1911 április 15. 4-ik szám. II-ik évfolyam A Mesterek Fejezetek Gonda József dr.-nak az A Jövendő Nyugat estélyén 1911 április hó 9-ikén elmondott előadásából. Eljöttek tehát a Mesterek is. Eddig csak néhány álmokba szédűlt, szépeket látó, ujságot akaró, de meg nem értett, nem méltányolt, sőt mintha olykor le is nézett, kicsufolt nimandok agitáltunk volna itt az új szinekért, az új hangokért. A mi kis vérűnk, a mi kis pénzűnk volt, odafizettűk a lelkűnkbe szakadt szép álmok szolgálatában a siker és dicsőség oltárán s biztunk abban, hogy megvirrad még. Nem tehetűnk róla. Minket megejtettek a nagy, illatos, meleg, emberi kulturát ringató nyugati álmok, lelkiszemeink beleborultak az új látások birodalmába s behunyt szemekkel, úgy, egyszerűen csak az idegeinken átérezve megsejtettűk, hogy felettűnk is nagyon illatos, nagyon idegfrissítő, nagyon friss, forró hullámok lűktetnek végig. És sóváran, lihegésre nyilt ajakkal, tűzes, pirba borult arccal, nekimelegedett lélekkel szívtuk magunkba a soha sem hallott zenéjét, a lelki meglátásokból fakadó gondolatait, a finom és artisztikus megértéseit a forrásban levő új kulturának. Minden olyan szép volt és új. A lyra nem parasztikép duhajkodó rimes káromkodásokban kulminált, de egy sajátszerűen át is értett, exaltált lelkiélet kűlönös, egyéni átrezgéseit fogta fel s adta vissza lágyan csilingelő, zenés, az új szavak és mondatkötések minden harmóniájában zengő új sorokban. Nem rimes beszéd, űres szóösszeegyeztetés volt már ez a költészet, de az egyéniség forradalmi lűktetése. Az érzés, a látás uralma a prózai formák fölött. Lágyság, melegség, tűzes, színes és csattogó szavak s az egészben valami diadalmas ereje az újnak. És e szép és nagy szépség egyszerre megvette a szivűnket és hallgattunk és figyeltűk, hogy honnan, merről hullámzanak e kűlönösen friss hangok, hol a zenész, a dalok fejedelme és micsoda ismeretlen, nagy erő és költői forrásokból tör fel és árad szét minden intellektuális fűleknek ez a koncert ?
Az új lyra volt ez ... a modern magyar lyra, pazar színeivel, lágy, meleg, majd forró, nekilendűlő, mámorosan csattogó hangjaival ... És már nemcsak a szavak, nem a poétikailag megállapított képek, metaforák és metonimiák furfangosan összerímeltetett, űrességektől kongó versáradata a lyra, de egyszerre csak maga lett az egész Élet ... Annak minden kéje, mámora, kínja, gyötrelme, pokla vonaglik rajta végig, új érzések, új akarások, új tűzek forró formájában. Bevonult a filozófia és gondolatokat rögzít a csengő sorok között. Minden új köntösben, új irányban jelentkezik, a mi csak a művészetek körébe van. Lobogó energiájú szellemi harcosok vakmerően vágnak a konzervativ művészi rend bozótjába s kiűzik onnan a régi, a nagy körmös patájú Pánt. És áll a forradalmi csatazaj. A művészetek minden ágába diadalmas fölénnyel nyomúl be az evolució és meggazdagszik a próza, új lesz a nyelve : zengő, sejtelmes, színpompás, merész ; megváltoznak a témák, újak lesznek az irodalmi és művészeti meglátások. A regényterefere, a romantikus novella, lelki mozzanatok drámai űtközéseinek a szinterévé válik s nem elcsépelt, kínok között kieszelt mesék uralkodnak és könnyeztetnek meg serdűlő és elaggott nőszemélyeket, de minden irányú művészet az élet és valóság meglátására, feldolgozására, a művész lelkében fakadt impressziók színes visszaadására törekszik s lesz egyéni és mégis egyetemes művészetté ; nem annak faji, nemzeti jellege adván meg a műértéket, de az a tény, hogy minden kultur lélek érti, tehát az az egyetemes szép ! És új színek fakadtak a festők ecsetjeiből, világos benyomásokból fakadó pleinair-festés, a XIX. század francia festészetének szinekben pompázó nagy renaissance-a s eltűnik a formák festése, a tömeghatás, hogy helyt adjon a sielhouett-hatásoknak, hol a levegő világos szférájában bomlik föl a vonal. Az új hatások, új mesterek, merőben új művészi felfogások reakciójakép teljesen újjáalakul a művészeti élet s az evolució megindul itt is, radikálisok, impresszionisták és stylizálók s a konzervatív kopirozók harcában ... És az új szellem hatásakép minden intenciójában, szerkezetében, tárgyában és hatásaiban megváltozik a szinpad, a dráma, a rendező és a drámaíró. Egyszerre; egyetlen óriási lépéssel lerugtuk a koturnust s a modern dráma, legradikálisabb nyugateuropai képviselőivel nemcsak bevonult a magyar szinpadra s kiseperte onnan a hejjéhujázó bohócizlést, a limonádé népszinmű kultuszt, de inspirálta szinpadi tehetségeinket. Magyar írókat, magyar szinpadi irókat, modern, mély látású, drámai kitöréseket és elegáns, bissoni szellemességű szalon szinpadi helyzeteket teremteni tudó geniekké képzett ki és nevelt ... Magyar drámák és magyar nevek járják ma illusztris sikerekkel végig a kűlföldi szinpadokat ... Ám forr minden. A társadalom törvényszerűségének nyugateurópai műveltségű kutatói napirendre tűzték a rendi és osztályuralmat fenyegető modern emberi jogokért való elszánt kűzdelmek propagálását s itt, hol a modern gazdasági harcok problémáinak, törvényeinek még az emlegetése is néhány évvel ezelőtt egyértelmű volt a hazaárulással, ma a társadalom elitjéből álló, tudós, mély gondolkozású lateinerek gárdája, a tudományos meggyőződése fegyverzetében, tömegesen hirdeti és követeli, tanítja és magyarázza a nagy gazdasági reformot és annak szűkségét ... Nem forradalmi reformok azok, csak a modern élet evoluciója. A történeti fejlődés, mely a kultura emelkedésével nyer erőt és izmosodik hatalommá.
A központ nagy, minden irányban izzó szellemi forrásától távol, izolált, szerény periferiánkról mi nagy áhitattal és forró vágyakozással nézzűk az egyre diadalmasodó harcot s a mennyire a mi tudásunk, a mi energiánk, a mi kultureszközeink engedték, igyekeztűnk is a közöttűnk búsuló csöndbe harci kedvűnk ifju tűzével belecsörgetni ... A csendes, nagy mozdulatlanság, a hangtalan komor puszta bozót mintha megremegett volna, mintha hangot adott volna. - Hiszen élnek itten ! Élnek ! És megpróbáltuk : elhoztuk az ébresztőhöz a - Mestereket! Szász Zoltán. Szász Zoltán a legeredetibb és legegyénibb írók egyike. Hogy bölcsész-e, vagy szépíró, az a tárgyától és hangulataitól fűgg. Társadalmi problémák, modern, egyetemes emberi kérdések ép annyira izgatják lelkét és tollát, mint az egyén individuális tulajdonságai, az apró esetek, a mindennapi tragédiák, az élet olykorolykor felvillanó sötét színei. Az ő szemei mindig éberek, a tolla mindig készen áll s a hangulatai nyomban reagálnak, hogy azután kialakuljon lelkéből egy oly vélemény, egy olyan ítélet, a melynek első és legfontosabb tulajdonsága, hogy : egyéni, hogy a sajátja, hogy nem kérte senkitől, hogy a saját lelkén, a saját filozófiai intelligenciáján szűrte át és pedig tekintet nélkűl arra, hogy ítélete megfelel-e az uralkodó állapotoknak, megfelel-e a mai jogi és etikai rendnek, fedi-e a ma erkölcsének vallott hypokrizeseket s morálja-e az a mai társadalomnak ? Annyira nem nézi és annyira nem méltányolja a sablont, annyira űresnek tart minden doktrinát s annyira a saját kűlön intellektuális eredőiből ítéli meg az összes tollára szedett jelenségeket, hogy kritikáiban nem egyszer űtközik össze a tömegmorállal, filozófiája keresztezi a filiszterséget és a társadalmi félszegségeket sújtó és írtó szarkazmusa nevetségessé teszi a mobot. Kűlönösen frapánsak és nyugateurópai szellemben kiforrottak a női kérdésről, a nő társadalmi és családi helyzetéről, a szerelemről és szeretetről, a nő szerelmi életéről és a házasságban való etikai helyzetéről hirdetett elvei. Szabadok és liberálisak ezek az elvek, de annyi művészettel, annyi finomsággal, annyi szellemességgel s az érvek akkora tömegével állítja be azokat, oly tiszta nézőszögben világítja meg, hogy : ezen a téren, mily igaztalan, mennyire számító, mily nagy mérvben elmaradott és pózoló a társadalom, hogy írásaiból és előadásaiból szinte látjuk, megérezzűk, hogy miképen kellene kialakulnia, a nő természetadta jogait alapul vevő új társadalmak egészséges emberi és természetes pilléreinek. Ez azonban az ő kedvenc témája, ezek az ő kérdései, ezek a színei, hangulatai, az igazságai, had beszéljen róluk majd maga a - Mester. Hatvany Lajos. Hatvany Lajos a legérdekesebb modern kulturemberek egyike. Báró, a hatvani Deutschokból, de báróságát legalább is oly gonddal titkolja, mint a mily illusztris bátorsággal és nemes áldozatkészséggel jelentkezik mindenkor és mindenűtt, ahol csak a modern kultura érdekében valamit is tehet. A legolvasottabb és legtájékozottabb írók egyike, Én és a könyvek című irodalmi essayje a világirodalom legabstraktabb, de legklasszikusabb regióiba való teljes
tájékozottságát fényesen revelálja. Az a készség, az a lázas buzgóság pedig, mellyel a magyar kultura, a friss, modern eszmék érdekében a kűlföldön és a magyar föld művelt, félművelt, sőt teljesen műveletien teréin agitál, egyszerűen : misszió. Kulturmaecenás. Megalapította a Nyugat-ot. Mert irodalmi folyóirat, hol az író elmondhatta volna hangulatait, egyes diskrétebb kérdésekről való véleményét, folyóirat, a hova az író bevihette volna az egyéniségét - nem volt. Teremtett tehát egy oly kulturszemlét, mely teljes liberálizmussal nyitja meg hasábjait minden igaz emberi látásnak, minden jogosult kulturvéleménynek - prűdség és póz nélkűl. Fenyő Miksa. Fenyő Miksa, a Nyugat szerkesztője, komoly, intellektuális író, közismert és nagyrabecsűlt aesztetikus. Fényes és nehéz pozicióban végzi felelősségteljes kulturmunkáját. A minden oldalról előtörő ellentétesebbnél ellentétesebb áramlatok tajtékos hullámain kell neki - uralkodni. Kritizálni, eliminálni, rendet, utat szabni s a már kihasított utat megtartani. Egy nagy, csatára vágyó, kűzdelemre éhes, önmagát fékezni szinte képtelen ifjú titán sereg élén s szemben egy már meggyökeresedett, szinte megváltoztathatatlannak hitt konzervativ irodalmi és művészeti felfogással. Kritikus pozició. Csak az ő mély elméje, nagy tudása, széles látóköre, európai műveltsége képes arra, hogy a zúgó kulturviadalban diadalmasan álljon meg a - helyén. A Nyugat élén. Az Uj magyar lyráról fog előadást tartani. Mélyebb, alaposabb ismerője, hivatottabb interpretálója ennek a gyönyörű témának aligha van, mint ő..
