AGROHÍD HÍDEMBER. Fejezetek az Agrohíd Ipari Kft. történetéből és az alapító, Gonda Sándor életéből. Visszaemlékezések és interjúk

AGROHÍD – HÍDEMBER Fejezetek az Agrohíd Ipari Kft. történetéből és az alapító, Gonda Sándor életéből Visszaemlékezések és interjúk

Lejegyezte és az interjúkat készítette: Kriskó János

„Tovább kell mennünk, akár akarjuk, akár nem, és mindig magunk elé, nem pedig a múltba kell tekintenünk.” (Jerome K. Jerome)

AGROHÍD – HÍDEMBER Visszaemlékezések és interjúk

Copyright: Gonda Sándor, Kriskó János Minden jog fenntartva

Gonda Sándor portréját Burkus József festőművész készítette Grafikai tervezés és tördelés: Péter Lajos Nyomdai munkák: Print 2000 Nyomda Kft., Kecskemét Felelős vezető: Szakálas Tibor Felelős kiadó: Gonda Sándor Kiadja az AGROHÍD Ipari Kft. 2015

ISBN 978-963-12-3119-9

TARTALOMJEGYZÉK

1. ELŐSZÓ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

4

2. ELSŐ FEJEZET Az Agrohíd Ipari Kft. létrejötte és fejlődése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

5

3. MÁSODIK FEJEZET Epizódok Gonda Sándor életéből . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 82 4. HARMADIK FEJEZET A barátok visszaemlékezései . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 111 5. NEGYEDIK FEJEZET A képzőművészet, a zene és a bor Gonda Sándor életében . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 145 6. A SZÁLAKAT EL KELL VARRNOM . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 169 7. KÉPOLDALAK 7.1 Takács-tanya Mezőtúr . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 172 7.2 Ideröppent . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 173 7.3 Schorndorfi plakát . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 174 7.4 Schorndorfi kiállítás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 175 7.5 Lóránt János Demeter . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 176 7.6 Bor . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 177 7.7 Eric Clapton-koncert . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 178 7.8 Zene . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 179 8. MELLÉKLETEK 8.1 Frank Wedekind . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 180 8.2 Uwe Eisenmann (Deutsche Sprache) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 182 8.3 BUDAPESTER ZEITUNG (Deutsche Sprache) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 184 8.4 BUDAPESTER ZEITUNG . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 189 8.5 Agrohíd Ipari Kft. főbb adatai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 193

ELŐSZÓ Lassan 10 éve már, hogy megismertem egy különleges életsorsú férfit, a kétlaki életet élő, mezőtúri-kecskeméti Gonda Sándort. Kezdetben csak annyit tudtam róla, hogy Mezőtúron vezet vállalkozást, és hogy valójában kollégák vagyunk, hiszen életének egy szakaszában a Mezőtúri Főiskola docenseként dolgozott, s én magam is tanítok. Első találkozásaink közös képzőművészeti érdeklődésünk jegyében szerveződtek. Gonda Sándor a feleségével létrehozta az Ágo-Art Galériát, amelynek Gonda-Szántó Ágota lett a tulajdonosa és vezetője. Ágota felkért egy jelentős kortárs művészcsoport közös kecskeméti tárlatán való közreműködésre, később önálló tárlatok megnyitására is, Kecskeméten és Mezőtúron egyaránt. A rendszeres találkozások során Gonda Sándorral való ismeretségünk lassan barátsággá mélyült, különösen, hogy találtunk több olyan területet a képzőművészeten túl is, amely mindkettőnket őszintén érdekelt. Borkedvelők és zeneimádók vagyunk mindketten, és a filmek iránti lelkesedés is közös bennünk. Lapigazgatóként gondoztam egy igényes kecskeméti városmagazint 2006–2007-ben. Gonda Sándorban korrekt üzletfélre és önzetlen támogatóra találtam. Televíziós újságíróként közreműködésemet kérte egy, a vállalkozásáról készülő referenciafilm utómunkálataiban. Ennek kapcsán szereztem először benyomásokat az Agrohíd Ipari Kft. munkájának összetettségéről és különlegességéről. Az évek során egyre többször győződhettem meg róla, hogy nem pusztán egy átlagos magyar vállalkozóval hozott össze a sors. Megtanultam becsülni az egyenességét, a határozottságát, csodáltam az eredményeit, hogy a gazdasági válság éveiben is növekedési pályán tudta tartani a vállalkozását, amelyik világcégek beszállítójává nőtte ki magát. Lassan megbizonyosodtam róla, hogy nem csak eredményes menedzser, de nagy lélek is, olyan „kapitalista”, akinek átlagon felüli a szociális érzékenysége. Vannak életutak, amelyek szinte kiáltanak a papír után, könyvbe kívánkoznak. Egyre biztosabban éreztem, Gonda Sándor élete ilyen. Markáns személyiség, akinek életpályája, gazdasági sikerei, az ezekhez vezető szisztematikus feladattudat és a mindent felülíró elkötelezettség példa lehet sokak számára. Apropóra sem volt szükségem, amikor megkerestem az ötlettel: avasson be a sikerei titkaiba, beszélgessen velem az életéről. Járuljon hozzá, hogy megszólaltassam a legközelebbi munkatársait és a barátait, hogy megörökítsük az Agrohíd Ipari Kft. keletkezésének, küzdelmeinek és sikereinek történetét, és ennek kapcsán képet kapjunk egy sikeres cégvezető dilemmáiról, mindennapos küzdelmeiről, magánéletének néhány aspektusáról. Egy percig sem akartam olyan könyvet kiadni a kezemből, amely a celebek sorába kívánná emelni, a valóságosnál jobb színben akarná feltüntetni alanyát, vagy amely kifejezetten marketingcélokat szolgál. Ehhez Gonda úr soha nem adta volna a hozzájárulását. A célom az volt, hogy örökítsük meg őszintén, több oldalról alátámasztva az éppen negyedszázados jubileumát ünneplő Agrohíd Ipari Kft., és ezzel együtt egy kicsit a korszak történetét is, s hogy rajzoljuk fel retus nélkül Gonda Sándor arcképvázlatát. Kérem, döntsék el Önök, mennyire jártunk sikerrel! Kecskemét, 2015. április Kriskó János 4

ELSŐ FEJEZET

AZ AGROHÍD IPARI KFT. LÉTREJÖTTE ÉS FEJLŐDÉSE „Terebélyes fa hajszál-gyökérből fejlődik, kilenc-emeletes torony kupac földből emelődik, ezer-mérföldes utazás egyetlen lépéssel kezdődik.” (Lao-ce)

Rendezett telephelyek, modern gépek, európai munkakörülmények, ez a mai Agrohíd 5

Első fejezet | Az Agrohíd Ipari Kft. létrejötte és fejlődése

Képek a régi, Tulipán utcai telephelyről

Kihelyezett gép az Agrohíd egyik beszállítójához

Az autóipar részére gyártott alkatrészek 6

Az Agrohíd Ipari Kft. létrejötte és fejlődése | Első fejezet

Gonda Sándor visszaemlékezése Vegyesvállalat születik Egy agrárfejlesztésekkel foglalkozó világszervezet, az IAMFE négyévente világkiállítást szervezett a kísérleti növénytermesztésben alkalmazott, úgynevezett parcellagépekkel foglalkozó kutatók, cégek és gyártók számára. 1988-ban a soron következő világkiállítást Magyarországon, Debrecenben rendezték. Itt kezdődött az Agrohíd Kft. története. Akkor én még teljes szívvel és lélekkel a Mezőtúri Főiskola tanüzem-igazgatója voltam. Mi is kiállítottuk a fejlesztéseinket a kiállításon. Itt keresett meg egy gázzal működtetett madárés vadriasztókat gyártó német cég, a Purivox tulajdonosa, Heinz Schulte úr. Érdeklődött a termékeinkről, majd áthívott a saját standjukra. Megmutatta az általuk gyártott gázágyúkat, amelyeket Új-Zélandtól Kanadáig forgalmaztak. Eleinte volt némi fenntartásom, de amikor rájöttem, hogy ők a berendezés vezető gyártói a világon, respektálni kezdtem. Schulte úr fejébe vette, hogy Magyarországon fog alkatrészt gyártatni a termékeihez. A németországi gyártás drága volt, logikus lépésnek látszott kiszervezni külföldre. A mi tanüzemünkben lehetséges partnert látott, de hamar kiderült: nem lesz egyszerű, hogy egy állami fenntartású főiskola önállóan exportjogot szerezzen. 1988–89-et írunk. Akkor már működött néhány vállalati gazdasági munkaközösség az országban, de a gazdaságban még messze voltunk a szabad világtól. Schulte úr a nehézségek ellenére sem tett le a magyarországi gyártásról. Létrehozott egy magánkézben lévő magyar–német vegyesvállalatot, és engem szemelt ki a leendő vállalkozás vezetőjének. Heinz Schulte készített egy üzleti tervet. Eszerint a vállalkozás féléves működési költségét, 100 000 nyugatnémet márkát, nekünk, tulajdonostársaknak előre le kell tennünk az induláshoz. Mivel ő volt az ötletadó, és mert a leendő cég az ő megrendelései alapján fog termelni, ő lett a többségi, én a kisebbségi tulajdonos, 66:34 százalékos arányban. Abban maradtunk, hogy a tulajdoni arányok alapján ő letesz 75 000 márkát, én 25 000 márkát. Ennyi volt a megállapodás, kezet rázunk rá. Csakhogy nekem nem volt 25 000 márkám. Kértem Schultét, mutasson legalább egy 100 márkás címletet, mert olyat sem láttam még soha, de legalább tudni fogom, hogy miből kell összegyűjtenem 250 darabot szoros határidőn belül. A szeme sem rebbent. Gondolta, hogy nem lesz hirtelen ennyi készpénzem. Abban maradtunk, hogy a 100 000 márkát leteszi egyedül. A rám eső 25 ezret kölcsön kapom tőle. Megállapítunk nekem egy tisztes fizetést, és abból szépen, havonként visszatörlesztem a rám eső hányadot. Hazamentem, beavattam a tervbe a feleségemet, aki – nem minden alap nélkül – nagy ostobaságnak tartotta az ötletet. Én sem terveztem addig a pillanatig, hogy feladom a tanüzemet. Az élet ismét megszólított, váltanom kellett, fel kellett adnom a biztosnak látszó egzisztenciámat valami nagyon bizonytalanért. De nem volt helye a mérlegelésnek. Létrehoztuk az Agrohíd Kft.-t. Schulte úr volt a névadója. Az „Agro” a vállalkozás mezőgazdasági jellegére utalt, a „híd” a német–magyar vegyesvállalati formára. 7


Elkezdtük a munkát. Kezdetben az volt a feladat, hogy gyártsunk, illetve gyártassunk alkatrészeket a Schulte-féle vadriasztó berendezésekhez. A gyártás különleges feladat, érdemes rá szót vesztegetni. Régen a szocializmusban a nagy gyárak mindent kapun belül intéztek, ami egy termék előállításához kellett. Maguk forgácsoltak, hegesztettek, festettek, még a műanyagok fröccsöntését is maguk végezték. A magyarázat annyi, hogy nem volt versenyhelyzet. Ha nincs verseny, bizonyos területeken nem alakul ki gyártás, mert nincs késztetés. Ha nincs, aki előállítsa a szükséges terméket, akkor kénytelen vagy magad előállítani. Vagy ha csak egy gyártó van, akkor ki leszel szolgáltatva az egyetlen gyártónak árban is, határidőkben is, egyebekben is.

Hogyan lettünk beszállítók? A jól működő piacgazdaságokban minden területre vannak gyártók, akik versenyeznek egymással, akik közül ki tudod választani a neked megfelelőt. Komoly márkanevek működnek úgy, hogy kifejlesztik a konstrukciót, elkészítik a konstrukciós rajzokat és annak minden egyes részegységét valakivel, valahol legyártatják. Előfordul, hogy bizonyos összeszerelési munkákat is kiadnak, de a végső összeállítást a cégek általában megtartják maguknak, hogy a késztermék végül a nevükhöz kötődjön, de az összes alkatrész valahol a beszállítói láncban készül. A német Audi Konszernt hozom fel példaként. Azt gondolná a kívülálló, hogy minden, amit a jól ismert 4 összekapcsolódó karikával azonosítunk, ott készül a németországi gyártóbázison. Szó sincs erről. Én a szerszámok területét ismerem, azokat a berendezéseket, amivel az autókat gyártják, a gyártósorokat, robotsorokat. Mi ezekhez, meg a présekhez gyártunk különböző részegységeket. Amióta a martfűi fejlesztésünk elkészült, nagyon fontos, 3D megmunkálású szerszámegységeket is szállítunk a gyár számára. Az Audi részben saját konstrukciós részlegével terveztet, részben külső konstruktőri irodákat bíz meg azzal, hogy az egyes modellekhez szükséges gyártósorokat tervezzék meg a számára. A konstrukciós tervek alapján elkészült rajzokat aztán szétküldik a lehetséges beszállítóknak, árajánlatot kérve. Aki a legmegfelelőbb árajánlatot adja, az legyárthatja az adott részegységet vagy alkatrészt, természetesen szigorú minőségbiztosítási feltételek mellett. Az elkészült részelemeket a partnerek beszállítják szigorúan előírt határidőkre a gyárba, ott részegységenként összeszerelik, megvizsgálják próbakörülmények között, azaz egyfajta nyúzópróbának vetik alá őket. Gyártanak velük például autókat, de még nem értékesítésre, csak a próbafolyamat részeként. A próbát követően szétszerelik a gyártósort elemeire, beviszik az összeszerelő csarnokba, ahol aztán már a végleges helyükre kerülnek a gyártóeszközök. A beszállítói hálózat egy rendkívül széleskörűen kiterjedt kooperáció, olajozott láncolat, amiben nagy kihívás partnerként részt venni. Annak idején nagyon nehezen fogadtam el Heinz Schultétól, akitől egyébként nagyon sokat tanultam, hogy gyártani nem nagy szám, gyártani bárki tud. Pedig igaza volt. Ha van egy olyan kis kapacitású gyárad, mint amilyen a kezdetben a miénk volt, akkor mindig szembesülsz azzal, hogy a gépsorod másféle termék gyártására alkalmas, mint amire éppen a megbízásod szól. 8


Ha gyártani kezdesz, egyúttal vevőt is találnod kell, akinek épp arra a termékre van szüksége, amire neked géped vagy gépeid vannak. Kezdetben volt néhány használt kis gépünk különböző egyéni gyártókhoz kihelyezve, és ezekkel nem Schultének gyártottunk alkatrészeket, hanem egy másik vagy harmadik megrendelőnek. Schulte megrendeléseivel meg szaladgáltam az országban, hogy ki képes őket gyártani. Nem lehet akkora üzemet létrehozni és működtetni, ami minden felmerülő feladat ellátására egyaránt alkalmas, és gazdaságosan üzemeltethető. Már a legkisebb üzem is arra kényszerül, hogy kooperáljon, hogy alvállalkozói legyenek. Nekem, aki beszállítója vagyok egy német nagyvállalatnak, szintén számos beszállítóm van. Mi nem gyártunk műanyagot, nem végzünk felületkezelést vagy hőkezelést például, de a tőlünk megrendelt alkatrészek sokasága igényli ezt. A felületkezelésre vagy hőkezelésre szoruló darabokat napi gyakorisággal szállítjuk egy győri partner telephelyére és vissza. Azért Győrbe, mert a számunkra szükséges folyamatos minőséget ma a legmegbízhatóbban tőlük várhatjuk, tőlük kapjuk meg. Tagjai vagyunk a kecskeméti központú Hírös Beszállítói Klaszternek. Egy közelmúltbéli összejövetelen javasoltam, hogy ha a mi cégünkön kívül még másnak is szüksége van hőkezelésre, akkor hozzunk létre közösen egy hőkezelő üzemet Kecskeméten. Óriási volt az üdvrivalgás, mindenki üdvözölte az ötletet, de a mai napig szinte semmi érdemi lépés nem történt az ügyben. Nagyon magyar történet ez. Németországban, ha azt látják az érdekelt vállalkozások, hogy egy ötlet életképes, akkor nyomban meg is valósítják. Nálunk az osztatlan lelkesedésig jutottunk, de előrelépés nem történt. Csak gereblyézzük a vizet évszámra. Hamar rájöttünk arra, hogy a rendelkezésünkre álló gépek meghatározzák, mit vagyunk képesek gyártani. Az üzemnek folyamatos munkára volt szüksége ahhoz, hogy fennmaradjon, és gazdaságosan termeljen. Ehhez nem volt elég, hogy időnként jött Schulte úrtól egy-egy megrendelés. Előállt az a helyzet, hogy a meglévő kapacitásunk egy részét értékesíteni kellett, ugyanakkor vásárolnunk is kellett kapacitást más alvállalkozóktól. Ez a munka, amelyet korábban nem ismertem, nagyon megtetszett nekem, és tetszik máig is. Az Agrohíd indulását követően Schulte úr bemutatott német üzletembereknek, és figyelmükbe ajánlotta, hogy a közös cégünk miket képes gyártani. Az Agrohíd szinte bármilyen megrendelést képes teljesíteni, amit esetleg nem maga gyárt, annak megszervezi a gyártatását. Három-négy üzletemberrel kezdtem el ennek kapcsán kooperálni, ők mind a vevőink lettek. Schulténak két dolog volt a lényeges: hogy a magyarországi cég önfenntartó legyen, hogy ne kelljen ide pluszforrásokat befektetnie, és hogy olcsón hozzájusson a számára fontos alkatrészekhez. Fontos körülmény, hogy az Agrohíd soha, semmilyen módon nem volt összekapcsolva Schulte vadriasztós cégével, a Purivoxszal. Az Agrohíd Kft.-t Schulte úr mindössze jól jövedelmező magyarországi befektetésnek tekintette. Kezdetben Schulte segítségével, később már a saját tapasztalataimra támaszkodva megtanultam, hogyan kell a külföldi vevők speciális gyártási igényeit kiszolgálni, hogyan kell a gyártást megszervezni magyar körülmények között. A saját gyártásunkat is, meg a külső gyártást is. 9


Magyar tulajdonú, önálló cég lettünk 1995-ben Schulte németországi vállalkozása csődöt jelentett. A világméretű agrárválság miatt annyira visszaesett a kereslet a vadriasztókra, hogy azt a Purivox nem élte túl. Szándékában állt egy új céget létrehozni Németországban, építőipari területen. Mindezek miatt arra kényszerült, hogy az Agrohídban meglévő üzletrészét felajánlja nekünk megvételre. A 75 000 márkás üzletrészét 100 000 márkás vételáron kínálta fel, mondván, hogy időközben fejlődött a cég, és ez így méltányos. A fejlődés valójában az én tevékenységem eredménye volt, de ez őt nem foglalkoztatta, mint ahogyan korábban az üzletmenettel kapcsolatos kérdések sem. Mondhatjuk úgy is, hogy megfizettette velem a tanulópénzt. Korábban arról próbált meggyőzni, hogy az Agrohídnak nincs szüksége saját ingatlanra, mert mit kezdünk vele, ha egyszer csak villámgyorsan szedni kell a sátorfánkat. Ugyanakkor én magam abban voltam érdekelt, hogy a cégnek legyenek saját ingatlanjai, hogy folyamatosan fejlődjön és fejlesszen. Schulténak valójában egy tollvonás volt, egyetlen apró lépés, hogy eladja az üzletrészét, én viszont rátettem az életemet erre a döntésre, vagyis a jövőm múlott azon, hogyan alakul az Agrohíd sorsa. Évekkel később, már a komoly fejlesztéseinket követően Schulte úr meglátogatott egyszer, és konstatálta a változásokat. Nem állta meg szó nélkül. Nekem szegezte a kérdést: „Sándor, azt mondod mindig, hogy én voltam a tanítómestered. Áruld el: mi az oka, hogy én tönkrementem, te pedig sikerre vitted ezt a vállalkozást? Mi a különbség közöttünk?” Válaszoltam neki: „Te gyönyörűen elmondtad nekem a vállalatirányítás elméletét, de a gyakorlatban nem eszerint vezetted a vállalkozásaidat. Én viszont pontosan betartottam, amit tőled tanultam a cégirányításról.” Volt még egy fontos különbség. Említettem már, hogy Schulte úr nem tartotta sokra a gyártást. Ha elvittem valamelyik gyártónkhoz, aki nem akarta elfogadni az alacsonyabb árat, akkor meghagyta, hogy szakítsam meg vele a kapcsolatot, keressek másik gyártót ugyanarra a feladatra. Ez nekem nem tetszett, sőt, másként is intéztem a kapcsolatainkat a gyártókkal. Magyarországon sok gyártó van, de jó gyártó kevés. Nem volt még kellően éles a verseny, nem lehetett gyártót találni minden utcasarkon precíz, németországi munkákhoz. Ha végre valakire rábukkantunk, kiképeztük és felkészítettük a feladatra. Elhitettük vele, hogy neki is az a jó hosszú távon, ha invesztál, és állandó minőséget produkál, mert ebben az esetben megbízhatóan lesz munkája a mi közvetítésünkkel.

Üzleti filozófiámról Magam nagyon gyorsan át tudtam venni ezt a szemléletet a német megbízóktól, és többségében sikerrel át is tudtam adni magyar partnereimnek. Ebben az üzletágban ez talán a legfontosabb. Amit legelőször megtanultam és a mai napig is fontosnak tartok: a hozzáállás, az üzleti filozófia, ami itthon vagy nincs, vagy torz módon működik. Magyarországon az emberek – a vállalkozók mindenekelőtt – ki vannak éhezve a gyors anyagi sikerre, és rövid távon szeretne mindenki nagyot kaszálni. Ha ma elkezd valamit, ami holnap nem hozza a várt eredményt, már ideges, hitehagyott, hisztérikus, megbízhatatlan. 10


Megalapítja az üzletet, és legelőször is megveszi a nagy autót, mert attól lesz presztízse a cégnek és a cégvezetőnek. Lát a bankszámláján tízmillió forintot, erről azonnal azt hiszi, hogy a sajátja, és autót vesz rajta. Közben a tartozása húszmillió, így hát valójában mínusz tízmilliója lesz. De mert az autót presztízsokok miatt mégiscsak megveszi, a mínusza máris harmincmillió. Közben pedig a generációkon át fejlődő üzleti gondolkodás és filozófia azt mondja, hogy invesztáljunk, dolgozzunk, és akkor holnap, holnapután talán már valamivel jobb lesz, mint tegnap vagy tegnapelőtt volt. Nem kaszálni, megélni kell. Tisztességesen, az üzlet adta határokon belül maradva. Az első szempont, hogy engem és a családomat tartson el az üzlet. Aztán persze tartson el egy kicsit jobban, de a lényeg, hogy tartson el. Ne terheljem túl a saját hóbortjaimmal, a megalapozatlan költekezéseimmel. Egy cégtulajdonosnak arra is kell gondolnia, hogy a vállalkozása 10 év múlva is, vagy nyugdíjas korában is biztos megélhetést nyújtson. Amikor jönnek hozzám különféle társaságok képviselői, hogy különféle öngondoskodó nyugdíjkonstrukciókat ajánljanak, magabiztosan ki tudom jelenteni nekik, hogy engem még nyugdíjas koromban is az Agrohíd fog eltartani. Ez az én életbiztosításom, itt helyezem el a nyugdíjas koromra szánt megtakarításaimat. Ráadásul a megtakarításaimat visszaforgatom a vállalkozásomba, mert bízom a hosszú távú jövőjében. Ha ma visszagondolok, hogy a legszűkebb családom tagjai közül is hányan tartották az indulás pillanatában értelmetlennek és eleve halva születettnek ezt a vállalkozást, és hogy ma hányan élünk belőle, azt hiszem, az elért eredmények okot adnak a bizakodásra. A családtagjaim közül mindenki Audival jár, akinek jogosítványa van, nem is akármilyen Audival. Beleértve az exnejemet, a jelenlegi feleségemet, a két fiamat, a menyemet és a feleségem első házasságából származó nevelt lányomat is. Néhány szalonnak nincs annyi fajta Audija, mint amennyi a mi családunkban ennek az üzletnek a jóvoltából fut. Mindennap szembesülök ezzel. Tudatosan törekszem arra, hogy ne felejtsem el egyetlen pillanatra sem. Nem vitatom, könnyű elszállni, de én nem szállok el. Akkor sem, ha egyébként tudatában vagyok: „az Agrohíd én vagyok.” A kijelentést lehet félre is értelmezni, de pontosan leírja a viszonyulásomat és a felelősségtudatomat az Agrohíddal kapcsolatban. Ennek a cégnek a legfajsúlyosabb gondjai, bajai rám hárulnak. Akik a hasznait élvezik, sokszor nincsenek tudatában annak, hogy mennyi töprengéssel, felelősséggel járó, tudatos háttérmunkát és olykor fájdalmas döntéseket igényel a vezetése. A cég finanszírozója az MKB Bank, de tévedés lenne azt hinni, hogy az egyedüli finanszírozója. Az Agrohídnak Gonda Sándor és Gonda Sándorné a másik nagy finanszírozója. Számos olyan helyzet adódott, adódik és adódhat a jövőben is, hogy nem vesszük ki az osztalékot. A mai napig több mint százmillió forint az, amit szabadon kivehetnénk, de én csak akkor veszek ki pénzt a vállalkozásból, ha valami nagyon konkrét célra kell. Egyébként hagyom, hogy a pénz dolgozzon. Időnként vannak olyan beruházásaink, amelyek pénzigényesek. A telephelyet például, ahol most az Agrohíd Logisztikai Centrum működik, 2004-ben szanálták. Korábban a Mezőtúri Fazekasipari Kft. működött itt. Mi 2006ban alkudtunk meg a felszámolóval, és 2008-ban kezdtünk bele a felújításba. Egy romhalmaz volt itt, mára pedig európai színvonalú üzemet, szerelőcsarnokot, irodaházat építettünk, olyan szociális létesítményekkel, amilyet kevés hazai vállalkozásnál látni. 11


Mit jelent beszállítónak lenni? Az Agrohíd működésének alapja az, hogy a cég kap megrendeléseket. A megrendelésekben ritkán szabad válogatni. Egy munkát, egy megbízást akkor lehet visszautasítani, ha sem a vállalkozás, sem a kapcsolatrendszere nem képes az adott feladat elvégzésére. Ekkor valóban célszerű elhárítani a munkát. Fontos tudni, hogy a vállalkozás technikai színvonala egyúttal egy költségszintet is meghatároz. Vannak olyan munkák, amelyeket a nálunk kialakult költségszínvonalon nem szabad elvállalni. Túl drágák vagyunk bizonyos munkákhoz, ezekről értelemszerűen le kell mondanunk. Valamikor a kezdetekkor még gyártottunk fémből készülő tömegbútorokat. Néhány fogas még látható itt azokból az időkből az irodaház belső tereiben. Ezek mementók, emlékeztetnek arra, hogy a vállalkozás fejlődésének egy szakaszában ilyet is gyártottunk. Akkor sem örültem neki, de akkoriban szükségünk volt erre a munkára is. Ma már nem tudnánk ezt a termékkört versenyképesen gyártani. Nem is akarnánk, mert tudunk helyette mást, piacképesebbet előállítani. Megkapjuk tehát a megrendelést, és kiválasztjuk belőle mindazt, amit képesek vagyunk magunk, vagy a kapcsolatrendszerünk segítségével megvalósítani. A következő feladat megtervezni a munkadarab gyártásának minden apró mozzanatát. Hol, milyen eszközökkel, milyen anyagból készül majd? Ez az első lépés eldönti az egész folyamat gazdaságosságát, minőségét. Azaz, nagyon komoly mérnöki munka annak az eldöntése, hogy a vállalt munkát hogyan valósítsuk meg. Ha egyetlen alkatrész a megrendelés tárgya, akkor viszonylag egyszerű a döntés: van-e a cégnek olyan gépe, amelyen a munka elvégezhető? Ha van, ráküldjük a gépre a munkadarabot, ennyi. Előfordul, hogy a megrendelt részegység 40-50 alkatrészből áll. Ekkor már komoly tervezést igényel, hogy hol és mennyiért készüljenek az egyes darabok. Amikor ezt megterveztük, akkor a kiválasztott helyeken elindul a gyártás. Ha az egész folyamatot nézzük, akár még igaza is lehet Schulte úrnak: gyártani akárki képes. A gyártás a teljes folyamatnak csak rövid, egyszerű, de meghatározó fontosságú része. Ebben rejlik a magyarázat arra is, hogy miért épp mi kaptuk az adott munkát, hogy miért pont minket választott ki a megrendelő a beszállítók mindig ugrásra kész tömegéből. Amint a gyártással a különféle cégek az ország legkülönbözőbb pontjain elkészültek, a kész részegységek visszakerülnek az Agrohíd telephelyére. Meg kell néznünk, hogy a visszakerült egységeken van-e szükség hőkezelésre vagy felületkezelésre? Kell-e horganyozni vagy kémiai nikkelezni őket, lesz-e szükség porfestésre, vagy elég csak leolajozni bizonyos alkatrészeket? Mindez a megrendelő által küldött rajzokból és leírásokból pontosan kiderül. A hőkezelésnek rengeteg válfaja van, amitől az anyag szerkezete és tartóssága lényegesen megváltozik. Erre nagyon figyelnünk kell, mert szörnyű következményekkel járhat, ha eltérünk az előre megadott technológiai előírástól. Amikor az előírt hőkezeléssel és felületkezelésekkel elkészültünk, következik a minőségellenőrzés. Ez az egyik legeslegfontosabb lépés. Ha azt érzékelik a beszállítóink, hogy az Agrohídnál mindent következetesen és nagyon szigorúan ellenőriznek, megmérnek, és a legkisebb kifogás esetén is visszaküldik a rendelést, akkor 12


előbb-utóbb maguk is csak gondosan ellenőrzött, pontosan megmunkált készterméket küldenek. A minőségellenőrzés tehát nagyon szigorú tűréshatárokon belül elvégzi a feladatát. Ezt követően minden egyes alkatrészt, a legegyszerűbb lemezt is, el kell látni egyedi azonosító számmal. Az autóiparban mindez alapkövetelmény. Az egyedi azonosítók rögzítése után aztán a 25, vagy 50 darab részegységből a megrendelő által küldött pontos rajz alapján itt a telephelyen összeszereljük a megrendelt szerszámot vagy részegységet. Amikor sikeresen összeszereltük, meg kell győződnünk arról, hogy képes-e teljesíteni a neki szánt funkciókat? A sikeres funkciópróbát követően újra szétszereljük a darabot, hiszen dobozolni, szállítani részegységenként kell. Levegőt lehetőség szerint nem szállítunk, ezért keressük a legcélszerűbb szállítási, logisztikai megoldásokat. Gondolnunk kell arra, hogy a dobozok bírják el egymás súlyát is, hiszen nem lehetetlen, hogy a szállítás során 15-20 doboz kerül majd egymás tetejére. De mert az nem dönthető el előre, hogy melyik kerül a legalsó, melyik a legfelső sorba, az összes doboz teherbírását azonosan kell méreteznünk. Komoly tervezést jelent ez is, mint ahogyan az is, hogy egy 22 tonna teherbírású autóval ne 10 tonna árut, plusz levegőt szállítsunk, hanem a lehető legjobb hatásfokkal használjuk ki a rendelkezésre álló szállítókapacitást. Azaz legalább 19 vagy 20 tonnát rakassunk fel a kocsira. Vagy akár 22 tonnát, ha nagyon ügyesek vagyunk. A kamionért ugyanannyit fizetünk akkor is, ha félig rakva küldjük ki. A jövedelmezőség szempontjából nem mindegy, hogy fajlagosan mekkora szállítási költség esik egy-egy részegységre. A tevékenységünknek döntő része tehát a logisztika, a teljes folyamatban a gyártás tényleg csak egy szűk hányad. Ezért döntöttem úgy, hogy a fejlesztéseknél a logisztikára helyezzük a hangsúlyt a gyártási kapacitásaink bővítése helyett. Ezért épült fel korábban a mezőtúri logisztikai csarnok, mint a Martfűre tervezett gyártókapacitás. Ha a külföldi vevő eljön Magyarországra, hogy a helyszínen tájékozódjon a minőségellenőrzésről, az összeszerelésről, a funkciópróbákról, vagy a tervezőrészleg tevékenységéről, esetleg a rendelkezésre álló mérnöki kapacitásról, azt fogja látni, hogy itt szervezett rendben, méltó munkakörülmények között folyik a munka. Egy ilyen első benyomás nagyon hatásos tud lenni. Hatásos lehetne persze egy hipermodern gyártósor is, de ha a logisztikát nem tudom felmutatni mögötte, az már versenyhátrányt jelent. Az Agrohíd azzal, hogy ezt a logisztikai bázist felépítette, sokkal erősebb szereplővé vált a beszállítói piacon, mint a hasonló nagyságú, de csak gyártással foglalkozó üzemek. Mi egy kétmilliárdos cég vagyunk. Ha rápillantunk a hazai, kétmilliárdos árbevételt elérő gyártó cégekre, nagyon kevés helyen található olyan szintű logisztika, megfelelő mérnöki háttérrel, mint nálunk. Mi képesek leszünk ezzel a kapacitással akár tízmilliárdos céggé is válni. A lehetőségek minden további beruházás nélkül már ma is adottak ehhez. Ha csak a gyártást fejlesztettem volna, és a logisztika maradt volna a szűk keresztmetszet, akkor nem tudnék többet gyártatni sem, hiszen lényeges elemek hiányoznának a fejlődés feltételei közül. A jelenlegi állapot feljogosít arra, hogy jelentősen bővítsem a nekem beszállító gyártók számát, hiszen a logisztikai bázisom a mai teljesítmény többszörösét is képes kiszolgálni. 13


Amikor a külföldi megrendelőim szembesülnek azzal, hogy milyen rendszer üzemel Mezőtúron, akkor még a legnagyobb autógyárak is elismerően csettintenek. Ennek a logisztikai háttérnek köszönhetően ma már nem kell attól félnünk, hogy a megrendelők a saját minőségellenőrzésük után megkifogásolják az általunk szállított termékeket. Mostanában már inkább csak egyféle kifogásuk szokott lenni: azt mondják, hogy a kérdéses tétel elveszett, nem találják. Esetleg azt, hogy ki sem küldtük. Akkor küldünk másikat helyette, nem nagyon van tere a vitának, ha nem találják, keresni kell a megoldást. Ki fogja azt bizonyítani, hogy mi valóban szerződés szerint kiküldtük a keresett alkatrészt vagy részegységet, és az már a megrendelőnél keveredett el? Inkább gyorsan kiküldjük még egyszer a kért egységeket. Jobb a békesség, s hosszú távú együttműködésben vagyunk érdekeltek. Olyan is előfordult, hogy később a németek megtalálták a hiányzónak vélt tételt és elnézést kértek. Természetesen korrekt módon, duplán kifizették a teljesítést. Belátták, hogy tévedtek.

Humánpolitikai elveim Nagyon fontos, hogy minden pozícióra megtaláljam a megfelelő szintű és a céghez lojális szakembereket. Mindez nem volt könnyű már a kezdetekkor sem. Az első időszakban, amikor kicsik voltunk még, felvettem jó szándékú, motivált fiatalembereket nagyon-nagyon kevés tapasztalattal, és megpróbáltam kinevelni belőlük a cég leendő súlyának megfelelő, döntésképes szakembereket. Együtt nőttünk a céggel és a feladatokkal. Van a cégnél egy nálam több mint húsz évvel fiatalabb igazgató, Kovács Attila. Ő szinte itt kezdett a cégnél, korábban talán egy tsz-ben dolgozott mintegy fél évet. Több, a Mezőtúri Főiskolán kiképzett ember is került hozzánk, de nálunk szinte mindenki a nulláról indult, hiszen ez egy olyan speciális terület, amire akkor még nem képeztek Magyarországon. Szinte mindent közösen, a munka közben kellett megtanulnunk. Pár év elteltével Attila már maga tanította be az újabb kollégákat. Ez a mezőtúri részlegre igaz. Időközben sikerült az ipar különféle területeiről fiatal, ambiciózus embereket felvennünk, akiknek már voltak gyártási tapasztalataik. Nagyon lényeges szempontnak tartottam a tapasztalatot. Ha már felvettük az új kollégákat, azokat a specialitásokat, amelyekre még szükségük volt, nálunk hamar megtanulták. Sokkal nehezebb és bonyolultabb a közelmúltban elindított martfűi gyártóüzem munkaerőhelyzete. Ott, a 3D-s megmunkáló gépekhez olyan emberek kellenek, akiknek ezen a területen már volt előélete. Rájuk viszont óriási a kereslet országszerte. Az utóbbi időben fáradságos munkával sikerült két jó szakembert találnom oda. Mindketten Kecskeméten, a műszaki főiskolán végeztek egykoron, és mindketten jó nevű cégeknél dolgoztak, jó beosztásokat hagytak hátra az Agrohíd kedvéért. Talán a motiváltságuk a kulcs ahhoz, hogy átjöttek hozzánk. Nagyon tetszik nekik ez a ma legkorszerűbb technika. Az üzemvezető közel egy éve van nálunk, sokáig kerestem, míg eljutottam hozzá. Hosszú távúnak tervezem az együttműködésünket, s felteszem, hogy ő is így van ezzel. A CNC megmunkálás számos területén dolgozott korábban, de ez a rendszer neki is új volt. Nagyon gyorsan megtanulta, hiszen jó alapjai voltak. Most egy olyan embert sikerült szerződtetni, aki a konstrukció és a programozás területén kiváló. Őt egy német cég magyarországi gyárából csábítottam át hozzánk. 14


Megtudtam, hogy tiszatenyői lakos, aki nap, mint nap átjárt Kecskemétre, a munkahelyére. Igaz, bérelt ott egy lakást, de ezt hosszú távon nem tartotta jó megoldásnak a családja. Martfű és Tiszatenyő szomszédos települések, ha átjön hozzánk, nem lesz szükség lakásbérlésre. Ennyi akár elég is lett volna a döntéshez, de volt még egy fontos érv: a régi munkahelyén voltak tizenvalahányan hasonló munkakörben, nálunk pedig egyedül uralja a terepet. Felteszem, ez is szempont lehetett a döntése meghozatalakor. Az Agrohídnál tényleg császár lehet, szinte a saját szája íze szerint alakíthatja ki a munkaterületét. Azt gondolom magamról, hogy szociálisan is érzékeny vezető vagyok. Kézenfekvően az volna a feladatom, hogy mindazokat az embereket, akiket felvettem egy munkára, és nem teljesítették az általam elvártakat, gondolkodás nélkül elküldjem, de nehezemre esik. Itt is másként működöm, mint egy átlagos menedzser: én újabb beosztást keresek nekik, amíg a megfelelő helyre nem kerülnek. Mondhatnám viccesen: nem győzöm a céget eléggé bővíteni ahhoz, hogy munkát találjak az eredeti pozíciókban sikertelennek bizonyult embereknek. Néha egyébként tényleg így van, most is van élő példám erre. Kerestem üzemvezetőt Martfűre. Találtam is egy Kecskeméten végzett, 50-es éveiben járó mérnököt, aki a CNC technológiát még nem tanulta. Rendkívül jó szándékú, együttműködő, intelligens ember, akit azonmód felvettem az állásba. Éreztem akkor is, hogy a döntésemnek van némi kockázata, de bíztam benne, hogy ha szakmailag inspiráló közegbe kerül, akkor majd felpörög. Nem ez történt. Sajnos, magam sem értek igazán a CNC megmunkáláshoz, én sem tanultam, de annyit látok, hogy ez a jövő, erre kell ráállni. Találnom kell olyan szakembereket, akik értenek a CNChez, és őket kell alkalmaznom. Feltehetően már nem fogom tudni felvenni a lépést azokkal, akik a területet jól ismerik, de a fontosságát felismerhetem és dönthetek racionálisan. Azt gondoltam, hogy a cégnél már jelen lévő szakemberek, akik magabiztosan uralják a terepet, segíteni fognak a frissen kinevezett üzemvezetőnek, hogy belerázódjék a feladatkörébe. Nem így történt, rövidesen le kellett váltanom. Semmi olyat nem követett el, ami miatt haragudnom kellett volna rá, igaz, olyat sem, ami miatt meg kellett volna dicsérnem. Elsősorban magamat tartom hibásnak abban, hogy rossz helyre tettem, hogy biztattam egy olyan pozíció betöltésére, amire a szakmai előélete nem adott alapot. Be kell látnom, eleve halálra ítélt ötlet volt. Nehéz volt kezelnem a helyzetet. Azt meg tudtam neki mondani teljes nyíltsággal, hogy az üzemvezetői feladatot nem képes ellátni. Erre megkérdezte, hogy akkor ő most hova menjen, mihez kezdjen? Mert el tudta képzelni a jövőjét itt, az Agrohídnál, arra kért, találjak neki más beosztást. Tudtam, hogy talpig becsületes, és ha olyan munkát bízok rá, ami a képzettségének és gyakorlatának megfelelő, akkor azt bizonyosan jó színvonalon elvégzi. Így aztán az addigi egy munkakört, az üzemvezetőét kettébontottam, az üzemvezető mellé létrehoztam egy telepvezetői munkakört is, és a korábbi üzemvezető ma a martfűi telep vezetője. A közeljövőben beruházunk ott, így most már jó oka és racionális magyarázata is van az új munkakörnek és a kolléga alkalmazásának. A személyzeti döntéseket mindig egyedül hozom, nem kell elszámolnom vele senkinek, legfeljebb a saját lelkiismeretemnek. Meghallgatom a vezetőtársaim véleményét is, de egy 15


személyben döntök, és vállalom a hibás döntéseimet is. Olyan döntéseket, amelyek a vállalkozás eredményességét komolyan veszélyeztetnék, természetesen még szociális indítékokból sem hozok. Nem vagyunk sokan, ami a létszámot illeti. Ebben a kétmilliárdos cégben mindössze hatvanegynéhány olyan munkatárs dolgozik, aki közvetlenül az Agrohídtól kapja a fizetését. Kezdetben minden egyes beszállítónkkal is közvetlenül én tartottam a kapcsolatot. Mára ez megváltozott. Utaltam arra, hogy a cég mi módon szerez megrendeléseket. Én ma már nem készítek árajánlatokat, kalkulációkat, mint korábban, erre jól kiképzett gyártás-előkészítő mérnökeink vannak. A beszállítói kör is kikerült a kezemből. Ma már nem én osztom el a munkát a beszállítók között. Korábban gyakran kerestek meg személyesen munkalehetőséget kérve, ma már Kovács Attila igazgató hatásköre a beszállítókkal való kapcsolattartás. Ha ő akar együtt dolgozni valamelyik beszállítóval, az azt jelenti, hogy az Agrohíd akar együttműködni vele. Az ellenkezője meg azt, hogy nem akar. Ügyvezetőként, hatalmi szóval még véletlenül sem avatkozom bele Attila döntéseibe. Arra mindig kényesen ügyeltem és ügyelek ma is, hogy a jog és a felelősség kézen fogva járjanak. Akinek felelősséget rakok a vállára, annak oda kell adnom az ezzel járó döntési jogosultságokat is. El kell tudnom viselni a rossznak vélt döntéseit is, mert ő nem az én fejemmel gondolkodik, hanem a sajátjával, s be kell látnom, hogy lehet racionális és logikus a döntése, akár az enyémmel szemben is. Ha az ebből származó konfliktus elviselhetetlenül sok és gyakori, vagy ha rendszeresen nem tudom megemészteni a döntéseit, akkor inkább lecserélem az adott vezetőt, de nem úgy csökkentem a konfliktusokat, hogy elvonom a döntési lehetőségeit olyan kérdésekben, ahol a felelősséget ráterheltem. A cégnél a már emlegetett hatvanegynéhány dolgozóból 23 fő diplomás, javarészt természetesen mérnökök, akik főleg menedzserfeladatokat látnak el, terveznek, kalkulációkat végeznek. A cégnek aktuálisan 4 telephelye van: Mezőtúr a központ, illetve a logisztikai bázis, Martfű a gyártóbázis, van még egy telephelyünk Mezőtúron a Tulipán utcában, és ide számít még az Agrohíd kecskeméti irodája.

Kapcsolódásunk az autóiparhoz Hogyan lettünk beszállítói a nagy német autókonszernnek? A már emlegetett Heinz Schulte arra kényszerült, hogy eladja az üzletrészét. Így aztán keletkezett nálam 100 000 márka mínusz, és ottmaradtunk Évikével, a feleségemmel és cégtársammal német tulajdonostárs nélkül. Ráadásul a volt partnerem a váltásnál elvitt egy nagyon fontos mannheimi vevőt is. Schulte csak néhány évvel a közös vállalkozásunkat megelőzően kezdett bele a vadriasztós Purivox üzletbe, előtte nagyon jól képzett kohómérnökként az MWM-nek, a Mannheimer Motoren Werknek, a hajómotorok gyártásában az egyik vezető világcégnek volt a minőségbiztosítási főnöke. Amikor a cégalapításról szóló üzletet megkötöttük, ő azonnal felhívta egykori mannheimi üzletfeleit, hogy számoljanak a mi frissen létrejött magyarországi vállalkozásunkkal, mint lehetséges beszállító partnerrel. Kaptunk is tőlük megrendelést, munkát, ami egy idő után már az Agrohíd forgalmának 60%-a volt. Ezt a munkát Schulte elvitte akkor, amikor én 16


kényszerűségből kivásároltam Őt a cégből. Nem volt vidám a helyzetem. Hogy szanáljam a céget, felkerestem a mannheimieken kívül a többi vevőnket, hogy tájékoztassam őket a kialakult helyzetről, meg a szabaddá vált kapacitásainkról. Egy lifteket gyártó, stuttgarti illetőségű cég a korábbiakhoz képest több munkát rendelt tőlünk. Ez átmenetileg segített. Volt egy ingolstadti vevőnk is, akiről tudtuk, hogy az Audi beszállítója, akinek különféle, apróbb részegységeket gyártottunk, nem túl nagy volumenben. Egy-két alkatrészről feltételeztük, hogy az közvetlenül az Audihoz kerül, mert a rajzokon szerepelt a márkanév. Az persze szóba sem jöhetett, hogy ő majd bevisz minket a céghez, a beszállító ő volt, s erre kényesen ügyelt is, mint mindenki más. Történt viszont, hogy ennek a cégnek az egyik tulajdonosa 1996 márciusában felhívott engem Komáromból, ahol éppen szeretett volna egy hotelt megvásárolni. Elmondta a telefonban, hogy elétettek egy szerződéstervezetet, és csak akkor veszik komolyan az ajánlatát, ha 500 000 forint foglalót letesz az üzletkötés biztosítékaként. Arra kért, üljek autóba, menjek el azonnal Komáromba, és segítsek értelmezni a szerződésben foglaltakat, továbbá vigyek magammal ötszázezer forintot, mert nála pillanatnyilag nincs ekkora összeg, ennyi készpénzt sosem hord magával, a bankkártyájával meg aktuálisan nem boldogul. Megígértem neki, hogy néhány óra elteltével ott leszek. Kértem a feleségemet, hogy készítse össze a pénzt, mert vinnem kell ötszázezer forintot Komáromba. Ez – a Schultéval való 95-ös szakítást követően nem sokkal – jelentős összeg volt az Agrohídnak. A feleségem épphogy csak össze tudta szedni. Az elmeállapotomra nem tett megjegyzéseket, akkorra már belefáradt abba, hogy a döntéseimet vitassa. Az élet általában engem igazolt utólag. Megérkeztem az összeggel Komáromba, segítettem a vevőnek az előszerződés pontos értelmezésében. A tartalma röviden annyi volt, hogy ha a német úr foglalóban kifizet ötszázezer forintot, és 15 munkanapon belül átutalja a kialkudott vételár teljes összegét, 660 000 márkát, akkor övé a Hotel Karát szőröstül-bőröstül. Ha a teljes vételárat nem fizeti ki a határidőn belül, úgy az 500 000 forintnyi foglaló elveszett. Meghallgatott, aláírta az előszerződést, majd a félmilliót tartalmazó borítékot egy mozdulattal áttolta az asztal másik felén ülő takarékszövetkezeti vezetőnek, aki a tárgyaláson az eladót képviselte. Megköszönte a segítségemet, jelezte, hogy 15 napon belül személyesen megjelenik újra Magyarországon a vételár kiegyenlítésére, a kettőnk függő anyagi ügyeit is akkor rendezzük majd. Visszaültem az autómba, hazautaztam. Ahogy hazaérek, Évike kereste rajtam az átvételi elismervényt. Mondanom sem kell: nem kértem elismervényt a félmillióról. Győzködtem a feleségemet, hogy rendes ember a partnerem, átvételi elismervény nélkül is meg fogja adni a tartozását, de magam is éreztem, hogy hibáztam, hogy ez kockázatos ügylet volt. Jogosan kaptam fejmosást a páromtól. Szerencsére az ügyfelem határidőn belül jelentkezett, hozta a pénzünket elismervény nélkül is. Komáromban találkoztunk újra, ahová a feleségével érkezett. Ott voltam a Kereskedelmi és Hitelbankban, amikor a vételárat kifizették. Készpénzben. A feleség elővett egy nagy táskát, amely színültig volt használt német bankjegyekkel – 660 000 márka volt benne tízesekben, húszasokban, százasokban. A bank kiszolgálta az éppen soron lévő 17


ügyfeleit, majd bezárták az ajtókat, és minden emberük a pénzt számolta. Néhány órára bezárt a bank Komáromban. A német úr és felesége az eladóval konyakozgattak az üzlet megkötése alkalmából. Magam nem ünnepeltem velük, hiszen autóznom kellett haza. Az üzletkötés végén egy borítékban visszakaptam a pénzünket. A német úr állítása szerint sokat gondolkodott azon, mivel is viszonozhatná a szívességet, végül meghívott arra a díszvacsorára, amelyet az üzletkötést követően egy héttel adott, immáron saját szállodájában. A vacsorán a családja és a barátai vettek részt. Természetesen a meghívás két személyre szólt, kaptunk egy szobát is a hotelban. A német úr a vacsorán az egyik barátja mellé ültetett, aki történetesen az Audi bevásárlója volt. A lehetőséget a megismerkedésünkre tehát igen elegáns módon megteremtette. Azt, hogy végül lesz-e ebből számomra is üzlet, az én ügyességemre bízta. Meg is fogalmazta, hogy valójában most köszöni meg érdemben a szállodavásárláshoz nyújtott technikai segítségemet: „Gonda úr, úgy vélem, ennél többet pillanatnyilag nem tudok tenni Önért.” Jól gondolta. Fantasztikus gesztus volt. Leültem a nevezett úr mellé, kellemesen elköltöttük a vacsorát. Mindvégig kínosan ügyeltem arra, hogy még véletlenül se hozzam szóba: nekem olyan vállalkozásom van, amely képes lehetne az Audi beszállítójává válni. Ehelyett magyar borokról beszélgettem vele, kóstoltattam is persze, este 9-kor már tegeződtünk. Fél 10 táján rákérdezett, hogy mivel foglalkozom. Próbáltam könnyedén venni, közömbös hangon a tudtára adtam, hogy különböző gépalkatrészeket, például csapokat, meg perselyeket gyártok. Hümmögött. „Te nem tudod – kérdezte –, hogy én az Audinak épp ilyeneket vásárolok?” Úgy tettem, mint aki tényleg nem tudta ezt. Innen már csak egy lépés volt, hogy megkérdezze: ha küld rajzokat, készítenék-e a cége számára árajánlatot? Azaz: lenne-e kedvem az Audinak szállítani? Egy kicsit kérettem magam, de a szívem majd kiugrott a helyéről. A vacsorát követően nem sokkal érkezett egy doboz a címemre postán, benne kézzel írott levél, amelyben leendő partnerem megköszönte a barátságot, a kellemes társaságot, a soksok információt, amit megtudott az országról – tőlem. A dobozban egyébként alkatrészrajzok voltak, arra kért, hogy válogassam ki mindazt, amit képesek volnánk gyártani, és ezekről készítsek a cége számára hivatalos árajánlatot. Nekiestünk az Agrohídnál, kiválogattuk mindazt, amire valóban képesek voltunk. Kiküldtem az árajánlatot – akkor még telefaxon – teljesen hivatalos formában: „Tisztelt Cím, köszönettel vettük ajánlatkérését, satöbbi, satöbbi.” Ahogy Schultétól tanultam. Kedvező ajánlatot adtam, ezzel elnyertünk néhány munkát és az Audi beszállítói lettünk. Az Audi rendszere úgy működik, hogy bizonyos alkatrészekre eleve nem írnak ki beszállítói ajánlatkérést, itt fix, jól bevált beszállítói kör működik. Ha csak nem történik valami orbitális hiba, ebben a körben nincs mozgás, változás. Van viszont egy olyan szegmens, ahol rendszeres gyakorlat az időnkénti ajánlatkérés, a beszállítói kör megversenyeztetése. Az igazi feladat bekerülni abba a körbe, akik ajánlatkérő levelet kapnak. Ha egyszer az ember bekerül ide, már csak arra kell ügyelnie, hogy a vállalásait a lehető legnagyobb pontossággal, a minőségbiztosítás összes lépését rigorózusan betartva, határidőre teljesítse. 18


Pár hónappal a megismerkedésünk után személyesen is találkoztam a bevásárló úrral. Tudtomra adta, hogy addig tudott segíteni, amíg a körbe bekerültünk. A továbbiakban rajtunk múlik, hogy meg tudunk-e gyökeresedni a beszállítók között. Ha hibázol, menesztenek. Ez ilyen egyszerű. Kétszer csak nagyon ritkán adnak alkalmat a tévesztésre. Különösen, ha frissen bekerült beszállító vagy. Ha már van kialakult referenciád, elképzelhető, hogy egy-egy hibát tolerálnak. Előfordult az eltelt évtizedek alatt, hogy mi hibáztunk, és előfordult, hogy a megrendelő. De változatlanul ott vagyunk a stabil beszállítók között.

A német és a magyar mentalitás Az Audinál, legyen bármilyen pozícióban is, mindenki büszke arra, hogy a konszernnek dolgozik. Megfigyeltem, hogy itthon viszont mindenki elégedetlen a beosztásával és általában többre tartja magát, mint a hierarchiában pillanatnyilag betöltött helye. Ha csoportvezető, akkor egészen bizonyosan osztályvezetői kvalitásúnak gondolja magát. És ez így van egészen a miniszteri posztig. A motiváltság sokuk munkájából azért hiányzik, mert alulértékeltnek érzik magukat. És ezért boldogtalanok. A főnök mindenütt hivatalból idióta, hozzá képest a beosztottak zöme jóval okosabb, viszont méltatlanul kevesebbet keres nála, és ez súlyos ok a boldogtalanságra. Ezzel szemben Németországban azt figyeltem meg, hogy az emberek jelentős többsége azt a beosztását szeretné megtartani hosszú ideig, amelyikben éppen van, mert ez jelenti az egzisztenciája biztonságát. A lehető legtöbbet akarja tenni a beosztása megőrzéséért, nagyon vigyáz rá, hogy el ne veszítse. Különösen igaz ez egy olyan világcég esetében, mint amilyen az Audi. Ott az emberek nem rizikóznak, ezt az állást elveszíteni egzisztenciális fenyegetettséget jelent. A jólétnek, mindennek az elveszítését jelentheti. Éppen ezért egészen más a németek motiváltsága a munkahelyükön, mint a magyaroké. Itthon rengeteg ember ül az íróasztalánál egész nap, és nem tesz semmit, csak hőzöng, hogy őt mennyire méltatlanul kezelik, hogy semmire nem becsülik a munkahelyén. A kocsmák tele vannak krónikusan alulértékelt emberekkel. Egy ötfős társaságból négy reménytelenül alulértékelt bármely kocsmában. Szinte visszahozhatatlanul elveszett a méltóságuk, és elveszett a motivációjuk is. A motiváció ahhoz kell, hogy tenni, változtatni akarjanak a helyzetükön a maguk erejéből. Várják, hogy a sors egyszer majd igazságot szolgáltat nekik, és az őket megillető pozícióba segíti őket. Amikor bekerültünk a beszállítói körbe, még teljesen méltatlanok voltunk rá. Az én szemléletem, az üzleti filozófiám és a munkatársaim akaratereje, tenni akarása már akkor is megfelelt az Audinak, de sem technikailag, sem szervezetileg, sem semmi másban nem feleltünk meg az elvárásoknak. Ebből adódóan a belépéstől mostanáig azzal telt az életem, hogy felnőjünk a feladathoz. Valójában ezzel kellett volna kezdenünk, mindent hozni kellett volna magunkkal, de be kell látnom, szinte semmink nem volt. Ennek ellenére eddig minden évben – a tavalyi évet kivéve, amelyről még nincs birtokunkban az értékelés – elnyertük a példaszerűen teljesítő beszállítói minősítést. Az Audi pontrendszere szerint a 40–45 pont között teljesítők a példaszerű beszállítók. Tudok olyan világcégről, aki például az Audi motorokhoz szállít részegységeket, de még soha nem tudott bekerülni ebbe a kategóriába. 19


Hibázni könnyű Tavaly beleszaladtunk egy fájdalmas hibába. Mi kötelesek vagyunk a küldött rajz szerint dolgozni, azt nem kifogásolhatjuk, nem lehetnek ötleteink – az a konstrukció dolga. Mivel az általunk készített alkatrész nem felelt meg, fennakadt a szigorú rostán, alapos vizsgálat zajlott le, amelyik megállapította a gyártási hibát, de kimondta, hogy a konstrukció is rossz volt. A vizsgálat során együtt ültünk a kispadon az Audi konstruktőrével. Ez az egyetlen egy tévedés az Agrohídnak eddig 100 000 eurójába került. Mi annyiban bizonyultunk felelősnek a hibáért, hogy beszállítóként mindenért felelünk. Kémiai nikkelezés volt az előírás az inkriminált munkadarabra. A cég, aki vállalta nekünk a munkát, kémiai horganyozással oldotta meg a feladatot a nikkelezés helyett. A határidő szorított és az Agrohíd illetékes szakemberei belementek ebbe a megoldásba, elfogadták azt. Hosszan törtem a fejemet, hogyan is történhetett, hogy egy ilyen változtatás átment a rendszeren. Évekig sulykoltam minden felelős poszton lévő munkatársamnak, hogy a megrendelés nem játék, hogy senki ne egyénieskedjen, ne próbáljon brillírozni, ne ötleteljen, ne hozzon a leírtaktól eltérő döntéseket. Beszállítóként nem kell, hogy mindenre legyen egy jó, magyaros megoldásunk, mert elveszíthetjük azt a megrendelőt, akitől az Agrohíd jövője függ. Amit kifejezetten nem írnak elő, vagy nem érkezik írásos jóváhagyás a tervezett változtatáshoz, azt tilos megtenni. Bármennyire is olcsóbb, jobb, szebb, fényesebb, tartanunk kell magunkat az írásban dokumentált megrendeléshez. Pótlólag gyártottunk a rontott tétel helyett 624 db új alkatrészt, percnyi pontossággal kiszállítottuk Pozsonyba. Ebből 600 volt a pótlás, a pluszban rendelt 24 darabot természetesen kifizették. Ez a sorozat már hibátlan volt. Mire a hibánkat korrigáltuk, találtunk Magyarországon olyan céget, akik tökéletesen el tudják végezni a kémiai nikkelezést.

