Fekete gettó A hatalom dilemmái

Fekete gettó.indd 1

„…ha valaki olyan oktatási rendszert vezet be, ahol különböző »mezőnyökre« osztják a gyerekeket, vagy ahol a képességeikről alkotott elképzelések határozzák meg, hogy miképp neveljék, mire tanítsák, illetve ne tanítsák őket, az ilyen rendszer azzal a borzalmas következménnyel jár, hogy az eredmények látszólag igazolni fogják az előfeltevéseket. (…) Az olyan gyerek, akit tanulásképtelennek tartanak, szinte mindig azzá is válik. Más szóval tanulási atrófia lép fel. Köztudott, hogy ha valakinek úgy elkötik a karját vagy a lábát, hogy nem tudja használni, akkor e végtagja előbb-utóbb használhatatlanná válik. Ugyanez érvényes az emberi intellektusra is. (…) A tanuló már az első osztályban felismeri, ha valamilyen alacsonyabb szellemi szintre helyezték. Jelölhetik az egyes csoportokat betűkkel, számokkal, kutya- vagy állatnevekkel, a gyerekek már néhány nappal az efféle megjelölések bevezetése után pontosan tudják, hogy azok mit jelentenek. Az alacsonyabb kategóriákba sorolt gyerekeknek megrendül az önbizalmuk, erőteljes kisebbrendűségi érzés lesz úrrá rajtuk, ami aztán az iskola és a tanulás iránti egész magatartásukra rányomja a bélyegét.” Kenneth B. Clark

Fekete gettó – A hatalom dilemmái

Kenneth B. Clark

2008.07.10. 17:26:32

Az elkülönítés hatásai – egy máig aktuális alapmű a hatvanas évek Amerikájából

Fekete gettó – A hatalom dilemmái

Kenneth B. Clark

Fekete gettó – A hatalom dilemmái Második kiadás

Készült a Nemzeti Fejlesztési Terv Humánerôforrás-fejlesztési Operatív Program 2.1. intézkedés központi programjának „A” komponense keretében Sorozatszerkesztô Kerber Zoltán

Kenneth B. Clark

Fekete gettó – A hatalom dilemmái Második kiadás

Educatio Társadalmi Szolgáltató Közhasznú Társaság Budapest, 2008

Kenneth B. Clark: Dark Ghetto – Dilemmas of Social Power © 1965 by Kenneth B. Clark Fordította Vámosi Pál A magyar nyelvű kiadást a Wesleyan University Press engedélyezte. A fordítást ellenőrizte Vajda Rozália Borítóterv és tipográfia Király és Társai Kkt. Borítófotó Roma Sajtóközpont © Vámosi Pál jogutódjai, 1968 © Educatio Társadalmi Szolgáltató Közhasznú Társaság, 2008 Azonosító: 8/211/A/4/getto ISSN 1789-2619 ISBN 978-963-9795-35-8 A kiadvány ingyenes, kizárólag zárt körben, oktatási céllal használható, kereskedelmi forgalomba nem kerülhet. A felhasználás a jövedelemszerzés vagy jövedelemfokozás célját nem szolgálhatja.

Tartalom Előszó a második magyar kiadáshoz ............................................................................................ 7 Előszó ................................................................................................................................................................ 11 Bevezetés egy epilógushoz ............................................................................................................... 13 Fekete gettó ................................................................................................................................................ 23 Prológus – A gettó jajszava .............................................................................................................. 25 A láthatatlan fal ........................................................................................................................................ 31 A gettó társadalmi dinamikája ...................................................................................................... 39 Gazdasági és társadalmi hanyatlás ...................................................................................................... 44 A lakásviszonyok romlása ........................................................................................................................ 47 Az elégtelen foglalkoztatottság dinamikája .................................................................................... 49 Fehér szakszervezetek, fekete proletariátus ................................................................................... 55 Az ingatag családi élet ciklusa .............................................................................................................. 59 Ésszerű beavatkozás .................................................................................................................................. 61 A feketék társadalmi mobilitása .......................................................................................................... 64 A gettó pszichológiája .......................................................................................................................... 71 A hiú ábrándok mentsvára ...................................................................................................................... 72 Nemiség és társadalmi rang .................................................................................................................... 73 A néger matriarchátus és az eltorzult férfiasságkép ..................................................................... 75 Fehér okoskodások ................................................................................................................................... 78 Erkölcsi tárgyilagosság .............................................................................................................................. 81 A gettó patológiája ................................................................................................................................ 83 Érzelmi betegségek ................................................................................................................................... 83 Gyilkosság és öngyilkosság ..................................................................................................................... 85 Bűnözés ......................................................................................................................................................... 86 Kábítószer-fogyasztás .............................................................................................................................. 89 Megelőzés és rehabilitáció ..................................................................................................................... 94 Kábítószer-ellenőrzés ............................................................................................................................... 98 A patológia okai ...................................................................................................................................... 100

A gettó iskolái – Különbözők és egyenlőtlenek .............................................................. 103 Szegregált rendszerűek-e az állami iskolák? .................................................................................. 103 Egyenlőtlenség az oktatásban ............................................................................................................. 107 Vita az alacsonyabbrendűség okairól ................................................................................................ 112 Tanulási atrófia – az önmagát beteljesítő jóslat ............................................................................ 114 A „kulturális nélkülözés” kultusza ...................................................................................................... 115 Defetizmus a gettó iskoláiban ............................................................................................................. 118 Az eredményes tanulás lehetőségének biztosítékai .................................................................... 121 Az irányítás szerepe ................................................................................................................................ 128 A gettó hatalmi szerkezete ............................................................................................................. 133 Politikai hatalom ....................................................................................................................................... 133 A sajtó hatalma ........................................................................................................................................ 142 A szociális intézmények hatalma ........................................................................................................ 145 Az egyházi hatalom ................................................................................................................................ 146 A vallási vezetők és a társadalmi cselekvés ..................................................................................... 151 Hatalmi próbálkozások ........................................................................................................................... 153 A gettó határain áthatoló alkotóerő ................................................................................................ 158 A változások megvalósításának stratégiája ....................................................................... 163 A hatalom és a társadalmi változások . ............................................................................................ 163 Az erők összeütközése .......................................................................................................................... 166 A „hang és a téboly” alternatívája .................................................................................................... 169 Ideológia, vezetés és társadalmi nyomaték ..................................................................................... 172 Közös sors . .................................................................................................................................................. 176 Fekete és fehér – A gettó belülről ............................................................................................. 179 Az ábrándkorlátok .................................................................................................................................. 180 A liberális konfrontáció ......................................................................................................................... 183 Néhány döntő fontosságú realitás ..................................................................................................... 187

Előszó a második magyar kiadáshoz Az 1960-as években Kenneth B. Clark – fekete – pszichológus, aki maga is a harlemi gettóban élt korábban, felkérést kap arra, hogy munkatársaival előtanulmányokat végezzen egy átfogó, a városi gettók felszámolására, vagy legalább élhetőbbé tételére vonatkozó program kialakításához. Clark munkatársai interjúk tömegét készítik el, felméréseket végeznek, majd jelentésük mellett összeáll egy kötet, amit a kezében tart most az olvasó. A könyv ereje nem csupán abban áll, hogy közérthetően írja le a szegregáció mechanizmusait és hatásait, hanem abban is, hogy bőségesen idéz az elkészült interjúkból: a kirekesztettek mondják el saját szavaikkal saját mindennapjaikat és véleményüket. De mit mondhat nekünk egy ötvenéves, Amerikában írt könyv, azon túl, hogy megmutatja: lehet egyszerűen írni a szegénységről úgy, hogy a statisztikák ne takarják el az emberek arcát. Vagy, hogy megmutatja: lehet belülről írni a gettó hatásairól úgy, hogy se a részrehajlás, se a „kiteregetés” vádja ne érhesse a szerzőket. Ha ma, ötven évvel e könyv születése után elmegyünk egy magyarországi cigánytelepre, nagy eséllyel hasonló mondatokat jegyzetelhetünk az ott élőktől. Ez kétségtelenül merész ív, és talán könnyen félreérthető is: elmoshatja a különbségeket, ha az ötvenes-hatvanas évek Amerikáját a mai Magyarországhoz hasonlítjuk. Mégis érdemes lehet ezt a perspektívát időről időre elővennünk, hiszen a kitaszítottak mindennapos személyes tapasztalata a javak minőségében és elérhetőségében meglévő különbségek ellenére is szoros hasonlóságot mutat. A lélektani hatás szempontjából édes mindegy, hogy valaki New York gettóiban vagy Jászladány cigánytelepén nő fel. Jól látszik ez az egymástól térben és időben távol élő emberek azonos életlehetőségeit és életpályáját szemlélve. Szembetűnő a hasonlóság abban, hogy mit eredményez a gyermekek – bármely indok alapján történő – különválogatása, és az erre ráépülő szegregált oktatási gyakorlat; hogy milyen lehet szülőként, gondviselőként megvívni a napi csatákat a betevőért, és adott esetben mekkora a kihívás a feladásra; hogy milyen lehet anélkül, a sokunk számára természetes érzés nélkül élni, hogy szuverén döntéseket hozó, saját sorsát aktívan befolyásoló személyiség vagyok. Segélyezettnek lenni ezt is jelenti. Az előítéletesség, türelmetlenség és kirekesztés első lépése a megvetettek megfosztása személyes érzéseiktől, történeteiktől és véleményüktől, személyiség helyett arctalan tömegként való kezelésük. A kirekesztettek segítését paternalista felkarolás és megbélyegzés szándéka nélkül megcélzó programok első lépése mindenképpen az érintett vélemények felszínre hozatala, a megértés és a beleérzés. Ez utóbbinak feltétele annak megértése, hogy a kirekesztettség mit okoz, és különösképpen mit vesz el a gettók lakóitól. E könyv azoknak, akik mindennapi munkájuk, érintkezéseik révén ráismernek egy-egy helyzetre, reakcióra, véleményre, talán nem mond majd többet annál, hogy az egybeesés nem a

véletlen műve. Azok számára pedig, akiknek a kirekesztettekkel kevesebb a személyes kapcsolatuk, talán más perspektívából mutatja meg a gettók csak kívülről zártnak és egységesnek tűnő világát. De Clark kristálytiszta, egyszerűen belátható logikája és kivételesen sodró stílusa talán mindannyiunk együttérzését ösztönözve világítja meg a kirekesztés mindenütt azonos következményeit. Például azt, hogy azok a gyermekek, akiket vélt alacsonyabbrendűségük okán mellőznek, nemcsak rosszabbul teljesítenek majd, de önképük is olyannyira sérül, hogy nem kell csodálkozni az iskola világával szembeni ellenállásukon. A ma Magyarországon elkülönítve oktatott cigány gyermekek jelentős része pontosan látja és érzi a különbségeket: azt, hogy az ő termeikre, iskoláikra kevesebb figyelem jut; nem járnak versenyekre, és alacsonyabb a követelményrendszer, mint a „rendes” vagy a tagozatos osztályokban. És pontosan tudják, hogy emiatt a többi tanulótól eltérően jóval kisebb az esélyük arra, hogy szakmát, érettségit és diplomát szerezve a társadalom megbecsült polgáraivá válhassanak. Bernáth Gábor – Sárközi Gábor

Mamie-nek, aki sokat tűrt és sokat adott

9

Előszó Távolból figyelve az amerikai négerek egyre hevesebb lázongásait, gyakran eszembe jut W. E. B. Du Bois Dusk of Dawn (Hajnali szürkület) című művének egyik passzusa: „Nem könnyű dolog érzékeltetni másokkal a faji elkülönítés teljes lélektani jelentőségét. Olyan ez, mintha valaki egy fenyegető hegyoldal sötét barlangjából kipillantva észrevenné a tovahaladó világot, megszólítaná, udvarias, meggyőző szavakkal ecsetelné, mi minden akadályozza az itt bebörtönzött lelkeket a természetes mozgásban, megnyilvánulásaikban, fejlődésükben, és kifejtené, hogy nem pusztán szívességből, együttérzésből, a megsegítésük végett kellene őket kiszabadítani a börtönből, hanem mert ez a tett az egész világ javát szolgálná. És amint emberünk így beszél, higgadtan és logikusan, egyszerre ráeszmél, hogy a tovahaladó világ rá se hederít, vagy ha mégis, csak egy kíváncsi pillantást vet felé, és máris odébbáll. A bebörtönzöttek lassanként felfogják, hogy a tovahaladó emberek nem hallják a hangjukat, hogy valamilyen láthatatlan, ugyanakkor szörnyű mód kitapintható, vastag üvegfal választja el őket a világtól. Erre nyugtalanság vesz erőt rajtuk, hangosabban beszélnek, hadonásznak. A tovahaladó emberek közül néhányan kíváncsian megállnak, de a hadonászást annyira értelmetlennek találják, hogy nevetgélve folytatják útjukat. Még most se hallanak semmit vagy éppen csak hangfoszlányokat, és amit hallanak, azt se értik. Ekkor a bezárt emberek esetleg önuralmukat elveszítve üvölteni kezdenek, a korlátoknak vetik magukat, és zavarodottságukban nem is igen veszik észre, hogy a légüres térben senki se hallhatja üvöltésüket, és groteszk ugrándozásauk a kívülről bámészkodók szemében inkább mókásnak hat. A foglyok közül egyik-másik talán ki is tör börtönéből, véresen, kifacsart tagokkal, és íme! – egy megrettent, kérlelhetetlen, puszta létéért aggódó roppant embertömeggel találja szembe magát.”

Du Bois itt még hozzátehette volna, hogy az amerikai kasztrendszer színes bőrű foglyai a szabadulás többféle módját keresik, de próbálkozásaik különböző okokból egyaránt meddőnek bizonyulnak. Ezt a gondolatot Du Bois más helyütt fejti ki. Kenneth B. Clark barátomnak ez a könyve azok közé az amerikai értelmiség köreiben mind sűrűbben megnyilvánuló próbálkozások közé tartozik, hogy abból a bizonyos sötét barlangból higgadtan, de olyan erősen hallassák a hangjukat, hogy az kellő drámaisággal áthatoljon a láthatatlan üvegfalon. A szerző minden erejével arra törekszik, hogy az uralkodó fehér többség valóban megismerje a néger gettó életének dermesztő tényeit. E tények közül talán azt a legnehezebb megmagyarázni, milyen érzés a szegregáció zárt világában élni. Clark önyve az értelem nyelvén szól, kimutatja, mily roppant veszteségről van szó nemcsak az emberi boldogság, hanem a termelékenység mércéjével mérve is. A néger gettónak és az emberhez méltatlan életmód összes többi fertőjének felszámolása – ami valójában több nem-négert, mint négert érintene – a Johnson elnök által meghirdetett nagy társadalom előfeltétele. Megtűrésük pedig folyvást akadályozza az amerikai gazdasági jólét kibontakozását. Ha nem hivatkozunk is az igazságosság erkölcsi követelményére, és a szabadság és az egyenlő esélyek amerikai eszményeinek tökéletesebb megvalósítására irányuló törekvést félretéve pusztán rideg gazdasági érveket sorakoztatunk is fel, akkor is megállapíthatjuk, hogy a vidéki és városi nyomornegyedek megszüntetése, az ottani ifjúság jövedelmező foglalkoztatottságát elősegítő oktatásának biztosítása a mai Amerikája talán leggyümölcsözőbb befektetése volna. Clark azonban elunta már a szörnyű mód kitapintható üvegfal túlsó oldalán élő liberális gondolkozású fehér barátai hamis objektivitását, „kiegyensúlyozott szemléletét”, melyek filozó-

11

fiai alapját az értékítéletek területén megnyilvánuló öröklött angolszász naivitás és ködös gondolkodásmód adja. Ezért hatja át szavait a szenvedély, miközben nagyon is őszinte gondolatmenete végül oda vezet, hogy hitet tesz az integráció kétoldali erőfeszítések árán történő megvalósíthatósága mellett. A valódi objektivitás igényével fellépve emberi együttérzésre, sőt részvétre tart számot a szabad, virágzó fehér Amerika olvasni, gondolkodni, érezni tudó polgárainak minél szélesebb rétegeitől. Azt kívánja tőlük, ismerjék fel végre, hogy a polgárjogok formális törvénybe iktatásán messze túlhaladva égetően sürgős volna nagyszabású reformokat végrehajtani. És ezeket az óriási reformokat Clark annál tisztább lelkiismerettel követelheti, mivel ahelyett, hogy kivárta volna a megvalósításukat, mindenekelőtt belevetette magát a harlemi Haryou szervezet építő jellegű és gyógyító hatású tevékenységébe – amelynek eredményeiről egyébként több helyütt beszámol a könyvében –, jelenleg pedig a New York-i City University City College-ában, a Szociáldinamikai Kutatóintézet igazgatójaként folytatja vizsgálódásait a társadalomtudománynak a társadalmi változásokban betöltött szerepéről. Gunnar Myrdal A Stockholmi Egyetem Világgazdasági Kutatóintézete Stockholm, 1964. december

12

Bevezetés egy epilógushoz Nehéz megmondani, milyen forrásokból fakad egy könyv. Ez a kötet közvetlenül annak a két esztendőnek az eredménye, amelynek során a szerző a Harlem Youth Opportunities Unlimited! (Korlátlan Lehetőségeket Harlem Ifjúságának! röviden: Haryou) tervezési szakaszában mint a program tervezési főtanácsadója és igazgatóságának elnöke tevékenykedett. Ám ha a közvetett hatásokat nézzük, a kötet eredetének kérdése jóval bonyolultabb. A Haryout az Egyesült Államok elnöke által a Fiatalkorúak Bűnözésének Leküzdésére Alakított Bizottság (Committee on Juvenile Delinquency) és New York város polgármestere finanszírozta. 1962 júniusában a szervezet azt a feladatot kapta, hogy állítsa fel irodáit és vegyen fel dolgozókat, akik a harlemi ifjúság érdekében kidolgozandó átfogó program kiinduló­ pontjaként tanulmányozzák majd ezeknek a fiataloknak a helyzetét, valamint két éven belül tegyen jelentést és javaslatot arra nézve, hogy milyen anyagi eszközökre volna szükség a tervek megvalósításához. A Haryou a tervezési szakaszban vállalt kötelezettségeinek a Youth in the Ghetto. A Study of the Consequences of Powerlessness and a Blueprint for Change (A gettó ifjúsága. A jogfosztottság következményei és a szükséges reformok tervezete) című tanulmányával tett eleget. A jelentést 1964 áprilisában hivatalosan átadta a Fiatalkorúak Bűnözésének Leküzdésére Alakított Bizottság ellenőrző tanácsának. A dr. Leonard S. Cottrell vezette ellenőrző tanács kezdő juttatásként egymillió dollár folyósítását javasolta a program beindításához. Ezt követően New York városa a Szegénységelleni Program alapjaiból három és félmillió dollárt bocsátott rendelkezésre a bizottság általános programjának kidolgozásához, a szövetségi kormány munkaügyi minisztériuma pedig félmillió dollárral támogatta a Haryou-terv szakoktatási és munkaközvetítési programjának beindítását. Jómagam ekkor, a tervezési és a végrehajtási szakasz közti átmeneti időben mondtam le a Haryounál vállalt megbízatásomról. A megvalósítási szakasz munkálatainak irányítása a Haryou és az Associated Community Teams (Egyesült Közösségi Csapatok, röviden Act) közös felelőssége. Ez az utóbbi, a harlemi ifjúság érdekében létrehozott akcióprogram szintén a Fiatalkorúak Bűnözésének Leküzdésére Alakított Bizottság támogatásával jött létre, ugyanabban az időszakban, amikor kezdetüket vették a Haryou tervezési munkálatai. Az új, egyesült szervezetre, a Haryou-Actre vár majd az a feladat, hogy a több millió dolláros Harlem Youth Development Program (Harlemi Ifjúsági Fejlesztési Program) keretében végrehajtsa a Haryou terveit. Kezdetben az a vélemény uralkodott, hogy A gettó ifjúsága című hatszázhúsz oldalas jelentést nagyobb nyilvánosságra kell hozni, ami magánúton nem oldható meg. Ezért a Haryou igazgatósága életre hívott egy bizottságot azzal a felhatalmazással, hogy tegye meg a szükséges intézkedéseket a kiadvány megjelentetése érdekében. A bizottság elnökévé e könyv szerzőjét nevezték ki, és megbízták azzal, hogy tegye meg a szükséges kiigazításokat. Azonban a javítási munkálatok előrehaladtával különböző fejlemények és problémák bukkantak fel a Haryou-Act kezdeti szakaszával kapcsolatban, és világossá vált, hogy az anyag puszta tömörítésével és átdolgozásával nem lehet teljes és áttekinthető képet nyújtani a harlemi gettó közösségében élő ifjúság siralmas helyzetéről. A Haryou-jelentés azzal a meghatározott céllal készült, hogy tervet vázoljon fel a harlemi ifjúság megsegítésére az olyan szövetségi, állami és városi kormányszervek és magánalapítványok ellenőrző tanácsai és munkacso-

13

Bevezetés egy epilógushoz portjai számára, amelyekhez majd támogatásért fordulhatnak a Haryou-program kidolgozói. A nagyközönség tájékoztatásához azonban szélesebb perspektívájú és átfogóbb jellegű könyvre volt szükség. A Haryou-jelentés csupán a harlemi ifjúság siralmas helyzetét érzékeltette, az én könyvem viszont valamennyi gettóközösség problémáit tárgyalja, és nemcsak az ifjúsággal, hanem a gettó egész népességével foglalkozik. A gettó ifjúsága tehát csupán kiindulópontja a Fekete gettónak. A Haryou-program megtervezésében vállalt kétesztendős intenzív munka ébresztette bennem azokat a gondolatokat, amelyek ebben, a gettó egész jelenségkörét felölelő tanulmányban csapódtak le. Közvetlen kapcsolatom a Haryou-programban közreműködő fiatalokkal, a számtalan bizottsági, igazgatósági és munkacsoport ülés, elkerülhetetlen érintkezéseim és beszélgetéseim a közösség újságíróival és a New York-i napi sajtóval, találkozásaim a szövetségi, állami és városi funkcionáriusokkal, mindez belesodort a gettó örvényébe, megismertetett a gettó lakóinak életével, érzéseivel, gondolataival, erényeivel és hibáival. A Fekete gettó ennek a dinamikus és számomra néha már-már fenyegető kapcsolatnak az erejét próbálja érzékeltetni. Megírásának idejére a harlemi közösség egyfajta laboratóriummá vált számomra, amelyben – nem mindig sikeresen – az „érdekelt megfigyelő” szerepét kívántam játszani. Reméltem, hogy ez a sűrített program, a maga világos és egyedi célkitűzéseivel segít jobban belelátni azokba a problémákba, amelyek a gettóban élő és megélhetésükért folyvást harcolni kényszerülő emberek szemében gyakran elhomályosodnak. Sosem tudtam azonban teljesen elfogulatlan maradni, sem mint tudós, sem pedig mint a közösség tagja. Életemnek több mint negyven esztendejét Harlemben éltem le. Harlem állami iskoláiban kezdtem meg a tanulóéveimet. Harlemben ismertem meg az emberi tulajdonságokat, a szeretetet, kegyetlenséget, önfeláldozást, a gyávaságot és a bátorságot, az üres fecsegést. Mert sok évvel azelőtt, hogy mint „érdekelt megfigyelő” visszatértem volna ide, Harlem volt az otthonom. Családom a gettó falain belül vándorolt házról házra, környékről környékre kétségbeesett igyekezetében, hogy meneküljön az egyre terjeszkedő alattomos métely elől. A Fekete gettó tehát a szó legszorosabb értelmében a magam személyes, életre szóló tapasztalatainak és megfigyeléseinek összegzése – egy olyan ember élményeinek egybefoglalása, aki hosszú időn át élt fogolyként a gettóban anélkül, hogy ráeszmélt volna fogoly voltára. Tudomásom szerint a szociológiai tanulmányok és tankönyvek roppant halmazában, a társadalomtudomány szakos egyetemi hallgatók gyakorlati képzésében, illetve terepmunkára való felkészítésében ez idő szerint nem lelhető fel semmiféle olyan útmutatás, amely segítene nekik feldolgozni egy valóságos, dinamikus, szilaj és néha látszólag kaotikus közösségbe való belemerülés élményeit és szövevényes problémáit. Mi több: a szociológusok, pedagógusok és szociális gondozók jelenlegi tananyagában sehol sem található olyan vezérfonal, amely eligazítaná őket, amikor megpróbálják megérteni, elviselni vagy megváltoztatni a gettóközösség mindennapi zűrzavarát. Súlyos hiányosságok ezek, amelyeket mielőbb orvosolni kell, ha azt óhajtjuk, hogy e tudományágak társadalmunk stabilitását és fennmaradását szolgálják. Nem könnyű leírni az „érdekelt megfigyelő” szerepét és módszerét, mégis kísérletet kell rá tennem. Tartozom ezzel kollégáimnak, akik ugyancsak az ember mint társadalmi lény rendszerező tanulmányozását érintő problémákkal foglalkoznak. Ezt a szerepet különösen nehéz betölteni, ha valaki nemcsak tagja a közösségnek, hanem épp a megvizsgálandó közösség számos tagjával való kapcsolatát és az irántuk érzett aggodalmát is magával hozza, amikor e módszert a szociológiai pontosság érdekében az elengedhetetlenül szükséges szabatossággal és elfogulatlansággal kísérli meg alkalmazni. Ez a kutatói hozzáállás sok tekintetben hasonlít a „résztvevő megfigyelő” hagyományosabb módszeréhez, valamint egyes kulturális

14

Bevezetés egy epilógushoz antropológusok munkamódszeréhez, akik azzal a céllal, hogy megismerjék és leírják a szokásaikat, erkölcseiket és a kultúrájuk egészét, beköltöznek a primitív népekhez. Mindezek a módszerek azt kívánják a megfigyelőtől, hogy váljon a megfigyelt közösség részévé, oldódjék fel annak életében, miközben azon igyekszik, hogy megértse az embereket és az őket formáló, viselkedésüket alakító erőket. Ámde az „érdekelt megfigyelő” szerepe mégis különbözik a másik kettőétől, amennyiben neki nemcsak a rítusokból és a szokásokból kell kivennie a részét, hanem – problémáik tanulmányozása közben – meg kell találnia a helyét az általa megérteni kívánt emberek társadalmi hierarchiájában. Egy idegen embercsoport megfigyelője a vendégnek kijáró védelemben részesül, a közösségnek bizonyos fokú udvariasságot, vendégszeretetet kell tanúsítania iránta, az „érdekelt megfigyelőnek” viszont alkalmasint be kell szállnia a társadalmi rangért és hatalomért folyó vetélkedésbe, és nem kerülheti el az e harccal járó zűrzavart és összetűzéseket. Óvnia kell magát és megfigyelői szerepét, ugyanakkor kénytelen magát veszélynek kitenni. Vállalnia kell a személye elleni támadások, a csalódások, sérelmek és kudarcok kockázatát, és eközben ügyelnie arra, hogy mindvégig elsődleges célját, a társadalom megértésére irányuló fegyelmezett tevékenységét tartsa szem előtt. Minden egyéni leleményességét, erényét és gyengéjét latba kell vetnie, fel kell használnia a tisztánlátásért, a kellő távolságból történő szemlélés eléréséért vívott küzdelemben, jóllehet személyes és néha mélységesen szubjektív bevonódása a közösség életébe mintha éppenséggel mindezt nehezítenék. A legsúlyosabb vád, amelynek ki lesz téve, feltehetően az, amikor kétségbe vonják személyes indítékai tisztaságát, egyszer burkoltan, másszor nagyon is nyíltan azt hozzák fel ellene, hogy a közösség problémái iránti érdeklődése személyes hatalomvágyból vagy anyagi érdekből fakad. A gettóközösségekben, ahol nem könnyű szert tenni anyagi javakra, jószerivel mindenkinek gyanúsak az indítékai. Még a gettó intelligensebb és tanultabb foglyainak is nehezükre esik elhinni, hogy valakit főleg, sőt akár kizárólag az a vágy hajt, hogy teljes mélységében megértse az emberi szenvedést. Mennyivel nehezebb hát a gettó sebzett vagy elfásult áldozatainak elhinniök, hogy valaki igazi társadalmi változásokat, társadalmi igazságtételt kíván. A gettó keserű tapasztalatokból okult lakói szemében az altruizmus minden megnyilvánulása cselfogásnak, a „svindli” átlátszó palástolásának tűnik. A „svindli”, a „steksz bekasszírozása”, a sima vagy durva modorú kizsákmányolók – ezek az ottani realitások. Miközben a torz látásmód és a félreértések folytán eleve sok kellemetlenség éri az „érdekelt megfigyelőt”, a szerepéből fakadó elkerülhetetlen feszültség önmagával szemben is mardosó kételyeket támaszt. Ez a végső erőpróba, amelyet jómagam nem mindig álltam ki. Mert ahogy növekszik a feszültség, ahogy sokasodnak a kétértelmű szavak és a megszegett egyezségek, úgy kell a megfigyelőnek egyre jobban fegyelmeznie magát, úrrá lenni védekező magatartásán, képessége iránti kételyein és mindenek fölött azon a vágyán, hogy dolgavégezetlenül elmeneküljön. E mindent elborító patológiával szembeni önvédelem heves óhajának egyetlen hatékony ellenszere a megértés és igazság keresése iránti elkötelezettség és az a belső késztetés, hogy a megfigyelő a személyes kockázatok ellenére is kitartson a törekvése mellett. Ilyen szempontból az „érdekelt megfigyelő” szerepe kissé hasonlít Bruno Bettelheiméhez és Viktor E. Frankléhoz, akik arra fordították tudásukat és képzettségüket hogy ráébresztettek bennünket a német koncentrációs táborok borzalmaira és barbárságára.1   Bruno Bettelheim: „Individual and Mass Behavior in Extreme Situations” (Az egyén és a tömeg viselkedése szélsőséges helyzetekben), Journal of Abnormal and Special Psychology, 1943, 38. 417-452 old.; Viktor E. Frankl: Man’s Search for Meaning. An Introduction to Logotherapy (Az ember értelemkeresése. Bevezetés a logoterápiába) (A From Death Camp to Existentialism [A haláltábortól az egzisztencializmusig] javított és bővített kiadása), Beacon Press, Boston, 1962. 1

15

Bevezetés egy epilógushoz Ők persze első megfigyeléseiket nem önszántukból végezték. A harlemi gettó egykori lakója látszólag szabad elhatározásából tért oda vissza, de ki tudja megmondani, valójában mennyire szabad az ilyen elhatározás? Elmenekülhet-e a rab valaha is végérvényesen a börtönéből? Hogyan lehet védekezni az „érdekelt megfigyelés” módszerének hiányosságai és buktatói ellen? A kívánatos ellenpróba egyik módja az volna, ha az elsődleges megfigyelő megfigyeléseit, felismeréseit és végkövetkeztetéseit egy párhuzamos megfigyelő ellenőrizné. Ennek a személynek az érdekelt megfigyelőnél elfogulatlanabbnak kell lennie, ugyanakkor tökéletesen ismernie kell a helyzetből adódó problémákat és folyamatokat. Amellett az érdekelt megfigyelőéhez hasonló szakmai képzettséggel és azonos vagy talán még magasabb szintű megfigyelőképességgel és intelligenciával kell rendelkeznie. Meg kell kímélni és távol kell tartani mind a társadalommal, mind az érdekelt megfigyelővel való közvetlen vetélkedéstől. Olyasvalakinek kell lennie, akinek hozzáértésében és – ami még fontosabb – ítélőképessé­ gében és feddhetetlenségében a megfigyelő teljesen megbízik. A Haryou tervezési munkálatainak idején abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy több tanácsadó is állt mellettem, akik közül néhányan igen eredményesen töltötték be ezt a kényes szerepet. Ráadásul dr. Hylan Lewis, a Howard Egyetem szociológiaprofesszora és a Haryounak indulástól kezdve tanácsadója lelkesen vállalta e feladat terhét, időnként valóban félelmetes látnoki képességről téve tanúbizonyságot. Ha a sűrűn adódó válságok idején nem kérhettem volna ki a tanácsát, nem tudtam volna eleget tenni a vállalt kötelezettségemnek. Hylan Lewisnak a Haryou indulásától kezdve a Fekete gettó kéziratának elkészültéig adott útmutatásai, tanácsai, kritikai megfigyelései és javaslatai a szó legszorosabb értelmében felbecsülhetetlen értékűek voltak. A Haryou tervezési szakaszában szokványos szociológiai módszereket alkalmaztunk, pél­ dául magnetofonra rögzítettük az összejövetelek, valamint a csoportos és egyéni interjúk során elhangzottakat. Harlem lakóinak a Prológus. A gettó jajszava című fejezetben idézett nyilatkozatait kivétel nélkül Willie Jones, a Haryou állandó riportere vette fel. Jones azzal a különleges képességgel rendelkezik, hogy nemcsak természetes hangon tud beszélni a harlemiekkel, hanem úgy tudja megszólaltatni őket, hogy magáévá teszi a meginterjúvolni kívánt csoport vagy egyén stílusát, alkalmazkodik a kifejezésmódjához. Módszertani okokból érdemes megjegyezni, hogy a hordozható vagy rögzített magnetofon és a mikrofon elkerülhetetlen használata egyáltalán nem feszélyezte a megkérdezetteket még akkor sem, ha történetesen kábítószer-függőségről vagy a rendőrség megvesztegetéséről volt szó. Sőt ellenkezőleg: a komoly érdeklődés és a megbecsülés iránti éhség, amely a gettó elfeledett népének oly nagy részét jellemzi, a mikrofont mintegy a megbecsülés és a társadalmi rang jelképévé emelte, felcsigázta az emberek hiúságát és nyílt beszédre sarkallta őket. Talán nem így lett volna a középosztálybeliekkel, akik tartózkodóbbak, a mikrofon vagy magnetofon alkalmazását magánéletükbe való beavatkozásnak tekintik, és a tények elhallgatásával, megszűrésével vagy eltorzításával védekeznek ellene. A Haryou által meghallgatott egyéneknél szembeötlőbb jelenség volt a nagyzoló vagy éppenséggel fellengzős magatartás, mint a gátlásosság. Szabadon, olykor indulatosan fejezték ki legmélyebb érzelmeiket, gyötrelmeiket, aggodalmukat. De még a legfeltűnőbb túlzások is a valóság olyan vetületét tükrözték, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagynunk, ha meg akarjuk érteni az amerikai gettók összetett problematikáját és robbanékonyságát. A Haryou-programnak már a kezdeti szakaszában kiderült, hogy míg az adatgyűjtés és elemzés szokásos módszerei alkalmasak a közösség demográfiai statisztikájának áttekintésére, addig a szabványos kérdőívek és interjúvolási eljárások csupán dagályos és felületes, sőt kitérő válaszokat eredményeznének. Ennek a szakasznak legfontosabb tanulsága éppen abban

16

Bevezetés egy epilógushoz rejlett, hogy az ilyen hagyományos módszerekkel begyűjtött adatok nem érzékeltethetik teljes mélységükben és összetettségükben a harlemiek életének igazi arculatát megteremtő viselkedési formák és félelmek, a gúny és a düh változatos megnyilatkozásait. E bonyolult rea­ litásokat leegyszerűsítő módszerek a nehezen megközelíthető és sokrétű valóságelemekre a módszertan kényszerzubbonyát húznák, nem lehetne velük elérni komoly eredményeket, mindössze a felszínes és módszertanilag eltorzított valóság ábrázolásához és megörökítéséhez vezetnének. A Haryou kutatócsoportjára tehát az a feladat várt, hogy a gettót minden kiterjedésében a lehető legmegfelelőbb módszerek alkalmazásával térképezze fel. Reméltük, hogy a társadalmi jelenségek határozzák majd meg a módszereket ahelyett, hogy a módszerek határoznák meg és torzítanák el a jelenségeket. Ennek érdekében kockázatokat kellett vállalnunk, minél több kapcsolatot kellett létesítenünk a közösség csoportjaival, ifjúsági csoportokat szerveznünk, tervszerűen szembesíteni egymással az egyes csoportok tagjait és magukat a csoportokat, sőt konfliktusokat robbantani ki közöttük, hogy felszínre hozzuk legmélyebb, olykor ellentmondásos érzéseiket, és lássuk, miképpen reagálnak a konfliktusokra, hogyan értékelik és oldják meg az ilyen helyzeteket. A Haryou vizsgálódásainak talán az volt a legjellegzetesebb vonása, hogy a kutatási és tervezési munkálatokba száz és száz, különféle társadalmi, anyagi és műveltségi szinten álló fiatalt vontunk be. Ezek a fiatalok maguk szervezték meg a Haryou-segítők néven ismert csoportot, melynek tagjai önkéntes segédkutatóként tevékenykedtek és előzetes próbának vetették alá a program célkitűzéseit. Mások, főképp az egyetemi hallgatók, a közép- és felsőbb társadalmi osztályokhoz tartozó szülők gyermekei a tervezési munkálatokkal csupán érintőleges vagy egy-egy területre korlátozódó kapcsolatot tudtak teremteni. Ők inkább tekintették magukat „önkénteseknek” vagy „misszionáriusoknak”, és csak annyi időt szenteltek a Haryounak, amennyit egyéb elfoglaltságaik és kötelezettségeik megengedtek. Ellentétben a Haryou-segítőkkel, úgy vélekedtek, hogy a program célkitűzései közvetlenül nem érintik őket, és nem hitték, hogy megvalósításukból bármilyen közvetlen előnyük származnék. Ám mindazok a fiatalok, akik a Haryounak segédkeztek, felettébb értékes, természetes laboratóriumi alanyoknak bizonyultak, amennyiben lehetővé tették a tágabb értelemben vett közösségben működő emberi erők közvetlen megfigyelését, tanulmányozását. Mikrokozmosszerűen tükrözték a harlemi társadalmat, jóllehet valójában nem igazán képviselték Harlem lakosságát. Az ő révükön váltak világosabbá előttünk a gettó küzdelmei és a külvilághoz való igazodás mikéntje. Ezeknek a fiataloknak a problémái, konfliktusai, védekezési módszerei és képzelgései, erényei és hibái, önmagukról alkotott véleménye, a kételyek és vágyak, a kihívások és vereségek meg az igenlések és sikerek – mindez megannyi élő és minden statisztikánál értékesebb tapasztalattal szolgált. A Fekete gettó többet szeretne elmondani a Haryou gyűjtötte adatoknál. Bár részben a jelentés alapjául szolgáló tényekre támaszkodik, ezt az értékes anyagot lényegében csupán kiindulási pontnak tekinti. A Fekete gettó bizonyos értelemben nem is jelentés, hanem sokkal inkább szerzőjének kétségbeesett kiáltása. Ám ez a kiáltás egy társadalompszichológus torkából tör elő, élességét tompítják a társadalomtudomány fogalmai és nyelvezete, és ezért nem a nép hangjának ösztönös tisztaságával, hitelességével, vagy a művész költői jelképrendszerével szól hozzánk. Ez a könyv nem bölcsebb és nem is lehet bölcsebb a szerzőjénél. És nem több mint a gettó tényeinek értelmezése a szerző tolmácsolásában, a bűnözés, a kábítószer-fogyasztás, a gyermekhalandóság, az emberölés és az öngyilkosság statisztikai adatai mögött rejtőző igazság. Ezeknek a benyomásoknak értékeléséhez az olvasónak tudnia kell, hogy a szerző néger, társadalompszichológus, egyetemi tanár, aki már régóta felháborodással figyeli a Harlemek létrejöttéért felelős amerikai társadalmi erőket, valamint magukat

17

Bevezetés egy epilógushoz a harlemi tényeket. Valamint azt is, hogy már több mint tizenöt éve nem a Harlemben él. Ezek és egyéb tények nemigen teszik lehetővé, hogy a szerző teljesen elfogulatlan álláspontra helyezkedjék, a szigorú, kritikus olvasóban pedig netán a szándékos ferdítés és a pártosság gyanúját ébreszthetik. Persze ha valaki véleményt mer mondani az emberi nyomorúság bármilyen megnyilvánulásáról, egyéniségének megfelelően ilyen vagy olyan módon óhatatlanul el fogja torzítani a tényeket. A harlemi társadalom tanulmányozása során mindvégig tudatában voltam pártosságomnak, igyekeztem úrrá lenni rajta, megkíséreltem összevetni hasonló vagy eltérő pártosságú emberek elfogultságaival, nézeteivel. A pártosság – az itt használt értelemben – valamilyen kiinduló érzés vagy feltevés, meghatározója pedig az az értékrendszer, amelyen keresztül igyekszünk megközelíteni és megérteni a társadalmi valóságot. Egyetértek Charley Beardnek a Discussion of Human Affairs (Értekezés az emberi problémákról) című munkájában2 megfogalmazott, önmagára és a többi szociológusra vonatkozó kijelentésével, amely szerint teljesen elfogulatlan ember nem létezik, és azok, akik a legelfogulatlanabbnak vallják magukat, vagy közömbösek, vagy pedig valamilyen alattomosan elfogult nézetet hirdetnek. Tudományos hitvallásomnak fontos eleme az a nézet, hogy amennyiben a feltétlen tárgyilagosság alapjára helyezkedik, vagy a tudományos elfogulatlanság és közömbösség mezében lép fel, a magára valamit is adó, valóban lényegre törő társadalomtudomány nem tarthat számot arra, hogy komolyan vegye egy olyan társadalom, amelynek az emberi viszonyok terén kétségbeejtően nagy szüksége van erkölcsi és gyakorlati útmutatásra. Továbbá tudományos tökélyre és jelentőségre vonatkozó ambícióit nem tudja azzal biztosítani, hogy öncélúan ügyel a módszertani szabályok betartására, vagy számszerűségekkel operáló, a valóságtól mégis elrugaszkodott, csip-csup adatoknak szentelt cikkek tömegét teszi közzé tudományos folyóiratokban. Meggyőződésem szerint a társadalomtudománynak, ha azt kívánja, hogy komolyan vegyék, ha életképes és lényegre törő akar lenni, akkor vállalnia kell az ember és a társadalom igazi problémáinak tanulmányozását, műhelyéül az igazi közösséget, a piacteret, a politika és a hatalom arénáját kell választania, azon kell fáradoznia, hogy felismerje és megértse a társadalmi cselekvések és változások dinamizmusát. A komoly, lényegre törő és módszereiben is helyes társadalomtudománynak elsődlegesen azt a célt kell maga elé tűznie, hogy a társadalmat az esztelenség, a bizonytalanság, a kegyetlenség minél hathatósabb kiküszöbölésével az emberiesség és igazság révébe vezesse. Ha a társadalomtudomány és alkalmazásai nem tudják elősegíteni ezeknek a céloknak a megvalósítását, akkor rá se fognak hederíteni, mint értéktelent félretolják, az elszántabb emberek pedig ugyane célokat a kísérletezés és tévelygés vagy a hatalom nyers gyakorlása útján igyekeznek majd elérni. Ez a néger gettóról írott tanulmány a korlátok közé szorított négerek és a nyomornegyedek egymásba fonódó problematikáját igyekszik megvilágítani. Az alacsonyabb társadalmi szinten élő négerek egyes problémái sokban tükrözik a szegények és a nyomornegyedek általános nyomorúságát. Csakhogy Amerikában a fehér bőrű szegények és a nyomornegyedek fehér bőrű lakói legalább élvezhetik annak a társadalmi és pszichológiai beállítódásnak az előnyeit, amely szervesen hozzátartozik az amerikai rasszizmushoz, ti. abban a hitben élnek, hogy gazdaságilag kiemelkedhetnek, elmenekülhetnek a nyomornegyedekből. A négereknek ezzel szemben meggyőződésük, hogy örökre beleragadtak a gettó nyomorába, és ez általában így is van. Ez a könyv az amerikai gettó patologikus jelenségeinek hangsúlyozásával igyekszik érzékeltetni és megmagyarázni, milyen sorsra jutnak a nyomornegyedekbe zárt, normális gazdasági mozgásukban és lehetőségeikben korlátozott emberek.   Macmillan, New York, 1936.

2

18

Bevezetés egy epilógushoz Az itt alkalmazott megközelítési mód semmi esetre sem vehető egy kalap alá az „örökletes faji különbségek” vagy a hátrányos megkülönböztetés még ravaszabb eszközeivel élő „kulturális nélkülözés” elméletével. Könyvem számos kérdésre próbál választ adni, többek között a következőkre: Melyek a gettó kihatásai az egyénre és a társadalomra? Mi a következménye annak, hogy az áldozatok nem rendelkeznek a társadalmi helyzetük megváltoztatásához szükséges hatalommal? Milyen következményekkel jár, hogy a hatalom birtokosai nem tudják vagy nem akarják latba vetni a hatalmukat konstruktív társadalmi változások érdekében? Az ezekre a kérdésekre adott válaszok jelentősége túlmutat az amerikai faji és gazdasági gettók önmagában is fontos problematikáján, a belőlük folyó következtetések pedig elvezethetnek a világ gazdaságilag elmaradt és fejlett országai közti szilárd kapcsolatok esélyeinek megértéséhez, az általános nemzetközi stabilitás megteremtésének kulcsához. Sok tanulmány foglalkozott már az amerikai négereknek, valamint az amerikai városok szegény sorsú lakóinak helyzetével, de magának a néger gettónak ez ideig kevés figyelmet szenteltek. Ennek következtében a többi városra vonatkozóan csak szűkösen találunk a Haryou Harlemben végzett vizsgálódásainak eredményeivel egybevethető adatokat – a Fekete get­ tó tehát kénytelen a harlemi tényekre támaszkodni. Mert rendelkezésünkre áll ugyan egyegy adott nyomornegyed bűnözési vagy a néger munkanélküliség országos statisztikája, de magára a néger gettóra vonatkozóan nemigen találunk semmit, és az is kétségtelen, hogy a gettó pszichológiai – vagyis emberi – jelentőségének tanulmányozása terén eddig nem sokat tett a társadalomtudomány. Néhány évvel ezelőtt nagyra becsült pszichiáter barátom azzal a megjegyzéssel szakította félbe egyik tréfálkozó, de alapjában véve mégis komoly tárgyú beszélgetésünket, hogy nálam „a tények nem befolyásolhatják az igazságot”. Akkor elismerő nevetéssel nyugtáztuk e látszólag önmagának ellentmondó megjegyzésben rejlő szellemességet. Azóta sokszor eszembe jutott ez a kijelentés, és mindinkább elkápráztatott mélyenszántó bölcsessége. Mialatt a gettót tanulmányoztam, Harlemre vonatkozóan adatokat gyűjtöttem, kitettem magamat a társadalmi áramlatoknak és ellenáramlatoknak, egyre világosabbá vált előttem, hogy amit általában a gettó tényeinek neveznek, az nem szükségképpen azonos a gettó igazságával. Sőt az ember néha egyenesen úgy érzi, hogy a „tények” már-már elhomályosítják az igazságot. A Fekete gettó, amennyire lehetséges, igyekszik felülemelkedni a tények szűk szemléletén, a mérhető és kiszámítható tényeken, amelyek rideg statisztikává torzítják az egyéni sorsok valóságait. Kétségtelen, hogy a tények mindig tükröznek vagy sejtetnek valamit az igazságból; a bűnözési és a gyermekhalandósági arányszámok valóban tájékoztatást nyújtanak arról, hogy egyes emberek összeütközésbe kerültek a törvénnyel, mások meg fiatalon meghalnak. Ám ezek a tények nem fedik fel az igazságot a szülők érzéseivel kapcsolatban, amikor szembe kell nézniök a tehetetlenség kínjaival, a halállal, és semmit sem mondanak a bűnöző személyéről, önbecsülésért vívott harcáról, önmagát áltató közönyéről vagy a sors elleni dacos lázadozásairól, sebezhetőségéről, megvetettségének tudatáról, félelmeiről, dühéről, magányérzetéről. A társadalomtudósok többsége ezeket a számszerűen egyelőre nem mérhető adatokat nem tekinti tényeknek. Pedig az igazi Harlemet csak úgy értjük meg, ha értelmezzük a tényeket. Bizonyos társadalmi igazságok kínosabbak, megrázóbbak a tényeknél, ami némileg talán indokolja, miért viseltetik a társadalomtudomány oly nagy előszeretettel a statisztika iránt. A statisztikával mesterkedhetünk, játszhatunk, olyképpen elemezhetjük és rendezhetjük az adatokat, hogy minél kisebb fájdalmat okozzanak nekünk, minél kevésbé érintsenek meg bennünket. A statisztika „kezelhető”. A déli államokban és egyes mezőgazdasági térségekben tapasztalható elégte-

19

Bevezetés egy epilógushoz len táplálkozásra vonatkozó számadatok személytelenek és nem különösebben megrázóak. Egy éhhalállal küszködő gyerek közvetlen látványa azonban olyan igazság, amely megérint bennünket, amelynek lélekbe markoló hatásától mindaddig nem szabadulhatunk, amíg a gyerek táplálékhoz nem jut. A társadalmi igazságokkal való szembenézés együttérzést, szociális érzékenységet és egyfajta bátorságot is követel. A társadalmi tények és a társadalmi igazságok összekeverésének másik forrása, hogy egy adott tény különböző igazságokhoz vagy vélt igazságokhoz vezethet. Eltérések származhatnak az értelmező átélőképességének mértékéből, a személyes élmény mélységéből vagy abból, hogy az illető mennyire hajlamos a tagadás, elhallgatás vagy okoskodás eszközeihez folyamodni. Előfordulhat ugyanakkor, hogy az értelmezés jellegében mutatkozó eltérő sajátosságok forrása valamilyen egyéni szemlélet vagy filozófia. Híven illusztrálja ezt Otto Klineberg gyakran ismételgetett adomája: két alkoholista bámulja egy és ugyanazon viszkis­ üveget, amelynek tartalmát félig már kiitták. Az optimista „szesztestvér” örül, hogy az üveg félig még tele van, pesszimista társa viszont el van keseredve, hogy az üveg félig már üres. Ugyanígy akadhat olyan társadalomtudós, akit a harlemi bűnözési statisztika láttán örömmel tölt el az a tény, hogy a gettó ifjúságának döntő többsége – csaknem 90 százaléka – nem kerül összeütközésbe a törvénnyel, míg kollégája esetleg arra a tényre összpontosítja figyelmét, hogy az ifjúság 10 százaléka bűnöző. Az igazság a szokványos ténynél bonyolultabb, sokrétűbb, és inkább alá van vetve az értékítéleteknek. A tényeket tapasztaljuk, az igazságot értelmezzük. A tények – önmagukban – függetlenek az értékítélettől, a tények egyszerűen vannak. Ezzel szemben az igazság, mint a tények – legteljesebb értelemben vett – megértése, értékítélethez kapcsolódik, és ennélfogva sokkal inkább emberi. A Fekete gettó bizonyos harlemi tények elemzése útján igyekszik eljutni a gettók egyes igazságaihoz. Miután az igazságot nem könnyű megragadni vagy felismerni – inkább a keresés, mint a célba érés jellemzi ezt a fogalmat –, az ember arra kényszerül, hogy folyamatos megfigyelések, elméleti vizsgálódások, hipotézisek finomítása és e hipotézisek közül a jelenleg ellenőrizhetők ellenőrzése útján keresse az igazságot. Remélem, hogy e könyv lapjain ismertetett próbálkozásaim az igazság és a társadalmi igazságosság keresése terén további kutatómunkára, vizsgálódásokra nyújtanak majd ösztönzést. Harlem megértéséhez az igazság keresésére és arra van szükség, hogy merjük is tudomásul venni, megérteni az előttünk feltárulkozó igazságokat. Meg kell értenünk a gettó következetlenségeit, ellentmondásait, paradoxonjait, ironikus vonásait, komikus és tragikus arculatát, kegyetlen, önpusztító erejét, a belőle meríthető kétségbeesett élni akarását. Mindezeken felül pedig meg kell értenünk a gettó emberi vonatkozásait. A fekete gettó igazsága nem pusztán a négerekre vonatkozó igazság, hiszen az egész emberiség kálváriájának súlyos gyötrelmeit és félelmeit tükrözi.

20

Köszönetnyilvánítás

Köszönetnyilvánítás Sok mindenkinek tartozom köszönettel, amiért megírhattam ezt a könyvet, és hogy olyan lett, amilyen. Az alapvető támogatást és segítséget a Haryou-jelentéshez szükséges adatok összegyűjtésének nehéz időszakában a Haryou lelkes csapatától kaptam. A Fekete get­ tónak a harlemi közösségre vonatkozó tényanyaga elsősorban a Haryou munkatársainak, mindenekelőtt James A. Jones kutatási, Kenneth E. Marshall programozási és Cyril D. Tyson adminisztratív igazgatójának lelkiismeretes és fáradhatatlan munkáját tükrözi. A Haryou e vezetői abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy igen magas képzettségű munkatársak és segéderők álltak mellettük. Nagy számuk miatt lehetetlen volna valamennyiüket felsorolni itt, mégis hadd köszönjem meg külön is Olivia Frostnak és Lawrence Houstonnak, hogy elvégezték a harlemi gettóban élő négerek anyagi helyzetét és foglalkoztatottságát érintő adatok összegyűjtésének és elemzésének az oroszlánrészét, valamint Linda Tiger Bailey-nek és Richard Hope-nak, hogy a gárda többi tagjával egyetemben szorgos munkával összeszedték a harlemi iskolákra vonatkozó statisztikai adatokat, és interjúkat készítettek az ottaniakkal. Hálával tartozom továbbá Haryou-beli ügyintéző asszisztensemnek, Martha Blankenshipnek, aki a Haryou tervezési szakaszának minden feladatából szívvel-lélekkel kivette a részét. Különös szerencsémre a Haryou csapatán kívül egy tanácsadó bizottság is állt mellettem, olyan kiváló tudósokkal, mint Isidore Cheim, Allison Davis, Herbert Hyman, Hylan Lewis és Thomas Pettigrew professzorok. John U. Monro, a Harvard Egyetem dékánja, Whitney M. Young, a National Urban League (Országos Városi Liga) ügyvezető igazgatója, és Mark A. McCloskey, New York Állam Ifjúsági Bizottságának (New York State Commission for Youth) volt elnöke az eredeti jelentéshez tett megjegyzéseikkel, bírálatukkal nyújtottak értékes segítséget. A Haryou-program a feladat nagysága és sürgőssége folytán számos szerv, köztük saját igazgatósága, a Fiatalkorúak Bűnözésének Leküzdésére Alakított Bizottság és annak személyzete, valamint a városi közigazgatásért felelős polgármester-helyettes együttműködését és támogatását tette szükségessé. A polgármester-helyettes csapata felelt New York város főpolgármesterének a közösségfejlesztő programok kialakításáért. Nagy szerencsémnek kell tekintenem, hogy a Fekete gettó kéziratának elkészítésekor olyan segítőtársaim akadtak, akik magukra vállalták az adatok ismételt ellenőrzésének és a kéziratváltozatok gépelésének és átgépelésének nélkülözhetetlen, ám lélekölő robotját. Nem is lehet megfelelő szavakat találni az ilyenfajta segítség méltányolására, e helyütt mégis szeretnék köszönetet mondani Kate Clarknak, Gloria Edwardsnak, Frances Farbernek, Dixie Moonnak és Carolyn Atkinsonnak, amiért levették a vállamról ennek a fontos feladatnak a terhét. Külön köszönettel tartozom Gawin Thomson barátomnak, aki baráti segítséget meghaladó áldozatkészséget tanúsítva ismét legépelte helyettem könyvem végleges kéziratát. A szerkesztője iránti hálájának kifejezésekor ugyanolyan félszegnek érzi magát a szerző, mint amikor valaki a családtagjai iránti erőteljes érzelmeit próbálja meg kinyilvánítani. Szerkesztőmnek, Jeanette Hopkinsnak köszönhető, hogy egyáltalán megszületett ez a kötet, mert ő már akkor is hitt benne, amikor én még a lehetőségében se mertem bízni. Megértette, lényegében miben állna ez vállalkozás, és rákényszerített arra a mindennél nehezebb feladatra, hogy szembenézzek önnön meggyőződéseimmel. Számos igen-igen nyugtalanító kérdést vetett fel. Észrevette a megoldatlanságokat, és vállalta a kockázatot, hogy a végsőkig hajszoljon mondanivalóm megfogalmazásában. Nemcsak kivételes szaktudásával, világos, szabatos gondolkodásmódjával, széles körű és sokoldalú ismereteivel járult hozzá közös munkánkhoz

21

Bevezetés egy epilógushoz és a Fekete gettóhoz, hanem mélyen átérzett társadalmi elkötelezettségével is. Barátsága, megértése és együttérzése némileg enyhítették bizonytalankodásomat, és megakadályoztak abban, hogy szabadulni igyekezzek e könyv megírásának a felelősségétől. Könyvemnek – a megírásához nyújtott sok-sok segítség ellenére is – kétségtelenül meglévő hibái csakis a magam gyengéit tükrözik. Esetleges érdemei viszont közös eredmények. Kenneth B. Clark New York City, 1965. január

22

Fekete gettó „Akiért ez a Harang szól, talán már oly beteg, hogy nem is sejti, érette harangoznak. Meglehet, én pedig annyival egészségesebbnek vélem magamat, mint amilyen valójában vagyok, hogy észre sem veszem: a körülöttem állók, látva állapotomat, érettem szólaltatták meg a harangot.” John Donne: Ájtatosságok fontos alkalmakra: Meditációk, XVII.

23

Prológus – A gettó jajszava „Munka közben gyakran halálosan elcsüggedek, majdnem el is sírom magam. Nem vagyok ember, egyikünk se ember! Nincs semmim. Hogy lennék ember, ha még egy kis boltom sincsen, sem nekem, sem a többieknek.” 30 év körüli férfi „Az átlagfiataloknak itt nincs melójuk, apuskám, semmit se csinálhatnak. És nincs is más választásuk, tudja, mint hogy próbálnak így vagy úgy megélni. Aki odakerül, a Hűvösre, azt mind rablásért meg betörésért vitték be. Azt akarják tudni az embertől, mért tette, hol él – na de hát élnie csak kell, nem igaz? Bemegy az ember a munkaközvetítőhöz, de munkát nem kap. Egész nap csak váratják, de munkát nem kap. Számára nincs munka. És mégis valahogy élnie kell. Bármit kész vagyok megtenni, amit mások megtesznek, mert élni akarok… élni akarok. Senki se akar meghalni. Élni akarok.” 30 év körüli kábítószeres férfi „Úgy kellene lenni, hogy azonos szakképzettség mellett, aki előbb jön, előbb kap. Érti, mit akarok mondani? Függetlenül attól, hogy valaki fekete vagy fehér, hisz mindannyian családosok vagyunk! Ügy kellene lenni, hogy aki előbb jön, előbb kap. De ők nem így csinálják! Ha valaki fekete, egy csomóféle munkát eleve meg sem kaphat. Elveszik a kérvényét, de még ki sem lépett az iroda – vagy akármi más – kapuján, máris bedobják a kérvényét a szemétkosárba, neki meg azt mondják, hogy két héten belül majd értesítik.” 24 év körüli férfi „Aki gyapjas, az nem várhat megbecsülést egy bankártól vagy egy ügyvédtől vagy azoktól, akik az állásokat osztogatják, nekünk meg nincs másunk, csak a gyapjas kobakunk. Meg van maga szédülve? Ki hallott már olyat, hogy integrációra kerülne sor egy gyapjas meg egy bankár között?” 38 év körüli férfi ,,A Góré a markában tart minket, azt akarja, hogy öljük meg egymást. Hogy essünk egymás torkának. A markában tart, mert mi itt mind flamósak vagyunk, ezért tud úgy a markában tartani! Ha az ő lakbére esedékes, az enyém is az. Eljön a péntek. A Góré hatvanöt dollárt kér. Ha az ember három nap késésben van, ha nem tud fizetni, máris kilakoltatná! Vinné a bíróságra! A bíróság meg nem a mi pártunkat fogja, azt mondja, szerezzünk pénzt, vagy mars ki! De azt nem mondják meg, honnét szerezzünk pénzt, érti? Csak azt mondják, szerezzünk pénzt, és fizessük ki a Górét, de azt nem, hogy honnét. Ha pedig törvénytelenséget követünk el, hogy eleget tegyünk a felszólításnak, és úgy próbálunk meg pénzt szerezni – amit amúgy nem enged meg nekünk –, szóval, ha törvénytelenséget követünk el, hogy a felszólításnak engedelmeskedve kifizessük az adósságot – akkor a Góré lecsukat.” 31 éves férfi „Úgy felemelik a lakbért, hogy abból a munkából, a kulimunkából, ami jut vagy juthat nekünk, abból a pénzből, amit keresünk – sose fogjuk tudni kifizetni! Hát akkor hová menjünk?! Csak kijjebb és kijjebb lökdösnek bennünket – kifelé a Harlemből.” 31 éves férfi

25

Prológus – a gettó jajszava „Ha felmenne a Hűvös kilencedik emeletére, saját szemével láthatná. Ügy fekszenek ott, mint a kutyák, egymásra okádnak és miegymás. Rettenetes. Olyan a bűz, mint a disznóólban. Ha körülnéz, mást se lát, csak spanyolokat. Meg feketéket. Fehért ott nemigen látni. És ha mégis, az valami nagyon szegény pofa. A húszévesek úgy néznek ki, mintha negyvenévesek volnának.” 37 év körüli kábítószeres férfi „Be akarok lőni. Mit a fenét akarsz?

Belőni. Ja, belőni. El akarsz szállni, mi?

Igen. És minek akarsz te elszállni?

Hogy gondolkozhassam. Miért, hát anélkül nem megy?

Nem. A hátrányos megkülönböztetés az iskolában is érződik, ahová most járok. Tudom, hogy a tanárom nagyon előítéletes, mert ha kérdezek tőle egyet s mást, amit tudnom kéne, ő sosem válaszol. Mindig az egyik fehér fiút kéri meg, hogy válaszoljon. Az egyik este meg is mondtam neki, szemtől szembe, hogy ha nem akar válaszolni a kérdéseimre, hát mondja meg, és akkor elmegyek máshová. Vannak más tanárok is. Semmit se felelt. Csak rám nézett, de úgy látszik, azt gondolta, tényleg otthagyom, mert a végén azt mondta: »Talán majd legközelebb.« De nincs legközelebb, most van itt az ideje, és én fehér emberrel szemben nem fogok alulmaradni.” 17 éves fiú „A galeri, az mindig keresi a zűrt, és ha épp nem talál, akkor talál valami más tennivalót, valamit, amivel elszórakozhat. Bemennek a parkba, körülfognak egy csavargót, szájba verik, lehugyozzák, összerugdossák, aztán megkergetik, elkapják, és átlökik a kerítésen.” 15 éves fiú „Azért olyan itt a helyzet, mint amilyen, mert ebben a társadalomban a fehérek vannak uralmon, de ha ez megváltozik, ahogyan most ezzel a fekete nacionalisták és más nacionalista szervezetek meg a muzulmánok próbálkoznak, ha képesek lennének összefogni és megváltoztatni ezeket az állapotokat, ha a fehér uralom helyébe a fekete uralmat állítanák, akkor ez a helyzet is megváltozna.” 28 éves férfi „Mi a fenének van itt ennyi fehér zsaru, amikor ezt a környéket főleg színesek lakják? Mintha muszáj volna minket a fehérek őrizetére bízni. Nem vagyok én előítéletes vagy ilyesmi, de nem értem, minek ide ennyi fehér zsaru. Ha elmegyek egy fehérnegyedbe, ott nem színes bőrű zsarukat látok, egyik negyedben sincs olyan, hogy azok őrködnének a fehérek felett. Nagyon is jól tudom, hogy ilyesmit nem látni, és már torkig vagyok azzal, hogy annyi sok fehér zsarut látok itt ődöngeni.” 38 éves asszony „A feleségemet egyszer még ki is rabolták a boltból jövet. El akarták venni a pénztárcáját, úgyhogy sírva jött haza. Mit tehettem volna? Hol volt a rendőrség? Hát ki gondoskodik itt az ember biztonságáról?” 50 év körüli férfi

26

Prológus – A gettó jajszava „Ezeknek a fehér zsaruknak fene szadista a természetük. Igazi szadistafajták, és nekünk – magamra gondolok, saját magamra – nincs szükségünk rájuk itt a Harlemben. Nem kellenek ide! Nem tesznek jót a negyednek. Csak a kárára vannak. Jobban szítják az erőszakot, mint bárki más. Igen, szítják az erőszakot. Van, hogy egy páran muzsikálni vagy táncolni szeretnénk, a kikapcsolódás kedvéért. A házban nem táncolhatunk, klubunk vagy ilyesmi meg nincsen. Hát odakint a járdán táncolunk, ott, a járdán, mert táncolni van kedvünk, vagy az egyikünk eljátszana valamit a szaxiján. De akkor máris ott terem a zsaru: »Mit rajcsúroznak itt?« Senki se hívta, érti, senki se emelt panaszt. Mindenki jól szórakozott. De egyszer csak jön a zsaru és az egész társaságot el akarja kergetni. És csak úgy forr a méregtől. Igen, csak úgy forr a méregtől. Mi nem vagyunk mérgesek. De ő már felhergelve, dúlvafúlva jön ide, a negyedbe.” 33 év körüli férfi „Az éjjel például a rendőr megállított egy pár pacákot a 125. utcában, …, ez volt a kocsijuk rendszáma. Az egyik pacák olyan szép dumát vágott le a törvényes védelemről meg a jogairól, hogy a rendőr azt mondta: »Na jó, gyerünk, mindenki tűnjön el innét az utcáról, menjenek be a házba!« De csuda meleg volt. Nekünk meg a legtöbb itteni házban nincsenek léghűtéses lakásaink, hát hová menjünk, ha nem maradhatunk az utcán. A házba nem mehetünk vissza, hisz ott majd’ megfulladunk. Hát leülünk a járda szélére, egész hajnalig ücsörgünk vagy ácsorgunk a járdán, a lépcsőn vagy másutt, főleg nyáron, amikor odabent rettenetes a hőség. Mégis, hová mehetnénk? Az csak jött a gumibottal, hogy fejbe vágja őket, és le akar… le is tartóztatta az egyik ürgét. A másik meg azt mondja: »Megyek már, de azért nem kéne úgy beszélnie velem, mint egy kutyával.« Én amondó vagyok, össze kéne fognunk – mindannyiunknak –, össze kéne fognunk, és valahányszor a zsaru emeli a botját, hogy nekünk rontson, hogy kupán vágja valamelyikünket, vegyük el tőle, vágjuk mi kupán őt, hadd tudja meg, milyen az, ha kupán vágják az embert. Vagy ha kell, öljük meg. Igen, öljük meg, ha kell. Nekem ez a véleményem. Nem tudunk másképp elbánni vele. Az egyetlen megoldás, ha úgy bánunk vele, ahogy ő bánik mivelünk.” 33 év körüli férfi „Ebben a vurstliban minden egy nagy röhej, amíg valaki meg nem öl egy hekust. Azon már nem röhögnek. Pár nappal ezelőtt egy hekus odaáll elém. Tudja, mit mondott? Azt mondta: »Gyerünk innét!« Lezárták az utat, és azt mondta, meg kell kerülnöm az egész háztömböt. »Egy frászt kerülöm meg« – mondom. »Mit mondott?« – kérdezi. »Egy frászt kerülöm meg« – feleltem. »Majd rácsapok arra a fekete seggedre« – mondja erre. »Na, akkor majd megnézheti magát, hogy él-e még vagy már halott« – mondtam neki. Csak rám nézett. »Mért nem mondja ki? – kérdeztem tőle. – Látom, majd megeszi a fene, hogy azt mondhassa: koszos néger.«” 21 éves férfi „Az amerikai zászló, az a fehéreké. A kék az igazságot jelenti, az ötven csillag, ott a kék mezőben, az ötven fehér állam, és a fehér ott rajta, az a Fehér Ház. A fehéreket jelképezi. A vörös pedig, az a fehér ember vére, mert nekünk még a vérünket se becsülik, ezért van, hogy meglincselnek, felakasztanak, nyárson vagy olajban megsütnek minket.” 33 év körüli férfi ,,A jellegzetes néger, ahogy azt a moziban vagy a tévén látni, a rakparton sétál, kezében görögdin�nye, a fogai ragyognak, a fején szalmakalap. Ez az, amit a televízióban látni, az igenisuramozókat meg a statisztákat a szolgaszerepekben, mert ilyennek látják az összes négert. Szerintem az a középvagy felsőbb osztálybeli néger, aki ettől a jellegzetes figurától szabadulni akar. Ők azok, akik ettől szabadulni akarnak.” 18 éves fiú

27

Prológus – a gettó jajszava „Nem látom be, hogy miért kellene mindenben példának tekinteni a fehér emberek életmódját. Folyton azt mutogatják nekünk. Légy olyan, mint a fehér ember. Szerintem nekünk saját irányelvekre van szükségünk. A rádióban van egy néger duó, az Amos és Andy, de ezeket is fehérek alakítják. Én nemegyszer hallom a fiúktól: »Kerítek magamnak egy fehér spinkót.« Meg kellene teremtenünk a magunk irányelveit. Igyekeznünk kellene, hogy minél több Martin Luther Kingünk és James Baldwinünk legyen. Műszaki rajzolókat, mérnököket küldhetnénk az iskolákba, akik aztán visszajönnének, és felépítenének a négereknek egy várost, vagy esetleg nemcsak a négereknek, hanem mindenkinek, aki ott akar élni. Mért kell nekünk mindig felkapaszkodni – felkapaszkodni a fehér ember színvonalára. Foggal-körömmel harcolunk, hogy felkapaszkodjunk oda, de csak nagyon kevésnek sikerül. Mért ne teremthetnénk meg a magunk színvonalát?” 15 éves lány „Rosszul éreztem magam, mert néger vagyok. Délről jöttem, Kentuckyból, az Ohio folyó mellől – és a fehérek leköptek a vasárnapi ruhámban.” Egy asszony „A lényeg az, hogy az ember tudja, honnét jön, hogy tudja, milyen fajú. Ez a lényeg. És akkor valahányszor kinyitja a tévét és egy fehér arcot lát, már rá se hederít. Semmit se fog mondani neki, csak egy műsor lesz a sok közül, mert az illető tudni fogja, hogy ezt a világot a fehér ember pszichológiájának megfelelően rendezték be, és ennek köszönhetők a mostani körülmények. Hogy nem arról van szó, mintha az az ember a képernyőn többet érne nála, hanem arról, hogy az uralkodik, gyűjti a pénzt és zülleszt.” 35 éves férfi „Először is ne öltözködjünk többé úgy, mint a fehérek. Járjunk a magunk ősi viseletében. Tanuljuk meg a történelmünket, a hagyományainkat. Mert az öltözetünk hozzátartozik a kultúránkhoz, legyünk hát büszkék rá. Járjunk a magunk népviseletében. Járjunk abdabában, dasikiben, fellában. Miért is ne?” 45 év körüli asszony „A tisztelendő Elijah Mohammed prédikál, csak az a baj, hogy sokan közülünk még mindig nem veszik le a falról annak a kék szemű, horgas orrú, ócska Krisztusnak a képét – vegyék le, és tapossák meg. Már mióta, hogy ezek zsákmányolnak ki minket.” 45 év körüli férfi „Halljátok, halljátok szavam. Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, miképpen a mennyben, azonképpen itt e földön is. Az az ország a miénk, a fekete ember országa. Mi a magunk Istenét akarjuk, a magunk Paradicsomát, a magunk örömeit itt, a földön, és ha ezt nem kapjuk meg, akkor valahol valami baj van, és ha nem tudsz segíteni gyermekeiden, akkor fabatkát se ér az evangéliumod meg az egész tanításod.” 50 év körüli férfi „A templomokból nincs semmi hasznunk. Mindig voltak templomaink a maival hajszálra egyforma körülmények között, de lám, milyenek azok a körülmények! A templomokból sose volt semmi hasznunk. Mert, tudja, ha az ember elmegy a templomba, ott nem tanul meg írni, olvasni, számolni. Ezt nem a templomban, hanem az iskolában tanítják. Érti, mit akarok mondani? Hát akkor mire jók nekünk a templomok? Semmire se jók! Gyárakat vagy más effélét kellene a Harlemben építeni, hogy itt a közelben találjanak munkát a mieink. Ebből több hasznunk volna, mint a templomokból.” 45 év körüli férfi

28

Prológus – A gettó jajszava „Ez a pap egy csaló. Olyan hitre akarja rávenni az embereket, amely a fekete lakosságból perverz, homoszexuális férfiakat és nőket csinál, és pontosan ez az, amit a fehér ember elvár tőle. Ha kiebrudalhatnánk innét ezeket a rohadt papokat, minden problémánkat megoldhatnánk, ahogyan ezt most ott Brooklynban a NAACP és a CORE 3 teszi; ha ők nem akarnak részt venni a bajok orvoslásában, hát jól van. Én az Országos Fekete Nacionalisták (National Black Nationalists) szervezetének tagja vagyok, ezzel mindent megmondtam. Én nem veszem be ezt a rizsát. Az itteni gyülekezet hihet neki, felsorakozhat mögéje, nekem mindegy. Hisz úgyis csak ezt akarja… rabbit sose látni Cadillacben, a zsidó rabbit, a jótékonysági rabbit nem látni semmiféle autóban. Azok gyalog járnak… Alapos munkát végeznek a templomokban, de nincs nekünk itt szükségünk semmiféle vezetőre. Igazából arra volna szükségünk, hogy megszabaduljunk az ilyenfajta papoktól, mert ők azok, akik mint ez is itt, a legeslegelsőnek vernének át bennünket, ahogyan azt a lelkészek nemegyszer megtették már. Mellesleg szólva, odaát Brooklynban volt egy nagy gazember, aki a tüntetések alkalmával mindenkit beköpött.” 35 éves férfi „Ha elkerülhetjük, nem akarunk vérontást, ám ha muszáj néhány csepp vérnek folynia, hát az se baj. De ami ma itt történt, az csak a kezdet kezdete. A következő nagy lépésünk a harlemi rendőrség lesz – fekete vezetőséget akarunk ott látni, és ezt el is fogjuk érni. Már évtizedek óta küzdök itt Harlemben, mialatt az úgynevezett vezetők – a Tamás bátyák – szépen politizálgatnak, a népet meg hagyják éhezni. Az itteni körzeti vezetők szaftos fizetéseket húznak. Az utcán meg annyi a szemét, hogy szinte járni se lehet. Van itt annyi vezető – körzeti vezető meg miegymás – mindenféle vezető van itt Harlemben. De a választásokig a színüket se lehet látni.” 30 év körüli asszony „Szerintem nagyon hiányzik itt a támadó szellem, és a felnőttek zöme többé-kevésbé beletörődött a helyzetébe, azon a véleményen van, hogy »mi a fenét tehetnénk?«. Ez a beállítottságuk, vagyis hogy nem tehetünk semmit, hát hagyjuk az egészet. Az emberek azt hiszik, hogy örökre fehér elnyomás alatt kell élnünk, mert minden a fehéreké, mindenütt ők az urak, és mi annyira rájuk vagyunk szorulva, hogy nem tehetünk semmit. Ez az általános benyomásom, amit itt Harlemben a felnőttek többségéről szereztem.” 15 éves lány „Muszáj, hogy javuljon a helyzet. Rosszabb már nem lehet, hát muszáj, hogy javuljon, és nekik engedniök kell. Engedniök kell, mert rá fognak jönni, hogy nemcsak itt, hanem az egész világon leáldozóban van nekik. Nemcsak a mi tüntetéseink kényszerítik őket erre, az egész világ az amerikai imperializmusról beszél, ez kényszeríti őket mindezekre az engedményekre. Mindegy, hogy én felvonulok-e vagy sem, mert aki felvonul és fekete a képe, az helyettem is felvonul. Alabamában, Arizonában, Mississippiben vagy bárhol. És a Góré, ha életben akar maradni, nem tehet mást, mint hogy egyenlő lehetőségeket teremt nekünk, mert neki már leáldozóban van, és csak mi tartjuk fenn őt.” 45 év körüli férfi „Na, jól van, hát járhatunk iskolába, és megkapjuk a jogainkat, de figyelembe véve az amerikai négerek összhelyzetét, hogy lehetne ez úton bármit is elérni? Igen, rendben van, felvesznek minket a Woolworthsnál; addig küzdöttünk, míg végül sikerült bejutnunk oda. De a gyermekeink majd milyen szemmel néznek ránk? Hát van-e bármekkora gazdasági vagy politikai hatalmunk? Egy magunkfajta elmegy például Mississippi államba, Greenwoodba, ahol a mieink laknak – ott mindenki jótékonysági segélyből él. Hihetetlen helyzetben vannak. Az embereknek nincs betevő

3   NAACP – National Associaton for the Advancement of Colored People (Színes bőrűek Haladását Szolgáló Országos Szövetség) ; CORE – Congress of Racial Equality (Faji Egyenlőség Kongresszusa).

29

Prológus – a gettó jajszava falatjuk. Jelenleg abból élnek, amit New Yorkból, Chicagóból vagy az Egyesült Államok más váro­ saiból küldenek nekik. Tudja azt maga, mennyit költünk külföldi segélyre, mialatt itt, az Egyesült Államokban, a mieink éheznek?” 18 éves fiú és 15 éves lány „Ha eljön az idő, már túl késő lesz. Minden robbanni fog, mert az emberek most állandó feszültségben élnek, és el fognak jutni odáig, hogy már nem bírják tovább. Ha odáig jutnak… Úgy hírlik, azt akarják, hogy menjünk Afrikába.” „Ennél jobbat ki sem találhattak volna, így ugyanis mindannyiunkat összeterelnének. És akkor csak ledobnának egy bombát, és mind megdöglenénk.” 30–35 éves férfiak „Azt a napot szeretném megélni, amikor az enyéim önmegbecsüléssel, büszkeséggel tekintenek fekete mivoltukra. És ha eljön ez a nap, ha ráeszmélnek, hogy bármit meg tudnak csinálni, bármit az égvilágon, amire csak képes az ember, akkor lesz itt minden: egyenlőség, nagy nép, elnökök, minden.” 19 éves fiú „Én szeretnék lenni az első néger elnök.”

30

17 év körüli fiú

A láthatatlan fal Eredetileg a XVI. századi Velence zsidónegyedét nevezték gettónak. Később így hívták mindazokat a városnegyedeket, ahol elzárkózva éltek a zsidók. Amerika is hozzájárult a gettó fogalmának kiszélesítéséhez, itt azokat a különálló körzeteket nevezik gettóknak, ahová a választási szabadságukban korlátozott színes bőrűeket terelték. A fekete gettó láthatatlan falait a fehér társadalom emelte, a hatalmon lévők, hogy összezárják a hatalmon kívül lévőket, és tartósítsák jogfosztottságukat. A fekete gettók társadalmi, politikai, nevelésügyi és – mindenekelőtt – gazdasági gyarmatok. Lakói elnyomott népek, a kapzsiság, a kegyetlenség, az érzéketlenség, a bűn és az uraiktól való félelem áldozatai. Az amerikai városok gettóinak objektív jellemzői a túlzsúfoltság, a rossz lakásviszonyok, a nagy csecsemőhalandóság, a bűnözés és a betegség. Szubjektív jellemzői a sértődöttség, az ellenséges indulatok, a kétségbeesés, a fásultság, az önlebecsülés és ezt ellensúlyozandó egyfajta csakazértis fellengzős magatartás. A gettó csupa erjedés, paradoxon, konfliktus és dilemma. De mindent átható patologikus jellege mögött meglepő emberi ellenálló képesség rejtőzik. A gettóban megférnek egymás mellett a reménység és a kétségbeesés, a templomok és a mulatók. A változások iránti vágyakozás és a fásultság. A lendület és az egy helyben topogás. A bátorság és a defetizmus. Az együttműködés, az összetartás, és ugyanígy a gyanú, a versengés, az elutasítás. A heves asszimilációs vágy és az elidegenedés, a visszahúzódás a gettó védőfalai mögé. A gettótársadalom patologikus vonásai állandósulnak az elhatalmasodó rútság, a folytonos hanyatlás és elszigeteltség következtében, fokozzák a négerek értéktelenségérzetét, bizonyítják a tehetetlenségüket. Ámde a gettó még sincs teljesen elszigetelve. A tömegtájékoztatási eszközök – a rádió, televízió, mozi, napilapok, magazinok – szakadatlan, feltartóztathatatlan és jórészt egyirányú áradatban át- meg átjárják, sőt elözönlik a gettót, hogy közvetítsék a fehérek uralta szélesebb társadalom eszményeit, törekvéseit, szokásait és életstílusát. Így azok, akik kényszerűségből itt élnek zsúfolt, patkány fertőzte otthonaikban, ráeszmélnek arra, hogy mások nincsenek ilyen, emberhez méltatlan sorsra ítélve. A gettó fiatalsága látja, hogy a többi fiatal megtanult írni-olvasni, felkészült egyetemi tanulmányaira, és a siker reményében versenyezhet az értelmiségi, vezetői, igazgatói pozíciókért. Bármen�nyire alkalmazkodniuk kell is a saját életüket meghatározó hátrányos realitásokhoz, a néger fiatalok mégis, tudatosan vagy öntudatlanul, felismerik, hogy a maguk sorsa nem az emberiség közös sorsa. Ezért hajlamosak arra, hogy siralmas helyzetüket a rátermettség hiányának vagy annak az öröklött és rájuk kényszerített jogfosztottságnak tulajdonítsák, amely minden néger osztályrésze. A kiváltságos fehér társadalom minden erejével arra törekszik, hogy a gettóbeli állapotokról ne kelljen tudomást vennie, ezzel szemben maguk a gettólakók nagyon is tisztában vannak a gettón kívüli életkörülményekkel. Látják, hogy mások náluk jobb életet élnek, és ez a felismerés a gyűlölet, kétségbeesés és remény vegyes érzelmeivel tölti el őket. Ha a gettó teljesen zárt egység volna, csökkenne, sőt talán meg is szűnne a társadalmi forrongás veszélye, csakhogy a gettót nem lehet elzárni, a külvilágból érkező hatások elől. A négerek életüket részben a televízió és a film világában élik, az amerikai középosztály mítoszának erős befolyása alatt sokan elhiszik, hogy a külvilág egy az egyben olyan, mint a fényűzést és boldogságot

31

A láthatatlan fal sugárzó képeken, ugyanakkor szembe kell nézniök könyörtelen valóságukkal, ahol az álmok nem hogy valóra nem válnak, de nemegyszer lidércnyomássá torzulnak. A valóság és az álom közti ellentmondás beleégeti magát a tudatukba. Az elnyomottak sose lehetnek biztosak benne, vajon egyéni alacsonyabbrendűségüknek vagy bőrszínüknek kell-e tulajdonítaniuk a kudarcaikat. Ez a gyötrelmes, örök konfliktus uralja az életüket. A harlemi, chicagói, washingtoni, clevelandi, detroiti, Los Angeles-i és más néger gettók fiataljai, akik minden akadály ellenére tanulni akarnak, esti iskolákba, majd pedig a városi kollégiumok nappali tanfolyamaira járnak, akiket szülők, barátok és tanárok buzdítanak és támogatnak, eleven bizonyítékai annak, hogy a gettó alapvető konfliktusára igenis van pozitív megoldás. Csakhogy ezt a konfliktust sokan negatívan oldják meg – passzivitással vagy dacos berzenkedéssel. A gettónak azok a lakói, akik vereséget szenvednek – akik „bizonyítottnak” veszik egyéni alacsonyabbrendűségüket és tehetetlenségüket, akik a maguk személyes kudarcának mindenen eluralkodó érzetét egy helyben topogással és kétségbeeséssel juttatják kifejezésre, akik abbahagyják a tanulást, akik a marihuána és a kábítószerek rabjai lesznek – mindezek a passzívan nemleges, önpusztító megoldást képviselik. A nyíltan bűnözők, az aktív lázadók viszont kihívó, agresszív, és végső soron szintén önpusztító eszközöktől várják a megváltást. Mivel a szélesebb társadalom kétségtelenül kivetette őket magából, válaszképpen elvetik – vagy látszólag elvetik – e társadalom eszményeit, törekvé­ seit, módszereit. Azt vallják, tudatosan vagy öntudatlanul, hogy a kiváltságosabb egyének számára rendszerint nyitva álló utakat járva nekik nincs reményük eljutni az önbecsüléshez. Ezek az utak hiányos neveltetésük, a foglalkoztatottság terén való hátrányos megkülönböztetés, a társadalmi és politikai hatalmi rendszernek a szükségleteik iránti vaksága miatt lezárultak előttük. Amikor a Harlem egyik legutolsó aktív „gangjének” a vezérét megkérdezték, miért nem „ment el a belvárosba munkát vállalni”, nevetve válaszolta: „Ugyan hagyja ezt a süket dumát. Napi negyven-ötven dollárt keresek marihuánaárusítással. És maga azzal jön nekem, hogy menjek el a belvárosba, a konfekciónegyedbe, tologassak targoncát az utcán, hogy a hét végén, ha szerencsém van, hazavihessek negyven-ötven dollárt? Állatoktól nem kívánnak olyan munkát, mint amilyet maga ajánlgat nekem. Ha állatoknak kellene azokat a rohadt targoncákat tologatni, biztosan kiakadnának az állatvédő egyesületek. Én csak több vagyok, mint egy állat, mégse vesz a védelmébe senki. Hagyjon engem, uram, hadd boldoguljak úgy, ahogy én akarok.”