Fogant az átkom valahol. Valamikor megátkoztam Egy menyasszonyt nászéjszakáján. Ójaj, halálom éjszakáján. S szűletett gyermek e világra : Rossz szivemre szomorú váltság, Mert fogant az átok-imádság Ójaj, gyűmölcsöt termő átok ... Valahova messzire látok: Két fehér mellet az éjszakában. Fehér mellet fehér ágy szélén szélén. Szoptat egy asszony és dalol: Fogant az átkom valahol... Imádságos szavak zenéje Fűrösztgeti egy kisded testét ...
Most van megváltásomnak éje. Váljék az átkom mind anyacsókká A kínjaim kis csecsemőkacsókká S valahány átkom bő anyatejjé, Hogy ne éhezzék az a gyermek, Kit bús átkom élettel vert meg S bölcső-szivem álomba ringat. Szombati Szabó István
A Maupertuís-család története. (Elmondja Joscelyne d'Aufreville, a toulousei gróf egyik udvari mesemondója). Első fejezet. Most, hogy megérkeztek a Szentföldről a nagy szerencsétlenségek hirei, el sem hiszitek nekem, ha elmondom, hogy régen, hajdan, de azért talán még nem is száz esztendővel ezelőtt, dicsőség és győzelem is koszoruzta a keresztény fegyvereket azon a földön, amelyen a mi Urunk Jézus Krisztus vérével és feltámadásával váltotta meg az öröklő bűntől az emberiséget. Nem hisz a szomorú ember a régi örvendezéseknek, talán nem hiszitek el az én mesémet sem most, hogy megjöttek a szomorú hirek. Barbarossa Frigyes császár belefulladt a Kalűkadnosz sebesfolyásu patak jába, amelyet a pogány Szálefnek nevez. Ugyanaz a pokolforróságban is jéghidegen faladó viz ez, amely régi krónikák tanuságtétele szerint kioltotta Alexandrosz M. fiatal életét is, ámbár sokan mondják róla, aki Jupiter Ammon fogadott fia volt, hogy nem annyira a víz, mint inkább a bor ölte meg már harminckét esztendős korában. Az aggastyán Barbarossát is ugyanaz a víz vitte el, mint a fiatal Alexandroszt, ott Szeleukia rossz lelkek lakta barlangjai mellett, de talán még nagyobb a kereszténység kára, hogy a szilajlelkű Cortelyon Rikárd király sem tudta befejezni a nagy fogadalmat és most, visszatérve a Szentföldről, cudar rabságban sinylik. Ámbár úgy mondják a hirekkel hazatért génuai hajósok, meg a velencések, hogy Cortelyon inkább csak hódításra, mint megtartásra szűletett, mert több az ő lelkében a rakoncátlan indulat és a megférhetetlenség, mint az a komolyság és higgadtság, ami a Bohemundéban, meg a vele ment normann lovagokban volt, akik száz esztendővel ezelőtt nemcsak kiverték a pogányt, a vad szeldsukot, meg a feketenézésű khámitát a mi Urunk lába nyomától megszentelt földről, hanem királyságot is alapitottak ott, mert csak az áhitatos lelkű lotharingiai úr, Bouillon Godofréd volt annyira elragadott lelkű, hogy nem akart aranykoronát viselni ott, ahol a Megváltó töviskoronát viselt. A többiek, a normannok kűlönösen, tudták, hogy a jámborság mellé erő is kell.
Hajh, Godofréd és Bohemund, hajh, te pajzsot keresztűlvágó Vermandois Hugó gróf, te Guiscard ivadéka Tankréd lovag te, - de jó visszaemlékezni rátok a szomorúság mai napjaiból. Azok voltak csak a hősök, azok voltak csak az igazi vitézek. Ha a hóbortos Remete Péter barát, az egygunyájú Sansavoir lovag, a leiningeni Emico gróf sok szemetet vitt is magával, az csak jól esett a mi földűnknek, mert kitakarodott tőlűk, de a nagyszelidségű Godofréd, meg a te nagy ősöd grófom, a halhatatlan emlékű René gróf, azután Chartresi István, meg a Normandiai Róbert, a hódító angol királynak a fia a lovagok legszebb virágszálait vitték magukkal keresztűl Magyarországon, át a bolgárok földjén, végig a rosszgondolkozású bizánci Alexiusz birodalmán, le egészen Sziriába. Sok nevet tudnék nektek most elmondani, sok olyan nevet, amelyeknek csak a hallatára is kivirágzanék az arcotokon a dicsőségre való vágyakozás piros rózsája, de nem is érek rá hosszan beszélni, nem is akarom a sziveteket a kihunyt dicsőség szomorúságával megbolygatni. Meg azután : csak egy lovagról szól most a történetem. Amikor Dorileumnál a keresztes sereg megnyerte az első döntő diadalt, Godofréd elindult Antiókia felé, de a testvére, Balduin, Edesszának fordult és vele tartott egy nagyon kemény, nagyon szilajlelkű francia lovag is, a Maupertuix uradalom ura, Guidó. A rekkenő nap hevétől megpihenni valahol árnyékot keresett az elkalandozó csapat s a vén, ráncosképű, mogorvanézésű kurd, akit felfogadtak, hogy vezesse őket, el is jutott velűk olyan helyre, ahol egynéhány csenevész fa, meg egy kis bozót valami árnyékot adott nekik. Itt lepihentek, végigfekűdtek a forró földön, amely mégis csak hűsebb volt, mint a levegő és ki aludt, ki meg álmodozott közűlűk. Csak az egy Guidó lovagot nem engedte pihenni a földnél, levegőnél forróbb vére, az a gyilkos keresésvágy, amely bennefészkel némelyfajta embereknek a vérében. Kiment a bozót szélére, magával vitte a hosszúnyelű, vékonyhegyű dárdárdáját is és körűlnézett. Isten tudja mit keresett, de az első, amire rátalált, a vén kurd vezető volt. Az ott űlt, a piszkosfehér burnuszába belegömbölyödve a napon, mert azt mondják szavukkal nem játszó emberek is, hogy ez a fajta olyan, mint a gyík, sohasem elég neki a meleg, meg a napsűtés. Guidó lovag csak egy pillantást vetett rá, azután felnézett a kopott, szikkadólevelű, hőségtől fáradt fáknak a koronájára. És egyik seprőformájú. pálmának a széles levelén ott látott űlni egy madarat. Nem volt nagyon szép madár, csak szűrke volt a tolla, pecsenyének sem bőségesnek igérkezett, de Guidó lovag mégis csak megvágyakozott rá valahogyan és felemelte a dárdáját, hogy lehajítja onnan a fáról a madarat vele. Kellett neki, mert olyant még senki nem látott előbb közűlűnk, azt a madarat addig csak azok a meseországból való emberek ismerték. Felemelte a dárdáját és hajításra készűlt, amikor egyszerre csak megszólalt mellette a vén kurd: - Azt a madarat ne bántsd. Guidó lovag haragos indulattal, de kissé döbbenten is nézett vissza rá s azt kérdezte:- Mi közöd hozzá ? Miért ne bántsam ? - Mert az a madár énekel, - felelte a kurd. - Annak a madárnak alerion a neve. És megátkozott az, aki az alerion-madarat bántja.