Az Agrohíd kapcsolatrendszere Természetesen nem csak az Audinak szállítunk. Pillanatnyilag magyarországi vevőnk – ha csak az Audi győri gyárát nem tekintjük annak –, nincs. Körülbelül 30 cégnek szállítunk. Vagy az anyacég, vagy egy erre felkért konstrukciós iroda elkészíti a konstrukciós rajzokat. A rajzoknak kötelező tartalmi eleme az úgynevezett stück-lista, ami a rajzon lévő beszámozott alkatrészeket írásban is definiálja. Leírja a megnevezésüket, az anyagukat, a méreteiket, szerepel benne az esetleges kötelező technológiai utasítás, a felületkezelés vagy a hőkezelés előírásai, továbbá az, hogy az Audinál ki az adott részegység elfogadott beszállítója. A mi esetünkben az Agrohíd Ipari Kft., Mezőtúr szerepel a listában. Leírok egy konkrét példát. Létezik egy ajtózár-beszerelő pneumatikus készülék, amely a robotutcában a helyére rakja, illetve becsavarozza a zárakat a készülő autókba. Tételezzük fel, hogy ennek az ajtózár-beszerelő készüléknek a gyártását elvállalja egy cég. Megkapja az ajtózár-beszerelő pneumatika rajzát, amelyen van két olyan standard építőelem az Audi szerszámoknál, amelyeket az Agrohíd Ipari Kft. gyárt. A bevásárló ennek alapján küldi az 20


e-mailt az Agrohídnak, hogy az adott alkatrészekből kér x darabot, megadott, ésszerű határidővel. Ilyen esetben megjelenik nálunk ez a cég egy megrendeléssel – azaz a vevőnkké válik anélkül, hogy mi akár egy lépést tettünk volna annak érdekében, hogy kapcsolatba kerüljünk egymással. Mi visszaigazoljuk a megrendelést azon az áron, amit egyébként az Audinál nyilvántartanak, de az üzleti etika is azt követeli meg, hogy ne trükközzünk. Mi van, ha mégis rákérdez az Audinál, hogy nekik közvetlenül mennyiért szállítjuk ugyanazt az alkatrészt? Ilyen kényes helyzetekbe nem szaladunk bele, hiszen hosszú távon az az érdekünk, hogy a hírnevünk makulátlan legyen. Lehet, hogy a cég, akivel ilyen módon kerülünk kapcsolatba, mindössze egyszer rendel. De nem lehetetlen, hogy a későbbiek során nem csak a konkrét alkatrész kapcsán jutunk eszébe, hanem más munkára is tőlünk kér árajánlatot. Egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy visszatérő vevőnk lesz. Már csak ennek okán sem éri meg, hogy az első megrendelésénél megpróbáljuk megfejni őt. Sajnos, ez a gyakorlat Magyarországon nagyon elterjedt, de mi egy más filozófiával működő, korrekt piacon tevékenykedünk. Az éves rendelésállomány valójában megtervezhetetlen. Az a partner, aki egy adott évben kitöltötte a kapacitásunk 60 százalékát, lehet, hogy a következő évben csak a 30 százalékát köti majd le, vagy éppen fordítva. Mindez nincs összefüggésben azzal, hogy mennyire teljesítünk pontosan vagy hiba nélkül. Alapfeltétel, hogy nem vétünk hibát sem minőségi mutatókban, sem szállítási határidőkben. A valódi kihívás az, hogy minden évben el kell tudni adni a rendelkezésünkre álló kapacitást a lehető legteljesebb módon. Számos módszere ismert ennek. Lehetőségünk van például arra, hogy állandó partnereinknél jelezzük: a kihasználtságunk nem optimális, nincs-e szükségük valami munkára, amit ebben a helyzetben elvégezhetnénk. Ha már bizonyítottunk és egyébként is megbízható partner vagyunk, akkor szerezhetünk munkát ezen az úton.

A piackutatásról, a politika hasznáról és káráról Van egy munkatársunk Németországban is, Uwe Eisenmann német állampolgár, aki folyamatosan kutatja a német piacot és újabb lehetséges megrendelőket keres az Agrohíd számára. Nagyon nehéz, göröngyös út ez, hiszen túlkínálat van a gyártási oldalon. Minden új beszállító rizikó, különösen, ha 1000-1200 kilométerre található a megrendelőtől, mint mi. Vannak aztán egészen érdekes, új fejlemények is. Kétszer is elhangzott az utóbbi időben lehetséges partnereink szájából, hogy magyaroktól nem hajlandók rendelni. A magyarok ma nem számítanak rendes, megbízható, európai partnernek. A politikai történések, a kuruckodásaink lecsapódnak a gazdasági kapcsolatokban is. Már arra is gondoltam, ha még egy ilyen fiaskóval találkozom, hajlandó vagyok akár a sajtóban is megjelentetni, hogy a politikának hátrébb kéne vonnia az agarakat. Az agresszív retorikával a kormányzat egyáltalán nem segíti a vállalkozói szférát, mint ahogyan azt állítja, hanem visszavonhatatlan károkat okoz. Például úgy, hogy a szimpátia elvesztése miatt – nem a teljesítmény vagy a minőség visszaesése miatt! – a német partner megszabadul korábbi magyar beszállítóitól, vagy nem kér újabb ajánlatot a korábban stabil kapcsolatként számon tartott magyar üzletfeleitől. 21


Említek konkrét példát is. Uwe Eisenmannal együtt jártam egy potenciális vevőnél. Vittük magunkkal a termékkatalógusunkat. A katalógusból számos, az övékkel azonos alkatrészt vagyunk képesek gyártani, és jók a referenciáink is. Szembesültek azzal, hogy az általunk gyártott alkatrészek valóban az ő alkatrészeik is, de a látogatást követően hosszabb ideig nem történt semmi. Egyszer, amikor Németországban tartózkodtam, ismét felkerestük ezt a lehetséges partnert. Amikor hatszemközt maradtunk, a bevásárló közölte velünk, hogy a cégük magyarországi beszállítótól nem vásárol alkatrészt. Ha az Audi vásárol, az az ő dolga. Ők viszont nem. Nem indokolta meg, hogy miért, de az álláspontja láthatóan megingathatatlanul szilárd volt. Megkérdeztem, ha német cégem volna, akkor vásárolna-e tőlem? Német beszállítótól teljesen természetesen – hangzott a válasz. Rátértem arra, hogy ha ez a német cég az alkalmazottunk, Uwe Eisenmann saját cége volna, akkor is elképzelhetőnek tartaná-e az üzletet? A bemutatott árlista megfelelő-e nekik? Itt is igenlő válaszokat kaptam. Megkértem, hogy adja fel a megrendelését az Artformnak, Uwe cégének. Így történt, hogy ezzel a csavarral mégiscsak szállítunk ennek a vevőnek. Az Agrohíd legyártja az alkatrészt, 15%-kal olcsóbban adjuk el az Artformnak, hogy ők is megtalálják az üzletben a számításukat. Kiszállítás után minden egyéb az ő gondjuk. Ez így dupla logisztikát igényel, de ennek révén tudtunk bejutni egy újabb vevőhöz. Esélyünk teremtődött arra, hogy az Artform segítségével, idővel kiszorítsunk valakit, aki egyébként bármikor felléphet az Audinál is a mi konkurenciánkként. Mert német. És akkor ő szorít ki minket az Auditól. Kemény világ ez, farkastörvényekkel.

A tulajdoni szerkezet Az Agrohíd Kft.-t Heinz Schulte velem és a korábbi feleségemmel, Gonda Sándornéval alapította meg. Noha a házasságunk véget ért, elváltunk, Évával a mai napig társak vagyunk a vállalkozásban. Amíg Schulte úr ki nem vált a cégből, az Agrohíd 66 százalékban volt német tulajdon és 34 százalékban magyar, a mi tulajdonunk.1995-ben aztán 100 százalékban hozzánk került, hiszen megvásároltuk Heinz Schulte üzletrészét. Azóta – nem jelentős különbséggel – én vagyok a többségi tulajdonos, a volt feleségemé a kisebbségi tulajdonrész. Ez a tulajdoni arány dinamikus működést garantál. Azoknál a döntéseknél, ahol a 66 százalékot meg nem haladó többségre van szükség, ott szabad kezem van. Ha minősített többséget igényel egy döntés, akkor más a helyzet, de mert a cég prosperál, nincsenek valódi érdekütközések közöttünk.

Magánélet és munkakapcsolat A vállalkozás teljesen normálisan, zökkenők nélkül működik a válásunk óta is. A magánéletünkben felszínre bukkant problémák soha, semmilyen módon nem hatottak az Agrohíd életére. Mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy ebből a cégből élünk, hosszabb távon feltehetően a gyermekeink és az unokáink is ebből fognak megélni. Ezért mind a ketten, teljes egyetértésben hajlandóak vagyunk folyamatosan áldozatokat hozni. Ugyanakkor tisztában vagyunk azzal, hogy a közöttünk megmaradt, kölcsönös megbecsülésen alapuló emberi viszony meglehetősen ritka. Gyakoribb, hogy egy válást követően a felek mindent, még egy jól működő vállalkozást is gondolkodás nélkül beáldoznak azért, hogy borsot törhessenek egykori társuk orra alá. 22


Mi nem voltunk hajlandóak korábbi életünket a szemétdombra hajítani. Nem múlik el egy válással sem az a korábbi pillanat, amikor egymást választottuk, nem múlnak el azok a szép mozzanatok, a gyermekek születése felett érzett öröm például, amit közösen éltünk át. Nem lehet életünk egy részére azt mondani, hogy az meg sem történt. Nem tehetünk úgy, mint manapság a politikusaink egy része, hogy a történelmünk nekik nem tetsző fejezeteit nemes egyszerűséggel kihajítják, mert úgy kényelmesebb. 1944-ig volt magyar történelem, 1944-től 1990-ig meg nem volt. Ez nem vicces, hanem inkább tragikus. Nekünk, civileknek az a dolgunk, hogy ne veszítsük el a józan eszünket és a mérlegelő képességünket.

Az emberi tényező Az Agrohíd kezdetben nagyon kis cégként indult. Megpróbáltuk kezdetben a német partner elvárásait, megrendeléseit, gyártási igényeit kielégíteni, de hamar kiderült, hogy mindig hiányzott valami komoly technológia, így egyre inkább jellemzővé vált a kooperációs kényszer más cégekkel, alvállalkozókkal. Kialakult egy olyan tevékenységszerkezet, amely a mai napig is erőssége a vállalkozásunknak. Mi a saját nevünkben, a saját felelősségünkre megbízásokat fogadunk el a külföldi megrendelőktől. Ennek a munkának egy meghatározott részét saját magunk végezzük el, a másik részét alvállalkozókkal, jól megválogatott társakkal kooperációban gyártatjuk le. Viszont az elvállalt munkáért a teljes felelősséget mi viseljük. A partnerek, kooperációs társak kiválasztásában soha nem tévedtem nagyot. Nekem mindig nagyon fontosak voltak a partnercégek élén álló emberek. Azt gondolom, hogy a vállalkozások nem önmagukban léteznek, hanem az ott működő emberek testesítik meg a céget. Éppen ezért először mindenütt a meghatározó embereket próbáltam megismerni és értékelni, és ha megfelelő benyomásokat szereztem róluk, akkor biztos lehettem abban, hogy az érintett vállalkozásnál nem történhet nagyobb baj, mert az adott ember elérhető, kommunikációképes és mindenkor vállalni fogja a felelősséget a szavaiért és a cége tevékenységéért. Más a helyzet a nagyon nagy cégeknél, ahol gyakran változik a menedzsment. Az egyikkel tudunk jól dolgozni, de jön egy másik, aki már nem vállalja mindazt, amire az előde még garanciákat adott. Általában akkor jön új vezetés, ha a tulajdonosok a régivel elégedetlenek voltak. Az új vezetés általában új döntéseket szeret hozni. Az új döntés sokszor azt jelenti, hogy nem akar azokkal a partnerekkel dolgozni, akivel az elődei együttműködtek. Előfordulnak nagyon tanulságos esetek is. Néhány évig együttműködtem egy olyan vállalkozóval, akiről biztosan tudtam, hogy emberileg nincs rendben. Az együttműködésünk során ez utólag be is bizonyosodott. Nem ért meglepetésként. Nálam az a kifejezés, hogy „csalódtam benned”, nem ismeretes. Legfeljebb az ítéletemben tudok csalatkozni, mert az ember, akivel szemben állok, mindig önmagát adja. Legfeljebb nem ismertem fel időben valamely előnytelen tulajdonságát, vagy emberi hibáját. Magamban csalódtam tehát, mert nem jól ítéltem meg. Tudatosan kerestem munkatársnak is, partnernek is olyan embereket, cégvezetőket, akiket Mezőtúrról, még fiatalabb koromból ismertem, akikről tudtam korábbi benyomásaim alapján, hogy emberileg kikezdhetetlenek. 23


Róluk joggal feltételeztem, hogy a vállalkozásom életébe is jó dolgokat hoznak majd. Nem nagy felismerés, hogy aki képtelen emberként helytállni, az nem lesz korrekt üzletileg sem, abból nem lesz stabil, megbízható munkatárs vagy üzlettárs. Hadd támasszam alá mindezt egy újabb történettel. Ahogyan már szó volt róla, Németországban Uwe Eisenmann kollégánk szervezi a kapcsolatainkat. Volt egy időszak az Agrohíd életében, amikor intenzíven kerestük az újabb és újabb vevőket. Ma már óvatosabbak vagyunk ezzel, de voltak olyan évek, amikor módszeresen jártunk különböző lehetséges vevőkhöz, és megnéztük, hogy tudunk-e ott munkához jutni. Uwénak korábban a fémbútor-, tömegbútorgyártás területén voltak kapcsolatai. Elvitt egy bútorgyártó vállalkozáshoz, bemutatott a vezetőnek. Megismerkedtünk a cég gyártmányaival, a különféle, elsősorban lemezből készített termékkörrel, ami nem volt érdektelen számunkra, láttam a lehetséges kapcsolódási pontokat. Már az üzemlátogatás közben is volt néhány elejtett megjegyzése a cégvezetőnek, amit később, a tárgyalóasztal mellett megismételt és egyértelművé tett. Megjegyzéseinek az volt a lényege, hogy nála a beszállító nem valódi partner, hanem csereszabatos, könnyen pótolható részegység. Ha nem tudnak megegyezni az árban, vagy bármi másban nézetkülönbség támad közöttük, ő azonnal megszabadul a beszállítójától. Ezzel a szemlélettel én soha nem tudtam azonosulni. Borzasztóan fontosnak tartom az üzletben, hogy a vevő partnerként kezeljen. Mert ha nem így teszek, az első kritikus esetben mindent rám borít. A vevő mindig sokkal előnyösebb helyzetben van. Ő adja a megrendelést, és ő dönti el azt is, hogy végül átveszi és kifizeti, vagy visszadobja az általunk gyártott és szállított tételeket. Vagy játszani kezd a kifizetés helyett, taktikázik. Az említett, leendő német partner ezt a filozófiáját tette nyilvánvalóvá a megbeszélésünkkor. Odaszóltam Uwénak németül: „Eisenmann úr, köszönjük meg a kávét a vendéglátónknak, és menjünk.” Biztos voltam abban, hogy mi ott nem kötünk üzletet. A munkatársam halálra sápadt, nem akarta elhinni, amit hall. Időt kért a vendéglátónktól, mondván, beszélnünk kell egymással. A cégtulajdonos magunkra hagyott minket. Uwe nagyon idegesen a tudtomra adta, hogy egy leendő vevővel nem lehet így bánni, mert ez a kapcsolat azonnali végét jelenti. Felvilágosítottam, hogy éppen ez a szándékom. Aki a vázolt módon bánik az üzletfeleivel, annak én nem akarok a partnere lenni. Ez az ember nincs rendben, nem tetszik nekem. Uwe semmiképp nem akarta megérteni, hogy én, a beszállító akarom eldönteni, tetszik-e nekem a vevő, vagy sem. Pedig akkor én már pontosan tudtam, hogy ezzel az emberrel nem akarok kapcsolatba kerülni. Akinek még az üzleti együttműködés megkezdése előtt ilyen kijelentései vannak leendő partnereiről, akinek ilyen üzleti filozófiája van, mire számíthatok én attól, ha majd netán vitás kérdések merülnek fel közöttünk? Ettől az embertől semmi jó nem várható! Eisenmann egyáltalán nem értett velem egyet, de az elhatározásom határozott és megmásíthatatlan volt. Visszajött a tulajdonos. Személyesen közöltem vele, hogy nem kötünk üzletet. Eisenmann úr ezt a döntést nem szerette volna maga közölni, így hát személyesen köszöntem meg az idejét és a kávét, és elköszöntem. Nem lepődött meg különösebben. „Uram, értek én a szóból! Viszontlátásra!” Kimentünk. Láttam, hogy Uwe se holt, se eleven. 24


Tudta, hogy hajlíthatatlan vagyok, és hogy ne legyen emiatt köztünk konfliktus, nem szólt többet az esetről. Számomra sem volt nagy jelentőségű az egész, hamar el is felejtettem. Bő félév múlva Uwe kérte, hogy üljünk le, mert szeretne elmondani nekem valamit, ami nagyon nyomja a lelkét. Tudja, hogy nem volt a részéről tisztességes lépés, de megtörtént. Mivel én nem akartam üzletet kötni az említett német megbízóval, sikertelen tárgyalásunk után ő visszament hozzá, és üzlettársak lettek. Megkezdte a beszállítást, és fél év elteltével aktuálisan 20 000 márka olyan követelése van, amit a partnere nem óhajt jogosnak elismerni és kifizetni. Most kezdi megérteni, hogy egy fél évvel ezelőtt mire éreztem rá, hogy miért álltam fel a tárgyalóasztaltól anélkül, hogy az üzlet részleteiről akár csak egy szót is váltottunk volna. Elmondta, hogy az elbukott összeg neki nagyon nagy pénz, és a pofon, amit kapott, akkora, hogy nem is tudja, hogyan fog a kialakult helyzetből feltápászkodni. Mit mondhattam volna neki? Egyszer azt, hogy megérdemelted, másrészt meg azt, hogy talán nem volt haszontalan, ami történt, mert egy életre megtanulta, hogy nem köt üzletet azzal, akiről a tárgyalás első pillanatában ordít, hogy relatív az erkölcse. Tudomásul kell venni, hogy nem minden vevő a mi vevőnk is egyben. Ahogy fejlődtünk, ahogy telt az idő, mindig kerestem azokat az embereket, akikről volt már tapasztalatom. Megnéztem azt, hogy van-e lehetőségünk az együttműködésre. Kerestem az alkalmat, hogy alkalmazni tudjam őket. A kiválasztottak aztán azt hozták az üzleti életben is, ami az egyéniségükből következett, amit előre feltételeztem róluk. Voltak rossz személyi döntéseim is, ezt el kell ismernem. Együttműködtem például egy olyan üzletemberrel, akit nem tartottam sokra emberileg, viszont szakmailag kiváló volt, és egy olyan területen működött, amelyre nekem épp nagy szükségem volt, és nem találtam alternatív megoldást. Kényszerhelyzetben voltam tehát, de mégsem lett tartós a kapcsolatunk, mert az ő emberi kicsinyessége és kapzsisága idő előtt lezárta és ellehetetlenítette a kapcsolatot. Kijött belőle mindaz, amitől már idejekorán tartottam.

Tisztességen alapuló kapcsolat az alvállalkozókkal Olyan esetekben, ha nekem is alvállalkozót kell találnom, én állok közvetlen kapcsolatban a vevővel, én állapodom meg a kondíciókról, többek között az árról is. Megnézem, hogy az adott munkának mekkora részét tudja az én cégem előállítani, és mekkora az a hányad, amit külső beszállítótól kell megrendelnem, és a munkához rendelt teljes költségkeret ismeretében meg tudom mondani a partnernek, hogy mennyit tudok fizetni a munkájáért. Erre a partner vagy igent mond, vagy nemet. Fontos tudni, hogy én erősen késztetve vagyok az együttműködésre, hiszen köt a határidő. Csak úgy tudom a vállalt feladataimat megnyugtatóan elvégezni, ha ehhez kooperációs partnereket, együttműködő alvállalkozókat találok. Egy ilyen kapcsolatban a legfontosabb a partner érdeke. Nem az enyém, ahogyan azt kézenfekvően gondolhatnánk, hanem a partneré. Megmagyarázom. Rövid távon bele tudok kényszeríteni bárkit egy számára előnytelen megállapodásba is, de hosszú távon ez nem fog működni. A partner se ostoba. Amikor már látja, hogy rossz feltételű üzletet kötött, akkor mindent megtesz, hogy kimeneküljön belőle. Ez a természetes reakció. Mit fog tenni? Elkezd spórolni, és az feltétlenül a minőség rovására megy. Vagy olcsóbb alapanyagot próbál beszerezni, nem az 25


előírtat, csak hasonlót, más paraméterűt. Ha a megrendelő például ötvözött anyagot ír elő egy alkatrészhez, azt általában olyan helyről vásároljuk, ahol minőségi tanúsítványt mellékelnek az öntvényhez. Így biztosak lehetünk abban, hogy tényleg az előírt anyagból dolgozunk. Ha bizonytalan, nem rendszeresen ellenőrzött forrásból szerezzük be az alapanyagot, könnyű tévedni. Hogy biztonságosan meg tudjuk állapítani, tévedtünk-e, vagy sem, az újabb pénzbe és időbe kerül. Sokszor se pénz, se idő sincs erre, jobban járunk, ha nem próbáljuk a partnereinket tisztességtelen feltételű üzletekbe hajszolni.

A közbeszerzések természetéről Könnyű csőbe futni, rossz anyagot vásárolni, ha az ember trükközik a beszerzési árral. Ez tipikusan az a helyzet, amely ma Magyarországon szinte valamennyi közbeszerzésre jellemző. A közbeszerzéseket általában olyan vállalkozás nyeri el, amelynek a vezetője közel áll a döntéshozókhoz. Többnyire vagy csak kis mértékben képes, vagy egyáltalán nem képes megvalósítani a feladatot, ezért alvállalkozókat keres az első pillanattól. Rossz esetben ez a folyamat 5-6-7-8 lépcsőt is halad lefelé, és végül egy nagyon egyszerű, nagyon kis költséggel, és ennek kapcsán gyalázatos minőségben dolgozó megvalósítónál köt ki, mert az a pénz, ami ekkorra megmarad, mást már nem is tesz lehetővé. A következmény az, hogy az összességében komoly pénzért létrejön egy csapnivaló, gyatra munka. Utólag mindenki csodálkozik, hogy milyen sokba került, és mégis döcög az úttest. Hogy egy kilométer sztráda megépítéséért háromszor annyit fizetünk, mint Németországban fizetnek. A német sztráda egyenes, suhan rajta az autó, a magyar sztráda döcög és kopog. A különbség egyetlen eredőre vezethető vissza: Németországban, versenyhelyzetben olyan vállalkozó nyerte el a sztrádaépítés jogát, aki azt maga meg is valósítja. Abból a pénzből, amit erre kalkuláltak, jó minőségben meg is tudja valósítani. De ha ezt lecsontozzák több fokozaton keresztül, és minden érintett kiveszi belőle a magáét – többnyire minél feljebb van valaki a hierarchiában, annál többet vesz ki a kalapból –, a végső ponton, ahol a tényleges megvalósítás zajlik, már nem marad tisztességes minőséget garantáló forrás. Gondosan ügyelek arra, hogy lehetőség szerint első körös beszállítókkal működjem együtt. Hogy az én partnereim már ne adják tovább a munkát. Nem választok olyan üzletfelet, akinél ez a veszély fenyeget. Ha valaki olyan speciális területen vállalkozik, amelyben kevesen vannak, és a feladatát magas minőségi szinten látja el, akkor nem fogja továbbadni a munkát, mert nagyon tisztességes pénzt keres rajta így is. Semmiképpen nem megyek úgy oda egy partnerhez, hogy megkérem rá: adott feladathoz keressen már megfelelő alvállalkozót a számomra. Minden esetben magam választom ki azokat, akikkel együtt kívánok dolgozni. Ügyelek arra, hogy lehetőleg azonos szinten legyünk, hogy mindannyian törekedjünk elkerülni a feladat további lefelé osztását. A feladatot általában meg kell osztani, de nem kell feltétlenül leosztani. Nagyon sokan próbálkoztak ezzel, mert a kezdettől tévedésben éltek. Azt hitték, a rendszer úgy működik, hogy kapsz egy megrendelést a vevőtől. Az egy papírdarab. Ezt a papírdarabot 20 százalékkal alacsonyabb áron mindenestől továbbadod, mint feladatot. Húsz százalékot kaszáltál pusztán azért, mert egy megrendelést továbbadtál. 26


Ezért természetesen nem jár 20 százalék, legfeljebb 1-2 százalék, hiszen ez semmi más, mint egy vevői kapcsolat létrehozása, ahol a vevő és a megvalósító között te voltál a postás. A közreműködéssel arányos díjat etikus felszámítani érte, de nem a teljes költség 20 százalékát. Mint mindennek, ennek is van tisztességes ára. Ha valaki hoz nekem egy vevőt, joggal mondja, hogy kérek az árból 2 százalékot. Ennyi bele szokott férni, ha komolyabb az üzlet. Nem kell mondanom, azok a cégek, akik erre alapozták a jövőjüket, halálra vannak ítélve, mert a megvalósító, ha kideríti, hogy ki a vevő, meg fogja kerülni a drága postást, és direkt ajánlatot tesz a vevőnek, kedvezőbb feltételekkel. Felajánlja, hogy az így felszabaduló 20 százalékot felezzék meg: ő, mint megvalósító, jobban jár 10 százalékkal, a vevő is jobban jár 10 százalékkal. Ez a mérték egy nagy üzlet esetén már egyáltalán nem jelentéktelen egyik fél számára sem. Más a helyzet természetesen, ha ezt a konstrukciót a politika a klientúrája finanszírozására használja. Akkor virulni fog ez a – roppant kártékony – megoldás.

A logisztika dicsérete Az Agrohíd mindig tartotta magát ahhoz, hogy azokból az üzletekből, amit nagyobb részben nem mi valósítunk meg, csak a közreműködésünk arányában szabad részesednünk. Csak annak arányában, amit mi hozzáadunk. Hosszú távon ugyanis az üzlet csak ezt fizeti meg. A hozzáadott értéket. Rövid távon lehet másként, de az szinte sosincs rendben. Ez az üzleti filozófia a kezdetektől a sajátom. Így indultam, és következetesen gyakorlom is a mai napig. Az üzleti filozófiám késztetett arra, hogy a cég logisztikai részét fejlesszem a legintenzívebben. Ez a titka az Agrohídnak. Sok nálunk nagyobb gyártó cég van, nem kétmilliárdos, hanem 3-4-5 milliárdos árbevétettel, még sincs egyiknek sem a miénkhez hasonló infrastruktúrája, és főképp ilyen logisztikája. Mert a gyártásra koncentrálnak, és nem vesznek tudomást arról, hogy a vevő nem csak a termékért hajlandó fizetni, hanem azért a komplex szolgáltatásért is, amit nálunk például a termékkel együtt megkap. Ebben nagyon erősek vagyunk. A cégünk egyik titka, hogy ezt idejekorán felismertem és nagyon tudatosan kiépítettem. Beszéltem már róla, hogy Martfűn van egy nem túl nagy gyártóbázisunk, s ehhez képest nagyméretű logisztikai egységünk dolgozik Mezőtúron, amely a későbbiekben képes lesz a jelenlegi kapacitás többszörösét is kezelni, a jelenleginél jóval nagyobb forgalmat átengedni magán újabb fejlesztések vagy beruházás nélkül. Ennek az üzleti filozófiának a kialakulásában tagadhatatlanul van némi szerepe Heinz Schulténak, aki számtalanszor elmondta nekem, hogy gyártani akárki tud, hogy a gyártás nem nagy ügy. Ez így önmagában nem igaz, de ennek a sulykolásával érttette meg velem, hogy a logisztikának mekkora szerepe van a sikeres üzletmenetben. Aki csak gyártani képes, az a mai piaci viszonyok között sokkal rosszabb pozícióban van, mint az, aki magas fokon ért a logisztikához. Amikor elhozom a vevőimet az Agrohídhoz, először mindig körbesétálunk a telepen. Látják a minőségellenőrzést, látják a tervezést, látják azt a szisztémát, amit működtetünk, utána átmegyünk a gyártóüzembe. Általában ezt követően mondják ki, hogy nálunk minden rendben van. 27


Fejlesztési irányok és lehetőségek Az Agrohíd fejlesztése egyre inkább Martfűn folyik majd. Terveim szerint újabb gépeket állítunk be, a későbbiekben egy új műhelycsarnokot tervezünk építeni lehetőség szerint pályázati forrásból, azaz növeljük a gyártókapacitásunkat. Hogy miért éppen Martfűn, ez folyamatos vitát okoz köztem és Kovács Attila igazgató között. Attila nagyon szeretne egy korszerű gyártó üzemet itt Mezőtúron, kézközelben. A maga szempontjából igaza van, de vannak más tényezők is. Először is volt Martfűn egy olyan beszállítónk, ahol részben a mi gépeink dolgoztak. Szorgalmas, tehetséges szakemberek, de a továbbfejlődésükhöz hiányzott a tőke. Vettünk ott üzemet, beköltöztettük őket, és hozzákezdtünk a gépek módszeres kicseréléséhez. A másik megfontolandó szempont az, hogy ha Mezőtúron létesítünk egy gyártó üzemet, kénytelenek vagyunk a jó szakembereket azoktól elcsábítani, akik itt nekünk is dolgoznak, tehát nem lesz Mezőtúron nagyobb kapacitásunk, csak a szakembereknek lesz több lehetősége a munkahelyek között válogatni. A legnagyobb problémánk az, hogy a buta állami oktatási-képzési rendszer miatt nincs elegendő szakember a gépgyártó területekre. Mezőtúron mindennek nem lesz olyan következménye, hogy a logisztikai kapacitást bővíteni kellene, hiszen az még egy ideig képes lesz kiszolgálni a cég feladatait a jelenlegi állapotában. A logisztikai kapacitásunk pillanatnyilag nincs teljes egészében kihasználva. Felvethető, hogy ez így gazdaságtalan, sok pénzbe kerül, de a logisztikai fejlesztés olyan invesztíció volt, amely már a jövőnek szól. Beruházás a jövőbe. Ugyanilyen, a jövőnek szóló beruházásnak tekintem a legkényesebb ízlésnek is megfeleni képes szociális épületeinket, kiszolgáló létesítményeinket. Az a beruházás is teljesen természetes módon része a marketingnek. Nem tévesztettünk léptéket, ez egy munkahely és nem egy üdülő, de minden olyan funkciót magas szinten képes kiszolgálni, amitől vonzó és kívánatos lesz egy munkahely, túl az elérhető jövedelmen. Meggyőződésem, hogy a környezet kultúrája neveli az embereket. Egy szemétdombhoz könnyű egy újabb darab szemetet odadobni. Nálunk a telepen sehol nem látni szemetet, ellenben sok szemétgyűjtő edényt láthat a látogató. Itt kényszert érez a dolgozó, hogy a kukába dobja a szemetet, arra is késztetve van, hogy a frissen festett falra ne nyomja oda a cipője talpát.

Miért nem tudunk olcsón gyártani? A kezdeti, kis volumenű gyártási szakaszt követően már korán egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítottam a logisztika fejlesztésének. Kezdetben kihasználtam a már máshol működő, valójában szabad kapacitásokat. Sokszor volt az elmúlt időszakban nagyméretű szabad kapacitás, mert nagyon nehéz volt vevőt szerezni. A nyugati vevők azt gondolták, hogy nálunk lényegesen olcsóbb minden, ezért itt jól lehet gyártani. Úgy gondolkodtak, hogy a minőséget maximálisan megkövetelik, ott nem tesznek engedményeket, hiszen a tervezett gyártmány feltétlen minőséget követel. Azzal továbbra is jelen kell lenni, és ott kell tudni maradni a nyugati piacon. A vevők azt szerették volna, hogy ezt a magas minőséget állítsuk elő jóval olcsóbban, mint amennyiért a saját hazájukban elő tudnák állíttatni. Hogyan? Részben az élőmunkán való spórolással. 28


Érdekes dolog ez. Amit közvetlenül kifizetünk a dolgozóknak, csak kis hányada az összes költségnek. Ezen tehát önmagában nem lehet annyit megtakarítani, hogy legyőzhetetlenül versenyképes árajánlatot tudjunk adni. Ha az összes, a munkadarab előállítására rárakódó költséget is számba vesszük, akkor nem tudunk olcsón gyártani. Ráadásul nagyon gazdaságtalan szisztémák alakultak ki nálunk – ez nem kis mértékben a múlt hagyománya.

Hogyan lehet talpon maradni a beszállítói piacon? Van komoly összehasonlítási alapunk. Mi nyugati cégekkel versenyzünk a piacon. Az egyik vevőnk a német autóipar egyik óriása, akinek a közelében több száz szatellit cég működik. Ezek a vállalkozások feltehetően mindannyian tudják mindazt, amit mi tudunk, esetleg még többet is. Akkor miben vagyunk jobbak náluk? Megmagyarázom, hogy miért tőlünk rendelnek mégis a bevásárlók. Nagyon hosszú időbe telik, míg egy vevő rászánja magát, hogy egy nagyértékű megrendelést feladjon. Amikor végre megteszi, akkorra többnyire már nagyon szorítja a gyártásra fordítható időkeret, a határidő. Németországban egy gyártó, mielőtt elvállal egy munkát, az egész gyártási folyamatot az elejétől a végéig megtervezi és előkészíti. Nem kezdi el a gyártást, amíg annak összes előfeltétele nem áll a rendelkezésére: az összes célszerszám, az összes segédeszköz. Ez az előkészületi időszak náluk kétszerese-háromszorosa a tényleges gyártási időnek. A megvalósításra rendelkezésre álló idő kétharmada, háromnegyede az előkészítési fázis, egyharmada, egynegyede a végrehajtásra fordított idő. A tényleges gyártás kétségtelenül sokkal gyorsabban megy, mint nálunk, mert náluk minden elő van készítve. Magyarországon elhanyagoljuk az előkészítési fázist, úgy kezdünk gyártani, hogy sokszor a szükséges feltételek fele sem adott. Majd menet közben megteremtjük őket. Sokszor provizórikus megoldásokat alkalmazunk. Ezért fordulhat elő, hogy valaki ugyanannyi időt használ fel, de a termelés az utolsó pillanatig nincs jól előkészítve, és mindvégig magas a rizikó. Én megpróbáltam a két módszert ötvözni. Elvem, hogy legalább egyharmad, vagy fele arányban végezzük el az előkészítést, teremtsük meg a minőséget meghatározó feltételeket, ezek a lehető teljességgel legyenek előkészítve, és csak azok maradjanak ki, amelyek menet közben nem lehetetlenítik el a teljesítést. Tételezzük fel, hogy az egyik nagy vevőnktől, akinek komplett, nagy ellenőrző-beállító szerszámokat gyártunk, ami 30–40–50 komponens is lehet egységenként, jön a megrendelés 5000 darab szerszámra. A megrendelő szerint összesen 3 hónapunk van a munka elvégzésére, mert akkorra szüksége lesz az alkatrészekre. A konkurenseink ezt a munkát feltehetően nem fogják megpályázni, mert nekik a 3 hónap az előkészítő fázisra kellene, plusz még egy vagy két hónap a gyártásra. Bármennyire szeretné is a munkát, a német partner nem fogja elvállalni, nem is jelentkezik be érte. Nem rizikózik, inkább lemond róla. Ilyenkor jövünk mi, és elvállaljuk. Mi jogosít fel rá, hogy felelősséggel merjünk vállalkozni? Intenzíven elindítunk egy előkészítő szakaszt, megkeressük a megvalósítás kulcsfeltételeit. Ezekkel mindenképpen rendelkeznünk kell, addig nem indulhat el a gyártás, amíg ezek rendelkezésre nem állnak. 29


Még hiányoznak ugyan bizonyos feltételek, de már elkezdjük a gyártást, a hiányzó feltételeket pedig menet közben pótoljuk. Csak ilyen feltételekkel leszünk képesek elkészülni 3 hónap alatt, igaz, lényegesen több stresszel, mint amit német kollégáink átélnek. Ezzel a módszerrel tudtunk a múltban is számos üzletet megszerezni. Kicsit mindig többet mertünk kockáztatni, mint a versenytársaink. Azzal, hogy az előkészítési időszakot leszűkítettük, hatékonyabbak tudunk lenni másoknál. Teljesen nem hagyható el az előkészítő fázis, az vétkes könnyelműség lenne. Hogy nem kamikaze módjára, hanem felelősen viselkedünk, igazolja, hogy még soha nem sültünk fel, mindig teljesítettünk a vállalt határidőre. Többek között ezért is jó, hogy van többletkapacitásunk a logisztikában, mert a gyártás végtelenül bővíthető. A gyártást körbe lehet vinni a partnerekhez, ott tehát vélhetően nem szorulunk meg. Az előkészítési szakasz felelősségteljes mozzanata kiválasztani a megfelelő együttműködő partnereket. Tőlük aztán tényleg már csak a gyártást várjuk, hiszen a műszaki előkészítést mi elvégezzük az Agrohídnál.

Vállalatirányítási modellek Valaha mindez az én felelősségem volt, de 2007 óta a cég igazgatója felel a területért. Kovács Attila 17 éve dolgozik nálunk, magam végeztem a képzését és a vezetésre való felkészítését. Ugyanazt követeltem tőle, mint amit magamtól is, és bár sosem beszéltem vele erről, kicsit a fiamként is tekintettem rá. Attila teljes mértékben átvette az én szisztémámat, és bizonyos területeken tovább is fejlesztette azt. A becsületességében, a tisztességességében, a szakértelmében maradéktalanul megbízom. Hatalmas energiákat fektet a munkába, kellően magabiztos és eltökélt. Sikeres pálya áll előtte! Az Agrohíd Kft. fejlődése nem áll másból, mint az alapideológiánk minél teljesebb kifejlesztésből és eredményes, professzionális működtetéséből. Mindezt megtámogattuk 2007-től egy vállalatirányítási rendszer, a SAP beállításával, amely összeköt minden munkaterületet és kizárja azt, hogy bizonyos posztokra állított emberek ne végezzék el a feladatukat. A SAP rendszer arra készteti a munkavállalóinkat, hogy a részfeladatokat, amelyekért felelősséggel tartoznak, pontosan teljesítsék. Ha ezt mégsem tennék, azonnal jelzés érkezik, és pillanatok alatt kideríthető, hogy ki vagy mi miatt állt le egy folyamat. A vállalatirányítási rendszerhez fejlesztettük még pluszban az infrastruktúrát és a gépi termelő berendezéseket. Egész fejlődésünk ezeknek a területeknek a módszeres és tudatos fejlesztéséből és önfejlődéséből adódott.

Telephely-beruházások és fejlesztések Amikor az Agrohíd 1990-ben elkezdte gazdasági tevékenységét – 89-ben született meg a társasági szerződés, 90-ben kezdtük a termelést –, akkorra a Mezőtúri Főiskola megválni kényszerült a tanüzemétől. Mivel korábban a tanüzem igazgatója voltam, ismertem az ottani lehetőségeket. Akkoriban a volt tanüzem inkubátorházként működött az induló mezőtúri vállalkozások megsegítésére. Az inkubátorházban dolgozott a RAFI, egy nagy német autóipari beszállító magyar leányvállalata, akkor indult el a Turtrans, amit aztán a holland VOS, az egyik legnagyobb speditőr cég vásárolt fel, és ott indult az Agrohíd is, kezdetben bérelt helyen. 30


Jó pár év elteltével sikerült megvásárolni Mezőtúron a Szarvas felé vezető út határában egy ingatlant, oda kiköltöztünk. Később ezt elcseréltük egy, a városbelsőben lévő telephelyre, a szépen rendbetett és ma is a birtokunkban lévő Tulipán utcára. Később a volt Fazekasipari Kft. telephelyét vásároltuk meg. Itt gyártották a szép, népművészeti ihletésű fazekas termékeket, amelyekről méltán híres a település. Hajdanán 300 ember dolgozott a fazekasipari üzemben. Nem oly régen vásároltunk telephelyet Martfűn a gyártó részlegünk számára, és pár évvel ezelőtt vettünk Kecskeméten egy irodát az ottani részlegünknek. A gazdasági potenciálunk fejlődése és az ehhez tartozó ingatlan beruházások és fejlesztések egymással párhuzamosan történtek. Nem volt ez a fejlődés teljesen töretlen, de nagyobb kilengések és megtorpanások nélkül éltük át az elmúlt negyedszázadot. Természetesen az ország mindenkori gazdasági állapota hatott ránk is. Hazudnék, ha ezt tagadnám. Fontos megemlítenem, hogy amikor válságperiódust éltünk meg a céggel, az nem feltétlenül esett egybe az országos vagy világméretű válságjelenségekkel, mint amilyen például a 2008-as gazdasági világválság volt, s amelynek talán még mindig nem vagyunk a végén.

Hogyan éltük túl a válságot? Az Agrohíd az autóipar szerszámhátterének biztosításában működik. Nem az autókhoz gyártunk alkatrészeket, hanem azokhoz a berendezésekhez, amelyekkel az autókat gyártják. A 2008-as válság kitörését az autógyártás nagyon megsínylette. Előfordult, hogy az egyébként hosszú évek óta folyamatos üzemben dolgozó Mercedes is csak 4 napot dolgozott egy héten. Volt, hogy a nagy autógyárak hetekre leálltak, mert nem tudták értékesíteni az autóikat. A kialakult, reménytelennek látszó helyzetben az egyik nagy vevőnk szokatlanul reagált a válságra. Bejelentette, hogy leépítés helyett erőteljes fejlesztésbe kezd. Növelni fogja a modelljei számát, mert az új helyzetben a piac mást és másként igényel. Rövidíti a „kihordási idejét” egy-egy típusnak, 3 évenként minden egyes modellnél elvégzi a „ráncfelvarrásokat”. Mi ennek a döntésnek haszonélvezői lettünk. Minden egyes változtatás, minden egyes új modell, minden új konstrukciós elem munkát, méghozzá a korábbinál több munkát jelentett a számunkra. Minden egyes új típushoz vagy modellhez új szerszámot kellett gyártanunk. Míg korábban öt év volt a kifutási ideje egy szalagnak, öt év elteltével hozták ki az új típust, ez az idő most három évre rövidült. Az autóipar értékesítési gondjait mi tehát nem éreztük meg, az általános gépgyártó szegmens válságát viszont annál erősebben. A válság kirobbanásának pillanatában az általános gépipari munkáink aránya körülbelül ugyanakkora volt, mint az autóipari beszállítói hányad. A válság elmélyülésével az autóipari megrendeléseink egyre nőttek, az általános gépipari munkáink pedig drasztikusan csökkentek. Van még egy harmadik, komolyabb szelete is a munkánknak, az autóipari szervizháttér számára készített szerszámok. Valójában ez is autóipar, de ha más szemszögből nézem, akkor speciális szerszámgyártás. Az autóipari beszállítás és a speciális szerszámgyártás ma együttesen körülbelül a tevékenységünk 90 százalékát teszi ki, a hagyományos gépipari gyártás 10 százalékra csökkent. A válság kirobbanásának évében még egészen mások voltak az arányok, de a gépipari gyártásban jelentősen visszaestünk. 31


Így aztán a válság elért bennünket is, ellenére annak, hogy az autóiparban inkább nyertünk a feltételek megváltozásával. Az autóipari növekedés nem tudta teljes egészében kompenzálni a gépgyártásban elszenvedett veszteségeinket. Nem volt azért emiatt komoly megingásunk, de némi hullámzás kimutatható volt a vállalkozás életében.

Ésszerű üzleti lojalitás A rövid határidőre vállalt, nagy volumenű munkákból, amelyekben mi határozottan jók vagyunk – ezt a vevőink is elismerik –, nem tudtunk minden lehetséges megbízást elnyerni. A visszafogott termelés miatt volt kellő ideje a német beszállítóknak az előkészítésre és a megvalósításra is, és így gyakran elvitték előlünk a munkákat. Elvitték, mert a német üzleti filozófia kissé eltér a miénktől. Magyarországon, ha nem látjuk előre, hogy a megpályázott üzlet garantáltan jövedelmező és eredményes lesz, akkor nem is vállaljuk el. Más kérdés, hogy ha esetleg mégis elvállaljuk, az utókalkulációnál kiderülhet: nagyon is megérte. Ennek a fordítottja is könnyen elképzelhető, amikor utólag szembesülünk azzal, hogy veszteséggel szálltunk ki az üzletből, jobb lett volna nem elvállalni. A németek sokszor tudatosan vállalnak el egy-egy olyan munkát, amelyről jó előre tudják, hogy önmagában nem hozhat nagy eredményt, vagy netán kifejezetten ráfizetést eredményez. Azért teszik, mert így folyamatosan munkát tudnak adni az alkalmazottaiknak, és mert valamennyit a veszteséges munka is elvisz az általános költségekből. Ráadásul gesztusnak is nagyszerű egy hosszú távúra tervezett vevői-beszállítói kapcsolatban, amit a vevő a későbbiek során feltehetően honorálni fog. Másfajta gondolkodás, másfajta hozzáállás az övék, mint a miénk. Noha itthon nem elterjedt gyakorlat, én magam szívesen alkalmazom ezt a lojalitási elemet. Ha hosszú ideje partnerek vagyunk valakivel, és megéltünk együtt jó időket is, akkor a rosszabb időkben is illik kitartani a partner mellett. Adott ésszerűségi határig, természetesen. Az ember nem dönti be a saját cégét pusztán azért, mert a korábbi partnere éppen csődbe megy. Volt erre példa a közelmúltban az Agrohíd életében is. Az egyik felvonókhoz, liftekhez alkatrészeket gyártó cég, a korábban sikeres és híres stuttgarti székhelyű német liftgyártó vállalkozás utódcége kb. két évvel ezelőtt elkezdett betegeskedni. A tulajdonos-ügyvezetőt régóta ismerem. Egy munka kifizetése kapcsán kérte a türelmemet, mondván, komoly üzleteket készít elő, és esélyt lát a talpra állásra. Most nehezebben megy nekik, kéri, hogy toleráljam, ha nem tud mindig határidőre fizetni. Természetesen minden tartozását ki fogja egyenlíteni, de némi csúszás egy ideig még elképzelhető. Nem nagy örömmel, de belementem. Állandó és folyamatos volt az információcsere közöttünk. Néhány hónappal ezelőtt stabilizálódott a cég, és ismét példaszerűen és pontosan fizeti a számláinkat. Jó érzés nekem, hogy tudhatom: volt némi részem a vállalkozás konszolidációjában. Visszaigazolásom is van: a tulajdonos nagyon szép levélben köszönte meg az együttműködésemet és azt, hogy bíztam benne. A német piacon úgy tartják, a vevő a király. Kunde ist Kőnig. Vannak olyan cégek, akik erősen éreztetik is ezt a beszállítóikkal, de én lehetőség szerint olyan vevőkkel keresem a kapcsolatot, akik valódi partneri kapcsolatra törekszenek. Leírhatatlanul jó érzés, amikor 32


egy Audi partnerként kezeli az Agrohíd Kft.-t. Akkor is, ha éppen nézeteltérés, vitás helyzet van közöttünk. Amióta kapcsolatban vagyunk, 17 év óta mindig a legmagasabb beszállítói kategóriában voltunk. Hibáztunk, elkövettük, amit elkövettünk. Éppen a 17 éves, makulátlan partneri kapcsolat miatt kaptunk még egy esélyt, ez meggyőződésem.

Fejleszteni, de mértékkel Alapvető kérdés minden vállalkozás életében, hogy milyen legyen a fejlődés üteme. Hogy ne ragadja el a hév az embert, ha egyszer elkezdett működni az üzlet. Volt, aki nagyon jól tudta ezt kezelni, és nagyon sokan belebuktak. Sok múlik azon, hogy a tőkebevonásról hogyan dönt a tulajdonos. Csak akkor tudtunk volna erősebb ütemben fejlődni, ha külső, idegen tőkét vonok be a vállalkozásba, ha üzletrészt adok el például. Ha emellett döntöttem volna, még számos más következménnyel is számolnom kellett volna. Nem vontam be külső tőkét. A kezdetektől saját, családi céget akartam, és hamar beláttam, hogy a természetes növekedésnek megvannak a korlátai és határai. Ahogyan a kockázatvállalásnak is. 1992-ben megkeresett egy budapesti üzletember, akit már korábbról, mezőgépész időszakomból ismertem, mint műszaki kollégát. Akkor éppen komoly olajüzletekben utazott. Felajánlotta nekem, hogy 10 millió forinttal szálljak be egy másfél-két hónap múlva realizálódó üzletbe, és garantáltan húszmillió forintot kapok vissza. Más garancia, mint az adott szó, egy ilyen üzletben nem lehetett, írásos megállapodást természetesen nem kérhettem. Kőolajszármazékot vásároltak keletről, egy komplett szerelvénnyel, és az utolsó liternek is jó előre ismert volt a vevője. Összességében 200 milliós üzlet volt, 100 milliós árréssel. Igen rövid idő alatt meg lehetett duplázni a pénzt, de jelentős rizikóval. A tízmillió forint olyan nagy pénz volt akkor az Agrohíd életében, hogy mindenünket kockára tettem volna, ha beszállok. Ha belebukom, a cégemet örökre el lehet felejteni. Bármilyen kecsegtetőnek is látszott, el kellett utasítanom az ajánlatot. Senki nem tudta garantálni, hogy visszakapom a befektetett pénzemet. Nem is beszélve arról, hogy akár a VPOP is lekapcsolhatta volna a szerelvényt. Végül az üzletet sikeresen nyélbe ütötték nélkülem, de egy pillanatig sem bánkódtam, hogy kimaradtam belőle. Olyan fejlesztést, ami veszélyeztetné a cég további működését, azóta sem vállaltam. Akár egy-két millió is okozhat gondot ideig-óráig, de nem erről beszélek, hanem az irracionális kockázatvállalásról. Ma már más a nagyságrendünk, de abban az időben az az összeg csődbe vihetett volna bennünket. Mindig a szemem előtt lebegett az a történet, és soha nem volt növekedési mániám. Azt vallottam mindig, hogy inkább kisebb, de jól áttekinthető, kézben tartható, uralható vállalkozásom legyen. Maradjak kisebb magaslatokon, ott kevésbé szédül meg az ember, mint egy hegycsúcs tetején.

Nem a pénzért vállalkozom Nehezen hihető, de nem a pénzért vállalkozom. Annyi pénzre van szükségem, amennyi a normális megélhetéshez kell, semmi többre. A pénz legjobb helyen az Agrohídban van, és ha szükségünk lesz rá, majd kivesszük onnan. Ott jobb hatásfokkal dolgozik, mintha külön 33


számlán a bankban tartanánk. Kezdettől fogva az volt az alapelvem, hogy az Agrohídnak kell erős, egészséges vállalkozásnak lennie, ahonnan minden szükséges esetben tudok pénzt kivenni. Említettem azt a százezer eurós fiaskót, amelyen a közelmúltban átestünk. Megbeszéltük Évikével, hogy ha mi most kivesszük az osztalékunkat, akkor a 30 millió forint, amit a tévedéssel elbuktunk, hiányozni fog. Ha nem veszünk ki osztalékot, nem fogja megérezni a cég a 30 milliós veszteséget. Egyetértettünk abban, hogy nem vettük ki az osztalékunkat. A vállalkozást érintő ügyekben talán még jobban működik a kapcsolatunk, mint amikor házastársak voltunk. Ma üzleti partnerek vagyunk, és mind a kettőnknek érdeke, hogy az Agrohíd stabilan rendben legyen. Vettünk ki pénzt, amikor a gyermekeink lakásproblémáit kellett megoldani, vagy amikor én építkeztem Kecskeméten. Befejeztük az építkezést, tehát most hagyom az osztalékomat a vállalkozásban dolgozni.

Hitelképesség és jó hírnév A pénz soha nem szédített meg. Az Agrohíd szempontjából viszont döntő fontosságú, hogy egészséges legyen, és ha újabb invesztícióra lesz szükség, akkor legyen ehhez megfelelő mértékű saját forrás, és legyen a cég kellően hitelképes. Még ebben a nagyon nehéz időszakban is kínált nekünk olcsó fejlesztési hitelt a számlavezető bankunk, az MKB. Nyitott könyv vagyunk előttük, látják, hogy egészségesen működünk, látják a számlaforgalmunkon, hogy stabilak a megrendeléseink. Számomra nagyon fontos dolog ez. Kínosan ügyelek arra, hogy mindenkinek határidőben kifizessük a számláját. Magam felügyelem a területet a mai napig. Sok menedzsment-feladatot átadtam már Kovács Attilának, de ezt fenntartottam magamnak. Elképzelhető, hogy vitatkozom egy konkrét fizetési határidőben, vagy előfordul, hogy egy rendszeressé váló kapcsolatban, ahol eddig rögtön, vagy 8 napon belül fizettünk, a formálódó hosszú távú együttműködésre hivatkozva barátságosabb, 30 napon belüli fizetési határidőt kérek. Előfordul, hogy 8 napos fizetési határidejű munkánál a partner el se küldi a számláját a határidő lejártáig. Kevés dolog dühít fel jobban, mint az eleve lejárt határidővel beérkező számla. Érzékeltetni is szoktam a dühömet érdes modorban az érintett ügyfelekkel. Nem tét nélküli a dolog. A banki kimutatásban ott szerepel, hogy az adott tételt az Agrohíd határidőn túl teljesítette. Az én megbízhatóságom forog kockán valaki más hanyagsága miatt. A jó hírünkre rendkívül kényes vagyok. A könyveléstől teljesen külön is figyelek erre. Elvileg az SAP rendszerben minden nyomon követhető, de én minden egyes számlát látni akarok külön is, hiszen ezeket nekünk kell kifizetni. Még most is, hogy rengeteg számla érkezik naponta, olykor száz feletti számban, mindet látni akarom. Fontos, hogy tudjam, kitől jött a számla, mit vettünk tőle, mennyiért, milyen kondíciókkal, és mikorra kell kifizetnünk. Ha ezt átnéztem, utána egy saját magam által kifejlesztett Excel táblázatban rögzítem az adott tételt a fizetési határidővel együtt, és minden reggel én döntöm el, hogy adott napon melyik számlákat fizeti ki a pénzügy. Az én táblázatomból listázza mindezt a könyvelés. Miért fontos ez? Nekem van tudomásom arról, ha valaki elküldte ugyan a számláját, de 3 alkatrészt vissza kellett küldenünk pontatlan teljesítés, vagy minőségbiztosítási észrevétel miatt. Ilyenkor a számlafizetés a pótlólagos teljesítést követően kerülhet csak szóba. Honnan tudná mindezt a könyvelés? 34


Én azért tudom, mert rálátok, együtt lüktetek a céggel. Elsősorban természetesen a problémákkal találkozom. A rendeltetésszerűen működő folyamatokkal nincs különösebb dolgom. Ahol hiányosság mutatkozik, a vevő reklamál, vagy valami elakad a gépezetben, rám ott van szükség. Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy vajon a szisztémában van-e a hiba, tehát ott kell karbantartani valamit, vagy a szisztémán belül működő valamelyik emberünk követett el hibát? Mind a kettő az én felelősségem, mert én hoztam létre a szisztémát és én vettem föl a munkatársat. Végső soron tehát én vagyok a hibás, következésképpen lépnem is nekem kell.