Az ilyen lázadók megvetik, álszentnek, becstelennek tartják a szélesebb társadalom magatartását. Arra hivatkoznak, hogy a tisztes középosztálybeli fehérek köreiben korrupció, bűnözés uralkodik. A városi néger gettóban úgyszólván valamennyi bűnöző vagy bűnözésre hajlamos fiatal tudni véli, hol és hogyan vesztegetik meg a tombolaüzérek, a stricik és a prostituáltak a korrupt rendőröket. Ezek a fiatalok a bűnözők és a rendőrség szoros szövetségét, együttműködését, sőt olykor azonosságát a gettó mindennapi életére jellemző vonásnak tekintik, és mint ilyet, egyszerűen tudomásul veszik. Nemhogy tisztelnék a rendőrséget, ellenkezőleg: a maguk siralmas helyzetének egyik fő okát látják benne. De a fiatalok soraiban sok olyan is akad, aki a gettó ellentmondásainak malomkövei közt őrlődve konfliktusait sehogyan sem tudja megoldani: sem az alkalmazkodás pozitív, társadalmilag elfogadható formáinak keretében, sem pedig leplezetlenül és vállaltan antiszociális viselkedéssel. Tisztában vannak a szélesebb társadalom eszményeivel és értékrendszerével, de azt is tudják, hogy ők nem képesek ezeknek a kívánalmaknak megfelelni. Nem engedik teljesen át magukat a gettópatológiának, de nem is tudnak kilábalni belőle. Felnőttkorukban

32

A láthatatlan fal aztán olyan életet élnek, amelyen, úgy érzik, nem képesek változtatni, egyféle bizonytalan egyensúlyi állapotban leledzenek; tisztán látják ugyan nyomorúságukat, de bele is törődnek. Ők azok, akik meghallgatják Malcolm X-et, de nem csatlakoznak hozzá; akik a demokratákra szavaznak – ha egyáltalán elintézik, hogy felvegyék őket a választójegyzékbe –, de azt is tudják, hogy a Városháza nem sokat fog értük tenni. Akik tűzbe jönnek bizonyos néger újságok szerkesztőinek és egyes demagógoknak harcias szónoklataira, amolyan áttételes elégedettség tölti el őket, ha átmenetileg azonosíthatják magukat egy-egy megszállott néger politikus fehérellenes kirohanásaival. Akik csak azért küldik – vonakodva – alacsony színvonalú állami iskolákba a gyerekeiket, mert magániskolákra nem futja a pénzükből. Akik egyaránt alkalmasak arra, hogy konstruktív társadalmi akciókban vegyenek részt, és arra, hogy a demagógok bábjaivá váljanak. Akiknek nincs semmiféle, meggyőződésből eredő irányvonaluk. Mindazok, akik a gettóban a hatalom birtoklásáért mozgalmakat szerveznek, végső soron ennek a – legnépesebb – csoportnak a megnyerésével érik el céljukat, nem pedig a félbűnözők, és még kevésbé az elit, a kényelemben élők támogatásának köszönhetően. A néger közösségekben országszerte tapasztalható forrongás – amely idáig inkább bizonyos déli közösségekben jelentkezett, de újabban egyre erőteljesebben, olykor fékeveszetten üti fel a fejét olyan északi városi közösségekben, mint Chicago, Boston, Philadelphia, Rochester vagy New York – ez a forrongás arra utal, hogy az elmúlt időszak körforgását, amikor az egyén és a társadalom jogfosztottsága kölcsönösen erősítette egymást, immár felváltotta az egyéni és társadalmi cselekvés erőteljesebb megnyilvánulásainak kora. Ez pedig azt igazolja, hogy bizonyos energiatartalékok mindig is léteztek, és csak az első reménysugár kellett ahhoz, hogy mozgásba jöjjenek, hiszen a teljes tespedtségből nem robbanhatott volna ki hatékony, de még szórványosan fellépő tiltakozás sem. Bár a polgárjogi mozgalom fokozza a négerek öntudatát, sokaknak lehetővé teszi, hogy energiájukat konstruktív tiltakozásban vezessék le, mégis fennáll annak veszélye, hogy ezek az energiamegnyilvánulások értéktelen katarzissá hígulnak. Az eredménytelen demonstrációsorozat újból csak biztonsági szelepnek bizonyulhat – mint ahogy az egyház már régóta ilyen szerepet játszik a négerek életében –, amely úgy vezeti le a négerek energiáit, hogy helyzetükhöz képest bármiféle tényleges változást eredményezne és átalakítaná a társadalmat. Ha a mozgósított társadalmi erők és a tüntetések konkrét, pozitív változásokat hoznának létre, megszilárdulna a négerek önbizalma és önérzete, és ezzel új, hatékonyabb szakaszába léphetne az egyéni és társadalmi cselekvés. A fehér társadalom azonban, ha realisztikusan gondolkodik, nem számíthat arra, hogy az elért eredmények láttára majd alábbhagynak a tiltakozások, ugyanis minél közelebb kerül a néger közösség céljai megvalósításához – a faji elnyomás és jogfosztottság okainak és következményeinek felszámolásához –, annál türelmetlenebbül fogja követelni a teljes egyenlőséget. A néger gettó kusza örvénylése közepette, összhangban a polgárjogi küzdelem pozitív dinamikájával, a siker reményt szül, új cselekvés erőforrása és rugója lesz. Ez pedig csak még elviselhetetlenebbé teszi a meglévő korlátokat. A fokozott türelmetlenség, valamint a fennálló egyenlőtlenségek okozta elégedetlenség ingerküszöbének csökkenése paradox módon csak fokozza a faji feszültség, a forrongás és a konfliktusok veszélyét. A kudarc viszont elmélyítené a stagnálás és a reménytelenség érzetét, beigazolva az egyéni és társadalmi jogfosztottság sejtelmét. Egy végképp reményvesztett közösség nem támaszt követeléseket, és még kevésbé törekszik nyílt társadalmi konfrontációra. 1964 nyarán az amerikai városok gettóiban heves tüntetésekre került sor, de nem hatékony erők mozgósítása útján, hanem szervezetlen lázadás kirobbanásaként. A harlemi lázongásokat nem a csőcselék irányította, mert a csőcselék esztelen pusztításra hajlamos, féktelen

33

A láthatatlan fal társadalmi erő. A harlemi lázongások inkább valamilyen furcsa társadalmi engedetlenség formáját öltötték. Résztvevőik többsége a harlemi lakosságnak nem a legalsóbb rétegeihez tartozott, nem annyira fosztogatók és félbűnözők voltak, mint inkább marginális, vagyis társadalmilag meg nem állapodott, felfelé törekvő négerek, akik magasabb státust követelnek maguknak, mint amilyen a családjuké volt. E megmozdulások tehát nem faji zavargások voltak abban az értelemben, mint amikor a fehér csőcselék rohamot intéz a néger csőcselék ellen, vagy fordítva, ugyanakkor a faji jelleg az egész megmozdulásra rányomta a bélyegét. Az 1964. évi harlemi zavargások valójában sok szempontból ijesztőbbek voltak, mint bármilyen más faji zavargás, és az elszántan ellenséges résztvevők minden csőcseléknél fenyegetőbb látványt nyújtottak. A kis csoportokba verődött fiatalok szemmel látható élvezettel gúnyolták a rendőröket, akiknek fehér arcát csak még jobban kiemelte a fehér sisak. „Itt egy néger, öld meg” – kiáltozták. Még a háztetőkről üvegeket és téglákat hajigáló négerek sem adták át magukat valamilyen vad, féktelen indulatnak, hanem úgy látszott: szándékosan provokálni akarják a rendőröket, hogy mutassák meg barbár természetüket, ha már úgyis azok. A csőcselék megmozdulásánál nem lehet beszélgetést hallani, a harlemi zavargások alatt viszont a fiatalok csoportjai megtárgyalták a terveiket. „Most hazamegyek, de holnap újra eljövök. A »tejképűeket« még itt találom.” „Nem akarom, hogy kinyírjanak itt ma. Holnap már nem bánom.” Az egésznek volt valamilyen félelmetes, szürrealisztikus jellege, a fültépő lárma közepette szinte csend uralkodott, amelyet olykor-olykor puskalövés meg üvegcsörömpölés szakított meg, a káosz mélyén pedig nyugalom, a hisztéria mögött tudatosság lapult. A négerek mintha úgy érezték volna, már semmi új sem történhet velük, úgy viselkedtek, mint akiknek nincs vesztenivalójuk. A társadalmi elkeseredés e napjaiban valamilyen furcsán visszafojtott düh fogta el őket, mely mintha ezt akarta volna kifejezésre juttatni: „Eleget tűrtünk. Nincs más fegyveretek, csak a golyó. Mást nem tehettek, mint hogy megöltök bennünket.” Paradox módon a négerek magatartásának törvénytelensége csupán tiltakozás volt a velük szembeni törvénytelenség ellen. Kétségbeesett cselekedeteik azt a vágyat fejezték ki, hogy emberek módjára bánjanak velük. Eltökéltségük e végső fokán szándékosan hívták ki maguk ellen a halált. Követelték, hogy vegyenek róluk tudomást, és végre értsék meg őket. Úgy vélekedtek, ha a halál az egyetlen mód, hogy kapcsolatot teremtsenek a társadalom egészével, inkább meghalnak, semmint hogy rájuk se hederítsenek. Nyílt társadalmi forrongások idején sok fehér, aki a polgárjogi egyenlőség hívének és a négerek „barátjának” vallja magát, óva inti a négereket attól, hogy bomlasztó, törvénytelen tüntetésekben vegyenek részt, ami csak elmélyíti a rasszizmust és semmivé teszi az eddig elért eredményeket. Ezek a gyakran jó szándékú figyelmeztetések ugyancsak jóindulatú előítéletek öntudatlan elfogadását tükrözik. Világosan mutatják, milyen tévesen ítélik meg a fehérek a néger tiltakozások jellegét és dinamikáját. Fel szokott például merülni, hogy a négereknek csakis olyan módszert, taktikákat, demonstrációs formákat szabadna „választaniuk”, amelyek nem okoznak semmiféle kellemetlenséget az uralkodó fehér társadalomnak; az elnyomottakat tehát arra intik, legyenek tekintettel azok kényelmére és érzékenységére, akikben az elnyomóikat látják. Vagyis, amennyiben nem így cselekszenek, a középosztálybeli fehérek a maguk hatalmi eszközeinek felhasználásával majd megtorló intézkedéseket foganatosítanak valamennyiükkel szemben. A négereket egyre nyomatékosabban figyelmeztetik a „fehér visszavágás” veszélyére. Sok középosztálybeli néger éppoly helytállónak tartja ezt az érvelést, akár a fehérek, és ennek szellemében viselkedik. Ez a fenyegetés azonban nem új. Régóta fennáll a hatalom birtokosainak az a törekvése, hogy a jogfosztottakat ne engedjék be a hatalom sáncai közé, márpedig eddig még semmit sem sikerült elérni a nyugtatgató, békítgető szólamokkal A „fehér visszavágás” csupán új elnevezés egy régi jelenségre: a fe-

34

A láthatatlan fal hérek vonakodására, hogy a négert emberi lénynek tekintsék. Mivel pedig a négerek ezt a „rangot” követelik maguknak – és mivel e cél elérésére egyre hatékonyabb, és mindinkább sikerrel kecsegtető módszereket alkalmaznak – egyre hevesebben és riadtabban szegülnek ellen a követeléseiknek. Ez az ellenállás a legkülönfélébb formákat ölti: kezdve a gyanúsítgatás, ingerült rágalomhadjárat alattomos módszerétől egészen a látványos, barbár gyilkosságokig és bombázásokig. Sok fehér azt is feltételezi, hogy a néger tömegek taktikáját a néger vezetők valamilyen irányító csapata szabja meg. Holott az olyan formátumú, felelősségérzettől áthatott vezető férfiak, mint például Roy Wilkins, ifj. Whitney M. Young, James Farmer vagy Martin Luther King nem írhatják elő a marginális négerek tömegeinek, milyen taktikát kövessenek, mivel ezek a tömegek nem tartoznak semmiféle szervezett csoportosuláshoz. Ezek a tömegek amúgy sem is „választanak” taktikát, csupán ösztönösen reagálnak életüknek azokra a feszültségei­ re és eseményeire, amelyek aztán tüntetéseket, lázadásokat váltanak ki. Amikor döbbenten tudakolja egyik-másik fehér liberális, hogy lehet, hogy „ők” még az 1964. évi polgárjogi törvény beiktatása ellenére is tovább lázonganak – miért nem folyamodnak a korábbi diákülősztrájkok tisztes, erőszakmentes módszeréhez –, ezzel csak azt árulja el, milyen idegenül viseltetik az általa olyannyira pártfogolt négerek iránt. A polgárjogi törvény meghozatalával addig-addig késlekedtek, mígnem már csak arra volt jó, hogy emlékeztesse a négerek zömét változatlan kisemmizettségükre, másodrendűségükre. Még a jó szándékú fehérek is úgy látják a négereket, úgy beszélnek róluk, hogy ,,ők”, egyértelműen megkülönböztetve őket a „mi”-ként jelölt csoporttól: szembeállítva őket a „beltagokkal”, úgy tekintenek rájuk, mint „kültagokra”. Amíg fennáll ez a távolságtartás, addig a fehér tömegeket csak ingerelni, zavarni fogja a négerek bármilyen értelmes próbálkozása, amely társadalmi státusuk megváltoztatására irányul. Mert a kiváltságosaknak minden valódi lázadás kellemetlen, amennyiben nem marad meg az elviselhetőség határain belül és nem hajtható végre tisztes eszközökkel. A növekvő nyugtalanság elkerülhetetlen szükségességgé teszi az óvatos, átgondolt, realisztikus tervezést. A meg-megújuló tiltakozásokra egyes fehérek válaszképpen arra fogják inteni a négereket, ne menjenek túl gyorsan, túl messzire, ne idegenítsék el maguktól azokat a liberális fehéreket, akik, még ha gyakran félénken is, de támogatják őket. A kevésbé jó szándékúak a néger zavargásokban csak saját előítéleteik igazolását látják: a négerek végül is úgy viselkednek, ahogyan azt egy civilizálatlan népségtől várja az ember. Ám a zavargások hoz­ zátartoznak a civilizációhoz; az elnyomás elleni – nem feltételenül bölcs – küzdelem annak a jele, hogy az emberekben felébredt a remény. A társadalmi katasztrófákból azt a figyelmeztetést olvashatjuk ki, hogy azok, akik úgy érzik, számukra már nincs menekülés, beletörődnek sorsukba; csak akik látnak valamiféle kijáratot, nyitott ajtót, azok igyekeznek eljutni oda. Nyilvánvaló továbbá, hogy a konstruktív társadalmi változásokért folytatott küzdelembe vetett energiákat nem lehet egyidejűleg más, antiszociális és önpusztító jellegű cselekedetekre fordítani. Az olyan közösségekben, mint például az Alabama állambeli Montgomery, ahol a négerek a fennálló faji igazságtalanságok elleni tartós harcra mozgósították erőiket, e harc idején az antiszociális tevékenységnek és bűnözésnek majdhogynem nyoma sem akadt. A négerek nem vehetik többé tudomásul, ha egyáltalán valaha is tudomásul vették, hogy igazolniuk kellene: „méltók” a teljes szabadságra, azokra a jogokra, amelyek az összes többi amerikainak, még az újsütetű állampolgárnak is járnak. Nem lehet azt követelni tőlük, hogy igazolják, „kiérdemelték” a demokratikus jogokat és kötelezettségeket, és azt sem lehet elvárni tőlük, legyenek türelemmel, amíg a többieket rá lehet venni arra, hogy „szívvel-lélekkel” befogadják őket maguk közé. Másokat nem tesznek ki efféle tűzpróbának. Ilyen köve-

35

A láthatatlan fal telményeket állítani a négerekkel szemben a fajgyűlölet kitételeinek az elfogadásával ér fel. Arra utal, hogy négert olyan különleges fajta emberi lénynek minősítik, akinek külön próbán kell átesnie ahhoz, hogy elnyerhesse az állami védelemben részesülők megkülönböztetett státusát. Vagyis különleges terhet rónak a négerekre, olyan terhet, amely nemcsak híven tükrözi, hanem ki is aknázza jogfosztottságukat, mégpedig azáltal, hogy paradox módon megtagadják tőlük az elemi emberi jogokat a gyarlóságra és tökéletlenségre. Az alacsonyabb rendű faji státusz nem változtatta felsőbbrendű lényekké a négereket. Ha tehát azt követelik tőlük, hogy mielőtt még a demokrácia áldásaiban részesülnének, előbb olyan erényekről tegyenek tanúságot, amelyekkel általában még a kiváltságosabbak sem rendelkeznek, ez nemcsak ésszerűtlen és következetlen, hanem indokolatlanul kegyetlen eljárás is, amely mindenekfölött azt bizonyítja, hogy a láthatatlan fal kívülről nézve nem átlátszó. Senki sem várhatja, hogy az igazságtalanság rendszeréből a társadalmi igazságosság rendszerébe való átváltás a négerek és a fehérek számára egyéni és társadalmi megrázkódtatások nélkül menjen végbe. A néger követelések sürgőssége a konfliktus és az ellenállás fokozódásához vezet, a négerek céljaik elérésére immár drámai módszereket alkalmaznak, és e körülmények érthető módon részben elhomályosítják azokat a mélyebb emberi problémákat, amelyek a szegregációtól az integrált társadalomhoz vezető úton felmerülnek. És amikor végre elcsitul a szegregáció híveinek rémült jajveszékelése, ami előbb-utóbb bekövetkezik, akkor a négereknek – miközben bemerészkednek a nyílt társadalmi verseny arénájába – önnön belső félelmeikkel, konfliktusaikkal és kihívásaikkal kell majd szembenézniük. Akkor majd kiderül, hogy a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodás a fehéreknek sem könnyű ugyan, de a négereknek még több gyötrelmet okoznak majd az alattomosabban jelentkező problémák. A szegregált társadalom láthatatlan falai ugyanis azon túl, hogy ártalmasak, egyfajta tehetetlenségre kárhoztató védelmet is nyújtanak. A gettóban az emberek meglehetősen nagy lelki biztonságra találnak, a maguk fajtájabeliek között élnek, és így nincsenek kitéve az idegenek általi elutasítás veszélyének. Az effajta „biztonság” káros lélektani hatásai csupán akkor válnak nyilvánvalóvá, amikor rések támadnak a gettó falán, és a négerek kimerészkednek a fojtogató, ijesztő fehér világba. Egyes négerek szívesebben maradnak a gettóban, különösen az olyanok, akik a sérelmekkel szemben látszólag hatásos védekezési módszereket ötlöttek ki, akik féltik gyerekeiket, és akik hasznot húznak abból, hogy a szegregált társadalomban kevésbé élénk a versengés. Mások, főképp a fiatal négerek, harcias elszántsággal küzdenek a még fennálló faji korlátok lerombolásáért. De még ezt a csoportot tekintve sem nyilvánvaló, ki az, aki valóban elkötelezte magát a négerek ügye mellett, és vállalja az ezzel járó kockázatokat, és ki az, aki csak szónokol a harcias elszántságról. A négerek zöme habozva, lelki konfliktusoktól gyötörve teszi meg az integrált társadalomhoz vezető első lépéseket. Az első néger, akinek állást ajánlanak fel egy vállalatnál, nemcsak diadalt érez, hanem retteg is a kudarctól. „Dísznégernek”, azaz a faji demokrácia új keletű politikája jelképének lenni valamelyik oktatási intézményekben, ipari magánvállalatnál vagy állami szervnél olyan önuralmat, kiegyensúlyozottságot és jellemszilárdságot igényel, amilyet ritkán találni bármilyen rendű-rangú emberek között. Ha egy néger felé baráti érzelmekkel közelednek, és rájön, hogy ezeket az érzelmeket nem tudja teljes őszinteséggel viszonozni, hogy ő maga is egy eddig fel nem ismert faji előítélet – vagy pontosabban: faji düh – rabja, akkor jön el az önlelkének rejtett mélységeivel való szembenézés pillanata. Egy olyan egyén vagy faj, amelyet szégyenkezésre kényszerítettek saját önazonosságával kapcsolatban, nem tudja könnyűszerrel egyszerűen emberi lénynek tekinteni magát, lemondva a csoportidentitás nyújtotta támaszról és az azokkal szemben táplált ellenszenvről, akiktől eddig csak elutasításban volt része.

36

A láthatatlan fal A börtönéből frissen szabaduló – önmagát kereső, magabiztos, harcias, dacos, önérzetes – néger eleinte valószínűleg karikaturisztikus figura lesz, olyasvalaki, aki fajának merev, mesterkélt vonásokkal megmintázott álarcát viseli. A négerek éppoly kevéssé menekülhetnek attól, hogy egyéniségüket faji származásuk határozza meg, mint azok a fanatikus fehérek, akik átengedik magukat a szenvedélyes gyűlöletnek és félelemnek, vagy azok a fehér „liberálisok”, akik a faji igazságosságra való törekvésüket igyekeznek összeegyeztetni a maguk rejtett fajgyűlöletével. Csak amikor nem kell többé a faji szerepet játszaniuk, akkor találnak majd rá, négerek és fehérek egyaránt, minden lelki gátlás nélkül a maguk egyéniségére.

37

A gettó társadalmi dinamikája Fehér Amerika alapjában véve a középosztályra épült társadalom; a középosztály szabja meg azokat az erkölcsi normákat és szokásokat, amelyekhez a felsőbb osztályoknak – ha befolyásra akarnak szert tenni – legalább külsőségekben alkalmazkodniuk kell, és amelyeket az alsóbb osztályok vagy igyekeznek mindenáron magukévá tenni, vagy védekezésképpen elvetnek. Fekete Amerika, a vidéki és városi négerek Amerikája ezzel szemben automatikusan alsóbb osztályú társadalomnak minősül; itt tehát az alsóbb osztályok szabják meg azokat az erkölcsi normákat és szokásokat, amelyeket a néger felsőbb osztályoknak – ha befolyásra akarnak szert tenni – tudomásul kell venniük, és amelyektől a néger középosztály menekülni igyekszik. Mindaddig, amíg eltűrjük, hogy a fehér és fekete Amerika között ilyen szakadék tátongjon, addig továbbra is terjeszkedni fog a faji feszültség és ellentét, a gyűlölködés és rettegés. A szegényeket mindig kizárják a normális társadalomból, és ha a szegények ráadásul négerek – az amerikai városokban pedig mindinkább ez a helyzet –, akkor megmarad a kettős lelki sérülés, az osztályon és a fajon alapuló elutasítottság érzete, ami az egész társadalom egyensúlyát veszélyezteti. Jóllehet a négerek kisebbséget jelentenek Amerikában – a lakosságnak körülbelül egytizedét teszik ki –, ám a kétségbeesésbe belebetegedett kisebbség megmérgezheti azokat a forrásokat, amelyekből a többségnek is innia kell. A fekete gettó társadalmi dinamikáját a középosztályba felemelkedni vágyó alsóbb néprétegek türelmetlen erőfeszítései jellemzik. A négerkérdés, amely hajdan elsősorban az amerikai Dél problémája volt, a legutóbbi néhány évtized alatt fokozatosan túlnyomórészt északi problémává alakult át. Milliószám költöztek át négerek Északra, hogy meneküljenek a déli fertőből, ahol a nyomor és az elnyomás a kasztrendszer börtönébe zárta őket. Napjainkban a négerek háromnegyed része városokban lakik, és mintegy fele északi városokban. 1950 és 1960 között másfél millió néger hagyta el a déli államokat, többségük Kaliforniába, New Yorkba, Illinoisba és Michiganbe vette útját. A jelenleg Északon élő négerek 95 százaléka városokban lakik (1890-ben ez az arányszám csak 65 százalék volt). Bár a déli városokban, például Atlantában, Birminghamben és New Orleansban is akadnak néger lakónegyedek, az amerikai néger gettó lényegében mégis az északi városok „találmánya”. Több déli városban találunk fajilag vegyes lakónegyedeket, északi városokban ilyesmi nemigen fordul elő. Jóllehet a Dél gyakran bírálja az északi városokat a szegregáció miatt, és a maga viszonylagosan vegyes lakónegyedeit a négerek iránti meghittebb és türelmesebb viszonyulás példájaként tünteti fel, valójában csak addig tűrik meg Délen a vegyes lakónegyedeket, amíg nem látnak fenyegetést a négerekben. A Dél-Carolina állambeli Charlestonban például a lakóhelyek faji viszonyai még a rabszolgaság napjait idézik, a fehérek és a négerek ma is úgy élnek itt együtt, mint a négerek felszabadítása előtti időkben. Néger szolgák bárhová betehetik a lábukat, és senki se fogja rosszallni, hogy fehér otthonokban élnek. A faji problémák nem a faji érintkezés problémái, még ha erre lehetne is következtetni abból, hogy akadnak, akik nem hajlandók a diákotthonokban négerekkel egy asztalhoz ülni, vagy a gyárakban velük közös mosdóhelyiséget használni. A fehérek nem azt tartják visszataszítónak, hogy étkezés vagy mosakodás közben néger a szomszédjuk, hanem azt, hogy ettől egyenlő státusúvá válnak. Történelmünk során még a néger és fehér közti legmeghittebb viszonyban sem találtak kivetnivalót, feltéve, hogy világosan látszott a fehér felsőbb-, illetve a néger

39

A gettó társadalmi dinamikája alacsonyabbrendűség. A bajok ott kezdődnek, amikor a négerek arra az elhatározásra jutnak, hogy nem akarnak többé a fehérek szolgái vagy ágyasai lenni, tehát amikor egyenlő státust követelnek maguknak. Mihelyt a négerek a társadalmi felemelkedés jelképeit kezdik magukra ölteni, Délen is kialakul a lakóhely szerinti szegregáció valamilyen válfaja. Az arkansasi Little Rock és Pine Bluff, valamint a georgiai Atlanta példái azt mutatják, hogy a négerek státuszának emelkedésével párhuzamosan fokozódik a lakóhelyek szerinti szegregáció. A Dél ma a hátrányos megkülönböztetés terén egyre „északibbá” válik. És a gazdaság színvonalának emelkedésével mindinkább közeledik majd az Északhoz. Létrejönnek majd ott is a városi gettók, és a négereknek egy másfajta számkivetettséggel kell majd szembenézniük. A gettó dinamikájának egyik eleme az abból származó feszültség, hogy egyes ellenálló négerek végső soron le akarják rombolni a gettókat, miközben a fehérek egy része szeretné fenntartani, sőt megszilárdítani a szegregációt. Tizenegy nagyvárosban találunk kétszázezer és egymillió közti lélekszámú néger közösségeket: New Yorkban, Chicagóban, Los Angelesben, Detroitban, Philadelphiában, Washington D.C.-ben, St. Louisban, Baltimore-ban, Clevelandben, Houstonban és New Orleansban. (Lásd az 1., 2., 2/a. és 3. táblázatot.) Washington D.C.-ben a négerek a lakosság többségét teszik ki, Philadelphiában egynegyedét. Az 1910 és 1960 közti fél évszázad alatt, amikor az amerikai néger lakosság lélekszáma megkettőződött, a New York-i négerek száma megtízszereződött.4 Napjainkban a városi gettók közül az egyik chicagói gettóban a legnagyobb a néger lakosság koncentrációja, a legtöbb néger New Yorkban él, és a négerek arányszáma (az összlakossághoz viszonyítva) Washington D.C.-ben a legmagasabb. 1. táblázat A négerek lakhelyek szerinti tömörülése 90%-OSnál magasabb néger lakossági aránnyal rendelkező körzetek száma

A városban élő négerek száma

A 90%-nál nagyobb néger lakosságú körzetekben élők száma

A 90%-nál nagyobb néger lakosságú körzetek százalékaránya

Chicago (Illinois)

812 637

533 214

65,6

31

Baltimore (Maryland)

325 589

184 992

56,8

27

Cleveland (Ohio)

250 818

134 142

53,5

29

Washington (District of Columbia)

411 737

200 380

43,7

10

St. Louis (Missouri)

214 377

94 041

43,9

Houston (Texas)

215 037

87 222

40,6

122

8

Város (zárójelben az állam)

4   E. Franklin Frazier a Condition of Negroes in American Cities (A négerek helyzete az amerikai városokban) című munkájában kimutatta, hogy az első szövetségi népszámláláskor a négerek New Yorkban a lakosság 13,1 százalékát, Philadelphiában pedig 5,7 százalékát tették ki.

40

»»

A gettó társadalmi dinamikája »»

90%-OSnál magasabb néger lakossági aránnyal rendelkező körzetek száma

Város (zárójelben az állam)

A városban élő négerek száma

A 90%-nál nagyobb néger lakosságú körzetekben élők száma

A 90%-nál nagyobb néger lakosságú körzetek százalékaránya

27

Philadelphia (Pennsylvania)

529 240

207 627

39,2

17

New Orleans (Louisiana)

233 514

85 968

36,8

71

New York (New York)

1 087 931

362 370

33,3

45

Detroit (Michigan)

482 223

140 546

29,1

19

Los Angeles (Kalifornia)

334 916

68 715

20,5

Az Egyesült Államok 1960. évi népszámlálási adatai alapján. Az 1–3. táblázatokban szereplő adatokat James A. Jones, a Haryou kutatási részlegének igazgatója gyűjtötte össze e kötet számára.

2. táblázat 200  000-nél több fős néger lakosságú városok Négerek

Össz­ lakosság

Összesen

Férfi

Nő

New York, N. Y.

7 781 984

1 087 931

498 167

589 764

14

Chicago, 111.

3 550 404

812 637

387 718

424 919

22,9

Philadelphia, Penn.

2 002 51:2

529 240

250 256

278 984

26,4

Detroit, Mich.

1 670 144

482 223

232 829

249 394

28,9

763 956

411 737

196 257

215 480

53,9

2 479 015

334 916

160 118

174 798

13,5

Baltimore, Md.

939 024

325 589

157 130

168 459

34,7

Cleveland, Ohio

876 050

250 818

120 873

129 945

28,6

New Orleans, La.

627 525

233 514

110 096

123 418

37,2

Houston, Texas

938 219

215 037

103 471

111 566

22,9

St. Louis, Mo.

750 026

214 377

100 159

114 218

28,6

Város neve

Washington, D.C. Los Angeles, Calif.

%

41

»»

A gettó társadalmi dinamikája »»

Négerek

Össz­ lakosság

Összesen

Pittsburgh, Penn.

604 332

Kansas City, Mo.

Város neve

%

Férfi

Nő

100 692

48 670

52 022

16,7

475 538

83 146

39 723

43 423

17,5

Boston, Mass.

697 197

63165

30 081

33 084

9,1

Rochester, N. Y.

318 611

23 586

11 491

12 095

7,4

482 872

11 785

5 792

5 993

2,4

Néhány más város adatai

Minneapolis, Minn.

2/a táblázat A négerek százalékaránya a 200 000-nél több fős néger lakosságú városokban Város neve

A négerek százalékaránya

Washington D.C.

53,9

New Orleans, La.

37,2

Baltimore, Md.

34,7

Detroit, Mich.

28,9

Cleveland, Ohio

28,6

St. Louis, Mo.

28,6

Philadelphia, Penn.

26,4

Chicago, Hl.

22,9

Houston, Texas

22,9

New York, N. Y

14,0

Los Angeles, Calif

13,5

Néhány más városban Kansas City, Mo.

17,5

Pittsburgh, Penn.

16,7

Boston, Mass.

9,1

Rochester, N. Y.

7,4

Minneapolis, Minn.

2,4

Az Egyesült Államok 1960. évi népszámlálási adatai alapján.

42

A gettó társadalmi dinamikája 3. táblázat A városok néger lakosságának körzetek szerinti megoszlása Város és körzet

Lakosság

Ebből néger

%

Brooklyni gettó

91 391

87 654

95,9

Queensi gettó

20 324

19 091

93,9

Manhattani gettó

241 125

236 051

97,9

I. körzet

48 806

46 865

96,0

II. körzet

15 489

14 990

96,8

149 197

143 849

96,4

I. körzet

120 060

115 552

96,2

II. körzet

66 043

64 196

97,2

I. körzet

70 060

68 700

98,1

II. körzet

49 815

46 863

94,1

97 144

93 807

96,6

45 111

44 044

97,6

I. körzet

347 806

340 599

97,9

II. körzet

105 307

102 096

97,0

III. körzet

21 133

20 401

96,5

IV. körzet

22 168

21 347

96,3

New York, N. Y.

Los Angeles, Kalifornia

Baltimore, Md. I. körzet Washington, D.C.

Cleveland, Ohio

St. Louis, Missouri I. körzet New Orleans, Louisiana I. körzet Chicago, Illinois

Az Egyesült Államok 1960. évi népszámlálási adatai alapján.

43

A gettó társadalmi dinamikája Mindezekben a városokban a négerek kénytelenek zsúfolt gettókban élni, ahol állandó harc folyik annak megakadályozására, nehogy az állapotok rosszabbodása a még meglévő középosztálybeli szigetekre is átterjedjen. Ez alól a lopakodó métely alól legfeljebb a San Franciscó-i öböl vidéke, továbbá Berkeley és Oakland kivétel, itt a néger lakónegyedek nem különböznek a középosztály lakta negyedektől, még nem láthatók a zsúfoltság, leépülés, piszok és rútság szokásos jelei. Mindezekben a gettókban eredetileg fehérek laktak, akik a négerek jövetelekor lassanként elköltöztek. A Harlem – valamennyi néger gettó jelképének – létrejötte sok tekintetben jellemzi a mételyt, amely már csaknem az összes gettót megfertőzte. A század elején Harlem a felsőbb osztályok luxusnegyede volt, az első világháború idején középosztálybeli zsidók, olaszok, írek, németek és finnek mérsékelten sűrű népességű lakókörzete lett, majd pedig a húszas és harmincas évek folyamán az ország egyik legnagyobb és legsűrűbben lakott néger környékévé alakult át. A négerek ugyanazért jöttek Harlembe, amiért a többi bevándorló: a jobb életkörülmények, kedvezőbb gazdasági lehetőségek reményében. Harlem a néger kultúra és tehetség központja lett. Itt élt a legtöbb néger művész és értelmiségi, eszméket, ihletet merítve a közösségi életből. Ámde a harlemi négerek a faji előítéletek és megkülönböztetés folytán egyre inkább elszigetelődtek mind kulturális, mind pedig társadalmi és gazdasági értelemben. Elzárták előlük a tanulás lehetőségét: nem sajátíthatták el a magániparban és az állami szerveknél a magasabb képzettséget igénylő állások betöltéséhez szükséges ismereteket, és ezáltal a legalantasabb munkákra kényszerültek. Romlottak a lakásviszonyaik és az iskoláik színvonala, és kevesebbért egyre többet kellett fizetniük. Ráébredtek, hogy új szomszédaik rossz szemmel nézik jelenlétüket, törekvéseiket, képességeiket. Ezek a szomszédok csapatostul költöztek el, és Harlemből új lakóinak börtöne lett. A harmincas években Harlem forrt az elégedetlenségtől, a faji viszálykodástól, és a negyed túlzott rossz hírre tett szert mint a bűn és az erkölcstelenség melegágya. A fehérek csak egzotikus, primitív ragyogást hajszolva merészkedtek a környékre. A mai Harlem már nem a fehér bohémek Mekkája, hanem a bajok és egyben a kibontakozni kész tehetségek gyűjtőhelye, a néger tiltakozó mozgalmak forrása. Sok-sok lakójának fásultsága és reménytelensége ellenére élettel teli, izgalmas és bizony túlságosan is gyakran forrongó közösség.5 A legfontosabb ismérvek alapján – a társadalmi és gazdasági struktúra, közösségi kultúra, az oktatás színvonala stb. szempontjából – az összes amerikai városi gettó hasonlít egymáshoz. Ahogy az egyik néger interjúalany fogalmazott a Haryou riporterének: „Én nem csak a harlemi feketékről beszélek. Harlem csupán egyik csapás azok közül, amelyek népünket érték a hosszú úton. A fekete ember szenvedése egyetemes, az egész világra kiterjed.”

Gazdasági és társadalmi hanyatlás Az amerikai fekete gettókat megmételyező társadalmi alávetettség tünetei a tespedés, alacsony fokú iskolázottság, a családi élet ingatagsága, a törvénytelenség, munkanélküliség, bűnözés, a kábítószer-fogyasztás és alkoholizmus, a gyakori betegségek és korai halál. Mivel

5   Könyvemben Harlemen Manhattannek azt a néha Central Harlemnek is nevezett területét értem, amely nem foglalja magában a spanyol Harlemet. Határai délen a 110. utca, keleten a Harmadik sugárút, északkeleten a Harlem folyó, nyugaton pedig a St. Nicholas, Morningside és Manhattan sugárutakat szegélyező parkok.

44

Gazdasági és társadalmi hanyatlás a négerek nyomorúságos helyzete elsődlegesen az alacsony faji státusban gyökerezik, annál súlyosabban nehezedik rájuk helyzetük kilátástalansága és a gyűlölet. Általában még a kezdeményezőképesség se hozza meg a maga gyümölcsét, mert viszonylag kevés négernek sikerül a legalantasabbnál jobb munkához jutnia, és még ez a kevés is mindenütt faji megkülönböztetéssel találja magát szembe. A gettó legszembeszökőbb jellemzője a „fizikai” rútság: a piszok, a szenny, az elhanyagoltság. A boltokban általában festetlenek a falak, mocskosak az ablakok, rossz a kiszolgálás, szűkös az árukészlet. A parkokat nem gondozzák, siralmas állapotban vannak. Az utcákon tömérdek ember és szemét. Az egész Harlemben nincs egyetlenegy múzeum, képtár, képzőművészeti iskola, állandó „kisszínház”, s noha a négert jellegzetesen művésztípusnak tartják, a negyedben mindössze öt könyvtár található, ezzel szemben száz és száz kocsma, templom és rengeteg jövendőmondó. Mindenfelé a szertelenség, pusztulás, fásultság és kudarc jeleit látni. Az egyetlen állandó jellemző a kisebbrendűségi érzet. Az emberek, úgy látszik, feladták a harcot az élet olyan apróságaiban, amelyek gyakran a jelentősebb dolgok jelképei. A fekete gettó nem életképes társadalom. Nem tudja eltartani lakóit, többségük máshova jár dolgozni. Az itt folyó üzleti tevékenység a személyi szükségletek kielégítését szolgálja, nemigen esik latba a város egészének gazdasági élete szempontjából. A gettó önmagán élősködik, nem termel javakat és nem járul hozzá a város jólétéhez. Alig találni nagyvállalkozást. A legtöbb vállalkozás kisszerű és egyúttal igen labilis. Még a látszatra jelentősebb cégek, például az ingatlanügynökségek és biztosítótársaságok is általában csekély jelentőségűek. A manhattani szaknévsorban felsorolt 1617 harlemi vállalatnak 27 százaléka fodrász- és kozmetikai szalon vagy takarítóvállalat – valamennyi „karbantartási”, tehát állandóan meg-megújuló feladatot lát el –, 35 százalékuk az élelmiszer-forgalmazás terén tevékenykedik (pékműhely, élelemszállító üzem, fűszerüzlet, italmérés, falatozó, vendéglő, bár és csapszék). A gettó általában nem termel tartós javakat. Termékeit felhasználják és másokkal pótolják, mint oly sok lakójának terméketlen életet. Harlemben kilencvenhárom temetkezési vállalat működik. Bár a fehér társadalom igyekszik a négereket a gettóbörtönökbe zárva tartani, a fehér kereskedők azért nem húzódoznak a gettóktól. Mert hát a gettó is nyújt profitlehetőségeket, és a szabad verseny közepette ki-ki ott tesz szert profitra, ahol tud. Harlemben csak egy nagyáruház található, és annak is fehérek a tulajdonosai. A négereknek egy takarékpénztáruk van, és nemrég létesült egy néger tulajdonban lévő bank. A többi a fehér tulajdonban lévő belvárosi bankok fiókja. Az ingatlan és egyéb vagyon – lakóházak, boltok, vállalatok, bárok, koncessziók, színházak – többségében olyan személyek tulajdonában áll, akik a harlemi közösségen kívül élnek, és oda viszik haza a hasznot. Még a sorsjegyüzérkedést is – a harlemi gazdasági életnek ezt az eleven és elpusztíthatatlan ágát – a fehérek tartják kézben. Ez az üzérkedés az improduktív haszonlesés legártalmasabb megnyilvánulása, visszaélés azzal, hogy a négerek reménytelenségükben a gyors és könnyű pénzszerzés örökké kísértő álmaiba menekülnek, így a még meglévő kevés pénzükből is ki lehet forgatni őket. 1964 nyarán, amikor a gettó utcáin kitörtek a zavargások, túlnyomórészt fehér tulajdonban lévő boltokat rohantak meg és fosztottak ki. A pusztítás láttára megrökönyödés és düh fogta el a tulajdonosok zömét, mert addig abban a hiszemben éltek, hogy a közösségnek, amelyet szolgálnak, szüksége van rájuk. Nem sejtették, hogy a negyed lakói ezeket a szolgálatokat nem hálával, hanem keserűséggel fogadják, éppúgy éreznek, mint a bennszülöttek a gyarmatosító hatalom funkcionáriusai iránt, akik még a közösség szolgálatával is a gyűlölt elnyomás fenntartását segítik elő. Ilyen érzelmek tükröződnek azokban a nézetekben, ame-

45

A gettó társadalmi dinamikája lyekről 1962-ben és 1963-ban adtak számot a harlemiek a Haryou-kutatóknak. Aki hallotta megvető megjegyzéseiket, antiszemita ízű kijelentéseiket, nem csodálkoztak volna, hogy 1964-ben fosztogatásokra kerül sor – társadalmi forrongások ritkán törnek ki úgy, hogy ne lehessen évtizedekkel előre hallani figyelmeztető morajukat. „Ennek a zsidónak, ennek csak egy teherautója van, de a fiát azt egyetemre fogja küldeni, érti? Nincs csak egy teherautója, ezen az ócska környéken árusít itt az embereknek, de házat tart fenn Bronxban, fizetni tud érte, a fiát meg egyetemre küldi, és zöldbabot árul itt, fontját tizenöt centért.” 27 éves férfi „És valami, amivel torkig vagyok! Torkig vagyok már ezzel a sok harlemi zsidó üzlettel. Mért nem nyit több színes bőrű boltot? Ez itt a mi városrészünk. Ők nem itt laknak és mégis övék az összes üzlet meg minden.” 38 éves asszony

A gettóban élő négerek nem azért engedték át az üzleti tevékenységet a fehéreknek, mintha maguk húzódoznának tőle; ennek a jelenségnek más, bonyolultabb okai vannak. Az olyan déli városokban, mint például Birmingham, Atlanta és Memphis, ahol a fekete gettóknak a teljes szegregáció miatt úgyszólván önellátóknak kell lenniük, egy sereg bolt, vendéglő és bank van néger tulajdonban. Ezzel szemben Északon a négerek többé-kevésbé részt vehetnek a váro­ sok egészének életében, a fehérek pedig – profitot szimatolva – hajlandók a gettó területén üzleti tevékenységbe fogni. A fehér hatalmi rendszer azzal is elősegíti a négerek gazdasági alávetettségének fenntartását, hogy vonakodik kölcsönt adni és biztosítást kötni a néger vállalkozókkal. 1964 nyarán egy ülésen, amelyet a kisebbségek gazdasági vállalkozásaiba eszközlendő befektetések ösztönzésére hívtak össze, Eugene P. Foley, a Kisvállalkozások Egye­ sületének ügyvezető igazgatója a következő kijelentést tette: „Szégyellem bevallani, hogy szervezetünk – a philadelphiai kirendeltségünk ez évi felállítását megelőző – tíz esztendő alatt négereknek mindössze hét alkalommal nyújtott kölcsönt.” A helyzet azóta némileg javult, a kirendeltség felállítását követő hat hónap alatt ötvenöt kölcsönügyletet kötöttek és tizenhat új vállalatot hívtak életre. Új kirendeltségek is létesültek, Harlemben és Washingtonban. A gettóban a fejlődés előmozdítására hiányoznak a megfelelő anyagi erőforrások. A gazdasági növekedését tehát – éppúgy, mint az alvóvárosokban – kívülről hozott eszközökkel kell biztosítani. Ám míg az alvóvárosokban6 élők nagy jövedelemmel és jó hitelképességgel rendelkeznek, a gettónak nincsenek kellő erőforrásai ahhoz, hogy vonzást gyakoroljon a külső gazdasági erőkre, hogy tőkét csalogasson be a falai közé. A gettó lakóinak zöme csak alantas munkát kaphat, jövedelme a létminimummal egyenlő. Az alvóvárosok a közlekedés, a házépítés stb. szubvencionálása révén lecsapolják a városok gazdasági erejét. A gettó gazdasága viszont magától csapolódik le, és nincs, ami újra feltöltse.

  Alvóvárosok – a nagyvárosoknak azok a külső kerületei, melyek távol esnek a munkahelyektől, s ahol elsősorban csak laknak az emberek.

6

46

A lakásviszonyok romlása

A lakásviszonyok romlása Az északi városi gettók társadalmi dinamikájának másik fontos eleme, hogy valamennyi gettó zsúfolt és nyomorúságos. Harlem a maga három és fél négyzetmérföldnyi területén, a Morningside, a Washington Heights és a Harlem River közti völgyben 232 792 főnek ad lakhelyet. Holdanként7 több mint száz ember él itt. A 87 369 lakóház 90 százaléka több mint harminchárom esztendős, csaknem a fele még 1900 előtt épült. A magánépítkezők Harlemet nem tartják jó befektetésnek, az újabb házak közül csupán kevés épült magántőkéből, és az 1929 óta épült házakat, amelyekben a népesség egyötöde lakik, szinte kivétel nélkül a második világháború utáni városfejlesztési program keretében emelték. A házak állapota, eltekintve a legújabb épületekétől, nyomorúságos. Az 1960. évi összeírás szerint 11 százalékuk düledező, vagyis „nem nyújt biztonságos és megfelelő szállást”, 33 százalékuk pedig egyre rosszabb állapotba kerül (azaz „a szokásos karbantartásnál nagyobb tatarozási munkálatokat igényelne”). Itt kevesebb szobában több ember lakik, mint bárhol másutt a városban. Harlemben ennek ellenére gyakran rendkívül magas a lakbér meg a haszonráta, mivel sok háziúr szándékosan összezsúfolja a bérlőket a nyomornegyedek épületeiben, hiszen jól tudja, hogy a szegényeknek nemigen van választásuk. Harlemben az egy szobára eső lakbér nemegyszer magasabb, mint a belváros sokkal jobban karbantartott épületeiben. A nyomornegyedekben a háziurak a lakbér esedékessége idején tüstént megjelennek, ha azonban tatarozásról van szó, nehéz fellelni őket. Egyeseknek olykor még a hatóságok sem tudnak nyomára bukkanni, és ha a házak elhanyagolása miatt történetesen mégis bíróság elé kerülnek, általában igen enyhe, szerény ítélettel ússzák meg a dolgot – legalábbis azokhoz az ítéletekhez viszonyítva, amelyekkel a törvény ellen vétő harlemi fiatalokat sújtják. Holott felettébb kegyetlenül jár el az a háztulajdonos, aki visszaél a szegények tehetetlenségével, csakúgy, mint az a boltos, aki többszörös árat számol a négereknek a maga silány portékájáért. Mert a szegények nemcsak szegények, hanem védtelenek is, nem tudják, hová fordulhatnak sérelmeik orvoslásáért. A bibliai intelem jut eszünkbe: „mert akinek van, annak adatik, és bővelkedik, de akinek nincs, az is elvétetik tőle, amije van”. Tudvalévő, hogy a veszélyesen leromlott állapotú épületek, a zsúfolt lakások károsak az egészségre.8 A mellékhelyiségek közös használata, az elégtelen fűtés és szellőztetés, a zsúfolt hálóhelyiségek növelik a heveny légzőszervi fertőzések és a fertőző gyermekbetegségek előfordulási arányát. A nem megfelelő élelmiszer-raktározás és az elégtelen mosó- és mosogatóberendezések bél-, bőr- és emésztőszervi betegségekhez vezetnek. A zsúfolt, gyengén felszerelt konyhák, a hibás villanyvezetékek, a rosszul megvilágított és ingatag lépcsők miatt sűrűbben fordulnak elő balesetek, lakástüzek. De az utcák sem biztonságosabbak.

  1 angol hold (acre) 0,40 hektárnak felel meg.   Egyebek közt id. D. M. Wilner, R. P. Price és M. Tayback: „How Does the Quality of Housing Affect Health and Family Adjustment” (A lakásviszonyok hatása az egészségre és a családi életre), American Journal of Public Health, 1956. június, 736–744. old.; „Report of the Subcommittee on Housing of the Committee on Public Health Relations” (A közegészségügyi bizottság lakásügyi albizottságának jelentése), Bulletin of the New York Academy of Medicin, 1954. június; M. Allen Pond: „The lnfluence of Housing on Health” (A lakásviszonyok hatása az egészségre), Marriage and Family Living, 1957. május, 154–159. old.; Alvin L. Schorr: Slums and Social Insecurity (A nyomornegyedek és a szociális biztonság hiánya), Social Security Administration, Division of Research and Statistics, kelet nélkül; D. M. Wilner, R. P. Walkley, T. Pinkerton és M. Tayback: The Housing Environment and Family Life. A Longitudinal Study of the Effects of Housing on Morbidity and Mental Health (A lakókörnyezet és a családi élet. Hossznézeti tanulmány a lakásviszonyok hatásáról a testi és szellemi megbetegedésekre), Johns Hopkins Press, Baltimore, 1962. 7

8

47

A gettó társadalmi dinamikája Harlem tizennégy parkja, játszó- és sétatere csúnya, nem felel meg a célnak, és a gyerekek közül sokan az utcán játszanak, ahol pedig a nap minden szakában nagy az átáramló teherautó-forgalom. Harlemben jóval több felnőtt és gyerek esik autóbalesetek áldozatául, mint a város más részein (százezer főre számítva Harlemben 6,9, egész New Yorkban pedig 4,2). A gettó lakóinak egészségügyi állapota semmivel sem különb annál, mint ahogy a lakásviszonyok ismeretében várni lehet. Közfelfogás szerint a társadalmak egészségügyi helyzetének legmegbízhatóbb jelzőszáma a csecsemőhalandóság. Nos, Harlemben 1961-ben ez az arányszám ezer élve születettre számítva 45,2 volt, szemben New York 25,7-es arányszámával. A clevelandi Hough körzetben szintén mintegy kétszerese a csecsemőhalandóság a város többi részéhez képest. Ennek okai kétségtelenül a rossz lakásviszonyok, a hiányos táplálkozás és az elégtelen közegészségügyi ellátás. Ahol hemzsegnek a legyek meg a férgek, ahol nem javítják meg az eldugult vízvezetékeket, ahol a gyámoltalan csecsemőket patkányok harapdálják, ott az életkörülményeket csak a rettenetes és az emberhez méltatlan jelzőkkel illethetjük. Mindezek a körülmények a nyomor tünetei. Talán a betegségek és halálozások magas előfordulásánál is meglepőbb az a tény, hogy mennyien maradnak mégis életben. A lakásviszonyoknak a lakók társadalmi és lélektani állapotára gyakorolt hatásáról sokat vitatkoztak, de ehhez képest kevés adat áll rendelkezésünkre. A rossz lakásviszonyok lélektani kihatásaival foglalkozó néhány fontosabb tanulmány közül a legalaposabbak – Wilner, Walkley, Pinkerton és Tayback munkái – a vártnál kevésbé drámai tényeket tárnak fel. Arra ugyan nincs határozott bizonyíték, hogy összefüggés állna fenn a lakásviszonyok és a lakók idegállapota közt, bár a köztulajdonban lévő épületek lakói a nyomornegyedek lakóihoz képest kétségtelenül szilárdabb lelki tartásról tesznek bizonyságot, büszkébbek környezetükre, és hajlamosabbak olyan kijelentésekre, hogy sorsuk jobbra fordult, hogy „életük egyre kedvezőbben alakul”. Elégedettségük azonban ritkán párosul valódi tettvággyal. Sűrűn hangoztatják ugyan bizakodásukat, ám ez sajnos általában hamisnak bizonyul, mert nem társul hozzá semmiféle olyan irányú igyekezet, hogy jobb állásra tegyenek szert, egyetemre küldjék a gyerekeiket, vagy házat vásároljanak. Az igazi bizakodás a siker reményén alapszik, de a gettó lakóinak bizakodása inkább valamilyen eleve szertefoszlott ábránd. Wilner és Walkley szerint ,,a lakásviszonyok javulása ellenére sok egyéb körülmény, amely [a családok] életviszonyaira hatással van, lényegében változatlan maradt. Az emberek továbbra is a lehető legalacsonyabb életszínvonalon élnek; családi körülményeik alapjában véve nem javultak; a családok egyharmadánál a férj otthagyta feleségét, és ugyancsak egyharmada közsegélyből él”.9 A lakásviszonyok javulása önmagában tehát még nem biztosítja a lelki kiegyensúlyozottságot, hiszen új házak építésével, a régiek kicsinosításával még nem lehet végképp felszámolni a nyomornegyedek sokféle kóros megnyilvánulását. Ám a jobb lakásviszonyok nyomán mégis javulnak az egészségügyi állapotok, megszilárdul az emberek lelki tartása, és ily módon, ha a felnőtt nemzedékben nem is, de legalább a fiatalokban felébred a változások iránti türelmetlen vágyakozás. Mellesleg ez a tény gondolkodásra késztethetné mindazokat, akik a középítkezések finanszírozását abból a megfontolásból pártfogolják, hogy ezzel majd sikerül elhallgattatni a négerek elégedetlenségét. A valóság ugyanis az, hogy a javuló lakásviszonyok a középosztállyal való teljesebb azonosulás reményét keltik bennük, és így további követelésekre ösztönzik őket. A lakáskérdés nem valamilyen elvont társadalmi-politikai probléma, hanem az ember egyéniségének kiterjedése. Ha a négereknek   Daniel M. Wilner és Rosabelle Price Walkley: „Effects of Housing on Health and Performance” (A lakásviszonyok hatása az egészségre és a teljesítményre), in The Urban Condition, szerk.: L. J. Duhl, Basic Books, New York, 1963, 224. old.

9

48

Az elégtelen foglalkoztatottság dinamikája patkány fertőzte lakásokkal kell azonosítaniuk az egyéniségüket, a környező anyagi valóság csak növelni fogja a munkahelyi diszkrimináció és az egyéb megaláztatások miatt már amúgy is súlyos kisebbrendűségi, tehetetlenségi érzésüket. Ha valakinek tiszta és rendes az otthona, sőt többé-kevésbé szépnek is mondható, annak az önérzete is szilárdabb. Az otthon az ember egyéni értékének konkrét jelképe. A Haryou egyik riportere az otthonáról kérdezett egy harlemi kislányt. Beszélgetésük egyaránt fényt vet a gettó fásultságára és bizakodására. Riporter: Mondj valamit magadról! Hol születtél, hol nőttél fel, hogy megy a sorod? Gwen D.: Születésemkor a 118. utcában laktunk. Kint a folyosón megöltek egy embert, egy másik meg pont a lakásunk ajtaja előtt halt meg. Ez után a gyikosság után anyámmal elköltöztünk onnét.

Szerettem a 97. utcában lakni, mert abban a háztömbben nem volt szegregáció. Mindenféle emberek éltek ott. Riporter: Spanyolok? Fehérek? Gwen D.: Spanyolok, olaszok, mindenféle népek. Szerettem ott, mert nem volt külön fehér csoport meg néger vagy spanyol csoport, vagy ilyesmi. Akik abban a háztömbben éltek, mind barátok voltak. Riporter: És akkor mért költöztetek el onnét? Gwen D.: Mert az anyám nem nagyon szeretett ott lakni. Riporter: Mi nem tetszett neki? Gwen D.: Attól félt, hogy fejünkre dől a ház! Riporter: Előfordult már valami olyan az életedben, aminek nagyon örültél? Gwen D.: Nem emlékszem ilyenre. Riporter: Mesélj nekem valamit arról, hogy mikor szórakoztál igazán jól az életedben. Gwen D.: A Harlemben? Riporter: Bármikor, bárhol. Amikor igazán jól érezted magadat. Gwen D.: Az egyik évben nyári iskolába jártunk, és akkor elmentünk a belvárosba, Harlemen kívül, egy másik iskolába, és ott műsort adtunk, és mindenki nagyon boldog volt. A televízióban is mutattak minket, láttam magamat, én voltam ott az egyetlen, akinek tiszta volt a blúza. Riporter: És ennek nagyon örültél. Ezen kívül előfordult-e veled valaha, hogy igazán jól szórakoztál? Gwen D.: Nem. Riporter: Szeretnéd-e, hogy megváltozzanak a dolgok? Például, hogy jobb lehetőségekhez jussál, vagy jusson a nővéred vagy a fivéred? Gwen D.: Nekem nem kell más, csak hogy azt csinálhassam, amit tudok.

Az elégtelen foglalkoztatottság dinamikája A gettó patologikus jelenségei abból erednek, hogy a gettóbeliek zöme alantas, rosszul fizetett munkát végez. Ha a foglalkoztatottság szintjét meg lehetne emelni, azt gondolhatnánk, arányosan csökkenne a társadalmi patológia, a kiszolgáltatottság, a betegség és a bűnözés. A polgárjogi mozgalom erősbödése során a négerek számos, addig hozzáférhetetlen lehetőségre tettek szert, így logikus volna arra következtetni – ahogy ezt sokan teszik –, hogy a jelenlegi általánosan virágzó társadalomban a szegregáció fokozatos megszűnésével jobb

49

A gettó társadalmi dinamikája helyzetbe kerütek, mint amilyenben bármikor is voltak. Ezzel szemben azt látjuk, hogy helyzetük több vonatkozásban egyre rosszabb. A négerek kimaradtak a nemzet egészére jellemző gazdasági fellendülésből és társadalmi haladásból. Fönnáll a veszély, hogy örökre gazdasági proletárokká válnak. Harlemben körülbelül minden hetedik-nyolcadik felnőtt munkanélküli. A város egészében a munkanélküliek arányszáma ennek csak a fele. Harlem New York többi részéhez viszonyítva fiatal közösség, és 1960-ban a munkaképes néger fiatalemberek közötl kétszer annyi volt a munkanélküli, mint a fehérek soraiban. A lányoknál ez az arány még kedvezőtlenebb volt: a munkaképes fehér lányokhoz viszonyítva csaknem két és félszer annyian voltak állás nélkül. Országos viszonylatban is nagyjából ugyanez a helyzet. A néger munkanélküliség sokkal rohamosabban növekszik, mint a fehéreké: a tizennyolc és huszonnégy év közötti fiatalemberek körében, országos szinten ötször akkora a néger, mint a fehér munkanélküliség. Az optimisták arra hivatkozhatnak, hogy a néger családok átlagos jövedelme az 1940–1960 közti két évtizedben jelentősen megnövekedett, a józanabb megfigyelők azonban ehhez hozzá fogják tenni, hogy viszont a fehér és néger családok átlagos jövedelme közti olló még ennél is jelentősebb mértékben nyílt szét. A négerek reáljövedelme, viszonylagos státusjövedelme csökkent, és ráadásul épp abban az időszakban, amikor – ha a választási kortesbeszédeknek hinni lehet – „nagyobbat léptek előre a haladás útján, mint bármely más elnyomott nép bármikor a történelem során”. Az az alantas és rosszul fizetett munka, amelyre a legtöbb néger kénytelen-kelletlen ráfanyalodik, a gettóbeli családok zöménél csak a létminimumot biztosíthatja. A harlemiek átlagjövedelme 3480 dollár, szemben New York lakosságának 5103 dolláros átlagjövedelmével, és országszerte hasonló mértékű eltérés tapasztalható. A harlemi családok felének jövedelme 4000 dollár alatt van, ezzel szemben a New York-iaknak 75 százaléka 4000 dollárnál többet keres. Huszonöt néger családból csak egynek a jövedelme haladja meg a 10 000 dollárt, míg a fehér családoknál huszonötből több mint négynek. A négereknek az iskolai végzettség sem hoz a fehérekével azonos anyagi előnyöket. Herman P. Miller a Rich Man, Poor Man10 (Gazdagok és szegények) című könyvében megállapítja, hogy a négerek négyéves egyetemi tanulmány után „egész életük során csak annyi keresetre szá­ míthatnak, mint a csupán nyolc osztályt végzett fehérek”. Ez ugyanúgy vonatkozik Északra, mint Délre. Középiskolát végzett fehérek pontosan annyit keresnek, mint egyetemi diplomával rendelkező, sőt továbbképző tanfolyamot is kijárt négerek. „Mit ér az integráció – kérdezte egy harlemi fiatalember –, ha nyomorhoz vezet?” Erre a kérdésre nem könnyű válaszolni. A gettóbeli férfiak és nők a legalacsonyabb rendű munkákat kénytelenek végezni. A harlemi férfiaknak 64 százaléka, a nőknek pedig 74 százaléka segédmunkás vagy kiszolgáló személyzet, ezzel szemben a New York-i férfiaknál és nőknél ez az arány csak 38, illetve 37 százalék. A harlemi férfiaknak mindössze 7 százaléka értelmiségi, műszaki szakember, irodai tisztviselő, üzletvezető vagy tulajdonos. A város többi részén a férfiak 24 százalékának van ilyen rangos foglalkozása. „Állandóan munkaalkalmakról fecsegnek – panaszkodott egy tizennyolc éves néger fiú –, ilyen meg olyan munkáról, de ki akar egész héten át éhbérért dolgozni?” A fekete gettóban a férfiak többsége valóban „éhbérért” dolgozik, és most a növekvő automatizálás miatt még ez is veszélyben forog.

10

  Thomas Y. Crowell Co., New York, 1964.

50

Az elégtelen foglalkoztatottság dinamikája A négerek jelenlegi, szakképzettséget nem igénylő foglalkozásainak jelentős hányada a legközelebbi évtizedben feleslegessé fog válni. Azokon a tevékenységi területeken, ahol jelenleg a harlemi munkaerő 43 százalékát foglalkoztatják (vagyis a közlekedés, az ipar, a hírközlés és a közművek, a nagy- és kiskereskedelem terén) csökkenő, vagy legfeljebb változatlan alkalmazotti létszámmal kell számolni. Viszont azokban az iparágakban és tevékenységi területeken, amelyek jelentős szakképzettséget és gyakorlatot igényelnek, a foglalkoztatottság előreláthatólag növekedni fog. Ahogy erősödik a fehér munkanélküliek nyomása azon a néhány területen, ahol tágabb lehetőségei nyílnak a szakképzettséget nem igénylő munkának, úgy válik egyre kétségesebbé, vajon a gettó lakói meg tudják-e tartani ezeket az állásokat. Ráadásul 1970-re, 1960-hoz viszonyítva, 40 százalékkal több lesz a tizenhat és huszonegy év közti néger fiatal Harlemben. A zavargók derékhadát pedig épp azok a sötét gondolatok közt hányódó fiatalok képezik, akik télen a kocsmákban, nyáron meg a lépcsőfeljárókon és az utcasarkokon gyülekeznek. A zavargásoknak nem lehet erőteljesebb rendőri intézkedésekkel (még kevésbé brutalitással), sem pedig a polgárjogi vezetőknek a törvényes rend fenntartására vonatkozó felhívásaival véget vetni. A probléma megoldását a munkanélküliek elhelyezésében és az egész közösség társadalmi-gazdasági státusának emelésében kell keresni. Másként minden esztendőben „hosszú, forró nyárra” kell felkészülnünk. New Yorkban a foglalkoztatottság legszámottevőbb növekedésével – az évtized végére mintegy hetvenöt-nyolcvanezer új munkahellyel – elsősorban értelmiségi, műszaki és más hasonló munkakörökben számolnak.11 E foglalkozási ágakban a dolgozók 3 százaléka kerül ki a harlemiek közül, de ezeknek is nagy része a rosszabbul fizetett munkakörökben mint lelkész, pedagógus, zenész, szociális gondozó, szórakoztatóipari dolgozó tevékenykedik. Az üzleti életben és az állami szerveknél a főtisztviselők, ügyvezetők, tulajdonosok számát tekintve jelentős, 40 százalékos növekedéssel számolnak, de ezekre a munkaterületekre a négerek eddig nemigen tudtak betörni. E növekedés mellett várható a kiskereskedelem hanyatlása, itt ugyanis a nagybani eladás a kis boltok rovására tör előre, ami szintén nem kecsegtet a legjobb kilátásokkal a négerek számára, mivel néger tulajdonosokat jelentősebb számban csak a kiskereskedelemben találhatunk. New York területén az irodai munkahelyek száma várhatólag harmincöt-negyvenezerrel fog növekedni. Harlem lakóinak körülbelül 14 százaléka dolgozik irodában, de többségük igen rosszul fizetett beosztásokban. Az elektronikus adatfeldolgozó rendszerek azonban hamarosan fölöslegessé teszik a rutinszerű, monoton feladatokat végző, például iratrendezéssel, iktatással, kézigépek kezelésével foglalkozó – főként néger – munkaerő jó részét, miközben a hivatalok automatizálódása alig fogja érinteni a fehéreket, akik mint igény- és panaszfelvevők, számlázási ügyintézők inkább az ügyfelekkel foglalkoznak. Az elárusítók száma az önkiszolgáló boltok szaporodása következtében szintén csökkenni fog, és a négerek, bármily biztosnak tűnt is az állásuk, itt is a rövidebbet húzzák majd. New York államban a szakmunkás munkahelyek száma előreláthatólag évente huszonnyolcezerrel fog növekedni. Különösen az építőipari szakmunkások iránt lesz nagy a kereslet. Csakhogy az építőipari tanoncképzés terén fennálló korlátozások a négereket eddig kizárták ezekből a munkakörökből. A betanított és segédmunkás állások száma (a szolgáltatásnyújtást leszámítva) hetven-nyolcvanezerrel fog csökkenni 1960 és 1970 között. Jelenleg a harlemi néger férfiak 38 százaléka dolgozik ilyen munkakörben. Hacsak nem történik változás a mostani foglalkoztatottsági összképben, azok a néger és fehér munkások, akiket rendes körülmények közt betanított munkásoknak minősítenek, most majd a segédmunkás-kategóriákba szorulnak vissza, vagy pedig munkanélkülivé válnak a magasabb képzettségű munkásokkal folyó versenyben. Amint meghaladja a kínálat a keresletet a tanulatlan munkások soraiban, nyomban megnövekszik majd a néger munkanélküliség. A jelenleg túlnyomórészt négerek által betöltött állások közül egyedül a háztartási alkalmazottak, pincérnők, szakácsok iránti kereslet erősödik majd, vagyis éppen az a hagyományos kiszolgálói tevékenység kerül az előtérbe, amely mindig is fokozta a négerek kisebbrendűségi érzetét. Ráadásul a szakképzettséggel szemben támasztott követelmények szigorításával és a betanított munkások foglalkozta-

  A várható új munkahelyekre vonatkozó adatokat New York város Munkaügyi Hivatalának Manpower Out­ look 1960–1970 (Munkaerőkilátások az 1960–1970-es évekre) című kiadványa közli (1. és 12. old.).

11

51

A gettó társadalmi dinamikája tottságának csökkenésével párhuzamosan a négereknek még ezeken a rosszul fizetett munkaterületeken is heves fehér konkurenciával kell majd megbirkózniuk. New Yorkban a törvény tiltja, hogy valakitől bőrszíne miatt tagadjanak meg egy állást, a gyakorlatban azonban lépten-nyomon megesik az ilyesmi. Először is gyakori hivatkozás, hogy a néger jelentkező nem rendelkezik a szóban forgó munka ellátásához szükséges képzettséggel. Ki tudná ilyenkor bizonyítani, hogy csak leplezett faji diszkriminációról van szó? Az olyan vádak esetében, amelyekben van némi igazság, nehéz megállapítani az igazság mértékét. Másodszor: bizonyosfajta állásoknál etnikai kvótát alkalmaznak, amely – ritka kivételektől eltekintve – hátrányosan érinti a négereket. A kvótarendszert azzal a kifejezett szándékkal vezettek be, hogy sikerüljön egyfajta „egyensúlyi állapotot” fenntartani az alkalmazottak etnikai megoszlásában. Ha betelik a kvóta, a néger jelentkezőnek, bármilyen alkalmas legyen is a munkára, azt mondják, hogy nincs üresedés. Harmadszor: sokkal fondorlatosabb, ám nem kevésbé diszkriminatív az az egyes szakszervezetek által követett gyakorlat, amely szerint minden álláskeresőért felelősséget kell vállalnia egy-egy szakszervezeti tagnak. Amennyiben egy szakszervezetnek nincsenek néger tagjai, rendkívül nehéz olyasvalakit találni, aki jót állna egy néger álláskeresőért.

Történelmi folyamatok következtében egyes munkakörökben bizonyos meghatározott etnikai és vallási kisebbségek kerülnek túlsúlyba. New Yorkban a kikötő az olaszok, a rendőrség az írek, az iskolák a zsidók, a szolgáltatóegységek pedig a négerek birodalma.12 A Szociológiai Kutatóintézet (Bureau of Social Science Research, Inc.) egyik tanulmánya a faji diszkrimináció egy negyedik módszerére mutat rá. A munkaadók bizonyos, rendszerint a legalantasabb munkákat „néger munkának” nevezik – sok vállalat alkalmaz négereket, de csak „néger munkára”, vagyis alacsony szintű beosztásban, minimális bérrel, és alig vagy egyáltalán nem nyújt nekik társadalombiztosítást. Ráadásul sok négert eleve elbátortalanítanak. A pályaválasztási tanácsadók a múltban gyakran lebeszélték a néger diákokat arról, hogy olyan foglalkozási ágakra képezzék ki magukat, ahol korlátozottak a négerek elhelyezkedési lehetőségei. Kétségtelenül azt hitték, hogy a fiatalok érdekében cselekszenek, okosabb, ha nem biztatják őket olyan pályákra, ahol valószínűleg csak keserű csalódás és munkanélküliség vár rájuk. Bizonyos jelei tapasztalhatók annak, hogy az ilyesféle kezdeti megkülönböztetés az Urban League (Városi Liga), a National Scholarship Service and Fund for Negro Students (Néger Diákok Országos Ösztöndíjszolgálata és Alapja) és más szervezetek nyomására immár múlófélben van. Ha a diszkriminációellenes és az egyenlő esélyek biztosítására hozott, de hatástalan törvények halmazával a tényleges kitaszítottság kétségtelen bizonyítékait, az a gyanú ébred bennünk, hogy a faji megkülönböztetésnek ez a módja viszonylag immúnis a törvényes beavatkozással szemben. A foglalkoztatás terén megnyilvánuló diszkriminációt tehát csak olyan módszerekkel lehet eredményesen enyhíteni, amelyek maguk is éppoly specifikusak, fondorlatosak és széles körűek, mint a leküzdendő társadalmi rossz. Újból és újból elhangzik a vád: a néger ifjúság nem is vágyik arra, hogy vigye valamire az életben. Ami ebből igaz, az is nagyrészt a gettópatológia következménye. A kamasz fiúknak gyakran segíteniük kell már eltartani a családjukat, és nincs se pénzük, se idejük arra, hogy tisztviselőnek vagy szakmunkásnak képezzék ki magukat, de nem is kapnak senkitől biztatást erre. A négerek általában félnek olyan munkakörökkel próbálkozni, amelyekben fajtájukbeli

12   Hasonló elvet fogalmazott meg Eli G insberg az A Policy for Skilled Manpower (A szakmunkás-politika) című, az Országos Munkaerő Bizottság (National Manpower Council) számára készült kiadványban, Columbia University Press, New York, 1954, különösen 249. old.

52

Az elégtelen foglalkoztatottság dinamikája odáig még nem dolgozott. Az ismeretlentől való félelem persze nem faji jellegzetesség, ám e félelmet külön indokolja, hogy a négereknek számos keserű tapasztalatban volt már részük a munkakeresés terén. A néger fiatalok egy ördögi körben találják magukat: az elégtelen képzettség rossz állást és alacsony társadalmi-gazdasági státust jelent. Az alacsony státus és a rossz állás pedig az eljövendő nemzedék elégtelen képzettségéhez vezet. A fekete gettók ifjúságának átfogó foglalkoztatási programját abba az irányba kell elmozdítani, hogy ki lehessen küszöbölni a különféle, egymást erősítő rendszerproblémákat. Újjá kell alakítani az oktatási rendszert, amely funkcionális analfabétákat nevel, és segít állandósítani a néger ifjúságot kizáró személyzeti praktikákat. Még ha egy személyzeti vezető mentes is a faji előítéletektől, mihelyt magasabb szakképzettséget igénylő munkáról van szó, a néger álláskeresők többségét el fogja utasítani. Az alacsonyabb szintű iskolák, amelyek diszkriminációt alkalmaznak a néger tömegekkel szemben, gyakorlatilag hatálytalanítják az ún. Becsü­ letes Foglalkoztatási Módszerek (Fair Employment Practices) előírásait. Elengedhetetlenül szükséges tehát egy különleges, szakoktatással egybekötött munkaközvetítési „mentőakció” beindítása. Ugyanígy fontos, hogy a gettó ifjúságát rendszeresen tájékoztassák azokról a foglalkozási ágakról, amelyekhez esetleg megfelelő szakképzettséggel rendelkezik. Az és�szerű, átfogó szakképzéshez és munkaközvetítői programhoz hozzátartozna egy tanácsadói szolgálat, amely nemcsak a munkakedv és az önbecsülés fokozását tűzné ki célul, hanem az állás megszerzésével és megtartásával kapcsolatos, konkrét problémák megoldásában is segítené a fiatalokat. Hiszen sokan azt sem tudják, hogyan kell állásra jelentkezni, beszélni a munkaadóval, kitölteni a jelentkezési űrlapot. Meg kell továbbá tanulniuk, milyen fontos a pontosság, a megfelelő öltözék és a jó modor, valamint az, hogy levetkezzék az olyan a szokásaikat, amelyek a múltban a négerekre rákényszerített alantas munkákhoz illettek. El kell sajátítaniuk azt a fajta fellépést és viselkedésmódot, amilyennel a velük versengő középosztálybeli munkakeresők rendelkeznek. A Haryou New York városának tett javaslata13 egy ilyen sokrétű programot foglal magában. Eszerint hétezer tizenhat és huszonegy év közti fiatalt hároméves szakmai képzésben kellene részesíteni. Gyakornokidejük alatt az elsajátítandó szakmának megfelelő bérezésben részesülnének. Ennek költségeit a munkaadó és a Haryou közösen viselné, de ahogy növekedne a tanuló szakmai tudása, fizetésének mind nagyobb hányadát fedezné a munkaadó. A Haryouprogram keretébe tartozna még egy különleges tanácsadói és irányítói szolgálat a középiskolából kimaradottak, vagyis az olyanok részére, akiket esetleg rá lehet venni, hogy folytassák a tanulmányaikat. Azokat, akik nem akarnak visszatérni az iskolába, egyéni szükségleteiknek és érdeklődésüknek megfelelő szakoktatásban részesítenék. A középiskolát végzett, és így értékes képzettséggel rendelkező fiatalok a program során létesített munkaközvetítő iroda segítségével helyezkednének el. Az olyan középiskolát végzettek, akiknek további szakmai képzésre van szükségük, a program keretében ezt is megkaphatnák. Azok a fiatalok, akik a tervezési szakaszban együttműködtek a Haryouval (az ún. Haryou-segítők), arra hívták fel a figyelmet, hogy a harlemi néger fiataloknak még egy kisebb vállalat vagy bolt vezetésének csínját-bínját sem áll módjukban megtanulni, mert az ő szüleiknek, a város többi alsó-középosztálybeli rétegeitől eltérően, nem voltak boltjaik. Ezt komoly hátránynak tartották, és ezért egy Harlem Youth Enterprises, Unlimited (Korlátlan Vállalkozási

13   Lásd a bevezetést, valamint a Youth in the Ghetto, A Study of the Consequences of Powerlessness and a Blueprint of Change (A gettó ifjúsága. A jogfosztottság következményei és a szükséges reformok tervezete) című munkát (Hatlem Youth Opportunities Unlimited, Inc., New York, 1964).

53

A gettó társadalmi dinamikája Lehetőséget a Harlemi Ifjúságnak!) nevű szervezet létrehozását javasolták. Elképzelésük szerint ez a szervezet egy sereg helyi vállalatot finanszírozna, amelyeknek fiatal tulajdonosai ily módon munka közben sajátíthatnák el a szükséges ismereteket. Azokat, akik olyan súlyos lelki sérüléseket szenvedtek, hogy jelenleg sem a szervezett szakoktatásnak, sem a kisvállalatok vezetésével kapcsolatos programnak nem látnák hasznát, a Haryou egy Társadalomszolgálati Gárdába (Community Service Corps) tömörítené. Tagjai, akiket játéktermekben és más hasonló lebujokban toboroznának, különféle, képességeiknek megfelelő társadalmi munkákat végeznének. A gárda azután igyekezne tagjai képességi szintjét annyira megemelni, hogy a fiatalok végül igényesebb oktatási programokban is részt vehetnének. Mivel a gárda valamennyi tagja elegendő fizetést kapna normális megélhetésének fedezéséhez, előfordulhatna, hogy egyes fiatalok súlyos munkanélküliség esetén a szakképzésben való részvétellel „csinálhatnának karriert”. Nyilvánvaló, hogy az alternatív megoldás – nagyobb jóléti kiadások, több börtön, a rendőri állomány növelése az elkeseredett, munkanélküli fiatalok bandáinak megfékezésének céljából – jóval költségesebb volna a társadalom számára. Ám mindezekben a programokban nem az öncélú álláscsináláson van a hangsúly, nem azon, hogy a fiataloknak zsebpénzt juttassanak, vagy hogy a serdülőkor viharos éveiben megkíméljék őket a bajoktól. Ehelyett arra összpontosítanák az energiákat, hogy a fiatalokat értékes szaktudással ruházzák fel, és hogy Amerika-szerte jelentősen javítsák a városi gettók lakóinak társadalmi-gazdasági státusát, mivel ez elengedhetetlen előfeltétele a társadalmi-gazdasági alacsonyabbrendűségben gyökerező patológia orvoslásának. Az amerikai fekete gettók sok-sok lakójának nézetét fejezte ki az a férfi, aki a Haryou riporterének a következő kijelentést tette: „Először is szeretném számukra világossá tenni, hogy az emberek nem azért láncolják oszlopokhoz magukat, nem azért tüntetnek, nem azért teszik ki magukat a vérebeknek és a könnygáznak, hogy utána mindörökre kifutófiúk legyenek.”

Egy másik sóvárogva jegyezte meg: „Ha valaki elmegy, és azt mondja, szeretnék egy állást, meggyőzi őket arról, hogy tényleg akar dolgozni, és meg is kapja az állást, ezt nevezem én reménynek.”

A legfőbb reményforrást azonban Gunnar Myrdal jelölte meg The Challange to Affluence14 – (A bőség kísértése) című művében: ,,…a történelem jelenlegi fordulópontján szembeszökő érdekazonosság áll fenn egyfelől az amerikai szabadság és az egyenlő esélyek eszméi, másfelől a gazdasági fejlődés között. Sőt a gazdasági fejlődés legfőbb politikai ösztönzőinek épp a társadalmi igazság érdekében hozott hatalmas reformoknak kell lenniük.”

  Pantheon Books, New York, 1963.

14

54

Fehér szakszervezetek, fekete proletariátus

Fehér szakszervezetek, fekete proletariátus Amerika nem szívesen és csak nagy ritkán látja be, hogy az ország népe társadalmi és gazdasági osztályokra tagozódik. Ennek a makacs struccpolitikának követését elsősorban a négerek jelenléte teszi lehetővé, mert másként a kis jövedelmű és alacsony státusú fehérek egykettőre ráeszmélnének, hogy nekik már csak a társadalmi ranglétra alacsonyabb fokai jutottak, s hogy jó részüknek a létra egyáltalán nem is létra: a tényt csak a négerek jelenléte homályosítja el. A fehér munkások a náluk is alacsonyabb sorú, leigázottságban sínylődő fekete proletariátus miatt lélektanilag sokkal kevésbé érzik magukat proletároknak, mint európai sorstársaik. És lélektanilag ez teljesen indokolt is. A fehérek társadalmi státusukat kockáztatnák, ha a négereket egyenlő felekként beengednék a munka világába, és a fehér munkás ezt ösztönösen érzi. A fehér munkás azonban sebezhető, mert védelmezett státusát csupán az óhaj realitásával támaszthatja alá. Ha a négerek megmoccannának, a fehér státuszt és a fehér munkások világát a majdhogynem teljes összeomlás veszélye fenyegetné. A fehér munkás számára a jelenlegi állapot fenntartása tehát jólét és önbecsülés kérdése. Ellentétben oly sok más társadalmi réteggel, amely az egyházak kebelében és egyebütt szembefordul a négerekkel, a munkás valóban sebezhető. Érzi, hogy a saját állása forog kockán, a családja jövője van veszélyben, hogy egy automatizált társadalomban mind a fehér, mind a fekete számára kevesebb munkalehetőség nyílik. Épp ezért a polgárjogok terén egyáltalán nem osztja a liberálisok sztereotip nézeteit. Az amerikai munkásmozgalomnak állandó kerékkötője volt a rasszizmus. Eugene Debs után az amerikai munkásmozgalom valójában sosem volt szilárd erő, olyan mozgalom, amely teljes mértékben képviselte volna valamennyi munkás jogait és érdekeit. Az American Federation of Labor (Amerikai Mukásszövetség) eredetileg azon az elvi alapon állt, hogy közvetlenül nem avatkozik be a politikába, és ezért úgy érezte, mentegetőznie kell, amikor hosszas habozás után végül mégis bemerészkedett a politikai élet arénájába. Attól azonban már vonakodott, hogy kulcsszerepet vagy akár csak fontosabb feladatot vállaljon bármelyik munkáspárt életében. A Congress of Industrial Organisations (Ipari Szervezetek Kongresszusa) politikailag tevékenyebb volt ugyan, munkáspárt szervezése iránt azonban ez a formáció sem mutatott érdeklődést. Kezdeti szakasza után az amerikai munkásmozgalom tisztes, nem-proletár minták alapján szerveződött. És ahogy fokozatosan erősödött, mindinkább a vállalatvezetésre jellemző külsőségekhez és magatartásához hasonult, a nagy fizetések, pompás irodák, vezetői kiváltságok és előjogok tekintetében egyenesen versenyre kelt annak fényűző jelképeivel. Az amerikai munkásmozgalom lényegében csupán eszköz: segítségével a munkás igyekszik megvalósítani azt a vágyát, hogy főnök lehessen. Vagyis kiáltó cáfolata a gazdasági osztályok közti áthidalhatatlan szakadék marxista tételének. Végképp összefonódott a siker és a felemelkedés amerikai álmával. A szakszervezeteket nem pusztán a munkásosztály érdekképviseleti szerveinek tekintik, hanem ugródeszkáknak is igazgatói bársonyszékek elérésére. Ezt az elképzelést némileg objektíve is alátámasztja a négerek jelenléte az amerikai életben, a fehérek ugyanis előmenetelüket jelentős mértékben épp annak köszönhetik, hogy a négereket kizárják a versenyből, a szakszervezetekből, és ezáltal a jövedelmezőbb állásokból. A szakszervezetek legmagasabb szintjein gyenge, sőt mondhatni teljesen jelentéktelen a négerek jelenléte. New Yorkban egyetlen négernek sincs nagyobb hatalommal járó beosztása a dolgozók szervezeteiben. Az amerikai munkásmozgalomban, az egyházakhoz hason­lóan, a szegregáció igen hatásos formáját alkalmazzák: a négereket „saját” szakszervezetek-

55

A gettó társadalmi dinamikája be kényszerítik. Ilyen szakszervezet például a vasútnál a Hálókocsi-kalauzok Testvérisége (Brotherhood of Sleeping Car Porters) – ebben a munkakörben ugyanis szinte kizárólag négereket foglalkoztatnak. Ha előfordul, hogy egy-egy néger szakszervezeti funkcionáriusként tevékenykedik, még ebben a beosztásban is a fehér vezetőség kényének-kedvének van kiszolgáltatva. A legfőbb vezetés még a túlnyomórészt néger vagy Puerto Ricó-i tagsággal rendelkező szakszervezetekben is csaknem teljesen fehér kézben van, és a fehérek többnyire inkább az igazgatóságok kívánságait hallgatják meg, és nem azokét, akiknek állítólag az érdekeit képviselik. A néger munkás kiszolgáltatottságának jellegzetes példáját mutatják az egyik nagy „liberális” hírű szakszervezetben, a New York-i International Ladies’ Garment Workers Unionban (Női Szabók Nemzetközi Szakszervezete) uralkodó állapotok. Az ILGWU sok szempontból egyedülálló. A teljes New York-i női ruházati ipar talán legnagyobb súllyal rendelkező szervezeteként racionalizálta és állandósította az ipari termelést, és városszerte egy sereg kicsiny, de nagyon is versenyképes boltra kiterjesztette az ellenőrzését. Mind a munkaadók, mind a munkavállalók ezt a szakszervezetet tekintik az iparág legerősebb szervezetének. Az ILGWU és vezetői fontos szerepet játszanak New York város és New York állam politikai életében, ugyanis kulcspozíciókat töltenek be a liberális pártban, e pártnak pedig jelentős súlya van a város és az állam demokrata politikájában. Az ILGWU-t általában számottevő liberális társadalmi és politikai erőnek tekintik. De bármily indokolt legyen is a liberális jelző egyéb vonatkozásban, az ILGWU liberalizmusa arra már nem terjed ki, hogy anyagi szempontból védelemben részesítse a ruházati iparban a néger és Puerto Ricó-i munkásokat. Jóllehet ezer és ezer néger dolgozik a New York-i ruházati iparban, mégis kevés kivétellel valamennyien alacsony, segédmunkási bérkategóriába vannak besorolva, és igen korlátozottak az előmeneteli lehetőségeik. Így például a négerek főképp az ún. „targoncás” és szállító kategóriában dolgoznak, vagyis az ILGWU 60-A jelzésű, gyakorlatilag szegregált „leányszervezetébe” tömörülnek, amely a vasalók 60-as számú – túlnyomórészt fehér – helyi szervezetének ellenőrzése alatt áll. Herbert Hill, a National Association for the Advancement of Colored People (Országos Egyesülés a Színes bőrűek Helyzetének Javításáért) országos munkaügyi titkára, a képviselőház nevelés- és munkaügyi bizottságának egyik albizottsága előtt 1962. augusztus 17-én tett jelentésében a 60-A-t a „60-as számú helyi szervezet néger függvényének” nevezte, és a következőket állapította meg: „Az ILGWU fajüldöző praktikái legvilágosabban a szabászok és vasalók helyi szervezeteiben figyelhetők meg. A 60-as számú helyi szervezet, tehát a vasalók helyi szervezete, órabéres alapon számítva az egész New York-i ruházati iparban a legjobban fizetett munkaköröket vonta ellenőrzése alá. Az átlagos órabér ugyanis csaknem 5 dollár. A 60-as számú helyi szervezetnek a teljes tagsága fehér. Ezzel szemben a 60-A-nak, amely nem egyéb, mint a 60-as számú helyi szervezet függvénye, csaknem teljes tagsága néger és Puerto Ricó-i. A 60-A tagjai szállítók, targoncások és kihordók. Ezek a munkások nagyjából heti 50 dollárt keresnek. És bár a 60-A-nak kétszer akkora tagsága van, mint a 60as számúnak, az ILGWU mégse jegyeztette be önálló helyi szervezetként, és a 60-as számú helyi szervezet ügyvezetője, aki vasaló, egyben a 60-A ügyvezetői tisztjét is betölti. Felmerül a kérdés, vajon miért kell a szállítók és targoncások helyi szervezetét, amelynek tagjai rendkívül alacsony bért kapnak, a vasalók helyi szervezetének függvényévé tenni, amikor ez utóbbi tagjai az egész ruházati ipar területén a legmagasabb béreket húzzák?”

56

Fehér szakszervezetek, fekete proletariátus Hill jelentésében a következő vádakat emelte: • a nemzetközi szakszervezetnek nincs egyetlenegy vezető néger funkcionáriusa, • a Központi Végrehajtó Tanács huszonhárom tagja között egyetlen néger se akad,15 • a szakszervezetnek nincs egyetlen néger vagy Puerto Ricó-i alelnöke, • egyetlen helyi szervezetnek sincs néger vagy Puerto Ricó-i vezetője, • a New York-i szervezett ruhaipari dolgozóknak csak 11 százaléka keres annyit, hogy „szerény, de megfelelő” színvonalon élhessen, • a New York-i női ruházati iparban dolgozók bére az egész ipar átlagához viszonyítva csökkent. Az ILGWU vezérkara, illetve szóvivői, ezeknek a vádaknak egyikét sem tudták megcáfolni vagy visszautasítani. Daniel Bell, a Columbia Egyetem szociológusa, a következőket írja a New Leader 1963. január 21-i számában: „…Tény, ami tény – és ez Hill »legütősebb« vádja –, a négerek még azoknak a szervezeteknek a vezetőségében sincsenek számarányuknak megfelelően képviselve, amelyekben a tagság jelentős hányadát teszik ki. E szakszervezeteket illetően a négerek a legfelső vezetés »elismerésére pályáznak«, és szeretnének nagyobb mértékben részesülni a jövedelmező állásokból… Ez már csak azért is indokolt, mert az Egyesült Államokban, vagy legalábbis az északi városi központokban, az etnikai csoportok valós politikai előrejutása mindig éppen ilyen módon zajlik: érdekközösségi alapon szervezkednek, maguk közül választanak vezetőket, és a patronáló rendszer segítségével növelik népcsoportjuk vagyonát, társadalmi státusát…” „A négerek hátrányos helyzetben vannak gazdasági és tanulási lehetőségek szempontjából – fejezte be fejtegetéseit Bell –, és a kormánynak kötelessége támogatni az előrehaladásukat. De vajon a szakszervezeteknek nem különleges kötelezettsége-e, hogy segítsen az egyensúly megteremtésében?”

Az ILGWU néger és Puerto Ricó-i tagságának siralmas helyzete híven tükrözi az oktatási, gazdasági, politikai és társadalmi téren fennálló általános jogfosztottságukat. A korábbi bevándorlók a szakszervezeteket, az állami iskolákat és a politikai szervezetek feletti uralmat gazdasági és társadalmi fejlődésük ugródeszkájául használták fel. És mihelyt ezeknek az intézményeknek és hatalmi szerveknek révén sikereket értek el, célul a vezetői posztok többségének birtokba vételét tűzték ki. Most pedig, amikor a négerek és Puerto Ricó-iak már egész New Yorkban a szakszervezeti tagságnak „jelentős hányadát” teszik ki, a régebbi etnikai csoportok, amelyek közben megszilárdították oktatásbeli, gazdasági és politikai hatalmukat, vonakodnak ezt a hatalmat a négerekkel és a Puerto Ricó-iakkal megosztani. Az új kisebbségek puszta számbeli súlyának növekedése következtében a régebbi kisebbségek arra kényszerültek, hogy intézményes, bürokratikus, sőt morális és ideológiai korlátok létesítésével útját állják a négerek és Puerto Ricó-iak követeléseinek, megakadályozzák, hogy kivehessék

  A legutóbbi időkig Puerto Ricó-i se volt a tanácsban. Csak 1964 márciusában, a leleplezések és az állandó nyomás hatására neveztek ki végre egy Puerto Ricó-it az ILGWU Központi Végrehajtó Tanácsába.

15

57

A gettó társadalmi dinamikája a maguk részét a jövedelmező állásokból és a hatalomból. A múlt és a jelen közti konfliktus a jövő súlyos társadalmi problémáinak és feszültségeinek csíráját rejti magában.16 Bizonyos jelekből arra lehet következtetni, hogy a szakszervezetek most már kezdenek behatóbban foglalkozni a négerek szerepével. A. Philip Randolph, az AFL-CIO egyik alelnöke döntő szerepet játszott abban, hogy a munkásmozgalom vezérkara végre felfigyelt erre a kérdésre. Ugyanilyen hatásosak voltak Hillnek, a NAACP munkaügyi titkárának erőfeszítései is. George Meany kezdeti ellenállását, úgy látszik, felváltotta az a felismerés, hogy a négerek bevonása a munkásmozgalomba nem jelent veszélyt, ellenkezőleg, erősíteni fogja a mozgalmat. Ha ezzel egy új, pozitív irányzat kezdődik az amerikai munkásmozgalomban, akkor ez jelentőségében vetekszik a kereskedelmi és ipari vezetőknek azzal a felismerésével, hogy a négerek kizárása a gazdasági életben való teljes részvételből kiszívja a gazdaság erejét, mesterségesen korlátozza a szakmunkás-utánpótlást, és ezáltal a szakszervezeteknek ellenőrzést biztosít e felett az utánpótlás felett. Az Egyenlő Foglalkoztatottság Megteremtésére Ala­ kult Elnöki Bizottságban (President’s Committee on Equal Employment) részt vevő vállalatok abban a meggyőződésben igyekeznek a négereknek munkalehetőséget teremteni, hogy a nekik juttatott jobb állások következtében növekszik majd a vevők száma, kiszélesedik a belső piac, emelkedik a nemzeti termelékenység és a prosperitás általános szintje. Amellett a munkásmozgalom is fellendülhet, hiszen ameddig a négereket kizárják a szakszervezetekből, addig az olcsó munkaerő hatalmas tartalék seregét fogják alkotni, ami valójában sokkal nagyobb veszélyt jelent a munkásoknak, mint amekkorát a szakszervezeteken belüli néger konkurencia jelentene. A négerek befogadása erkölcsi és elvi szempontból egyaránt erősebbé tenné a szakszervezeteket. Amennyiben a szakszervezetek a tanoncképzés és a tagság terén nem teszik lehetővé a teljesen nyílt és szabad versenyt a négerek számára, akkor a vállalatok tulajdonosainak és vezetőinek kell nyomást gyakorolniuk ebben az irányban. Ha a vállalatok megváltoztatják a politikájukat, és igyekeznek jóvátenni a múlt bűneit azáltal, hogy az eddiginél több négert alkalmaznak magasabb pozíciókban, a szakszervezetek is kénytelenek lesznek engedelmeskedni a társadalmi átalakulás parancsszavának. Ha azonban a négerek a fehérek kárára jutnának előnyökhöz, fokozódna a faji gyűlölködés, ami visszalépést jelentene a korábbi állapothoz képest. A gazdasági hatalomnak tehát érdekében áll munkát biztosítani a rászorulóknak és a dolgozni akaróknak. Ebben a törekvésében segítségére lesz az a körülmény, hogy a négerek potenciális vásárlóereje jelenleg még kihasználatlan. Az amerikai gazdasági élet elég erős és leleményes ahhoz, hogy minden, biztonságát és stabilitását fenyegető veszélyt elhárítson. A munkásságnak az automatizálással szemben tanúsított ellenállását bizonyos határig tudomásul kell venni, de amikor vitathatatlanná válnak a gazdasági fejlődés támasztotta követelmények, sem a vállalatvezetés, sem a munkásság nem állíthatja meg az óramutatót az automatizálás és a polgárjogok előrehaladása terén. Az amerikai városok már régóta az ipar, a közlekedés, a hírközlés és az oktatás tettre kész központjait testesítik meg, ezért a városok szívében most mindinkább eluralkodó romlás, a veszélyes néger munkanélküliség és a négereknek alantas kiszolgálói munkakörökbe való kényszerítése az egész gazdasági életet fenyegeti. Az amerikai nép egytizedének potenciális vásárlóerejét nem szabad tovább figyelmen kívül hagyni, nem szabad tovább tűrni, hogy ezt a vásárlóerőt mesterségesen   A New York-i női ruházati iparban alkalmazott és az ILGWU-hoz tartozó színes bőrű dolgozók státusát ille­ tően id. Herbert Hillnek a 88. kongresszus első ülésszakán (1569–1572) a képviselőház oktatás- és munkaügyi bizottsága elé terjesztett jelentését (Kongresszusi jegyzőkönyv 1963. január 31., 1496–1499. old.), valamint ugyancsak Hill: The ILGWU. Fact and Fiction (Az ILGWU. Tények és képzelgések), New Politics, 1963. tél, 7–27. old.

16

58

Az ingatag családi élet ciklusa korlátozza a négerek alacsony bérezése és a szociális segélyezéstől való függőségük súlyos terhe, amely ingatag családi életükből, ingatag családi életük pedig jórészt a férfiak munkanélküliségéből fakad.