Guidó nagyot nevetett a pogány babonára s kieresztette kezéből a dárdát. Az hozzáűtött a madárhoz, de úgy látszik, csak megszárnyazta, mert az alerion felröppent a pálmafa széles leveléről és valami vad, szinte emberhangú sikoltást, valami kétségbeesett, tébolyodott éneket hallatva szárnyaszegetten is elszállt és beleveszett valahová a kápráztató napsugárba. Guidó ott állt a pálmafa alatt, nézett az elszálló madár után s ekkor a még mozgó, széles falevélről három meleg csepp húllt alá. A megsebzett alerion-madárnak három csepp vére. Az egyik csepp Guidó lovagnak a jobb kezefejére esett, a másik a balszemébe, a harmadik pedig a homloka közepére. Másnap a Balduin serege elindult megint Edessza felé, de a nyughatatlanlelkű Guidó lovagnak már velűk sem volt maradása, el-visszakalandozott a fősereghez, ott volt Antióka ostrománál is, de amikor Kerboga, a mosszuli emir nagyon kezdte már szorongatni a kereszténységet, akkor a menekűlőkkel egyűtt ő is visszafordult s átkelve a tengeren ő is betegen s a velencésektől kifosztogatottan érkezett meg a többivel egyűtt Szicilia szigetére. Nagyon beteg volt. A szeme fájt, a két fehér mandulája fölött is, alatt is vörösre duzzadtan fordult ki a szemehéja. És rázta a láz. Amikorra Sziciliából hazavergődött ide Franciaországba, félig már meg volt vakulva, úgy vitték haza hordozóágyon a kastélyába, ahol azután valamelyik tisztjének a leánya, a Géneviéve ápolgatta. Azt a rommá vált lovag feleségűl vette és az szűlt neki egy fiúgyermeket. De azt a gyermeket Guidó lovag már nem láthatta, mert egészen kialudt a szeme és csak akkor kezdett el látni megint, amikor már az örök világosság fényeskedett néki... Mert halljad meg grófom és halljátok meg ti urak, magam is énekes vagyok, tehát tudom, hogy így jár mindaz az ember, aki bár szenvedelemtől, bár ösztöntől indítva bántja az énekes madarat, az alerion-madarat. (Vége köv.) Az A Jövendőnek irta: Cholnoky Viktor.
Wilde Oszkár alkonya. I. Alig múlt tíz esztendeje, hogy a párisi sírkertben elföldeltek egy kiváltságos genievel megáldott és megvert embert, akit Wilde Oszkárnak hívtak. Amíg fényben ragyogott a neve, az "élet királyának" nevezte magát, mikor megtépázták a sors és a bűnei, a legművésziesebben megfogalmazott irásokban siránkozott a szenvedések, nélkűlözések és kinzások miatt, amelylyel ragyogásban, kéjben és illatban fűrdött testét sanyargatta a "bűnhődés". A halál kibékítette Wilde Oszkár ellenségeit, az eltemetett géniusz kikelt sírjából s ismét elfoglalta trónját az európai salonokban ; a szellemes és szellemeskedő társadalom óriási készséggel sajátította el ragyogó paradoxonjait az "Intention" cimű kötet elmésségei, szinte nélkűlözhetlen szellemi toilette-cikké váltak a párisi, londoni, berlini és budapesti mondain-társaságban. A "Dorian Gray" arcképe, amelyet Rozsnyay Kálmán
nagyon helyes megállapítása szerint Balsac "Szamárbőr" cimű regényének ihlete adott a világnak, szinte bibliájává lett a közönségnek. A Wilde-drámák "Lady Windermere legyezője", a "Bunbury", az "Eszményi férj" és a szépség narkotizáló mámorával és bűnével telített "Salome", szinte uralkodtak a modern szinpadokon. A fiatal drámairók csaknem összes alkotásain, még a bravúrosan eredeti Molnár Ferenc "Ördög"-én is teljes határozottsággal érezhető volt a nagy Oszkár hatása. Szinte belehelték és elfogyasztották rövid pár év alatt a regény- és drámairók, kritikusok és a közönség a szép vivőr életének szellemi kincseit, törekvéseit, elveit, elvtelenségét, illatos cinizmusát és bűneit. Minden jól szabott smokkingal rendelkező fiatal ember wildei allűrökkel és pózokkal tetszelgett. És a modern auktorok szinpadi rnűvében mindig járt-kelt a Dorian Gray lapjairól kiszakított Lord Henry, aki démoni ékesszólással rombolgatja a nyárspolgárerkölcs tételeit és a maga tagadásos bölcseletével, szinte meztelenítő éleslátásával és vakmerőségével előbb meggyötri, majd a maga bűvkörébe vonja az útjába akadt áldozatokat. Az életet az életért élő s a művészetet a művészetért imádó Wilde Oszkár napja mégis bealkonyult. Halála óta alig tíz év mult el és darabjai már jórészt a szinházak irattáraiban porladnak, nevét nem irodalomtörténeti tanulmányok, hanem személyes barátjainak anekdotái, fénykorának hűséges uszályhordozói tartják fenn. Művészeti és aesthetikai megállapításait szellemes, de tartalmatlan raketázásnak nevezik és a róla szóló jegyzetek és könyvek személyi és kűlső életének szenzációsságairól, szépségéről, társaságos qualitásairól, kűlöncködéseiről, bűnpöréről sokkal többet beszélnek, mint művészetéről. Hiába volt stylusának megragadó szépsége, költői nyelvének finom acélpengésű hajlékonysága, hasonlatainak, szellemességének heinei káprázatossága ; az érdeklődés meglanyhult, mert Wilde suverén gőggel csak a maga kivételes genialitásánák távlatából nézte, értékelte és élvezte az életet. Megfigyelései, paradoxonjai sem alakulhattak ki társadalmi, erkölcsi vagy művészeti igazságokká, mert kizárólag az ő pittoresk látásából, az ő magasabb rendű tudásából, genialitásából és erkölcsi haedonizmusából fakadtak. Közvetlen megértést nem teremt Wilde ötleteinek pointje a "hirdető" és a közönség között, csak megbűvöl azok forma művészete és intellektuális előkelősége. Az "Intention" című kötet nem az életbölcseség aforizmai gyűjteménye, hanem Wilde Oszkár görög lelkének szines márvány szilánkjai, amelyeknek pompázatosságát nem homályosítják el az emberi szánalom, az altruistikus bensőség, a kínteljes vergődések könnyei. Wilde Oszkár alkibiadesi szépsége, klassikus epikur önzésre épített művészete és bölcselete nem terjedhetett el a népben, mert a gyönyörű körmondatok, a csodásan csiszolt dialektika mögött éppen semmi sem rejtőzött a modern élet vihart lehelő, alkotásokra inspiráló tételeiből és kérdéseiből. Nagyon korán beállott tehát Wilde Oszkárral szemben az elhidegűlés folyamata. A gondolatok és ötletek rakéta fénye hideg kisugárzás volt, pedig a modern ember, ez a kifáradt, megzilált, illuzióktól megfosztott, vacogó fogú teremtmény, a művészetek oltárán is melegedni akar. Ízzani, reszketni, vonaglani a szenvedélyek nagy belső tűzeitől, amelyeket művészietlen, robot életében nélkűlözni kényszerűl. Wilde Oszkár elragadó elmésséggel tart előadást a gyönyörről, de a "Dorian Gray" legszerelmesebb
vallomásai, a "Salome" legmámorosabb dikciói sem gyujtottak .kéjes lázakat az olvasóban vagy a szinházi közönségben, mert az egészet által lengte az angol psiche arisztokratikusan hideg klub-elegantiája, lesimítottsága. Wilde Oszkár gyűlölte a kéjtől eltorzult arcokat, amelyekre barázdákat von a vágy, megvetette a szétzilált ruhákat, az érzékeknek állati tombolását egy magasabb rendű intellektusu "grand seigneure" poseával, egy hatalmas és szinte világokat átölelő művészet-kultura hatásaitól megfinomult stilus előkelőségével hirdetve a gyönyörűség vallását. Wilde Oszkár az érzéseknek, bűnöknek, szenvedélyeknek és szépségeknek legnagyobb stylizálója volt és ez a tulajdonság nem fedi a mai korszellemet, a mai emberi megnyilatkozásokat, amely minden téren lelkes, őszinte vagy legalább is őszinteséget mimelő fanatizmust, mutat, amely agitál, izgat és így természetszerűleg a népszerűségre, befogadottságra törekszik még a művésziesség feláldozásával is. Ez a művészeti demokratizálódás, a korkérdések agitatorius tárgyalása adott új irányt a "Paul Bourget" nagyon is complex művészetének, a megértetés és a tömeglélekbe való férkőzés vágya tette prédikátorrá "Anatole_France"-t, ezt a régen teljesen l'art pour l'art embert, akik e révén a XX. század szocialis forrongásainak nemcsak intelligens szemlélői, hanem alkotó tényezőivé is váltak. Wilde Oszkár, aki magát imperátori gőggel nevezte az "élet királyának", képtelen volt ilyesforma megalkuvásokra és habár állt rendelkezésére a világkultura két leggazdagabb gondolatközvetítője : a francia és angol nyelv, ő nem vegyűlt az élet publicistái, az események riporterei közé ... Wilde Oszkar csak a szépségnek élt, a szépségért írt és szenvedett. Ez volt egyik oka annak, hogy már elvesztette kapcsolatát ezzel a forrongó, kűzdésekkel, készűlődésekkel teli harcos jelennel halála után alig tiz esztendő alatt. Irta:Halmi Bódogh.