Vezetői képességek és szerepek A feladatokat könnyedén meg tudom osztani a vezetőtársaim között. Akit vezető pozícióba helyezek, abban feltétel nélkül megbízom egészen addig, amíg okot nem ad az ellenkezőjére. Valójában nincs is más választásom. Már akkorára nőttünk, hogy egyedül nem tarthatok kézben mindent. Hála Istennek, nem okoz problémát, hogy ma már nagyon sok olyan munkatársam dolgozik az Agrohídnál, aki a maga területén többet tud nálam. Többet képes tenni a vállalkozásért. Vannak olyan képességeim, amelyek valószínűleg hiányoznak másokból, mert mégiscsak enyém a cég, és nem másé. Egyszer Ágota, a feleségem, alaposan helyre tett. Bosszankodtam azon, hogy a takarítónőnk néhány feladatot másként végez, mint ahogy azt én praktikusnak tartom. Ekkor mondta Ágota, hogy ha a takarítónő úgy gondolkodna, mint én, akkor az övé lenne az Agrohíd, én meg takaríthatnék valahol. Igaza van. Az a takarítónő valószínűleg azért takarít, mert nincsenek cégtulajdonosi kvalitásai. Másként gondolkodik, mint én a vállalatirányításra kondicionált agyammal. Ezért nekem kell megmondani neki, hogy mit hogyan szeretnék, s nem várhatom el tőle, hogy a saját fejétől a legcélravezetőbb, legésszerűbb megoldásokat válassza a munkájában. Ha nem kapott világos instrukciót, akkor el kell viselnem, hogy a maga feje szerint teszi a dolgát. Nem szabad elvárnom tőle, hogy az én szememmel lásson, az én agyammal gondolkodjon. Ez a cégnél is igaz. Az embereknek sokszor meg kell mondani, hogy mit hogyan tegyenek. Nem várható el tőlük, hogy ugyanolyan optikájuk legyen, mint nekem. Ha így lenne, csereszabatosak lennénk, s bárki bejelentkezhetne, hogy átvenné a cég irányítását, hiszen tudja mindazt, amit én, nyugodtan helyet cserélhetünk. Meg kell bízni az emberekben, de ha feladatot adtam, mellé kell rendelnem a kapcsolódó jogköröket is. Ennek a következményeit még akkor is el kell tudni viselni, ha egyes konkrét helyzetekben én másként döntöttem volna. Nem rohangálok én sem Kovács Attila igazgatóhoz, amikor olyan helyzettel találkozom, amiben másként döntöttem volna. Két különálló személyiség vagyunk, hiába, hogy én tanítottam be őt. Az igazgató egészében felel az Agrohíd működéséért. Ha ezt összességében jó színvonalon képes ellátni, el kell fogadnom, hogy lehet néhány százaléknyi hibalehetőség a munkájában. Mint ahogy természetesen nálam is van hibaszázalék, nekem is vannak sikertelen döntéseim. Nem tudom, hogy ez a mentalitás mennyiben következik a személyiségemből, vagy mennyiben tanult magatartás. Nem olvasok vezetéselméletről szóló könyveket, és nem szeretem a sikeres emberek élettörténetét sem olvasni. Minden eset egyedi. Valószínűleg eredendően vannak vezetési képességeim. Ez éppúgy működik a vállalkozásnál, mint a baráti társaságomban. 35


Többször rajtakaptam magam, illetve emlékeztettek a barátaim, hogy ha már hárman vagyunk, azonnal átveszem a vezetést, mert az már egy csapat, amit vezetni kell. Ha kérnek rá, ha nem. Az a típus vagyok, aki előre törekszik, és átveszi az irányítást. Évek óta járok két barátommal, Draskovits Dénessel és Benics Kálmánnal külföldre. A hatvanadik születésnapunkra a feleségeinktől római utazást kaptunk ajándékba, egy csütörtöktől hétfőig tartó hosszú hétvégét. Egy klasszikus római vakációt. Nagyon egészséges dolog, ha az ember időnként a házastársa nélkül úgy mozdulhat ki otthonról, hogy van lehetősége önmagával foglalkozni. Vannak házasságok, ahol ez természetes, de több az olyan, ahol szinte elképzelhetetlen. Pedig üdvös dolog. Amikor visszatér az ember, megújul a kapcsolat, jobban működik. Egészen addig, amíg egyszer csak elérkezik az idő, hogy újra menni kell. Az én házasságaimban ez sohasem okozott konfliktust. Ágotát is szabad embernek tekintem. Nem okoz problémát, hogy gyakran látom és érzékelem: bizonyos férfiak előszeretettel udvarolnak neki. Nem vagyok féltékeny, sőt. A széptevéstől jobban érzi magát, és ha jobban érzi magát, nekem is többet és jobbat ad önmagából. Kivirul, virágzik. Egy virágnak meg az a dolga, hogy virágozzék. A nők egy részének ez lételeme. Szeretnek szépek lenni, szeretnek szerepelni, középpontba kerülni. Ágota is ilyen. Ráadásul jól is áll neki. Lehet, hogy elfogult vagyok, de lelkesít ez az állapot. Amikor képzőművészeti kiállításokat nyit meg, őszintén örülni tudok annak, hogy milyen szépen felépítette magát, milyen jól helytáll. Nálunk nem okozott problémát, hogy a feleségek nélkül utaztunk Rómába. Kálmánéknál sem volt ebből feszültség, leginkább talán Déneséknél okozott gondot, hogy a felesége nyugodt szívvel elengedje egyedül. A római vakáció annyira megtetszett nekünk, hogy attól kezdve minden évben, a születésnapunk környékén elutazunk egy közösen kiválasztott városba. Hármasban, egy hosszú hétvégére. Jártunk Stockholmban, Hamburgban, Stuttgartban, Amszterdamban, Londonban, legutóbb Lipcsében és Drezdában. Lipcsére és Drezdára azért esett a választásunk, mert emlékeztünk arra, hogy a 80-as években mit szélhámoskodtunk össze közösen az NDK-ban. Akkoriban hihetetlen terep volt Kelet-Németország egy magyar fiatalembernek. Közhely, hogy a bűnös mindig visszatér a tett helyszínére. Tény, hogy mi is örömmel visszalátogattunk. Tavaly Londonban életem egyik nagy álma teljesült. A Royal Albert Hallban Eric Clapton koncertjét élveztük végig a VIP-részlegből. A helyszínek kiválasztásánál az egyik fontos szempont, hogy olyan városba utazzunk, ahol még együtt nem jártunk, a másik, hogy lehetőleg valami neves koncert legyen az ott-tartózkodásunk alatt. Dénes és Kálmán éppolyan zenekedvelők, mint én, a koncertekre nem csak az én kedvemért járunk. A keddenként Mezőtúron megszervezett „babazsúrokon”, ahol a némileg kibővült baráti társaság összejön, a gyermekkori barátaim, Dénes és Kálmán, dr. Csillagh Sándor szemészorvos, dr. Hegyi László és dr. Zsolnai János jogászok, az én dolgom zenéről gondoskodni. Rengeteg felvételt őrzök, ezekből válogatok, vagy egy komplett koncertfilmet vetítünk le. Kifejezetten erre a célra szereztem be a lehető legkorszerűbb technikát. Először megvacsorázunk, beszélgetünk, iszogatunk. Amikor eljutunk a vörösborokig, bevonulunk a tárgyalóba, 36


és akkor kezdődik a zenés „kultúrműsor”. Az esteken rendszerint hatan szoktunk összejönni, de mi hárman vagyunk a magja a társaságnak. Még ebben a legszűkebb baráti társaságban is én vagyok a vezető. Okát is tudom adni. Például mindig alaposan felkészülök az utakra. Előre bejárom a tervezett utcákat és tereket térképen, az egész kirándulást szinte percnyi pontossággal megtervezem. Szükség is van rá, mert egy hosszú hétvége praktikusan kevés a városok szisztematikus felderítésére. A legracionálisabban kell kihasználnunk a rendelkezésre álló időt. Az én feladatom, hogy eljussunk oda, ahová feltétlenül el kell jutni. Célszerű a célpontokat redukálni, inkább kevesebb helyet lássunk, de érdemi legyen a látogatás. Jó előre megtervezem a kirándulásainkat. Amikor megérkezünk a repülőtérre a kiválasztott városba, taxit fogadok, de gyakran már előre e-mailben megrendelem, vagy tudom, hogy milyen közlekedési eszköz, vonat, vagy metró visz be bennünket a város szívébe. Nem csak megtervezem a túrákat, de az élükre is állok. Nagyon határozott terveim vannak az egyes napokra, és adok arra, hogy a terveim meg is valósuljanak. Csak úgy tudom mindezt véghezvinni, ha én vagyok a főnök hármunk közül. A barátaim nem csak hogy elfogadják tőlem, de kifejezetten hálásak is érte, mert a szervezés semmi energiájukba nem kerül. De ha nem lennének ennyire elégedettek, akkor is én irányítanék. Csak később ismertem fel, hogy óriási háttéranyagot adott nekem a vezetéshez a rendőrtiszti iskola, az operatív szak. Sok olyan módszert, eljárást tanultunk, ami ma is segítségemre van a cég vezetésében. Ilyenek például az emberek nagyon gyors kiismerésének és feltérképezésének módszerei. Keveset és ritkán tévedek az emberek megítélésében. Eredendően is jó orrom van hozzá, de a képzés sokat segített. A műszaki munkámban akkor voltam erős, ha volt egy speciális, szűkebb terület, amelybe beleástam magam, de átfogóan nem tartottam magam soha kiváló gépészmérnöknek. Bizonyos részterületeken voltak eredményeim, de sikeresebbnek tartom magam vezetőként, mint szakemberként. Ma is képes vagyok egy-egy műszaki problémát eredményesen megoldani, változatlan az érdeklődésem is, de ma már nem műszaki szemüvegen át szemlélem a világot. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy jól megismerjem az embereket, hogy oda irányítsam őket, ahol a leghasznosabbak lehetnek az Agrohíd számára. Figyelek arra, hogy nekik is kedvük legyen az adott munkához, mert meggyőződésem, hogy a legrosszabb, ha valaki motiválatlan. Hegyeket tudok megmozgattatni velük, ha motiváltak, és hihetetlenül bénák tudnak lenni, ha hiányzik a késztetés. Azért vagyok ebben bizonyos, mert nemegyszer megtapasztaltam magamon is. Ha olyan szerepbe kényszerítenek, ahol nincs motivációm, akkor a feladatot csaknem művészi szinten vagyok képes hanyagolni. Ugyanakkor hatalmas energiákat szabadít fel bennem, ha érdekel, amivel foglalkozom.

A munkatársak kiválasztása Ha ez az általános felismerés igaz, akkor a munkahelyen hatványozottan igaznak kell lennie. Meg kell keresni minden ember számára azt a területet, ahol a leghasznosabb tud lenni a cég számára. Kevés kivételtől eltekintve valamire mindenki jó, mindenki használható. Van, hogy nehéz megtalálni a megfelelő helyet, sokat kell kísérletezni, és az is elképzelhető, hogy végül mégis mellényúl az ember. Úgy érzem, a kiválasztás képessége menet közben egyre 37


jobban kialakult bennem, egyre kevesebbszer tévedek. Ez is az egyik erőssége a cégünknek. Sokszor szembesülök vele magam is, hogy az Agrohíd foglalkoztatási szempontjai között igen erőteljesek az én szociális vagy karitatív szempontjaim. Hogy túl sok egykori iskolatársam, ismerősöm, barátom dolgozik itt, és lehetetlen, hogy az ő megítélésükben se tévedtem volna soha. Elismerem, voltak és vannak szociális és karitatív szempontjaim is a kiválasztásnál, és belátom, mert természetesnek tartom, hogy többször tévedhettem is a munkatársaink kiválasztásakor. Nyugodt lélekkel beismerem azt is, hogy az Agrohidat lehetne a jelenleginél sokkal racionálisabban, célszerűbben és sokkal jövedelmezőbben is működtetni. Több haszonnal. Szorítani kellene a présen, akár a munkatársak létszámát lefaragva is. Ha ezeket a lépéseket megtenném, rosszabb lenne a közérzetem. Az üzleti életben a felfogásomat akár gyengeségnek, hibának is nevezhetjük. Itt nem vagyok elég kemény, nem vagyok elég racionális. Lehet, hogy még a régi rendszer szociális megfontolásai működnek bennem, vagy az is lehet, hogy az egész egyszerűen alkati kérdés. Ilyen vagyok, ezek a szempontok fontosak nekem. Belátom, hogy ezen a területen vannak kiaknázatlan lehetőségeink. Ha egy német üzletember holnap átvenné az Agrohidat, garantáltan találna racionalizálni valót. A vezetőtársaimmal viszont soha nem volt ebből konfliktusom. A volt feleségem olyan, aki először mindig kemény ellenvetéseket fogalmaz meg a személyzeti elképzeléseimmel, vagy a gazdasági döntéseimmel kapcsolatban. Ha elfogadom a javaslatát, fél nap elteltével általában benyit hozzám, hogy döntsünk mégis az általam javasoltak szerint. Ő is érzékeny szociálisan, csak másként. Nálam az igen is meg a nem is nagyon gyorsan jön, ő többet töpreng, megfontoltabban hoz döntést egy-egy személyzeti kérdésben. Én nagyon gyorsan döntök, néha talán túl gyorsan is, ezért aztán be-becsúsznak rossz döntések is. Igaz, lassan és megfontoltan is döntöttem már rosszul. Valószínűleg nem a döntés sebességén múlik, hogy végül igazolódik-e annak megalapozottsága. Gyakran látom beteljesedni, hogy a legelső döntési elképzelésem volt a legjobb, ahhoz kellett volna ragaszkodnom. Erős vagyok. Egy-egy sikertelen döntés nem bizonytalanít el, nem tesz tétovábbá, nem vet vissza. Nem vagyok híján az önbizalomnak, változatlanul hiszek abban, hogy a döntési helyzetek többségét továbbra is magabiztosan megoldom. Az ember marsallbotja ott van a táskájában. Nagyon sokat tehetünk azért, hogy miképpen éljük le az életünket. Ha önmagunkban is bizonytalanok vagyunk, ha állandóan töprengünk a döntéseinken, ha vívódunk rajtuk napokig vagy hetekig, az biztosan nem fogja előre mozdítani az ügyeinket. Jó szándékú embernek gondolom magam, aki általában jót akar tenni mindenkinek. Tudom, hogy nehéz véghezvinni anélkül, hogy a környezetem ne nézne baleknek. Úgy hiszem, eddig még sikerült elkerülnöm, hogy vesztest lássanak bennem. Megérzem, hogyan tudok eredményesen együttműködni egy emberrel, de azt is, ha ki kell bújnom egy készülő együttműködésből. Csak az igazi emberi teljesítmények hatnak meg, de azok nagyon. Nem befolyásol, hogy épp egy lakatos munkája, vagy egy szép szellemi vagy képzőművészeti teljesítmény, egyaránt hatással tud lenni rám. De az emberektől önmagukban nem vagyok elájulva. Tudom, hogy pucéran valamennyien épp ugyanolyan esendőek vagyunk. 38


A legenda szerint Kodálytól kérdezték egyszer, hogy minek a zene, a nélkül is megy az élet. Kodály válasza:

„Zene nélkül lehet élni, de nem érdemes” Az 1990 óta működő, mezőtúri központú Agrohíd Ipari Kft. szeretettel köszönti a Szolnoki Szimfonikus Zenekart az új évad alkalmából.

Valljuk, hogy a gazdasági élet sikeresebb szereplőinek úgy is részt lehet vállalni a közteherviselésben, hogy kulturális célok megvalósítását segítik. Ennek tudatában támogatjuk a Szolnoki Szimfonikus Zenekart és a Mezőtúr Művészeti Közalapítványa Takács-tanyai képzőművészeti alkotótelepét is.

A kft. által gyártott alkatrészeket a német autóipar is felhasználja szerszámaiban

39


A CÉG MÖGÖTT AZ EMBEREK

Gonda Sándorné

Gonda Sándor, dr. Gonda Sándor 40

Kovács Attila


Gonda Sándorné Kosnár Éva, az Agrohíd Ipari Kft. társtulajdonosa és gazdasági ügyvezetője Szegeden születtem, ahogyan az édesanyám is és az öcsém is. Édesanyám gyors- és gépírás tanár volt. A szegedi iskola ontotta a végzett gyors- és gépírókat, nagyon nehéz volt helyben elhelyezkedni ezzel a végzettséggel. Hódmezővásárhelyen kezdett dolgozni, majd, mivel Mezőtúron kerestek gyors- és gépírás tanárt, ideköltözött. Még lányfejjel alapított a városban egy matematika-, gyors- és gépírás iskolát. Itt ismerte meg édesapámat, aki egyébként a tanítványa volt. Mikor leendő apám befejezte az iskolát, édesanyám tanártársa lett, mindketten ebben az iskolában tanítottak. Így lettünk mezőtúriak. Anyai nagyanyám Szegeden maradt. Mi, az unokák lelkesen jártunk vissza a városba, mert nekem a szívem csücske máig Szeged. Sokszor érzem azt ma is, hogy muszáj egy kicsit visszamennem Szegedre, ha különösebb célom nincs is. Egy napot eltöltök a városban, és helyreáll a lelki békém. Szegeden járt iskolába? Az első osztályt ott végeztem, mert akkoriban sok dolga volt édesanyámnak. Visszajárt Hódmezővásárhelyre is tanítani, plusz a mezőtúri iskola minden gondja és baja az ő nyakába szakadt – így egy jó ideig a nagymamámnál nevelkedtem. Nyaranként is visszajártam Szegedre. Hároméves koromban kerültem nagyanyámhoz és az általános iskola első osztályát is Szegeden fejeztem be. Másodikos koromtól vagyok mezőtúri valójában. Mi a vonzása Szegednek? Miért tartja Önt fogva változatlanul? A szülővárosom. Kisgyermekként ott nevelkedtem. Egy gyermek hároméves korától nagyon fogékony mindarra, amit lát, ami körülveszi. Szerettem, hogy Szeged nagyváros, de mégsem átláthatatlan. Minden megtalálható benne a színháztól a moziig, a parkokig, ahol sétálni lehet. Imádtam Új-Szegedet, ami gyermekkoromban még teljesen más képet mutatott, mint manapság. Hetente elmentünk az emlékeimben hatalmasnak megmaradt Főfasorra. Nekem Szeged összességében is egy nagyon szimpatikus város. Sokat változott az évek folyamán, mint minden más település, de nekem így is nagyon kedves maradt. Akkor sem kezdeményezte, hogy költözzenek Szegedre, miután összeházasodtak? De igen. Csak akkor még anyukám is aktív volt, meg kellett fontolnunk, hogy találunk-e neki állást, ha visszaköltözünk mindnyájan Szegedre? Akkoriban próbálkoztam újra, amikor már megalakult az Agrohíd, éppen a beindulás éveiben. Úgy alakultak körülöttünk az események, hogy be kellett látnom: nem lett volna célszerű épp ebben az időszakban várost váltani. Amikor Heinz Schultéval, az Agrohíd kiötlőjével megismerkedtünk, ő gyakran mondta, hogy Mezőtúr nem ideális telephelynek. Kicsi, nem ismerik, a térképen is nehéz megtalálni. Nincs olyan vonzereje, ami miatt a német partnerek szívesen jönnének ide. A megközelítése is nehézkes. Javasolta, hogy olyan helyre kellene telepíteni a vállalkozást, ahol autópályán 41


könnyen elérhető. Sokszor jött autóval, nyilván a saját kényelmi szempontjai is vezérelték. Küszködött sokat a 4-es főúton, az alsóbbrendű utak állapotáról nem is beszélve. Ha jól emlékszem, ő hozta szóba először Kecskemétet, mint az Agrohíd lehetséges székhelyét, de akkor ezt a lehetőséget elvetettük. Én akkoriban próbálkoztam Szegeddel, már szó volt arról, hogy előbb-utóbb elkészül az autópálya. Szeged egyetemi város, nagyobb is, mint Kecskemét. Nekem érzelmileg is fontos lett volna, de Sándor abszolút nem hajlott erre a megoldásra. Maradtunk. Később már a kötődés sem volt olyan nagy, nagyanyám meghalt, anyukám is nyugdíjba ment, lassan elfogyott az ismerősi kör is, és szép lassan letettünk a költözésről. Ezzel együtt nekem mindig is a kedvenc városom marad. Idegennek érezte magát Mezőtúron? Nem, egyáltalán nem. Csak volt egy titkos vágyam, hogy jó lenne egyszer visszaköltözni Szegedre. Odatelepülni. Amikor azonban elindult a vállalkozás, egyértelművé vált, hogy azt itt, Mezőtúron célszerű felfejleszteni. Szerette az iskolát, ahová Mezőtúron járt? Jó iskola volt? Szerettem az iskolámat, szerettem az általánost is, és jól éreztem magam a középiskolában is. A Teleki Blanka Gimnáziumba jártam, ott érettségiztem. Nagyon közel laktunk a középiskolához. Csak egy úttesten kellett átkelni, s pár tíz métert gyalogolni. Nagyon kényelmes volt. Valójában a kivételes légkörre emlékszem leginkább, azért szerettem oda járni. Édesanyám is ott tanított, de ez nagyon nem befolyásolt. Jó dolgom volt, mert a mi gyakorlati oktatásunk gépírás volt. Anyukám a gimnazistákat tanította, meg esti iskolásai voltak. Ők munka után, öttől nyolcig jártak, így anyukám nagyon sokáig maradt az iskolában, nagyon le volt terhelve. Így aztán nekem kellett ellátnom iskola után azokat a feladatokat, amiket ő nem tudott. Vacsorát készíteni például, hiszen csak későn ért haza a tanításból. Nagyon szerette a hivatását. Egy ideig még visszavágyott Szegedre, de aztán annyira mezőtúrivá vált, hogy végül őszintén örült annak, hogy ebben a városban teljesedett ki az élete. Hogyan alakult az Ön élete a középiskolás évek után? Nem próbálkoztam akkor a felsőoktatással. Érettségi előtt az osztályfőnököm felcsapta a naplót, és megkérdezte tőlünk, hogy ki hova készül továbbtanulni. Amikor a nevemhez ért – ötös tanuló voltam egyébként –, azt mondtam neki, hogy nem egyetemre megyek, hanem férjhez. Ezen aztán megdöbbent mindenki, az osztályfőnöknő leginkább. Természetesnek tartotta, hogy nekem is egyetemi-főiskolai ambícióim vannak a jeles bizonyítványommal, mint a legtöbb társamnak. Teljesen kiborult, óra végén a tanáriban elővette anyukámat, szinte számon kérte rajta, hogy igaz-e, amit állítottam. Édesanyám végtelen türelmű, nagyon kedves nő volt, imádták a tanítványai. Tudta a szándékomat, hiszen mi harmadikos gimnazista korom óta együtt jártunk Sándorral. Osztálytársam volt a középső húga, akivel már általános iskolába is együtt jártam, de Sándort akkor még nem ismertem. 42


Sándort a zene kapcsán ismerte meg? Igen. Volt egy utcabál a városháza előtt. Mikor véget ért, én nem mentem a többiekkel. Ott maradtam a zenekarral. Ismertem valamennyire a társaságot, velük mentem haza. Arrafelé vitt az útjuk, ahol laktam. Megálltunk a sarkon, beszélgettünk Sándorral. Megbeszéltünk egy másnapi találkozót is. Ott és akkor kezdődött. Kezdtünk gyakrabban találkozgatni, de még mindig nem rendszeresen, csak néha-néha. Ebből aztán az lett, hogy amikor én leérettségiztem és 18 éves lettem, július 15-én, négy nap múlva, július 19-én férjhez mentem hozzá. Mindenki meg volt róla győződve, hogy azért kell ilyen gyorsan megházasodnunk, mert útban van a gyerek. Ehhez képest a házasságunk hatodik évében született meg Sanyika, az első gyermekünk. Sándort már a házasságkötésünk előtt elvitték katonának. Akkor még két év volt a szolgálati idő. A BM tartalékos tiszti főiskoláján volt 1969 és 1971 között. Hat hónapot Miskolcon töltött, a többi időt Budapesten. Az én életemben sok minden nem változott a diákéveimhez képest. Szeptemberig még nem dolgoztam, hogy legyen még egy nyaram, mintha az iskola folytatódnék. Sanyi egy hetet töltött itthon, amikor összeházasodtunk, aztán ment vissza a laktanyájába. Én meg maradtam az édesanyámmal közös lakásban egy évig, mintha nem is mentem volna férjhez. Amikor a férjem leszerelt, én már a Mezőtúri Állami Gazdaságban dolgoztam, mintegy 1200 forintnyi havi fizetésért. Míg katona volt, ebből tudtam küldeni neki kisebb összegeket, hiszen otthon laktam, nem kellett rezsiköltséget fizetnem. Valamennyi zsoldot kapott ugyan, de szüksége volt arra, hogy én is támogassam. A leszerelését követően ő is odaköltözött anyukámhoz, a Rákóczi útra. Az Új Reménység Tsz-ben kezdett el dolgozni, amit később neveztek el Magyar–Mongol Barátság Tsz-nek. Műhelyvezető lett. Mindig nagyon ambiciózus, nagyon törekvő ember volt, aki pontosan látta maga előtt a céljait, tudta, hogy hova szeretne eljutni, mit akar megreformálni. Nagy harcokat vívott a tsz vezetőivel, mert rossz szemmel nézték az újító törekvéseit. Sokaknak jó volt az az állóvíz, amihez hozzászoktak, irritálta őket a fiatal, ambíciókkal teli, tenni akaró szakember. Ráadásul közben beiratkozott a Gödöllői Agrártudományi Egyetemre, így aztán néhányan már a pozíciójukat is félteni kezdték tőle. Tartottak attól, hogy tanultabb lesz, mint ők. Rövid idő múlva be is igazolódott a félelmük, mert szépen emelkedett a ranglétrán. Ahhoz képest, hogy néhányan szívesen kapun kívül látták volna, csaknem tsz-elnök lett belőle. A saját döntése volt, hogy a felkínált elnöki szerepet végül nem vállalta el. Nem akart hivatalnok lenni, nem akart olyan feladatokkal küszködni, amikhez nem értett. Az elnökhelyettességig vitte, de már azzal is számos olyan kötelező feladat járt együtt, ami nem volt ínyére. Ennek ellenére becsülettel elvégezte a rábízottakat, de nem akart még jobban eltávolodni a műszaki területtől, amelyet kifejezetten élvezett, ahol ötletei és újításai voltak. A profizmus, ami már korán megmutatkozott a vezetői munkájában, vele született, vagy vezetéselméleti szakkönyveket tanulmányozott? Mindkettő. Vérében van a szervezőkészség, érzi, hogy mit hogyan kell megvalósítani. Nyilván kellett szakirodalmat hozzáolvasnia, de ösztönösen is nagyszerű meglátásai, 43


megoldási javaslatai voltak. Az egyetemet is jó eredménnyel végezte el, levelező tagozaton, ahol azért a napi feladataira is koncentrálnia kellett, nem csak a tananyagra. A kötelező rajzokat, a beadandókat éjszakánként készítette el, erre napközben egyszerűen nem volt lehetősége a feladatai miatt. Azt hiszem, a profizmusában egyaránt benne vannak a tanult elemek és az ösztönösen jó megoldások. Műhelyvezetőként is kitűnően helytállt, s ahogy haladt fölfelé, mindig gyönyörű szépen végigjárta a megfelelő lépcsőfokokat. Ahogy annak lennie kéne mások esetében is. Sándor személyisége inkább az apósa vagy inkább az anyósa mentalitására emlékezteti? Apósomból van benne több. Ő rendőr alezredes volt, városi rendőrkapitány, aki ugyanúgy lépcsőfokonként végigjárta a ranglétrát, mint később a fia. Nem emelték ki hirtelen a névtelen tömegből, mint sokakat, megdolgozott a beosztásáért és a rangjáért. Anyósom egészen más típus. Nagyon kemény, majdhogynem érzelemmentes ember. Jó viszonyban vagyok vele a mai napig. Itt is van egy lakása Mezőtúron, megvan a rákóczifalvi házuk is, meg Fegyverneken is szokott időzni, ahol egyik jó ismerőse él. Ha megérkezik Mezőtúrra, mindig felhív, elmondja, hogy hány napra jött. Ha valamire szüksége van, beszerzem neki, segítek, ha igényli. A kettejük viszonyát is érzelemmentesnek mondaná? Úgy gondolom, hogy engem nagyon szeret. A maga sajátos módján. Érdekes, hogy öt gyermekéből egyikkel sincs olyan viszonyban, mint velem. Volt olyan karácsony, amit velem töltött, amikor Sándor már elköltözött tőlem. Meglátogatott minket, nem tudott arról, hogy különváltunk. Felajánlottam, hogy maradjon nyugodtan velem, és maradt. Négy-öt napot töltöttünk akkor együtt. De azért soha nem volt vele olyan bensőséges a viszonyom, mint az édesanyámmal, még csak hasonló sem. Annál viszont több volt, mint amit az anyósról a szó köznapi értelmében gondolni szoktak. Soha nem volt konfliktusunk. Amikor Sándor elköltözött, több ismerősöm is értetlenkedve kérdezte, miért tartom még mindig a kapcsolatot az anyósommal? Engem ő soha nem bántott, én sem bántottam. Akkor most mi változott? Megismertem őt 1968-ban, akkor is kemény asszony volt. Előfordult, hogy ellátogattam hozzájuk. Valami dolga volt éppen, elköszönt és otthagyott egyedül a lakásukban. Nem voltak bensőséges beszélgetéseink, pontosan kijelölte a határokat, hogy kit mennyire enged közel magához. Valójában nagyon kevesen lehettek, akiket tényleg közel engedett. Így telt az élete. Nála a gyerekek nem éreztek otthon olyan védelmező légkört, mint amit én megéltem édesanyámnál. Valamit mindig tudott arról, hogy épp hol vannak a gyermekei, de nagyon keményen dolgozott, és azt hiszem, valójában hidegen hagyta a családja. Vendéglátózott, meg a kereskedelemben, üzletekben is dolgozott. Elment reggel és este 10 után érkezett haza. Mit is tehetett volna? Hogyan alakíthatott volna ki barátságosabb, szeretetteljesebb légkört maga körül? Nem sikerült neki. Megsütött például öt darab rántott húst, amikor a gyerekek hazaértek, egyet-egyet elvettek belőle. Mindenki tudta, hogy hol a helye, mindenki végezte a saját feladatait, de nagy összebújások nem voltak náluk. 44


Milyen volt Sándor, amikor megismerte? Érzékelte rajta ennek a kemény családi légkörnek a hatásait? Már amikor megismertem, is központi figurája volt a saját társaságának. A felsőfokú technikumba jártak. Dénes és a többi barátai elfogadták, hogy ő a vezető. Szervezett, segített, mindig a központban szeretett állni, és ezt ki is harcolta magának. Nem volt értelme annak a kérdésnek, hogy: „Nem tudjátok, hol van Gonda Satya?” – mert ott állt minden társaság középpontjában, és ezt mindenki természetesnek vette. Ha reggelenként az iskolaudvaron volt egy csoportosulás, abban biztosan benne volt Dénes, Kiss Pali, a zenész, és ha valaki valamit meg akart tudni, akkor beállt közéjük. Sokan szerettek volna ehhez a maghoz tartozni, amelynek a középpontjában értelemszerűen Satyát kellett keresni. Ez a mag nagyon színes életet élt. Versenyekre jártak, Palit kísérték el különböző fellépésekre, majdnem minden idejüket együtt töltötték és soha nem unatkoztak. Emellett kiválóan teljesítettek a tanulásban is. Satya zenészként is inkább menedzser volt. Láttam ugyan fotókat, amelyeken gitárral a nyakában áll, de színpadon soha nem láttam zenélni. Viszont a zenekar minden fellépését ő szervezte. Ugyanazt végezte, amit később, a munkája során. Ráérzett arra, hogy mit hogyan kell megszervezni. A mai napig is természetesnek tartja, hogy ha ő megmond valamit, akkor az úgy van. Meg úgy is kell, hogy legyen. Ez a házasságukban is így volt? Nagyjából így. Voltak néha szárnypróbálgatásaim, de ritkán voltak sikeresek. Mégsem éreztem magam rosszul ettől. Miután nem voltam soha vezéregyéniség, a házasságomban sem hiányzott, hogy én legyek a domináns fél. Anyukám is ilyen típus volt, és az nagyon meghatározó, hogy az ember mit lát otthon, mit visz magával a saját, önálló életébe. Talán Satya is azért kemény ember, mert otthon nem vette körül érzelmekben gazdag légkör. Apukám engem sem kényeztetett el érzelmileg, szemben édesanyámmal, aki nagyon érzelemgazdag volt. Lehet, hogy ebben is van némi genetika: anyukám is elvált, igaz, hogy később újra együtt élt édesapámmal. Édesapám a válás után elköltözött az édesanyjához, de a nagymama halála után visszajött anyukámhoz. Nem házasodtak újra össze. Úgy látszik, ez genetikusan öröklődik: ha édesanyám elvált, akkor nekem is el kellett válnom. Idézőjelben gondolom mindezt, de azért lehet benne valami. Anyukámmal mi rendkívül intenzív érzelmi szimbiózisban éltünk, mindig mindent tudtam róla. Sok időt töltöttünk együtt. Vigyázott a gyerekeinkre, amikor még kicsik voltak, és mi külföldre utaztunk, vagy elmentünk valami rendezvényre. Úgy vélem, természetes, hogy a lánygyerek a saját édesanyjához tereli a gyermekeit. Anyósomhoz csak nagyon ritkán vittük őket. Az is oka lehetett, hogy anyósom vidéken lakott, anyukám meg Mezőtúron, de ez is öröklődik, azt hiszem. Én is kevesebbet megyek az unokáimhoz, és ők is kevesebbet jönnek hozzám, mint a menyem szüleihez. Az apósával milyen volt a viszonya? Tényleg előfordult, hogy amikor Sándor a színjeles bizonyítványát bemutatta az édesapjának, ő nem tudta, hogy hányadikba jár éppen a gyermeke? Valóban úgy volt, hogy egykori apósom nem tudta, hogy a gyerekei konkrétan melyik iskolába és hányadik osztályba járnak. Olyan életet élt, hogy a társadalmi kötelezettségeinek 45


minden módon eleget tett. Egy rendőrkapitánynak nincs behatárolt munkaideje. Ő erre még rá is tett, mert rendszeresen összeült kártyázni meg egy kicsit iszogatni a helybéli párttitkárral meg a szakszervezeti vezetővel. Ebbe is bukott bele. És mikor látta a gyerekeit? Amikor éjjel hazaérkezett, ők már aludtak. Honnan lett volna információja arról, hogy éppen hova és hányadikba jártak? A másik oldalról már beszéltem. Így aztán ez a kerek kis család mégsem volt annyira kerek. Említette, hogy a férje nem akart elnök lenni a tsz-ben. Ezért váltott munkahelyet? Hogyan került a főiskolai tanüzem élére? Odahívták. Jóban volt nagyon Patkós Istvánnal, a főiskola főigazgatójával, aki rábeszélte, hogy pályázza meg az állást. Patkós jól ismerte őt, és azért kerülhetett ebbe a beosztásba, mert pontosan tisztában volt a képességeivel és a vezetői adottságaival. Természetesen ott is voltak ellendrukkerei, éppúgy, mint a tsz-ben, próbálták akadályozni, megnehezíteni az életét. Nem sikerült kibillenteni a pozíciójából, megingatni a főnöke bizalmát, pedig Patkós István is nagyon kemény ember hírében állt. Tőle is nagyon sokat tanult. Patkós is meghatározta a munkatársainak a követendő irányt, és abból nemigen engedett. Ennek ellenére Sándor sok mindent képes volt elérni nála, számos esetben meg tudta győzni ezt a kemény embert a maga igazáról. Sokszor végigvitt olyan folyamatokat, amiről nem hihette biztosan, hogy Patkós majd támogatja az elképzeléseit. Úgy 1988 táján volt az a debreceni kiállítás, ahol feltűnt Heinz Schulte. A beszélgetéseik során elmondta, hogy szeretne egy magyarországi kapcsolatot, egy közösen alapított vállalkozást. Nekünk pénzünk ilyesmire egyáltalán nem volt, de aztán Schulte előállt az ötletével, hogy alapítsanak közösen vegyesvállalatot úgy, hogy a mi üzletrészünk árát ő megelőlegezi, kölcsönadja. Schulte az olcsó magyar munkaerőben meglátta a kínálkozó lehetőséget, és nagyon akarta ezt az üzletet. Meggyőzte a férjemet, és a kölcsönéből be tudtunk szállni a vállalkozásba, kisebbségi tulajdonosként. Ön mennyire vette könnyen, hogy a férje otthagyja a stabil, jól fizető állását egy eladósodással járó, bizonytalan jövőjű vállalkozásért a rendszerváltozás egyébként is teljesen képlékeny gazdasági környezetében? Sándor egy évig maradt még a tanüzem élén. A társasági szerződés értelmében az induláskor én, mint a társaság tagja, voltam az ügyvezető igazgatója az Agrohídnak. Ma már a kettőnké a cég, én a gazdasági igazgató vagyok. Sándoré a többségi tulajdonrész. Valaha ez 50–50 százalék volt, de korábban volt egy harmadik társunk, aki aztán saját vállalkozást alapított, és az ő üzletrészét már nem közösen, fele-fele arányban vásároltuk vissza, hanem egyedül Sándor. Visszafizettük a kölcsönt Schulténak, később kivásároltuk őt a cégből, akkor lett magyar–német vegyesvállalatból tiszta magyar tulajdonú céggé az Agrohíd. Hogy a kérdésre is válaszoljak: nem gondoltam, hogy gondunk lehet a cégalapításból, pontosabban egy picit azért aggódtam. Nem is nagyon tetszett Sándornak akkoriban, de egyikünk sem tudhatta 46


biztosan, hogy ennek a lépésnek milyen kimenetele lesz. Az induláskor én nem láttam benne azt a lehetőséget, amit később az élet fényesen beigazolt. Úgy voltam vele, hogy a férjem sokat nem tévedett az élete folyamán addig sem, mindig minden úgy alakult, ahogyan eltervezte. Amikor elindult a cég, ő még egy évig a tanüzem igazgatója volt, én meg az Agrohíd ügyvezetője. Én voltam az aláíró, de az irányítás nyilvánvalóan az ő kezében volt már akkor is, csak formailag még nem adhatta a nevét a céghez. Voltak a kezdetekkor olyan pillanatok, amikor úgy érezte, hogy nem fog menni? Komoly válsághelyzet nem volt. Mint minden induló vállalkozásnál, először itt is invesztálni kellett. Kezdetben nem nagyon jöttek a megkeresések. Ezeket főleg a német fél szervezte, ő kereste nekünk a munkákat Németországban a saját korábbi megrendelői körében, és a megrendeléseket ide osztotta le hozzánk. Rengeteg idő elment azzal is, hogy itthon gyártókat kellett keresni, olyanokat, akik a magas német elvárásoknak képesek voltak megfelelni. Karcagtól kezdve Kisújszállásig, a keleti országrészben sok helyen építettünk ki gyártókkal kapcsolatot, és ez nagyon időigényes munka volt. Nem volt elég, hogy megbízható partner legyen, fontos volt, hogy a vállalkozásnak legyen olyan gépe, amin a kérdéses munkadarab előállítható abban a minőségben, amit a német partner hajlandó átvenni, és újabb megrendelést küldeni. Sok gyártótól kellett később megválni, vagy a kiválasztásban is jó érzékkel döntött Sándor? Jól döntött. Még most is van olyan beszállítónk, akit az első körben választott ki, amikor még kis szériákkal dolgoztunk, most meg már milliárdos nagyságrendű cégről beszélünk. Mennyire találta korrekt partnernek Schulte urat? Korrekt volt. Eleinte próbálkozott azzal, hogy belenéz a magyarországi könyvelésbe, attól félve, hogy átverjük. Kezdetben kissé bizalmatlan volt, de aztán megismert bennünket, leginkább persze Sándort, és jó viszony alakult ki közöttünk. Sok időt töltöttünk együtt privát is, és sok-sok munkamegbeszlésünk is volt. A kezdetekben igen gyakran járt Mezőtúrra. A lakásunkra jött, én főztem a vacsorát. Ez a németeknél egészen szokatlan, ott az üzleti vacsorákat étteremben intézik, a lakására senki nem hív üzleti partnert vacsorázni. A meghívásokat Schulte szerencsére gesztusnak tekintette, többször el is mondta, hogy ő ezt soha nem lesz képes viszonozni. Szállodába, étterembe többször vendégül látott bennünket. Volt, hogy a feleségét is elhozta. A bizalom odáig fejlődött, hogy már természetesnek vette: ha itt van, akkor nálunk étkezik. Este aztán elvonult a szállodájába. Épp hogy ott nem aludt nálunk. Egy ideig még rá-rápillantott a magyar nyelvű könyvelésre, bólogatott, de nem tudom, hogy megértett-e belőle bármit is? Az idők folyamán megbizonyosodott arról, hogy korrekt üzletemberek vagyunk, hogy nincs szándékunkban becsapni őt. Később aztán már nem is jött Mezőtúrra. Vagy Ausztriában találkoztunk félúton, vagy csak Sándorral találkoztak valahol. Vittük neki a könyvelési adatokat rendszeresen, de végül már nem érdekelte komolyan, olyan szintűvé nőtt közöttünk a bizalom. 47


Mikorra kivásárolták Schultét, akkorra a profil is megváltozott? Korábban főként mezőgazdasági gépalkatrészeket készítettünk Schulte megrendelései alapján, aztán menet közben jött az SPX cég, amelyet mára a Bosch kivásárolt. Az ő megrendelésükre kezdtünk autóipari alkatrészeket és szerszámokat gyártani. Kellett néhány új beszállítót keresni, de a korábbi partnereink többségének ebből a megrendelés állományból is tudtunk folyamatosan munkát adni. Az új megrendelés a beszállítóink számára is új és erőteljes kihívás volt, de többségükben megfeleltek a magas szintű elvárásoknak. Induláskor beszereztünk néhány gépet és ezt kihelyeztük hozzánk közelálló, megbízható gyártókhoz. Az is előfordult, hogy egy-egy beszállítónak mi vásároltunk célgépeket, hogy a szükséges alkatrészt vagy szerszámot képesek legyenek gyártani. Rengeteg gépet vásároltunk így. Nagyon sokat külföldről, használt gépet is, akár Schultén keresztül, akár más módon. Még most is van olyan működőképes, használtan vásárolt gépünk, amit Németországból hozattunk, onnan vásároltunk. Most szereztünk be komoly, egyenként 50 milliót meghaladó értékű 3D-s CNC megmunkáló gépeket. Ezek a saját gyártóbázisukra, Martfűre kerültek. Ma hatalmas az igény a 3D-s megmunkálásra. Komoly referencia, hogy van ilyen gépünk, hogy képesek vagyunk dolgozni vele, és hogy világcégek a megrendelőink, mint a Mercedes, az AUDI AG, az Audi Hungária vagy a Bosch, hogy tényleg csak óriáscégeket említsek. Visszagondolva az indulásra, sokszor nekem is hihetetlen, hogy hová jutottunk. Tisztában vagyok azzal, hogy ez nem az én érdemem, és sokszor csak követem vagy épp könyvelem a folyamatokat. A stratégiai döntéseket közösen hozzák? A terjeszkedésre, gépvásárlásra, építkezésre, új profil bevezetésére gondolok. Tulajdonostársként szerepet vállalok benne oly módon, hogy megbeszéljük, de az ötlet általában Sándoré, a legtöbb esetben én csak hozzájárulok. Nem akadályoztam meg eddig egyetlen ötlete megvalósítását sem, hiszen mindig beigazolódott, hogy nem téved, hogy rendben van mindaz, amit kitalált. Nem voltam vele bizalmatlan soha. Elhittem, hogy minden úgy van, ahogy mondja. Talán csak egyszer volt olyan lépése, amit elleneztem. A főiskolától átvettünk egy készletet. Az volt a megérzésem, hogy bele fogunk bukni. Valóban nem ment olyan jól, mint ahogy azt ő eltervezte, de végül összességében jól jöttünk ki ebből az üzletből is. Később a szememre is vetette, hogy akadékoskodtam, de volt azért annak az üzletnek olyan erősen kockázatos pontja, ami miatt nem volt felesleges az aggodalmam. Sándor sose szerette, hogy ha valamit kitalál, ellenlábasokkal kelljen hadakoznia. Főleg nem, ha az az ellenlábas a társa az üzletben is, meg privát életében is. A családi életünkben is előfordult többször, hogy ellenkeztem, de mindig ő mondta meg a végén, hogy miként legyen. Eldöntötte, hogy valami fehér vagy fekete. És ha eldöntötte, akkor az olyan színű volt, történhetett bármi. Szerencsés alkat, hogy ezt ilyen könnyedén képes volt elfogadni. Nem tudtam volna másként. Az, hogy ilyen nívós cégnél dolgozhatok, hogy az egyik tulajdonosa lehetek ennek a vállalkozásnak, nekem nagyon fontos. Sokan kérdezték a válá48


sunkat követően, hogy miért nem megyek el. Javasolták, hogy szálljak ki, hogy adjam el az üzletrészemet. Hiszen akik elválnak, általában hátat fordítanak egymásnak. A válást követően többnyire nem is tudnak a másikról, legfeljebb néha beszélnek a gyerekekről. A mi esetünkben minden másként történt. Sok minden nem változott. Többen mondták nekem, hogy nem is értik, mi történik velünk. Nem tagadom, voltak krízispontok az életemben, de az ember ezt előbb-utóbb félre tudja tenni. Pókerarcot ölt. Az Agrohíd az én munkahelyem, ebben nem történt változás. 1999-ben, a válás kimondását követően elvonultam egy kis időre. Amikor visszajöttem, már tudatosan arra törekedtem, hogy a munkámat ne befolyásolja mindaz, ami a magánéletünkben történt velünk. Mára talán jobb viszonyban vagyunk, mint eddig bármikor. Ha valami családi ünnep közeleg, születésnap vagy névnap, ugyanúgy megünnepeljük, mint régen. Nem lehettem biztos abban, hogy így lesz, de azt tudtam, hogy én itt szeretnék maradni. Tisztában voltam vele, hogy ehhez nekem is hozzá kell tennem azt a pluszt, amitől a munkakapcsolatunk normálisan működhet a történtek után is. Úgy nem lehet dolgozni, különösen nem ilyen felelősségteljes beosztásban, hogy hátat fordítok a partneremnek. Tisztáztam magammal, még mielőtt viszszajöttem, hogy nem fogom a sértettet játszani, pedig nagyon ki voltam borulva. Mégiscsak 30 évet éltünk le együtt! Furcsának találtam, hogy hirtelen kikerültem a pikszisből, de azzal, hogy valaki fiatalabb, nem tudok versenyezni. Különös vonzása van az Agrohídnak. Sándor sem képes elszakadni innen, pedig már megtehetné, hogy visszavonul, de nem tudja abbahagyni, hiszen ez a cég az életműve. Nem lehet letenni, mint egy hivatalt. Itt szinte minden rajta múlik, akkor is, ha az operatív mindennapos munkavégzés már az ő közvetlen beavatkozása nélkül zajlik. A cég komoly lendületben van. Ilyen lendületet megtörni felelősség, nem is beszélve arról, hogy 61 ember, pontosabban 61 család sorsáról van szó, nem mellékesen. Magam is úgy látom, hogy valójában nem lehet befejezni. Mi van, ha abbahagyja? A nagy üresség. Aki igazán benne van valamiben, amit az életének tekint, aki hittel ki tudja jelenteni, hogy: „az Agrohíd én vagyok”, az nem képes egyik napról a másikra sarkon fordulni. Én is ezért a cégért dolgozom, és van rálátásom a döntésekre is, de hogy idáig eljutottunk, az neki köszönhető. Ő ismerte meg a német partnert, ő beszél nyelveket, ő volt közülünk az innovatív szemléletű műszaki szakember. Én a kiegészítő feladatokat láttam el mellette. Először egymagam, s ahogy nőtt a cég, úgy lettünk egyre többen a könyvelésen is. Most négy beosztottam van, egy csoportvezető és három könyvelő. Nekem azokat az ügyeket kell kezelnem, amelyek a gazdálkodásunk szempontjából is kulcskérdések: hogy a különféle adókötelezettségeinket mindig határidőre teljesítsük. Büszkén mondom, hogy nem büntettek meg bennünket egyszer sem. Két milliárd körüli a forgalom, ekkora nagyságrendnél már könnyű tévedni, ha az ember nem tartja rajta a szemét mindenen, ha csak egy pillanatra is elkalandozik a figyelme. Ára van, ha hibázunk, komoly pénzeket kell fizetni, ha jó szándékkal tévedünk is. A huszonöt év alatt legfeljebb egy-két milliót, ha fizettünk az APEH-nak vagy a NAV-nak. Én ezt jó eredménynek tartom. Általában úgy nem száll ki az adóhatóság, hogy ne találna kifogásolnivalót. Ha semmire nem bukkan, akkor formai kérdésekbe köt bele, de fizettetni fog. Mulasztási bírságot kiszabhat ugyan, de nem tud adóhiányt megállapítani. 49


Nettó áfa-visszaigénylők vagyunk, 0 százalék áfával exportálunk, országon belül pedig a hozzánk beszámlázók számláinak áfatartalmát visszaigénylem. Ha van egy olyan nagy projekt, mint ami épp most fut, akkor irgalmatlan sok a visszaigényelhető áfa. Ilyen esetekben az adóhivatal azonnal felfigyel, megvizsgálja, hogy mi történik, de még nem fogott meg bennünket egyszer sem, mert mindenben szabályosak vagyunk. Nekem a feladatnak ezt a részét kell hibátlanul teljesítenem, hiszen a cég jó hírének egyik döntő eleme, hogy az adóhatóság megbízható ügyfélként tartson számon minket. Fontos tehát a munkám, de az Agrohíd tényleg Gonda Sándor egy személyben. Úgy véli, hogy az Agrohíd elérte a növekedés optimális mértékét, vagy esetleg már túl is van azon? Nem könnyű eldönteni. Most, hogy egy igen jelentős projekten dolgozunk, szombat-vasárnap is bent vannak a munkatársaink. De ez nem általános állapot. Van olyan év, hogy komoly megkereséseket kapunk, rekord megrendelésekkel, és vannak olyan évek, hogy az ideinél jóval szolidabb mértékű a megrendelés, elbírnánk jóval többel is. A Martfűn készülő új termelő kapacitás arányos a cég teherbíró képességével? Ki tudják majd szolgálni logisztikával? Martfűn még többet is lehetne invesztálni. Pillanatnyilag 3 külön helyrajzi számon szerepelnek azok az épületek, illetve területek, amelyeket megvásároltunk. Ezeket szeretnénk összevonatni, és ott egy, a mezőtúrinál kisebb, de hasonló csarnokot felépíteni. Ezzel ki tudnánk váltani néhány külső beszállítót. Most, hogy felépült a nagycsarnok, érdemes további beruházásokon is gondolkodnunk. Vannak kivonás előtt álló gépeink, ezek helyére is vásárolnunk kell korszerű, lehetőleg csúcstechnikát. Ha több, nagy kapacitású gépet veszünk, akkor valószínűleg tovább növekedhet a cég. Az új logisztikai csarnok még sokáig képes lesz kiszolgálni a növekvő teljesítményeket. Mi nem olyan vállalkozás vagyunk, ahol a fölös pénzt gyorsan szétosztják. Visszaforgatjuk a pillanatnyi feleslegeinket a termelésbe, hiszen az visz előre. Ebben teljes az egyetértés közöttünk Sándorral. Sose szédült meg Gonda Sándor attól, hogy egyszer csak elkezdett szépen jövedelmezni a vállalkozás? Nem tudok ilyenről. Soha nem próbálkozott a farvizeken evezni, soha nem trükközött, soha nem fizetett zsebből senkinek. Ebben is németesen precíz. Napi gyakorisággal beszélnek arról, hogy miként állnak az Agrohíd pénzügyei? Igen. Abszolút képben van, sőt, ő dönti el, hogy milyen sorrendben egyenlítse ki az esedékes számlákat a pénzügy. Napi szinten beosztja a lejáró számlák kifizetését. Mi még fizetési késedelembe soha nem estünk. Ha valahol meghallják a cég nevét, ott azonnal tudják, hogy a 50


mi esetünkben nem kell készpénzes megoldásokat szorgalmazni, mert rendben és határidőre fizetünk. Mindezt egy olyan országban, ahol egyébként katasztrofális állapotú a fizetési morál. Mi is korrekt módon kapjuk a pénzünket külföldi megrendelőinktől, és rendben tovább is adjuk a saját beszállítóinknak. Olyan sem fordult elő soha, hogy ne fizettük volna ki a dolgozóink bérét. Elképzelhetetlen lenne, hogy mi felvesszük az osztalékunkat, az embereink bérfizetését pedig egy-két hónappal csúsztatjuk. A munkaszerződésekben az szerepel, hogy a dolgozóink minden hó 3. munkanapjáig, a Martfűn dolgozó órabéresek minden hónap 10-ig megkapják a fizetésüket. Nálunk mindenki biztos lehet abban, hogy határidőre a számláján lesz a pénze. Sándor Heinz Schultétól tanulta a németes üzleti korrektséget és a precizitást. Úgy érzékeltem a telep bejárása közben, hogy Gonda úr nagyon közvetlen kapcsolatban van az alkalmazottaikkal, időnként már-már baráti hangon beszélget a dolgozókkal. Nagyon jó érzékkel építette mindig az emberi kapcsolatait. Ráérzett arra, hogy kikre van szüksége a vállalkozásnak. Mindig rengeteg jelentkező van, ha állást hirdetünk, vagy embert keresünk egy adott munkára. A beadott életrajzokból nagy biztonsággal képes kiválasztani azokat, akikre valóban számítani lehet majd a későbbiekben is. Ez is olyan képesség, amivel nem rendelkezik minden vezető. Csupán jóindulatból, vagy a barátság kedvéért nem vett és nem vesz föl ide senkit. Nem alkalmazunk külön HR-est, a személyzeti munkát is Sándor végzi, igen jó eredménnyel. A fluktuáció szinte nulla. Stabil, sok éve vagy évtizede itt dolgozó embereink vannak, akik csak akkor távoznak, ha nyugdíjba vonulnak. Gondolom, keresett a hely, nagy a nyomás, sokan jönnének ide dolgozni. Sokan megállítanak. Mezőtúron kevés a munkalehetőség, sokan jönnének bármilyen állásba, csak jöhessenek. Híre van a városban, hogy ez egy sikeres, stabil vállalkozás, a fizetések is jók, meg külsőleg is nagyon jól mutat. Olyan németes. Volt érzéke Sándornak ehhez is. Segítette ebben a Schultétól átvett know-how, és Patkós István hatása is kimutatható. A tsz-ben nem kapott ilyen indíttatásokat. Még az elnök sem volt olyan, akitől tanulhatott volna, inkább ő adott tanácsokat neki. Sok diákot foglalkoztatunk nyári munkásként. Most is sokan vannak itt alkalmi munkavállalóként, mert nem győznénk nélkülük a rengeteg csomagolási munkát. Kivétel nélkül mind vissza akarnak jönni jövőre is. A légkör nagyon jó az üzemben. Ha Sándor lemegy a csarnokba, szóba elegyedik a munkatársakkal, vagy egy vállalati bulin elbeszélget bárkivel, akár azt a téves képzetet is kelthetné, hogy itt haver mindenki. A valóság az, hogy tisztelik és szeretik, de azért tartanak tőle. Az operatív irányítást, a fegyelem megkövetelését átadta Kovács Attilának, az igazgatónak. Természetesen Sándor is megköveteli a fegyelmet, szóvá teszi, ha valaki nem a munkájával foglalkozik, őt mégis jobban tisztelik és elfogadják. Az Agrohíd azért nem változtatott telephelyet, mert Gonda Sándor erősen kötődik Mezőtúrhoz? A teljes céget áttelepíteni egy másik városba nem lett volna egyszerű. Ráadásul mezőtúri emberek dolgoznak itt, köztük sok gyerekkori ismerős, ami nem lényegtelen szempont. 51


Ők kivétel nélkül kiváló szakemberek, de mégis más természetű ez a kapcsolat, mintha csupa vadidegen munkavállalóval kellene újraindulni egy másik városban. Hogy a külső beszállítók melyik településre szállítanak, nem lényeges körülmény. Az viszont, hogy itt helyben minden adott volt, telek, épületek, szakértelem, munkatársi gárda, kapcsolatrendszer, egyáltalán nem elhanyagolható. És a rengeteg munka, amit ebbe a cégbe a kezdetektől fektettünk! Mi a garancia arra, hogy ha eladjuk, a kiszemelt településen lesz egy másik ugyanilyen adottságú terület, amit meg lehet venni ésszerű árért? Valószínűleg kezdhetnénk elölről az egészet. Nem merült fel komolyan szerintem benne sem, bennem sem, hogy innen el kellene vinni a vállalkozást. Meglepett, hogy Gonda úrnak milyen puritán az irodája. A lakásuk berendezésekor is ilyen visszafogott volt? Nem volt túlzásokra hajlamos ott sem. Minden praktikus berendezésünk megvolt, jó minőségű volt. A legfontosabbak természetesen a zenei rajongását kiszolgáló berendezések. Ez a mai napig így van, ahogy idősödik, egyre drágábbak lesznek a játékszerei. Gyakran nevetgéltünk azon, hogy amikor beszerzett egy drága készüléket, már abban a pillanatban volt újabb és jobb a piacon, és tudható volt, hogy majd szeretne olyat is. Soha nem lehet utolérni a piaci kínálatot, ezzel ő is tisztában van. Ugyanakkor én is tudomásul vettem, hogy vannak olyan berendezések, – elsősorban a zenei szenvedélye szolgálatában – amelyeknek csúcsminőségűeknek kell lenniük. A bútorok például már kevésbé érdeklik, ezért nem látott luxust az irodájában. Az irodai bútorai jó minőségűek, elegánsak, de sokkal kevésbé hozzák őt tűzbe, mint egy zenelejátszó, vagy hangfal. Régebben az anyagi lehetőségeink is korlátokat szabtak, a berendezés volt az utolsó dolog, amire költöttünk, inkább visszaforgattunk minden fillért a vállalkozásba. Nem véletlenül lett akkora az Agrohíd, mint amekkora. Ketten indultunk, és most 61-en vagyunk. Két gyermeket neveltek fel. Sándor milyen apa volt? Rettenetes módon elfoglalt volt, mert ezt a vállalkozást nem lehetett úgy elindítani, hogy délután 5-re otthon legyen. Reggel elment, délben mindig együtt ebédeltünk, erre sokat adott. Vagy én főztem, vagy édesanyám főzött. Ilyenkor édesapám mindig áthozta hozzánk az ételt. Hazamentünk, megebédeltünk, visszajöttünk dolgozni. Volt, hogy este 8 körül ért haza. Nem tudott tehát elmenni a gyerekeiért az óvodába vagy később az iskolába, nem tudott tanulni velük. Igaz, erre nem is volt szükség, mert jó tanuló volt mind a kettő. Én néha leültem melléjük, hogy tanuljak velük, de valójában erre sem volt szükség, mert napközisek voltak, és úgy jöttek haza az iskolából, hogy kész volt a leckéjük és felkészültek másnapra. Jó fejű gyerekek voltak, mind a kettő a mai napig remekül megállja a helyét a saját munkájában. Sándor a házimunkába se tudott besegíteni, hiszen napközben nem volt itthon. Kőkemény munkát igényelt tőle, hogy a vállalkozást életképessé tegye, ezért általában későn ért haza. A kezdetekben még nem volt semmilyen segítsége, de amikor már növekedtünk, és lehetett volna segítsége, ő akkor is személyesen oldotta meg a legtöbb fontos feladatot. 52


Abban bízott, amit maga oldott meg. Az árajánlatokat például sokáig nem bízhatta másra. Ezt a munkát ma már a gyártásszervező mérnökök végzik, de kezdetben kifejezetten az ő feladata és felelőssége volt. Ha kisebb is volt a volumen, az árajánlatok minőségén múlott, hogy lesz-e megrendelésünk és hogy meg tudunk-e élni a vállalkozásból. Ahhoz, hogy most ott tartunk, ahol tartunk, ez kellett. Hogy késő estig, olykor éjszakába nyúlóan dolgozzon a közös cégünkért. Olyan embereket vett fel, akiket kiképzett ezekre a feladatokra, és akik az ő kipróbált elvei szerint folytatták, vették át a munkáját. Nem kárhoztatom azért, hogy túl sok ideje nem maradt a fiaira. Maradtak azok az egy-két hetek, amikor elmentünk nyaralni, bár ő nem egy nyaralós típus. Nem szerette, csaknem szenvedésként élte meg, hogy egész nap a tengerparton heverjen. A gyerekek viszont imádták a nyaralásokat, miattuk jártunk a tengerpartra. Én is szerettem a nyaralásokat, Sándorra is ráfért volna, hogy pihenjen egy kicsit, de be kell látnom, inkább feszültté tették ezek a vízparti nyaralások. Nem igényelte a fürdőzést. Levetkőzött, pár percig jött-ment a strandon, aztán felöltözött és elment. Ha barátokkal voltunk is, ő egyszer csak fogta magát, és elment várost nézni. Éreztem, hogy szenved a strandon, de kisgyerekekkel nem lehet várost nézni, csak pancsolni, fürödni, akár heteken át. Emlékszem, egyszer kifakadt, hogy mindig oda utazunk, ahová a gyerekek és én szeretnék. Nem én akartam, a gyerekeket kellett ilyen helyekre vinni. A barátaink is kisgyerekesek voltak, ha közösen indultunk nyaralni, általában tengerpartot választottunk. Hegyekben túrázni vagy várost nézni kisgyerek nem akar. Sándor máig sem szeret fürdőzni vagy strandra járni, nem is szeretett soha. A városnézésekkel is az volt a baj, hogy azt is feladatnak tekintette. Nem tud békésen leülni, szemlélődni, meginni egy kávét vagy egy sört, siet, programot teljesít. Tervet készít a látnivalókról és a részidőkről, mindent pontosan lefektet előre, és azt, ha törik, ha szakad, teljesíteni kell. Épp úgy, mint a munkában. Nem képes lazítani. Egyedül a zene tudja valóban kiemelni a mindennapi munkájából. A zenével is úgy foglalkozik, hogy előre megtervezi, mit tölt le, mit hallgat, mit néz meg, kinek készít másolatot. Ugyanúgy tervez és szervez, mint a szakmai munkájában, de a feladatszerűség ellenére ebben benne van egy nagy adag szeretet és elkötelezettség is a műfaj iránt. Nagyon imádja már fiatal korától. Komoly hobbi, de szerencsére olyan, ami eredményesen ki is kapcsolja. Nem tudok egyébről, ami ugyanígy lenyűgözné vagy fogva tartaná a képzeletét. Leszámítva a fentieket, azt kell mondanom, hogy jó apa volt, olyan, aki a példa erejével nevelt. Nem játszott társasjátékot a gyermekeivel, nem volt ideje leülni velük kártyázni, de őszintén szerette a fiait, és a példája mindig fontos volt a fiúknak. Beleszólt-e abba, hogy a gyermekeik milyen pályát válasszanak? Voltak-e olyan ambíciói, hogy valamelyikük gépészmérnök legyen, hogy idővel átvehesse a céget? Direkt elvárásai nem voltak. Amikor Sanyika nyolcadikos lett, még nem tudta, hogy mi szeretne lenni. Inkább humán beállítottságú volt, és arra jutottunk, hogy azzal nem járhat rosszul, ha jól beszél nyelveket. Terelgettük tehát a mezőberényi kéttannyelvű gimnázium irányába. Sikeresen el is végezte, de még mindig nem volt határozott célja a továbbiakról. 53


