jutott, hogy visszasiethetnék a nyugdíjasházhoz, és bemászhatnék az ablakon. Kivéve (ijesztő feltételezés), ha már ott sincs az a ház. Mit csináljak, ha a múltban ragadtam - magányos vénember, aki nem tud elszökni a saját gyerekkorából. Ez kizárt. Biztosan maradt még valami rend a világban! Kell, hogy értelme legyen annak, amin keresztülmegyek. Mi célja volna minden

ok nélkül visszaforgatni az időt? A természet ok nélkül nem megy keresztül ilyen különös torzuláson. Hát, rendben, úgy döntöttem (nem mintha lett volna más választásom), hogy továbbmegyek, és hagyom, forduljon az idő kockája arra az oldalára, amelyikre akar. Átvágtam a Church Avenue-n, és közben azon morfondíroztam, milyen következménye lehet annak, ha hagyom, hogy itt gázoljon el egy elhaladó autó. Egy fék csikorog, egy nagy ütés, az öregúr az aszfaltra zuhan, valószínűleg vége is. Ki gondoskodna a tetemről? A fiatalabb önmagamnak is ugyanez lesz a sorsa, ha betölti a nyolcvankettőt? Rejtély rejtély hátán. Megtörténne újra? Hátborzongató lehetőség. Mindegy, épségben elértem a túlsó járdaszegélyt, nem is figyeltem egy mellettem pár centivel elsuhanó, ingerült sofőr kiabálására. A holland református templom állt előttem. Emlékszem, sokat kosárlabdáztam a tornatermében. Tornaterem egy templomban? - csodálkoztam zavarodottan. Ugyanakkor az öröm is visszatért. Ha egy nyolcvankét éves ember titokzatos módon szembetalálkozik a múltjával, felesleges az ijesztő megérzésekkel foglalkozni. Élvezd, amíg tudod! - biztattam magam. Hát, élveztem is. Végigbandukoltam az emlékeimben élő Flatbush Avenue-n, és újra meghatódtam minden látnivalón, amiről azt hittem, már csak a fejemben létezik - legalábbis, amikor újra a szemem elé került. Lofték cukrászdája. Mindig akkora dobozzal kértünk, amibe egy font vaj is elfért volna, de itt alulra vékony réteg fagyott eper, arra vastagon vaníliafagylalt került. Háromnak is elég volt egy adag vagy négynek, ha a bátyám, Bob is megjelent, sőt ötnek, ha a menyasszonya, Mary is vele érkezett. Istenem, gondoltam, bármelyik gyerekem, John, Arthur vagy Miriam meg tudta volna enni egyedül az egészet. Kicsit arrébb állt a gimnázium, amelyikbe Barbra Streisand is járt. Először nem jutott eszembe, hogy hívják. Miért nem, ha Mrs. Ottollengui nevét egy percre sem felejtettem el? Azután beugrott: Erasmus. Az ki is volt? Matematikus? Filozófus? Valószínűleg görög lehe-

tett. Na és? Túl sok a kavargó, felesleges emlék. Koncentrálj! - parancsoltam magamra. Ekkor jutott eszembe, hogy az Erasmus a Bedford Avenue-tól indult, és egy egész tömbnyi helyet foglalt el. Az meg hogy lehet? Ilyen nagy kiterjedésű a múltba lépés? Ki tudja, miért, egy egész városnyi múltba utazhattam viszsza? Egész Brooklyn átalakult? Ha felszállok a Manhattanbe tartó metróra, a belvárosba is bemehetek? Szent Isten! Megrémültem. Úgy belekeveredhetek a régi időkbe, hogy sosem találok vissza ahhoz a rohadt ablakhoz, fis akkor mi van? Egy nyolcvankét éves 2009-ből ott ragad a... valamelyik évben. Talán kockázatos, de vállaltam. Megállítottam egy barátságosnak tűnő, idős nőt. - Elnézését kérem, hölgyem, eltévedtem. Megmondaná, hol vagyok pontosan? - Brooklynban, természetesen. Flatbushban. - Ja, persze - feleltem. - És most ezerkilencszáz... Szorosan összepréselte az ajkait. Kezdtem bosszantani. - Negyvenegy van - bökte oda, mintha egy szemtelenkedő kiskölyökkel beszélne. - Negyvenegy... - ismételtem. - Bizony. És ha eltévedt, érdeklődjön inkább egy rendőrtől! - Igaz - feleltem -, nagyon köszönöm! A tekintetében gyanakvás és kíváncsiság keveredett. Nem akartam tovább zaklatni, még egyszer megköszöntem a segítségét, és tovább sétáltam az 1941-es Flatbush Avenue járdáján. Örültem, hogy kapcsolatba léptem a múlttal (méghozzá úgy tűnt, sikeresen). Még akkor is, ha nem nyertem meg az öreg hölgy tetszését, rövid beszélgetésünk végére kifejezetten gyanakvóvá vált. Nem értettem, miért. 2009-es ruhám különbözne feltűnően a megszokottól? Vagy a kérdezősködés tűnt különösnek, esetleg ijesztőnek? Igyekeztem kiverni a fejemből a kérdéseket, mert éreztem, a válaszok egyre zavarosabbak volnának. Menet közben az Erasmust bámultam, és közben az is beugrott, hogy néhány házzal lejjebb, az épület Bedford Avenue-i oldalán állt a zsinagóga (emlékszem, a nyitott hátsó ajtón keresztül mindig kihallatszott az éneklő imád-

WWW.GALAKTIKABOLT.HU

>

kozás). Pár házzal tovább lakott a nagynéném és a nagybátyám, közvetlenül annak a kétszintes áruháznak a szomszédságában, amit ők takarítottak, és ahova egy este elvittek engem és Francis unokaöcsémet, hogy megmutassák a szétvert flippereket - egy helyi razzia eredményét. Az elsőn fagylaltozó működött, ott vettem mindig... Ez már sok! Az agyamat ismét elárasztották a felesleges emlékek. Úrrá kell lennem rajtuk, nincs mese. Igyekeztem koncentrálni, hogy félresöpörhessem őket. A Flatbush Avenue-n sétáltam. Itt kell maradnom - szellemileg is -, élvezni a láthatóvá vált múltat anélkül, hogy a figyelmemet végképp elvonná az egyre támadó nosztalgia. Iól van. Eszembe se jusson, hogy becsöngessek nagynéném és nagybátyám kapuján! Most már elhittem, hogy a ház tényleg ott lesz, és tudtam, ha ajtót nyitnak, abból rettenetes bonyodalmak következnének. A fejem megtelt őrült magyarázatokkal. Igen, tudom, nyolcvankét éves vagyok, de igazából tizenöt. Én vagyok Richard, az unokaöcsétek, 2009-ből érkeztem. Kimásztam egy Church Avenue-i ház földszinti ablakán, és - kapaszkodjatok! - most itt állok, 1941-ben. Szerintetek is furcsa eset? Nyilvánvaló lehetetlenség. Ha az ember a saját múltjában tesz időutazást, akkor bizonyos szabályokat be kell tartania, néhány határt nem szabad átlépnie. Ezek közül az egyik: ne gondolkozz túl sokat! A másik: ne kerülj kapcsolatba senkivel! Csak figyelj! Jól van, jól van, értem! Végigcsoszogtam a Flatbush Avenue-n, és a múltat figyeltem. Csak figyeltem. Visszamentem Lofték cukrászdájához, és rámosolyogtam a kirakatban álló édességhalmokra. Legtöbbjük húsvétra készült, április lehet. Az Erasmus kapuján ki-be járó diákokból ítélve, áprilisi hétköznap. Úgy emlékeztem (valószínűleg, jól), hogy Miriam három fia is iskolába ment. Csak éppen hatvannyolc évvel később! Megdöbbentett a gondolat, gyorsan ki is zártam a fejemből, inkább folytattam a sétám az emlékek útján. Csak előbb megnéztem magam Lofték kirakatában: még mindig egy öreg, ősz szakállú embert láttam visszatükröződni. A palacsintázó következett. Öröm nézni! Mosolyogva figyeltem a tésztát, ami vékony su-

gárban csorgott a forró hengerre. Lenyűgözve bámultam, ahogy kis buborékok pukkannak az egyforma, körbeforduló tésztakörökben, azután egy késlap jelenik meg, hogy varázslatos ügyességgel megfordítsa a félig sült finomságokat. E mesés látványosság végeztével egy másik - még az előzőnél is varázslatosabb - kés három palacsintát helyezett minden várakozó tányérra. Vagy tizenöt percen át néztem a készülő édességet, az arcomról, semmi kétség, egy pillanatra sem hervadt le a széles mosoly. Hirtelen az eszembe villant, milyen kellemetlenül közel van ide az a lépcső, amely a másodikon lévő ruhakölcsönzőhöz vezet, onnan pedig abba a harmadik emeleti lakásba, amelyben a kisiskolás éveimet töltöttem az anyám, a nővérem és a bátyám társaságában. Azt mondtam, „kellemetlenül közel", hiszen most igazán szembe kellett néznem az időutazás nehézségeivel. Ha felkapaszkodom a lépcsőn, és bekopogtatok, vajon az anyám nyit ajtót? Lehet, hogy dolgozik, az Ebinger Pékségben van, a nővérem pedig az Abraham & Strausnál. És ha én nyitok ajtót? Ez a rejtély kibogozhatatlan. Nyilván csak bámulna rám, várna, én meg nem tudnám, mit mondjak. Vagy, ami a még rosszabb, valami butaságot dadognék, „Bocsánat, fiam, azt hittem, itt lehet szmokingot bérelni." Micsoda bolondság! Rájönne, hogy az ő megvénült változata vagyok? Miből találná ki? A pillanat mindenképpen zavarba ejtően suta lenne, vagy ha lelepleződöm, még annál is rosszabb. Valószínűleg mindketten halálra rémülnénk, és én volnék nagyobb veszélyben. Nem, hagyjuk ezt! Menj tovább! Isten mentsen meg attól, hogy hihetetlen vándorutam során szembetalálkozzam a fiatalabb önmagammal! Sétálj csak tovább! A következő háztömb. Grant Filléres Áruháza. Keresztülvágtam az utcán, melyen régen iskolába jártam. Vajon a 119. Általános Iskola még mindig ott áll? Nem „még mindig"-et akartam mondani, hanem azt: „most". Felesleges volna odáig menni. Mi értelme? A hosszú gyaloglás - legalább háromnegyed mérföld biztosan visszalökne 2009-be, és akkor mihez kezdenék? Talán másszak ki megint azon az ablakon (már ha egyáltalán ott van még)? Másodszor valószínűleg nem működne ugyanígy.

Helyesebb, ha a Flatbush Avenue-n maradok, és nézelődöm. Kár volna bármit is kihagyni, jobb nem kockáztatni. Isten ments, hogy vegyek valamit emlékbe! Az borzasztó nagy hiba lenne. Grant. A nagynéném és Vivian unokahúgom mindig itt vásárolt Hálaadás másnapján. Vagy Karácsony másnapján? Már nem emlékszem, mikor. A Maradék-kiárusításra hajtottak, a feleslegessé vált készletre, az alacsony árakra. A következő háztömbben a Woolworth következett, egy másik nagyáruház. Vele szemben kis élelmiszerkereskedés bújt meg, ahol, emlékszem, valami sztrájk idején öl centért egy liter tejet, kilenc centért Pechter-féle cipót, tizenhárom centért pedig fekete, savanyú rozskenyeret kaptam. Elég ebből! - figyelmeztettem megint lázongó emlékeimet. Csak nézelődj! Hessegesd el a múltból felrémlő ételek képét! Még a tíz centért kapható, tejszínnel töltött három sütire se gondolj! Se a Dusky Danre, a kőkemény karamellás nyalókára... Állj! - parancsoltam elszabaduló gondolataimnak! Hagyd abba!

De képtelen voltam rá. A régi dolgok mind újra beszivárogtak a fejembe. Merkel Húskereskedése a túloldalon. Egy font szalonna tizenkilenc cent. Imádtam a fehér kenyérből készült pirítóst, amire anyám sült szalonnát és majonézt rakott. Középiskolás koromban azt ebédeltem a legszívesebben. Ha most, nyolcvankét évesen ennék egy ilyet, rögtön rosszul lennék. Akkoriban viszont... A sarkon a zöldség-gyümölcs árus következett. Szó szerint megjelent előttem, amit itt vettem mindig: leveszöldség öt centért, egy nagy zacskó répa, hagyma, karalábé és... Jesszusom, elég már! - könyörögtem a gondolataimnak. Elégedj meg a nézelődéssel! Hiába, lehetetlen voltam. Rögtön a Loew King Mozihoz értem, itt láttam a Marx-testvérek filmjét, a Botrány az ügetőnt. Kicsivel utána jött a Rialto, ahol az Elfújta a szélt néztem meg. A kínai étterem, a tekepálya. Nincs még vége? Emiatt kockázatos az időutazás? Mármint, az a fajta időutazás, ami engem magába szippantott. Abba kellett hagynom, muszáj volt véget vetnem a céltalan emlékek

>

végtelen áradásának, az egyszerű valóságdarabok minden ok nélkül előhömpölygő sorának. De hogyan? Kétségbeesetten megtorpantam. Csinálj valamit, de jól! - rimánkodtam magamban. És akkor eszembe jutott. Adeline. Hát persze! Hogy feledkezhettem meg róla! Ha volt egyáltalán bármi célja ennek az egésznek, akkor Adeline az, első és egyetlen szerelmem. De hol van? Lehetséges, hogy ott ül a Bedford Avenue-i bérház előtt, ahogy emlékeimben mindig megjelenik? Anyámmal és húgommal pont az utca túloldalán laktunk. Velünk szemben, a harmadikon élt Adeline, én meg folyton anyám hálószobájának ablakában álltam, és őt bámultam. Miért nem szedtem össze soha a bátorságomat, hogy átmenjek a túloldalra, és megszólítsam? Pedig halálosan szerelmes voltam belé. Emlékszem, tizenöt éves koromtól kezdve más lányok is felbukkantak körülöttem. Jane a Long Islanden. Lucille Brooklynban. Mary a suliban. Agnes élethossziglan. De egyikük sem ért fel Adeline-hez. Ő az én angyalom, mindig így neveztem magamban. Egyszer pont mögötte álltam sorba a sarki csemegeboltban. Köszöntem neki egyáltalán? Megszólítottam? Hát nem. Némán csodáltam, megbénított a szerelem. Most beszélnem kell vele. Muszáj! Vakon - csoda, hogy nem a Flatbush Avenue-n végeztem, bár jó pár dühös autóduda és legalább egy vadul csilingelő villamos jelezte, merre járok - végigsiettem az Albemarle Roadon. Fogalmam sem volt, a helyén vár-e még a régi Bedford Avenue, de nem is gondolkodtam rajta. Látni akartam Adeline-r, csak ez számított. Futottam, ahogy a lábam bírta, ami ebben a korban nem jelent túl sokat, inkább csak kapkodó Csoszogást. De nem törődtem vele, nem féltem az infarktustól, kutyába se vettem izgatottan kattogó pacemakeremet. Újabb agyérgörcs? Nem érdekelt. Egyetlen egy ember töltötte be a gondolataimat. Egyetlen név. A Bedford Avenue-hoz értem, és még ott volt! Jobbra fordultam, tekintetemet türelmetlenül előreszegeztem. Ott! Két lány üldögélt a házuk bejáratához vezető lépcsőn.

Az egyikük Adeline. Lefékeztem. Amióta futásnak eredtem, fel sem tűnt, hogy lihegek. Az utca túloldalát néztem. Ő az, ugye? Igen, biztosan. Haja arannyal koszorúzza a homlokát. Összetéveszthetetlen. Számomra biztosan. A kép, amely hatvanhét éve az agyamba égetve él. E gondolat hatására megtorpantam. Már nem voltam tizenöt. Megvénültem. Nem, ez sem igaz. Felnéztem anyám hálószobájának az ablakára, de nem láttam semmit. Habozás nélkül átmentem a túloldalra, és újra felnéztem. Ott álltam az ablakban, és Adeline-t bámultam. Remegni kezdtem, alig kaptam levegőt. El tudják képzelni, milyen az, amikor az ember megpillantja fiatal önmagát? Az igazi fiatal önmagát? És milyen tudni, hogy mire gondolhat ez a fiatalember? Én igazából nem tudtam. Nem voltam ott, benn a koponyájában, az agyában. Sejtettem, mi járhat a fejében, de nem leshettem be a gondolatai közé. Kis különbség talán, nekem mégis nagyon fontos. Annak megfelelően kellett cselekednem, aki abban a pillanatban voltam: a nyolcvankét éves Richard Swanson. Elhatároztam, hogy nem elégszem meg a múlt közvetlen közelről való tanulmányozásával, hanem meg is változtatom. Megfordultam, és arrafelé indultam, ahol Adeline és a barátnője, egy olasz lány üldögélt. A barátnő nevére már nem emlékeztem, talán Luisának hívták. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy esetleg a fiatal Richard is látja, amint a lányok felé tartok. Hogyne látná! Talán éppen azon töpreng, ki lehetek? Felháborodik rajtam? Éppen megszegem az időutazás egyik alapszabályát, hiszen kapcsolatba lépek a múlttal. Nincs baj, nyugtatgattam magam elszántan. Ezt a szabályt én találtam ki saját magamnak, nem mástól tanultam. Űgyhogy, a francba vele! A rohadt, büdös francba! Itt álltam végre Adeline előtt. Most mindent megváltoztathatok. A lépcsővel szemben megálltam, és őt bámultam, az angyalomat. Még mindig az volt, az emlékek nem hazudtak. Gyönyörű lány, hihetetlen szépség. Szeretlek, gondoltam, mindig csak téged szerettelek.