Ha eltaszitasz . . . Ha eltaszitasz : összetört szivernmel Bejárom sirva a világot ; Szilaj fájdalmaimtól ostorozva Örvények éjjelébe hágok. Ahova lépek, ott a fű kiszárad, Virág lehervad egy lehemre, A lomb haraszt lesz, élet ere posvány, Aszu a rétek űde selyme. Ha eltaszitasz : hallhatatlan bánat Fog úszni a sötét vizekre. Megyek. Utamnak célja végtelenség, -
Élet s halál között lebegve. Szirtek között, rémséges éjszakákon Rohan velem a szörnyű gálya; Nyomomba démonok kacagva törnek, Magam a démonok királya. Ha eltaszitasz : egy világot ölsz rneg, Örökre, visszahozhatatlan'. Nem test, a lélek az, amit temetnek, Az éden is igy lett lakatlan. Gyilkot meritek egy világ szivébe ; Hiába sirsz, hajad' hiába téped ! Elvérzik a természet mély sebébe ! Reszkess ! Iszonyú lesz a bűnhödésed ! Ha eltaszitasz : összetört szivemmel, Halott szivemmel mégis fölkereslek ; Kioltád éltem'; de temetetlen A szörnyű érzés : halva is szeretlek Elérlek ! Árnykezemmel égbe érek, Utánad nyúlok daccal és merészen, És lángoló, véres szivemre vonlak, Enyém leszel mégis, enyém egészen ! Komjáthy Jenő
Az A Jövendő Nyugat-estélye. 1911 . április 9. Az az irány, melyet fűggetlen gondolkozású, az igazat írni akaró, az élet törvényeit meglátó s annak a következményeit levonni tudó modern ifjú írók teremtettek néhány éven belűl Magyarországon, Hódmezővásárhelyen nem igen volt népszerű. Nem is ismerte senki, nem is hallott róla senki, nem is érdeklődött utánna senki. Csendesség volt a tekintetben. Váratlanul, bátran, fűggetlen szókimondással, nagy, forró lelkesedéssel, egyszerre csak egy irodalmi folyóirat vágott közzé ennek a csendnek s az A Jövendő az eddigi megszokott hangoktól eltérően, a fővárosban száz kézzel kűzdő Nyugat szellemében, elkezdett új irodalmi eszmékről, új művészetről, új tehetségekről, új reformokról stb. beszélni és pedig nagyon nívósan, merészen és következetesen.
A hangja nem tetszett, az irányát elítélték, íróit majdhogynem kinevették s az A Jövendő haladt a maga útján, hirdette eszméit, ismertette a modern törekvéseket s nem szűnt meg állandó nyugtalanságban tartani az irodalom és művészeti kérdések iránt érdeklődő intelligens elemeket. Az estély, melyet folyó hó 9-én, vasárnap, a "Fekete Sas" nagytermében rendezett a Nyugat, tulajdonkép az A Jövendő szellemét, irányát és harcát lett volna hivatva igazolni s szinte az első próbája volt annak, hogy az új, liberális irodalmi irány, annak szelleme, intenciója, Hódmezővásárhely közönségének ízlésével találkozik-e ? Meg kell állapítanunk, hogy a közönség szivesen és szeretettel vett részt az estélyen, amely határozottan olyan nívójú is volt, aminőhöz a vidék közönsége nem lehetett szokva. Illusztris írók jöttek hozzánk, hogy demonstráljanak a modern haladás és kulturfejlődés érdekében s a közönség, mintha megértette volna, hogy ez az estély döntő fontosságú, hogy itt állást kell foglalni egy és más irányban, hogy arról van szó, hogy akar-e a hódmezővásárhelyi intelligencia az ő lelkiéletében kapcsolatot kötni a modern kulturélettel, - a közönség színe-java, mondhatni a társadalom elitje, résztvett az irodalmi estélyen és meleg szere tettel fogadta illusztris vendégeit. Hogy tömegek nem töltötték meg a a termet s hogy intelligenciánk számottevő tényezői közűl is többen hiányoztak, ennek oka a gyalázatos időjárás volt, amely már napokkal ezelőtt keletkezett s a vasárnapot meg hó és szélvihar tetőzte. A fényes erkölcsi sikert leszegezve, röviden beszámolunk az estről: A megnyitó beszédet Gonda József dr. mondotta. Rövid, de felettébb tartalmas, mélyen átgondolt s nagy lendűletű áttekintés volt ez, a modern kulturáról, amely nemcsak a versköltészet tekintetében jelentkezik, de az irodalom és művészet minden ágain kivűl merészen belejátszik a politika sorsába is s a nyugateurópai eszmék felvetésével elősegíteni törekszik a kulturállam kiépitését. Utána Fenyő Miksa, a Nyugat szerkesztője tartott egy nagyon mély, nagyon okos, nagyon átgondolt tanulmányt a modern lyráról. Uj világításba helyezte a kérdést, kifejtette, hogy micsoda hát tulajdonképpen az, ami a modern verselést nagygyá teszi, beszélt a modern költők új beállításairól, új színeiről, új hangjáról, differenciált érzésvilágáról s gazdag, szemléltető megvilágításában, gyönyörűen bontakozott ki az új magyar lyra jelentősége és súlya. Szemmel látható tetszéssel fogadta a sohasem hallott, új fejtegetéseket a közönség s nyilvánvaló volt, hogy Fenyő okos, tárgyilagos, szellemes érvelése, legalább is felkeltette a modern költészet megismerése után való vágyat, az azzal még sohasem foglalkozott egyének lelkében is. Őszinte és mély sikert ért el a Nyugat szerkesztője a meggondolt, érvekkel kapacitálható elemeket megnyerte s ezzel a kultura űgyének nagy szolgálatot tett. Szász Zoltán, természetesen az est hőse volt. A ritka szellemes, mindig új nyomokat kereső modern író, a Szépség és szerelem című előadása, a legnagyobb mértékben felcsigázta a közfigyelmet. A kényes témát meglepő ízléssel és művészettel kezelte. Gondosan űgyelvén arra, hogy sikamlósságokkal el ne rontsa a hatást. Szép, átgondolt, magasan járó volt fejtegetése. A szépséget nem mint fogalmat méltatta, de mint tulajdonságot boncolta és fejtegette, szinte bonctani aprólékossággal. A szerelemről való előadása volt a színesebb és frappánsabb, hol nagy, korszakos kérdéseket mozgatott. A társadalom hitét ostorozta, amely elszedi a nő jogait és oly szabályokat állít fel, amelyet ő maga
szeget meg a nővel, a leglehetetlenebb gazdasági pauperizmus útján belekényszerítvén őt a zűllésbe, az elbukásba. Diósy Nusi, a kevéssé disponált aradi primadonna énekszámai következtek. Mint régi kedvencét, most is tapsolta a közönség. Hogy az estély keretébe nem igen illettek a primadonnai pacsirtazengések, hogy sokkal mélyebb, komolyabb jelentősége volt az estnek, semhogy annak hangulatát, egy teljesen más irányú hangulattal kombinálni kellett volna, - ez igaz : de a rendezőségnek is igaza van, amely a közönség bizonyos rétegére tekintettel szeret számolni a könnyebb muzsával is. A művésznőt Keleti Lili kisérte, aki az utolsó percben "ugrott be" a kiséretbe s aki azért igazán finom, diszkrét, művészi játékkal parirozott. Simonka György néhány nagyon borús, a lelke mélyéből szakadt, fájdalmat izzó Ady-verset szavalt, mély, őszinte művészettel. Az örökszép, kűlönös, nagy dalok előadásába, öntudatos erővel vitte bele forró, poéta lelke viszontérzett tűzét s meleg, egyéni szavaló intelligenciája, Ady szellemének hű interpretálásával meleg sikert aratott. Az utolsó műsorszám Hatvany Lajosé volt, aki csattanós érvekkel, okos, intelligens előadásban bizonyítgatta a közönségnek, hogy micsoda hatalmas kulturszerepet tölt be a Nyugat. Szellemes, bátor és közvetlen mint író is, érdekes, kedves és szórakoztató mint előadó. Gazdag mondanivalójával, csípős elmésségével hivatottan űl mindenkor a felolvasó asztalhoz. A közönség sokáig tapsolta és lelkesen űnnepelte. A magas nívójú s igazán értékes est emléke sokáig fog élni a közönség lelkében. - k. - s.