Az ingatag családi élet ciklusa A városi négerek munkanélküliségének, illetve elégtelen foglalkoztatottságának egyik elkerülhetetlen következménye a családi élet instabilitása. Felbomlott családi élet – ilyesmi a szegény sorsú fehéreknél is előfordul, de a faji alacsonyabbrendűség, amely a menekülést úgyszólván lehetetlenné teszi, és legbensejében támadja meg az emberi személyiséget, még csak súlyosbítja a problémát. A szegény sorsú négert ebben a vonatkozásban is arra kényszerítik, hogy más legyen, mint a többi. A Haryou-jelentés tanúsága szerint Harlemben körülbelül minden ötödik férfi elválik a feleségétől, és az asszonyok mintegy kéthetede elválik a férjétől. Ezzel szemben az egész várost tekintve, csak minden harmincadik férfi, illetve minden tizenhatodik asszony él különváltan. Harlemben a tizennyolc év alatti gyerekeknek mindössze a fele él együtt mindkét szülőjével, egész New Yorkban viszont a gyerekek 83 százaléka. A szilárd családi élet hiánya a gyerekeket gyakran agresszivitásba, bűnözésbe vagy fásultságba és reménytelenségbe kergeti. „Ha egy szófogadó gyereknek – magyarázta egy anya a Haryou riporterének – azt mondják, egy-két órán belül jöjjön haza, megteszi. De mire hazaér, az anyja szomszédol, apja pedig félrészegen kódorog valahol. A gyerek szeretne hazamenni, de nem tud. Talán akar valamit mondani a szüleinek, de nem találja otthon őket. Nincs kihez fordulnia, hacsak nincs mondjuk egy bátyja. Ha a szülők nincsenek odahaza, a gyerek nem tudja, mitévő legyen. Megeshet, hogy valaki bántotta. Szeretne hazamenni, beszélni az apjával vagy az anyjával, de azok nincsenek odahaza. Még a lakásba se tud bejutni, hogy vécére menjen, és így a lépcsőházban végzi el a szükségét.” Egy olyan közösségben, ahol a családok jelentős részével nem lakik együtt az apa, ahol a férfiak 40 százaléka és a tizennégy évesnél idősebb nők 47 százaléka nem él házassági kötelékben,17 a serdülő gyerekek és fiatalok nehezen, sőt talán egyáltalán nem is érthetik meg, mi az a „jó” családi élet. Az ingatag családi élet tehát ciklikusan folytatódik. A családi élet felbomlása és a szegénység rendszerint azzal is együtt jár, hogy az emberek közsegélyre szorulnak. 1961-ben a tizennyolc év alatti harlemi fiataloknak 22,65 százalékát, vagyis csaknem egynegyedét az ADC-ből (Aid to Dependent Children), az ellátatlan gyerekek segélyalapjából támogatták, miközben egész New Yorkra vonatkoztatva ez az arányszám az előbbinek csupán egyharmada, vagyis 7,2 százalék volt. Ugyanebben az esztendőben a clevelandi Hough körzetben az általános segélyben részesülő családok arányszáma háromszor akkora, az ADC-segélyben részesülőké pedig körülbelül négyszer akkora volt, mint a város egészében. Kétségtelen, hogy ugyanilyen állapotokat találhatnánk a többi városi gettóban is. Ezért aztán a négerek faji számkivetettség miatti elkeseredését még csak fokozza az a tudat, hogy önmaguknak és a társadalomnak egyaránt súlyos anyagi terhet jelentenek. A szegény  Ez a harlemi statisztika nagyjából megegyezik a nőtleneknek, illetve hajadonoknak egész New Yorkra vonatkozó statisztikai adataival. Csakhogy New Yorkban és különösen Manhattanben viszonylag sok fiatalember telepszik le pályafutása kezdetén, és ugyanígy sok idős ember találja kellemesnek itt az életet – ami Harlemre korántsem érvényes.

17

59

A gettó társadalmi dinamikája ségtől való félelem elmélyíti a fehérek négerekkel szembeni előítéleteit. Sok fehér aggódva figyeli, hogy a négerek Délről az északi városokba, a nagyobb városi gettókból a kisebb városokba és az alvóvárosokba „áramlanak át”. Ezt a folyamatot társadalmi és gazdasági szempontból ártalmas jelenségnek tekintik, mely az ellátatlanok segélyezése miatti fokozottabb adóterhek, az ingatlanok értékcsökkenése stb. veszélyével fenyeget. Csak kevesen veszik figyelembe, hogy mi hozta létre ezt az ördögi kört, hogy az okok a fehér társadalomban rejlenek: a szakképzettség nélküli négerek elégtelen, rosszul fizetett foglalkoztatottságában, a néger munkanélküliség krónikus növekedésében, a néger gyerekek tanulatlanságában, a gátlástalan (néger és fehér) ingatlanügynökök biztatására végrehajtott áron aluli ingatlaneladásokban és még számos más tényezőben. A fehér társadalomnak szembe kellene néznie a nyomor és a kétségbeesés súlyos társadalmi problémáival, csakhogy határozott változások helyett beéri átmeneti félmegoldásokkal: tanács­adással és végszükség esetén segélyezéssel. A szegények pedig – különösen a néger szegények – gyakran a legcsekélyebb hálát se mutatják a felajánlott segítségért, sőt talán nem is kérnek belőle. „A tudatlannak, műveletlennek és fantáziátlannak bélyegzett szegények a legkülönfélébb módszereket ötlik ki, hogy túljárjanak a szociális gondozók eszén. Amikor a segélyben részesülő már kellőképp »kiismeri« magát, sűrűsödnek a »kijátszások«. Így tehát az egyik oldalon a nagyszabású állami intézkedések és ellenőrzési tevékenység jellegzetes példáit látjuk, a másik oldalon pedig ezeknek az intézkedéseknek kijátszására irányuló, hasonlóan nagymérvű erőfeszítéseket tapasztalunk. Ebben a holtpontra jutott viaskodásban a hatóságok nemegyszer heves ellenszenvüket, a segélyben részesülők pedig a hatóságok iránti megvetésüket juttatják kifejezésre.”18 Az egyik családvédelmi szervezet vezetője azt a megállapítást tette, hogy az alacsonyabb társadalmi-gazdasági osztályokhoz tartozó, ,,sokproblémás” családok csaknem teljes ener­ giájukat a szociális gondozók „bolondítására” fordítják. Véleménye szerint ennek az a magyarázata, hogy az ilyen emberek általában „nem szívesen beszélnek”, és nem tudják, hogyan „használják ki” a szociális szolgáltatások nyújtotta lehetőségeket. Joggal el lehetne várni, hogy egy fiatalember, aki hónapok után hiába futkos munka után, örömmel fogadja, ha tisztességes állást vagy szakmai képzést kínálnak föl neki valamely kedvére való mesterségben. Ám a néger szegények elidegenülése már olyan mérvű, hogy a „svindlerek”, a ,,bulizók”, az ADC leányanyák, a „deviáns rétegkultúra” tagjai az ilyen javaslatra csak „rám ne számítson” magatartással reagálnak, más szóval annak a cinikus vágyuknak adnak kifejezést, hogy sokkal kevésbé fárasztó módszerekkel „inkasszálják a stekszet”. A gettóban a „steksz inkasszálása” azt jelenti, hogy valaki képzeletbeli szolgálatokkal, vagy éppenséggel rossz szolgálatokkal biztosítja megélhetését, ami egyben azt is jelenti, hogy az illetőnek valamilyen kölcsönös kihasználásra épülő kapcsolatba kell lépnie másokkal – valamilyen „svindliben” kell részt vennie. A „steksz inkasszálása” és a „svindli” azt a meggyőződést tükrözi, hogy a fajgyűlölő társadalom szövevényében a kisemmizettek nem képesek törvényesen bevett foglalkozások útján biztosítani a megélhetésüket. A „steksz inkasszálása” tehát a környező világ módszereinek szimbóluma. Azok a szociális intézmények, amelyek arra beszélik rá a „védenceiket”, hogy fogadjanak el segélyt vagy valamilyen nyilvánvalóan „látszatmunkát”, csak elősegítik a gettóközössé-

  S. M. Miller: Poverty, Race and Politics (Nyomor, faj és politika), Syracuse University Youth Development Center, 1963.

18

60

Ésszerű beavatkozás gek patologikus állapotának állandósulását. A súlyosabb lelki sérülést még nem szenvedett ember nyilván teljes értékű munkát keres. Ha a „védenc” nem képes ilyen munkát találni, a szociális gondozó maga sem végez teljes értékű munkát. Ez pedig a „védenc” és a szociális gondozó közti kölcsönös, védekező jellegű elidegenedéshez: az ún. „védenctől való meneküléshez” vezet, amit híven illusztrál az a tény, hogy a családvédelmi szervek többsége egyszerűen kivonult a Harlemből. Ennek következtében a harlemiek növekvő megvetéssel néznek mindenkire, aki azt állítja magáról, hogy segíteni akar rajtuk. A szociális szolgálat és a szociális szervezetek csak akkor juthatnának el a gettó égető problémáinak gyökeréig, ha azok, akik társadalmunknak ezt a szektorát irányítják, kíméletlen őszinteséggel felülvizsgálnák jelenlegi nézeteiket, módszereiket és terveiket, felhagynának azzal a képmutató magatartással, amely csupán a hagyományos bürokratikus huzavonákat meg a segélyalapok összehordásának furfangjait tükrözi. A szociális szervezetek csak akkor oldhatják meg feladatukat, ha elsősorban is tudomásul veszik és tiszteletben tartják a segítségükre rászorulók ember voltát – és ha ezt udvarias, barátságos viselkedéssel, valamint azáltal is kifejezésre juttatják, hogy tiszta, szép környezetben fogadják védenceiket. A szociális intézmények nemhogy nem orvosolhatják, hanem csak súlyosbíthatják a gettópatológiát, ha bármilyen rejtett módon fokozzák a gettó népének függőségét, ami megfosztja az egyént az önbecsülésétől, és erősíti a kisebbrendűségi érzetét. Minden józan és humánus szociális intézménynek vállalnia kell a kockázatot, hogy kivegye a maga részét a társadalmi cselekvés, a valódi változások előidézésének átfogó programjából.

Ésszerű beavatkozás A Haryou-program egyrészt a fenti megfontolásokon, másrészt azon a felismerésen alapult, hogy szociális intézmények alkalmi, elszigetelt és periferiális programjai révén nem lehet sem meg felelő segítséget nyújtani az egyéneknek, sem pedig gátat vetni a gettópatológia terjedésének. Hosszú távon sokkal kifizetődőbb lenne, sokkal kevesebb áldozatot követelne egy olyan új kultúrforma kialakítása, amely képessé tenné a gettót az önfenntartásra. A gettónak arra van szüksége, hogy a gyűlölködést és az elidegenülést alkotó, építő jellegű kultúra váltsa fel. Kik volnának legalkalmasabbak egy ilyen program végrehajtására? A Haryou a tervezési kutatómunka során arra a meggyőződésre jutott, hogy egy efféle vállalkozás katalizátoraiként a művészek, a volt bűnözők, valamint a szakképzett szociális gondozók jöhetnek számításba. Ugyanakkor komoly kételyek merültek fel azal kapcsolatban, hogy ajánlatos-e a szakképzett szociális gondozók és pedagógusok tömeges toborzása. A tapasztalat szerint ugyanis a szakképzettség csak fokozza a „védencektől való menekülés” vágyát. Amúgy sem áll rendelkezésre sok szakképzett dolgozó. A szóban forgó feladatok ellátására a legalkalmasabb személyeket talán magából a közösségből lehetne verbuválni, mivel ők nemcsak anyagi előnyhöz jutnának, hanem bizonyos rangra, önbecsülésre is szert tennének, és az „érdemleges” munkavégzés is elégedettséggel töltené el őket. Egy ilyen megoldás esetén az érintkezés se okozna nagyobb nehézségeket, hiszen a munkában részt vevők a szó szoros értelmében a védenceik világához tartoznának. Mi több, a gondozók valószínűleg készségesebben vállalnák a feladatok megkövetelte túlórákat, mert az általános gyakorlattól eltérően még nem idegenkednének a védenceikkel való huzamosabb együttléttől, a hét végi és éjszakai munkától. Vagyis nem kerítené őket egykettőre hatalmába a hivatással járó unalom.

61

A gettó társadalmi dinamikája Sok harlemi dolgozó anyát, aki jelenleg a közösségen kívül dolgozik, mások gyerekeit gondozza, saját közösségében lehetne alkalmazni óvodai kisegítőként. Egy másik lehetséges célcsoportot azok a fiatal anyák alkotnának, akik csak nemrég fejezték be a tanulmányaikat, és még csak épp hogy meglegyintette őket a gyermeksegélyre szorultságból fakadó apátiája. Ez a terv a bajok családonkénti orvoslásánál gazdaságosabbnak látszik, különösen ha figyelembe vesszük azt a tragikus tényt, hogy sok harlemi szülő már túlságosan „lecsúszott” állapotban van, és így bizony nem is gyakorolna kedvező hatást gyermekei életére. A közösség olyan tagjainál, akik még nem csúsztak le annyira, de egyéni és nevelői képességek hiányában nem volnának jó befolyással a gyermekeikre, szakképzéssel lehetne helyettesíteni a „kezelést”. Megeshet, hogy sok alacsonyabb társadalmi osztályhoz tartozó személy, aki ma nem hajlandó a „védenc” szerepét játszani, elfogadná ugyanezt a gyógyító segítséget, ha mint fizetett vagy önkéntes tanoncnak szakképzés formájában volna neki felajánlva. Amellett kiderülhet, hogy az alacsonyabb társadalmi osztályok kellő érzékkel megáldott tagjait könnyebben fel lehet ruházni azokkal a szükséges szakismeretekkel, amelyek birtokában leküzdhetik a középosztálybeli szociális gondozóknál tapasztalható kulturális megrázkódtatás demoralizáló hatását. A szociális gondozók és pedagógusok többsége középosztálybeli; egyesek időbelileg és körülményeik tekintetében egyaránt olyan távol kerültek védenceiktől, hogy elkerülhetetlenül közéjük ékelődik az idegenség érzete; mások viszont épp ellenkezőleg: idő és körülmények szempontjából még túlságosan közel vannak a levetkőzött múlthoz, amelynek felelevenedő emlékeivel nem tudnak szorongás nélkül szembenézni. Itt nem csupán két réteg pszichológiai elidegenedéséről van szó, hanem arról a kézzelfogható problémáról, hogy e két réteg más-más nyelvet beszél, és eltérő viselkedési szabályokat követ. Azokban a gyakorló iskolákban és társadalmi intézményekben, ahol a felsőbb rétegek eltérő törvényei uralkodnak, a klienseket befolyásolni igyekvő hivatásos gondozók gyakran ütköznek kommunikációs falba. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy Harlemben és valószínűleg egyebütt is akadnak segélyezési tisztviselők, a feltételesen szabadlábra helyezettek és a rendőri felügyelet alatt állókat ellenőrző rendőrtisztek, szociális gondozók, környezettanulmányokat készítők és más, vélhetőleg felelős poszton lévő személyek, akik már felhagytak minden próbálkozással, hogy valóban érdemleges segítséget nyújtsanak a rászorulóknak. Ha a szakemberek egyáltalán felismerik ezt a tényt, akkor is szinte mindig a gondozottak egy s más olyan hibájával vagy fogyatékosságával hozakodnak elő, amely miatt nem tudnak hozzájuk férkőzni, segíteni rajtuk. Az ilyen gondozottakat általában a „hozzáférhetetlen” vagy a „nehezen hozzáférhető” jelzővel illetik. De bármilyennek mondják is őket, lényeg az, hogy a szakemberek feladták a harcot. Megeshet, hogy az újonnan toborzottaknak egy része később arra az elhatározásra jut, hogy befejezi tanulmányait, és leteszi a szakvizsgát. Az erre ösztönző program egyik veszélye éppen abban áll, hogy így e szociális dolgozók egykettőre maguk is a középosztály soraiba jutnak. Az osztálybeli és faji elidegenülés problémáit könnyebb megérteni, mint megoldani. A bürokratikus szervezetek jellemző vonása, hogy az előléptetés és a felemelkedés a ranglétrán az adminisztratív munkakörökbe való bejutást jelenti, ami pedig a szociális gondozás és az oktatás terén – mint sok más foglalkozási ágban – a munkatársak tevékenységének ellenőrzéséből áll. Tehát azzal a különös jelenséggel találjuk itt szembe magunkat, hogy minél magasabbra „hág” valaki, annál messzebb kerül azoktól, akiket hivatalból szolgálnia kellene – azaz a szociális szervezeteknél a gondozottaktól, az iskolákban a gyerekektől. De ki tudna lemondani az előmenetelről, a magasabb címről, rangról, fizetésről? Bizonyára nem ártana, ha az emberekkel foglalkozó szervezetek adminisztratív vezetői bizonyos mértékig fenntar-

62

Ésszerű beavatkozás tanák közvetlen kapcsolatukat a „tömegekkel”: az ellenőrök továbbra is ellátnának egy-két gondozottat, az iskolaigazgatók pedig alkalmilag oktatnának. Persze lehet, hogy a gyakorlatban ez se válna be, mert a tekintély, amely a sikeres vezetés előfeltétele, bizonyos távolságot kíván meg a hierarchia „csúcsa” és „alja” között. Ám akárhogy áll is a dolog, mindenképpen tudatosítani kell a „védencektől való menekülés” veszélyét, és biztosítani, hogy az egyéni előmenetel ne jelentse a valódi hivatás végleges feladását. A gettó csak akkor kaphatja meg a maga részét a szociális és közösségi szolgáltatásokból, ha sikerül beszervezni fegyelmezett és politikailag érett polgárainak zömét, a fiatalokat és a felnőtteket egyaránt. Ellenkező esetben ez a hatalmas, széles körű reformprogram sem lesz több, mint a jóakarat kívülről jövő – és esetleg onnét is irányított, sőt visszaélésekkel tarkított – megnyilvánulása, mely csupán súlyosbítaná a négerek függőségét. Harlem jelenlegi közönyös, fásult légkörében még a Köztisztasági Hivataléhoz hasonló, egyszerű feladatok ellátására se fordítanak kellő gondot – ékesen bizonyítja ezt a negyed sok-sok piszkos utcája. Az, hogy a Köztisztasági Hivatal ugyanolyan gyakran mulasztja el kipucolni Harlem utcáit, mint amilyen gyakran kipucolja a többi városrészt, első pillantásra egyszerű mulasztásnak látszhat. Ám az olyan hanyagság esetében, mint amikor az építkezési felügyelők nem látják el ellenőrző feladatukat, vagy amikor a háztulajdonosok hagyják magukat megvesztegetni, és szemet hunynak a törvénysértések felett, nyilvánvalóvá válik, hogy kizsákmányolásról van szó. A gettó társadalma nem kapja meg a szükséges közszolgáltatásokat, viszont az adózás révén maga is hozzájárul saját helyzetének súlyosbításához. 1963 nyarán a Haryou kisegítők vezetőképző részlege egy kombinált munkabeosztást vezetett be, amely egy szociális munka terén fizetett állásból és valamely közösségi akcióprogram keretében végzett ingyenes szakmai gyakorlatból tevődött össze. Ennek az volt a célja, hogy megtanítsa a harlemi ifjúságot, miképpen verekedje ki azokat a szolgáltatásokat, amelyekért adót fizet. Sajnos az ilyen szociális dolgozók, mihelyt fizetést kapnak és kapcsolatba jutnak hivatásos szakmabeliekkel, utánozni próbálják azok magatartását, és így gyakran éppen azokat a tulajdonságaikat vesztik el, amelyek miatt közvetlenül a közösségből toborozták őket. A helyben élő vagy dolgozó felnőttek és fiatalok körzeti bizottságokat alakíthatnának, melyek úgy segíthetnének kimozdítani a közösséget fásultságából és tehetetlenségéből, hogy meghatározzák a megoldandó problémákat, és magukra vállalják a közüzemi és magánvállalati szolgáltatások kiértékelésének feladatát. Az ilyen körzeti bizottságok már eleve bizonyos patronáló jogkörrel rendelkeznének – személyzetet toborozhatnának, szolgáltatásokat nyújthatnának –, ahhoz azonban, hogy a helybeliek körében tényleges szavuk legyen, a patronálás nem elegendő. Ehhez már képzelőerőre meg merészségre is szükség van, valamint arra, hogy a bizottságok megreszkírozzák a valódi társadalmi változások követelését. Könnyen kiderülhet, hogy maguknak a fiataloknak kell majd valamilyen szervezetet létrehozniuk, és erre hárulna azután az a fontos feladat, hogy megakadályozza a helyi bizottságokat abban, hogy „biztos, ami biztos” alapon ne vállaljanak kockázatokat. Mivel a fiataloknak egy esetleges radikális fellépéssel általában kevesebb vesztenivalójuk van, mint a felnőtteknek, és a „rendszerhez” is kevesebb érdek fűzi őket, ezért az ifjúság reményteljes, tiszta, friss szemléletét, lelkesedését és bátorságát kölcsönözhetik a helyi bizottságok felnőtt tagjainak, a felnőtt vezetőségnek, amely mellett tevékenykednek. A körzetek ilyen alulról jövő kezdeményezése nélkül még a legátfogóbb, legfantáziadúsabb terveket is veszélyezteti a mindent felörlő bürokrácia és a kizsákmányolás. Ha viszont létrejön ilyesmi, a körzetek lakói felelősséget fognak érezni egymás iránt. Így megnőne az egyén saját

63

A gettó társadalmi dinamikája képességeibe vetett bizalma, ráeszmélne, hogy fel tudja mérni a konfliktusokat, a hozzá nem értést, a stagnálást, és hogy mindehhez joga is van. Ellenkező esetben, ha a körzetek fiatal és felnőtt lakóit nem sikerül bevonni a reformprogramok lebonyolításába, akkor bármilyen aprólékos és gondos is az előkészítésük, ezek is csak a fölösleges erőfeszítések számát fogják gyarapítani. „A gyengék sértődöttsége – írja Eric Hoffer az Ordeal of Change (A változás megpróbáltatásai) című könyvében19 – nem valamilyen velük szemben elkövetett igazságtalanságból fakad, hanem kisebbrendűségük és tehetetlenségük érzetéből. A gyengéknek gyógyszerül az önerejükből való boldogulás képességét kell nyújtanunk. Meg kell tanulnunk, hogyan adjuk át nekik azokat a technikai, társadalmi és politikai ismereteket, amelyekkel felvértezve a maguk erejéből juthatnak kenyérhez, emberi méltósághoz, szabadsághoz és hatalomhoz.” A kitaszítottak többnyire elfojtott haragjában olyan kiaknázható erő szunnyad, amellyel mélyreható társadalmi változásokat lehet előidézni. Az a deviáns rétegkultúra, amelyben e harag a jelenlegi körülmények közt kifejezésre jut, energiában és képzelőerőben bővelkedő forrás. A társadalmi rehabilitációs programnak a siker érdekében eleinte a marginális környezethez minél szorosabban alkalmazkodótevékenységet kifejtenie. Abban kell támogatnia a szegényeket és a bűnözőket, hogy magukat és sorstársaikat is talpra állíthassák, és így önnön megmentőikké válhassanak. Ez a gettó egyik reménysége. Ám ahhoz, hogy ez a remény valóra váljék, megbecsülést kell mutatni a gettó népe iránt, a gettó népének pedig, a helyzete javításáért folytatott saját küzdelmének eredményeit látva, meg kell tanulnia becsülni önmagát. Komoly kockázatok vállalása és a valódi társadalmi változásokkal elkerülhetetlenül együtt járó forrongások különféle megnyilvánulásai nélkül azonban nem áll fenn ez a lehetőség sem.

A feketék társadalmi mobilitása Sok középosztálybeli néger úgy reagál fehér társadalom bírálatára a négerek ingatag családi életével, nyomorúságuk jeleivel kapcsolatban, hogy magáévá teszi a fehéreknek azt a véleményét, hogy bajaikért maguk a négerek felelősek, hogy gazdasági függőségük közvetlen kapcsolatban áll erkölcstelenségükkel. „Ha egy asszonynak gyereke van – mondta egy néger nő –, persze mindent elkövet, hogy ellássa, még szociális segélyt is elfogad. A jelenlegi nagyszabású szociális programokat azonban a családi élet felbomlása és az az erkölcsi állapot teszi szükségessé, amelyben mi, mint nép, élünk. Erkölcsi fejlődésünk talán lehetséges volna, de csakis gazdasági fejlődés útján. Ha mi is részesülnénk az élet örömeiben, vagyis ha megvolna a szükséges szabad időnk ahhoz, hogy szellemileg fejlesszük magunkat, vagy ha volna elég pénzünk a megélhetéshez, az élet élvezetéhez, a boldogsághoz, akkor a családi kötelékek is megszilárdulnának, felgyorsulna az emberek erkölcsi fejlődése, és nem volna többé szükség ezekre a szociális programokra.” A gettó középosztálybeli rabjai szégyenkeznek azok miatt, akik gyalázatot hoznak a közösségre. Önmagukat a tisztesség megtestesítőinek tekintik, és a többiek is annak látják őket. Ők voltak azok, akik az 1964. nyári forrongások után vallásos színezetű ellengyűléseket hív  Harper & Row, New York, 1963.

19

64

A feketék társadalmi mobilitása tak össze, hogy megmutassák a „másik Harlemet”. Gyakran prédikálják, hogy ha az alacsonyabb társadalmi osztály tagjai szorgalmasabban dolgoznának, tisztán tartanák otthonaikat, nem szórnák tele szeméttel az utcákat, és több gondot fordítanának a gyermekeikre, sorra megoldódnának a négerek súlyos problémái. Az egyik ilyen igen befolyásos vezetőnő egy harlemi néger templomban arra szólította fel az asszonyokat, hogy önerejükből hajtsanak végre bizonyos közösségi reformokat. Minden harlemi háztömbben, mondta, hívjanak össze egy bizottságot, az vásároljon seprűket, aztán toborozzanak asszonyokat és gyerekeket az utcák felseprésére. Azzal érvelt, hogy az olyan emberek, akik mocskos utcákban laknak, nem is igényelhetik mások megbecsülését. A néger gyerekeket, magyarázta, rá kell nevelni a tisztaság szeretetére, és ez majd arra indítja őket, hogy becsüljék szüleiket és önmagukat. Ez az asszony, úgy látszik, nem értette meg, hogy az utcák sepregetése nem a lakosság, hanem a Köztisztasági Hivatal kötelessége. Az nem jutott eszébe, hogy az asszonyokat arra beszélje rá, hogy az őket megillető szolgáltatások kiharcolása érdekében szervezkedjenek. A középosztály negyedeiben az emberek ragaszkodnak ahhoz, hogy a hatóságok a közszolgáltatások terén teljesítsék a kötelességüket. Ha tehát valaki a gettó nyomorult lakóinak azt prédikálja, maguk seperjék fel az utcákat, ezzel arra biztatja őket, nyugodjanak bele, hogy a hatóságok velük szemben nem teljesítik kötelességüket. Az ilyen gettók népe azonban nem tudja kényszeríteni a hatóságokat a köztisztasági és egyéb feladatok ellátására, mert annyira megtiport állapotban van, hogy tehetetlenségének érzete már-már fizikai valósággá válik. Még arra is képtelenek, hogy saját érdekükben tegyenek valamit. A fenti tanácsban a legvisszásabb mégis az a gondolat, hogy bajaikért magukat a négereket terheli a felelősség, hogy a mocsok a gettó népének hibáit tükrözi. Az asszony átvette számos középosztálybeli fehér álláspontját, amely szerint a társadalom áldozatait terheli a felelősség a nyomorúságos helyzetükért. Tévedett, de még e tévedésénél is súlyosabb, hogy kiállásával tulajdonképpen az elnyomás védelmezőjének szerepét vállalta. A gettó népe, de különösen az ottani középosztály szinte megszállottja annak az érzésnek, hogy a többi négerből hiányzik a kezdeményezőerő meg a morális tartás. A gettóban bizonyos mértékig mindenki azonosítja magát a többiekkel, ugyanolyan szégyenérzet fogja el mások nyomorúsága láttán, mintha valamelyik családtagja tért volna a züllés útjára. Az emberek általában ferde szemmel néznek az alacsonyabb társadalmi osztályhoz tartozó bajkeverő négerre, majd az ellenszenv heves bűntudatba vált át – különösen ha ráeszmélnek, hogy végül is nincsen számukra kiút. Igaz, a nagymérvű európai bevándorlás idején a második nemzedéket gyakran elfogta a bűntudat, amiért le akarja vetkőzni a szülők „óhazájának” nyelvét és szokásait, ma már a közép- vagy felsőbb társadalmi osztályokba emelkedő fehérek megengedhetik maguknak, hogy elfeledjék eredetüket; nem kell többé közösséget vállalniuk a maguk mögött hagyottakkal. Egy olyan társadalomban viszont, ahol még a vagyon, az arisztokratikus modor és a tehetség sem elegendő ahhoz, hogy lemossa a bőrszín „szégyenfoltját”, egyetlen nemzedék számára sincsen menekvés. Noha az összetartozás érzetének megvan a jó oldala is, egyszersmind súlyos terhet rak a már amúgy is nehéz sorsú népre, ha azt az érzést ébreszti benne, hogy a fehér társadalom elvárja tőle, hogy minden egyes tagja még a szomszédja miatt is szégyenkezzék. A szégyenkezés és a kétségbeesés – a haraggal ellentétben – csak nagy ritkán vezet valódi társadalmi vagy egyéni megújuláshoz. A harlemi gettó központjában csak kevés középosztály lakta körzet akad. Ezeknek egyike a Riverton lakótelep – lakói büszke rá, hogy a nyomornegyedek kellős közepén a telep való-

65

A gettó társadalmi dinamikája ságos oázis, s hozzá olyan területen, ahol valaha a város legszörnyűbb nyomornegyede volt. A középosztálybeli négerek büszkén hangoztatják, hogy itt a tereket ápolják, a lépcsőházak makulátlanul tiszták, a felvonók működnek. Rivertonban azon versengenek egymással a szomszédok, hogy melyiküknek fényűzőbb a lakása. Ezért azután Harlem középosztálybeli lakói többnyire felháborodással fogadták James Baldwinnak Rivertonról írt cikkét az Esquireben20. Riverton valóban nem nyomornegyed, James Baldwinnak azonban igaza van abban, hogy egy bizonyos, igen fontos szempontból mégis annak lehet nevezni. Szellemi nyomornegyed, épp annak a jelenségnek – ti. a Jim Crow-féle21 faji megkülönböztetésnek – paradox jelképe, amelyet tagadni szeretne. Riverton azért jöhetett létre, mert a Metropolitan Életbiz­ tosító Társaság (Metropolitan Life Insurance Company) üzleti politikája a Manhattan keleti oldalán lévő Stuyvesant Townból a gettóba szorította a négereket. Napjainkban Stuyvesant Townban csak jelképes számú néger él, Rivertonban pedig egyáltalában nem laknak fehér családok. Így aztán Riverton népe ugyanúgy a gettó rabja, mint az utca túlsó oldalán a patkány fertőzte bérházakban, vagy a másik oldalon az olcsó bérű állami lakótelepen élő szomszédja. Már maga az a törekvése is, hogy dacos elszigeteltségben éljen, elkerülhetetlenül a gettó rendszeréhez láncolja. Állandó harcban áll a nyomornegyeddel, de sosem győzedelmeskedhetik felette. A gettó, ez a mindent felölelő fizikai és egyszersmind pszichológiai realitás, valamennyi lakóját elnyeli. A középosztálybeli négerek gettó elleni küzdelmét mégsem szabad holmi cinikus vállvonogatással elintézni. Hisz ebből a fölfelé törekvő rétegből származnak a legkiemelkedőbb néger személyiségek, azok a fiatalok, akiket a faji számkivetettség béklyói ellenére – vagy talán épp ezért – az egyéni siker iránti vágy és eltökéltség sarkall. Ha igyekezetüket történetesen siker koronázza, a legtöbb fehér helyeslőleg bólogat. „Előre megmondtam. Az amerikai faji elnyomás nem olyan rémes. Meg lehet birkózni vele.” Az alsóbb társadalmi rétegekhez tartozó négerek vegyes érzelmekkel szemlélik ezt a fajta „karriert”: büszkék rá, hogy „egyvalakinek közülük mégis sikerült”, ugyanakkor neheztelnek is miatta. Az ilyen középosztálybeli néger fiatalok az energiájuk számottevő részét arra fordítják, hogy életüket teljes összhangba hozzák a középosztály fennálló értékrendjével. Tiszták, jól öltözöttek, szépen beszélnek, és nagyon igyekeznek, hogy az iskolában jó előmenetelt tanúsítsanak, megfelelő műveltségre tegyenek szert. Egész életüket annak a feladatnak szentelik, hogy a negatív faji sztereotípia eleven ellenpólusai legyenek. Így aztán a gettó szertelen, lázongó fiatalságának ellentéteivé válnak, többnyire visszahúzódva élnek, és igyekeznek elfojtani magukban az ellenséges érzület minden jelét. Sokan közülük rejtett formában adnak kifejezést az önmaguk és környezetük iránti gyűlöletnek: nem akarnak tudomást venni a faji problémák létezéséről, vagy a faji diszkriminációt az „alsóbb osztályhoz tartozó” néger bárdolatlan viselkedésére adott jogos válasznak tekintik. Ennek az álláspontnak nagy határozottsággal adott hangot a columbiai kollégium egyik néger hallgatója. Az egyetemi újságban megjelent interjú a következőképpen írja le őt és idézi szavait: „A jelenleg másodéves Henry Harlemben nevelkedett, és az ottani, Benjamin Franklinról elnevezett középiskolában, amelynek tanulói 90 százalékban négerek és Puerto Ricó-iak, négyszáz diák közül harmadikként végzett (»persze két lány előzött meg«). Szülei Dél-Carolinából telepedtek át ide, apja nyomdagépkezelő. Noha középiskolájának nem volt futballcsapata, Henry mégis szeretne bekerülni az itteni futballisták közé. A John Jay-ben lakik, egyedül egy szobában. Kerüli a tüntetéseket, ehe-

  „Fifth Avenue Uptown” (Az Ötödik sugárút felsővárosi szakasza, Esquire, 1960, 54. k. 70. old.   Jim Crow a rabszolga-felszabadítás utáni szegregációs rendszer elnevezése (a szerk.).

20 21

66

A feketék társadalmi mobilitása lyett az olyasfajta szervezetekben vesz részt, mint például a Columbia Egyetem által kezdeményezett országos jellegű SEER, amely azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a nyári szünetben néger diákokat készítsen fel az egyetemi tanulmányokra. Henry ugyan a társadalomtudományokat szereti, mégis azzal a gondolattal játszik, hogy orvosnak megy. »Harlemben, és valószínűleg másutt is – mondja – a legtöbb néger föladott már minden reményt, és dúl bennük a – szerintem túlságosan is sok – harag a fehérek iránt. Jó lenne, ha a négerek kevesebbet szánakoznának önmagukon, és ehelyett nekilátnának, hogy változtassanak sorsukon. Harlem egészen élhető hely is lehetne. Szüleim arra tanítottak, ne várjam, hogy a sült galamb a szájamba repül, hanem kemény munkával szerezzem meg, amit el akarok érni. Tanáraim ugyanerre biztattak. Lehet, hogy ha mások a szüleim és a tanáraim, én is reményvesztett, elkeseredett volnék. Nagyon szeretem Columbiát, de nem bánnám, ha tó is volna itt.«” 22

Ezek a négerek felnőttkorukban versenyre kelnek egymással a fényűzési cikkek fogyasztása terén, igyekeznek kivenni részüket az amerikai alvóvárosok középosztályának jómódjából. Egyesek megpróbálnak elmenekülni a gettóból, befurakodni valamilyen integrált közösségbe, és evégett még a nyílt ellenszenv és erőszak kockázatát is vállalják. Mások a menekülés könnyebb módját választják, és valamelyik alvóváros néger középosztály-gettójába költöznek. Első pillantásra úgy tűnhet, mintha a New York-i gettók lakossága – a többi városétól eltérően – csökkenőben volna. (1950 és 1960 között Harlem népessége a magas születési arányszám ellenére huszonhétezerrel, vagyis mintegy 10 százalékkal csökkent.) Valójában azonban a harlemi négerek csupán áttelepültek a város egyik gettónegyedéből egy másikba: a brooklyni Bedford-Stuyvesantba, alsó Bronxba, vagy valamelyik alvóvárosi gettóba, mint amilyen az englewoodi, a New Rochelle-i, a Mount Vernon-i stb. A város központjából elköltözők java része fiatal házaspár – ami megint csak lecsapolja a gettó energiáit, elszipkázza lehetséges vezetőrétegét. A középosztálybeli négerek általában nem tanúsítanak olyan leplezetlenül aktív ellenszenvet, mint amilyet a „munkásosztály” nem egy tagjánál tapasztalhatunk. Ugyanakkor a fehér középosztály szélesebb köreiben ható versenyszellemhez hasonló ellenséges érzületeknek ők sincsenek híján, amit ráadásul súlyosbítanak a faji szorongás, a túlérzékenység, a védekező magatartás állandó problémái. Azok a négerek, akiknek sikerül eljutniuk odáig, hogy valóban felvehessék a versenyt a fehérekkel és magasabb állásba kerüljenek, előbb-utóbb ráeszmélnek, hogy ezzel még nem oldódtak meg a problémáik: változatlanul négereknek számítanak egy fehér világban. A kiemelkedő állásokat elfoglaló négertől rendkívül magas szintű teljesítményt követelnek meg, de még így is úgy érzi, különös szívélyességet kell tanúsítania mintegy ellenszolgáltatásképpen, nehogy a fehérek fenyegetve érezzék magukat, sőt, hogy egyikük-másikuk a pártfogó szerepében tetszeleghessen. Amellett a négereknek, akik efféle óvintézkedéseket foganatosítanak, arról is meg kell bizonyosodniuk, hogy ez a magatartás megfelel-e állásuk jellegének, mert egy vezető beosztású „dísznéger” nem engedheti meg magának, hogy komikus- vagy lakájszerepet játsszon. Meg kell őriznie tekintélyét, másképp elveszti az állását. Ha finomsággal vegyes tisztelettudó modort vesz fel, ezzel elaltatja a fehérek félelmét, és egyben a maga védelméről is gondoskodik. De örökké résen kell lennie, hogy fehér kollégáit ne hozza kellemetlen helyzetbe sem nyílt arroganciával, sem pedig méltatlan hajbókolással.

22   Negroes and the College (Négerek és az egyetem). Columbia College Today, Columbia College, Columbia University, 12. k. 1. sz., 1964. ősz, 32. old.

67

A gettó társadalmi dinamikája Más rangos állásban lévő négerek úgy próbálnak védelmet biztosítani maguknak, hogy tisztes távolságot tartanak önmaguk és a többiek között, nem kérnek és nem tesznek semmiféle szívességet, visszahúzódnak, hogy senki se viselkedhessen leereszkedően velük szemben. Ez a fajta túlkompenzálás gyakran nagy teljesítőképességhez, rendkívüli munkakoncentrációhoz vezet, mert az ilyen ember kevés időt és energiát szentel a társadalmi érintkezésre. Egyaránt tart a fehérek közeledésétől és a társadalmi befogadottságtól. Kerüli a klikkeket mint kockázatos kapcsolatokat. Ugyanígy a barátkozást is, mert az a visszautasítás veszélyével járhat. A segítőkészséget megvetően elutasítja. A tartózkodó, végtelenül önérzetes csakis a hivatásának élő ember reputációjára törekszik. Ha hidegnek és mások iránt érzéketlennek tartják, ebben feddhetetlen magatartása eredményességének bizonyítékát látja. Munkatársaitól elvárja, hogy megfelelő jó ízléssel rendelkezzenek, és ne lépjék át az általa kijelölt határokat. Ha valaki maga emel korlátokat személye köré, és kizárja a többieket, őt magát nem lehet kizárni. Magasabb állásban lévő négerek gyakran folyamodnak ilyenféle óvintézkedésekhez, ami híven tükrözi, milyen rendkívül súlyos sérüléseket okoz a fajgyűlölet. Látnunk kell, hogy ezeknek az óvintézkedéseknek valódi rugója nem egyéb, mint a visszautasítástól, az esetleges szenvedésektől való félelem. A középosztálybeli néger azt a jogot követeli magának, hogy az egyéni siker státus szimbólumait is magáénak tudhassa: gyermekei színvonalas oktatást kapjanak; tisztviselői, magasabb irodai, sőt igazgatói munkakört tölthessen be; csinos lakása legyen valamelyik jobb környéken. A középosztálybeli négerek magukévá tették a középosztálybeli fehérek értékrendjét, és ezért most a konfliktusok veszélyének ellenére is kénytelenek versenyre kelni a fehérekkel. Az integrált állami iskolák iránti igény főként a felfelé igyekvő középosztálybeli négerek köreiben jellemző; a magasabb irodai, illetve igazgatói állásokat, szebb, integrált lakótelepeket pedig a sikeresebb, már megállapodott középosztálybeli négerek követelnek maguknak. Amenyiben a fehérek nem kelletlenül, tessék-lássék eredményekre hivatkozva válaszolnak minderre – „nálunk az irodában (a háztömbben, az iskolában, a templomban) már van néger” –, a néger munkásosztály és alsó középosztály szintén hasznát fogja látni az ilyen követeléseknek. Ekkor a többi néger is arra a meggyőződésre jut, hogy a kitartó, szorgalmas munka, a takarékosság és a becsületesség az átlagnégernek is meghozza a maga gyümölcseit. Ha sikerrel járnak a növekvő néger középosztály vetélkedési szándékai, valamennyi négernek kedvezőbbek lesznek a kilátásai. Az igazgatói székben ülő néger csökkenti a néger művezető vagy üzletszerző újdonságvoltát, egy néger egyetemi tanár pedig ösztönzést adhat az egyetemen alkalmazott néger titkárnők számának növelésére. A fehér amerikaiak szeretik az összes négert egy kalap alá venni, ami paradox módon jelentős társadalmi haladáshoz vezethet, mivel így a magasabb állásban lévő négerek az egész négerség fokozatos befogadásának útját egyengethetik. Igaz, a fehérek, akik egyébként általánosítani szokták a négerek faji vonásait („az én szememben minden néger egyforma”), gyakran következetlenek, amikor egy-egy magasabb állású négerrel szembekerülve, azt szabály alóli kivételnek minősítik. A fiatal, tanult átlagnéger arra törekszik, hogy elkerüljön a gettó szívéből. Az ifjú néger értelmiségi férfiak és nők – orvosok, ápolónők, ügyvédek, mérnökök, pedagógusok – a központi gettóból a fejlődő alvóvárosokba költöznek át, és így a város központjában egyre vékonyabb lesz a vezetőréteg. Ugyanakkor ezeknek a családoknak lelki egyensúlya, úgy látszik, gyakran épp ezen a menekülésen múlik. Csakhogy a gettóra emlékeztető jelektől nehéz szabadulni, mert amikor a művelt, erkölcsös, tisztes, önérzetes négerek, egyszóval a néger társadalom elitje elkerül egy addig fehér negyedbe, ahová korábban fehérek települtek be, az ottani

68

A feketék társadalmi mobilitása családok többnyire úgy iszkolnak el előlük, mintha bélpoklosok volnának. Pedig az egyetlen ragály, amit magukkal hurcolnak, a szabadság; de mi lehetne ennél veszélyesebb azok szemében, akik bizonytalan, boldogtalan életet élnek, undorral gondolnak mindennapos családi kötelezettségeikre, ki nem elégítő állásukra, a társadalmi rangért folytatott küzdelmükre? A bizonytalan ember azáltal igyekszik megszilárdítani a maga egyéni státusát, hogy megtagadja másoktól azt a biztonságot és státust, amelynek elérésére ő maga törekszik. A középosztálybeli fehérek menekülése a jelenleg még százszázalékosan fehér alvóvárosokba átmeneti kényszermegoldás, amely a gettó hanyatlása és nyomora elől futó középosztálybeli kisebbségek állandó nyomása miatt ráadásul hiábavaló. Az alvóvárosi közösség a faji egyöntetűséget hajszoló fehérek számára csak ideiglenesen adhat menedéket. Az elkövetkező évtizedben tovább fokozódik majd az az általános törekvés, hogy az alvóvárosokban bárki szabadon letelepedhessék. Ennek nyomán pedig mind határozottabbá válik majd az integrált alvóvárosi iskolák iránti követelés, ahogy azt máris világosan igazolja az a küzdelem, amely a New Jersey állambeli Orange-ban, Englewoodban és Teaneckben, valamint a New York állambeli New Rochelle-ben, White Plainsben, Manhassetben és Malverne-ben az iskolák de facto szegregálása ellen folyik. A társadalmi, gazdasági és politikai dőreség szánalmas bizonyítéka volna, ha a fehérek válaszképpen újfent a kirekesztés „jól bevált receptjéhez”, alvóvárosi gettók létesítéséhez folyamodnának. Mégis nagyon valószínű, hogy efféle szokványos, fantáziátlan és félelem szülte válaszra kerül majd sor, mivel az emberek általában nem változtatnak megszokott magatartásukon, hacsak közbe nem avatkozik valami. Ezért volna nyomban szükség valamilyen átfogó tervre, hogy a kisebbségi népcsoportok tagjainak az alvóvárosokba települése ne vezessen egyidejűleg új alvóvárosi gettópótlékok kialakulásához. Egy ilyen terv talán „közbeavatkozna” a fehérek, félelem szülte magatartásának megszokott rendjébe. A gettó sok középosztálybeli lakója szakadatlanul áhítozik a fizikai és pszichológiai menekülésre, a gettó azonban falánk természetű, és ezért elhagyása furcsa küzdelemre ösztökél. Egy bizonyos, igen lényeges értelemben senki soha nem hagyhatja el a gettót. Azok, akik meg sem próbálják elhagyni, meg vannak győződve róla, hogy azok, akik megpróbálják, bizonyára bűntudattal telnek el, árulónak érzik magukat. Vagyis feltétlen ragaszkodást követelnek a gettópatológia iránt. A gettó valamilyen baljós erőt fejt ki, hogy tartósítsa önnön patológiáját, és normáihoz való feltétlen alkalmazkodást követel. Nevetségessé teszi, elűzi, vagy elszigeteli mindazokat, akik igyekeznek szembeszegülni ezekkel a normákkal, vagy akár csak át akarják alakítani azokat. Ez amolyan szinte ellenállhatatlan társadalmi Gresham-törvény, amelynek bűvköréből senki sem szabadulhat sértetlenül. Azt a tényt, hogy a négerek utánozni igyekeznek a középosztálybeli fehéreket – jórészt meg nem érdemelt – bóknak kell tekinteni, mindenesetre semmiképp sem fenyegetésnek. Ezért a fehérek következetesen elutasító magatartása mély és maradandó sebeket hagy a négerekben. A sebzett ugyan nem mutatja keserűségét, gyűlöletét, de a többnyire szívélyes, udvarias felszín alatt oly megvetés rejtőzik, amelyet nem könnyű leplezni.

69

A gettó pszichológiája Immár közismert, hogy a krónikus, de orvosolható társadalmi igazságtalanságok kikezdik, megsebzik az ember személyiségét, és ezáltal megfosztják képességeitől, alkotóerejétől, sőt akár emberi érzületeitől is. Bármilyen elkeseredetten igyekezzék tagadni valaki, ez az egyszerű tény mindenütt konokul feltárulkozik. Olaj a tüntetések és forrongások tüzére. A faji szegregáció, a kegyetlenség és zsarnokság összes többi megnyilvánulásához hasonlóan, lealacsonyít minden emberi lényt – az áldozatokat éppúgy, mint az elkövetőket, sőt alattomos módon még azokat is, akik csak segédeszközei az elnyomásnak. Ezt az emberi megalázottságot csak úgy érthetjük meg, ha annak a társadalomnak következményeként fogjuk fel, amely létrehozta. A szegregáció áldozatai eredetileg nem akarnak elkülönülve élni, téves az a feltevés, hogy „szívesebben vannak egymás között”, hiába hajtogatják ezt olyan makacsul azok, akik maguk nem élnek szegregációban. Az erőszakos szegregációnak egyik legkegyetlenebb, pszichológiailag legkárosabb vetülete és következménye, hogy az áldozatok rávehetők arra, béküljenek meg elnyomott helyzetükkel, sőt bizonyos körülmények között azt hangoztassák, hogy maguk kívánják elkülönítettségüket, hogy elnyomatásukat valójában áldásosnak és nem károsnak tartják. Ennek ellenére cáfolhatatlan tény, hogy a kitaszítottság, a megvetett és megbélyegzett státus nem valamiféle áhított, önkéntesen vállalt állapot. Az egészséges vagy potenciálisan egészséges ember nem óhajtja a szegregációt, és nem is kényszeríti rá másokra. Akit arra kényszerítenek, hogy gettóban éljen, aki nap nap után azt tapasztalja, hogy a társadalomban úgyszólván sehol sem becsülik, nem viseltetnek iránta a mindenkinek kijáró tisztelettel és udvariassággal, annak előbb-utóbb szükségképpen megrendül a hite saját emberi értékében. Mivel önmaga megítélésének és értékelésének kulcsát minden ember a másokkal való érintkezés össztapasztalataiban keresi, ezért az olyan gyerekekben, akiket következetesen semmibe vesznek, érthetően felmerül a kétely, hogy tán maguk, családjuk és fajtájuk valóban nem is érdemel több megbecsülést, mint amennyiben a szélesebb társadalom részesíti őket. Ezek a kételyek azután veszedelmes ön- és fajgyűlölet csíráivá válnak, a négerek önmaguk iránti bonyolult, romboló hatású előítéleteihez vezetnek. Az amerikai faji előítéletesség e tragikus vetületét mutatja, hogy hány és hány néger futkos hajegyenesítő, bőrhalványító és más hasonló szerek után – bizonyítékául annak, hogy már maguk is elhiszik az alsóbbrendűségüket. Az utóbbi években egyes néger férfiak és nők hevesen szembefordultak ezzel az örökös „asszimilációs” igyekezettel, kihangsúlyozzák negroid vonásaikat, hajformájukat, és tudatosan vállalják „négerségüket”, teljes szívből magukévá téve az afrikai örökséget. Ám akár hajegyenesítőt használ a néger asszony, akár au naturel frizurájával kérkedve hangsúlyozza haja természetes jellegét, és akár elbújik a néger férfi egy csinos Ivy League öltöny „álarca” mögé, akár csak azért is farmerben jár a Student Nonviolent Coordinating Committee (SNCC, Erőszakmentes Akciók Koordinációs Diákbizottsága) tagjaihoz hasonlóan, így is, úgy is elsődlegesen a mindenütt jelenvaló faji tényezőre reagál, továbbra sem képes természetesen viselkedni, nem tudja magát az egyéni eredmények és a jellemvonások bevett mércéjével mérni. A néger önképét változatlanul a fehér ember társadalma szabja meg.

71

A gettó pszichológiája

A hiú ábrándok mentsvára A négerek közül sokan időnként a fantázia világába menekülnek, a fantázia pedig különböző életkorokban különböző formákat keres magának. Gyermekkorban az önáltatás még egyszerű: a gyerek úgy tehet, mintha valójában fehér volna. Amikor háromévesnél kisebb néger gyerekeknek fehér és néger babákat mutatnak, vagy arra kérik őket, hogy színezzenek ki gyerekfigurákat a maguk bőrszínére, sokan közülük „piszkosnak” vagy „rossznak” nevezik a fekete babákat, és a magukról készített képeket világos vagy valamilyen bizarr, például bíbor­színre festik. De a fantázia mégsem működik tökéletesen némelyik gyereknél, különösen az északiaknál, mert ha azt kérik tőlük, mutassák meg, melyik babához hasonlítanak, nem engedelmeskednek, hanem könnyekben törnek ki és elszaladnak. Hétéves korára a legtöbb néger gyerek már tudomásul veszi a valóságot, vagyis hogy fekete bőrű. De a szégyenbélyeg megmarad, mivel a gyerekeket arra kényszerítik, hogy alacsonyabb rendűnek tartsák magukat. Nagyon kevés vagy talán egyetlenegy olyan néger sem akad, aki egyszer s mindenkorra meg tudna szabadulni ettől a szégyenérzettől, önutálattól. A néger gyerekeknél a legsúlyosabb lelki sérülést az a szemlélet okozza, hogy az ember értéke a bőr színének közvetlen következménye. Mivel ebben az életkorban a gyerek főként az iskolában tevékenykedik, kisebbrendűségi érzete mindenekelőtt abban jelentkezik, hogy mint diák elveszti önbizalmát, nem lát indokot a tanulásra, és nem tudja, hogyan viselkedjék – ezért aztán önmagába húzódik, vagy éppen egyre hevesebben lázadozik. Ennek a korai sérülésnek hatásait nehéz eltüntetni, mert az a gyerek, aki nem tanul meg írni-olvasni, nemigen juthat jó álláshoz, és nem sokra viheti egy olyan társadalomban, amely megköveteli, hogy valaki művelt és jó modorú legyen. Mi több: a gettóbeli iskolákra általában jellemző alacsony színvonalú oktatás tovább fokozza a gyermek kisebbrendűségi érzetét, amelynek aztán rögtön alapot is kölcsönöz a gyenge előmenetel. Így tehát beindul az alantas foglalkozáshoz, rossz családi élethez vezető ördögi kör, amelyet csupán a leghathatósabb rehabilitációs eszközök bevetésével lehet megszakítani. A négerek még a gyermekéveiken túl, felnőttkorukban is a fehér bőrszín megszállottjai. Ettől egész életükben nem tudnak szabadulni. A Haryou feljegyzett egy tizenéves fiúk között folyó beszélgetést a hajviseletükről, amely híven tükrözi kényszerképzeteiket. „Ha olyan sima hajat visel, mint a fehérek, akkor tán jobban fognak bukni rá. Igen, esetleg seprűnek vagy pamacsnak fogják használni.

Hát akkor te mért viselsz »kefefrizurát?« Mért viselek kefefrizurát? Ez csak álca, megtévesztés. Azt hiszed, hülye vagyok?

Ez afféle piperkőc. Az ilyen hárét szereti. Tudja, szégyelli a haját. Rühelli, hogy fekete, és ezért félig ilyen, félig olyan akar lenni. Legszívesebben félvér volna. Mért, te mit gondolsz, mi történt, amikor a dédnagymamádat elkapták a réten? Láttál te már valaha ilyen világos bőrű afrikait? Láttál valaha olyan színű afrikait, mint te?

Nem. Na látod, pedig két kutyának csak kutyakölyke lehet.

De azért mégse kéne úgy odalenned a sima hajért. Hát azért legyek oda, hogy fekete vagyok?

Mit akarsz csinálni? Fehér sose lesz belőled.”

72

Nemiség és társadalmi rang A tizenéves négerek gyakran úgy próbálnak megbirkózni a gettó okozta reménytelenséggel, hogy valamilyen – többnyire társadalmi jellegű – szerepkört álmodnak maguknak. így például sok, félresiklott életű, antiszociális kamasz minden alap nélkül azzal kérkedik, milyen jól tájékozott a törvényellenes cselekmények és a szexualitás terén. Példaképük a gettó kisstílű bűnözője, színes egyénisége, fennhéjazó modora és hideg vakmerősége különös vonzerőt gyakorol rájuk. Egyesek stricinek állítják be magukat, mások meg azzal kérkednek, hogy sorsjegyüzérekkel állnak kapcsolatban. E példaképek iránt megnyilvánuló csodálatuk mégsem hiánytalan, inkább valamilyen furcsa vegyülék: tisztelet és megvetés, legfőképpen pedig reménytelenség keveredik benne egymással. Ezért aztán a kérdőívekre és felszínes interjúkra támaszkodó szociológusoknak előbb valahogyan ki kell bogozniuk a tettetés e kusza szövedékét, másként sosem juthatnak helytálló következtetésekre. A Haryounál megfigyelt fiatalok életében fontos szerepet játszottak a különféle képzelgések. Sok ilyen marginális, felfelé törekvő fiatalember a társai előtt egyetemi hallgatónak játszotta meg magát. Az egyik ifjonc azt mesélte barátainak, hogy pszichológiát tanul, beiratkozott egy általa nagyra becsült néger professzor óráira, és részletesen be is számolt az előadásokról. A fiú valójában már a középiskolából kimaradt. Mások egyetemisták módjára öltöztek, bejártak az egyetemre, a diákok közt forgolódtak, szerettek volna belevegyülni ebbe az áhított, de számukra elérhetetlen közösségbe. Megint mindenhová aktatáskát cipeltek magukkal, a szó szoros értelmében üresen. Az egyik fiú közönséges könyveket egyetemi borítólappal álcázott, és barátai jelenlétében úgy tett, mintha „tanulna”. Ezeknek a fiataloknak a többsége olvasás szempontjából ötödik vagy hatodik osztályos szinten mozgott, egyikük sem járt egyetemre. Egy másik ifjonc, aki szintén azt állította magáról, hogy egyetemista, atomfizikus szeretett volna lenni. Rendkívül meggyőzően beszélt fizikai és matematikai tanulmányairól, és hosszasan magyarázta, milyen fontos volna, hogy a négerek is betörjenek erre a munkaterületre. Csakhogy már az első évben kizárták a városi egyetem esti tanfolyamáról, ahová beiratkozott, mert nem látogatta az előadásokat. Fizikából a kezdő tanfolyamig sem jutott el, matematikából pedig már az alapfokú vizsgán elbukott. Sikertelenségének magyarázatául bonyolult történetet adott elő, és azt állította, hogy most állásba megy. Utóbb aztán be is számolt új állásáról: egy belvárosi luxusáruház vezetőképző tanfolyamán vesz részt, mesélte. Félreteszi a keresetét, hogy folytathassa atomfizikai tanulmányait az egyetemen. Nap mint nap aktatáskával a hóna alatt ment munkába. De igazság szerint nem vett részt semmiféle vezetőképző tanfolyamon, hanem mint raktárossegéd dolgozott. Képzelgései mögött mégis valódi tettvágy rejtőzött, álmodozásaiban volt némi igazság, mert ha idejében kezdtek volna vele foglalkozni, akár természettudós is válhatott volna belőle. Megvoltak hozzá a szellemi képességei. Csakhogy mint négert, olyan sérülések érték iskolai pályafutása legkezdetén, hogy már sem föl-föllobbanó vágyakozása, sem tagadhatatlan intelligenciája nem válthatták valóra az álmait. Elszántsága csak tiszavirág-életű volt, és leginkább puszta szavakban merült ki; tervei az öncsalás birodalmába tartoztak. Egyesek szemében komikusnak tűnhet a társadalmi szkizofrénia e megnyilvánulása, holott nem is nevetséges, hanem inkább sírnivaló.

Nemiség és társadalmi rang A felnőtt négerek önbecsülésének hiányáról számos tény tanúskodik: állásukban nem törekszenek előmenetelre, a fehérekkel nem mernek versenyre kelni; állampolgári ügyeikben fásultak, ezt mutatja az a közöny, amit a szavazás, a közösségi feladatokban való részvétel, a mások iránti felelősség dolgában mutatnak; családi életük ingatag; reménytelenségük felelőtlen magatartásba torkollik.

73

A gettó pszichológiája De mivel az amerikai életben az üzlethez hasonlóan a szexualitás a siker, és ennélfogva az egyéni értékek legfőbb fokmérője, a néger felnőtteken esett sérelem legszembeszökőbben, legtragikusabb félreérthetetlenséggel szexuális vonatkozásokban nyilvánul meg. A fehér társadalom a négereket alacsonyabb rendű lényeknek tekinti, ugyanakkor szexuális téren ki is zsákmányolja őket, és ez a következetlenség a kizsákmányolás áldozatai szemében megvetgendő álszentség. A négerek szerint miközben a fehérek a rabszolgaság ideje óta alacsonyabb rendűeknek tartják őket, és elítélik a fajok közti házasságot, miközben azt, hogy törvénytelen szexuális kapcsolatot tartsanak fenn néger nőkkel, mindenkor összeegyeztethetőnek tekintik a maguk magasabb státusával. Amerikában a fehér férfiak arra rendezkedtek be a történelem során, hogy egyaránt válogathassanak a fehér és a néger nők között, mindkettővel szemben a szexuális előjogot követelnek maguknak, és ezáltal igyekeznek a néger férfit megfosztani a férfiasságától. A néger férfi nem tudta sem megtartani, sem megvédeni az asszonyát. Az érdemleges verseny ilyetén korlátozását a fehér férfi azzal a paradox kifogással indokolta, hogy a néger férfi mohóságában durva és állatias, ezért a fehér asszonyok jobban teszik, ha félnek tőlük, és kerüljék őket. A helyzet iróniája, hogy a faji alacsonyabbrendűség státusa folytán a néger férfinak már azért is küzdeni kellett, hogy magát egyszerűen férfinak tekinthesse. A négerek körében régóta járja az a keserű tréfa, hogy a néger férfi meg kell hogy vesztegesse a feleségét, hogy hallgasson. Egyes előkelőbb néger nők, akik fehér férfiakhoz mentek feleségül, választásukat azzal a „felismeréssel” indokolják, hogy az ismeretségi körükhöz tartozó néger férfiak társadalmi rang, érdeklődési kör és ízlés szempontjából alacsonyabb rendűek a fehéreknél, és ezért élettársnak is kevésbé alkalmasak. Sok faji és nemi probléma ennek az önmagát beteljesítő jóslat eredményének tudható be. Az előkelő néger nő a néger férfit épp azért nem tartja kívánatos szexuális partnernek, mert a fehérek szemében alacsonyrendű. A fehér nők azt bizonygatják maguknak, hogy minél alacsonyabb rangú a férfi, annál kielégítőbb mint szexuális partner, ezzel szemben a felsőbb osztályhoz tartozó néger nő a szexuális vágyat a ranghoz kapcsolja, és sok néger férfit alacsonyabb státusa miatt nem tart kívánatosnak. Fogas kérdés, vajon a néger asszonyoknak ez a „meglátása” tényeken alapul-e, vagy pedig ezek az asszonyok csak magukévá teszik a fehér társadalomnak a néger férfiak alacsonyabbrendűségére vonatkozó nézetét, és ezért tételezik fel róluk, hogy gyengék. Viszont csalódott, izgalmat kereső fehér férfiak és nők, akik egész életükben azt hallották, hogy a néger primitív és gátlástalan, épp azok közt a négerek közt keresnek és találnak szexuális kielégülést, akik a többi négerrel való kapcsolatukban hidegek, tartózkodók, ellenségesek. Szexuális téren, úgy látszik, mindenki azt kapja meg, amit vár: az egyik kielégülést, a másik csalódást. A polgárjogi mozgalom eredményei nyomán a néger férfiaknak megnőtt az önbizalmuk, melynek egyik érdekes kísérőjelensége, hogy azoktól a néger nőktől, akik köztudomás szerint fehér közéleti személyiségeknek, különösen pedig a szegregáció szószólóinak szeretői, mind határozottabban követelik, hogy szakítsák meg ezt a viszonyt. A múltban a négerek általában elfojtották az efféle törvénytelen kapcsolatok feletti keserűségüket, tudomásul vették a fehér férfi önmagára és rájuk vonatkozó értékelését, és bizonyos mértékben megbocsátották a néger nőnek, hogy képtelen ellenállni a védettség és az anyagi haszon kísértésének. A legutóbbi évtizedben azonban a fehér személyiségek néger szeretőit egyre nyíltabb megvetésben részesítik, és az „ellenség” táborához tartozónak bélyegzik. Korábban a fehér férfiak ahhoz voltak szokva, hogy házasságon kívül is megkaphatják a néger nőket. Manapság viszont, amikor sok fehér férfi vesz el előkelőbb néger nőt, különösen olyat, aki jó nevet szerzett magának a színházi világban, mind több jele mutatkozik annak,

74

A néger matriarchátus és az eltorzult férfiasságkép hogy a néger nők – akárcsak azok a fehér férfiak, akik feleségül veszik őket – nagyobb értéket tulajdonítanak emberi méltóságuknak, mint régebben. Ám amíg a néger nők társadalmi rangot nyernek, amikor beházasodnak a fehér közösségbe, addig a néger férfiak, még az északiak is, változatlanul veszedelmeknek teszik ki magukat, ha át akarják lépni a faji határt, és megszegik ezt a mind közt legfélelmetesebb tilalmat. Egy ilyen tettért rettenetes árat kell fizetniük: Délen lincselés, gyilkosság, börtön, Északon társadalmi megvetés a büntetésük, de a legsúlyosabb következmény mégiscsak önbizalmuk megrendülése és az örökös szorongás. Nehéz lelkileg ellenállni a társadalmi rosszallás és az önmagunkban való kétkedés e bonyolult hatásainak, azzal együtt, hogy a törvény tűri, sőt védelmébe veszi ezt a nonkonformista magatartást. A néger férfiak új keletű, magabiztosabb szexuális önérzetének talán az lesz az egyik következménye, hogy mind a fehér, mind a néger nőkért nyíltabbá, hevesebbé válik a versengés a fehér és a néger férfiak között. Egy másik következménye pedig valószínűleg abban áll majd, hogy a fehér férfiak még az eddiginél is nagyobb ellenszenvvel fognak viseltetni a vegyes fajú házaspárok, és különösen ezek fehér nőtagjai iránt, ami persze csak azt mutatná, mennyire szeretnék megőrizni előnyös helyzetüket a versengésben. Fel kell tehát készülni arra, hogy a fehér férfiak gazdasági és politikai hatalmuk latbavetésével igyekeznek majd – anélkül, hogy ellenszenvük igazi forrását sejtenék – minél tovább elodázni a néger férfi társadalmi felemelkedését. A faji gyűlölködés felszámolásának fontos stációja lesz, amikor a néger és fehér férfiak és nők bárkivel összeházasodhatnak bűnhődés, kitaszítottság, megvetés és bűntudat nélkül.

A néger matriarchátus és az eltorzult férfiasságkép A néger családok szerkezetében és patológiájában mindig döntő szerepet játszott a szexuális hierarchia. A rabszolgaság idején a néger férfit következetesen „tenyészállatnak”, a néger nőt pedig elsősorban a szaporodásnak vagy a fehér férfi szexuális vágya kielégítésének eszközéül használták fel. Ezért a család folytonosságának egyedüli fenntartója az asszony volt, illetve a gyerekek függősége az anyjuktól. Ehhez társult még az a körülmény, hogy a néger férfiakat a rabszolgaság megszüntetése után is alantas, szolgai munkákhoz láncolták, s ezért azután a néger családban az asszony vált az uralkodó személyiséggé. Lelkileg a néger férfi sose tudta kielégíteni normális uralkodási vágyát. Az esetek többségében nem engedték meg neki, hogy állandó családfenntartó legyen, felesége és gyermekei előtt nem léphetett fel olyan emberként, akinek megvannak a lehetőségei és képességei ahhoz, hogy sikeresen vehesse fel a versenyt a politikai és gazdasági életben. Ennek következtében az önmagába vetett bizalma még inkább megrendült. Arra kényszerült, hogy önbizalmát olyan magatartásra építse, amely megfelel a néger férfiakról alkotott sztereotip képnek. Ezt a képet szexuális hév, felelőtlenség, fennhéjázó beszédmód, színészkedés jellemzi, valamint bizonyos kompenzáló teljesítmény a szórakoztatóipar és a sport terén, különösen az olyan sportágakban, mint a bokszolás, ahol a fizikai erő mások hasznára zsákmányolható ki. A néger férfi tehát arra kényszerült, hogy antiszociális, a világtól elrugaszkodott, társadalmilag felelőtlen módszerekkel erősítse meg a státusát. Szabadulási törekvése ebből a lelkileg kibírhatatlan helyzetből mintha közvetlen összefüggésben volna azzal, hogy gyakran otthagyja családját, és ezért a néger gettókban oly sok családi élet felborul. A néger asszonynak ezzel szemben össze kellett tartania a családot, neki kellett kijelölnie az életcélokat, ösztönöznie, bátorítania, védelmeznie mind a fiúkat, mind a lányokat. Kompen-

75

A gettó pszichológiája zációs jellegű befolyása állandósította a néger férfi szerepének amúgy is csökkent jelentőségét. A néger fiúknak tehát még azzal a problémával is szembe kellett nézniük, hogy nem lebegett előttük apai eszménykép, amelyhez viselkedésüket igazíthatták volna, és talán épp ez az egyik forrása annak a marginális néger körökben elterjedt nézetnek, hogy férfiatlan dolog tartós apai vagy férji kapcsolatokat fenntartani. Sok fiatalembernek egyszerre több nővel van futó kalandja anélkül, hogy bármelyikükkel szemben felelősséget érezne. A néger tizenéveseknél a hosszas udvarlás sosem vált úgy divattá, mint a fehéreknél; a négerek nem a stabil családi életnek megfelelő kapcsolatban találják meg a biztonságot – hiszen ilyesmit nemigen láttak életükben –, hanem az odahaza tapasztalt ingatag és időleges szexuális viszonyokban. A marginális néger ifjú általában a meghódított lányok számával igazolja a férfiasságát. Ezt a szembeszökő tényt a néger fiatalok közt előforduló törvénytelen gyermekek nagy száma is bizonyítja. A férfikép kompenzációs torzulása eredményeképpen a férfiasság tehát a szexuális potenciával mérhető. A középosztálybeli fehér és néger férfiak gyakran osztják két csoportra a nőket: a tisztességesekre, akiknek udvarolnak és akiket feleségül vesznek, és az olyanokra, akikkel kizárólag futó viszonyuk van, és akikkel kapcsolatban nem is gondolnak házasságra. Az alsóbb társadalmi osztályokhoz tartozó négerek bizonyos értelemben „felvilágosultabbak”, mert elvetik a tisztességes és nem tisztességes lányok közti antidemokratikus különbségtételt. A törvénytelen néger gyermekek magas száma nem a lazább erkölcsök vagy a nagyobb szabadosság következménye, inkább azt a tényt tükrözi, hogy a középosztálybeli fiatalokat kioktatják az óvszerek használatára és a házasság előtti és házasságon kívüli szexuális élet kockázatai elleni védekezésre. A középosztálybeli lány megteheti, hogy elveteti a gyerekét, vagy titokban szüli meg és azután örökbe adja. A marginális helyzetű fiatalok és a felfelé igyekvő négereknek legfeljebb ha bizonytalan ismereteik vannak a fogamzásgátlásról, a lányok pedig amúgy sem igen tesznek bármiféle óvintézkedést, már csak azért sem, mert az efféle ügyek intézését a férfiak dolgának, a férfiasság egyik ismérvének tekintik. E társadalmi rétegnél tehát a törvénytelen gyermekek nagy száma elsősorban a szegénységre és a tudatlanságra vezethető vissza. A középosztálybeli négerek a nemiség terén a marginális és az alacsonyabb társadalmi osztályokhoz tartozók hozzáállásával homlokegyenest ellentétes nézeteket vallanak. A középosztálybeliek rettegnek attól, hogy azonosítják őket azokkal a néger tömegekkel, amelyeknek világából kiszabadultak vagy kiszabadulni igyekeznek, és félelmük egyik gyújtópontjában épp a szexualitást találjuk. A középosztálybeli lányt többnyire olyan szigorúan őrzik, hogy ne élhessen normális szexuális életet, vagy pedig a lányt az óvszerek használatának minden csínjára-bínjára kitanítják. Szemében – a fehér középosztálybeli lányokhoz hasonlóan – a sze­ xua­litás társadalmi ranghoz és törekvésekhez kapcsolódik. Jó házasságot akar kötni, még arra is van reménye, hogy fehér férfihoz megy feleségül, és ezért mindenképp igyekszik elkerülni a házasságon kívüli terhességet. A gettó marginális helyzetű fiataljai bizonytalan futó viszonyaiktól talán még több szeretetet várnak, még hevesebben vágyakoznak vonzalomra és megértésre, mint a fiatalok általában. A személyes kapcsolat sokak számára kárpótlást nyújt a társadalmi számkivetettségért. Bizonyos értelemben arra kényszerülnek, hogy a legelemibb vágyakra szorítkozzanak, és ezért a szexualitás még annál is fontosabb szerepet játszik az életükben, mint ahogy gondolják. Szerelmi ügyeikben fölényesen viselkednek, igyekeznek közömbösnek, hidegnek mutatkozni, mégis nyilvánvaló, hogy életüket valósággal eluralja ez a sokrétű érzelmi ínség. A lánynak éppoly kevéssé vannak illúziói, mint a fiúnak. Ellentétben középosztálybeli kortársaikkal, akiknek szemében minden kapcsolatnak életre szólónak kell lennie, s ezért igyekez-

76

A néger matriarchátus és az eltorzult férfiasságkép nek egyvalaki mellett kitartani, az alsóbb társadalmi osztályhoz tartozó, marginális helyzetű néger lány realisztikusan ítéli meg a helyzetet. Nem számít arra, hogy megtarthatja a fiút. Fontos neki a nemiség, de a középosztálybeliektől eltérően nem a státus jelképét látja benne, amelynek segítségével fel lehetne emelkedni a rangosabb vagy a magasabb jövedelmű családok köreibe. A marginális néger ehelyett személyes elismertetésére használja ki nő voltát. Ha kívánják, ez már-már elég is neki. Szerelmi élete, bármilyen korlátozott legyen is társadalmi és lelki szempontból, tiszta, vagyis ártatlan, nem mocskolják be hátsó gondolatok. Számára, mint ahogy a fiúk esetében is, a szexualitás, a maga belső értékeivel, időhöz kötött; nem állatias ösztön, hanem az elfogadottság iránti heves emberi vágy megnyilvánulása; nem primitív, hanem kifinomult kapcsolat. Ez a kifinomult ártatlanság azt is magában rejti, hogy ha teherbe esik, minden vonakodás nélkül elfogadja a gyereket. A gettóban a törvénytelen gyerek nem jelent különösebb szégyent. Itt nincs olyan elvárás, hogy vetesse el vagy adja örökbe a gyereket, ahogy az a kiváltságosabb társadalmi rétegeknél szokás. A középosztály esetében a törvénytelen gyerek szégyene egyéni és családi törekvéseket hiúsít meg, ezzel szemben az alsóbb társadalmi osztályokhoz tartozó családoknál legfeljebb kicsit csökkenti a lány amúgy is korlátozott lehetőségeit, hisz egyébként se csinálhatott volna „jó partit” vagy juthatott volna feljebb a gazdasági és társadalmi ranglétrán. Sőt a gyerek inkább jelképe a lányanya asszony voltának, és talán még előnyös is számára, hogy van „valamije”. És a fiút, a törvénytelen gyerek apját sem éri veszteség, mert ugyan mire is vihetné az életben? A magasabb társadalmi státushoz vezető út valószínűleg úgyis zárva van előtte. A gettóbeli törvénytelen gyermekek problémáját nem lehet sem megérteni, sem megoldani olyasféle rosszindulatú, megtorlást követelő szellemben, mint amilyenből például az a javaslat született, hogy a leányanyától vonják meg a segélyt, ha még egy törvénytelen gyereket hoz világra. Az efféle elképzelések a maguk üres és olykor álszent moralizálásaival semmibe veszik a fiataloknak egyéniségük elismertetése utáni kétségbeesett sóvárgását, a vágyat, hogy legalább egy múló pillanatig – a sírig tartó hűség fogadkozásai nélkül is – jelentőségre tegyenek szert mások szemében. Ha egy lány másállapotba kerül, és a fiú elhagyja, vagy nem akarja feleségül venni, ennek többnyire az az oka, hogy egyikük se képes tartósan meghitt kapcsolatra: a testi vágyak kielégítését túlélő gyengédségre. Valószínűleg ösztönös realizmussal mindketten úgy ítélik meg a helyzetet, hogy másra nincs is lehetőség; aki többet vár vagy többet kíván, az óhatatlanul kiteszi magát a visszautasításnak, a fájdalomnak és a csalódásnak. Az örökös kitaszítottság élménye megmérgez minden kapcsolatot, és így a szerelmi életben is fel kell készülni, bele kell törődni a visszautasításba. Ez az illúziónélküliség onnét ered, hogy az élet egyéb területein sem szabad illúziókat táplálniuk. Túlságosan nagy kockázatot vállal, aki még annak is kiteszi magát, hogy egy tartósnak és hűségesnek ígérkező kapcsolatban végül is csalódások érjék,. A kapcsolatnak a maga belső értékén kívül nincs, mert nem is lehet más értéke. Az alsóbb társadalmi rétegekhez tartozó négerek többségénél a szexuális versengés túlnyomórészt heteroszexuális jellegű és szabad. A néger középosztály köreiben a szexuális szabadságot és annak megnyilvánulásait gyakran az alsóbb társadalmi státusszal azonosítják, ezért aztán sok férfi és nő gátlásokkal küszködik, és szexuális téren nem tud szabadon cselekedni. A férfiak közt szép számmal akad impotens, a nők közt frigid, és a férfiak és nők egyaránt tele vannak bűntudattal. Egyesek szexuális fogyatékosságaikat és csalódásaikat különféle képzelgésekkel kompenzálják, mesés képességeikkel hivalkodnak. Más középosztálybeli férfiak a nőkkel csak semmire sem kötelező, súlytalan kapcsolatokat tartanak fenn, és kerülnek minden egyéb alternatívát – homoszexualitást, heteroszexualitást vagy hivalkodást –, mivel

77

A gettó pszichológiája ezek azzal a kockázattal járnak, hogy többet kívánnak maguktól, mint amennyire erejükből telik. Az ilyenek tehát életüket üres és fásult szexualitásnélküliségben élik le. Visszahúzódnak minden elkötelezettséggel járó személyes kapcsolattól, így próbálnak menekülni sebezhetőségük veszélyei elől. Ha figyelembe vesszük e súlyos és bonyolult természetű ínséget, megérthetjük, hogy a faji alapon sérülést szenvedett négereknél miért a szexuális agresszivitáson múlik az egyén kiegyensúlyozottsága vagy annak hiánya. Ameddig az alsóbb társadalmi rétegekhez tartozó négereknek nincs módjuk a szabad verseny keretei közt betörni a középosztály társadalmilag elismert pozícióiba, addig továbbra is a nemi betegségek, a törvénytelen gyerekek és az ingatag családi élet fogja jellemezni a gettó életét. Ám ha végre el is jutunk idáig, akkor sem lehet arra számítani, hogy egy csapásra megszűnik a destruktív szexualitás. Ehelyett egy másik, egyesek szerint talán „magasabb” szintjére fog emelkedni, vagyis a négerek szexuális „túlkapásai” semmiben sem különböznek majd a tisztességesnek tekintett emberekéitől: ugyanúgy kiveszik majd a részüket a válásokból, az abortuszból, a házasságtörésből, a közép- és felsőbb osztályok szexuális kalandjainak legkülönfélébb avíttas és divatos formáiból. De még az sem kizárt, hogy egyesek eljutnak az egészséges szexuális beteljesültségig.

Fehér okoskodások Már a status quo legszenvedélyesebb védelmezői közül is csak kevesen merik megkockáztatni azt az állítást, hogy a szegregáció amerikai válfaja áldásos következményekkel jár. Ugyanakkor még mindig akadnak olyanok, akik azzal érvelnek, hogy a négerek alacsonyabbrendűsége és velükszületett jellembeli fogyatékosságai szükségessé teszik a szegregációt. Mások azzal hozakodnak elő, hogy a négerek könnyebben ki tudják magukban alakítani azokat a jellemvonásokat és tulajdonságokat, amelyek birtokában a fehér közösség hajlandó befogadni őket, ha mindaddig saját közösségükben élnek, amíg be nem bizonyítják, hogy érdemesek a töb­biekkel való társadalmi együttélésre. Ez az érvelés azonban megválaszolatlanul hagyja egyebek közt a következő kérdést: Milyen körülmények közt ítélhetik egyáltalán a négert érdemesnek arra, hogy másokkal együtt éljen, és hogyan fejlessze ki magában az „érdemesség” megkövetelte tulajdonságokat, ha éppenséggel olyan körülmények között él, amelyek állandósítják a javaslat propagálói által érdemtelennek minősített tulajdonságokat? „Mit tennék, ha Isten volnék, a négerek sorsának enyhítésére? – tette fel magának a kérdést a New York-i iskolák integrálásának egyik fehér ellenzője. – Ha Isten volnék – adta meg rá a választ, kétségtelenül abban a hiszemben, hogy ezzel együttérzésének ad kifejezést –, ha Isten volnék, mindenkit fehérnek teremtenék.”23 Érzékeny négerek szemében az ilyen szavak a legmélységesebb leereszkedésről árulkodnak, arról a meggyőződésről, hogy négernek lenni mindörökre szóló kitaszítottságot jelent. Ez a nézet még logikailag se következetes, hiszen – mint ahogy már említettük – ugyanaz a személy, aki utálkozva elfordul a négerektől, habozás nélkül szoros, sőt olykor meghitt kapcsolatot teremt némelyikükkel, például a szolgájával, cselédjével vagy szeretőjével, feltéve, hogy mindkét fél egyértelműen felismeri és tudomásul veszi a néger alacsonyabb rendű, illetve a fehér uralkodó pozícióját.

  New York Times Magazine, 1964. szeptember 20., 122. old.

23

78

Fehér okoskodások Az említett problémákra a választ nem egyetlen bűnben, hanem a társadalom legkülönfélébb, megalkuvó, cinkos megnyilvánulásaiban kell keresni. A kiváltságosak azonban érthetően szeretnék megkímélni magukat az elkerülhetetlen konfliktusoktól és szenvedésektől, ezért aztán hallani se akarnak arról, hogy bűnrészesek volnának e mélységes igazságtalanságokban. Az a törekvés, hogy az olyan súlyos társadalmi problémákat, mint a faji megkülönböztetés, a szegregáció és a gazdasági kizsákmányolás, elvont jogi, politikai, népgazdasági vagy lélektani szemléletben vizsgálják, mintha e soha nem szűnő problémák esetében nem is emberi szenvedésekről volna szó, annyira ellentmond a tapasztalati tényeknek, hogy csak védekezési módszernek minősíthető. A második világháború alatt a német nép zöme természetesen nem sejthette, mi játszódott le a haláltáborokban. 1964-ben Mississippi népének persze azt kellett hinnie, hogy a három polgárjogi harcos eltűnése és halála a polgárjogi mozgalom által kitervelt megtévesztő akció volt. A négerek általában előre tudták, hogy a New York-i esküdtszék nem is juthat más következtetésre, mint hogy kötelességteljesítés közben indokolt emberölést követett el az a fehér rendőr, aki megölt egy „zsebkésével rátámadó” tizenöt éves néger fiút. Az érzéketlenség ugyanis védekezési módszer. Primitívebb megnyilvánulásai közé tartoznak az olyan uralkodó nézetek, hogy a néger tömegek siralmas helyzete velükszületett faji alacsonyabbrendűségüknek tudható be; hogy a nyomornegyedek szennye és reménytelensége a nyomorgók hibájából fakad; hogy a társadalmi igazságtalanság áldozatai olyan, emberi színvonal alatti lények, akik saját maguk idézik elő és állandósítják a bajaikat; hogy a társadalom felelősebb és magasabb rendű rétegeinek nincs semmiféle kötelezettsége a „felelőtlenekkel” szemben, sőt éberen kell őrködniük, hogy az államhatalom a maga erejének teljes latbavetésével megoltalmazza őket és gyermekeiket ezektől a felelőtlen elemektől; és hogy a szegény sorsúak és kitaszítottak nyomorának bármilyen, ezzel ellentétes, együtt érző indoklása, elemzése csupán elrugaszkodott filantrópok és „jótét lelkek” szentimentalizmusára, naivitására vall. A társadalmi igazságtalanság következményeinek eltagadása terén ravaszabb, burkoltabb módszereket alkalmaznak azok a szociológusok, akik olyan elvont tudományos szemléletből indulnak ki, amely eleve lehetetlenné teszi az emberi kapcsolatok bárminemű érdemleges és eredményes tanulmányozását. A szociológiai kutatás jórészt teljesen értéktelen, mert a kutatók apró-cseprő adatok gyűjtésének szentelik idejüket, mintha ez volna a tudományos munka legfőbb érdeme és értelme. Nem árt elgondolkodni azon, hogy az Egyesült Államok Legfelső Bíróságának az iskolák integrálására hozott határozata óta eltelt tíz esztendőben mind több és több társadalomtudós tette vizsgálat tárgyává azoknak a pszichológiai és szo­cio­ lógiai adatoknak „tudományos érvényességét”, amelyeket a bíróság a szegregáció által okozott lelki sérülések bizonyítékaiként felsorolt. A Legfelső Bíróság határozatának meghozatala előtt e kritikusok egyike sem foglalkozott a szóban forgó adatokkal és azok értelmezésével, jóllehet a tanulmányok, amelyekből merítették őket, már sok esztendővel e nagy jelentőségű határozatban történt alkalmazásuk előtt megjelentek és a kritika rendelkezésére álltak. Egyes jogtudósok is vitatták a legfelsőbb bíróság döntésének helyességét, mégpedig azon az alapon, hogy a Brown-féle határozat nem valamilyen mérvadónak tekinthető, szilárd jogi bázison, hanem ingatag szociológiai és pszichológiai adatokon nyugszik. Ez a határozat ugyanis kimondta, hogy az olyan, egyes államok által hozott törvények, amelyek megkövetelik vagy megtűrik az állami iskolák szegregálását, megsértik a Tizennegyedik Kiegészítésének az egyenlő jogvédelemre vonatkozó cikkelyét. A jogtudósoknak ez a szintén csak purista álláspontja abban a meggyőződésben gyökerezik, amely szerint objektíven kívánatos, hogy az állandó igazságtalanságok emberi következményeit elfogulatlanul, kényszerű távolságot

79

A gettó pszichológiája tartva vizsgálják. Valószínű, hogy az álláspont inkább az egyéni lelkifurdalásssal és a morális konfliktusokba való közvetlen belebonyolódással szembeni tudat alatti védekezést szolgálja. A bírósági határozat nyelve és hangvétele viszont meglehetősen nehézzé teszi a szegregáció okozta emberi szenvedések semmibevételét. A bíróság egyszerű és félreérthetetlen szavakkal tárta fel a valóságot. 24 „Ha hasonló korú és végzettségű társaiktól kizárólag fajuk miatt elkülönítik őket, ezzel a társadalmi státusukat illetően olyan kisebbrendűségi érzetet keltenek bennük, amely valószínűleg soha többé nem orvosolható lelki sérülésekhez vezet. Ennek az elkülönítésnek az oktatási lehetőségekre gyakorolt hatását helyesen állapította meg a kansasi ügyben hozott bírósági határozat, amely azonban mégis elmarasztalta a néger panasztevőket: A fehér és színes bőrű gyerekeknek elkülönítése az állami iskolákban az utóbbiakra káros hatással van. A következmények még súlyosabbak, ha azokat a törvény szentesíti, mert a faji elkülönítés elvét általában véve a néger embercsoport alacsonyabbrendűsége jelének tekintik. Az alacsonyabbrendűség érzete befolyásolja a gyermekek tanulási készségét. A törvény által szentesített szegregáció tehát alkalmas arra, hogy visszavesse a néger gyermekek tanulmányi és szellemi fejlődését, és megfossza őket mindazoktól az előnyöktől, amelyekben a fajilag integrált iskolarendszer keretei közt részesülhetnének.” A határozat tehát mellőzte a ködösítő jogi szakkifejezéseket, a szociológiai zsargon kétértelműségeit, és ehelyett közérthető szavakba foglalta a kisemmizett, megbélyegzett emberi lények leküzdhetetlen szorongását. A hideg, tárgyilagos szemlélet mögött valójában az a határozott óhaj húzódik meg, hogy szemet hunyhassunk az embertársainkkal szemben elkövetett brutalitások tagadhatatlan bizonyítékai felett. Ez a törekvés talán legvilágosabban, bár némileg árnyaltabban, egyes szociális gondozók elfogulatlan „professzionalizmusában”, valamint számos pszichiáter és klinikai pszichológus szelektív – azaz csak bizonyos személyekre kiterjedő – megállapításaiban jelentkezik. Ezeknek a „segítségnyújtási területeknek” egyik-másik dolgozója tárgyilagosnak tekinti és gyakran védelmébe veszi az olyan hozzáállást, amelyben maga a gondozott inkább érzéketlenséget lát. Az ilyen szakemberek továbbá kizárólag az egyén problémáival foglalkoznak, arra törekszenek, hogy mindenkit feltevéseik áttekinthető rendszerébe skatulyázzanak be, mert így elkerülhetik, hogy az egyén gyötrelmei mögött meghúzódó kínos, elembertelenítő társadalmi valósággal is szembe kelljen nézniük. Szemléletük a társadalmi panorámát a „gondozott” egyén impulzusaira, erényeire és gyarlóságaira szűkíti le – minthogyha mindezt el lehetne választani életének igazságtalanságaitól és patologikus jelenségeitől –, mert ily módon nem kell foglalkozniuk a társadalmi igazságtalanságok jellegének és eredetének súlyos problematikájával, nem kell vállalniuk a kockázatot, hogy esetleg összeütközésbe kerülnek azzal a százféle érdekeltséggel, amely a nyomorgók és kitaszítottak problémáinak állandósításához fűződik. Ez a fajta magatartás már szakmai kiképzésük jellegéből is következik, amit alátámaszt a középosztállyal való bevallott és cáfolhatatlan azonosulásuk, valamint az a bonyolult szerep, amelyet mint a kiváltságos osztályok képviselői játszanak. Maguk a szakemberek is hangsúlyozzák, hogy a nyomasztó bürokratikus rutineljárások és az emberi szenvedés kóreseteinek súlyos terhe lehetetlenné teszi az igazi törődést, és hogy ilyen adottságok mellett még a legérzékenyebbek is bizonytalanok, tehetetlenek, nem tudják, miképpen nézzenek szembe a társadalmi átalakulás problémájával. Bár egyáltalában nem   Brown, v. Board of Education (Brown kontra Oktatási Bizottság), 347. U. S. 483. (1954).

24

80

Erkölcsi tárgyilagosság meglepő, hogy együttérzésüket előbb-utóbb hajlamosak alárendelni az alkalmazkodás vágyának, azt mégis nehezen tudják megérteni, tevékenységük miért nem járul hozzá a szegény sorsúak alapvető problémáinak enyhítéséhez. Egyes teoretikusok és gyakorlati szakemberek azt állítják, hogy se hatáskörük, se képzettségük nem teszi lehetővé számukra a munkásosztály és az alacsony státusúak megsegítését, egyrészt mivel problémáik pszichoszociális jellegűek, másrészt mert maguk a gondozottak „hozzáférhetetlenek”, nem közelíthetők meg azokkal a pszichoterápiai és esettanulmányi módszerekkel, amelyek általában beválnak a középosztálybeli személyeknél. Előfordulnak, akik arra szűkítik le feladatukat, hogy a középosztály beszédmódját, magatartását, öltözködését, értékrendjét, problémákkal és érzelmekkel kapcsolatos reakcióit példaképül állítsák a gondozottak elé. Társadalmi helyzetük és pszichológiai távolságtartásuk miatt egyenesen szánalmas a szociális gondozóknak az „ügyfelek” „megértésére” irányuló törekvése, mivel a gondozott problémái­ nak még a legelemibb átérzése is hiányzik belőlük. Ezért az effajta „terápiás” kapcsolatnak más nem is lehet a kimondott vagy ki nem mondott célja, mint segíteni a gondozottat, hogy „hozzáidomuljon” élete realitásaihoz, visszatartani őt attól, hogy antiszociális vagy önpusztító módon „élje ki” lázadását, ahelyett hogy társadalma állandósult patologikus viszonyai között fejtene ki eredményesebb tevékenységet. Ezek a célok tehát összhangban vannak a középosztály status quo iránti igényével, valamint e szakemberek mesterkélten jóindulatú modorával, viszolygást keltve a munkásosztályban, amelynek köreiben kizárólag a mindennapi élet közvetlen és nyomasztó realitásainak van jelentősége. A középosztálybeliek szemében ez a magatartás kevésbé visszataszító, ami híven tükrözi, milyen mértékben válik az alakoskodás és a védekező jellegű tárgyilagosság a középosztály alkalmazkodási normájává – különösképp egy olyan társadalomban, amely egyszerűen tudomásul veszi az igazságtalanságok meglétét. Ez nem jelenti, hogy az egyéni gyógykezelés szükségtelen és mindenképpen hatástalan, inkább arra utal, hogy az efféle módszerek nem lehetnek hatásosak olyan esetekben, amikor a környezettel való egyéni meghasonlottság társadalmi bajokban gyökerezik. A kérdést tehát helyesen így kell feltenni: vajon nem az-e az igazi neurózis, ha valaki hozzáidomul a társadalmi igazságtalanságokhoz, vagy pedig közönnyel viseltetik irányukban, és nem az egészség jele-e a lázadás?