Javasoltuk neki a jogi pályát. Elvégezte a jogot, szereti is a szakmáját. Zoltán tudatosabb volt abban, hogy mit akar. Nyolcadik után a Neumann János Számítástechnikai Szakközépiskolába jelentkezett a fővárosba. Rettegtem, hogy miként engedjek el egy 14 éves gyereket Budapestre, de azt pontosan tudtam, hogy nem fog Mezőtúron maradni, hiszen nem volt a városban olyan képzés, ami neki megfelelt volna. Tudatosan választott. Már nyolcadikos korában órát tartott a társainak, ha a tanára hiányzott. Egyeztették, hogy mi legyen az óra anyaga, és Zoli azt rendben megtartotta. Sikeresen el is végezte a számítástechnikai szakközépiskolát, utána az ELTE programtervező matematikus szakát. Volt egy időszak, amikor majdnem kiszállt, mert nagyon nehéz volt neki, de nagyon akarta és végül sikeresen diplomázott. Ma programtervező matematikus az Ericssonnál. Ugyanolyan, mint az apja, épp annyira koncepciózus, mint ő. Sándor fiuk hogyan került a céghez? A saját szándéka volt, vagy Önök szorgalmazták? Sándor vetette fel először, hogy kaphatna itt feladatot. Kezdetben megbízással dolgozott az Agrohídnál, s emellett különböző ügyvédi irodákban is vállalt munkát, de azt nem szerette. Egyéni ügyvéd lett, s ma már számlásan, átalánydíjért dolgozik a cégnek, mint jogi képviselő. A későbbiekben az a cél, hogy bedolgozza magát, alaposan megismerje a céget. Rendszeresen átjár Kecskemétről Mezőtúrra, nem azért, mert ennyi jogi ügyünk van, hanem ismerkedik a cég vezetésével és tevékenységével. Sándor kifejezett célja, hogy a fia rálásson az üzlet minden egyes részletére, hogy bevezesse az Agrohíd életébe. Úgy érzem, a jelenleginél több időt kellene erre szánnia, mint amennyit most hajlandó áldozni rá. Ugyanakkor be kell látnom, hogy egyelőre nem tudja jobban ide koncentrálni a munkáját, hiszen egyéni ügyvédként nagyon sok ügye van, tárgyalásokra jár, nagyon betáblázott, vagy inkább kiszabott az ideje. Nem tudom, hogy ez a kettősség meddig tartható fenn, hogy ilyen feltételek mellett bele tudja-e ásni magát a cégünk ügyeibe annyira, hogy ha eljön az ideje, ugyanolyan eredményesen tudja majd irányítani, menedzselni, mint az apja. A gyerekeik nem voltak már kisfiúk, amikor Önök elváltak. Hogyan vették tudomásul a történteket? Először megdöbbentek. Sándor nem értesítette őket a szándékáról. Már nem éltek itthon, csak hétvégeken jöttek haza az iskolából. Az apjuk egy csütörtöki napon költözött el. Kérdezték, hol van, s amikor mondtam, hogy már nem lakik itt, egyszerűen nem értették. Először ellenálltak, bár én nem befolyásoltam őket, a mai napig sem teszem. Amit elmesélnek a vele való viszonyukról, azt meghallgatom, amit nem mesélnek el, azt nem kérdezem. Soha nem szidtam vagy becsméreltem előttük az apjukat, soha nem próbáltam tiltani vagy távol tartani őket tőle. Azzal, hogy én itt maradtam a cégnél, és működő munkakapcsolatom van az apjukkal, úgy gondolom, hogy mindezt nem is szükséges bizonygatnom. A válásunk nyilván törés volt az ő életükben is. Ritkán találkoztak, hiszen csak hétvégeken jártak haza, és olyankor az egykori közös házunkba jöttek. Az évek múltával a kezdeti ellenállásuk tompult, finomodott, ma már problémamentes a viszonyuk. Az apjuk ugyanúgy az apjuk maradt, ha mi el is váltunk egymástól. 54


Ma már, ha ráérnek, vagy Kecskemétre mennek, vagy hazajönnek hozzám. A közös családi ünnepeken, névnapok, születésnapok alkalmával, vagy karácsonykor például mindenki ott van nálam. Sándort is beleértve. Most nyáron lent voltam a Balatonon, és oda is lejött megköszönteni a születésnapomon. A fenti házban aludt, csak másnap jött vissza Mezőtúrra. Ott voltak a közös barátaink, mindenki tudta, hogy ő is jön. Akiket a 30 év alatt barátként magunk köré gyűjtöttünk, nem álltak az egyik vagy a másik oldalra, mindkettőnkkel jóban vannak továbbra is. Külső szemlélő azt hiheti egy ilyen alkalommal, hogy nem is történt közöttünk semmi a világon. Mert ha benézne egy születésnapi bulira, akár nálam tartjuk, akár másutt, akkor azt látná, hogy teljes a család. Rettegek attól, hogy egyszer majd nem kell többet bejönnöm, hogy véget ér a feladatom. Fél évem van még a nyugdíjig. Hivatalosan már nyugdíjas vagyok, megállapíttattam, csak szüneteltetem, eddig még nem vettem fel a nyugdíjamat. El sem tudom képzelni, hogy mit csinálnék otthon, ha nem kellene bejönnöm minden reggel. Olyan hobbim nincs, ami kitöltené a napjaimat. Nem is tudom, mihez kezdenék. Talán bele is halnék. Úgy vagyok ezzel én is, mint Sándor: nem tudom már elképzelni az életemet az Agrohíd nélkül. Pedig neki mindez még jobban az élete, mint nekem. Véletlenszerűen kerültem erre a pályára. Világ életemben orvos akartam lenni, a biológia érdekelt a legjobban. Nem lettem orvos, mert érettségi után nem egyetemre mentem, hanem férjhez. Később azokat a lehetőségeket kellett megragadnom, amelyeket úgy is vállalni tudtam, hogy már családom volt. Amikor Sándor elkezdte az egyetemet, nem mehettem én is egyetemre, főleg, miután a gyerekek megszülettek, mert valakinek otthon kellett maradni velük. Amikor ő diplomázott, utána én is elkezdtem, majd el is végeztem a főiskolát, levelező tagozaton. Gyöngyösre jártam az üzemszervezési főiskolára. Olyan magas óraszámban tanultunk számvitelt, hogy amikor végeztünk, kihelyezett módon, néhány plusz hónap alatt megszereztük a mérlegképes könyvelői képesítést is. A számviteli ismereteink adottak voltak, csak a statisztikát, a pénzügyet és az ellenőrzést kellett felvenni és teljesíteni. Soha életemben nem akartam könyvelő lenni. Tsz-ben dolgoztam, onnan csak üzemszervezési főiskolára engedtek el, nem mehettem máshová, olyan szakra, amit esetleg jobban szerettem volna. Annyit biztosan tudtam, hogy többet akarok, mint csak a sima érettségi. Sándor már dolgozott, nekem ott volt a két gyerekem, amikor lefektettem őket, akkor ültem neki tanulni. Sokszor este 10 körül. Másként nem tudtam volna diplomát szerezni. Amikor mérlegképes lettem, kiderült, hogy a végzettségem nagyon kapóra jön, mert így a vállalkozáshoz nem kell külső könyvelőt felvennünk. Először nem is akartam elvégezni a mérlegképest, azt gondoltam, elég nekem a főiskolai diploma. Az élet aztán látványosan igazolta, hogy milyen jó, hogy mégis megszereztem, mert e nélkül nem dolgozhatnék itt. Lassan meg is szerettem a szakmámat. És mert ez a cég az enyém is, semmiképpen sem szeretnék az életéből kimaradni. Nehéz elképzelnem, hogy egyszer majd nem tudom folytatni. A Nők Lapjában olvastam egy ide illő mondatot: „Tanulj meg vágyakozni az után, ami a tiéd.” Ez rám bizonyosan érvényes. 55


Milyen jövőképet képzel az Agrohídnak? A jelenlegi irány folytatását. A cégnek így kell maradnia, esetleg több lehet még, más piacokat és más vállalkozásokat is bevonva, vagy ugyanezekkel a partnerekkel. Visszaesést semmi esetre sem szeretnék. Csak fölfelé mehet, mert az iparág, ahol érdekeltek vagyunk, nagy jövő előtt áll. Az Audi akkor is működni fog, amikor mi már nem leszünk. Hogyan telnek a mindennapjai, amikor délutánonként hazamegy a munkából? Rengeteget olvasok. Elvégzem a házimunkát. Sok ismerősöm van Mezőtúron is, Szolnokon is, velük időnként megiszunk egy kávét. A könyvvizsgálómmal is olyan viszonyban vagyok, hogy szívesen átugrom hozzá Szolnokra, csak hogy egy jót beszélgessünk. Természetesen nem a könyvelésről. Valahova beülünk egy jó kis traccspartira. Hasonló korosztályú hölgy, mint én vagyok. Nagyon sok ilyen kapcsolatom van, szinte minden napra jut egy-egy. Tévézek, elmegyek a gyerekekhez időnként. Konkrét hobbim most nincs. Elképzelhetőnek tartom, hogy találok majd magamnak kedvtelést, ha itt befejezem, de ma még inkább úgy van, hogy haza is viszek munkát. Ha például szabályzatokat kell aktualizálni, azt bent nem tudom végezni, mert jönnek-mennek, nincsenek meg az ehhez a munkához szükséges nyugodt feltételek. Van úgy, hogy későig bent maradok a cégnél, sok minden most nem is férne bele az időmbe, de tudom, hogy ez a dolgom, és boldogan végzem a rám osztott feladatokat. Az, hogy egyedül élek, hogy egyedül maradtam, nem tudatos választás volt, csak megfelelő partnert nem találtam. Igaz, tudatosan nem is keresem. Biztosan abból adódik ez, hogy 18 éves koromban férjhez mentem. Nekem lehetőségem se volt kitanulni a női praktikákat, hogy mi módon kell levadászni egy szabad férfit. Amikor egyedül maradtam, azt hittem, hogy ugyanúgy megtalálnak majd, mint tizenéves koromban, hogy nekem nem kell lépéseket tennem ezért. Kiderült, hogy nem találnak meg. Hol is találnának, hiszen gyakorlatilag nem járok el otthonról. Időnként hétvégeken nem vagyok itthon, vagy wellnessbe megyek, vagy barátokhoz, vagy a gyerekekhez. Sok helyen megfordulok. Attól kifejezetten ideges leszek, ha azt tanácsolják nekem, hogy utazzak, majd találok ott valakit. Rengeteget utaztam egy olyan barátnőmmel, akivel nem volt hajlandó utazni a férje. Sok helyen jártunk, de én egyetlen társ nélküli embert sem láttam. Ha egyedül utaztam volna, se találhattam volna egyedülálló férfit. Nagyon kevés ember lehet, aki szándékosan egyedül utazik. Nem vagyok olyan típus sem, hogy hirdetésben keressek társat. Nem vagyok képes magamat árulni. Tudom, hogy ez erős, de így érzem. Szóval nem keresem céltudatosan a társamat. Nem fordulok meg olyan eseményeken, ahol esetleg megtörténhetne, hogy rám talál valaki. Úgy látszik, hogy ezek a dolgok az én életkoromban spontán módon már nem működnek. Rendszeresen jártunk annak idején zenés, táncos rendezvényekre, a főiskolára. Amikor magam maradtam, Kálmánék, Dénesék néhányszor elhívtak magukkal. Csakhogy én nem szeretek harmadik, ötödik meg hetedik lenni. Nagyon feszélyez, hogy valaki csak azért kel fel a helyéről, hogy én, szerencsétlen, ne üljek már ott egymagam. 56


Még ha nem is volna igaz, akkor is ezt érezném. Erre nem vagyok alkalmas. Pár alkalom után aztán nem is mentem többet velük. Rosszul voltam az érzéstől, és eldöntöttem, hogy nem akarok ebben részt venni. Holott belül nagyon is szeretnék ott lenni velük, és táncolni. Így alakult… hogy nekem nem jut senki, hogy rám nem vár már senki… Nem tudom. Néhányszor fontolgattam, hogy megpróbálom az Elittárson, vagy valami hasonló oldalon, de mindig arra jutok, hogy nincs erőm hirdetni magamat. Nem tudom elképzelni magamat, amint vörös rózsával a gomblyukamban keresem a delikvenst egy cukrászdában. Nem kéne ebből nagy ügyet csinálnom, tudom, de nekem ez még nem megy. Ha nem természetesen jön, hogy valakivel megismerkedek, hanem direkt módon, célzottan… inkább nem kérek belőle. Szoktam időnként viccelődni, hogy elmegyek pasit fogni. De ez csak játék. Duma. El sem tudom képzelni, hogyan kell. Én helyből fejest ugrottam a házasságba, ami működött is 30 évig, jól is éreztem magam benne. Mondják, a válás óta megváltoztam. Kinyíltam, számtalan olyan dolgot elintézek magam, amire korábban nem voltam képes. Tényleg jól érzem magam. Egyetlen dologtól félek: hogy öregségemre magam maradok.

Kovács Attila, az Agrohíd Ipari Kft. igazgatója Igazgató úr, mi az Ön konkrét feladata az Agrohídnál? Én felelek a teljes termékpaletta gyártatásáért és a teljes munkafolyamatért. A közvetlen főnököm Gonda úr, de valódi főnökeim a vevőink. Gonda úrnak tartozom beszámolóval, de egyetértünk abban, hogy valójában a vevőktől függünk. Mindig nekik kell megfelelnem. Ön született mezőtúri? Öcsödről származom, onnan kerültem Mezőtúrra. Ahhoz képest, hogy Öcsöd nagyon közel van ide, alig 25-30 km-re, gyerekkoromban egyszer sem jártam Mezőtúron, mert kiesett az útvonalainkból. Békéscsabára és Kecskemétre jártunk, mert Öcsöd azon a tengelyen fekszik. Középiskolába is Békéscsabára jártam, autószerelő szakközépiskolába, ez érdekelt. Édesapám szintén autószerelő-gépész volt, nagyapám ezermester, géplakatos, így a családi vonal a gépészet irányába mutatott. Sajnos, édesapám korán, 14 éves koromban meghalt egy autóbalesetben. Korán fel kellett nőnöm, önállóan megoldanom a dolgaimat. Fiatalon családfenntartói szerepbe került? Nem. Édesanyám nevelt bennünket. Van egy bátyám, aki kőművesnek tanult. Nagyon szegényen éltünk, egy keresetből. Nekem is oda kellett figyelnem mindenre, beosztani a pénzt, takarékoskodni, okosan gazdálkodni. Azért is mentem szakközépiskolába, hogy érettségim is legyen, meg egy szakmám is, és akkor már el tudok helyezkedni. Nem szerepelt a céljaim között a továbbtanulás. Negyedikes voltam, amikor egy történelemórán kezembe került egy felvételi tájékoztató. 57


Arról szólt, hogy menjek katonai főiskolára, be lehet jutni x ponttal. Osztottam-szoroztam, láttam, hogy nekem pont ez az a határ, hogy még be is juthatok, ha összeszedem magamat, ráadásul a családnak sem kerül semmibe, mert a katonaság fizet mindent. Ez negyedik év elején történt, gyorsan eldöntöttem, hogy akkor irány a továbbtanulás. 28-an voltunk az osztályban, ebből hárman tanultunk tovább összesen első körben, a többiek maradtak a technikumban. Negyedik után sikeresen felvételiztem Budapestre, a Bolyai János Katonai Műszaki Főiskolára, páncélos- és gépjármű-technikai szakra. Ezzel az akkor még kötelező sorkatonai szolgálatot is letudhattam, és ingyenes volt, mindent fizettek. Jól éltem ott. Közben megismerkedtem a későbbi feleségemmel, és másodéves koromban úgy döntöttem, hogy átjelentkezem a Mezőtúri Főiskolára. Tíz tantárgyból kellett különbözeti vizsgát tennem, utána itt folytathattam a tanulmányaimat úgy, hogy csak egyetlen szemesztert csúsztam. Így kerültem Mezőtúrra. A párja mezőtúri volt? Nem, ő sem mezőtúri, csak ideköltözött. Valójában környékbeli. 1997-ben végeztem, és megnősültem. A tanulás mellett eljártam dolgozni. Összefutottam itt egy autószerelő mesterrel, aki szívesen alkalmazott suli mellett, közben, előtte és utána. Reggel hatra mentem dolgozni, aztán az iskola, ott tanultam 3-4 órát, aztán délután még visszamentem, dolgoztam 5-ig, 6-ig. Így ismerkedtem a szakmával. Kitanultam az autószerelő szakmát, kerestem egy kis pénzt is, tényleg önálló voltam. Azzal, hogy eljöttem a katonai főiskoláról, az állami támogatás megszűnt. Abban az időben még volt ösztöndíj, és bár nem voltam túl jó tanuló, azért kaptam ösztöndíjat. Amikor a főiskolát befejeztem, próbáltam állást keresni, hogy minél hamarabb a saját lábamra álljak. Nem sikerült egyből. Voltak terveim, a Claas-hoz szerettem volna bejutni, akkoriban indult itt a kombájngyártás, de még kiforratlan volt a felvételi eljárás. Akkor kínálkozott egy helyi lehetőség, a Magyar–Mongol Barátság Mgtsz-nél megkaptam egy gyakornoki állást. Két hónapig dolgoztam ott, amikor egy volt főiskolai tanárom, Vas Ferenc megkeresett. Állást ajánlott neki Gonda Sándor az Agrohídnál, de nem mondhatott igent, mert elkötelezett volt egy másik vállalkozáshoz. Gonda javaslatot kért tőle, és rám gondolt. Meglepett, mert Vas Ferenchez, bár tanított a főiskolán, semmilyen kapcsolat nem fűzött. A diploma utáni banketten beszélgettünk, amikor már mindenki elázott. Én antialkoholista voltam, nem ittam, velem még lehetett beszélgetni. Ennyi volt. Az ő javaslatára jelentkeztem Gonda úrnál. Milyen volt az Agrohíd híre a városban, amikor mellette döntött? Semmilyen. 1997-et írtunk, összesen heten voltak a cégnél, gyakorlatilag egy kis családi vállalkozás volt. A telephelye kinn volt a város szélén. Ott kerestem föl egyik este Gonda Sándort. Megérkeztem, egy őrült nagy kutya fogadott az udvaron, aztán jött Gonda úr, mondta, hogy nem kell félni, de én legyökereztem, mert volt egy gyerekkori rossz élményem a kutyákkal, és annak az emléke bennem maradt kitörölhetetlenül. Beszélgettünk. Elmondtam, hogy nem ismerek senkit Mezőtúron, engem sem ismernek itt. Közölte, hogy van több jelentkező, abban maradtunk, hogy majd értesít. Aztán tényleg értesített, hogy felvett. 58


Milyen munkakörbe? Először egy kicsit csalódott voltam. Az akkori műszaki igazgató, Fazekas László úr helyére kerestek embert. Kicsit megmosolyogja ma már az ember, de 22 évesen, semmi tudással nagyon szerettem volna műszaki igazgató lenni. A főiskolát elvégeztem, ahol azt sulykolták, hogy te mérnök leszel, vezető leszel, és ezt el is hisszük. Mikor felvettek, műszaki ügyintéző lettem, az egyik kollégámat nevezték ki műszaki igazgatónak. Telt-múlt az idő, pár hónapja már itt dolgoztam. Akkoriban lett vége a Schultéval közös időszaknak. Ismertem őt is, mert előfordult, hogy Gonda úrral közösen mentünk hozzá tárgyalásra. A történethez hozzátartozik, hogy milyen Sanyi mentalitása. Meséltem neki, hogy voltam Ausztriában nyári gyakorlaton a főiskola mellett, mert szerencsére a nyelvi alapok már megvoltak hozzá. Kinn töltöttem egy hónapot egy családnál, illetve a katonai főiskolán is a német volt a preferált nyelv és nagyon jól felszívtam magam. Októberben érkeztem az Agrohídhoz. Már az első hónap végén feladatul kaptam, hogy mennem kell Németországba, mert megvásárolt odakint egy felszámolásra ítélt kis műhelyt, annak az áttelepítését kellene intéznem. Majd jön a Hajdúságból két ember, velük együtt kell kiutaznom. Ráadásul nekem kellett tolmácsolnom is az egész ügylet alatt, hogy mit, hova pakoljanak. Totális mélyvíz volt. Könnyen megtalálta a helyét az új állásában? A műszaki igazgató kolléga minden munkát magának harácsolt össze, semmit nem bízott rám. Jól elvoltam az irodámban, képeztem magam, tanultam a német szakszavakat. Azzal töltöttem az időmet, hogy elővettem a cég által használt műszaki dokumentációkat, és leolvastam róluk a szavakat, felírtam, lefordítottam és megtanultam őket. Jó volt ez, mert így megtanultam egy csomó rajz értelmezését. A feladatok tornyosultak, és összecsaptak a hullámok az igazgató kolléga feje felett. Januárban volt egy megbeszélés, ahol Sanyi közölte, hogy nincs megelégedve a munkámmal, úgy látja, hogy összecsaptak a cég felett a hullámok. Olyankor derül ez ki, amikor nem tudsz időben teljesíteni egy vevőnek. Ez a legrosszabb. Miért nem tudsz szállítani? Mert nem hozták be időre a gyártó cégtől. Mi gyakorlatilag szervező, lebonyolító feladatot láttunk el. Abban az időben még olyan kicsi volt a cég, hogy nekünk kellett ellenőriznünk az alkatrészt, amikor beérkezett, megvizsgálni tolómérővel, mikrométerrel, különböző eszközökkel, becsomagolni, a csomagolást is ellenőrizni, tulajdonképpen mindent. Erről mondta akkor Sándor, hogy nem megy. Volt egy másik cég is az érdekeltségünkben, a Prohand. Annak is Gonda Sándor volt a magyarországi ügyvezetője. Százszázalékos német tulajdonú cég volt, ami az osztrák piacra gyártott gépalkatrészeket. Az alkatrészeket itthon legyártottuk, és kiszállítottuk Ausztriába. Sanyi ennek a koordinálásával volt megbízva, de ezt az Agrohídon keresztül, az Agrohíd dolgozóival csináltatta meg, és valamilyen módon elszámoltak egymás között. A Prohand mostohagyerek volt itt nálunk, rengeteg probléma volt körülötte, állandóan visszajeleztek az osztrákok, hogy késünk. Bonyolult műszaki feladat volt. Akkor én felajánlottam Sanyinak, hogy szívesen vinném a területet, de csak úgy, ha nem szól bele senki. Mert a már emlegetett 59


műszaki igazgató olyan volt, hogy mindenbe belekapott, de nem tudott semmit végigvinni. Megállapodtunk, Sándor rám bízta a Prohand ügyeit. Mennyire kezelte sikeresen az új feladatkört? Elkezdtem önállóan felfuttatni a céget. Tavasszal az volt az első dolgom, hogy kiutaztam Ausztriába, megnéztem, hogy egyáltalán hova visszük a megrendelt árut, mert még senki nem járt kinn Gonda úron kívül. Fontos volt, hogy lássam, milyenek a körülmények és mik a követelmények. Kialakítottam egy jó kapcsolatot az áruátvevőkkel, a minőségellenőrzéssel, a beszerzővel, és utána már bátran kommunikáltak velem, írtak nekem. Szépen fejlődött az együttműködésünk, és körülbelül év végére kiegyenesedett ez a terep. Úgy, hogy nem csak a reklamációk száma csökkent, hanem ellátogatott Mezőtúrra a német tulajdonos is, és behívtak, hogy megdicsérjenek. Látták, hogy minden rendben van, nagyot változott az Agrohíd kiszállítási rendje és pontossága. Fontos tapasztalat volt nekem, mert abban láttam a változás okát, hogy én is odatettem magam. Az Agrohídnál 8 órakor kezdődik a törzsmunkaidő, 4 órakor van vége, így 7 órát kell dolgozni, mert egy óra ebédidő van. Engem annyira izgatott a gyártásszervezés és a munkák lebonyolítása, hogy gyakran már reggel 5-kor elindultam otthonról csak azért, hogy elmenjek a gyártóüzembe, és a helyszínen tájékozódjam, hogy áll a termelés, van-e bármilyen műszaki kérdés vagy probléma? Utána jöttem be dolgozni úgy, hogy 8-ra már a helyemen voltam. Azt követően még lenyomtam a teljes munkanapot. A legdurvább eset az volt, amikor egy nap kétszer megjártam Székesfehérvárt. Reggel keltem, hajnali kettőkor, 6 órakor voltam Székesfehérváron. Ott felvettem a szerelőket, akiket Mezőtúrra kellett hoznom, hogy megjavítsanak egy gépet. Itt voltunk 10-11-re. Elvégezték a munkát, megebédeltek, utána még visszavittem őket Székesfehérvárra, és úgy jöttem haza. Elég húzós volt, de természetes volt, hogy ilyenkor az ember nem számolt el semmilyen túlórát. Mindig azt néztem, hogy a feladatot oldjuk meg jól, mert ha az rendben van, akkor úgyis meglesz a gyümölcse. És tényleg így is volt. Gonda Sándor rendszeresen beszámoltatta, ellenőrizte a tevékenységét? Sanyi rugalmas volt, nem szólt bele a dolgokba. Ha szabad kezet adott, akkor hagyta az embert. Persze azért figyelt, de az eredmények önmagukért beszéltek. Ha rossz irányba mentem volna, biztosan szólt volna. Abban az időben még itt dolgozott Draskovits Dénes is. Ő 98 tavaszán érkezett hozzánk. Cégvezetői titulust kapott, ő vitte a német vonalat. Én is rá támaszkodtam, mert nagyon jól beszélt németül, írni-olvasni, mindent nagyon jól tudott, így kicsit elkényelmesedtem. Ha írtam valamit, mindig megkértem, hogy nézze át, jól fogalmaztam-e. Kényelmes volt, nagy segítség volt, de amikor 2002-ben polgármester lett és elment a cégtől, akkor hirtelen támadt egy űr és pótolni, folytatni kellett az általa addig végzett munkát. Akkor változott meg a nevünk: nem műszaki ügyintézők voltunk már, hanem gyártásszervező mérnökök. 60


Volt-e konkrét szerepe az Agrohíd profilváltásában, abban, hogy autóipari beszállítók is lettek? A 2000-es évek elejétől kezdett dinamikusan fejlődni az Agrohíd, akkor találtuk meg azt az irányt, amiben ma is vagyunk, az autóipart. Korábban dolgoztunk mindenfelé, kerestük a lehetőségeket, de ekkorra kezdett letisztulni a profil. Kiépült az a beszállítói hálózat is, amit működtetünk a mai napig, akkor találtuk meg a mai partnereinket. A mérnökök közül mindig én mentem a legtöbbet a beszállítókhoz. Mindig úgy szerettem megérteni a folyamatokat, és a vevőknek is úgy szerettem tájékoztatást adni, ha én magam is tudtam, hogy mi hogyan működik. Reggel bementem a gyártósorra, megnéztem, minden rendben működik-e, aztán dolgoztam, és még hazafelé menet is beugrottam, megnéztem, mire jutottak. A munkások fel tudták tenni a kérdéseiket, közben pedig ellestem a gyártási technológiát, hogy mi hogyan készül, és ez nagyon sokat segített a későbbiekben. Például az árajánlatok elkészítésében és a munkák elvállalásában, mert én már tudtam, hogy mire mekkora a kapacitás, mik a lehetőségek, hogyan lehet megoldani, árakat kikalkulálni, mivel kell számolni, hogy mennyi ideig tarthat egy technológiai folyamat. Nagyon hasznos volt ez az ismeretanyag. Kicsit hiányolom is, hogy a mérnök kollégák mára elkényelmesedtek, jobban szeretnek üldögélni a gépük előtt, mint beszélgetni. Úgy éltem meg, amikor idekerültem, hogy kinyílt a világ. Eljutottam öntödébe, kovácsüzembe, hőkezelő üzembe, precíziós öntödébe, nagy forgácsoló üzemekbe. Ahova csak lehetett, mindenhova elmentem, és kértem, hogy vigyenek körbe, hadd nézzem meg, hadd tanuljam meg. Olvastam egy könyvben, hogy mi az a viaszos öntés, kértem, hogy mutassák meg. Megmutatták. Tényleg kinyílt az ember előtt ez a világ, és nagyon élveztem. Nem számított, hogy később érek haza, szakmai értelemben igen jó befektetés volt. Mennyire segítette ez a mentalitás a szakmai előrehaladásában? 2002-re értem el oda, hogy éppen a Prohandnál szerzett gyakorlatom miatt képes voltam már önállóan vinni különféle területeket. Épp az Audi termékpalettájának az előkészítésében és legyártatásában segítettem. Akkor jött az első gravírozógép vásárlása, mert minden egyes alkatrészt felirattal kell ellátnunk. A gép kiválasztására együtt utaztunk el Sanyival. Ott voltam a betanulásnál, én is megtanultam a gép kezelését, ha nem volt éppen emberünk, akkor odaültem, beállítottam a gépet, és legravíroztam azt, amit kellett. Akkor még nem kamionnyi mennyiségekről volt szó, hanem jóval kisebb tételekről. A nyitottságomat Sanyi is felismerte. A megítélésem megváltozásához hozzájárult az is, hogy a Prohand tulajdonosa eljött Mezőtúrra, tulajdonképpen miattam, mert a vevői nagyon meg voltak elégedve a minőséggel és mindennel, amióta én irányítottam azt a területet. Ha megígértem valamit, az úgy volt, ha akadály jött közbe, előre jeleztem. A legfontosabb ezen a piacon, hogy az információt kellő időben osszuk meg a vevőinkkel. Előfordulhat nálunk is, hogy nem készül el valami időre, vagy netán selejtes alkatrészt gyártunk, de mindig abból van a probléma, ha nem szólunk a vevőnek. Ráadásul a német nyelvű piac nem csak precízebb, de nem is érti a mi magyaros gondolkodásunkat. 61


Mondok egy példát. 2007–2008 környékén próbáltunk létrehozni egy elektronikai üzemet, ahova betársult tőkével az Agrohíd, és adta a helyet. Egy német partner akart itt üzemet nyitni. Az ötlet úgy merült fel, hogy a beszerzési igazgató, aki korábban egy mechanikai cégnél dolgozott és ismerte az Agrohidat, tudta, hogy képesek vagyunk egy ilyen üzlet koordinálására. Megkereste Gonda urat, és elindult a gyártás. Sajnos, később a vállalkozás a német partner hezitálása és rossz stratégiája miatt korán elhalt. Hoztak egy lehetséges vevőt, hogy nézze meg a berendezést és a céget. Este volt egy kötetlen vacsora, ahol megkérdezte tőlem a német úr: Ön szerint mi volt a legelső szó, amit megtanultam magyarul? Gondoltam mindenre: egészségedre, jó napot stb. Azt mondja: a holnap. Itt Magyarországon mindenre azt mondják, hogy „majd holnap”. Megdöbbentem, mert tényleg így van. Kiadsz egy feladatot? Oké, holnap! Sosem mondják, hogy most, pedig ma is megtehetnék, mindenre az a válasz, hogy holnap! Szoktam is mondani bizonyos kollégáimnak: „Te a holnap embere vagy!” Nagyon fontos volna túllépnünk ezen. Én is úgy szeretem befejezni a napomat, hogy amit az adott napon megtehetek, azt elvégzem, nem hagyom másnapra, mert nem tudhatom, hogy másnap milyen dolog jön közbe, ami megakadályozza, hogy az eltervezett dolgaimat véghezvigyem. Mennyire volt összetartó a munkatársi gárda? A munkahelyi hangulat is jó volt az Agrohídnál. Minden évben biztosan volt legalább 3 buli, Sándor nap, a névnapok összevonva és a karácsony. Mindent az Agrohíd fizetett, nekünk csak el kellett mennünk, volt ott főzés, evés-ivás, mulatság. Ráadásul még kicsi cég voltunk, úgyhogy ezekre az összejövetelekre mindenki vitte a párját is. Akkor még kényelmesen elfértünk a kedvenc vendéglátóhelyünkön, a Spatenben. Most már annyian vagyunk, hogy tavaly Mezőtúron már nem találtunk olyan éttermet, ahol elfértünk volna, úgyhogy itt a csarnokban rendeztük meg az összejövetelt, immáron pár nélkül, mert férjjel-feleséggel, partnerrel már ide sem férnénk be. Minden negyedévben volt valami céges összejövetel. Mindez körülbelül a 2000-es évek közepéig tartott. Akkor jött Sanyi családi válsága, és egy idő után már kezelhetetlenné is váltak ezek a céges találkozások. Minél több ember van egy rendszerben, annál nehezebb igazodni, az egyiknek ez a baja, a másiknak az. Sokszor volt olyan korábban, hogy pénteken csirkét főztünk vagy kakast, marhalábszárat, valamit. Ezzel telt el a délelőtt, mindenki megebédelt, aztán ennyi volt, összeadtuk a pénzt és ment mindenki dolgozni. Mégis jó szervezetfejlesztő szerepük volt ezeknek az összejöveteleknek is. Sanyi támogatott bennünket abban is, hogy saját zenekarunk legyen. A cégnek lett saját zenekara, volt próbaterme, hangszereket vásároltunk. Amikor 4-5 óra körül végeztünk, leültünk, olyan emberek, akik itt dolgoztak a cégnél, és zenéltünk. Az összejövetelek alkalmával a zenekar fellépett, lejátszotta azt a 15-20 számot, amit tudott. Ez is összekovácsolta a csapatot. Az Audin kívül volt-e az Agrohídnak másik számottevő partnere abban az időben? Volt egy amerikai cég svájci európai központtal, akihez mi beszállítottunk, az SPX. Személygépkocsikhoz és motorkerékpárokhoz gyártottunk és szállítottunk nekik nagyon finom kis szerelő szerszámokat. A termékkör gyártására korábban nem voltunk berendezkedve. 62


Nem csak annyi volt a feladat, hogy gyártani kellett párszáz alkatrészt, hanem be is kellett őket csomagolni egyesével. Komoly logisztikai igénye volt, feliratozni is kellett, de nem volt még normális feliratozónk akkoriban. A minőségi elvárások alulteljesítése miatt végül kipateroltak minket az SPX-től. Körülbelül nullával zártuk az üzletet, vagy valami minimális veszteséggel. Ez volt a kilencvenes évek végén. 2001-ben egy délután csörgött a telefon az irodámban, már munkaidő után, 5 óra körül. A telefonálót Stefan Krebsnek hívták, Németországból hívott az SPX európai leányvállalatától, Frankfurt mellől, Hainburgból. Megtalálta a velünk kapcsolatos dokumentációt, a korábbi levelezést és úgy gondolta, tesz egy próbát, hogy élünk-e még. Sanyi mindig ragaszkodott ahhoz, hogy bármi történjék is, a telefonszámunk ne változzon meg. Ezért sikerült Stefan Krebsnek felhívnia bennünket. Kissé meglepődve mondta, hogy küldene nekünk rajzokat különböző termékekről, amelyekre gyártót keresnek. Így jött létre újra a kapcsolat. Ezen múlt egy új piac. Mert ha Sanyi vagy én nem vagyunk itt este 6 óráig, akkor jogosan azt gondolhatták volna, hogy már nem is létezünk. Nem mellesleg 2003-tól a mai napig az árbevételünknek közel 50%-át ennek a cégnek a megrendelései adják. Úgy kezdődött ez az üzlet is, mint a korábbiak: küldték a rajzokat egy központi faxra, aztán az Agrohídnál tették jobbra-balra, a műszaki igazgató kolléga is ült rajta. Ekkor ajánlottam fel, hogy szívesen foglalkozom a területtel, de csak úgy, ha hagynak önállóan intézkedni. Vállaltam, hogy kialakítok egy önálló rendszert kifejezetten ennek a megrendelőnek. Akkor még úgy zajlott a dokumentáció, hogy a beérkező megrendeléseket elhelyeztük egy dossziéban. Akkor voltunk bajban, amikor megtelt egy ilyen vaskos dosszié, és hívást kaptunk, hogy egy adott sorszámú alkatrészt nézzük már meg. Hogyan? Nem volt még vállalatirányítási rendszerünk, nem volt ötletünk sem rá. A szisztéma az volt, hogy a dosszié elejére betettünk egy lapot, ahova a kolléganő felírta az alkatrész számát, de ha konkrét megkeresés érkezett, akkor végig kellett futni az egészet. Ha 150 alkatrész adatai szerepeltek benne, akkor 150-et. Muszáj volt valami ésszerűbbet, gyorsabbat kitalálni, mert félő volt, hogy beleőrülünk. Amikor már 3 dosszié volt, kezdett átláthatatlanná és kezelhetetlenné válni a helyzet. Ekkor érkezett hozzánk egy új kolléga, Forgács József, akinek az édesapja már itt dolgozott, mint meós. Eldöntöttük, hogy készítünk egy Excel táblázatot, ahol minden tételnek adunk egy sorszámot, emellé beírjuk a cikkszámot, a dossziéra pedig rávezetjük, hogy mettől meddig tartalmazza az egyes termékeket. Tudni fogjuk a táblázat segítségével, hogy a 25-ös sorszám alatt van a KM-6625-ös cikkszámú alkatrész. Elindultunk ilyen Excel táblázatokkal, több ezer darabig jutottunk. Mikor már ez is tarthatatlanná vált, mert nem tudtuk, hogy melyik adat kinek a gépén van, elmentünk Sanyival egy előadásra, Kecskemétre, ahol bemutatták az SAP vállalatirányítási rendszert. Megnéztük, és összenéztünk: „Ez kell!”, ez kell a cégnek, mert enélkül nem tudunk továbblépni. Ott helyben el is döntötte. Fontos tudni Sanyi döntési mechanizmusáról, hogy a jó döntéseket szereti maga kitalálni. Én ezt próbáltam a kezdetektől elfogadni és így kezelni. Ha volt egy jó ötletem, próbáltam úgy előadni, hogy hadd találja ki ő. Ha így történt, akkor biztos lehettem abban, hogy meg is valósul. 2002-ben, amikor az SPX-et magamhoz kaparintottam, elkezdtem vele intenzíven foglalkozni. És ott olyan sikereim voltak, hogy ismét csak kinyílt a világ. Azért az amerikai piacra 63


kilépni nagyon más volt, mint amihez hozzászoktunk! Ekkor költözött át az SPX európai divíziója Hainburgba, új piacok nyíltak, mindent el lehetett adni. Ha jött tőlük egy megrendelés, leültem, kiszámoltam, megszoroztam kettővel, és eladtuk. Jöttek a megrendelések kamionszámra! Mint egy hegyesszögű háromszög, kúszott felfelé az árbevétel, a minőségi problémák minimálisak voltak, hatalmas piac volt, mindent elnyelt. Aranykor volt ez az Agrohídnak is, a beszállítóinknak is. Bármilyen árat mondtak is, biztosan megrendeltem tőlük. Nekünk is jó volt az ár, mert jól éltünk belőle. Jól ment a cégnek akkoriban. És nem 19-re, de 20-ra is húztam lapot, olyan megbízásokat is elvállaltam, amit senki más nem vállalt volna el. Mindig a kihívást láttam ezekben. Előfordult, hogy az elképzelésen kívül nem volt semmi egyebünk. Se kapacitás, se technológia, semmi a világon. Mindig hamarabb jöttek a lehetőségek, mint hogy adottak lettek volna hozzá a lehetőségek. Ezt egy német beszállító nem vállalja be. Mi igen. Volt-e meghatározó sikere vagy kudarca eddigi pályafutása során? 2006-ban volt egy jelentős mérföldkő az Agrohíd életében. Ma is érkezik körülbelül napi 25 árajánlatkérés, de akkoriban ez még feszítettebb volt. Jött egy paksaméta, körülbelül 100 oldalas dokumentáció, félre tettük, mert éppen egy másik megrendelés kapcsán ment a gyártásszervezés. Felhív a német, érdeklődik, hogy áll az árajánlatunk, mert most már be kéne adnunk, szeretnék kiértékelni. Közöltem Andreass úrral, hogy már nem sok híja van, csak át kell még egyszer futnom, és még a mai napon küldeni fogom. Gyorsan elővettem, akkor láttam először, számolgattam, mindent összeadtam, de nem is néztem meg az összeget. Eltelt két hónap, újra hív, azt mondja, volna itt két nagyon komoly feladat. Elővettük a rajzokat, nézzük. Tényleg nagyon komoly feladat volt, nagyon bonyolult hegesztett szerkezetekkel. Július végén jártunk. Közli a partner, hogy nekünk adnák mind a két megrendelést. Nagyon komoly megrendelések voltak, az egyikből kellett 3600 alkatrész, a másikból meg 3800 darab. Akkor kezdtem el komolyan gondolkodni róla, hogy mi legyen, hogy legyen. Akkoriban több nagyobb projektről lemaradtunk. Kértem Andreass urat, legyen még egy kicsit türelemmel, a hétvégén át fogom tervezni újra az egész kapacitást, megnézem, mit tehetünk. De rá se néztem. Hétfőn reggel kérdezem a gyártásszervező mérnöktől: mi legyen ezzel? Elvállaljuk, ne vállaljuk? Arra hivatkozva, hogy hányszor hitegettek már bennünket, azt tanácsolta: vállaljuk el mind a kettőt, az egyiket csak ideadják. Hív Andreas úr, hogy mit döntöttünk. Ámítottam, hogy egész hétvégén kapacitástervezéssel, számolással voltam elfoglalva, végül is tőlünk mehet mind a kettő. „Mehet mind a kettő? Ebben az esetben az önöké a megrendelés.” A munka 2 millió eurót ért. Nagyon nagy összeg volt ez akkor nekünk. A német fél egy órán belül küldte a megrendelést. Felhívtam Sanyit a hírrel. Megdöbbent az összeg hallatán. Akkor még egy épületben voltunk. Amikor megjött a megrendelés, óránként bejött hozzám. Mi lesz, kérdezte tőlem. Mert minden rajtam keresztül történt, én vállaltam el a munkát. Javasoltam, hogy osszuk ketté a feladatot. Én megszervezem az egész gyártást, véghezviszem a folyamatot, ő meg kezeli a feladat pénzügyi részét. Így is történt. És nekifogtunk ennek az irdatlanul nagy megrendelésnek. Csak, hogy a méretet érzékeltessem: 50 kilométernyi zárt szelvényt, 360 tonna acélt kellett feldolgozni, összehegeszteni a teljesítéshez. 64


A kötőelemek (csavarok, anyák, alátétek) súlya 7 tonna volt. Csak a csomagolóanyagot 5 nyerges kamion hozta Franciaországból. Augusztus elsején indítottuk a gyártást, és október 31-ig kellett kiszállítanunk. Három hónap volt rá, hogy beszerezzük az anyagokat és le is gyártsuk a teljes megrendelést úgy, hogy közben mintát vettek, megnézték, jóváhagyták, és időre ki kellett szállítani. Nem csináltak titkot abból, ha nem készülünk el a vállalt határidőre, akkor egyszer s mindenkorra vége a partnerségünknek, hatalmas kötbérre számíthatunk, és minden másra, ami csak elképzelhető. Szerencsére előre feltérképeztem a beszállítókat, és úgy osztottam el a megrendeléseket, hogy mindenkinek jutott busásan. Aki abból kapott, annak Kánaánja volt. Jól megfizettük őket, mert mi is jól kerestünk vele, mindenki megtalálta a számítását. Én voltam a projekt felelőse. Iszonyú nyomás volt rajtam, mert tudtam, hogy ha ezt elrontom, akkor belebukhat az egész Agrohíd, és körülbelül kétszáz család, mert annyit érintett a munka, ha a beszállítóinkat is számolom. Ennyi érintettért voltam felelős, ha nem tartjuk a határidőt, vagy valami minőségi kifogás jelentkezik, vagy bármi más ok miatt nem tudunk teljesíteni. A 4000 megrendelt termék 4000 különböző vevőt jelentett. 4000 szervizbe szállították el az általunk gyártott alkatrészeket, és ha csak egy helyen is hiányzott volna valami, akkor az összes tételt felülvizsgálják. Nekem ez akkora stresszt okozott, hogy egy hétig senkit sem engedtem az irodám közelébe. Csak azzal foglalkoztam, hogy aprólékosan megtervezzem az összes szükséges lépést, a pénzügyi ütemezéstől a végső kiszállításig. Amikor végeztem vele, és úgy este fél 9 felé hazaértem, már nagyon rosszul éreztem magam. Az állandó stressz, amit a projekt okozott, kivette belőlem az összes szeretethormont, elkapott a pánikbetegség. Annyira kimerített, hogy kórházba is kerültem. Úgy éreztem, hogy meghalok. A feleségem is látta, hogy baj van, bevitt a kórházba, de ott sem tudtam aludni, nyugtalan voltam. A kórházba is vittem a telefont és a laptopot és intézkedtem, telefonáltam. Egy hetet voltam benn, de nem állhattam le, mert óriási volt a rizikó és egy hét csúszás is katasztrofális következményekkel járt volna. Annyira tönkrementem a folyamatos feszültségtől, hogy utána 3 évig jártam Szegedre, a pszichiátriai klinikára, gyógyszeres kezelésre, mert nem tudtam aludni. Addig nekem semmi bajom nem volt, sportoltam gyerekkoromtól kezdve, nem ittam, nem ettem túl sokat, egészségesen éltem, de ez a stressz, ez a klasszikus menedzserbetegség harminc évesen teljesen kikészített. A projektet végigvittem az utolsó betűig úgy, hogy a végén felhívott Andreass úr, hogy ne küldjünk több árut, mert már nem tudják hova tenni. Ők sem mérték fel előre, hogy mekkora mennyiség lesz, és raktározási gondjaik adódtak. Ragaszkodtam hozzá, hogy mi időben kiszállítsunk mindent. Felajánlotta, hogy még rá is fizetnek, csak ne vigyünk egyelőre többet. Jól jöttünk ki ebből az üzletből. Béreltem két telephelyet, két csomagoló csapatot állítottam be, mert a rendes megrendeléseink ettől függetlenül mentek. A csomagolásra felvettem még 50 embert. Volt, hogy egész éjjel csomagoltak. Egy reggel jelzi a csoportvezető, hogy készen vannak, de hullafáradtak. Semmi gond, délután jön a másik kamion. Nem megy haza senki, időre végeznünk kell. A szisztémának az volt a lényege, hogy megszabtuk, ki hogyan csomagoljon. Egy ember csak egy feladatot végezhet, mert akkor azt nem rontja el. Egy dobozba bele kellett tenni 15-20 fajta komponenst, és így vélelmezhető volt, hogy nem lesz tévedés. 65


Nem is lett. Az emberi munkában rejlő hibalehetőségtől féltem a legjobban, nehogy egy félreszámolás miatt ne legyen meg a rendelt darabszám. Éppen azért, mert egy kézben tartottam az egészet, pontosan tudtam, hogy az egyes munkafolyamatokkal hogyan haladnak, és ha kellett, a munkaerőt úgy csoportosítottam át, hogy zökkenőmentesen menjen a munka. Hogy sikeresen vettük a 2006-os évet, nagyon sok új munkatársat tudtunk felvenni. Még 2003-ban bevezettük az ISO 9001-es minőségbiztosítási rendszert. 2006-ban döntöttünk a SAP vállalatirányítási rendszer bevezetése mellett, akkor zajlott a betanulása. Még nem használtuk, élesben 2007-től indítottuk el. Nagyon megterhelő év volt, de nem merült fel, hogy feladom. Nem olyan ember vagyok. Gyerekkoromtól kezdve, mindazt, amit elértem, magamtól értem el. Ha egy feladatot elvállaltam, akkor kutya kötelességemnek tartom végigvinni, nem hagyhatom, hogy 200 család meg az Agrohíd tönkremenjen. Sikeresen vette az akadályokat. Soha nem gondolt arra, hogy önálló vállalkozásba fogjon? 2005 végén volt egy kis nézeteltérésünk Sanyival. Mást gondoltunk a cég strukturálásáról. Én úgy vélekedtem, hogy a megnövekedett munka miatt célszerű lenne 2 üzletágat létrehozni a cégen belül. Az egyik csak az SPX-szel foglalkozna, a másik az összes többivel. Sanyi felvetette, hogy ha ezt most így gondolom, akkor holnap már külön cégbe akarom kivinni az SPX-et, és azért szeretném ezt, hogy leválasszam magamnak a területet. Tudta, hogy adott hozzá minden tudásom, és tudta azt is, hogy egy ilyen lépés túl sok tőkét, egyebet nem igényelne. Egy tolómérővel és egy bérelt irodával el lehet indulni, a kapcsolatrendszer meg adott. A kapcsolat az, amit nem lehet pénzért megvenni. Az Agrohídnak akkor még jelentéktelen volt a saját gyártása. Nekem adott volt a kapcsolatrendszerem, minden beszállítót ismertem személyesen, tudtam, mit hol és hogyan lehet gyártatni. Amikor Sanyi nemet mondott, egy kicsit megrendültem, hogy tényleg ezt kell-e csinálnom, és elhatároztam, hogy indítok egy saját vállalkozást. Nem abban a termékkörben gondolkodtam, amiben az Agrohíd vállalkozik, viszont valami olyanban, ami tud hozzá kapcsolódni. Bevillant, hogy az Agrohíd összes termékét felületkezelni, galvanizálni, marni kell. Ebben szűkös a piaci kapacitás, mi lenne, ha építenék egy galvanizálóüzemet? 2005-ben az apósom elhalálozott, és egy viszonylag nagyobb összeget örökölt a feleségem. Gondolkodtunk, hogyan fektessük be a pénzt. A 2000-es években én is viszonylag jól kerestem, és takarékoskodtam. Nem szórtam el a jövedelmemet feleslegesen. Az egyik legnagyobb, kisújszállási beszállítónk üzlettársa is meghalt időközben. Felajánlotta, hogy úgyis jókat beszélgetünk, miért nem csinálunk valami közös vállalkozást? Én nem nagyon akartam, féltem, hogy csak nyűg lenne a nyakamon, és hát ott volt nekem az Agrohíd, de ez a kisújszállási partner erőltette. Akkortájt volt a már említett beszélgetésünk Sanyival, és úgy döntöttem, hogy ha nem engedi, hogy önálló üzletágként vigyem az SPX-et, akkor én is másként fogok gondolkodni. Javasoltam az üzlettársamnak, hogy galvanizálót kellene létrehoznunk, mert arra van igény. Ő sem volt ebben igazán járatos, de belement, hogy legyen galvanizáló, mert az igényt ő is látta. 66


Így hát létrehoztunk egy vállalkozást, amit persze nem mondtam el Sanyiéknak. Megalapítottuk a céget, vásároltunk egy használt galvanizálóüzemet, és letelepítettük Kisújszállásra. Épült az üzemünk, és közben jött ez a nagy projekt. Kértem, hogy addig álljunk le a galvanizáló építésével, amíg ezt a nagy munkát be nem fejezzük, mert nekem fontos, hogy ne kerüljön bajba az Agrohíd. Majd idővel, ha jól megoldom azt a feladatot, akkor az Agrohíd adni fog annyi munkát, hogy a galvanizáló is életképes lesz. Így 2007 vége felé el tudtunk indulni. Nem lett a cégalapításból konfliktusa a főnökével? 2006-ban, amikor végigvittem a projektet, úgy láttam Sanyin, mintha valami bántaná. Nem mondta, de láttam rajta, olyan volt, mintha nem is örült volna a sikerünknek. Eljött a karácsonyi buli, ott is inkább magába forduló volt, nem olyan, mint amilyen lenni szokott. Aztán januárban magához kéretett. El sem tudtam gondolni, miről akar velem beszélni. Bemegyek, ott ült az összes vezető. Azonnal a lényegre tért: „Attila, tudomásomra jutott, hogy te 2006-ban alapítottál egy céget Kovács Jánossal, aki nekünk beszállítónk. Mondd már el, hogy mi a célod ezzel?” Elmondtam részletesen, hogy mit miért csináltam. Megnyugodott, mondván, tudta, hogy nem azért alapítottam önálló vállalkozást, hogy őt kitúrjam a piacról. Biztosítottam, hogy én nem piszkítok oda, ahonnan eszem. Elárulta, hogy titokban bízott bennem, de nem merte megkérdezni. Ezért volt olyan hűvös és tartózkodó velem. Arra kért, hogy írjunk alá egy versenytilalmi szerződést, amelyben vállalom, hogy nem fogok az ő piacába beleavatkozni. Természetesen azonnal aláírtam, tényleg nem az volt a célom, hogy a konkurenciája legyek, vagy, hogy tönkretegyem. Ha a piacait akartam volna, akkor nem galvanizálóüzemet építek. Én az Agrohíd gyenge pontját kerestem meg, azt, hogy miben kell erősödni, hogy mindketten jól járjunk. Elmeséltem neki, hogyan jött az ötlet, honnan volt rá pénzem, amihez még kölcsönt is kellett kérnem az anyósomtól, hogy bele tudjak vágni, mert láttam benne fantáziát. Megkérdezte, hogy akkor mi tudunk-e majd együtt dolgozni? Biztosítottam, hogy eddig is tudtunk együtt dolgozni, nem csináltam volna végig ezt a nagy projektet, ha nem így akartam volna. Elhalasztottam az üzem indítását is, mert nekem sokkal fontosabb az Agrohíd, mint a saját projektem. Akkor már üzletági igazgató voltam, nem gyártásszervező, mert végül mégiscsak megcsináltuk a két önálló üzletágat. Hogyan lett Önből az Agrohíd igazgatója? A 2000-es évek végén jött a válság. Nálunk már 2007-ben láthatóak voltak a jelei. Még nem is beszéltek róla, de már éreztük, hogy nem úgy mennek a dolgok, mint előtte. 2006 a csúcsok csúcsa volt, 2007-ben már közel sem mentek ugyanúgy a dolgok. 2009-ben Sanyi megkeresett azzal, hogy ő most már 60 éves, háttérbe akar vonulni. A gyerekei egyelőre nem mutatnak komoly érdeklődést a cég iránt, nem akarnak ezzel foglalkozni. Engem alkalmasnak tart arra, hogy vezessem a vállalkozást. Még nem tudja, hogy a későbbiekben esetleg ügyvezetőként, vagy milyen módon, most egyelőre felkér igazgatónak 2010. január elsejétől. Gondoljam végig, összeolvasztanánk a két üzletágat, az Agrohíd újra egy egység lenne. Leültünk, átbeszéltük. Nem rejtettem véka alá, hogy van egy fontos feltételem: amikor kinevez, akkor 67


összehívunk mindenkit, ő bejelenti a döntést a cég összes dolgozója előtt, elmondja, hogy azok a szóban köttetett szerződések, amiket vele kötöttek, ettől kezdve érvényüket veszítik, az újakat pedig velem kell megkötni. A cégnél léteztek ilyen megállapodások, amik aztán vagy úgy mentek, vagy nem, de ezt nem tudtam ellenőrizni, ezért kellett kérnem, hogy maga jelentse be az érvényük lejártát. Ugyanakkor tiszta vizet akartam önteni a pohárba: ha valakinek volt szóbeli szerződése, az kösse újra velem, és ha én rábólintok, akkor mehet tovább. De tudnom kell róla. Nem akarom, hogy mindig az legyen a hivatkozási alap, hogy ez vagy az Sanyival meg van beszélve. Ez nem járható út, mert most már nekem kell felelősséget vállalnom az Agrohíd minden egyes dolgozójáért. Volt olyan, akitől az új struktúra kapcsán megvált? Nem, erre nem volt szükség. Csak kicsit átszabtam a rendszert annak megfelelően, ahogyan elképzeltem. Láttam a gyenge pontokat, és egy-két áthelyezéssel ezeket ki tudtam küszöbölni. Elvem, hogy a munkahelyen nem szeretek kvaterkázni. Volt olyan időszak, amikor még előfordult, de amikor már ekkora a rendszer, akkor egyszerűen nem engedhetem meg magamnak. Ha bratyizom, nem tudok követelni. Sanyi könnyebben megteheti, hogy barátkozik az emberekkel, mert nem kell olyan konfliktusokat kezelnie, mint nekem. Ha azt kell mondanom, hogy itt kell maradni este 7-ig, akkor itt kell maradni, nem tűrhetek ellentmondást, vagy nem bonyolódhatom vitába ennek a szükségességéről. De ezt nem egymás ellenében tesszük. Úgy állapodtunk meg, hogy ez az én feladatom. Nincs súrlódás közöttünk. Szerencsém volt annyiban is, hogy a 2010-es év jó volt, a piacaink fellendültek, a válságnak vége lett, a mutatószámaink dinamikusan megnőttek. Új piacaink nyíltak, mert kitartóan kerestem őket és mentem utánuk. 2011–12 is nagyon jó év volt. Kapott-e szerepet az Agrohíd stratégiájának alakításában? A szerepem stratégiaalkotásra nem terjed ki, azt Sanyi fenntartja magának. Úgy egyeztünk meg, hogy a stratégia és a pénzügy megmarad a tulajdonosi körben. Nem is lehet másképp, annyira bizalmi feladatkör. Tudom magamról, hogy Sanyi nagyon jól járt velem olyan szempontból is, hogy nem beosztotti szemmel nézem a dolgokat, mint 2004-ben, hanem tulajdonosi szemmel. Ugyanúgy gondolkodom az itteni befektetésekről, pénzügyről, minden egyébről, mintha tulajdonos lennék. Úgy élem meg, úgy kezelem, mintha az enyém lenne. Arról nem is beszélve, hogy az én galvánüzemem sikerét is meghatározza az Agrohíd sikeressége. Természetes, hogy a kialakult új struktúrában az árajánlatkérések, az új partnerek hozzám jönnek. Szeretem ezt a feladatot, nem is adom ki a kezemből a kollégáknak. Érzem magamat annyira tapasztaltnak, hogy tudjam, egy árat hova kell belőni, hogyan kell tárgyalni egy vevővel vagy egy beszállítóval. Majd amikor már kialakult az együttműködés, átadom a gyártásszervező kollégának, de az első időszakban én tartom vele a kapcsolatot. Piacot nem csak az árral tudunk szerezni. Az egyik legnagyobb multinak, az Audinak már beszállítói vagyunk 1997 óta. Az SPX-et, akinek 2006 óta szállítunk újra, a német Robert Bosch felvásárolta 2012 végén. Egyszer csak bejelentették nekünk, hogy mától más a nevük. 68