Látták, hogy megállok, látták, hogy meresztem rájuk a szemem. - Mi kéne, öreg? - szólt rám gorombán az olasz lány. Ezzel rögtön a helyemre is rakott, gondoltam. És akkor valami borzalmas dolog történt, az egész kaland legrosszabb pillanata. Ugyanúgy megbénult a nyelvem, mint amikor a csemegeboltban álltunk sorba. Kétségbeesve szerettem volna elmondani, ki vagyok. Hogy fiatalabb önmagam abban a pillanatban is nézi öt az utca túloldalán egy ablakból. Hogy szereti öt, és én, az előtte álló vénség, azóta is ugyanúgy érzek. Hogy beszélnie kell a fiatalabb velem, össze kell ismerkedniük. Viszont kell szeretnie őt. Most. Még ebben az évben. Mindörökké. Egy szó se jött ki a számon. Rajtam múlt, vagy azért nem beszélhettem, hogy ne sérüljön az időutazók szabálya? Hogy meddig álltam ott a szótlan szerelem néma szobraként, azt nem tudom megmondani. Ahhoz elég sokáig, hogy zavarba hozzam vele a lányokat. - Mit akar? - kérdezte ő. El akarom mondani, hogy szeretlek! - kiabáltam belül. De a nyelvem béna maradt. És akkor Adeline olyasmit kérdezett, amit sosem fogok elfelejteni, és mindig boldoggá tesz, ha eszembe jut. - Rosszul van? - kérdezte aggódva. Szeretettel. Erre mindig emlékezni fogok. Szavai hatását csökkentette, hogy az olasz lány közbevágott. - Húzz innen, öreg, mert rendőrt hívunk! Ez hatott. A pillanat varázsa szertefoszlott. Szó nélkül - még mindig képtelen lettem volna bármit mondani - megfordultam, és tovább sétáltam. Magamban átkozódtam. Az isten szerelmére, menj vissza, és magyarázd el neki, miről van szó! Ha nem teszed meg, az a szegény, hallgatag srác az ablakban annyit sem mond majd, hogy mukk. És mindennek vége. Mint mindig, a rohadt életbe! Ahogy mindig! Nem emlékszem, hogyan jutottam vissza a Flatbush Avenue-ra. Egyetlen lépésre sem. El kellett mennem a rendőrség előtt, az Edison

bolt előtt. Egy emlékfoszlány sem maradt az egészből, csak az, ahogy leülök a régi házunk bejáratának a lépcsőjére. És látom magam, amint kilépek a kapun. Ösztönösen félrehúzódtam, rémülten próbáltam elkerülni a találkozást. Nem mintha a probléma addigra ne oldódott volna meg: már elhaladtam magam előtt. Hogyan írjam le az érzéseimet? Semmi kétség, le voltam nyűgözve, de zavar, sőt rémület fogott el. Hogy miért? Gondolják csak végig! Én - nyolcvankét éves - nézem a tizenöt éves változatomat, ahogy elsétál előttem. A megkettőződött valóság már önmagában is felkavaró. Mi ketten, a tizenöt és a nyolcvankét éves. Hogyan simítható el az általuk keltett összevisszaság? Sehogyan, egyszerűen kénytelen voltam elfogadni az ellentmondást. És akkor rájöttem a megoldásra: még mindig rajtam múlt minden. Az időutazásnak nincsenek szigorú szabályai, azt teszek, amihez csak kedvem támad. Ha úgy tetszik, hát átformálhatom a jövőt. Gyorsan felálltam, és a nyomomba eredtem. Őrültségnek hangzik bizonyára, de hát az is. Az egész kaland őrület volt, egyetlen részletet kivéve. Hogy megtörtént. Az öregebb testem határozott (vagy legalább elszánt) léptekkel követte a fiatalabbat. - Richard! - kiáltottam utána, azután eszembe jutott, hogy a Y-os haverjaim Swaneenek becéztek. Arra jobban hallgatnék? Lehet, hogy nem. Nem fordult meg, ment tovább. Léptei ismerősek voltak. Elmosolyodtam, amikor eszembe jutott, hányszor nevezte anyám ingatagnak a járásomat. Újra utána szóltam. Ezúttal meghallotta, és megállt, körülnézett. Odamentem hozzá kijelenthetem, igen különös érzés, amikor az embert csak néhány centi választja el önmagától. Leírhatatlan érzés: egyszerre izgalmas és ijesztő. - Mi van? - kérdezte nem túl udvariasan. Ki ez az öreg, és mit akarhat? Már belekezdtem volna a mondókámba, amikor rám tört a pánik: talán ugyanúgy cser-

>

ben hagynak a szavak, mint Adeline előtt állva. De megembereltem magam, nem engedtem, hogy újra megkukuljak. - Szeretnék... - kezdtem, de elakadt a szavam. Azután összeszedtem magam. - Szeretnék segíteni. - Valami jótékonysági helyről jött? - gyanakodott a tizenöt éves én. Majdnem elnevettem magam: mindig is bizalmatlan természetem volt. Egy mosolyt nem bírtam legyűrni. Ez persze nem nagyon tetszett neki, elfordult. - Nem, nem jótékonyságról van szó! mondtam gyorsan. - Figyeljen, uram! - fordult vissza felém. De az „uram" sem hangzott túl udvariasan. - Adeline-ről akarok mondani neked valamit. Rám bámult. - Kiről? - kérdezte több dühvel, mint kíváncsisággal a hangjában. A fejemben a múltat kutatattam. Megtörtént ez velem tizenöt éves koromban? Biztosan nem. Ez valami más, teljesen más. Túlléptem az időutazás keretein. Ám ettől csak határozottabb lettem. - A lány, aki veletek szemben lakik. Aki után egész nap kukucskálsz az anyád hálószobájából - tessék, kimondtam. Megváltoztattam a jövőt. A tizenöt éves önmagam arca csupa gyanakvás lett. Egy szót se szólt. - Beszélj vele! - Ki maga, talán rendőr? - vágott vissza. Én vágtam vissza. A bizalmatlan, kamasz én. - Nem. A srác nem reagált az arcomon megjelenő mosolyra. - Figyeljen, uram... - kezdte. - Te figyelj - szakítottam félbe -, Adeline... - Honnan tudja a nevét? - csattant fel. Nem értette, mit akarhatok. Lehet, hogy mindent elrontok? Azt nem engedhetem meg! Jól tettem, vagy rosszul, nem tudom, de támadásba mentem át. - A nevét sem tudod, mi? Semmit nem tudsz róla! - Figyeljen csak... - kezdett volna megint bele.

- Te figyelj végre rám, fiam! - vágtam újra a szavába (bár nem a fiam volt, hanem én). - Meg kell szólítanod! Hagyd abba a leskelődést, ne csak bámuld, ahogy a házuk lépcsőjén üldögél! Ismerkedj össze vele! Mondd meg neki, hogy szereted! Hogy vele akarod tölteni az életed hátralévő részét. Ne kövesd el ugyanazt a hibát, amit én! Menj oda... - Uram! - vágott közbe. - Nem tudom, miről beszél! Csak azt, hogy maga már végigélte az életét. Én hadd éljem a sajátomat! Persze rögtön megértettem, hogy igaza van. Semmi jogom belepiszkálni a sorsába. És tudtam, úgysem fogja megszólítani Adeline-t. Nélküle fog megvénülni. Csak az időmet pazarolom azzal, hogy megpróbálok beavatkozni. Emlékezni fog a találkozásunkra egyáltalán? Kétlem. A srác faképnél hagyott, én meg csak néztem, ahogy elsétál, egyre távolodik. A saját életét akarja élni, és ehhez megvan minden joga. Minek ís szólnék bele? Felesleges volt megpróbálnom. Időutazás? Jaj, ugyan! Humbug az egész. Kivéve, ha... Kivéve, ha tanultam belőle valamit. De mit? Talán azt, hogy a tegnap nem is olyan fontos. Semmi értelme másfajta múlt után vágyakozni. Vége van. Csak az emlékek maradnak. Azok viszont kitörölhetetlenek, és nem változtathatók meg. Visszasétáltam a nyugdíjasotthonhoz. Még mindig ott állt. Megnyomtam a fülsüketítően hangos csengőt, és a házinéni ajtót nyitott. Valamiképpen újra 2009 lett, nem volt rá szükség, hogy az ablakon másszak vissza. - Mégsem veszem ki azt a szobát - mondtam a nőnek. Nem lepődött meg. - Számítottam rá - felelte, és becsukta az ajtót. Visszasétáltam Miriamékhoz. Már hazaért a boltból, éppen kipakolta a zöldségeket. - Merre jártál, apu? - kérdezte. Arcon csókoltam. - Csak sétáltam egyet - feleltem. Dési András György fordítása

Beszélő némaság 8.

A PONT az isten

E

LSŐ PILLANTÁSRA talán nem értjük jól, amit látunk. Fent középen mintha az ég lenne, az égen a francia trikolor lebeg, ez akkor értelmet ad a jobbról-balról hasonlóképpen lebegő lobogóknak, amelyek szinte csattognak a szélben, és ahogy négyes-ötös sorokba rendeződnek, segítenek a szemünknek, hogy felfedezzük a szélen álló házak emeletsorait; hátul középen szépen kirajzolódnak a távolabbi épületek napsütötte, világosszürke foltjai; alul középen ott látjuk az utcán hömpölygő embertömeget, és most már a zászlók csattogása mellett halljuk a felvonulók örömteli zaját és zenéjét, a dalokat, amelyeket énekelnek, a kísérő harmonika összetéveszthetetlen hangszínű akkordjait, és talán még semmit sem tudunk erről az ünnepről, a felvonulás céljáról és értelméről, a festő szándékáról, csak egyet tudunk, de azt biztosan.

teljes művészetet. Velünk kezdődik az igazi művészet! - kiáltják a meghökkent világ arcába. A 19. század végén és a 20. század elején számos izmus és irányzat így kezdődött. Mindezek ősapja a pointillizmusként elhíresült irányzat, amelyet gyakran neo-, vagy poszt impresszionizmusnak, esetleg divizionizmusnak is neveznek. A stílus lényege, hogy az impresszionisták festési gyakorlatát tulajdonképpen továbbfejlesztve, a sűrűn egymás mellé húzott ecsetvonások hosszát tovább osztva (divízió) a festő tűhegyes ecsetpontokkal rakja tele a vásznat. Ennyi még belefért volna a kényelmes odasimulásba, ám a festékpontok mögött kőkemény (és máig érvényes) tudományos igazság állt. Az akkoriban felfedezett és kidolgozott színelmélet.

Ahogy az gyakran megesett az európai művészet (főként a festészet) történetében: az éppen izmosodó, új irányzat még el sem érte nehezen kiküzdött és megérdemelt sikereit, máris megjelent az újabb, fiatalabbakból álló generáció. Alkalmasint az előző újítók tanítványai és követői. Még forradalmibb, még modernebb, még közönségsokkolóbb alkotásokkal. Nemritkán tudományos elvek megalapozottságával a társ- és segédtudományok széles mezejéből merítve. Fizika, matematika, optika, fénytan, filozófia, és így tovább.

A pointillizmus (a point jelentése franciául: pont; magyarul is mondjuk az eredetihez közel álló kiejtéssel és jelentéssel: poén) elméleti alapjait a stílus fejedelme, Georges Seurat (1859-1891) fektette le, a korabeli legmodernebb fizikai, kémiai és optikai kutatások tanulmányozása után. A tehetős polgári családból származó fiatalember korai tanulmányait a nagy 19. századi francia mesterek (Ingres, Delacroix) tanulmányozásával kezdte, az ő tanítványaik és követőik keze alatt. Ám amikor 19 éves korában, a negyedik impresszionista kiállításon megismerkedett a „benyomásisták" műveivel, az végleges irányba terelte sajnos túlságosan is rövid festői életútját.

S mindezt nem szerényen, a tanítványok udvariasságával és tiszteletével, hanem harsányan. Kiáltványokat szerkesztve vetik meg festészetük elméleti alapjait, hogy ekképp biztos lábakon állva hajítsák félre nemcsak közvetlen, forradalmi elődeiket, hanem az egész addigi festészetet, a

Alig volt 23, amikor olyan pompás kis impreszszionista tájképet festett, hogy akár Claude Monet is vállalhatta volna. Az utókor mindenesetre sokra tartotta az egyébként a Seurat-életműből kilógó, 16x25 cm-es képet, amely a festőtől barátjához és első méltatójához, Félix Fénéonhoz került

(jelenlegi gazdája 2013. májusában félmillió dollárért vehette birtokba a Sotheby's New York-i árverésén). Fénéon sokat tett Seurat és társai (Független Művészek Társasága - Société des Artistes Indépendants) művészetének és stílusának elfogadtatásáért, barátja korai halála után nem hagyta a rövid életmű gyors elfeledését. Az ő gyűjteményéből került a Louvre és az Orsay anyagába néhány kiváló Seurat-kép. Két esztendővel később, 25 évesen az őszi Salon kiállítására beadott képét azonban elutasították, és őszintén szólva az akkor már sikereket arató impresszionista példaképek sem fogadták kitörő lelkesedéssel az első, nyilvánosság előtt is megjelenő pointillista festményt, az Asniéres-i fürdőzők című, 2x3 méteres művét (jelenleg a londoni National Gallery tulajdona). Ezen szinte minden ott van, ami a Seurat által lefektetett és a Függetlenek kis csoportjának tagjai által követett elvek szerint egy képen lennie kell. Az impresszionisták, akik a szabadban, a kültéren való festést tartották az egyedül elfogadható és követhető munkamódszernek, a festőpalettájukon kikevert színeket vitték fel ecsetjeikkel a vászonra sűrű, színpompás vonásokkal. Így akarták megfogni és visszaadni azt a benyomást, amelyet zárt térben, a másféle fényviszonyok miatt lehetetlen. Ők a megfestett felületen valósították meg a látvány valódiságát. Seurat az alaposan áttanulmányozott fizikai és optikai kutatásokat követve azt az alapelvet vallotta (és valósította meg), hogy nem a palettán kikevert színekkel, hanem a tiszta alapszínek egymás mellé helyezésével, az emberi szemben kell elérni ezt a hatást. Vagyis, ha sűrűn egymás mellé rakott színes pontokat helyez el a vásznon, akkor azt megfelelő távolságból nézve a szem annak látja, ami a valóságban. Egyébként ez az alapelve a színes televíziónak is, vagyis az elv helyes és máig érvényes. Seurat életműve sajnálatosan kevés műből áll, a mintegy tíz termékeny évnyi életpálya folytán. Jelenleg 170-180 művéről tudunk, ideértve a másolatokat, vázlatokat és grafikákat is. Évente 15-20 alkotás - hát elég lusta lehetett, gondolhatnánk. Ez persze nem igaz. Tény, hogy visszavonultan, szinte titkolózva élt, de rendkívül következetesen és tudatosan dolgozott. Számtalan előtanulmányt, vázlatot, színvázlatot készített egy-egy

művéhez (ma ezek is önálló, értékes műalkotásként láthatók múzeumokban). Sokszor ment el egy-egy kiválasztott helyszínre, hogy kipróbálja a festés gyakorlatában: hogyan alkalmazható a legjobban az az elmélet, amely mellett elkötelezte magát. És amelynek gyakorlati megvalósítása lehetetlen volt az eredeti, külső helyszínen, csakis a műterem magányában alkalmazhatta. Az alkotómódszert (az elmélet gyakorlati megvalósulását) jól lehet látni azon a kis részleten, amelyet itt bemutatunk. Lehet találgatni, hogy mit látunk. Elárulom. Ez az eredeti festményen egy körülbelül 10x10 centiméteres fej arcrésze profilból: homlok, orr, bajusz, áll. Közelről ezt látni: pont pont hátán. Négyzetcentiméterenként 20-25 ecsetnyom. És akkor most számoljuk össze, hogy egy 2x3 méteres vászonra (60 000 négyzetcentiméter) hány pontnak kellett felkerülnie. És hogy mennyi időbe telik, amíg felkerül. Vegyük hozzá az előtanulmányok sorát is. Úgyhogy akinek eszébe jutott Seurat-val kapcsolatban a lustaság, az gyorsan szégyellje el magát!