Egy imaginarius arckép. Törzs Jenő. 1. Négy éve már, de emléke frissen él bennem ma is. A Thália Társaságban láttam először Törzs Jenőt. Ez a lelkes, csupa fiatalemberekből alakult szintársaság a modern irók szinpadi reprezentálására vállalkozott modern, nyugati szintechnikával. Ez akkor volt még, mikor a "Nyugat" is csak "Szerda" volt, sőt még az se. Egynéhány ember akart valamit csinálni, valami mást, mint amit akkor dolgoztak ... valami ujat ... De mit ? ... És akkor Magyarország legérdekesebb szinháza a Thália volt és akkor Magyarország legnagyobb drámai szinésze Törzs Jenő volt ... Pedig de kevesen ismerték akkor ! 2. Mint Rank doktort láttam először Ibsen "Nórá"-jában. Azóta már láttam Zacconi Rank-ját is. De milyen szűrkén, mennyire tulságos értelmességgel és naturalizmussal hatott rám Törzs alakítása után a Zacconi-Rank. Zacconi nagy realisztikus művészete csak megmarad, bámulatba ejt és gyors asszociációkra ösztönzi az intellektualitást. Ellenben Törzs az ő elegáns, a ki nem mondott
vívódásokat és magába rogyanó letöréseket virtuózosan sejtető boszorkányos játéka megbabonázott. Valami metafizikai uton megkerűlve az értelmet, sejteti meg az író sorközötti vallomásait. Az ő játékában nincsenek aláhuzások, hangsulyozások. Ő még a sorközöket sem emeli ki, csak sejteti, csak illúziókat ad, mint az író. - "Toute la nuance, pas la couleur" ! A parnasszusi iskola jelszavát láttam megvalósítva a szinpadon az ő technikájában. Nem naturálista vagy realista művész, mint Zacconi, hanem szeretném azt mondani, hogy - nem a Nemzeti Színház retorikusaival, hanem a realistákkal s kűlönösen Zacconival szemben - romantikus szinész volt. A szinjáték pernassienje. Csak köszönt, csak azt mondta: "Eljöttem" s én már tudtam, hogy ez a Rank doktor, jaj, nagyon sokat csókolt, sokszor szeretett és bűnösen ölelt. Vétkesen sokat adott és a szemeiből látom - a reminiscenciák árján megpihent, okosan, nyugodt csillanású szemeiből látom - hogy ugyanannyit kapott. A hangjának a titkos vibrálásából, a mozdulatainak kiszámított szögletességéből, a hangsulyozásának monotonságából eredő nyugtalanságból ismerem meg Rank doktort. Szinte mindegy, hogy mit mond. Milyen egészen más ez, mint a Zacconi pathologikus megjátszása. Nála ennek nyoma sincs. Nem tolakszik elő a betegségével. Csak a hangjában, csak a szemében, a mozdulataiban van valami kűlönös, sejtelmes, talán abnormis ... talán beteg ... Nem vonszolja magát naturálista görbedséggel. És mégis már az első felvonásban ott látom Rank doktor fején a Baudelaire Ámorját. Szépen rátelepszik az orvos koponyájára, egy szalmaszáron keresztűl szivja belőle a velőt s mint a szappanbuborékot, a levegőbe fujja tréfás, felfúvott arccal. S míg Rank Nórával semmi dolgokról beszél, a doktor vállán ide-oda billeg a csontváz koponya s panaszosan suttog a játékos Ámorhoz: "Ce jeu féroce et ridicule Quand doit-il finir ? Car ce que ta bouche cruelle Éparpille en l'air Monstre assasin, c'est ma cervelle Mon sang, et ma chair !" (Baudelaire : "Amor et le craue"). S én semmit se hallok az egész játékból, csak ezt a suttogást. Mintha meglennék babonázva. A szinpadon valami csoda történt. Rank doktor beszél Nórához semmi dolgokról s én fátyolos szemmel, de élesen látok egy csontvázkoponyát, melyen Ámor trónol, fújva a levegőbe az életet, a Rank doktor életét, aki épp most búcsúzik. Meggyújtja a szivarját, körűlnéz még egyszer - és mindenki tudja, hogy most látja utóljára. Csak annyit mond, hogy : "Jó éjszakát" - és mindenki tudja, hogy most Rank doktor elmegy meghalni. Istenem ! Soh'sem fogom elfelejteni ! Tudok-e majd én így búcsúzni, ha egyszer majd nekem is el kell mennem meghalni ?! Ilyennek, ilyen nagynak láttam Törzsöt a D'Annunzio ;,Cittá morte" jében is. A modern, nagy színésznek nem a szavakban, hanem a szavak közé kell játszani az író sorközötti vallomásait. 3.
1-2 év után újra láttam Törzsöt a Magyar Szinházban. A "Sas fiók"-ot adták. Ha az embert a kedvese faképnél hagyja, csinál valami bolondot, de ha egy rajongott színészben csalódik, rendszerint okosat csinál : kiábrándul. A színpadról pokoli kiabálások csattogtak le. Mondjuk, hogy nagyszerű kiabálások. "Megrendítő naturalizmus." A Sasfiók sír és kiabál és dűhöng, mert letörtek a szárnyai. Búcsúzik. Elmegy meghalni. Ezért volt a kiabálás. A közönség nagyszerűen meg volt hatva. De nekem fájdalmasan húzódott mosolyra az ajkam, mert a Rank doktor búcsúzására gondoltam. Azután megnéztem újra, meg újra, más és más szerepekben. Most utóljára a "Sárga liliom"-ban láttam. Nem az, aki volt. Jó színész, kitűnő színész. De hol van a nagysága ! Szeretném látni megint a "Nórá"-ban. Hátha ... ki tudja ?... hátha ... Irta: Gyöngyösi Nándor.
Gőzösről az Alföld. Magas, fátlan sikokról Nyargaltak le az Alföld Mély, szomoru völgyébe. (Fut a gőzös az éjbe) Világok és jövendők Néznek ki a vonatból S alacsony tanyaházak Óvakodva vigyáznak. Tatárba bevonultak Törökkel megbékűltek, De a multjukat állják S a fákat is utálják. Se viráguk, se fájuk, Se némettel békéjűk, Se kedvűk ujjá lenni . Álmuk a : zsiros semmi ! Hajh Alföldre benyargalt Szűk, vén fejű magyar nép, Beh elmultak a multak S lovaid kisántultak. Csalva, csalódva, csalván
Kopár, régi sikodnak Valál emlékezője S lovad rossz nyergelője. Nincs is e nagy világon Szánandóbb nép náladnál. Köd fölötted és köd lent, Ősi nép vagy és jött-ment. Kisirunk a gőzösből Sok nehéz, könnyes jóslást, Sorsodról Alföld népe. (Fut a gőzős az éjbe.) Ady Endre.
IRODALOM.
A HomáIyból. Komjáthy Jenő könyve. özv. Komjáthy Jenőné kiadása. Holta után !.. Nos igen, most dicsőíti már az erejét és tehetségét felismert "hálás utókor" ; most szárnyaló ódákat, mélyen járó, őt az egekig magasztaló kritikákat követnek el verseiről, amelyeket a 80-as, 90-es évek irodalmi bárdjai kegyetlen önzéssel és durva féltékenységgel pogonyítottak laposra. De hiszen a bölcselkedő, mély gondolatokkal telt, elvont stylusban iró költőt nem is érthette meg kora; a kűlön lelki világot élő költő, nem omlott le a tömeg lábaihoz s a saját kűlön lelkét, saját kűlön gondolatait reprezentálva, egyénisége inkább a modern kor lázas, forró, radikális eszmekörébe folyt, érvényesűlni csak itt tudván. Az elmult évtizedek irodalmában és kritikájában talán Rákosi Jenő volt az egyedűli ponderáló kapacitás, aki teljes mértékben tudta méltányolni a Komjáthy Jenő akkori grandiózus irodalmi megnyilatkozásait s aki megértvén az ő nagy lelki vívódásait, látta, érezte, hirdette és megírta róla, hogy szelleme a Göthe szellemével rokon, hogy írása egy szenvedélyes, féktelen nagy birkózás, egy megrendítő mérkőzés, a világfentartó, titokzatos hatalmak konzervativ tanaival szemben, hogy a vulkánok lobogásával lángol, az oceán fenségével tárul elénk s a menybolt csodájával borul reánk. Az ő kűlönös, nagy költészete messze meghaladta korát stylusban is, tartalomban is s mélyen forró szociális gondolatai még csak most kezdenek dűbörögni modern poéták új szociális keretek között termett radikális meggyőződéseiben, soraiban és alkotásaiban. Komjáthy Jenő messze előljárt, nem is érthették ; már akkor forradalmiak voltak az érzései és meglátásai, már akkor tűzben pompázott az egész költészete, amidőn körötte, irodalomban, művészetben, politikában,
társadalmi és gazdasági szociológiában csak petyhűdtek, fáradtak, kiéltek esetlenkedtek s bitorolták az érvényesűlés fórumait. Ő már akkor menydörgött, midőn még a környezete suttogni is alig mert, ő már akkor látta a jövő nagy harcának gigászi voltát, midőn selypes kis irodalmi szajkók mekegtek még csak a magyar parnasszuson. Ám habár tudták is finom distingciójú, gondolatgazdag intellektuélek akkor is, az ő korában, hogy mennyire intellektuális zseni, mily ragyogó űstökösfény, mennyire a fényt és erőt önmagából kiizzó bolygótűz a Komjáthy lelke és szelleme, az ő misztikus ereje és lénye körűl lengő ködfátyol csak most, a modern eszmék előtérbe tolódásának, az elme civilizálódásának, a műveltség általánosabbá válásának, a világkormányzó új, mély, forradalmi akciók evolucióinak mai korszakában kezd meglebbenni, ma kezdik már őt, az ő szellemét, irányát, eszméit megérteni és azok felett gondolkozva, azokat élvezni, ma látjuk és konstatáljuk azt az igazi, meseszerű magasabbrendűséget, mely a Komjáthy feje fölött már akkor is ott trónolt, midőn a századvégi kulturálatlanság és irodalmi barbárság, őt is, nagy, erős, intellektuális társával Reviczky G yulával és másokkal egyűtt, forradalmi evolucióiért kiátkozta s az érvényesűlés, a megértés, az irodalmi elismerés piedesztáljáról lelkiismeretlenűl letaszította. Évtizedekkel ezelőtt a Komjáthy Jenő lyrájának gerince volt már a - filozófia. E nagy metamorfózis martyr-ápostoli hírnöke volt ő, ki vérszegény, bágyadt literátorok színtelen kórusában már leszállott az emberi lélek mélységeibe, kötött versformákban, az emberi társadalom egyetemét érintő, komor és fenséges szociális fényű gondolatokat izzott ki s akihez színben, erőben, súlyban és a mélyenjárásban csak Vajda János volt fogható. Forró lelkű, lázas dalosa a szerelemnek, nagy meleg érzések szenvedélyes viharja szántogat a költészetében, ám noha, egyetlen gondolatában sem tudja magát odadobni a kéjt adó szenvedélyek mámorának, lázas lelke gyönyörűségét lépten-nyomon megkeseríti a szomorú, fájdalmas emberi sors ... a halál, az enyészet bús gondolata, a tragikus végpillanatokra való megsemmisítő ráemlékezés. Nincs tiszta űdv a véggyönyörben ! Mi hevített, nem tiszta láng. Belátom bútól összetörten : Bűn volt ölelnem földi lányt ! Halált leheltem ajkaikról S most az enyészet sírni hajt ... De gyásztörvénye meg nem indul Nem érti a könnyet, sóhajt ... Sohasem boldog, a kedvese karjai között is a kétség mardossa, gyötri: Mi zúg e forró sóhajokban ? Mitől zihál e szép kebel ? Miért remegsz édes, karomban? Ne félj, sohase hagylak el. Mitől sötétűl lelked arca ? Mitől remeg e lázas ajk ?