Maradt minden a régiben, a központ is maradt Hainburgban, csak a tulajdonos változott. Azért vásárolták meg az SPX-et, mert az amerikai piacra a Bosch nem tudott önállóan betörni, viszont az SPX uralta az amerikai szerviz-szerszám piacot. A felvásárlással mi automatikusan, hivatalos Bosch beszállítók lettünk, miközben a konkurenseink évek óta és körömszakadtáig küzdenek azért, hogy bejussanak. A nagy cégek úgy működnek, hogy csak belülről van kilincs. Ha belülről kinyitják az ajtót, akkor bemehetsz, máskülönben sehogy. Lehet bármilyen jó az árad, jó az alkatrészed, lehetsz bármilyen jó a határidőkben, akkor sem. Ha oda is jutnál, azonnal a legrosszabb projekteket kínálják neked: rossz feladat, rossz áron, nehogy esélyed legyen. A mi sikerünk azon múlott, hogy akkor este 6-kor benn voltunk az irodában. A legjobb referencia az, ha valaki jó munkakapcsolatot képes kialakítani a vevőjével. Németországban a stratégiai emberek, a beszerzők 5-10 éven belül mindig munkahelyet váltanak. Amikor elmennek egy hasonló profilú céghez, viszik a tudásukat és a kapcsolatrendszerüket. Aztán egyszer csak felhívnak, mert korábbról ismernek. És akkor máris lesz egy új megállapodás, akár egy olyan céggel is, akiről előtte soha nem is hallottunk. Milyen gyakran jár Németországba? Szabályoztuk ezt is. A 2010-es évektől van egy német képviselőnk, akinek az a feladata, hogy ellássa a németországi képviseletünket. Ő tartja a vevőinkkel a kapcsolatot, tárgyalásokat készít elő, és amikor kiutazom, eljön velem, végighallgatja a tárgyalásaimat, segít akár a helyi viszonyok értelmezésében, akár bármi egyébben. Ha van olyan minőségi probléma, amire gyorsan reagálni kell, abban is tud segíteni. Ez nekünk egy nagyon drága, de nagyon fontos „biztonsági övünk”. A németeknél is extra bizalmat hozhat, ha egy cégnek van honos német képviselője. Vele lehet beszélgetni a Bundesliga-meccsektől kezdve bármiről, a partnerekről is. A legtöbb német vállalkozás nem foglalkozik magyar beszállítókkal. Ilyen például a Volkswagen, de a német kapcsolatunkon keresztül nekik is tudunk szállítani. Így már nagyon megéri, hogy a saját vállalkozása mellett nekünk is dolgozik. Hogyan illeszkedik az Agrohíd struktúrájába Martfű, és a 3D gépek? Martfűn már van egy kiépített gyártóbázisunk. A 2000-es évek végén már csak nagyon nehezen volt eladható a vevőknek, amit gyártani vagy gyártatni tudtunk. A megrendelők szerettek volna idejönni, megnézni az üzemet, ami ugye nem az volt, aminek lenni kellett volna. El tudtuk vinni őket a beszállítóinkhoz, de az mégsem a miénk volt. Hitték is, nem is, bizalmatlanságot is okozott, messze is volt. Aztán Sanyinak jött az ötlete, hogy Martfűn épp megürült a cipőgyár egy része, építsünk ki ott egy gyártóüzemet. Ez nem teljesen egyezett az én elképzeléseimmel, de így alakult. Itt helyben is van egy hatalmas telephelyünk, amit bérbe adunk egy gyártó cégnek. Mindegy, ez az ő stratégiai döntése. Megvettük az épületeket, valójában egy romhalmazt, és felújítottuk őket. A jövőben mindenképpen meghagynám a martfűi gyártóüzemet, viszont itt Mezőtúron is építenék egy gyártócsarnokot, a legmodernebb gépekkel, ahová a legnagyobb szaktudást igénylő gépeket és feladatokat áthoznám, mert itt mindig lenne elegendő mérnök és szakember. A jelenlegi állapotot nekünk is nehéz kezelnünk. 69


Papíron ez az én döntésem lehetne, de a martfűi projekt Sanyi szerelemgyereke, ő pedig olyan típusú ember, aki mindig alkotni akar, őt ez élteti. Ahogy befejez valamit, már a következő alkotáson gondolkodik. Mondja ugyan, hogy vissza akarja fogni magát, de ő nem az az ember. Mindig csinálnia kell valamit. Felteszem, hogy ezeken a nagyon drága gépeken selejtet gyártani sem olcsó. Előfordulhat, hogy rosszul programozzák be őket? Mekkora a hibázás esélye? Előfordulhat, hogy hibázunk. Olyan is előfordul, hogy ütköztetik a gépet. Fel akarnak venni egy nulla pontot, nem figyel oda a kezelő, ütközik az orsó, meghajlik, és már nem a nullára áll vissza. És mindez csak a végén derül ki, amikor nem stimmelnek a munkadarab méretei. Az emberi tényezőt nem tudjuk kiküszöbölni. Mondtam is Sanyinak, hogy mi azokkal akarjuk felvenni a versenyt, akik 25 éve ezen a területen vállalkoznak. Miközben mi 25 éve a logisztikában vagyunk profik, és a gyártásszervezésben. A gyártásban sajnos, még nem. Az teljesen más struktúrát igényel. Másféle emberekkel kell dolgozni, szakmunkásokkal, más közegben. Ha nálunk megrendelnek 100 alkatrészt, akkor kiküldök 100 alkatrészt. Viszont ha gyártásra elindítok 110 alkatrészt, lehet, hogy csak 99 lesz a megfelelő. Mi eddig nem számoltunk selejtgyártással, újragyártással, csak azzal, hogy hányadikára, hány darab terméknek kell itt lennie. Hogy mindezt hogyan gyártják le, minket nem érdekelt, csak az, hogy a végső darabszám pontos legyen. A gyártás teljesen más terület, olyan emberek kellenek hozzá, akik valódi szakemberek. Ez nagyjából adott, de a szervezés még gyerekcipőben jár. Beszélt arról, hogy van még itt helyben egy üres terület, ahol további üzemet építhetne az Agrohíd. Van-e bármiféle akadálya a további fejlesztésnek? Szerintem van még fejlődési potenciálunk. A logisztikával ki tudnánk szolgálni nagyobb forgalmat is. Most fejeződött be egy nagyobb, egymillió eurós projekt, amit két hónap alatt átpörgettünk a cégen. Július 15-én jött meg a megrendelés, és szeptember 15-re leszállítottunk mindent. Vettünk fel idénymunkásokat, főként tanulókat, akik már ilyenkor leadják az igényt, hogy jönnének ide dolgozni jövő nyáron is, olyan presztízse van az Agrohídnak. A városban sorra szűnnek meg vállalkozások, mi talpon maradtunk, és megbízhatóan fizetünk. A kollégáknak is el szoktam mondani, hogy van okuk az örömre, mert itt mindig tudhatják, hogy másodikán érkezik az SMS, és ott a fizetés a számlájukon. Nekik csak el kell végezni a feladatukat. Ki dönt a személyi kérdésekben? Ha felmerül egy igény új munkaerő beállítására, először megvizsgáljuk, hogy belülről meg tudjuk-e oldani átcsoportosítással, áthelyezéssel. Ha nem, akkor hirdetést adunk fel. Sanyival átnézzük, hogy a jelentkezők közül kit hívunk be, őket meghallgatjuk, és közösen döntünk. Általában ez a felvétel mechanizmusa. Előfordul, hogy valakit a tudtom nélkül felvesz, ez az ő dolga, én ebbe nem szólok bele. Feszültséget eddig még nem okozott. Időnként látok példát szociális foglalkoztatásra, az „öreg barátok” alkalmazására, de ezeket is megbeszéljük. 70


Nekem is volt ilyen javaslatom. Egyébként Sanyi, ahogy korosodik, egyre érzékenyebb az ilyen szituációkra. Az utóbbi években lényegesen befolyásolhatóbb érzelmileg, úgy tapasztalom, hogy korábban reálisabban döntött. Persze ez nem baj, azért is próbáljuk különválasztani, megosztani a feladatköröket. Sok konfliktust kell kezelnem. Volt olyan munkatárs, aki nem akarta elfogadni a feladatkörét, és járt a nyakamra, hogy gondoljam végig, nem szeretné elvállalni azt, amivel meg akartam bízni. Meggyőződésem volt, hogy arra a feladatra alkalmasabb lesz, de nem akarta megérteni, mert úgy érezte, hogy neki az visszalépés. Az ilyen döntések mind lelki terheket rónak rám. Sok mindent átértékeltem, amikor kigyógyultam a pánikbetegségből, és ma már lazábban tudom kezelni a konfliktusokat. Sokat segített, hogy igazgató lettem, könnyebben hozok döntést, és könnyebben hárítom el a nyomasztó problémákat. Ezt nem lehet megtanulni, vagy természetesen jön, vagy sehogy. Vezetőnek születni kell. Ráadásul az Agrohíd esetében ez összetett probléma, mert amellett, hogy jó vezetőnek kell lenni, jó kereskedőnek, kiváló műszaki szakembernek és logisztikusnak is. Büszke vagyok magamra, mert tudom, hogy honnan indultam, milyen lépcsőfokokat jártam végig a cégnél. Voltam meós, árubeszerző, gyakorlatilag minden. Nem is tudnak megtéveszteni egyik fázisnál sem. A gravírozó sem, hiszen magam is gravíroztam. Mindenhol igénylik és kikérik a véleményemet. Az Agrohíd vezetéséhez nélkülözhetetlen a szakmai hozzáértés. Ezért is vívódik annyit Sanyi az utódlás kérdésén, mert a kemény feltételek miatt nehéz a döntés. Mindenesetre én most is járok a BGF-re, közgazdászképzésre, magamnak finanszírozom, de a feladatom közgazdasági részéhez is minél jobban érteni szeretnék. Mostanában volt-e vagy van-e olyan koncepcióbeli eltérés Önök között, ami feszültséget okoz? 2007 óta nincs közöttünk komolyabb feszültség. Abban a konfliktusban benne volt a lehetősége egy szakításnak, de szerencsére nem így történt, mindketten voltunk elég okosak hozzá, hogy ne borítsuk fel végképp az együttműködésünket. Sanyi büszke ember, ő nem nyomozgatott utánam, a „jóakaróim” súgtak neki akkor is. Nem személyesen járt utána az ügynek. Sok irigyem volt már akkor is. Beszélt arról, hogy ma már nehezebb egy-egy céges ünnepséget megszervezni. Olyannyira, hogy ezek mára el is maradtak? Igen, úgy 2010-től kezdtek elkopni. Én sem nagyon erőltettem, mert, ahogy nő a létszám, a kivitelezés egyre nehezebbé vált. Ráadásul az egyik legutóbbi karácsonyi összejövetelen történt egy olyan eset, ami Sanyit is alaposan elgondolkodtatta. Az emberek az ital hatására kivetkőztek magukból, nyakló nélkül vedelték a legmárkásabb, legdrágább italokat, és valami bődült összegű számlát hagytak hátra, amit Sanyi természetesen kifizetett, de azért ez már neki is sok volt. Nem a pénzről van szó, nem lett sóher, hanem az elvről. Gondolja végig: az Agrohíd az egyik legjobban fizető mezőtúri cég, de nálunk sincs ingyen semmi. 71


Van-e személyes nexus Önök között? Sanyinak van egy balatoni nyaralója, ott jártam egyszer. Ő azt sem tudja, hogy hol lakom, egyszer sem volt még nálunk a 18 év alatt, amióta a céghez kerültem. Inkább a munkakapcsolatot tartottuk meg. Én sem kerestem soha a kegyeit, nem így akartam érvényesülni. Lehet, hogy emiatt is lettem éppen én az igazgató. Persze, voltak konfliktusaink, több ügy miatt is. Az egyik például a fizetésem. Van egy idevágó történetem, a 2000-es évek legelejéről. Többek között azért is kerültem az Agrohídhoz, mert itt bruttó 50 000 forintot fizettek, én meg 35 ezret kerestem akkor. A béremelés itt soha nem volt egységes, Sanyi mindig úgy csinálta, hogy aki többet tett, többet, aki kevesebbet, kevesebbet kapott, ezt mindig tudta mérlegelni. Valamikor 2003–2004 körül volt egy konfliktusunk. Elkészítette az árbevételterveket, ami az egész üzleti tervezés alapja. Megháromszorozta az árbevétel-elvárását. Kínált nekem 50 000 forint fizetésemelést, az akkori kb. 100 000 forintos béremre. Kértem, hogy ne nézzen gyereknek. A menedzsment elvárja a háromszoros teljesítményt, az ezzel járó felelősséget, rizikót, pontosságot. Tudom, hogy mindennek milyen vonzata van. Keveselltem az 50 000 forint bruttó emelést. Eleinte dünnyögött kicsit, hogy vele így még nem beszéltek, de próbáltam meggyőzni, hogy számomra lélektanilag is fontos volna, ha legalább megduplázná a fizetésemet, másrészt meg, ha elmegyek tárgyalni egy céghez, ne úgy álljak ott, hogy annyit keresek, mint egy jobb marós szakmunkás. Tudjak úgy megjelenni, mint aki képes dönteni egy tízmillió forintos megrendelésről. Nekem fontos volt az anyagi elismerés is. Hogy ne azon kelljen görcsölnöm, be tudom-e fizetni a számlákat, hanem a céggel tudjak foglalkozni, tudjak felelősen dönteni, és ez által még több hasznot hajtani az Agrohídnak és személyesen Gondáéknak. Nem fogadta el az érveimet, én meg a tudomására hoztam, hogy ebben az esetben találok magamnak másik munkahelyet. Elmentem, negyed óra múlva csörgött a telefonom, hogy megduplázták a fizetésemet. Gyorsan átírta a számítógépben, hivatkozott arra, hogy Évikével már megbeszélte, ami feltehetően nem volt igaz, mert vele soha nem beszélte meg előzetesen ezeket a döntéseket. Amikor először voltam nála, akkor hozta szóba, hogy ezeket a döntéseket nem tudja egyedül meghozni, meg kell beszélnie Évikével. Ezt követően egy fél évig nem nagyon köszönt, csak akkor, ha muszáj volt. Megint szerencsém volt, úgy jöttek a projektek, hogy simán meg tudtam négyszerezni az árbevételt. Rájött, hogy jól döntött. Mert ha nem fizeti meg azt az emberét, aki mindenért vállalja a felelősséget, akkor nem valószínű, hogy úgy fog teljesíteni, ahogyan képes lenne. Sokszor tényleg húszra húztam lapot, de eddig mindig bejött. Nemsokára negyvenéves lesz. Hogyan tervezi a jövőt? Ezen mostanában kezdtem el gondolkodni. Itt vagyok 18 éve, lehet, hogy lassan tényleg váltani kellene. Eddig fel sem merült bennem, hogy váltsak. Mindig jól éreztem itt magam, és a cég is prosperál. Amikor 2010-ben megkötöttük a menedzserszerződésemet, azt 72


vállaltam, hogy ha rendesen megfizetnek, akkor a saját cégemet nem fogom felfuttatni. Pedig tudom, hogy abban sokkal nagyobb potenciál lenne, ha ott lennék nap, mint nap. Most nincs több időm rá, mint hogy hetente kétszer-háromszor átmegyek, beszélek az üzemvezetővel, a cégtársammal, és átnézem a papírokat. A cégtársamnak van egy saját, 120 főt foglalkoztató cége, nem nagyon tud a közös vállalkozásunkkal foglalkozni ő sem. Javasolta, hogy vegyem át az irányítást, hogy építsünk új csarnokot, de én sem vagyok ott, ő sincs ott, így nem sok értelme lenne. A cégem tulajdonképpen lassú haldoklási fázisban van. Amíg nem tudom azt mondani, hogy teljesen vele foglalkozom, addig nem is lesz másként. Természetesen felmerül bennem is a kérdés, hogy az Agrohídnál kell-e dolgoznom életem végéig? Nem tudom még. Megvárom, hogy mit hoz a jövő. Nem forszírozom a váltást. Azért mentem főiskolára is, mérnök-közgazdász lesz a végzettségem, hogy ha esetleg mégis valami változást kényszerít ki az élet, akkor elmehessek bárhova, akár egy másik céghez beszerzési vezetőnek, vagy bárminek. Nincs ilyen tervem, de mostanra éreztem magamban ambíciót egy kis fejtágításra. Eddig mindig hátrasoroltam az ambícióimat, vagy beáldoztam őket az Agrohídért. Minden energiámat arra fordítottam, hogy az Agrohíd fejlődjön. Meg is lett az eredménye. A saját cégem pedig további tanulási terep, hiszen ott a pénzügyekkel, a stratégiával is én foglalkozom. Ki kell fizetnem a dolgozókat, be kell fizetni az áfát, ott minden az én felelősségem a személyzeti munkától a munkajogi kérdésekig. Nem is beszélve arról, hogy mennyi pénzt kell beleinvesztálni! Egy vállalkozás olyan, mint amikor egy fát magról elültetünk. Először magonc lesz, jó esetben ötéves korában talán hoz már egy-két szem gyümölcsöt, ami menet közben lehullik, nem eheted meg. Hétévesen már többet mutat meg magából, tízévesen már rendesen terem, ha minden szükséges feltételt megteremtettél neki. Talán már félre is tudsz tenni valamennyit. Azt gondolom, az Agrohíd is ezt az utat járta be. Mekkora konkurenciát érzékel, vannak-e komoly versenytársai az Agrohídnak, amelyek a pozícióit veszélyeztethetik? Magyarországon kevésbé. Külföldről viszont óriási a nyomás. Amikor megérkezik hozzám egy ajánlatkérés, már világosan látom, hogy az adott termék eladható, ezt feltehetően tőlem fogják megrendelni. Van olyan is, hogy már az első pillanatban látszik: a gyártást nem mi fogjuk elnyerni. Esetleg azért nem, mert nincs megfelelő gépparkunk hozzá, vagy éppen azért, mert tudom, hogy a konkurencia mindent meg fog tenni, hogy az övé legyen a megrendelés. Nem is küzdök ezekben az esetekben. Beadom az ajánlatot olyan árszínvonalon, hogy ha véletlenül mégis nyernénk, ne legyen rajta veszteség. De nem harcolok érte, szemben az olyan munkákkal, amelyekről tudom, hogy azt feltétlenül nekünk kell gyártanunk. Mit jelent a küzdés? Telefonálni, lobbizni kell a megrendelésért? Lobbizni bizony. Nem feltétlenül a telefon a megoldás, inkább az árban van némi játéktér. Új szisztémát alakítottam ki a cégnél, eltérőt attól, mint ami Sanyi idejében jellemző volt. Ő úgy szervezte, hogy ha jött egy ajánlatkérés, azt továbbította ahhoz a potenciális beszállítóhoz, 73


aki a munkát el tudta végezni. A beszállító elvégezte a kalkulációt, adott egy árat. Erre az Agrohíd rátette a maga százalékát, és ezt az árajánlatot juttatta ki a megrendelőhöz. Ha az ajánlatot elfogadták, akkor már nem kellett vállalkozót keresni, pontosan tudni lehetett, hogy kivel fogjuk gyártatni. Nem mondom, hogy eredménytelen ez a szisztéma, de komoly hátránya, hogy nagyon lassú. Ma már nincs erre idő. A vevők nagyon rövid idő alatt, gyakran már az ajánlatkérést követő napon választ várnak. Magyarázhatja mindezt, hogy átalakult a kommunikáció is. A 90-es évek elején, amikor idejöttem, még faxot használtunk. Ha elfaxoltunk egy ajánlatot, két-három nap múlva jött rá válasz. Nagyon gyakran telefonáltak a partnerek. A 2000-es évek elején váltak általánossá a számítógépek, egyre gyakrabban használtuk az internetet is az üzletkötésben. Voltak például internetes aukciók. Az amerikai SPX meghirdetett kb. 10 terméket aukcióra. Kimondták, hogy a kikiáltási ár 50 euró, és csak lefelé lehet licitálni, megadott időkeretben. Sokan álltunk ugrásra készen a gépek mellett, és gyakran csak az utolsó fél percekben dőlt el, kié is lesz a munka. Volt olyan, hogy délelőtt 10-től este 6-ig ültem folyamatosan a gép előtt, hogy meg tudjunk szerezni egy kívánatos megrendelést. Minden félórában nyílt egy újabb pozíció. Gyakorlatilag centenként mozgott az ár lefelé. Ezen a módon rengeteg munkát lehetett szerezni. Én nagyon szerettem, olyan volt, mint egy játékgép. A kiíró remekül kitalálta ezt a licitet, ő csak nyerhetett rajta azzal, hogy az árak csak lefelé mozoghattak. Amikor elkezdtünk a neten is dolgozni, még mindig nagyon sok telefont kaptunk. Ma ott tartunk, hogy van olyan hét, hogy egyetlen hívást sem kapok. Én sem telefonálok Németországba, csak ha nagyon égető. Viszont napi 10-15 e-mail váltás is van a német partnerekkel. Ma ez a fő kapcsolattartási csatorna, a köztünk lévő kommunikáció meghatározó része elektronikus úton bonyolódik. Mindez nagyon meggyorsította a munkánkat. Ezért haladt túl az idő az árajánlatkérés Sándor által még sikerrel alkalmazott módszerén. Ma az Agrohídnál minden gyártásszervező mérnöknek képesnek kell lennie arra, hogy ha kap egy árajánlatot, akkor maga meg tudja állapítani, hogy a kérdéses darabot mennyiért lehet gazdaságosan gyártani, és főleg, hogy menyiért lehet eladni. Nem tűnik bonyolult feladatnak, de valójában nagyon nehéz, hosszú évek tapasztalata kell hozzá. Azt még viszonylag könnyen kiszámítják, hogy mennyiért lehet gazdaságosan gyártatni, de a nagy művészet: olyan eladási árat kínálni, amelyik felkelti a vevő érdeklődését. Ugyanarra a termékre több beszállítótól is érkezik ajánlat a német megrendelőhöz, aki ezekből szemezget különféle paraméterek, de elsősorban az ár alapján. A nagyságrendről csak annyit mondok, hogy az utóbbi tíz évben tízezret meghaladó árajánlatot adtunk ki. Hány cégnek szállít az Agrohíd? Körülbelül 30 cég lehet, akiknek rendszeresen szállítunk. Nem olyan magas szám ez. Valójában két fő vonal van, amelyeken sok múlhat: az Audi és a Bosch, amely felvásárolta a korábbi SPX-et. Nemcsak közvetlenül az Audiba szállítunk, vannak a konszernnek különféle szatellit-cégei, akik az Audi közvetlen beszállítói, ők tőlünk rendelik az alkomponenseket. 74


Ki dönti el, hogy egy-egy terméket éppen az Agrohídtól kell megrendelni? Van egy katalógus, amelyben pontosan fel van tüntetve, hogy adott alkatrésznek vagy részegységnek ki a szállítója. Ők az auditált beszállítók, tőlük lehet rendelni. Könnyű elveszíteni ezt a pozíciót? Elég, ha egyszer hibát követ el a beszállító? Nem ennyire vészes a helyzet. Megszerezni is iszonyú nehéz a stabil beszállítói státuszt, de elveszíteni is nehéz. Sorozatban fatális baklövéseket kell elkövetni ahhoz, hogy a cég kizuhanjon a beszállítói körből. Ebben feltehetően nincsenek érzelmi szempontok, nem azon dől el egy megrendelés sorsa, hogy a cseh beszállító tárgyalója szimpatikusabb személyiség, mint az osztráké. Nem tagadhatom, hogy nekünk is vannak olyan kapcsolataink, amelyekben a személyes nexus fontos szerepet játszik. Másként működnek, mint a neutrális, érzelmektől át nem hatott kapcsolatok, de ezek érthető módon üzleti titkok. Olyan is előfordul, hogy a jó munkakapcsolat eredményeként válik szimpatikussá egy ember. Nekem is van számos olyan bevásárlóm, aki szimpatikusnak tart, és az átlagosnál nagyobb bizalommal van irántam. Feltehetően hamarabb fog megkeresni egy feladat megoldásával, mint azt a partnerét, akivel közömbös viszonyban van. Ezeket a megoldásokat nem lehet iskolában oktatni, nem is születnek meg maguktól. A gyakorlatban lehet elsajátítani őket hosszú évek alatt. Ha előáll egy műszaki probléma, már van olyan kapcsolati tőkém a Bosch-nál, hogy tudom, kihez kell fordulnom, ha gyors és szakszerű segítséget akarok. Ezért is szorgalmaztam kezdettől a személyes kontaktust. Fontos, hogy ha kimegyek, meglátogatom, személyesen érdeklődöm, fontos, hogy van módunk benyomásokat szerezni egymásról. Teljesen más az eredménye, mintha csak telefonon keresztül érintkeznénk. Sok emberi energiabefektetést igényel, amíg egy ilyen kapcsolat kialakul. A magabiztos nyelvtudás is alapfeltétel? Úgy vélem, igen. Jól beszélek németül, más kérdés, hogy szeretném még sokkal magasabb szintre juttatni a nyelvtudásomat. Több időt kellene ráfordítanom, de mindig időből van a legkevesebb. A mostani nyelvtudásom is elég a stabil üzletmenethez. Van-e a cégnél idegen nyelvi levelező, akitől alkalom adtán segítséget kérhet? Erre nincs idő, nagyon gyorsan kell válaszolni a megkeresésekre. Ha nagyon pontos megfogalmazásra van szükség, továbbítom a levelet Sanyinak, ő meg legtöbbször Sanyi fiának, aki tényleg nagyon tudja a németet. Eszembe se jut, hogy szerződések szövegét magam állítsam össze, de a napi ügymenethez szükséges nyelvtudásom adott. Korábban a levelezésben is megadtuk a módját: Tisztelt X. Y. úr, tisztelt cégvezető úr, igazgató úr! Ma már, sokszor csak egy hello, vagy egy mosolygós emotikon, és kész. 75


A világ átalakult. Hogy mennyire, jól jellemzi egy gyakran előforduló levélváltás szó szerinti változata. Ha a partner tudni akarja, hogy vállaljuk-e a megrendelést, küld egy e-mailt a következő szöveggel: Megy? Én válaszolok, hogy: OK. Ennyi elég is. A mai információs technika már lehetővé teszi, hogy olyan legyen a kapcsolatunk, mintha a partner a szomszéd szobában ülne, onnan szólna át. Audival közlekedik? Audival. Most vettünk egy új autót nekem, épp csak egy hónapos. Szerencsére sikerült megbeszélnem Sanyival, és kedvező konstrukcióban tudtam hozzájutni. Az autót a cég veszi meg, de nekem kell majd kifizetni a prémiumomból, évek alatt. Ha kifizettem, a tulajdonomba kerül, és már szabadon rendelkezem vele. A korábbi autómat már teljes egészében kifizettem, s az értékét beszámíttattam az új árába. Ez más konstrukció, mint az állami autó. Nagyon biztonságos az Agrohíd számára, hogy amíg ki nem fizetem, a cég nevén marad a kocsi, ami ráadásul ideköt engem. Bevallom, én találtam ki a konstrukciót, Sanyi jónak tartotta és elfogadta. Nem az a fontos, hogy Audival járjak, hanem a biztonság, amit az autó garantál. Az sem mindegy természetesen, hogy mivel jelenik meg az ember, vagy odaér-e időre, ahová oda kell érnie. Ne tagadjuk, hogy mindez egyfajta benyomás a cégről is a partnerek számára. Ugyanígy fontos, hogy a munkahelyeink, az irodáink is rendben legyenek. Mégiscsak itt töltjük a napjaink nagyobbik részét, talán még az sem túlzás, hogy az életünk nagyobbik részét. Én általában fél 8-kor kezdek, ötig biztosan bent vagyok, de sokszor tovább is. Az én beosztásom nem olyan, ahol az ember az órájára pisloghat, hogy mikor telik le percre a kiszabott munkaideje. A cégnek jó híre van általánosan. Érzi-e például Mezőtúron is, hogy megkapja az Önnek kijáró tiszteletet, vagy itthon, ahol esetleg régtől ismerik, nem kezelik Önt a megfelelő helyen? Nekem az volt a legnagyobb elismerés, amikor meghívásra a Jaguar és a Land Rover mérnökeivel találkozhattam. Elmondták, hogy Magyarországot még csak-csak el tudják helyezni a térképen, de fogalmuk sincs arról, hol lehet Mezőtúr. Ugyanakkor ámulattal veszik tudomásul, hogy mi minden felmerülő szakmai kérdésükre használható és kreatív válaszokat vagyunk képesek adni szinte azonnal. Elismerték a szakmai hozzáértésünket és tudásunkat, és ez nagyon jól esett. Konkrét példát is mondok: egy alkatrész esetében tőlünk kértek tanácsot ezek a mérnökök, hogy miként lehetne azt a legcélszerűbben gyártani. Kérték, hogy adjunk tippet, és ők majd a javaslatunk alapján készítik el a rajzokat. Ennél nagyobb elismerés, ennél jobb országimázs nem kell. Nem plakátokon meg hirdetéseken múlik az ország jó híre, hanem az ilyen respektusokon. A kérdésére válaszolva: úgy gondolom, Mezőtúron csak igen kevesen tudják, hogy milyen munkát is végzünk, és hogy mekkora az elismertségünk ebben az iparágban. Ezért aztán kisebb a renomém itthon, mint külföldön. Körülbelül annyit érzékelnek belőle, hogy a vezetők 76


puccos Audikkal járnak, biztosan nagyon jól megy nekik, de hogy mitől megy jól, hogy ebben mennyi szellemi és fizikai befektetés van, azt kevesen látják át. Sok embernek adunk munkát a helybéliek közül. Naponta 50–60 ember jár be ide dolgozni. Sokan szeretnének nálunk munkát vállalni, de jól kialakult rendszere van a felvételnek. A telefonos erőszakoskodók eleve ki vannak zárva: pályázni csak e-mailben lehet. Személyes ismeretségek természetesen vannak, de önmagukban kevesek. Ha ide valaki jelentkezik, az első kérdésünk, hogy van-e gépész végzettsége? A következő kérdés, hogy beszél-e németül? Ez már komoly előszűrő. Nem is beszélve arról, hogy ha valaki gépész és németül is beszél, de munkanélküli, azon azért el kell gondolkodni. Miért is nincs munkája? Rengeteg helyen keresnek németül beszélő gépészeket. Valami lehet a háttérben, ami miatt nincs állása. Az emberek tisztában vannak vele, hogy az Agrohíd nagyon jó cég. De hogy mitől, azt valójában nem tudják, csak a felszínt látják, és az kívánatossá teszi sokak szemében. Az önkormányzattal sincs érdemi kapcsolatunk, a politikába sem ártottuk bele magunkat. Akkor sem volt másként, amikor Draskovits Dénes innen ült át a polgármesteri székbe? Nem. Igazgatóként megkeresik-e Önt külön támogatásért sportegyesületek, alapítványok, vagy magánemberek? Igen, megkeresnek, de általában el tudjuk hárítani a kéréseket azzal, hogy már támogatjuk a kórházat vagy valamelyik iskolát. A végtelenségig nem tágítható a kör, így is vannak, akik szinte visszaélésszerűen kérnek évről évre. Egyszerűen nincs erre időnk. Nézze meg: egyszerű matematika az egész. Hány napot dolgozunk ténylegesen egy évben? Szombat-vasárnaponként nem, plusz lejönnek a szabadságok, mondjuk, munkával töltünk egy évből 200 napot. Szorozzuk meg nyolccal: 1600 óra a munkával eltöltött idő. Látva a cég éves mutatóit, nekem az alatt a két óra alatt, amióta önnel beszélgetek, már 3 millió forint árbevételt kellett volna produkálnom. Kőkeményen pénzre megy, ha valaki kvaterkázik, vagy meddő támogatási vitákat folytat. Praktikusan nincs időnk erre. Nekem nem az a dolgom, hogy arról elmélkedjem: mi van most, hanem azt kell előre látnom és biztosítanom, hogy mi lesz két hónap múlva. Ha nincs elég megrendelés, egyik napról a másikra lecsúszhatunk. Laikus fejjel nehéz belátni, hogy ha ugyanazt a részegységeket gyártják hosszabb ideje, miért nem telítődik egyszer a piac, miből lesz újra és újra megrendelés? Azt gondolhatnánk valóban, hogy egyszer telítődik a piac, de nem telítődik. Nekem sem az a telefonom, vagy nem az az autóm van, ami öt évvel ezelőtt volt. Új modellek, új típusok jönnek ki, azokhoz új gyártósorok, új szerszámok vagy alkatrészek kellenek. 77


A folyamat önmagát generálja. Nagyon érdekes tapasztalatunk volt, amikor bejött a válság 2007-ben. Akkor a kommersz kategóriájú, a tömegek számára elérhető autóknak, mint amilyen például a Ford vagy az Opel, a szervizellátása látványosan visszaesett. Mondhatjuk azt is, hogy zuhant, mert valójában alig rendeltek. A prémium kategória, az Audi, a Jaguar, az Aston Martin, a Lamborghini meg száguldott fölfelé. Mivel mi mindkét ágon érdekeltek voltunk, a két irányba mozgó folyamatok szépen kiegyenlítették egymást. Nemcsak, hogy talpon maradtunk, de jószerével meg se éreztük a válság hatásait, szemben sokakkal. Az optimális persze az lenne a számunkra, ha a kommersz és prémium kategória egyaránt fölfelé száguldana, de az ritka eset. Ilyen terhelés mellett jut-e ideje a családjára? Kérem, áruljon el valamit a privát életéről is! A feleségem tanítónő. Már hosszabb ideje otthon van, mert időközben született három gyermekünk, két kislány, közöttük egy fiú. A fiamat mostanában kezdi érdekelni, hogy mit is kezd majd az életével. Faggatott, hogy mi szerettem volna lenni kiskoromban. Meglepődött, amikor azt válaszoltam, hogy szippantós. Nehezen hitte el, hogy valaki épp ilyenre vágyakozzon. Elmondtam neki, hogy én mindig olyan célt tűztem ki magam elé, amit el tudtam érni. Rávágta, hogy akkor ő igazgató lesz. Visszarángattam a földre, hogy vannak azért megugrandó lépcsőfokok, amíg az emberből igazgató lesz, nem is adják ingyen. A létrán végig kell menni, nem lehet és nem is célszerű a tetején kezdeni. Olyan célokat kell kitűzni, amit eséllyel el lehet érni. Mindig ilyen realista volt? Akkor is, amikor jöttek a sikerek, amikor látványosan emelkedni kezdett a ranglétrán? Egyik reggel, amikor felébredtem, végigfutottam magamban, hogy milyen életet is élek. Harmincéves voltam, és úgy éreztem, már mindent megértem. Már akkor! Az én szintemen már akkor volt szép családi házam, nem volt rajta hitel, volt egy jó házasságom és két gyerekem. Mit akarhattam még? Nincsenek olyan gondjaim, hogy meg kéne fontolnom, megengedhetem-e magamnak, ha szeretnék megvásárolni valamit. Ha valami megtetszik, megvehetem. Ha már mindent elért, mi adja az ambíciót a további munkához? Az, hogy nagyon szeretem a munkámat, hogy élvezem a feladataimat. Ha utálnám, már biztosan nem lennék itt. Reggelenként már szinte várom, hogy bemehessek a céghez. Izgat, hogy minden nap más. Érdekel, hogy mi vár majd az adott nap reggelén, meg tudom-e azt oldani, meg tudok-e felelni? Ez a jótékony feszültség éltet. Nem éreztem soha olyat, hogy legszívesebben be sem jönnék. Érdekelnek a naponkénti kihívások. Büszke vagyok rá, hogy kaptam lehetőséget a bizonyításra, hogy Sanyi becsüli és értékeli a munkámat, hogy szinte mindenbe enged belelátnom. Azt hiszem, ez motivál. 78


Aki ezt nem szereti, képtelen volna itt dolgozni. Szerintem nagy előnyöm, hogy a beszállítói hálózattal olyan kapcsolatot sikerült kiépítenem, hogy minden ajtó megnyílik és nyitva is marad előttem. Elmentem minden partnerhez, ott voltam közöttük, ismerem a gondjaikat, s ha tudom, orvosolom is ezeket. Cserébe szinte bármit kérhetek tőlük, szinte lehetetlen feladatokat még lehetetlenebb határidőkre: a kedvemért, a kapcsolatunk kedvéért megoldják. Ez a személyes kapcsolatunk eredménye, másnak közel sem biztos, hogy megtennék ugyanezt. Kialakítani nagyon nehéz, karban tartani már könnyebb, ha az ember tisztességesen játszik. Nagyon fontos az életemben a nyugodt, kiegyensúlyozott családi háttér. Nyugalom vett körül mindig, nem pörölt a feleségem, ha éjfélkor értem haza, vagy épp hajnali kettőkor, tudta, hogy ez hozzá tartozik a feladatkörömhöz. Nem nyafogtam soha, ha a vasárnapomat kellett beáldozni egy szakmai utazás miatt, nem akartam külön kifizettetni a kiküldetéseimet, mint ahogy a kinttartózkodásom idejére sem kértem külön napidíjat soha. A feladat érdekelt, nem ezek a másodlagos körülmények. Pedig 10 éve még anyagilag is másként álltunk, mint most, de akkor sem ez érdekelt, hanem az Agrohíd sikere. Szóba került már, hogy ugyan 18 éves a munkakapcsolatuk, de magánemberként nem kerültek közel egymáshoz. Hogyan fogja fel a szerepét az Agrohídnál? Mint Gonda Sándor legsikeresebb tanítványa, vagy úgy tekint önmagukra, mint két abszolút szuverén ember sikeresnek bizonyuló párosára? Nehéz megfogalmazni, hogy minek is gondolom őt. Jó főnöknek tartom, jó mesteremnek, tanítómnak, kicsit apám helyett apámnak is. Ide kerültem 22 évesen, apám akkor már nem élt. Sanyitól kaptam meg azt a szükséges szigort és odafigyelést, amire abban az életkorban szükségem volt. Ugyanakkor soha nem érzelgősködött velem. A beszélgetéseink nagyon racionálisak és rövidek voltak, kivétel nélkül a megoldandó feladatról szóltak, éppúgy, mint az értekezletek. Semmi lötyögés nem volt, gyors, pattogós, célracionális megbeszélésekre emlékszem. Szerettem a nyitottságát is, hogy nem kötött gúzsba, hogy engedett repülni. Az utóbbi időben kicsit zavart, hogy a személyzeti politikában engedékenyebb lett. Remélem, elfogadja tőlem, hogy ennek egy idő után gátat kell majd szabni, mert óhatatlanul felhígul a munkatársi gárda. Nekem azokkal kell dolgoznom, akik kapun belül vannak. Vezetőnek lenni nagyon nehéz. Olyan döntés nem létezik, ami mindenkinek jó lenne. Gonda Sándor az az ember, aki fel tudja tenni az i-re a pontot. Lehet, hogy rossz döntést hozott, legfeljebb majd korrigál. De tudott döntést hozni. Nagy képesség. Számos döntési helyzet van naponta, vagy óránként akár. Ha elengedem ezeket a döntési helyzeteket, akkor mindent elengedtem. Cserében oda a jólét és a biztonság. Magamon érzem, ezért nyugodt szívvel kijelentem: ha egy vállalkozásnak anyagi biztonsága van, az ad egyfajta nyugodtságot. Ez a nyugalom az eredményes és kreatív munka előfeltétele. Nem lóghat feletted a Damoklész kardja, mert akkor valószínűbb, hogy hibázol. 79


Uwe Eisenmann, az Agrohíd Ipari Kft. német képviselője Uwe Eisenmann neve, aki cégével Németországban az Agrohidat képviseli, többször szóba került már e könyv lapjain. Érdekelt és izgatott, vajon hogyan működik egy olyan kapcsolat, ahol a megbízó magyar, a végrehajtó egy német tulajdonú vállalkozás. Hogyan látnak minket, magyarokat külföldről, egy kölcsönös előnyökre építő kapcsolat működése során?

Eisenmann úr, hogyan ismerte meg az Agrohidat és hogyan kerültek kapcsolatba? Az Agrohíd beszállítója volt a korábbi cégemnek, ahol alkalmazottként dolgoztam. 1994ben látogattam el első ízben Mezőtúrra, és ekkor ismertem meg Gonda urat is személyesen. Az Agrohíd még kis cég volt, de feltűnt Gonda úr „nyugati” üzleti filozófiája, hosszú távú gondolkodása. Később önálló vállalkozást alapítottam, ahová az Agrohíd is egyre bővülő mértékben szállított különféle termékeket. Amikor a vállalkozásomnál nehézségeim támadtak, az Agrohíd segítsége és hozzáállása sokat jelentett számomra a túléléshez. Ekkor egyeztünk meg Gonda úrral annak az együttműködésnek a részleteiről, amelyet máig is eredményesen működtetünk. Mire terjed ki az Önök együttműködése? Képviseletet látok el Németországban az Agrohíd német vevői körében. Rendszeresen látogatom az Agrohidat, folyamatos kapcsolatot tartok az ott dolgozó munkatársakkal, tehát kellő információkkal rendelkezem a cég tevékenységéről. A német fél, a tulajdonképpeni vevő, rendszeres figyelmet és érdeklődést vár el a beszállítóitól. Nyilvánvaló, hogy a kollégák az Agrohídtól csak akkor keresik a vevő képviselőjét, ha konkrét kérdésük, aktuális felvetésük van egy megrendelés kapcsán. Én akkor is megteszem ezt, ha például a megrendelő valamelyik vezetőjének kerek születésnapi évfordulója van, vagy ha a kedvenc focicsapata egy nagy riválist legyőzött. Ez itt Németországban így szokás. Ezzel a gesztussal, az én közreműködésem révén az Agrohíd kvázi német beszállítóvá válik a szemükben. A vevők tudják azt is, hogy állandóan elérhető vagyok. Ha kell, rögtön odautazom a német partnerhez, személyesen tudok reagálni a vevői igényekre, vagy kezelni tudom az esetleges reklamációkat. A bonyolultabb eseteknél, például új projekt vagy jelentősebb reklamáció esetén bekapcsolódom, közvetítek az Agrohíd és a vevő között. A magyarok spontánabbul reagálnak, mint mi, a német vevő nem is mindig érti a reakcióikat. Az Agrohíd dolgozói elmondják az egyes észrevételeket nekem, én pedig átfogalmazom mindezt a német vevő nyelvére. Speciális német-német tolmácsként működöm, aki kiküszöböli a két nép mentalitásából fakadó különbségeket. 80


Hogyan látja az Agrohíd fejlődését? Állandó pozitív fejlődést látok, ami mögött ott áll Gonda úr felkészültsége, eltökéltsége, tapasztalata és hosszú távú gondolkodása. A régi dolgozók továbbképzése, az új, képzettebb munkatársak beállítása, a folyamatos technikai fejlesztések, a munkaterületek növelése új épületekkel, mind-mind azt eredményezték, hogy a mai Agrohíd európai mércével mérve is korszerű céggé fejlődött. Létezik erre egy német szófordulat: „A jövő építése megfelelő érzékkel, figyelemre méltó teljesítmény.” Az Agrohíd a nyereségének nagy részét beruházásokra fordítja és ennek eredménye a folyamatos fejlődés. Mi a véleménye a magyar kollégákról? Spontánabbul viselkednek, kevésbé kötik őket az előírások, mint minket, németeket. Ezt mi gyakorta a „határtalan” jelzővel illetjük, illetve annak érezzük. A magyarok rendkívül kreatívak, talán néha túlzottan is, amit a vevő nem feltétlenül értékel minden esetben. Sokkal járhatóbb út, hogy kérdezni kell, és ezzel elkerülni a vevő kritikáját. Egyébként a magyar partnercégnél dolgozó kollégák tanulóképesek, jól motiválhatók és velem szemben mindig korrektek is. Ami nekem mindig óriási élményt szerzett, az a vendégszeretetük. Ha már kellően megismertek, ez is szinte határtalan náluk. Vannak honfitársaim, akiknek vannak ellenkező tapasztalataik is. Üzletekben, hivatalos ügyintézés alkalmával közömbösen, időnként ridegen bántak velük. Én, aki jobban ismerem a magyar viszonyokat, mint az átlag külföldi, tudom, hogy ez a viselkedés sokszor a rosszul fizetett munkahelynek szól, a nagyon rosszul motivált dolgozók reakciója a rossz munkahelyi körülményekre. Szerencsére az Agrohídnál mindez egészen másképp van. Mit javasol az Agrohídnak a továbbiakra? Önöknek, akik negyven évet szocializmusban éltek, azt is mondhatnám – és egyesek értenék is –: tovább a lenini úton! De félre a tréfával: tovább azon az úton, amelyiken idáig eljutott az Agrohíd! Erősíteném azt az üzletpolitikát is, amelynek egyik alapköve a saját erőből megteremtett fejlesztés, a megtermelt jövedelem egy részének módszeres visszaforgatása a beruházásokba. Magamnak meg azt kívánom, hogy még sokáig ilyen közelről lehessek a további fejlődés részese!

81

MÁSODIK FEJEZET EPIZÓDOK GONDA SÁNDOR ÉLETÉBŐL

„Akkor érsz a siker csúcsára, ha többé nem érdekel a pénz, a bókok és a hírnév.” (Thomas Wolfe)

A gyermekkor 1948 májusában születtem. Édesapám Kenderesen rendőrőrs parancsnok volt, édesanyám pedig akkor még háztartásbeli. Én voltam a második gyerek. Van egy bátyám és három húgom, ötgyermekes nagycsaládban nőttem föl. Édesapám Békés megyei, szegénysorban élő cseléd-zsellér családból, Sarkadkeresztúrról, a román határ szegletéből származik. A szülei ugyan szegények voltak, de nagyapám pontosan tudta, hogy a határ másik oldalán, átellenben nőtt fel Arany János. Nem tudom, hogy miért, de abban az időben még szabadon át lehetett járni a román fennhatóságú oldalra, s nagyapám, de még édesapám is gyakran éltek is a lehetőséggel. Apám is mindvégig büszkén emlegette, hogy Arany János földije. Sok Arany János verset tudott, ezeket előszeretettel idézgette is, de szerette Petőfit, később József Attilát is. Irodalomszerető ember volt. A családnak nem volt saját földje, zsellérként dolgoztak és valóban igen szegény körülmények között éltek. Apám 1919-ben született, éppen katonakorú volt, amikor kitört a II. világháború. A frontot is megjárta. Erős fizikumú, nagy munkabírású, eszes fiatalember volt. Már a Horthy-hadseregben egy kicsit előrébb jutott, már amennyire egy szegény sorsú fiú előrébb juthatott. Talán őrvezető volt, de lehet, hogy tizedes, mindenesetre volt valamilyen sarzsija. Amikor a háború végén hazakerült, azon kevesek közé tartozott a faluban, akik katonaviseltek voltak és még rendfokozatuk is volt. Amikor a szovjet hadsereg Battonyánál átlépte a magyar határt, Sarkadkeresztúrt az elsők között szabadították fel. A szovjetek apámat találták olyan embernek, akit megbízhattak a rendfenntartással. A front vonult tovább, kellett nekik egy helyi ember, akiben megbízhattak. Megmondták pontosan, hogy mik a feladatok. A régi rendszer emberei értelemszerűen eltűntek az orosz bevonulás előtt, ő pedig frontot megjárt emberként alkalmasnak találtatott a feladatra. Gyakran emlegette is, hogy őt a szovjet hadsereg nevezte ki az első rendfenntartói posztra. Így lett rendőr. Amikor a hadsereg továbbvonult, a helyi kommunisták vették át a vezetést, és apámat elküldték rendőriskolára. Amikor én megszülettem, akkor már Kenderesen voltunk, apám ott lett rendőrőrs parancsnok. Anyai nagyapám iparos ember volt, lakatos. Kispesten dolgozott egy cég alkalmazásában. Amikor nyugdíjas lett, akkor családi kapcsolatok révén leköltöztek Sarkadra, Sarkadkeresztúr szomszédságába. Így találkoztak a szüleim valamikor 1946 legelején. Összeházasodtak, és 1946 novemberében megszületett a bátyám. Időközben apámat Kenderesre helyezték. 82

Epizódok Gonda Sándor életéből | Második fejezet

A Gonda család 1957-ben. Gyerekek álló sorban: Sándor, Erzsébet, Gábor. Ülő sorban: Zsuzsanna, Éva

Ez nem volt szokatlan, sőt, azt mondhatom, hogy teljes rendőri pályafutása alatt mindig vezényelték a különféle állomáshelyekre, ahogyan éppen a rendszer vagy a helyzet igényelte. Apai nagyapám már a háború előtt meghalt, mondhatjuk, hogy apám nagyrészt félárván nevelkedett fel. Gonda nagymamára viszont nagyon elevenen emlékszem. Pataki nagyapám, az ügyes kezű lakatos Sarkadon, a cukorgyárban talált valami kézhez álló munkát magának. Amikor onnan eljött, a helyi tsz-ben vállalt öntözőgépész és egyéb gépészeti feladatokat. A nyaraim azzal teltek, mert hát egymás után, nagyon gyorsan megszületett a három lánytestvérem is, hogy elsősorban anyámat tehermentesítendő, szétszórtak bennünket a nagyszülőknél. A Gonda ágon nagyanyámmal nagyon jól megértettük egymást, nagyapa már nem élt. Pataki nagyapám volt az egyetlen idősebb férfi a családban, vele is igen jól kijöttünk. Szükségem is volt erre. Apám egész életében mindvégig nagyon komoly teher alatt volt, erősen munkált benne a megfelelési kényszer, mindvégig küzdött azzal, hogy ő a beosztásába nem iskolázott, felkészített rendőrként került, hanem inkább fiatal káderként. Az egész élete az utólagos bizonyítási kényszerről szólt, végül már ott tartott, hogy a jogi egyetemet is elvégzi, de ettől a sors szerencsére megkímélte. Munka mellett érettségizett le, munka mellett végezte el a rendőrtiszti főiskolát is. A jogi képesítésre a munkájához valójában már nem lett volna szüksége, csak az ambíció hajtotta. Őrsparancsnok, illetve kapitányságvezető, városi rendőrkapitány volt mindvégig, különböző helyeken, Kenderesen, Kunszentmártonban, Kunhegyesen és végül Mezőtúron. Hogy ezeknek a beosztásoknak megfeleljen, nagyon komoly áldozatokat hozott. Ez feketén-fehéren azt jelentette, hogy a családra nem maradt ideje. Pontosabban kevés energiája maradt rá, hogy velünk, gyerekekkel törődjön. 83

Második fejezet | Epizódok Gonda Sándor életéből

Burkus József: Gonda Sándor – portré 84


Anyám öt gyereket szült. A nyakába szakadt óriási teherként, hogy magának kellett helytállnia minden helyzetben, hiszen apámra az elmondottak miatt valójában nem számíthatott. Egyébként is két különböző világ voltak. Apám rendkívül melegszívű, logikusan és perspektivikusan gondolkodó ember volt, édesanyámat meg mindig a pillanatnyi, rövid távú célok vezérelték, túl akarta élni az aktuális napot velünk. Azért dolgozott, hogy mi hatan éljük túl, ő és az öt gyerek, mert apánkra úgysem lehet számítani. Holnap meg majdcsak lesz valahogy. Természetesen azért lehetett apánkra is számítani: az ő révén volt mindenütt szolgálati lakásunk, volt az akkori korhoz mért, a megélhetéshez elég, de a gyarapodáshoz kevés jövedelme a családnak. Anyám éppen ezért kénytelen-kelletlen dolgozgatott, főleg miután már egy kicsit nagyobbacskák voltunk. A gyereknevelés meg a háztartás vezetése mellett büfékben, presszókban, vendéglátóhelyeken vállalt munkát. Amennyit a gyereknevelés mellett vállalhatott. Az élet – a sok gyerek, a sok feladat – kemény asszonnyá edzette. Nagyon kevés alkalommal mutatta ki például az érzelmeit irántunk, a gyermekei iránt. Olyan megjegyzései voltak, amelyet felnőtt fejjel már másként értékelek, de akkor nagyon mélyen érintettek és nagyon fájtak. Bizonyára nem úgy gondolta, ahogy akkor bennem megmaradt. Egyszer elvittek magukkal Mezőtúron a tiszti klubba vacsorázni. Akkor éppen én voltam soron a gyerekek közül. Apám Mezőtúron szolgált a leghosszabb ideig: 1957. január elsejétől egészen a kényszernyugdíjazásáig. Egy nyári estén ülünk tehát a tiszti klubban a vacsoránál. Apám a külsejét tekintve tipikus magyar paraszt volt: kreolba hajlóan barna bőrrel, barna hajjal, széles járomcsontokkal, édesanyám pedig egy vörös hajú budapesti polgárlány tejfehér, érzékeny bőrrel. A bátyám külsőleg apámat formázta, barna volt és erőteljes. Én az alkatommal és a vörös hajammal anyám ága vagyok. Az első húgom megint barna, a következő vörös, mint én, az ötödik pedig egy szőke hajú, barna bőrű leány. Mintha patikamérlegen dekázták volna ki. Noha külsőre olyan vagyok, mint édesanyám, ugyanakkor belülről sokkal inkább édesapámra hasonlítok. Anyám tulajdonságaiból mindössze annyit örököltem, hogy szükség esetén meg tudok keményedni. Voltak az életemnek olyan pillanatai, amikor mindez fényesen beigazolódott. Szükségem is volt rá. Ültünk tehát a vacsoránál. Nyár volt, kijöttek a szeplőim, vörösen égett a fejem. Édesanyám rám nézett, és csak annyit mondott: de csúnya vagy te, kisfiam! Aztán visszafordult, és evett tovább. Tényleg egy csúnya gyereket láthatott, de ez a kijelentése akkor engem nagyon mélyen érintett. Egész gyerekkoromban küzdöttem a vörösségemmel. A kisvárosban, Mezőtúron is ismerték a mondást: vörös kutya, vörös ló, vörös ember egy se jó. És ezt gyakran a fejemhez is vágták. A gyerekek őszinték és kíméletlenek. Ezért aztán én a vörös hajammal kicsi korom óta arra rendezkedtem be, hogy valami olyat tegyek, olyat produkáljak, amit a többiek nem tudnak. Úgy éreztem, nekem többet kell tennem, mint azoknak, akik nem vörösek. Ellensúlyoznom kell a vörösségemet. Elmondok egy apró történetet apám elfoglaltságának illusztrálására. Még Kunhegyesen élt a család. Összetalálkoztam vele iskolából jövet, a bizonyítványosztás napján. Alsós voltam még, büszkén vittem haza a bizonyítványomat, abban az évben is szín kitűnő lettem. Apám ott állt a főtéren, beszélgetett. Odaléptem hozzá, mutatván a bizonyítványomat. Rám néz, s azt kérdezi: Hányadikos is vagy te, kisfiam? Leforrázva közöltem: most fejeztem be a harmadikat. Belepillantott a kitűnő bizonyítványba. Ez így rendben van – mondta, s visszafordult a beszélgetőtársaihoz. 85