>

Tudjunk róla, hogy egy pointillista kép tisztességes megfestése iszonyú megerőltető, embert próbáló feladat. Csak illő tisztelettel és nagyrabecsüléssel közeledhetünk hozzá. Arról nem szólva, hogy miféle kivételes képességgel lehetett megáldva az, aki kartávolságból (ahonnan a képet festette) hihetetlen érzékkel tudta, milyen színű festékpontot hová kell tennie a vásznon, hogy aztán a megfelelő távolságból (1-2-3 méterről) a pontok kavargása pontosan azzá álljon össze, amivé alkotója szánta az ötlet ihletének pillanatában. Például itt, választott képünkön, amelynek már a címe is talányos, témájáról nem szólva. És akkor még egy szót sem ejtettem a mögöttes, rejtőzködő tartalmakról és jelentésekről. Azért csak fussunk neki! A kép mérete: 208x308 cm, olaj-vászon, jelenleg Philadelphiában (Pennsylvania, USA) található, a Barnes Alapítvány gyűjteményében. Címe eredetiben: Les Poseuses. Fordíthatjuk úgy is, hogy: A modellek. Vagy: A pózba állók. Esetleg: A pózolók. Igen ám, de

rövid nézegetés után rá kell jönnünk, hogy nem három modellt látunk, hanem csak egyet, de háromféle pózban. Itt kezdődnek a különféle spekulációk: hogy miért éppen azt a pózt veszi fel, amelyben látjuk, ez milyen előképre hajaz, és miért éppen arra. De - mint említettem - mindez csak spekuláció. Jó festő jó képén semmi sincs ott véletlenül. Ezért a spekulátorok kivétel nélkül megbuknak azon a tényen, hogy össze kellene rakniuk a modell pózait (vagy előképeit) a festményen látható másik, hasonló méretű és hasonlóan kiemelkedő jelentőségű, az Un dimanche aprés-midi á l'lle de la Grande Jatte (Vasárnap délután a Grande Jatte szigeten) című kép részletével. Valamint meggyőző magyarázatot kellene adniuk arra, hogy a korábbi képének miért éppen ezt a részét festette be ide. Olvasatom szerint a modell három pozitúrája a vetkőzés, a munka és az Öltözés három stádiumát mutatja. A három pózt összekapcsolja egy és ugyanaz a törülköző, amely háromféle funkció-

ban szerepel. Mit látunk még? Azt, hogy a két ülő aktnak ott a ruhája, cipője, kalapja, napernyője, legyezője, a harmadiknak meg semmije. Ott van viszont mellette a festményrészlet, rajta a lila szoknyás delnő, tetőtől talpig felöltözve, valamint napernyővel és egy cilinderes-sétapálcás úrral felszerelkezve. Ez bizony ő. Egy korábbi festmény központi alakjaként. S ha még akarnánk további rejtvényt, akkor ott az a tény, hogy a vetkőzködő akt kitakarja a Grand Jatte-ból az ott ugráló majmot. Ha tudnánk, hogy ki a modell, s hogy ki a mellette peckesen sétáló úr, talán azt is megfejthetnénk, hogy mit jelent a majom eltüntetése. Mivel az európai kultúrában a középkortól kezdve a majom egyebek közt a túlzott és ezért erkölcstelen szexualitás szimbóluma volt, nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy a Grande Jatte majmának kitakarása (és hogy éppenséggel egy akt takarja kü) nyilván arra utal, hogy itt szó sincs erotikáról vagy szexről. Mert jóval erotikusabb a Grande Jatte képen látható, tetőlől talpig felöltözött delnő, akinek földig érő szoknyája szépen kiadja testformáját csípőtől lefelé: meztelenebb, mint az aktok. Ennél azonban sokkal fontosabb arra felfigyelni, hogy tárgyalt képünk helyszínén, Seurat műtermében a nagy kép melletti falon ott láthatóak a már említett vázlatok, a festő kedvenc, 15x25 centis méretében, néhány centi különbséggel, fekve vagy állva. Megsokszorozza a kép-a-képben látványt, és egy kicsit fel is kavarja az ábrázolás filozófiai értelmezhetőségét S hogy ez a megállapítás nem holmi más irány felé mutató spekuláció, annak bizonyítéka a Seurat-életmű maga,

amely a kísérletek előtanulmányait követő, véglegesre érlelt művek összefoglalásával soha nem zárt le egy kísérletet. Felmutatta az eredményt, és máris továbblépett. Példák sora bizonyítja, hogy a nagyméretű képek festése közben rnár vázlatokat készített a következő művéhez, mintegy tízperces szüneteket tartva az alkotás és (hadd játsszak el a magyar nyelv adta lehetőséggel) az összpontosítás folyamatában. Utolsó, befejezetlen műve, a Cirkusz, mind méretében, mind megvalósításában eltér korábbi poinlillista képeitől, bár nyilvánvaló folytatása azoknak. Ki tudja, hová kanyarodott volna a tudományos alapokon folytatott kísérletezés, ha további negyven évig élhetett volna. Például legközelebbi stílus- és harcostársa, Paul Signac (18631935) még a halála előtti évben is olyan tökéletes pointillista képet festett, mint boldogult úrfikorában, 45 évvel azelőtt. Kenessei András

LOPAKODÓ MOTOR

S

OKA N

EMLÉKSZÜNK

még

a

Kék

villám

című filmre, amelynek főhőse egy olyan kísérleti helikoptert vezetett, melyet egyetlen gombnyomással néma üzemmódba tudott kapcsolni. A meglepetéssel (akciók, felderítés, különleges egységek bevetése) operáló katonák egyik legnagyobb problémájára világít rá ez a film. Járműveink egyszerűen túl hangosak, nem alkalmasak a csendes bevetésekre. Ezért az egységeket és a feladat végrehajtását alaposan lelassítja, hogy járműveiket az ellenség halláskörzetén kívül kell hagyniuk, ami alaposan megnehezíti a menekülést is

Az egyesült Államok Special Operation Forces-egységei most különlegese járműveket kaptak. Speciális krosszmotorok, amelyeknek szinte alig van hangjuk. Csendességük titka, hogy elektromos meghajtásúak. A Zero Motorcycles által gyártott motorok speciálisan a hadsereg számára készültek. Különösen nagy a teherbírásuk; nem jelent gondot, ha szinte teljesen ellepi azokat a víz; első és hátsó infravörös lámpákkal vannak felszerelve. A járművek matt feketék, meg nem erősített információk szerint radarelnyelő festékkel vannak bevonva. Különleges képességük még, hogy szükség esetén az akkumulátorok extra energiát képesek leadni, így az egység gyorsabban tud elmenekülni.

G

ONVILLE

LEMMING - beszédes neve

ellenére - senkiért se vetette volna le magát egy sziklaperemről, még gyermekkori haverjáért, Hibbert Snodgrassért sem. Lemming soha nem lépett volna le a járdaszegélyről holmi hulladékpapírért, viszont aggódott, hogy nem vesz észre egy elejtett pénzérmét. Bár mindketten szenvedélyes gyűjtők voltak, az ízlésük a kezdetektől fogva nagyon eltért. Snodgrass tízévesen téves irányba indult. Lenyűgöző üres levélgyufa-gyüjteményt szedett össze. Ám tizenhárom éves korára megcsappant az érdeklődése a levélgyufa iránt, és már nem látott jövőt ebben a tevékenységben. A sorsa akkor pecsételődött meg, amikor Lemminggel a „Zombival járok" című vasárnapi ifjúsági előadásra baktattak az utcán, és Snodgrass felszedett a járdáról egy frissen eldobott, a rágógumi illatát még őrző Wrigley's borsmentás rágógumipapírt. Lemming ugyanekkor kiszúrt egy kopott, régi tízcentest, amit alig tudtak felkaparni a betonról, amibe beleragadt.

Néhány év alatt mestervadászokká váltak speciális vadászmezőiken. Jómódú család sarjaként Snodgrasst nem érdekelte a pénz, viszont harminc különféle csoportba osztályozható gyűjteménye egyre gyarapodott új, régi, piszkos, lábnyomot viselő, esőáztatta stb. rágógumipapírokkal. - Minden megtalált penny nyereség - mondogatta Lemming, aki szegényebb volt ugyan, de ugyanolyan éles szemű, mint a barátja. Egyetlen figyelmetlenségből elejtett pénzdarab vagy papírpénz nem kerülte el állandó készenlétben lévő figyelmét. A réz- vagy ezüstdarabok folyamatosan csilingeltek a zsebében, de csak nehezen és heveny önvád árán vette rá magát arra, hogy költsön ebből a pénzből. Egy velociraptort megszégyenítő éles látással folyamatosan kutatta a város minden zugát pennyket keresve, és egyszer kiszúrt egy 1943-as sötét színű, acélpennyt - az ám!, egy ritkaságot - az ugyanolyan árnyalatú frissen aszfaltozott járdán kb. 14 méter távolságból. Az idő múlásával, felcseperedvén Snodgrass és Lemming a gyakorlat talajáról áttért az elméletre. Lemming képtelen volt meggyőzni Snodgrasst arról, hogy a rágógumipapír gyűjtésében nincs üzlet, még az agyament gyűjtők ezoterikus világában sem. Snodgrass semmivel nem törődött, és új távlatokat keresett. A Spearmint, Juicy Fruit,

Az ember, hogy telhetetlen célját elérje, bárkivel szerződést köt... de közben számol a következményekkel?

Parke Godwin

APRÓPÉNZ Beeman's, PlenTipak, Carefree és a Cinnaburst márkákra pusztán úgy tekintett, mint a végső győzelem előjátékára. Tudomást szerzett arról, hogy nagyjából 1600 km távolságban él egy másik fanatikus csomagolóanyag-gyűjtő, és éveken át ostromolta leveleivel, mert meg akarta vásárolni a gyűjteményét. Csinos összeget ajánlott érte, mivel volt benne egy nagyon ritka lelet: az 1938ban korlátozott számban kiadott, rágógumi mellé csomagolt kártyák, amelyek a háború rémségeit mutatják be. Ezeket szinte lehetetlen volt megszerezni. Snodgrass ajánlata az elképesztőtől a mesésig nőtt, de a gyűjtőtárs következetesen viszszautasította. Arról, hogy Snodgrass végül mégis hogyan tette rá a kezét erre a kincsre, és jutott el gyűjtőkarrierje zárókövéhez, csak homályos utalások hangzottak el fajtatársai legelzártabb találkozóhelyein. Gondoljunk csak olyan tárgyakra, amelyek létezése a mítoszok világába nyúlik vissza! Itt van például az a bizonyos szelence, amelyben az egyik napkeleti bölcs a csecsemő Jézusnak a mirhát vitte, vagy egy maroknyi föld Drakula gróf sírjából, vagy

az igazi kereszt egy darabkája - ezek összemérhető értékek. Snodgrass rábukkant a Fleer Flickers rágógumigolyók kb. 1940-ben készült tasakjaira, amelyekben a belső oldalakon nyomtatott kartonpapír volt. Természetesen irigyelték... de a gyűjtőtársak a módszereiről suttogtak, és azokról az elképesztő összegekről, ameddig Snodgrass hajlandó volt elmenni a céljai érdekében. Negyvenéves korára, mivel az örökségét addigra elherdálta, Snodgrass rákényszerült arra, hogy áruba bocsássa a gyűjteményét, hogy megélhetését biztosítsa. Hiábavaló és elkésett lépés volt ez. Csupán egy tucatnyi gyűjtő specializálódott rágógumi-csomagolóanyagokra, és egyik sem engedhette meg magának, hogy kifizesse még a valós érték töredékén is legendásan hatalmas árakat. Megtört emberként halt meg, de soha, egy pillanatra sem múló rajongással lelkesedett a Fleer Flickersért, olyannyira, hogy halála pillanatában ennek legritkább darabjait szorította magához. Lemming, a keményebb ember, soha sem adott ki egyetlen pennyt sem anélkül, hogy ne szerzett volna helyette kettőt. Gyenge pillanataiban eleinte

>

akár 9% borravalót is adott a pincérnőnek, de ez a nagylelkűség fokozatosan kihalt belőle, miközben a talált pénz iránti imádata végezetül a tetőpontjára ért azzal az eseménnyel, amikor felszedett a Keresztény Ifjak Egyesületének férfimosdójában a gusztustalan padlóról egy húszdolláros papírpénzt. Snodgrass utolsó éveivel ellentétben nem egy csúcspontra jutott el, mint a nagy Lemming, a gyűjtő, hanem feltárult előtte egy ajtó a zsenialitás fényében ragyogó kilátással. A vízió minden porcikájában megremegtette. Élete minden egyes napján találhat elejtett pénzérmét bármelyik utcán. Ha ezt beszorozzuk a város, városok, sőt az egész ország minden utcájával: a vagyon számolatlanul ömlik a járdákra mindenhol. Ma csupán Amerikában, holnap már az egész világon... Ha valahogy ezt mind besöpörhetné! Ez lehetetlen, természetesen képtelenség, de mégis, feltéve... A becsvágy nemhogy csökkent volna, éppen hogy kezdett elhatalmasodni Gonville Lemmingen. Egy határtalan, érintetlen, utcákból, városokból és államokból álló betonmindenség képe kísértette rabul ejtve a fantáziáját nappal, és kitöltve az álmait éjszakánként arról a rengeteg elhagyott fémpénzről, amelyek csillagként ragyogtak ebben a világegyetemben. Feltételezve... Ikarusz szárnyainak történetesen a képzelet birodalmából a valóságba kellett elrepíteniük Lemminget, hogy a víziója átalakuljon mesebeli szörnyből kézzelfogható valósággá. Míg Snodgrassról senki sem tudta biztosan, ő kétségtelenül átlépte az emberi lehetőségek határait, és behatolt a „minden lehetséges" birodalmába. Lemming szerzett egy iratot egy visszavonult sátánistától - aki feláldozta sötét karrierjét, hogy férjhez menjen, és gondoskodjék egy alkoholista templomi orgonistáról -, amely garantáltan tartalmazta a szükséges igézeteket. Míg a megfoltosodott, disznóbőrbe kötött, pergamenlapokból álló kötetért fizetett égbekiáltóan szemtelen öszszeget számolta, a sötétség e gyermekének megeredt a nyelve, és hasznos információkat szolgáltatott: - Van olyan igézet, amelyik nagyon trükkös, de mindegyik kimondhatatlanul veszélyes. Ha elszánja magát arra, hogy áthívjon valakit odaát-

ról, hát azt mondom, jobb, ha szerez egy jó nagy azbeszt szőnyeget. Lemming gyakorolt, kutatott, lázban tartotta a valóság letagadhatatlan rémképe, hogy míg tanul, éles szemű utcakölykök, hajléktalanok, értéktelen csavargók, bárki és mindenki azt a termést aratja, amit jog szerint már a sajátjának tekint. Első próbálkozásai egyszerűen félresikerültek, az ezután következők kiábrándítóak voltak. Meghökkenve állt a körben, mert valahányszor megidézett a mesterihez egyre jobban közelítő technikákkal egy jelenést, mindig egy másik jött elő, mintha csak a mexikói telefonközpont kapcsolta volna ezeket. Tőzsdeügynök-árnyalakok, belevaló ingatlanspekulánsok, adománygyűjtők, elkötelezetten egészséges étrenden élő tunya és hermafrodita kaliforniaiak, sőt egy a mozgalomhoz a halálán túl is hűséges szcientológus, aki mindent elkövetett azért, hogy meggyőzze Lemminget a szcientológiához való csatlakozás fontosságáról. Igy ment ez heteken, sőt hónapokon át. Lemming kínlódott meddő próbálkozásaival, és csupán a távoli nagy haszon reményéből merített erőt a továbbiakhoz. Aztán egy sötét éjszakán, nagyon kései órán, amikor sűrű köd ülte meg az utcát, és fojtogatta Lemming hangulatát, a lángok váratlanul a szokásosnál magasabbra csaptak az azbeszt szőnyegen. Kőszénfüstre számított, de az orrát egy nagyon drága aftershave illata csapta meg, miközben felcsendült néhány taktus háttérzene, olyan, amit a liftekben hallani elegáns szállókban és plázákban. Egy jól öltözött fiatal férfi bontakozott ki előtte a sötétből hatvanas évekbeli kiváló minőségű, keskeny hajtókás öltönyben és temetkezésekhez szokásos vékony nyakkendőben. Mindezek mellé nagyon menő szarukeretes szemüveget viselt. Az arcán széles Power Lunch-mosoly ragyogott, elővillantva harminckét tökéletes koronát viselő fogát. Manikűrözött kezét üdvözlésre emelte. Ékkövekkel kirakott Rolex villant elő a csuklóján platinaberakásos karperece alól. - Üdv, öregem! Örülök, hogy végre összehoztad! Szólíts nyugodtan J.B.-nek! Lemming úgy érezte magát, mint az a valaki, aki órákon át dörömböl egy ajtón, mire az teljesen váratlanul kinyílik, és már azt se tudja, mit is akart eredetileg.

- Aha, oké. - Korábban a BBD&Q-nál könyveltem - magyarázta a látogató élénken. - Nem akarom tömjénezni magam, de én gondoltam ki, hogyan szorongassuk meg a Charmint! Igazán sajnálom, hogy olyan sokáig tartott, mire eljutottál hozzám. Szerettem volna fogadni a hívásodat, de az Ügyfélszolgálat totál „ráhangolódott" az erőfeszítéseidre. A lehetőségeidre vagy kíváncsi, vagy azonnal térjünk a tárgyra? Egy férfi, aki képes kiszúrni a sötét aszfalton egy 1943-as acélpennyt, nem veszíti el hosszan a lélekjelenlétét. Lemming gyorsan magához tért, és felvázolta, mire gondol. Az összes elejtett pennyt akarta minden államból (mondjuk negyvennyolc elég kezdetnek, később tágíthatják a kört) minden nap élete végéig. Átadás naponta éjfélkor rolnizva, napi egyenleggel. Teljességgel új gondolat, természetesen, de megvalósítható-e vagy sem? J.B.-t - aki még a WC-papír-eladásból is tévéműsort csinált, hogy az erotikus hajzseléprogramról ne is beszéljünk - lenyűgözte az ötlet. Koronázott fogai olyan hófehér mosolyt villantottak Lemming felé, ami még Mária Magdolnát is elcsábította volna Jézus mellől. - Nos - nézett rá Lemming várakozva -, meg lehet csinálni? - „Csak" ennyi, G.L.? Nem semmi! Szinte már lehetetlen. Döglesztően izgalmas! A lángok felcsaptak, majd a jelenéssel együtt eltűntek. Lemming egy órán át téblábolt még izgatottan a látomás helyszínén, és győzködte magát, hogy megragadta az Isten lábát. Aztán leült, és belelapozott a helyi könyvtárból lopott sikerkönyvbe, amikor J.B., minden illat meg zene nélkül, egyszer csak ott termett mellette. Lemminget majd kitörte a frász a meglepetéstől. - Hé, hé! Jelezhetnéd, ha jössz! Nincs mindig szükséged a lángokra? - Csak az első látogatáskor. A sátánisták elvárják - ez is csak egy kellék, mint a fagyöngy karácsonykor. Ezt kikaptad, G.L.! Bejelentettem az Ügyfélszolgálaton - lazán bedobtam az ötletet, és vártam, hol csapódik le. - J.B. széles karmozdulattal jelezte a teljes sikert. - Kibaszottul rácuppantak, haver! Még maga a Herceg is! Aki pedig - J.B. őszinte elismeréssel tájékoztatta erről Lemminget - kozmikus méretű előre-

látással megjósolta, hogy az oroszok vevők lesznek a kapitalizmusra. - Még Ő is tűzbe jött! Ez aztán a kihívás mondta. - Eredeti elképzelés! Az egyetlen bibi... - Mit? Hogy? - Lemming félbeszakította, mert már képtelen lett volna visszafordulni. - Úgy tudom, kell egy szerződés! Csak egy bökkenő volt. A precedens majdnem teljes hiánya a legalizáláshoz. Mivel ez nem jár együtt semmiféle bűnténnyel, csak az „elveszett és megtalált" esete, no meg a szerencsés megtalálók kérdése. - Az Ügyfélszolgálat a legmagasabb szintre vitte az ügyedet! Bent vagy, öregem! - J.B. menyétszerű arcvonásai túlvilági fénnyel ragyogtak fel. - „No problemo!" Nálunk minden szerződés teljesül, és megy is az üzlet! És itt jön a dolog leggyönyörtelibb része: mindezt gratis! Ez a bűvös szó csodás zenét pengetett Lemming szívhúrjain. „Ingyen..." J.B. lelkesen bólogatott. Öltönyének keskeny hajtókái rezegtek a heves mozgástól. - Nos, majdnem ingyen, ez csak részletkérdés, öregem! Egyelőre csak ábrándozunk, mint egy holdkóros - hát nem a holdséta a nagy lépés az emberiségnek, hanem ami ezután jön! Mars a tettek mezejére! - Lassíts! Ne rohanjunk így előre! - Lemming padlóféket nyomott, mert a módosítás aggodalmaskodó gondolatokat ébresztgetett benne. - Mit jelent az, hogy majdnem!? - Oké. Rendben. Terítünk. Kártyák az asztalon. Az Ügyfélszolgálat nyereség nélküli vagy közel nyereség nélküli szerződést akar kötni, de természetesen nem lehetünk veszteségesek. „Quid pro quo", vagyis valamit valamiért, öregem. A mi „quidünket" pontosan hozzáigazítottuk a te „quódhoz". Egy nappal, egy perccel se többet. Mondtam már, milyen fenomenális volt? J.B. odanyomott Lemming orra elé egy rövid szerződést és egy álomszép Waterman-tollat az aláíráshoz. Az ügyfél késlekedett az aláírással, mert tüzetesen átvizsgálta a szerződés minden sorát az utolsó apró betűig: rejtett záradékokat, mulasztások büntetését keresve. De nem talált semmi ilyet. A szerződés tökéletesen jólfésült volt, olyan egyenesen megfogalmazva, amit egy vonalzó is megirigyelhetett volna. Ahány napot él, annyit fi-