Oh hogy a báj, a szív kudarca Sa gyönyör az, mi bűnbe hajt ? A mélyen járó filozóf elméje a temetőt kutatja : Igen, a temető a végtelenség. Ezer Cherubin lebben rajta át ; Más nem merné zavarni méla csendjét Az éjkirály itt tartja udvarát. Elmondjam a kisértetek regéjét ... -------------Beszéljek az első kisértetekről, Melyek lehelnek, sírnak, zengenek ? Láttukra gyáva szív borzadva rendűl A kisszívű elsáppad és remeg. Kisértet, a - rossz lelkiismeretetek, Szellemvalót lát bennök az igaz ... Fekete gyávaság jöttűkre retteg, A szenvedő nemeshez égvigasz! ... És azért mindig álmodik és álmokat sző : A durva harc árjába dobva Alattam vér és testhomok, Lökdösnek engem jobbra-balra A szivtelen, vad harcosok. Szilaj űvöltés, vészkiáltás Viszhangja kél az ormokon ; De mozdulatlan, mély szemekkel, Én egy nagy álmot álmodom. Komjáthy költészetét citátumokkal azonban igazán meddő dolog volna ismertetni. Érzései annyira szétágazók, stylusa, költői színei annyira pazarok és változatosak, hangulatai oly mélyek, oly közvetlenűl hatásosak és frissen ter meltek, filozófiája annyira fenséges és magasan járó, hogy azt innen-onnan kikapkodott költeménysorokkal jellemezni lehetetlenség. Komjáthy könyvét olvasni kell. Es olvasás közben, amidőn e borongó, nagy lélek fájdalmas könnyeit színről-színre maga előtt látja lelkűnk kifinomodni, kristályosodni, amidőn az ő lelkét tépő, maró vádak kétségek álmok és problémák belénk markolnak, gondolatokba űznek, megráznak, porba sujtanak, hogy ismét az aetherbe emeljenek, amidőn érezzűk azt a tiszta hitet, mely az ő vérében izzott, akart, szeretett, átkozódott és imádkozott, akkor kibontakozik előttűnk az ő sajátos tehetsége a maga titáni méreteiben. A hazafi, a férfi, a férj, a barát, a szerető, az író, a bölcsész, a világpolgár, a magok igazi gondolataikkal, eszméikkel, problémáikkal megtalálják Komjáthy költészetében a magok igazi hangát s minél inkább alakulnak át a művészet és irodalom konturjai filozófikus meglátásokká, az egyéni lélekből fakadt impressziók verisztikus visszaadásává, - az idővel, a
tömegintelligencia emelkedésével mindinkább és inkább fog emelkedni Komjáthy dicsősége, költői súlya és értéke is. - Szerelmi költeményei Eloa címmel kűlön fűzetben is megjelentek. Tűzes, lobogó hangú, diadalmas énekek, csapongó, szilaj szenvedélyek exaltációi. Eloa vágylak, csókjaid inni És szívni a szellemi kéjt. Eloa vágylak, láng gyönyörökkel Oltani szomjam, inni a fényt ! Eloa hiszlek, hinni te benned Szemlélni a menyet, az Istent. Eloa hiszlek, oh tűneményes ... Téged ölelve, öleltem a - mindent! A könyv, mely a költő irodalmi munkásságának majdnem teljes gyűjteménye, 5 koronáért kapható a könyvkereskedésekben. De megrendelhető özv. Komjáthy Jenőné áll. polgári lányiskolai igazgatónál is Komáromban. Gonda József dr.
Könnyek között. Versek. Irta : Marjay Géza. Egy finom lelkű, sokat olvasó, csendes kis papi szobájában ábrándozó református lelkész él itt közöttűnk néhány hó óta : Marjay Géza. Ez a fiatal lelkészember meleg érdeklődéssel kísér minden irodalmi evoluciót, szereti a szépet, lelkesedik a poézisért s keresgélvén a 1elkében, költői hurokat talál s a néma, szomorú kis papi szobában elkezdi zengetni a lelke húrjait, de csak úgy halkan, nagyon lágyan, fájdalmas keserűséggel, alig is ért hető magamegtagadással, lemondással, de azért sok harmoniával és lyrai melegséggel. Nem ingerlik nagy exaltációk, ideglobogások, nem űzi a mámor, nem fojtogatja gyilkos érzéki tűz, nem szikráznak ereiben nyers szenvedélytűzek, nincsenek szinei, nincs fantáziája, nem új és nem intellektuális, Marjay csak énekel, apró, szubjektiv érzelmeit, mindennapi meglátásait csengő, formás, előírásos sorokba szedi s a poétika szabályai szerint ritmusokba szedett hangulatait meleg közvetlenséggel, tisztán tárja elébűnk. Nem modern poéta, nem is akarnak az ő versei modernek lenni ; nem az a temperamentuma, nem azok a hangulatai, nem a vészes, fekete felhőözönbe szárnyal, itt zengeti a mindennapi élet szomorú csöndjében lantját, az önmaga gyönyörűségére, költői ihlete kielégítésére. Lyrikus, a Farkas Imre-féle halk, szerelmi impressziók s a Szabolcska-féle lágy, meleg, ideális érzések szelid lelkű rezonánsa ; szomorú és panaszkodó, mint a kinek a lelke az élet durva valóságával nem képes megbarátkozni s fájdalmát nem kitörő zivatarban, de bús, rezignált lemondásban, szomorú megadásban fejezi ki. Leányoknak ajánlja könyvét. Bizonyára azért, mert minden verse fehér és kristályosan tiszta. Leányok
kezébe való könyv. Minden poemája egy kis álom, egy szép, szívből fakadó hangulat, egy temperamentumából folyó önvallomás. Ifjuság, szerelem, édes anyánkra való emlékezés, hazafias melódiák . . e témák körűl forognak a kűlönben nagyon szépen megírott versek, egy nemesen érző, költői szférákban járó, a költői szépre, az ideális hangulatokra reagáló fiatal lélek meleg gondolatai. Nem áll az ereje és alkotó tehetsége zenithjén, Marjay Géza sokat fog fejlődni még s fejlődése során bizonyára szárnyat és erőt kap a tehetsége ; megizmosodik és tartalmas lesz az impressziója s a mi még méla zengés, halk, lágy tavaszi szellő, az idővel kifórrott lyrája zenithjén még lehet diadalmas szenvedély, merész akarás, változatos szinjáték, sőt kifórrott nyár is ... Leányok, jó helyre címezte Marjay Géza az ő könyvét : ábrándos szívetekhez és romantikus hangulataitokhoz kűldi. Kevesen vannak már ilyenek a poeták közűl. Meg kell becsűlni hát manapság a jóravaló, jó magaviseletű, erényes és istenes fiatalembereket, mert az exaltált, forró, nagy tűzes szerelmi lázak tajtékos forgatagában olyan kevés már a - fehér, a tiszta és illedelmesen tiszteletet tudó ... A Marjay Géza könyve 2 koronáért a könyvkereskedőknél kapható, de megrendelhető a szerzőnél közvetlenűl. dr. gonda. józsef
Kóborlások. (Gál Béla, Havas Sándor, Karda Sándor, Sas László, Darvas Simon). A könyvpiac legújabb cikkei közt megragadja figyelműnket az a könyv, a melyet öt fiatal publicista-iró írt. Közös cim alatt adják elénk műveik legjavát, erejűk leg szebb, legfiatalosabb építéseit. Nagy és őszinte örömmel tölt el bennűnket e könyv megjelenése, mely bizonyítja azt, amit már úgy is régen elregisztráltunk, hogy erő és talentum nem forgácsolódik szét azért, mert a nyárspolgári társadalom sok apró, elrejtőzött és hivalkodó lekicsinylései közt nem akar mutatkozni ; odaűl valamelyik homályos ablakú kávéház egy zugába, innen indulnak ki az ő kóborlásai és a sok színt, kulturát, az élet horizontjáról lekapott vázlatokat, kultura-humort és elmélkedéseket odahordják a fehér papirszeletekre. Meglátásaikban, gondolkodásukban a művelt és szociális városi ember silhouetteje tűnik elő. Gál Béla és Havas Sándor lirikusok. Gál elnézi az embereket és nagy lélekmegnyugvások töltik el, mert hite, hogy nincsenek lényegek sehol, semmiben sem, mert ez is analizálódik, mint minden ; kis boldogságok elérésére törekszűnk, amelyek útjában azonban néha mégis megáll tétován a poéta, mert megállítják kérdések és keresései az oknak. És Gál a poéta maga elé bámul, amikor magányosan és önmagában van, kóborlásaiban egy pillanatra megáll, amikor ránehezedik a nagy kérdés : Minek ? Kinek ? "És fut a toll és fogy a tinta ... Fekete sorok sötét árka