Szeretném, ha ebből a két történetből mégsem az derülne ki, hogy nekem rossz szüleim voltak. Mert nem voltak rosszak. Apám úgy volt vele, bár nem fogalmazta meg soha, hogy minden gyereke tanuljon addig, ameddig a képességei engedik. De sose ültetett le, hogy megbeszéljük: miből vagyok erős, miből gyengébb, esetleg miben kiemelkedő. Talán azért hoztam akkoriban rossz döntéseket a saját fejem szerint, mert nem tudtam megbeszélni vele a helyzeteket, amelyekben döntenem kellett. Az, hogy a mai napig önállóan hozom meg a döntéseimet, a gyermekkoromból datálódik. Elég hamar rájöttem, hogy magamnak kell a saját dolgaimat rendeznem. A bátyám sem tudott a döntéseimben segíteni, nem lehetett apapótló, mert teljesen ellentétes természetűek voltunk. Benne nagyon sok agresszivitás volt mindig, igaz, mára eléggé betegessé vált és megszelídült. Fiatalabb korában nagyon fontos volt neki, hogy mindenki tudomására hozza, ő a rendőrkapitány gyermeke. Vissza is élt ezzel, a tiszti klubban kérkedett vele, gyakran hőzöngött is. Sokszor voltunk egy társaságban, és nagyon szégyelltem magam miatta. Nekem kezdettől más volt az álláspontom. Úgy gondoltam, semmire nem jogosít fel bennünket, hogy apánk a rendőrkapitány, sőt, jobban meg kell harcolnunk a nekünk járó pozíciókért. A társaim körében gyakran hallottam így is: könnyű neked, azért van ötösöd, mert az apád a rendőrkapitány. És ez benne volt a városi közvélekedésben is. Pedig valójában apám soha nem érdeklődött rólunk az iskolában, különösen nem kért vagy nem várt el külön elbánást. Nem beszélgetett a tanárainkkal, nem „fenyegette meg” őket még abban az értelemben sem, hogy konkrét formában rákérdezett volna a teljesítményünkre. Én például mindvégig személyes ügyemnek tekintettem a tanulást, nem a szüleimnek és nem a tanáraimnak akartam megfelelni. Kenderesi időszakunkra nem emlékszem. Mindössze egy évet töltöttünk ott, még megszületett a sorban utánam következő húgom, utána helyezték át apámat Kunszentmártonba. Ott lett először rendőrkapitány. Kunszentmártonból sincsenek konkrét emlékeim. Kenderesre később visszamentem, megnéztem a helyet, ahol születtem, és nagyon érdekesnek találtam. Kenderesen a község minden szervezetét az egykori Horthy-kastélyban helyezték el, mi is ott kaptunk lakást. Így hát én is a Horthy-kastélyban láttam meg a napvilágot. Eszmélni valójában Kunhegyesen kezdtem, attól kezdve vannak emlékeim, hogy elkezdtem az általános iskolát. Óvodás időszakomban édesanyám mindig éppen szült egy újabb gyereket, akivel szükségképpen otthon tartózkodott, így aztán az óvoda kimaradt az életemből, de voltam például napközis az alsó tagozatban. Alsósként nagyon sokat voltam az apai nagyanyámnál Sarkadkeresztúron. Nyilván a sok apró gyerek miatt, amikor csak lehetett, elküldtek minket, nagyobb fiúkat a nagyszülőkhöz. Gonda nagymama nagyon szeretett engem, dacára annak, hogy anyámat viszont kevésbé. Az ellenérzésének az lehetett az oka, hogy apámnak, aki délceg, szép arcú parasztfiú volt, nem egy vörös városi polgárnőt szánt házastársul. Anyámmal soha nem is voltak jóban emiatt. Érdekes módon engem, aki a legjobban hasonlítottam édesanyámra, nagyon szeretett, és én is őszintén ragaszkodtam hozzá. Nagyon egyszerű asszony volt. Ahogyan apám elmesélte, Gonda nagypapa nagyon karakán, okos, eszes kis ember volt, aki kiszámolta a mérnököt a csizmaszáron, amikor elszámoltak egymással az elvégzett munkáról, a bevégzett területről. Állítólag még az ellenpéldát is levezette a mérnöknek a csizmáján. A nagyanyám viszont melegszívű, de egyszerű asszony volt. A melegszívűséget apám is örökölte tőle. Az anyai nagyszüleimhez is szívesen jártam 86


addig, ameddig Pataki nagypapa élt. Élveztem az iróniáját, ahogyan a világ dolgaihoz közelített, másrészt csodáltam a kézügyességét, a találékonyságát, amellyel iparosként egészen bonyolult feladatokat is megoldott. Mindent meg tudott csinálni, el tudott készíteni. Ez a képesség sajnos hiányzik belőlem, viszont a mai napig nagyon sokra becsülöm a kétkezi mesterembereket, akik szinte varázslatokra képesek. Jóval szkeptikusabb vagyok a szellemi teljesítményekkel. Ezen a területen valamelyest magam is eligazodom, de mindazokat, akik a kétkezi foglalkozásokban mesterek, nagyon sokra becsülöm, legyenek kőművesek, asztalosok, lakatosok vagy éppen vízvezeték-szerelők. Úgy tapasztaltam, hogy akik a szakmájukban kiemelkedően teljesítenek, általában emberileg is rendben vannak. Pataki nagymamának volt egy nővére, akivel sülve-főve együtt voltak. Már gyerekfejjel megtapasztaltam, hogy két világ működött a családon belül. A nagypapa józan, a világról reálisan, kicsit talán ironikusan gondolkodó, két lábban a földön járó ember volt, a nagymama viszont a vallásba menekült a bigottságig. Talán azért, mert nem volt neki eléggé finom ember a nagypapa, aki mindig olajos kezű volt, olykor estig is elmaradt, és ráadásul még dohányzott is, amit nagyanyám nem csak, hogy nem szeretett, de kifejezetten érzékeny volt a dohányfüstre. Emlékszem még a nagyon korai, talán a kunszentmártoni időkből nagyapám egy-két jópofa mondására. Nagymama gyakran panaszkodott, hogy nagyon fáj a feje, meg hogy szinte a halálán van. Nagyapám hozzám fordult: „Tudod, kisfiam, nagyanyád folyton csak panaszkodik, sápítozik már harminc éve, de figyeld meg, biztosan túl fog élni engem! Olyanok ezek az öregasszonyok, mint a varjak: kétszáz évig élnek!” Így is történt: a nagymama 94 éves koráig élt, a papa pedig még 70 sem volt, amikor elveszítettük. Anyai nagyanyám így aztán a nővérével együtt a vallásba menekült. Többször magukkal vittek engem is az imaházba, ahová rendszeresen jártak. Mivel igen könnyen megtanultam akkoriban a verseket, előszeretettel szerepeltettek is, de én belülről ellenálltam. Nagyapám halála után az ellenállásom annyira fokozódott, hogy nem mentem többé hozzájuk. Közben meghalt Gonda nagymama is. Akkor bejelentettem édesanyámnak, hogy nem megyek többet a nagyszülőkhöz. Tudomásul vette. Az 56-os forradalom idején édesapám éppen Budapesten volt a rendőriskolán, továbbképzésen. Valamikor október 23. és november 4. között, amikor már napok óta folytak a harcok, a kertek alatt valahogyan sikerült hazajutnia Kunhegyesre. Civil ruha nem volt vele, egyenruhában volt, de szerencsésen hazaért. Próbálták ugyan őket ide-oda vezényelgetni, de káosz volt, átláthatatlan helyzet, amelyben végül ők lettek az üldözöttek. Az egyenruha már önmagában is veszélyt jelentett, csak tovább borzolta a felhergelt tömeg kedélyeit. Így aztán okosan tette, hogy hazaszökött. November 4-ig otthon dekkolt, nem mozdult ki a lakásból, nem ment be a munkahelyére sem. Senki nem kereste, senki nem akart rajta bosszút állni, mint hivatalban lévő rendőrkapitányon. Nem volt olyan az előélete Kunhegyesen, hogy erre okot adott volna. Így aztán elvolt otthon, szinte mindig a rádiót hallgatta, várta, hogy valami történjen. November 4-ét követően visszaállt a régi hatalom, új emberekkel. Apámat behívatták Szolnokra a megyéhez. Áthelyezték, de biztosították is afelől, hogy nem lenne oka Kunhegyesről eljönni, szemben a mezőtúri rendőrkapitánnyal, akinek nagyon is van oka otthagyni a városát és a pozícióját. Apámat 1957. január elsejével nevezték ki mezőtúri rendőrkapitánynak. 87


Általános iskolai és technikumi évek Amikor átköltöztünk Mezőtúrra, én negyedik osztályos voltam, a negyedik év második félévét már Mezőtúron kezdtem el. Fél év elteltével, a felső tagozatban már kezdtem keresni a barátokat. Elég rövid idő alatt kiderült, hogy a jobb tanulók közé tartozom. Fiúosztályba jártam, nem volt koedukált az iskola. Két osztálytársammal alakult ki rövid idő alatt nagyon jó kapcsolatom: Draskovits Dénessel, a városi főorvos fiával, aki a mai napig a barátom, és Kiss Antallal, Toncsival, akire akkoriban mi valamennyien felnéztünk, mert nálunknál erősebb, ügyesebb, a sportokban kiváló képességű, ugyanakkor jól tanuló fiú volt. Bármilyen sportágba kezdett, mindig az élen volt rövid idő alatt. Özvegy édesanyja nevelte nagyon szegényes, már-már sanyarú körülmények között, albérletben. Vele is erős barátságba kerültünk. Amikor szóba jött a továbbtanulás, nálam mindenképpen a gimnáziumot kellett volna erőltetnie a szüleimnek, de nem tették. Én meg nem arra gondoltam, hogy nekem mi volna a legcélravezetőbb, hanem azt néztem, hogy Kiss Toncsi hova jelentkezik. Anyagi gondjaik miatt neki a technikum volt a kézenfekvő, ezt az édesanyja nagy nehézségek árán még képes volt finanszírozni. Az már erőn felüli vállalás lett volna tőle, hogy a gimnázium után még az egyetemi vagy főiskolai képzés költségeit is fizesse. A tanárok is támogatták, hogy Toncsi gépipari technikumban folytassa a tanulmányait. Mi hárman tényleg az osztály legjobbjai voltunk. Mezőtúron működött egy országos hírű mezőgazdasági gépész technikum, és mivel Toncsi oda jelentkezett, így hát én is azt választottam. Magam döntöttem így. Apám kicsit furcsállotta, amikor megtudta, édesanyám pedig nem foglalkozott vele, egyszerűen tudomásul vette: ha technikum, hát technikum. Így lettem mezőgazdasági gépész, ami aztán elég erőteljesen meghatározta a pályámat. Érdekes módon, először nem a szakmai tárgyakban tűntem ki, hanem a humán tárgyakban. Jó volt a matematikám, fizikám is, ezekkel sem volt soha problémám, viszont történelemből, földrajzból, kémiából tényleg kiemelkedőt produkáltam technikumi szinten. Először még vergődtem a műszaki rajzzal, az ábrázoló geometriával, a mechanikával, az anyagismerettel, a valódi szakmai tárgyakkal, de aztán szépen megtanultam ezeket is. A technikumi évek alatt a nyaraink egy részét a termelésben kellett töltenünk, kikerültünk téeszekbe, állami gazdaságokba. Ott, a gyakorlat során jöttem rá, hogy a szakmai tárgyakra bizony oda kell figyelnem, mert máskülönben nem fogok boldogulni leendő szakmámban. Én pedig jól akartam boldogulni. Magam választottam a technikumot, és átéreztem a döntésem felelősségét. Nem akartam alább adni a kitűnő vagy jeles bizonyítványnál, eldöntöttem, ha törik, ha szakad, sikeres leszek a választott szakmámban. A tanulmányaim végére nagyon jól felszívtam magamat a szakmai tantárgyakból is, és igen jó eredménnyel végeztem. Ugyanakkor mindvégig éreztem, hogy valami más pályát rendelt nekem a sors, ezért elkezdtem töprengeni azon, hogy mit is kéne még tanulnom. A közgazdasági pályát találtam a legvonzóbbnak. Toncsi választására akkor már nem kellett figyelnem, mert mikor befejeztük a technikumot, ő dolgozni kezdett, rávitte a kényszer. Nyilvánvaló volt, hogy nem tanulhat tovább, mihamarabb pénzt kell keresnie. Jelentkeztem a közgazdaságtudományira, fel is vettek előfelvételisként, ami azt jelentette, hogy szeptemberben 11 hónapra be kellett volna vonulnom katonának. 88


Megjelent a zene az életemben 1962-től 1966-ig jártunk a technikumba. 1963 nyarán történt, hogy az egyik közelben lakó osztálytársunk áthívott magukhoz, mondván, olyasvalamit mutat, amit még biztosan nem láttam, nem hallottam. Feltett a lemezjátszóra egy műanyag képeslapot, amelybe egy lemez barázdái voltak préselve. A Beatles Please, Please, Me című száma volt. Őszinte döbbenettel hallgattam, aznap ki sem mozdultam tőlük. Nem tudom, hányszor játszottuk le azt a dalt a barátom apjának féltve őrzött lemezjátszóján, amin addig csak klasszikusokat hallgatott. Valóságos eufória vett erőt rajtunk: Ilyen zene is van? Létezik, hogy valaki ilyen őszinte szívvel muzsikáljon? És attól a pillanattól fogva az én életemben nagy szerepet játszik ez a zene mind a mai napig. Mondhatjuk, hogy akkor indultam el a beatzene lejtőjén. Nem volt ez lejtő, dehogy. Ellenben annyira meghatározó volt, hogy amikor elkezdtük 63 őszén a második osztályt, már zenekart szerveztem. Utánanéztem, hogy a Beatles három gitárral és egy dobbal játszik, én is kerestem hát magam mellé gitárosokat meg egy dobost. Toncsi, aki mindenben kiváló volt, dobosnak is kiváló volt. Hamar felismertem, hogy nálam sokkal tehetségesebb gitárosok is vannak a környezetemben, így aztán a hangszert önként átadtam másnak, de a zenekar az enyém maradt, és mindvégig nagyon fontos volt nekem. Nagy példaképünk volt Kiss Ernő Pál, aki két évvel járt felettünk a technikumban. Nekik is volt zenekaruk, jóval gyakorlottabb a miénknél. Az ő próbáikra jártunk, próbáltuk tőlük ellesni a trükköket. Csillagászati távolságra voltunk tőlük lemaradva. Feltehetően azt sem tudták, hogy kik vagyunk. Áhítattal bámultuk a nagyságukat. Ez a kapcsolatom a mai napig tartó elkötelezettség a zenével. A zene szeretete áthatja a mindennapjaimat, sokat áldozok rá a szabadidőmből. Kikapcsol és megnyugtat. Szeretem. Nem ragadtam le az akkori beatzenénél, később nagyon sokféle műfajjal kerültem kapcsolatba, és számos műfajt ma már jobban szeretek, mint azt, ami a kezdeti időkben elcsábított. A hangszertanulásról hamar lemondtam. Mindig nagyon sokat szenvedtem azzal, hogy hallás után pontosan leszedjem az egyes akkordokat, ehhez tisztább hallásra lett volna talán szükségem. Láttam, hogy a többieknek mennyivel könnyebben megy mindez, és nagyobb lelki megrázkódtatás nélkül, könnyedén lemondtam a színpadról. Az is a korrektséghez tartozik, hogy egészen 63 nyaráig én a zenét és a zenészeket kevésre becsültem, és hiányoztak a minimális zenei alapok is az életemből. Ha nincs a Please, Please Me, akkor valószínűleg soha nem keveredem a zene közelébe. Kiss Pali, akivel máig ápoljuk a barátságot, felkerült Pestre. A zenéből élt, többek között nagy sikert ért el az egykori Illés Együttessel is. Nem a Szörényiék formációjával, hanem annak felbomlása után az új Illéssel. Visszajött Mezőtúrra, hogy elvégezze a felsőfokú technikumot. Egy évet kihagyott a pesti zenélés miatt, egy alkalommal újráznia kellett a technikumban, így aztán – ellenére annak, hogy két évvel idősebb volt nálunk – beértük őt. Kiss Pali 1966-ban beszállt az akkori zenekarunkba, a Shadows együttes népszerű számáról elnevezett Kon-Tiki együttesbe. Itt játszott már akkor ritmusgitárosként az azóta tragikusan elhunyt Gulyás Pisti, a 11 éves hegedülést szólógitárra váltó, virtuóz Ökrös Pisti, Kiss Toncsi püfölte a dobokat, Pali volt az énekes és a basszusgitáros. Beneveztünk egy amatőr fesztiválra, amelynek megyei döntőjét Kisújszálláson rendezték. Először egy mezőtúri középiskolás lányt kísértünk, majd következett a mi versenyünk. 89


Két számot, közöttük egy magyar szerzeményt kellett előadni a kiírás szerint. A külföldi szám a No Milk Today volt a Herman’s Hermits-től, a magyar pedig az Illés együttes Igen című dala. Mindkettő frissen megjelent szám volt, listavezetők. A Kon-Tiki is jól „nyomta” ezeket a számokat, simán megnyertük a fesztivált. Az eredményhirdetésnél már azt is megengedtük magunknak, hogy ne a benevezett számot adjuk elő, hanem a Monkees együttes „Last Train to Clarksville” című számát, amit Pali és Ökrös Pisti néhány napja a Radio Luxemburg adásából „szedtek le”. Frenetikus volt a siker, újráznunk kellett, a mennyekben voltunk. A fődíj mellett kaptunk egy lehetőséget, hogy felléphettünk Szolnokon, ahol épp az Illés volt a sztárvendég. Kikötés volt, hogy szigorúan a versenyprogramot kell eljátszanunk. Na, itt szorult belénk a levegő. Az Illés előtt fellépni az Igen című számmal? De nem volt alternatíva. Az Illés kezdte a koncertet, nekünk a szünetet szánták. Természetesen rögtön hallottuk a különbséget, hangszertudásban is, profizmusban is, technikában is. A technikáról annyit, hogy Levinek és Tininek már ekkor Selmer, Szabolcsnak Fender erősítője volt. Jött az óriási ötlet a zenekarból: kérjük el a cuccot az Illéstől, ők úgy is beálltak a technikával, minek csúfítsuk el a színpadképet a mi ütött-kopott felszerelésünkkel? Igen ám, de ki és hogyan mondja ezt el nekik? Kiss Pali felém fordult: Te vagy a főnök, ez a te dolgod! Itt egy számomra szinte máig is nehezen elképzelhető jelenet következett. Odamenten a színpad mellet beszélgető Illés zenekarhoz, megálltam Szörényi Levente előtt és a következő, akkor általam briliánsnak gondolt szöveggel álltam elő: „Mi vagyunk az a zenekar, aki majd a szünetben fellép. Jó lenne, ha nem kéne átszerelnünk, és a közönség is biztosan méltányolná, ha ti, a sztárok, nagyvonalúan átengednétek a szereléseteket egy amatőr bandának.” Valószínű, hogy az arcátlanság bénító hatása lehetett, vagy az is lehet, hogy nem is értették pontosan, mit szeretnék, de nem tiltakoztak, amit én akkor az egyetértés, a beleegyezés jelének vettem. Mentem vissza a fiúkhoz, hogy minden rendben, játszhatunk az Illésék cuccával. És játszottunk. Hogy az Illés együttes egyáltalán odafigyelt-e ránk, vagy mit gondoltak Szörényiék a produkciónkról, arról fogalmunk sem volt, és azt hiszem, ez így a jobb, mert így az egész „közös fellépés” szép emlék maradt a számunkra. Amikor a tartalékos tiszti iskolát végeztem Budapesten, rendszeresen találkozgattam Kiss Palival. Akkor már sikeres zenész volt, rendszeresen bevitt a bulikra. Az ő révén ismertem meg Lehr Pistit, Jenei Szilvesztert, aki Friderikának a sikeres Eurovíziós dalát szerezte, vagy Papp Tamás dobost, aki aztán a Skorpió tagja lett. Valamivel később, amikor először mehettem Illés próbára, Pali bemutatott Illés Lajosnak is. „Á, te vagy az a híres Satya, akiről Pali olyan sokat mesél”, fordult felém Illés Lajos, ami nekem akkor nagyon fontos megerősítés volt. Noha Kiss Pali már évtizedek óta nem él Magyarországon, a barátságunk mit sem halványult az évtizedek alatt.

Irány a felsőfokú technikum! Elkerüljük a katonaságot A mi korosztályunk nagyon nem akart katona lenni, értelmetlenül elpocsékolt, funkciótlan időnek tartottuk a sorkatonai szolgálatot. Nagyon el voltam keseredve a várható szeptemberi behívó miatt, izgatottan kerestem hát valami megoldást, amivel el lehetne kerülni a bevonulást. Kimentem a strandra – nyáron nem nagyon lehetett más elfoglaltságot találni Mezőtúron –, s ott 90


találkoztam Draskovits Dénes barátommal. Dénest, édesapja foglalkozása okán is, világéletében élénken érdekelte az orvoslás. Orvostudományi egyetemre jelentkezett, de a 18,5 pontja nem volt elég a bekerüléshez. 20 pont volt akkoriban a maximum. A sikeres felvételihez jól jött volna még legalább egy Munkás–Paraszt Hatalomért Emlékérem, de ilyen nem volt az értelmiségi, osztályidegen apjának, aki után a II. világháború idején, a Horthy-hadseregben még csicskás hordta a tábori WC-t. Dénes elpanaszolta, hogy nem vették fel, én elújságoltam, hogy felvettek ugyan, de szeptemberben be kell vonulnom 11 hónapra, amihez semmi kedvem sincs, ráadásul, ha végzek, tartalékos tisztet faragnak belőlem, ami szintén nem vonz. Fölvetettem Dénesnek, hogy tudomásom szerint a mezőtúri felsőfokú technikumban hirdetnek pótfelvételit, meg kellene próbálnunk. Ha sikerül bejutnunk, amire jó esélyt látok, és elkezdjük szeptemberben a tanulmányainkat, megússzuk a katonaságot. Javasoltam, hogy menjünk be a tanulmányi osztály vezetőjéhez, akit én négy éven keresztül jól ismertem, ráadásul jó tanuló voltam a technikumi évek alatt, jó hírem volt az iskolában. A középfokú és a felsőfokú technikum ugyanazon épületben volt, a tanárok is azonosak voltak, olykor még a könyvek is, amelyekből tanítottak. Gyakorlatilag ugyanazt tanultuk a négy középiskolai év alatt, amit aztán a 3 éves főiskolai tanulmányaink alatt, természetesen azért színvonalkülönbséggel. Eszembe villant az is, milyen csodálatos dolog lenne, ha itthon maradhatnánk: egyben lehetne tartani a zenekart is, túl azon, hogy nem vinnének el katonának! Mert a legfontosabb motiváció a katonaság előli menekülés volt mindvégig. Bementünk Németh Sándorhoz, aki akkor a tanulmányi osztály vezetője volt, egykori testnevelő. Előadtuk neki, hogy hallottunk a pótfelvételi lehetőségéről, és szeretnénk jelentkezni. Az én előmenetelemet ismerték, Dénes viszont gimnáziumban végzett. Igaz, jeles bizonyítvánnyal, így nem tartottunk attól, hogy az eredményét kevésnek találják majd, de Németh Sándor kinevetett bennünket. Kérdezte tőlem: „Mi itt a háttér? Te elvégezted a középfokú technikumot. Miért nem Gödöllőre mégy, ha a gépészet ennyire érdekel?” Erősködtünk, hogy komolyak a szándékaink, mindenképpen Mezőtúron szeretnénk maradni. Kérte, hogy nézzünk be hétfőn, meglátja, mit tehet. Mindenesetre vigyük magunkkal a papírjainkat is. Hétfőn vittük a bizonyítványainkat, és mondanom sem kell, felvettek bennünket. Pillanatnyilag tehát megmenekültem a katonaságtól. Hanem mikor ezt édesapám megtudta! Valójában az első komolyabb konfliktus ez volt közöttünk. Nagyon nehezményezte a döntésemet. Azt mondta: „Minimum azt várom el tőled, hogy egyetemet végezz, az eszed megvan hozzá!” Igaz, korábban soha nem beszéltünk arról, hogy milyen jövőt képzel nekem. Átlátta, hogy nem az lehet a valódi indok, hogy én még egyszer meg akarom tanulni mindazt, amit már elsajátítottam, ráadásul kiválóan. Erősen szorgalmazta az egyetemet, míg végül elárultam, hogy valójában a bevonulást akartam elkerülni ezzel a lépéssel. Nagyon dühös lett, és ott helyben megígérte nekem, hogy bármilyen iskolát végezzek is, nem fogom elkerülni a katonaságot. Ő személyesen intézi ezt el nekem városi rendőrkapitányi pozíciójából. Ráadásul 24 hónapot, a teljes szolgálati időt ki kell töltenem, ha már ilyen galád módon próbáltam kibújni a kötelezettségem alól, rossz fényt vetve rá. Értésemre adta, hogy a városi rendőrkapitány gyermekeként semmiképpen nem lehetek „katonaszökevény”. Nagyon jogosnak és logikusnak tűnt az érvelése, de ez nekem nem volt szempont. Komoly konfliktust okozott köztünk a „dezertálásom”, és mindaddig fel sem oldódott a neheztelése, amíg a Gödöllői Egyetemet el nem végeztem levelező tagozaton. 91


A honvédség kötelékében A mezőtúri főiskola három évét elvégeztem, de a diplomám megszerzését követően apám tényleg elintézte nekem, hogy 6 hónapra behívtak a BM Karhatalmi századához Miskolcra, utána pedig a BM tartalékos tiszti iskolát végeztette el velem operatív, azaz állambiztonsági szakon. Akkor nagyon nyűgös voltam, de így utólag már hálás vagyok neki. Mikor szakosodni kellett a képzés legvégén, én a katonai elhárítást választottam. Jól működött a belső radarom. Ha a belső elhárítást választom, onnan nem lehetett volna kilépni. Akkor már elkezdték az intenzív nyelvi képzést, ott mindenféle kötelezvényeket kellett volna aláírni, én pedig le akartam szerelni mihamarabb. Végül nem leszereltek, hanem tartalékállományba kerültem a katonai elhárításnál. Igaz, mozgattak utána is keményen: nem volt olyan Bakony-hadgyakorlat, amelyre ne kellett volna beöltöznöm. A rendszerváltozással aztán megszűnt ez a kötelezettségem, és töröltek az aktív állományból. Többször kerültem életem során olyan helyzetbe, hogy nem én választottam az adott helyzetet, s az nem is passzolt az egyéniségemhez. Viszont elég hamar rájöttem arra, hogy a túlélés legjobb módja, ha az adott feladatot a tőlem telhető legjobb színvonalon megoldom. A tartalékos tiszti iskolát is kitűnővel végeztem el, sőt, elő is léptettek, tehát jól végeztem a dolgom. A honvédségnél is tisztában voltam azzal, hogy ha ellenállok, egyszerűen bedarál a rendszer. A túlélés egyetlen lehetősége az volt, hogy kiváló katona legyek, és én kiváló katona lettem. Egy idő után már élveztem is a dolgot. Azt, hogy megoldottam ezt is, azt is: stréberkedtem tulajdonképpen. Ha a katonai iskolát feladatként fogod fel, akkor eltörpül a kellemetlen része, csak az marad, hogy miképpen oldasz meg egy feladatot. Azt pedig akár még élvezni is lehet. Én ezt az utat követtem, és nagyon sokat tanultam ott. Sok olyan eleme van a vezetői munkámnak ma is, amelynek az alapjait ott, a katonaságnál, a képzés során sajátítottam el. Jó vezetőnek tartom magam ma is. Igaz, most már átalakult a szerepem: ma már én vagyok a jóságos tulajdonos a cégnél, akivel jót lehet olykor beszélgetni, de most már van menedzsment, aki kézben tartja a dolgokat, felel a munkarend betartásáért és a hatékony termelésért. Amikor körbemegyek az üzemben, mindenkihez van egy jó szavam, nem rettegnek tőlem a dolgozóim, nem rebbennek szét akkor sem, ha épp beszélgettek egy kupacban, amikor beléptem, de ha Kovács Attila, a logisztikai centrum igazgatója lép be ugyanoda, akkor természetesen ezerfelé futnak, mert rögtön keményen rákérdez, hogy miért nem a feladatukat végzik. De ez így van rendjén. A tartalékos tiszti iskolán tanultakat nagyon jól tudtam alkalmazni a vezetői munkámban. Nem feltétlenül tudatosan, de a jó megoldások mindig ott voltak előkészítve valahol hátul az agyamban. Annak idején mi alaposan megtanultuk az emberek befolyásolását. Utólag gyakran azon kaptam magam, hogy a tiszti iskolán tanultakat alkalmaztam valamelyik dolgozómnál, anélkül, hogy tudatosan befolyásolni vagy manipulálni akartam volna. És működött, olyannyira, hogy volt visszaigazolás is. Többen jelezték némileg megütközve: sohasem gondolták volna, hogy meg tudom győzni őket, mert megegyeztek abban, hogy nem fogadják el az általam javasolt megoldást. Rávettem őket, hogy a cég érdekét a sajátjuk elé helyezzék. Mindezt azzal a hittel, hogy előnyös megállapodást kötöttek. 92


Édesapám erkölcsi hagyatéka Attól, hogy elvégeztem az apám által nekem választott képzést, rendkívüli módon megjavult a kapcsolatunk. Ugyanakkor történt az életében egy olyan változás, amit tragédiaként élt meg. Fontos tudni, hogy a munkáján kívül szinte nem izgatta semmi, jószerével nem volt magánélete, nem volt hobbija, nem foglalkozott semmivel, annyira kitöltötte az életét a hivatása. 24 órában rendőrkapitány volt, és ebben semmi túlzás nincs, hiszen, ha bárhova távozott a városból, pontosan le kellett adnia a tartózkodási helyét és az elérhetőségét. A funkciójából adódóan bármikor, a nap bármely szakában elérhető kellett legyen. A szolgálata a nap 24 órájában folyamatos volt, és ő ezt komolyan is vette. Életének egy szakaszában bűnügyi alosztályvezető is volt, egy kádermozgatás következtében. A kiszemelt kádernek nem volt akkora tapasztalata, hogy rögtön megyei főkapitány legyen, ezért kihelyezték Mezőtúrra tanulni, tapasztalatot szerezni, talán egy évre. Apám addig bűnügyi alosztályvezető volt, utána meg visszahelyezték kapitányi beosztásába Nem kellett nagyon győzködni, hogy átvegye a területet, hiszen a végzettsége bűnügyes volt, erre szakosodott a Rendőrtiszti Főiskolán. Többször kezdeményezte a megyei főkapitányságon, hogy szívesen lenne tartósan bűnügyes, küldjenek Mezőtúrra egy rendőrkapitányt, örömmel átadná a helyét. Nem teljesítették a kérését. Nem úgy működött az a szervezet, mint amiben különleges kívánságai lehettek a beosztottaknak. A bűnügyi munkában rendkívül fontosak a társadalmi kapcsolatok. Sokszor a kocsmában, vagy kártyázás közben kerül napvilágra a keresett információ, ott tisztázódnak a részletek. Mezőtúr abban az időben bűnügyileg rendkívül fertőzött vidék volt. Itt történt a Burai-féle ötös gyilkosság, itt etették meg az újdonsült férjet a nászéjszakáján a disznókkal. Hihetetlen események történtek ebben a városban, amit Draskovits Dénes barátom egy tényfeltáró könyvében meg is írt. Így aztán nagyon kemény munka volt itt bűnügyesnek lenni. A nagy esetek kapcsán levezényelték Mezőtúrra Mág Bertalant, a korszak egyik sztárnyomozóját. Apámmal nagyon szoros kapcsolatba került, én úgy emlékszem Berci bácsira, mint a család – pontosabban apám – közeli barátjára. Rendszeresen járt hozzánk például disznóvágásra. Apámnak talán egyetlen szenvedélye volt a munkáján kívül: a kártya, nevezetesen az ulti. Több ultizó társasággal tartott kapcsolatot, és tőlük nagyon sok fontos információhoz jutott anélkül, hogy formálisan beszervezte volna őket informátornak. Egy-egy jól sikerült esti ultipartit követően másnap reggel már egészen konkrét információkkal küldte munkába a nyomozóit, vagy billentett ki a holtpontról egy-egy megrekedt ügyet. A munkatársai csak bámultak, hogy honnan szedi mindig a jobbnál jobb tippeket. Később, amikor már felhagyott az ultizással, többször beszélgettem vele erről. Mezőtúrhoz tartozott egy Körösön túli terület, amely egy mezőtúri illetékességű tsz-nek a tanyaközpontja volt. Hihetetlen szegénységben, elképesztő körülmények között éltek az ottani emberek. Egy újságíró kiderítette, hogy miközben ebben a tanyaközpontban méltatlan és vállalhatatlan körülmények között élnek a lakók, a tsz-elnök a városi rendőrkapitánnyal, a tanácselnökkel és a városi párttitkárral együtt ultizik. Nem is kis összegekben. Akkora visszhangja lett a cikknek, hogy még Hofi Géza is beépítette egyik műsorába. Arról szólt a vicc, hogy Mezőtúron a városi vezetők elkártyázták a tsz-t. De vajon ki nyerte meg? 93


Az újságíró, mielőtt megjelentette a cikket az országos politikai napilapban, a kor elvárásainak megfelelően felküldte az írást jóváhagyásra a pártközpontba. Egy olyan szervezet, mint amilyen az MSZMP központi apparátusa volt, időnként belső áldozatokat is kellett, hogy hozzon. Engedték, hogy megjelenjen a cikk, úgy gondolták, alkalmas lesz egyfajta önmegtisztulásra, önigazolásra, ha néhány kádert elkaszálnak vidéken. Apámat behívatták, elmondták neki, hogy az ultiparti nagy hiba volt, de egyébként nagyon meg vannak elégedve Gonda elvtárs munkájával. Most elküldik nyugdíjba, de Gonda elvtárs nem nyilatkozik a konkrét ügyről senkinek, nem hőzöng, nem keres önigazolást, tudomásul veszi a pártközpont bölcs döntését a nyugdíjazásáról. Kizárják Gonda elvtársat a pártból, Mezőtúron nem maradhat, de adnak Szolnokon egy szolgálati lakást, ahol békésen élheti nyugdíjas napjait. A párt érdekei most azt követelik Gonda elvtárstól, hogy mindezt összeszorított szájjal tudomásul vegye, és kommentár nélkül végrehajtsa. A napisajtóban rövidesen megjelent, hogy a párt szigorúan lecsap a megtévedőkre, hogy a párt nem tűri a szocialista erkölccsel összeegyeztethetetlen magatartást. Példát statuáltak, hogy tiszták maradhassanak. Ráadásul egy pártkongresszussal is összecsúszott időben ez a történet, nem lehetett sértetlenül kikerülni belőle. 1970-ben volt az esemény, és a következő évben bocsátották el apámat és még néhány érintettet. A malmok lassan, de biztosan őröltek. A pártvizsgálat ugyan elhúzódott, de a végeredmény már az első napon borítékolható volt. Apámat a meghurcoltatás rendkívüli módon megviselte. Megrendült, mert a rendszer elkötelezett híve volt. Őt a szocializmus tette azzá, akivé vált, a rendszer emelte ki a szegénységből, és tette komoly hivatalt viselő, közéleti szereplővé. Haláláig nem emésztette meg a történteket. Nem haragudott a pártra, sőt, volt egy időszak, amikor komolyan érdeklődött a visszakerülése feltételeiről. Nehezen sikerült meggyőznöm arról, hogy abba a pártba, amelyik így bánt vele, ne akarjon visszakerülni többé. Győzködtem, hogy ő sokkal becsületesebb, mint az a párt, amelyik farizeus módon pálcát tört felette. Meg tudtam győzni, hogy azok, akiknek a véleménye fontos a számára, úgysem a megújított párttagsága alapján fogják megítélni. Erkölcsi tartást és emberszeretetet tanultam apámtól. Ellentmondásosnak tűnhet, hogy miképp lehet egy hivatásos rendőrtiszt, egy városi rendőrkapitány éppen az emberszeretetéről közismert, de őt így ismerték. Biztos, hogy nehéz volt neki minden szituációban következetesnek maradni, de folyamatosan azt tapasztaltam, hogy minden cselekmény mögött az embert keresi. Állandóan mérlegelt, soha nem a bűnöst látta meg először az elé kerülőkben, sokkal inkább az embert, aki megtévedt, rossz útra tért. Az erkölcsi tartása, az emberekhez való hozzáállása a mai napig nagyon fontos példa a számomra. A nyugdíjazását sose tudta feldolgozni vagy elfogadni. Tudatában volt az elkövetett hibáinak, és azt is belátta, hogy a párt nem vállalhatta őt, pontosabban a viselt dolgait. Valójában azért viselte meg ennyire a nyugállomány, mert szeretett volna még tenni. De belátta, hogy a rendszer nyilvánosan nem ismerhette be a város közvetlen környezetében, mélyszegénységben élő emberek létezését, és nem hagyhatta szó nélkül, hogy a település vezetői dzsentri allűröket engedjenek meg maguknak. Lokális, egyedi ügyeket kreáltak az általános szegénység elfedésére, és azzal, hogy eltávolítottak a posztjáról néhány korábban befolyásos kádert, mintegy azt üzenték, hogy minden rendben van. Néha az az érzésem, hogy ez a szemlélet máig sem változott, ma is ez uralkodik. Bűnbakot könnyű találni. 94


Apám soha nem érezte magát szolnokinak, szinte kényszerlakhelynek fogta fel a várost. Nem is maradt ott idős korára, elköltöztek Rákóczifalvára. A szolnoki kórházban halt meg, de mindvégig, nyugdíjaztatása és a városból való eltávolítása után is mezőtúrinak vallotta magát. Azt a szolnoki szolgálati lakást, amelyet a mezőtúri helyett kapott, később meg tudta vásárolni. A lakást később aztán elcserélték egy 70–80 százalékos készültségi fokú rákóczifalvi családi házra, amelynek a tulajdonosa Szolnokra költözött. A csere édesapámnak nagyon jól jött, mert nem érezte jól magát Szolnokon. Nem kötötte oda semmi. Mezőtúrhoz kötötte volna. Mezőtúr egy kicsit vidékiesebb, kicsit falusiasabb, de éppen ettől talán élhetőbb hely volt a számára. Visszaköltözni nem volt lehetősége, talán nem is akart volna nyilvános rehabilitáció nélkül visszaköltözni, így aztán kézenfekvő megoldásnak látszott a rákóczifalvi csere.

Első munkahelyemen, a Magyar–Mongol Barátság Tsz-ben A szüleim rákóczifalvi költözése a 80-as évek elejére esett. Akkor én már a mezőgazdaságban dolgoztam, és a háztáji gazdálkodásból, meg egyéb forrásokból kezdtem anyagilag is egyenesbe jönni. Így aztán legnagyobbrészt én segítettem őket, hogy az ingatlant szépen befejezzék, lakhatóvá tegyék. Apám tisztában volt a körülményeimmel, és szívesen fogadta a felajánlott segítséget. Azzal, hogy apámékat elhelyezték Mezőtúrról, az én helyzetem nem sokat változott, már felnőtt férfi voltam. 1969-ben elvégeztem a Felsőfokú Mezőgazdasági Technikumot, gépész szaktechnikusi végzettséget szereztem, és megpályáztam egy állást a helybéli Magyar– Mongol Barátság Tsz-ben. A névadás úgy történt annak idején, hogy kiválasztottak tsz-eket, és minden baráti országnak jutott egy, a nevét viselő gazdaság. Kezdetben valóban működtették is a kapcsolatot, egyik évben a névadó országból jött egy delegáció, a rákövetkező évben a tsz-ből utaztak ki a névadó országba. Természetesen az utazó delegációk mindig kiegészültek a megfelelő szintű pártbizottságok vezetőivel, munkatársaival. Sok értelme nem volt ezeknek az utaknak, a valódi tapasztalatszerzést nem szolgálhatták, hiszen hihetetlen mértékben eltért a mezőgazdasági kultúra nálunk és Mongóliában, valójában nem volt mit tanulnunk egymástól. Magam nem jártam Mongóliában. Amikor odakerültem, olyan vezetői körbe tartoztam, akik nem voltak az utazó keret közelében. Műhelyvezetőként kezdtem a pályámat. Harmadik körös vezetői szint volt, az utaztatás szempontjából nem kerültünk számításba. Mire bekerültem a csúcsvezetésbe, és főmérnök, majd elnökhelyettes lettem, addigra megszűntek a külföldi utazások, a nagykövetségekkel tartottunk laza kapcsolatot. Olcsóbb is volt, és kevésbé strapás, mint kimenni Mongóliába. Bár most utólag már úgy gondolom, lett volna kedvem a helyszíni tapasztalatszerzéshez is. Összesen 16 évet töltöttem a mezőgazdaságban, és abban, hogy ma az vagyok, aki vagyok, sokat segített ez az időszak. Az, hogy nagyon fiatalon vezetői tapasztalatot szereztem, hogy műhelyvezetőként közel voltam a mindennapi munkához, az egyszerű szerelőkhöz, traktorosokhoz, sokat alakított a szemléletemen. Közben jártam már a Gödöllői Agrártudományi Egyetem Gépészmérnöki Karára, levelező tagozatra. Megpróbáltam a mezőgazdasági gépészetet a korábbinál magasabb szintre vinni a munkahelyemen is. Izgatott, hogy az akkortájt szinte naponta megjelenő technikai újdonságokat hogyan lehet a mi gazdaságunkban alkalmazni, 95


illetve, hogy mi, akik javítjuk, karbantartjuk ezeket az eszközöket, hogyan tudunk a technikai fejlődéssel lépést tartani. Mindez teljesen lefoglalt. Nem zavart különösebben, hogy egy tsz-ben dolgozom, kissé izolálva a külvilágtól, mert a technika révén kinyílt a világ. És kinyílt a keleti blokk határain túlra is. Tudni kell – és meggyőződésem, hogy ez tényszerű állítás –, hogy a szocializmus éveiben kitűnő mezőgazdasággal rendelkezett Magyarország. Függetlenül attól, hogy az egész a szovhozés kolhozrendszerből alakult ki, a fogantatását tekintve nem volt tehát szeplőtelen, és a szülés körül is voltak szennyes dolgok, elég, ha csak a kuláklistákra utalok. Mire én a tsz-be kerültem, már túl volt a mezőgazdaságunk a gyermekbetegségeken. Akkor egy nagyon korszerű, rendszerekben működő és gazdálkodó szakasznál tartottunk már. Felismerték az ország akkori vezetői, hogy Magyarország alapvetően mezőgazdasági ország, a nagy Szovjetunió szinte korlátlan felvevőképessége révén pedig nem tudott olyan mennyiségben termelni, aminek ne lett volna biztos felvevőpiaca. És ha piac van – ezt ma már nagyon pontosan tudjuk –, az láncreakció-szerűen sokféle következménnyel jár. Ugyanakkor fontos, hogy a mennyiségi termelésnek is vannak minőségi követelményei. Adott minőség alatt nem lehet mennyiséget se produkálni. Téves tehát az az olvasat, hogy abban az időszakban csak a mennyiség bűvöletében éltünk, és a termékeink minősége kritikán aluli volt. Ez elképzelhetetlen. Nem igaz az sem, hogy az orosz piacra bármit el lehetett adni, korlátlan mennyiségben. A magyar vezetés felismerte, hogy a mezőgazdaság tőke, még a KGST-n belül is, nagyon sokféle terméket tudunk kapni érte. Mezőgazdasági technológiai kérdésekben viszonylag szabad kezet kapott Magyarország, behozhatta a nyugati technológiát az országba. A korszak zászlóshajója volt például Bábolna, vagy a KITE, ekkor jöttek létre az Iparszerű Kukoricatermesztési Rendszerek. Az államilag támogatott mezőgazdasági vállalkozások mind nagyon technológiaigényesek voltak, a legkorszerűbb nyugati technikát rendelték az integrált szisztémákhoz. Ezek az eszközök nem szerepeltek a COCOM-listán, sem lőni, sem kémkedni nem lehetett velük, így hát hozzájuk férhettünk. A 80-as évek legelején ellátogattam egy Bábolna show-ra, mint tsz-főgépész. A John Deere és a Claas standjain úgy fogadtak, mint komoly üzletembert, mint potenciális vásárlót. A műszaki szakemberek közül sokan éreztük, hogy kitüntetett módon bánnak velünk, úgy kezelnek, mint igazi vevőket. Nem voltunk ehhez hozzászokva. Ezek ugyanazok az évek voltak, amikor a Merkúrnál évekig vártunk egy Trabantra vagy Wartburgra. A Zsiguliról már nem is beszélek. Ennek tükrében meglepő volt, hogy a világcégek képviselői komolyan vesznek bennünket, igyekeznek a kedvünkbe járni, szinte keresik a kegyeinket. Hogy valódi vevőként tekintenek ránk. Megkérdeztem a John Deere képviselőjét, mi a magyarázata, hogy ilyen gazdag kínálattal jelennek meg egy kis kelet-európai ország mezőgazdasági csúcsvállalkozásának a bemutatóján? A képviselő elmondta, hogy a magyar mezőgazdaság a maga nagy területen, iparszerű eljárásokkal zajló termelésével a valódi piaca a legnagyobb teljesítményű gépeknek. Erre Amerika sem képes az átlag 300 hektáros farmergazdaságokkal. Nagy gépeket a mi piacunkra érdemes fejleszteni, a legfejlettebb gépeiket hozzák Magyarországra. Körbenéztek Bábolnán, elmentek Nádudvarra, és levett kalappal tisztelegnek a magyar mezőgazdaság színvonala előtt. 96


Ahol csak jártak, mindenütt az volt a benyomásuk, hogy úgy kell a modern mezőgazdaságban termelni, ahogyan azt mi, magyarok tesszük. A mezőgazdasági gépészetben dolgozni tehát igazi élmény és kihívás volt. Nagyon élveztem. Részt vettem az újítómozgalomban is: kiváló újító voltam. Úgy kerültem a mezőtúri főiskolára is, hogy az ottani tanári karral, név szerint Horváth Józseffel és Virrasztó Dénessel összefogva tesztelő berendezéseket kísérleteztünk ki az akkori NDK gyártmányú Fortschritt arató-cséplő gépek, kombájnok vizsgálatához. A berendezés olyan jól sikerült, hogy kihívtak bennünket a vállalathoz, és felajánlották, átveszik tőlünk a technikát. Mindez a 70-es évek legvégén, a 80-as évek legelején játszódott le. Maga a berendezés egy kis koffer volt, akkora, mint egy diplomatatáska. Olyan, általunk fejlesztett elektronikát telepítettünk bele, amit összekötöttünk a kombájnt vezérlő elektronikájával, és ez a diagnosztikai berendezés pontosan megmondta, hogy a kombájn melyik részén, melyik részegységben van elhárítandó műszaki probléma. Ugyanez történik ma az autók szervizelésénél. Ha beviszem az autómat a szervizbe, csatlakoztatják egy számítógéphez, egy vizsgálóprogram szerint lefuttatják az ellenőrzendő egységeket és részegységeket, majd elvégzik a gép által javasolt javításokat, korrigálják a beállításokat. Valójában ugyanezt valósítottuk meg mi is – a mezőgazdasági gépekre –, nevezetesen a Fortschtritt kombájnokra optimalizálva. Még csak hasonló berendezést sem láttunk addig, nem volt mintánk, mondhatjuk, hogy teljesen originális fejlesztés volt. Legfeljebb azt tekinthetjük mintának, hogy a mezőgazdasági gépek járművillamossági szervizeléséhez, bent a műhelyekben léteztek már fix, nem mozgatható próbapadok. Ezek úgy működtek, hogy bizonyos részegységeket leszereltünk a gépről, bevittük a műhelybe és lefuttattuk rajtuk a programot. Nehézkes volt, és sok felesleges szereléssel járt. Ebből indult ki a mi ötletünk: a vizsgálóberendezést kell hordozható méretűre lekicsinyíteni, kivinni a géphez, ezáltal megspórolható, hogy alkatrészeket, gépegységeket kelljen leszerelni a nagyméretű gépekről. Akkoriban már volt lehetőség arra, hogy a tsz-ek melléküzemágakat működtessenek. Mi is a melléküzemágban gyártottuk a diagnosztikai műszereket. Nem vitatom, hogy van példa számos félresikerült vagy kifejezetten elkorcsosult próbálkozásra, de a mi diagnosztikai berendezésünk keresett volt a keletnémet piacon, és így a melléküzemágunk nyereségesen működött. Nem is beszélve arról, hogy munkahelyeket teremtett, és a korszerű technológia irányába mutató fordulat volt. A Magyar–Mongol Barátság Tsz-nek volt egy tekercselőüzeme. A villanymotorok, meg a forgó berendezések időnként, a megengedettnél nagyobb terhelés vagy feszültségingadozás, például túlfeszültség hatására leégnek. Azok az elektromos vezetékek válnak zárlatossá, vagy semmisülnek meg ilyenkor, amelyek a tekercsekben, a forgó alkatrészekben találhatók. Ezeket úgy lehet megjavítani, hogy újra kell tekercselni őket. Mivel a mezőgazdasági gépeken egyre több volt az elektronika, egyre nőtt a különféle vezérlésekre az igény. Mindez egyre több elektronikai ismeretet feltételezett. Már nem volt elég az a tudás, amely a megfelelő alkatrészek le- és visszaszerelésére, és legfeljebb az áramfelvétel megmérésére vonatkozott. Látva az egyre bővülő keresletet, létrehoztunk egy agroelektronikai üzemet, amely ismét csak a legkorszerűbb csúcstechnikát használta. 97


Szembetalálkoztunk egyszer egy sajátos problémával: egy raktárosunk panaszkodott, hogy nincs hatékony eszköze a patkányok ellen, kirágják az összes zsákot, hatalmas károkat okoznak. Újságban olvasott arról, hogy létezik elektromos riasztó a rágcsálók féken tartására. Kérdezte, nincs-e saját megoldási javaslatunk a problémájára? Szóba hoztam mindezt az Agroelektronika vezetője előtt, aki ismerte a lehetséges megoldást. Mivel a patkányok javarészt ultrahangokkal kommunikálnak, a riasztónak is ultrahang alapúnak kell lennie. A patkányok vészjelei például biztosan ultrahangon szólnak. Nem olyan nagy ügy ez, elő kell állítani egy ultrahang-generátort, és készen is van a riasztó. A generátort megalkottuk Havasi Sándorral, Deák Lászlóval és az azóta elhunyt Csányi Gáborral közösen. Ebből az ultrahangon működő patkányriasztóból aztán tsz-szabadalom lett, amit sikeres termékként gyártottunk még sok éven át. A mezőgazdasági gépészet abban az időben nagyon izgalmas szakterület volt, olyan, ahol az ember kiélhette magát, különösen, ha ambíciója is volt. A tsz vezetői nálunk például nem csak hagyták, de igényelték, mi több, el is várták ezt a fajta innovatív magatartást. Ha az ötlet invesztícióval járt, akkor persze meg kellett vívnunk a magunk kis csatáit, hiszen a pénznek mindig ezer helye volt, de öncélúan nem hátráltattak bennünket soha, sőt. A mezőgazdaságban is folyamatosan képződött amortizációs költség a gépek után, amelyet le kellett írni, és aztán pótolni kellett. Minimálisan az amortizációs összegből minden évben tudtak fejleszteni a gazdaságok. A harc mindig azon folyt az egyes érdekcsoportok között, hogy ezt az összeget mire költsük. A legegyszerűbb mindig az volt, hogy vegyünk egy új kombájnt, vagy traktorokat. Mi viszont azzal érveltünk, hogy ha vesszük ezeket a modern gépeket, akkor a biztonságos üzemben tartásukra és a karbantartásukra is áldoznunk kell, különben pórul járhatunk. Egy idő után elértük azt, hogy a fejlesztésre szánható pénzek egy hányadát javításra, karbantartásra fordíthattuk, és egyre korszerűbb üzemben tartási eszközökkel rendelkeztünk. Elkötelezett híve voltam ennek a megoldásnak, ezért állandó harcban álltam az agronómiával. Mindkettőnk célja vitathatatlanul az volt, hogy a tsz prosperáljon, de az egyes konkrét ügyek kapcsán nagyon kemény érdekütközéseink voltak. Az agronómusok nehezen látták be, hogy ha mi egy fenntartási eszközbe invesztálunk, az egy idő múlva az ő oldalukon is feltétlenül megtérül. Kicsit szerénytelenül ki merem mondani, hogy nevem volt a szakmában az innovatív kezdeményezésekkel. Remélem, hogy azok, akik majd olvassák ezt, és maguk is ráláttak az akkori viszonyokra, nem találják túlzásnak a kijelentésemet. Amikor azt a kort sommásan elítéljük, mindig azon berzenkedem, hogy ez így igazságtalan. Nem tartjuk számon, nem ismerjük el azoknak az embereknek az erőfeszítéseit, akik a rendszertől függetlenül tenni akartak, szebb, jobb, értelmesebb életet teremteni maguknak és a családjuknak. Magam is beleszülettem abba a rendszerbe, éppen a Rákosi-korszakba, amikor azok a nagyon kemény intézkedések történtek. Az antennám akkor még nem fogta a dolgokat, a középiskolás időszakom pedig a beat jegyében telt, akkor csak azon morgolódtam, hogy miért nem jönnek be hozzánk a nyugati zenék meg lemezek. Emiatt aktuálisan haragudtam a fennálló rendszerre. Az viszont eszembe sem jutott, hogy volt Rákosi-korszak is, és arról meg, hogy akkor mik történtek, fogalmam se volt. Nem haragudtam, mert nem voltak emlékeim, nem éltem át személyesen a bajokat, nem volt közvetlen tapasztalatom. 98


Amikor felnőtt lettem – 1971-ben szereltem le, már házas emberként, ezt tekintem a felnőtt létem kezdetének – akkortól kezdett érdekelni mindaz, ami körülvett. Úgy voltam vele, hogy adott ez a rendszer, olyan, amilyen, biztosan sokkal jobb lenne Németországban, Angliában vagy Amerikában élni, ahol akkor már jólét volt, de hát én Magyarországon élek, ez a terep adatott a számomra, nekem itt kell jól tennem a dolgomat. Nem vagyok hajlandó rosszul érezni magam ma sem csak azért, mert akkor tettem a dolgomat. Nincs bűntudatom, nem tartom magam kollaboránsnak. Akkor lettem volna értéktelen ember, ha a meglévő tudásom ellenére úgy próbáltam volna rombolni a rendszert, hogy szabotálok. Tudok olyanokról, akik előnyt kovácsoltak abból, hogy semmirekellők voltak a múlt rendszerben. Abszurd, hogy ez tőke lehet bármilyen értelemben. Úgy tetszik, akár még nagykövet is lehet az ilyen emberekből. A mezőgazdasági gépészet rendkívül izgalmas időszaka volt az életemnek, eredményes és mozgalmas szakasza. Fontos mérföldkő a szakmai épülésemben és a teljes életutamban. Hogy mennyire így van, az is alátámasztja, hogy még a zenét is elhanyagoltam akkoriban, ami korábban szinte elképzelhetetlen lett volna. Sokkal jobban koncentráltam a szakmai kihívásokra, mint egyéb hatásokra és csábításokra. A zenekarral érdemben 1969-ig foglalkoztam, akkor bevonultam katonának, közben megházasodtam, és ez együtt lehetetlenné tette a továbbiakat. Valamikor a 80-as évek legvégén fordultam újra a zene felé, kezdtem el újra lemezeket vásárolni. Szívesen emlékszem vissza a Queen-korszakra, nagyon erősen megfogott az a zene. A két dátum közti időben viszont sok minden mással foglaltam el magam, a zene háttérbe szorult. Hadd térjek vissza egy kicsit a technikához, mégpedig a szovjet technikához. Sokan hajlamosak arra, hogy csak nevessenek például a Belorusz traktoron, vagy bármely más, a szovjetek által gyártott gépeken. Meg kell védenem őket. Strapabíró, jó gépek voltak. Nem azzal a komforttal készültek, mint az amerikai gépek, de az elvárások sem voltak ugyanazok. A kemény, mindennapos használatnak, az extrém viszonyoknak nagyságrendekkel jobban megfeleltek, mint kényes igényeknek is megfelelni tudó nyugati társaik. Többször jártam a Szovjetunióban, azokban a gyárakban, ahol ezek a gépek készültek. Nagy élmény volt minden egyes esetben. Voltam traktorgyárban, kombájngyárban, láttam a különböző körülményeket. A Belorusz traktor, az MTZ élettartamának meghosszabbításához a szovjet mérnökök kifejlesztették a motor felújítási technológiáját. Magyarországon egyike voltam azon keveseknek, akik ezt a gyakorlatban alkalmazták is. Minden motor élettartama alapvetően két dologtól függ. Az egyik a forgattyús mechanizmus, a főtengely és a hajtókarok minősége és csapágyazása, a másik a henger és a dugattyú tömítettsége, továbbá, hogy milyen anyagból készültek és milyen a megmunkálásuk minősége. Ez a két paraméter adja meg a motor élettartamát. Sűrűn előfordul, hogy hamar elkopik a hüvely, a persely vagy a hengerfurat, esetleg a dugattyúval történik valami. Ha az illesztés, a rés, ami a kettő között van, megnő, ha a tűréshatárnál nagyobb a kopás mértéke, akkor az üzemanyag egy része szépen lecsorog a dugattyú falán, nem ég el az égőtérben, nem hasznosul. Egy idő után már az olaj kezd el égni, ennek nyomát látjuk a kipufogón. Ha nagyon füstöl egy motor, akkor ez a jelenség észlelhető. Nem mellékesen a gázolaj mellett a kenőolajat is 99


égeti a kikopott motor. A másik típushiba, hogy amikor a csapágyak megkopnak, a főtengely a geometriai hibák miatt deformálódik, besül vagy eltörik. A lényeg, hogy megáll a motor. A szovjet mérnökök a főtengely és a csapágy problémájára a következő megoldást kínálták: Mielőtt a kopás miatt egy motor besül – erre kalkulálhatóan 3-4 végigdolgozott szezon után kerülhet sor –, a kopás mértékét diagnosztizálni lehet. Ha a mért értékek indokolják, ki kell szerelni a főtengelyt, felköszörülni egy újabb javítási lépcsőre. Olyan méretű csapágyat kell illeszteni hozzá, amelyikben vastagabb a fémréteg, tehát tudja követni a csökkenő főtengely méretét. Ezt a csapágyat szépen felfúrjuk, újraillesztjük és nyertünk vele újabb 2-3 évet. Azaz van egy kvázi új főtengelyünk. Mindezt elmondani rendkívül egyszerű, de egy forgattyús tengelyt megköszörülni, s ehhez a megköszörült főtengelyhez a blokkon keresztül beszerelt csapágyakat megfúrni – az igazi műszaki kihívás. Meg kell határozni a főtengely új méretét, és nem is csak hozzávetőleg: itt mikronokról, ezredmilliméterekről van szó. Én a mezőtúri Magyar–Mongol Barátság Tsz gépjavító műhelyében bevezettem ezt a technológiát, szakembereim voltak a munkához, és rendkívül büszke voltam, hogy képesek voltunk eredményesen alkalmazni az eljárást. Draskovits Dénes barátomnál köszörültettem a főtengelyeket a túrkevei XVII. számú AFIT-ban, ahol főként IFA motorokra specializálódtak, de profi módon köszörültek főtengelyt más típusokhoz is. Mi pedig olyan berendezést készítettünk az egyik esztergályos ezermester, Molnár János segítségével, amellyel fel tudtuk fúrni a csapágyakat. Ha visszagondolok arra az időszakra, a mai napig büszkeség tölt el. Dolgoztunk gyakorlatilag a fél országnak. Egykori technikumi és egyetemi kapcsolataimon keresztül el tudtam intézni, hogy az AGROKER Vállalatok – ezeknek volt az összefogó szervezete az importjoggal is rendelkező AGROTECH – behozták nekünk a javításokhoz használt, nélkülözhetetlen csapágyakat. Érdekes, hogy a szovjetek is meglepődtek azon, hogy a főtengelyfelújításokat mi a gyakorlatban is végezzük. A vonatkozó szakirodalmat ismerték, de gyakorlati alkalmazásról nem volt tudomásuk. Lassan elterjedt a híre, hogy mi Mezőtúron végzünk ilyen felújításokat. Mit tagadjam, nagyon jó érzés volt. A műszaki újdonságok, amelyeknek a kipróbálásában részt vettem, publikussá váltak.