Erkölcsi tárgyilagosság A tudományos szemléletnek tagadhatatlanul nagy szüksége van a tárgyilagosságra, mert figyel­meztet arra a veszélyre, hogy az elfogultság és előítélet akadályt gördít az igazság keresése elé, elhomályosítja az igazság értelmét. De a tárgyilagosság sajnos túlságosan is gyakran valamiféle fétissé válik, és ilyenkor gátolja az igazság megragadását, különösen ha fájdalmas és súlyos morális felismerésekről van szó. A jog- és természettudomány, valamint az emberi kapcsolatok terén a tárgyilagosság jellege igen bonyolult problémát rejt magában, amit nem lehet olyanképpen megoldani, hogy a tárgyilagosságot egyszerűen az érzelem és értékítélet kiküszöbölésével azonosítjuk. Az olyan tárgyilagosság, amely a pszichológiai realitásoktól való távolságtartást vagy menekvést írja elő, korlátozza a megértés lehetőségeit, és csak a problémák megkerülésére jó. A társadalomtudományok terén a tárgyilagosság kultuszát gyakran a „pártatlanság” álláspontjával hozzák kapcsolatba. Ez a fajta tárgyilagosság végső soron egyenlő a tudatlansággal. Amikor az amerikai Kelet egyik leghíresebb egyetemének szociálpszichológiai intézete jelentős összegű szubvenciót kapott egy faji kapcsolatokat

81

A gettó pszichológiája kutató tanszék felállítására, a tanszékvezető keresésekor az intézet felelős vezetői elhatározták, hogy a legelfogulatlanabb személy kiválasztása érdekében olyan jelentkezőt eleve nem vesznek figyelembe, aki már szélesebb körű tevékenységet folytatott a faji kapcsolatok kutatása terén. A végén valóban egy olyan személyt neveztek ki, akinek egyáltalán semmiféle tapasztalata sem volt ezen a téren, hanem addig elsősorban a kísérleti pszichológián belül a vizuális megkülönböztetés problémájával foglalkozott. Ki tudja, nem az a feltevés döntötte-e el e választásukat, hogy az amerikai faji kapcsolatok problematikájának megoldását az emberi recehártya pálcikáinak és csapjainak abban az alapvető képességében kell keresni, hogy meg tudja különböztetni egymástól a színeket?! De képzeljük csak el, milyen szembeszökően abszurd ötlet volna, ha valamelyik egyetem atomfizikai tanszékét olyan személyre bíznák, aki azért tudja majd elfogulatlanul ellátni feladatát, mert nem rendelkezik semmiféle tapasztalattal a munkaterületén! Igen sokatmondó, hogy a faji kapcsolatok terén egy efféle választást egyáltalán nem tartottak képtelenségnek a tudósok. Holott kétségtelen, hogy ahol fontos pszichológiai és erkölcsi kérdésekről van szó, ott az érdekeltség és az elkötelezettség hiánya, az érzelmek kiküszöbölése nem a bölcsesség vagy a tárgyilagosság, hanem legjobb esetben is csak a tudomány szellemét sértő naivitás jele. Ahol a tények közt az emberi érzelmek is szerepet kapnak, ott nem lehet azokat figyelmen kívül hagyni. Ha adott esetben a harag a megfelelő érzelmi reakció, magát az igazságot szorítja korlátok közé az olyan kutató, aki nem hajlandó felismerni és tudomásul venni a harag mibenlétét, sőt igyekszik kibújni az érzelem hatása alól, mintha ez óhatatlanul beszennyezné az igazságot. Pedig ha egy tudós például a náci koncentrációs táborok tanulmányozása során nem érezne felháborodást, korántsem neveznénk őt elfogulatlannak, hanem inkább attól tartanánk, hogy elvesztette józan eszét és morális ítélőképességét. Az érzelem ugyan eltorzíthatja az ítélőképességet, de még sokkal inkább torzíthat az érzelem hiánya. Aki bizonyos jelenségek, mondjuk, a szeretet vagy a barátság tanulmányozásakor kizárólag számszerű mérésekre és elemzésekre összpontosítja a figyelmét, alapvetően torz módon fogja fel a jelenség mibenlétét. Nem hozzátesz valamit az igazsághoz, hanem éppenséggel elvesz belőle. Már egy hipotézis puszta felállításával is eltávolodunk a szó szoros értelmében vett tárgyila­ gosságtól, amennyiben tárgyilagosságon tökéletes előítélet-mentességet értünk. A tárgyilagosságnak nem az a módja, hogy kerüljük a hipotézisek felállítását, hanem az, hogy a hipotézis alátámasztása érdekében összegyűjtött bizonyítékokat szigorú vizsgálatnak vessük alá, és így, amennyire csak lehetséges, megakadályozzuk a tények bármilyen elferdítését. Ha valaki igen érdekelt abban, milyen választ kap egy felmerült kérdésre, fokozottabb gonddal fogja vizsgálni a bizonyítékokat, mint hogyha a válasz semmiféle személyes következménnyel nem jár a számára. A tudományos munka teljesen indokolatlan korlátozása volna, ha megtagadnánk tőle a jogot, hogy ilyen jelenségekkel is foglalkozzék, hiszen az erkölcsi döntéseknek – minden más döntéshez hasonlóan – szintén tényeken kell alapulniuk. A felelősségteljes tárgyilagosság az egész valóságra, nem csak annak egy szeletére terjed ki.

82

A gettó patológiája A fekete gettó intézményesített, krónikus, önmagát állandósító patológia, és meddő a hatalom birtokosainak minden igyekezete, hogy ezt a betegséget korlátok közé szorítsák, nehogy a „szélesebb társadalmat” is megfertőzze. Ebből az következik, hogy a társadalmi szervezetlenség és kóros állapot olyan tüneteivel találkozzunk itt, mint a fiatalkorú bűnözés, a fiatalok közti nemi betegségek, a kábítószerfogyasztás, a törvénytelen gyermekek, a gyilkosság és az öngyilkosság. A társadalmi patológiának mindezen megnyilvánulásaiban valóban bővelkedik a gettó, kivéve az öngyilkosságot. Az öngyilkossági statisztika az egyetlen, ahol Harlem alatta marad az egész New Yorkra vonatkozó adatoknak. A gettó patológiája nemcsak hogy állandósítja önmagát, hanem az egyik kórból keletkezik a másik. A gettó gyermeke többnyire házasságon kívül, felbomlott családi kötelékek körülményei közt jön a világra, a családi és társadalmi élet instabilitása pedig melegágya a bűnözésnek, kábítószer-fogyasztásnak és az erőszakos cselekményeknek. Az instabilitásnak és a bűnözésnek képtelenség rendőrségi úton, a törvényes büntetés állítólagos elriasztó hatása révén gátat vetni, hiszen az egyedi bűnesetek nem bűnözési hajlamnak vagy szándékos gonoszságnak tulajdoníthatók, hanem inkább a közösségben magában eluralkodott fertőző betegség tüneteinek kell őket tekinteni.

Érzelmi betegségek A fekete gettó érzelmi betegségeinek skálája a szorongásokkal teli, de „normális” egyénektől a pszichotikus bűnözőkig terjed. Egy pillanatig se lehet vitás, hogy az Amerika-szerte érzékelhető rasszizmus káros hatással van a személyiség fejlődésére és az egyén lelki egyensúlyára. De más kimutatni, hogy az előítéletek kárt tesznek az egyénben, és megint más azt bebizonyítani, hogy egy adott esetben az előítéletek és azoknak társadalmi következményei felelősek az egyén lelki megbetegedéséért. Sok esetben világosan meg lehet állapítani az összefüggést egyfelől a fekete gettó jelensége, másfelől az egyén romboló hajlama és vis�szahúzódása között, ám van, hogy nem ilyen határozott a kapcsolat. Az egyéni pszichózis és neurózis jellegét, mértékét illetően a gettóban nemigen állnak a rendelkezésünkre adatok, és kiértékelésük sem könnyű feladat. A gettókban viszonylag kevés a néger vagy fehér idegorvos; a négerek körében sosem dívott úgy a pszichoterápia, mint a fehér közép- és felsőbb osztálybeli városi közösségekben, aminek elsősorban az a magyarázata, hogy a középosztály a fehér társadalomnak központi csoportja, a néger társadalomnak azonban nem az. Az egyéni kezelés általában azoknak az ápolására szorítkozik, akik már annyira súlyos és veszélyes állapotban vannak, hogy a társadalom kénytelen közbeavatkozni – ilyenkor főleg zárt intézeti kezelésre kerül sor –, vagy pedig olyan, kevésbé súlyos betegek gyógyítására, akik anyagi körülményeiknél fogva képesek és akarják is kezeltetni magukat. A jelenlegi körülmények között egyenesen meglepő volna, ha több néger részesülne huzamosabban önként igénybe vett egyéni gyógykezelésben, bár a számuk kétségtelenül emelkedni fog, mihelyt a négerek jobb állásokhoz jutnak, és ezáltal a hosszabb ideig tartó terápia költségeit is képesek lesznek kifizetni, és fel is ismerik majd, ha kezelésre szorulnak.

83

A gettó patológiája A fekete gettó patologikus vonásainak ismeretében érthető, hogy az állami és városi ideggyógyintézetekben kezelt négerek száma igen magas. Az állami elmegyógyintézetekben ápoltak között – New York valamennyi körzetét figyelembe véve – a harlemiek vannak a legtöbben. Itt tízezer személyre számítva az arányszám 38,5, szemben a város többi részével, ahol az átlagos arány csupán 13. New York elmegyógyászati tanácsa kutatási és tervezési osztályának 1961. évi adatai szerint „New York összlakosságának 3 százaléka lakik Central Harlemben, viszont az állami kórházba beutaltak 6,5 százaléka esik erre a negyedre, és így egész New Yorkban innen kerülnek a legtöbben kórházba.”25 Ámde az állami kórházakban ápoltak száma csak egyik mércéje az elmebetegségek elterjedtségének, és ha ismernénk a magánkórházakban, a lakásukon és a munkahelyükön gyógykezeltekre vonatkozó statisztikai adatokat, kiderülne, hogy jóval alacsonyabb a gettóbeli ápoltak számaránya a fehérekéhez képest. A diagnosztizálatlan és kezelésben nem részesülő betegekre nézve természetesen nem állnak statisztikai adatok a rendelkezésünkre. A városi néger közösségekben oly elterjedt lelki betegségek tényleges előfordulási arányát eddig még nem tették vizsgálat tárgyává, holott erre sürgős szükség volna. Ilyen körülmények közt csak találgatni lehet, vajon annyira általános-e a fekete gettó patológiája, hogy a lelki zavarok már nem is jelentkeznek itt olyan feltűnően, mint másutt? Vagy tán a városi kormányzat kevesebb figyelmet fordít a gettóban tapasztalható kóros tünetekre, mert tudat alatt kevésbé érdekli, hogy az ottaniakat megvédje a veszélyekkel szemben? Vagy a gettóban a családtagok és barátok kevésbé hajlandók jelenteni – esetleg nem is ismerik fel – a betegséget? Vagy bizonyos lelki betegségekben szenvedő egyének más patologikus okok, például kábítószer-fogyasztás, bűnözés vagy emberölés miatt eleve zárt intézetekben vannak, és így idegbetegségüket nem állapították meg, és nem is kezelték? Esetleg a gettóbeli erőszakos cselekmények az érzelmek oly kiélési formái, amelyek más kultúrkörülmények közt önemésztő fóbiákban és lelki depressziókban jelentkeznének? Talán a gettó lakói annyira idegenkednek a kórházaktól és szociális intézményektől, hogy nem is hajlandók igénybe venni a segítségüket? Vagy a szociális intézmények előnyben részesítik a „hozzáférhető” gondozottakat, és így közvetett módon eleve kirostálják a leendő néger pácienseket? 1962-ben közzétettek egy Közép-Manhattanben végzett környezettanulmányokon alapuló elmekórtani jelentést, amely szerint a megvizsgált körzet lakosságának egyharmada bizonyos mértékig lelkibeteg. 26 Mit mutatna egy ilyen vizsgálat a néger gettókra vonatkozóan? És ilyen vizsgálatok hiányában az elmegyógyintézeti felvételek számát többnek tekinthetjük-e megközelítő értékű támpontnál? Lehet, hogy az ország fekete gettóiban felmerülő problémák annyira lekötik az ottaniak energiáit, hogy lelki betegségekre már nem is marad erejük? Hogy maga a lelki betegség – hacsak nem valamilyen súlyos és veszélyes elmebajról van szó – a közép és felsőbb társadalmi osztályok fényűzése? Akármit is mondjanak is a néger gettóban előforduló lelki betegségek gyakoriságára és kiváltó okaira vonatkozó adatok, annyi bizonyos, hogy a gyógyászati lehetőségek nem kielégítőek. Harlemben például négy intézmény található lelki zavarokban szenvedő gyere-

25   New York Állam Egészségügyi Minisztériuma Elmegyógyászati Főosztályának (New York State Department of Mental Hygiene) az 1961. március 31-vel végződő évre vonatkozó kiadatlan közleményeiből. Idézi New York Város Elmegyógyászati Tanácsa Kutatási és Tervezési Osztálya (Research and Planning Division, New York City Community Health Board), 21–22. old., 764. sz. kiadatlan jelentés. 26   Leo Srole, Thomas S. L angner, Stanley P. Michael, Marvin K. Opler, Thomas A. C. Rennie: Mental Health in the Metropolis, The Midtown Manhattan Study (Elmebetegség New Yorkban. A közép-manhattani helyzet), I. kötet, McGraw-Hill, New York, 1962.

84

Gyilkosság és öngyilkosság kek részére, ezek közül kettő köz-, kettő pedig magánkórház. Három ilyen intézmény közlése szerint osztályaikon 560 huszonnégy éven aluli fiatalt ápolnak. 27 De ha az Országos Elmekórtani Intézet becsült adataiból kiindulva feltételezzük, hogy az összlakosság minden tizedik tagja lelkibeteg, akkor csak magában Harlemben több mint tizenkétszer ennyi fiatal szorul ápolásra, a felnőtteket nem is számítva.

Gyilkosság és öngyilkosság Az emberölés arányszáma, az egyéb bűntényekhez hasonlóan megdöbbentően magas a gettókban: Harlemben a New York-inak csaknem hatszorosa. 28 Egy körülbelül tizennégy háztömböt magában foglaló területen pedig ez az arányszám az egész városénak tizenötszöröse. Ezen a környéken – az Ötödik és a Lenox sugárút, illetve a 126. és a 140. utca között – a legszörnyűbb a gettó fizikai és emberi nyomorúsága. Viszont épp erre a környékre, ahol 17 089 ember él, tervezték a harlemi középosztály legszebb, legújabb lakótömbjeit, hogy megakadályozzák a környék további hanyatlását. Csak itt tizenhárom személyt öltek meg 1961-ben. Ezzel szemben az öngyilkosságok előfordulása alacsonyabb a gettóban a New York-i átlaghoz képest, a harlemi arányszám ugyanis százezer főre számítva 8,2, a városé pedig 9,7. A négerek, valamint a többségében négerek lakta területek öngyilkossági arányszáma általában országszerte alacsony. Ennek az általános tapasztalatnak a magyarázata fölött még egyre folyik a vita. Az egyik álláspont szerint az alacsony öngyilkossági arányszám magas szintű társadalmi homogeneitást tükröz. Egy másik nézet szerint a magas öngyilkossági arányszám a középosztályra jellemző féktelen versengés kísérője. Ebből a szempontból, ha 1961-ben néggyel több öngyilkosság történik a Harlemben, ezt a városrészt is az amerikai életforma fősodrába tartozónak kellene tekintenünk. Csakhogy Harlem három körzetében az öngyilkossági arányszám az egész városénak csaknem kétszerese. A legmagasabb értéket (a legfrissebb, 1961. évi adatok szerint 21  : 100  000) a társadalmilag és gazdaságilag életképes Columbia Egyetem és Morningside Heights körzettel érintkező nyugati peremvidéken találjuk, ahol viszont az emberölési arányszám alacsonyabb a gettó átlagánál. A második legmagasabb (18  : 100  000) öngyilkossági arányszámú körzet emberölési arányszáma szintén átlagon aluli: itt laknak a szilárd középosztálybeli, sőt elit családok utolsó harlemi maradványai. Errefelé, a 138. és 139. utca táján állnak azok az öreg villák, amelyeket a századforduló táján Stanford White épített a fehér felsőbb osztályok számára. Az 1920-as és 1930-as években Strivers’ Row-nak – Iparkodók Sorának – nevezték el a környéket, mint az új néger lakók felfelé törekvésének jelképét. Harlem legjobb nevű orvosai és fogászai közül többeknek ezekben az utcákban van a rendelőjük, és némelyik még itt is lakik. Sok ilyen régi család kitart e környék mellett, elkeseredetten igyekezve gátat vetni a lopakodó gettómételynek, még ha ez az igyekezet kevés sikerrel kecsegtet is egy olyan vidéken, ahol az öreg villákat lassanként bérházakká alakítják át.

  A rendelkezésre álló adatok csak két gettóbeli magánintézményre vonatkoznak, a harmadik intézmény helyileg a gettón kívül fekszik, de ápoltjainak 90 százaléka harlemi. 28   Egy kétharmad részében néger körzetre vonatkozó 1961. évi St. Louis-i adatgyűjtés szerint e körzet emberölési arányszáma a városénak több mint a kétszerese volt. Kizárólag négerekre lebontott statisztika azonban nem áll a rendelkezésünkre. 27

85

A gettó patológiája Az öngyilkosságok gyakorisága tehát Harlemben, mint mindenütt másutt is, a magasabb társadalmi pozíció és az ezzel együtt járó szorongás és stressz függvénye. Ahol sűrű az előfordulása a harlemi gettóban, ott az emberöléshez hasonló méreteket ölt. Érdemes elgondolkodni a harlemi emberölési és öngyilkossági arányszámok viszonylagos különbségén. Az öngyilkosságot mint befelé forduló agressziót is felfoghatjuk. E tekintetben, egy-két körzetét kivéve, Harlem elmarad a többi városrész mögött. A gyilkosság ezzel szemben a kifelé irányuló agresszió szélsőséges formájának felel meg. Ebből a szempontból Harlem elöl jár. Tudni kell azt is, hogy az emberölési esetek áldozatai, mind a gettóban, mind másutt, túlnyomórészt barátok és rokonok, nem pedig a rettegett és gyűlölt „tej-képűek”. Ezért aztán a közösség társadalmi patológiáját illetően azt a fájdalmas következtetést vonhatjuk le, hogy a kór elsősorban a közeli ismerősök, illetve a gettó többi áldozata elleni agresszióban testesül meg. Ezek szerint az elnyomás áldozata inkább sorstársát támadja meg, mintsem hogy a rettegett elnyomó ellen vetemednék erőszakra. A gettó magas emberölési arányszámát előidéző tényezők sorába tartoznak még a puszta népsűrűségből eredő társadalmi súrlódások, a korlátok közé szorított élet céltalansága és értéktelensége, valamint az a tény, hogy a négerek által elkövetett fehérek elleni erőszakos bűncselekményeket rendszerint szigorúbban büntetik, mint egy másik néger ellen elkövetett hasonló tettet. Szembe kell néznünk azzal a nyugtalanító lehetőséggel is, hogy a gettóban azért olyan állandó az emberölések magas száma, mert – és ez a gettóban történő emberi kizsákmányolás jelenségegyüttesének egyik vetülete – ha nem is biztatják erre az embereket, de nem is gátolják meg őket benne. A gettót illetően a bűnözést és az erőszakosságot kimondatlanul, sőt olykor kimondva is normálisnak tekintik, és mivel az áldozatok is alacsony társadalmi helyzetben lévő emberek, a rendőrség sem olyan éber és hatékony, mint egyébként. Ez is híven példázza, hogy a gettó kénytelen tehetetlenül tűrni a hatóságok kötelességmulasztását, jelen esetben a polgárok megfelelő védelmének elhanyagolását. Ami az öngyilkosságot illeti, gyakorisága előreláthatólag inkább növekedni, mint csökkenni fog, mihelyt a gettó lakóit beengedik az amerikai társadalmi élet fősodrába. A teljes boldogságra, ahogy ezt az országos öngyilkossági statisztika is mutatja, egyetlen társadalomban sem lehet bizton rátalálni, az amerikai néger mégis el van szánva rá, hogy – annak minden gondjával és bajával együtt – részesévé váljon a nemzeti összkultúrának.

Bűnözés A fiatalkorúak bűnözése, a kábítószer-függőség és az egyéb bűncselekmények rendkívül súlyos problémát jelentenek valamennyi fekete gettóban. Egy 1961. évi St. Louis-i vizsgálat az egyik, 60 százalékban néger lakosságú negyedre vonatkozóan megállapította, hogy a bűnözés arányszáma a város többi részére vonatkozó adatok háromszorosa. Hasonló vizsgálatot folytattak le 1963-ban egy nagy-bostoni, negyedrészt négerek lakta gettóban, ahol csaknem a teljes bostoni néger lakosság él, és azt találták, hogy egész Bostonhoz viszonyítva itt négyszeres a bűnözési arányszám. Egy minneapolisi gettóban 1960-ban a bűnözési arányszám majdnem kétszer akkora volt, mint a város többi részében. Egy 1961. évi jelentés szerint ugyanezt tapasztalták Cleveland túlnyomórészt néger lakosságú Hough körzetében is. Syracuse-ban 1962-ben egy 80 százalékban néger népességű gettóban hasonlóképpen kétszer akkora bűnözési arányszámot állapítottak meg. 1962-ben Harlemben a hét és húsz év közti fiatalokra vonatkoztatva az arány 109,3  : 1000 volt, szemben az egész New Yorkra

86

Bűnözés érvényes ugyanez évi 46,5 : 1000 arányszámmal. A megelőző tíz esztendőben a harlembeli bűnözési arányszám állandóan több mint kétszer akkora volt, mint a város többi részében. A gettóban élő fiatalkorúak bűnözésének problematikájával kapcsolatban mégsem annyira a bűncselekményeknek a város többi részéhez képest aránytalan gyakorisága tűnhet különösnek, mint inkább az a körülmény, hogy egy ennyire nyilvánvalóan kóros társadalomban olyan sok fiatalkorú – a gettók zömében több mint 90 százalék – nem kerül közvetlen összeütközésbe a törvénnyel. Fontos adat ez, mert világosan mutatja, milyen erős az emberi ellenálló -képesség. Viszont fel kell vetnünk a kérdést, melyik társadalom engedheti meg magának az emberi erőforrások olyan mérvű tékozlását, hogy fiatalkorú tagjainak 10 százalékát bűnözőnek minősítsék? Amellett pusztán a bűnözési statisztikából – márpedig a társadalom elsősorban ebből próbál tájékozódni – senki se tudhatja, hogy ezen kívül még hány és hány gettóbeli fiatal adja át magát fásultságában és elkeseredésében az antiszociális életmódnak. A bűnözési statisztika inkább elhomályosítja, mint tisztázza a helyzetet, nemcsak a források és meghatározások megbízhatatlansága miatt, nemcsak mert az adatok értelmezését megnehezítik az olyan kapcsolódó kérdések, mint például az elhanyagolt vagy cserbenhagyott gyermekek ügye, hanem azért is, mert a statisztika csupán érintőlegesen szól a valódi problémákról. Így például a harlemi gettó ifjúságának jelentős hányada nemi beteg, a 21 éven aluliak körében hatszor annyi nemi beteg van, mint általában véve New Yorkban, vagyis tízezer főre számítva 110,3, szemben a város egészére vonatkozó 17,2-es adattal. 29 Ez az aránytalanság egy az egyben az alsóbb társadalmi rétegekhez tartozó négerek családi életének ingatagságának, a néger férfiak foglalkozásbeli és lélektani téren tapasztalható szisztematikus enerválódásának tudható be, mivel ezek a körülmények állnak az alacsony szintű személyes higiéniai szokások hátterében. Ugyanez érvényes a házasságon kívül született gyermekeknek – az ADC-statisztikából és a magzatelhajtások viszonylag alacsony százalékarányából több-kevesebb pontossággal kiolvasható – gettóbeli nagy számára is. Adatok természetesen csak a törvényes abortuszokat illetően állnak rendelkezésünkre, az ilyen gyógyászati jellegű abortuszokat pedig New Yorkban általában a fehér felső- és felső-középosztálybeli nők veszik igénybe. 30 Ha egy fiatal a maga elkeseredettségét esetleg a gettón kívül élő kiváltságosabb személyekre nézve kényelmetlen módokon éli ki – például lop, hogy kábítószert vásárolhasson, megrongálja a földalattikat és a buszokat, fosztogatja az utasokat, köveket hajigál a vonatokra  –, az ilyen cselekmények megtorló intézkedéseket váltanak ki a fenyegetett szélesebb társadalom részéről. A néger bűnöző tehát felhívja a figyelmet a gettó néma patológiájára, ezt a patológiát azonban cselekedeteivel csak közvetve tükrözi. A bűnöző viselkedése ugyanis bizonyos értelemben furcsa mód egészséges, mert arra utal, hogy még elegendő ereje van a lázadásra, még nem kerítette teljesen hatalmába a vereségérzet. Ezért elképzelhető, hogy ha majd a társadalmi reformok elérik a gettólakók én-struktúráját, időlegesen elszaporodnak a szélesebb társadalom által bűnténynek minősített nyílt lázongások. Ez afféle átmeneti állapot lesz a teljes elnyomás és a társadalmi igazság érvényesülése között. Bizonyítja ezt az   Az egyik, túlnyomórészt néger lakosságú minneapolisi körzetben végzett vizsgálat szerint a nemi betegségek ottani számaránya több mint kétszerese a város egészére vonatkozó számaránynak. (A Hennepin Körzet Egészségügyi és Jóléti Bizottságának a Fiatalkorúak Bűnözésének Leküzdésére Alakított Elnöki Tanácshoz benyújtott „Ifjúsági Segélyakció Demonstrációs Terve” című tanulmányából. Minneapolis, 1964. április, 312. old.) 30   A New York-i törvényes abortuszok kilenctized részét fehér nők – többségükben a város drágább kórházainak „magánbetegei” – végeztetik. Lásd dr. Edwin M. G old, dr. C arl L. Erhardt, dr. Harold Jacobziner és Frieda G. Nelson „Theurapeutic Abortions in New York City: A 20 Year Review” (Terápiás abortuszok New Yorkban: 20 év vizsgálati eredményei) című kiadatlan kéziratát, 1964. 29

87

A gettó patológiája a tény is, hogy az eredeti hazájukban élő Puerto Ricó-iak között kevés a bűnöző, ezzel szemben a New Yorkba bevándoroltak soraiban viszonylag sok akad. Paradoxonnak tűnik, hogy míg a Puerto Ricóban, viszonylag nagyobb nyomorban élők nemigen követnek el semmiféle törvénybe ütköző cselekményt, addig New Yorkban, a jobb körülmények között sokkal több bűnöző akad. A bűnözési statisztika bizonyos értelemben azt jelzi, hogy egy embercsoport átalakulóban van, visszautasítja korábbi alacsony társadalmi helyzetét, és magasabb szintre igyekszik felkapaszkodni. A bűnözésnek ezenkívül megvan az a társadalmi „haszna”, hogy arra ösztönzi a rendőrséget, nagyobb éberséggel őrködjék az odáig elhanyagolt közösség felett, valamint hogy szélesebb körben felébreszti az érdeklődést a gettó börtönéből kitörni vágyók problémái iránt. Egy időben Harlemet szinte megszámlálhatatlan fiatalkorú banda tartotta a hatalmában. Minden gyereknek csatlakoznia kellett valamelyik genghez, mert másként zaklatás nélkül még iskolába se járhatott. 1948-ban, abban az időben, amikor a legerősebb befolyást gyakorolták a bandák, a Haryou-jelentés szerint körülbelül negyven különböző harci csoportosulás létezett Harlemben. A gettó „mezőnyökre” volt felosztva, és mindegyik mezőnynek megvolt a maga bandavezére és alvezérei. Időközben nagyrészt sikerült felszámolni ezeket a harci csoportokat, elsősorban hatásosabb rendőri beavatkozással, egyszerűen annak a biztosításával, hogy bármely fenyegetett pontra kellő számú URH-autót vezényelhessenek ki. Az utolsó „bandaháborút” a rendőrségi nyilvántartások szerint 1963 elején vívták, ám az 1961. évi adatok alapján Harlemben még mindig több geng és fiatalkorú gengszter van, mint Manhattan bármely más negyedében. A jelenleg működő csoportok közül tizennégyet még harci csoportnak minősítenek, tevékenységük azonban sok egyéb szempontból is „antiszociális”, ami szexuális szabadosságban, alkoholizmusban, különféle kábítószerek, mint a ragasztó, marihuá­na, olykor heroin élvezetében nyilvánul meg. A bandák tagjai túlnyomórészt serdülőkorúak, de tízéves, sőt még ennél fiatalabb gyerekeket is felvesznek maguk közé. Különös jelenség, hogy jelen pillanatban nem állapítható meg világos összefüggés a bandák és a bűnözés között. Egyes jelekből arra lehet következtetni, hogy egy-egy környék bűnözési arányszámának alakulását nem befolyásolja az a körülmény, működik-e ott geng vagy sem. A 118. és a 126. utca, illetve az Ötödik és a Nyolcadik sugárút által határolt területen, ahol egész Harlemben a második legmagasabb a bűnözés aránya, egyetlen fiatalkorú bandáról sem tudunk. Igaz, a szociális gondozók véleménye szerint az ottani bűnözés inkább általános vandalizmusban és kábítószer-fogyasztásban nyilvánul meg. Ellentétben az 1950-es évekkel és az azt megelőző időkkel, amikor a szervezett bandák valóságos hadjáratokat folytattak egymás ellen, az 1960-as évek bűnözése elsősorban általános, jelleg és értelem nélküli „érdektelenségben” jelentkezik. A Harlemben uralkodó hangulatot híven tükrözi a Haryou egyik munkatársának egy tizenkilenc éves fiúval folytatott beszélgetése: „Mi a véleményed az itteni állapotokról? Nem tudom.

Mi az, hogy nem tudod? Hisz az egész napot itt töltöd. Amíg meg tudok élni, addig senkivel sem törődöm.

De, ugye, nehéz itt kinn az utcán megélni? Igen, amíg valaki nem találja ki, mit csináljon, amiből meg lehet élni, addig nehéz.”

88

Kábítószer-fogyasztás

Kábítószer-fogyasztás A gengek számának csökkenésével párhuzamosan súlyosbodott – legalábbis a harlemi gettóban – a kábítószer-fogyasztás sokkal fenyegetőbb és alattomosabb problémája. A legmegbízhatóbb becslések szerint az Egyesült Államokban lévő hatvanezer drogos 40-60 százaléka, vagyis huszonöt-harminchatezer fő New Yorkban él, és jelentős részük néger. A rendelkezésre álló adatok alapján megállapítható, hogy a többi városi gettóban a kábítószer-fogyasztás nem olyan jelentős probléma. Harlemben a kábítószer-fogyasztás mértéke 1955 és 1961 között csaknem tízszer akkora volt, mint New York egészében. A fogyasztás hullámzása követte az általános New York-i tendenciát, azaz 1955 és 1957 között csökkent, 1957 után fokozatosan emelkedett, majd 1959 és 1960, valamint 1960 és 1961 között jelentősen megugrott. Nem világos ugyanakkor, hogy a nyilvántartott esetek számában mutatkozó erős emelkedés tényleges növekedést jelent-e, vagy csak az esetek alaposabb felderítésére vezethető vissza. Ismeretlen okokból a nyilvántartott esetek növekedési görbéje Harlemben jóval kevésbé meredek, mint sokfelé másutt a városban. A kábítószer-függőségre vonatkozó statisztika megbízhatatlan. Ennek bizonyára az a legfőbb oka, hogy a jelenlegi amerikai kormánypolitika törvénytelennek, bűncselekménynek minősíti a kábítószer-élvezetet. Ez a kormánypolitika a narkotikum rabjait arra kényszeríti, hogy a gettó bujkáló, veszedelmes bűnöző elemei közé vegyüljenek, magukévá tegyék azok életmódját. Még az olyanokat is, akik marihuánát, ezt a függőséget nem okozó stimulánst szívják, rászorítják, hogy bujkáló bűnözőknek tekintsék magukat, ami részben magyarázatul szolgálhat arra a vélelmezett tendenciára, hogy a kábítószer legtöbb – sőt tán valamennyi – rabja eredetileg marihuánán kezdi. Logikusnak látszik a feltevés, hogy az érintettek egyszerűbben, könnyebben térnek át a nem kábítószer jellegű stimulánsokról a kábítószerekre, ha már így is, úgy is ugyanahhoz a marginális, félbűnöző kultúrához kell tartozniuk. Harlem nemcsak sok kábítószer-fogyasztó lakhelye, hanem mint a heroinelosztás egyik központja, rengeteg „futóvendéget” is odavonz, akik, amikor kitör a „pánik” – vagyis rendőrségi akciók alkalmával –, nem tudnak a maguk környékén kábítószert vásárolni. A drogkereskedelem rendkívül súlyos kárt okoz mind a társadalomnak, mind az egyénnek, mivel a kábítószer rabjaival együtt sokan mások is megszenvedik: kétségbeesett igyekezetében, hogy költséges szenvedélye kielégítéséhez pénzt szerezzen, nem egy kábítószeres folyamodik bűnözéshez. A harlemi lakók többsége anyagi okok vagy a biztosítótársaságok vonakodása miatt képtelen biztosítani a lakását az állandó lopások ellen, ám a kábítószer rabjai nemcsak a Harlemben portyáznak, hanem a fehérek otthonaiba is betörnek. A kábítószer-fogyasztás valamennyi gettóban elsősorban gazdasági és osztályprobléma. A jobbmódúaknak nem kell lopniuk ahhoz, hogy kábítószert vásárolhassanak, és az ilyenek többé-kevésbé biztosak lehetnek benne, hogy jó minőségű heroinhoz jutnak. A szegények azonban nem válogathatnak, és így utólag könnyen kiderülhet, hogy tejcukrot vagy éppen túl erős anyagot vásároltak. A gettó heroinistája osztozik a közösség többi tagjának sorsában, szintúgy képtelen megvédeni magát a többszörös kizsákmányolás szövevényével szemben. A narkotikum a gettó sok-sok fiataljának talmi bűvöletet, menekülést jelent, vagy önnön fontosságuk, sőt sikereik illúzióját ébreszti bennük. A hírhedt kábítószer-kereskedelem kiirtására számos programot harangoztak már be, de Harlemben ez idáig egyetlenegy ilyen akciónak sem sikerült eredményt elérnie a megelőzés vagy a gyógyítás terén. Nincs is sok remény arra, hogy ezt a problémát sikeresen meg lehessen oldani a fiatalkorú drogosok kezelése útján.

89

A gettó patológiája „A heroinista fiúk és lányok – állapította meg Norman C. Eddy tiszteletes, a kelet-harlemi protestáns egyházközség kábítószerügyi bizottságának vezetője – szeretik a kábítószert, és valójában nem is akarnak leszokni róla.”31 A Haryou csoportos vitái és utcasarki interjúi igazolták a kábítószer élvezetének ezt a különös vonzóerejét. „A kelet-harlemi protestáns egyházközségben, ahol a kábítószerügyi bizottságunk központja van – fogalmaz jelentésében Eddy tiszteletes –, az elmúlt évek során sokféle tapasztalatot gyűjtöttünk a fiatalkorú kábítószer-élvezőkre vonatkozóan. Az egészben az a legtragikusabb, hogy a fiatalok, akikkel 1951 óta foglalkozunk, időközben felnőttek, és még mindig kábítószerek rabjai, mi pedig azon kapjuk magunkat, hogy már nem fiatalokkal, hanem felnőttekkel foglalkozunk. És ha újfent körbetekintünk, azzal a tragikus ténnyel is szembe találjuk magunkat, hogy már egy újabb fiatal nemzedék van felnövőben, amelyik szintén segítségre szorul.”32 Mivel a kezelés hatástalanságát általánosan elismerik, nehezen érthető, miért nem foglalkoznak a hatóságok komolyan azzal a gondolattal, hogy orvosi bizonyítvány alapján törvényesen engedélyezzék a kábítószer-fogyasztást. Ha a heroin és a morfium körül nem volna nagyobb a felhajtás, mint mondjuk az inzulin körül, talán csökkenne irántuk a lelki szükséglet. Az a tény, hogy egy ilyen megoldással még csak nem is kísérleteztek, valószínűleg abban leli magyarázatát, hogy túlságosan sokan húznak hasznot a kábítószer-kereskedelemből. És ki szólalna fel az áldozatok érdekében? A kábítószer-kereskedelem a bűnök egész piramisának szolgál alapjául – kezdve az orgazdától, aki lopott árut vásárol, a rendőrig, akit megvesztegetnek, hogy ne vegye észre a „dílert”. „A drogozásnak – írja dr. Alfred R. Lindesmith, az Indiana Egyetem tanára – a fogyasztó társadalmi életére vagy jellemére gyakorolt hatását képtelenség a szervezet leromlásában vagy az állítólagos »mérgező hatásban« kimutatni… az opiátok használatának nincsenek okvetlenül jelentősebb káros következményei. Ha elég jómódú az illető, a kábítószer állítólagos romboló hatásainak többségét el tudja kerülni, és a legtöbb függőnél csak olyankor tapasztalható komolyabb jellembeli torzulás, amikor már a nyomában vannak a kábítószer-detektívek. Más országokban, amelyekről ebben a vonatkozásban megbízható értesüléseink vannak… a kábítószer-fogyasztás nem jár olyan szörnyű következményekkel, mint amilyeneket az amerikai kábítószereseknek ki kell állniuk. Az ottaniak nem lopnak, nem hazudnak, nem prostituálódnak vagy züllenek el úgy, mint a mi drogosaink.” 33

Will Sparks, aki a Narcotics and the Law (Narkotikum és törvény) című tanulmányában idézi Lindesmith fenti megállapításait, a továbbiakban így folytatja: „Teljesen nyilvánvaló, hogy az amerikai opiátfüggő nem a kábítószer, hanem a törvény hatására lesz tolvaj vagy prostituált, annak a törvénynek a hatására, amely egy olcsó és közönséges vegyszert a roppant feketekereskedelem alapjául szolgáló, megfizethetetlen árucikkévé tesz. Ennek a feketekereskedelemnek a gazdasági bázisát 1914-ben, a Harrison-féle kábítószertörvény bevezetésével rakták le, amelyet törvényhozóink az azóta eltelt negyvenhét esztendő alatt képtelenek voltak hatálytalanítani. Ezért aztán kábítószer-ellenőrzési politikánk szükségtelen emberi szenvedések és

31   „Narcotics – the Dilemma” (A kábítószer-élvezet dilemmája), a Protestáns Jóléti Intézmények Szövetsége (Federation of Protestant Welfare Agencies, Inc.) által összehívott vitaülésen elhangzottak írásos változata, 1963. február 26. Sokszorosított kiadvány. 32   Uo. 33   Commonweal, 1961. augusztus 25., 468. old.

90

Kábítószer-fogyasztás közéleti visszaélések okozója, amelyek ugyanúgy kísérőjelenségei a kábítószer-tilalomnak, mint az alkoholtilalomnak. Erre pedig nincsen mentség.” 34

A Haryou munkatársai számos kábítószeressel készítettek interjút, magnetofonra rögzítve válaszaikat. Az itt következő panaszos megnyilatkozásokat minden szépítés nélkül vettem át A gettó ifjúságából. „Az első ítélet, amit rám sóztak – eddig már vagy öt évet nyomtam le – szerintem igazságtalan volt. Enyhébben is kezelhették volna a dolgot, adhattak volna feltételest, és akkor megpróbálhattam volna valamit kezdeni magammal. Persze akkor is csak így az utcán csellengtem volna, de felügyelet alatt. Csakhogy ők nem ezt tették. Egyből lesitteltek, hat-hét hónapot nyomtam le az állam északi részén, mielőtt újra az utcára kerültem volna. Tizennyolc éves voltam, amikor sittre küldtek, akkor tartóztattak le először az életemben. Szerintem ez az ítélet nem volt helyes. Ha feltételest szabtak volna ki rám, mint a fehér srácokra, nekem is meglettek volna azok a lehetőségeim, mint nekik. Mondjuk szereztem volna munkát, és a mai napig dolgozhattam volna. De nekem nem adtak ilyen lehetőséget. Fekete vagyok, hát egyből lesitteltek. Azt mondták, az én érdekemben. Szóval az én érdekemben lesitteltek hat-hét hónapra. Olyan helyre vittek, ahol csak bűnözők voltak, úgyhogy egyedül azt tanulhattam meg ott, hogyan lehet valakiből még dörzsöltebb bűnöző. Semmit sem tettek értem. Csak annyit, hogy azt mondták, rabszolga vagyok. Hát csak ennyit tudok mondani, apuskám.” 26 éves kábítószeres férfi „Annyi kéne csak, hogy leállítják azt a fehér pasast, aki árulja nekünk a szert. Akkor egyszeribe megszűnne a kábítószer-probléma. Hisz nekünk nincsenek összeköttetéseink, hogy kábítószert szerezzünk, nem mi gyártjuk, nem is dolgozzuk fel, nincs semmink, amivel ide, Harlembe vagy máshová elszállíthatnánk. Így hát az igazi kábítószer-bűnözés nem tőlünk jön. Ahhoz a forráshoz kell eljutni, ahonan az egész fakad. Ha ott elzárják, ha azt megtalálják, meg van oldva az egész. Nem minket kell hibáztatni. Mi nem kereskedhetnénk vele, mi a közelébe se juthatnánk, ha ez a pasas nem lenne ott. Ráadásul a legtöbbünknek fogalma sincs, mi a kábítószer, amíg csak bele nem botlunk egy olyan pacákba, aki megmutatja nekünk, és elmagyarázza, hogy lehet vele egy kis dohányt keresni. Azzal rontjuk meg a fajtánkat, hogy hallgatunk rájuk, és részt veszünk a buliban. De ha nincs meló, mi mást tehetnénk? Kell a dohány. Ennünk kell, és fel kell nevelnünk a gyerekeinket. A fehér ember akarja, hogy ilyen dolgok legyenek a Harlemben. Ami csak van a Harlemben, azt mind a kormány akarja, hogy legyen. Ha nem akarná, már réges-rég megszüntette volna.” 30 év körüli férfi „Az embernek meg kell élnie valahogy… ha valakinek nincs meg a kellő iskolázottsága, és elmegy a belvárosba, ott bagóért dolgoztatják. Egész életében csak melózhat, és soha sem lesz semmije, örökké nyakig ülhet az adósságban. Hát elkezd csellengeni, érti? Cselleng az utcán, próbál találni valamit, ismeri a dürgést idekint, hát gondolja, összehoz valamit. Ha az ember az utcán cselleng, minden gondját elfelejti. Nincs ideje a rengeteg bajon töprengeni, mert azzal van elfoglalva, hogy valami pénzt keressen… Nagyon igyekszem, hogy keressek valamit, hogy megtakaríthassak egy kis pénzt. De azért nem akarok úgy dolgozni, mint az állat, és nem akarom kitenni magam mindenféle rossz bánásmódnak. Hogy lehetne még egy kis dohányt szerezni, az ember örökké ezen töri a fejét. Ami a közösség helyzetének javítását illeti, azon sosem töröm a fejemet, mert szerintem, az én egyéni véleményem szerint, minden, ami jó, a fehérek kezében van. A feketék helyzete javul, de csak lassan. Ahogy én látom a dolgokat, az az egyetlen megoldás, mármint ha valaki egy ideig ténylegesen itt akar maradni, hogy először is egészséges legyen, ne haljon meg. A másik pedig, hogy amíg itt van,   Uo.

34

91

A gettó patológiája igyekezzen a lehető legjobban élni. És mert minden luxusdolog a fehéreké, vagyis az ő kezükben van, ha az ember részesedni akar belőle, hát valami dohányt kell szereznie, amivel megveheti. Persze annyit nem kaphat, mint amennyi nekik van, de ahhoz eleget, hogy kényelmesen élhessen. Így aztán az ember, tudja, állandóan terveket sző, hogyan lehetne valami pénzt csinálni.” 37 év körüli kábítószeres férfi „Egy elvonókúrát már végigcsináltam a manhattani közkórházban, ha azt kúrának lehet nevezni. Odajártam körülbelül három, de legalább két és fél hétig. Az összes többi kúrát a börtönben csináltam végig – ki a börtönből, be a börtönbe. De miért van az, hogy ha végigcsinálta a kúrát és kijön, megint csak rákap?

Bár tudnék rá felelni. Bárcsak tudnék. De nem tudom, miért. Erre nem tudok válaszolni. Van valami tanult mestersége?

A kereskedelemben vagy az iparban? Igen, van. A ruházati iparban dolgoztam. Meg teherautón. Aztán tányért is mosogattam, meg más effélét. De vasaló vagyok, az az egyetlen tanult mesterségem. Ha kaphatna munkát, milyet szeretne?

Bármilyet – bármilyet. Csak munkát kapjak, bármit, csak dolgozhassak, rendes életet, munkáséletet élhessek. Mert őszintén szólva már esztendők óta nem éltem úgy, és nem könnyű visszatérni ahhoz. Az emberek azt hiszik, könnyű, de nekem nem az. Én nem voltam képes rá, pedig iparkodtam, tudja, nagyon is szerettem volna visszatérni a rendes életbe. Iparkodtam, de ezt a legtöbben el se hiszik. Pedig én itt belül tudom. Jártam a szakszervezetnél. Jártam a munkaközvetítőnél, vagy három hete, hogy kijöttem a börtönből, és már négy napja járok a munkaközvetítőhöz, voltam ott már vagy négyszer. De valahányszor odamegyek, ott ülök egész nap, és a végén csak azt mondják, talán holnap akad számomra valami. Mondtam, elmennék teherautó-sofőrnek. Vagy tányérmosogatónak. Vagy dolgoznék a kórházban… bármit. De… ha az előző munkámról kérdeznek, hát már olyan régen nem dolgoztam, és ha elmondom nekik, hányszor jártam ki-be, tudja, ha a börtönt említem, én maradok utolsónak. És maga tudja, hányan vannak előttem, akiknek tiszta a múltjuk. És tudja azt is, hogy azok mind előttem jönnek. És ha valaki csak kiejti azt a szót, hogy kábítószer, már kint is van. Ezt ne felejtse el.” 34 éves kábítószeres férfi „És az embernek már elege van belőle, hogy folyton csak unja magát. Szörnyű dolog, ha valaki unja magát, egyedül van, ennyi sok millió ember közt.” 30 éves kábítószeres férfi „Hát feketének születtem, szegény vagyok és tanulatlan. Ezzel a három átokkal mindenütt a világon leírják az embert, és nekem nincs más, amiért éljek, csak a kábítószer. Nincs mire törekedjek. Nem számíthatok más örömre, csak ami ebben a kis zacskóban van, és ezért pedig még a pokolba is elfuttatnak. Nincs hová forduljak, de gondolom, magának biztosan van. Szegény vagyok, és nem számíthatok más örömre, csak amit ebből a zacskóból szerezhetek magamnak. Ez az egyetlen örömöm az életben. Soha semmim nem volt, semmi lehetőségem, érti, hogy pénzhez jussak, soha semmi. Az egyetlen öröm, amire számíthatok, ebben a zacskóban van, és igazából ez is semmi. Tizennégy éves koromban kaptam rá, tizenkét évvel ezelőtt. Akkor még egész mások voltak a kábítószerek. Zacskója egy dollárba került, ennyiért lett gazdag a szegény. Ott kezdtem, ahol az ember belőhetett egy adagot – hé, Eddie, megmelegíted nekem? Meg tudod? Oké, na, ide vele, öregfiú.

92

Kábítószer-fogyasztás Tizennégy évesen kaptam rá, 1951-ben, tudja, és azóta is állandóan ezen élek, kivéve amikor a sitten ülök. Ha a »tejképűek« csak egyetlenegy lehetőséget adnak, amikor befejeztem az iskolát, hát, azt hiszem, ennél többre is vihettem volna. Biztos vagyok benne. De nem volt semmi lehetőségem, mert, ahogy mondtam, rajtam ül ez a három átok. Nem hibáztatom őket, érti, a fiatalabbját, de a »tejképűek« mind a maguk fajtájához húznak, és én csak azért hibáztatom valamennyit, mert nincs mást tennem, mint hogy belövök magamnak. Hát, azt hiszem, ezen nem lehet segíteni. Mármint rajtam, mert én már nyakig benne vagyok. De a fiatalabb testvéreimen, akik nem nőttek még fel, azokon talán még lehet segíteni. Járhassanak jobb iskolákba, kaphassanak jobb munkalehetőségeket. Én már olyan régen csinálom ezt, hogy az életemhez tartozik. Beteg vagyok, tulajdonképpen a kórházban kellene lennem. Három nappal ezelőtt fel is vettek volna a kórházba, de én nem mentem be, mert igaz, hogy csak ártok magamnak vele, ha kint maradok, de mégis kint maradtam, mert inkább belövöm magam, mint hogy bemenjek valamelyik kórházba. Mondom, ez teljesen természetes. Tizenkét esztendő után már az életemhez tartozik. Ha kijövök a börtönből, nem próbálkozom én semmivel, megyek egyenest a dílerhez. Mert hát, mondom, csak ez maradt nekem. Ide figyeljen, tizennégy éves koromban kaptam rá. Nem állítom, hogy sose próbáltam munkához jutni. Próbáltam én, de milyen referenciát adhatok? Ha elmegyek az Állami Munkaközvetítőhöz, és azt kérdezik, mikor dolgoztam utoljára, hol dolgoztam 1952 óta, és erre megmondom, hogy börtönben ültem – ez bizony nem a legcsodásabb referencia. Erre nem adnak munkát. Vagy ha mégis kapok munkát, és ott megmondom, hogy börtönviselt vagyok, máris kiraknak. Nem tehetek semmit, érti? Mi a fenét csinálhatnék? Törvényes munkát nem kaphatok, és ha bármi egyebet teszek, azt mondják rá, hogy törvényellenes. És amíg így áll a dolog, muszáj kábítószeren élnem, mert aki valami törvényelleneset tesz, az mind ezen él. Azt olvastam valahol, hogy az ember olyan, amilyen a környezete. Hát akkor mit tehetnék? Muszáj valami kis örömet kicsikarnom az életből. Nem ülhetek ölbe tett kézzel. Azt hiszem, én is ugyanolyan örömet találnék a munkában, a gyerekeim felnevelésében, mint bárki más, de nekem csak ez maradt. Munkát nem kapok, hát muszáj lopnom. Ráadásul azok a nők, akiknek kellek, mind tolvajok vagy prostik. Szóval nem gondolnak családalapításra. Csak magukkal törődnek, érti. Segélyt nem kapnak, így hát, ha van nőm, annak ki kell állni a sarokra. Nekem meg lopnom kell, hogy kielégíthessem a szenvedélyemet. Hát mi mást tehetnénk, mint hogy a szerben keresünk örömet? Nem hagynak nekünk más lehetőséget. Munkára volna szükség, munkára, valami olyanféle munkaprogram felállítására, ami lehetővé teszi, hogy az ember dolgozhasson, előrejuthasson, eltarthassa magát. És akkor beirtatkozhatna valamilyen esti tanfolyamra, ahol megtanulna valamilyen mesterséget, mert a börtönben azt nem lehet. Azt mondogatják, tudja, hogy lehet, de az igazság az, hogy nem lehet. Ha valaki odakerül, másban sincs ott része, csak durvaságban, én legalábbis mindig azt tapasztaltam. Egy maréknyi ember – nem tudom, a vezetőség mit gondol, de azt tudom, hogy az őröket, akik az ember felett vannak, azokat más nem érdekli, mint hogy zárva tartsák, agyonhajszolják az embert, betartassák vele a parancsokat, nem a vezetőség parancsait, tudja, hanem az övékét. Így hát a börtönben semmit se tanulhat az ember. Még jobban gyűlölni – csak ezt tanulhatja ott meg. Mesterséget vagy ilyesmit, azt nem. Csak azt tanulhatja meg, hogy lehetőleg ne kerüljön rendőrök szeme elé, még ha ezzel a munkát is elkerüli. Legjobb kerülni a munkát, a törvény embereit, mert azok, ha csak meglátnak valakit, máris végighúznak rajta. Tudom én ezt, mert én már gyerekkorom óta járom a börtönöket. Nem hiszem, hogy engem talpra lehetne állítani, itt nem, tudja, ebben a társadalomban. Talán ha látnám, hogy valami jobbra van kilátás. De remélem, hogy majd a gyerekeknek, a nővéreim vagy mások gyerekeinek jobb lehetőségeket nyújtanak, mint nekem, mert nekem semmilyet se nyújtottak. Vagy egész életemben trógerolok, és mindegy, akármennyit is tanulok, vagy sipirc a börtönbe. És ami azt

93

A gettó patológiája illeti, szerintem a börtönöket a feketéknek építették. Érti, hogy mondom? Ha megnézi, kik vannak ott, hát látni fogja, hogy a börtönben sokkal több a fekete, mint a fehér. A feketét ritkábban helyezik feltételesen szabadlábra, mint a fehért; a feketére többet sóznak rá, mint a fehérre; és a feketét gyakrabban viszik villamosszékbe, mint a fehéret. Ezen a világon minden előny a fehéreké.” 26 éves kábítószeres férfi

Ezekben a vallomásokban valamiféle alkotói érzékenység nyilvánul meg, amiről a szélesebb társadalom nem akar tudomást venni. Ez pedig a gettóra, sőt az egész társadalomra nézve óriási tragédia.

Megelőzés és rehabilitáció A fekete gettók gyermekei és fiataljai kétségbeesetten igyekeznek célt és értelmet vinni az életükbe. Ezért utánozzák oly sokan a bűnözők vagy a társadalom peremén élők rétegkultúráinak stílusát, majmolják oly mohón különböző típusait, kezdve a legerőszakosabb „bulizó banda” tagoktól – ezektől a Harlemben már fogyatkozóban lévő antiszociális elemektől – egészen a drogos „nagymenőkig” meg a „svindlerekig”, akik a könnyű pénzszerzés különféle mesterségeit űzik. Óriási feladat ezeket az energiákat mind az egyén, mind a társadalom szempontjából egészséges irányba terelni. A Haryou kutató- és tervezőcsapata különféle speciális programokat javasolt a különösen rossz családi viszonyok közt élő, elhanyagolt, elhagyott gyermekek érdekében. Az olyan programok, mint például a tervbe vett Kadétgárda (Cadet Corps) vagy a Junior és Szenior Akadémia, mintegy kárpótlást akartak nyújtani a gyerekek zűrzavaros életéért. Ezeknek a programoknak tehát nem az volt az elsődleges céljuk, hogy „gondozógondozotti” viszonyt alakítsanak ki a gyerekek és az esettanulmányozó, a szociális gondozó vagy a gyógypedagógus közt, ehelyett inkább egy új rétegkultúrát próbáltak teremteni a maga szimbólumaival: jelvényekkel, jelszavakkal, szertartásokkal, szabályzattal. Ennek a kul­túrának az lett volna a szerepe, hogy létrehozzon egyfajta csapatszellemet, kialakítsa a hatékony társadalmi együttműködés olyan hagyományait, amelyek a fiatalok énjének építő, nem pedig önpusztító kielégítésére sarkallnak. Ezekben a szervezetekben a résztvevők számára az egyéni és kollektív teljesítményösztönző ereje elsődlegesen a velük egyívásúaktól származna, és nem a gyógypedagógus vagy a szociális gondozó nyomására, az ő elvárásaiknak engedelmeskedve cselekednének. A Haryou tervező munkája során a hangsúlyt tehát a terápia helyett inkább a kultúra átalakítására, vagyis egy új életmód létrehozására helyezte. Az ilyen kultúrateremtés, mint stratégia, abban különbözik a törekvéseikben visszafogottabb gyógymódoktól, hogy közvetlenebbül és látványosabban jutalmazza az olyan viselkedést, például a házi feladatok elvégzését, amely egyébként önmagában nem nyújt lelki kielégülést. Emellett megfelelő környezetet teremt az esettanulmányozás, a gyógyoktatás, a klinikai csoportmunka és a segítség egyéb formái számára. A jelenlegi körülmények között a gettó segítségre szoruló ifjúságának zöme visszautasítja az effajta támogatást, mert úgy ajánlják fel neki, hogy nem kapcsolódik semmi egyébhez, vagy mert olyan módon próbálják biztosítani, amely hangsúlyozza az egyén függőségét és tehetetlenségét. Egy vonzó, fantáziadús rétegkultúra lehetőséget nyújt a serdülőkorúaknak arra, hogy számolhassanak az előrehaladás, a „karrier” esélyével. Ez – ahogy a Haryou-dokumentum is kimutatta – kétségtelenül érvényes a bűnöző rétegkultúrákra. Még néhány évvel ezelőtt

94

Megelőzés és rehabilitáció a bulizó bandákban a „dedósok” szenior haditanácstagságról álmodozhattak, és e kitüntetett rang kedvéért a legkeményebb próbatételeknek is alávetették magukat. Ugyanígy elképzelhető, hogy egy konstruktív jellegű rétegkultúrában egy fiú például készségesen vállalkozik majd egy nehézségekkel járó eszpresszó-vezetőképző tanfolyam elvégzésére, nem riasztja vissza az üzleti számítgatások bonyodalmas feladata, mert biztos lehet benne, hogy a tanfolyam sikeres elvégzése után „tekintélyes” álláshoz jut. A diszkrimináció és a nemtörődömség áldozatain nem lehet kizárólag mentőakciókkal segíteni; az ilyen akcióknál sokkal fontosabb, hogy ezek a fiatalok lássák, van, aki kellő mértékben és kitartóan törődik velük, aki valóban segíteni akar rajtuk. Mert minden tapasztalatuk, egész életük csak kételyt ébreszt bennük az emberek segítőkészségének őszintesége iránt. Hogy milyen visszás az az örökös nemtörődömség, amivel a gettóbeli gyermekek helyzetét kezelik, kiderül a bűnözés meggátlását célzó társadalmi akciók hatástalanságából, de mindenekelőtt abból, hogy a bűnözőknek bélyegzetteket a társadalom csak a legritkább esetben rehabilitálja. A rendelkezésünkre álló adatokból arra lehet következtetni, hogy tízből kilenc gyerek úgy kerül vissza a gettóba, hogy időközben semmiféle változás nem állt be azoknak a körülményeknek a tekintetében, amelyek felelőssé tehetők lázadozó, antiszociális beállítottságáért. A fiatalkorúak bűnözésének problémájával viaskodó nyolcvanhat harlemi társadalmi szervezet 1963. évi jelentésében azt közölte, hogy tevékenységének középpontjában szórakoztatási és nyaraltatási akciók állnak – ami egyébként a többi városi gettóra is érvényes. Nagy-New York Városi Tanácsának (Community Council of Greater New York) adatai szerint Harlemnek huszonhét játszótere és sportpályája, húsz félnapos délután és este nyitva tartó közösségi háza, valamint tizennyolc állami és alapítványi, egész napos kulturális központja van. 35 A Haryou tervezési csoportjával együttműködő Társadalomvédelmi Bizottság (Social Agencies Committee) egyik memorandumában annak a véleményének adott kifejezést, hogy Harlem – a 120. utca alatti, a Lenox sugárúttól nyugatra fekvő területtől eltekintve – a szociális intézmények és az üdültetési szervezetek jóvoltából jelenleg megfelelő mérvű szolgáltatásokban részesül. New York egészéhez viszonyítva Harlem ebből a szempontból az átlagosnál jobb helyzetben van: az ifjúság szórakozási lehetőségei terén a városi tanács által kijelölt hetvennégy körzet között a hatodik helyen áll. És az egyik legfrissebb jelentés tanúsága szerint a harlemi ifjúság igénybe is veszi ezeket a szolgáltatásokat. Közbevetőleg megjegyzendő, hogy a harlemi fiatalok közt kevés a cserkész, ami megfelel annak az általános tapasztalatnak, hogy a kevésbé kedvező társadalmi-gazdasági körülmények közt élő közösségekben a cserkészet csak mellékes szerepet játszik. Így például a városi tanács tanulmányában említett harminchat olyan közösségből, ahol a családi jövedelem alacsonyabb az átlagosnál, a cserkészmozgalom elterjedtsége mindössze egyetlenegyben volt átlagon felüli. A legtöbb közösségre jellemző az a városokban általánosan megfigyelhető törekvés, hogy a fiatalokat szabad idejükben szórakoztatással tartsák távol a bajoktól. Az ilyesféle szórakozási lehetőségekre tagadhatatlanul szükség van, és az is feltételezhető, hogy az ilyen kedvtelések megelégedettséget és örömet visznek a gettó ifjúságának életébe. A gettó fiatalságának alapvető nyomorúságán azonban mit sem változtatnak, hiszen a szórakozás nem kárpótolhat a nyomasztó életkörülményekért. Hosszú évekkel ezelőtt – és bizonyos mértékig

  Comparative Recreation Needs and Services in New York Neighborhoods (New York szórakozási szükségleteinek és szolgáltatásainak összehasonlító statisztikája), Community Council of Greater New York, 1963, 18. tábl.

35

95

A gettó patológiája még ma is – úgy látszott, hogy a fiatalkorúak bűnözése elleni küzdelemben a szabadidő egészséges felhasználásának megszervezése a legsürgősebb teendők közé tartozik. Azonban Thraser, Shanas és Dunning, valamint Reed tanulmányai, továbbá Witmer és Tufts e kutatásokat összefoglaló kitűnő szemléje óta kételyekkel kell fogadnunk a szabadidőben történő foglalkoztatásnak a bűnözésre gyakorolt jótékony hatását. 36 A fekete gettó súlyosan patologikus állapota láttán joggal merül fel a kérdés, helyes-e, ha a társadalmi szervezetek kizárólag erre a területre korlátozzák tevékenységüket. A szép játszótér önmagában nem elég. És semmiképp sem tekinthetjük megnyugtató bizonyítéknak arra nézve, hogy valóban gondoskodni akarnának a harlemi fiatalság életének alapvető átformálásáról. A gyakorlóiskolákból vagy gyógyintézetekből kikerülő fiatalok közül sokan profitálnának egy olyan konkrét programból, amelyik megkönnyítené a számukra a közösségbe való visszatérés átmeneti szakaszát. Ha ugyanis ezeket a fiatalokat lényegében változatlan közösségbe vagy családi körbe vezetik vissza, ezzel máris aláássák a zárt intézetekben feltehetően megkezdett rehabilitációs folyamat eredményeit. A bíróság elé állított, és feltételesen szabadlábra helyezett fiatalokat, akik felfüggesztettet kapnak, vagy akiket szüleik, vagy nevelőszüleik felügyeletére bíznak, szintén ugyanazok közé a körülmények közé küldik vissza, amelyek csalódottá és lázadóvá tették őket annak idején. A feltételes szabadlábra helyezés jelenlegi rendszere a fiatalok siralmas helyzetének ismeretében vitathatatlanul hiábavaló és a valóságtól elrugaszkodott. Bőséges okunk van feltételezni, hogy sok olyan fiatalnál, akik feltételes ítéletet kaptak, és így visszakerültek a közösségbe, ügyük elintézésének ezt a módját nem feltétlenül a gyermek érdeke, hanem a megfelelő intézmények hiánya vezérelte. Kiváltképpen érvényes ez a megállapítás a magánés az alapítványi gyógyintézetekre. Ezek az intézetek a felvételeket az egyes néprétegek szükségleteire való tekintet nélkül intézhetik és intézik, ami annyit jelent, hogy ha a néger fiatalokat valamilyen intézményes segítségben akarják részesíteni, többnyire állami gyakorlóiskolákba kell őket beíratni. A gettó gyermekei tehát az intézményes gondoskodásnak még ezen a kétséges hatású területén is egyenlőtlen bánásmódban részesülnek. Pedig ezeknek a fiataloknak ahhoz, hogy hasznos életet folytathassanak, meg kell tanul­ niuk, hogyan viselkedjenek a közösség adottságai közepette. Még ha a fennálló intézmények „gyógyultan” bocsátanák is el gondozottjaikat, a fiataloknak akkor is egy védelmet nem nyújtó társadalommal kellene szembenézniük. Ezzel kapcsolatban fontos tapasztalat, hogy a második világháborúban a háborús neurózis kezelésének az a módja, amikor a lelki betegségben szenvedő katonákat a frontvonalakban vagy azok közvetlen közelében gyógyították, sokkal hatásosabbnak bizonyult, mint az a korábban gyakorolt módszer, amikor messze a frontvonalak mögé vitték őket kezelésre. Ha a „bűnözőknek” és „törvénysértőknek” bélyegzett fiatalokat bevonják, vagy legalábbis megpróbálják bevonni a közösség tényleges problémáinak kezelésébe és a társadalmi akciókba, ennek kettős előnye lehet: egyrészt segítheti őket helyzetük felismerésében és

  Frederick M. Thraser: „The Boys’ Club and Juvenile Delinquency” (A Fiúk Klubja és a fiatalkorú bűnözés), American Journal of Sociology, 1936. 66–80. old.; Ethel Shanas és C atherine Dunning: Recreation and Delinquency (Szórakozás és bűnözés), Chicago Recreation Commission, 1942; Ellery Reed: „How Effective Are Group Work Agencies in Preventing Delinquency?” (Milyen eredményeket érhetnek el a szociális munkacsoportok a bűnmegelőzés terén?), Social Service Review, 1948, 340–580. old.; Helen Witmer és Edith Tufts: The Effectiveness 0f Delinquency Prevention Programs (A bűnmegelőzési programok eredményessége), U. S. Department of Health Education and Welfare, Children’s Bureau, Publication No. 350., 1954. 36

96

Megelőzés és rehabilitáció megértésében, ami feloldja bennük azt a lelki szükségletet, hogy csalódottságukat egyéni, önpusztító módon vezessék le; másrészt kiaknázhatja és helyes irányba terelheti az olyan egyének érzékenységét és energiáit, akik lelkileg még elég erősek ahhoz, hogy lázongásukat nyílt ellenállásban fejezzék ki ahelyett, hogy átadnák magukat a közönynek. Értékes kísérlet volna, ha megpróbálnák megállapítani, vajon a nyilvánvalóan bűnözők lázadó energiáit nem lehetne-e konstruktív társadalmi célok megvalósításában hasznosítani. A Haryou-program a törvénnyel már összeütközésbe került fiatalok közül a nyolc és tizenhárom év közötti törvénysértők számára Harlemi Ifjúsági Junior Akadémiák, a tizennégy és tizenhét év közöttieknek pedig Szenior Akadémiák létesítését javasolta. Az akadémiák azoknak a fiataloknak nevelését szolgálnák, akik gyakorlóiskolákból és gyógyintézetekből kikerülve térnek vissza a közösségbe, továbbá azokét, akiket feltételesen szabadlábra helyeztek, illetve akiknek esetében az ítélet végrehajtását felfüggesztették. Ezek az akadé­ miák tehát voltaképpen amolyan „átjáróházak” lennének az intézetek és a közösség között, ahol szakmai felkészítésben és tantermen kívüli oktatásban részesülnének a fiatalok: filmés magnetofonfelvételek készítése, szerepjátékok, csoportos viták, tánc, színjátszás, zenei és képzőművészeti gyakorlatok révén önmaguk és társadalmuk jobb megértéséhez segítenék hozzá a gyerekeket. Korántsem képtelen ötlet ilyen akadémiákkal helyettesíteni azokat a gyakorlóiskolákat és – szerencsétlen elnevezésű – „javítóintézeteket”, ahová manapság küldik ezeket a fiatalokat, már ha van ott hely a számukra. Ennek a megoldásnak az volna az előnye, hogy a fiatalok saját közösségükben maradnának, részt vennének társadalmuk problémáinak megvitatásában, valamint – gyógyulásuk bizonyságaként – a különféle konstruktív közösségi akcióprogramokban is. A Haryou ezenkívül egy kadétgárda felállítását is javasolta. Ilyen módon kívánná kihasználni azt a mágikus vonzerőt, amelyet az egyenruha, a katonai szervezetek, a zene és ritmus gyakorol az amerikaiak nagy többségére. Az elhanyagolt, megvetett és már-már elhagyottnak mondható gyerekek valószínűleg méginkább fogékonyak erre a vonzerőre, mint a többiek, mivel az életükben nemigen akad semmi más, ami önmegbecsülésre, önérzetes magatartásra sarkallhatná őket. A cserkészet – mint már említettük – a maga kifejezetten középosztályi jellege, valamint a viszonylag költséges egyenruha és felszerelés miatt nem örvend különösebb népszerűségnek ezeknek a nincstelen családokból származó fiúknak és lányoknak a köreiben. Egy olyan akció, amely kiaknázza a katonai jellegű szervezetekben rejlő pozitív hatásokat, és a minimumra csökkenti az alsóbb társadalmi rétegek kirekesztéséért felelős tényezőket, értékes része lehetne a harlemi nincstelen ifjúság érdekében készült átfogó terveknek. Egy kadétgárda megszervezésével és felállításával az egyenruhának, a rangnak, a jelvényeknek és a státus más konkrét jelképeinek vonzerejét arra lehetne felhasználni, hogy komolyabb programokba is bekapcsolják a fiatalokat: fejlesszék olvasási készségüket, mások jóléte és tevékenységei iránti kötelességérzetüket, felelősségtudatukat. Így például az ifjú kadét előléptetésének feltétele lehetne, hogy elsajátítsa az illető szervezet szabályzatát. Ez pedig esetleg megkövetelné tőle, hogy beiratkozzon egy olvasásfejlesztő tanfolyamra. A Haryou kadétgárdaötletét egyesek azon az alapon kifogásolták, hogy katonai jellege miatt veszélyes kacérkodás az elnyomott kisebbség irracionális erőszakosságra irányuló hajlamaival. Kétségtelenül ésszerűtlen és felelőtlen minden olyan elképzelés, amely az erőszak bármiféle sugalmazása útján próbálja orvosolni az amerikai négerek sérelmeit. A társadalmi változások egyes kutatói számára már régóta világos, hogy az erőszaknak olyan, látszólag „ésszerű” formái, mint a háború vagy a forradalom, nem biztosítják a társadalmi haladást. A kadétgárda

97

A gettó patológiája értelmét nem is katonai jellegében kell keresni, hanem abban a mélyebb jelentőségű tényben, hogy az egyenruha, a szervezeti fegyelem és a szabályzat révén viszonylag könnyebb megalapozni a fiatalok önérzetét, kifejleszteni kellő olvasó- és kifejezőkészségüket, és ezáltal erősíteni frissen ébredt önbecsülésüket. A városi gettók világában akadtak például olyan – látszólag „hozzáférhetetlen” – bűnözők, akik a katonai szolgálat során szerzett tapasztalataik és gyakorlati tudásuk jóvoltából visszataláltak a hasznos életbe. Megérné hát a kísérlettel járó kockázatot, ha a gettó közösségén belül valamilyen hasonló szervezetet állítanának fel. A katonai szellem sokak szemében a parancsolgatást, a vak engedelmességet és az értelem erőszakkal történő helyettesítését jelenti. Ámde a gettó egyik legtragikusabb vonása éppen az, hogy patológiája olyan általános, ínsége olyan súlyos, hogy a katonai szimbólumok alkalmazása – mindazzal együtt, amit jelképeznek – sokkal kevésbé tűnik ijesztőnek, mint az a métely, amellyel szemben fel kell venni a küzdelmet. Egyes négerek a saját önképük ellen irányuló indulatok fokozásával próbálnak megbirkózni a rasszizmussal, ami a kadétgárdák keretein belül is lehetséges. Bizonyos betegségeket vakcinákkal igyekeznek megelőzni – olyan oltóanyaggal, mely magának a betegségnek inkább koncentrációja –, hogy ily módon ellenanyagok termelődjenek az emberi szervezetben. A harlemi közösségben jelenleg is vannak sikeresen működő kadétgárda-szervezetek, amelyeket a Városi Missziós Társaság (City Mission Society) és más intézmények támogatnak. Jóllehet ezek a programok főképpen a középosztály és a feltörekvő rétegek gyermekei körében váltak népszerűvé, eredményességük mégis valószínűsíti a feltevést, hogy egy hasonló szervezet, amelyet a társadalmilag marginális helyzetű gyermekekre szabnának, ugyanilyen sikeres volna. A kadétgárda egészséges kisugárzású férfi és női eszményképet állítana a fia­ talok elé, azáltal, hogy huzamosabb időre meghitt kapcsolatot teremtene köztük és a már több tartással, magasabb képzettséggel rendelkező, érettebb társaik és a felnőttek között. Az „elhagyott” harlemi gyermekek alapvető igényeinek kielégítésére tett korábbi kísérletek jórészt azért fulladtak kudarcba, mert az esetek többségében nem jött létre igazi kapcsolat a gyerekek és a felnőttek között. Mert a szokványos, „nagy testvér”-féle, tartós együttlétet nem eredményező viszony csak felszínes választ kínálhat a gyermek alapvető emberi szükségleteire. Szép, ha a másik világból érkező „nagy testvér” havonta egyszer-kétszer elviszi az „öcsit” egy futballmérkőzésre vagy a nyaralójába, de egészen más hatása van annak, ha a gyerekek és felnőttek egy csoportja hetente tizenkét vagy még több órát tölt el együtt mindannyiuk számára hasznos tevékenységekkel. Az előbbi arra emlékezteti a gyermeket, hogy nincs családja, az utóbbi ténylegesen kárpótolhatja a felbomlott családi életért.

Kábítószer-ellenőrzés Egyik gettóbeli fiatalról sem szabad lemondani, így a drogosokról sem. Ebből a megfontolásból kiindulva a Haryou-terv egy Harlemi Kábítószer-kutatási Intézet (Harlem Institute for Narcotics Research) felállítását javasolta. Az intézet feladatkörébe tartozna egy közösségfejlesztési és akcióprogram kidolgozása és végrehajtása, különös tekintettel a kábítószerüzérkedés leleplezésére, megelőzésére és ellenőrzésére, valamint elvonókúrák szervezésére és a fiatalkorú kábítószeresek hathatós utókezelésére. Egy ilyen intézmény megpróbálhatná a vonatkozó törvények szellemében nevelni a közösséget, amilyen például a kábítószer-fogyasztást inkább orvosi, mint büntetőjogi szempontból megközelítő Metcalf–Volker-törvény. Ezenkívül azt is megvizsgálná, vajon a kábítószer-fogyasztási tilalom eltörlésével nem lehetne-e felszámolni a kábítószer-fogyasztásból eredő profitokat és bűnözést. Továbbá, ha rival-

98

Kábítószer-ellenőrzés dafénybe állítanák, hogy a jelenlegi körülmények között viszonylag milyen könnyen juthat kábítószerhez a harlemi fiatalság, ezentúl nehezebb volna drogot vásárolniuk a saját közösségükben. Köztudott, hogy amikor egész New Yorkban – ahogy mondják – kitör a pánik, Harlem egyes körzeteiben, például a 117. utcának az Ötödik sugárút és a Lenox sugárút közötti szakaszán továbbra is lehet heroint kapni. A Harlemi Kábítószer-kutatási Intézet egyik fő célja éppen az volna, hogy Harlemet állandó pánikban tartsa, és ezzel megnehezítse a dílerek dolgát. Egy ilyen intézetnek gyógyászati szempontból két, egymással összefüggő feladatköre volna: elvonókúrák szervezése és a rehabilitáció biztosítása. 1. Elvonókúrák. Kutatásokból tudjuk, hogy a harlemi drogosok jelentős része azt állítja, szívesen „leállna a szerről”. A kábítószer okozta mámor az esetek többségében már csak távoli emlék, a függőknek „orvosi” vagy fiziológiai okokból van szükségük a kábítószerre. Ámde az olyanoknak, akik őszintén szeretnének szabadulni ettől a káros szenvedélytől, hamarosan rá kell jönniük, hogy nincs elég kórházi ágy a drogosok rövid ideig tartó kezeléséhez. Befeküdni a kórházba olyan óriási elszántságot és lelkierőt igényel, amilyennel a harlemi drogosok többsége nem rendelkezik. Tehát nem elég nyomást gyakorolni a kórházi ágyak számának szaporítása érdekében, és nem elég egyszerűen csak követelni, hogy a jelenleg rendelkezésre álló ágyakból nagyobb arányban részesüljenek a harlemi függőbetegek. Megfelelő orvosi ellenőrzés mellett az elvonókúra viszonylag rövid időt vesz igénybe. Ezért módot lehetne találni arra, hogy egy olcsó intézményt létesítsenek valahol az állam északi részén, esetleg valamilyen nagyobb tanyaházban, ahová néhány hétre bevonulhatnának a fiatalkorú drogosok. Ott azután átesnének az elvonókúrán, megkezdenék szervezetük áthangolását, napjában többször bőséges étkezésben részesülnének, nyolc órát aludnának, csoportos terápián és közös megbeszéléseken vennének részt, és ily módon lélektani rehabilitációjuk is megkezdődhetne. Tekintettel a kúra rövid időtartamára, egy mindössze húsz személy befogadására alkalmas épület évente már több száz függőbeteg kezelésére nyújthatna lehetőséget. Egy ilyen intézmény természetesen megfelelő személyzetet igényelne: egy-egy bentlakó, illetve egy hétvégén vizitáló ügyeletes orvost, egy csoportterapeutát, egy házvezető-szakácsot és négy olyan fiatal gyakorlati tanácsadót, akik korábban maguk is drogosok voltak. 2. Rehabilitáció. Az elvonókúra befejezése után az említett közösségen belül két, egymástól elhatárolt kezelési módszer – egyfelől a tanácsadás és továbbutalás, másfelől a csoportos együttélés – alkalmazására nyílna lehetőség. a) Tanácsadás és továbbutalás. Azok a kábítószeresek, akik a bizonyos alapvető képességekkel és normális adottságokkal rendelkeznek, kórházon kívüli utókezelésben részesülnének. Ezek a fiatalok visszatérnének az iskolába, az állásukba, vagy bekapcsolódnának az egyik Ifjúsági Szakképzési és Munkaközvetítő programba. Ezenfelül rendszeres csoportterápián és közös megbeszéléseken vennének részt, és arra ösztönöznék őket, hogy vállaljanak aktív szerepet az intézmény prevenciós programjában. E programok keretében minden erővel arra kell törekedni, hogy a kezelés során a „testvérem őrzője”elv uralkodjék; ennek a célnak a megvalósításában a fizetett vitavezetők – mind egykori kábítószer-élvezők – játszanák a fő szerepet. b) Csoportos együttélés. Az olyan drogosoknak, akik már tizennégy-tizenöt éves koruk óta kábítószeren élnek, intenzívebb és huzamosabb ideig tartó kezelést kell kapniuk. Sokan közülük analfabéták, és jó részüknek – leszámítva a többi drogossal történő

99

A gettó patológiája érintkezést – soha semmiféle valódi kapcsolata nem volt a társadalommal. Ezeket a fiatalkorúakat, egyszerűen fogalmazva, a lehető legnagyobb gonddal kell felkészíteni a normális társadalmi életre. Házakban laknának, ahol egész napos alapfokú oktatásban részesülnének: írás-olvasás, számtan, alapvető szakmai gyakorlatok, kikapcsolódásra szolgáló művészeti tevékenység, intenzív csoportterápia és a csoport tagjai által vezetett közös megbeszélések. Az ilyen „átjáróházaknak” az lenne a rendeltetésük, hogy átmenetet teremtsenek az utcai kábítószervilág és a normális társadalmi élet között. A drogos a vele egyenlők közösségében élne, de ennek a közösségnek olyan tagjai is volnának, akiknek az a hivatásuk, hogy kedvező hatást gyakoroljanak az egyén életére. Ezek közé tartoznának többek között a közös megbeszélések vezetői és a helyi Béke gárda (Peace Corps) önkéntesei, akik mint asszisztensek hajlandók volnának kötelességszerű tevékenységükön túlmenően részt vállalni az egész napos foglalkoztatásból, és végül néhány – a gettó kábítószer világának problémáiban jártas – hivatásos csoportterapeuta.

A patológia okai A fekete gettó sokrétű patológiájának gyökereit nehéz kitapintani. Az okokat elsődlegesen nem a munkanélküliségben kell keresni. Még ha az egész közösség munkához jutna is, patologikus állapotán érdemben ez sem változtatna. Annál fontosabb szerepet játszik viszont a betölthető állások színvonala. A rossz lakásviszonyok szülte bajok sem tekinthetők elsődleges okoknak. A társadalmi patológia és a lakásviszonyok közt kétségtelenül kölcsönhatás áll fenn, amely azonban csak az előbbi hipotézist igazolja, nevezetesen hogy bár a jó lakásviszonyok lelki támaszt nyújtanak, ám az alacsony gazdasági státus, a rossz családi élet és a tespedtség alapvető problémáit már nem képesek megoldani: a foglalkoztatottság puszta tényénél fontosabb a munka minősége. A lakásviszonyoknál – ha egyszer sikerült felszámolni az emberhez méltatlan körülményeket – fontosabb az alapvető társadalmi átalakulás. Ha a gettó népét egyszerűen csak új, alacsony bérű lakónegyedekbe költöztetik át anélkül, hogy változtatnának az életformáján – vagyis segítenének az alantas munka, a csekély jövedelem, a gyerekek nem megfelelő oktatása okozta problémákon –, ezzel még nem sikerülne fellazítani a társadalmi és egyéni patológia szövedékét. A jelenlegi körülmények közt a társadalom sikeresebb tagjai a jobb életmód biztosítása érdekében amúgy is más környékre költöznek át. Tehát egy olyan tartós program beindítására van szükség, amely a gettóközösségnek mint közösségnek a színvonalát emeli. Emellett természetesen figyelmet kellene fordítani a közösség környezetének, esztétikai színvonalának javítására is. Amíg a gettók összességükben nem válnak feleslegessé, addig az ország valamennyi Harlemjét a szó szoros értelmében olyan vonzóvá és széppé kell varázsolni, hogy a legmagasabb szintű emberi igényeket is kielégíthessék. Ennek híján a közösségek külső megjelenése az emberi megalázottság szimbóluma és egyben előidézője marad. A gettó kultúráját úgy kell átalakítani, hogy ezáltal gyökeresen kiirtsák a társadalmi bajokat. Valóságos eredmény csakis a patológia társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális okainak teljes körű, gyökeres felszámolásával érhető el, minden egyéb pusztán a tünetek leplezéséhez vagy „átcsoportosulásához” vezet. Ami a tünetek átcsoportosulását illeti, most már tudjuk, hogy például a harlemi harci bandák sikeres felszámolása csak a még sokkal kártékonyabb, a kábítószerhez és a svindlihez kötődő szubkultúrák gyorsabb, teljesebb felvirágozását eredményezte. Az ilyenfajta akciók csupán pirruszi győzelemhez vezethetnek, mert

100

A patológia okai az egyéni és társadalmi patológiát nem az énfejlesztés és a „kultúraépítés” módszereivel, ­hanem kizárólag „kármentés” révén kívánják orvosolni. A megoldási stratégia kidolgozásakor – még akkor is, ha a fő szempont a „fiatalkori bűnözés leküzdése”, nem pedig a gettóbeli „jobb élet” megteremtése – az utóbbi feladat hangsúlyozása feltehetőleg hamarabb vezet el a kívánt célhoz, mint a problémák túlságosan szűk értelmezése – legyen szó emberölésről, gengharcokról, tolvajlásról, kábítószer-fogyasztásról vagy leányanyákról. Ahhoz, hogy a felnőtt bűnözés társadalmi patológiájával megbirkózhassunk, előbb a fiatalkori bűnözés és a kábítószer-fogyasztás patológiáját kell orvosolni. A jellegzetes felnőtt bűnöző ugyanis rendszerint a fiatalkorú bűnözőből fejlődik ki, és arra is van bizonyíték, hogy az olyan bűnök, mint rablás, zsebmetszés és betörés a költséges kábítószer-szenvedély közvetlen következményei. Az összes gettóbeli bűnök mögött és alatt pedig ott rejtőzik a munkanélküliség, a rossz családi élet és a hiányos oktatás kísértete. A nemi betegségek elterjedése és a törvénytelen gyermekek számának szaporodása főként azoknak a gettóbeli fiataloknak kétségbeesésére vezethető vissza, akik ott keresnek kielégülést, ahol találnak, így próbálva menekülni a faji kisemmizettség számtalan formájának kegyetlen valósága elől. Természetesen súlyos tévedés volna valamennyi törvényellenes cselekménynek, a kábítószerszenvedélynek és az egyéni instabilitás egyéb megnyilvánulásainak okát kizárólag a gettó nyomorában és a faji kizsákmányoltságban keresni. Ennek a feltevésnek téves voltát cáfolhatatlanul bizonyítja az értelmiségiek bűnelkövetése, valamint a kiváltságosabb néprétegekhez tartozó gyermekek és felnőttek körében egyre szaporodó bűncselekmények száma. A pato­lógia tünetei még a pompázatos alvóvárosi gettókban is megmutatkoznak, melyek világát valamiféle hiábavalóság, hasztalan küzdelem jellemzi, minthogyha az ottaniak életük tartalmát és értékét kézzelfogható javakban, a birtoklásban akarnák megtalálni. Az önigazolásért és a státusért folyó küzdelemben az emberek homogén, antiszeptikus környezetbe menekülnek, amely a lakosság egyes rétegeit az azonos életforma – azonos jövedelemszint, egyforma nagyságú telek, ugyanolyan csinosan festett villák – alapján mesterségesen elválasztja egymástól. De még ennél is erőteljesebb elszigetelő hatása van a bőrszínnek, közös etnikai és vallási hovatartozásnak, az azonos életkornak (fiatal, gyermekes házaspárok), a gyermekek egyforma különórákra – balett, zongora, baseball – járatásának és a felnőttek szokványestélyeinek. Az azonosság iránti vágy az élet gazdagságának tagadása, hiszen ez a gazdagság csakis a változatosságból, az egyéni jellegből fakadhat. A pompázatos gettók lakói a konformizmusban, az alkoholizmus élettelen szertartásaiban, a megfeszített munkában vagy a házasságon kívüli szerelmi kapcsolatok mesterkélt, átmeneti izgalmaiban keresnek menedéket. Köztudomású, hogy a városi gettókban az apa többnyire nincsen jelen, ám annak is számos jele van, hogy Amerika pompázatos gettóiban a családi élet még alattomosabban megy tönkre, mint a szegény környékeken. A látszatra elégedettséget okozó anyagi lét, és a mindent elborító boldogtalanság vagy üresség közti ellentmondás az alvóvárosok nyomasztó légkörében kilátástalanná teszi az egyéni életet. Az ilyen emberek a szegénygettó lakóitól eltérően csak nagy ritkán élik ki a csalódottságukat erőszakos cselekedetekben, rendszerint inkább beletörődnek a végzetükbe. De hát akkor miért akarnák a városi gettók lakói felcserélni a maguk patológiáját az alvóvárosok nyomorúságával? A válasz egyszerű: a középosztály életformája, bármilyen csalódásokkal jár is, mégis csak az egyéni siker, a „jó élet” mércéje. A négerektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy a szegénység szenvedéseit a középosztály szenvedéseivel cserélhesse fel. Ha valaki azzal a – bizonyos mértékig ugyan helytálló  – érvvel hozakodik elő, hogy az a jó élet végeredményben nem is olyan jó, ezzel egy olyan morális döntést hoz egy egész népcsoport nevében, amelyet mindenkinek magának kellene, akár helyesen választ, akár nem. Lélektanilag naiv, sőt kegyetlen dolog

101

A gettó patológiája volna azt követelni az elnyomottaktól, hogy ők változtassák meg az amerikai kultúra értékszemléletét. Egy efféle törekvést mindaddig semmi sem indokolna, amíg nem tapasztalhatják meg mindazt az örömet, csalódást és gyötrelmet, amely ezekből az értékekből fakad. Az egyéni és a mindenre kiterjedő társadalmi patológia közt a városi gettókban sokkal szorosabb és világosabb összefüggés áll fenn, mint a kiváltságosabb közösségekben. Ebből arra következtethetünk, hogy a védett, kiváltságos környezetből származó egyének bűnözése az egyéni instabilitás súlyosabb formájának megnyilvánulása, míg a hasonlóképpen bűnöző magatartás egy olyan személy részéről, aki a gettó patologikus környezetéből származik, talán csak az antiszociális, elnyomó rendszer iránti érzékenység, illetve a társadalomi közeghez való igazodás jele. A kiváltságos környezetből származó egyénnél a bűnözés arra a súlyos problémára utal, hogy az illető képtelen beleilleszkedni a társadalomba, a gettóból származó egyénnél viszont a bűnözés, jóllehet visszás módon, de mégis csak a társadalmi hatásokra és ellenőrzésre való reakcióképesség bizonyítéka. Ezt az érvelést azonban nem szabad túlfeszíteni, hiszen a szülői ellenőrzés hiánya, az alvóvárosi élet skizoid jellege és hiábavalósága ugyanolyan fontos szerepet játszhat a bűnöző, antiszociális magatartás kialakulásában, mint a nyomornegyedek nyomasztó légköre. A gettóbeli bűnözés leküzdésének lehetőségeit elsődlegesen az erőszakosság elharapódzását kiváltó állapotok megváltoztatásában, nem pedig az egyes bűnözők jó útra térítésében kell keresni. A gettó patológiáját valamilyen járványhoz hasonlíthatjuk. A járvány megelőzésére megfelelő közegészségügyi intézkedéseket foganatosítanak, senkinek sem jutna eszébe, hogy a hatóságok pusztán az egyedi kóresetek orvoslásával próbáljanak úrrá lenni rajta. A gettóbeli bűnözés terén mégis az az uralkodó tendencia, hogy a problémákra inkább az egyének bebörtönzésével, nem pedig a bűnözés társadalmi gyökereinek kiirtásával keresnek megoldást. Fontos megértenünk, hogyan fertőzi meg az egyént a társadalmi patológia. A mindent átható kóros jelenségekre nem mindenki reagál antiszociális, bűnöző magatartással. Ez idő szerint még nem tudjuk kellő határozottsággal megítélni, az egyik embernél miért a nyílt erőszak, a másiknál pedig miért passzív beletörődés a válasz. Tudomásul kell vennünk azt a tényt, hogy eddig fel nem derített okokból még az ember által teremthető lehető legtökéletesebb viszonyok közt is valószínűleg mindig fognak akadni bűnöző egyének, nincstelenek, akik másokon akarnak élősködni, és passzív, visszahúzódó, tétlen emberek. A lehetséges okok között említhetjük a rossz családi körülményeket, a beteges fizikumot, a gyenge idegrendszert, és egy sor egyéb tényezőt, amelyek nem feltétlenül függenek közvetlenül össze a társadalmi patológiával. Ám tudományos ismereteink hiányossága semmiképp sem igazolhatja a társadalmi elnyomást. Az is nyilvánvaló, hogy az amúgy gyógyítható társadalmi patológia fennmaradása folytán tovább nő az emberáldozatok száma.