>

zet vissza, egy nappal se többet. Lemming aláírta a szerződést, J.B. zsebre vágta, majd megpöccintette platina karperecét, és rávillantotta tekintetét a Rolexére. - Öt perc múlva éjfél! Bocsi, G.L., de az az én tollam. Mindjárt megérkezik. - Kicsoda? - Lemming őszinte sajnálattal adta vissza az ezüstözött tollat. - Az ötös számú Begyűjtő, egyike a legjobbaknak! Szerény megjelenés, de óriási a részletekben! - Most? - Lemming nyelt egy nagyot. - Azt mondod, ide jön? - Hajszálpontosan. Egy kis szerencsével már beindult a buli. Hová tegye a pénzt? A csillogó jövő sugárzóan melengető ölelése. Ahogy az óra mutatói lassan egymásra zárultak a nap végét jelezve, Lemming bizonytalanul felfelé mutatott. - Talán oda, föl... azt hiszem. A vendégszobába. - Ahogy akarod. És öregem, csak egy apróság. Közeledik az éjfél, de ne maceráld a Begyűjtőt, oké? Tizenkettőre már ledolgozta a magáét, és nem vágyik traccspartira! Hadd tegye a dolgát! Csak azután menj be, amikor már elment! Akkor számolhatod a pénzedet. No, pá! J.B. ezúttal felszívódott. Feltárult egy lyuk a levegőben, és beszívta, ennyi. Lemming percekkel később tompa dübbenést hallott odafentről, majd motoszkálás neszét, miközben nehéz csomagok ütődtek a bútoroknak és a padlónak. Majd egy újabb puffanás, és csönd. Lemming, mintha részeg lenne, kótyagosan az örömtől, de egyúttal bátorságát vesztve felvonszolta magát a lépcsőn, és befelé fülelt a vendégszobába. Öt gyötrelmes percen át várt, majd óvatosan betaszította az ajtót, és felkapcsolta a villanyt. Nem volt kőszénszag, csak a vendégszoba áporodott levegője tanúskodott arról, hogy valaki kemény fizikai munkát végzett odabent, és - talán csak feszített képzelete hitette el vele - valami fanyar kényszeredettséget érzett szagláson túli érzékeléssel, éppen csak annyira, amennyire egy becsapódó ajtó rezgéseit érezzük még egy darabig. Mintha valaki keserű átkozódás szagát hagyta volna maga után a szobában. Csak egy pillanatnyi benyomás, semmi több. Az ágyon, székeken, éjjeliszekrényen és a padlón halmokba rakva állt egy kisebb vagyon: gondosan

berolnizott pennyk, öt- és tízcentesek, negyeddollárosok, Kennedy-féldollárosok, fémpénzpiramisok az asztalon, egyes aprópénztornyok már összedőltek a saját értékes tömegük alatt, és az érmék begurultak a vendégszobába nyíló fürdőbe. Halomba rakott piszkos fecniken egy aprólékosságig precíz kéz írásával ott állt az elszámolás külön-külön minden pénznemre, és végül a végösszeg: hétszáz dollár és harminchat cent. Lemming egész testében reszketni kezdett a felindulástól. Az ajkára önkéntelenül szavak tódultak, amiket nem tudott megformálni, és térdre hullt a padlón. Dédelgette az elszámoló papírlapokat, tapogatta a szétgurult negyeddollárosokat, és úgy cirógatta a féldollárosokat, ahogy egy normális férfi a szeretője keblét. Egy nap, csak egyetlen nap, és máris hétszáz dollár nyereség! Az ábrándok elárasztották az agyát: hétszer hétszáz az négyezer-kilencszáz egy hétre, az majdnem húszezer egy hónapban! Egy évben több mint kétszázharmincötezer dollár, és akkor még nem is számolt a banki kamatokkal! Csodák márpedig léteznek. Mint egy gyermek a tengerparti homokban, Lemming erődöt emelt maga köré az aprópénzből. Megcsinálta! Megálmodta a lehetetlent, és valóra váltotta! Hajnali két órára a pénzerődítményből késő normandiai stílusú kastélyt épített, hogy aztán értéktelennek minősítve ezt a fajta alkotást, egy karmozdulattal összedöntse az egészet. Ásított egy nagyot, és elhatározta, hogy itt fog aludni, itt, a begyűjtő szobában, ahol a hideg számítások felmelegítik a szívét. Lesöpörte a pénzeket az ágyról, és a csilingelő hang, amivel az apró szétgurult, a lehulló manna áldásával érintette meg sivár lelkét. - Ráadásul ez teljesen törvényes. Lemming diadalittasan kacarászott a sötétben, amint az előtte álló korlátlan lehetőségre gondolt. - Szó sincs egy örökléten át tartó visszafizetésről, csak pontosan annyi napot adok vissza, amennyit kapok. Csodás szerződést kötöttem! Ugyan, miféle visszafizetés ez!? Negyven, ötven év. Semmi más, mint viszontszívesség, gondolta Üdvözült örömmel, miközben lecsukódott a szeme. Olyan ez, mint amikor az ember csatlakozik a Békehadtesthez, hogy elkerülje a sorozást. Ha az arctalan Begyűjtő kitartóan szolgálja, Lemming is keményen dolgozik. Hozzászokott a

rendszeres éjféli műsorhoz, amikor az óra utolsó ütésére puff!, kaparászás, csapódások, puffanás nesze éled odafönt, elfojtott morgás hallatszik, majd megint puff... és ismét csönd borul a házra. Szó szerint súlyos napok a Super Bowl hétvégéin, és könnyű bevétel április 15-én az adófizetés határideje után, amikor senkinek sem maradt elejteni való pénze, egyetlen szabadnap nélkül. A Begyűjtő mindig precízen megcsinálta az elszámolást, a szállítmány ugyanazt a dezodorálatlan izzadságszagot árasztotta és sok, egyre több pénzt. Lemming öt fontot költött a zsákolásra és szállításra, amikor a zsákmányt elvitte a bankba, és keserű szájízzel átadta. Vásárolt negyedkézből egy öreg Econoline transzportert a szállítmányoknak. Az első, majd a második bankja is aggodalmaskodott a pénzérmék tárolása miatt. Kétségeivel folytatott kíméletlen vita eredményeként - iszonyú nehezen vette rá magát, hogy költsön a pénzből - Lemming szerzett egy lebontásra ítélt házat, majd egy másikat. Berácsozta az ablakokat, és időzáras acélajtókat szerelt fel. Amikor már nem tudott fel-le és ki-be közlekedni a há-

zakban, akkor Lemming lefelé kezdett terjeszkedni, és barlangszerű kriptákkal egészítette ki a pincéit. Imádott a kincsei közt üldögélni, mint valami templomban. Amikor odalent, a mélyben elrobogott egy földalatti szerelvény, a pénzérmék ezüstös csilingeléssel ütődtek egymáshoz a rázkódástól. E pénzügyi himnuszt az Adóhivatal vidám intézkedései ellenpontozták. Lemming morgott az adóztatás miatt, de hát az Ötcentesek így vágtak vissza. A tizedik évben, ahogy a gazdagságával rohamosan nőtt az arroganciája, megengedett magának egy minden humort nélkülöző kis tréfát az Adóhivatal számlájára. - Nézze - mondta leereszkedő jóindulattal a rohanásban lévő hivatalnoknak, miközben felkínálta neki diétás Colája maradványait -, nem lenne egyszerűbb, ha számolgatás helyett megmondaná, mennyit akar az elnök beszedni tőlem? Aztán megebédelhetnénk együtt! A McDonald's specializálta magát a legapróbb szendvicsekre. Tíz év alatt a csilingelő nyereség minden éjjel felséges éjjelizenével örvendeztette meg. Gonville Lemming már nem figyelt oda a fentről érkező

>

, PARKE GODWIN

Amerikai szerző, 1929-ben született. Pályáját egy rémtörténettel kezdte, 1977ben. Öt évvel később „The Fire When It Comes" című kisregénye elnyerte a World Fantasy-díjat. Első, posztapokaliptikus regénysorozatát (Masters of Solitude, 1978; Wintermind, 1982) Marvin Kaye-jel közösen írta, ezt a Snake Oil Wars szatírái követték (1988-89) két, Földünkön ragadt idegenről, akik valójában felelősek az emberi evolúcióért. Írt még egy kísértettörténetet, egy trilógiát az Arthur-mondakör alapján, valamint regényeket Robin Hoodról és Beowulfról. Idén hunyt el. Magyarul most olvasható először.

zajokra éjfélkor, együtt öregedett az ötös számú Begyűjtővel, aki mindig pontosan jött, és megbízhatóan számolt. Az egyik Szentestén Lemminget váratlanul megérintette a karácsony megfoghatatlan tisztasága, és arra ösztönözte, hogy ajándékkal köszönje meg a Begyűjtőnek lojális szolgálatát. Odatette a begyűjtő szobába a múlt heti fasírt és az előző napi saláta maradékát, egy kávét ábrázoló matricát és a használtruhabolt boldog adományozót ábrázoló üdvözlőkártyáját.

Ám jobban tette volna, ha nem hallgatózik köszönetre várva! Az ajtó mögül kiszűrődő véleménynyilvánítás hangosabb és kifejezőbb volt, mint máskor, és Lemminget általánosságban nyomorult, anyaszomorító szukafattyának nevezte, aki egy árvaházat is örömmel porig égetne, ha ez hasznot hozna számára, csak az a szerencse, hogy fösvénységében még a gyufát is sajnálja a tűzhöz. Aztán durr! - majd csönd és az izzadság sokáig érezhető édeskés bűze az elhasznált levegőben, érett, mint a visszautasított, romló tasírt szaga. Élete utolsó évében, a súlyos gazdasági válság időszakában, amikor az infláció az egekbe szökött, Lemming összeszedte vagyongyűjtéssel eltelt élete eredményét, és kölcsönt nyújtott az államnak tízmilliárd dollár összegben, azonnal hozzáférhető készpénz formájában pusztán 18,7% kamatra. Az elnök arcizmai összerándultak, de aláírta a kölcsönszerződést. - Most mi van? - vigasztalta az elnököt Lemming, és eltette a tollat emlékbe. - Az állampolgárok éppen elég adót fizetnek.

A pokolba is, szüksége volt már szabad helyre! Fontolgatta, hogy lecsökkenti a goromba, ám fáradhatatlan ötös számú Begyűjtő munkaterepét. Esetleg megengedi neki, hogy kihagyja a kevésbé jövedelmező déli államokat, de aztán meggondolta magát. Nem a pénz, hanem az elv miatt: mi jöhet ezután, a szabad hétvége? Halála estéjén az előző napi tésztát rágcsálta, és írt egy felszólítást a Fehér Háznak jelzálogjoga érvényesítéséről, de hozzátette, hogy hajlandó meghosszabbítani a kölcsön lejáratát abban az esetben, ha a Pentagon kinevezi őt aprópénztároló intézménynek, és kibocsátanak egy új, ún. Lemming-pennyt. A gyagyás kormány nem utasíthatja el az ajánlatát. Lezárta a borítékot, és egy teljes, jól felhasznált élet melengető gondolatával, torkig jóllakottan tért nyugovóra. Élete lefelé hajló éveiben mindig a begyűjtő szobában aludt, a napi zsákmány édes látványa volt az utolsó, amikor behunyta a szemét, és ébredéskor ugyanez a kellemes kép fogadta. Ezen az éjjelen, miután utolsó, szeretetteljes pillantással megvált egy tekercs negyeddollárostól, Lemming elindult utolsó útjára, hogy soha többé ne ébredjen fel. Az első tapasztalat akkor érte, amikor reggel felébredt, és elhagyta hanyatt fekvő hideg és merev testét. Meg akarta érinteni a pénzét, hogy örömet szerezzen magának, de a keze egyszerűen átnyúlt a rolnikon. - A tárgyak valódiak, te nem vagy az - szólt rá J.B. a másodkézből vásárolt Morris-karosszékben ülve, miközben Lemming szerződését lapozgatta, amely immár eljutott teljesítése második fázisába. - Ébresztő, G.L., ébresztő! Az ötös számú Begyűjtő hálásan nyugdíjba vonult, hogy végre éljen, és élvezze, hogy megszabadult tőled, miután évekig hűségesen szolgált. Az Ügyfélszolgálat nevében remélem, hogy nem bántál meg semmit! Lemming csak megszokásból szerette volna Manhattant még egyszer jól kisöpörni. A Fun Cityben bármikor össze lehetett szedni egy csomó elszórt aprópénzt, és azt tervezte, hogy aznap a fölöslegkiárusítást végző Army Store közelében végez begyűjtést. - Nem, azt hiszem, nem. - Jó fiú vagy, öregem! Az üzlet az üzlet. - Nem mondtam, hogy nem - Lemming rántott egyet ektoplazmás vállán mintegy sóhajul az

örökre elvesző üzlet miatt. - Minden napért egy napot a megegyezés szerint. - Nézem - J.B. végigpásztázta a szerződést. - Negyvenhárom év, három hónap, két hét és az apró. Roppant jó, öregem! Akartunk neked szabad vasárnapokat adni, kávészüneteket most és majd a visszafizetéskor, de az ötös számú azt mondta, hogy neked ez nem kell, mert mindig is telhetetlen voltál, de mostanra teljesen becsavarodtál. A koronás fogazat széles vigyorban villant elő. Márpedig, ki mint vet, úgy arat, ugyebár. Lemming csontjait a balsejtelem február hidegével borzongatta meg. Eszébe jutott a romlott fasírt és a szitkozódás. - Kicsoda az ötös számú? J.B. öltönyének zsebe elnyelte a szerződést. - Sajnálom, öregem, de rohannom kell. Vegyünk búcsút egymástól, oké? Háborúba kell vinnem az amerikai népet Irakkal Istenért, a hazáért, az anyákért és az olajért. Lemming hallgatólagosan elismerte, hogy annak, aki annak idején képes volt megszorongatni a Charmint, nem okozhat gondot megzavarni az amerikai nép fejét.

- Végig kell járnod az utad, G.L! Február dermesztő hidege megint végigfutott Lemming gerince mentén. - Az utamat? - Hamarosan képbe kerülsz, öregem - J.B. az ajtóhoz vezette Lemminget, ami magától feltárult egy pokolbélinek látszó, ködbe vesző tájra. - Meg kell ismerned New Yorkot, mert ez a legnehezebb terep a munkádban. Nem mondom, hogy fáklyás menet lesz. El tudod képzelni, mennyi rágógumipapír van csak a New York-i csatornákban? Rágógumipapír... Gonville Lemming árnyalakja szánalmasan felnyögött. - Snodgrass... - A jó öreg ötös számú Begyűjtő, igen - J.B. a hivatalos elismerés mosolyával bólintott. - Gondolom, nem tesz kivételt, a Cinnaburst, Carefree, Trident, Beeman's, Juicy Fruit, az egész bagázs, minden kell neki. Az a lényeg, öregem, hogy nem lesz még kávészünet sem. Ráadásul azt akarja, hogy Alaszkát és Hawaiit is vegyük be. Fedina Lídia fordítása

SEBESSÉGMÉRŐ DÍSZTÁRCSA

É

JSZAK A A KAMIONOK és a nagyméretű járművek különösen veszélyesek, mert nehéz megítélni a méretüket és a sebességüket. Bár oldalukon egyre több a fényvisszaverő és a lámpa, egy ködös vagy esős időben komoly kihívás felmérni, hogyan is közlekedhetünk mellettük biztonságosan. Érdekes ötlettel állt elő Yang Yong és Zhu Sha. A két fiatal dizájner olyan dísztárcsákat képzelt el, amelyek nemcsak látványosak, de az autó sebességét is megmutatják.

A

Már régóta kaphatók olyan kis LEDlámpák, amelyek az autók, motorok, kerékpárok szelepeire húzhatók. Mozgás hatására bekapcsolnak, és akár a forgómozgás energiájával is táplálhatjuk azokat. Ezt fejlesztette tovább a két dizájner. A dísztárcsákba beépített több tucat LED a jármű elindulásakor bekapcsol, és a forgásból meríti energiáját. A hatalmas, ívelt háromszögek messziről is jól láthatóvá teszik a kamion kerekeit. Legjobb tulajdonsága, hogy a sebesség függvényében a LED-ek változtatják a színüket. Ha a teherautó biztonságos, alacsony sebességgel halad, akkor zölden világítanak; közepes sebesség esetén sárgára; nagy sebességnél pirosra váltanak. Igy messziről is pontosan látható, milyen sebességgel halad az autó.