A Mezőtúri Főiskola kötelékében A Mezőtúri Főiskola vezetése felkért, hogy osszam meg az ismereteimet a hallgatókkal is. A főiskolán ekkor már zömmel egykori diáktársaim voltak a tanárok. Óraadó lettem. A műszaki-technológiai újdonságok mellett meghirdettem még egy témakört, a hidraulikát. A hidrosztatikus hajtás régtől izgatott. Oda fejlődött az együttműködésünk, hogy felkértek a főiskola tanüzemének igazgatására. Még a felsőfokú technikum örökölt meg egy korábbi gépállomást, és annak a helyén alakították ki a tanüzemet. Jogosan hívták tanüzemnek, a méretei miatt jóval túlnőtte a tanműhelyi kereteket. Amikor felkérésre megpályáztam és elnyertem a tanüzem igazgatói címét, 314 alkalmazott dolgozott a kezem alatt. A mezőgazdasági gépészetben véghezvitt sok-sok innováció, aminek aztán híre ment és publikussá vált, olyan együttműködést 100


eredményezett, hogy végül otthagytam a tsz-t, és főállásban a főiskola alkalmazottja lettem. Öt éven keresztül, 1985–1990-ig voltam az intézmény „katonája” főiskolai docensi beosztásban, a tanüzem igazgatójaként. Végigvonul az életemen, hogy a kellő pillanatokban mindig váltottam. Hogy képes voltam váltani. Nagyon jól éreztem magam a beosztásomban is, a tsz-ben is, de az egész megtört, amikor megválasztottak elnökhelyettesnek. Nem kineveztek, megválasztottak. Működött a termelőszövetkezeti demokrácia. A lényeg, hogy olyan tekintélyre és népszerűségre tettem szert, hogy megválasztott a tagság elnökhelyettesnek. Nem számoltam azzal, hogy ennek következtében elveszítettem a motiváltságomat. Tulajdonképpen tsz-hivatalnok lettem, olyan feladatokat kellett ellátnom, amihez semmi kedvem nem volt. Ahelyett, hogy technológiai innovációval foglalkoztam volna, amihez értettem, az emberek lelki masszírozója lettem. Az összes olyan értekezletre engem küldtek, ahová az elnöknek nem volt kedve vagy ideje elmenni. Nem vitattam akkor sem, hogy ilyen emberre is szükség van a cégnél, de a feladatnak az én alkatom erősen ellenállt. Ráadásul nagyon meg is ijedtem, mert híre kelt, hogy a betegeskedő elnök helyett a tagság engem szemelt ki utódnak. Pánikba estem. Nem hogy nem vonzott a beosztás, de pontosan tisztában voltan vele: egy ilyen döntés a tsz számára is, az én számomra is tragédia lenne. Van még egy nagyon fontos érvem arra, miért nem akartam elnök lenni. Annak ellenére, hogy 16 évet töltöttem a Magyar– Mongol Barátság Tsz-ben, nem volt paraszti és mezőgazdasági vénám. Nem volt kötődésem a földhöz. A gépek és a technika érdekeltek. A termőföld problémáiból annyi érdekelt, hogy egy adott gép hogyan oldja meg azokat. Ha eltört egy ekevas, engem az ekevas izgatott. A probléma megoldásához a földet is megnéztem természetesen, mert fontos volt tudnom, hogy mitől tört el az ekevas. De a kérdés az ekevas miatt, és nem a föld miatt érdekelt. A volt feleségem mondta egyszer, hogy én előbb-utóbb mindenre ráunok, és új dologba kezdek. Kétség kívül van bennem ilyen állhatatlanság. Nem tudok valami mellett ott maradni csak a megszokás miatt. Ha belekezdek valamibe, nagyon intenzíven teszem, aztán ha ráunok, képes vagyok ugyanilyen intenzíven hanyagolni is. Annyira, mintha soha nem is lett volna. Számtalan helyzet adódott már az életemben, amelyekből a kellő pillanatban gondolkodás nélkül kiléptem. Továbbléptem, és soha nem nosztalgiáztam a történteken később sem. Említek egy példát a közelmúltból. A kilencvenes évek végén a cégünknek volt egy külföldi vevője, aki elhatározta, hogy Magyarországon, a Balaton mellett vásárol házat. Tetszett neki Magyarország. Volt innen származó rokona, akitől sokat hallott az országról, aki magyar ételekkel-italokkal traktálta – szóval az illető úr romantikát látott a magyarországi házvásárlásban. Megkeresett azzal, hogy vett a Balaton mellett egy kis házat szőlőterülettel együtt, és szeretné felújíttatni. A vevőnk volt, a vevő kívánsága pedig parancs, így természetesen igent mondtam. Benics Kálmán barátomat kértem meg, hogy segítsen, mert nekem szinte egyáltalán nem volt helyismeretem: a kérést megelőzően szinte alig fordultam meg a Balatonnál. Nem érdekelt különösebben a magyar tenger. Még diákkoromban jártam két-három alkalommal a tónál, aztán vőlegény koromban a menyasszonyommal, egy kisebb baráti társasággal sátoroztunk ott. Talán az volt az utolsó alkalom, még 1969-ben, amikor a magam jószántából jártam a Balatonnál, így kénytelen voltam olyan ember segítségére támaszkodni, aki nálam jobban ismerte az aktuális viszonyokat. 101


Benics Kálmán sokat járt a Balatonra, különféle munkakapcsolatai voltak a környéken. Kézenfekvő volt, hogy a segítségével próbáljuk megoldani a feladatot. A felújítási munkák előkészítése közben szembesültem azzal, hogy milyen gyönyörű is a tó északi partja. Akkoriban kezdtem érdeklődni üzleti kapcsolataim révén a jó magyar borok iránt. Ebből a szempontból is ígéretes volt a Balaton-felvidék. Német partnereimtől tanultam meg, hogy különféle ételekhez különféle borok illenek. Azóta is következetesen igyekszem ezt a tudást elmélyíteni. Egy szó, mint száz, beleszerettem az addig általam némileg lenézett Balatonba, és nagyon rövid idő alatt 4-5 ingatlant összevásároltam a partján – immáron magamnak. Volt ebben egy épülőfélben lévő ház, amit később én fejeztem be, volt benne egy szőlőterület, ahová pincét építettem, és voltak benne olyan ingatlanok, amelyeket eleve azért vettem meg, hogy továbbadjam őket. Egy idő után aztán kezdett mindez teher lenni. Le kellett utazni oda, ha akartam, ha nem, hiszen a tulajdonosi státusz felelősség is egyben. Az ingatlanokat karban és rendben kellett tartani, erre érzékenyen ügyeltem. Lejártunk hát, dolgoztunk, amíg a nyelvünk kilógott, aztán visszajöttünk Mezőtúrra – ismét csak dolgozni. Végül amilyen gyorsan megszereztem ezeket az ingatlanokat, olyan gyorsan meg is szabadultam tőlük – szívfájdalom és nosztalgia nélkül. Amit lehetett, azt eladtam. Kettő maradt meg. Amikor elváltam, a parthoz közelebbi, komfortosabb ház került Évikéhez, a volt feleségemhez, a másik, az ábrahámhegyi szőlő a pincével maradt az enyém. Ennek emeleti része ma már Sanyi fiamé, a földszinti része Zoli fiamé. Nekem a szőlő művelése maradt. Átadtam az ingatlant a családtagjaimnak, hiszen magam már nem használtam. Mindig voltak pillanatok az életemben, amikor éreztem, hogy tovább kell lépni. Ez is egy példa rá, hogy nem ragaszkodom foggal-körömmel tárgyakhoz, ingatlanokhoz vagy helyzetekhez. Soha semmiféle problémát nem okozott, ha megváltam valamitől, soha nem bántam meg, nem akartam visszafordítani a kialakult helyzetet. Csak még egy példát említek: a nyáron volt az első feleségem születésnapja. Egy estére leutaztam a Balatonra, hogy megköszöntsem őt. A barátaim is lenn voltak, hiszen a mai napig közös a baráti körünk. Egyetlen pillanatig sem nosztalgiáztam, nem jutott eszembe, hogy ez a ház korábban az enyém volt. Éppúgy vendégségben voltam ott, mint a barátaim. Nem vitatom, ez szerencsés adottság. A volt nejem sokkal jobban kötődik a régi dolgaihoz, nála a váltás sokkal nehezebb. Mikor elköltöztem közös mezőtúri házunkból – akkorra már éppen teljesen rendbe tettük –, úgy jöttem el, hogy semmit nem hoztam magammal. És nem volt semmiféle hiányérzetem. Egy barátom szóvá is tette: „Nem okos dolog ez, ötvenéves vagy, és mindent otthagysz a volt feleségednek.” Valóban, az ábrahámhegyi szőlőn és egy épülő pincén kívül mindent hátrahagytam. Minden neki maradt, mert ott maradtak a gyerekek is. Tudtam azt is, hogy jó helyen vannak az egykori közös értékeink a feleségem kezében. Meg aztán mégiscsak én jöttem el… Azt válaszoltam akkor a barátomnak: „Egy dolgot hoztam el magammal, azt a képességemet, amelyikkel mindezt megteremtettem, s amelyikkel újra kezdhetem az életemet.” A környezetem kifejezetten tragédiaként élte meg, amikor eljöttem a tsz-ből. A döntésem meglepően sok embernek okozott fejtörést és traumát – rajtam kívül. A főiskola főigazgatója értésemre adta, hogy ha megpályázom a tanüzem igazgatói posztját, komoly esélyem van rá, hogy elnyerem az állást. Az elődömet bevitték a főiskolára műszaki igazgatónak. 102


Akkoriban számos komoly beruházás zajlott éppen, elvárás volt, hogy kell oda egy jól képzett műszaki szakember. Megpályáztam a tanüzem igazgatói állását és nyertem

A főiskola tanüzemének élén A tanüzem nagyon érdekes képződmény volt, amelynek alapjait a korábbi mezőtúri gépállomás jelentette. A fő feladatot a hallgatók gyakorlati képzési bázisának megteremtése adta. Az elképzelés annyi volt, hogy alakuljon ki egy valódi üzemi struktúra, az üzem működjön üzemként, de kötelezően fogadja a főiskola hallgatóit gyakorlati képzésre, és velük érdemben, ne csak alibiből foglalkozzon. Ebben az esetben a hallgatók a lehető legéletszerűbb viszonyok között sajátíthatják el a szakmai alapokat. A mezőtúri főiskolán volt egy emblematikus vezető, dr. Patkós István, akinek az intézmény a puszta létét is, és a sikereit is köszönhette. A város voltaképpen nagyon kicsi volt ahhoz, hogy itt egy erős főiskola életképesen működhessen. Többször fel is vetődött az intézmény megszüntetése. Erre a rendszerváltozást követően sor is került, mert megszűnt a nagyüzemi gépésztechnikusokra, üzemmérnökökre való igény a termelőszövetkezeti szektor szétverésével. Ha nincs nagyüzem, akkor mi szükség a nagyüzemekre szakosodott mezőgazdasági gépészmérnökökre? Nem alakultak ki olyan méretű családi vagy magángazdaságok, amelyek ezt az igényt életben tartották volna. Patkós István viszont nagyon értett és nagyon ragaszkodott ehhez a területhez. A tanüzemre stratégiai szempontból is szüksége volt. A Mezőtúri Főiskola, mint minden egyéb költségvetési szerv, be volt szorítva a normatív támogatás keretei közé, a hallgatói létszám megszabta fejkvóta adott volt az országban mindenütt. Különbségek csak az egyes képzések gondosan kalkulált költségei révén mutatkoztak: egy nagy háttérigényű műszaki képzés vagy például az orvosképzés nem finanszírozható a pedagógusképzés normatívájával. A mezőtúri tanüzem viszont a maga 314 alkalmazottjával már kívül tudott kerülni ezeken a rigorózusan megszabott kereteken. Ezen az ágon lehetett pénzt szerezni és megtakarítani, mert nem volt összevethető egyéb költséghelyekkel. Úgy is mondhatom, hogy nem volt másik hasonló méretű tanüzem az országban, amelyik kifogásolhatta volna a mezőtúri tanüzemnek juttatott pénzeket. Ez volt a csatorna, amelyik pluszbevételhez tudta juttatni a főiskolát. Nem véletlen, hogy kitüntetetten fontos helye volt a tanüzemnek a főiskola rendszerében. A másik szempont, ami felértékelte a tanüzem státuszát, az volt, hogy Patkós István pontosan látta: egy felsőoktatási intézménynek hosszú távon csak akkor van jövője, ha képes a kutatás-fejlesztés terén is letenni valamit az asztalra. Ezt a területet Patkós István az úgynevezett parcellagépesítésben találta meg Mezőtúron, aminek a bázisa a tanüzem lett. A parcellagépesítés engem szakmailag megint lenyűgözött öt éven át. Egyszerre gyönyörködtetett és motivált. Képzeljük el, hogy vannak a különféle növénynemesítő intézetek, ahol új fajtákkal kísérleteznek. Az új fajták számos szempontból különböztek egymástól: más volt a betegségtűrésük, az időjárásnak való kitettségük, különböztek egyéb paramétereikben. Elsősorban a termésmennyiség növelése volt a célja ezeknek a kísérleteknek. A kísérleti növényeket kisméretű parcellákban próbálják ki elsődlegesen, hiszen nem ritka, hogy akár százfajta klónt, egymástól csak néhány jellemzőben eltérő fajtát is elültetnek egymás mellett. 103


Ezekben a kis parcellákban is el kell végezni minden olyan gépészeti műveletet, mint a százhektáros, nagy parcellák esetén. Nyilvánvalóan az is szempont egy új növényfajta esetében, hogy géppel mennyire művelhető eredményesen, hogyan vethető és betakarítható, vagy hogyan permetezhető. Szóval minden-minden összefügg a géppel. A mini parcellák műveléséhez nagyon pontos, nagyon precíz gépekre volt szükség. Ezeket a gépeket éppolyan gondosan ki kellett kísérletezni, mint az új növényfajtákat. Arról nem is beszélve, hogy nem volt minden beszerezhető a piacon. Remek terep volt mezőgazdasági gépész szakembereknek az innovációra, a fejlesztésre, és természetesen önmaguk fejlesztésére is. Hogy a munka eredményes legyen, először is meg kellett ismerni a világ legfejlettebb nagyüzemi rendszereit, gépeit, a gépek felépítését, részegységeit, és ezeket „le kellett fordítani” egyetlen mikroparcellára. Vagy ki kellett találni valami olyan, világviszonylatban is újdonságnak számító egységet, alkatrészt, eljárást, amit aztán vissza lehetett vinni, adaptálni lehetett nagyüzemi körülmények közé is. Rettentően érdekes, szakmai kihívást jelentő terület volt ez is. Patkós elérte, hogy a tanüzemben egy külön kutató-fejlesztő csoport jött létre mérnökökből. 20 körül volt az egység létszáma a kisegítő személyzettel együtt, akik csak az innovációval foglalkoztak. A megvalósító háttér maga volt a tanüzem. Az én egyik fő feladatom az oktatás és a gyakorlati képzés megszervezése mellett ennek az innovatív munkának a segítése és az üzem lehetőségeivel való kiszolgálása volt. Volt egy harmadik feladatunk is, a saját termékelőállítás, a piacra való termelés. Ez ugyan nem volt kötelező, hiszen minket ugyanúgy eltartott az állam, mint a főiskola egészét, de érdekünk volt, hogy gazdaságosan működjünk, mert a pluszban megszerzett forintokat felhasználhattuk a főiskola céljaira. Volt megfelelő érdekeltségünk, összességében inspiráló munka és munkahely volt a tanüzem. Bekerültünk a nemzetközi vérkeringésbe, német, osztrák, svéd, amerikai kapcsolatrendszerrel. Különféle szakemberektől egészen új ismereteket sajátítottunk el, nyelveket kellett tanulnunk, publikálni kellett az eredményeinket, utána kellett nézni, hogy a partnereink mit és hogyan gyártanak, hol tartanak – nagyon izgalmas volt! Sokat tanultam, és élveztem a munkámat. Nem voltam ugyan a kutatócsoport tagja, de mint a tanüzem igazgatója, a hátteret én biztosítottam a kollégák kutatásaihoz, és szükségképpen beleláttam abba is, hogy min dolgoznak. Függőségi viszony nem volt közöttünk, mégis teljes egyetértésben dolgoztunk együtt. A fejlesztés a gépészetben is kollektív munka. Ha van elképzelésed, készítesz róla egy skiccet. Aztán összehívod a legjobb gyakorlati szakembereket, a lakatosokat, a szerelőket, a hegesztőket, és megvéleményezteted az elképzelést. A szakik általában számtalan használható vagy éppen nélkülözhetetlen változtatást javasolnak a rajzon, hogy megvalósítható és működőképes legyen. Ha már működőképesnek látszik, jön a mérnök, és gyönyörűen lerajzolja. De a vajúdás és a szülés folyamatában nagyon sok nem mérnöki kapacitás van, a konstruktőr csak ezt követően kap szerepet.

A gyermekek és az Agrohíd jövője Nem voltam soha olyan apa, aki sokat tudott foglalkozni a fiaival. Nem ültem le velük tanulni, játszani is csak keveset játszottunk együtt. Azzal magyaráztam mindezt magamnak is, Évikének is, hogy ha mi tisztességes, munkás életet élünk, tesszük a dolgunkat a magunk elvárásai szerint, 104


akkor a példánknak kell, hogy ereje legyen. Úgy látom ma is, hogy a gyerekek érzékelték a példát. Kifejezett tiszteletet és szeretetet érzek a részükről mindkettőnk irányában. A közelmúltban volt együtt a család Zoltán névnapja alkalmából Évikénél, és nagyon jó érzésekkel vettem tudomásul az ott megnyilvánuló erős kötődéseket a gyerekek részéről is, az unokák részéről is. Sándor fiam humán alapbeállítottságú volt mindig, de sokáig nem tudta eldönteni, hogy milyen irányt vegyen az élete. Azt, hogy intenzíven nyelvet tanuljon, én erőltettem, mert megtapasztaltam a saját példámon, hogy milyen nehéz egy nyelvet felnőtt fejjel jól elsajátítani. Gyermekkoromban elkezdtem tanulni a németet, de aztán abbahagytam. Magántanárhoz jártam, az általános iskola az 50-es években még nem teremtette meg azt a lehetőséget, hogy az oroszon kívül más nyelvet is tanulhassunk. Mindez igaz volt a középiskolában is. A középiskolát követően egy ideig még egészen jól beszéltem oroszul, de aztán elhalványodott a nyelvtudásom. Pedig most milyen jól jönne! Úgy is mondhatom, hogy Sanyi fiam gyakorlatilag helyettem tanulta a nyelvet, mert felmértem, hogy mennyire fontos lesz majd a nyelvtudás a karrierje építésében. Szerencsés ötlet volt, hogy a mezőberényi kéttannyelvű gimnáziumba írattuk be végül. A kéttannyelvű képzésnek van egy óriási előnye: hogy egy középiskolás életkorú gyermek agya szinte korlátlanul terhelhető. Természetesen nem tudtak annyit megtanulni a nyelvből az első, előkészítő év alatt, amennyi elég lett volna a különféle diszciplínák idegen nyelvű tanulásához – a matematikát, a fizikát, az egyetemes történelmet kellett volna a célnyelven elsajátítani –, ezért megtanulták a tananyagot magyarul is, németül is. Duplán tanultak mindent, ezért dupla volt a kapacitásuk igénybevétele is. Szülői értekezletekre nem szívesen jártam, mert hamar ellentmondásba kerültem a többi szülővel, különösen a gyermeküket féltő anyukákkal. Azon az állásponton voltam, hogy végre jó helyen van a gyerek, a többiek meg sírtak, hogy vegyen már vissza az iskola a követelményből, mert szegény gyerekek belerokkannak a szinte teljesíthetetlen elvárásokba. Magam úgy gondoltam, hogy nem kell dajkálni őket, ha ebben az életkorban megtanulnak helyes módszerekkel, eredményesen tanulni, akkor ez a képesség egész életükre megmarad. Hangot is adtam a véleményemnek, hogy szerintem ideális iskolába jár a gyermekem. A többiek néztek rám, mintha a Holdról jöttem volna, de az élet végül engem igazolt. Sanyi végül jogi egyetemre jelentkezett, bár még ez sem a saját döntése volt, terelgetni kellett. Azt világossá tettem előtte, hogy engem nem tud majd követni, hiszen a matematika és a fizika sohasem tartozott az erősségei közé. A magyar és a történelem, amiben kiemelkedően teljesített, éppen nem a műszaki pályára predesztinálta. Szóba került lehetőségként a pedagógus pálya is, de én erősen szorgalmaztam a jogot, és végül megfogadta. Talán ő is meglepődött rajta, de simán, elsőre felvették az ELTE jogi karára. Az ELTE is az én ötletem volt, ragaszkodtam hozzá, hogy a legjobb képzést és a legjobban használható diplomát adó egyetemre jelentkezzen. Hogy jó választás volt, mutatja, hogy ma mekkora élvezettel és milyen sikeresen végzi a munkáját. Jól áll neki a pálya, jól kommunikál, stílusosan végzi a feladatát. Szemben Sanyi kissé tétova indulásával, Zoltán már korán nagyon pontosan tudta, hogy mihez fog kezdeni az életével. Ebben is határozott volt, mint minden másban. Amikor 7–8. osztályos 105


volt, akkor kezdődött meg a számítástechnikai oktatás az általános iskolákban. A jobb matematikatanárok már adtak arra, hogy informatikát is tanítsanak. Zoltánnak szerencséje volt, összetalálkozott az iskolában Németh József tanár úrral, aki szakkört hirdetett az érdeklődő gyerekeknek, és Zoltán érdeklődő volt. Olyannyira, hogy amikor elindultak egy megyei számítástechnikai versenyen, már azzal az elhatározott szándékkal utazott el oda, hogy megnyeri a versenyt. Nagyon letörve érkezett haza, mert „csak” megosztott első helyet szerzett. Ilyen gyerek volt. Bántotta, hogy meg kellett osztoznia az elsőségen, mert meg volt győződve, hogy az egyedül neki járt. Kellően öntudatos volt már akkor is. Így aztán egyenes útja volt Budapestre, a Neumann János Informatikai Szakközépiskolába, amit sikeresen elvégzett. Az édesanyja aggódott ugyan, hogy mit kezd majd magával egy 14 éves gyerek a fővárosban, de gond nélkül helytállt. A középiskola után jött egy nagyon komoly lecke. Beszélgettünk vele már a jelentkezés időszakában, hogy a Műszaki Egyetemen indul műszaki informatikus szak, esetleg folytathatná ott a tanulmányait. Az motoszkált bennem tudat alatt, hogy ha műszaki ember, mérnök lesz belőle, idővel kedvet kaphat az Agrohídnál folyó munkához is, simább és könnyebb lenne az utódlás. Zoli másképp gondolkodott. Egész életében foglalkoztatták az extrém sportok. Akkor éppen valami távol-keleti küzdősportnál tartott, aminek része volt, hogy kidobták egy társával együtt a Bakonyba, egyhetes túlélő gyakorlatra. A társa a Műszaki Egyetem informatikus mérnök szakán volt harmadéves hallgató, Zoli meg végzős középiskolás a Neumannon. Az egyhetes összezártságban sok mindenről szót váltottak, az informatikáról is, a műegyetemen folyó informatikusképzésről is. Zoli rövid idő alatt megállapította, hogy körülbelül azonos a tudásszintjük. Ha ez a fiú harmadévesként ott tart, ahol tart, akkor neki nincs értelme elvégezni az informatikus mérnök szakot. A túlélőtábort követően kezdett el arról érdeklődni, hol oktatják a legmagasabb szinten az informatikát Magyarországon. Rátalált az ELTE programtervező matematikus szakára, ez volt az itthon elérhető legmagasabb szintű informatikusképzés. Döntött, hogy oda jelentkezik, a műszaki informatikai mérnöki szakot csak az én kedvemért jelölte meg második helyen. Felvették erre a nagyon szűk létszámú elitképzésre. Hamar kiderült, hogy nem véletlenül nem tolonganak ott a jelentkezők, nagyon kemény matematika volt az egész, annyira kemény, amivel még Zoli sem számolt. Az egyetem inkább matematikusokból volt erős, kevesebb volt a magas szinten képzett informatikai szakember, azok nagyon jó pénzt kerestek valahol, feltehetően nem is Magyarországon, de biztosan nem a felsőoktatásban, hanem valahol a vállalkozói szférában. Ezért aztán a szak kegyetlenül meg volt pakolva matematikával, olyan kegyetlenül, hogy én, aki egyetemet végeztem, és mindig szerettem a matematikát, hozzá sem tudtam szólni a könyveiben található feladatok többségéhez. A függvénykapcsolatok, az analízis dominálta a teljes tananyagukat. Nem vitatom, az ő munkájának tényleg ez az elméleti alapja. Volt olyan periódus, hogy az én határozott, céltudatos fiam is elbizonytalanodott. Több alkalommal is biztosítottam arról, hogy nem fogjuk elítélni, ha abbahagyja, ha átjelentkezik valahova, mert láttam én is, hogy embertelen küzdelmet folytat. Összekapta magát, és végül sikeresen elvégezte a programtervező matematikus szakot. Hamar nyilvánvalóvá vált a számomra, hogy az Agrohíd nem az ő léptéke. Nagy rendszerek informatikájával foglalkozik, ha az Agrohídnál kötne ki, mindent fel kellene adnia, amit tanult, és ahova eljutott. Jelenleg az Ericssonnál fejlesztő. 106


Úgy számoltam vele, hogy neki az Agrohídhoz annyi köze lesz, hogy ha majd tulajdonrészt örököl a szüleitől, a vállalkozás hasznát élvezni fogja. Sándor fiamnál viszont látom az érdeklődést a cég iránt. Az utóbbi időben a polgári jog mellett egy másik jogág is intenzíven foglalkoztatja, a cégjog. Így lehetett belőle, igaz csak átmenetileg, a Hovány cégcsoport jogi képviselője. Az Agrohídnál is ilyen feladatokat kap, és látom rajta, hogy szívesen foglalkozik velük, nem csak a jövő diktálta kényszerből. Azon vagyunk az édesanyjával, hogy közösen megtaláljuk azokat a területeket, ahol Sanyi majd tulajdonosként, a meglévő jogi szakértelmével a cég életébe hasznosan lesz képes beleszólni, esetenként beleavatkozni úgy, hogy mellette megfelelő szakemberek viszik a cég szakmai ügyeit. Erre tekintettel hoztam meg azt a tudatos döntésemet, amellyel Kovács Attilát általános igazgatónak neveztem ki, a funkcióval járó feladatkörökkel és jogkörökkel. Lesz némi különbség, ha Sanyi átveszi a cég irányítását, hiszen én most az igazgató minden lépését követni tudom abból adódóan, hogy az adott feladatokat korábban én magam végeztem. A fiam ezt nem fogja tudni átvenni tőlem teljes egészében. Kértem, hogy találja meg maga azokat a területeket, ahol megfelelő szakmai ismeretek birtokába kerülve képes lesz beleszólni az irányításba is. De ne akarjon olyan kérdésekkel foglalkozni, amihez nincs és nem is lesz hozzáértése. Az emberek, a munkatársaink azonnal megérzik a hozzá nem értést, és ha erősködik szakmai vértezet nélkül, ki fogják játszani. Az átadás folyamata elindult, és szerintem nem történne nagyobb törés akkor sem, ha én esetleg már a közeljövőben felállnék. De nem tervezem. Megbeszéltük több soron, és egyetértés van közöttünk Évikével abban, mit kell tennünk szisztematikusan ahhoz, hogy ha eljön a pillanat, Sanyi egyrészt tulajdonosként, másrészt jogi szakemberként hasznosan tudjon beavatkozni a cég életébe. A háttérhez tartozik még Sándor felesége, Nóra, aki szintén ügyvédi szakvizsgával rendelkező, sikeres jogász. Sanyi önálló ügyvédi irodájában dolgozik Kecskeméten. Két unokánkat nevelik ők ketten. Úgy látom, Sanyi sokkal integráltabb a maga családjában, mint én voltam az enyémben, lényegesen több területen vesz részt a közös életükben. A menyem is érzékeli, hogy komoly a tét a cég jövőjét illetően. Nemrégen provokáltam is őket, mert nem éreztem bennük a kellő elhivatottságot, céltudatosságot. Ha nem akarják átvenni a vállalkozást, nem erőltetjük. Évike meg is fogalmazta, hogy attól fél, inkább eladják majd az Agrohidat, mintsem, hogy tovább működtessék. Érdekes, hogy Évike annak idején milyen nehezen barátkozott meg a vállalkozóvá válás gondolatával, nem hitte el, hogy meg fogunk tudni élni az Agrohídból. Mára már erősen ragaszkodik hozzá. Nála elképzelhetetlen az, ami nálam hétköznapinak számít, hogy időről időre le tudok mondani valamiről, ami korábban nagyon is foglalkoztatott. Ha ő rááll valamire, csak igen nehezen téríthető el. Volt olyan pillanat, amikor nagyon jó feltételekkel el tudtam volna adni a vállalkozásunkat Németországba. Mi egy olyan nagy konszernnél vagyunk beszállítók, ahová nálunk jóval nagyobb német cégek is képtelenek bejutni a maguk erejéből. Ezek a vállalkozások igen jó árat volnának hajlandóak fizetni azért, hogy bevásárolják magukat a beszállítói körbe. Az évtizedek alatt kiharcolt pozíciónk eladási helyzetben képes nagyon felértékelni a céget. Volt is komoly 107


érdeklődő, csak szólnom kellett volna, s pillanatok alatt nyélbe üthettük volna az üzletet. Évike a német fél nagyvonalú és elegáns ajánlata ellenére sem tudta elképzelni, hogy ezen túl reggelenként ne jöjjön be ide dolgozni. Neki most már valóban ez az élete. El is álltunk az eladástól. Sanyi fiam és a felesége, Nóra is tudja, hogy ha nekik hosszú távú szándékaik vannak az Agrohíd működtetésére, akkor a mainál több időt kell fordítaniuk az itteni viszonyok megismerésére. Látom bennük a szándékot, látom az erre irányuló lépéseket is. Egyrészt, hogy Nóra is beszállt a munkába, másrészt, hogy Sándor már heti átlagban három napot tölt Mezőtúron a korábbi kettő helyett, és következetesen „tanulja” a céget. Több alkalommal már önállóan tesz eleget a céges meghívásoknak, képvisel minket, információkat szerez, demonstrálja a jelenlétünket vagy az érdeklődésünket. Ha valahova többször hívnak, de rendszeresen nem élünk a meghívással, egy idő után nem fognak hívni többé. Nekem már sokszor nincs kedvem reprezentálni, vagy nem látom túl sok értelmét a részvételnek. Elképzelhető, hogy rosszul ítélek meg helyzeteket, de ez is velejár a munkámmal és az érte viselt felelősséggel. S mert nem akarom, hogy bármely szóba jöhető lehetőségtől elessen az Agrohíd, vagy bármely lényeges információról lemaradjunk, Sanyit kérem meg, hogy képviseljen bennünket ezeken a rendezvényeken. Csak egy konkrét példát említek: A Bács-Kiskun Megyei Kereskedelmi és Iparkamara delegáltjaként Sándor tagja lett annak a dél-alföldi régiós bizottságnak, amely az új polgári törvénykönyv tervezett végrehajtási rendeleteit véleményezi. Cégügyekben is járatos jogászként hasznos lehet a munkája a grémiumban. Iskolának is kitűnő egy ilyen feladat. Sokat beszélgettünk az édesanyjukkal arról, hogy kell-e számítanunk a fiaink közötti konfliktusokra, ha már majd kőkemény gazdasági érdekek is átszínezik az eddigi testvéri kapcsolatot közöttük? Gondosan ügyelnünk kell arra, hogy ne legyen aránytalanság kettejük öröksége között, de ez még nyitott kérdés, még nem tartunk itt. Zoli szeret jól élni, már olyan körülmények között nőtt fel, hogy természetesnek tartja az anyagi értelemben gondtalan életet, s feltehetően nehezen is engedné el a saját jószántából. Középiskolás kora óta a bátyjával közös, később önálló lakásban élt a fővárosban, és a viszony mindvégig konfliktusmentes volt közöttük. Azóta is ilyen maradt, hogy külön költöztek. Szeretik egymást, harmónia van közöttük. Ami érdekes lehet, az a feleségek, illetve a feleség és a barátnő viszonya. Kérdés, hogy ők mekkora befolyást szeretnének maguknak, s még inkább, hogy mekkora befolyásra tesznek szert valójában? Sándor felesége, Nóra erős egyéniség, erről már több alkalommal volt módunk meggyőződni. Volt, hogy Évike rá is kérdezett a fiánál: „Mikor láttad te apádtól, hogy ennyire kiengedte volna a kezéből a gyeplőt?” Mintha hájjal kenegettek volna, hiszen ez azt jelentette, hogy a volt feleségem természetesnek találta, hogy a korábbi közös életünkben mindig én szabtam meg a követendő irányokat, s ezt tartotta volna kívánatosnak a fia házasságában is. Zolinál nincs ilyen probléma, ő biztos kézzel irányítja a mindenkori kapcsolatait. Nem tartok tehát nézeteltéréstől a két fiú között, mindketten kellően józanok és becsületesek ahhoz, hogy valódi téttel járó helyzetekben is okosan és megfontoltan döntsenek. Ha lesz is konfliktus közöttük netán, azt más fogja gerjeszteni, nem az örökség mértéke vagy arányai, illetve az Agrohíd jövőbeli sorsa. Az édesanyjukkal együtt érezzük a felelősségünket abban, hogy tiszta és egyértelmű viszonyokat kell teremtenünk, ha majd átadjuk nekik a céget. 108


Esküvői kép (1970)

Sanyi 8, Zoli 1 éves (1984)

Apa a két fiával (2004)

109


Kiss Toncsi († 2013)

Benics Kálmi

Draskovits Dönci

Gonda Satya

40 év múlva, a 60. születésnapomon (2008)

110

HARMADIK FEJEZET A BARÁTOK VISSZAEMLÉKEZÉSEI

„Olyanokkal szövetkezni, akik igaz barátokká válnak, az egyéni életben a siker záloga.” (Edward Everett Hale)

A barátok visszaemlékezései Dr. Draskovits Dénes Hogyan ismerkedtek meg, hogyan lettek barátok Gonda Sándorral?

Édesapám tüdőgyógyász szakorvos volt. Hódmezővásárhelyhez tartozik egy Kútvölgy nevű település, működik ott egy tüdőszanatórium, annak volt az igazgatója. Büntetésként, párthatározattal Mezőtúrra helyezték, mert egy alkalommal rosszízű megjegyzést tett Rákosi Mátyásra. Tüdőgyógyászati szempontból akkor a két legproblematikusabb település Mezőtúr és Túrkeve volt, itt volt az országban a legtöbb tüdőbeteg. Az áthelyezésére 1950 áprilisában került sor. Vásárhelyből természetesen semmire nem emlékszem, túl kicsi voltam, de mert a teljes rokonságunk a városban él, a nyarakat mindig Vásárhelyen töltöttem. Tízévesen, ötödik osztályos koromban kerültem át abba a központi általános iskolába, ahová Sándor is járt. Az édesapját akkoriban helyezték át Mezőtúrra rendőrkapitánynak. Apám tüdőgyógyászként, majd később városi főorvosként sok rendezvényen találkozott a frissen kinevezett rendőrkapitánnyal, jó viszonyba kerültek. Gondáék nagy létszámú család voltak, öt gyereket neveltek fel. Közülük ketten magaslottak ki: Sándor és Zsuzsa nevű húga. Mi Satyával bekerültünk egy 46 fős, rettenetes osztályba. Vertek bennünket a tanárok, rendszerint a tanári szobában, vagy az igazgatóiban, nádpálcával. Égetni valóan rossz kölkök voltunk, viszont a 46 tanulóból 13 kitűnő volt, és 6-7 jeles. A legjobb képességű osztály voltunk az iskolában, ebben nem volt vita. Satya is kitűnő volt, a kitűnők közül is talán a legjobb, én is kitűnő voltam, szintén a jobbak közül. Nem rivalizáltunk egymással, barátok voltunk. Sándor nem volt sportos alkat, inkább az a fajta, akit csaknem felmentenek testnevelésből. Csak azért kapott ötöst tornából is, mert minden más tantárgyból valóban kitűnően teljesített. A készségtárgyak esetében elnéző volt a testület, ha az elméleti tárgyakból valóban kimagaslót teljesített egy ügyetlenebb, vagy botfülű diák. Én sportoltam, már akkor is versenyszerűen asztaliteniszeztem. Satya viszont nagy küzdő és elképesztően jó szervező volt. Nem titok: sokat verekedtünk az iskolában. Alsórésziekkel, felsőrésziekkel, oncsaiakkal, hídon túliakkal. Satya volt, aki megszervezte a verekedéseket is. Hol nyertünk, hol megvertek bennünket, ahogy az lenni szokott. 111

Harmadik fejezet | A barátok visszaemlékezései

Ő személyesen soha nem vett részt a bunyóban, de mindig megmagyarázta, hogy mit rontottunk el. Elfogadtuk főnökünknek. Az általános iskola utolsó évében jártunk. A verekedések mindennaposak voltak az iskolaudvaron, általában a WC mögött, ott nem láttak a tanárok. Egyszer Satya a maga 48 kilójával kihívta a 70 kilós Szappanos Lacit verekedni, akiből később híres gerincsebész lett. Én voltam Satya „párbajsegéde”. Nagy bunyó volt, Szappanos Laci egy jobbegyenessel el is törte az orrát. Máig meglátszik. A végén mégis döntetlenre hoztuk ki a meccset. Megegyeztünk a másik fél képviselőjével, hogy jobb, ha ez döntetlen, hagyjuk abba, mert már vér is folyt, nehogy nagyobb baj legyen. Satya úgy küzdött, mint egy oroszlán. Nagyon jó volt, ki se néztem belőle, hogy egy 48 kilós gyerek mit volt képes produkálni egy nálánál lényegesen erősebb fizikumú ellenféllel szemben. Amikor elvégeztük az általános iskolát, elváltak az útjaink. Ő technikumba került, én pedig gimnáziumba mentem. Orvos szerettem volna lenni, apám példáját követve. Továbbra is állandóan találkoztunk, tartottuk egymással a kapcsolatot. Benics Kálmán, az én gyerekkori legjobb barátom, akivel 3 éves korunktól, már óvodás korunktól ismertük egymást, Satya és az ő legjobb barátja, Kiss Toncsi, így négyesben sülve-főve együtt voltunk. Leginkább moziba jártunk. Mezőtúron három mozi volt akkor. Hétfőnként nem volt adás a televízióban, biztosra vehető volt, hogy minket a moziban találnak. Megnéztük mind a két filmet, amit vetítettek. Öttől hétig, majd nyolctól tízig. Nem túlzás, hogy hetente legalább 6-7 filmet biztosan láttunk. Mégis jó tanulók voltunk változatlanul. KISZ-táborba is együtt jártunk. Sándor ott is kimagaslott abban, hogy mint egy élő filmlexikon, minden fontos filmről mindent tudott. Verhetetlen volt a filmes vetélkedőkben. Abban az időben filmrendező akart lenni, tudatosan készült rá. Ez pusztán azért érdekes, mert szinte csak reáltárgyakat tanult a középiskolában. Érettségi előtt, az érettségi szünetben elkövettünk egy nagy szamárságot. Az egyik barátunkat behívták katonának. Osztálytársunk volt általános iskolában is, meghívott bennünket a búcsúbulijára. Sikerült annyira eláznunk, hogy csupa vállalhatatlan dologba fogtunk. Levertük a lámpatesteket az utcán, versenyeztünk, hogy ki tudja hamarabb eltalálni görönggyel a búrákat. Amikor az egyik lámpa tányérja leesett, akkor azt az egyik társunk, mint egy diszkoszt, behajította egy ház ablakán. Vandál módra viselkedtünk. A városi rendőrkapitány fia, a városi főorvos fia, a munkásőrparancsnok gyereke, és helyettesének a fia, továbbá egy téglagyári munkás gyermeke – mind benne voltunk. Másnap reggel még mind aludtunk, az ágyból szedtek össze bennünket a rendőrök. Szavakkal nehéz leírni, hogy milyen fejmosást kaptunk, én magam még négy hónap felfüggesztett fogházbüntetést is, mert kikiáltottak értelmi szerzőnek, az egyik szervezőnek. Nem mintha én lettem volna a főkolompos. A többiek büntetésére már nem emlékszem pontosan. Mindez közvetlenül az érettségi előtt történt. Az eset nem maradt titokban, természetesen a tanáraim fülébe is eljutott, és én, a mindvégig jeles tanuló, akinek csak matematikából volt négyese a gimnáziumi évek alatt, négyesre érettségiztem. Hihetetlenül megdolgoztattak és megforgattak, végül minden tárgyból négyest kaptam. A jövőm veszélybe került. Az orvosi egyetemen 19 pont kellett volna a felvételhez. A gyengébb érettségi miatt nekem 18,5 pontom lett, és kimaradtam. Nem vettek fel. 112

A barátok visszaemlékezései | Harmadik fejezet

Gonda Sanyinak is meggyűlhetett a baja a rendőrkapitány apjával. Filmrendező akart lenni, de ahhoz, hogy ez sikerülhessen neki, először valamilyen egyetemet kellett volna végeznie. Azt hiszem, úgy pontos, hogy a bekerülés feltétele valamilyen már meglévő egyetemi diploma volt. Satya felvételizett a közgazdaságira, ahová előfelvételivel be is került. Szeptembertől várhatta a katonai behívót. De nagyon nem szeretett volna katona lenni. Megkeresett az ötlettel, hogy úgy tudnánk elkerülni a behívást, ha jelentkeznénk utólag a Mezőtúri Főiskolára. Ellenkeztem, mert tudtam, hogy a felvételi eljárás rég lezajlott, meg humán beállítottságú voltam mindig, nem vonzott a gépészet, a műszaki főiskola. De hogy tényleg ne vigyenek el minket katonának, Gonda elintézte, hogy szerveznek nekünk pótfelvételit. Hogy mindezt az apja segítségével tette-e, nem tudom. Tény, hogy mivel egy épületben dolgozott a főiskola és a középfokú technikum, olyan kapcsolatai voltak, hogy tényleg elmehettünk pótfelvételizni. Összehívtak vagy 60 embert, és négy fő került be összesen pótfelvételivel. Mi közöttük voltunk. A három év alatt mindvégig mi, a pótfelvételizők voltunk a „szüzek”. Güzülősöknek is neveztek bennünket, mert nem volt utóvizsgánk. Viszont volt pénzünk. Nagyon jól jött, mert hiába volt apám városi főorvos, nem volt magánrendelője, s így nekem mindig pénzproblémáim voltak. Gondának is, mert ott meg öt gyerek volt. A teljesítményünk miatt ösztöndíjat kaptunk, nagyon jó ösztöndíjat. Sándor közben szerződést kapott a Magyar–Mongol Tsz-től, így több lett az ösztöndíja, mint az enyém. Pedig az sem volt kevés! Kaptam minden hónapban 450 forintot. Hogy mi pénz volt az akkor! Többet ért, mint most 30 000 forint! Nagyon jól éltem belőle, 3 forint volt egy korsó sör! Jó világ volt, gyönyörűek voltak a diákéveink. Állandóan udvaroltunk, a bálokon a társasággal egy asztalnál ültünk. Egyszer csak előkerült Évike, Sándor későbbi felesége. Volt egy barátnője, ő volt Benics Kálmán barátunk nagy szerelme. Teljesen összenőttünk. Együtt mentünk le nyolcan, mi hárman a barátnőinkkel, továbbá a húgom meg a barátja Balatonfüredre nyaralni. Továbbra is naponta jártunk moziba, állandóan együtt voltunk, fergeteges életünk volt. Soha nem volt közöttünk érdemi nézetkülönbség, soha nem rivalizáltunk. Sándor az édesapjára való tekintettel, talán éppen az ő elvárására, a pártba is belépett. Én nem voltam jó a pártnál, apám miatt osztályidegennek számítottam. Mihez kezdett a felsőfokú technikum befejezését követően? Amikor elvégeztük a felsőfokú technikumot, átkerültem Túrkevére, az ottani autójavító vállalathoz, és szinte azonnal elkezdtem az egyetemet. Azt mondhatom, hogy azokban az években én egy kicsit előrébb tartottam, mint Sándor. Ő a mezőgazdaságban dolgozott, én az iparba kerültem. A túrkevei XVII. számú AFIT akkor az ország legjobb autójavítójának számított. IFA-kkal és Tátrákkal foglalkoztunk. Először technológus lettem, majd később főtechnológus. Rájöttem, hogy ha előrébb akarok jutni, akkor egyetemi végzettséget kell szereznem. Egy évvel azt követően, hogy befejeztem a felsőfokú technikumot, el is kezdtem a tanulmányaimat Gödöllőn, az Agrártudományi Egyetem Gépészmérnöki Karán. Satya két évvel később követett engem oda is. Ő is rájött, hogy ha a tsz-ben magasabb pozíciót akar elérni, tovább kell tanulnia. Igénye is volt arra, hogy képezze magát. 113


Sokat találkoztunk és beszélgettünk akkor is, amikor már más településen dolgoztunk. Satya mint minden másban, párttagként is meggyőződéses volt. Csaknem az egyetemi félévét is kihagyta amiatt, hogy az esedékes pártkongresszusra készüljön, ahol fel is szólalt. Annyira komolyan vette, hogy még a félévét is képes volt kockáztatni. Vitatkoztunk erről sokat. Akkoriban nem volt még olyan, hogy valaki jobboldali, de én nem voltam párttag. A KISZ-nek tagja voltam, a pártnak nem. Megkérdezte tőlem egy vitánk alkalmával: „Ha te kívülről kétségbe vonod a pártunk vezető szerepét, akkor jogosan megkérdezhetik, hogy honnan veszed ehhez a bátorságot? Ha pofázni akarsz, lépj be, és a véleményed akár építő kritika is lehet. Kívülről könnyű okosnak látszani!” Csak később gondolkodtam el azon, hogy akár igaza is lehetett. A vállalatnál elég sok kritikát kapott az osztályom, mert hiányoztam a taggyűlésekről, hiszen nem voltam tagja a pártnak. Aki nem volt jelen, azt bántatlanul lehetett piszkálni. Rájöttem, hogy úgy vehetem elejét ennek, ha magam is belépek a pártba. Négy évig kellett keményen küzdenem, hogy nagy nehezen bekerüljek. Mindig volt kifogás: „Előbb felveszünk öt nőt, néhány munkást, te csak utánuk következhetsz.” Ha nincs Benics Kálmán, aki javasolt és kiállt mellettem, talán fel se vettek volna. Kálmán is ott dolgozott az AFIT-ban, ő rögtön a középfokú technikum elvégzése után odakerült technikusnak. Három évvel korábban, mint én. A mi életünk soha el nem szakadt egymástól gyermekkorunk óta. Mindig együtt voltunk. Nagy nehezen felvettek a pártba – ez 1981-ben volt – közben 1980-ban sikeresen diplomát szereztem Gödöllőn. Satyának közben konfliktusa támadt az egyetemen egy Szabó Béla nevű gépelem oktatóval. Vitába szállt vele, mert már tanulta a tantárgyat a technikumban is, a főiskolán is, volt véleménye, méghozzá a tanáráétól eltérő véleménye. Azt hitte, hogy az egyetemen is ő a császár. Volt egy látványos szópárbajuk. Szabó Béla ellentmondást nem tűrő ember volt, kijelentette: „amíg én ezen az egyetemen tanítok, itt Ön diplomát nem szerez”. Kirúgta a vizsgán is, természetesen. Nem csak ő járt így egyébként, egy másik korábbi osztálytársunk az egykori „szüzek” közül ugyancsak nem volt képes eredményesen levizsgázni Szabó Bélánál. Én akkor egy olyan speciális kérdéskörrel foglalkoztam, ami később a doktori disszertációm alapjául is szolgált, a forgattyús tengelyek, azaz a főtengelyek fedett ívű feltöltő hegesztésével. Beleástam magam a területbe, kutattam, gépet készíttettem, méréseket végeztettem hozzá. Összeakadtam egyszer Szabó Bélával. Mondtam neki: tudom, hogy mindig érdeklődött a témám iránt, szeretettel várom, jöjjön le egyszer Túrkevére. Nagyon érdekelte az eljárás, el is jött, megnézte a gépet, és azt, hogy mire vagyunk képesek a berendezéssel. Kuriózumnak számított akkor, később az egyetemen két éven át előadást is tartottam a tárgyról a végzős hallgatóknak. Szabó tanár úrnak nagyon tetszett a gép is, az eljárás is. Elvittem ebédelni, és szóba hoztam Gonda Sándor ügyét. Próbáltam meggyőzni, hogy Satya jobban tudja a gépelemeket, mint én, aki rövidesen doktorálni fogok a témában. „Nekem Ön jelest adott. Arra kérem, adjon neki még egy esélyt!” – kérleltem. Gonda megkapta az esélyt, s végül négyesre le is vizsgázott gépelemekből. Amikor csak tudtunk, kölcsönösen segítettünk egymásnak. 114


Sándor is sikeresen elvégezte az egyetemet. Nekem a doktorimhoz röntgendiffrakciós vizsgálatokat kellett végeztetnem, ami Magyarországon akkor még nem volt lehetséges. Kapcsolatba kerültem egy lipcsei professzorral, aki a vizsgálatot kérésemre elvégezte. Meghívtam Magyarországra úgy, hogy Gonda Sanyi felajánlotta ehhez a Magyar–Mongol Tsz nyaralóját két hétre, hogy viszonozhassam a szívességet. Így is történt. Annyira megtetszett a hely a professzornak, hogy utána minden évben visszajártak a feleségével, és nem győztek hálálkodni. Mindig ingyen kapták a balatonfenyvesi szállást. Abban az időben egy NDKban élő értelmiséginek ennél jobb lehetőséget keresve sem találhattunk volna. Tudniillik a Balatonnál találkoztak rendszeresen az NSZK-ban élő rokonaikkal. Mikor és hogyan kerültek munkakapcsolatba egymással? Akkoriban történt, hogy a Fortschritt E-516-os kombájn elektronikus vezérlő paneljét Satya dr. Horváth József kezébe adta, aki tanár volt, és közös barátunk. Sándornak az volt a kérése, hogy készítsen egy bevizsgáló műszert a panelhez. Az elkészült műszert egy ismerős révén bemutattam az NDK követségén. Kuriózumnak számított, ilyen a keletnémeteknek nem volt. Az IFA-k javítása kapcsán akkor már rengeteget jártam az NDK-ba. A kombájnokba, a traktorokba az IFA motorok különböző variációi voltak beépítve. Gyártottuk nekik az olajhűtőket, s ennek kapcsán nagyon szoros és rendszeres kapcsolatban voltunk. Akkor én már jól beszéltem németül. Sanyinak az volt a komoly hátránya, hogy a technikumban csak oroszt tanultak. Oroszul elfogadhatóan beszélt, de németül nem tudott megszólalni. Kapcsolatba kerültünk a Fortschrittal, ahol a kombájnokat gyártották. Beindult egy óriási üzlet a Magyar–Mongol Tsz egyik üzemágában, amit Gonda épített fel. Akkor még nagyon ritka dolognak számított, hogy egy termelőszövetkezetnek nyereséges melléküzemága legyen. Ők létrehoztak egy nyereséges elektronikai üzemet, amit Gonda Sándor úgy felfuttatott, hogy évente 300 komplett vezérlésellenőrző egységet rendelt meg a Fortschritt, és nagyon jó pénzt fizetett érte. Az itt keletkezett bevétellel kompenzálták a tsz veszteségeit, mert a Magyar–Mongol nem volt különösebben sikeres termelőszövetkezet. Az üzlet kapcsán állandóan utazgattunk az NDK-ba, jól éltünk, sok élményünk volt. Szerettek bennünket a keletnémet lányok, és tele voltunk pénzzel. Onnan intéztük például a gyerekeink öltöztetését, pedig az tilos volt. Csempésztünk vígan, úgy éltünk, mint Marci Hevesen. Amikor ez az NDK-s széria lefutott, Satya egyre gyakrabban mondogatta nekem, hogy menjek át a mezőgazdaságba. Azzal érvelt, hogy a magyar jövő a mezőgazdaságban van, mi soha nem leszünk ipari nagyhatalom, nyersanyagunk sincs. „Vergődsz az AFIT-nál a felújításokkal! A tsz-ben ugyanezzel császár lehetnél! Összeraksz ott egy ugyanilyen felújító egységet, ráálltok a fődarabcserékre, jobban fogsz keresni, lesz háztájid, itt lehet belőled valaki!” – győzködött. Az AFIT-nál ugyan főtechnológus voltam, de volt ott még 15 másik mérnök. Hetedik, nyolcadik lehettem a rangsorban közöttük. A nagy kiugrásra még vagy tíz évet várnom kellett volna. Arról nem is beszélve, hogy mire az élre kerülhettem volna, az AFIT tönkrement. Hallgattam Gonda Sándorra, átmentem a mezőgazdaságba. Nagyon hálás vagyok neki, mert azonnal hatalmas segítséget kaptam tőle. Októberben léptem be 115


a Mezőhéki Táncsics Termelőszövetkezetbe, ahol főmérnök lettem. A Táncsics akkor az ország legjobb gazdasága volt. Készültünk a téli nagyjavításra. Köztudott volt rólam a gazdaságban, hogy az iparból jöttem. Megcsináltam a téli gépjavítási tervet és a vezetőség elé vittem. Könnyű dolgom volt, Gonda Sándor átadta nekem a saját tervezetét, adaptáltam a mi gazdaságunkra, és letettem a vezetők asztalára. Akkora sztár lettem rögtön, hogy a rákövetkező évben már meg is választottak elnökhelyettesnek. Tetszett a tervem, tetszett, hogy meg is valósítottam, amit vállaltam, nem csak a szám járt. Amikor eljött a választás ideje, megtettek elnökhelyettesnek. A német nyelvtudásom révén az összes külkereskedővel kapcsolatban álltam. Bejártam a fél világot, Franciaországtól Anglián át Amerikáig. Az AFIT-ból csak keletre jutottam el, Csehszlovákiába, Lengyelországba, a Szovjetunióba, Bulgáriába és természetesen az NDK-ba. A tsz-ben átnyergeltem a nyugati vonalra, aminek egyetlen magyarázata volt: a nyelvtudásom. Nagyon jó lépés volt tehát, hogy váltottam. Röviddel később Sándort áthívták a főiskola tanüzemének élére. Ekkor kezdődött az a folyamat, ami miatt a nem létező kalapomat megemelem előtte. Addig a pillanatig én tartottam előrébb kettőnk közül, én voltam a sikeresebb. Volt egy beosztottja, aki elárulta nekem, hogy én voltam az igazodási pont Satya szemében. Ha bőrkabátot vettem, neki is bőrkabát kellett. Ha egyetemre iratkoztam be, nem volt kérdés, hogy oda is követni fog. Utánzott sok mindenben. Szerencsére abban is, hogy elkezdte a nyelvtanulást. Rájött, amikor kint járt Németországban, hogy a nyelv birtoklása nélkül rettenetesen nehéz, valójában lehetetlen érdemi eredményt elérni. Akkor nőtt nagyot a szememben, mikor 1989-ben a tanüzem éléről felállva, feladva egy biztosnak látszó egzisztenciát, volt bátorsága elindítani egy magyar–német vállalkozást, az Agrohidat. A rendszerváltozás évében, amikor az országban még alig volt hasonló próbálkozás! Ráadásul nem volt meg az önerő, a vállalkozás elindításához szükséges pénze sem. A 80 000 forintos, bemutatóra szóló bankbetétemet átadtam neki. Bemutatta, mint önerőt, és ezzel minden további akadékoskodást elkerülve meg tudta alapítani a kft-t. Ez volt az Agrohíd indulása. Később parcellagépekkel foglalkozott, tulajdonostársával, Schulte úrral közösen, akitől sokat tanult. Érdekes helyzet alakult ki: amit Schulte mondott, azt Sándor módszeresen végrehajtotta, ugyanakkor az ötletgazda, Schulte a maga vállalkozásában képtelen volt ugyanezt megtenni. Tönkre is ment, akkor vásárolta ki őt a Gonda házaspár. Ezzel a lépéssel önállóvá lett a vállalkozás. Közben megvádolták őt a főiskolán, hogy a tanüzemből a cégébe privatizált ki néhány vagyonelemet. Kiállt a plénum elé az APEHhel és mindenki mással szemben, egyszál maga, és tisztázta magát, megnyerte az ügyet. Akkor tudatosodott bennem, hogy ebben az emberben óriási akaraterő van, fejlett az egója, és kíméletlen a munkabírása. A vállalkozás elkezdett szépen termelni neki, módszeresen és okosan fejlesztett, és rövid idő alatt a saját lábára állt. Schultén keresztül, vagy valamelyik németországi útján, nem tudom biztosan, megismerkedett egy német vállalkozóval, aki eljött hozzá, és letett az asztalára egy alkatrészt azzal, hogy készítse el. Gonda elkészíttette a munkadarabot, és kiküldte Németországba. Úgy dolgozott, hogy felvette a rendelést, a munkát egy alvállalkozójával elkészíttette, rátette a maga hasznát, és értékesítette. 116


Ez a nevezetes alkatrész egy csúszó lap volt, autóipari karosszéria présszerszámok része, egy osztrák üzem megrendelése. Az osztrák megrendelő az Audi egyik legnagyobb beszállítójának számított. Miután az alkatrész kiérkezett a német megbízóhoz, a bevásárló azonnal repülőre ült, leutazott Mezőtúrra azzal, hogy látni akarja a helyet, ahol az alkatrészt készítették. Gonda elvitte az alvállalkozója üzemébe. Meglátta a német, hogy milyen kőkorszaki körülmények között dolgoznak ott, és eldöntötte, hogy ha erre képesek voltak az adott feltételek mellett, akkor van jövője az együttműködésnek. Létrejött az üzlet, megérkezett a megrendelés, aminek kapcsán természetesen gépesítettek is, és Sándor szépen, lépésről lépésre menetelt előre. Később ez az úr vett egy szállodát Komáromban, amiben Sándor időlegesen pénzzel is kisegítette, ő tette le forintban a foglalót, és tolmácsolt is neki. Évike erősen aggódott, hogy az összes pénzüket elvitte otthonról, de Gonda akkor is pontosan tudta, hogy azt a pénzt busásan visszakapja. Folyamatosan tudtam az ügyleteiről, ráláttam az üzleti ügyeire is, sokszor beszélgettünk egymással, noha távol dolgoztunk egymástól. A német úrnak volt egy barátja, aki az Audi bevásárlója volt. Összeismertette őt Gondával. Ennek az úrnak minden vágya az volt, hogy szert tegyen egy nyaralóra a Balaton partján. Naiv módon megnézett egy hirdetést, megtetszett neki az épület, és azon nyomban megvásárolta. Megmutatta Gondának a szerzeményét. Sándor látta, hogy komoly bajok vannak, és felajánlotta a segítségét. Odahívták Benics Kálmánt, aki megnézte alaposan a házat, és azt javasolta, hogy a lehető leggyorsabban túl kell adni rajta, mert jószerével javíthatatlan. Nagy nehezen eladták a nyaralót. Immáron Benics Kálmán ismeretségét felhasználva építettek egy csodálatosan szép villát, gyönyörű kilátással a Balatonra, közel 200 000 nyugatnémet márkáért. Ha ezt a házat Németországban kellett volna felépíteni, félmilliónál is többe került volna. A tulajdonos rendkívül boldog volt. Az építkezés után is megmaradt a kapcsolat. Jártunk nála a 60. születésnapján is, vittünk neki egy gyönyörű mezőtúri fazekasremeket, egy korsót. Az építkezés is erősítette a kialakuló kapcsolatot Sándor és a német úr között. Sándor kapott újabb rajzokat, készített árajánlatot, legyártották a mintadarabokat. Minden egyes darab megfelelt. Olyan ügyesen találta meg a gyártóit, hogy a rendkívül igényes bevásárlónak sem volt kifogása a minőséggel. Gonda Sándor az idők során aztán nagyon bedolgozta magát az Audihoz. Speciális gépeket szerzett be a munkához, specialistákat képzett ki az egyes megrendelésekhez. Már a kezdeteknél hallottam tőle egy fontos mondatot. „Azt tudunk gyártani, amit meg tudunk mérni” – mondta. Megvettük Budapesten az első Mitutoyo mérőműszert. Talán az egész megyében sem volt hasonló. Óriási pénzbe került, viszont elérte vele, hogy minden darabról, amit kiadott a kezéből, biztosan tudta, hogy jó, hiszen meg tudta mérni. Hogyan került az Agrohídhoz? Időközben megtörtént a rendszerváltás, és az én szövetkezetemet privatizálták. Kimaradtam belőle. Az volt a szerencsém, hogy a kárpótlásból viszont alaposan kivettem a részemet. 117