102

A gettó iskolái – Különbözők és egyenlőtlenek A faji kirekesztés káros hatása az amerikai városi gettók állami iskoláiban is megmutatkozik. Délen az iskolai szegregációt nemzedékeken át támogatta a törvény. Északon a szegregáció a társadalmi szokások és a közöny következménye. Itt az az uralkodó elképzelés, hogy a gyerekek lakásukhoz közel járjanak iskolába, ami persze azt jelenti, hogy aki szegregált környéken lakik, csak szegregált iskolába járhat. De a gettók oktatásügyi válsága nem elsősorban, és nem is kizárólag az iskolákbeli méltánytalan faji aránytalanságból fakad. Ugyanilyen komoly szerepet játszik az iskolai oktatás alacsony színvonala. A szegregáció és az alacsony oktatási színvonal kölcsönhatásban áll egymással. Egyesek úgy vélekednek, hogy az előbbi megszüntetése előfeltétele az utóbbiénak, mások a fordított sorrend mellett kardoskodnak. Annyi azonban bizonyos, hogy a városi gettók oktatásügyi problémája afféle ördögi kör: ha a gyerekek abban a körzetben járnak iskolába, ahol laknak, és ha a körzetek zöme szegregált, az iskolák természetesen szintén szegregáltak. Ha a négerek átköltöznek egy addig fehér környékre, és erre a fehérek elköltöznek onnét, vagy gyermekeiket magán-, illetve egyházi iskolába küldik, az állami iskolák továbbra is szegregáltak maradnak. Ha a néger iskolákban a fehér iskolákhoz viszonyítva alacsonyabb színvonalú az oktatás, a fehérek jogosnak vélik azt a félelmüket, hogy ha az iskoláikba négereket vesznek fel, a színvonal automatikusan sül�lyedni fog. Ha kiveszik onnét a saját gyerekeiket, akkor ezek az iskolák túlnyomórészt néger iskolákká válnak, ahol épp ezért csökken az oktatás színvonala, és ezzel az egész kezdődik elölről. Valahogy meg kellene szakítani a néger gyerekek szisztematikus elhanyagolásának ciklusát, ám a néger közösségek erőtlensége, valamint a fehér közösségek félelme és közönye együttesen azt eredményezi, hogy továbbra is fennmarad ez a káros körforgás. E mögött az egész problémaszövedék mögött az alábbi központi kérdések húzódnak meg: Örökletesen gyenge szellemi képesség vagy a környezet leépülése okozza-e, hogy a néger gyerekek a fehér gyerekeknél kevésbé képesek a tanulásra, úgyhogy ha egy iskolában megengedik az integráció megvalósítását, ott szükségképpen minőségi hanyatlás áll be? Vagy pedig az ország gettóiban a néger gyerekeket szisztematikusan alacsony szintű oktatásban részesítik, s ezáltal gyenge teljesítményre kényszerítik őket, pedig színvonalas oktatással javítani lehetne a teljesítményükön? Rendkívül fontos volna megválaszolni ezeket a kérdéseket, mert sok amerikai városban a fehérek épp abban a meggyőződésben hagyják ott az állami iskolákat, hogy a két feltevés közül az első igaz, a második hamis. Ha viszont mégis az első helytelen, és a második a helyes – és erről meg is lehetne győzni a fehér közösségben a hatalom birtokosait –, akkor orvosolhatóvá válna az amerikai életforma egyik alapvető igazságtalansága.

Szegregált rendszerűek-e az állami iskolák? Ha nem sikerül határozott és azonnali intézkedésekkel megváltoztatni a jelenlegi tendenciát, Amerika északi városaiban az állami iskolák túlnyomórészt szegregált, és elsősorban a négerek oktatását szolgáló intézményekké fognak válni. Ráadásul alacsony lesz az oktatás színvo-

103

A gettó iskolái... nala, így a társadalomalatti osztály gyermekei másodosztályú oktatásban részesülnek majd, ami nagymértékben elősegíti annak a kirobbanással fenyegető „társadalmi feszültségnek” az állandósulását, amely a gettó egyre halmozódó kóros jelenségeiben rejtőzik. Chicagóban jelenleg az elemi iskolák 37 százaléka (New Yorkban 22 százaléka), a középiskoláknak pedig 18 százaléka (New Yorkban 2 százaléka) szegregált; a tanulóknak jelenleg 48,3 százaléka néger. Clevelandben az elemi iskolák 60, a középiskoláknak 58 százaléka fehér vagy néger szegregált iskola. Detroitban az állami iskolák tanulóinak több mint 40 százaléka, Philadelphiában pedig több mint 50 százaléka néger. A washingtoni állami iskolák, amelyeknek tíz esztendővel ezelőtt még csupán harmadrésze volt tisztán néger, 1963-ra háromnegyed részben néger iskolákká váltak. 1970-re a főváros állami iskolás diákjainak valószínűleg már több mint kilenctizede néger lesz. Manhattan egészét tekintve az állami iskolák tanulóinak már 73 százaléka színes bőrű. Harlemben a tanköteles korban lévő gyerekek 90 százaléka jár állami iskolába, míg Manhattan többi részén csupán a kétharmaduk – a többiek magán- vagy egyházi iskolákban tanulnak. Bár New York állam területén már 1902 óta törvény tiltja az állami iskolák szegregációját, a harlemi iskolákban – Harlemben húsz elemi és négy alsótagozatú középiskola van, felsőtagozatú viszont egy sincs – tanuló 31 469 gyerek úgyszólván mind egy szálig néger. Csak két olyan elemi iskola akad, amelyben 89,9 százaléknál alacsonyabb a néger tanulók aránya; és az ös�szes alsótagozatú középiskolában a tanulók legalább 91,4 százaléka néger. Ez annyit tesz, hogy az elemi és az alsótagozatú középiskolákban tanuló gettólakó gyerekek zöme de facto szegregált iskolában nevelkedik, noha a város Oktatásügyi Bizottságának hivatalos politikája a teljes integrációt hirdeti. 37 Mindennek tetejében az iskolák szegregálódásának folyamata egyre gyorsul. 1958 és 1963 között New Yorkban hetvennyolc felsőtagozatúnál alacsonyabb szintű iskola vált szegregálttá. A kötöttségek nélküli beiratkozás és a szabad átiratkozás, amely lehetővé teszi a szülőknek, hogy gyermekeiket integrált iskolákba írassák át, nem sokat javított a helyzeten, mert 3 százaléknál is kevesebb néger diák ment át más iskolába. Ebben a négerek részéről megnyilvánuló fásultságban sok fehér annak bizonyítékát látja, hogy a néger családok általában szívesebben küldik gyerekeiket a környékbeli szegregált, mint a távolabbi integrált iskolákba. Persze minden szülő előnyben részesíti a környéken lévő iskolát, ha a körülmények egyébként azonosak, sőt gyakran még akkor is, ha nem. Amúgy sem a néger, sem a fehér szülők többsége nem fogadna el egy olyan integrációs tervet az állami iskolákra vonatkozóan, amely szabad, egyéni elhatározáson alapul. De még ha a jelenlegi helyzethez képest több néger hagyná is el a gettó iskoláit, csak kevés vagy talán egyetlen fehér sem iratkozna át oda, és így azután ugyan csökkenne a gettóban tanulók száma, de az iskolák továbbra is szegregáltak maradnának. Az általában Princeton-tervnek nevezett párosító módszer, amely két szomszédos – egy túlnyomórészt néger és egy főként fehér diákságú – elemi iskola tanulóinak együvé terelését célozza, a bonyolult városi lakóviszonyok és iskolai rendszer közepette megint csak kevés sikerrel kecsegtet. New York városának Oktatásügyi Bizottsága 1964-ben huszonegy ilyen párosítást javasolt. Ha valamennyit azonnal végrehajtják – valójában a tanács utólagos megfontolások alapján és a lakosság nyomására a javasolt huszonnégy párosítást négyre redukálta –, akkor is csak 1 százalékkal csökkent volna New Yorkban a szegregáció. Ha ezzel a módszerrel   Toward Greater Opportunity (Nagyobb lehetőségek felé), New York város Oktatásügyi Bizottsága, 1960. június, I. old.

37

104

Szegregált rendszerűek-e az állami iskolák? évente húsz iskolát párosítanának – amire nagyon kevés eshetőség van –, 1970-ben az iskolák egynegyed része még mindig szegregált lenne. Terjeszkedő, sűrűn lakott városokat nem olyan könnyű igazgatni, mint a Princetonhoz hasonló békés alvóvárosi közösségeket, és attól még, hogy egy módszer beválik az egyik környéken, még korántsem biztos, hogy másutt is be fog válni. 1963-ban a New York-i színes bőrű gyerekek 45 százaléka járt szegregált alsótagozatú középiskolába. Az Oktatásügyi Bizottságnak azok a javaslatai, amelyek a diákok elemi iskolából alsótagozatú középiskolába való továbbirányítási rendszerének megváltoztatását célozzák, csak kismértékben csökkenthetik ezt a százalékarányt. Ilyen arányú csökkenés mellett – feltéve, hogy a város lakóinak száma nem változik – a New York-i alsó tagozatú középiskolákban körülbelül 2010-re valósulna meg a teljes integráció. Ezzel szemben egyetlen évtizeden belül gyökeres változást lehetne elérni azáltal, ha sikerülne integrálni azt a huszonöt iskolát, amelybe jelenleg főképp színes bőrű diákok járnak. Amennyiben nem hoznak hathatós intézkedéseket az iskolai integráció megvalósítása érdekében, csak fokozódni fog az állami iskolák szegregációja: 1963 és 1975 között az elemi iskolák körében 22 százalékról 38 százalékra, az alsótagozatú középiskolákat nézve 19 százalékról 29 százalékra, a felsőtagozatú középiskolák tekintetében pedig 2 százalékról 6 százalékra növekedik majd a szegregált intézmények aránya. 1980-ra az állami iskolák egész New Yorkban háromnegyed részben, Manhattanben pedig valószínűleg több mint 90 százalékosan néger és Puerto Ricó-i iskolák lesznek. Igaz, ezen a szinten előreláthatólag stabilizálódni fognak ezek az értékek. 38 Az egyik megoldási javaslat az általános iskolások távoli iskolákba történő „buszoztatására” vonatkozott. Ez a módszer ugyan látszólag egy csapásra megszüntetné a szegregációt, csakhogy sok esetben gyenge színvonalú oktatáshoz, és ezért végeredményben a szegregáció fokozódásához vezetne. A fehér gyerekeket a jelenleginél még gyorsabb ütemben íratnák ki az állami iskolákból. Azon kívül Brooklynban például, ha igazi integrációt akarnának elérni, naponta körülbelül hetvenezer tizenegy év alatti néger és Puerto Ricó-i gyereket kellene oda-vissza szállítani, egyeseket tíz mérföld távolságra. Manhattanben pedig, ahol még nagyobb a néger és Puerto Ricó-i gyerekek számaránya, ennél hosszabb utaztatás sem járna érdemleges integrációval. „Nyilvánvalónak kellene lennie, bár nem mindig látszik annak – olvashatjuk az Allen-bizottság jelentésében –, hogy az integrációt lehetetlen fehér gyermekek nélkül megvalósítani. Következésképpen nem jöhet számításba semmiféle olyan terv, amely csak fokozza a fehér diákok kivonulását az állami iskolákból. Egyáltalában semmilyen megoldás nem jöhet szóba, amelyik nem járul hozzá a szegregáció felszámoláshoz.” Ezek szerint kizárólag olyan program lehet hatásos, amely 1. csökkenti az iskolai szegregációt, 2. jobb minőségű oktatást eredményez, és 3. megtartja a fehér diákokat, sőt még fokozza is a létszámukat az állami iskolákban. Azt sem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy bármennyire indokolt is a gyerekek környékbeli iskolába való járatása, ez a tendencia bizonyos mértékig mégis álszentségre utal. A New York-i Parents and Taxpayers elnevezésű, fehérekből álló csoportosulások (Szülők és Adófizetők, röviden: PAT) bojkottal fenyegetőztek annak az új iskolai programnak

  Ezeket a számításokat 1964-ben, James E. Allen, New York állam oktatásügyi megbízottja felkérésére végezte az Emberi Kapcsolatok és a Társadalmi Feszültségek Kivizsgálására Alakult Tanácsadó Bizottság (Advisory Committee on Human Relations and Community Tensions) által alkalmazott szakértői csoport.

38

105

A gettó iskolái... a bevezetése esetére, amelynek keretében 383 gyereket tízperces utaztatással mindössze másfél mérföldre kellett volna elszállítani. Holott Jacob Leander, az iskolaügyek helyettes főfelügyelője megállapítása szerint eleve 77  000 – köztük 25  000 egyházi iskolába járó – gyermeket szállítanak rendszeresen távolabbi iskolába, csak éppen nem az integráció érdekében. Ráadásul a legtöbb közülük óvodás, illetve elsős vagy másodikos elemista, tehát pont ahhoz a korcsoporthoz tartozik, amelynek érdekeire hivatkozva szokták oly hevesen hangoztatni a környékbeli iskoláztatás előnyeit. Sokan vannak olyanok, akik ugyan maguk is súlyosan megsínylették a faji szegregáció múltbeli megnyilvánulásait, mégis makacsul elzárkóznak a jelen kihívásaitól. A négerek integrált iskolákra irányuló követelései az alattomosan leplezettől a kihívóan nyíltig az ellenállás legváltozatosabb formáiba ütköznek. A New York-i polgárjogi szervezetek az integráció kikényszerítésére iskolabojkottokat kezdeményeztek abban a hiszemben, hogy az integráció egy csapásra megvalósítható. Ám a fehérek aggályoskodása és erkölcsi határozatlansága miatt hiábavaló az effajta bizakodás, és ez a stratégia is eleve kudarcra van ítélve. A kikényszerített deszegregáció esetén a fehér családoknak elég ellenmozgalmat szervezni, ahogy ezt a PAT tette, azzal fenyegetőzni, hogy elköltöznek a környékről, ahogy ezt már ezrek megtették, vagy hogy magán-, illetve egyházi iskolákba íratják át a gyerekeiket. Valahányszor egy közösségben valamelyik állami iskola környékén megnövekszik egy kisebbségi népcsoport számaránya, azok a fehér családok, akik megengedhetik maguknak, kiveszik az állami iskolából gyerekeiket, és vagy más környékre költöznek, vagy pedig a viszonylagos biztonságot jelentő magán-, illetve egyházi iskolákba íratják át őket. Az integrált iskolák elleni társadalmi bojkottot szervező fehér csoportok tehát olyan marginális családok tagjaiból verbuválódnak, akik se nem tudnak elköltözni, se nem képesek fedezni a magániskolai oktatás költségeit. Ezeket a csoportokat cselekedeteikben ugyanaz a fajta elkeseredés vezérli, mint amilyen magukat a négereket is eltölti, ha fenyegetettségükből nem látnak semmiféle kiutat. A New York-i magán- és egyházi iskolákban még a 10 százalékot sem éri el a néger tanulók aránya, számuk körülbelül 32  000. A 90 százaléknyi fehér tanuló a város összes fehér diákjának 30 százalékát teszi ki. Ami azt jelenti, hogy tízből kilenc néger, ezzel szemben ugyanen�nyiből csak hét fehér gyerek jár állami iskolába. Tehát az a furcsa helyzet állhat elő, hogy a középosztály jelenlegi menekülése az állami iskolákból, amit a színvonalasabb oktatás iránti óhaj vált ki, esetleg egyáltalán nem fog színvonalas oktatáshoz vezetni. Könnyen elképzelhető ugyanis, hogy ha túlburjánzanak a magán- és egyházi iskolák a városokban, nem lesznek képesek megszerezni az igazán színvonalas oktatáshoz szükséges eszközöket és tanerőt. És akkor majd arra kényszerülnek, hogy kizárólag a státusigényekre bazírozva vonzzák magukhoz a diákokat. New York magániskoláinak zöme egyházi vagy egyház által finanszírozott iskola. Legnagyobb részük római katolikus vagy episzkopális, néhányat pedig a kvékerek, a zsidók, illetve különféle etikai-kulturális társaságok és egyéb szervezetek tartanak fenn. A római katolikus és egyes zsidó iskolák a szülők kívánságára igen nagy hangsúlyt fektetnek a gyerekek vallásos hitének elmélyítésére. Viszont a protestáns és az etikai-kulturális csoportok elsősorban az oktatás magas színvonalával indokolják a magániskolák létjogosultságát. De bármi legyen is az iskolák fenntartóinak szándéka, sok szülő – néger és fehér egyaránt – nemcsak a vallásos nevelés vagy a színvonalas oktatás végett küldi gyermekét ezekbe az iskolákba, hanem azért is, mert nincs ínyére a szegényebb sorsú, kisebbségi népcsoportok gyermekeinek fokozódó beáramlása az állami iskolákba. Persze felmerül a kérdés, vajon a vallás legfőbb érdekét szolgálja-e, ha a város vezetőrétegének gyermekei magániskolákba mennek át. Az is kérdéses,

106

Egyenlőtlenség az oktatásban vajon a társadalmilag elszigetelt nevelés valóban alkalmas-e a vezetésre való felkészítésre. Azok a közép- és felsőbb osztálybeli szülők, akik a magániskolákat részesítik előnyben, és elhatározásukat azzal az érvvel támasztják alá, hogy „nem áldozzák fel gyermekeiket”, az indokoltnál talán kevésbé bíznak gyermekeik ellenálló képességében, és feltétlenül csekélyebb jelentőséget tulajdonítanak a demokratikus alapokon nyugvó nevelésnek, mint ahogy azt a mai idők megkövetelik. Az ilyen érvek azonban nem sokat nyomnak a latban a gyermekük jövőjéért aggódó szülőknél. Az amerikai életben, ahol az oktatást a sikeres pályafutás legfontosabb előfeltételének tekintik, különösen kényes ez a kérdés. Ezért aztán, ha az oktatás kérdése a még kényesebb faji kérdéssel párosul, a közügyeknél szokatlan hevességgel korbácsolódnak föl az érzelmek.

Egyenlőtlenség az oktatásban Annyi bizonyos, hogy a városi gettók állami iskoláinak érdemleges integrálása csak akkor következhet be, ha valamennyi iskola színvonalát a lehető legmagasabbra emelik, úgyhogy az színvonala függetlenné válik a környékbeli lakosság jövedelmétől és társadalmi státusától. Az integrációt és a színvonalas oktatást együtt kell megvalósítani, mert kölcsönösen függenek egymástól: egyik sem létezhet a másik nélkül. A polgárjogi mozgalom nem egy kiemelkedő egyénisége azonban azt a nézetet vallja, hogy a színvonalas gettóiskolák követelése voltaképpen annyit jelent, mint burkolt formában beletörődni a szegregációba. Ennek ellenkezője igaz, mert a fehér közösség hajthatatlansága és az azonnali integráció kivihetetlensége miatt a jelenlegi helyzetben a néger gyerekek megsegítése terén a maximális eredményt a színvonalas oktatás kivívásával lehetne elérni. A polgárjogi mozgalomnak e gyerekek jobb életéért folytatott küzdelmét csak megnehezíti, sőt talán lehetetlenné is teszi, ha a küzdelem mikéntjét hajthatatlan érzelmi magatartás diktálja. A hősködés, a nagy szavak és gesztusok, a leegyszerűsített fekete-fehér gondolkodás és az „ördögűzés” esetleg jól festenek a vastagbetűs újságcímekben, de nem oldhatják meg az alapvető problémát, vagyis a színvonalas oktatás bevezetését az állami iskolákban, sem pedig az ehhez kapcsolódó kérdést, miként valósítható meg az ésszerű és tényleges integráció az állami iskolákban. A gyerekeket, akár négerek, akár fehérek, nem szabad feláldozni a merev ideológia és szemantika oltárán. A gettóban élő négereket már régóta foglalkoztatja gyerekeik oktatásának színvonala. Harlemben már a harmincas évek során bizottságokat létesítettek a jobb iskoláztatás érdekében. Az 1935. évi harlemi zavargásokat követően Fiorello La Guardia polgármester felkérte E. Franklin Fraziert, a neves szociológust, hogy tanulmányozza a harlemi állapotokat. Frazier jelentésében a lázító hatású adottságok közt említi a gettóbeli iskolák kirívó hiányosságait. És ahogy az évek során egyre emelkedett a négerek arányszáma az iskolákban, mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, hogy tovább süllyedt az oktatás színvonala. 1955-ben az Állami Iskolaügyi Szövetség, a New York-i Egyetem Társadalomtudományi Intézetével együttműködve „teljes, pártatlan és elfogulatlan vizsgálatot” folytatott le a New

107

A gettó iskolái... York-i négerek és Puerto Ricó-iak állami iskolai oktatásának körülményeire vonatkozóan. 39 A tapasztalatok azt bizonyították, hogy sem a tanári kar, sem az iskolák felszereltsége, sem a tanulók előmenetele nem éri el a kívánt színvonalat. A helyzet azóta csak tovább romlott. A tétlenség nem azonos a status quo fenntartásával, a társadalmi tehetetlenség a társadalom visszafejlődéséhez vezet. Az elmúlt harminc esztendő tanulságaira gyakorlatilag ügyet sem vetettek. Harlemben fokozódott a kétségbeesettség, az elidegenedés, a nyugtalanság, és felülkerekedett az az érzés, hogy mindezen nem is lehet változtatni. A gettó reménytelensége pedig tétlenséghez vezetett. Az viszont nem igaz, hogy miként egyesek állították, a harlemi állapotok a New York-i állami oktatás általános hanyatlását tükrözik. A túlnyomórészt középosztálybeli fehérek lakta körzetekben általában jók voltak az iskolák. New Yorkban számos olyan középiskola akad, ahol az oktatási színvonal tekintetében éppoly szigorú követelményeket támasztanak, mint az ország bármely más állami vagy magániskolájában. Ezek az iskolák persze jórészt fehérek. „Valamennyi iskola teljes integrálását belátható időn belül nem lehet megvalósítani – álla­ pította meg 1964-ben az Allen-jelentés –, és ezen a tényen sem tervezéssel, sem külső nyomással nem lehet változtatni. De ha nem teszünk többet, vagy eleve túl kevésre törekszünk, ez óhatatlanul még szélesebb körű, még végletesebb szegregációhoz és még több rossz iskolához vezet. Viszont lehetne és kellene is többet tenni. Jó okunk van feltételezni, hogy átgondolt tervezéssel, merész irányelvekkel és határozott tettekkel le lehet lassítani a szegregáció terjedését, csökkenteni lehet a kíméletlenségét és lényegesen fokozni lehet az iskolai programok hatékonyságát.”40 A szegényes városrészekben élő gyermekek színvonalas oktatásának biztosítása napjainkban országos probléma. Ez a cél lokális, faji és osztálymegfontolásokon túlmutató, komoly és felelősségteljes akciót követel. John Kenneth Galbraith harvardi egyetemi tanár az amerikai szegénység leküzdésére leghatásosabb fegyverként egy oktatásügyi szükségprogram beindítását javasolta.

  The Status of Public School Education of Negro and Puerto Rican Children in New York City (A New York-i néger és Puerto Ricó-i gyermekek általános iskolai oktatásának körülményei), Public Education Association (Állami Iskolaügyi Szövetség), 1955. október. Furcsa, hogy New York addig nem is foglalkozott komolyabban a gettóiskolák problémáival, amíg a déli iskolai szegregációs ügyek rá nem irányították figyelmét. Justin Moore déli ügyvéd, a virginiai iskolai szegregáció egyik fő védelmezője, megkérdezte a NAACP szakértőjétől, hogyan tanúskodhat a szegregációnak a virginiai gyerekekre tett káros hatásáról, amikor saját államában, New Yorkban, az iskolák szintén szegregáltak. Moore-nak a lényeget tekintve igaza volt: a New York-i de facto szegregációnak és a déli de jure szegregációnak azonos lélektani következményei vannak. A NAACP szakértője 1952-ben, New Yorkba való visszatérése után beszámolt a New York-i Városi Ligának Justin Moore kérdéséről. Parancsoló szükségességgé vált, hogy megállapítsák, ténylegesen milyen következményekkel jár a gettóbeli iskolarendszer. Utóbb Wagner polgármester egy ugyane tárgyban tett előterjesztés nyomán ülést hívott össze. Ezen jelen volt az oktatásügy főfelügyelője is, aki a NAACP-szakértő vádjait szemtelennek, felelőtlennek, sőt demagógnak bélyegezte. A de facto szegregáció, állította, csak földrajzi véletlen, a néger iskolákban tanuló gyerekek színvonalas oktatásban részesülnek, és előmenetelük megfelel az intelligenciahányadosuknak. A szakértő ezt cáfolta, bizonygatva, hogy a tanulók intelligenciahányadosa gyakran az oktatás, az olvasási készség stb. szintjét tükrözi, és egyben annak a véleményének adott kifejezést, hogy a gyenge előmenetel inkább arra utal, hogy a gyerekek nem hajlandók tanulni. A változásra való készség és a tanulási képesség kérdését illetően pedig bizonyos alapvető lélektani elvek alkalmazását javasolta a New York-i iskolákban. 40   „Desegregating the Public Schools of New York City” (A New York-i állami iskolákbeli szegregáció felszámolása). Az állami oktatásügyi felügyelőnek az Emberi Kapcsolatok és Társadalmi Feszültségek Kivizsgálására Alakult Tanácsadó Bizottsága, 1964. május 12., 13. old. 39

108

Egyenlőtlenség az oktatásban A harlemi oktatásügyi állapotok alapvető jellegzetességei a szakszerűtlenség, az alacsony színvonal és a helyzet állandó romlása. Minél tovább jutnak a diákok az iskolában, annál magasabb lesz a szellemileg visszamaradtak arányszáma, és annál jelentősebb a saját és a város többi diákjának előmenetele közti különbség. Ugyanez vonatkozik az intelligenciatesztek adataira is. A romlás folyamatát az elemi iskoláktól kezdve az alsótagozatú középiskolákon át egészen a felsőtagozatú középiskolákig végig nyomon lehet követni.41 Az olvasott szöveg megértése tekintetében a harlemi harmadik osztályosok 30 százalékának teljesítménye az előírt osztályszint alatt van, 21,6 százalékának pedig fölötte. A hatodikosoknál még siralmasabb a helyzet, itt a tanulók 80,9 százalékának olvasási képessége van osztályszint alatt, és csak 11,7 százalékáé afölött, ami arra utal, hogy az olvasott szöveg megértése terén három iskolaéven belül igen gyors viszonylagos romlás következik be. A harmadik és hatodik osztály között a szókincs tekintetében is hasonló visszaesés tapasztalható: a harmadik osztályban a diákok 38,9 százalékának eredménye van osztályszint alatt, és 18,7 százalékáé afölött; a hatodik osztályban már 77,5 százaléknál van alatta, és csak 10,6 százaléknál fölötte. A számtan terén ugyanilyen jelentős a visszaesés, igaz, itt csak a hatodik osztályos adatok állnak a rendelkezésünkre („számolási készség” terén 57,6 százaléknál, a „feladatmegoldás és fogalmi ismeretek” terén pedig 66,6 százaléknál van osztályszint alatt). A nyolcadik osztályban az olvasott szöveg megértése és a szókincs tekintetében a harlemi alsótagozatos középiskolások háromnegyed részének teljesítménye van osztályszint alatt, de a számtannál még gyászosabb a helyzet, mert itt az osztályszint alattiak százalékaránya már 83,8.42 A harlemi diákok iskolai előmenetele olvasásban és számtanban még kedvezőtlenebb képet nyújt, ha a többi New York-i, illetve amerikai gyerek előmenetelével hasonlítjuk össze (lásd az 1., 2. és 3. táblázatot).43 A New York-i harmadikos diákok átlagosan ugyanolyan szinten vannak, mint az ország többi diákja. Ám mire eljutnak a nyolcadik osztályba, csaknem egy fél osztályzattal lejjebb csúsztak. Ugyanezen iskolaévek alatt a harlemi diákok egyre inkább elmaradnak mind a New York-i, mind az ország más részein élő kortársaik teljesítményszintje mögött. A harmadik osztályos harlemi diákok egy évvel vannak lemaradva a New York-iak teljesítményszintjéhez képest, de a hatodik osztályban már már csaknem két év, a nyolcadik osztályban pedig már körülbelül két és fél év a lemaradás a New York-i, és három év az országos teljesítményszinthez viszonyítva. Az intelligenciahányados tekintetében éppennyire ijesztő a helyzet. A gettóbeli gyerekeknél a harmadik és a hatodik osztály közt súlyos visszaesés mutatkozik, azután a nyolcadik osztályig enyhe javulás áll be, de a harmadik osztályos eredményekhez képest még így is jelentős a lemaradás.   A következő oldalakon összefoglalt és a Youth in the Ghettoban (A gettó ifjúsága) meglehetős részletességgel tárgyalt adatokat az összes New York-i iskolában rendszeresített harmadik, hatodik és nyolcadik osztályos vizsgák eredményeiből, és az ugyanakkor végrehajtott intelligenciatesztekből merítettük. Az adatokat a New York-i Oktatásügyi Bizottság bocsátotta a Haryou kutatócsapatának rendelkezésére. A harmadik, hatodik és nyolcadik osztályos vizsgák a következőket foglalják magukban: Harmadik osztály: intelligencia – Otis gyorspontozású alfa-teszt; olvasás – Városi teljesítménymérő olvasási teszt. Hatodik osztály: intelligencia – Otis béta; olvasás – Városi teljesítménymérés, középfokú A; számtan – Városi középfokú A. Nyolcadik osztály: intelligencia – Pintner általános képességmérő és középfokú teszt, A csoport; olvasás – Városi teljesítménymérő, haladó; számtan – New York-i számtani követelmények. 42   Ezek az adatok ráadásul valószínűleg még kedvezőbbek is az alsótagozatú középiskolákban ténylegesen elért eredményeknél, mert egyes iskolai tisztviselők szokás szerint elhallgatják azoknak a diákoknak eredményeit, akik túlságosan rosszul szerepelnek az elemi iskolák és alsótagozatú középiskolák rendszeresített vizsgáin. A nagyon gyenge eredmények ugyanis „eltorzítanák” az átlagokat. 43   Ezek a táblázatok a Youth in the Ghetto (A gettó ifjúsága) számára készültek. 41

109

A gettó iskolái... A Central Harlem-i diákok átlagosztályzatai a New York-i és az országos normához viszonyítva

1. Olvasott szöveg megértése

2. Szókincs

9

9

8

8

7

7

6

6

5

5

4

4

3

3

2

2

1

1



0

3. osztály

6. osztály

8. osztály

Central Harlem

2,5

4,1

6,0

New York City

3,6

6,1

8,1

Országos

3,7

6,2

8,5



3. Számtan

0

3. osztály

6. osztály

8. osztály

Central Harlem

2,7

4,1

6,0

New York City

3,6

6,1

8,1

Országos

3,7

6,2

8,5

3. osztály

6. osztály

8. osztály

4. Intelligenciahányados 105

9 8

100

7 6

95

5 90

4 3

85

2 80

1



0

75

3. osztály

6. osztály

8. osztály

Central Harlem

–

5,0

5,8

Central Harlem

90,6

86,3

87,7

New York City

–

6,4

8,1

New York City

98,6

99,8

100,0

Országos

–

6,5

8,5

100,0

100,0

100,0

110



Országos

Egyenlőtlenség az oktatásban A gettóbeli gyerekek tehát az átlag intelligenciahányados tekintetében a harmadik és hatodik osztály között visszaesnek, ebből a visszaesésből a nyolcadik osztályig valamit behoznak, ezzel szemben a New York-i összdiákság intelligenciahányadosa lassú, de állandó javulást mutat, és a nyolcadik osztályban el is éri az országos normát (lásd a 4. táblázatot). Ezek az adatok határozottan arra utalnak, hogy a harlemi diákoknál az intelligenciatesztek nem annyira a tanulók értelmi képességeit, mint inkább az oktatás színvonalát és az ebből eredő előmenetelt tükrözik, hiszen az intelligenciahányadost mint az értelmi képességek jelzőszámát valaha kifejezetten állandónak tartották, és általában ma is viszonylag konstansnak tekintik az ingadozó teljesítményhez képest. Central Harlem alsótagozatú diákjainak mindössze 2,8 százaléka kerül a jó tanulók számára fenntartott úgynevezett „különleges előmenetelű” és „különlegesen kiváló előmenetelű” osztályokba, ezzel szemben az összes New York-i alsótagozatos középiskolás diákoknak 13,4 százaléka részesül ilyen típusú oktatásban. Jelenleg a kiemelkedő diákoknak csak siralmasan kis hányada kerül a „tehetséges gyerekek”, a különleges előmenetelű és a különlegesen kiváló előmenetelű osztályokba, ahol aztán igen sokat várnak tőlük. A bukottakat a „szellemileg elmaradt”, illetve „korrepetációs” jelzésű osztályokba helyezik át. A diákok többsége a „képességeinek megfelelő” rendes osztályban marad. Keveset várnak el tőlük, már közepes eredmények esetén is megdicsérik őket, ezért azután az előírt osztályszinthez képest mind rosszabb előmenetelt tanúsítanak. Az oktatás céljának furcsa és tragikus visszajára fordulását kell látnunk abban a tényben, hogy a gettóiskolák néger diákjai tanulmányaik során egyre lejjebb csúsznak intelligenciahányadosuk tekintetében, és előmeneteli eredményeik mindinkább elmaradnak az osztályszint mögött. Jelenleg tehát az a helyzet, hogy az iskolák, feladatukkal ellentétben, nemhogy segítenék a gyerekeket fejlődésükben, hanem ellenkezőleg: kárt okoznak nekik. Ilyen körülmények között nem szabad csodálkoznunk azon, hogy a harlemi iskolákból oly sok – minden tizedik – diák kimarad. A harlemi alsótagozatú középiskolákból a felsőtagozatú középiskolákba átkerülő diákok négyötöde tudományos tagozatra iratkozik be. Ez azonban nem azt a szándékot tükrözi, hogy egyetemre akarnának kerülni, vagy szellemi foglalkozást szeretnének űzni, hanem hogy jelenleg a New York-i szakiskolákban magasabbak a felvételi követelmények, mint a tudományos tagozatú iskolákban. Ez utóbbiak, a korábbi helyzettel ellentétben, a gyengébb tanulók „hulladékgyűjtőivé” váltak. Négy harlemi alsótagozatú középiskolában az 1959/60-as tanévben beiratkozott 1276 diák közül 1962-re még a fele sem végezte el tanulmányait (1012 diák nyilvántartási lapját vizsgáltuk meg; további 117 diák más iskolába iratkozott át. Az 1012-ből 44,6 százalék végezte el tanulmányait). A New York-i Oktatásügyi Bizottság „általános” jelzésű bizonyítványt ad minden olyan diáknak, aki elvégezte az előírt iskolaéveket, de nem felel meg a továbbtanulási követelményeknek. A „tudományos” bizonyítvány azt igazolja, hogy a diák sikeresen elvégezte az egyetemi előkészítő tanfolyamot. A harlemi tudományos középiskolákban végzett diákoknak mindössze egyhetede, ezzel szemben az összes New York-i tudományos középiskolában a diákoknak mintegy a fele kap „tudományos” diplomát. A harlemi diákoknak kiadott tudományos középiskolai bizonyítványok több mint háromnegyede „általános” jelzésű. De még a középiskolát végzett és „bizonyítványt” szerzett harlemi fiataloknak ez a viszonylag csekély száma sem tükrözi igazán híven azt a súlyos veszteséget, amelyet a harlemiek elszenvednek az oktatás terén. A diákok ezrével maradnak ki tanulmányaik befejezése előtt az iskolából, és emiatt nagy eséllyel csak alantas munkát kaphatnak, illetve munkanélkülivé válnak. Harlemben az átlagnál sokkal több az ilyen elszigetelődött fiatal. New York állam illetékes minisztériumának

111

A gettó iskolái... ifjúsági ügyosztálya statisztikai felmérést készített, amelyből kiderül, hogy az 1960/61-es tanévben a manhattani középiskolák harlemi diákjainak körülbelül 10 százaléka hagyta abba a tanulást. A tudományos középiskolákba 1959-ben beiratkozott harlemi diákok 53 százaléka kimaradt, az ugyanez évben szakiskolákba beiratkozottaknak pedig 61 százaléka nem tette le a záróvizsgát. Jóllehet tizenhat éves korig kötelező az oktatás, az alsótagozatú középiskolákból kimaradottak közül a fiúknak több mint egyötöde, a lányoknak több mint a fele tizenhat éven aluli volt (1960/61-ben ezeknek a diákoknak 3,8 százaléka hagyta abba a tanulást). A fiúk egy részét javítóintézetbe küldték, a lányok közül sokan másállapotba kerültek, de az iskolák nyilvántartásaikban kerülik a javítóintézet említését, a másállapotos lányok számát pedig lehetőleg alacsonyan adják meg, ehelyett általában „korhatáron felüliségre” hivatkoznak. 44 Az iskolák azt sem említik, hogy a diákoknak gyakran a rossz előmenetel szegi kedvüket a tanulásban, és ezért maradnak ki az iskolából, miközben ők maguk gyakran hivatkoznak erre, és a nyilvántartási lapjuk is ezt bizonyítja. A középiskolából kimaradottak közül olvasásból a fiúk 88,1 százaléka, a lányok 68,5 százaléka, matematikából pedig a fiúk 89,5 százaléka, a lányok 84,6 százaléka gyenge előmenetelt tanúsított. Fel kell tehát vetnünk a kérdést, vajon a fiatalok képességeiben vagy az iskolák oktatási rendszerében van-e a hiba, melyik vezet a rossz tanulmányi előmenetelhez, az intelligenciahányados csökkenéséhez, és végső soron a diákok kimaradásához. A jelenlegi körülmények közt a gettó ifjúságának valószínűleg még a fele sem végzi el a középiskolát, igen kevesen rendelkeznek bármilyen szakismerettel, és még kevesebben kerülnek egyetemre.

Vita az alacsonyabbrendűség okairól A gettóbeli iskolákban tanuló néger diákok gyenge előmenetelének tényét ma már senki sem vitatja. Egyes négerek igen súlyosnak, és a polgárjogi mozgalom kulcskérdésének tekintik a problémát. A fehérek közül viszont többen hangoztatják, hogy éppen emiatt indokolt a szegregáció fenntartása, és legjobb esetben is csak arra nyílik lehetőség, hogy néhány kiemelkedő képességű néger gyereket felvegyenek a főként fehér iskolákba. Arról azonban még folyik a vita, hogy mi az oka a néger diákok tartós alulteljesítésének, és hogy mi az igazságalapja azoknak a feltevéseknek, amelyekből kiindulva magyarázzák, illetve megpróbálják megoldani e makacs problémát. A jelenleg elterjedt és vitára legérdemesebb feltevések a következők: 1. Minden gyermeket a maga igényeinek és képességeinek megfelelően kell nevelni. Első pillantásra ez teljesen logikus állításnak tűnik, ráadásul olyan személyek teszik a magukévá, akiknek emberbaráti és demokratikus érzületeihez nem fér kétség. Ennek ellenére ez a megállapítás sok zűrzavar, félreértés és igazságtalanság forrása az oktatás terén. 2. A munkáscsaládokból származó gyerekeket – ahogy ez már az első feltevésből szükségképpen következik – nemcsak hogy eltérő bánásmódban kell részesíteni az oktatás terén, mint a középosztálybelieket, hanem másféle oktatást is kell kapniuk. 3. A kulturális ínségben szenvedő gyermekektől nem lehet elvárni, hogy megfelelő előmenetelt tanúsítsanak az iskolában, mivel otthon semmiféle ösztönzést nem kapnak a tanulásra. Ezt az általános megállapítást rendszerint alátámasztják még olyan konkrétumokkal, 44   Nagy-New York Városi Ligájának (Urban League of Greater New York) adatai szerint. Az adatok kilencvenhat iskolából kimaradt diákra vonatkoznak, lásd Youth in the Ghetto, 185. old.

112

Vita az alacsonyabbrendűség okairól mint hogy a gyerekek odahaza nem látnak olyan könyveket, nem vesznek részt olyan beszélgetésekben, amelyek felkelthetnék az intellektuális érdeklődésüket. (Ennek az érvnek hangoztatói ugyanis azt feltételezik, hogy ahol könyvek vannak, ott azokat el is olvassák, illetve hogy a könyvek valamilyen más módon befolyásolják az alsó tagozatos gyermekek olvasási készségének elsajátítását.) Pedig az olvasásra minden gyereket tanítani kell, és a rendelkezésünkre álló adatok alapján azt mondhatjuk, hogy az a gyerek, aki odahaza nem lát könyveket, az iskolában ugyanolyan gyorsan megtanulhat olvasni, mint az, akinek otthonában zsúfolva vannak a könyvespolcok. 4. Szegényes környezetből származó gyerekek bizonyos – alacsony társadalmi-gazdasági helyzetükre jellemző – lélektani problémákat hoznak magukkal az iskolába, és ezek károsan befolyásolják a tanítás menetét. 5. Az elemi iskola legelső osztályaiban megállapított intelligenciahányados alapján előre látható a gyerek tanulmányi előmenetele. Vannak oktatási rendszerek, amelyek már az első vagy második osztályban intelligenciateszteknek vetik alá, és különböző kategóriákba sorolják a gyerekeket, majd ezen az alapon más-más módszereket alkalmaznak a tanításukra. A teszteredmények egész életükre elkísérik őket. Ezt a módszert a pedagógusok hatékony és gazdaságos megoldásnak tekintik, így ugyanis nem kell időt pocsékolni az olyan gyerekre, aki amúgy sem képes tanulni. Így kapcsolódik ez a nézet az első feltevéshez, amely szerint a gyermekeket igényeiknek, társadalmi helyzetüknek és képességeiknek megfelelő nevelésben kell részesíteni. Külön csoportba tartoznak azok a feltevések, amelyek lényegében nem egyebek, mint az osztály- és faji sznobizmus, a tudatlanság alattomos, de félreérthetetlen megnyilvánulásai. E hipotézisek támogatói többek között azzal érvelnek, hogy a négerek tanítására azért nem is érdemes időt és fáradságot vesztegetni, mert ezáltal csak még több csalódásnak lesznek kitéve. Nincs értelme annak, hogy a négerek magasabb szintű iskolázottságra törekedjenek, hiszen „ők” amúgy is csak alantas munkák végzésére szorítkozhatnak. Az ötvenes évek végén e könyv szerzője felkért néhány fehér diákot, hogy interjút készítsenek New York-i állami általános iskolák tanítóival. A néger gyerekektől – jelentette ki nem egy oktató – örökletesen alacsony intelligenciájuk miatt nem is szabad elvárni, hogy olyan szorgalmasan és jól tanuljanak, mint a fehér gyerekek, és ha valaki úgy akarná tanítani őket, minthogyha képesek volnának a tanulásra, csak azt érné el, hogy súlyos érzelmi zavarokat, csalódottságot és szorongást ébresztene bennük. Az ilyen elvek hirdetői szerint valójában az volna a humánus megoldás, ha ezeknek a gyerekeknek a részére lényegében inkább felügyelő, mint oktató jellegű intézeteket létesítenének. Valamennyi említett feltevés elsősorban csupán alibi az oktatás elhanyagolására, és egyik sem veszi semmilyen formában figyelembe az oktatás folyamatának jellegét. Mindezek a feltevések – a jó szándékúak éppúgy, mint azok, amelyek nyilvánvaló előítéletességből és tudatlanságból fakadnak – csak elősegítik az akár társadalmi-gazdasági, akár faji szempontból alacsonyabb státusú gyerekek színvonaltalan oktatásának fennmaradását. Valamennyi feltevés elmélyíti az iskolában – és ezáltal a társadalomban is – a faj és osztály szerinti szakadékot. Amikor bármelyik ezek közül a feltevések közül szerepet kap az oktatásban, az állami iskolák és az ottani oktatási rendszer többé nem a társadalmi mobilitás eszköze, hanem a társadalmi-gazdasági és faji szakadék elmélyítésének, a rideg osztály- és kasztkülönbségek fokozásának hatékony fegyvere.

113

A gettó iskolái...

Tanulási atrófia – az önmagát beteljesítő jóslat Ezeknek a feltevéseknek legártalmasabb következménye abban áll, hogy önmagukat beteljesítő jóslatokká válnak. Téves voltuk ugyanis még nem jelenti, hogy a rájuk épített rendszerről bebizonyosodik, hogy hatástalan. Mert ha valaki olyan oktatásrendszert vezet be, ahol különböző „mezőnyökre” osztják a gyerekeket, vagy ahol a képességeikről alkotott elképzelések határozzák meg, hogy miképp neveljék, mire tanítsák, illetve ne tanítsák őket, az ilyen rendszer azzal a borzalmas következménnyel jár, hogy az eredmények látszólag igazolni fogják a előfeltevéseket. Ha arra használják fel az intelligenciatesztek eredmenyeit, hogy egész életükre megbélyegezzék a gyerekeket, és hogy a tanulók kategorizálásán, homogén csoportokba sorolásán alapuló oktatást vezessenek be, ez az eljárás tűrhetetlen és antidemokratikus társadalmi hierarchiát teremt az állami iskolák rendszerében, és megakadályozza az állami oktatás eredeti rendeltetésének érvényesülését. Az efféle eljárás csak arra jó, hogy erősítse és állandósítsa azt a patológiát, amelyet állítólag orvosolni óhajt. Az olyan gyerek, akit tanulásképtelennek tartanak, szinte mindig azzá is válik. Más szóval tanulási atrófia lép fel. Köztudott, hogy ha valakinek úgy elkötik a karját vagy a lábát, hogy nem tudja használni, akkor e végtagja előbb-utóbb használhatatlanná válik. Ugyanez érvényes az emberi intellektusra is. A pedagógusok hiába igyekeznek különféle eufemizmusokkal leplezni a sznobizmusukat, a gyerekeket nem lehet becsapni. A tanuló már az első osztályban felismeri, ha valamilyen alacsonyabb szellemi szintre helyezték. Jelölhetik az egyes csoportokat betűkkel, számokkal, kutya- vagy állatnevekkel, a gyerekek már néhány nappal az efféle megjelölések bevezetése után pontosan tudják, hogy azok mit jelentenek. Az alacsonyabb kategóriákba sorolt gyerekeknek megrendül az önbizalmuk, erőteljes kisebbrendűségi érzés lesz úrrá rajtuk, ami aztán az iskola és a tanulás iránti egész magatartásukra rányomja a bélyegét. Manapság az iskolákban tömérdek gyereket rendszeresen kategorizálnak, olyan csoportokba sorolják őket, mint nehezen tanuló, képezhető, nem képezhető, A mezőny, B mezőny, „kismacskák”, „nyuszik” stb. De mindez csak azt a tényt tükrözi, hogy nem tanítják őket. És mivel nem tanítják őket, hát megbuknak. Erőt vesz rajtuk a megalázottság, az értéktelenség érzése, s ezért elutasító, ellenséges, agresszív magatartással viseltetnek a tanulás iránt. Meggyűlölik tanítóikat, az iskolát, mindazt, ami így befeketíti őket, mert érzik, hogy nevelőjük nem tiszteli ember voltukat, feláldozza őket az eredményesség és hasznosság oltárán, s hogy a tanulás szempontjából olyan jelentéktelen tényezők, mint modoruk, beszédmódjuk, öltözködésük vagy esetleg látszólagos érdektelenségük miatt lekicsinyli, semmibe veszi emberi méltóságukat és képességeiket. Ezeknek a gyerekeknek az iskola iránti megvetése szoros összefüggésben áll ellenséges, agresszív magatartásukkal, látszólagos kezelhetetlenségükkel, valamint a kimaradások magas számarányával. Bizonyos értelemben véve mindez csak lázadozás, válasz az emberi méltóságuk és integritásuk ellen intézett állandó súlyos támadásokra. A pedagógusoknak, szülőknek és mindazoknak, akik valóban szívükön viselik az amerikai állami iskolai oktatás emberi tényezőit, szembe kellene nézniök az intelligenciahányados problémájával, és vagy teljesen el kellene vetniük, vagy pedig megfelelő helyen kellene kezelniük ezt a jelzőszámot. Az intelligenciahányadost nem szabad sem valamiféle szentségnek, sem egyfajta különlegesen fontos eszköznek tekinteni a gyerekek jövőjére vonatkozó döntéseknél. Pláne nem szabad a gyerekek megbélyegzésére használni. A helytelnül alkalmazott intelligenciamérés az emberi képességek tékozlásához vezet. Az intelligenciahányados a maga alkalmazhatóságának határain belül igen értékes eszköze lehet az oktatásnak, nevezetesen ha

114

A „kulturális nélkülözés” kultusza mint jelzőszámot használjuk annak megállapítására, mi mindent kell tennünk egy-egy gyerek érdekében. Értékes segédeszköz válhat belőle, ha úgy alkalmazzuk, ahogy az oroszok, vagyis ha azt akarjuk meghatározni vele, hol vegye kezdetét az oktatási folyamat, mire van szüksége az adott gyereknek ahhoz, hogy maximális teljesítményt nyújtson. Bűnös hanyagság viszont, ha valamiféle végterméknek vagy megfellebbezhetetlen mércének tekintjük. Nem szabad tehát az intelligenciahányadost a gyerekek szegregálására, tanulmányi előmenetelük megjövendölésére – és ezáltal meghatározására – használni.45 „A különböző kultúrák összecsapása a tanteremben” lényegében osztályharc, társadalmi, gazdasági és faji háborúság, amely az iskolák csataterein folyik le. A frontvonalon a középosztálybeli vagy a középosztályba feltörni igyekvő tanerők vonulnak fel, a maguk féligazságainak, előítéleteinek és okoskodásainak roppant fegyvertárával, a reménytelenül hátrányban lévő munkásgyerekek ellen. Egyenlőtlen harc ez, különösen, mert mint a legtöbb harcot, ezt is az igazság álarca mögé bújva vívják.

A „kulturális nélkülözés” kultusza A néger gyerekek gyengébb iskolai előmenetelének egyik legrégibb magyarázata szerint az átlagosan alacsonyabb teljesítmény oka az örökletes faji alacsonyabbrendűségben keresendő. Ám Otto Klineberg és mások harmincas évekbeli kutatási eredményeit és az örökletes faji alacsonyabbrendűség tézisét a későbbi kutatók gyökeresen felülvizsgálták. Újabban divatossá vált a néger gyerekek tanulmányi lemaradottságának cáfolhatatlan tényét általános környezeti hiányosságokkal magyarázni. Ezek a magyarázatoka Klinebergéhez hasonló vizsgálódásokból kiindulva azt hangsúlyozzák, hogy a gyerekek tanulmányi készségét csökkentő okokat környezeti adottságokban – a gazdasági és foglalkoztatottsági diszkriminációban, a rossz lakásviszonyokban, az elégtelen táplálkozásban, a szülők fásultságában – kell keresni. A környezeti magyarázat legfrissebb változatát a „kulturális nélkülözés” általános címszavával szokták jelölni. E fogalmat olykor különféle szinonimák helyettesítik az idevágó irodalomban. Ilyenek például: kulturálisan hátrányos helyzetben lévők, hátrányos helyzetben lévők, kisebbségek, társadalmilag elhanyagoltak, társadalmilag számkivetettek, szociálisan kisemmizettek, tanulásban lemaradottak, hátrányt szenvedők az oktatásban, társadalmi-gazdasági szempontból alacsonyabb státusú rétegek, társadalmi-gazdasági téren kisemmizettek, kulturálisan elszegényedettek, más kultúrájúak, a vidék elhanyagoltjai, a nyomornegyedek kisemmizett gyermekei. A kulturális nélkülözés elmélete rendkívül csábító. Nemcsak ésszerűnek látszik, hanem összhangban is áll a társadalomtudomány terén jelenleg uralkodó environmentalista gondolkodással. A teóriát mintegy a XIX. századi és XX. század eleji, örökletes faji alacsonyabbrendűséget hirdető nézetek cáfolataként állítják elénk. Mégis alapos vizsgálatnak kell alávetnünk a kulturális jogfosztottság elméleteinek legfrissebb megnyilatkozásait, hogy kiderüljön, valóban magyarázatot ad-e a néger gyerekek általánosan tapasztalható tanulásbeli hátrányára. Pontosabban fogalmazva: milyen módon csökkenti az általános iskolás gyerekek olvasási és számolási készségének kifejlődését az alacsony gazdasági státus, a könyvek otthoni hiánya vagy az a „kognitív deficit”, amelyre oly szívesen hivatkoznak ennek az álláspontnak a hirdetői? 45   1963-ban a New York-i Oktatásügyi Bizottság vezetőségének kezdeményezésére olyan oktatáspolitikát vezettek be, amely a gyerekek elemi iskolai kategorizálásánál a háttérbe szorítja az intelligenciamérést.

115

A gettó iskolái... Mi értendő „kognitív deficiten”? Milyen mértékben orvosolható, vagy nem orvosolható? Ha orvosolható, akkor hogyan? Lehetséges, hogy csak amolyan zsargon-tautológia, amely pusztán azt fejezi ki, amit már amúgy is tud mindenki, vagyis hogy a szóban forgó gyerekek nem tanulnak? Milyen magyarázattal szolgál az olvasás elsajátítása terén tapasztalható nehézségekre? Milyen következtetéseket lehet levonni a „kulturális nélkülözés” elméleteiből a tanulmányi előmenetelre és az oktatás módszereire vonatkozóan? Milyen összefüggés áll fenn az elméletek hirdetői által a gyerekek nevelését illetően javasolt módszertan és maguk az elméletek között? E kérdések szigorúan objektív tanulmányozása, a válaszadási kísérletek olyan magyarázatokkal szolgálhatnak, amelyek nemcsak az alacsonyabb státuszú néprétegek oktatási problémáinak jobb megértéséhez vezethetnek, hanem az oktatás általános problémáinak – a tanítás és tanulás jelenségeinek – alaposabb megismerését is lehetővé tehetik. A kulturális nélkülözés elméletei ezenkívül döntő szerepet játszhatnak annak megítélésében, milyen eredmények várhatók el érdemben az oktatástól, illetve hol vannak az oktatás korlátai. Mennyiben szolgálnak a társadalmi kifosztottság kortárs elméletei pusztán arra, hogy a tanulásképesség módosíthatatlanságának biológiai determináltságon alapuló korábbi teóriáit egyszerűen felcseréljék a környezet változásképtelenségének, fatalista megközelítésének nézeteivel? És mennyiben homályosítják el ezek az elméletek az alacsony státusú gyerekek tanulásbeli hátrányának mélyebb okait? Mennyiben nyújtanak elfogadható és egyben vágyott alibit az oktatás fogyatékosságaira, arra a tényre, hogy a néger gyerek általában azért nem tanul, mert nem jól tanítják, és azért nem tanítják jól, mert az oktatásáért felelős személyek nem hisznek abban, hogy tud tanulni, nem is várják el tőle, hogy képes legyen a tanulásra, és nem úgy állnak hozzá, hogy tanuláskészségét elősegítsék? Az ilyen és ezekhez hasonló kérdéseket nem lehet retorikai szólamokkal vagy örökös elméleti okoskodásokkal megválaszolni. Az okoskodások elsősorban az okoskodók státusát tükrözik. Miként a korábbi faji alacsonyabbrendűségi elmélet hirdetői azoknak az uralkodó faji csoportoknak tagjai voltak, amelyek magukat és csoportjukat felsőbbrendűnek tartották, ugyanúgy a kulturális nélkülözés mai szószólói is annak a kiváltságos rétegnek a képviselői, amely kiváltságos státusát óhatatlanul saját vele született értelmi képességeivel, illetve az azokból eredő sikeres tanulmányi előmenetelével hozza összefüggésbe. Az ilyen összefüggés önmagában se nem bizonyítja, se nem cáfolja az elméletet, ugyanakkor nem lehet, és nem is szabad figyelmen kívül hagyni a vitában rejlő kaszt- és osztálytényezőket. Sok mai tudós és pedagógus „kulturálisan kisemmizett” környezetből származik. Ennek ellenére, amikor olyan diákokkal kerülnek szembe, akiknek gazdasági és társadalmi szempontból nyomorúságos helyzete nagyon is hasonlít saját egykori állapotukhoz, sokan közülük negatívan viszonyulnak e gyermekekhez, mégpedig valószínűleg azért, mert menekülni szeretnének korábbi alacsony státusuk kínzó emlékei elől. Mi sem könnyebb annál, mint hogy valaki a jótékony, védekező feledéssel erősítse meg és teljesítse ki az önmagáról alkotott elképzelését, vagyis hogy ne is akarjon vissszaemlékezni azokra a konkrét tényezőkre a saját tanulmányi karrierjében – egyegy megértő, együtt érző tanárra, korrepetációs segítségre –, amelyek kulturális nélkülözés ellenére is lehetővé tették sikeres tanulmányi előmenetelét és társadalmi felemelkedését. A tanító beleérző képessége, a tanuló iránti megértése, a vele való azonosulás a lehető legjobb tanulmányi eredmények elérése érdekében – mindez fontos az oktatás szempontjából, olyan kérdések, amelyek megérdemlik, hogy szisztematikusan tanulmányozzuk őket. A mi lényegében rasszista társadalmunkban az empátia és a néger diákok és a pedagógusok közti azonosulás igen bonyolult problémákat vet fel. Sokatmondó tény, hogy erre a kapcsolatra, miként az a kulturális nélkülözést tárgyaló szakirodalom alapos áttekintéséből világosan látható, ez idáig a legcsekélyebb figyelmet sem fordították.

116

A „kulturális nélkülözés” kultusza Más szemszögből vizsgálva a kérdést, a józan ész – és természetesen az emberi együttérzés – diktátuma, hogy attól a gyerektől, akinek sosem volt semmilyen játékszere, könyve, aki soha nem járt múzeumban, állatkertben, soha nem hallgatott koncertet, akinek nincs saját szobája, de még egy ceruzája se, amelyet magáénak mondhat, attól a gyerektől nem lehet elvárni, hogy a nála szerencsésebbekkel egyenlő tanulmányi előmenetelt tanúsítson. Az ilyen gyerek önmagáról alkotott képe szükségképpen szegényes, motivációi gyengék, a gettón kívüli világra vonatkozó elképzelései torzak. Csakhogy a józan ész és az emberi együttérzés még nem elegendő ahhoz, hogy feltárja a teljes képet. A „kisemmizett” iskolákban bevezetett kísérleti projektek azt igazolják – amit sokan bizonyára különösnek fognak tartani –, hogy az a gyerek, akitől az iskolában elvárják, hogy jól tanuljon, az jól is tanul, akitől viszont keveset kívánnak meg, az keveset is teljesít. Az igényességen alapuló ösztönzés és tanítás, úgy látszik, még a gyerek otthoni környezeténél is fontosabb tényező a tanulmányi előmenetel szempontjából. A gettóbeli gyerekek által elszenvedett nélkülözés egyik kulcsfontosságú összetevőjét tehát abban kell látnunk, hogy a pedagógusok általában nem is várják el tőlük, hogy tanuljanak. Ez a beállítottság kétségtelenül egyik lehetséges magyarázata annak a ténynek, hogy minél tovább járnak a gettóbeli gyermekek iskolába, annál gyengébb viszonylagos eredményeket érnek el tanulmányi előmenetelük és intelligenciahányadosuk tekintetében. Ezt a következtetést más adatok is igazolják. Ha statisztikailag felmérjük azt az összefüggést, amely egyfelől az olyan tényezők, mint a felborult családi élet, a zsúfolt lakásviszonyok, az alacsony jövedelem, másfelől a harlemi iskolákban tapasztalt előmenetel közt áll fenn, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a környezet és az előmenetel közt csak igen laza a kapcsolat.46 Igazolják ezt a megfigyelést azok a válaszok is, amelyeket egyes harlemi tanítók és tanfelügyelők adtak kérdőívekben és a velük készült „mélyinterjúk” során. E tanerők közt akadtak olyanok, akiknek véleménye szerint a gyerekeknek igenis megfelelő a tanulási készségük. Bár legtöbben úgy vélekedtek, hogy a diákoknak csupán egynegyede vagy még annál is kisebb hányada rendelkezik az egyetemi tanulmányokhoz szükséges képességekkel, úgy találták, hogy a többségük el tudná végezni a középiskolát. Felmerül a gyanú, hogy a gyerekek motivációs szintjét bizonyos mértékig a tanítók szabják meg. „A gyerekek önképe szegényes – mondta az egyik pályaválasztási tanácsadónő –, törekvéseik pedig irreálisak. Ha megkérdik tőlük, mik akarnak lenni, azt felelik, mondjuk, hogy »orvos«.” Amikor megkérdezték ettől a tanácsadónőtől, mit mondana egy olyan gyereknek, aki orvos szeretne lenni, így válaszolt: „Elmagyaráznám neki, hogy mi a valóságos helyzet, hogy milyen kevés lehetősége van erre. Beszélnék neki a rokon szakmákról, az orvosi műszerész pályáról stb.” Ez a fajta tanács, amelyhez még rossz oktatás és a tanulásbeli lemaradás is társul, azt sejteti, hogy a szorgalom és az önbecsülés hiánya inkább az ilyen pedagógusok rossz befolyásának, mintsem az otthon és a közösség hatásának a következménye. Ennek ellenére a meginterjúvolt tanítók és iskolai adminisztrátorok többsége úgy vélekedett, csökkenteni kell a tanulási követelményeket, nehogy meghaladják a diákok értelmi képességeit. Különösen sűrűn hangoztatták ezt a nézetet az igazgatóhelyettesek, ami annál súlyosabb, mert ők a tanrend összeállításában is közreműködnek. Tekintve, hogy az igazgatóhelyettesek a gettó diákságát taníthatatlannak bélyegzik, aligha hibáztathatjuk a felügyeletük alatt álló tanerőket, amiért azok hasonló szkepticizmust tanúsítanak. Ha az iskolák nem bíznak saját munkájukban, tanítás helyett egyre inkább a puszta felügyeletet és a fegyelmezést fogják feladatuknak tekinteni. 46

  Youth in the Ghetto, 213. old.

117

A gettó iskolái...

Defetizmus a gettó iskoláiban A Haryou által végzett iskolai adatgyűjtés során mind világosabbá vált, hogy a súlyos tanulmányi lemaradás legfontosabb tényezőjét a pedagógusoknak a diákok iránt tanúsított magatartásában kell keresnünk. Szükségessé vált tehát, hogy megállapítsuk, mi is valójában a pedagógusok véleménye. Ezért a Haryou felkérte az iskolákat, javasoljanak olyan pedagógusokat, akikkel megvitathatjuk a nyomornegyedekben lévő iskolák tanerőinek problé­máit. Interjúkat folytattunk le, csoportos megbeszéléseket tartottunk, kérdőíveket osztottunk szét. Mindezek fényt derítettek rá, milyen fontos szerepet játszanak a tanítók a diákok jó vagy rossz előmenetele tekintetében. A különféle környezetből származó gyerekekkel való azonosulás, az antipatikusnak vagy nem odavalónak bélyegzett gyerekek háttérbe szorítása, valamint az átérzés követelménye igen bonyolult problémákat vet fel – különösképpen a fehér középosztálybeli pedagógusok számára. Az oktatás filozófiai és pszichológiai aspektusaival foglalkozó képzések és tanfolyamok azonban nem készítik fel a pedagógusokat az ilyen jellegű nehézségekre. A harlemi tanítók egyrészt tapasztalatlanok, másrészt nem is sokáig maradnak a gettóban. A fehér tanítók általában félnek Harlemben tanítani, a négerek pedig a Harlemen kívüli szolgálatot sokszor a magasabb státus jelképének tekintik. Igen sok iskolában súlyos fegyelmi problémák merülnek fel, mivel a diákok nem tisztelik, sőt megvetik a tanítókat és az igazgatót. Ennek következtében a tanító munkájának eredményes voltát mind felettesei, mind önmaga szemében a jó tanulás helyett a jó fegyelem határozza meg. Így aztán mindenen eluralkodik a közöny. A diákok részéről eleve feltételezett fegyelmezetlenség és a tanítók ellenintézkedései olyan durva légkört teremtenek, amelyben eleve nehéz a tanulás. „A gyerekeket nem tanítják meg semmire – jelentette ki az egyik tanító –, csak okkal, ok nélkül pofozzák őket, és senki sem tesz semmit, hogy ez megváltozzék.” Egyes tanítók nyílt vagy burkolt formában annak a véleményüknek adnak kifejezést, hogy a harlemi gyerekek egyenesen elvárják a verést. „Soha életemben nem láttam még ehhez hasonló iskolát. Amikor idekerültem, sírtam, olyan rosszul viselkedtek. Hamarosan rájöttem, hogy a fiúk szeretik, ha megverik őket, szeretik, ha úgy beszélnek velük, ahogy megszokták, és amikor megtanultam, hogy olyasmit mondjak nekik, amit én kifejezetten sértőnek tartok, vagy hogy megüssem őket, amikor erre szükség van, kezdtem jobban kijönni velük, ők pedig megszerettek. Mert ebből valahogy azt érezték ki, hogy szeretem őket. Olyan kifejezésekkel és olyan modorban beszéltem velük, ahogy ezt megszokták, és ez tetszett nekik.” „Nálunk – mondta egy másik fehér tanító – a néger és a fehér tanító egyaránt úgy érzi, hogy kényére-kedvére ütheti-verheti a gyerekeket, és ezzel az igazgató is tisztában van. A tanítók tudják, hogy ezt az igazgató is tudja, és hogy semmit sem fog tenni ezzel kapcsolatban. Az igazgatónak előítéletei vannak. És mert tudja, hogy előítéletes, ezt azzal igyekszik leplezni, hogy a legjobb osztályokat a néger tanítóknak adja. A négerek jobb tanítók, mert ritkábban változtatnak munkahelyet. Egyes színes bőrű és fehér tanítók a legrosszabb osztályokat kérik maguknak, mert nem akarnak dolgozni. Az ilyen osztályokban ugyanis nem kell dolgozni, ha bármi baj történik, arra lehet hivatkozni: „ja kérem, ezek ilyen gyerekek”. A fehér tanítók jó része teljesen tapasztalatlan, és az igazgató nem sokat vár tőlük. Gyakran nyíltan megmondja: „Minek raktak engem ide? Az Oktatásügyi Bizottságnak tapasztaltabb igazgatót

118

Defetizmus a gettó iskoláiban kellett volna idehelyeznie. Sok durvaság van itt, durva verések, de ezzel senki sem törődik, egy lépést sem tesz senki, hogy megszűnjenek. A szülők, az igazgató, a tanítók ezzel nem törődnek.” Az egyik tanító elmondta, hogy van olyan kollégája, aki egyenesen kihasználja a diákjait. „A tanítónak jó példával kellene elöljárnia. Nem tanító az olyan, aki az osztályban borotválkozik, a fogát piszkálja és alszik, ahogy ezt az én iskolámban teszi az egyik tanító. És hogy megszabaduljon a felelősségtől, az osztályban az egyik »nagylegényre« bízza, hogy tartson rendet, üssön szét a többiek között.” Az egyik érzékenyebb tanító a következőképp írta le, hogyan reagálnak a néger gyerekek a gyakran szigorú, sőt durva büntetésekre: „A gyerek az enyhébb fegyelmezésre nem reagál, általában csak a durvább módszereknek van hatása. A harlemi iskolákban a fegyelmezés következetlen, és igen sok a durvaság. A gyerekek közül sokan még éretlenek, és ezért a fegyelmezés rendkívül súlyosan sérti őket. Nemegyszer tapasztaltam, hogy a gyerekek, ha az ember rájuk kiabál, kirohannak a tanteremből. Úgy látszik, igen alacsony náluk az a lelki fájdalomszint, ameddig el tudják viselni a fegyelmezést.” Ilyen nevelési módszereket csak a legteljesebb közöny légkörében tűrhetnek el. Ha csupán egyetlen tanító hivatkozott volna arra, hogy a gyerekek elvárják a verést, akkor e felfogásban az embertelenség jelét kellene látnunk. A valóságban azonban a harlemi tanítók közül sokan őszintén hiszik, hogy a gettó otthonaiból származó gyerekeknek tényleg szükségük van az efféle fegyelmezésre. Olyan légkörben, ahol nem a színvonalas tanításé az elsőbbség, nincs mit csodálkozni azon, hogy az iskolai tanszemélyzet csaknem felének közlése szerint „nehezebb, és lelkileg kevésbé kielégítő” a gettóban dolgozni, mint a város többi részében. A néger tanítók általában azon a véleményen voltak, hogy ami Harlemet illeti, ott ők eredményesebben működnek, mint a fehérek, mert tovább megmaradnak helyükön, és mert szigorúbb fegyelmet tudnak tartani. Az egyik fehér kollégája, mesélte egy néger tanítónő, mindig őt kéri fel, hogy csináljon rendet az osztályában. A fehérek viszont úgy érzik, hogy Harlemben tanítani „lecsúszást” jelent. Egy néger tanító ezt úgy fogalmazta meg, hogy a harlemi iskolák a „rovott múltú fehér tanítók hulladékgyűjtő telepei”. Egyik-másik fehér tanító arról beszélt, hogy kényelmetlenül érzi magát a négerek között. „Ha az utcán megyek – magyarázta az egyik meginterjúvolt fehér tanító –, kínosan érzem magam, szeretnék beleolvadni a környezetbe.” És mégis akad számos áldozatkész férfi és nő, akiket örömmel és elégedettséggel tölt el a sok-sok elhanyagolt harlemi gyerek tanítása. Az olyan fehér tanítóktól, akik úgy érzik, ellenséges területen dolgoznak, és az olyan néger tanítóktól, akik rossz néven veszik a fehérek jelenlétét, aligha remélhető, hogy súrlódásmentesen tudjanak együttműködni. Ezeket az érzéseket azonban többnyire elhallgatják, így azok csak a bizalmas jellegű mélyinterjúk során kerülnek felszínre. A négerek annak az érzésüknek adnak kifejezést, hogy még a náluk kevésbé művelt fehérek is fennsőbbségesen és „hidegen” viseltetnek az irányukban. A fehér tanítók közt sok zsidó akad, ezeknek egy része azonosul a másik elnyomott kisebbséggel, más részük azonban türelmetlen azzal a népcsoporttal szemben, amelynél a mohó tanulás hagyománya még nem eresztett olyan mély gyökereket, mint náluk. „Úgy látom – vélekedett ezzel kapcsolatban az egyik néger tanítónő –, hogy a zsidó különösképpen védelmezi az övéit, és azok is védelemben részesítik őt. A mi iskolánkban az egyik

119

A gettó iskolái... fiatal tanítónő kijelentette, hogy ezeket a gyerekeket »nem lehet semmire se megtanítani«, és bár az ő tanítási módszerében van a hiba, mégis a gyerekeket okolja, amiért nincsen eszük a tanuláshoz. A néger tanítónak, hacsak nem viselkedik lakájmódra, igen nehéz utat kell megjárnia. A többségük ugyan jó munkát végez, de nem hiszem, hogy az oktatás terén akadna elég bátor néger, aki harcba szállna a helytelen dolgokkal. A néger tanítók igen gyakran csak arra törekszenek, hogy megnyugtassák a fehér tanítókat, és a kedvükben járjanak. A fehér tanítók zöme zsidó. Ezek becsülik az olyan négereket, akik harcolnak, de ha azt látják, hogy nem harcolnak, könyörtelenül bánnak velük.” A néger tanítók általában nemigen keresik a fehér tanítók társaságát. „Ha rajtam múlik – mondta például az egyik –, igyekszem kerülni őket, mert szörnyen unom már folyton azt hallgatni, hogy a mi gyerekeinkből nem lesz soha semmi, a mi gyerekeink tudatlanok, a környezet, ahonnét kikerülnek, nyomorúságos, hogy ezek a gyerekek senkik és semmik, és így tovább. Unom hallgatni az efféle beszédet, bár tisztában vagyok vele, hogy van itt bőven probléma.” Egy másik néger tanítónő arra célzott, hogy nem barátkozhat fehér tanítókkal, mert ezt néger kollégái nagyon rossz néven vennék, és kigúnyolnák érte. „Én már sok mindent láttam, és torkig vagyok az olyan megjegyzésekkel, hogy »látom, ma fehérnek érzed magad, ugye, mert fehér tanítók társaságában eszel«, vagy hogy »ma az ő bandájukhoz csatlakozik, mivelünk szóba sem áll«. Már nem ülnék le egy asztalhoz egyikükkel sem. Tudja, mit? Inkább elmegyek a Harlem Embers vendéglőbe és egyedül eszem.” A gettóiskolák legjellegzetesebb és egyben legártalmasabb vonása, hogy a tanítók és a diá­ kok ellenségnek tekintik egymást. Ilyen körülmények között a tanítók csak ímmel-ámmal tanítanak, a diákok pedig bosszúból egyszerűen nem hajlandók tanulni. A városi iskolarendszer adottságai közt a négereknek csak ritkán van részük előléptetésben. New York több mint ezerkétszáz oktatásügyi főtisztviselőjéből mindössze hat néger, a nyolcszáz főigazgató közül pedig csak három. Gyakorlatilag valamennyi néger tanító a szervezeti hierarchia egészen alacsony fokán tevékenykedik, ami nemcsak a néger tanítóknak szegi kedvét, hanem közvetve a néger gyerekek önképének is árt, mert csak elvétve látnak négereket a magasabb posztokon. A New York városi Oktatásügyi Bizottság a múltban nem élt azzal a törvényes jogával, hogy a nincstelen közösségek iskoláinak kinevezés útján biztosítson tapasztalt és képzett tanszemélyzetet. Ennek a mulasztásnak hallgatólagos vagy kifejezett oka az a feltevés volt, hogy a „pedagógushiány” adottságai közepette a tanítók nem fogadnának el ilyen kinevezést, és ha a Bizottság ragaszkodna kinevezési jogának gyakorlásához, inkább hátat fordítanának a New York-i iskoláknak. A Bizottság ezért mindig „önkénteseket” keresett ezekbe az iskolákba, sőt azzal a gondolattal is kacérkodott, hogy külön prémiumot fizet azoknak a tanítóknak, akik elfogadják az ottani iskolákba való kinevezést. Ezek a módszerek azonban nem bizonyultak sikeresnek. „A New York-i iskolák személyzeti politikáját – állapítja meg az Allen-jelentés – helytelen »jutalmazási rendszer« jellemzi. Ez a politika oda vezet, hogy a legkevésbé »kívánatos«, noha szakmailag legigényesebb nyomornegyedbeli iskolákba kevésbé tapasztalt és kevésbé rátermett tanerőket neveznek ki. Mihelyt pedig a pedagógus szakmai tapasztalatokat szerez, és hozzáértésről tesz bizonyságot, előléptetik, ami általában annyit jelent, hogy eltávolodik

120

Az eredményes tanulás lehetőségének bizonyítékai éppen azoktól a tanulóktól, akiknek a legnagyobb szükségük volna képzett nevelőre. Így azután nemegyszer a legkiválóbb tanerőktől fosztják meg azokat az osztályokat, ahol a legsürgősebb szükség volna rájuk.” A nincstelen közösségek iskoláiban aránytalanul sok a helyettes és az oklevél nélküli tanító. Ráadásul ezeknek az iskoláknak egyes osztályaiban egyetlen tanév során tíznél is több tanító váltja egymást. Bár pontos adatok nem állnak rendelkezésre, annyi tudható, hogy a Haryou-kérdőívekre adott válaszaikban a pedagógusoknak csaknem a fele nyilatkozott úgy, hogy mindössze három éve vagy ennél is rövidebb ideje van a jelenlegi állásában, vagyis jóval többen, mint a városi átlag, az összes New York-i pedagógusnak ugyanis csak 20 százaléka van három éve vagy ennél rövidebb ideje a jelenlegi állásában. A New York-i Oktatásügyi Bizottságnak mind ez idáig nem sikerült megoldania a harlemi iskolák megfelelő tanerőkkel való ellátását, ami arra mutat, hogy ezt a problémát másként kell megközelíteni. Felmerült például az a javaslat, hogy ezekbe az iskolákba különleges szakképzettség, gyakorlat és az emberi szolidaritás szempontjainak figyelembevételével nevezzék ki a tanítókat. A Bizottság ne csalogassa, ne csábítgassa, ne vesztegesse meg a pedagógusokat, hogy hajlandók legyenek elvállalni ezeket a „fáradságos, gettó-őrhelyi” beosztásokat, hanem épp ellenkezőleg: szigorú elvárásokat és képzettségi szintet állapítson meg mindazok számára, akiket ilyenfajta szolgálatra keres vagy elfogad. Ezeket a tanerőket mestertanítóknak vagy az erre a szakmai rangra törekvő személyeknek kijáró ösztönzésben és elismerésben kell részesíteni. Persze ha azt akarjuk, hogy ez ne csak amolyan tartalmatlan, névleges státus legyen, akkor ésszerű szakmai és anyagi hajtóerőről is gondoskodni kell. A prémiumot kifejezetten a magasabb képzettséghez és a nagyobb felelősséghez kell kötni. Szükség volna továbbá a jó szándékú és szakszerű ellenőrzés egészséges szakmai légkörére, a beszámolási kötelezettség – a szakmai teljesítmény objektív értékelésének – rendszerére, a színvonalas oktatásra ösztönző atmoszférára, valamint az alacsony-, a közepes és a magasrendű oktatás közti különbségtétel világos mércéire, a megfelelő korrektívumokkal és jutalmakkal egyetemben. Kiváló oktatást csakis kiváló ellenőrzés mellett lehet biztosítani és fenntartani. felül kell vizsgálni a tanfelügyelők, az iskolaigazgatók és aligazgatók munkakörét. A nincstelen közösségek iskoláiba kinevezendő egyéneket különleges hozzáértéssel, a legmagasabb szakmai és személyi normák figyelembevételével kell kiválogatni. És persze mindezeket a követelményeket elsősorban, ha ugyan nem kizárólagosan, objektív tények alapján kell elbírálni.

Az eredményes tanulás lehetőségének bizonyítékai A gettóbeli iskolák elvesztették a diákok tanulási, a gettó lakói pedig az iskolák oktatási képességébe vetett hitüket. Két, egymással ellentétes nézet uralkodik: az egyik szerint a diákok azért nem tanulnak, mert hiányoznak hozzá a képességeik, a másik szerint pedig azért, mert nem részesülnek megfelelő oktatásban. Tény az, hogy nem tanulnak. A probléma abban áll, miként oldható meg, hogy tanuljanak, azt pedig csak elhivatott, hozzáértő próbálkozások nyomán lehet majd eldönteni, melyik nézetnek van igaza. „A gyerekek – írja a Haryou-jelentés – tapasztalatok, képességek és magatartás szempontjából különböző adottságokkal kezdik iskoláikat, ami valamelyest megnehezíti a tanítást. És�szerű feltevés, hogy ezek a különbségek részben az eltérő kulturális és gazdasági háttérből

121

A gettó iskolái... erednek. Arra azonban nincs bizonyíték, hogy e különbségek végérvényesen akadályoznák a gyerekeket a tanulásban. Meddig tart, amíg valaki megtanulja, milyen színekből áll a színskála, vagy amíg szert tesz olyan kézügyességre, amely szükséges az első osztály elvégzéséhez? Ezekről a témákról az iskolák vezetői által idézett tanulmányok mélyen hallgatnak. Holott az itt összegyűjtött adatok azt is bizonyítják, hogy az előmenetelben való súlyos visszaesés nem az első és második, hanem a harmadik és negyedik osztály között következik be. Ez pedig arra utal, hogy a nem kielégítő eredmények az iskolába járás ideje alatt felhalmozódott, és nem az iskoláztatást megelőző időkből származó hiányosságok következményének tekintendők.”47 Mivel az ellenkezőjére nincs bizonyíték, indokoltnak látszik az a feltevés, hogy a diákok kulturális és gazdasági háttere nem akadályozza az olyan jellegű tanulást, mint amilyet általában el lehet várni a gyerekektől az elemi iskolában – bármilyen súlyos problémát jelentsenek is a környezeti adottságok egyes társadalmi problémák (például a bűnözés, az érzelmi instabilitás stb.) terén. Csak ha eltűrik, hogy akadályozó tényezőként tűnjék fel, akkor válik többrendbelileg káros hatássá a környezet. Melyek azok a jelenleg rendelkezésünkre álló adatok, amelyek ezt a nézetet igazolják? Íme, néhány példa: 1. New York northside-i gyermeknevelő intézete 1955-től kezdve 1964 nyaráig (az adatok csak az 1955–1959 évekre vonatkozóan állnak rendelkezésünkre) folyamatosan szervezett egy hónapos nyári olvasási „szükségtanfolyamokat”, melyek eredményeiből kiderül, hogy az a gyerek, aki egy hónapon át naponta részesül külön oktatásban, olvasás terén átlagosan csaknem egy tanévnek megfelelő előrehaladást ér el. A legnagyobb fejlődést a legkevésbé lemaradt gyerekek érték el – a 110-nél magasabb intelligenciahányadossal rendelkező gyerekek több mint két tanévet hoztak be –, de még a leginkább lemaradtak is legalább öt hónapot nyertek. Az 104 résztvevő gyerek saját elhatározásából és lelkesen vett részt a tanfolyamon. A jelenléti index sosem esett 85 százalék alá. Minél szorgalmasabban jártak a gyerekek, annál többet tanultak. Ezek a siralmasan lemaradt, szegény sorsú néger és Puerto Ricó-i gyerekek bebizonyították, hogy igenis képesek tanulni, ha tanítják őket. „Kulturális nélkülözésük” tekintetében nem történt semmi változás. Mindössze annyi történt, hogy olyanok tanították őket, akik hittek abban, hogy képesek megtanulni olvasni, akik szeretettel és megértéssel foglalkoztak velük. Tehát ilyen körülmények közt tanultak. Sőt az is megmaradt bennük, amit az előző tanévben tanultak. Különös és szomorú azonban, hogy amikor visszatértek az iskolába, a nyári tanulás eredményeit megőrizték ugyan, de nem fejlődtek tovább. A nincstelen közösségek oktatási problémáival foglalkozó valamennyi tanulmány abban látja a gettóbeli iskolák központi problémáját, hogy a gyerekek siralmasan gyengék az olvasásban. A northside-i intézet gyógypedagógusai a harlemi iskolák színvonalának emelését célzó tervek keretében első szükséges lépésként azt javasolták, hogy az Oktatásügyi Bizottság egy félév vagy esetleg egy egész tanév idejére tegye félre a szokásos tantervet, és ehelyett minden erőforrást azonnal a harlemi iskolákat látogató gyerekek – közülük is különösen a harmadiktól a nyolcadik osztályosokig – olvasási szintjének emelésére mozgósítson. Ennek az Olvasási Kampány Tanévnek a folyamán a szóban forgó iskolák egész 47

  Youth in the Ghetto, 239–240. old.

122

Az eredményes tanulás lehetőségének bizonyítékai tantervét az olvasási készség fokozására kell beállítani. A lemaradással küszködő gyerekeknél minden egyéb iskolai munkát el kell halasztani addig, amíg el nem érik az előírt osztályszintet. Abban is általános az egyetértés – amit egyébként a Haryou vizsgálati adatai és maga az Oktatásügyi Bizottság ugyancsak megállapított –, hogy óriási szükség volna iskola utáni felzárkóztató intézmények felállítására. A szükséges helyet templomokban, átalakított üzlethelyiségekben, szociális és közösségi intézményeknél lehetne biztosítani. Nincs egyetértés azonban abban a tekintetben, hogy mi volna egy ilyen felzárkóztató programnak a legeredményesebb formája. Nagyon is kétséges, hogy érdemes-e egy gyerektől, aki az iskolában egyszer már kudarcot vallott, megfelelő tanulmányi előmenetelt várni, ha ismét a régi tanárokkal, módszerekkel és tantermi körülményekkel találkozik. A felzárkóztató program eredményessége érdekében a tanterv átdolgozására, fejlettebb oktatási módszerekre és eszközökre, ösztönző légkörre és általában a motiváltság fokozására van szükség. 2. A „kulturálisan nélkülöző” gyerekek mindazokban az iskolákban megfelelően tanulnak, ahol elvárják tőlük, hogy tanuljanak, és ahol tanítják is őket. Az 1920-as és 1930-as években a harlemi iskolákban tanuló gyerekek átlagos tanulmányi előmenetele megközelítette, sőt talán el is érte a fehér gyerekek színvonalát. Klineberg tanulmányát, amely a harmincas években Délről Északra vándorolt, illetve a már északi iskolákban tanuló néger gyerekek előmenetelét vizsgálja, bizonyítéknak lehet tekinteni arra, hogy a fehér és a néger diákok normái közötti különbség a jelenlegihez viszonyítva elenyésző volt.48 Pedig nehéz volna azt állítani, illetve bizonyítani, hogy a négerek akkor kevésbé voltak kulturálisan kisemmizettek, mint az ötvenes években vagy manapság. 3. A Harlem peremén lévő 43 sz. alsótagozatú középiskolában, mint a legtöbb harlemi iskolában, a „kulturálisan nélkülözőkre” jóformán csak felügyeltek. 1956-ban a kísérleti program bevezetése előtt a tanárok úgy érezték, egyszerűen képtelenek tanítani. Diákjaik reménytelennek látszottak, önmagukat tehetségtelennek, tanáraikat pedig ellenségnek tartották. De ekkor az iskolában egy kísérleti demonstrációs programot vezettek be, mire valóságos csoda történt. A diákok közül a korábbi 4 százalékhoz képest hatszor annyian (25 százalék) mentek egyetemre. A kimaradottak arányszáma a felével, 50 százalékról 25 százalékra csökkent. A tanulók 81 százaléka magasabb fokú szellemi képességet mutatott, mint amilyet a korábbi intelligenciahányadosuk és osztályzataik alapján várni lehetett volna; a tizenegyedik osztályban az intelligenciahányadosuk átlagosan nyolc-kilenc ponttal emelkedett. A több mint két év alatt, amíg a tesztelés tartott, az átlagos diák olvasás terén 4,3 évnek megfelelő előrehaladást ért el a korábbi, hasonló időtartam alatt elért 1,7 évnyi előrehaladáshoz képest. Pedig ha valaki közelebbről megvizsgálja ezt a kísérleti programot, nem fog benne semmiféle forradalmian új oktatási módszert találni. A legtöbb New York-i iskolában a 43 sz. iskolához hasonlóan már e kísérlet bevezetése előtt is alkalmazták a tantervi és egyéni foglalkozás, a szülői kirándulások és programok módszereit. A „csoda” tehát elsősorban annak a meggyőződésnek a gyakorlatba való átültetéséből fakadt, hogy az ilyen gyerekek is képesek tanulni. A tanszemélyzetet megkérték, hogy igyekezzenek pozitívan hozzáállni a tanulókhoz, és adják fel korábbi negatív nézeteiket. Következésképpen azok elkezdtek olyan nevelési

48   O tto Klineberg: Negro Intelligence and Selective Migration (A négerek értelmi képessége és a szelektív vándorlás), Columbia University Press, New York, 1935.