PÁRBAJ UTÁN Richard szomjas volt. Úgy döntött, egyelőre nem vesz papagájt. A papagájok elvileg balszerencsét hoznak a kardvívókra. Ebben az esetben az átok úgy tűnt, hogy az ellenfelét sújtotta. Kíváncsian megkérdezte a sérült férfitól: - Szándékosan ütköztél belém? Az emberek néha párbajt provokáltak Richard St. Vierrel, a kardvívóművésszel, aki nem fogadott el kihívásokat akárkitől. A sérült férfi csak összeszorította sápadt ajkát. A többi része zöldnek tűnt. Vannak olyanok, akik nem bírják a saját vérük látványát. Richard ráébredt, hogy már látta ezt a férfit egy folyóparti kocsmában. Haramia volt, a neve Jim - vagy Tim - Akárki. Nem valami jó vívó: az a fajta férfi, aki a törvény nélküli folyóparti negyedben hősködéssel boldogul, és azzal keresi a kenyerét a városban, hogy filléres kardvívó feladatokat végez el olyan kereskedőknek, akik kardvívók felbérlésével majmolják a nemességet. Egy férfi érkezett botladozva, akinek fél füléről bizonytalanul lógott egy fréziafüzér.

Ha valaki eldöntötte, hogy tanítvány lesz, még akkor is sikerülhet neki, ha a mester nem akarja...

Ellen Kushner

A KARDVÍVÓ, akinek neve Halál - Ó, Tim! - mondta gyászosan. - Ó, Tim, mondtam neked, hogy az a szokatlan bordói bor túl sok lesz neked! - Megragadta a sérült férfi karját, és elkezdte talpra rángatni. Igy párban már fölismerte őket Richard: ők voltak a szertartásos őrök az esküvői fogadáson, amit aznap délután látott, amikor valamivel korábban átvágott a piactéren. - Elnézést - szólt oda a virágdíszes részeg St. Viernek -, Tim nem akart bajt okozni, ugye, érti? Tim nyögött. - Látja, nem szokta a bordóit. - Rá se ránts! - felelte Richard könyörületesen. Nem csoda, hogy Tim kardforgatása jócskán eltért az egyenestől. Fejük fölött a papagájok a kalickában megint elkezdtek ríkoltozni. A papagájos asszony lemászott a dobozról, ahová fölmenekült, hogy jobban lássa a küzdelmet. Hogy ott volt St. Vier oltalmazni őt, a kötényét a két útonálló felé lengette, hessegetve őket, mintha az udvarból kiszökött csirkék lennének. Gyerekek vették körül

őket, először azért, hogy lássák, a csöndes férfi vesz-e papagájt, és hogy megfigyelhessék, amint kivesznek egyet a ketrecből, aztán a párbajt. Nevettek és visongtak, és csirkehangokat adtak kí az eltűnő zsiványok háta mögött. De az emberek utat nyitottak Richard St. Viernek, amikor elindult egy italokat árusító bódé irányába. A papagájos asszony nyakon csípte az egyik utcakölyköt, mondván: - Látod azt? Elmondhatod az unokáidnak, hogy láttad St. Viert vívni, pont itt. Ó, igazán, gondolta Richard, nem volt valami nagy küzdelem, sokkal inkább csak beleütközés valakibe az utcán. Ráhajolt a fapultra, s megpróbálta eldönteni, mit szeretne. - Hé - szólalt meg egy fiatal hang a könyökénél -, meghívlak egy pohárra! Richard a hang alapján azt hitte, hogy nő szólt hozzá. A párbajok után néha egyes nők megpróbálták fölcsípni. De ahogy lepillantott, egy bulldogképű fiút látott, aki keskeny vágású szemével őt nézte úgy, ahogy a kölykök szoktak,

>

amikor megpróbálnak idősebbnek kinézni a koruknál. Ez itt nem volt nagyon öreg. - Az igazán remek volt, ahogy csinálta - jelentette ki a fiú. - Ügy értem, a gyors kettős csel meg minden. - Köszönöm - válaszolta udvariasan a kardforgató. Az édesanyja jó modorúnak nevelte, és néhány régi szokás megmarad még a nagyvárosban is. Néha szinte hallani vélte, ahogy anyja azt mondja: Pusztán az, hogy akkor ölsz meg bárkit, amikor akarod, nem jelenti azt, hogy szabadságodban áll gorombának lenni bárkivel. Engedte, hogy a fiú fizessen mindkettőjüknek valami különleges italt málnából. Némán ittak, a fiú átkukucskált a pohara pereme fölött. Az ital jóízű volt, Richard rendelt még egyet mindkettőjüknek. - Aha - mondta a kölyök -, tudod, azt hiszem, te vagy a létező legjobb. - Köszönöm - felelte a kardvívó. Letett néhány pénzérmét a pultra. - Aha. - A kölyök elfogultan piszkálgatta az oldalán lógó kardot. - Én is harcolok. Tudod, támadt egy ötletem... ha szükséged lenne egy szolgára vagy valami. - Nincs - közölte a kardvívó. - Hát, tudod - folytatta mindenesetre a kölyök -, én meg tudnám, mondjuk, rakni a tüzet reggel. Vizet hordani. Megfőzni a dolgaidat. Talán, amikor gyakorolsz, én lehetnék... ha szükséged lenne valakire, hogy egy kicsit segítsen... - Nem - utasította el St. Vier. - De köszönöm. Bőven vannak iskolák, ahol tanulhatsz. - Igen, de azok nem... - Tudom. De az élet már csak ilyen. Elsétált a bártól, nem akart még több érvet hallani. Mögötte a kölyök először követte, aztán meghátrált. Richard a tér másik oldalán találkozott a barátjával, Aleckel. - Párbajoztál - mondta Alec. - És én nem láttam - tette hozzá kissé vádlón. - Valaki belém ütközött a papagájketreceknél. Mulatságos volt. - Richard most elmosolyodott az emléktől. - Nem láttam őt jönni, és egy pillanatig azt hittem, földrengés volt! A kardok előkerültek, mielőtt mentegetőzhetett volna... ha egyáltalán akart mentegetőzni. Ugyanis részeg volt.

- Nem ölted meg - mondta Alec, mintha már hallotta volna a történetet. - A városnak ebben a részében nem. Azt nem veszi túl jó néven az itteni őrség. - Rernélem, nem azon gondolkoztál már megint, hogy veszel egy papagájt. Richard vigyorgott, fölvéve magas barátja járásának ritmusát. Ez ismerős vitatéma volt. - Olyan dekoratívak, Alec. És megtaníthatnád beszélni. - Hagyjam, hogy egy madár ellopja a legjobb soraimat? Különben is, kukacot esznek. Én nem fogok fölkelni, hogy kukacot fogjak. - Kenyeret és gyümölcsöt esznek. Ezúttal megkérdeztem. - Túl drága. A város egyik tetszetős szakaszán haladtak át, útban lefelé a rakpartra. A folyó másik oldalán terült el a Folyópartnak nevezett negyed, ahol a kardvívó lakott szélhámosokkal és bűnözőkkel, a törvény hatókörén túl. Nem lett volna biztonságos hely az olyanoknak, mint Alec, akik alig tudják megkülönböztetni a kés egyik végét a másiktól, de a kardművész St. Vier egyértelművé tette, hogy mi fog történni bárkivel, aki csak egy ujjal is hozzányúl a barátjához. A Folyópart jól viselte a különcöket. A magas tudós, a maga egyetemista görnyedtségével és arisztokratikus kiejtésével, kezdett ismert tényezővé válni, együtt a kardvívóművésszel. - Ha úgy érzed, el kell szórnod a pénzedet - folytatta Alec -, miért nem fogadsz föl egy szolgát nekünk? Szükséged van valakire, hogy kitisztítsa a csizmád. - Én megfelelően gondját viselem a csizmámnak - vágott vissza Richard, akit a döfés egyik szakterületén ért. - Te vagy az, akinek erre szüksége van. - Igaz - értett egyet boldogan Alec. - Nekem kell. Valaki, aki elmegy a piacra helyettünk, és távol tartja a látogatókat, és tüzet gyújt télen, és ágyba hozza nekünk a reggelit... - Dekadens - állapította meg St. Vier. - Te magad is el tudsz menni a piacra. És én épp eléggé távol tudom tartani a „látogatókat". Nem értem, miért gondolod, hogy remek lenne, ha velünk lakna egy idegen. Ha azt a fajta életet akarod, akkor nem kellett volna... - Elhallgatott, mielőtt kimondhatta volna a megbocsáthatatlant.

De Alec, az egyik váratlan hangulatváltásával, ami úgy váltott irányt, mint a szél egy kis tó fölött, vidáman befejezte helyette: - Nem kellett volna otthagynom a gazdag rokonaimat a Dombon. De ők sose ölnek meg senkit... legalábbis nem nyíltan, ahol mi mindnyájan élvezhetjük. Te annyival szórakoztatóbb vagy... Richard ajka lefelé görbült, sikertelenül próbálva elrejteni egy mosolyt. - Csak a kardomért szeretsz - mondta. Alec óvatosan felelte: - Ha olyasvalaki lennék, aki képes alpári viccekre, most nagyon zavarban lennél. Richard, aki sosem jött zavarba, rávágta: - Milyen remek dolog, hogy nem vagy olyan! Mit szeretnél vacsorára? Rosalie-hoz mentek, ahol pörköltet ettek a hűs, földalatti fogadóban, és a hírekről beszélgettek a barátaikkal. Az adott hír mindig tényeknek és pletykának szokásos keveréke volt. Egy új kardforgató bukkant föl a város túloldalán azt állítva, hogy külországi bajnok, de valakinek a szolgálatban álló kuzinja fölismerte benne Lord Averil régi inasát, vívóleckék és a bajsza befestése után... Hugo Seville végül olyan mélyre csúszott, hogy elvállalta valami nemes feleségének a kinyírását... vagy lehet, hogy csak fölkínálták neki a munkát, vagy valaki azt kívánta, bárcsak fölkínálták volna. Azok a nemesek, akik St. Viernek akartak munkát adni, Rosalie-hoz küldtek üzenetet. De ma nem volt semmi. - Csak valami ideges pofa, aki egy örökösnőt keres. - Hát nem azt tesszük mindnyájan!? - Sajnálom, Reg, ez már foglalt, megszökött valami kardvívóval. - Olyannal, akit ismerünk? -Neeem... mesebeli kardvívóval... azt mondják, hogy az összes lány kardvívóval szökik meg, amikor valójában az apjuk írnokával teszik. Big Missy, aki Glinley-nél űzte az ipart, átölelte karjával Richardot. - Én meg tudnék szökni egy kardvívóval. Richard ülve csak a nő melléig ért, ahová hátradőlt, rámosolyogva Alecre az asztal túloldalán, kissé kihívóan fölrántott szemöldökkel.

Alec lépre ment: - Óvatosan - mondta a magas tudós a nőnek -, Richard harap. - Ő! - Missy a helyzethez illően rákacsintott. - És te nem, csinibaba? Alec megpróbálta eltitkolni a tiszta öröm okozta pirulást. Soha senki nem nevezte korábban csinibabának, különösen nem olyan nők, akiknek más emberek fizetnek, hogy megdughassák. - Hát persze, hogy harapok - jelentette ki az összes törékeny kevélységgel, aminek ura volt. Keményen. Missy elengedte St. Viert, és megközelítette annak magas, fiatal barátját. - Ó, remek... - pihegte érzelmektől elfojtott hangon. - Azt szeretem, ha durvák. - Óriási karja úgy mutatott, mint a szélkakasok az erősödő szélben. - Ide gyere, szerető! A veterán közönség Rosalie-nál teljes eksztázisba jött. - Missy, ne hagyj el azért a csontkollekcióért! - Akkor hát, ég veled, Alec, majd tudasd velünk, mi sült ki belőle! - Próbáld ki, fiú, lehet, hogy tetszeni fog! Alec úgy nézett ki, mint aki szeretne a padló alá süllyedni. Állta a sarat, de eleve rosszul alkalmazott felsőbbsége hűtlenül kicsúszott az irányítása alól. Az utolsó pillanatban Richard megkönyörült rajta. - Ma láttam egy esküvőt - mesélte csak úgy, a teremnek. - Ó, tényleg - mondta Lucie -, hallottuk, hogy megölted az egyik őrt. Végül csak tettél valamit, hogy kiérdemeljék a fizetésüket, he? - Azt hittem, kegyelmed nem vállal esküvőket, St. Vier mester! - Sam Bonner körbenézett, hogy értékelik-e a szellemességét. Mindenki tudta, hogy St. Vier méltóságán alulinak tartja az esküvői őr munkáját. - Nem is - válaszolta Richard. - Ez utána történt. És nem öltem meg Tim Akárkit. - Na, ne! Tim Porker? Félig kinőtt bajusz, nagy fülek? Azt mondta, hogy leesett a lépcsőn, úgy sérült meg. Mocskos hazudozó! - Csak semmi esküvő Richard számára mondta Alec. Visszanyerte hidegvérét, de még

>

mindig óvatosan szemlélte Missyt a terem másik végében. - Erkölcsileg helyteleníti az örökösnők árusítását és megvásárlását. - Nem, egyáltalán nem. Csak nem túl érdekes munka az esküvőkön való őrködés. Többé már nincs jelentősége, csak a gazdagok megmutatják, hogy megengedhetik maguknak a kardforgatókat, amitől a menetük még szebb lesz. Ez nem... - Kihívás - fejezte be helyette Alec. - Tudod, meg is zenésíthetnénk, olyan gyakran mondod ezt, és balladaként házalhatnánk vele az utcán. Milyen jó dolog a gazdagok számára, hogy más kardforgatók nem túl büszkék ahhoz, hogy elfogadják tőlük a pénzt, vagy sosem látnánk egy biztonságosan ágynak döntött örökösnőt! Mi a jutalom, amit a szökevényért kínálnak? Van egyáltalán? Vagy ő máris hibás árunak számít? - Van jutalom a híradásért. De el kell menni érte a Felsővárosba. - Én nem riadok vissza attól, ha a Felsővárosba kell menni - jelentette kí Lucie gőgösen -, már jártam ott. De nem tudom, hogy föladnám-e azt a lányt, aki szerelemből szökött el otthonról... - Óóó - ordította Rosalie oda a kocsma másik végéből -, szóval te ezt annak nevezed? - Ha pénzről beszélünk - szólalt meg Alec, a kockarázó poharat csörgetve -, nincs valaki, akit érdekelne egy csekélyke fogadás arról, hogy képes vagyok-e a három többszöröseit dobni háromszor egymás után? Richard fölállt, hogy menjen. Amikor Alec eleget ivott ahhoz, hogy matematikai esélyek iránt érdeklődjön, számára véget ért az esti szórakozás. St. Vier nem játszott szerencsejátékot. A folyóparti utcák sötétek voltak, de St. Vier ismerte az utat az egymáshoz közeli házak közt, túl azon a helyen, ahol a törött csatorna kicsordult a fölszedett macskakövek hagyta kátyúk körül, át a hátsó sikátorokon, és haza. A saját szállása a főutcáról nyíló zsákutcában volt, egy régi tanácsház része, a szebb idők egy elhanyagolt veteránja. Richard az első emeleten lakott abban, ami valaha a zeneterem volt. A földszinten Marie szobái sötétek voltak. Megállt a főbejárat előtt, a bemélyedő kapuban valami fehér villant. St. Vier óvatos ember lévén kihúzta a kardját, és úgy ment közelebb.

Egy kistermetű nő gyakorlatilag rávetette magát a pengéjére. - Ó, segítség! - sikoltotta metsző hangon. Muszáj segítenie rajtam! - Hátráljon! - mondta St. Vier. Túl sötét volt ahhoz, hogy az alakján kívül mást is ki lehessen venni a nőből, aki nehéz köpönyeget viselt, és valami azt sugallta, nagyon fiatal. - Mi a baj? - Kétségbe vagyok esve - zihálta a nő. - Rettenetes veszély fenyeget. Csak kegyelmed menthet meg! Az ellenségeim ott vannak mindenütt. El kell rejtenie! - Kegyed részeg - jelentette ki Richard, noha a nő kiejtése nem folyóparti volt. - Távozzon, mielőtt baja esik! A nő az ajtónak dőlt. - Ne, kérem! Az életemről van szó. - Jobb lesz, ha hazamegy - javasolta Richard. Hogy siettesse, hozzátette: - Szüksége van arra, hogy elkísérjem valahova? Vagy béreljek kegyednek egy fáklya vivőt? - Nem! - Ez inkább bosszúsnak hangzott, semmint kétségbeesettnek, de gyorsan visszafordult rimánkodásba: - Nem merek hazamenni. Kérem, hallgasson meg! Én egy... Előkelő Hölgy vagyok. A szüleim azt akarják, hogy hozzámenjek egy férfihoz, akit gyűlölök... egy vén zsugorihoz, akinek büdös a lehelete, és állandóan nyúlkál. - Ez igen rossz - értett egyet udvariasan Richard, jól mulatva a kényelmetlenség ellenére. S mit akar tőlem, mit tegyek? Azt akarja, hogy megöljem? - Ő! Nem. Köszönöm. Úgy értem, csak egy helyre van szükségem, ahol meghúzhatom magam. Amíg abba nem hagyják a keresésemet. Richard megkérdezte: - Tud róla, hogy díjat tűztek ki kegyedre? - Díjat? - nyöszörögte a nő. - De... ó! Milyen jóleső! Mennyire... jellemző rájuk. - Jöjjön föl! - St. Vier kinyitotta az ajtót. Ügyeljen a harmadik lépcsőfoknál, el van törve! Amikor Marie hazajön, nála maradhat. Ő egy..., ő vendégeket fogad, de azt hiszem, az illendőség azt mondja, vele jobban jár, mint velem. - De én szívesebben maradnék kegyelmeddel, uram! A lépcső koromsötétjében Richard megtorpant. A lány csaknem belébotlott.