Átszalad a sötét papiron ... Minek ? ... Kinek ? ... - - - - - - - - - -- - - - A szemem álmos, Az agyam kábult, A szivem lűktet. Én már aludni nem tudok. Belém lopództak nagy kétségek. --------------S a bőrkarosszék sírva, ríva Valami furcsát nyöszörög. Minek ? kinek ? Az életmegállások kábultságait felrázzák megható, itenziv életbiztatások (Halottak taván), de ezek magukon viselik annak a bélyegét, hogy életösztönéből nőttek ki, mely nem képes felejtetni velűnk a halálnak azt az édes, rezignált, misztikus vonzóerejét, mely Gál költészetéből kirajzolódik. Havas Sándor versei bár többé kevésbbé sikerűltek, nem annyira egyéniek, inkább reflexiók ; az egész inkább intuitiv, mint személyes lira. Korda Sándor és Sas László elbeszélők. Sas László erőteljes irásaiban exotikus színezetű. Vehemens erotikumok, amelybe kűlönösképen gyermekes naivságok huzódnak meg. Kűlönös és idegingerlő, midőn elgondolásainak Noé-kori egyszerűségébe, mohóságának erőteljes lűktetésével, e társadalmi szokásaiban beteg kor minden komplikáltságát beleviszi a maga modernizmusával. Finita la Comedia című novellája, amely valóságban chet d'ouvre, primitiv koncepciójában is megrázó mondatokkal nehezedik ránk, tragédiái öröktől fogva megvannak és a levegőben élnek. Korda Sándor novellái már csendesebbek, világos szoba melegségéből a havasi télbe kibámulások s van benne valami egy kórház szublimátos levegőjéből. Képes egyik novellájában (Otthon voltam) csak annyit mondani, hogy azt álmodtam, otthon voltam, apám, anyám jól van, aztán eljöttem otthonról - s ekkor a pincér felráz, hogy ne aludjak annyit, hanem menjek haza. Fiatalos szomorúságokban csak magát látja és egy ember, aki hiszi, hogy "máskép is lesz még". A könyv őszinte tehetsége Korda ép úgy, mint Gál. Van köztűk valami asszociáció, pozitiv szomorúságokban. De Gál változatosabb. Szomorú lirájába néha a meleg tónusok között Mefisztó gúnyos mosolyával van találkozásunk, amely fölötte fájdalmas. És végigéli Dantét: Nessum maggior dolore, che ricordasi del tempo felice nella miseria. Nincs nagyobb bánat, mint boldog időre emlékezni, nyomorúságban. Darvas Simon két értekezést ad a Kóborlásokban, okosan gondolkodó emberre vall, mint ujságcikk lehet kiváló, de irodalmi értéke kevés. Kedves jelenség, hogy egy asztal emberei közös címen adatják ki könyvűket és egyűtt, bepillantást nyujt egy budapesti törzsasztal biológiájába. A könyv Balla I. kíadásában jelent meg ; 3 korona az ára.
Ujabb magyar költők A Nyugat kiadásában most megjelent "Ujabb magyar költők" című lyrai anthologia kétségtelenűl egyike a legértékesebb új magyar könyveknek. Világos, tiszta képet ád a mai magasra fejlődött magyar költészetről, felettébb alkalmas lesz arra, hogy megdöntse a modern költészetről hiresztelt tévtanokat és egészen természetesen felettébb hasznos lesz mindenkire, aki érdeklődik a magyar irodalom iránt. Húsz év lyrai terméséből összeválogatott a kötet, a melyben mintegy ötven poéta egész sereg költeménnyel szerepel, a melyek a költők egyéniségére legjellemzőbbek, mert éles fényt vetnek azok egyénenként elkűlönöződő világfölfogására, témakörére és technikájára. Az anthologiához Elek Artur írt gyűnyörűségkeltően nemesen szóló perspektivából elgondolt előszót és a költemények rengeteg feladatot jelentő összeválogatását is ő végezte minden elismerést megérdemlő módon. A vaskos kötetben benn van az anthologiában szereplő költők vázlatos életrajza is. A diszkrét ízlésű címlapot Falus Elek festőművész tervozte. Dicséretreméltó feladatot végzett a Nyugat, hogy lehetővé tette az anthologia megjelenését, mely az utóbbi húsz év lyrai költészetének gazdag tárháza. Az anthologia ára díszes kötésben 3.- kor. Kapható minden könyvkereskedésben és a Nyugat könyvkiadó részvénytársaságnál (Budapest, V., Mérleg-utca 9.). K űlföldi tűzoltóságokról. Papp Ferenc, Szeged város tűz oltófőparancsnoka írt e cim alatt, saját költségén tett tanulmányutja alapján, egy igazán komoly és mély tanulmányt. Aki Magyarországon, pláne mint köztisztviselő, ilyen áldozatokra hajlandó, a ki a mi elmaradt, falusias gondolkozású népűnk, társadalmunk és közigazgatási viszonyaink között is a saját költségén, hivatásának akarván áldozni, ily lépésre képes : az egész ember, abban még van hit, erő, nemes buzgóság és szinte érthetetlen ambició. Papp Ferenc e rajongók közűl való lehet, ki annyira szereti pályáját, oly forró hittel ragaszkodik nemesen átérzett hivatásához, hogy anyagi és fizikai áldozatoktól vissza nem riadva, megtesz egy költséges utat, összegyűjt eladdig a magyar szakkönyvekben ismeretlen adatokat s azokat könyvbe foglalja, megirja okosan, szépen, hogy hivatásának szolgálatot tegyen. Derék és szép dolog. Erre a férfira, erre a tisztviselőjére legyen bűszke Szeged város. A tanulmanyt nem akarom kritizálni, mert az nem arra va1ó. Papp Ferenc Budapesten elkezdette a tűzrendészeti berendezések tanulmányozását s végigjárta Európa összes nagy városait. Szinte kivétel nélkűl. Volt Párisban, Berlinben, Frankfurtban, Brémában, Hamburgban, Lipcsében, Bécsben s e városok modern tűzrendészeti intézményeit tiszta és teljes fotográfiákban, okos és világos leirásokban bemutatja. Könyve merő adat és statisztika. A szakértő szemével keresi ki a lényeget s bár nem rekriminál a magyar városok elmaradottsága miatt, megérezzűk, hogy ez a lelkes szakember, ez a modern tűzoltó, azért ír, azért lelkesedik a kűlföld tökéletes tűzrendészeti intézményeiért, hogy vonjuk le mi is a következményeket. Hasznos és komoly könyv, rendelje meg a ki érdeklődik a kérdés iránt, mert hasonlóan értékes munka e szak irodalom terén még nem jelent meg. Ára 2 korona. Megrendelhető Szegeden, a szerzőnél. Irta: Celta.
A szerkesztő űzenetei. Több versiró. Magánlevelek irására nem vállalkozunk. A jó verset ezer örömmel közöljűk, a rosszakról pedig igazán nem érdemes kritikát sem irni. Egyébként a bekűldött összes verseket kiadtuk alanyi költő munkatársunknak, aki a következő számra igéri a részletes kritikát. K. Mátyás. Szinpadi hatás titkai. Sajnálatunkra, csak a következő számba hozhatjuk. Nagyon szép dolog, komoly, értékes.
SZINHÁZ.