123

A gettó iskolái... módszereket alkalmazni, amelyeket addig vitatható értékűnek tartottak az alsóbb társadalmi osztályokhoz tartozó gyerekek esetében. Azok, akik korábban nyíltan útját állták a változásoknak, az új terv sikerei nyomán veszítettek a befolyásukból. Csökkent a fegyelmezés korábban központi szerepe. Enyhítették a tanároknak a rend fenntartásával kapcsolatos felelősségét. A diákok érezték, hogy „különlegesek”, és hogy a tanulásban jó eredményeket várnak el tőlük. A pedagógusokat nem annyira a fegyelmezési, mint inkább az oktatási képesség alapján minősítették. Mivel az iskola vezetősége minden erejét latba vetette a kísérlet sikere érdekében, számos, addig elzárt érintkezési csatorna nyílt meg közte és a tanárok, szülők, diákok között. Eredeti célja csupán az említettek támogatásának megnyerése volt, de a körülmények a vezetőséget automatikusan néhány olyan probléma megoldására, illetve sérelem orvoslására is ösztönözték, amelyek nem feltétlenül kapcsolódtak a faji kérdéshez. A tanárok önmagukat rátermettnek, diákjaikat pedig tehetségesnek kezdték tekinteni. A diákoknak azt mondták, hogy bíznak bennük, és hogy a tanáraiknak fontos, hogy segítsenek nekik a jó előmenetel elérésében. A szülőknek megmagyarázták, hogy ők is tehetnek gyerekeik jobb tanulásáért, tudásuk fejlesztéséért. Arra azonban nem tettek kísérletet, hogy változtassanak a gyerekek nyomorúságos kulturális környezetén, ez már túlságosan nehéz feladat lett volna. A tanítás eredményessége és a jobb közszellem közti ciklikus összefüggést bizonyítja az a tény, hogy a hatékonyabb oktatást célzó tervek mindenkor emeli a diákok, tanárok és tanfelügyelők hangulatát, a kedvezőbb közszellem pedig javítja az oktatási program sikerének esélyeit. És fordítva: az alacsony színvonalú iskolai oktatás rontja a tanárok, diákok és tanfelügyelők hangulatát, a silány közszellem pedig súlyosbítja a tanítás eredménytelenségét. 4. Hasonlóképp feltűnő eredményekkel járt a Missouri állambeli St. Louis-ban a Bannekerféle program. 1957-ben a St. Louis-i középiskolákban a képesség szerinti csoportosítás rendszeresített intelligenciateszteken és osztályzatokon alapuló háromfokozatú rendszerét vezették be. Azokat a diákokat, akik mindkét vizsgán magas minősítést értek el, az I. mezőnybe sorolták be, és egyetemi előkészítő tanfolyamra küldték. Az átlagon alul teljesítő diákokat a III. mezőnybe osztották, és részükre szakmai, műszaki jellegű tanfolyamokat szerveztek. Az átlagos teljesítményű diákok a II. mezőnybe kerültek. A Banneker-iskolakörzet – mely az öt St. Louis-i elemi iskolacsoporthoz tartozik – a két legnagyobb néger létszámú iskolakörzet egyike. A körzetet ósdi házak, nyomornegyedek, magas bűnözési arányszám, nagy munkanélküliség stb. jellemzi. A Banneker-iskolák 16 ezer tanulója közül 9590 néger. A Banneker-körzetben az első tesztek során a diákoknak csak 7 százaléka ért el az I. mezőnybe soroláshoz szükséges eredményt, és 47 százalékuk került a III. mezőnybe. Olvasásból, számtanból és angol nyelvből az átlagos osztályzatok mindvégig az osztálykövetelmény alatt maradtak. A Banneker-gyerekek átlagintelligenciahányadosa az Otis-féle intelligenciatesztek osztályozási rendszere alapján 1958–1959-ben 90,5 volt, és a diákok 12,1 százaléka kapott 79 alatti intelligenciahányadost. Dr. Samuel Shepard, a körzet igazgatója, azonnali intézkedéseket foganatosított a teljesítmény növelése érdekében. Abból a meggyőződésből indult ki, hogy a gyerekeket nem készítették fel megfelelően a tesztekre, vagyis hogy kellő ösztönzés esetén jobban vizsgáztak volna. Shepard olyan programot kezdeményezett, amely a tanítókat arra sarkallja,

124

Az eredményes tanulás lehetőségének bizonyítékai hogy a diákokat tanítsák meg tanulni, a szülőket pedig arra, hogy megkönnyítsék a gyerekek tanulását. A kiindulási osztályzatokat grafikusan és összehasonlításban bemutatta a tanítóknak, igazgatóknak, diákoknak és szülőknek. Egyszersmind hangsúlyozta, hogy a Banneker-gyerekeknek a többi városi körzet diákjaihoz viszonyított gyenge eredményét nem szabad szó nélkül tudomásul venni, sem pedig hátrányos helyzetük elkerülhetetlen következményének beállítani. Ellenkezőleg: ezt a lemaradást a jobb eredmények elérésére ösztönző erőként kell felhasználni. Az igazgatókat felkérte, vegyék rá a tanítókat, hogy a gyerekek és azok előmenetele iránt az eddiginél pozitívabb magatartást tanúsítsanak. A tanítók látogassanak el a diákok otthonaiba, hogy megismerkedjenek az ott uralkodó szociális és családi körülményekkel. Ezenkívül arra is kérjék meg a tanítókat, hogy az intelligenciahányadost hagyják figyelmen kívül, és viselkedjenek úgy a gyerekekkel, mintha magas szellemi képességről tettek volna bizonyságot. Ennek az erőteljes, de nem költséges és viszonylag egyszerű módszernek eredményeképpen a nyolcadikosok két és fél év alatt olvasásból a 7,7 évi szintről 8,8-ra, angol nyelvből 7,6-ról 9,1-re és számtanból 7,9-ről 8,7-re javultak. Az I. mezőnybe beosztott gyerekek száma 7 százalékról 22 százalékra emelkedett, a III. mezőnyben lévőké viszont 47,1 százalékról 10,9 százalékra esett. Az egyik iskolában eddig soha nem tapasztalt, 97,1 százalékos látogatottságot értek el. Az átlagos intelligenciahányados csaknem tíz ponttal emelkedett. Annak ellenére, hogy sem a tantervben, sem az oktatási módszerekben, sem pedig a tanulók alapvetően „hátrányos” szociális körülményeiben nem állt be semmiféle gyökeres változás, szembeszökő javulás mutatkozott az előmenetel terén. Változás tehát csupán a pedagógusok magatartásában és szemléletében következett be, ami azután a tanítást és a tanulást egyaránt befolyásolta. 5. Érdekes tervvel kísérleteztek a Maryland állambeli Baltimore-ban is. Hatvan négyéves gyerek részére egyéves iskolai előkészítő oktatást szerveztek a város két legnyomorúságosabb négerkörzetében, ahol olyan magas volt a bűnözési arányszám, hogy a tanítónők egyedül vagy este nem is igen mertek ellátogatni a gyerekek otthonaiba. Francis Keppel, az Egyesült Államok oktatásügyi biztosának jelentése szerint Mrs. Catherine Brunner, az, iskola igazgatója, azt a megállapítást tette, hogy valamennyi 1963-ban beiratkozott gyereket óvodába lehetett küldeni a következő tanévben, holott idősebb testvéreikkel ezt nem tehették. A gyerekek az óvodában ugyanolyan jól tanultak, mint a közép- és felsőbb osztálybeli családok gyermekei. Első osztályban jobb eredményeket értek el az ugyanabból a nyomornegyedből származó gyerekeknél a nyelvtanulás, a fogalmak megértése és a találós kérdések megoldása terén. Elsőben az eredeti hatvan gyerek kétharmada az osztálya jobbik felébe, tíz pedig a legjobb 25 százalék közé tartozott. „Eddig az volt a szokásom – idézi Keppel az egyik óvónőnek a projektről alkotott „őszinte és szívet melengető” véleményét –, hogy az óvodai osztályomat két csoportra bontom: azokra, akik szegénynegyedekből származnak, és így nem sok alappal rendelkeznek a tanu­láshoz, és azokra, akik jobb házakból jönnek, és így a családi körben hozzászoktak a könyvekhez és a kulturális élményekhez. Bizonyos értelemben ez logikus módszernek látszott a segítségre szoruló, buta, és a gyorsan tanuló, okos gyerekek különválasztására is. De amit a projekt kezdete előtt logikusnak tartottam, azt ma már nem látom annak. Kiderült ugyanis, hogy azok a gyerkőcök, akik részt vettek ebben az új iskolai előkészítő oktatásban, az osztályom legjobbjai közé tartoznak, úgyhogy oda is sorolom őket. Meg-

125

A gettó iskolái... fordult hát a fejemben, hogy bizony közülünk, pedagógusok közül is jó egynéhánynak akadna még elég tanulnivalója.” Annak ellenére, hogy a tapasztalatok szerint a korai nevelés ilyen kedvező hatással van a gyerekek értelmi képességeinek fejlődésére és kibontakozására, az állami iskolák nem gondoskodtak megfelelő módon széles körű, az általános iskolát megelőző oktatásról. Holott az ilyen jól szervezett, korai nevelést nyújtó intézmények részben kárpótolhatnák a kedvezőtlen körülmények közt élő gyerekeket az egészséges fejlődés lehetőségeinek hiányáért ezekben a fejlődés szempontjából oly fontos években. Harlemben több mint tizenkétezer három és hat év közti gyerek él. Mind a húsz harlemi elemi iskola rendelkezik óvodával, ahová ötéves korukban lehet beírattatni a gyerekeket, de legalább négyezer olyan öt éven aluli gyerek akad, akinek – ha a közösségi patológia terjeszkedését meg akarjuk akadályozni – iskola előtti oktatásban kellene részesülnie. A Haryou azt javasolta, hogy valamennyi iskolaövezetben állítsanak fel két iskolai előkészítő intézményt, és mindegyikben száz-száz háromtól ötéves gyerekkel lehetne foglalkozni. Kezdetben előnyben kellene részesíteni a négy-öt éveseket. Ám az iskolát megelőző oktatás, bármilyen kívánatos is, önmagában még nem tenné képessé a gyermekeket arra, hogy az első osztályokban elsajátítsák az alapvető ismereteket; ehhez ugyanis arra is szükség van, hogy ne bánjanak úgy velük, minthogyha képtelenek volnának a tanulásra. Mindezek a programok érintetlenül hagyták az egyik változót, éspedig az adott népcsoport körében a program kezdete előtt uralkodó kulturális nélkülözés jellegét és mértékét. Így tehát a programok sikerét vagy annak a valószínűtlen körülménynek kellene tulajdonítanunk, hogy a kulturálisan kisemmizettek különösen jól reagálnak az ilyen típusú oktatási programokra, vagy pedig annak, hogy az eredményben egyéb tényezők – mint például a pedagógusok meggyőződése, az oktatás színvonala – nagyobb szerepet játszottak a kisemmizettség tényénél. Ezeknek a sikeres akcióknak közös jellemzője az eredményesebb oktatás volt, az a tapasztalat, hogy az ilyen gyerekeket is lehet tanítani, ha együttérzéssel és megbecsüléssel közelednek feléjük. De miképpen lehet elérni, hogy a fásult tanítókból megértő, együtt érző és lelkes tanítók váljanak? Másfelől az a feltételezés, miszerint a tanítók csak azokat a gyerekeket képesek tanítani, akik olyan családi körből származnak, ahol értékelik és elősegítik a tanulást, hasonló volna ahhoz, mintha az orvosok kinyilvánítanák, hogy csak a nem túl beteg vagy éppenséggel egészséges pácienseiken tudnak segíteni. Ha a szóban forgó, széles körben elterjedt oktatásügyi problémára valóban a kulturális nélkülözés elméletei adnának érvényes magyarázatot, ebből az következne, hogy a tanulásbeli lemaradás mértéke és foka olyan állandó tényező, amely még változó körülmények közt és különféle időszakokban is mindaddig azonos szinten marad, amíg a négerek társadalmi, gazdasági és kulturális helyzetében nem áll be változás. Ehhez kapcsolódna az a további hipotézis, hogy a lemaradás mértéke a négerek helyzetében beállott változással arányosan emelkedik vagy csökken. Tehát minden olyan tapasztalat, amely viszont azt bizonyítja, hogy a lemaradás foka a négerek gazdasági és kulturális státusának változása ellenére is állandó marad, súlyos kételyeket támaszt a kulturális nélkülözés elméleteinek érvényességével szemben, ami pedig szükségessé teszi, hogy a néger gyerekek tanulmányi elmaradottságának magyarázatát az oktatás folyamatával közvetlen kapcsolatban lévő változókban keressük. Felmerül hát a kérdés: mi játszódik le a tantermekben? Tanítják-e, vagy semmibe veszik ezeket a gyerekeket? Milyen magatartást tanúsítanak irántuk a tanítók? Vajon primitív, kezelhetetlen

126

Az eredményes tanulás lehetőségének bizonyítékai kölyköket, fegyelmezési problémák forrását, kellemetlen terhet látnak bennük ahelyett, hogy formálható emberi lényeknek tekintenék őket, akik, ha jó szívvel közelednek hozzájuk, arra jól is reagálnak. Egyszóval, faji és kulturális alacsonyabb rendűségükre hivatkozva egyszerűen nevelhetetlennek tekintik ezeket a gyerekeket vagy sem? Otto Klineberg – mint már említettük – a harmincas években bebizonyította, hogy a New York-i állami iskolákban a néger gyerekek a fehérekkel csaknem egyenlő tanulmányi előmenetelt tanúsítottak, holott annak idején a jelenleginél lényegesen kedvezőtlenebb anyagi körülmények közt éltek. Tehát az oktatás szempontjából nem helytálló, sőt hamis az a feltevés, hogy a néger gyerekek örökletesen alacsonyabb rendűek, vagy hogy gyenge tanulmányi előmenetelüket az alacsony szintű környezeti adottságaiknak kell tulajdonítanunk. Talán épp az alacsonyabbrendűség feltételezésében kell látnunk azt az erőt, amely korlátozza a gyerekeknek az állítólagos oktatásra való pozitív visszajelzéseit. Ebben a vonatkozásban a faji és a kulturális alacsonyabbrendűségnek azonos gyakorlati következményei vannak az oktatás terén. Ezért elsősorban talán ezt a legfőbb, rejtett és alattomos emberi akadályt kell leküzdeni ahhoz, hogy az alacsony sorban élő gyerekek megfelelő szintű tudásra tegyenek szert, és ennek jóvoltából a társadalom hasznos és tevékeny tagjaivá válhassanak. Kellő bizonyíték van arra, hogy ezt az akadályt igenis le lehet küzdeni. És volt is már példa rá, hogy leküzdötték. Talán épp a bizonyítékok tudomásulvételével és érvényre juttatásával szemben tanúsított ellenállás, a makacs ragaszkodás ahhoz, hogy ezeket a gyerekeket eufemisztikus, de becsmérlő jelzőkkel illessék, a kulcsa mindazoknak az emberi és nevelési problémáknak, amelyeket feltétlenül tanulmányozni kell, ha társadalmunk biztosítani kívánja magának az e gyerekek kiművelt intelligenciájából eredő értékeket. Ez nem azt jelenti, mintha a pedagógusoknak a gettóbeli gyerekek iránti igenlő magatartása volna a jó tanulmányi előmenetel egyetlen lényeges előfeltétele, mintha a zsúfolt tantermeknek, a rossz felszerelésnek és berendezésnek, a fantáziátlan tanterveknek és más hasonlóknak nem volna semmi hatásuk a diákok teljesítményére. Ezek mind befolyásolják a gyerekek szellemi fejlődését. De a lényeg az, hogy ezeknek a tényezőknek nem szabad egyenlő jelentőséget tulajdonítani. Ugyanakkor a rendelkezésünkre álló bizonyítékok alapján úgy néz ki, hogy a diákok iskolai előmenetelét, az oktatás eredményességi szintjét és az iskolák általános minőségét meghatározó legfontosabb tényező a tanítók rátermettsége, a diákokkal szemben tanúsított magatartása: az együttérzés, illetve az elutasítás. A rátermett tanítók, akik bíznak a gyerekekben, a jó nevelés egyéb szempontjait nézve is eredményességre törekszenek. Ám hozzáértő oktatás és bizalom híján a gyerekek még akkor sem tanulnak, ha a tankönyvek történetesen korszerűek, és az osztálylétszám alacsony. A gettóban nem egy vadonatúj iskola akad. Vannak olyan iskolák, ahol viszonylag alacsony az osztálylétszám, és megfelelő a felszereltség. Olyan gettóiskolát azonban alig találni, ahol a tanítók és a tanulók közötti érintkezés jó szellemben történik, ahol a tanítók valóban hisznek a gyerekek emberi értékeiben és tanulási képességében. Ebben a néhány iskolában viszont a gyerekek igenis tanulnak. A St. Louis-ban, New Yorkban és másutt lefolytatott kísérleti oktatási programok azt a bátorító bizonyítékot szolgáltatják, hogy a gyerekek, ha elvárják tőlük, akkor tanulnak. A néger gyerekekkel – és a néger tanítókkal – szemben ugyanolyan magas követelményeket kell támasztani, mint a fehér iskolákban a fehérekkel szemben. Nyilvánvalóan akadnak majd négerek – csakúgy, mint fehérek –, akikben nincs meg a jó tanuláshoz szükséges képesség. De sokukban megvan, és valamennyien megérdemlik, hogy lehetőséget kapjanak a bizonyításra. A néger diákoknak nem szabad elnézni, hogy rosszul tanuljanak, mert négerek. Az ilyen magatartás még inkább elmélyíti, még elviselhetetlenebbé teszi a patológiát, az igaz-

127

A gettó iskolái... ságtalanságokat és a faji diszkriminációt. Az oktatásban nem szabad kettős mércével mérni, könnyű kibúvókat keresni. Az iskoláknak mint intézményeknek az a rendeltetésük, hogy enyhítsék a „kulturális nélkülözést”. Ha ez nem így volna, mi szükség volna iskolákra? A gettó problémáinak eredményes megoldásában döntő feladat hárul az iskolákra. Amíg ezek az iskolák évente továbbra is ezer és ezer, gyakorlatilag analfabéta ifjút bocsátanak útjukra, addig a néger fiatalság csak alantas munkákra munkanélküliségre és függőségre számíthat. A felborult otthonok, az ingatag családi élet, az elhanyagolt, tanulatlan gyerekek ciklusa változatlanul fennmarad. És ugyanígy folytatódik majd az emberi tartalékok tragikus elpocsékolása.

Az irányítás szerepe A nagyobb egyetemeken és főiskolákon újabban már igen tekintélyes személyiségek is szót emelnek a gettó gyermekeinek színvonalas oktatásának érdekében. Most először fordul elő, hogy a polgárjogi mozgalmon kívül álló vezető egyéniségek is csatlakoznak ehhez a követeléshez. James Bryant Conant, Francis Keppel, John Kenneth Galbraith, John Monro és mások erőteljesen támogatják a négereknek az egyenlő állami iskoláztatás megteremtésére irányuló türelmetlen követelését. Galbraith a szegénység elleni küzdelem keretében oktatásügyi szükségakciót tartana kívánatosnak, amelynek során a legszegényebb körzetek vagy nyomornegyedek közül százat különleges oktatási területté nyilvánítanának, a lehető legjobb iskolai felszerelést és a Békegárda mintájára elit tanítógárdát bocsátanának a rendelkezésükre, olyan gárdát, amely „elég viharedzett és képzett ahhoz, hogy a legszörnyűbb nyomornegyedtől se riadjon vissza, büszkén menjen a Harlan-körzetbe vagy a Harlembe”. John Monro, a Harvard Egyetem dékánja azt javasolta, hogy a Haryou egy kifejezetten „avantgardista, kísérleti, fantáziadús” program keretében teljesen szervezze át a harlemi iskolarendszert, vizsgálja felül a tantervet, az oktatási módszereket, a tesztek, a tanácsadás, a gyógypedagógia feladatkörét. Az ilyen iskolák, mondta Monroe, szükségképpen „sok pénzbe kerülnének, mivel minden igazán jó iskola sok pénzbe kerül”. Ha a harlemi projektet siker koronázza, akkor másutt is hasonló programok mintájául szolgálhat majd. Monro véleménye szerint az olyan egyetemek, mint a Harvard, a Yale, a Columbia, a New York-i City University, a Princeton vagy a Howard támogatnának, sőt szívesen támogatnának egy ilyen programot, ezúttal a szokottnál világosabban felismernék társadalmi felelősségüket ahelyett, hogy elefántcsonttoronyba zárkózva a távolságtartásukkal büszkélkednének. Az efféle ötletes programokkal többnyire az a baj, hogy megrekednek a puszta szavaknál. Megvalósításukhoz az egyéni képzelőerőnél többre, a társadalom energiáira volna szükség. Ha egyesekben meg van is a kezdeményezőkészség, másokat, nem utolsósorban magukat a pedagógusokat, megbénítja a fásultság, mert mondjuk arra a meggyőződésre jutnak, hogy a gettó gyermekei valóban alacsonyabb rendűek, képtelenek tanulni, vagy világosabban látják ugyan a helyzetet, de érzékelik a gettóbeli gyerekek szüleinek, a gettó politikai, gazdasági, társadalmi és vallási vezetőinek tehetetlenségét. Eléggé szégyen, hogy a gettóbeli gyerekek színvonalas oktatására irányuló első követelések nem a pedagógusok, hanem a polgárjogi mozgalom vezetőinek szájából hangzottak el. Sajnálatos tény, hogy az intézményekkel kapcsolatos jelentősebb társadalmi változások többnyire külső erők – és csak legritkábban az önkritika – hatására következnek be. A get-

128

Az irányítás szerepe tóból származó, viszonylag kitartó törekvések azonban ez idáig kivétel nélkül gyengének, hatástalannak bizonyultak. Északon a polgárjogi mozgalom energiáinak jó részét a színvonalas integrált oktatás elérésére fordította. Csakhogy szórványos tüntetésekkel, bármilyen drámaiak és hevesek legyenek, nem lehet tartós és gyökeres változásokat kiharcolni az iskolákban. Ilyen változásokra csak akkor nyílik lehetőség, ha a többségi hatalom felismeri végre a saját pozícióit és a közösséget fenyegető veszélyt, és ezért cselekvésre szánja el magát. Máskülönben csak egyre-másra érkeznek és tűnnek el a jelentések meg a javaslatok, és a tiltakozás energiái apró, katartikus robbanásokban merülnek ki. 1964-ben ifjabb James E. Allennek, New York állam oktatásügyi biztosának felkérésére az Emberi Kapcsolatok és Társadalmi Feszültségek Kivizsgálására Alakult Tanácsadói Bizottság javaslatsorozatot terjesztett a város elé, hangsúlyozva, hogy az integráció és a színvonalas oktatás egymás függvényei.49 Nyilvánvaló, hogy ha a fehér gyerekek nem járnak állami iskolákba, nem lehet szó integrációról. Az Allen-bizottság ezért megvizsgálta azokat az okokat, amelyek a középosztálybeli fehéreket New Yorkban – és ugyanígy a többi északi városban – az állami iskolák elhagyására késztetik. Megállapítása szerint a fehérek azért hagyják ott ijesztően tömegesen az állami iskolákat, mert menekülni akarnak azokból a tanintézetekből, ahol a színvonal szerintük alacsony – és egyre romlik –, miközben növekszik a négerek arányszáma. Ezeknek a középosztálybeli fehéreknek a gondolkodásában a rossz iskola és a sok néger egyet jelent. Ettől a meggyőződésüktől csak akkor lehetne eltéríteni őket, ha ezek az iskolák valójában jók volnának. A jelenlegi körülmények között azok az okok, amelyeket a középosztálybeliek felhoznak az alvóvárosi vagy magán- és egyházi iskolákba való menekülésükre, önmagukat beteljesítő jóslatokká válnak, mert mihelyt a fehérek elhagyják az állami iskolákat, valóban hanyatlik az oktatás színvonala – nem azért, mert a négerek alacsonyabb rendűek, hanem mert az iskolarendszer úgy tesz, mintha azok volnának. Az Allen-bizottság olyan átfogó tervet javasolt, amely megváltoztatná azokat a folyamatokat, amelyek az iskolai szegregációhoz vezetnek, és a legkülönfélébb módokon elősegítené a színvonalas oktatást. Többek között indítványozta a jelenleg erősen szegregált osztályok (például a kilencedik osztály) áthelyezését integráltabb iskolákba (adott esetben középiskolába); új iskolák létesítését, de nem a gettókban és nem is a szegregált fehér környékeken, hanem olyan lakóterületeken, amelyek bár túlnyomórészt fehérek, mégis az integráció irányában haladnak; autóbuszjáratok indítását, hogy a középiskola középső évfolyamaiba járó gyerekek, ötödikesektől a nyolcadikosokig, tíz-tizenöt perces utazás árán integrált iskolákba járhassanak; a „körzetek” fogalmának kiszélesítését az elemi iskolák tekintetében; olyan oktatási komplexumok, iskolacsoportok megteremtését, amelyekben közös foglalkozásokon vennének részt a különböző korú és etnikai hátterű gyerekek, és amelyeket idővel más környékeken létesített további iskolacsoportok oktatási telepei váltanának fel. A terv ezen kívül javaslatot tett iskola előtti oktatási programok beindítására, elősegítendő, hogy a szegény sorsú gyerekek megfelelően felkészülhessenek az általános iskolai követelményekre. Végül különleges módszereket indítványozott jó szakképzettségű tanerőknek és vezetőknek a gettóiskolákba való toborzására. A programnak ez a része egyébként megegyezik a Haryou javaslataival. Az iskola előtti oktatást, korlátozott célkitűzésekkel, be is vezették. De egyéb dolgokban máris megkezdődött a szokásos aktatologatás, pedig a közvélemény támogatta az Allenjavaslatokat. A szegregált fehér környékeken tovább folynak az iskolaépítkezések. A sikeres   A bizottság tagjai John H. Fischer, Judah Cahn és Kenneth B. Clark voltak.

49

129

A gettó iskolái... kísérleti projektek – köztük a harlemi 43. sz. alsótagozatú középiskolában bevezetett módszerek – nemhogy oktatási reformokra ösztönözték volna a többi tanintézetet, hanem még maguk a kísérleti iskolák is felhagytak reformterveikkel. Minthogyha ez az egész kísérleti demonstráció csak amolyan elterelő hadműveletül szolgált volna, nem pedig próbának szánták volna, amelynek eredményei azután cselekvéshez vezetnek. Ez a mulasztás ugyan kétségtelenül elsősorban a tehetetlenségnek tulajdonítható, de akármi legyen is az oka, rendkívül kegyetlen dolog elhanyagolt gyerekek előtt felcsillantani a reményt, megmutatni nekik, hogy eredményekre is képesek, ha hisznek bennük, majd megfosztani őket ettől a reménytől. E szomorú szabály alól csak egy-két kivétel akad, köztük a dr. Samuel Shepard által beindított program a St. Louis-i Banneker-iskolában. Ezt a programot ugyanis, miután sikeresnek bizonyult, tovább folytatták. Általánosságban véve a felelős pozíciókban lévő, ügyesebb oktatásügyi tisztviselők tökélyre vitték azt a módszert, hogy a színvonalas integrált oktatás iránt időközönként kirobbanó követelések viharát a helyi polgárjogi szervezetek képviselőivel folytatott kegyes tárgyalások és megbeszélések révén vészeljék át. A tisztviselők ígéreteknek és megegyezéseknek látszó nyilatkozatokat tesznek, melyeket aztán a vihar elültével semmisnek tekintenek vagy megváltoztatnak. Érdemes újra hangsúlyozni: a gettó energiái, amelyek konstruktív változásokat hozhatnának létre, szétforgácsolódnak, eltorzulnak. A kiváltságosabb gyerekek, akiknek gyakorlati értelemben véve befolyásosak a szüleik – és a pedagógusok ezekkel a szülőkkel azonosulnak –, továbbra is különleges bánásmódban részesülnek az állami iskolákban, és ennek köszönhetően jó tanulmányi eredményeket érnek el. Így azután az állami iskolarendszer mindinkább lemond eredeti rendeltetéséről, vagyis arról, hogy minden gyereknek egyenlő lehetőséget nyújtson a tanulásra, hajtóerőként szolgáljon a szegények és elhanyagoltak számára, hogy ők is élhessenek a demokrácia adta lehetőségekkel. Ehelyett az állami iskolák az osztály- és kasztrendszer állandósításának és megszilárdításának eszközévé válnak, miközben az elit a maga biztonságos alvóvárosi tanintézményeibe és exkluzív magániskoláiba tömörül. A hivatásos pedagógusoknak a vezetés terén elkövetett hibái mindenképpen oda vezetnek, hogy csökkenni fog a befolyásuk a szélesebb társadalomban. Az iskolai bizottságok mulasztásai a vezetés terén pedig feltétlenül azzal az eredménnyel fognak járni, hogy tevékenységük a demokratikus irányítás öncélú gyakorlásává fajul. Egészségügyi kérdésekben az orvosi hivatás gyakorlói nemigen hallgatnak a tájékozatlanok félelmeire és aggályaira, nem engednek a különféle érdekeltségek nyomásának. Vajon az oktatásügyi vezetők kevésbé tartják fontosnak a társadalom szellemi épségét? Ha a vezetők nem ragadják magukhoz az irányítást, amikor erre sürgősen szükség volna, akkor miben áll vezetői szerepük? Ha a pedagógusok mindig csak a nyomásnak engednek, akár az integráció ellenében történő nyomásról van szó, például a Szülők és Adófizetők csoportjainak részéről, akár az integráció érdekében történő nyomásról, mint a polgárjogi bojkottok esetében, akkor lemondtak arról a jogukról, hogy mint pedagógusok, képzettségük és ítélőképességük alapján döntéseket hozzanak, és ehelyett a mindenáron való békesség kedvéért behódoltak az erőszaknak. Ez pedig a társadalmi felelősségvállalásnak inkább passzív, mint dinamikus formája. A vezetőknek maguktól kellene felfigyelniük a társadalom igényeire, mert a szegények és kisemmizettek általában oly mértékben rettegnek a hatóságoktól, annyira tartanak az elutasítástól és megaláztatástól, hogy még saját érdekeikért se mernek kiállni. Az erős vezetésnek kötelessége a közösség javát képviselni, nemcsak azért, mert ez a helyes, hanem azért is, mert a gyengék elkeseredése végeredményben az egész közösség biztonságát fenyegeti.

130

Az irányítás szerepe Ebben az összefüggésben fontos tényező még, hogy a pedagógusok és a tantestületek nincsenek tisztában saját hatalmukkal. Mivel elmulasztják gyakorolni a hatalmukat, úgy látszik, az is elsorvad ami még megmaradt belőle. És talán a valódi hatalom tényleg mások birtokában van, az oktatásügyi hatalom vélhetőleg csak másodlagos a politikai hatalomhoz képest, a politikai hatalom pedig a gazdaságihoz képest. Az igazi döntéseket csak azok hozhatják meg, akiknek a legtöbb vesztenivalójuk van a társadalmi hanyatlásból kifolyólag. Napjainkban a gazdasági élet kiskirályai nem igazodhatnak többé a középosztály marginális fehér rétegei­ hez, melynek közvetlen problémái nem feltétlenül azonosak az ő hosszú távú érdekeikkel, vagy a társadalom egészének javával. Ha a fehér középosztály otthagyja az amerikai városok szívét, a városok elsorvadnak. A gazdasági hatalom birtokosainak a városok sorvadására a veszély súlyának megfelelő, konstruktív és merész választ kellene adniuk. Meg kellene találni a módját, hogyan lehetne mozgósítani az ipar és az üzleti élet erőforrásait az amerikai városok gazdasági, társadalmi és szellemi életének megóvására. New Yorkban az olyan legnagyobb hatalommal rendelkező gazdasági vezetőknek, mint David Rockefeller, John Whitney és Robert Dowling a metropolis stabilitása és életképessége érdekében közösen kellene vállalniuk a döntés felelősségét abban a tekintetben, hogy mi legyen a teendő az állami iskolarendszer terén. Egy ilyen csoportnak – és a többi városban a hasonló csoportoknak – tetteket követelő, összehangolt kiállása cselekvésre kényszerítené a politikai vezetőket. A politikai hatalom pedig a maga részéről arra utasíthatná az oktatásügyi intézményeket, hogy tegyék meg a megfelelő lépéseket a szükséges reformok végrehajtására. Ez nem állna ellentétben a demokratikus formákkal, ellenkezőleg: igazolná azokat. A lakosság – mind a fehér, mind a néger – már felhívta a figyelmet a színvonalas oktatás szükségességére, és agitált a tettek érdekében. Bizonyos értelemben tehát már „leadta szavazatát”, és felhatalmazta a vezetőket a cselekvésre. A demokrácia jövőbeni életképessége talán épp attól a választól függ, amelyet a hatalom birtokosai erre a követelésre adni fognak, vagyis egy szabad társadalomnak attól a képességétől, hogy intelligens eszközökkel megvalósítsa önnön átformálását, és ezáltal a minimumra csökkentse a káosz lehetőségét.

131

A gettó hatalmi szerkezete A hatalom helyes gyakorlásához meg kell érteni annak természetét, mert másként látszathatalommá fajul. A helytelenül értelmezett vagy értékelt hatalom fokozza robbanásszerű szétforgácsolódásának vagy tehetetlenségének veszélyeit. Ezért, ha reális diagnózist és prognózist akarunk felállítani az amerikai fekete gettó jövőjét illetően, feltétlenül elemeznünk kell a belőle származó hatalom jellegét: erejét és gyengeségét. A gettó bizonyos értelemben újratermeli önmagát. Míg egyeseket arra bátorít, hogy változásokra törekedjenek, másokat a meglévő állapotok iránt tanúsított lojalitásukért jutalmaz. A gettón belül olyan energiaforrások rejlenek, amelyeknek alkalmankénti nyílt vagy burkolt mozgósításával az ottaniak megakadályozhatnak minden változást, állandósíthatják és kiaknázhatják a status quót. A gettón kívül is találhatók erőforrások, amelyeknek biztonsága a gettón múlik – a kizsákmányolás mindenkor a kizsákmányolók tényleges vagy vélt érdekein alapszik. Következésképpen a gettó átformálását célzó minden igyekezetnek számolnia kell mind a négerek, mind a fehérek közönyével és ellenséges érzületeivel. Mert a gettó menedékhely, nem csak börtön. A társadalmi intézmények – az egyház, a bíróságok, a törvényhozó és a végrehajtó szervek, a rendőrség és végső soron a katonaság általában a mindenkori társadalmi rend fennmaradását szolgálják, noha olykor – mint például a Legfelsőbb Bíróság 1954-es fellépésekor az iskolai szegregációval kapcsolatban – maguk is a változások fontos hajtóerőivé válnak. A demokratikus kormányzat csak korlátozott mértékben reagálhat a kisebbségek és a szegényebb néprétegek kívánságaira, hisz hatalma szükségképpen vagy a többségnek, vagy azoknak a csoportoknak támogatásán alapszik, amelyek eleve a gazdasági, politikai és társadalmi státus és hatalom birtokosai. A sikeres politikus igyekszik egyensúlyi helyzetet teremteni a változásokat követelők kívánságai és a változásokat ellenzők törekvései között. Amerika politikai történetét a mindenkori legnyugtalanabb kisebbségek igényeinek kielégítése és az adott pillanatban viszonylag elégedett, nyugodt néprétegek kívánságainak elodázása vagy felhígítása jellemzi. Ez az egymással versengő erők közti feszültségekre reagáló, kompromisszumos stratégia a demokratikus berendezkedés szükségszerű vonása. A helyzetnek azonban az az iróniája, hogy a korábbi, igényeikben már kielégített kisebbségek, bizonyos körülmények között maguk is belépnek az új – egyre hangosabban követelődző – kisebbségek elleni szövetségbe, miként ez számos szakszervezet esetében is történt a négerek követeléseivel kapcsolatban. Ahhoz, hogy a négerek a leghatásosabban használhassák fel újonnan felfedezett energiái­ kat, meg kell ismerniük a hatalom módszereit, és el kell kerülniük a puszta látszathatalom csapdáját.

Politikai hatalom A hatalom legnyilvánvalóbb forrása a politika, a négerek azonban ez idáig képtelenek voltak szavazatukat tulajdon érdeküket szolgáló, hatékony tettekre váltani. Délen az üldözés és a közöny sokáig távol tartotta őket az urnáktól, de az utóbbi időben a választójegyzékbe történő felvétel érdekében folytatott kampánynak és a szövetségi kormány nyújtotta

133

A gettó hatalmi szerkezete védelemnek köszönhetően megváltozott a helyzet. Északon a négerek szavaznak ugyan, de a fehéreknél rendszerint kisebb arányban. A politikai viselkedésre egyfajta körforgás jellemző: a szavazástól való tartózkodás csökkenti az adott népcsoport politikai befolyását, a politikai hatalom hiánya pedig – látszatra meggyőzően – a szavazás céltalanságát bizonyítja, ami megint csak közönyhöz vezet. A szavazat leadása önmagában még nem feltétlenül jelent politikai hatalomgyakorlást, ezáltal még nem szabható meg a társadalmi változások iránya, mivel a pártprogramok általában nem olyan világosan körülhatároltak, hogy a választási győzelem egy bizonyos program végrehajtására vonatkozó megbízatásnak volna tekinthető. A városi gettókban a hatalom hatékony gyakorlását súlyosan bénítja a gettó saját politikai vezetőinek tapasztalatlansága. Tapasztalatlanságuk és politikai naivitásuk nagyon mélyen a gettópszichológia lényegében, a mindent átható és teljes lehetetlenség érzetében gyökeredzik. Nagyon nehéz, sőt szinte lehetetlen a hatalom birtokosaként viselkedni olyasvalakinek, aki folyton csak azt tapasztalja, hogy nincs hatalma. Mivel a gettópolitikusok hatalma nélkülözi a gazdasági és társadalmi befolyás szilárd alapjait, és így futóhomokra épül, ezért ezek a politikusok hajlamosak arra, hogy beletörődjenek hatáskörük korlátozott voltába, és közvetlen, konkrét előnyöket hajszoljanak. Gyakran alávetik magukat olyanoknak, akiket az elsődleges hatalom birtokosainak tartanak, és egyesek közülük készek csip-csup üzleteket kötni, politikai korrupcióval játszadozni. De a négereket még a korrupció terén is csak másodosztályú polgároknak tekintik. A néger városi vezetőknek – hogy csak egyetlen példát említsünk – nemigen van befolyásuk a több millió dolláros építkezések ajánlatai körüli döntésekre. Akik nem tudnak ellenállni a kísértésnek, azoknak is meg kell elégedniük olyan kisszerű üzelmekkel, mint például a sorsjegyüzérkedés. A négerek alacsony státusuk ironikus igazolását látják abban a tényben, hogy az első manhattani néger törvényhatósági elnök nem egy millió dolláros üzlet, hanem egy ötezer dolláron aluli épülettatarozási botrány miatt vesztette el a pozícióját. A néger politikus a politikai protekcionizmus terén is kénytelen apró-cseprő ellenszolgáltatásokkal beérni. A rideg tények általában korlátozzák a gettópolitikusok hatáskörét és eredményességét. Mivel mind a hatalomért, mind a protekcióért folyó versenyben lemaradnak, ezért általában egymás közt marakodnak a morzsákért, és ez a harc csak még sebezhetőbbé teszi őket az igazi üzelmekkel, tehát a fehér politikai vezérkar machinációival szemben. Mivel egyiküknek sincsenek igazán pártfogói, sem pedig befolyása, mindannyiuk közé éket ver, mindannyiukat tehetetlenné teszi a minimális részesedésért folyó vetélkedés. A Jim Crow-féle faji diszkrimináció a politikát éppúgy megfertőzi, mint az amerikai kulturális élet összes többi vetületét. 1935 előtt a demokrata párt harlemi szervezete szigorúan szegregált volt. A négereknek saját politikai klubjaik voltak (rendszerint az igazi klub alagsorában), és saját választott vezetőségük. A Demokrata Párt New York-i bizottságában egyetlen néger sem akadt. Az első néger, akit a Demokrata Párt New York-i bizottságába hivatalosan beválasztottak, Herbert L. Bruce harlemi üzletember volt. Ezt a vezetői pozíciót két, egymással rivalizáló néger klub fúziójának köszönhette, mert az egyesült klubnak sikerült a fehér jelöltnél több szavazatot összeszednie, noha a fehér jelöltre több szavazat esett, mint az eredeti két klubra külön-külön. Bruce 1935-ben foglalta el helyét a bizottságban, és 1953-ban mondott le, anélkül, hogy vereséget szenvedett volna. Hivatali ténykedése során dinamikus, közmegbecsülésnek örvendő vezéregyéniségnek bizonyult. Körzetének irányítására nem fogadott el pénzt Tammanytól, a Demokrata Párt New York-i központi szervezetétől, és ezért, ha a „belvárosba” ment, követelésekkel állhatott elő, nem kellett kunyerálnia.

134

Politikai hatalom A chicagói William Dowson, a New York-i Adam Clayton Powell, valamint J. Raymond Jones kongresszusi tagoktól eltekintve egyetlen amerikai néger vezetőnek sem sikerült szűk gettóbeli pozíciójából kitörve bármilyen érdemleges vezetői posztra kerülnie. A vezetői posztok mindig másoknak jutottak. Így például William Hastie-t, az első néger szövetségi körzeti bírót a Howard Egyetem jogi fakultásának dékáni, illetve Virgin Islands kormányzói posztján szerzett tapasztalatai alapján nevezték ki bírónak. Thurgood Marshall, a második néger, aki eljutott az Egyesült Államok Fellebbviteli Bíróságába, az NAACP jogvédelmi és oktatásügyi alapjának igazgatói székéből került erre a posztra. Ralph Bunche az Egyesült Nemzetek főtitkár-helyettesi állását kiemelkedő pályafutás eredményeként foglalta el: előzőleg a Howard Egyetemen a politikai tudományok professzora volt, a Stratégiai Szolgálatok Hivatalában és a külügyminisztériumban tevékenykedett. Carl Rowan előbb a „fehér sajtónál” futott be jelentős újságírói karriert, majd a külügyminisztériumban teljesített rövid, de igen eredményes szolgálatot, és innét került az Egyesült Államok Tájékoztatásügyi Hivatalának igazgatói székébe. Robert C. Weawer közgazdasági pályán tevékenykedett, szaktekintélynek számított az állami és helyi lakásügyi problémák terén, és így jutott el a Szövetségi Lakás- és Otthonfenntartási Hivatal igazgatói posztjára. Edward Brooke, az első néger, akiből szövetségi állami főügyész lett, massachusettsi sikeres jogi pályafutás után, és a bostoni Pénzügyi Bizottságban végzett eredményes munkájának elismeréséül került ebbe az állásba. 1960-ban republikánus párti kormányzó nevezte ki. 1962-ben, bár a demokraták országszerte fölényesen megnyerték a választást, újfent megválasztották erre a posztra, majd 1964-ben ismét. Franklin H. Williams, aki mint az Egyesült Államok képviselője az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsában tevékenykedik, az NAACP-nél volt gyakornok, azután előbb a szervezet nyugati partvidékre delegált képviselője volt, majd a Shriver őrmester vezetése alatt álló Békegárdához csatlakozott, és onnét került az említett beosztásba. Tehát azok a négerek, akik a maguk szakterületén a fehérekkel versengve, vagy a polgárjogi mozgalomban szereztek nevet maguknak, sokkal könnyebben jutottak magas állásokhoz, mint maguk a néger politikusok. A néger politikusok többsége egyáltalán nem is kap lehetőséget arra, hogy a gettó szféráján kívül tevékenykedjék. Ennek magyarázata elsősorban abban rejlik, hogy energiájukat nem a polgárjogokra vagy országos jelentőségű ügyekre összpontosítják, hanem a körzetükön belüli néger szavazók képviseletére – ahogyan ezt a politikusok általában teszik. Csakhogy míg ez a szerep nem áll a fehér politikusok előmenetelének útjában, addig a fehér hatalmi struktúra a gettó jellege miatt a néger politikai vezetőkben a gettó korlátainak megtestesítőit látja, és ezért nem tartja őket más, magasabb pozíciók betöltésére alkalmas személyeknek. Viszont azok a legkiemelkedőbb polgárjogi vezetők, akik a gettón kívüli hatalmi szférában, például a lényegében fehérek uralta bíróságokon tevékenykedtek, megtanultak alkalmazkodni a szélesebb közösség, tehát a fehérek versenyszabályaihoz, sikerült engedményeket kicsikarniuk e közösségtől, és ily módon tekintélyre és még több hatalomra tudtak szert tenni. A hagyományos néger politikusok szívesebben látták volna, ha például a szövetségi bírói székekbe azok a négerek kerülnek, akik a politikai ranglétra fokozatain emelkedtek fel. De a fehér vezetők általában inkább olyan négereket választottak, akik nem politikai téren szereztek tekintélyt maguknak. Ha a kiszemelt néger valóban tekintélyes személyiség volt, mint például Hastie vagy Marshall, a politikusoknak jó képet kellett vágniuk a dologhoz. De hogyha a jelöltek nem voltak kiemelkedő egyéniségek, a néger politikusok megakadályozták előléptetésüket, még azon az áron is, hogy így a pozíció nem négernek jutott. A néger politikusok az efféle beavatkozást egyszerűen célszerűnek tartják politikailag: ha ugyanis mindig olyanokat léptetnek elő, akik nem szolgálták ki politikai tanoncéveiket, a négereknek nem lesz türelmük, hogy kitartó politikai munkával egészséges pártszervezetet teremtsenek.

135

A gettó hatalmi szerkezete Arra is érdemes rámutatni, milyen aggodalmasan figyelik egyes négerek, ahogy a szövetségi, állami és helyi kormányzat egyre inkább lecsapolja a polgárjogi mozgalom rendelkezésére álló néger tehetség amúgy is korlátozott erőforrásait. Van némi igazság abban az állításban, hogy amennyiben ez így folytatódik, annak maga a polgárjogi mozgalom fogja kárát látni. Akadnak négerek, akik cinikusan azt kérdezik, vajon nem épp ez-e a kormányzat szándéka. Mások pedig kétségbe vonják azoknak a polgárjogi vezetőknek jóhiszeműségét, akik ilyen állásokat elfogadnak, mert ezzel, mint mondják, azt „bizonyítják”, hogy a mozgalmat csupán egyéni karrierjük ugródeszkájául használják. Az effajta cinizmus híven tükrözi a gettópszichológia egyik legfőbb jellemzőjét: a bizalmatlanságot, a kételyt, hogy bárkit – fehért vagy négert – más szándék is vezérelhessen, mint az önérdek. A gettó törvényei szerint mindenkit az érdekel csak, hogy kikaparja a gesztenyéjét. J. Raymond Jones, Harlem egyik vezérpolitikusa kivételnek mondható, mert bár a harlemi gettóban vált politikai vezéralakká, és így neki is meg kellett küzdenie az említett akadályokkal, ő mégsem adta be a derekát. Olyan stílusban és modorban tárgyalt a fehér politikai vezetőkkel, és olyan követeléseket támasztott velük szemben, amelyek nem felelnek meg a néger vezetőkről alkotott sztereotip elképzeléseknek. Nem volt hajlandó megelégedni a „négert megillető részesedéssel”. A harlemi gettót elhagyva kilépett a város szélesebb és embert próbálóbb politikai arénájába: Manhattan választókerületébe. 1958-ban szembeszállt a Tammany tekintélyes vezetőjével, Carmine De Sapióval, és a hivatalos fehér politikai vezérkarral dacolva megpróbálta egységbe tömöríteni a többi néger vezetőt Adam Clayton Powell támogatására, amikor De Sapio ki akarta őt buktatni a Kongresszusból. Jones tudta, De Sapio nagyon téved, ha azt hiszi, hogy a Tammany Hall Harlemben legyőzheti Powellt. Már ennek a nyilvánvaló ténynek felismeréséhez is bátorság kellett, a múltban ugyanis túl sok néger politikus járt el a gettó szellemében. És utóbb a többiek vissza is tértek a régi versengéshez, Powell győzelme után a néger vezetők koalíciója – Jones erőfeszítései ellenére – felbomlott. Ennek egyik fontos oka az lehetett, hogy a politikusok egy része arra gyanakodott, Jones az ő terhükre saját politikai birodalmát akarja felépíteni. A dolog iróniája, hogy e gyanújuk miatt a fehér vezérkar továbbra is nyomorúságos alárendeltségben tarthatta őket. Jones nem számolt a kisemmizettség gettóbeli makacs örökségének roppant erejével, amely ezúttal is gyanakvásban és rivalizálásban testesült meg. Az 1961. évi polgármester-választáskor a Tammany harcba indult a reformista vezérerők ellen: De Sapio nem volt hajlandó Robert Wagner polgármester jelöltségét támogatni. Jones most is magához ragadta a kezdeményezést, meggyőzte Wagnert, hogy az egymással vetélkedő politikai csoportok koalíciója útján szembe lehet szállni a fennálló szervezettel, és le is lehet győzni. Jones kimozdult a gettóból, és mondhatni, pusztán egyéniségének erejére támaszkodva, szervezetet hozott létre, amelynek aztán sikerült összegyűjtenie a szükséges aláírásokat és így elérnie, hogy Wagner nevét felvegyék a jelöltek listájára. A De Sapio támogatta jelölt megbukott, és Wagner megtartotta pozícióját. A reformmozgalom nagy dia­ dalt aratott. Persze azonnal felmerült a kérdés, ki legyen De Sapio utóda a Demokrata Párt New York-i bizottságának, a Tammany Hallnak az élén? A politikai éleslátás, függetlenség, egyéniség, következetesség és a hivatalos főnökökkel való sikeres dacolás mércéjével mérve Jones látszott De Sapio legesélyesebb utódjának. De az amerikai történelemben néger még sose töltött be ilyen magas pártvezetőségi funkciót. A reformista demokraták azon az alapon ellenezték Jones személyét, hogy nem tagja a reformszárnynak, ami betű szerint igaz is volt. Ám tekintve, hogy a reform célja az volt, hogy szilárd frontot alakítsanak De Sapio és a közös ellenség ellen, Jones mégis csak reformista szellemben cselekedett. Amikor a néger vezetők egy csoportja megtárgyalta a kérdést a liberális hírben álló Herbert H. Lehman volt

136

Politikai hatalom kormányzóval, kiderült, hogy Lehman nem hajlandó Jonest támogatni. Elismerte ugyan, hogy reformista vezér nem szerezheti meg ezt a posztot, de Jones kinevezését mégsem tartotta elfogadható alternatívának. Harlemben az a hír járta, hogy Wagner végül hivatalába kérette Jonest, és azt mondta neki, hogy számos liberális támogatójának véleménye szerint az időpont egyelőre nem alkalmas arra, hogy néger legyen a Tammany feje. Ő pedig, magyarázta, nem szállhat szembe a kívánságukkal. Ehelyett a bizalmas politikai titkár veszélytelen állását ajánlotta fel Jonesnak. A reformisták végül Edward Costikyan személyében egyeztek meg, a New York-i négerek pedig – jogosan vagy sem – meg voltak győződve arról, hogy Costikyan elsősorban fehér voltának köszönheti új pozícióját. Ez az eset azt bizonyítja, hogy annak idején még a legfelkészültebb, legtapasztaltabb négert se engedték be a New York-i politikai hatalom legbelső sáncaiba. Különösen érvényes volt ez a militánsnak és függetlennek ismert négerekre. A fehér hatalmi szervezet az elé a nehéz probléma elé került, hogyan használhatja fel az ilyenfajta négerek tehetségét és érdemeit anélkül, hogy részt juttatna nekik az alapvető hatalomból és az ezzel járó előnyökből. A gettóban lévő erőknek pedig azzal a kérdéssel kellett szembenézniük, vajon a „város egészének” legfőbb hatalmi szerveitől lehet-e valódi társadalmi változást várni, és ha nem, hogyan lehet a gettó saját, latens és járulékos erejét mozgósítani, olyan tényleges hatalommá szilárdítani, amelynek ütőképessége nem mások jóakaratától függ. Costikyan lemondását követően, vagyis két esztendővel azután, hogy Jonest a New York-i pártbizottság elnöki tisztjének betöltésénél mellőzték, a probléma újból aktuális lett, mert sokan – négerek és fehérek egyaránt – még mindig meg voltak győződve arról, hogy e pozícióra J. Raymond Jones volna a legalkalmasabb személy. Jones ugyan korábban célzott arra, hogy vissza óhajt vonulni a politikai életből, de nyilvánvaló volt, hogy egyelőre lemondana erről a szándékáról, ha Wagner polgármester őt akarná elnöknek. Különféle tényezők – köztük kétségtelenül az is, hogy Johnson elnök elsöprő győzelméhez a demokrata pártra leadott tömeges néger szavazatok is hozzájárultak – a polgármestert végül Jones támogatására késztették. Ennek köszönhető, hogy 1964 őszén Jonest meg is választották, és így ő lett az első néger, aki az Egyesült Államok egyik körzetében egy nagy politikai párt élére került. Ámde a gettó sajátságainak ismeretében Jones jövőbeli hatalmi pozícióját illetően szembe kell néznünk néhány fogas kérdéssel: 1. Megengedik-e neki, hogy az ehhez a pozícióhoz hagyományosan kapcsolódó politikai hatalmat birtokolja és gyakorolja, vagy pedig „megnyirbálják” a hatáskörét? 2. Milyen megegyezés jön létre Jones és a Demokrata Párt reformista szárnya közt, mely ellenezte a megválasztását? 3. Milyen megállapodásra tud jutni – ha ez egyáltalán lehetséges – Adam Clayton Powellel, valamint a többi hivatalos fehér és néger demokrata vezetővel? Elnökké való megválasztása előtt Jones súlyos konfliktusba bonyolódott Powellel. A vitának politikai és gazdasági gyökerei voltak, és úgy látszott, nézeteltérésük megakadályozza, hogy Harlemben erős, egységes politikai front jöhessen létre. Ebben a tekintetben figyelemre méltó, hogy Jones megválasztása után azonnali találkozót kezdeményezett Powellel. Megbeszélésük, mindkettőjük szavai szerint, „barátságos légkörben” folyt le. A New York-i napi sajtó általában kétkedve tette fel a kérdést, helyes volt-e, és milyen rejtett indokok játszottak közre abban, hogy Jones ilyen sietősen szövetségre lépett Powellel. Ez a kétkedés összhangban van azzal a városi sajtóban uralkodó nézettel, amely szerint Jones

137

A gettó hatalmi szerkezete „ravasz róka”, régi vágású pártember. Az újságok Jonesról alkotott elképzelése nagyrészt azon a tényen alapszik, hogy a néger politikus még a De Sapióval való viszálya idején is lojális maradt a hivatalos pártapparátushoz. Az efféle párthűséget más politikai vezéreknél többnyire erénynek minősítik, és kétségtelen, hogy a közvélemény a nemzet legnagyobb tisztelettel övezett elnökei közül Franklin Rooseveltnek és Harry Trumannek párthűségében nem talált semmi kivetnivalót. Jones valóban a roosevelti és trumani hagyományokhoz igazodó reálpolitikus, nagyobb formátumú személyiség, mint ahogy azt általában elismerik. Nem méltányolják eléggé rendkívüli szociális érzékenységét, a faji igazságosságra való törekvése mélységét, és ami talán a hatalom gyakorlása terén a legfontosabb: önnön emberi méltósága tudatát. Ezek a tulajdonságok, elismert politikai művészetével párosulva, Jones egyéniségének átértékelését követelik, annak megállapítását, hogy több mint egyszerű pártfunkcionárius. Jones kiváló ember. Megválasztása valószínűleg azt jelenti, hogy többé nem Adam Clayton Powell a legkiemelkedőbb néger politikus. Ha nem nyirbálják meg pozíciójával járó hatalmát, akkor Jones lesz az amerikai politikai élet legfontosabb néger személyisége. Ez pedig jelentős áttörés, amely bizonyos reményeket ébreszthet a fekete gettó számára. Jones politikai éleslátásának és a gettó jövőjének kulcsát abban kell keresnünk, milyen mértékben sikerül majd neki a gettón belül – és a gettón kívül – erős, egységes politikai szervezetet összekovácsolnia, anélkül hogy kompromisszumokra kényszerülne a gettópatológiával, vagy hagyná magát belerántani e patológia örvényeibe. Jonesnak mint politikai vezetőnek a hatáskörét, legalábbis a múltban, a fehér politikai struktúra szabta meg, és ugyanez érvényes – bár egészen más formában – Adam Clayton Powellre is. Powell gettóbeli sikereit jórészt behízelgő modorának köszönheti. Olyan emberről van szó, aki tökéletesen ura minden mozdulatának, minden pózának, úgy átérzi szerepét, mint színész a színpadon. Önimádó, de még önimádatát is féken tudja tartani. Az Abesszin Baptista Egyház túlnyomórészt nőkből álló gyülekezetét azzal tartja hatalmában, hogy a varázsa tudatától áthatott, kívánatos férfi prototípusának pózában kelleti magát. Vonzerejét minden gátlás nélkül kihasználja. De Powellt is a gettó súlyos patológiájának szemszögéből kell nézni: a gettó jogfosztott népe olyan hús-vér hősre vágyik, aki megvívja azokat a csatákat, amelyeket ők megvívni képtelenek. És csak jó, ha a hős kihívóan gúnyolja a fehér ellenséget, mert ez a magatartása a revans elégtételét, édességét nyújtja, a valóságos összecsapással együtt járó sebek nélkül. Powell a maga színpompás egyéniségével és viselkedésével a négerek szemében mindannak szimbóluma, amit az élet tőlük megtagadott. Adammel egy néger képzeletben elutazik a Riviérára, szép otthona van Puerto Ricóban, a leggyönyörűbb lányok lesik minden kívánságát, úgy cseréli a feleségeit, „mint a gazdag fehér népek”. Powell azt a szerepet játssza, amit a fehérek számára egy hollywoodi filmcsillag játszhat, csak még hatásosabban, mert az egyéni hírnév varázsához és csillogásához az ő esetében még a dacos faji tiltakozás izgalmai és érdemei is társulnak. A néger tömegek Powellt nem amorálisnak, hanem kihívóan őszintének látják, olyan valakinek, aki felemeli szavát a fajgyűlölet mítoszaival és álszentségeivel szemben. Amit a fehérek Powellnél az erkölcs elemi szabályai megsértésének minősítenek, azt a négerek eredményes és mulattató dacnak tekintik. Bármi legyen is a néger egyéni etikus-morális mércéje, Powell megítélésénél hajlandó azt sutba dobni. Powell épp azért fontos jelenség, mert a hatalom egyéni kiaknázásának karikatúráját, bohózati figuráját testesíti meg. Viselkedése csak még inkább ráirányítja a figyelmet arra a tényre, hogy egyes tekintélyes fehér kongresszusi tagok

138

Politikai hatalom szintén közpénzekből fedezik szórakozásaikat, és közhivatalok fizetési listáira vétetik fel a feleségüket. A fehér hatalmi rendszer még sose tudta Powellt érdemlegesen felelősségre vonni, és a négerek ezzel tisztában is vannak, és megtapsolják. Az Amsterdam News Powell kihívó viselkedésének egyik jellegzetes megnyilvánulásáról címoldalas riportjában a következő cím alatt számolt be: „Hurrá! Újabb fehér Adam-hajsza!”50 És valahányszor a New York Times vezércikke kikezdi Powellt, pozíciója csak tovább szilárdul a néger közösségben. Ha tekintélyes fehér személyiségek elítélik Powellt, ezt a négerek sikere bizonyítékának tekintik, hiszen egy tehetetlen négerrel ugyan miért foglalkoznának annyit a fehérek? Powell mindezt átlátja, és tudatosan, a maga intelligens és hatásos módján ki is használja. A harmincas években Powell a minimális néger polgárjogokért folyó harc szimbóluma lett, neve átment a köztudatba. Harlem 125. utcájában tüntetéseket szervezett azért, hogy a Woolworth Áruházban a néger lányok is kaphassanak eladói állást. A negyvenes évek elején azt a kérdést feszegette, miért nem taníthatnak négerek a városi egyetemeken? 1945ben a tizennyolcadik választási körzet képviselőjeként beválasztották a Kongresszusba, az ötvenes években pedig, mielőtt még a polgárjogi mozgalom kiszélesedett volna, neve ott szerepelt minden, államközi szintre emelkedő törvényjavaslatra vonatkozó, szeregációellenes módosítási indítványon. Bátran szembeszegült az ellene irányuló hatalmi törekvésekkel, és meggyőzte a jogfosztott négereket róla, hogy csakis az ő ügyükért fáradozik. Vezetői hitele kizárólag a fehérekkel szembeni kihívó magatartásában rejlett. A négerek szemében a szilárdság és az emancipáció jelképe lett. Ugyanakkor mindvégig az amerikai – fehér és néger – városi politikus prototípusa maradt, aki az eszméknél többre becsüli a politika kézzelfogható eredményeit. Powell talán valamennyi néger politikusnál világosabban látja a politika rideg, könyörtelen realitásait. Felmerül a kérdés, valójában nem érez-e megvetést Powell a választói iránt? Nincs semmi köze a néger munkásosztályhoz, holott támogatóinak zöme közülük való. Nem Harlemben lakik, sose osztozott az ottani gondokban, csecsemőkorától kezdve a kiváltságosok és jómódúak világát élte. Ennek ellenére azzal a szinte ösztönös képességgel rendelkezik, hogy ki tudja aknázni az átlagnéger legmélyebb, legelemibb érzelmi szükségleteit. Mint minden széles tömegeket vonzó, karizmatikus politikai vezér, átérzi és ügyesen kezeli a tömegek igényeit. Az ő szavaikat, kifejezéseiket, divatos zsargonjukat használja, megtalálja az utat az érzelmeikhez, mint amikor például az Adam Clayton Powell napon, a maga kongresszusi érdemeit dicsőítve, így kiáltott fel: „A papa majd vigyáz rátok!” … „Ha eljöttök egyszer Washingtonba – idézte a New York Times a választóihoz intézett szavait –, látogassatok meg az új hivatalomban, tizenkilenc szobám van… két teakonyhám… és négy fürdőszobám.” Az ember akarva, nem akarva elgondolkozik azon, vajon mi sugalmaz egy ilyen kijelentést: szeretetteljes együttérzés, vagy vállveregető lenézés? Van-e egyáltalán bárminek is jelentősége Powell szemében? Olyan gátlástalanul, olyan hajlékonyan viselkedik, ahogy többnyire csak azok tudnak, akiknél nem számít semmiféle illúzió, ábránd, elv és lojalitás. Powell szemében, úgy látszik, minden eszme és bárki emberfia csak használati eszköz. Ami pedig felvet egy újabb kérdést: milyen célokra akarja felhasználni őket? Kinek vagy minek kötelezte el magát Powell? A párthűségnek semmiképp: hajlott rá rá – és meg is tette –, hogy Eisenhowert támogassa, s minden mentegetőzés nélkül átmenetileg cserbenhagyja a demokrata pártot. A demokratikus eszméknek éppoly kevéssé: pályafutásának egyik szakaszában elfogadta a kommunisták támogatását, az egyetlen politikus volt, 50

  „Ho Hum! They’re ’After Adam’ Again.” 1963. február 9.

139

A gettó hatalmi szerkezete aki minden baj nélkül megúszta a velük való együttműködést, az egyetlen, aki fel tudta használni a kommunistákat a maga céljaira, majd miután nem kellettek már neki, szakított velük. Powell mintha minden rendelkezésére álló erőforrást pusztán saját jóérzésének biztosítására aknázna ki. Mindenekelőtt egyszerűen hedonistának tűnik. Látszólag mentes minden bűntudattól. A bűntudat abból az érzésből fakad, hogy valaki megsértett valamit, amiben hisz, vagyis a lelkiismeret-furdalást okozó magatartás egyenes következménye. Aki mentes az ilyen konfliktusoktól, az igen sok lelki gyötrelemtől szabadul. De Powell indítékainak vizsgálatánál – ami egyébként bárkiről volna is szó, kockázatos, és csak csekély eredménnyel kecsegtető vállalkozás lenne – lényegesen fontosabb az a kérdés, valójában mekkora hatalommal rendelkezik? Ha fontos szerepet játszik a polgárjogi mozgalomban, ez csakis azzal magyarázható, hogy magának a polgárjogi mozgalomnak nagy a fontossága. Csakhogy ezen a téren ma már nem képvisel elsődleges erőt, inkább csak amolyan útitárs, aki azzal a képességgel rendelkezik, hogy megjátssza, mintha irányítója volna annak a mozgalomnak, amelynek valójában csak követője. Állandóan azzal próbálkozik, hogy minél látványosabb erőkkel lépjen szövetségbe. Amikor úgy látszott, hogy a „muzulmánok” a négermozgalom éllovasai, Powell a kedvükért faképnél hagyta az NAACP erőit. Amikor a Milton Galamison által támogatott iskolabojkottot New Yorkban lehetőségekkel kecsegtető akciónak tekintették, Powell nyomban csatlakozott hozzá. A montgomeryi autóbuszbojkott kezdeti időszakában megpróbált szövetségre lépni Martin Luther Kinggel, de King és hívei elég eszesek voltak ahhoz, hogy átlássanak ezen a taktikán, és a szövetségből nem lett semmi. A polgárjogi mozgalom fősodrában Powell a múlt embere, aki azonban még most is vezérnek akarja feltüntetni magát. Az egészben az a legfurcsább, hogy ez a megtévesztő látszat szinte a valóság rangjára emelkedik, mivel a hatalom birtokában lévő fehérek még mindig úgy viselkednek, mintha a néger szavazatok Powelltől függnének. Amikor Robert Kennedynek, az Egyesült Államok igazságügy-miniszterének szembe kellett néznie azzal a lehetőséggel, hogy Powell a Harlem fejlesztését célzó Haryou-törvényt esetleg a maga egyéni politikai hasznára próbálja fordítani, a napi sajtó szerint a következő kijelentést tette: „Nekem semmi kifogásom sincs Adam Clayton Powell ellen.” A demokrata párt, úgy látszik, országos viszonylatban is tart Powelltől, annak ellenére, hogy Powell párthűsége felettébb hajlékony. A fehérek félelme kárpótolja Powellt a polgárjogi mozgalomban megcsappant hatalmáért. Ha az emberek valakiről azt hiszik, hogy hatalma van, az majdnem annyit ér, mintha tényleg volna neki – különösen akkor, ha annak a valakinek nem tényleges hatalomra, hanem annak csak az illúziójára van szüksége. Powellnek a Kongresszus Oktatás- és Munkaügyi Bizottsága elnökeként azonban tényleges hatalma van. Ennek a pozíciónak ugyan nincs közvetlen kapcsolata a polgárjogi mozgalom vezetésével, de Powell sok néger szemében mégis az ellenkező látszatot képes kelteni. Csökkenő befolyását azzal az érveléssel is igyekszik ellensúlyozni, hogy ha kibuktatnák a Kongresszusból – ami egyáltalán nem valószínű, Powell ötven-egynéhány éves –, sok esztendő eltelik, amíg egy néger újból eljut odáig, hogy valamelyik kongresszusi bizottság elnöke legyen. A négereknek tehát – hajtogatják Powell hívei – kötelességük lebeszélni őt, ha visszavonulási szándékai volnának. A fehér közvélemény és sajtó Powell-ellenes támadásait pedig – hívei szerint – úgy kell érteni, hogy a fehérek igyekeznek egy négert egy fontos kongresszusi pozícióból kibuktatni. Még a Pageant magazin 1964. évi közvélemény-kutatása – amelynek keretében a Kongresszus tagjai és a washingtoni sajtótudósítók Powellt a „legsikertelenebb” kongresszusi tagnak minősítették (a sors iróniája, hogy ugyanakkor a „legsikertelenebb” szenátornak a szegregációpárti, Goldwater-támogató J. Strom Thurmond, dél-carolinai

140

Politikai hatalom szenátort jelölték meg) –, csak csekély hatást tett Harlemben, és a megállapítás indokoltságát Harlemen kívül is sokan kétségbe vonták. Powell befolyását azonban még a fehér hatalmi rendszer közreműködésénél is hatékonyabban alátámasztja a polgárjogi szervezetek egyes néger vezetőinek tartós támogatása. Kisszerű Powell-utánzók azzal hódolnak neki, hogy modorát és harciasságát próbálják majmolni. Ennél is veszélyesebb az olyan felelős vezetők hallgatólagos támogatása, akik nem hajlandók Powellt nyilvánosan bírálni – jóllehet a többségük magánbeszélgetések során élesen elítéli őt –, és ezt a magatartásukat azzal indokolják, hogy magának a polgárjogi mozgalomnak ártana, ha közismert néger személyiségek egymás közti súrlódásai a nyilvánosság elé kerülnének. Powell azonban nem tartja magát ehhez a hallgatólagos megegyezéshez, hiszen ismételten és kemény szavakkal a fehér hatalom lakájainak bélyegzett felelős polgárjogi személyiségeket, köztük az NAACP és a Városi Liga vezetőit. Az utóbbiak szerint viszont az önuralom és az államférfiúi bölcsesség azt követeli, hogy még akkor se válaszoljanak az efféle vádakra, ha saját munkatársaik becsületéről van szó. Hogy Powell milyen szilárd támogatást tud magának biztosítani, ezt talán az a tény mutatja a legvilágosabban, hogy 1964 nyarán az önmaga rendezte harlemi Adam Clayton Powell-nap elnöki tisztjére az egyik legtekintélyesebb polgárjogi vezetőt sikerült megnyernie. Ifj. Whitney M. Young, aki az Országos Városi Liga ügyvezető igazgatójává történt kinevezését megelőzően az atlantai Szociális Gondozókat Kiképző Intézet dékánja volt, négerek és fehérek megítélése szerint egyike a legmeggondoltabb, legkiegyensúlyozottabb és legbecsületesebb néger vezető személyiségeknek. Irányítása alatt a Városi Liga megtanult kertelés nélkül beszélni a fehér társadalom gazdasági kiskirályaival. Már csak az is, hogy egy ilyen, egyéni és szakmai kvalitások szempontjából egyaránt nagy formátumú ember úgy vélekedik, hogy a polgárjogi mozgalom ügyének érdekeit szolgálja, ha aktív szerepet vállal Powellnek a tömegek által történő ünnepeltetésében, a látszathatalom hatásosságának egyik legfontosabb vetületére derít fényt. Whitney esetleg abból a megfontolásból tette kockára megérdemelten nagy reputációját, hogy bizonyos, a Városi Liga számára fontos célokat csak úgy lehet megvalósítani, ha megbecsülést mutat az iránt a nagyon is valóságos hatalom iránt, amelyet a Kongresszus Oktatás- és Munkaügyi Bizottságának elnöke mondhat a magáénak. Meg kell azonban itt jegyezni, hogy a polgárjogi vezetők ilyen okfejtéssel bármely más közéleti hatalmasságnak, még James Eastland szenátornak, a sokkal nagyobb hatalommal rendelkező Szenátusi Jogi Bizottság elnökének ünneplésében is részt vehetnének. Mert ha valaki kifejezetten a hatalomnak hódol, semmivel sem logikusabb akkor hódolni, ha a hatalom birtokosa néger, mint akkor, ha fehér. A polgárjogi vezetők vállán nyugvó terhek közt talán a legsúlyosabb épp az a követelmény, hogy az erkölcs és igazság alapvető elveit illetően mindenfajta megalkuvást kerüljenek. A négereknek mint az amerikai társadalom egyik kisebbségi népcsoportjának nincs más fegyverük, mint morális erejük és ügyük igazságos volta. Ha rövid távon a Powelljelenség indokolható is azzal az illúzióval, hogy a négerek az ő révén bosszút állnak a fehéreken, és így kárpótolják magukat gyötrelmeikért és kétségbeesett lelkiállapotukért, hosszú távon Powell a négereknek mindenképpen nagy tehertétel. Amíg nem javul a négerek nyomorúságos helyzete az amerikai városokban. mindig lesznek Powellek. A gettó erkölcstelensége a társadalom egészének erkölcstelenségéből fakad. Azoknak, akik szembefordulnak Powellel, előbb a gettóval kell szembefordulniuk, mert Powell a gettó teremtménye, és ahhoz, hogy ő létezhessen, ahhoz léteznie kell a gettónak is. A gettó átformálása Powell politikai bukását jelentené.

141

A gettó hatalmi szerkezete

A sajtó hatalma A gettótól, mint láttuk, minden számottevő politikai hatalmat megtagadnak, de vajon gyakorol-e másfajta hatalmat – társadalmi intézményein, sajtóján, egyházain keresztül, személyiségeinek erejével, tehetségével? Az amerikai társadalomban a sajtót – noha befolyásának mértékét nehéz volna megbecsülni – a hatalom egyik eszközének tekintik, oly erőnek, amely ugyanúgy egyengetheti a társadalmi haladás útját, mint ahogy szolgálhatja a status quo fenntartását is. A néger sajtónak, noha jellegében egészen más, mint a fehér tulajdonban lévő sajtó, mégis van hatalma. Ahhoz, hogy egy néger újságnak olvasóközönsége legyen, tükröznie kell annak a gettónak légkörét, amelyet szolgál, de egyidejűleg a lakosság törekvéseit és tiltakozását is kifejezésre kell juttatnia. Ezek a célok gyakran összeütközésbe kerülnek egymással, így azután a néger újságokban, mint például a harlemi Amsterdam Newsban, furcsa következetlenségeket lehet észlelni. Az Amsterdam Newsnak, mint minden más újságnak, fennmaradása érdekében haszonra kell szert tennie. Ezért aztán figyelemfelkeltő főcímekkel, látványos külsővel, bűntényekről és botrányokról szóló elsőoldalas riportokkal igyekszik megnyerni feltételezett olvasóközönségét, és ezáltal épp azt a fehérek alkotta sztereotip négerképet erősíti, amely ellen oly hevesen hadakozik a vezércikkeiben. A helyi hirdetések között minduntalan jövendőmondók, álmoskönyvek és bőrhalványító szerek reklámjaira bukkanunk, amelyek a gettó nyomorúságából és képzelgéseiből akarnak hasznot húzni. A főszerkesztő védekezésül a harcos faji szellemet támogató vezércikkekre hivatkozik, és azzal érvel, hogy a riportokkal és hirdetésekkel az újságnak a nép igényeit kell kielégítenie. Az álláspontjában rejlő ellentmondásokkal nem is próbál megbirkózni. És a néger sikertörténetek fontosságának túlértékelésével – az első néger, aki ezt vagy azt tette – az újság a maga részéről is hozzájárul ahhoz a képzelgő struccpolitikához, amely végeredményben tagadja a harci szellem szükségességét. Bár a néger sajtó hangot ad a társadalmi változásokra irányuló néger követeléseknek, hajthatatlanul harcias álláspontja, az álmoskönyvek hirdetéséhez hasonlóan, csak a hamis képzelgéseket támasztja alá. Mert az olyan harciasság, amely kizárja a különböző stratégiák racionális értékelésének lehetőségét, a négerekben azt a csalfa hitet ébreszti, hogy valamely terv lehetséges sikerének csakis egyetlen mércéje van: az abszolút jelleg. Az újság hajlamos arra, hogy a szenzációhajhászó vezetőkkel szövetkezzék, azokat támogassa, és ezért a Powell-típusú szélsőséges vezetőknek túlzott terjedelmű riportokat szentel a hírrovatában. Valamennyi kérdésben az uralkodó fehér véleményt tekinti mérvadónak, csak épp ellenkező előjellel, azaz támogatja mindazt, ami bosszantja a fehéreket. Általában kritikátlanul elfogad bármilyen militáns indítványt, legszúrósabb tüskéit pedig a józanabb, gyakorlatiasabb stratégiáknak tartogatja, és ezáltal rendkívül leegyszerűsíti a néger tömegek polgárjogi követelésének kérdését. A négerek problémáinak józan mérlegelését az újság többnyire egyszerűen „Tamás bátya”-álláspontnak bélyegzi. Ennek aztán furcsa elvi következetlenség az eredménye: a szerkesztő éppoly hevesen érvel a harlemi kórházban nyújtandó magasabb színvonalú orvosi szolgáltatás mellett, mint a harlemi iskolák oktatási színvonalának emelése ellen. Az előbbit a négerek szempontjából hasznosnak tekinti, az utóbbiban viszont a szegregáció fokozását látja. Holott a harlemi kórház is szegregált. Ugyanilyen ellentmondásosság mutatkozik meg abban is, hogy az újság támogatta a szegregáció legszélsőségesebb filozófiáját hirdető Malcolm X. és a Fekete Muzulmánok korábbi harciasságát, de ugyanakkor azonnali integrációt követelt. A szerkesztőség ellenezte, hogy a New York-i Középítkezés-ügyi Hivatal az integráció elősegítése érdekében szabályozza a fehérek és négerek százalékarányát a köztulajdonban álló, olcsó és közepes bérű lakások szétosztásánál. New Yorkban ugyanis,

142

A sajtó hatalma ha nem nyúlnak bele a társadalmi átalakulás természetes folyamatába, a lakásépítési program keretében épült házakban hamarosan csakis négerek fognak lakni, mivel a fehérek hajlamosak azonnal otthagyni ezeket a házakat, mihelyt négerek is odaköltöznek. De a szerkesztőség véleménye szerint az ilyen szabályozás szülte integráció megtagadná a négerektől azt a jogot, hogy korlátozás nélkül élhessenek ezzel a lakhatási lehetőséggel, a rendszer tehát a kirekesztés elvét támogatná. Csakhogy az olyan intézményeknél, amelyek korábban kirekesztő szabályok vagy gyakorlatok alapján működtek, a kvóták bevezetése éppen hogy a korlátozásmentes igénybevétel kezdetét jelentheti. Máskülönben az addig kirekesztett kisebbségből többség válna, hiszen a természetes fehér többség otthagyja a szóban forgó intézményeket, és új „menedékhelyet” keres magának. A rideg valóság megköveteli, hogy elfogadjuk a kvóták alkalmazásának bizonyos formáit mint az irányított társadalmi változások szükségszerű stratégiáját. Ezt a bonyolult kérdést meg lehet ugyan kerülni azzal, hogy kapásból elutasítjuk, mereven ellenezzük a „kvótát” mint jelképet, csakhogy az ilyenfajta abszolutista álláspont nem segíti elő a megoldást: a kvóta alternatívája a szegregáció állandósítása és kiterjesztése lehet. A kvótákat persze csak átmeneti megoldásként szabad alkalmazni egy olyan társadalomhoz vezető úton, ahol majd a félelmek és a többség magatartása már nem kíván mesterséges beavatkozást a „természetes” rasszista beállítottság ellensúlyozására. Az Amsterdam News a maga módján következetes, nem az eszmék, hanem az érzelmek terén: az egyik érv ellentmondásba kerülhet a másikkal, ám az érzelmi momentumokból semmi se marad kiaknázatlanul. A fehér vagy a néger sajtót tanulmányozók persze arra a megállapításra juthatnak, hogy a nézetek következetlensége az újságok általános jellemzője, az egyes rovatok és a sajtóügynökségek kolumnistái a vezércikkírókkal sokszor homlokegyenest ellenkező álláspontot képviselnek. Arra is rámutathatnak: kevés rá a bizonyíték, hogy a vezércikkek befolyásolják a közvéleményt. Az újságok nagy többsége mindig – kivéve a sokat emlegetett JohnsonGoldwater választási kampányt – szilárdan köztársaságpárti volt, az ország mégis gyakran választott demokrata elnököt. A New York Daily News, az ország legnagyobb példányszámban megjelenő napilapja, képtelen volt befolyást gyakorolni New York-i olvasóinak millióira, akik maró New Deal-ellenes vezércikkei ellenére, újból és újból Franklin Rooseveltre szavaztak. Ugyanakkor azt hihetnénk, hogy a néger gettókban, ahol a józan ész szavát csak ritkán hallani, csak kevés intézménynek van befolyása, és a hangulat gyorsan változik, a sajtó befolyása és ennél fogva felelősségtudata jóval nagyobb. Ehhez képest a néger újságok tulajdonosai és kiadói többségükben sikeres, kiegyensúlyozott, sőt konzervatív emberek, akik gondosan elhatárolják egymástól a kiadói és a szerkesztői feladatkört. Láthatóan úgy gondolkodnak, hogy a szerkesztő feladata a közösség igényeinek kielégítése és az újság jövedelmezőségének biztosítása. Bár választások alkalmával mint tulajdonosok megszabják az újság irányvonalát, de egyébként a szerkesztő szinte korlátlan mozgástérrel rendelkezik. A néger sajtó aláássa minden, esetleg meglévő tartós, hosszú távú befolyását, nemcsak azzal, hogy a fehér hatalmi rendszert apránként immúnissá teszi a négertémájú szenzációkkal szemben, hanem azáltal is, hogy állandóan forrponton tartott hevületével tompítja a valódi érzelmi reakciók iránti igényt. Apró csetepatékra, pillanatnyilag érvényes részletkérdésekre összpontosítja a figyelmét, és ezért hatalma – ha azt egyáltalában hatalomnak lehet nevezni – olyan, mint a tűzijáték-rakéta színpompás, de gyorsan kimerülő energiája, egy villanás, amelyet rögtön elfelejtünk. A néger sajtó az álkatarzis erejének jelképe: se nem elégíti ki olvasói mélyebb pszichológiai igényeit, se nem vállalja a felelősséget a tartós, alapvető társadalmi változások előmozdításáért.

143

A gettó hatalmi szerkezete A néger sajtót elsősorban a műveltebb, a középosztály felső rétegéhez tartozó négerek bírálják, akik csak kevéssé tudják méltányolni, hogy az újságnak fenn kell tartania a tömegekre gyakorolt vonzerejét. A néger sajtót a legszínvonalasabb fehér sajtó mércéjével mérik, és fogyatékosságainak láttán elfordulnak tőle. A sajtó antiintellektualizmusa a négerek jó részének, talán többségének, az értelmiséggel szemben érzett mély bizalmatlanságát tükrözi és egyben táplálja, a felfelé törekvő négerek pedig még az emlékét is kerülni akarják annak a múltnak, amitől menekülni szeretnének. Sok New York-i néger kérkedik azzal, hogy az Ams­ terdam Newsnak még egyetlen számát se olvasta. Kizárólag a „fehér” vagy „városi” sajtóra támaszkodnak, holott ez a mentalitás is alapvetően helytelen, mert a fehér sajtó a múltban a legkevésbé sem foglalkozott a néger közösséggel, ami aztán csak még jobban megrendítette néger olvasóinak önbizalmát. Igaz, a New York Times újabban – nyilvánvalóan elvi döntés alapján – divatrovatában néger modelleket, társasági rovatában pedig olykor egy-egy néger mennyegzőt is bemutat. A polgárjogi mozgalom kiszélesedése nyomán a városi sajtó – nem ismervén a néger közösséget – gyakran elkövette azt a kellemetlen hibát, hogy túlértékelte a szenzációhajhász, önimádó néger vezetőket, amivel akaratlanul is elősegítette befolyásuk növekedését, és aláásta a mélyebb felelősségérzetű, kevésbé feltűnően viselkedő vezetők pozícióját. Napjainkban már minden nagyobb New York-i napilapnak legalább egy néger riportere van. Ám felmerül a kérdés, mi e riporterek alkalmazásának legjobb módja? Mint a néger híranyag riportereit, vagy egyszerűen mint riportereket foglalkoztassák őket? Egyes lapoknál úgy döntenek, hogy általános híranyaggal kapcsolatos riportokat készíttetnek velük, másoknál inkább a „néger szemszög” érzékeltetését bízzák rájuk. A nagyobb újságoknál manapság már egyszerűen mint riporterek tevékenykednek. A négerek ügyeivel, törekvéseivel és eredményeivel foglalkozó országos magazinok mentesek a néger napi sajtó egyes szembeszökő hibáitól. A legsikeresebb ilyen képes újságok a chicagói John H. Johnson kiadásában jelennek meg. Johnson igen eszes, megtévesztően higgadt férfiú, azoknak a csekély számú négereknek egyike, akiknek sikerült kitörniük a gettó szűk szemléleti korlátai közül. Magazinjai nemcsak azért jelentősek, mert országos népszerűségükkel első ízben szolgáltatnak bizonyítékot arra, hogy a négerek képesek országos sajtót fenntartani, hanem azért is, mert igazolják, hogy a néger újságok elérhetik a társadalom „egészének”, azaz a fehér társadalomnak verseny szülte esztétikai színvonalát. A Johnson-kiadványok néger orvosokról, pedagógusokról, üzletemberekről stb. szóló riportjaikban és képanyagukban a középosztály sikereinek konkrét képeit vetítik a négerek elé. Igaz, mindez némileg eltúlozva általánosítja a négerek által elért eredményeket, és így megerősíti a négereknek önmagukról alkotott hiú ábrándjait, ezek azonban mégis pozitív képzetek, és hogyha felébresztik a siker iránti vágyat a négerekben, e vágyak esetleg előbbutóbb valóra is válnak. Amikor például a birminghami A. G. Gastonról, jól menő biztosítási és takarékpénztári vállalatáról számol be egyik-másik képeslap, a néger fiatalok ráébrednek, hogy azért nekik is van némi esélyük a felemelkedés terén. A magazinok egyéb, diszkrétebb módszerekkel is elénk vetítik a középosztály képét: a választékos beszédmodor, a testi ápoltság, az ízléses öltözködés, lakástervezés és belső dekoráció propagálásával. Visszautasítják, ami hivalkodó, és helyeslik, ami visszafogottan vonzó. A képeslapok már a címükben is egy pozitív néger képet sugalmaznak: az olyan kifejezések, mint Ebony (ében), Jet (szurok) és Tan (cserszín) a fehér világban a „fekete” és „barna” divatos szinonimái. Mivel a Johnson-kiadványok – a néger újságok összességétől eltérően – azokhoz a középosztálybeli és felfelé törekvő négerekhez szólnak, akikre a néger közösségnek mint vezetőkre támaszkodnia kell, könnyen lehetséges, hogy hosszú távon nagyobb hatásuk lesz a polgárjogi mozgalomra, mint az összes többi néger újságnak együttvéve.

144

A szociális intézmények hatalma

A szociális intézmények hatalma Mind többet vitáznak arról – bár ez a vita főleg a szociális munka és a jótékonykodás szakemberei között folyik –, van-e bármiféle kézzelfogható hatása a szociális gondoskodásnak és a jótékonykodásnak a társadalmi átalakulásokra nézve, és ha igen, kívánatos-e egyáltalán az ilyen hatásra való törekvés? Harlemmel kapcsolatban, az ottani nyomorúságos állapotok miatt, különleges jelentőségű ez az eszmecsere. A Harlemben működő fontosabb szociális intézmények közösségen kívüli erőforrásokra támaszkodnak, és versengeniük kell egymással a szűkösen rendelkezésre álló jótékony segélyekért. A jótékonysági alapítványok és emberbaráti intézmények kizárólag „polgárjogi” vagy „kisebbségi” kérdésnek vélik a gettóproblémát, és az egyes projektek érdemeit kevésbé érzékenyen ítélik meg, mint egyéb területeken. Ennélfogva csak még hevesebbé válik a dollárokért folyó versengés. Amellett a harlemi szociális intézményeket adományok tekintetében többnyire „rossz befektetésnek” minősítik, nem tartják őket képeseknek arra, hogy hatékonyan használjanak fel nagyobb összegeket. Az olyan szervezeteknek, amelyeknek főleg harlemi négerekből álló elnöksége van, még a szokottnál is nagyobb nehézségekkel kell megküzdeniük az adományokért folyó versengésben, mivel leginkább segítségre szorulók általában egyben a legjáratlanabbak is a segítség megszerzésének rituáléjában. Ezért aztán gyakran hallani azt a véleményt, hogy ha úgy intéznék, hogy az egyes intézmények vezetősége túlnyomórészt fehér legyen, ez megoldaná a problémát. Csakhogy e fehérek szempontjából Harlem szükségképpen nem több mint számos érdekeltségük egyike. Hajlandók ugyan a faji igazságosság iránti elkötelezettségből, vagy az intézmény szakmai vezetésébe vetett bizalmuk jeléül közreműködni az ügyek intézésében, de csak elvétve hoznak magukkal néger vezetőkre átruházható hatalmat. Ugyanakkor akaratlanul is megerősítik a kolonializmus és a függőség sémáit, amelyek a négerek alapvető erőtlenségét tükrözik. A gettón kívülről jövő anyagi segítség a szakpolitikák befolyásolásához vezet, így magában a gettóban a társadalmi változások irányának közvetett ellenőrzését jelentheti – bár persze az intézmények programjának pénzügyi támogatások általi befolyásolása a néger gettókban nem csupán a szociális intézményekre jellemző jelenség. Egyes harlemi intézmények csak kirendeltségei valamelyik nagyobb és gazdagabb, gettón kívüli szociális szervezetnek. Ha azonban a tényleges hatalom a gettó határain kívül esik, könnyen előfordulhat, hogy nem törődik a gettó igazi szükségleteivel. És ha a négereknek nyújtott segítséget elsősorban jótékonyságnak tekintik, a hatalom birtokosai kényükre-kedvükre átalakíthatják vagy megnyirbálhatják a szolgáltatásokat. A közösség pedig ilyen esetben a tiltakozásnál többet nem tehet. Harlem New York városának jótékonysági, gazdasági, üzleti és ipari gyarmata. Harlemben csak kevés gazdag ember él, a felsőbb társadalmi osztályokhoz tartozó négerek – mint már említettük – általában elhagyják a gettót, gyerekeiket magániskolákba járatják, vagy ha mégis Harlemben maradnak, visszahúzódnak a közösségi problémáktól. A négereknek a szociális segélyezés terén nincsenek hagyományaik, tehát vagy elfogadják a fehérek segítségét, vagy minden segítség nélkül kell meglenniük. Harlemben, és egyebütt is, csak nagyon kevés a gazdag néger, és így magáneszközökből nem futja jelentős közösségi akciók támogatására. A négerek változatlanul abban a meggyőződésben élnek, hogy a gettóért a fehér hatalmi rendszer felelős, és ezért a gettóban felmerülő minden problémáért a fehéreknek kell fizetniük. Meg kell mondanunk, hogy a szociális és emberbaráti intézmények, mint a konstruktív társadalmi átalakulás eszközei, mindmáig az ország egyetlen városi gettójában se tudtak érdemleges eredményt felmutatni.