- Nem - közölte St. Vier -, ha kegyed elkezdi ezt, ne is jöjjön tovább! - Én nem... - nyüszítette a lány, aztán újra kezdte: - Egyáltalán nem úgy értettem! De igazán. Az emeleten a férfi belökte az ajtót, és meggyújtott néhány gyertyát. - Ó! - pihegte a lány. - Ez az... ez az, ahol kegyelmed... - Ebben a szobában gyakorlok - mondta a férfi. - A falak tönkrementek. Ha akar, leülhet arra a sezlonra... nem annyira rozoga, amilyennek látszik. - De a lány odament a falhoz, megérintve a ragyákat, ahol a férfi kardja lyukakat hasított az öreg vakolatba. Az ujjai gyöngédek voltak, csaknem tiszteletteljesek. A szoba ódon volt, a széleihez még mindig a korábbi pompa nyomai tapadtak az aranyozott babérlevél-szegély és a szórványos kerubok formájában. Az az ember, aki utoljára látott benne friss festést, már rég elporlott. A kizárólagos erőfeszítést a díszítésre jelenlegi lakói által a kandalló fölé lógatott drága falikárpit és a szobában kivehető rend nélkül szétszórt két, igen részletesen kidolgozott ezüst gyertyatartó, néhány bőrkötéses könyv és egy zománcos váza jelentették. - Fölajánlanám kegyednek az ágyat - mondta Richard -, de az fölbosszantaná Alecet. Helyezze magát kényelembe idebent! A jól megérdemelt fáradtság kellemesen könynyed érzésével a kardforgató átvándorolt abba a szobába, ami a nagy, faragott ágyat foglalta magában meg a ruhásládáit és a kardjait, megszabadulva mesterségének kellékeitől: kibontva kardkötője szíjait, kicsúsztatva a késtokot az alsó inge alól. Járkált a szobában, lerakva ezeket, kifűzve és lehámozva a ruháit, majd bemászott az ágyba. Már épp elaludt volna, amikor meghallotta Alec hangját a másik szobából: - Richard! Mégiscsak szereztél nekünk egy szolgát... mennyire vállalkozó szellemű ez tőled! - Nem... - kezdett el magyarázkodni, aztán úgy gondolta, jobb lesz, ha ehhez fölkel. A lány a sezlon mélyén kuporgott, megilletődöttnek és védtelennek látszott, a köpönyegét még mindig szorosan maga köré csavarta. Alec fölébe tornyosult a rakoncátlan végtagok szokásos esetlen zűrzavarában. Néha az ivástól kecsessé vált, de nem ma éjjel.

- Nos - ajánlkozott a lány reménykedve -, főzni tudok. Meg megrakni a tüzet. Vizet hordani. Richard azt kezdte mondani: - Nem kérhetünk meg egy Előkelő Hölgyet... - Csizmákat is vállalsz? - érdeklődött Alec. - Nem - szögezte le szigorúan Richard, mielőtt a lány igent mondhatott volna. - Nem lesz szolgánk. - Hát akkor mit csinál itt ez a nő? - firtatta Alec durcásan. - Remélem, nem a magától értetődőt. - Alec. Mióta vagyok magától értetődő? - Ó, ne is törődj velem! - Alec esetlenül sarkon fordult. - Megyek lefeküdni. Mulass jól! Gondoskodj a forró borotválkozó vízről reggelre! Richard bocsánatkérően vállat vont a lányra nézve, aki lenyűgözve bámult utánuk. Ne is foglalkozzon vele; de nem állhatta meg, hogy ne tűnődjön el azon, vajon lesz-e reggel forró víz a borotválkozáshoz. Időközben azonban ő Aleckel akart foglalkozni. Alec fölébredvén képtelen volt megállapítani, hol érnek véget a végtagjai, és kezdődnek Richardéi. Hallotta, hogy Richard azt mondja: - Ez kínos. Ne mozdulj, Alec, jó? Egy harmadik személy is volt a szobában velük, aki kihúzott karddal állt az ágy mellett. - Hogy jutottál be ide? - kérdezte Richard. A bulldogképű fiú azt felelte: - Nem volt könnyű. Nem ismersz föl? Az ellenségeim ott vannak mindenütt. Azt hiszem, tudod, hogy kellene kapnom valamiféle díjat ezért, nem gondolod? Úgy értem, átvertelek, nem igaz? St. Vier a könyökére támaszkodott. - Melyik vagy, egy örökösnő taknyos kölyöknek álcázva, vagy egy kölyök örökösnőnek álcázva? Alec nem tudott nyugton maradni, és hozzáfűzte: - Vagy egy lánynak álcázott fiú, aki fiúnak álcázza magát? - Nem számít - közölte St. Vier. - Túl szoros a fogásod. - Ó... sajnálom. - Még mindig a célon tartva a kard hegyét, a suhanc lazított a fogásán. - Sajná-

>

lom... dolgozni fogok rajta. Tudtam, hogy így sose jutnék be. És a lányok biztonságban vannak melletted: mindenki tudja, hogy nem szereted a lányokat. - Ó, dehogynem - tiltakozott Richard meglepődve. - Nagyon is szeretem a lányokat. - Richard, összetöröd a szívemet - húzta el a szavakat Alec, akinek a bal lába kezdett begörcsölni. - De őt jobban szereted. - Hát, igen, őt jobban. - Féltékeny vagy? - vicsorogta Alec édesen. - Légy szíves, dögölj meg, és húzz innét! A világ legpocsékabb macskajaja vár rám, ha nem tudok hamarosan visszaaludni. Richard azt mondta: - Én nem tanítok. Nem tudom elmagyarázni, hogyan csinálom, amit csinálok. - Kérlek! - rimánkodott a fiú a karddal. Nem vethetnél legalább egy pillantást rám? Hogy megmondd, jó vagyok-e? Ha azt mondod, jó vagyok, tudni fogom. - Mi van akkor, ha azt mondom, nem vagy jó? - Jó vagyok - válaszolta a kölyök konokul. Annak kell lennem. Richard kicsusszant az ágyból, egyetlen gördülékeny mozdulattal visszaszerezve magának a végtagjait. Alec ezt csodálta - ahogy egy sakkmestert figyel az ember, amint megold egy sakkot egyetlen egyszerű húzással. Richard meztelen volt, olyan pallérozott, mint egy szobor a holdfényben. A kezében ott volt a kard, ami a kezdetek óta ott lapult. - Védd magad! - szólt St. Vier, és a fiú óvatos védekező állásba hátrált. - Ha megölöd - jegyezte meg Alec, a keze kényelmesen a feje alatt -, próbáld meg elkerülni, hogy az egyik olyan mindent bemocskoló ölés legyen. - Én nem... fogom... megölni. - Azzal, ami számára szokatlan feltűnősködés volt, Richard minden egyes szót acélon csattanó acéllal központozott. A szavaira a fiú magához tért, és viszonozta a csapásokat. - Újra! - csattant föl a kardforgató, még mindig támadva. Nem volt kedvesség a hangjában. - Meg fogjuk ismételni az egész sorozatot, amennyiben emlékszel rá. Ezúttal hárítsd minden döfésemet!

Néha a fiú elkapta a sebesen cikázó döféseket, és néha a szeme vagy az emlékezete cserben hagyta, és a penge egy hüvelykre állt meg a szívétől, a halálnak csak a kardforgató akarata parancsolt megálljt. - Új sorozat - vetette oda Richard. - Tanuld meg! Megismételték a mozdulatokat. Alec úgy vélte, a fiú javul, biztosabban mozog. Aztán a kardvívó keményen rácsapott a fiú pengéjére, és a kard kirepült tanítványa kezéből, csörömpölt a padlón, s begurult egy sarokba. - Mondtam, hogy a fogásod túl szoros. Menj érte! A fiú fölszedte a kardját, és a lecke folytatódott. Alec kezdett unatkozni a vég nélküli ismétléstől. - A karod kezd fáradni - vette észre St. Vier. - Nem szoktál súlyokkal gyakorolni? - Nincs semmilyen... súlyom. - Szerezz! Nem, ne állj meg! Egy valódi küzdelemben nem állhatsz meg. - Egy valódi küzdelem... nem tart ilyen sokáig. - Honnan tudod? Voltál már egyben is? - Igen. Egy... Kettőben. - Mindkettőt megnyerted - jelentette ki Richard hűvösen, akinek a karja sosem pihent, a lába sosem volt mozdulatlan. - Ettől azt hiszed, hogy te vagy a harctér hőse. Figyelem! - Élesen ráütött a pengére. - Folytasd! - A fiú egy szokatlan kettős visszavágással riposztozott, az ujjai lehető legkisebb nyomásával megváltoztatva a támadás irányát. Richard St. Vier elterelte a másik kardhegyét, és tisztán átvitte a sajátját a fiú védelmén keresztül. A fiú fölkiáltott az acél könnyed csókjától. De a kardforgató nem állította meg a játszma mozdulatait. - Csak egy karcolás - mondta. - Ne törődj a vérrel! -Ó!De... - Leckét akartál. Akkor most vedd! Rendben, nagyszerű, most már megijedtél. Nem hagyhatod, hogy az bármin változtasson. De az mégis változtatott a dolgon. A fiú védekezése szenvedélyessé vált, kezdte a kétségbeesett támadás jellegét magára ölteni. Richard

hagyta. Most némán harcoltak, és tényleg harcoltak, bár a kardvívó mindig visszatartotta magát attól, hogy valódi sérülést okozzon. Elkezdett játszani a fiúval, apró lehetőségeket hagyott neki, csak épp elég hosszan ahhoz, hogy lássa, kihasználja-e őket. A fiú nagyjából a felével próbálkozott - vagy nem vette észre a többit, vagy a teste volt túl lassú ahhoz, hogy időben cselekedjen. Akármit is csinált, Richard hárította a támadásait, és folyton védekezésre kényszerítette. - Na, most... - szólalt meg a kardforgató nyersen -... meg akarsz ölni, vagy csak ki akarsz vonni a forgalomból? - Én... nem is tudom... - A halálhoz... - Richard pengéje nekitámadt -... egyenesen a szívbe. Mindig a szívbe! A fiú megdermedt. Richard St. Vier leengedte a kardhegyet, majd fölemelte a harc folytatásához. A fiú izzadt, lihegett, legalább annyira a félelemtől, mint a kimerültségtől. - Egy jó tus... akárhol lehet. Olyan enyhe, amilyet akarsz... vagy olyan mély. A bulldogképű fiú mozdulatlanul állt. Folyt az orra. Még mindig tartotta a kardját, jóllehet öt különböző helyen fakadt vér a bőrére és ruhájára. - Jó vagy - állította Richard St. Vier -, de lehetnél jobb. És most tűnj innen! - Richard, a fiú vérzik - jegyezte meg halkan Alec. - Tudom, hogy vérzik. Az emberek vérezni szoktak, amikor harcolnak. - Éjszaka van - mondta Alec -, és a Folyóparton. Az emberek kinn vannak az utcákon. Azt mondtad, nem akarod megölni. - Add ide azt a lepedőt! - Az izzadság lehűlt Richard bőrén, maga köré tekerte a vásznat. - Van pálinka - javasolta Alec. - Idehozom. - Sajnálom, hogy összevéreztem a padlód - mentegetőzött a fiú. Beletörölte az orrát az ingujjába. - A sokktól sírok, ennyi az egész. Nem igaziból sírok. Meg sem vizsgálta a saját sebeit. Alec tette ezt meg helyette, s pálinkát pacsmagolt rájuk.

- Figyelemre méltó vagy - közölte a fiúval. - Én már egy örökkévalóság óta próbálom elérni, hogy Richard kijöjjön a sodrából. Odaadta a palackot St. Viernek. - A többit megihatod. Alec kifűzte, amit a kard meghagyott a fiú zekéjéből, és elkezdte kihúzni az ingét. - Ez egy lány - mondta hirtelen -, gyanútlan bábája a természetellenes szülésnek. A lány mondott valami csúnyát. Abbahagyta a sírást. - Vagy te - vágott vissza Alec. A keze odasiklott a lány melle fölötti zsebbe, kihúzta az ott nyugvó könyvecskét, aminek puha bőrfedele meleg volt és átizzadt. Fölcsapta, majd becsukta. - Nem tudod, hogy kell olvasni? - kérdezte komiszul a lány. - Ilyen szemetet nem olvasok. A kardvívó, akinek neve nem Halál. A nővéremnek is megvolt, mindnek megvan. Valami nemes kisasszonyról szól, aki hazamegy egy bálból, és egy kardvívót talál a szobájában rá várakozva. A pasas nem öli meg, hanem inkább megdugja. A csajnak ez tetszik. Vége. - Nem... - mondta a lány elvörösödve -... rosszul értelmezed. Ostoba vagy! Nem tudsz róla semmit! - Hé - mondta Alec -, egész helyes vagy, amikor folyik az orrod, szívem... tudtad ezt? - Ostoba vagy! - ismételte meg a lány szenvedélyesen. - Ostoba fattyú! - Nyers és pontos, mintha a szavak újak lennének a szájában. - Mit tudsz te bármiről is? - Többet tudok, mint hinnéd. Lehet, hogy nekem nincs ez a páratlan tehetségem az acélhoz, mint neked, de ismerek más trükköket. Tudom, hogy mi válik be nálad. - Ő - tört ki a lány -, szóval erről van szó! - Dühében megint elkezdett sírni, akarata ellenére, és ettől még inkább földühödött. - A kard nem számít neked, a könyv nem számít... ez minden, amit föl tudsz fogni. Nem értesz te semmit... egyáltalán semmit! - Ó, én nem értem? - lehelte Alec. A szeme fénylett, égő folt jelent meg magasan mindkét orcáján.- Azt hiszed, nem tudok mindent erről? A nővéremnél a lovak voltak azok... mind a valódiak, mind a képzeltek. - Eléggé úrrá lett

>

, ELLEN KUSHNER

Amerikai író, szerkesztő, 1955-ben született. Előszeretettel vizsgálja műveiben a nemi szerepek viszonylagosságát, felcserélhetőségét. Már első novellája, a „The Unicorn Masque" is erre épült, csakúgy mint itt olvasható írása, mely a Swordspoint (1987) című, ciklusindító fantasyregényhez köthető. További híres munkája a Thomas the Rhymer (1990), ez a balladisztikus történet egy hárfásról, akit a tündérek saját országukba hurcolnak, és csak évekkel később engednek el, hogy egy különleges átokkal sújtva próbáljon újra beilleszkedni az emberek közé. Magyarul most olvasható először.

magán ahhoz, hogy fölöltse a szokásos megvető gúnyolódását, szenvedélytelenül és ellenszenvesen. - Kancák az istállóban, arany csődörök a gyümölcsösben. Elmondta nekem mindegyiknek a nevét. Én ettem meg az almákat, amiket nekik vitt, hogy ettől valóságosabbnak tűnjön. Minden tudok erről - mondta keserűen. - A nővérem táltos paripái erősek voltak, átlovagolt velük tengereken és országokon, szerette őket, és nevet adott nekik. De végül cserben hagyták őt, nem igaz? A végén nem vitték őt sehova, nem adtak neki semmit. Richard az ágy szélén ült, kezében elfeledve a pálinka. Alec sohasem beszélt a családjáról. Richard azt sem tudta, hogy van nővére. Nagyon figyelt. - A nővérem férjhez ment... egy férfihoz, akit kiválasztottak számára, egy férfihoz, akit nem is kedvelt, egy férfihoz, akitől félt. Azok az istenverte lovak a gyümölcsösben vártak rá, vártak egész éjszaka, hogy kijöjjön hozzájuk. Elvitték volna őt bárhová, az iránta érzett szeretetből... de ő nem jött... és aztán eljött az esküvője napja. - Alec a magasba emelte a könyvet, és hozzávágta a szemben lévő falhoz. - Mindent tudok erről. A lány Alecet nézte, nem az összetört könyvét. - És te hol voltál? - kérdezte. - Hol voltál, amikor ez a kierőszakolt házasság megtörtént... ott vártál a gyümölcsösben velük? Ó, én is értem... fogtad őket, és megszöktél. - Mereven tartva magát a vágásai miatt, lehajolt, fölvette a

könyvet, és visszasimogatta rendes alakjába. Te nem érted. Te nem értesz semmit. És nem is akartok. Egyikőtök se. - Alec - szólalt meg Richard -, gyere lefeküdni! - Köszönöm a leckét - mondta a lány a kardvívónak. - Emlékezni fogok. - Nem változtatott semmin - jelentette ki a férfi. - Találnod kell valaki mást. A dolog már csak ilyen. De azért légy óvatos! - Köszönöm - ismételte meg a lány. - Óvatos leszek, most, hogy van miért óvatosnak lennem. Komolyan gondoltad, amit mondtál, ugye? - Igen - válaszolta Richard. - Általában nem szoktam ennyire megharagudni. Komolyan gondoltam. - Akkor jó. - A lány az ajtóban megfordult, és megkérdezte ugyanazon a lapos, hideg hangnemben: - Mi a nővéred neve? Alec még mindig ott volt, ahol akkor, amikor elhajította a könyvet, mereven és sápadtan állt. Richard tudta, hogy a reakció, amikor megérkezik, erőszakos lesz. - Azt kérdeztem, mi a neve? Alec megmondta. - Jó. Meg fogom keresni. Oda fogom adni neki ezt... - a könyvet, immár tele ujjlenyomattal alvadt vérből -... és szeretetteljes üdvözleted. A lány újra megállt, kinyitotta a könyvet, és fölolvasta: - „Ma éjjelig leány voltam, most már asszony vagyok." Igy ér véget. De te sosem olvastad, szóval sose fogod tudni, hogy mi történt közben. - Acélosan metsző mosolyt vetett rájuk. - Én olvastam, és tudom. Nem lesz bajom odakint, ugye? - Gyere lefeküdni, Alec - mondta újfent Richard -, hiszen reszketsz! Sohár Anikó fordítása