Nagy Endre : A zseni. Tragikomédia 3 felvonásban. Szinrekerűlt a Vigszinházban. I. A zseni, - és most önök már mosolyognak, ugy-e bár, mert a zseni szót csúnyául kompromittálták vicclapok és gyáva emberek. Zarathusrából mókás komédiást csináltak azok, akik féltek mások nagyságától. A zseni ma egy hóbortos, kedves kölyköt jelent, a ki mélyen alattunk áll, mert hiszen ő az, a ki ír, beszél, fest, vagy tudomisén mit csinál és mi szórakozunk rajta. Valóban, igy a leg egyszerűbb letárgyalni azt, aki magára foghatná, hogy felettűnk áll. De mi történik azokkal, a kik nem akarják magukra fogni ezt ; a kik egyszerű embernek érzik magukat ? Erre ád választ Nagy Endre. Azaz, dehogy is akar ő akármire is választ adni. Csak egy szindarabot írt, amit előadnak a Vigszinházban és a mihez el fognak menni "szórakozni". Hogy a szinlapon az áll : tragikomédia, ez ne ejtse önöket zavarba, ez csak annyit jelent, hogy Nagy Endre az egy furcsa ember és hogy a darabban lesznek mulatságos és szomorú részek is. Tessék besétálni, nyomban kezdik. II. Most itt következnék a darab tartalma, melyet önök a napilapokból úgy is ismernek, de a melyik mind nem ér semmit, mert ha tájékozódni akarnak egy kissé is, el kell a darabot olvasni, melynek minden mondata egy aranymondás, egy életfelfogás, egy világkép. De nem is szűkséges, hiszen a darab nem a tartalmáért íródott, hanem sok-sok elmondandóért, amit véletlenűl hallunk meg beszédközben, koldusok közt, vagy palotacsarnokokban. III. Ez a kedves, szomorú ember tovább ment egy szomorú nővel. Furcsa, gyenge akaraterejű ember, a ki szereted a nyugalmak örök harmóniáját és csendes mártyromságokra szűlettél, a kivel néha találkozunk, de észre sem vesszűk a tűlekedő, szószátyár, hetvenkedő, önzők miatt : hol találkoztál te Nagy Endrével ?
Azt hiszem : sejtem. IV. És Nagy Endre ? A főpróbán ott űlt a nézők között, csendesen, szerényen. Máskor nem nézheti meg a darabot, mert kabaretje van az Andrássy-úton és ő a konférancier. Innen ismerjűk őt, a szegletesfejű, komoly, tréfás embert. Az ő kabaret-tipusa teljesen új, eredeti. A párisi kabarék kis orfeumokat jelentenek, Nagy Endréé irodalmat, ahol találkozót adnak egymásnak tehetséges írók, muzsikusok és szinészek. Intim, kedves hely, mert a publikum is ilyenfajta emberekből telik. El-el csevegnek a napi kultureseményekről és Nagy Endre a direktor, a konférancier, csendes humorával, jobban mondva szatirájával mcgkritizálja őket. És itt kezdtűk megismerni Nagy Endrét, az ő rezignált mondataiból megérezni azt a sok-sok mögötte lévőt, amit nem kell megmondani. Kűlönben Nagy Endrét ott láttuk szociális mozzanatoknál, ismerjűk mint írót már régen és hiszen szinész is volna - csakhogy nem szinészkedik és azzal érdekes, hogy őszinte. Mennél őszintébb, annál érdekesebb. V. És miért van ez így ? Ha Nagy Endre olyan nagy író, hát miért találkozunk vele olyan ritkán. És ha szociális kezdeményezések fűződnek a nevéhez miért nem kűrtölik mindenűtt ? És ha gondolatai vannak, miért monopolizálja magának, az a kis kör, a kabaret publikum. Nagy Endre világéletében szelid, kedves ember volt, sohasem tűlekedett és nem szorított magának ököllel helyet a Pantheonon. Közlékeny emberi ember volt, talán kevésbbé gyarló mint más, több kulturával. Ha lett volna reklámérzéke, tolakodási kedve, többre juthatott volna. És most, hogy mégis megszólalt a Vigszinház deszkáin, nem az jut eszűnkbe, hogy ez az ember a tantiémekért írta darabját. Várt, várt a darabja, tűrelmesen mig Molnár Ferenc és Bródy Sándor után helyet kapott. Talán ez is csak véletlen ? VI. És finálénak azt, a mivel számolnia kell az írónak : a publikumot. A publikum szórakozott, élvezett ; lehet, hogy a fele sem tudott belátni lelki-akciókba, de a lendűletes kompozició, a brilliáns megcsinálás és a hangulatos beállítás nem maradhatott senkire hatás nélkűl. Ezekből a szempontokból is konstatálnunk kell, hogy Nagy Endre, hasonló zsánerű írótársait messze hagyta maga mögött. Keleti Armand
Pásztor János és Rudnay Gyula kiállítása. Budapest, 1911 ápril 10.
A Párisi Áruház Lotz-terme sötét volt s a hatalmas, cifrafaragásu falak belevesztek a sötétbe. Rudnay beszélt. Egypár szót mondott csak nekem, fél mondatokat, de terhesek voltak szavai hangulatok emlékétől. És most ime, itt vannak előttűnk, vászonra vannak téve, úgy, ahogyan ő akarta, látta és érezte. Mi megállunk csodálkozva : hiszen ezeket mi is ismerjűk, rájuk ösmerűnk ; eszűnkbe jutnak ködös délelőttök, tompa délutánok ... és emlékek is, felhők, villanások, lapos mezők, sötét vizek és az a derék öregember, a vásárhelyi számadógulyás. Egy olajkép fekete rámában. Halász. Matt foltok futnak messzire, de leszállt a köd és az öreg halász a csónakban gubbaszkodik. - Ezt nagyon szeretem, - mondja Rudnay. - Kűlönakasztottam ide. Nagyon lelkemhez nőtt. Innen indul a jövőm. Egy kis aquarelt nézek. Szélben. A finom kezelés csalódásba ejti az embert. Azt hinni, pasztell. A korona és az ég egy tónusba fut és a szélben minden imbolyog, bizonytalan. És sok más kép. Vastag, kúszó felhők, embertömegek, tintából kiemelkedő csoportmegmozdulások, vágtató lovak, homályos konturmaradványai e betyárromantikának, esti hangulatok, hazatérések, nyári viharok, lomha fák, távoli porfelhők. És vannak köztűk lapok, nem rámába való képek, nem is képek csak hangulatok. Nem arravalók, hogy falon lógjanak, hanem hogy előszedjűk őket néhanapján emlékes csecsebecsék és megsárgult írások közűl. Menjűnk tovább. Magányos fák, képek, amiken nincs más, mint nagy darab egek . . . Mint egy bibliai alak áll a mezőben a juhász, sötétségbe burkolódzik minden és mégis megremegnek a konturok a fénymegvillanásokban. A saroknál vagyunk. Emlékezés Hollósy Simonra. "Ezt a képet magamnak festettem, mondja Rudnay. Nem is értik meg. Továbbmennek mellette." Gyűmölcsös fákon keresztűltűzel a nap és fölragyog a föld. Mosolygó piros almák integetnek sötét lombok közűl. Emlékezések a multból. És még egypár kép : alkonyatos aquarelfoltok, szélesen elnyúlnak és erősödik bennűk a sötét, a sötét, mely alaptónusa, Rudnay meglátásainak. Sötét foltok felvillanásokkal, keresések : tömegek és mozgások között és néha űveges, merev nézések, távolbanyúló szűrkeség. Egy intelligensebb, differenciáltabb látás, a szűrkeség művészete Rudnay Gyuláé. És érdekes, hogy mint helyezi bele szűrke tömegeibe a magyaros tarkaságot, vibrálást, a stilizált szaladó vonalakat. Pásztor János lelki rokona. Szobrainak vonalai szintén nagy egységből szakadnak ki és igazi magyaros motivumok az övéi is Libbenés, Kutnál, Fiatal lány, Bucsuzkodás, Szántó ember, Szénhordó, mindannyi sokatjelentő, erős dolgok. Az arcokon pszikhologia, a testekben, mozdulat és sok elmondás alakjaikban. Biztos tudás, motivumokban és felfogásban magyaros és mindenűtt erő. A szobrokra nézve kedvező a világítás és az izléses elrendezés emeli e hatást. A Pásztor szobrain kűlönöskép meglátszik a levegő, a táj, a nép, ahol azokat teremtette, ahol azoknak konturjai a lelkében kialakultak. Az ősi humus, a telivér alföldi szín, hangulat, a mely merész vonalú, csinos, erőtől gazdag parasztjairól leárad, szinte hangosan kiált Hódmezővásárhely után, ahol azokat művészlelkével meglátta és megérezte. Az alföld buja erőteljes színei élnek a Pásztor alakjain s éppen az teszi kűlönösen harmonikussá ezt a kiállitást, hogy a
Rudnay képei szintén ezektől a mély, komor alföldi hangulatokból fakadók. Azokat a fekete, égremeredő sötét fákat, azt a beborult, villámoktól áthasított eget ott látta Rudnay a Tisza fűzese fölött ... Igy egyűtt a két művész hangulatai, nagy tónusai, komor meglátásai pompásan rezonálnak ... Most felgyultak a csillárok és a ragyogó megvilágításban úsztak a képek, szobrok, melyeknek nagy részét már meg is vették és amelyeket általános elismerés fogadott. Most átköltöznek a Könyves Kálmán műkereskedés szalonjába, ahol még egy honapig nyitva lesz a tárlat. Keleti Ármánd