145

A gettó hatalmi szerkezete

Az egyházi hatalom Van-e a harlemi egyházközségeknek olyan valódi vagy latens hatalma, amely képes volna konstruktív társadalmi változások előidézésére és irányítására? Vagy az egyházközségek is csak a gettó áldozatai? Az átlagnéger azt a lelki szükségletét, hogy valahogy kárpótolja magát az alacsony státusából eredő mindennapos megaláztatásokért és lefojtott érzelmeiért, a kocsmában, az utcasarkon vagy a templomban elégítheti ki. A néger felekezetek, az üzlethelyiségekben létesített sok-sok templom, és az olyan elszórt félvallásos, kultikus csoportok, mint például Father Divine vagy a néhai Daddy Grace követői, elsősorban katartikus élményt nyújtanak a négereknek. Ezek a felekezetek és kultuszok, illetve vezetőik lehetővé teszik hívőiknek, hogy „kiengedjék a gőzt”, hogy levezessék mindazokat az érzelmeket, amelyeket másutt, túlzsúfolt otthonaikban vagy munkahelyükön nem tudnak kifejezésre juttatni. A néger tömegek szemében a templom amolyan klub és szórakozóhely, a lelki vigasz réve. Az egyházközségen belül a néger hordár és a cselédlány olyan felelősséget vállalhat, olyan hatáskörre tehet szert, amelyet másutt nem mondhat magáénak. Csak itt vehet részt olyan politikai intrikákban, financiális döntésekben, amelyekre a fehéreknek az élet sok más területén is lehetőségük nyílik. Itt a néger háztartási alkalmazott a „legújabb divat” szerint készült ruhára cserélheti le a munkaöltözetét, és élvezheti barátnői bámulatát, irigységét. Az egyház olyan jelentős szerepet játszik a négerek önérzetének és önbecsülésének megszilárdításában, hogy amíg a lelkészek képesek az egyházközségüket mint eredményes társadalmi és pénzügyi intézményt összetartani, szemet hunynak szinte minden jellembeli, teológiai és műveltség terén megnyilvánuló hiányosságuk felett. A prominens egyházi személyiségeknek mindent elnéz a gyülekezetük. Úgyszólván azt tehetnek, amit akarnak, és amellett gyakran kapnak ajándékokat: különféle ruhadarabokat, sőt autót is. Az ilyen lelkész az egyház társadalmi és világi sikerének szimbóluma, aki megelégedéssel tölti el gyülekezete tagjait, mert az ő révén egy tekintélyes egyházzal kerülhetnek kapcsolatba, befolyásos papi személyiséggel azonosíthatják magukat. Mindez a gettóbeli néger egyházközségek erejének és egyben gyengeségének forrása. A néger egyházközségek potenciális hatalma abban rejlik, hogy a négerek valóban széles tömegeit vonzza magához. Ugyanakkor hibáik felett sem szabad szemet hunyni: ezek a hibák a gettó általános patológiájának velejárói, az egyházközség pedig része a gettónak. Egyik legszembeötlőbb gyengéje abban rejlik, hogy potenciális energiáját nagyon is gyakran csipcsup foglalatosságokra, vetélkedésre, bizalmatlanságra, a gettó világának tartalom nélküli státusaiért, nagyzoló, magamutogató pozícióiért folyó csatározásokra fecsérli. Ennek ellenére sok néger lelkésznek sikerült egyháza pozitív hatalmi energiáit, a vallás demokratikus és idealista eszméinek vértezetébe öltöztetve, eredményesen mozgósítani a faji tiltakozás és akciók érdekében. A néger egyházaknak – menedékhely-funkciójuk mellett – óhatatlanul vállalniuk kellett a közvetlen tiltakozás feladatát is. A túlvilági álmot, amely a négereknek oly hosszú ideig egyedüli lelki támasza volt, immár felváltotta a földi élet reménysége. Az olyan néger lelkészek, mint Adam Clayton Powell, ifj. Martin Luther King, Ralph Abernathy és Fred Shuttlesworth a néger ellenállásban betöltött szerepük révén a néger vallás és a néger tiltakozás közti szükségszerű történelmi kapcsolat megtestesítőivé váltak. Az egyház a négermozgalom kezdeti szakaszában valószínűleg annak köszönhette erejét, hogy az egyetlen olyan intézmény volt, amely bizonyos fokú autonómiát és a fe-

146

Az egyházi hatalom hér hatalomtól való viszonylagos függetlenséget engedélyezett a négereknek, ami azután még egy kitartóbb tiltakozási mozgalom minimális mérvű megszervezését is lehetővé tette. A négereknek maguknak kellett fenntartaniuk és felépíteniük a templomaikat. Ők fogadták fel és fizették lelkészeiket anélkül, hogy ehhez a fehér társadalomtól bármilyen számottevő segítséget kaptak volna. Az élet minden más területén – gazdasági, oktatásügyi és egyéb intézményes kapcsolatok tekintetében –, még a mindent átható, mereven kétfajú, szegregált rendszerben is változatlanul a fehérek anyagi irányítása alatt álltak. Iskoláikra a fehér hatóságok és a fehér emberbaráti intézmények felügyeltek. Munkájukat, üzleteiket és otthonaikat a fehér iparvállalatok és bankok ellenőrizték. Állampolgári jogaikat fehér politikusok és kormánytisztviselők szabták meg. Egyedül a leginkább szegregált társadalmi intézményben, az egyházban rendelkeztek a faji igazságtalanságok elleni hatékony kampány beindításához szükséges mértékű egyéni szabadsággal, faji függetlenséggel. Ezért a néger egyházat csak a faji vallás – és nem a hagyományos teológia – fogalmainak tükrében lehet igazán megérteni. A néger szemében az egyház a menekülés eszköze, a tiltakozás fegyvere, védőbástya, amelynek falai mögé behúzódva igyekszik ellenállni az ellenséges világ támadásainak, és amelyen belül kiterveli dacolásának, zavaró hadműveleteinek, sőt olykor a faji korlátok elleni frontális támadásainak stratégiáját. A fehér keresztény egyházak lelkészei és világi tisztviselői is felelősek azért, hogy a néger egyház a faji ellenállás hatékony fellegvára lett, a történelem folyamán ugyanis sosem voltak hajlandók befogadni a négereket a maguk templomaiba, nem álltak mellé az igazságért és egyenlőségért vívott szenvedélyes harcában. Az egyik legkorábbi polgárjogi vita, amely még az újvilági rabszolgaság kezdeteire nyúlik vissza, akörül forgott, megtanítsák-e olvasni az afrikai rabszolgákat, térítsék-e át őket a keresztény hitre. A protestantizmus, az első észak-amerikai telepesek fő vallása, azzal az ellentmondással küszködött, miként egyeztethető össze a rabszolgaság valósága a keresztény testvériség eszmeiségével. A rabszolgaságból származó haszon azt követelte, hogy a korai amerikai keresztények vallásos és erkölcsi konfliktusát azzal a viszonylag egyszerű módszerrel oldják meg, hogy az afrikai rabszolgáktól megtagadják teljes értékű emberi mivoltukat. A mai néger egyházak, akár kizárólagosan néger felekezetűek, akár valamelyik fehér felekezet részei, ennek az ősi számkivetettségnek és elutasításnak konkrét szimbólumai és fellegvárai. A néger egyházak speciális eredete, valamint a négerek egyéni szükségleteinek jellege esetleg azt eredményezik, hogy azoknak a nagyon is kényszerítő vallási és idealisztikus indokoknak az ellenére, amelyek megkövetelnék az amerikai egyházakban tapasztalható szegregáció felszámolását, mégis az egyház lesz talán a legutolsó teljesen integrált társadalmi intézmény. Paradox módon az integráció ellen a négerek sokkal hevesebben tiltakoznak a fehéreknél, mert sokan közülük csakis az egyházban találnak alapot az önbecsülésre. Ha valaki azt javasolná, hogy – híven a polgárjogi mozgalom célkitűzéseihez – a négerek adják fel önálló egyházukat, amíg csak meg nem valósul a teljes integráció, ezt az indítványt mindenképpen visszautasítanák. Mert a négereknek épp az egyház által sikerült valamelyes egyéni önbecsülésre szert tenniük, és ameddig másutt ezt nem kaphatják meg, addig nem fogják feladni egyetlen utolsó mentsvárukat. Ennek a megállapításnak érvényességén mit sem változtat az a tény, hogy a szélesebb közösségben vegyes fajú egyházközségek is akadnak. Az ilyen egyházközségek a vallási demokrácia megtestesítőinek szeretnék beállítani magukat, az összes többi egyházközség számára kötelező példaképül kívánnak szolgálni. De ha ezekben az egyházközségekben elemeznénk a hívők osztálytagozódását, valószínűleg arra az eredményre jutnánk, hogy többségük társadalmi-gazdasági státus és műveltség szempontjából jóval az amerikai átlag felett van. Feltehetően a vegyes fajú egyházközségek néger hívői a felső-középosztályhoz vagy a felfelé

147

A gettó hatalmi szerkezete törekvő néprétegekhez tartoznak, és talán még műveltebbek is az egyházközség átlagos fehér hívőinél. A gettón kívüli vegyes fajú egyházközségeket a felfelé törekvő és a felsőközéposztálybeli négerek társadalmi eszközül használják: az egyházközséghez való tartozásukat sikeres életük újabb bizonyítékának állítják be. Ezért azt kívánják az egyháztól, hogy minden egyéb eszményt háttérbe szorítva, elsősorban ezt az önmagukról alkotott képzetet védelmezze. Tehát minden olyan kérdés, amely a négereket faji hovatartozásukra emlékezteti, szükségképpen összeütközésbe kerül azzal az alapvető igénnyel, amelynek kielégítése végett az egyházközséghez csatlakoztak. Már a faj puszta említése is lerombolhatja öncsaló ábrándjaikat, „befogadottságukról” alkotott hamis képzelgéseiket, amelyek pedig a vegyes fajú egyházzal való azonosulásuk lényeges elemeit képezik. Igaz, az ilyen négerek kielégülést tudnak találni munkájukban, személyes sikereikben, és így a néger tömegekhez képest kevésbé vannak rászorulva az egyház lelki támogatására. A gettóbeli szegregált néger egyházközségek nemcsak a fehérek igényeit elégítik ki, hanem a négerekét is, és ezért egyetlen néger gettóban sincsenek – és nem is lehetnek – igazán vegyes fajú egyházközségek. Ha a gettóbeli egyházközségek valóban vegyes fajúak volnának, a négerek önbecsülés és lelki menekvés iránti igényei kielégítetlenek maradnának. A néger értelmiségiek viszont hajlamosak arra, hogy az egyházat, mint a képzelgések többszörös szimbólumát, egészében véve megtagadják, azt állítván róla, hogy teljesen közömbös a faji kérdés könyörtelen és bonyolult realitásai iránt. Az egyház – hangsúlyozzák – a történelem során morális-társadalmi kérdésekben megalkuvónak bizonyult, és e problémákat obskúrus teológiai vitákkal homályosította el. Véleményük szerint az egyházak a morális vezetés terén bizonyos mértékig „a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon” elvét igyekeznek gyakorolni, nem hajlandók szembefordulni a faji igazságtalanságokat támogató hatalmi csoportokkal, mindenáron meg akarják tartani bőkezű, de többnyire konzervatív pártfogóikat, akiket – attól félnek – a társadalmi változások érdekében való esetleges kiállásukkal elriasztanának maguktól. Az egyház csak ritkán merészelte kétségbe vonni azoknak a módszereknek jogosságát, amelyekkel a kiskirályok gyakorolják a hatalmukat. Ezt pedig a néger értelmiség képmutatásnak bélyegzi, és így aztán gyakran nemcsak az egyházat mint intézményt, hanem magát a vallást is megtagadja. Az egyház mint intézmény mind ez idáig nem talált olyan formulát, amely módot nyújtana a társadalmi változások támogatására anélkül, hogy ezzel elijesztené magától legkitartóbb pártfogóit. Ennek a konfliktusnak elsimítása vagy megoldása – ha ez egyáltalán lehetséges – attól függ, képes-e az egyház vezetősége világosan és félreérthetetlenül kinyilvánítani e megoldásnak azokat a feltételeit, amelyek összhangban vannak az egyház alapvető erkölcsi és teológiai álláspontjával, és ily módon vállalni annak a felvetésnek a kockázatát, hogy az egyházon belüli hatalom gyakorlati irányítói vegyék tudomásul ezt az álláspontot, alkalmazkodjanak hozzá, használják fel a hatalmukat a támogatására, ahelyett hogy elvetnék, ahogy azt sok déli és északi egyházközség tette. De még ha a világi vezetők, válaszul e kihívásra, szembeszegülnének is az egyháznak az igazságosságért való kiállásával, az egyház erkölcsi ereje akkor is megszilárdulna, és tisztázódnék a vita egyfelől a gyakorlati gazdasági és politikai hatalom követelései és irányvonala, másfelől az erkölcsi és a spirituális hatalom között. Leomlana az egyház mai látszathatalmának épülete, és így arra kényszerülne, hogy valódi profetikus szerepkört alakítson ki magának. Sajnos egyáltalán nem véletlen, hogy épp az egyházak a néger gettó legerősebb társadalmi intézményei, miközben az amerikai társadalomban nincsen valódi hatalmuk. Ha a vallás érdemleges társadalmi erő volna, a fehér társadalom az északi néger közösségekben korlátozni kényszerülne az egyház hatalmát – amint

148

Az egyházi hatalom ezt a déli néger templomok elleni bombamerényletek tanúsítják –, vagy pedig magukat a gettókat kellene átalakítani. Harlemben, mint a legtöbb néger közösségben, a protestáns az uralkodó vallás, bár az utóbbi években fokozatosan növekedett a katolikus négerek száma. Az egyes bevándorló népcsoportoknál tapasztalt irányzattól eltérően, sok néger szemében a római katolikus vallás felvétele – a protestáns múlt, a nyomor és az alacsonyabbrendűség összefüggései miatt – a magasabb társadalmi státushoz vezető út egyik stációját képviseli. 1953 és 1963 között a római katolikus négerek száma hozzávetőlegesen 450 000-ről 700 000-re, vagyis 55 százalékkal emelkedett. Ám az ország 237 római katolikus püspöke közt egyetlen néger se akad, és New Yorkban a körülbelül 80 000 néger katolikus hívőt számláló egyházközségek 433 papja között sincs egyetlen néger sem. Harlemben akad néhány nagy és virágzó néger egyházközség és néhány kiváló pap. A néger hívők zöme szegregált néger felekezetekhez tartozik (a baptista és metodista néger egyházhoz, ideértve az afrikai metodista episzkopális, az afrikai Zion metodista episzkopális, a keresztény metodista episzkopális51 és a wesleyánus metodista egyházat), a többiek pedig elsősorban evangélista szekták, vagy a fehérek irányítása alatt álló (presbiteriánus, protestáns episzkopális, lutheránus és kongregacionalista) felekezetekhez tartozó egyházak hívői. Az előbbieket a fehér felekezetek ilyen irányú döntése alapján szegregálták, bár a metodisták most már igyekeznek lassanként megszüntetni a maguk Néger Központi Testületét; az utóbbiaknál ugyanaz a – földrajzi okokkal indokolt – de facto szegregáció áll fenn, mint amilyet a városi iskolarendszerben is tapasztalhatunk. Régebben a néger egyházi vezetők elsősorban magának az intézménynek felépítésére és fenntartására összpontosították az energiáikat, majd ahogy növekedett a polgárjogi mozgalom ereje, és a társadalmi igazságosságért folyó harcban a déli néger lelkészek vették át a vezetést, az északiak – ébredező szociális lelkiismeretük hatására – szintén határozottabb szerepet vállaltak, és immár ők is igyekeznek előmozdítani a társadalmi változásokat. A vezérkar zömét – nem véletlenül – azok a szegregált felekezetek adják, amelyek maguk teremtik elő anyagi eszközeiket és önállóan igazgatják az ügyeiket. Az olyan evangélista szektákban, mint amilyen a „Pünkösd és szentség” elnevezésű, amelyek nem annyira a földi, mint inkább a túlvilági életre irányítják figyelmüket, nem találunk hasonló vezetőgárdát. A fehérek uralta felekezetek egyházközségeinek néger lelkészei már nehezebb választás elé kerültek. Nekik figyelembe kell venniük az országos méltóságok álláspontját is, és ezért kevesebb mozgási szabadsággal rendelkeznek. Igyekeznek elkerülni a „Tamás bátya”-egyházközség megbélyegző vádját és az ezzel együtt járó presztízsveszteséget mind a négerek, mind a fehérek köreiben. Ezért gyakran megpróbálják külső segítség nélkül fenntartani magukat, jóllehet ez az erőfeszítés elkerülhetetlenül azzal a következménnyel jár, hogy a művelt lelkészi kar és a méltó környezet megteremtésére, valamint az intézmény megfelelő vezetésére fordított idő, energia és pénz elvész a társadalmi cselekvés számára. A protestáns egyházban nincs elsőbbsége a „négergondozásnak”; a protestantizmus a római katolicizmusnál vagy a zsidóságnál kevésbé egységes, és nem azonosul úgy az új bevándorló közösségek és menekült csoportok ügyével, mint a két másik vallás, ennélfogva messze nem olyan felkészült a kis jövedelmű, állandó ínségben élő protestánsok, így a protestáns négerek megsegítésére. Ennek ellenére a városi gettókban vagy másutt élő négerek túlnyomó többsége kitart a pro  A színes bőrű metodista episzkopális egyház a Legfelsőbb Bíróság 1954. évi határozata értelmében megváltoztatta az elnevezését keresztény metodista episzkopális felekezetre.

51

149

A gettó hatalmi szerkezete testáns hit mellett, amely, még ha egyéb emberi igényeire nem fordít is figyelmet, legalább lelki támaszt nyújt a hívőknek. A hatalom tágabb körű gyakorlása terén eddig csak periferiális szerep jutott a néger egyházaknak. A szélesebb közösségben néger lelkész csak ritkán került befolyásos pozícióba. E ritka alkalmak egyike volt, amikor 1964-ben Edler Hawkins tiszteletest az Országos Egyesült Presbiteriánus Egyház presbiteri gyűlésének elnökévé választották, és így ő az első és ez idáig egyetlen néger, aki egy fehérek uralta felekezet vezetője lett. Hawkinst a fehérek köreiben nemigen ismerik, de Harlemben haladó szellemű, józan gondolkodású, cseppet sem hivalkodó típusú vallásos néger vezetőnek tartják. Bár a protestáns episzkopális egyház hívői közt igen sok a néger, különösen az úgynevezett közép- és felsőbb osztályokhoz tartozók, és az episzkopális lelkészek soraiban is nem egy magas képzettségű és műveltségű néger akad, az egész országban mégis mindössze két néger püspök található: az egyik John Burgess, Nagy-Boston püspöke, a másik egy misszionárius püspök, aki Libériában teljesít szolgálatot. Az episzkopális egyház ugyan kemény szavakkal illeti a rasszizmust, mégis félénken, következetlenül viselkedik a faji igazságosságért vívott harcban, ami az egyháznak az önnön társadalmi szerepével kapcsolatos belső konfliktusát tükrözi. Az ehhez a felekezethez tartozó kórházak, szociális intézmények és iskolák egy része továbbra is kirekeszti vagy elkülöníti a négereket. Az 1960. évi egyházi költségvetésben a „faji kapcsolatok” és az „alkoholizmus” címszavak alatt azonos összeg – 7500 dollár – szerepelt, vagyis nyilvánvalóan egyik probléma sem minősül prioritásnak. Amikor 1960-ban tanácsadó bizottságot neveztek ki a csoportközi viszonyok tanulmányozására, amely aztán jelentést tett az Országos Tanács Társadalmi Kapcsolatok Osztályának, a bíráló megállapításokat nem hozták nyilvánosságra, és nem is vitatták meg. A püspöki kollégium, amelyhez a bizottság 1961-ben fellebbezést nyújtott be, úgy vélekedett, hogy a faji kérdésnél sürgősebb ügyet kell tárgyalnia, a sürgősebb ügy pedig – mint utóbb kiderült – az episzkopális papok egyéni magatartásának kérdése volt. A metodista egyházon belül két, egymástól független szervezet létezik. Egyikük, a szegregált Néger Központi Testület, most meglehetősen nagy fejfájást okoz a liberális fehér metodistáknak, akik az 1964. évi országos gyűlésen „térdelősztrájkot” indítottak a felekezet lelkiismeretének felrázására, illetve cselekvésre buzdítása érdekében. A gyűlés megszavazta azt a határozatot, hogy a Központi Testületet három éven belül fokozatosan fel kell számolni. Egyes néger metodisták azonban kitartóan ellenzik a testület megszüntetését, mondván, hogy a négerek számára a párhuzamos néger hierarchia biztosítja a hatalmat. 1964-ben viszont a metodista egyház negyvennégy püspöke közé, az integrált testületben való szolgálatra két néger püspököt is beválasztottak: az egyik ifj. Prince A. Taylor, New Jersey, a másik James Thomas, Iowa püspöke. A négerek a vallás terén, éppúgy, mint az élet egyéb területein, nehezen képesek helytállni a nyílt versenyben. Ugyanakkor az elkülönülésből származó előnyök megerősítik a szegregá­ ciót. A zárt társadalomból a nyílt, integrált társadalomba való átmenet megköveteli, hogy négerek és fehérek egyaránt feladják a zárt társadalom nyújtotta előnyöket a veszélyes, ámde jelentősebb eredményekkel kecsegtető, szabad versenyes nyílt társadalom megteremtése kedvéért.

150

A vallási vezetők és a társadalmi cselekvés

A vallási vezetők és a társadalmi cselekvés Akadnak vallási vezetők, akik nemcsak a vallás intézményi problémáival, így az anyagi eszközök előteremtésével vagy az egyházközség lelkészi hivatalának általános feladataival törődnek, hanem a közösség ügyeivel is, vagyis nem hagyják el a gettót. A kiemelkedő példa erre természetesen Adam Clayton Powell, aki templomának szószékét és a lelkészi hivatás társadalmi szerepére vonatkozó elképzeléseit arra használja fel, hogy közvetlenül a politika szférájába lépjen át. Mások, mint például Milton Galamison tiszteletes, a New York-i iskolabojkott egyik elindítója, nem veti bele magát közvetlenül a választott hivatalokért folyó harc politikai arénájába, csupán a politika perifériáján tevékenykedik. A brooklyni Gardner Taylor tiszteletes a New York-i Oktatásügyi Bizottság tagjaként fejtett ki közéleti tevékenységet, Obadiah Dempsey tiszteletes a New York-i kábítószer-fogyasztás és -kereskedelem ellen folytatott heves harcot, Eugene Callender, aki az Úr templomának pulpitusán dr. James Robinson utóda, a Harlemi Körzetek Szövetségében és a Haryou igazgatóságában tevékenykedett. A néger lelkészek más városokban is hasonló vezető szerepet töltenek be, így például Leon Sullivan philadelphiai tiszteletes sikeres bojkottot indított azok ellen az üzletek ellen, amelyek egyáltalán nem, vagy csak csekély számban alkalmaznak négereket. Az ilyen politikai vezetés erőtlensége abban rejlik, hogy voltaképpen még a néger egyházközségek viszonylagos függetlenségéből sem fakad valódi hatalom. A függetlenség önmagában nem biztosítja a huzamosabban fennálló konfliktusok végigharcolásához szükséges anyagi és szervezeti stabilitást. A néger lelkészek csak úgy érhetnek el eredményeket, ha – miként ezt Powell és King tették – egyházközségükön kívül is sikerül nekik személyiségük, szónoki képességük erejével, vagy józan és őszinte vezetői szellemiségüknek köszönhetően híveket toborozniuk. Sullivan számára az egyházközség mintegy az ugródeszka szerepét játszotta, segítséget nyújtott neki a szélesebb közösség támogatásának megszerzésében. Sullivannak munkatársai közreműködését is sikerült biztosítania, ami már önmagában is fontos eredmény, tekintve, hogy a néger lelkész, ha megpróbál kilépni egyházközsége határai közül, a néger politikushoz hasonlóan szinte elkerülhetetlenül felébreszti társaiban a vetélkedés szellemét. Ahogy a néger politikai vezetők egymás közt civakodnak a hatalom morzsáiért, ugyanúgy a lelkészek is bizalmatlanul nézik egymás vezetői tevékenységét: valamennyien vetélytársak az egyházközségbeli hívőkért, az elismertetésért és a státusért folyó harcban. Martin Luther King példázza leghívebben azt a néger lelkészt, akinek sikerült az egész ország nyilvánossága elé lépnie. Ez részben karizmatikus egyéniségének köszönhető, részben pedig annak, hogy Délen az egyház a négerek egyetlen gyülekezőhelye, és ezért hatékonyabban befolyásolja a közösségi életet, mint Északon. King személyében egyesül a vallás és a politika hajtóereje. Az általa Montgomeryben szervezett autóbuszbojkott drámaisága nemcsak a négerek, hanem az egész ország képzeletét megragadta, és így King olyan magas vezéri rangra emelkedett, ahol már nem érhette el lelkésztársainak irigykedése. Végérvényesen azért ő sem mentesült mások rosszindulatától, úgyhogy a rá következő években nem is tudta teljesen elkerülni a rosszalló megjegyzéseket. Módszereit, cselekedeteit, minden szavát állandó, szigorú vizsgálatnak vetik alá. Ez a fajta vizsgálat egyfelől általában a gettón belüli rivalizálás jellegét tükrözi, másfelől megszabja azt a szélső határt, ameddig megengedhető, hogy valaki a négerek szószólója lehessen. Az egyetlen kivétel megint csak Powell, aki a személyét érő fokozódó kritika ellenére is meg tudta szilárdítani a közösségen belüli befolyását, melyet csak tovább növel a kongresszusi tagságából eredő tényleges hatalma. King a fehérek köreiben nagyobb védettséget élvez a kritikával szemben, mint a négerek között, mert a fehérek szemében vezetői tekintélye, melyet végképp megszilárdított a Nobel-békedíj,

151

A gettó hatalmi szerkezete a higgadt bölcsességet, az úri modort, a keresztényi szeretet filozófiáját és az erőszakmentes, fegyelmezett tiltakozást testesíti meg, ami, legalábbis a felszínen, kevésbé látszik fenyegetőnek, és könnyebben elfogadható, mint a polgárjogi mozgalom többi stratégiai módszere. Bár King korántsem törekszik erre, magatartását a fehérek nem tekintik összeegyeztethetetlennek a sokat szenvedett és mégis könnyen kezelhető néger jól ismert figurájával. King a maga részéről abban a meggyőződésben él, hogy filozófiája és módszere „valamiképp lefegyverzi ellenfeleit. Leleplezi morális gyengeségüket. Aláássa harci szellemüket, és egyben felébreszti lelkiismeretüket. Ennélfogva teljességgel képtelenek megbirkózni vele”.52 A néger polgárjogi vezetők köreiben King ideológiáját – különválasztva azt a módszereitől – vagy elfogadják, mint a fehérek lefegyverzésének stratégiáját, vagy személy szerint elutasítják. Követői között akadnak, akik más négereknek bevallják, hogy a maguk részéről se nem szeretik a fehéreket, se nem képesek felfogni, mit ért valójában King az elnyomók iránti szereteten, mégis hajlandók mindaddig elfogadni ezt a filozófiát, amíg az hatékony tiltakozással párosul. Ennek az alkalmazkodásnak legszembeötlőbb példáját az SNCC (Student Nonviolent Coor­ dinating Committee – Erőszakmentes Akciók Koordinációs Diákbizottsága), a Mély-Dél kétségtelenül leghatározottabban militáns csoportosulása szolgáltatja. Tartva magát a King-féle megközelítéshez, az SNCC erőszakmentes konfrontációs módszereket alkalmaz, ugyanakkor az erőszakmentességet élesen elkülöníti az elnyomók szeretetének bárminemű elvárásától. Északon, és különösen a városi gettókban azonban King, valamint az SNCC és a CORE módszerei kevésbé alkalmasak a négerek problémáinak megoldására. A drámaibb hatású eszközöket, mint amilyen a bojkott, itt az iskolákkal kapcsolatban vették igénybe, ahogy ez Bostonban, New Yorkban és Clevelandben is történt. A déli kampányoktól eltérően itt nem alkalmazták huzamosabb ideig ezeket a módszereket, hanem elsősorban arra használták fel őket, hogy erőteljesen ráirányítsák a figyelmet egy-egy problémára. Északon a faji elkülönítés ravaszabb formákat ölt, és csak ritkán védi a törvény. Délen a szegregáció sokkal közvetlenebb, szembeszökőbb, és fennmaradásáról helyi meg állami törvények gondoskodnak. A szegregált autóbusz vagy mosdóhasználat konkrét problémájánál a konkrét válasz, vagyis maguknak a négereknek fizikai ottléte, bizonyul hatásosnak. Az északi körzetek de facto szegregált iskoláinak alattomosabb problémájánál az ilyen módszerek nem vezethetnek eredményre. Ki ellen irányulna a tiltakozás? Egy ilyen módszer csak akkor lehet hatásos, ha közvetlenül a tiltakozás célpontjával szemben alkalmazzák. Északon viszont a politikai és gazdasági hatalom fellegvárai az ellenállás célpontjai, és ezért közvetlenül a vezetés ellen irányuló akciókkal érhetők el a leghatékonyabban társadalmi változások, nem pedig ülősztrájkokkal vagy a tiltakozás egyéb tömeges módszerei révén. A philadelphiai bojkottnál sem ülősztrájkot rendeztek az üzlethelyiségekben, hogy a munkaadókat a négerek alkalmazására kényszerítsék, hanem a hatalom központja ellen léptek fel – szelektív vásárlás okozta anyagi veszteséggel fenyegették meg –, és az üzleti világ erre be is adta a derekát. Az NAACP ezen okulva hadjáratot indított annak érdekében, hogy minél szélesebb körben alkalmazzák ugyanezt a módszert az üzleti életben és az iparban uralkodó foglalkoztatottsági korlátok áttörésére. King az északi négerek körében is nagy hatású vezető, ez azonban inkább bátorságának meg a déli négerekkel való azonosulása iránti tiszteletnek köszönhető, és nem igazán abból a meggyőződésből fakad, hogy módszerei alkalmasak volnának az északiak problémáinak megoldására. Valahányszor az északi négerek az ő módszereivel próbálkoztak, szinte mind-

  The Negro Protest (A néger ellenállás) James Baldwin, Malcolm X. és Martin Luther King beszélgetései Kenneth B. Clarkkal. Beacon Press, Boston, 1963.

52

152

Hatalmi próbálkozások annyiszor kudarcot vallottak. King elsősorban azért jön Északra, hogy támogatást szerezzen a Délen folytatott munkájához, és ő maga általában nem kezdeményezi filozófiájának az északi városokra való kiterjesztését. Amikor Wagner polgármester 1964 nyarának zavargásai után New Yorkba hívta Kinget, hogy kikérje a tanácsát a harlemi helyzetre vonatkozóan, ez a meghívás meglehetős rosszallást váltott ki az északi néger vezetők köreiben. Tény, hogy a meghívás elfogadása előtt King megkísérelte valamilyen módon felvenni a kapcsolatot a harlemi közösség szószólóival, ám ezek általában tagadták, hogy azt javasolták volna neki, tárgyaljon a polgármesterrel. Egyesek arra intették, tartsa magát távol Harlemtől, mert a polgármestert csak az a szándék vezérli, hogy Kinget saját tétlensége leplezésére használja fel, így akarván port hinteni a harlemi közösség szemébe. Mások, különösen a harciasabb nacionalista vezetők azt hangoztatták, hogy a meghívás King „puhaságának” és kompromisszumkészségének szólt. De a felhozott indokoktól és az ideológiai különbségektől szinte teljesen függetlenül mindannyian egyetértettek abban, hogy Wagner polgármester és – a meghívás elfogadásával – King is súlyos hibát követett el. Ezzel az eljárással – a néger vezetők véleménye szerint – a polgármester csak újabb bizonyítékát adta irántuk érzett lebecsülésének, és megfosztotta őket minden meglévő és esetleges jövőbeli hatalmuktól. King ezzel szemben azt állította, hogy épp a helyi néger vezetők pozíciójának megszilárdítása érdekében cselekedett. A néger vezetők elégedetlenségének egyik további rugóját abban kell látni, hogy számos országos polgárjogi vezetőnek New Yorkban van a főhadiszállása, tehát mind Roy Wilkins, az NAACP, mind pedig ifj. Whitney Young, a Városi Liga vezetője, rendelkezésre állt volna nyílt vagy titkos tanácskozások lefolytatásához. Miért esett hát épp Kingre a választás? Azért-e, mert jól ismert karizmatikus népvezér, vagy azért, mert mérsékelt beállítottságú vallási vezető? Wagner polgármestert – ez volt a néger vezetők következtetése – vagy tévesen informálták, vagy pedig nem érti a gettó bonyolult pszichológiáját. A néger vezetők méltatlankodása talán indokolt volt. Csakhogy mivel hatalmuknak nincs valós alapja, nem várhatják el, hogy súlyos válság idején, amikor sok minden forog kockán, komolyan vegyék őket. Be kell látni, hogy túl sokat marakodnak egymás között, kicsinyesek, valóságtól elrugaszkodott a gondolkodásuk, így azután nem is különösebben tiszteletre méltók. De indokoltan vagy sem, a fehér hatalom csak kevés néger vezető iránt tanúsít megbecsülést. A gettó mindent megfertőz Olyan rossz a híre, hogy válságok idején a döntések meghozataláért felelős személyek úgyszólván mindenhová folyamodnak segítségért, csak épp a gettó népéhez nem. A közösség patológiája és hatalomnélkülisége tehát kölcsönösen elmélyítik egymást. Azoknak, akikkel úgy bánnak, mintha nem volna hatalmuk, nem is lehet hatalmuk, és fordítva: azoknak, akikkel úgy bánnak, mintha volna nekik, előbb-utóbb lesz is hatalmuk.

Hatalmi próbálkozások A négerek igen érzékenyek a gettó minden téren megnyilvánuló tehetetlenségével szemben. Jól tudják, hogy tényleges befolyásuk az ország városaiban siralmasan alatta van annak, amit létszámuk indokolna. Látják, hogy a többi népcsoportnak, az íreknek, olaszoknak, zsidóknak – vallási, gazdasági, társadalmi téren – az övéknél lényegesen nagyobb hatalmuk van. Néhány esztendővel ezelőtt egy körülbelül tizenöt főből álló csoport attól a szándéktól vezérelve, hogy összhangot teremtsen a New York-i gettó társadalmi vezetésében és eredményesebbé tegye az irányítást, létrehozott egy szervezetet, amelyet egyszerűen Csoportnak (Group) neveztek. Tagjai közül néhányan magas állású városi tisztviselők voltak, a többiek pedig volt bírák, ügyvédek, polgárjogi intézmények vezetői, illetve egy egyetemi tanár.

153

A gettó hatalmi szerkezete Az hozta őket össze, hogy egyiküket – véleményük szerint – igazságtalan támadás érte. Az illetőt ugyanis arra kényszerítették, hogy mondjon le állami állásáról, és hozzá ez közvetlenül azután történt, hogy hasonló igazságtalanság ért egy néger elöljárót, valamint Manhattan néger választókerületi elnökét. Az említett tizenöt néger személyiség úgy vélte, hogy a néger közhivatalnokok magatartásának ebben a túlzottan szigorú megítélésében valamiféle általános tendencia mutatkozik meg. Minthogyha a négerekkel szemben köz- és magánéle­ tükben a fehérekhez viszonyítva magasabb követelményeket támasztanának. És ezek a szigorú követelmények a fehér politikai hatalomnak azt a törekvését tükrözik, hogy ne kelljen a négerekkel osztozkodnia a tényleges irányításban. A Csoport azt a célt tűzte ki maga elé, hogy egyéni befolyásuk egyesítésével védelemben részesítik azokat a négereket, akik magas pozíciójuk miatt állandóan a nyilvánosság szeme előtt vannak. Azt a stratégiát választották, hogy kicserélik egymással információikat, és mindegyikük a maga lehetőségei szerint megpróbálja befolyásolni a közvéleményt, illetve igyekszik közvetlen személyes kapcsolatot teremteni a legfőbb kormányzati szervekkel. Egyenként foglalkoztak minden esettel. Így például a Csoport tagjai felkeresték Lehman volt kormányzót, és megpróbálták meggyőzni őt arról, hogy J. Raymond Jones méltó a Demokrata Párt New York-i Bizottságának, a Tammany Hallnak vezetői posztjára. Ez a próbálkozásuk – mint már említettük – eredménytelenül végződött. A Csoport tagjai élőszóban történő – sosem írásbeli – meghívás útján lépnek érintkezésbe egymással. Szervezetük létezéséről csak kevés néger, és még kevesebb fehér tud. Az elmúlt négy-öt évben eléggé rendszeresen összejöttek, és konyak meg szivar mellett megbeszélték a harlemi közösség legmakacsabb problémáit. Jóllehet a Csoport nem sok eredménnyel dicsekedhet a valós társadalmi változások előidézése terén, a harlemi sajtónál mégis elért némi sikert: az újságokat arra kényszerítette, vonjanak vissza egyes felelőtlennek minősített nyilatkozatokat. Azok, akiket a Csoport védelemben részesített, gyakran nem is tudtak róla. A jól körülhatárolható, konkrét problémák esetében általában nagyobb sikerrel járt a fellépésük. Így például jelentős eredményt értek el, amikor sikerült személyi változásokat kieszközölniük az egyik fontos városi bizottság vezetőségében. A városi vezetőség döntését J. Rajmond Jones ügyében a Csoport elsősorban azért nem volt képes befolyásolni, mert nem fenyegetőzhetett semmiféle ténylegesen beváltható megtorlással. Tudta, hogy függetlenül attól, mi történik Jones ügyében, a négerek továbbra is a Demokrata Pártra fognak szavazni, és ezzel Lehman és Wagner is teljesen tisztában volt. A Csoportnak nem volt mit ígérnie, nem volt mivel fenyegetőznie. Az egyetlen erő, amellyel rendelkeztek, ügyük igazságosságába vetett hitük volt. Abban a – kétségtelenül naiv – meggyőződésben éltek, hogy az igaz ügy és a jól átgondolt, helyes stratégia együttesen befolyásolhatják a közvéleményt, és biztosíthatják a négereknek az őket megillető helyet a város ügyeinek intézésében. Ebbe a bizakodásukba a hiú ábrándozás egy cseppje is belevegyült. A Csoport nyíltan megvitatta a gettó vezérkarának pszichológiai problémáit, többek közt személyi ambíciójuknak azt a jellegzetességét, hogy beérik a hatalom morzsáival. Megbeszéléseik jól átgondoltak, kiegyensúlyozottak és méltóságteljesek voltak, és korántsem öncé­ lúak, mivel mikor a résztvevők megosztották egymással gondjaikat és aggodalmaikat, egyszersmind a közös lelki megtisztulás célját is szolgálták. Ám mikor valódi válság tört ki, amely a harlemi közösség elevenébe vágott, a Csoport egy lépést sem tett és teljesen néma maradt. A válság ijesztően sokrétű volt. A Csoport paradox módon, de talán indokoltan, még csak össze sem jött, hogy megbeszélje, mit lehetne tenni.

154

Hatalmi próbálkozások Hallgatásukat azzal igyekeztek megmagyarázni, hogy az a személy, akit nagyon is szerettek volna védelemben részesíteni, nem kérte a segítségüket. Utóbb őszinte önváddal ostorozták magukat, amiért nem teljesítették a szervezetük létrehozásakor vállalt feladatukat. Valójában azonban a Csoport nem rendelkezett olyan hatalommal, mint hitte, és így bűntudata indokolatlan volt: csak akkor lehet valakit kötelességmulasztásért felelősségre vonni, ha az illető képes lett volna a feladat teljesítésére. A törvény sem marasztal el senkit olyan bűnért, amelyet nem is követhetett el vagy akadályozhatott volna meg. Bármi legyen is az oka – naivitás, egyéni érdekeltség, a valódi hatalom hiánya –, a Csoport képtelen volt szembenézni tehetetlensége tényével. Holott ez a tehetetlenség mind nyilvánvalóbbá vált: a sorozatos tapasztalatok egyre azt bizonyították, hogy a Csoport még korlátozott céljait sem képes megvalósítani. Ekkor arra határozták el magukat, hogy kiszélesítik a tagságot, helyesebben: közvetve egy nagyobb csoport létrehozását kezdeményezik. Ez a szervezet, amely Százak (Hundred Men) néven vált ismertté, nem volt olyan meghitt és bizalmas, mint a Csoport, inkább amolyan fórumnak szánták, ahol meg lehet tárgyalni a gettó alapvető problémáit, és egyikét-másikát esetleg sikerül meg is oldani. Ám a Százak taglétszámának növekedésével még szembeszökőbbé vált a Csoport hallgatólagos védnökségének belső gyengesége, és végül is minden befolyását elvesztette saját „teremtménye” ügyeinek irányításában. Miért nem tudott jelentősebb eredményeket elérni a Csoport? Ennek legkézenfekvőbb magyarázata az, hogy tagjainak többsége maga is valamilyen tisztséget töltött be, azaz mindegyiküknek volt védeni- és vesztenivalója. Mindössze ketten voltak közülük teljesen függetlenek, olyan értelemben, hogy nem támaszkodtak választás vagy kinevezés útján betöltött pozícióra. A Csoport egyetlen tagja sem érte el az anyagi függetlenségnek azt a fokát, amely lehetővé tette volna neki, hogy nyilvánosan állást foglalhasson az adott konfliktusban. Bizony az egész harlemi közösségben csak kevesen akadnak, akik ilyen mértékű szabadságot élveznének. A gazdag néger pszichológiája, a szegény négeréhez hasonlóan, a maga módján szintén a bizonytalanságra épül. A gazdag néger nem bízik benne, hogy vagyona hatalmat biztosít neki, miközben látja, hogy a fehér társadalomban a pénz általában hatalom forrása. Lelki energiáinak jó részét vagyona védelmére fordítja; takarékosan bánik a pénzzel, óvatosan él vele, és nem szívesen osztja meg a gettóközösség egészével. Ez a mostani az első olyan néger nemzedék, amely felemelkedhetik arra az anyagi szintre, amely már megengedi a jótékonykodást. A jótékonyság hagyományainak kialakulásához, úgy látszik, legalább két nemzedéken át tartó, megfelelően szilárd és spekulációktól tartózkodó vagyonra van szükség, a vagyonosok részéről csak ekkor lehet számítani szociális kötelezettségek vállalására. Jelenleg az egész országban nemigen van több három-négy olyan néger családnál, ahol öröklött vagyonról lehet beszélni. A négereknek nem volt elég idejük és lehetőségük arra, hogy családi vagyont halmozzanak fel. Napjainkban még a „jómódú” négerek sem vesznek részt érdemlegesen a Wall Street-i üzletekben, és egyetlen olyan néger sem akad, aki arról volna ismert, hogy fontos szerepet vállalt különféle jótékonysági ak­ ciókban. A helyi és országos polgárjogi szervezeteket általában nem négerek nagy összegű egyéni adományaiból, hanem a fehérek jelentősebb hozzájárulásaiból és a négerek sok apró adományából tartják fenn. A gettó patológiája tehát abban a jelenségben is kifejezésre jut, hogy senki sem hajlandó nagyobb egyéni áldozatot vállalni annál, mint amit a gettó puszta létezésével amúgy is megkövetel. A gettó épp azért nem tudja népét önkéntes áldozatvállalásra késztetni, mert eleve oly sok kényszerű áldozatot kíván meg tőle. Az anyagilag sikeres négerek rendsze-

155

A gettó hatalmi szerkezete rint elmenekülnek a gettóból, bár azért akadnak olyanok is – néger orvosok, temetkezési vállalkozók, könyvkiadók stb. –, akiket vagyonuk forrása a gettó gazdasági életéhez köt. A néger vagyon vagy azokból az üzleti tevékenységekből ered, amelyek iránt nem mutat érdeklődést a fehér társadalom, vagy kifejezetten személyes jellegű szolgáltatásokból, mint a szegregált sajtó újságjainak kiadása, néger temetők kezeléséből fakadó ingatlan- és biztosítási ügyletek, valamint temetkezési vállalatok, amelyeknél a négerek annak köszönhetik gettóbeli monopolhelyzetüket, hogy a fehér temetkezési vállalkozók nem óhajtanak néger holttestekkel foglalkozni. Bármi legyen is azonban a vagyon forrása, azok, akik birtokába jutottak, igyekeznek elszakadni a közösségtől, és általában nem hajlandók számottevő szociális kötelezettségek vállalására. Ezzel szemben azok, akik olyasfajta törvényellenes vagy marginális tevékenységekkel szereznek vagyont, mint például a sorsjegyüzérkedés, általában megőrzik a gettón belüli gyökerei­ ket. A vagyon forrása meghatározza a társadalmi elfogadottság mértékét, és azok a négerek, akiket az alvóvárosok néger „felsőbb osztálya” nem enged be maga közé, a gettóban maradnak. A néger közösség sok olyan foglalkozást és vagyonforrást minősít „marginálisnak”, amelyben a fehér társadalom nem lát semmi kivetnivalót. A négerek szemében marginálisak – azaz nem egészen tisztességesek – mindazok a foglalkozások, amelyek a fehér társadalom elképzelése szerint a négereknek valók. A néger bártulajdonost vagy szeszesital-kereskedőt, a néger kabarészínészt vagy sportembert tehát a többi jómódú vagy magasabb állású néger némi rosszallással szemléli. Ez persze nem vonatkozik az olyan néger írókra, mint James Baldwin vagy Ralph Ellison, és az olyan sztárokra, mint Ruby Dee, Ossie Davis vagy Sidney Poitier. A néger színészeknek és színésznőknek különösen nagy csodálattal és hódolattal adóznak, ha nem hajlandók jellegzetesen „néger” szerepekben fellépni. A négerek közti osztálytagozódást, amely a nagyobb közösségben betöltött pozíciójuk súlyát hivatott jelezni, legvilágosabban az egyik – az egész országban mintegy ezer tagot számláló – néger diákszövetség példázza. Az 1904-ben, Philadelphiában alapított Sigma Pi Phi – bizalmas megjelöléssel: Boulé – tudatos kísérlet azoknak a négereknek tömörítésére, akik oly kiemelkedő képességekről tettek bizonyságot, amelyeknek jóvoltából sikeresen vehetik fel a versenyt a fehérekkel. A szövetség az igazi felső-középosztálybeli néger csoportosulások legkonkrétabb példája. „Noha a társaság eredeti célja az volt – írja E. Franklin Frazier a Black Bourgeoisie-ban –, hogy a »tehetség arisztokráciáját« tömörítse, az idők során a fekete burzsoázia társadalmi sznobizmusának egyik legfőbb megtestesítője lett.”53 A Boulé egyik legfontosabb szabálya a nyilvánosság kerülése. Nem hajlandó együttműködni a néger sajtóval. Következetesen megtagadja a gettóban uralkodó szokásokat. Tagjaival szemben szigorú mércét alkalmaz, csak hasonló érdeklődésű és értékű személyeket fogad be. Valamennyi tagjától feddhetetlen magatartást követel. Eszménye a szilárd családi élet – mintegy ellenpontjául a gettóközösségre jellemző ingatag családi életnek. A Boulé-tagság lényeges előfeltétele a „nagyobb világban” – ahogy a fehér társadalmat többnyire nevezik – elért siker. A négereket, hangoztatják, aszerint kell elbírálni, megállják-e helyüket a fehérekkel, az ő feltételeikkel folyó becsületes versenyben. A siker forrását is lényegesnek tartják. A Boulé tagjai kezdetben túlnyomórészt orvosok és ügyvédek voltak, de azóta mások is csatlakoztak hozzájuk: egyetemi tanárok, lelkészek, üzletemberek. Tagjai közt találjuk Róbert Weavert,

  E. Franklin Frazier: Black Bourgeoisie. The Rise of a New Middle Class in the United States (Fekete burzsoá­ zia. Egy új amerikai középosztály keletkezése). The Free Press, Glenco, Ill., 1957.

53

156

Hatalmi próbálkozások ifj. Whitney Youngot és John. H. Johnsont. Adam Clayton Powellt viszont nem. A politikai élet néger kiválóságait általában nem hívják meg a tagság soraiba. Kiemelkedő néger színészek, mint Sidney Poitier és Harry Belafonte úgyszintén nem tagjai a szövetségnek, mert az alapszabályok értelmében csak egyetemet végzetteket vesznek fel. És bármilyen gazdag vagy híres legyen valaki, ha vagyona törvényellenes vagy marginális tevékenységből származik, nem ajánlható tagságra. Általában senkit se vesznek fel, aki a szeszesital-iparban, temetkezési vállalatnál vagy a színpadon tevékenykedik. Ugyanígy nem jöhetnek számításba azok, akik bármilyen téren a kirívó „különállás” jelképei: a botrányos hírű, önmagukat túlságosan előtérbe állító személyek, sőt még ragyogó képességű regényírók sem. James Baldwin és Ralph Ellison nem tagja a Boulénak, mint ahogy Richard Wright sem volt az. Mert kiváló amerikai írók ugyan, de nem végeztek egyetemet. A Boulét bizonyos mérvű elbizakodottság és mesterkéltség jellemzi. Mivel az öröklött társadalmi státus hagyományainak megteremtésére törekszik, befogadja tagjainak fiait és unokáit, még ha azok nem érik is el az apjuktól, nagyapjuktól megkívánt színvonalat. A szövetség egyfajta család: a kölcsönös elismerés, a rokonlelkűség és szellemi összhang közössége. A felszínen sznobnak, felületesnek és áporodottnak tűnik. De ha akcióprogramot nem is, a valahová tartozás érzését mégis megadja tagjai számára. Sokatmondó volt az a vita, amibe 1964-ben, tehát még nem is olyan régen, bonyolódtak a Boulé tagjai. A vitatott kérdés az volt, indokolt-e, hogy a szövetség ötezer dollárt adjon az NAACP-nek. Fő ellenérvként azt hozták fel, hogy a szervezetet nem a polgárjogi mozgalom vezetése céljából hívták életre. A Boulé célkitűzéseinek, hangoztatták, egyik fontos vetülete, hogy tagjai baráti kapcsolatokat ápolhassanak a hasonló társadalmi rangú személyekkel anélkül, hogy állandóan emlékezniük kellene a néger voltukból eredő mindennapi problémákra. A négerek lelki egyensúlya szempontjából lényeges, hogy biztonságot nyújtó oázist teremtsenek maguknak. Éppen azért, mert az amerikai életforma realitásai a négerektől azt követelik, hogy állandóan szembenézzenek a faji problémákkal, küzdeni kell az olyan alattomos próbálkozások ellen, amelyek azt célozzák, hogy e problémák az élet minden zegzugát betöltsék. A négereknek – érveltek – joguk van az apró-cseprő, sőt jelentéktelen dolgok élvezetére, és nem kevésbé arra, hogy idejüket lényegtelen ügyekkel töltsék. Azok, akik az ellenkező álláspontot foglalták el – köztük egy néger milliomos –, azt hangoztatták, hogy a négerek egy pillanatra sem mentesülhetnek a faji konfliktusoktól és feszültségektől. Egyetlen gondolkodó és érző néger sem kerülheti el, hogy részt vegyen a faji küzdelemben, és abban, ha valaki mégis ilyesmivel próbálkozik, az irrealitásba való menekülésnek, az egyéni és társadalmi közönynek, ha ugyan nem betegségnek tünetét kell látni. A kérdés végül is többségi határozattal úgy dőlt el, hogy 5000-5000 dollárt juttatnak az NAACP-nek és az NAACP Jogvédelmi és Oktatásügyi Alapjának, további 5000 dollárt pedig a Néger Élet és Történelem Tanulmányozására Alakult Egyesületnek adnak. Ezek az adományok – a határozat értelmében – a szövetségnek azt a szándékát juttatják kifejezésre, miszerint részt kíván venni a polgárjogi küzdelemben, ami azonban nem áll feltétlenül ellentétben azzal a törekvéssel, hogy a négerek valamilyen óvóhelyre vonulhassanak vissza a faji problémák „örökös bombázása” elől. A négerek nem tanúsíthatnak életük minden megnyilvánulásában egyforma lelkierőt és kiválóságot. Erre egyetlen ember sem képes. Még a katonák sincsenek állandóan tűz alatt, a frontvonalakban lévőket időnként friss alakulatokkal váltják fel, és pihentetik, mielőtt újból harcba vetnék őket.

157

A gettó hatalmi szerkezete De bizonyos jelekből arra lehet következtetni, hogy a Boulé vezetőségének egy része mégis közvetlenebb beavatkozást sürget. Percy L. Julian, tekintélyes üzletember és tudós, a Boulé Journal 1964. októberi számában közzétett emlékbeszédében a következő szavakkal fordult a szövetség tagjaihoz: „Az emberi szenvedések idején így folyik hát a nagy párbeszéd, és a »tétlenek«, különösen pedig a tudósok kárhoztatása. A magam részéről a legtávolabbi lehetőségét se tudom elképzelni annak, hogy a Sigma Pi Phi nemes férfiai, akik a Humanizmus hagyományait követik, továbbra is bemocskolják hőn szeretett őseink szent emlékét azáltal, hogy csak üldögélnek intellektuális kiválóságuk öröklött babérjain, és nézegetik a tovacsordogáló életet. Mert ne áltassuk magunkat: alapjában véve ezt tesszük.”

A gettó határain áthatoló alkotóerő Akad néhány olyan néger, akinek nem a polgárjogi mozgalomban vitt vezető szerepe vagy üzleti tevékenysége, hanem egyéni erőfeszítései és érdemei jóvoltából sikerült elismerést kivívnia magának a gettón túl. Közéjük tartozik Ralph Bunche, az ENSZ helyettes főtitkára, Howard Thurman, a bostoni egyetem lelkésze, John Hope Franklin, a kiváló történész és James Robinson, a Crossroads Africa (Afrikai Keresztutak) megalapítója. Robinson harlemi lelkész létére igyekezett egyházközségének határain túl is befolyásra szert tenni. De Kinggel és Powellel ellentétben nem a politika vagy a polgárjogi mozgalom hatalmi szférájában folytatott tevékenysége, hanem elsősorban az egyetemekkel és emberbaráti szervezetekkel létesített kapcsolatai és széles körű nemzetközi tevékenysége útján óhajtott támogatást biztosítani a hatékony vallási vezetésnek. Az általa létrehozott Crossroads Africa, amely az amerikai diákok tengerentúli „bevetése” terén az úttörőmozgalmak közé tartozik, a sikeres Békegárda egyik előfutára. E szervezet megalapításával Robinson olyan emberi formátumról és képzelőerőről tett tanúbizonyságot, amelynek jóvoltából át tudta törni a gettó igényeinek és látóhatárának szűk korlátait. Ezzel azonban nemigen tudta fokozni a gettón belüli hatalmát és tekintélyét. Sőt, amikor ily módon bizonyítékát adta szerteágazó tehetségének, illetve annak a képességének, hogy világméretű problémákkal is meg tud birkózni, valószínűleg még csökkent is a gettón belüli befolyása, mivel a figyelmét nem az ottani kérdésekre összpontosította. Ennek a tagadhatatlan ténynek a felismeréséből fakadt az az elhatározása, hogy lemond egyházközség vezetéséről, és a gettót végleg elhagyva, azon kívül folytatja tevékenységét. Íme, egy másik példa. James Dumpson, New York város népjóléti biztosa nem néger voltának, hanem kivételes szakmai rátermettségének köszönheti pozícióját. Rendkívüli megbecsülésnek örvend szakmai körökben, és Wagner polgármester egyik legkiválóbb megbízottja hírében áll. Határozott, gyakorlatias szemlélettel, kitűnő valóságérzékkel rendelkezik, és magas szintű szaktudással látja el a feladatát. Mivel azonban a gettó nem lát rá arra, mennyire rátermett, hogyan végzi a tevékenységét, itt nincs is befolyása, sőt még gyakran bírálat is éri a gettóbeliektől amiatt, hogy működését nem igazán a négerek iránti kötelességérzet vezérli. Amikor tehát a Dumpsonhoz hasonló négerek szaktudása és tehetsége az egész közösség rendelkezésére áll, a gettó nem sajátíthatja őket ki magának, és nem követelheti tőlük, hogy tevékenységüket kizárólag a gettó problémáira összpontosítsák. Ez igazolni látszik azt az általános tételt, miszerint ha egy néger képes nagyobb léptékű problémák megoldására mozgósítani és fordítani az energiáit, és a társadalmi élet szélesebb

158

A gettó határain áthatoló alkotóerő arénájában folyó vetélkedésekben aratott sikerei folytán vív ki magának elismerést, akkor csökkenni fog a gettó dinamizmusán belüli hasznossága és cselekvőképessége. A gettó, úgy látszik, kitaszítja magából azokat, akiknek érdeklődési köre és hozzáértése bizonyos szint fölé emelkedik, nem engedi őket eredményesen tevékenykedni a saját határain belül, és ezáltal hozzájárul önnön patológiája állandósulásához. Az ilyen személyeket dezertőröknek tekinti, akiknek semmilyen szerep sem juthat a gettón belül. Lélektanilag alkalmatlannak nyilvánítja őket arra, hogy eleget tegyenek a gettó követelményeinek, amelyek lényegében véve egy leszűkített szemléletmódból fakadnak. A gettó belső zűrzavara, feszültségei és zártsága azt kívánják az egyéntől, hogy minden energiáját vagy a gettó kizsákmányolásának, vagy a gettó elleni lázadásnak szentelje. Ez az alternatíva ugyanúgy kizárja a művészeti teljesítmény megbecsülését, mint az országos vagy nemzetközi ügyek iránti mély és őszinte elköteleződést. A gettóban olyasvalakiből is válhat sikeres vezető, aki még a közügyek legelemibb kérdéseihez sem konyít. Ralph Bunche-nak, a világ egyik legkiemelkedőbb államférfijának viszont nincsen keresnivalója a gettóban. A Lumumba-ügy ENSZ-beli tárgyalása idején, amikor Bunche bírálta az ENSZ-ben tüntető néger nacionalistákat, a néger sajtó – és érdekes módon néhány néger értelmiségi is – heves szemrehányásokkal illette Bunche-ot. Nincs joga – hangoztatták – bírálni a négereket. Így igyekeztek rákényszeríteni Bunche-ra a gettó szabályait: 1. Első alapszabály: Az ellenséges fehér világgal szembeni tiltakozásnak és lázadásnak egységes szavát kell hallatni. Az a néger, aki el akarja magát fogadtatni a gettóban, nem merészelheti megsérteni ezt az alapelvet. 2. Második alapszabály: Egyetlen ügyet sem szabad előnyben részesíteni az alapvető faji, és különösen a faji elnyomás kérdéseivel szemben. Az a néger, aki fizikailag vagy pszichikailag ki merészel mozdulni a gettóból, jobb esetben a meg nem értés, rosszabb esetben a megtorló gyűlölködés kockázatát vállalja magára. A gettó elhagyása tehát olyan erőpróba, amely egyéni akaratának érvényesítését követeli meg tőle. Ugyanakkor esetleg azt a vágyát tükrözi, hogy meneküljön a faji azonosulás negatív hatásaitól, azt a heves, gyötrő, nagyon is valóságos késztetést, hogy érvényre juttassa a maga egyéniségét, tekintet nélkül a fehér vagy a néger világra, nem törődve a fehéreknek azzal a szándékával, hogy bilincsbe verjék és bebörtönözzék a lelkét, vagy a négereknek a más eszközökkel próbálkozó, lényegében mégis hasonló igyekezetével. Csakhogy ez a menekülés, akármi legyen is az indítéka, mindaddig nem lehet teljes, amíg fennáll a faji elnyomás. A négernek – bármilyen sikeresnek látsszék is a szökési kísérlete – továbbra is meg kell birkóznia azzal a konfliktussal, amely egyfelől a többi néger iránta tanúsított ellenszenvének tudatából, másfelől abból a tudatból ered, hogy a szélesebb fehér társadalom sosem fogja őt teljesen befogadni. Konfliktusban marad hát önmagával, a fehérekkel és a négerekkel egyaránt, meg kell küzdenie a bűntudat és az elidegenedettség érzetével, csakúgy, mint saját haragjával és a keserűség hullámaival, amely hol négerek, hol fehérek iránt tölti el. Mégis van, aki kilép a gettóból, áthágja a tilalmait, bár nem ússza meg bűnhődés nélkül. Figyelemre méltó jelenség, hogy jóformán minden neves néger író, művész és színész – James Baldwin, Richard Wright, Lorraine Hansberry, Harry Belafonte, Sidney Poitier, Lena Horne, Louis Lomax, Sammy Davis – otthagyta a gettót. De bár fizikailag kikerültek onnét, pszichikai­ lag továbbra is a rabjai maradtak. A legjobb példa erre Baldwin: írásai a gettóhoz kötöttek. A művész kacérkodhatik azzal a gondolattal, hogy a gettó igája elleni harcban önerejéből érdemleges és megfelelő helyet biztosítson magának. Ugyanakkor nem akar, sőt a szó szoros értelmében valószínűleg nem is tud visszatérni a gettóba.

159

A gettó hatalmi szerkezete A néger tudósok problémája még kiélezettebben merül fel, mivel ők nem menekülhetnek abba a szubjektivitásba és érzelemvilágba, amely a művész életének elválaszthatatlan része. A tudósoknak tényekkel és eszmékkel kell dolgozniuk, bonyolult társadalmi folyamatokat kell megfogalmazniuk és értelmezniük. Ha hívek akarnak lenni hivatásukhoz, nemcsak a társadalom dilemmáival, hanem saját dilemmáikkal is szembe kell nézniük. Ezek a dilemmák pedig csak még inkább kiéleződnek, ha a néger tudós az elé a feladat elé kerül, hogy szakismeretét, intuitív képességeit és tanultságát kritikusi és értékelői mivoltában hasznosítsa, ha arra kényszerül, hogy szenvedélymentesen vizsgálja társadalmának minden vetületét, és a lehető legtárgyilagosabban ábrázolja mind a fehér, mind a néger világ problematikáját. A néger tudósnak, írónak és művésznek felül kell emelkednie elfoglalt védelmi pozícióin, képzelgésein, azokon az előírásokon és elveken, amelyek a gettóhoz és az egész társadalomhoz való igazodását szabályozzák, és ez nemcsak intellektuális és művészi képességeket követel tőle, hanem az egyéni és pszichológiai erő oly kitapinthatatlan, bonyolult szövedékét, amelynek értékrendje és forrása világosan fel sem ismerhető. Egyvalami mégis világos: a művész és a tudós nem tehet szert befolyásra a gettóban. A gettó képzelgéseit és önáltatásait a művész vagy a tudós nem engedheti meg magának: hivatása könyörtelen szemléletet követel tőle. A gettóra jellemző szűk lehetőségek és az elérhető eredmények fajilag megszabott korlátai fokozzák a státusért folyó kicsinyes marakodást és a bizalmatlanságot, különösen azokkal szemben, akik keresztültörik a láthatatlan falak rendszerét. Ráadásul arra késztetik a gettólakókat, hogy társaiknak akárcsak kisebb sikerei láttán az indokolatlan ellenszenv és az éppoly indokolatlan, túlzott csodálat között ingadozzanak. Azok, akiken a gettó mély sebet ütött, még a saját érzéseiknek sem hisznek. Nem engedhetik meg maguknak a mély érzelmek lelki luxusát. Még ellenséges érzületeiket is féken kell tartaniuk. A néger vezetők és a néger tömegek méltatása vagy ostorozása puszta szavakban jut kifejezésre, és csak a pillanatnak szól. Egy és ugyanaz a személy egyetlen beszélgetés során egy másik négerről szólva a közönyből csodálatba, onnan meg kárhoztatásba csaphat át anélkül, hogy ő maga vagy a hallgatósága észrevennék ezt a következetlenséget. Egy középosztálybeli néger egyszerre csodálhatja és megvetheti a néger munkástömegeket. Egy néger munkás, aki büszkeséget érez a néger vezetők képességei és magatartása láttán, egyidejűleg neheztelhet is rájuk, bizalmatlan lehet irántuk a műveltségük és sikereik miatt. Néger vezetők, miközben eredményesen együttműködnek egymással, esetleg bizalmasan megvallhatják „fehér barátaiknak” egymással kapcsolatos kételyeiket és fenntartásaikat. A látszólagos néger egység felszíne alatt a múlt és a jelen faji igazságtalanságaiból fakadó pszichológiai zűrzavar örvényei kavarognak. Az amerikai néger, az állandó megalázottság és a személye elleni támadások miatt, valamen�nyi érzelem közül az önmaga vagy más négerek iránti szilárd, feltétlen megbecsülés érzetét képes a legkevésbé magáévá tenni. Gyanakvása, hogy a sikeres négernek szükségképpen engedményeket kellett tennie a becsület és tisztesség terén, kételye, hogy a néger társadalom örökös kudarcai közepette egyáltalában joga van-e bárkinek is a felemelkedésre, mélyen megrögződik benne és megfosztja őt attól a képességtől, hogy ellenszenv és szkepticizmus nélkül becsülje és tisztelje néger társait. Különösen érvényes ez arra az esetre, ha egy néger olyan területen igyekszik – mégpedig eredményesen – elismerést kivívni magának, amely általában zárva van a négerek előtt, és ahol a verseny módozatai és az előmenetel felett társadalmunk legnagyobb fehér hatalmasságai őrködnek árgus szemmel: vagyis a diplomáciai életben és a tudomány, az üzlet és ipar világának legfelsőbb rétegeiben. Kevésbé vonatkozik mindez a művészet, a színház és a sport területére, ahol a négerek tehetségének és egyéni

160

A gettó határain áthatoló alkotóerő eredményeinek megítélése nem olyan kétértelmű: Marian Anderson tagadhatatlanul nagy énekesnő, mindenki számára nyilvánvaló, hogy Sidney Poitier és ifj. Sammy Davis kiemelkedő tehetségek, hogy Jackie Robinson nagyszerű baseballjátékos volt, Joe Louis pedig csaknem valamennyi ellenfelét kiütötte. A néger tömegek viszont megtalálják a módját, hogy még a fantasztikus tehetség és képességek ilyen kirívó eseteiben is, úgy élvezzék ki a sikert, amiért más dolgozott meg, és vezessék le a saját kudarcaik miatti csalódottságukat, hogy miközben azonosulnak e sztárokkal és csodálják őket a tehetségükért – furcsa módon –, mégsem tisztelik e tehetség megtestesítőit. A néger tömegek potenciális erejének hatékony felhasználása, valamint annak a lehetősége, hogy a néger vezetők konstruktív társadalmi változások megvalósítása érdekében vonják az ellenőrzésük és mozgósítsák ezt az erőt, valószínűleg egy olyan kritikus beállítottságú néger nyilvánosság létrejöttén múlik, amelynek sikerül leküzdenie az önmagával szembeni kételkedést, és őszinte, tartós megbecsülést érezni a bizalomra és tiszteletre érdemes négerek iránt. A gettóélet jelenlegi irrealitásai és torzulásai miatt nehéz különbséget tenni az üres hivalkodás és a valódi eredmények, a hisztérikus, cinikus, szószátyár hatásvadászat és a józan ítélőképesség között. A tanulatlan, kizsákmányolt és megvetett néger nem igazán látja át, kiben bízhat meg, és kivel szemben kell továbbra is gyanúperrel élnie. Igazán csak saját mélységes kétségbeesését és haragját érzi át, és tudja, hogy ameddig fennállnak azok az állapotok, amelyek ezeket az érzéseket előidézik, addig ő a saját indulatainak áldozata marad. Ennek a sokrétű tragédiának éppen az a legsúlyosabb következménye, hogy a néger még önmagának is áldozata. A legszörnyűbb az, hogy nem veszi magát komolyan, mert soha senki sem vette őt komolyan. Egyedül abból meríthet reményt, hogy végre embernek vallja magát, és megköveteli az embernek kijáró jogokat. Ha sikerül kivívnia ezeket a jogokat, megjön az önbecsülése és az önbizalma. Az emberi méltósághoz való jogát azonban csak akkor nyerheti el, ha megtanulja a fehérek konok ellenszenvével dacolva tisztelni és ápolni önnön emberségét.

161

A változások megvalósításának stratégiája A tespedő gettók mintegy megtestesítik azoknak az erőknek az uralmát, amelyek a status quo állandósítására törekszenek és minden konstruktív változással szembehelyezkednek. A gettók átalakításának tehát az az előfeltétele, hogy a változások útjában álló erőknél nagyobb erőket mozgósítsanak. A gettóbeli változások problémája ezek szerint lényegében hatalmi probléma: a változások megvalósításához szükséges, illetve a változásokkal szembeszegülő erők konfrontációja és viaskodása. Az erőviszonyok problémája alapvető és döntő fontosságú az érzelmektől mentes értelmezés, tervezés és előrelátás szempontjából. A fizika meghatározása szerint erőnek tekintjük az energiának minden olyan formáját, amelyet munkára lehet felhasználni, vagy amely felhasználása során mozgást, illetve nyomást idéz elő. A társadalmi dinamika fogalmai szerint az erő lényegében ugyanezt jelenti, tehát azt az energiát, amely társadalmi, politikai vagy gazdasági változások előidézéséhez – vagy megakadályozásához – szükséges. Ahhoz, hogy átlássuk a hátrányos helyzetű kisebbségi csoportok és azok gettóbeli korlátozottságának problémáját, tudnunk kell, hogy az erő fogalmának egyik értelme a mások feletti ellenőrzés, uralom vagy hatalom birtoklására utal, és közvetlen kapcsolatban áll a státus kérdésével. A társadalmi változások megértése szempontjából az erő legfontosabb megnyilvánulása az energiák kombinációjában érhető tetten, amely elengedhetetlen a kívánt társadalmi realitást szolgáló célok meghatározásához és megvalósításához.

A hatalom és a társadalmi változások A hatalom eredményes és konstruktív felhasználása nem merül ki a változások iránti óhaj puszta hangoztatásában, hanem abban mutatkozik meg, hogy e célt képes is valaki megvalósítani. Igen lényeges, bár gyakran figyelmen kívül hagyott különbség van a realitásnak csupán szavakra, üres pózra vagy „megjátszott” gesztusokra korlátozott vetületét érintő látszatha­ talom és a társadalmi cselekvésben és társadalmi változásokban megtestesülő valóságos hatalom között. Célszerű ezt a megkülönböztetést még tovább finomítani, azaz különbséget tenni a társadalmi cselekvés és a társadalmi változás között, mely utóbbi a valóságos társadalmi hatalom megnyilvánulása. A társadalmi cselekvést ugyanis fel lehet használni a hatalmi törekvések eltérítésére is; a tényleges politikai és gazdasági erők bizonyos cselekedeteket csak azért engednek meg, hogy azok pusztán biztonsági szelepként szolgáljanak, vagyis átirányítsák az energiákat máshová. Ilyenkor a status quo fenntartására szövetkezett erők mintegy módot adnak a társadalmi változásokat szorgalmazó törekvéseknek, hogy látványos és érdemleges haladás kieszközlése helyett a társadalmi cselekvés puszta látszatjelenségeiben – katarzisban – oldódjanak fel. Ez a stratégia az ellenőrzés rendkívül hatékony módjának bizonyulhat, mert lehetőséget nyújt a hatalom birtokosainak, hogy visszaéljenek a tiltakozás szabadságának demokratikus rituáléjával. Végső soron döntő kritériumnak – a tényleges hatalom legfőbb megnyilvánulásának – természetesen a kívánt irányba történő változások megvalósulását kell tekinteni.

163

A VÁLTOZÁSOK megvalósításának stratégiája Indokolt volna összefüggést feltételezni a társadalmi hatalom egyes megnyilvánulási formái – szó, akció és változás – között, ami azt az elképzelést takarja, hogy a hatalom szóbeli megnyilvánulása megelőlegezi a társadalmi cselekvést, amely pedig megelőzi a végső, valóságos hatalomnak társadalmi változásokban történő megtestesülését. Sokan fogadnák el kritikátlanul a folyamatos progressziónak ezt a felfogását, mint a demokratikus társadalmi folyamatok velejáróját, abból a feltételezésből kiindulva, hogy ha valaki a tiltakozás szakaszánál kezdi, automatikusan elér a tiltakozás demonstrálásához – heves és elszánt törekvéseit tettekben, például tüntetéseken juttatva kifejezésre –, majd végül az erők eredményes mozgósításával diadalt arat. Csakhogy ehelyett az is elképzelhető, hogy a verbalizálódott hatalom hatékony ellenőrzésével meg lehet gátolni az előrelépést akár a társadalmi cselekvés közbülső, akár pedig a társadalmi változás végső szakaszának irányában. Az is előfordulhat továbbá, hogy a társadalmi cselekvés szakaszáig eljutott ellenállás ravasz irányításával megakadályozható, hogy a hátrányos helyzetű népcsoport érdemleges előrehaladást tehessen a társadalmi változás szakasza felé. A haladást gátló erők ennek a prog­ resszió­nak legcélszerűbben azzal a taktikával állhatják útját, hogy nem fordulnak nyíltan szembe a társadalmi cselekvéssel, hanem ehelyett oly módon azonosítják magukat a tiltakozás céljaival, módszereivel és kinyilvánításaival, hogy ezenközben elhomályosítják a tiltakozók előtt az ellenállás valódi célkitűzéseit. Ilyen körülmények közt ugyanis a tiltakozók energiája a bonyolult stratégia kemény követelményeitől a rokonszenv biztosítása, szövetségesek toborzása, a jóindulat és alkalmazkodás bizonygatása felé terelődik. Mindazoknak, akik nem pusztán kielégülést keresnek a társadalmi cselekvésben, hanem a valóságos hatalom tényleges megragadására törekszenek, határozott ellenállást kell tanúsítaniuk minden efféle kirívó, különösen ravasz, és a célok elhomályosítását célzó kísérlettel szemben, mert másként a puszta szóbeli tiltakozás viszonylag könnyen elfoglalható pozícióiba fognak visszaszorulni. A társadalmi cselekvésben rejlő erő hatékony felhasználásának talán legdrámaibb példája a polgárjogi szervezetek 1963 augusztusában rendezett washingtoni felvonulása volt. Több mint negyedmillió fehér és fekete amerikai indult el különböző irányból Washington felé, hogy az amerikai faji demokrácia és a „Munkát! Szabadságot!” ügye mellett tüntessen. Lelkesítő szónoklatok hangzottak el, egyik-másik beszédet akár a „klasszikus” jelzővel is illethetnénk. A tüntetést a vallási hevülettel és megtisztulással rokon szellem hatotta át. A tömegtájékoztatás is hozzájárult ahhoz az általános elképzeléshez, hogy a demonstráció rendkívül eredményes volt. A résztvevők jól szervezetten, békésen, fegyelmezetten, és teljes egységben vonultak fel. A felvonulás megszervezésénél legfőképpen arra fordítottak nagy gondot, hogy az erőszakosságoktól és a rendzavarástól való előzetes félelmek alaptalannak bizonyuljanak. Az akció értékét az ország számára leghívebben az a tény illusztrálja, hogy az Amerika Hangja úgy számolt be világszerte a tüntetésről, mint ami azt bizonyítja, hogy az amerikaiak sérelmeik orvoslása érdekében bizton fordulhatnak a kormányukhoz. Az amerikai demokrácia erejét bizonyította az is, hogy a felvonulásban jelentős százalékban vettek részt fehérek is, valamint hogy a legnagyobbrészt néger polgárjogi szervezetekhez az Egyházak Országos Tanácsa (National Council of Churches), a Katolikus Fajközi Tanács (Catholic Interracial Council) és zsidó szervezetek is csatlakoztak, és ezzel hozzájárultak a washingtoni felvonulás sikeréhez. Bár Kennedy elnök nem intézett beszédet az egybegyűlt tömeghez, de világosan kifejezésre juttatta, hogy áldását adja a tüntetésre. A felvonuláson az igazságos ügy elismerésének ünnepélyes légköre uralkodott, az a feltétlen meggyőződés, hogy az igazság végül is diadalmaskodni fog, és hogy a demokratikus módszerek alkalmazása már önmagában a haladás elkerülhetetlenségét bizonyítja. Sokan hangoztatják, hogy az 1964. évi polgárjogi törvény az erők mozgósításának közvetlen következménye volt.

164

A hatalom és a társadalmi változások De akármilyen erőknek volt is köszönhető az 1964. évi polgárjogi törvény, nem szabad azokat csak azért, mert a washingtoni felvonulás időben megelőzte a törvény beiktatását, kizárólag az 1963. augusztusi tüntetésre redukálni. Hiszen a felvonulás után került sor például a déli szenátorok tartós obstrukciója is. És két hónappal a felvonulásra Birmingham egyik templomában négy néger gyerek esett bombamerénylet áldozatául. Egy éven belül tucatjával pusztítottak el néger templomokat bombamerényletekkel vagy más módokon, Mississippiben pedig meggyilkoltak három polgárjogi harcost. Rendkívüli jelentősége van annak is, hogy a felvonulást közvetlenül követő egy éven belül a „fehér visszavágás”, ez az integrációval szembeni fokozott fehér ellenállást jelölő kifejezés, általánosan használt fogalommá vált. A tüntetés semmilyen változást nem hozott a déli államok vagy az északi gettók elnyomott néger tömegeinek mindennapi életébe. A rossz lakásviszonyok, a gyatra iskoláztatás, a foglalkoztatottságbeli megkülönböztetés, a megbélyegzettség és számkivetettség állapota, amely 1963 júliusában az amerikai néger osztályrésze volt, 1964 júliusára változatlanul megmaradt leggyötrőbb problémájának. Ezzel szemben a felvonulás drámai hatást gyakorolt a néger középosztály szellemiségére. Északon igen sok néger, aki részt vett a felvonulásban, ezzel az elhatározásával most első ízben vállalta a cselekvés kockázatát. Délen pedig számos, lélekben elidegenedett néger most először eszmélt rá, milyen messzemenően támogatja ügyüket az ország egésze. A felvonulás talán nem is annyira a társadalmi változás hatékony eszköze volt – mert annak valószínűleg nem nevezhető –, mint inkább a tekintélyes, de mindaddig néma, szervezetlen és határozatlan fehér és néger középosztálybeli szervezetek együttes támogatásának bizonyítéka. Esetleg meggyőzte a hatalom birtokosainak egy részét arról, hogy bizonyos mérvű társadalmi változás már csak a tiltakozás energiáinak visszafogása érdekében is kívánatos. Amellett lehetséges, sőt valószínű, hogy ellentétes irányú tiltakozások révén, egyszersmind levezette mások, a polgárjogok ellenzőinek energiáit is. Érdemes elgondolkozni azon a feltevésen, hogy amilyen intenzitással fokozódik a négerek erejének szóban és tettekben való demonstrálása, vágyakozásuk a társadalmi változásokra, annak megfelelően növekszik a fehérek szóban és társadalmi cselekvésben megnyilvánuló ellenállása. Ez a jelenség mind Északon, mind Délen tapasztalható volt. Az akció reakciót vált ki – ha a polgárjogi csoportok iskolabojkottot szerveznek, ez bojkottra készteti mindazokat, akik a status quo megőrzésére törekszenek –, és így felmerül a kérdés: kinek a pártjára áll majd a valóságos hatalom? Vajon a négerek társadalmi változásokra vonatkozó verbális követeléseinek irányvonalát követi majd, vagy pedig a fehérek többségének a változásokkal szembeni verbális ellenállását fogja támogatni? A változásokat megelőlegző törvényhozói döntés mögötti hatalom nem feltétlenül azonos a döntés megvalósításához és végrehajtásához szükséges hatalommal. Most nehéz problémával kerülnek szembe mindazok a négerek és fehérek, akik a társadalmi változásnak mint realitásnak, és nem mint üres társadalmi gesztusnak kötelezték el magukat. Meg kell találniuk, mozgósítaniuk és érvényesíteniük kell azt az erőt, amely a törvények gyakorlati megvalósításával érdemleges változásokat vihet azoknak a mindennapi életébe, akiknek a védelmére hozták a szóban forgó törvényeket. A hatalomnak ezt a problémáját három okból is nehéz eredményesen megoldani. Először is azért, mert a fehér tömegek abban a hitben élnek, hogy a négerek jelenlegi nyomorúságos helyzetének fenntartása előnyös a számukra. Másodszor azért, mert néhány fehérnek meg egynéhány négernek gazdaságilag és politikailag valójában előnyös a faji status quo fenntartása. Harmadszor pedig azért, mert a társadalmi tehetetlenség ellenében mindenkor energiákat kell mozgósítani.

165

A VÁLTOZÁSOK megvalósításának stratégiája Ezért aztán a hatalmi konfliktus a lelkiismeret és az anyagi érdek vagy a lelkiismeret és a politikai pragmatizmus közötti viaskodássá alakul át. Ha a vélt vagy valóságos anyagi érdek nagymértékű – mint például azoknak az alacsonyabb beosztásban dolgozó munkásoknak az esetében, akik attól tartanak, hogy a négerek elveszik a kenyerüket –, az erkölcsi megfontolások nem sokat nyomnak a latban. S ha a lelkiismeret csak akkor szólal meg, ha a veszteség veszélye minimális, akkor csupán oly módon lehet elérni érdemleges társadalmi változást a polgárjogi mozgalom terén, hogy felkutatjuk a társadalmi változások által közvetlenül nem fenyegetett néprétegeket, és arra ösztönözzük őket, hogy vezessék le lappangó erkölcsi energiáikat hatékony cselekvésben. A társadalmi progresszió, úgy látszik, az ilyen erők kombinációjának függvénye, mert ahol a haladás a hatalom lényeges bázisaira nézve hátrányos, ott – hacsak katonai erő ki nem váltja – nem következhet be haladás. Az olyan társadalmi változás, amely – mint a polgárjogok esetében – látszólag csak egy kisebbség javát szolgálja, a többséget nemigen képes együttműködésre mozgósítani. Az amerikai tömegkultúra mélységes erkölcsi tespedtségének és politikai cinizmusának sokasodó bizonyítékai jelentős negatívumot képviselnek a szociális demokrácia lehetőségeinek mérlegelésénél. Ha a konstruktív változás gyakorlati előfeltételeit valamilyen mélyreható erkölcsi megújulás bekövetkezésének esélyei szabnák meg, minden okunk megvolna a borúlátásra. A négereknek meg kell győzniük róla a fehér többséget, hogy önmagának is kárt okoz azzal, ha elnyomja a néger kisebbséget. Ez pedig korántsem álokoskodás. Ha nem így volna, a négerek ügyét reménytelennek kellene mondanunk. Mert a négerek semmiképpen sem remélhetik, hogy pusztán morális megfontolásokkal sikerül kellően alátámasztani az ügyüket – a történelem tanúsága szerint az ilyen megfontolásoknak önmagukban csak érzelmi és verbális jelentőségük van. Sosem váltak a kiváltságos és a jogfosztott néprétegek jelentős státusváltozásával járó társadalmi átalakulások fő forrásaivá . A gyermekmunkát tiltó törvények nem annyira a gyerekek gyárakban, bányákban és üzemekben történő kizsákmányolása feletti erkölcsi felháborodás közvetlen következményei voltak, mint inkább a felnőtt munkaerő fokozódó hiányát és a szakszervezetek megerősödését tükrözték. Az etikai érvek csak olyankor érvényesülhetnek, ha össze lehet őket kapcsolni más konkrétabb, például gazdasági, politikai és egyéb hatalmi előnyökkel, amelyek már képesek társadalmi változások előmozdítására, illetve megakadályozására. Az etikai és morális érvek egyfelől egy adott akcióprogram elméleti alátámasztására alkalmazhatók, másfelől egy ilyen program gyakorlati vetületeinek elhomályosítására és a lelkiismereti aggályok elaltatására is felhasználhatók. Ha az erkölcsi erő gazdasági vagy politikai törekvésekbe ütközik, céljának megvalósítása esetleg késedelmet szenved. Ennek azonban az ellenkezője is bekövetkezhetik. Ám amikor a morális erő és a gyakorlati előny egymásra talál, együttes hatásuknak nehéz ellenállni.

Az erők összeütközése A jelenlegi polgárjogi válság pozitívumainak és negatívumainak áttekintésekor az alább felsorakoztatott tények az elmúlt két esztendő egyértelmű eredményeiként tűnnek elénk: A vallási szervezetek immár komoly részt vállalnak a társadalmunkban megnyilvánuló faji megkülönböztetés felszámolására indított akciókban. Az amerikai Keresztény Egyházak Országos Tanácsának megnyilvánulásai és a római katolikus egyház fokozott tevékenysége, párosulva a zsidó szervezetek határozott elkötelezettségével, lényegesen hozzájárult az amerikai nép szunnyadó lelkiismeretének felébresztéséhez.

166

Az erők összeütközése Bizonyíték van arra is, hogy a kereskedelem és ipar vezető körei mind világosabban látják: nem szolgálja a kapitalista rendszer érdekeit, ha az ország népességének egytizede időlegesen munkanélküli, és ezért el van zárva a fogyasztói piactól. A faji diszkrimináció óhatatlanul a nemzeti bruttó jövedelem mesterséges csökkentéséhez vezet, és talán épp ez a tény fog a változások legfőbb ösztönzőjének bizonyulni. Nagyon is könnyen lehetséges, hogy az amerikai gazdasági élet vitalitása és fejlődési potenciálja azon fog múlni, át tudja-e alakítani a régi szemléleti és magatartásbeli formákat, lehetővé tudja-e tenni a nemzet fejlődésben elmaradt rétegeinek konstruktív kihasználását. Emlékezzünk Gunnar Myrdal nemrégiben megjelent Challenge of Affluence (A bőség problematikája) című művének arra a megállapítására, hogy a történelem jelenlegi szakaszában a gazdaság gyakorlati követelményei és az amerikai idealizmus közös utat jelöl ki a számunkra. Negatívumként említendő, hogy még mindig szembe kell néznünk az amerikai szakszervezetek többségének a faji kérdésben tanúsított merev ellenkezésével, amely nemcsak a nemzeti érdekekkel áll ellentétben, hanem magának a munkások szerveződéseinek érdekeit is sérti. Ez a paradoxon, ez a vakság mindenképpen önpusztító. De épp ez nyújt reményt a változásokra. A tényleges társadalmi változásokat gátló erőkkel szembekerülnek olyan erők is, amelyek ugyan nincsenek közvetlen kapcsolatban a polgárjogi mozgalommal, de mégis hatással vannak a faji kérdésre. Idetartozik a lakosság összetételének megváltozása, az elsősorban vidéki, mezőgazdasági társadalom átalakulása városi, ipari társadalommá; a közlekedés és hírközlés terén végbement óriási technológiai forradalom; a világszerte megmutatkozó jelentős mértékű politikai és gazdasági fejlődés; a korábban leigázott népek státusában és kapcsolatai­ban beállt gyors változások; a politikai és gazdasági demokrácia fellendülése, amely kiváltotta és felgyorsította Európa gyarmati uralmának felszámolását. Nyilvánvaló, hogy ezek a látszólag személytelen változások mély pszichológiai hatást gyakorolnak az amerikai négerek szellemiségére és késztetéseire. A négerek törekvései összhangban vannak a világszerte tapasztalható demokratikus fellendüléssel, nem úgy, mint e törekvések kerékkötőinek ellenállása, és ezért leginkább a négereknek van esélyük a valóságos hatalomból való részesedésre. Ez a tényező bizonyos értelemben elvontnak és ködösnek tűnhet, pedig mégis ez döntheti el, vajon az amerikai négerek hatalma továbbra is elsősorban verbális – katarzist kiváltó, de egyébként következmények nélküli – látszathatalom marad, vagy pedig valós társadalmi változásokban fog testet ölteni. A néger forradalom hosszú távon mindenképpen győzedelmeskedni fog. De hogy a mai nemzedék élettartamán belül milyen ütemben halad előre a forradalom, az a polgárjogi mozgalom vezetői által alkalmazott stratégiák, és az ebből eredő módszerek helyes megválasztásán múlik. A négerek a stratégia terén többféle lehetőséget vehetnek számításba. A közvetlen akciók és a békés tüntetések a múltban ugyan eredményesnek bizonyultak, de hatásuk elkerülhetetlenül csökkenni fog. A heves, drámai élmények a csökkenő hozam lélektani törvényének vannak alárendelve: többszöri megismétlésük mind a részvevők, mind a szemlélők érzelmi reakcióinak eltompulásához vezet. Az alkalmazkodásnak ez az elve még a szűkebben értelmezett érzékszervi élményekre is érvényes, példa erre a látó-, halló- és szaglóidegek automatikus alkalmazkodás okozta kifáradása. A gyakran ismétlődő, tartós látványra, zajra és szagra az ember lassanként érzéketlenné válik. Ráadásul tüntetéseket lélektani okokból is nehezebb ismételgetni, mint mondjuk katonai hadműveleteket, mert a polgárjogi tiltakozások részvevőinek, a katonákkal ellentétben, a kampánytól függetlenül el kell látniuk életük mindennapi teendőit is. Dolgozniuk kell, és gondoskodniuk kell a családjukról.

167

A VÁLTOZÁSOK megvalósításának stratégiája A tüntetések lélektanilag kimerítőek, és minél többször kerül rájuk sor, annál megszokottabbá válnak, annál kevesebb hatással és eredménnyel járnak. Az ilyen tüntetések csak abban az esetben őrizhetnek meg valamit eredeti értékükből, ha nem válnak iránytalanná, nem vesztik el a kapcsolatot az eredetileg kijelölt céljaikkal. Sajnálatos volna, ha ezek a demonstrációk amolyan „panem et circenses” jellegű, követelődző akciókká fajulnának, amelyek pusztán az érzelmi katarzis élményét nyújtják a négereknek, miközben teljesen figyelmen kívül hagyják az égető társadalmi, gazdasági vagy politikai problémákat. Kár volna, sőt kegyetlen átverés, ha emiatt értékes emberi energiák mennének veszendőbe. Ezért valamelyest gyanúval kell néznünk, hogy egyes fehér politikai személyiségek olykor csatlakoznak egy-egy „jobb hírű” tüntetéshez, és az sem kevésbé zavaró, hogy akadnak néger vezetők, akik még szívesen is fogadják a tiltakozási mozgalomnak ezt a felszínes, mégis ravasz semlegesítését. A tüntetések jövőbeli hatékonyságát még az a veszély is fenyegeti, hogy ezeket a helyi – esetleg önjelölt – néger vezetők magamutogatásuk és egyéni ambícióik kiélésének eszközéül használják fel. Az ilyen személyeknek nemigen akaródzik kivenni a részüket a szervezés bonyodalmaiból, viszont habozás nélkül tetszelegnek harcias pózokban, és tesznek olyan fellengzős kijelentéseket, amelyek lázba hozzák a tömegeket, miközben cseppet sem érdekli őket, hogy kijelentéseik elősegítik-e a társadalmi változásokat vagy sem. Mintha nekik nem kellene olyasféle földhözragadt dolgokkal törődniük, mint a tervezés, a stratégiagyártás és kivitelezés. Elég, ha megfelelő szókinccsel rendelkeznek, jártasak a becsmérlésben, és megvan az a képességük, hogy kímélet nélkül aljas indítékokkal rágalmazzanak mindenkit, aki nem ért egyet velük. Az ilyen tisztességtelen polgárjogi vezetők ügyesebbjei a demagógia technikájához folyamodnak a tekintélyes polgárjogi vezetők megfélemlítésére. Minél inkább eltűrik nekik, hogy e szándékukat siker koronázza, annál veszélyesebbé válnak a mozgalomra nézve. Mert ez bizonyos értelemben ugyanúgy magában rejti az anarchia lehetőségét, mint hogyha egy katonai szervezetben a káplártól eltűrnék, hogy megfélemlítse a tábornokot, vagy megmásítsa annak parancsait. De nem elég bírálni és eredménytelennek bélyegezni a négereknek azokat a különféle megnyilvánulásait, amelyekkel felhalmozódott elégedetlenségüknek adnak hangot, az olyan akciókat, mint például az 1963. évi általános New York-i iskolabojkott, a Világkiállítás megnyitásának napján a közlekedés megzavarására javasolt állósztrájk, vagy az 1964 nyarának gettózavargásai során tapasztalt fel-fellángoló erőszakos tiltakozások. A Columbia Egyetem Daily Spectator című lapjának 1963. április 23-i száma levelet közölt egy néger egyetemi hallgató tollából, amely híven tükrözi sok fiatal néger hangulatát, valószínűleg elsősorban azokét, akiket tehetségük és körülményeik vezetésre rendeltek. ,,Az álló- és ülősztrájkok, az iskolabojkottok, a sztrájkőrségek és a polgári engedetlenség valamennyi megnyilvánulása csak társadalmunk régóta tapasztalható működési hibáinak elkerülhetetlen következményei. Nagyon kíváncsi volnék, hogy azok, akik olyan hevesen kikelnek az állósztrájkok ellen, vajon ugyanolyan hevesen bírálták, bírálják és fogják bírálni a harlemi gyatra közszolgáltatásokat, a négernegyedek kirívó rendőrbrutalitásait, a kisebbségi népcsoportok városi iskoláinak alacsony színvonalát, a foglalkoztatottságbeli megkülönböztetést és a faji előítéletesség mindazon formáját, amelyek megfosztják a négereket az első osztályú állampolgárság jogától. A polgárjogi szervezetek tüntetései egyre közvetettebb, zavarosabb, mindinkább csalódást keltő alakot öltenek majd, és még több »liberális fehért« elidegenítenek. De folytatódni fog-

168

A „hang és téboly” alternatívája nak mindaddig, amíg csak ok lesz a folytatásukra. Ezért felszólítok minden érdekelt felet, tegyenek többet, ne csak szavakban forduljanak szembe ezekkel az okokkal, hanem lehetőségeikhez képest igyekezzenek semlegesíteni az okokat kiváltó erőket. És amíg ezek az okok meg nem szűnnek, én a magam részéről, szóval és tettel, támogatni fogok minden olyan felelőtlen és felelős, közvetett és közvetlen, nyílt és erőszakmentes demonstrációt, amely társadalmunk tökéletesítését tűzi ki céljául. Nincs vesztenivalónk.” A tüntetések ugyan sokszor oktalanok és eredménytelenek, mert csak megtorló intézkedésekhez vezetnek anélkül, hogy elérnék a kitűzött céljaikat, mégis megértéssel kell szemlélnünk őket. Az ilyen fajta heves tiltakozás, amely ésszerű és ésszerűtlen eszközöket egyaránt a védelmébe vesz, ha azok a kívánt cél elérését szolgálják, sok-sok néger fiatal öntudatos elhatározottságát tükrözi, akik mindenáron meg akarják valósítani a céljaikat, és egyben kifejezésre juttatja lojális azonosulásukat azokkal a néprétegekkel, amelyekkel régebben szégyellt közösséget vállalni a néger középosztály. Tehát a felismert „ellenséggel” szembeni koalícióról van szó, mely, ha nem feltétlenül mindig okosan is, a teljes szellemi és érzelmi elkötelezettségről tesz bizonyságot, amennyiben – a leendő néger vezérkar türelmetlen új nemzedékére oly jellemzően – felégeti maga mögött a hidakat.

A „hang és téboly” alternatívája De ha megengedjük, hogy a mozgalom legfőbb fegyvere a szervezetlenség és a fegyelmezetlenség legyen, akkor a polgárjogi küzdelem merő komédiává fajul, és nem játszhat többé szerepet az alapvetően fontos faji problémák megoldásában. Komoly figyelmet kell tehát szentelnünk annak a kérdésnek, milyen körülmények között indokolt a tüntetések és más hasonló módszerek alkalmazása. Az az érv, hogy az ilyen megmozdulások felbőszítik és elidegenítik a baráti érzelmű fehéreket, teljesen érdektelen, ilyet gondolkodó néger nem gondolhat komolyan. Mert mit érnek a négerek számára az olyan fehérek baráti érzelmei, akik az igazságtalanságok felett nem éreznek haragot, ezzel szemben az orvoslásukra tett kísérleteken felbőszülnek? Ráadásul az ilyen fehér barátok, csakúgy, mint a fehér ellenségek, kifejezetten a hatásos, és nem a helytelen és hatástalan módszereken bőszülnek fel. A déli diák-ülősztrájkok, szabadságdemonstrációk és autóbuszbojkottok azért voltak eredményesek, mert ezek a módszerek – mint már említettük – közvetlenül az elérendő célra irányultak. Világosak és koncentráltak voltak, és egy-egy konkrét igazságtalanság egy az egyben való dramatizálására szolgáltak. A philadelphiai szelektív vásárlási kampány azért bizonyult a tiltakozás hatásos eszközének, mert Leon Sullivan tiszteletes és segítőtársai kitűnően megszervezték, pontosan kijelölték a célokat, követeléseiket mindvégig fenn tudták tartani, majd rögvest fel tudták mérni az akció sikerét. Hasonló stratégiát alkalmaz most a NAACP, hogy nyomást gyakoroljon az iparra, és így akciója valószínűleg szintén eredményes lesz. Melyek azok a legfőbb feltételek, amelyek fennállása esetén a bojkott eredményekkel kecsegtethet? 1. Ha inkább termék, mint szolgáltatás ellen irányul. 2. Ha az anyagi kár és a kellemetlenség egyértelműen a tulajdonost, nem pedig a bojkottáló­ kat sújtja. 3. Ha a célok és követelések világosak és elérhetők.