VISSZATEKINTŐ

E

GY ÉVVEL EZELŐTT indult útjára a Ga-

laktika „Kapcsolatfelvétel" rovata. Nem titkolt célunk volt, hogy a hazai SF- és fantasy-közösségek bemutatásával, egyszeregyszer aktuális programjaikról szóló rövid tájékoztatóval felébresszük a kíváncsiságot az olvasókban, hiszen egy-egy ilyen közösséghez tartozni, előadásaikon részt venni nemcsak kellemes kikapcsolódás, de rendkívül hasznos tevékenység is. Új emberek megismerése mindig öröm, és ha azok az új emberek ugyanazon tematika iránt rajonganak... nos, az már szinte mesébe illően fantasztikus lehetőség. Valódi, offline barátságok kialakításáról van szó elsősorban, hiszen lássuk be, a modern technológia ugyan rendkívül hasznos, és sok esetben szórakoztató, de a kapcsolatteremtés és a kapcsolatok fenntartása egyre többször korlátozódik a virtuális térre. Mint SF-rajongó kölyök, már igen korán szembesültem azzal, hogy ez a tematika menynyire megosztja az embereket. Mint SF-rajongó felnőtt nő, számtalanszor találkoztam értetlenséggel, csodálkozással, sőt nemtetszéssel és előítélettel is. Olyan esetre is akadt példa, amikor

szóvá tették nekem, nő létemre hogy olvashatok, nézhetek „ilyesmit". Éppen ezért, amikor 2009-ben kibújtam a nicknevem mögül, és először találkoztam aktív SF-közösséggel, szó szerint ott ragadtam. Pár hónappal később már azon kaptam magam, hogy nemcsak mint néző veszek részt a rendezvényeken, hanem szívszerelemből dolgozom is bennük. Hozzám hasonló, megveszekedett SFés fantasy-rajongókra találtam, akik legalább akkora elánnal és lelkesedéssel vetették bele magukat a közösségi munkába, mint amivel egy rég várt könyv, film vagy játék megjelenését fogadták. Eleinte a közösségi munka nem volt több hobbinál, aztán egyre komolyabb hullámokat vetett a dolog, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy itt, a Galaktika magazinnál dolgozom. Már nem csupán hobbiból járok el havonta a Magyar Írószövetség SF Szakosztályának előadásaira, az SFportal Meetupokra, a Könyvfesztiválra és a Könyvhétre, Hungaroconra és Szefantorra, a Cantina Szerepjátékos Klubba, Mondoconra, más rendezvényekre. A rajongásból, majd hobbiból formálódott életvitel a mindennapjaim részévé vált. Lehetőséget adott arra, hogy hónapról hónapra megmutathassam önöknek, itthon az SF egy élő, lélegző közeg, amibe bárki, bármikor becsatlakozhat, barátokat találhat, akikkel jót lehet beszélgetni egy-egy könyvről vagy filmről, a közös rajongás témáiról. Nem egy chatszobában, hanem személyesen egy kellemes vacsora mellett, vagy éppen egy nyári alkotótáborban. Kovács Rhewa Andrea

Képregény a Galaktikában 6

A

GRAFIKUSI

PÁLYÁN harminc éve in-

dult Vass Mihály munkásságának első évtizedében erősen kötődött az SF-hez, de a későbbiekben is szívesen visszavisszatért ehhez a témához. Legelső illusztrációit a Galaktika fiataloknak szánt testvérlapjába, a Roburba készítette Nemere István „Százlábú" című novellájához. Az első regény, amit címlappal és rajzokkal látott el, szintén Nemere-mű volt, a Vadak között. Az SF családregényfolyam két további kötete után a Népszava kiadó másvalakivel folytatta a sorozat illusztrálását, az anekdota szerint azért, mert egy elhárítótiszt kifogásolta az egyik grafikába rejtett apró betűs üzenetet. Az olvasók viszont díjazták a nem szokványos kikacsintást. Sokan ekkor jegyezték meg Vass Mihály nevét, és kíváncsian várták újabb munkáit. Nem kellett sokat várniuk, termékeny időszakában volt, elhalmozták megrendelésekkel. A Galaktikának közel félszáz novellát illusztrált. Kuczka Péter látta, milyen jó érzékkel talál ki idegen lényeket, s felkérte, készítsen egy sorozatot a Roburba Galaktikus Brehm címmel, melyben képzeletbeli bolygók növény- és állatvilágát teremti meg. Épp a nyitó darab születésekor szűnt meg a lap, így a sorozatból nem lett semmi. Egy év múlva a Pikoi isten hajói rajzolásánál kapóra jöttek ezek a tervek, átemelte őket a képregénybe. Később Kuczka úgy döntött, megjelenteti az eredeti terveket a Galaktikában, s kérte a szerzőt, írjon hozzá előszót. Kanyarintott is egy beugratós felvezetőt április 1-i dátummal jelölten, mégis sokan komolyan vették. Előző számunkban már említettük SF képregényei közül a Bogár a hangyabolybant, a Földlakókat és az Alterál. Folytatva a sort, ,94ben adaptálta Rónaszegi Miklós „Kamaszkor" című novelláját. (Tizenegy évvel korábban egyszer már elkészítette Kamaszisten címmel, más felfogásban, de az akkori szocialista időkben a lektor nem javasolta a mű megjelenését a politikai helyzetre hivatkozva.)

Megrajzolta Gáspár András Ezüst félhold bluesát, Nemere Klausztropoliszát - mely öt éve önálló füzetben is megjelent -, valamint A telepet és A hosszú szafáril Lőrincz L. Lászlótól. Adaptálta A város című Glifford D. Simak-regényl. Két rövid szösszenete is volt: Harlan Ellison elbeszéléséből az F, mint farkasember, valamint saját ötletéből az Útszéli. Jelenleg több képregényen dolgozik párhuzamosan. Kiemelnénk közülük Bram Stoker Drakuláját, melyhez színtisztán képzeletbeli világot teremtett, de nagyon valós ízzel. Kíváncsian várjuk megjelenését, vajon szerepel-e benne valaki személyes ismerőseink közül, ugyanis Vass Mihály kitűnő portrérajzoló, és modelljei jó eséllyel kerülhetnek be képregényeibe karakterként. Bátran jelentkezhetnek nála a Galaktika olvasói is! Reméljük, az idén ötvenéves művész újból gyakrabban fordul az SF felé. Kiss Ferenc

Harc a szúnyogok ellen

A

NYÁRI KIKAPCSOLÓDÁST két dolog tud-

ja igazán megzavarni, a rossz idő, amivel nem sok mindent tudunk egyelőre kezdeni, és a rovarok... pontosabban a szúnyogok. Világviszonylatban ezek a kis vérszívók nemcsak a nyaralást tudják megkeseríteni, de a tőlünk távolabb élő rokonaik komoly betegségeket terjesztenek, ezért fontos, hogy tudjunk ellenük védekezni. A Bill és Mandy Gates Alapítvány a moszkitók, és velük együtt a malária elkerülésére létrehozott egy kutatócsoportot a Kaliforniai Egyetemen. A csoport feladata az volt, hogy kidolgozzanak egy olyan védekezési módot, ami sem az emberre, sem a környezetére nem káros - kizárólag a szúnyogokat űzi el. A feladat megoldása a Kite tapasz lett, ami 48 órás védelmet biztosít a vérszívók támadása ellen. Miután a tapaszt felragasztottuk a kívánt helyre, a benne lévő vegyületek megzavarják a szúnyog érzékszerveit, így nem ismeri fel az emberek által kilélegzett szén-dioxidot. A hetvenötezer dolláros Indiegogo kampány elsődleges célja, hogy 20 000 db Kite tapaszt küldjön Ugandába. Ebben az országban 60%-os a maláriával fertőzöttek aránya. 2010-ben hatszázhatvanezer ember halt meg világszerte a szúnyogok által terjesztett betegségben, ez a szám 2011-re megduplázódott a WHO adatai szerint, a leginkább veszélyeztetett régió pedig Afrika, de az éghajlati változások okán egyre több helyen fedeznek fel moszkitókat. A Kite társalapítója, Torrey Tayenaka elmondása alapján úgy tervezték a

kis tapaszt, hogy megfizethető ára mellett többfunkciós is legyen. Nemcsak bőrfelületre lehet ragasztani, hanem ruhára, táskára, babakocsira is, attól függően, mit vagy kit akarunk megvédeni a vérszívóktól. Tayenaka felhívta a figyelmet arra is, hogy akik szeretnék támogatni az alapítvány munkáját, 35 dollárból 10 db tapaszt küldhetnek Ugandába, és 10 db-ot ők maguk is kapnak. A képen látható kesztyűs vizsgálat mutatja, menynyire hatásos a tapasz, ráadásul nem szennyezi a környezetet úgy, mint az aerosolos sprayk. Amennyiben a Kite sikeres lesz a veszélyeztetett országokban, biztosan hamar elérhetővé teszik a kiskereskedelem részére is, hiszen már nálunk is elkelne egy tartós segítség a kis vérszívók ellen. Gricman Kata

Ha egy ember úgy dönt, kiborg lesz, átalakulása után vajon maradnak érzelmeit

Mihail Puhov

Terminátor 1.

Dvinszkij csak a fellövés előtt három nappal tudta meg, kivel utazik majd, amikor a főnöke közölte vele: - Nem fogsz unatkozni. Egy komputerrel repülsz. - Kicsodával? - csodálkozott el Dvinszkij. • Egy komputerrel. Az Európán nemcsak szakemberekre van szükség. Az a komputer pedig egészen különleges. A legújabb modell. Nem árt, ha útközben még egyszer kipróbáljuk. De majd meglátod magad is. A hátralévő három napban Dvinszkijnek teljesen kiment a fejéből ez a beszélgetés. Nasztyától búcsúzkodott. Utolsó estéjükön ezt mondta neki: - Mostantól kezdve két hétig csak rád fogok gondolni, és ebben senki sem fog megzavarni. - Csak nem egyedül röpülsz? - Hacsak a komputert nem számítom... - Te szegény! Jók ezek a robotok, de érzéketlenek. Unatkozni fogsz. Nemdebár? - Nem - Dvinszkij megrázta a fejét -, te ott leszel velem.

Reggelre már kint volt az űrkikötőben. Az Európa nem holmi közönséges része a világegyetemnek. A Jupiter holdján az intézet állomást működtetett. A Jupiterre évente egyszer indítanak járatot: fél év oda, és persze fél év vissza az út. Egyébként expresszjáratokat szoktak indítani. Ezeknek a hajóknak kicsi a befogadóképessége, kényelem szinte semmi, az energiafelhasználásuk pedig igen nagy. A várakozás viszont még többe kerül. Űrkikötő. A Föld és az ég határa. Két csoport várakozik: a repülők és a kísérők. Nasztya nem jött ki, így állapodtak meg. Olyan szomorú, amikor búcsúztatják az embert. Búcsúzni persze, még ha csak rövid időre is, még lehangolóbb. Odafönn, az orbitális pályán már várták Dvinszkijt. Nem mindennap startol bárki is a Jupiterre, legkevésbé expresszen. Bekísérték a hangárba. Az expressz a hajtómű nélkül olyan kicsinek látszott, mint egy szárnyatlan vadászgép. Dvinszkij a fedélzeti bejáratnál elbúcsúzott a kísérőktől. Még végighallgatta - ki tudja, hányadszor- az utolsó instrukciókat: hogyan viselkedjen

a repülés, de különösen a leszállás idején. Aztán beszállt a kabinba, és leült az irányítópult elé. A záróelemek becsukódtak, és Dvinszkij egyedül maradt.

- Maga okos ember, Vologya. Mindent megért. Nos, rendben. Beszíjazta magát? Remek! Akkor elindulunk.

2.

A gyorsulásnál a terhelés nem volt nagy, és egyáltalán nem volt kellemetlen. Ez a nagyszerű abban, ha orbitális pályáról startolnak. A terhelés gyengébb, viszont hosszabb ideig tart. Ha az űrhajó a Földről startol, éppen ellenkezőleg áll a dolog. Enyhe lökés adta tudtára, hogy a gyorsítóegység levált, és röppályáját megváltoztatva visszatér a fogadóbázisra. - A gyorsitóegység levált. Készüljön tel a súlytalanságra! - Készen vagyok - mondta Dvinszkij. - Remek. Hogyan viseli egyébként? - Megjárja. - Pompás - mondta a komputer. - Olvastam, hogy sokan félnek tőle. lómagam ezeket az érzéseket nem élem meg. Jut eszembe, tetszik magának ez a kifejezés, hogy „megélni az érzéseket"? Szóval, hogy az ember különféle érzéseket él meg. Ebben az értelemben mindnyájan megélők vagyunk... Dvinszkij alól kiszaladt az ülés. Leesett a padlóra. Az esés azonban lassú volt, és Dvinszkij rájött, hogy az ülés továbbra is a helyén van, és ő még mindig hozzá van szíjazva. Semmi és sehova nem esett le. Beállt a súlytalanság. - Szó, ami szó, különös érzés lehet - mondta a komputer. - Azt olvastam, hogy mintha kirántanák az ember alól az ülést. De hamar elmúlik, ha edzésben van. Annak idején Dvinszkij lelkiismeretesen edzett. Az ülés karfáján lenyomott egy gombot, az övek visszacsúsztak. Jól megmarkolta a karfát, nehogy elsodródjon. Szokatlan, annyi szent. - Semmi komfort, nemdebár? - így a komputer. - Ebédelni sajnos még korai. Nem inna valamit? Van tea, kávé, üdítő többféle is... - Én a kávéra szavazok - mondta Dvinszkij. - Helyes. Amikor még ember voltam - mondta a komputer -, én is mindig a kávéra szavaztam.

- Üdvözlöm! - szólalt meg a hang. - Vlagyimir Szergejevics Dvinszkij, nemdebár? Színtelen, monoton, hétköznapi automatahang volt. A kifejezésmód azonban nem a megszokott. „Nemdebár?" Nasztya is mindig így beszél. Fura dolog: alig búcsúzik el az ember az asszonytól, és száll be a gépbe, ugyanazokat a szavakat hallja, amiket Nasztya mondott az utolsó estén. Filozofikus gondolat suhant át az agyán: a gépet a programja a jövőhöz kapcsolja, az embert meg az emlékezet a múltjához. Búcsúzás az embertől, találkozás a géppel. Micsoda analógia! Tán éppen ettől az egyforma szavak? Hülyeség! - Üdvözlöm! - felelte Dvinszkij. - Készüljön! - mondta a hang. - Rövidesen startolunk. Nem fél az egyedülléttől? -Nem. - Helyes. Bár vannak dolgok, amiket újra meg újra meg kell élni. Nos, rendben. Két héten át én leszek a maga mindenese: a pilótája is meg a beszélgetőpartnere is. Gondoskodni fogok magáról. Mintha az anyja lennék. Vagy a barátnője. Van barátnője, nemdebár? - Menyasszonyom van. - Látja, Vologya, még arra is képes vagyok, hogy kitaláljak dolgokat. Ugye megengedi, hogy így szólítsam? Maga harmincéves, én valamivel idősebb. Majdnem egyidősek vagyunk. Szólíthatom így? - Semmi akadálya - mondta Dvinszkij. - De azt hogy értsem, hogy majdnem egyidősek vagyunk? - Hosszú történet - válaszolta színtelen hangon a komputer -, elég időm lesz elmesélni, még két hét áll előttünk. A menyasszonya odalent maradt, így hát nincs, aki gondoskodjon magáról. Kivéve engem. Kapcsolja be az övét! Startolunk. Dohányozhat is, ámbár ez tilos. Engem a füst nem zavar. Ha meg tüzet csinálna, majd együtt eloltjuk. - Nem dohányzom. - Remek - mondta a komputer. - Mint mondtam, a füst nem zavar, csak éppen büdös. A tűzoltásban pedig kevés örömömet lelem. - Valóban nem nagy élvezet.

3.

4. Második napja repültek. Dvinszkij, aki eddig szívesen csevegett a komputerrel, most kerülte a beszélgetést. Az utolsó mondat megdermesztette. „Amikor még ember voltam." A tervezők tréfája? Az nem

>

lehet. A komputer szavaiban volt valami félelmetes. Dvinszkijt egy ismeretlen, rejtőzködő múlt hidege borzongatta. „Amikor még ember voltam..." Este megszólalt a komputer: - Fölösleges feszengenie. Engem nem lehet megsérteni. Es ne gondolja, hogy bármit is megbántam! Mindenki úgy tartja, hogy én voltam az egyedüli vesztes. Valami nagyon nagyot vesztettem, és csak egészen keveset nyertem. De épp ellenkezőleg. Szinte semmit sem veszítettem, és nagyon sokat nyertem. Érzelmektől megtisztított agyat, megalázó szenvedélyektől mentes gondolkodást... Kérdezzen, minden kérdésre válaszolni fogok! Elhallgatott. Dvinszkij is hallgatott. Már ráébredt: útitársa kiborg, egy kibernetikus organizmus, gépbe nőtt ember. Effélékkel már vagy száz éve tele vannak a regények. Arról azonban sohasem hallott, hogy a valóságban is léteznének. - Tulajdonképpen kiborg vagyok - folytatta láthatatlan partnere. - Ismeri ezt a kifejezést? - Igen- De azt nyilván nem tudta, hogy az első szótagot kell hangsúlyozni. Maga minden bizonnyal a másodikra, a „borg"-ra szokta tenni a hangsúlyt. - Igen - mondta Dvinszkij. Micsoda emberi tragédia. Az a legfőbb gondja, hogyan kell helyesen hangsúlyozni a kiborgot. Ugyan, miért lenne ez tragédia? Ha ilyesmin jár az esze, az biztos önszántából van. Ő maga is elismeri, hogy kedvére való ez az állapot. - Az Európáról áttesznek majd a Jupiterre - folytatta a kiborg. - El tudja képzelni? Hát nem csodálatos? Ott fogok dolgozni, ahol korábban csak robotok dolgozhattak. Az örökkön viharzó atmoszféra alatt, a gázóceán fenekén. Egyedül - mindörökre. Csodálatos, nemdebár? Dvinszkij hallgatott. - Gondolom, magának oly mindegy, mi vagyok, az is, hogy robot vagyok - folytatta amaz. - Némileg igaza van. Mindenkinek igaza van. Csak azt ne gondolja, hogy ez volt az álmom, amikor önszántamból erre az elhatározásra jutottam... Rengeteg időnk van még, és ha meg akar hallgatni, mindent meg fog tudni.

5. - A halál a teljes magány. Maga még egyszer sem halt meg. Sohasem élte meg, hogyan lassul le és áll

meg az idő. Az örökkévalóság tölti be ezt az állapotot, sokkal inkább, mint az egész előtte való életet. Érdekli ez magát egyáltalán? Vagy hiábavaló az igyekezetem? - Azt hiszem, érdekel - mondta kisvártatva Dvinszkij. - Ezt valóban nem élte meg még senki sem. Pontosabban szólva nincs, aki erről mesélhetne. A beszélgetés természetesen ugyanabban a kabinban és ugyanott folyt, eltekintve attól, hogy az expressz egy éjszaka alatt sok millió kilométert száguldott be. Dvinszkijnek egyébként nem kellett faggatnia a kiborgot. Mint mindig, ő vitte a szót. - Ez az időegybeesés jelensége - mondta éppen. Maga és minden más különböző idősíkokban jelenik meg. A szubjektív időben nincs halál, mivel a halállal a tudat is kialszik. A világ elszáguld mellette. Csak a más halála valóság: saját halál az egyén számára nem létezik. - Megnyugtató elmélet - mondta Dvinszkij. Ha közkinccsé tehetné, sokan egyetértenének vele. Igazán kellemes halhatatlannak éreznie magát az embernek, még ha csupáncsak a saját valóságos életében is. - A halhatatlanság egy megdermedt világban nem is olyan édes állapot. A haláltól azonban nem érdemes félni. A világmindenség úgy szűnik meg forogni a haldokló tudatában, mint ahogy a világmindenség számára egy kihunyó csillag megdermed. Ha ezt korábban tudtam volna, aligha lennék itt. Az is igaz, hogy a választásom jobbnak bizonyult, mint azt akkor feltételeztem. Mára már rengeteg dolgot megértettem. El sem tudja képzelni, milyen hatalmas ez a szerkezet, az én mostani agyam. Az emberi képzelet lehetőségei korlátozottak. - És a magáé? - kérdezte Dvinszkij. - Én más vagyok. Hiszen mindaz, amiről az imént beszéltem... Ezt én nem éltem meg. Sokkal egyszerűbb volt a dolog. Bekövetkezett egy szerencsétlenség, és elvesztettem az öntudatomat. Aztán mindjárt ott, a műtőasztalon választás elé állítottak: vagy-vagy. Nem a halált ajánlották, gondolhatja. De... a nyomorékléttől mindig is irtóztam. És arra jutottam, hogy jobb már semmilyen külsőben nem lehet. Nem sokkal előtte váltam el a feleségemtől. Ebben az elhatározásban talán neki is része volt. „Jó ember vagy" - mondta ő, „csak érzéketlen. Mint egy robot. Neked csak komputernek érdemes lenned."

6. - Az életünk sehogy sem sikerült - meséli tovább a kiborg. - Öt évig voltunk házasok. Szerettem őt, de eszeveszetten féltékeny voltam. Eszeveszetten... mindjárt megmagyarázom. Akkoriban szent meggyőződésem volt, hogy csapodár természet. - Meggyőződése? - Igen - mondta a kiborg. - Nagyon szép volt és nagyon okos... Miérl ne lett volna sikere? Rajtam viszont néha kitört a téboly. Merészelt volna bárki közeledni hozzá, a két kezemmel vertem volna agyon. Iszonyatos dolog a féltékenység. Riadó harsan belül, hirtelen üresség, aztán ezt az ürességet mélyről jövő, szuroksötét indulat árasztja cl. Mintha kicseréltek volna. Olyanokra ragadtatom magam, amiket aztán később megbánok. De még mennyire megbánom! És ezzel te magad ölsz meg mindent... A közös élet napról napra elviselhetetlenebbé válik, és aztán már csak egyetlen kiút marad. - Kiút? - A válás - magyarázta a kiborg. - Egyikünknek sem volt könnyű. Engem rettenetesen megviselt. Azt hittem, őt is. De alig telt el néhány nap - képzelje csak el! -, mentem valahová, és megláttam őt az utcán. Nem volt egyedül. Egy férfival volt, és nagyokat nevettek, és akkor megint kitört rajtam... Kiűzött a városból, és már csak a műtőasztalon tértem magamhoz. A kiborg kis ideig hallgatott. - Igen, iszonyatos dolog a féltékenység. Ma már sok mindent értek. Ha hatalmamban állna, ha viszszatérhetnék abba az időbe, minden, minden másképp történne. Az asszonyt nem szabad birtoknak tekinteni. Ezerszer is megesküdtem neki, hogy soha többé nem fordul elő. Es magamnak is megesküdtem. Mégis mindig újra megismétlődött. - Biztos abban, hogy valóban szerette őt? - kérdezte némi tűnődés után Dvinszkij. - Igen. Biztos vagyok benne, és abban is, hogy ő is szeretett. Hiszen ugyanolyan ember volt ő is. Igen, szeretett. A maga módján persze. Szinte sohasem beszélt ugyan róla, de vannak dolgok, amikből... magam is tudom. Nemdebár? - Vannak - értett egyet Dvinszkij.

7. A start óla egy hét telt el. A kiborggal való beszélgetéssel szinte észrevétlenül röpült el az idő. Az expressz

>

elérte az Aszteroida-övezetet, mely fokozottan meteorveszélyes zónának számított. A Naprendszer más részeihez képest az ütközés valószínűsége itt ezerszeres, de még így is jelentéktelen. - Mi lenne, ha én magam főznék kávét? - kérdezte Dvinszkij. - Miért, nem ízlik az enyém? - Dehogynem. Csak még sohasem főztem kávét súlytalanságban. Az az érzésem, hogy maga ugyanúgy főzi, mint egyvalaki odalent a Földön. Nincs kizárva, hogy az én kávém után a magáé még jobban ízlik majd. - Csinálja csak! - mondta a kiborg. - Bár ez szabálytalan. Az Aszteroida-övezetben vagyunk, és az utasoknak tanácsos ilyenkor a helyükön maradni. Gyorsulások, hirtelen lökések fordulhatnak elő. Az expressz kitér a meteor elől, maga meg fejjel nekiröpül valaminek. De elég a szabályokból! Végtére is nem ülhet negyven órát a fenekén egyfolytában Dvinszkij a konyhaautomatánál tehetetlenkedett. Az expressz elvben öt embert szállíthatott. Most négy ülést kiszereltek, így bőven volt hely. Az automata hátul volt, Dvinszkij székétől jobbra. Mellette a hajóablak. Az áttetsző üvegen túl az ég sötétje betöltötte a pusztaságot. Ablak a pislákoló csillagokkal pöttyözött feketeségre: akár a cukorral csíllámozott kávépor, mielőtt törökösen megfőzné magának. Hogyan kell ezt a súlytalanságban csinálni? „Nagyon egyszerűen, Nasztya. A lehető legegyszerűbben, kedves. A folyadék kissé mágneseződik. Ha úgy tetszik, villamossággal telítődik. Ez egyszer. Másodszor: a főzőedény szintén feltöltődik. Vagy mágneseződik. Már nem is főzőedény, hanem mágnescsapda. Mágnescsésze. És most pedig törökös kávét iszunk a mágnescsészékből..." Dvinszkij kezéből valami kitépte a csészéket, őt magát előredobta az ablak mellett, egyenesen az irányítópultnak. De nem csapódott neki. Közvetlenül a pult előtt valami lefékezte, és a talpára állította. Aztán belökte a székbe. Ezzel vége is szakadt a kellemetlenségeknek.

8.

Szétnézett a kabinban. Egy kevés kávé, két kis pohár az egész, a kabint mégis alaposan összepiszkította. Ronggyal a kezében kúszott a padlón, hogy feltörölje a foltokat. A kiborg segített neki.

- Kell lennie a sarokban még két foltnak. Ügy, jó! Még tovább, jobbra! - Ez az - mondta Dvinszkij, miközben föltörölte az egyiket. - Hogyan talál rájuk? Szeme van a kabinban? - Nem - válaszolta a kiborg. - Belevillannak a végtelenségbe. Inerciaimpulzátoraim vannak. - Azt akarja mondani, hogy reagál a tömegközpont elmozdulásaira? - Természetesen. - A kiömlött kávé miatt bekövetkezett elmozdulásra ís? - Miért ne? - Ehhez fantasztikus pontosság kell! - Mit tud maga az én pontosságomról? - Semmit - mondta Dvinszkij. Megtalálta a második foltot is a sarokban. - Nem, nem, semmit sem tudok. Ki-ki önmagához mér. De mondja: hogyan tudott úgy manőverezni, hogy egyszerre csak az ülésben találtam magam? Azt hiszem, megmentette azéletemet. - Nem kell hálálkodnia. Egy meteorit veszélyeztetett bennünket. Tudja, sok-sok röppálya van, amelyeken az expressz kitérhet. Végtelenül sok. És végtelen azoknak a röppályáknak a száma is, amelyeken a tehetetlenségi erő éppen az ülésbe dobja magát. Mi kell még? Egy bizonyos paraméter szerint ki kell választani a legmegfelelőbb utat. Mondjuk a gyorsulás nagysága szerint. - De hát ez nagyon bonyolult variációs feladat! - kiáltott föl Dvinszkij. - Egyetlen pillanat alatt kell megoldani! Lehetséges ez egyáltalán? - Tapasztalhatta, nem? - mondta a kiborg. - Ha a döntés egyértelmű, megtalálásának folyamata a fordításra korlátozódik. Egyszerű alkalmazott nyelvészet az egész. Le kell fordítani a feladatot a kiindulási feltételek nyelvéről a megoldások nyelvére. Persze kiki más és más sebességgel fordítja le. - És maga mindenkinél gyorsabb? - Nem erről van szó - mondta a kiborg. - Ahogy mondani szokás, én mindkét nyelvben perfekt vagyok. Nincs szükségem fordításra. Ha a feladat adott, azonnal tudom a megoldást is. - A szavait értem, de csak a szavakat - mondta Dvinszkij. - Maga ösztönösen tudja ezeket a dolgokat: olyan ez, mint amikor én átmegyek az utcán, és amit teszek, magától értetődik. De mondja, mért nem úgy kerültem az ülésbe, hogy égnek

meredtek a lábaim? A maga számára persze ez is egyszerű. - Természetesen - mondta a kiborg. - A kabinhoz képest bármilyen helyzetbe tudom állítani magát. Beleültethetem az ülésbe, hozzányomhatom arccal az ablakhoz, ráhelyezhetem a kezét a pultra, és kényszeríthetem, hogy valamelyik gombot megnyomja. Ez a mi kézi vezérlőpultunk csupán fikció. Ha robot vezérli a hajót, a pilótának mindig van lehetősége arra, hogy átvegye az irányítást. A mi esetünkben csak elvben van meg ez a lehetőség. A vezérlőpultról érkező jelzés mozgásba hozza ugyan az egységeimet, de kizárólag tőlem függ, hogy a pult működik-e vagy sem. - Miért tervezték így? - kérdezte Dvinszkij. Egy másodpercre megint úgy érezte, hogy az a hidegség megdermeszti. - Mi volt a céljuk? - Senki sem láthatta előre - válaszolta a kiborg. - Mindenki úgy gondolta, hogy a pilóta bármikor átveheti az irányítást. Nem így történt. Az ember rabja az érzelmeinek. Hallucinációi támadhatnak, megtébolyodhat, hatalmába kerítheti a lelke mélyéből föltörő sötétség. Tapasztalatból tudom. S mi minden történhet még az emberrel!... - És magával? - Legmélyebb sajnálatomra - válaszolta monoton hangon a kiborg -, velem semmi.

9.

Dvinszkijt elbűvölte a Jupiter látványa. Fenségesebbet nem látott még sohasem. A Föld is lenyűgöző, de a Föld látványához már hozzászokott. A Jupiter más. Nincs az a kép, az a film, mely közvetíteni tudná a Jupiter látványát egymillió kilométer távolságból; az atmoszféra feneketlen mélységeit, a kavargó tájfunok hegyhátait, a felhősávokat, a bolygó holdjainak körkörös árnyékait. Mindazt, amire az emberi nyelvben talán nincs is szó. Az expressz elérte az Európát. Az alapsebességet levették, és az olyan bonyolult manővereket is sikeresen végrehajtották, mint a gravitációs fékezés a Kallisztó és a Ganümédész elhagyása során. Az expressz szinte csak lebegve közeledett a holdhoz. Az Európa foltos korongja ott függött előttük: nagyobb volt az állandó orbitális pályáról megfigyelhető Földnél. És egyre növekedett. - Ugye nem felejtette el, hogyan viselkedjék leszálláskor? - kérdezte a kiborg. - Néhány perc múl-

va belépünk az atmoszférába. Amikor a sebesség óránként tízezer kilométerre csökken, kibocsátom a szárnyakat. Pontosabban előbb a fékezöernyőket. Először a szalagernyőket, aztán a hagyományosakat. Négy van belőlük. Az éggel a háttérben nagyon szépen mutatnak, olyanok, mint egy négy szál virágból kötött csokor. Bár én jobban szeretném, ha csak három lenne belőlük. - Miért? - Tudja, páros virágot a sírokra szoktak tenni - mondta a kiborg. - A négy ejtőernyő azt juttatja eszembe, hogy én... hogy nem vagyok teljes értékű élő. Kis ideig hallgattak. Az Európa már nagyobbnak látszott, mint a Jupiter. Homorú csészéje a fél égboltot elfoglalta. Már nem növekedett tovább, de foltjainak rajzolata egyre inkább kiteljesedett. - Ideje búcsúznunk! - mondta a kiborg. - Remélem, beszélgetésünk nem volt haszontalan. Maga tetszik nekem, Vologya. Vigyázzon a menyasszonyára, ez a legfontosabb! Ne engedje, hogy a féltékenység a hatalmába kerítse! Egy férfi legyen képes méltósággal búcsúzni. Mai énemmel sohasem cselekednék úgy, mint akkor. Nagyon bízom benne, hogy mindig őt fogja szeretni. Ne ismétlődjék meg az én szomorú történetem! - A maga feleségének sem volt igaza - mondta Dvinszkij. - Szerintem örömét lelte abban, hogy kínozhatja magát. Egy asszonynak másnak kell lennie. No persze, ha szereti magát. - Szeretett engem - felelte a kiborg. - Vannak dolgok, amikből tudja ezt az ember... Nézzen csak kü Európa sziklái... magának nem az Alpokot idézik? Mondja, maga szerint milyennek kell lennie egy asszonynak? Az ég rózsaszínben tündökölt, az expressz elérte a levegöréteget. A vad, civilizációtól érintetlen sziklák még mélyen alattuk voltak. Közeledtek a terminátor vonalához: odalent esthajnal volt, amott a Nap már lefelé haladt, bár vagy száz kilométer magasan állt még. Egy kis idő, és meglátják a hold sötét felét. Ott van az ellátóközpont: éjszaka van, és az emberek alszanak. - Az asszonynak jónak kell lennie - mondta Dvinszkij. - lónak, mint Nasztya. - Nasztya? - Igen. De... miért kérdi így?

>

, MIHAIL PUHOV

1944-ben született orosz író, fizikus. 1968-ban kezdett SF-et publikálni, és közel tíz évvel később jelent meg első önálló kötete. Munkássága kizárólag a rövidebb műfajra korlátozódott, elbeszélései számos magazin és antológia lapjain voltak olvashatók. Magyarul sem ismeretlen, tucatnyinál is több novellája jelent meg hazánkban. Ezek közül a legnépszerűbb, „Az építők tüzei" háromszor látott napvilágot, mindháromszor a Galaktikában. Legutóbb 240. számunkban jelent meg „Az Egysejtűek útja" című novellája. 1995-ben hunyt el.

- Nasztya - szólt monoton hangon a kiborg. Tiszta őrület! Nagyon szép, ugye? - Nagyon - mondta Dvinszkij. - Furcsa, hogy csak elmosódottan látom az arcát, nem tudom pontosan magam elé idézni. Csak a nyakán az anyajegyet, azt látom pontosan. - Anyajegy a nyakán? - Igen. Van egy kis anyajegye a bal oldalon. Jól áll neki. Csak a családneve nem tetszik. De ezen könnyű lesz segíteni, nemdebár? - És mi a családneve? - kérdezte kis csönd után a kiborg. - A családneve? - Dvinszkij megmondta. - Minek ez magának? A kiborg nem válaszolt. Néhány pillanatig teljes csönd volt. Aztán hirtelen szétrobbant, a reproduktorokból recsegés, sípolás süvített ki. A Jupiter rádióhulláma hanggá alakult. De miért zárta el a kiborg a vevőkészüléket, miért nem válaszolt a kérdésére? Az expressz mintha elakadt volna - biztosan az ejtőernyők bomlottak ki, és a maradék sebességet is levették. Újra a súlytalanság. Minden átmenet nélkül, figyelmeztetés nélkül, hogy kapcsolja be az övet. A hold a feje tetejére állt, hátraesett, átfordult. Az expressz zuhant. Egy pillanatra felvillant az égbolt: feneketlen, fekete pusztaság. A hajó mögött sokszínű bokréta bomlott ki. Négy égi virág, távoli ejtőernyők. - Miért nem engedi ki a szárnyakat?

A kiborg hallgatott. Vagy a választ nyelte el a rádiórecsegés. - Mi történt?! - üvöltötte Dvinszkij. A hold öszszevissza pörgött. Lefelé. Balra. Jobbra. Fölfelé, aztán megint le. Az expressz pörgött. - Mi történt? Nem jött válasz. Mi történhetett? „Sajnos semmi." Az ablakokon át csak az égbolt és a sziklák látszanak. A sziklák is, az égbolt is egyre közelebbről. Hahota, a rádió félelmetes hahotája. Dvinszkij visszaaraszolt a vezérlőpulthoz. Még nem késő. Az irányítókart behúzni és kiengedni a szárnyakat. A kiborggal valami történhetett. Majd odalent tisztázzák. Az irányítókar magától megindult. A hajó felágaskodott. Dvinszkij kiröpült a székből, és előrevágódott. Ez már megtörtént egyszer. A fejét most sem verte be a pultba. Röptében valami lefékezte. Mozdulatlanul függött, a pultot valaki elfordította tőle, akárcsak a kabint, és az ablakot az arcához közelítette. Aztán csak nyomta, nyomta rá az arcát. A terhelés már-már elviselhetetlenné vált. Moccanni sem tudott, csak az agya dolgozott. Mondatok villantak föl melyek mindent megmagyaráztak: „A robotok jók, de érzéketlenek"; „Ezerszer is megesküdtem neki, hogy soha-soha nem fordul többé elő"; „Kitört rajtam a téboly"; „A két kezemmel vertem volna agyon"; „Ma már nem így cselekednék" „Velem semmi sem fog történni"; „Nasztya?" „És mi a családneve?"; „ Anyajegy a nyakán?", „Nemdebár?"... Egybeesés? Véletlen azonosság? Nem, nem és nem! Dvinszkij letéphetetlenül préselődött az ablak áttetsző üvegére, képtelen volt mozdulni. A hangszórókban mintha zokogott volna valaki. Odalent vicsorogtak a kövek. Bazsó Márton fordítása