169

A VÁLTOZÁSOK megvalósításának stratégiája 4. Ha az akciót a követelések teljesítéséig fenn lehet tartani. 5. Ha csak minimális kellemetlenségeket okoz azoknak, akik nem felelősek az igazságtalanságokért. Komoly figyelmet kell szentelni a bojkott alkalmazhatóságára az oktatás terén. Adott esetben az iskolabojkott bizonyulhat a legeredményesebb módszernek a régóta fennálló oktatásügyi hiányosságok és hibák dramatizálására, a figyelem felhívására. Ilyen helyzet adódott Bostonban, ahol az iskolaszék még 1963-ban is makacsul azt hajtogatta, hogy az ottani iskolákban nincs szegregáció, nincs „faji probléma”, és ugyanígy Clevelandben, ahol a vezetés jóváhagyta ugyan a néger gyerekeknek egy állítólagosan integrált iskolába való felvételét, de azután külön osztályokba tömörítették őket. A jogok megtagadásának, semmibevételének ilyen kirívó esetei indokolttá teszik a drámai demonstrációk alkalmazását, valahányszor az ésszerűbb módszerek nem vezetnek eredményre. Ám az iskolabojkottal való fenyegetőzés csak akkor lehet hatásos eszköz a célok elérésére, ha nem élnek vissza vele, nem alkalmazzák indokolatlanul. A New York-i iskolaszék például elkötelezte magát a szegregáció felszámolása mellett, kifejezésre juttatta elvi álláspontját, és legalább az első lépéseket meg is tette az integráció útján. A probléma itt az volt, hogyan lehetne elősegíteni egy kivihető, távlatokban gondolkodó program elfogadását és végrehajtását. Utóbb felmerült a kérdés, vajon ennek a célnak elérésére a bojkott volt-e a legalkalmasabb módszer. Mert úgy látszik, csak arra volt jó, hogy a Parents and Taxpayers (Szülők és Adófizetők) közösségét hasonló módszerek alkalmazására késztesse, tehát nem megosztotta, hanem épp ellenkezőleg, egyesítette az ellenzéket. Így azután az iskolaszéknek egy új, polgárjogi mozgalom-ellenes csoport nyomásával is számolnia kellett. A legsúlyosabb veszélyt azonban abban mutatkozik meg, ha a polgárjogi vezetők hagyják az öncélú keménység és harciasság csapdájába csalni magukat, mert ettől csak szétforgácsolódik a polgárjogi mozgalom erkölcsi ereje és energiája. Mivel az amerikai négereknek nincs katonai, gazdasági és politikai hatalmuk, hogy megvívhassák a teljes egyenlőségért folytatott harcukat, ezért intellektuális és erkölcsi erejük hideg, számító alkalmazására kell támaszkodniuk. Nem szabad átengedniük magukat az üres gesztusoknak, jelszavaknak, stratégiai kliséknek. Szabadnak kell lenniük, hogy megbirkózhassanak a realitásokkal, és fondorlatosnak, hogy minden előnyt kihasználhassanak a manőverek és a propaganda háborújában. A polgárjogi célok nevében fellépő irracionalizmus, indulatosság és merevség éppúgy megengedhetetlen, mint a faji gyűlölködés irracionalizmusa, indulatossága és merevsége. A faji igazságért vívott harc lényegében az értelemnek és emberségnek a tudatlanság és embertelenség feletti győzelméért folyik. Ha már itt tartunk, a tisztánlátás kedvéért rá kell mutatnunk arra a paradox jelenségre, hogy a politikai hatalom birtokosai általában inkább az irracionális, indulatos felhívásoknak és követeléseknek engednek. Komoly kételyeink támadhatnak a kiművelt és fegyelmezett gondolkodás hasznossága felől, ha azt kell látnunk, hogy a társadalmi igazság mellett felhozott logikus és megfontolt érveket oly sokszor veszik semmibe az érdekeltek, ezzel szemben a demagógok fenyegetéseinek beadják a derekukat. Most, amikor már megszavaztak egy „erős” polgárjogi törvényt, a négerszervezetekre az a nehéz feladat vár, hogy egy átfogó, összehangolt stratégiát dolgozzanak ki és igyekezzenek megvalósítani. Ez a stratégia hatékony gépezetet követel, amely a konkrét célokra vonatkozó döntések felelősségét a megfelelő munkacsoportra vagy szervre ruházza rá, kiértékeli

170

A „hang és téboly” alternatívája az akciók eredményességét és hatásait, és adott esetben útját állja a szakszerűtlen, nem gazdaságos és eredménytelen megmozdulásoknak. Egy ilyen átfogó tervnek és stratégiának szükségképpen meg kell határoznia, mik legyenek a legfőbb célkitűzések, mennyi energia fordítandó erre vagy arra a problémára, és milyen módszerek alkalmazandók a faji megkülönböztetés és a szegregáció megszüntetéséért vívott harc kulcsfontosságú területein, vagyis az oktatás, a foglalkoztatás, a lakhatás, a szavazati és más polgárjogok és kötelezettségek, valamint a közszolgáltatás terén. A polgárjogi mozgalom jelenlegi állapotának általános felmérése során arra a következtetésre juthatunk, hogy tevékenységét még hatásosabbá lehetne tenni, ha szisztematikus programot dolgoznának ki a szükséges információk és adatok begyűjtésére, a közoktatásra, a kiértékelési módszerekre és tervekre vonatkozóan. A tervezés szükségességére nehéz meggyőző indokokat felhozni olyan légkörben, amely azonnali akciót és megoldásokat követel. A Harlemi Ifjúsági Fejlesztési Program – a Haryou – kezdeti szakaszaiban egyes felelős vagy néha felelőtlen személyek legállhatatosabban épp azzal a bírálattal álltak elő, hogy nincs szükség további vizsgálódásokra. Ezek kritikusok azt állították, hogy a tervezés és vizsgálódás csak átlátszó kifogás a tettek elodázására, és hogy azok, akik a kisemmizett ifjúság problémáival bíbelődnek, szándékosan vagy sem, a jelenlegi igazságtalanságok állandósításához nyújtanak segédkezet. Ezt az álláspontot a legmaróbb gúnnyal a New York-i Amsterdam News egyik szerkesztője juttatta kifejezésre: ,,…elegem van már a harlemi szociális munkásokból – írja –, akiknek többsége csak prosti­tuálja a közösség nyomorát, idejének háromnegyed részét azzal tölti, hogy aprópénzre váltsa a nyomort, és jól teletömje a zsebét… A belvárosi jótét lelkek egy emberként imígy érdeklődnek a harlemi »szakértőnél«: – Mit tehetünk ezekért a nyomorgó emberekért? A mi szakértőnk csak erre várt. – Még nem áll az összes szükséges adat a rendelkezésünkre, uraim – feleli –, de azt hiszem, már jó nyomon járok a probléma megoldásában. Körülbelül kétszázötvenezer dollárból fel tudnék állítani egy kutatócsoportot, egy jó kis gárdát csupa kiváló szociális munkás, pszichológus, pszichiáter és antropológus részvételével, hogy úgy másfél év alatt kidolgozzuk önöknek a megoldást. – Egyszóval – mondják erre a városatyák –, kétszázötvenezer dollárra van szükség az induláshoz, igaz? Így aztán a harlemi szakértő, akit senki sem ismer, és aki senkit sem ismer, felpattan az „A” expressz­ járatra, zsebében negyedmillió dollárral a ti pénzetekből és az én pénzemből, hogy legyen miből tanulmányoznia benneteket.”

Az ilyen kritikára nem szabad mentegetőzéssel válaszolni, de azt a látszatot sem szabad kelteni, mintha a tudományos kutatómunka valamiféle varázseszközt adna a társadalmi problémák megoldásához. Az olyan magyarázatokat, hogy a hatékony akcióhoz hozzá tartozik, előkészítéséhez nélkülözhetetlen a tervezési szakasz, a legjobb esetben is csak vonakodva veszik tudomásul. A rendszeres tervezéssel szemben tanúsított türelmetlenséget a faji válságból fakadó magasfokú érzelmi telítettség szükségszerű velejárójának kell tekintenünk.

171

A VÁLTOZÁSOK megvalósításának stratégiája Az amerikai történelemre olyannyira jellemző laissez faire-hagyomány egyik mellékterméke a jólét és a társadalmi változások szisztematikus tervezésével szembeni gyanú és ellenszenv. Mindez abból az elképzelésből fakad, hogy a kívánt változások természetes, spontán fejlődés útján jönnek létre. Jóllehet a tervezéssel szemben érzett bizalmatlanság a szabadság iránti egészséges elkötelezettség velejárója, de azért megvannak a maga negatív vetületei is. Az intelligens tervezésről való lemondással jár, amely pedig ésszerűség szempontjából nyilván­ valóan kívánatos volna. Például Amerikában hagyják, hogy a városok vaktában növekedjenek, senki sem foganatosít semmiféle hatékony intézkedést a közlekedéssel, a lakóterülettel és az esztétikai igényekkel kapcsolatos várható problémák kezelésére. A közöny meg a szellemi restség pedig még csak fokozza a tervszerűtlenséget. Ráadásul a tervszerűtlenség potenciá­lisan magában rejti a kizsákmányolás lehetőségét. Ha ugyanis érdemnek tartják, ezzel az egyénnek megkönnyítik, hogy a szabadság örve alatt önző célokra használja ki a tervek hiányát. Ha például az építkezés terén nincsenek megfelelő biztonsági rendelkezések vagy előírások, ez az építkezőnek szabadságot, másoknak viszont a szabadság megtagadását jelenti. Ugyanez érvényes az amerikai fekete gettókban a társadalmi változásokért folyó mozgalomra is. A gettó nemcsak a változások hívei és ellenfelei közötti küzdelmet tükrözi, hanem az emberi értelem konstruktív alkalmazásával szemben tanúsított ellenséges érzületet is. A tervezés nem jelenti szükségképpen az akció elodázását, bár arra is fel lehet használni. Végső soron azonban mégiscsak a megállapított feladatok ésszerű megközelítésének, a hatékony akció nélkülözhetetlen előjátékának kell tekinteni.

Ideológia, vezetés és társadalmi nyomaték A polgárjogi mozgalom jelenlegi szenvedélyes megnyilvánulásai láttán könnyen abba a hibába eshetünk, hogy túlértékeljük egyes karizmatikus személyiségek szerepét, mintha ez egyenlő volna a társadalmi változások érdekében szükséges szisztematikus stratégiával és tervezéssel. Olykor elfelejtjük, hogy az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának a Brown-perben hozott történelmi döntése, amely a jelenlegi faji krízisben a katalizátor szerepét játszotta, minden drámaiságot nélkülöző hosszas tervezésnek, valamint egy társadalomtudósokkal és pedagógusokkal kiegészített kiváló képzettségű jogászgárda tevékenységének eredménye volt. Egészen más az, amikor valaki a megfontolt kompromisszumok stratégiájában látja a tiszteletet parancsoló társadalmi előrehaladás biztosítékát. Az amerikai néger dilemmája talán épp abban áll, hogy két malomkő között őrlődik: arra az ésszerű és csábító megfontolásra hallgasson-e, hogy olyan államférfiúként viselkedjen, aki kiváló érzékkel rendelkezik az időzítés és a módszerek terén, vagy pedig arra a mély és makacs meggyőződésére, hogy az alkudozások, tárgyalások és kompromisszumok kora lejárt, ezek a technikák már nem egyeztethetők össze a mai realitásokkal. A demokratikus mozgalom Amerikára és az egész világra kiterjedő sikere bizonyos döntések terhét levette a négerek válláról. A néger vezetők immár nem szabhatják meg az amerikai faji változások ütemét. Sőt valójában már nem is vezetők, ha egyáltalában valaha is azok voltak. Manapság inkább csak amolyan közvetítőknek vagy kivitelezőknek látszanak. Ez esetleg súlyos egyéni dilemmát okoz a vezetői posztokon lévőknek, de hiába, a társadalmi nyomaték parancsainak nem lehet ellenszegülni. A fiatal néger értelmiség egyre növekvő tábora mind élesebb kritikai értékelésnek veti alá az amerikai társadalom berendezkedését, erejét és hiányosságait. Az ifjabb néger társadalomkritikusok közt talán a regényíró és esszéista James Baldwin a legjelentősebb és leghatározottabb hangú egyéniség. Baldwin a hiábavalóság és pesszimizmus keserűségétől áthatva

172

Ideológia, vezetés és társadalmi nyomaték idézi egy kiemelkedő néger személyiség szavait: „Egyáltalában nem vagyok biztos benne, hogy akarok-e integrálódni egy égő házba.” „Más körülmények közt talán szívesen integrálódnék – idéz egy másikat – egy őszintébb és becsületesebb amerikai társadalomba, de ebbe? Nem, köszönöm, ebből nem kérek.” A fiatal négerek lelkiállapotára az is jellemző, hogy ma már nemcsak az amerikai faji probléma következetlenségeit és igazságtalanságait illetik éles bírálattal, hanem mindinkább – vagy mind nyíltabban – kipécézik a hagyományos néger vezetőket és szervezeteket is. Ezek a személyek és szervezetek eddig is kaptak eleget, de inkább a harciasabb nacionalista négerek csoportosulásaitól, az a viszonylag új fejlemény azonban, hogy ma már a fiatal néger értelmiségiek részéről is éri őket – általában megfontoltabb és józanabb – kritika, különös jelentőséggel bír a négerek, elsősorban is az északiak, jelenlegi hangulatának felmérésekor. Sokat árul el a négerek jelenlegi erőnlétének és fokozódó harci szellemének bonyolult összefüggéseiről az is, ha ezt az új keletű bíráló hangnemet egyben az északi négerek megnövekedett önbizalma jelének tekintjük: immár vállalják az önkritika nehéz feladatát, a néger szervezetektől pedig megkövetelik, hogy még hatásosabban harcoljanak a teljes egyenlőség lehető leggyorsabb megvalósításáért. Tartanak tőle, hogy e szervezetek és vezetőik esetleg kifáradnak, politikailag célszerűnek látszó kompromisszumokat kötnek, és ezzel a felfogásukkal mintegy az ellenpólusát képezik azoknak a fehéreknek, akik éppen hogy szélsőséges csoportosulásokat látnak az olyan szervezetekben, mint az NAACP. A türelmetlen fiatal néger inkább arra hajlik, hogy e szervezeteket a maga harcos beállítottsága kerékkötőjének, mérsékeltnek és konzervatívnak minősítse. Ennek a paradoxonnak további vetületét láthatjuk abban a jelenségben, hogy az NAACP tagsága – a szélsőséges néger nacionalista szervezetek olykor hisztérikus támadásai, a néger értelmiségiek józanabb kritikája és a fehér rasszisták heves, eszeveszett bírálata és megtorló intézkedései ellenére – az utóbbi évtized folyamán gyorsabb ütemben növekedett Északon, mint Délen. Emellett, az Országos Városi Ligához hasonlóan, amelynek még nagyobb utat kellett megtennie, a fiatal négerek türelmetlenségének engedve, az NAACP is dinamikusabbá vált, és harciasabb magatartást vett fel. Ahogy egyre határozottabban kirajzolódnak a faji konfrontáció erővonalai, a négerek egyes alapvető dilemmái szembeszökő ideológiai különbségekben és konfliktusokban testesülnek meg. Ezeket a különbségeket legvilágosabban Martin Luther King és a Fekete Muzulmán mozgalom taktikája és filozófiája közti viszony elemzése tárja fel. Ez a két megközelítési módszer láthatólag éles ellentétben áll egymással. Martin Luther King az „elnyomók iránti szeretet” elvét hirdeti, és ezzel párhuzamosan a társadalmi cselekvés módszereként az erőszakmentes, de öntudatos követelések hatásos technikáját alkalmazza a polgárjogok kivívása érdekében. A Fekete Muzulmánok a fekete felsőbbrendűségnek, a fehérek iránti gyűlöletnek, valamint a négerek és a fehérek teljes elkülönülésének elvét hirdetik, a fehéreket „kék szemű ördögöknek” tartják, akik erkölcsi érzék hiányában képtelenek arra, hogy igazságot szolgáltassanak és egyenlőséget adjanak a négereknek. A nyilvánvaló különbségek ellenére mégis hiba volna nem észrevenni a két mozgalom közötti hasonlóságokat: mindkettő a négerek alapvető türelmetlenségét tükrözi, mindkettő tényként fogadja el, hogy a négereknek elsősorban, ha nem kizárólagosan, saját erejükből kell kiharcolniuk a jogaikat; mindkét mozgalom öntudatosan kiáll a szegregáció felszámolásának halogató, kínosan lassú ütemével és azzal a fehér többséggel szemben, amely a négerek szerint a mindenáron való faji békére törekszik; és végül mindkét irányzat a maga módján harcias, nem tűr megalkuvást. Analitikus szempontból viszont abban kell látnunk a két mozgalom közti leglényegesebb hasonlóságot, hogy mindkettő a négerek összességének alapvető dilemmáját és ambivalenciá-

173

A VÁLTOZÁSOK megvalósításának stratégiája ját juttatja kifejezésre. A Fekete Muzulmánok a négerek érthető gyűlöletének és haragjának valóságát láttatják. Szélsőséges megnyilvánulásaik őszintén és harciasan juttatják kifejezésre az igazságtalanságokkal szemben érzett, elemi és jogos emberi felháborodást. Az a körülmény, hogy az általuk javasolt megoldási mód talán képtelen, következetlen és irracionális, mit sem számít a magatartásukban tükröződő lélektani realitás megértése szempontjából. A kortárs fekete nacionalizmus, amelyet joggal tartanak az 1920-as évekbeli Garvey-mozgalom utódjának, ez utóbbihoz hasonlóan jórészt, sőt talán kizárólag, az északi városokra kiterjedő társadalmi jelenség. A Fekete Muzulmánok országos vezérkara és főhadiszállása Chicagóban található. Növekvő befolyásuk Chicagóban, New Yorkban, Bostonban, Det­roitban és Philadelphiában összpontosul. Mostanában bizonyos jelek arra mutatnak, hogy a mozgalomnak az egyik déli városban, Atlantában is sikerült megvetnie a lábát. Filozófiájuk a többi fekete nacionalista szervezetekéhez hasonlóan nagyon egyszerű és egyértelmű. Ez a filozófia a gyűlöletben és a kétségbeesésben gyökerezik, és a bőrszín fontosságának előtérbe helyezésével mintegy tükörképe az amerikai rasszizmus leegyszerűsítő gondolkodásmódjának. Ezek a szervezetek drámaian a visszájára fordítják az amerikai fajgyűlöletet: a feketék felsőbbrendűségét és a fehérek örökletes silányságát hirdetik. A szerepeknek ez a felcserélése döbbenetes, nyugtalanító, sőt ijesztő a fehérek, és ugyanígy a közép- és felsőbb-osztálybeli négerek egy része számára. A Fekete Muzulmánok és a legtöbb, sőt talán valamennyi nacionalista szervezet főleg a marginális néger rétegekre gyakorol nagy vonzerőt. Híveiket jórészt az alacsonyabb gazdasági-társadalmi osztályokból és a marginális rétegekből toborozzák. A csoport – miként arra C. Eric Lincoln is rámutatott54 – tagsága lelki egyensúlyának helyreállítása terén kétségtelenül rendkívül eredményes munkát végez. Van abban némi irónia, hogy egy ilyen, lényegében kultikus csoportosulás a bejáratott társadalmi intézményeknél és a hagyományos egyházaknál határozottan nagyobb eredményeket ért el hívei lelki tartásának megszilárdítása tekintetében, célt és értelmet visz tagsága életébe. Erre a kifacsart jelenségre e szervezet vezetői adnak – lényegében helytálló – magyarázatot, miszerint a mi tulajdonképpen középosztályuralmú társadalmunk, amikor megbélyegzi és megalázza a fekete tömegeket, vagy eltűri az ilyen bánásmódot, a bőrszínt az igazság és az emberiesség fölé helyezi. Ezeket a legutóbbi években felbukkanó mozgalmakat az amerikai négerek életének minden szintjén megmutatkozó mélységes kiábrándultság, kétségbeesés és türelmetlenség jelének kell tekinteni. Nem szabad csak azért egyszerűen kultuszoknak minősíteni őket, mert a négerek többsége eddig még nem csatlakozott hozzájuk. Az olyan összetett lélektani adottságok, amelyekből e kultuszok erőt meríthetnek, mindenféle társadalmi és gazdasági rétegekhez tartozó négerre jellemzők. „Azok a muzulmánok, tudja, az igazat mondják a fehérekről – idézte az egyik országos képeslap egy néger manikűröslány szavait. – Én a magam részéről nem csatlakozom hozzájuk, de nem is vagyok ellenük.” Lorraine Kansberry, a harcias fiatal értelmiségiek csoportjához tartozó ismert néger drámaíró pedig a következőket írja a New York Times Magazine-hez intézett levelében: „Nem haboztam volna leülni, felvonulni, együtt gyászolni Mustafa Bashire-rel, Benjamin J. Davisszel vagy akármelyik más négerrel, akiben volt an�nyi szenvedély és megértés, hogy ott megjelenjen (ti. a néger nacionalista szervezeteknek Lumumba halálakor az ENSZ épületénél rendezett tüntetésén). Az afrikai és amerikai négerek szabadsága elleni állandó intrikák a négerek szoros és szilárd egységét követelik meg.”

54

  Eric Lincoln: The Black Muslims in America (Az amerikai Fekete Muzulmánok), Beacon Press, Boston, 1961.

174

Ideológia, vezetés és társadalmi nyomaték Martin Luther King a négerek fehérek iránti általános érzelmeinek egy másik vetületét tükrözi. A szeretet hirdetésével nemcsak az igazság egyik arculatát juttatja kifejezésre, hanem, úgy látszik, egy rendkívül eredményes stratégiára és fegyverre is szert tett. Az igazságtalanság átható problémái ellenére lehetetlen, hogy két nép között, amely immár több mint háromszáz esztendeje közös sorsban osztozik, ne jöjjenek létre az azonosulás és vonzalom kötelékei. Az amerikai négerek bőrszínének változatos árnyalatai nagyon is szembeszökő és letagadhatatlan bizonyítékai annak, hogy a fehérek állítólagos négergyűlölete sosem volt abszolút és kategorikus jellegű. A Fekete Muzulmánok hirdette fehérgyűlölet, jóllehet a lélektani realitások bizonyos vetületeit tükrözi, éppoly kevéssé lehet abszolút. A négerek egyik nagy dilemmája tehát abban áll manapság, hogy el kell döntenie, ennek az ellentmondásos érzületnek melyik vetületét engedje érvényesülni, melyik kecsegtet nagyobb eredményekkel. Martin Luther King kezdetben ugyan valóban országszerte drámai hatást gyakorolt a négerekre, de vezetői minőségében mégis inkább Délen volt eredményes, mint Északon. Az erőszakmentes, passzív ellenállás, a „szeresd az elnyomót” elve a déli négereknek a szegregáció és a hátrányos megkülönböztetés ottani sajátos, kirívó formái ellen vívott küzdelmében nemcsak elég sikeres stratégiának bizonyult, hanem összhangban is áll mindazoknak a vallásos érzületével, akik számára a néger egyház menedék, lelki mentsvár, és ezáltal majdhogynem a társadalmi változások eszköze. Ezzel szemben a szegregációnak és a faji megkülönböztetésnek az északi közösségekben tapasztalt alattomosabb válfaja elleni harcban ez a filozófia meg a hozzá kapcsolódó stratégia és módszer, úgy látszik, nemigen alkalmas. A foglalkoztatás, a politikai megbízatások, a lakásviszonyok szegregáltsága és a de facto szegregált iskoláztatás terén fennálló diszkriminációt általában nehéz bojkottokkal, ülősztrájkokkal vagy a „szeresd az elnyomót” stratégikus filozófiájával dramatizálni, már csak azért is, mert ezeknél inkább a szokás és a kibúvó, semmint a törvény az ellenség. Ilyen körülmények között nem könnyű megtalálni az egyedi elnyomót és – ha valakinek ilyen szándékai vannak – a „szeretet” eszközével rábírni, hogy tegyen eleget az igazságosság követelményeinek. Ámde az amerikai négerek küzdelmének, mint általános jelenségnek, a felmérésénél még más, alattomosabb problémákkal is szembe találjuk magunkat. King meggyőződése, miszerint a négereknek nem szabad gyűlölettel megmérgezniük magukat, és ezért meg kell tanulniuk szeretni azokat, akik megvetik őket, összhangban van a keresztény hagyomán�nyal, ugyanakkor a Fekete Muzulmánok hirdette elvek antitézise. King filozófiája látszatra egészséget és stabilitást tükröz, ezzel szemben a Fekete Muzulmánoké patológiáról és instabilitásról árulkodik. Behatóbb elemzés során azonban kiderülhet, hogy King doktrínája alapjában véve ugyanolyan valószerűtlen, sőt talán éppoly patologikus is. Nagyon is kérdéses, vajon az elnyomott tömegek valóban „szerethetik-e” elnyomóikat. Az igazságtalanság, az elnyomatás és a megaláztatás természetes módon keserűséget és haragot vált ki. A keserűségnek ugyan nem kell nyíltan erőszakos formákban megtestesülnie, az viszont elkerülhetetlen, hogy az emberi lelket meg ne mérgezze. Ezért az a követelés, hogy az áldozat szeresse elnyomóját – szemben az erőszakmentes, fegyelmezett, passzív ellenállás pusztán taktikai alkalmazásának elvével, amely a maga lelkiismeret-ébresztő és tettekre sarkalló hatásával az erkölcsi ellenállás funkcióját tölti be – csak további, mégpedig valószínűleg elviselhetetlen terhet ró az egyénre. Akadnak, akik azzal érvelnek, hogy King „szeresd az elnyomót” filozófiájának helyes értelmezésénél figyelembe kell venni annak keresztény filozófiai és stratégiai jelentőségét. Ez az argumentáció tökéletesen helytálló lehet, ha egy tanult, filozófiailag kiművelt egyénekből álló, kis létszámú kisebbségre vonatkoztatjuk, ámde nagyon valószínűtlen, hogy a négerek

175

A VÁLTOZÁSOK megvalósításának stratégiája többsége képes volna ezt a felfogást, úgy, ahogy van, a magáévá tenni. Már a puszta próbálkozás, hogy a mindennapi életüket beárnyékoló, kézzel fogható igazságtalanságok közepette egy ilyen absztrakt filozófiával viaskodjanak, csak mély, nyugtalanító konfliktusokhoz és bűntudathoz vezethet, A passzív ellenállás Gandhi-féle módszere talán kevésbé bénító hatású, mint keresztény átvétele, amely még szeretetet is követel. Ennél is nyugtalanítóbb azonban az a gondolat, hogy Martin Luther King filozófiájának ez a vetülete a mérsékelt és liberális fehérek széles körében csak azért talál olyan kritikátlan elfogadásra, mert nem annyira fenyegető és ellenséges, megkönnyíti a fehérek számára, hogy lelkükben megbirkózzanak a bűntudatukkal, és mindennek tetejében jól összeegyeztethető a szelíd, sokat szenvedett néger sztereotip figurájával, aki imádkozik a megváltásáért, de csak nagy ritkán lép fel határozott formában az őt ért igazságtalanságok ellen.

Közös sors Nagyon valószínűtlen, hogy az amerikai négerek jogainak problémáját akár a szeretet, akár a gyűlölet verbális vagy stratégiai előtérbe helyezésével meg lehessen oldani. A kérdés reális megoldását más, kevésbé bizonytalan érzelmekre kell alapítani: a négerek és fehérek tudatosított önérdekére, a közös sorsra, a nemzet létét fenyegető veszedelmek parancsszavára. Letagadhatatlan valóság, hogy az amerikai néger testben-lélekben amerikai. Bármilyen vonzó is számára pszichológiailag az Afrikával való azonosulás, hiába hangoztatja alkalmi vitákon és egyetemi szemináriumokon „afrikai örökségét”, hogy valami támaszt nyújtson roskadozó énjének, éppoly kevéssé afrikai, mint amennyire mondjuk, dán, ír vagy hindu. Az amerikai néger amerikai, sorsa Amerikáéval közös. Kultúrája amerikai kultúra. Hibái és erényei az amerikaiak hibái és erényei. Dilemmái lényegében az amerikaiak dilemmái. Ettől a rideg ténytől nem menekülhet, még akkor sem, ha érthető módon igyekszik elkerülni azt a keserű valóságot, hogy saját hazájában jóformán mindig és mindenütt idegenként bánnak vele. Keserűségét pedig még csak fokozta az a nevetséges, abszurd jelenség, hogy a sötétebb bőrű idegentől milliószor bocsánatot kérnek, ha véletlenül áldozatul esett az amerikai fajgyűlöletnek, azaz ha tévedésből amerikai négernek vélték, és úgy bántak vele, ahogy az amerikai négerekkel szokás. Ezeknek a gyakori „kellemetlen incidenseknek” a hátterében az a gondolat húzódik meg, hogy a fekete bőrű amerikaiakkal szabad úgy bánni, mintha nem volnának teljes értékű emberek, ám egy fekete bőrű afrikaival vagy ázsiaival szemben tanúsítani hasonló bánásmódot – ez már kellemetlen a nemzetre nézve, rossz fényt vet tisztességérzetünkre, jó modorunkra. Nevetséges, sőt abszurd ez az állapot, és még a fajgyűlölet patologikus logikájának is ellentmond. Ráadásul az amerikai néger nehezen feloldható kettősséget érez: egyfelől azonosítja magát fekete testvéreivel, akiknek szerte a világon egyre növekszik a státusa, másfelől haragot érez amiatt, hogy amikor ezek a testvérei idelátogatnak, olyan kivételezett bánásmódban részesülnek a saját hazájában, amelyet tőle megtagadnak. Nincs kizárva, hogy a fehérek iránt érzett harag részben az afrikaiakra és ázsiaiakra terelődik majd át. Ennek lehetőségét tagadni érzelgős szentimentalizmus volna. A néger társadalom különböző csoportjai a polgárjogi stratégia terén – néha öntudatlanul – olyan pozíciókat foglaltak el, amelyek elég tartósnak látszanak ahhoz, hogy indokolt legyen meghatározni és osztályozni őket, természetesen azzal az efféle kategorizálásnál mindenkor tanácsos megkötéssel, hogy csak kevés egyént vagy csoportot lehet e kategóriák bármelyikébe tökéletes pontossággal beskatulyázni.

176

Közös sors A négerek egy része nemzedékeken át az imádság stratégiájához folyamodott, vagyis az isteni beavatkozásba vetette bizalmát. A stratégia jelentősége inkább abban állt, hogy vigaszt nyújtott az egyénnek, társadalmi eszköz gyanánt ugyanis eleve kudarcra volt ítélve, nem tudott felmutatni olyan eredményeket, amelyek társadalmi változásokra utaltak volna. Ráadásul tartós igazságtalanságok közepette maga a vigasztalódás sem tűnik helyénvalónak. Az igen-igen kisszámú gazdag vagy arisztokrata néger az izoláció stratégiáját alkalmazza: függetleníti magát a közép- és alsóbb osztálybeli négerek törekvéseitől, kétségbeesésétől, kiváltságainak bástyái mögé behúzódva, amennyire csak tudja, biztonságba helyezi magát, és lemondva a vezetés felelősségéről, a hivalkodó fogyasztói életmódot választja. Nemzedékeken át az alkalmazkodás stratégiáját gyakorolták azok a középosztálybeli négerek, akik törekvéseiket a fehér középosztály erkölcsiségéhez – a takarékosság, a tisztaság, a műveltség, a kemény munka, a mereven ildomos szexuális erkölcsök puritán etikájához – igazodva tudták csak megvalósítani. De mostanában már sok ilyen néger bűntudatot érez a gettóból való menekülése és egyéni sikerei miatt, és ez arra indítja, hogy egyre határozottabban azonosuljon a néger tömegek küzdelmével. A vidéki és városi néger lakosság köreiben az elkeseredés stratégiájával is találkozunk. Az elkeseredést látszólag nemigen lehet stratégiának nevezni, valójában mégis az, ugyanis ha valaki a remény feladásával, visszahúzódással reagál az elnyomásra, végeredményben alkalmazkodik a körülményekhez, tudomásul veszi azokat. Az 1930-as években a kommunisták az elidegenülés stratégiáját propagálták, arról igyekeztek – eredménytelenül – meggyőzni a négereket, hogy az amerikai fajgyűlöletre önálló fekete köztársaság kivívásával kell válaszolniuk. Ugyancsak az ellenség iránti gyűlölet és a saját csoportidentitás büszkeségének stratégiáját követik napjainkban a Fekete Muzulmánok és a Fekete Nacionalisták. A Muzulmánok, a kommunistákhoz hasonlóan, a szigorú csoporton belüli fegyelmezettség, az aszkétikus önuralom, a dogmatikus ideológia feltétlen tiszteletben tartása, az erőszak elvének indokoltsága, a vezérkar kétségbevonhatatlan tekintélye fontosságát hirdetik. Az elidegenülés stratégiája bizonyos értelemben véve valamennyi stratégia közt a legkétségbeesettebb, mert arról tanúskodik, hogy követői végképp feladták a demokrácia lehetőségeibe vetett bizalmukat. Az NAACP és az Országos Városi Liga a törvényesség és manőverezés stratégiáját alkalmazza. Ezek a szervezetek az alkotmányos társadalom és a demokratikus kapitalizmus fennálló rendszerének keretei közt tevékenykednek, és türelmes, kemény munkával, a politikai és gazdasági hatalom birtokosaira gyakorolt állandó, erőteljes nyomással jelentős eredményeket értek el. Hajlandók együttműködni a fehérekkel, ha az gyakorlati haszonnal kecsegtet. Gyakran kénytelenek eltűrni, hogy komótos és túlságosan bonyolult módszereik miatt a harciasabb, fiatal polgárjogi vezetők a „Tamás bátya”-szervezet bélyegét üssék rájuk. Ennek ellenére sikereket értek el, büszkék is az eredményeikre, még ha ezeknek olykor kárát látják is a tömegekkel való kapcsolataik. A CORE és az SNCC a közvetlen konfrontáció stratégiáját követi: diák-ülősztrájkokat, sztrájkőrségeket és bojkottokat szervez. Ez a stratégia dramatizálja a kirívó igazságtalanságokat, az egyéntől pedig közvetlen részvételt és állásfoglalást követel. Önerejéből ugyan nem hoz létre társadalmi változásokat, de képes a társadalmi erők mozgósítására valamely változás elősegítése vagy megakadályozása céljából.

177

A VÁLTOZÁSOK megvalósításának stratégiája Végül pedig meg kell említenünk az igazság stratégiáját, azoknak az értelmiségieknek a módszerét, akik az egyetemi kutatómunka, a színészi, írói és szónoki tevékenység útján, az ékesszólás fegyverével, az értelem és érzelem együttes erejével igyekeznek embertársaikat a szükséges társadalmi változások megvalósítására késztetni. Ezek az értelmiségiek abban a meggyőződésben élnek, hogy el lehet jutni az emberek gondolataihoz és szívéhez, és hogy az igazság oly erő, amely képes a társadalom átalakítására. Az igazság stratégiája valamennyi közül a legelvontabb, legködösebb, és gyakran a legkevésbé hatásosnak látszó módszer. Az igazság, ahogy ezt számos példa igazolja – legalábbis rövid távon – mindannyiszor kudarcot vall, valahányszor önös érdekeket veszélyeztet. Az igazságnak akciókban kell megtestesülnie, mert másként tehetetlen, ugyanakkor az összes stratégiának támasztékul szolgál a konstruktív társadalmi változásokért vívott harcban. Nincs olyan stratégia, amely a demokratikus célok felé vezető úton meg tudna lenni nélküle. Nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy ne próbáljuk meg kijelölni a gettó sokrétű problémáinak megoldására legalkalmasabbnak látszó stratégiát. Ám ha engedünk a kísértésnek, óhatatlanul belesodródunk a gettó képzelgéseinek és fanatizmusának örvényeibe. A gettó bajait valószínűleg az ismert gyógymódok egyikével sem lehet önmagában orvosolni. A drámaibb módszerek feltehetően a jövőben is meg-megtörik majd a gettó tespedtségét, elidegenedettségét és kétségbeesését. A nyomorúságos helyzet megváltozásának esélyei azonban mindaddig igen csekélyek, amíg a gettó gyötrelmeiben, a közvetlen áldozatokon túl, valamiképpen nem nem kezdenek el – elkötelezettségükre rádöbbenve – azok is osztozni, akik ma kiváltságosaknak és a gettó kirívó patológiájával szemben immúnisaknak érzik magukat. Ha ez a társadalmi betegség még gyógyítható egyáltalán, akkor erre csak egy mód van: mozgósítani kell az egész társadalom együttérzésének és hatalmának egyesített energiáit és stratégiáit, tényleges változásokat előidéző, kitartó, közös cselekvésbe kell fordítani ezeket az erőket, hogy a gettó népe végre emberhez méltó életet élhessen. Ha viszont a fajgyűlölet már annyira aláásta az amerikai társadalmat, hogy ilyen megoldásra nincs többé lehetőség, akkor semmiféle stratégia, a stratégiák semmiféle kombinációja sem lesz képes átformálni a gettót, megmenteni a társadalmat. Az amerikai gettó jövőjét vizsgálva nem engedhetünk sem a remény, sem a kétségbeesés kísértésének.

178

Fekete és fehér – A gettó belülről „Emlékszem, hogy az iskolából hazaérve – gondolhatják, milyen fiatal voltam akkor – az anyám megkérdezte, színes bőrű vagy fehér-e a tanítónő, én meg azt feleltem, hogy egy kicsit színes bőrű és egy kicsit fehér… És végeredményben igazam volt. Ez az amerikai néger dilemmájának egyik legfurcsább vonása, hogy az ember egy kicsit színes bőrű, egy kicsit meg fehér, nemcsak testi értelemben, hanem elméjében meg a szívében is, és vannak napok – ez a mai is ilyen –, amikor az ember eltöpreng, mi is a szerepe ebben az országban, milyen jövő vár itt rá, miként is fogja azt megvalósítani ebben a helyzetben, hogyan fogja a roppant, nemtörődöm, gondolkodásra rest, kegyetlen fehér többségnek értésére adni, hogy ő is itt van. Itt lenni annyit jelent, hogy az ember nem lehet sehol másutt. Én a magam részéről elhagyhatnám ezt az országot, elmehetnék Afrikába, elmehetnék Kínába, elmehetnék Oroszországba, elmehetnék Kubába, de amerikai vagyok – ez letagadhatatlan tény.” James Baldwin 55

Az amerikai néger és fehér nagy tragédiája – de valószínűleg legnagyobb reménye is – abban rejlik, hogy kölcsönösen képtelenek szabadulni egymástól. Minden néger egy kicsit fehér, és minden fehér egy kicsit néger abban az értelemben, hogy egyik sem teljesen idegen a másiktól. Mindketten közös emberi végzet rabjai. Mindegyiknek szüksége van a másikra: a fehérnek azért, hogy megszabaduljon a bűntudatától, a négernek azért, hogy megszabaduljon a szorongásaitól, hiszen a bűntudat és a szorongás egyaránt önpusztító. Ennek ellenére óriási az a pszichológiai távolság, ellenséges érzület, félsz és tudatlanság, amely a négert és a fehért elválasztja egymástól. A polgárjogi mozgalom erejének fokozódásával a fehér és a néger mind sűrűbben kerülnek szembe egymással, és ilyenkor kiderül, hogy tarthatatlan az a jó modor, amely mögé a múltban rejtőztek mind a ketten. A látszat mögött mély érzelmek kavarognak, és ezek most a szavak és a tettek zuhatagában keresnek kiutat. Ezeknek az érzelmeknek kifejezése ugyan fehérnek és négernek egyaránt fájdalmas, de ezek nélkül a mostani kínok nélkül nem jöhet köztük létre soha egészséges viszony. A néger dühe és keserűsége sok sebet tép fel, viszont az ő sebeivel úgyszólván az örökkévalóság óta senki sem törődött. Most úgy érzi, szabadon – vagy legalábbis szabadabban – feltárhatja, milyen mélyek is a sebei. Nagy tragédia volna, ha a fehérek ezt nem látnák és nem hallanák meg, ha szívük és elméjük nem volna elég nyitott hozzá. Az Országos Elmegyógyászati Intézet egyik pszichológusa, aki maga fehér, érdekes beszámolót írt a néger ellenálló mozgalomról, amelyben felvázolja a négerek és fehérek közt kialakult új kapcsolat jellegzetességeit. „A döbbenetes szégyenérzetet és bűntudatot, amely máskülönben millió és millió becsületes gondolkodású, jó szándékú északi és déli fehért mélységesen megrendítene, féken tartja a gyalázatos tényekkel kapcsolatos tájékozatlanság, elaltatják különféle kártékony okoskodások. Mert megnyugtató, lelkiismeretfurdalás-csillapító az a gondolat, hogy a négerek önnön, velük született gyarlóságaik miatt kerültek abba a helyzetbe, amelyben ma vannak, viszont nehéz elismerni, hogy ezt a helyzetet talán épp azok az életkörülmények idézték elő, amelyeket mi kényszerítettünk rájuk.

  The Negro Protest (A néger ellenállás), szerkesztette Kenneth B. Clark, Beacon Press, Boston, 1963.

55

179

Fekete és fehér – A gettó belülről Egy másik alapvető jelenség, amelyet meg kell értenünk, a fehérek és a színes bőrűek közt tátongó pszichológiai szakadék roppant mélysége. A szóra képes négerek növekvő türelmetlenségtől szított, egyre hevesebb haragja meglepetésként éri azokat a fehéreket, akik a nagyobb néger központoktól távol, kényelmesen és békésen éldegélnek. A néger és az ő problémái sose férkőznek be a tudatukba, a világukba, gördülékeny demokráciájukba. Szemükben az »ülő- és állósztrájkok«, a »szabadságdemonstrációk« a felelőtlenségnek, értelmetlenségnek, törvénytelenségnek és radikalizmusnak megannyi bizonyítéka, és csak alátámasztják azt a mítoszt, amelyben eddig hittek. Másfelől, amint az ilyen fehérek egyszer szemtől szembe kerülnek a néger világgal, egy teljesen új érzelmi reakciót fedeznek fel magukban: a félelmet. Megérzik, hogy a néger irigyli »kiváltságos kasztjukat«, megsejtenek valamit a keserűségéből. És néha észreveszik az igazságtalanság szülte harag fellobbanásait. Most első ízben eszmélnek rá, hogy a négerek többségét olyan távoli, az átlag fehér számára olyan ismeretlen világba kényszerítették, amely akár egy idegen ország is lehetne. És ebben az idegen világban felfedezik a fehér ember elutasító magatartásának ellenpárját: a néger bizalmatlanságát. Mert a fehér ember mindeddig képtelen volt tisztességesen, becsületesen bánni színes bőrű polgártársaival, ami olyan mély bizalmatlanságot szült, hogy a színes bő­ rűek ma már csak igen-igen kevés fehérben bíznak meg. És a fehéreken, amikor észreveszik ezt a bizalmatlanságot, oktalan, gyakran öntudatlan félelem lesz úrrá. Mindezt legvilágosabban talán azok a fehér fiatalok látják, akik ma a Szabadság Mozgalomban tevékenykednek. A Mississippi államban múlt nyáron elindított COFO-projekt során a velük együttműködő néger fiatalok csak nehezen tudták leplezni ellentmondásos érzelmei­ ket. (»Ha nyáron itt fejeket fognak beverni, remélem, annak a gazdag szőke srácnak a feje lesz, nem az enyém.«) A négerek, legalábbis eleinte, úgy érezték, hogy a fehérek csak a »zrí« kedvéért vesznek részt ebben a veszélyes vállalkozásban. A bizalmatlanság olyannyira átható, hogy az Ebony című magazin nemrégiben egy portrét közölt arról a tíz fehér emberről, akikben a leginkább megbíznak a négerek. Nem tisztelik, nem csodálják őket, hanem bíznak bennük. A szakadék széles és mély. Nehéz lesz áthidalni.”56 Jóllehet a gettóban élő négerek siralmas helyzetének megváltozása és szabadulásuk lehetősége elsősorban saját erejükön múlik, de egyben azon is, hogy a fehérek hajlandók-e elismerni ezt az erőt. A négerek egyedül nem képesek felszámolni a gettót. A gettók mindaddig fenn fognak maradni, amíg a fehér társadalom abban a meggyőződésben él, hogy szüksége van rájuk.

Az ábrándkorlátok A négerek és a fehérek nemzedékeinek hosszú sorát elvakították az olyan ábrándok, amelyek mindkét fajt távol tartották egymástól, és még olyankor is csupán fokozták a csalódottságot és a türelmetlenséget, amikor látszólag éppen ennek az ellenkezőjét juttatták kifejezésre. Ebben az összefüggésben először is vizsgálat alá kel vennünk ezeket a képzelgéseket, úgy is, mint a hamis önáltatás és önámítás megnyilvánulásait. Az alkalmazkodás vagy befogadottság ábrándja – a négerek ősi önámítása – egyesekre még ma is hatást gyakorol, kiváltképpen némely sikeres négerre, aki a középosztálybeliekre   William F. Soskin: „Riots, Ghettos and the »Negro Revolt«” (Zendülések, gettók és a „néger lázadás”), Belső beszámoló. Országos Elmegyógyászati Intézet, Tervezési Osztály, 1964.

56

180

Az ábrándkorlátok jellemző álmokkal fonja körül az életét. Miként a státusukban fenyegetett fehérek olykor a „Mayflowerig” próbálják visszavezetni családfájukat, és az Amerikai Forradalom Lányai és Fiai szervezetben keresnek menedéket, azonképpen a négerek közt is akad, aki azzal kérkedik, hogy az ő családját a többieknél hamarabb szabadították fel, vagy hogy az ő szüleinek „volt pénze”. Vagy ahogy egy sikeres néger értelmiségi, akinek szép otthona van, szokta mondogatni: ,,A négereknek csak tanulniuk kellene, pénzt gyűjteni, okosan befektetni a vagyonukat, csinos házat vásárolni, és akkor megszűnne minden előítélet.” Általánosan elterjedt képzelgés annak a tagadása, hogy az illetőnek köze volna a néger faji dilemmákhoz: „Nekem nincsenek faji problémáim, én minden fehérrel jól kijövök.” Az is előfordul, hogy egy-egy néger „szépen beleilleszkedik” valamelyik egyetem, egyház vagy szakma közösségébe, és ezáltal közvetve jó bizonyítványt állít ki az intézmény kellőképpen „színvak” beállítottságáról. Valójában azonban minden négernek megvan a maga elfojtott vagy másként kezelt faji problémája, és hogy egyetlen amerikai intézmény sem igazán „színvak”. Egyébként is, egy olyan társadalomban, ahol jelentősége van a faji származásnak, a „színvakság” nem problémamentességet, hanem érzéketlenséget jelent. Maguk a négerek is bátoríthatják ezt a hiú ábrándot, amely a biztonság oázisával kecsegteti őket, miközben maguk sem tudják biztosan, nem délibábot látnak-e csupán, ezért inkább nem is piszkálják meg az álmot, mert félnek, hogy felébrednek belőle. Pedig amíg a fehérek azzal büszkélkednek, hogy van egy „néger barátjuk”, és hogy négereket is meghívnak az estélyeikre, amíg merész és „liberális” dolognak számít, ha az egyetemeken vegyes fajú kapcsolatok szövődnek, addig az álom csak álom marad. A befogadottság ábrándja tulajdonképpen a tagadás ábrándjának egyik válfaja. A néger és a fehér sokszor arra törekszik, hogy leplezze a fájdalmas faji problémákat és konfliktusokat. A fehér például azt színleli, mintha mit sem tudna arról, hogy a négerek bizonyos környékeken nem bérelhetnek vagy vásárolhatnak házat, vagy hogy a Dél egyes részein eltiltják őket a választói jegyzékbe való felvételtől, illetve a szavazástól. És esetleg azzal áltatja magát, hogy a magasabb beosztásokban pusztán a „legjobb” jelentkezők közti természetes kiválasztódás következtében nem találni négereket. Egyes középosztálybeli négerek osztják „fehér barátaiknak” ezt a felfogását, mert azt remélik, hogy így elkerülhetik a konfliktusokat és a kényelmetlenségeket. Kétségtelenül elégedettséggel tölthet el valakit, ha azt képzeli magáról, eleven bizonyítéka annak a tételnek, hogy a szorgalmas, sikeres, művelt emberek számára, akármilyen fajhoz tartozzanak is, nem léteznek faji problémák. Ámde akármennyire hiszi is ezt, és bármennyire próbálja is ehhez a hithez igazítani a magatartását a néger vagy a fehér, a kettőjük közötti lélektani távolság akkor is növekszik, ha a látszat ennek az ellenkezőjét mutatja. Hazugságra, legyen az bármilyen rokon érzelmű hazugság, nem épülhet őszinte barátság. A befogadottság és alkalmazkodás ma már nem tartozik a négerek legfőbb ábrándjai közé. Napjainkban a polgárjogi mozgalom fokozódó lendületének hatására a megalkuvás helyett egy újfajta képzelődés, a dacolás, a harciasság ábrándja vált divatossá, bár a militáns irányzat leghangosabb hirdetői közül sokan tegnap még a legmegalkuvóbbak közé tartoztak, ügyet se vetettek az NAACP-re vagy a hozzá hasonló, türelmes és elszánt munkával terjeszkedő szervezetekre. Az elvakult dac azonban éppoly kevéssé veszi figyelembe az élet realitásait, mint az alázatos alkalmazkodás. Az önálló fekete államot követelő muzulmánok, és azok a szélsőségesek, akik az állami iskolák bezáratásával fenyegetőznek, amennyiben nem következik be az azonnali és teljes integráció, közös téveszme rabjai: nem hajlandók szembenézni a valósággal. Világos – vagy legalábbis világosnak kellene lennie –, hogy az amerikai társadalom nem

181

Fekete és fehér – A gettó belülről tűrne el önálló fekete nemzetet. És az is világos – vagy annak kellene lennie –, hogy a nagy és egyre fokozódó néger népességű városokban nem lehet megvalósítani az iskolák azonnali és teljes integrációját. Világos, hogy a fehér középosztálybeli szülők nem fogadnák el a „visszabuszoztatást”, azaz hogy gyerekeiket a gettó szívében lévő, olyan iskolákba utaztassák, amelyekről maguk a négerek állítják évek óta, hogy alacsony színvonalúak. Ha a négerek pusztán harcias beállítottságukkal próbálják alátámasztani az efféle követeléseket, ez nem egyéb, mint meddő kísérlet arra, hogy a kellemetlen valóságot egy vágyálom jegyében akarják megváltoztatni. Csakhogy manapság divatossá váltak az irreális követelések, és ha ez vagy az a stratégia értelmetlen, attól még nyugodtan örvendhet közmegbecsülésnek. A szélsőséges harciasságot ellenző néger kiteszi magát a veszélynek, hogy kétségbe vonják az igazságosság iránti elkötelezettségét, „Tamás bátyának”, „a fehér ember talpnyalójának” gúnyolják. És ha megpróbál azzal érvelni, hogy helyesebb volna olyan stratégiát választani, amely inkább megosztja, semmint egyesíti az ellenzéket, a polgárjogi mozgalom iránti hűtlenség gyanújába keveredik. Akik vindikálják maguknak a jogot, hogy a négereket automatikusan jókra és rosszakra osszák fel, ezeknek és azoknak is leszűkítik a valóságos mozgásterét. Ily módon ugyanis egyre kevesebb elfogadható alternatíva kínálkozik majd a tettek terén, mind kevésbé lehet a megmerevedett stratégiát a változó körülményekhez igazítani, újonnan nyílt lehetőségek kiaknázására alkalmazni, és az egyén is kevésbé lesz képes megragadni a valóságot. Aki kérdéseket tesz fel, kikezdi a harciasság ábrándját. Csakhogy ha nem hangoznak el kérdések, válaszok sem születhetnek. A másik oldalon, az amerikai fehérek alapvető önámítása az arisztokratizmus ábrándja. A fajgyűlölet alapvető mítosza az a feltételezés, hogy a fehér bőrszín felsőbbrendűséget jelent, hogy a fehér ember eleve intelligensebb, erényesebb, szexuálisan fegyelmezettebb lény. Az integrált iskolákban a fehér gyerekeket teljesítmény és képességek szempontjából automatikusan különbnek tekintik a néger gyerekeknél. Ha egy fehérek lakta környékre négerek költöznek, ez máris felébreszti az elhanyagolt parkok, duhajkodások, csökkent értékű ingatlanok rémképét. A négerekkel való összehasonlításban a fehérnek nem kell mérlegre tennie a maga erényeit és gyarlóságait, mert egy olyan homogén és felsőbbrendű fehér közösség tagjának tekintheti magát, amelyen belül elmosódnak az etnikai és osztálykülönbségek. Korántsem véletlen, hogy a társadalmi arisztokratizmus elvét általában azok az alsóközéposztálybeli fehérek teszik legmohóbban magukévá, akik hevesen próbálnak magasabb gazdasági és társadalmi státusra szert tenni. A „liberális fehér” önámítása egy másfajta felsőbbrendűség ábrándját tükrözi; nem a származás- vagy a státuszbeli, hanem a szellemi felsőbbrendűségét. Büszke arra, hogy nincsenek előítéletei. A tolerancia ábrándját, amely a liberális lelkiismeretnek még egy évtizeddel ezelőtt is megfelelő támaszt nyújtott, immár az elfogulatlanság ábrándja váltotta fel. Nagyobb sértéssel nem is lehet egy intelligens északi fehért illetni, mint ha azt feltételezik róla, hogy valamely cselekedetében, elhatározásában vagy szándékában faji megfontolások vezérelték. „Nem vezetünk faji nyilvántartást – fogja válaszolni. – Még csak nem is tudjuk, milyen a színe Marynek vagy Jimnek. Csak azt tudjuk, hogy ugyanolyanok, mint bármelyikünk.” Az északiaknak a déliekhez viszonyítva nehezebb, kínosabb dolog szembenézniük az elő­ ítéleteikkel. A liberális számára önbecsülés kérdése, hogy minden elfogultságtól mentesnek érezze magát. De hogyha a négerek hajthatatlan és látszólag szélsőséges követeléseikkel próbára teszik, önbizalma gyakran megrendül, neheztelést és haragot érez a négerek iránt, amit pedig azon nyomban követ a bűntudat. „Ezek a négerek – mondja – a mi barátaink, most túl messzire mentek el, a mi türelmünknek is megvannak a határai.” A liberális fehér, aki eddig azt hitte magáról, hogy a négereket „magunkfajtának” tekinti, most egyszerre „ti fajta

182

A liberális konfrontáció embereknek” szólítja őket. És ha kellő önismerettel rendelkezik, esetleg még arra is rádöbben, hogy szívében új érzelmek ébrednek: az elidegenülés, sőt az ellenszenv érzése. Végül fel kell vetni azt a pedagógusok és írók számára különösen nyugtalanító kérdést, vajon azok a négerek vagy fehérek is csak ábrándok rabjai-e, akik lehetségesnek vélik a faji korlátok áttörését, akik úgy gondolják, álláspontjuk a hatalmi viszonyok alakulásának problémájára vonatkozik, és bíznak abban, hogy az amerikai fehérek és négerek közti ésszerű kommunikáció előbb-utóbb mégiscsak hatást fog gyakorolni a társadalom érdemleges döntéseire. A tanárés íróembernek az az óhaja, mi több, a hite, hogy az intelligens és ésszerű tervezés határozza meg az események irányvonalát. Kétségkívül lehetséges azonban, hogy ezt az irányvonalat végül mégsem annyira az ésszerű stratégia, mint inkább érzelmi erők fogják kirajzolni.

A liberális konfrontáció A négerek erőfeszítései, hogy kikerüljenek a gettóból, olyan küzdelemhez vezettek az északi fehér köztisztviselőkkel és a fehér liberálisokkal szemben, amely a faji zavargásoknak sok tekintetben még bonyolultabb formáját képviseli, mint a négerek és a szegregáció nyílt hívei közt folyó csatározások. Végső soron ez a küzdelem az amerikai polgárjogi mozgalom irányát és ütemét illetően a déli probléma megoldásáért vívott harcnál döntőbb jelentőségű viaskodássá válhat. Az érdemleges elhatározások kulcsa a magát liberálisnak, mérsékeltnek és becsületesnek tartó nagy fehér többség kezében van. Letagadhatatlan, rideg tény, hogy a faji igazságtalanságok Északon és Délen tapasztalható sok kirívó megnyilvánulására sosem kerülhetett volna sor e többség hallgatólagos beleegyezése nélkül. A faji kérdéstől független társadalmi igazságtalanságok – a munkához, a polgári és politikai szabadsághoz fűződő jogok problémájának – tekintetében egy eleinte kicsiny, elkötelezett fehér kisebbség hosszú, fáradhatatlan harcot vívott az el nem kötelezett többség megnyeréséért. Az a szerep, amelyet a századfordulón a gyermekmunka betiltásában játszott, híven tükrözi, milyen eredményesen oldhat meg társadalmi problémákat egy kis csoport, ha az el nem kötelezett többséggel összhangban tevékenykedik. E kampányok és a faji mozgalom abban különböznek egymástól, hogy az utóbbi esetében az egyén saját státusa is kockán forog. A liberális fehérek egyetlen szervezete se harcolhat teljes elkötelezettséggel a faji igazságosságért anélkül, hogy előbb-utóbb konfliktusba kerülne a maga tudatos vagy tudattalan szorongásaival. A liberális fehér azt vallja, hogy ha a szavazáshoz, a tanuláshoz, a munkához, a rendes otthonhoz, a mindenkinek kijáró tisztességes bánásmódhoz, a kormányzat védelméhez való jogot bárkitől megtagadják, ez annyit jelent, hogy senki sem részesül jogvédelemben. Sok liberális mégis zavarodottan mentegetőzik, ha valaki ezt az elvet a szexuális egyenlőségre és a vegyes házasságra is ki akarja terjeszteni. A bűntudat, a bizonytalanság és a félelem érzései szorosan összefüggnek a faji problémával. Nem véletlen, hogy ha a status quo megőrzésére minden egyéb érv csődöt mond, nagyágyúként mindig a szexualitással hozakodnak elő. A szegregált iskolák fenntartásának kimondott vagy kimondatlan indokai közt a leghatásosabb az a magyarázat, hogy a néger gyerekek szexuálisan koraérettek, és ezért megrontanák az amúgy „normális” fehér gyerekeket. Ez az érvelés az iskolai előmenetelben való lemaradás elméletéhez társulva azt sugallja, hogy a néger gyerekek a tanulás szempontjából, a fehérek pedig szexuálisan éretlenek, ezért azután katasztrofális következményekkel járna, ha az integrált iskolákban elvegyülnének egymással. Ám akár helyes ez az állítás, akár nem, a törvény

183

Fekete és fehér – A gettó belülről előtti egyenlőség követelményét és a jogok faji szempontoktól való függetlenségének elvét semmiképp sem szabad csak azért megcsorbítani, vagy ez elvek érvényesülését pusztán azért elodázni, mert a fehérek attól tartanak, hogy ha a négereknek megadják ezeket a jogokat, azok szexuális vonzóerőt gyakorolnak majd rájuk. A fehér liberálisok legfőbb gondja, hogy maga választhassa meg a szexuális partnereit; súlyos bűn volna ezt a szabadságjogot – amely ugyanolyan fontos a fehérek, mint a négerek számára – az utóbbiak polgárjogainak korlátozásával megnyirbálni. A liberális álláspont faji vonatkozásokban különféle okokból nem egészen szeplőtlen. Látnunk kell, hogy az életnek azokon a területein, ahol a liberálisoknak súlyuk van – tehát a szakszervezetekben, az oktatásban, a politikában –, a négerek helyzete nem igazán kedvezőbb, mint ott, ahol a liberálisoknak nincsen befolyásuk. A szakszervezetek nem „jobbak”, mint a vállalati igazgatóságok. Sőt a Wall Streeten és az ipari vezetők számára tudatosabban jelen van a faji valóság, mint az egyszerű munkások körében. A politikai liberalizmus századunkban legeredményesebb korszaka, a Roosevelt-féle New Deal idején, amikor az elnyomottak, fajra való tekintet nélkül, valamelyes gazdasági biztonságra tettek szert, a négereknek tüntetésekkel és washingtoni felvonulással kellett fenyegetőzniük, csak így tudták elérni, hogy a kormány törvényerejű rendeletet hozzon az „igazságos foglalkoztatási gyakorlatok” védelmében. Úgy látszik, egyetlen egyén, egyetlen szervezet, egyetlen politikai párt sem képes következetesen és feltétlenül liberális maradni. Az oktatás területén – elemi, középiskolai és egyetemi szinten –, ahol egyre-másra éles nyilatkozatok hangzanak el az előítéletek ellen, mégis oly cáfolhatatlan bizonyítékaival találkozunk az elnyomás pusztító megnyilvánulásainak, amelyek a mai társadalomban legfeljebb a lakásviszonyok terén tapasztalható diszkriminációhoz hasonlíthatók. A főiskolák és egyetemek, az amerikai liberalizmus e fellegvárai, annak a célnak szentelik tevékenységüket, hogy az emberi elmét kiszabadítsák a szűklátókörűség és a balhitek korlátai közül, de ha végignézünk a vegyes fajú egyetemek tanári karán, alig háromszáz négert tudunk összeszámolni, tanszékvezetői poszton pedig talán, ha két-három akad, míg az egyetemi dékánok és igazgatók között már egyetlen négert sem fogunk találni. Ezek az egyetemek a legutóbbi időkben nagy erőfeszítéseket tettek néger tanerők toborzására, de ez sem bizonyít egyebet, mint hogy a faji kérdés az amerikai élet minden területén továbbra is uralkodó szempont. A változatlanul fennálló néger egyetemek a maguk javarészt néger tanerőivel és vezetőségével megnyugtatják a fehéreket és a négereket egyaránt, hogy az utóbbiak egyenlőséget élveznek a karrierlehetőségek terén. A négerek azonban vegyes érzelmekkel viseltetnek a néger egyetemek iránt, legjobb esetben is szégyenkeznek miattuk, hiszen az ilyen intézmények puszta létezése is anakronizmus: az a tény, hogy a néger diákok oktatása végett szükség van rájuk, csak további bizonyíték arra, hogy az integráció az amerikai oktatás egyetlen szintjén sem valósult még meg. A négerek megdöbbenve tapasztalják, hogy a liberálisok, még ha egy szervezeten belül uralkodó helyzetben vannak is, nemhogy felvonultatnák erőiket a faji megkülönböztetés elleni hatékony harcra, ellenkezőleg: bizonyos mérvű megkülönböztetést saját hatáskörükben is eltűrnek. Loren Miller, Los Angeles-i ügyvéd, az NAACP egyik alelnöke megállapítása szerint a liberálisok igyekezetei a történelem során mindig csak az egyéni jogok biztosítására szorítkoztak, ezért aztán már azt is haladásnak tekintik, ha néhány néger gyereket felvesznek egy addig csak fehér iskolába. Ezzel szemben a néger, bár az egyéni jogok megszerzésére is súlyt fektet, saját közvetlen problémájának mégis a „neki kijelölt csoport” státusbeli felemelkedését tartja, és az egyéni felemelkedés bizonyítékait pusztán jelképes jelentőségűnek minősíti.

184

A liberális konfrontáció Sokrétű problémával állunk itt szemben. A liberálisok a politikai vagy másféle szervezetekben gyakran koránt sincsenek olyan uralkodó helyzetben, ahogy azt a négerek feltételezik. Számos intézmény, egyház, politikai pártszervezet liberális nézeteket vall, és kétségtelenül ez magyarázza a négereknek azt a tévhitét, hogy a társadalom egészének normáit a liberálisok szabják meg. Ámde sűrűn előfordul, hogy egyes hatalmi szervezetek a szavak terén engedik a liberálisokat érvényesülni, a tettek mezejét viszont maguknak tartják meg. A liberalizmus szoros kapcsolatban áll az értelem és a nyelv világával, és ezért gyakran összekeveri a szót a tettel. Politikusok, nagyiparosok, üzletemberek nem esnek ebbe a tévhitbe. A liberalizmusnak, ha befolyásra akar szert tenni, ha vissza akarja hódítani a négerek – némileg megrendült – bizalmát, a verbális szintről tovább kell lépnie a tényleges hatalom szintjére. Ahhoz, hogy megértsük a fehér liberális ambivalens magatartását, ismernünk kell egymással ellentétes elkötelezettségeinek erőviszonyait is. Az ilyen beállítottságú ember egyfelől meg akarja őrizni az önmagáról alkotott liberális-demokratikus képet, másfelől viszont szeretné megőrizni a csoport-hovatartozásait is, amelyek őt a saját „belső köreihez”, barátaihoz, családjához, társadalmi klikkjéhez kötik, olyanokhoz, akik nem feltétlenül osztják valamennyi liberális nézetét. A konfliktus az egyén és a társadalmi csoport közt, amelyikhez tartozik, áttevődik magára az egyénre: a saját lelkiismerete kerül összeütközésbe a saját félelmeivel. Egyeseknél e konfliktust az az önigazoló álláspont oldja fel, hogy a négerek „túlságosan türelmetlenek”, valamint hogy a társadalom egészének érdeke megfontoltabb, fokozatosabb megoldási módszereket igényel. Az az ambivalens magatartás, amelyet a liberális fehérek napjainkban a négerek iránt tanúsítanak, többek közt azzal a káros következménnyel jár, hogy sok néger nem kívánja többé önmagára alkalmazni a „liberális” megjelölést. A „liberális” ma már nem egy néger szemében „fehéret” jelent. Az ilyen négerek magatartása is ambivalens, mert azért nem szeretnének elidegenedni a liberális hagyománytól, amelyhez a szemükben nagyon is szorosan kötődik az igazság fogalma. Csakhogy a liberális egyszersmind furcsa, kellemetlen ellenféllé vált, gyakran nehezebb vele megbirkózni, mint a fanatikussal, aki legalább becsületesen, félreérthetetlenül kinyilvánítja a véleményét. A fanatikus megvetéssel és gyűlölettel válaszol a néger bírálatra, a liberális azonban megbántva érzi magát, kritikusát biztosítja megbocsátó, baráti érzelmeiről, és ezáltal a tehetetlen düh és a bűntudat érzését ébreszti benne, ami még csak súlyosbítja a már addig is alig elviselhető pszichológiai terhet: a kétszeresnek látszó igazságtalanságot. Ha egy néger valamilyen diszkriminatívnak tartott magatartásra vagy cselekedetre történetesen dühvel reagál, könnyen kiszolgáltathatja magát annak a vádnak, hogy megsértette a jó modor szabályait: nem viselkedett barátságosan. Tehát úgy látszik, nincs számára kiút: vagy elidegeníti magától barátait, vagy kénytelen elszenvedni önnön elidegenülésének a gyötrelmeit. A Commentary magazin „A liberalizmus és a néger” címmel kerekasztal-beszélgetést hívott össze, melyről 1964. márciusi számában számolt be. Ezen a konferencián James Baldwin megpróbálta elmagyarázni a tekintélyes, főképp fehér, liberálisokból álló társaságnak, mi az oka annak, hogy a „liberális” jelző egyre inkább ellaposodik. A liberálisok, jelentette ki Baldwin, a négerek számára „csapást” jelentenek. „Liberálison – mondta – olyan valakit értek, …akinek igazi mentalitása csak akkor mutatkozik meg a maga valóságában, ha döntésre kerül a sor, …aki azt hiszi az emberről, ha heveskedik, hogy keserű, akinek a viselkedését egy sor mélyen rögzült, már-már tudattalan érzület határozza meg, és ezért észre sem veszi, hogy amikor egy fekete emberrel beszél, az ugyanolyan ember, mint ő maga.”

185

Fekete és fehér – A gettó belülről Loren Miller a Nation 1962. október 20-i számában közzétett „Isten veled, liberalizmus! – Egy néger véleménye” (Farewell to the Liberals, A Negro View) című gondolatébresztő cikkében úgy vélekedik, hogy a liberális az a fajta ember, aki a kérdések „mindkét oldalát” látja, aki mindkét „szélsőséggel” szemben egyaránt „türelmetlen”. „A néger felháborítónak tartja – fejtegeti –, hogy szélsőségesnek tartják. Mivel azt az álláspontot képviseli, hogy az alkotmány minden polgárnak egyenlő jogokat biztosít, ezért ügyét arra a feltevésre alapozza, hogy csupán egyetlen oldal létezik, az ő oldala, az alkotmányos oldal. Aki ellenzi, vagy csak kétségbe vonja ezt az elvet, nyomban ellenséggé válik, akár konzervatívnak, akár liberálisnak mondja magát. A közép álláspontját, amelynek talaján a hagyományos liberális állt, kihúzták a lába alól.” A fehérek a négerekhez hasonlóan a faji kérdés konfliktusainak és kétértelműségeinek csapdájába kerültek. Egyszerre kell elsajátítaniuk az előítéletek nyelvét és viselkedésmódját, illetve a demokrácia igéit és eszményeit. Az eszményi és a valóságos közt tátongó ellentmondás leküzdésének egyik kézenfekvő módja, hogy egyszerűen nem veszünk tudomást a valóságról. Fehér tisztviselők, amikor az északi városi körzetekben szembekerülnek a négerek követeléseivel, meghökkenve hajtogatják, hogy náluk nem létezik semmiféle négerellenes politika, hogy a „legjobb barátaink közt is akadnak négerek” és hogy a „vállalatunknál soha egyetlen néger sem keresett állást”. Az efféle meggyőződés paradox módon valósággá teheti az ilyen kijelentéseket. Mert az olyan szakmákban, ahol a négerek bizonyos jelekből – például abból, hogy a vállalat a néger újságok helyett a „fehér” sajtóban hirdet, fehér környéken levő munkaközvetítő szervezetekre támaszkodik, közvetlen baráti ajánlásra vesz fel munkaerőket – arra következtetnek, hogy nem látják őket szívesen, csak ritkán vagy egyáltalán nem keresnek munkát. Ez pedig azt a hitet ébreszti a munkaadóban, hogy a négerek nem rendelkeznek a nála megkövetelt képzettséggel, vagy nem érdeklődnek az ő üzleti tevékenysége iránt. A „nyitott kapu” politikája, amelyet egy-egy klub vagy egyház magáévá tett, önmagában szintén nem elegendő ahhoz, hogy odavonzza a négereket. Egy olyan társadalomban, ahol a faji szempont nagy befolyással bír, azok, akik korábban állandó elutasításban részesültek, mindaddig jogosan tételezik fel, hogy „nem kívánatosak”, amíg nem tapasztalják e feltevés téves voltának kézzelfogható bizonyítékait. Mindemellett sok fehér liberális azt hiszi, hogy a négerek szívesebben élnek egymás között, hogy a közös kultúra úgy összezárja őket, mint például a kínaiakat Chinatownban. Igazából azonban csak akkor fogjuk megtudni, valóban összezárja-e a négereket a saját kultúrájuk, ha majd ők is, mint mindenki más, ott élhetnek, ahol akarnak. A fehér kézben levő pézügyi és ingatlanérdekeltségek összeesküvése – a lakásügyi törvények és a demokrácia elveinek tett egyéb engedmények ellenére – mind ez idáig hathatósan meggátolt minden, a gettó elhagyására irányuló jelentős erőfeszítést. Valamennyi néger, aki távozni próbál egy százszázalékosan néger közösségből, arra kényszerül, hogy körömszakadtáig ragaszkodjék ehhez a jogához, harcoljon érte, hiszen ameddig törvény védi ezt a jogát, nem tekintheti biztosítottnak, hogy eleve igazságos bánásmódban részesül. A törvény azt juttatja kifejezésre, hogy a társadalom törvényes és verbális erői nem a négerek kirekesztésének az oldalán állnak. Megengedi annak, aki kívánja, hogy próbára tegye a törvényt, és biztosítja, hogy nem fognak a törvény nevében fellépni ellene. Délen a törvényt a faji status quo fenntartásának eszközéül használják. Északon a törvény semlegesíti ugyan a kirekesztés hatásait, de nem gátolja meg a jelenséget. A törvény büntetést szab ki az igazságtalanságot elkövetőkre, ha az igazságtalanság bizonyítást nyer, ám a bizonyítás terhe már a négerekre hárul.

186

Néhány döntő fontosságú realitás

Néhány döntő fontosságú realitás A liberálisok mostanában számos százszázalékosan fehér alvóvárosban bizottságokat alakítanak az emberi kapcsolatok fejlesztésére és az igazságos lakhatás biztosítására, így akarják áttörni a lakásviszonyok korlátjait. Ezek a kampányok minden szónál ékesebben igazolják azt a tényt, hogy a néger kénytelen magát különleges esetnek tekinteni, hiszen máskülönben miért volna szükség kampányokra ahhoz, hogy törvény adta jogaival élhessen? A liberális fehéreknek sok nehézséget kell leküzdeniük, amíg sikerül olyan négereket találniuk, akik hajlandók kísérleti alanyul szolgálni e kampányokhoz. Elsősorban azért, mert nem túlságosan kellemes dolog kísérleti alanynak lenni. Azután meg azok a középosztálybeli négerek, akik kitörtek a gettóból, gyakran abban a hiszemben élnek, hogy a fehérek már közéjük tartozóknak tekintik őket, ha viszont kísérleti alanynak jelentkeznek, ez újból belopja életükbe a faji problémákat, felidézi a gettó lidércnyomását, holott épp ettől szeretnének végérvényesen megszabadulni. Amikor pedig a fehérek rájönnek, hogy a négerek zöme egyáltalában nem kér ebből az újfajta vendégszeretetből, amikor az emberi kapcsolatok fejlesztésére alakult fehér bizottságok hiába keresnek négert (erőlködéseiket egyébként a négerek gyakran gúnyos mosollyal kísérik), ezt az eredménytelenséget annak tudják be, hogy a négerek mégiscsak „egymás közt” szeretnek élni. Ráadásul a foglalkoztatottság terén megnyilvánuló diszkrimináció folytán eleve alig akadnak olyan négerek, akik meg tudnák fizetni a jó minőségű alvóvárosi lakások magas bérét vagy vételárát. A négerek általában csak olyan környékre tudnak költözni, ahol maguknak a fehéreknek is igen alacsony a társadalmi és gazdasági rangjuk. Viszont ezeken a „kis jövedelmű környékeken” a fehérek gazdasági és pszichológiai státusa már egyébként is olyan ingatag, hogy saját akaratukból nem kockáztatják a biztonságukat. A négerek beköltözésekor az ilyen fehérek úgy érzik, maguk is kissé lejjebb csúsztak. Önvédelemből visszaütnek – ezt a jelenséget nevezik „fehér visszavágásnak”. A polgárjogi mozgalom fellendülése nyomán a fehérek az ún. „szomszédságok” (amelyeket az északi városokban eddig lenéztek, de most újra felfedeznek), az egyesületek, az egyházak, a társadalmi klubok útján mind határozottabban keresik a kapcsolatot a maguk köreivel. És ahogy egyre parancsolóbb szükségességgé válik a négerkérdésben való nyílt állásfoglalás, úgy fokozódik a fehér társadalom önvédelmi mozgósítása a különféle szervezetek, például a New York-i Parents and Taxpayers (Szülők és Adófizetők) csoportjai révén. Ennek a leplezetlen konfrontációnak, bár ellenséges és ijesztő, mégis megvan az a fontos erénye, hogy legalább őszinte. Nyilvánvaló tény, mégis könnyen megfeledkezünk róla, hogy a fehérek, a különféle etnikai csoportok közt, amelyekből a „fehér” lakosság összetevődik, illetve azokon belül, egymás közt is versengenek, egymással is harcban állnak. Ez a csendes, de erőteljes belső versengés fokozódik és, mondhatni, természetesnek tűnik, mihelyt a négerek is osztozni kívánnak a javakban és a státusszimbólumokban. A fehérek ilyenkor összezárják soraikat, és – legalábbis a négerek így látják – szilárd bástyát emelnek a néger követelésekkel szemben. Átmenetileg lanyhul a fehérek közti rivalizálás, a különféle csoportok egyesítik az erőiket. Ezért aztán a Szülők és Adófizetők szervezeteiben a legkülönfélébb politikai és vallási nézetű és etnikai származású fehérek – zsidók és keresztények, katolikusok és protestánsok, olaszok, írek, lengyelek és mások – egyaránt aktív szerepet játszanak. Azokkal a fehérekkel szemben, akik nem óhajtanak ilyen homogén védelmi rendszerekhez csatlakozni, a kényszer, a gúny és a zaklatás fegyvereit vonultatják fel, sőt szélsőséges esetekben még bombamerényletektől sem riadnak vissza, holott efféle erőszakos eszközöket

187

Fekete és fehér – A gettó belülről egyébként csak a négerek ellen alkalmaznak. A fehér szembenállás e félelmetes koalíciójának felbukkanása a közép- és munkásosztálybeli négereket is megfelelő védelmi szövetségre kényszeríti, noha ezek általában bizalmatlanok egymás iránt: a középosztálybeli négerek igyekeznek menekülni a gettó emlékeitől, a munkásosztálybeli négerek pedig közönyösen és cinikusan szemlélik a középosztály indítékait. Most azonban, ha egy fehér környéken élő középosztálybeli néger otthona ellen bombamerényletet követnek el, valamennyi néger haragra gerjed. És ha egy fehér rendőr rálő egy fiatal néger munkásra, valamennyi néger keserűséget érez, még ha ez a keserűség esetleg csak a marginális rétegekhez tartozókat fogja is nyílt utcai tüntetésekre, lázongásokra késztetni. A fehérek egyöntetű ellenállása a négerekkel szemben arra kényszeríti az utóbbiakat, hogy ők is zárják össze soraikat. A liberálisok olykor azt állítják, hogy a néger hálátlan, nem érzi át azoknak a kevésbé biztos helyzetben levő alsó-középosztálybeli fehéreknek a nehézségeit, akik számára komoly veszélyt jelentenek az integrált lakásviszonyok és iskolák. Az ilyenféle állításokból a néger csak azt olvassa ki: el kell tűrnie, hogy státusának emelkedési üteme azon múljon, milyen mértékben hajlandók a fehérek elismerni ember voltát. Ez a rasszizmus magva: az a szemlélet, hogy a faj a döntő kritérium arra nézve, mikor, mely feltételek mellett és milyen ütemben juttassanak egyenlőséget az alacsonyabb státusú fajnak. Biztosra vehető, hogy az a néger, aki a jogai feletti döntést puszta stratégiai megfontolásokon kívül álló okokból átengedi a többségi hatalomnak, már tragikusan mély lelki sérüléseket szenvedett. A liberálisok gyakran tetszelegnek a négerek védelmezőjének szerepében. Csak szónokolnak a szabadságról, és ezzel sikeresen kivédik, hogy belegabalyodjanak a szabadság korlátozásainak problémájába. Cinkostársi mivoltukkal nem hajlandók szembenézni. A Partisan Reviewban, a Commentaryben, a New Leaderben és más folyóiratokban komoly hangon cikkeznek a faji kérdésről. Néger értelmiségieket hívnak meg, hogy megvitassák velük a közös problémákat. Egyszóval eleget tesznek az elkötelezettség és az együttérzés rituáléjának, de a lényeggel nem törődnek. A néger értelmiség gyakran ugyanilyen buzgón űzi ezt a játékot. Vannak, akik a fehérek kedvenceivé válnak. De mihelyt komolyan veszik a dolgot, máris elveszett emberek. Egyeseket a cinizmusuk ment meg, másokat pedig az a képességük, hogy ügyesen ki tudják aknázni helyzetüket. A néger általában úgy érzi, hogy a liberális fehér nem is érti, miről van szó. Mert ha a kettejük közti kapcsolat őszinte volna, akkor ő is vele együtt jajveszékelne, ő is fejjel rontana a hatalom bástyáinak, hogy igazságot követeljen. Valahányszor a New York Times egy-egy vezércikke kétségbe vonja a lakásviszonyok terén uralkodó diszkriminációval szemben hozott törvények demokratikus voltát, valahányszor a Partisan Review újságírója komolyan veszi az erkölcsi relativizmust, valahányszor egy Norman Podhoretz57 a Commentary hasábjain a maga négerellenességét vizsgálgatja, a néger méltányolhatja ugyan a gondolatok ilyen szabad kifejezésére sarkalló őszinteséget, de kénytelen kétségbe vonni az iránta tanúsított aggodalmak őszinteségét. A liberális fehér talán nem is látja át, milyen pszichológiai jelentősége van annak a szerepnek, amelyet mint a szegény sorsúak pártfogója és szószólója játszott. Szánalma és részvéte az elnyomottak, és különösen a négerek iránt, egyfajta szimbiózishoz, a liberális fehérek és a négerek kölcsönös egymásrautaltságához vezetett. Talán elkerülhetetlen volt, hogy mihelyt a néger nem hajlandó tovább vállalni az elnyomottak szerepét, és az egyenlő bánásmód követelésével áll elő, a közte és a liberális fehér közt fennálló pszichológiai távolság megnö57

  Liberális publicista, kritikus, író. (a ford.)

188

Néhány döntő fontosságú realitás vekedjen, magatartásával korábbi fehér jótevőjében neheztelést és elidegenülést váltson ki, amire viszont válaszul most megvetést tanúsít a liberális fehér iránt. A négerek ma már ragaszkodnak ahhoz, hogy a maguk szószólói legyenek; a fehérektől azt kérik, hogy egyenlőként, sőt esetleg alárendeltként csatlakozzanak hozzájuk. Ámde a mi társadalmi viszonyaink közepette a fehérek szemében természetellenesnek tűnik, hogy a négerek mellett passzív, alárendelt vagy akár csak egyenlő szerepet játsszanak, ezért sokak számára rendkívüli nehézségekkel jár ez az átállás. Ma azzal a kérdéssel nézünk szembe, vajon a múltban egymásra utalt liberális fehérek és négerek közti viszony kibírja-e a szerepek ilyen átalakulásának a próbáját: azt a folyamatot, amely során a kiváltságosok és a jogfosztottak egymástól való függőségét az igazság és a társadalmi érdek közösen óhajtott céljai iránti együttes elkötelezettség váltja fel. A polgárjogokért vívott harc csak a fehérek elkötelezett közreműködésével lehet sikeres. Akadnak ugyan szép számmal négerek, akik azt gondolják, a fehérek segítsége többé nem oszt és nem szoroz, csakhogy már a rideg matematika is ennek az ellenkezőjét bizonyítja. Amerika lakosságának csak egytizede néger. A fehérek és a fehér hatalmi struktúra támogatása nélkül a polgárjogi mozgalom eleve kudarcra van ítélve. Igaza van Gunnar Myrdalnak, aki a Commentary említett kerekasztal-konferenciáján James Baldwin szavaira a következőket válaszolta: „Ennek ellenére, Mr. Baldwin, a liberálisokra kell támaszkodnunk, mert – ahogy ezt valaki már említette – nem a konzervatívok fognak a szükséges nagyobb reformokért síkra szállni… igen, a liberálisokra kell támaszkodnunk, még akkor is, ha néha nem eléggé világos az álláspontjuk és nem túl bátrak, még akkor is, ha időnként noszogatni kell őket. Szerintem az utóbbi esztendők során Amerikában lejátszódott események közül a legbiztatóbb a négerek lázadása, mert ez a lázadás majd nyeregbe segíti a liberálisokat, hogy elvégezhessék az elvégzendőket.” A liberális fehéreknek ezekben a zavaros átmeneti időkben fel kell készülniük arra, hogy olykor még a legjobb néger barátaik is kissé ellenségesen fognak viszonyulni hozzájuk. Mert a liberális fehér ugyan ámíthatja magát azzal, hogy színvak, de a tisztán látó és érzékeny néger nem. A néger szemében bizonyos értelemben véve minden fehér ember a saját elnyomatásának jelképe. Jóformán minden néger, akinek fehér barátai vagy munkatársai vannak, ambivalens érzelmek terhétől szenved. Minden olyan, megbecsülésen és érzelmeken alapuló kapcsolat, amely túllépi a faji korlátokat, és pusztán emberi vonzalomra vezethető vissza, a négerben a bűntudat és az árulás érzetét kelti, mert azzal az élménnyel jár, hogy ő maga már megszabadult az alacsonyabb rendű fajjal való azonosulás kötelékeitől, miközben a többi négernek ezt még nem sikerült elérnie. Sok-sok néger kétségek, ellenszenv és bűntudat közt hánykolódik, és ezek az érzések megakadályozzák abban, hogy őszinte és nyílt kapcsolatot teremtsen fehérekkel, vagy akár négerekkel. A néger önigazolást keres szorongásos és ellentmondásos érzéseire: fél, nehogy engedjen a kísértésnek és „dísznégerré” váljon, nem képes feltételezni egy fehérről, hogy valóban barátja lehet egy négernek. Túl kínos volna számára az a felismerés, hogy a barátság be nem teljesülésének bűne bizonyos mértékig őt terheli. „Nem kell bűnösnek éreznem magamat – biztatja önmagát –, hiszen a fehér barátom egyszerűen nem tudhat őszintén a barátom lenni.” Abból is erős feszültségek támadhatnak, ha az olyan fehérek, akik maguk is mély bűntudatot éreznek a négerek miatt, elhamarkodottan és túlzott nyájassággal közelednek feléjük, hogy a bizalmukba férkőzzenek. Ez a négernek csak lelki terhet jelent, amitől nehezebben tud normálisan ráhangolódni a kapcsolatra. Ha a közeledést lerohanásnak veszi és elutasítóan

189

Fekete és fehér – A gettó belülről viselkedik, a fehérek általában meghökkennek, sértve érzik magukat, és a biztonság kedvéért ellenséges és távolságtartó magatartást vesznek fel. Csak kevés fehér akad, ha egyáltalán van ilyen, aki képes teljesen száműzni a gondolatvilágából a fajiságot. Ám azoknak, akik ezt megpróbálják, bátran szembe kell nézniük a társadalmi változásokkal óhatatlanul együtt járó káosszal és zűrzavarral. Tudomásul kell venniük, hogy az ésszerűség és igazságosság magasabb szintjéhez vezető út minden szakaszát elkerülhetetlen ésszerűtlenségek fogják szegélyezni. És ami a legfontosabb: senki sem engedheti meg magának, hogy a kínok vis�szafordulásra késztessék. Aki meghunyászkodik, aki abban a csalárd meggyőződésben keres menedéket, hogy azok békésebb, és ezért jobb állapotok voltak, amikor a néger még tudta, hol a helye, ideig-óráig biztonságra lelhet, de ezzel a felfogásával mégis olyan, bizonytalanságokba torkolló utat választ, ami már a múlté. Az abszolút elfogulatlanság hajszolása persze eleve súlyos tévedés – a liberális fehér éppoly kevéssé várhat el magától emberfeletti képességeket, mint a néger. Az eredeti ártatlanságot, ha ennek a fogalomnak egyáltalán van értelme, nem lehet többé visszaszerezni. A mai társadalomban senki, se néger, se fehér nem lehet teljesen mentes az előítéletektől. Senki sem várhatja cl sem magától, sem másoktól, hogy teljesen elfogulatlan legyen. A néger és a fehér közti őszinte viszonynak el kell viselnie mindazokat az ambivalens érzelmeket, amelyeket egymás iránt kölcsönösen táplálnak. Szentimentalizmus nélkül kell keresniük a kettőjük közötti azonosságokat. A fehér ne igyekezzék csupa erényt tulajdonítani az elnyomottnak; amennyire csak lehetséges, tiszta, fajiságtól mentes együttérzéssel forduljon a néger felé, vegye tudomásul és értse meg azokat a gyarlóságokat, szorongásokat és gyengeségeket, amelyekben mindannyian osztozunk, amelyek egyaránt sújtják az egész emberiséget. Valamennyi fehér, akinek van mersze megszabadulni a faji mítosztól, kellemetlenségekkel, kockázatokkal találja szembe magát. Paradoxonnak tűnik, de még a négerek ellen is védekeznie kell. Mert sok néger, tudatosan vagy sem, de szívesebben látja a kettős mérce fennmaradását; ez a mentalitása olykor álarcban jelentkezik: az előítélet hiányát épp az előítélet bizonyítékának tekinti. A néger úgy hozzászokott már az előítéletekhez, hogy ezekkel sokszor könnyebben megbirkózik, mint az emberiségre egyetemesen érvényes mércékkel. Egy effajta elutasító állásponttal való szembeszegülés erőt, bátorságot, kitartást követel a fehérektől. Nem szabad engedniük a szentimentalizmus kísértésének, nem szabad a leereszkedő magatartás hínárjába gabalyodva azt mondogatniuk: „nem akarlak megbántani, mert néger vagy”, mert a túlzott figyelmesség fojtogató a négereknek. Azok a fehérek, akik nem esnek az ilyen kibúvók csapdájába, akik eljutnak a teljes lelki felszabadulásig, szabadon fognak látni, érezni és cselekedni. Bármilyen veszéllyel járjon, nem fognak soha szentimentális hazugságokban vagy a hagyományos fajgyűlölet hazugságaiban keresni menedéket. Mert a néger, minden cinizmusa és gyanakvása ellenére is, növekvő bizalommal figyel és vár. Azok a fehérek, akik tényleg elkötelezték magukat a polgárjogi mozgalom mellett, az egész társadalomnak értésére adhatják, hogy egy jelentős amerikai kisebbség egyszerűen nem hajlandó többé elfogadni a kétértelműségeket és a huzavonákat. Sajnos a faji problémát sokkal könnyebb elintézni azzal, hogy leveleket írogatunk a Kongresszus tagjaihoz, mint úgy, hogy önnön szabadságunkról teszünk bizonyságot. Minden egyén, aki képes felülemelkedni a faji korlátokon, saját személyében igazolja, hogy ez igenis lehetséges. Valahányszor egy néger ebéd közben egymással tereferélő fehér és néger titkárnőket lát, vagy fehér és néger gyerekeket, amint együtt mennek iskolába, úgy érzi, van remény. Valahányszor fehér barátai részéről azt tapasztalja, hogy vele éppoly kevéssé félnek vitába szállni, mint bárki mással, úgy látja, el lehet jutni a szabadsághoz, vannak olyanok, akiknek szemében a faj érdektelen,

190

Néhány döntő fontosságú realitás akik saját személye miatt szeretnek vagy nem szeretnek valakit, nem pedig azért, mert néger vagy fehér. A gettó börtönfalait csak így lehet lerombolni. A néger egyedül nem nyerheti meg ezt a „polgárjogi küzdelmen” túli csatát. Fehérnek és négernek együtt kell harcolnia azért, hogy minden embernek joga legyen hibákat elkövetnie és emberi célok elérésére törekednie. A négerek mindaddig nem tudnak kitörni a gettó korlátai közül, amíg a fehérek nem emelkednek felül a saját gondolkodásuk korlátain, mert a néger szemében a gettó annak a másik gettónak a tükörképe, amely a fehérek börtöne. Az amerikai faji viszonyok költői iróniája, hogy a kisemmizett négernek valamiképpen még ahhoz is erőt kell gyűjtenie, hogy szabaddá tegye a kiváltságos fehéreket.

191

Kiadja az Educatio Társadalmi Szolgáltató Közhasznú Társaság Felelős kiadó: Kerekes Gábor ügyvezető igazgató 1134 Budapest, Váci út 37. Telefon: (06-1) 477-3100 Fax: (06-1) 477-3136 E-mail: [email protected] Nyomtatta a Pátria Nyomda Zrt. Felelős vezető: Fodor István vezérigazgató