Jelentős területekhez jutottam, és a földből mindig újabb földet vásároltam. Átmentem befektetőnek, „kapitalista” lettem. A nyereséget mindig befektettem. Nem dolgoztam a földdel, a haszonbérből származott a jövedelmem. Ebből tudtam aztán a gyerekeimnek lakást vásárolni. Nem voltam olyan vállalkozó szellemű, mint Sándor. Közben a szövetkezetemben elérkezett az elnökválasztás ideje. Egy nőt választottunk meg, s ez az én hibám is. Kapacitáltak, hogy vállaljam az elnökséget, de elhárítottam. Eldöntöttem, hogy agronómusokkal nem vitatkozom. Enyém a műszaki vonal, a háztáji gazdaságok, a boltok és minden egyéb, de azon nem fogok hajbakapni senkivel, hogy mikor vessenek vagy arassanak. Elvállalta egy nő, aki végül tönkretette a gazdaságot, egy jó részét el is lopta. 1998 áprilisára olyan helyzetbe kerültem, hogy volt ugyan munkahelyem, de az teljesen kiüresedett. Önálló vállalkozásba nem akartam kezdeni, eljöttem hát Gonda Sándor barátomhoz, tudna-e segíteni rajtam. Felajánlotta, hogy menjek ki vele Németországba, nézzem meg, hogyan dolgozik, és ha megtetszik, legyek a munkatársa. Volt egy nagy dilemmája, nem tudott dűlőre jutni rólam a feleségével. Mi gyerekkorunk óta jó barátságban voltunk, összejártunk, együtt voltunk sülve-főve, még házas korunkban is. Nem voltam szegény, de akkoriban Sándor már jóval tehetősebb volt nálam. Évikének éppen ez okozott gondot. Kérdezte Sándortól, Dénes hogyan tudja majd elviselni és feldolgozni, hogy mindketten keményen dolgoztok, te mégis másképpen gyarapodsz a tulajdonos jogán? Attól félt, hogy ha felvesznek a céghez, rámehet a barátságunk. Gonda Sándor a szemem előtt fog gazdagodni napról napra, én meg alkalmazottként fix bérért dolgozom – neki. Sándornak volt ellenvetése: „Rosszul ismered Dénest, ő soha nem tudna irigy lenni rám.” Büszke voltam, hogy mennyire megbízott bennem mindvégig. Tudta, hogy egy forintot sem fogok elvenni abból, ami az övé, pedig a beosztásomból adódóan lett volna lehetőségem rá. Jól érezte, hogy inkább adnék, semmint elvegyek, mert nem tudnék a szemébe nézni, ha meglopnám. Büszke vagyok arra, hogy ez így is történt. Azért számít szinte csodának az Önök barátsága a szememben, mert régi közhely, hogy az üzletben nincs barátság. A barátságunk sértetlen maradt, mert mind a ketten tisztában voltunk vele: ha ezt megsértjük, soha többé nem tudunk majd szóba állni egymással. Sándor végül megnyugtatta és meggyőzte Évikét, és felvettek az Agrohídhoz. Nagyon szép éveket töltöttem ott. A cég egyre fejlődött. Ami nekem feltűnő volt és hihetetlenül új, mert soha nem éltem át még hasonlót, hogy a munkaidő alatt az én barátommal a munkán kívül semmi másról nem lehetett beszélni. Ha bármi privát beszélgetést kezdeményeztem, azonnal lesöpörte az asztalról. Ő itt vezető volt, én meg a beosztottja. Pár hét alatt átláttam a helyzetet, meg is értettem, el is fogadtam. Felnőttem a feladatomhoz. Soha nem próbálkoztam többször. Ha magántermészetű közlendőm volt, megvártam a munkaidő végét, vagy a hétvégeken hoztam szóba. Ebben semmit sem változott a magatartása máig sem. Itt van Benics Kálmán esete. Amikor idekerült, felkészítettem őt arra, hogy Gonda Sándor a munkahelyen nem az a barát, akit a privát életünkből ismerünk. 118


„Itt nagyon kemény munka van, rendesen meg fog fizetni, de még magánéleti gondokkal se keresd munkaidőben.” – tanácsoltam neki. Csak a munka, a munka, a munka. Abban viszont élen járt. Több mint négy és fél évig voltam az alkalmazottja, 2002-ig, amikor polgármesternek választottak. Gyötörte magát, de az Agrohíd megalakulásától kezdve mindent, de mindent a saját kezében tartott. Hiába voltam én vezető, csak a hozzám beosztottak vezetője lehettem. Nem adhattam ki egy árajánlatot sem önállóan. Be kellett mutatnom neki a faxokat, hogy mit küldök ki a német megrendelőknek. Az árajánlataimat rendszeresen ellenőrizte és gyakran felülbírálta, 20-30 pfennigeket rátett, vagy éppen elvett az én kalkulációimból. A lényeg az volt, hogy ő adta meg mindennek a végleges árát. Van egy különleges képességem: az összes atlétikai és úszás világcsúcsot fejből tudom még ma is. Büszke is voltam mindig a memóriámra. Mellette megtapasztaltam, hogy a büszkeségem teljesen indokolatlan, az ő memóriája sokkal jobb. És nem a sporteredményekben. Ezernél több alkatrészt gyártottunk már akkor, és mindnek tudta az árát fejből, a nevét is és a múltját is. Még a darabszámokra is emlékezett. Olyan a feje, hogy csak bámultam, még kisebbségi érzésem is támadt. Sokszor kiigazított, felemlegette a német nyelvtudásomat, mondván, tudhatnám már az alkatrészek nevét németül is. Többször komolyan leteremtett, nem arról szólt az életünk, hogy barátként dicsérgettük volna egymást. Tartott egyszer egy nagyon kemény eligazítást valamelyik igazgatói értekezleten. A lelkünkre kötötte, hogy mielőtt kiadunk a kezünkből egy készterméket, százszor is nézzük meg, mert a németek nagyítóval keresik a legkisebb hibát is. Előfordult, hogy gyártottunk már korábban egy alkatrészt, amelyet a német partner újra megrendelt. Azt hittük, hogy ugyanazt kell gyártanunk továbbra is, amiben már gyakorlatunk volt, de mégsem. Olykor csak egészen minimálisat változtattak a rajzokon, de változtattak. Ilyenkor a német partner vagy visszaküldte a szállítmányt, vagy jelentős árengedményt kért a hibázásunk miatt. Sándor igyekezett nullára szorítani a hibázás lehetőségét, ezért tartott mindent a saját kezében. A közelmúltban mégis beleszaladtak egy nagy pofonba: 100 000 eurós tételt buktak el. Valójában nem bukták el, de saját költségükön újra le kellett gyártani a teljes megrendelést, feltehetően egy olyan figyelmetlenség miatt, amire akkor hivatkozott. Tíz évnél is több telt el az ominózus eligazítás óta. A történtek nagyon megviselték. Nem az anyagi veszteség, bár az sem jelentéktelen, de van olyan erős cég az Agrohíd, hogy megroggyanás nélkül kibírta ezt is. Sokkal jobban bántotta, hogy a tévedés miatt elveszítheti az Audit, mint rendszeres megrendelőt. Valójában ez az élete. Büszke arra, hogy a maga területén az országból nincs más jelentős beszállítója a konszernnek. A fiaskó óta ismét sokkal intenzívebben figyel minden szállítmányra, mondhatjuk, hogy még ma is az ő kezében futnak össze a szálak. Átenged-e valamennyit a döntésekből a gazdasági igazgatójának? Évike olyan asszony, aki Mezőtúron az egyik legnagyobb ász mellett nőtt fel. Megtanult tőle mindent. Kiválóan viszi a cég pénzügyeit és adminisztrációs ügyeit, de nyilvánvalóan nem látja át a műszaki kérdéseket. Nem is várható el tőle. A döntéseket egy személyben 119


Gonda Sándor hozza. Különleges világ ez a vállalkozás. Ha idekerül egy jól képzett mérnök, neki is egy évbe telik, vagy akár többe, amíg egyáltalán belelát a folyamatokba. Kezdetben az Agrohíd csak dolgoztatott, részben a beszállítókhoz kihelyezett saját tulajdonú gépeivel. Ma már van saját gyártó részlege is, Sándor módszeresen kiépítette ezt is. Megtalálta és idehozta az ország legügyesebb gyártóit, és ma már neki dolgoznak. Mondok egy példát: Ugyanazt az alkatrészt három partnerével is megversenyeztette, mindegyiktől kért árajánlatot. Beérkeztek az ajánlatok. Mondanom sem kell, hogy mindhárom partner régi és kipróbált ügyfele volt már, kiváló gépparkkal és megbízható, alaposan képzett szakemberekkel. Kiválasztotta az ajánlatokból a legkedvezőbbet. Fontos tudni, hogy az Agrohíd mindig márkában – egy idő óta euróban – számolt el az üzletfeleivel, de országon belül természetesen forintban fizetett. A legkedvezőbb árajánlatot adónak felvetette, hogy darabonként engedjen az árból további 30 pfenniget. Általában meg is kapta az engedményt. A lehető legkedvezőbb üzletet kötötte meg tehát, de mindig vigyázott arra, hogy a másik két céget se veszítse el. Etette mind a hármat módszeresen. Először nem értettem, hogy miért kell filléreznie. Végül rájöttem. Ha egy beszállító teljesít, az Agrohíd 30 napon belül kifizeti a számláját, áfával együtt. Az Agrohíd viszont áfamentesen kapja meg a saját pénzét, 60 vagy 90 nap múlva! Az áfát csak ezt követően igényelheti vissza. Saját magát kell finanszíroznia a közbeeső időben. Kezdetben ezt banki segítséggel tette meg, de már régen eljutott oda, hogy képes külső segítség nélkül is finanszírozni az ügyleteit. Nem mondott le teljesen a banki hitelekről sem, hiszen a nagyobb fejlesztésekhez továbbra is szüksége van a bankokra. Profi módon ért a fejlesztések pénzügyi levezényléséhez is. A pénzügyi koordinációt általában főkönyvelőkre szokták bízni, de ezt a munkát nem adta ki Évikének, maga intézte. A fejlesztési időszakokban délelőtt 10 óráig nem lehetett bejutni hozzá. Ezekben a korai órákban hozza meg azokat a döntéseit, amelyek a számlák kiegyenlítésére vonatkoznak. Ügyesen kisakkozza a mindenkinek jó, előnyös és tisztességes megoldásokat. Időközben az operatív irányítást átadta a maga által kinevelt embereinek. Diszpozíciókat, üzemegységeket hozott létre, s ezeket a részterületeket a felelős vezetők ugyanolyan precizitással tartják kézben, mint korábban ő maga – az egészet. A cég akkorára fejlődött, hogy egyedül már nem bírta. Meghagyta magának a kulcsterületeket, a finanszírozást, a hitelt és a fejlesztést. A cég így is eredményesen működik. Ha ilyen intenzíven dolgozik, marad-e egyáltalán szabadideje? A megosztás révén felszabadult energiáját két dolog között osztja meg: az egyik a zene. Szakértő ebben is, a közelébe sem tud lépni egyikünk sem. Óriási gyűjteménye van. A másik hobbija a bor. Korábban volt egy harmadik kedvtelése is, a képzőművészet. Ez Ágotának, a második feleségének köszönhető. A képzőművészetek iránti lelkesedése engem is megfertőzött, tele vagyok festményekkel. Mostanában ez az érdeklődés mintha kissé alábbhagyott volna benne, maradt a zene és a bor. A borok világában is szakértővé képezte magát, mindent 120


és mindenkit ismer, és kiváló érzékkel kóstol. Nincs ma Magyarországon olyan valamire való borászat és borász, amit, vagy akit ne ismerne, vagy ne itta volna a borát. A zenében és a borban éli ki magát, ez kapcsolja ki a koncentrált munkából. A babazsúrnak nevezett, rendszeres baráti találkozóink is rendre e két „műfaj” körül forognak. Úgy kezdődött, hogy még polgármesterségem elején, 2003-ban összeállt egy társaság: a városi főbíró, egy szemorvos, egy ügyvéd, és én. Akkoriban került Mezőtúrra Hódmezővásárhelyről a legjobb gyerekkori barátom, ő a szemorvos. Kiderült, hogy a városi főbíró meg az unokahúgommal járt egy középiskolába. Az összejövetelekre mindig más hozta a bort. Egyik rosszabb volt, mint a másik: műtrágyás, pancsolt, rossz lőrék. Általában súlyosan leszóltuk a borokat, de azért megittuk. Javasoltam a társaságnak, hogy hívjuk meg az összejövetelekre Gonda Sándort, aki borértő. Bízzuk rá, hogy válassza ki a bort az egyes alkalmakra. Elfogadták a javaslatot, de másként alakult. Sándor meghívta magához a társaságot azzal, hogy tart egy borbemutatót, és lesz némi zene is. Elájult mindenki a gyönyörtől, életükben nem ittak még olyan borokat az urak, mint amit Gonda felkínált nekik. A babazsúr helyszíne átkerült hozzá. Megtartottuk továbbra is azt a szokást, hogy mindig más a házigazda, de a bor attól kezdve Gonda reszortja. Sándor akkor kezdett el intenzíven érdeklődni a bor iránt, amikor megvette a balatoni nyaralóját és vele egy szőlőterületet. Attól kezdve egyre elmélyültebben érdekli a borkultúra. Önnek kiváló állása volt az Agrohídnál. Miért döntött úgy mégis, hogy feladja a szakmai karrierjét, és elindul a polgármester választáson? Amikor édesapám 1950-ben idekerült, alapító tagja lett a mezőtúri kórháznak. 2002ben, az előttem hivatalban lévő városvezetés be akarta záratni a kórházat. Apámra való tekintettel, aki akkor már régen nem élt, a kórház megmentésének szándékával indultam el a választáson a polgármesteri címért. Nagy fölénnyel nyertem, és felépítettünk egy új kórházat, pályázati források bevonásával. Polgármesterként volt kitüntetés adományozási jogom. A városnak volt Pro Urbe kitüntetése, ez a Mezőtúr Városért, illetve a díszpolgári cím. Nem magam döntöttem az adományozásról, az a képviselő-testület hatásköre volt, de volt javaslattételi jogom, és éltem vele. 2002-ben lettem polgármester, és 2003-ban elsőként Gonda Sándort javasoltam a Mezőtúr Városért kitüntetésre. Sok kritikát kaptam amiatt, hogy éppen a barátomat ismertük el a díjjal, de megvédtem a javaslatomat a testület előtt. Ráirányítottam a figyelmüket, hogy mi is zajlik az Agrohídnál: hogy csak nyugati relációban exportálnak, hogy hány mezőtúrit foglalkoztatnak, hogy mennyit fizetnek be a város kasszájába iparűzési adó címén. Amikor a számokat a testület tagjai megismerték, belátták, hogy igazam van, jó helyre kerül a kitüntetés. A jobboldali és a baloldali képviselők is megszavazták. A kitüntetéssel 40 000 forint járt. Az ünnepségen a nyugdíjasklub vezetője felvetette Gonda Sándornak, hogy nem tudna-e rajtuk valahogy segíteni az Agrohíd, mert folyamatosan anyagi gondokkal küzdenek. Sándor ott helyben átadta neki a kitüntetés mellé járó borítékot, anélkül, hogy megnézte volna, mennyi pénz van a borítékban. Ez a gesztus is jól jellemzi őt. 121


Könnyen elengedte Önt, amikor bejelentette, hogy indulni szeretne a választáson? Sőt, kifejezetten biztatott! Úgy gondolta, jót tesz a városnak, ha én leszek a vezetője, mert nyelveket beszélek, mert vannak elképzeléseim, mert nem anyagi és nem hatalmi érdekek vezérelnek. Mondhatom azt, hogy ő beszélt rá. Azt is világossá tette, hogy nem azért ösztönöz, mert meg akar szabadulni tőlem, veszteségként éli meg, hogy elmegyek az Agrohídtól. Még egy támogató cikket is írt a Mezőtúr és Vidéke című újságba. Talán az volt az egyetlen írása a lapban. Lerántotta a vizes lepedőt az előző városvezetésről. Többen megkérdezték tőlem a cikk megjelenése után, hogy meg akar-e szabadulni tőlem a főnököm? Nem volt nehéz azonosítani, hogy az a polgármesterkép, amit leírt, teljes egészében rám illik. Neki sosem voltak politikai ambíciói? Hivatkoztam már arra, hogy az előző rendszerben Sándornak komoly pártkapcsolatai voltak. A tsz-ben például műszaki munkaköre mellett alapszervezeti titkár is volt. Amikor átkerült a tanüzem élére, már kerülte a politikai állásfoglalást. A párttagság a kádári időkben bizonyos pozíciók betöltésekor elvárás volt. Ha nem lettem volna párttag, belőlem sem lehetett volna vezető 1989 előtt. Sándor a katonaideje alatt operatív kiképzést kapott az elhárításnál, de a kötelező időt követően leszerelt. Egyszer elmesélte nekem, hogy 1989-ben az akkori mezőtúri párttitkárral együtt elküldték egy tanfolyamra Tatára, a leendő országgyűlési képviselők képzésére. Örültem, hogy esetleg képviselő lesz belőle. Csalódottan jött haza Tatáról. Már nem akart képviselőjelölt lenni. Évek múlva avatott be, hogy azon a képzésen felszólították mindazokat, akik az elhárítással bármilyen szintű kapcsolatban voltak, hogy mondjanak le indulási szándékukról. A várható átvilágítás miatt lépett vissza. Valószínű, hogy nem az ambíció hiányzott belőle, hanem realistaként felmérte, hogy meghurcolnák, ha mégis elindulna. Később nyíltan a tudomásunkra hozta a múltjának ezt a részét, kifejezett szándéka volt, hogy mi, a barátai tudjunk róla. Önt is átvilágították? Amikor polgármester lettem, tőlem is megkérdezték, hogy álltam-e kapcsolatban a belső elhárítással, jelentettem-e. Akkor kezdeményeztem egy beszélgetést Gonda Sándorral. 1972-ben kint jártam a müncheni olimpián. Az volt az életem vágya, hogy egyszer élőben, a helyszínen követhessek végig egy olimpiát. A kiutazásom előtt eljött hozzám egy Földi nevű főhadnagy. A magyar elhárítás tudomást szerzett róla, hogy az olimpia ideje alatt Münchenben nagy demonstráció készül a szocialista országok ellen. Óvott attól, hogy belekeveredjek. Ha majd visszajövök, megkérdeznek, hogy mit tapasztaltam – mondta. Akkoriban csak korlátozottan lehetett az országból valutát kivinni. Hogy legyen odakint elegendő pénzem, segítséget vettem igénybe. Élt Mezőtúron egy pincér, aki jó barátságban volt egy ide járó német vadásszal. Az volt a trükkünk, hogy a pincér adott 122


nekem egy levelet, amivel München mellett, Landshutban felkerestem ezt a vadászt. Kaptam tőle 300 márkát, amit itthon természetesen jó előre kifizettem forintban. A nejem előtte járt Amerikában, így volt dollárom is. A két forrásból származó pénzzel én ott úgy éltem, és úgy jöttem haza, hogy 4 bőröndnyi holmit hoztam magammal Münchenből. Késett a vonat, így lekéstem a buszt, ami hazáig vitt volna. Jó egy kilométeren keresztül úgy vergődtem haza, hogy előrevittem két bőröndöt 20 méternyire, majd visszamentem a másik két bőröndért. Így araszolgattam hazáig. Egy hét múlva újra megjelent nálam Földi hadnagy. Megkérdezte, mit kerestem Landshuton? Mindent pontosan tudtak rólam, hogy mikor szálltam fel a vonatra, mennyi időt töltöttem a városban, mikorra értem vissza a szállásomra. Szerencsémre épp aznap utaztam el a vadászhoz, amikor demonstráltak Münchenben, így arról tényleg nem volt mit jelentenem. A kirándulásról annyit mondtam el neki, hogy a vadász régi ismerősöm Mezőtúrról, az ismeretségünk okán kerestem fel. Megörült nekem, meg is ajándékozott 100 márkával. Az elhárítót mindez nem érdekelte, csak az, mit kerestem én Landshutban? A vasútállomásig követett egy emberük, csakhogy ott én beszálltam egy taxiba, és elveszítettek szem elől. Ezért voltak nagyon kíváncsiak, hol jártam, kikkel találkozhattam. Kérdeztem Sándort, hogy lehet-e nyoma ennek a BM dokumentációban, de megnyugtatott, hogy ez jelentéktelen epizód, nem erre lesznek kíváncsiak. Féltem, hogy ha megválasztanak polgármesternek, az ellenfeleim esetleg tőkét kovácsolhatnak az esetből, mondván, igazoltan kapcsolatban voltam az elhárítással. Sándor akkor tökéletesen megnyugtatott engem, és igaza volt, nem került elő az eset. Már három hónapja polgármester voltam, amikor jött egy levél, hogy ha valami jelenteni valóm volna, jelenjek meg adott hivatalban, adott időben. Figyelmen kívül hagytam. Két hónap múlva megkaptam az igazolást az átvilágításomról, hogy tiszta vagyok, mint a patyolat. Úgy vigyázok arra a levélre, mint a szemem világára. Tiszta a múltam, papírom is van róla. Polgármesterré választása után maradt-e Önök között munkakapcsolat? Tudott-e, akart-e támaszkodni rá? Gonda Sándor igazgatósági tagja volt a Mezőtúri MAFC-nak. Amikor megválasztottak, lemondott a tagságáról a javamra, mondván, a polgármesternek ott a helye a város egyesületének irányítótestületében. Ezzel a cserével egy időben lemondott a Mezőtúri Művészeti Közalapítvány elnöke. A helyére többekben felmerült Gonda Sándor neve. Számításba vették, hogy érdekli is a művészet, tehetős is, biztosan szívesen segítene. Próbáltam a munkatársaimat lebeszélni, mert tudtam, hogy így is megfeszített tempóban dolgozik. Meghallotta, és nehezményezte, hogy nem állok ki mellette, talán nem tartom alkalmasnak a feladatra. Kért, hogy ne beszéljek ellene, ő kifejezetten szeretné átvenni az alapítványt. Felkértem hivatalosan is, és természetesen igent mondott. Jól jártunk vele. Felújították a Takács-tanyát, akkor indult be ott az igazi élet. 123


Ismerte a területet, valaha az ő tsz-éhez tartozott. Abban is szerepe volt, hogy a Takácstanya a város kezelésébe került, még a művésztelep megalakítása előtt. Az elnökségéből mindenki csak profitált. Ágota ott ismerkedett meg személyesen jó néhány művésszel. Beiskolázta Ágotát, aki elvégezte az iparművészeti egyetemet, szakértő lett a területen. Csodálatos festménygyűjteményt hoztak létre, galériát nyitottak, nagyszerűen működtették a telepet, kiállításokat szerveztek itthon és külföldön. Gonda Sándor beavatta-e Önöket a magánélete titkaiba, meghallgatta-e a véleményüket például a tervezett válásáról? Éva talán már megbocsátott nekem, de tudta, tudnia kellett, hogy a történtek idején én falaztam Sándornak. Mindenről tudtam, nem történt Sándorral semmi, ami ne jutott volna azonnal a tudomásomra. Lehetségesnek tartom, hogy nem vált volna el soha, ha Évike nem provokálja ki. „Menj oda, ahonnan most jöttél”, mondta egy alakalommal és Sándor el is ment. Mert ellentmondást nem tűrő ember. Ha kimond valamit, azt többé nem szívja vissza. Nem kér bocsánatot. Lehet, hogy az életében kétszer már előfordult, de biztos, hogy nem mindennapos gyakorlat nála a bocsánatkérés. Öntörvényű, nagyon kemény ember, akit így kell elfogadni. Ilyenné vált, nem volt mindig ilyen. Volt sokkal simulékonyabb is. Ma már jelentős gazdasági hatalom van mögötte, számtalan család sorsa függ tőle. Nem is lehet simulékony vagy engedékeny, eltökéltséget, határozottságot igényel a munkája. A környezetében csak neki lehet igaza, és rögtön kiigazít bárkit. Gonda Sándor mindig a regnáló hatalom ellenében szavaz. Azt utálja mindig, aki éppen hatalmon van. Van is neki miért. Nagyon megbántódott, amikor az MSZP-kormány pénzügyminisztere, Draskovics Tibor – nem rokonom, egyikünk neve szerb, másikunké horvát – 3 hónapig visszatartotta az áfát. Abba majdnem belerokkant az Agrohíd. De ugyanígy van kifogása a Fidesz-hatalommal szemben is. Egy vállalkozó mindig azt érzi, hogy a mindenkori hatalom szívja a vérét, megcsapolja az erejét minden lehetséges módon. Vannak-e vitáik a baráti körben? Voltak és vannak komoly vitáink. Előfordult, hogy az egyik barátunk polgármester koromban megélhetési politikusnak nevezett engem, akinek 310 hektáros birtoka van, s abból komoly, a polgármesteri illetményt jóval meghaladó bevétele. Mondott olyat is, hogy a vörös múltammal jutottam a pozíciómhoz. Megbeszéltük aztán, hogy valóban van mit egymás fejéhez vágnunk, de ezt hagyjuk abba, mert oda jutunk, hogy többé szóba se állunk egymással. A nézetütközések közöttünk leginkább politikai természetűek. A társaságból ketten elkötelezett baloldaliak vagyunk. Van olyan társunk, aki nem olvas híreket, nem néz tv-t, de akinek Orbán Viktor a szent és tévedhetetlen politikus mintaképe. Őt Sándor gyakran szembesíti a tényekkel, beleveri az orrát a vállalhatatlan lépésekbe, leteremti a sárga földig az elfogultsága miatt. Ezeknél a veszekedésig fajuló politikai vitáknál szoktuk abbahagyni, és békésebb területekre térni, mint amilyen a zene és a bor. Azon nincs mit hajba kapni. 124


Ma már Budapesten él. Miért olyan fontos Önnek a babazsúr, hogy minden héten leutazik Mezőtúrra miatta? Fontos, hogy találkozzam a barátaimmal. Tényleg nagyon jó zenéket hallgatunk, jókat eszünk. Nem mintha a családban koplalnom kellene, a gyerekeim is jól tartanak, ha náluk járok, de ez más. Szerencsére a találkozást mindenki más is épp ennyire fontosnak tartja. Aztán meg itt van a házunk. Karban kell tartani, le kell nyírni a füvet – akkor is haza kellene járnom legalább kéthetente, ha nem volna babazsúr. A főbíró az egyedüli, akivel mindöszsze csak 13 éves az ismeretségünk. A többiekkel kivétel nélkül fél évszázadnál régebbi a kapcsolatom, de 60 évnél is régebben ismerem például Benics Kálmánt. Egyetért-e azzal, hogy Gonda Sándor mindvégig mezőtúri maradt, sőt, egyre inkább mezőtúri, noha Kecskeméten felépült a gyönyörű, új háza? Gonda Sándor Mezőtúron építette fel a karrierjét. Mindenki tiszteli a városban. Ha voltak is irigyei a főiskolán vagy a tanüzemnél, ellenségei soha. Tényleg őszintén tisztelik és elismerik, hogy a semmiből hozott létre egy olyan birodalmat, aminek a hasznát a város lakói is élvezik. Amikor az emberek megtudták, hogy az Agrohídnál egy takarítónő 120 000 bruttót keres, egy raktáros meg 200 000 felett, belátták, hogy ez egy nyugati feltételeket biztosító munkahely. Igaz, túlórát nem számolnak el, ha feladat van, mindenkinek helyt kell állni. Nyugati bérek vannak, a munka színvonala is nyugati, az elvárások is ehhez mértek, magas követelményeknek kell megfelelni. De a munkakörülmények is nyugatiak! Mindenki látja ezt, és tisztelik is érte Sándort. Korábban komolyan tartottak tőle, de mára sokat oldódott a viszony közte és az alkalmazottai között. Ma már megvannak azok a helyettesei, akik keményen betartatják a szabályokat, ellenőrzik a munka pontosságát és hatékonyságát. Sándor máig figyel mindenre, de már megengedheti magának, hogy könnyedebb modorban beszélgessen el a munkavállalóival. Kovács Attila átvette tőle a keményebb fellépést kívánó helyzetek megoldását. Időlegesen bizalmi válságot okozott, amikor Sándor rájött, hogy a legfontosabb dolgozója, kiszemelt utóda, Kovács Attila mellékutakon jár. Tanácsot kért tőlem, mit tegyen. Komoly dilemma volt. El nem távolíthatta, mert legalább egy évtizedig tartott, amíg felkészítette, kiképezte az összes szóba jöhető feladatra. Ilyen munkatársat nem lehet csak úgy a szögről leakasztani, vagy a piacon találni. Azt tanácsoltam neki akkor, hogy ne küldje el, vegye be a buliba, és hajszolja. Adjon neki részleges önállóságot, terheljen rá komoly felelősséget, és dolgoztassa a Gonda-vagyon gyarapodása érdekében. Attila nagyon ügyes, nagyon tehetséges, ambíciókkal teli fiatalember, három gyerekkel, aki itt nőtte ki magát. Dolgozott valahol egy évet, mielőtt az Agrohídhoz került, de itt nőtt föl, itt tanult meg németül. Volt konfliktusunk is, amikor a főnöke voltam. Még nem is beszélte jól a nyelvet, amikor már önállóan küldözgetett faxokat a német partnereknek. Rászóltam, hogy legalább 125


mutassa be előtte, hadd kontrolláljam, egy üzleti kapcsolatban nem lehet konyhanyelven levelezni, nagyon sok múlhat rajta. Ma már csodálatosan beszél németül, és mindnyájan elismerjük, hogy nagy koponya. Ehhez nagy öntudat és önbizalom is társul természetesen, de van mire öntudatosnak lennie. Mindig is ilyen volt, már a kezdő évében is. Többdanos karatemester, a sportban is sikerei voltak. Szaxofonozni is megtanult a maga örömére, és mert elhatározta. Kétségkívül profi mindabban, amihez hozzákezd. A másik komoly konfliktus Sándor életében az volt, amikor Évikétől elvált. Meghívott arra a beszélgetésre, ahol a továbbiakat tisztázták. Négyen voltunk: Évike, a legjobb barátnője, aki nem mellesleg egy sikeres válóperes ügyvéd, Sándor és én. Engem azért vitt magával, hogy a cég olyan munkatársaként, aki belelát az Agrohíd ügyeibe, esküdjek meg Évike előtt, hogy Sándor soha nem fogja kisemmizni a családját akkor sem, ha elválnak. Sportszerű lesz, felezni fog mindent, és soha nem fog csak a saját zsebére dolgozni, noha nyilván módja lenne rá úgy, hogy azt senki észre sem venné. Sándor felhatalmazott, hogy ha ilyet bármikor észrevennék, azonnal értesíthetem Évikét. Nem fedeztem fel erre utaló jelet azóta sem, pedig eltelt 15 év a válásuk óta. A volt felesége anyagilag nagyon erős lábakon áll, ez is azt támasztja alá, hogy Sándor sohasem trükközött. A válásukról is azt gondolja, hogy nem ő hagyta el a feleségét, Évike küldte el az egyik kimaradása után azzal, hogy menjen oda, ahonnan jött. Szó szerint vette, és elment. Soha semmiben nem voltak komplexusai? Emlékszem Sándor egyik különleges megszólalására. Azt mondta: „Nekem a Jóisten adott észt, adott tehetséget, de nem adott szépséget. Az már nekem nem járt.” Azt mondtuk Kálmánnal: teljesen igaza van. Hát mi lenne, ha még szépséget is kapott volna? Igazságtalan volna a Jóisten részéről, hogy valakinek minden jár, másoknak meg semmi. Sándornak volt egy jó kiállású, jóképű bátyja, aki aztán eltévelyedett. Mi még nagy nullák voltunk, amikor ő már sztár volt. A Kádár-korszakban hiánygazdálkodás folyt, és Sándor bátyja volt a mezőtúri Keravill egyik vezetője. Nagyon jól ment neki, de egyszer megszédült, tévútra lépett, és elúszott a karrierje. Talajtalanná vált, a felesége elhagyta, és aztán belecsúszott az alkoholizmusba. Sándor nem tudta megbocsátani neki, hogy az édesapjuk temetésén is italosan jelent meg, attól kezdve nem beszélnek. A testvéreivel való kapcsolatáról mi, barátok is csak keveset tudunk. Érdekes módon gyermekkorukban sem láttam erős testvéri összefogást közöttük. Már akkor is ment mindenki a maga útján. Az édesanyja nagyon kemény nő volt, az édesapja meg egy bohém, életet szerető ember. A szakmájában kemény és következetes volt, mert Mezőtúr tele volt gyilkosságokkal, de munkaidő után szívesen kártyázott vagy iszogatott a baráti körével. Az öt gyerek jól elvolt otthon az anyjukkal. Emlékszem, az édesanyja többször elzavart bennünket, ha náluk játszottunk: „most már menjetek haza!” Hogy özvegyen maradt, Sándor idehozta őt a saját egykori lakásába, de nem sok kapcsolata van az anyjával. Évike az, aki összejár az anyósával, úgy is mondhatom: ő viseli a gondját. 126


Tudomásom szerint az apjával is viszonylag ritkán találkozott, amikor ők elkerültek Szolnokra, majd Rákóczifalvára, pedig az apjára mindig felnézett. Elmondok egy jellemző történetet. Az édesapját 1971-ben eltávolították a beosztásából azzal az indokkal, hogy a barátaival elkártyázták az egyik mezőtúri tsz-t. Hofi Géza egy mezőtúri előadásán viccet is csinált a történetből, mondván, az rendben van, hogy elkártyázták a szövetkezetet, de vajon ki nyerte meg? Ott ültünk a nézőtéren mindketten, a második sorban. Én fetrengtem a nevetéstől, ő viszont elég savanyú arccal ült a székében. Rosszul esett neki, hogy az apjával viccelődnek. Valamiért mégsem tulajdonított jelentőséget a családi kötődéseknek, leginkább a munkája érdekelte, az hozta tűzbe. Volt-e olyan alkalom, amikor nyíltan ellentmondott neki? Soha nem ellenkeztem vele, akkor sem, ha más volt a meggyőződésem. Meghajoltam előtte. Ér annyit nekem a gyerekkori barátságunk, hogy nem fogom ezt valami túlhajtott önérzetből szétrúgni. Nem torzította el őt sem a gazdasági hatalom, sem a pénz. Változatlanul mértéktartó, tudja, hogy nincs három gyomra. Azt mondják, alkoholista az, aki minden nap iszik. Eszerint én is alkoholista vagyok, Sándor is az, meg Csillagh Sanyi barátunk is, mert minden nap iszunk valamit. Egy vesém van, ráadásul vesekőtermelő vagyok, tehát sört iszom. Amióta rájöttem erre, 18 éve nincs vesekövem. Minden nap megiszom három-négy sört, ha teniszezem, ötöt. Volt egy érdekes esetem. Szlovákiában síeltünk Benics Kálmánnal, és elolvadt a hó. Nem éreztem valami fényesen magam, mondtam Kálmánnak, jöjjünk haza. Útközben megindult a vesekövem, nagy mázli volt, hogy éppen hazaértünk és azonnal kórházba kerültem. Kint a hegyen orvos sincs, ha netán szétdurran az egyetlen uréterem, a hashártyagyulladás elvihetett volna. Gondának nagyon jó a genetikája. Az édesapja a bohém, minden este nagy tivornyákat tartó életmóddal több, mint 80 évet élt. Az édesanyja öt gyereket szült, és amióta özvegyen maradt, vagy öt férfit fogyasztott el. Ma már ő is közel van a 88-hoz. Sándorral egészségről nem lehet beszélni, a téma kifejezetten idegesíti. Nem érdekli, hogy melyikünknek mi a baja, hogy ki mikor volt kórházban, olyannyira zavarja, hogy többször kijelentette, feláll az asztaltól, ha a betegségeinkről meg kórházról beszélünk. Nem könnyű, hiszen van a társaságban orvos, akit nagyon szívesen kérdezgetnénk, amikor találkozunk. De nem lehet. Rendszeresen összejártak családilag is. Nem távolodtak el Gondáék válását követően sem egymástól? A feleségemet egy alkalommal nagyon megsértette Sándor. Egy bálban együtt voltunk, körbenézett, és azt találta mondani: „De sok öregasszony van itt! És mindenki unja a másikat!”A feleségem nagyon megbántódott, de végül belátta: nem lehet rá haragudni, ő ilyen. Ráadásul fiatal felesége van, és így van mire büszkének lennie. 127


Mi meg elhullajtottuk a tejfogainkat, ez kétségtelen. Amikor elváltak, a gyerekei érthetően megnehezteltek rá, de ezt is hihetetlenül okosan kezelte. Azt mondta nekik: kivételes anyátok van, maradjatok mellette. De eljön majd az idő, amikor meg fogjátok érteni, hogy mindenkinek egy élete van, amit szeretne szépen befejezni. Rám ti mindig számíthattok, akkor is, ha nem élünk egy fedél alatt édesanyátokkal. A gyerekek szép lassan feloldódtak, elfogadták az apjuk új feleségét, elfogadták az egész helyzetet, mert tudták, ha egyszer kimond valamit, akkor ahhoz tartja magát, ezen sem haraggal, sem siránkozással nem tudnak változtatni. És valóban: Gonda mindig gáláns úriemberként viselkedett mind a gyerekeivel, mind Évikével a válást követően is. A gyerekek közül Sanyika tiszta anyja, Zoli pedig kiköpött az apja. Külsőleg is, mentalitását tekintve is. Zoli programtervező matematikus, óriási koponya, jól sportol, harcművész, jól snowboardozik, síel. Épp olyan kemény gyerek, mint amilyen az apja volt. Ugyanakkor nagyon ragaszkodik az édesanyjához, és Éva mindent meg is ad neki. Sanyika sokkal flexibilisebb, de szintén erősen kötődik az édesanyjához. Hogy tapasztalta, a sokat emlegetett keménysége nem tette a barátját szociálisan érzéketlenné? Gonda Sándor szociálisan is nagyon érzékeny ember. Van néhány olyan munkatársa, akit egy nálánál kevésbé érzékeny főnök biztosan nem alkalmazna, mert nem ésszerű. Sándor felvette például azt a roma férfit az Agrohídhoz, aki gyermekkorunkban kihúzott engem a jég alól. Itt dolgozik a lánya is, nyilvánvalóan látszik rajta a származása, de az apjához hasonlóan jó munkaerő. Jenő olyan hosszú időt töltött itt, hogy ma már, túl a hetvenen, nyugdíjas. Mutass nekem olyan roma férfit, akinek 95 000 forint nyugdíja van! Azt hiszem, Sándor egyik nagy erénye éppen az, hogy kapitalista lett ugyan, de nem veszett el a szociális érzékenysége. Még azok is elismerik ezt a városban, akik sikertelenül próbálkoztak bejutni az Agrohídhoz. Belátták, hogy mégsem veheti fel az egész várost, és a kezdeti sértődés után megbocsátottak neki. Szakmailag is nagyon nagyra tartják. Igaz, az emberi hitele a válása óta, különösen a nők körében, kissé megkopott. Férfikörökben nem vert ekkora hullámokat, hogy külön költöztek, majd elváltak. Annál is inkább, hiszen szinte példátlan, hogy milyen problémamentes munkakapcsolatban maradtak a volt feleségével. Kellett ehhez az is, hogy Évike hajlandóságot mutasson elfogadni a megváltoztathatatlan helyzetet. Bizonyára nem lenne ennyire felhőtlen a viszonyuk, ha akár csak finoman is, a rosszallását érzékeltetné Sándorral. Éva nagyon okosan döntött, rájött, hogy így jár a legjobban minden értelemben. Ha Sándort néhány szóval kéne jellemeznem, akkor azt mondanám: öntörvényű, ellentmondást nem tűrő ember, aki képtelen bocsánatot kérni. Megtanultuk őt így elfogadni. Nem tagadható, hogy a családjáért mindig mindent megtett, a válás után nagyon okosan és türelmesen visszaszerezte mindkét gyermekét. A fiúk szép lassan rájöttek, hogy az apjuk nagy ember, akit tisztelet illet. 128


Tényleg csoda, hogy itt, az Alföld közepén – meg ne haragudjon érte, polgármester úr, de egy poros kisvárosban –, felépített egy német mércével mérve is igényes és jelentős vállalkozást, és talpon tudott maradni a minőségre oly igen kényes német beszállítói piacon évtizedek óta. Biztos vagyok abban, hogy senki nem tud mutatni nekem Magyarországon még egy ilyen céget. Létezhet több olyan, aki sikeressé és naggyá lett, de olyat, aki a nulláról kezdte, és a saját erejéből, sőt, kölcsönből elindulva mára milliárdos nagyságrendűvé lett, nem ismerek másikat. Ne felejtsük el, hogy közben kivásárolta a német partnerét, és egy önálló birodalmat épített fel tisztességes eszközökkel! Ezt példátlannak tartom. Nem is közepes vállalkozás az Agrohíd, több annál. Nem azt kell nézni, hogy hány alkalmazott dolgozik közvetlenül a cégnél, hanem, hogy hány család él az Agrohíd közvetítette munkából! Rengeteg a beszállító, terjedelmes azoknak a köre, akik Sándornak köszönhetik a megélhetésüket. Igen sokakat érintene fájóan, ha ezzel a céggel történne valami visszavonhatatlan. Bízni lehet abban, hogy nem történik semmi, mert igen erős lábakon áll a vállalkozás. Maximálisan hitelképes és megkérdőjelezhetetlen hírnevű. Olyan birodalommá nőtt, ami a jövőben is csak terjeszkedni fog. Nem volt problémája soha az Agrohíd tulajdonosának abból, hogy nagyobb akart lenni, mint amit a lehetőségei engedtek? Nem, mert volt előtte egy elrettentő példa. A tanüzemben dolgozott egy fiatalember, aki hűtőgépekkel és klímaberendezésekkel foglalkozott, és olyan ütemben terjeszkedett, hogy agyonnyomta a növekedés finanszírozási igénye, meg az áfa. Az ő példáját látva Sándor tudatosan csak apró lépésekkel haladt a bővüléssel. A világgazdasági válság idején számos cég rosszul tűrte a körülmények megváltozását. Az Agrohíd viszont stabilitást szerzett a legnehezebb években. A mostani állapotból már nagyon nehéz tovább lépni, de én tudom, hogy tovább fog lépni. Sokat elárul a filozófiájáról Uwe Eisenmannal való kapcsolata, illetve kettejük története. Uwéval annak idején én foglalkoztam, ő rendelte a munkát, neki szállítottunk. Menet közben rájöttünk, hogy kettős játékot játszik. Tőlünk is rendel, de eközben felépített Veszprémben egy másik partnerrel közös céget, akitől szintén megrendelte ugyanazt a termékkört. Elmentem „álruhában” Veszprémbe, ahol felfedeztem és lelepleztem a konkurens céget. Uwe veszprémi társvállalkozása röviddel később egy balul sikerült üzlet kapcsán csődbe ment. A csődben Uwe, mint tulajdonostárs is belebukott. Gonda dühös volt, hogy a német partner nem tőlünk rendelt kétszer annyit, hanem két vasat tartott a tűzbe. Dühös volt, de rájött, hogy akkor játszik okosan, ha nem borítja rá az asztalt Uwére, hanem megnyeri magának. Az Agrohíd döntően Németországba szállít. Ha keletkezik egy garanciális probléma, és ha az Agrohídnak van képviselője az országban, aki ráadásul ott él, született német, más lehet a súlya, a fellépése és a hatékonysága, mint egy időlegesen kiutazó magyar munkatársnak. 129


Megnyerte ennek az ügynek Uwe Eisenmannt, aki mostmár évek óta nagyon eredményesen képviseli az Agrohidat németországi ügyfeleinél. Rezidensként működik, üzleteket szerez, képvisel, tanácsokat ad. Rendszeresen megjelenik Mezőtúron, olykor még a babazsúrokon is ott van. Gonda Sándor a lekötelezettjévé tette ezt a férfit, ahelyett, hogy egy életre öszszeveszett volna vele, mert egy pillanatban nem viselkedett korrekten. Más területen is hasonlóan zseniális meglátásai és lépései vannak. Sikerre van ítélve. Bátor kézzel nyúlt bele mindenbe, amit én magam sose mertem volna. Biztosan volt jó néhány álmatlan éjszakája, de kiváló érzékkel mindig a legjobbat húzta. Szívós, kitartó, nem hagyja veszni a reménytelennek látszó ügyeket sem. És őrült jó diplomata. Ha hibázott is, mint a legutóbbi fiaskó esetében, ráérzett, hogy neki kell nagyvonalúnak lennie, mert a német partner ezt díjazni fogja. Ha siránkozni, vagy vitatkozni kezdett volna, ma már talán nem lenne Audi-beszállító.

Benics Kálmán Mi hárman, Gonda Sándor, Draskovits Dénes és jómagam barátságban vagyunk gyermekkorunk óta. Dénessel 3 éves korunktól ismerjük egymást, óvodába is együtt jártunk. Az életünk során néhányszor kicsit szétnyílt az olló, eltávolodtunk egy időre egymástól, mert Dénes gimnáziumba járt, mi Sándorral technikumba, de mindig tudtunk egymásról. Dénessel egy munkahelyre is kerültünk, a Túrkevei Autójavító Vállalathoz és jó ideig együtt dolgoztunk. Dénes később elment egy másik munkahelyre. Én 25 évig maradtam az autójavítóban, de a rendszerváltással a vállalatnak is vége lett. Nem maradt jogutód, kisebb kft.-k alakultak belőle, de az autójavítás ott a rendszerváltás pillanatában megszűnt. Később elmentem egy osztrák céghez dolgozni. A székhely Bécsben volt, a profil a kereskedelem, üzleti területe pedig Magyarországra is kiterjedt. Az áruellátás miatt olykor hetenként, de kéthetente biztosan utaznom kellett Bécsbe. A kötelező beszámolók, ügyintézések miatt akkor sem spórolhattam meg az utazást, ha az áruellátás ezt nem is tette volna indokolttá. Ennél az osztrák cégnél töltöttem 15 évet. Az autójavítónál ledolgozott 25 évvel együtt ez már 40 munkában eltöltött esztendőt jelentett. Hogyan lett az Agrohíd alkalmazottja? Mikor Gonda Sándor – nekünk, barátoknak „csak” Satya – az Agrohíd jelenlegi telephelyét megvette, a terület rettenetes, lepusztult állapotban volt. Nekem a 15 év alatt már nagyon elegem lett abból, hogy gyakorlatilag állandóan úton voltam. Szerettem volna végre megállapodni. Satya épp abban az időben kérdezte meg tőlem, hogy meddig akarom még az országutakat járni nap, mint nap. Nem esett nehezemre azt válaszolni neki, hogy eléggé unom, belefáradtam abba, hogy hóban, sárban, kánikulában állandóan úton legyek. Az eredmények sem úgy jöttek már, mint ahogyan kellett volna, a cég központjában is 130


átszervezések történtek, nem működött már semmi úgy, mint korábban. Ekkor ajánlotta fel Satya, hogy jöjjek haza, és segítsek átépíteni, illetve felépíteni az Agrohíd új telephelyét. Nem volt ellenemre. Ugyanaz a munka volt, amit annak idején az autójavítóban is hosszú éveken át végeztem: ott is a beruházásokkal foglalkoztam, illetve az üzemfenntartás volt a kiemelt feladatom. Megállapodtunk Sándorral, hogy számíthat rám, pedig akkor még csak tervezte, hogy esetleg megveszi a területet. 2006. augusztus 1-től dolgozom az Agrohíd kötelékében. Akkor kezdtük meg itt a munkálatokat. Először el kellett bontani a felújításra alkalmatlan épületeket, illetve meg kellett tisztítani a területet a felhalmozódott szeméttől. Nyolcszáz köbméterig számoltam a telepről elszállíttatott sittet, hulladékot, akkor feladtam. Néhány épületet meghagytunk, többek között a jelenlegi főépületet és még két használható tömböt, de az építmények többségét teljesen el kellett bontani. Itt minden lapos tetős volt, minden épület beázott, mállott a vakolat. Kegyetlenül lepusztultak voltak az épületek. A megmaradóaknál is a falakig visszabontottunk mindent, kidobtuk az épületgépészeti elemeket. Minden épület nyeregtetőt kapott, a telepen egyáltalán nem maradt lapos tető. Sokat költöttünk az állagmegóvásra. A jelenlegi, több mint 1000 négyzetméteres szerelőcsarnok területén is mindent elbontottunk. A megmaradt területeket parkosítottuk, és komoly szociális létesítményt építettünk, étkezdével, férfi-női öltözővel, mosdókkal. Már 40 éves munkaviszonya volt, amikor az Agrohídhoz került. Meddig tervezte maradni? Számolgattam a belépés pillanatában, hogy 25 évet töltöttem az autójavítóban, 15-öt az osztrák cégnél, az összesen 40. Úgy terveztem, 5 évet még lehúzok az Agrohídnál és békésen visszavonulok, megkezdem nyugdíjas éveimet. Amikor megállapodtunk, körülbelül ekkora időtartamról beszéltünk Satyával is. Az 5 év már régen letelt, én meg még mindig itt vagyok, és nem is készülök feladni a munkámat, ha rajtam múlik. Tudom, hogy ez nem pusztán az én döntésem. A közelmúltban bent járt a cégnél egy olyan kollégánk, aki szintén itt dolgozott valaha, de ma már nyugdíjas. Egészségügyi gondja is volt, meg egyébként is szeretett volna már nyugdíjas lenni. Beszélgettünk hármasban. Nagyon óvott attól, hogy nyugdíjba vonuljak, mert – mint mondta – amióta nyugdíjas lett, szinte semmire nincs ideje. Minden percem le van foglalva, ki van használva, semmit nem tudok befejezni, amit elterveztem – panaszolta. Satya közbeszólt: „Kálmi nem lesz soha nyugdíjas, mert amíg él és mozog, itt lesz rá szükségem.” Valóban nem beszéltünk még soha arról, hogy mikor jár le itt a mandátumom. Ugyanakkor a telep rekonstrukciója készen van. Igaz, folyamatosan van és lesz is fenntartási munka, Martfűn pedig most indul egy hasonló telepberuházás, mint amit itt befejeztünk, s abban is kaptam szerepet. Ott egy 500 négyzetméteres csarnokot építünk. Satya azt a feladatot bízta rám, hogy a teljes előkészítő munkát én koordináljam. Olyan szintű előkészítést vár tőlem, hogy csak át kelljen adni a dokumentációt a kivitelezőnek: ezt kérem megvalósítani! Mindez nagyon szép feladat számomra. 131


A kettőnk kapcsolata nem olyan régi keletű, mint Dénessel, mert a Gonda család később költözött Mezőtúrra. Az édesapja volt a városi rendőrkapitány, úgy helyezték ide, mint ahogy az a fegyveres erők tagjainál természetes volt. Ekkor mi negyedik osztályosok voltunk. Korosztályos társak vagyunk, de talán még több is ennél: mindannyian 1948-ban születtünk. Satya közöttünk a korelnök, ő május 7-én született, Dénes május 27-én, én június 2-án. Azaz mindhárman bő 3 héten belül. Ahogyan már utaltam rá, 3 éves koromban egy óvodába kerültem Draskovits Dénessel. Negyedik osztály végéig jártunk egy iskolába, akkor Dénest a szülei átíratták a hozzájuk közelebb eső Kossuth téri iskolába. Attól kezdve ők Satyával osztálytársak lettek. Ismertük egymást Dénes közvetítésével, de mivel nem egy iskolába jártunk, nem volt különösebben kiterjedt és mély ez az ismeretség. Amikor befejeztük az általános iskolát, Dénes gimnáziumba ment, mi Satyával technikumba. Akkortól pedig a mi kapcsolatunk vált erősebbé Sándorral, és Dénes került egy kicsit távolabbra tőlünk. Gonda Sándor már akkor is a vezetőjük volt? A vezetői ambíció és rátermettség már a technikumi évek alatt kiütközött Satya viselkedésében. Örökké nyüzsgő, szervező ember volt. A vezetői képességei még kevéssé érvényesülhettek, de a szervezői zsenije már bontakozott. Minden osztálymegmozdulás hátterében őt kellett keresni. Iskolák közötti eseményeket is szervezett, és komolyan számíthattak rá az ifjúsági mozgalomban is. A szervezési feladatokban ott is élen járt. Később elköteleződött a zenével. Volt inspirációja, mert a baráti társasághoz tartozott egy később híressé vált zenész, Kiss Ernő Pál. Pali ugyan idősebb nálunk, de a zene összehozott és összetartott bennünket. Volt még egy közös barátunk, aki sajnos fiatalon meghalt: ő volt Kiss Toncsi. Vele Satya szintén együtt járt általános iskolába. Toncsi nagyon erős gyerek volt, Satya viszont egy vékonydongájú, de szabadszájú. Szerette nyíltan kimondani, amit gondolt. Érthető, hogy emiatt gyakran támadt nézeteltérése másokkal. Nagy szerencséjére Toncsi mindig megvédte. Szoros barátság volt köztük. Toncsi ki is jelentette: aki Gondát bántja, annak vele gyűlik meg a baja. Ez a szoros barátság végigkísérte őket, és minket is, egészen Toncsi haláláig. Toncsi jól dobolt, benne volt Pali zenekarában és a zenekar körül kialakult baráti társaságban is. Satya pedig a zenekar menedzselését látta el. Próbálkozott ugyan a gitározással is, de sokkal inkább a menedzsere, semmint a zenésze volt annak a zenekarnak. Hiányzott a zenei alapképzettsége. Ma talán már furcsán hangzik, de abban az időben még egyikünk családjának sem tellett arra, hogy zeneiskolába járassanak minket a szüleink. Nem mondom azt, hogy szegények voltunk, de tehetősek sem. Luxuskiadásokra, mint amilyennek akkor a zenei képzés számított, tényleg nem tellett. Még Dénes se rítt ki nagyon közülünk, hiába volt a városi főorvos az édesapja. Abban az időben az orvosok sem voltak túlfizetve, de a rendőrkapitányok sem. A maihoz képest jóval szerényebb körülmények között éltünk, de bíztunk egy általunk formált, jóval több lehetőséget kínáló jövőben. 132


Együtt jártak a felsőfokú technikumba is? Édesapám ötvenéves korában meghalt, én 14 éves voltam akkor. Attól fogva édesanyám egyedül nevelt bennünket a nővéremmel. A nagymamával éltünk együtt, a nővérem egyetemista volt. Egyszerre végeztünk, nővérem az egyetemen én pedig a technikumban. Ő pedagógus lett, a helyi gimnáziumban kezdett el tanítani, kereső emberré vált. Biztatott, hogy tanuljak tovább, fizetni fogja a költségeimet. Én akkor úgy éreztem, hogy elegem volt a szegénységből, mielőbb a magam lábára akartam állni. Untam a mindennapos anyagi gondokat, úgy döntöttem, hogy elmegyek dolgozni. Azt nem zártam ki, hogy egyszer majd szerzek valamilyen felsőfokú végzettséget, de akkor így döntöttem. Pénzt akartam keresni mindenáron. Így kerültem a túrkevei autójavító vállalathoz, és középfokú végzettséggel dolgoztam végig az ottani éveket. Végeztem ugyan különféle felsőfokú tanfolyamokat, amik a munkámat segítették, de diplomát nem szereztem. A munkához való hozzáállásom, a szorgalmam hozzásegített ahhoz, hogy egy ezerfős középvállalatnál végül osztályvezetői beosztásban dolgozhattam. A vállalatnál lévő szakkönyvekből rengeteget olvastam, tanultam a magam kedvére és örömére. A beruházások megszervezése, az üzemfenntartás folyamatos végzése örömet adott nekem a munkámban az autójavítóban eltöltött éveim alatt. Elkerült Mezőtúrról. Nem sínylette meg a barátságuk? Amikor átkerültem Túrkevére dolgozni, a kapcsolatom Satyával egy kissé meglazult. A barátság természetesen megmaradt, de a kapcsolattartás gyakorisága megváltozott. Mindannyian akkor indultunk el a saját, önálló életünk kiépítésében, és ez olyan fokú terhelést jelentett, aminek szükségképpen ez lett az eredménye. Egyszerűen nem volt időnk barátkozni. Jött a családalapítás, munkahelyet, pozíciót, egzisztenciát kellett teremteni. Aztán születtek a gyerekek, és máshová kerültek a korábbi hangsúlyok. Satya azonban nem engedte, hogy teljesen ellaposodjanak, megszűnjenek az addigi baráti kapcsolatok. Mindig támadt ötlete, hogy valamilyen alkalmat felhasználva összejöjjünk, ünnepeljünk valamit. Rendszeressé váltak a baráti névnapok, a szilveszteri közös ünneplés. Ez a mai napig így van, szoktam mondani, hogy Ő a társaság „kovásza”, segít egyben tartani a barátokat és a barátságot. Az utóbbi években egy kisebb baráti társasággal minden kedden összejövünk néhány órára. Közös vacsora, finom borok kóstolása után átadjuk magunkat a zene élvezetének, amelyhez a zenei anyagot mindig Satya készíti elő. Ez az úgynevezett „kultúrprogram”. Tudtak-e rá hatni bármiben is? Befolyásolni nem hagyta magát szinte soha. Önjáró volt világ életében. Egy-egy konkrét munkáról is határozott elképzelése van, de hajlandó arra, hogy meghallgassa az övétől eltérő véleményeket is. Nem lehet nála ajtóstól rontani a házba. 133


Ha van az övénél jobbnak vélt verzióm, csak annyit kérek tőle, hogy hallgasson meg és fontolja meg az eredeti elképzelését. Nem várok választ vagy érveket tőle azonnal, az rossz taktika lenne. Ha észérvekkel alátámasztott alternatívát tudok felmutatni, hajlandó megváltoztatni az elképzelését vagy akár a már meghozott döntését is. Sokszor volt olyan, hogy a mondandóm felénél megállított: ne is mondd tovább, elfogadtam a javaslatodat. Ez ritka erény. Egyébként nagyon határozott és nagyon következetesen végigviszi az elképzeléseit, de elfogadja a jó javaslatot, hagyja magát meggyőzni. Milyen a viszonya a cég dolgozóival? Sok emberrel van bensőségesebb kapcsolatban, mint ami a főnök-beosztott viszonyból következne. Néhányan dolgoznak vagy dolgoztak olyanok is a cégnél, akik gyermekkori ismeretség vagy barátság okán kerültek ide. Ez nem megy a hatékonyság rovására? Nem köti meg a kezét, hogy rengeteg ismerőst alkalmaz a vállalkozásánál? Egyáltalán nem! Satya a munkában nem ismer kompromisszumokat. Nála a munkavégzés folyamán nem lehet egyéb oda nem való témákkal előhozakodni. Mindenkinek világosan megvan a maga feladata, a munkaidőt annak elvégzésére kell fordítani. Így ismeretség ide, barátság oda, a munkát mindenkinek el kell végeznie a legjobb tudása szerint. Élesen elválik a munka és a magánélet. Munkaidőn túl például nem szokása a munkával kapcsolatos dolgokról beszélni, akkor más témáknak van az ideje. Mennyire van szabadságuk azoknak a vezetőknek, akiket ő maga nevelt ki? Kovács Attilának, a cég általános igazgatójának teljesen szabad kezet adott, olyannyira, hogy a napi, operatív ügyekbe már nem is folyik bele személyesen. Igaz, rajta tartja a szemét mindenen. Ha azt látja, hogy a számok jók, akkor nem izgatja, hogy egy-egy részteljesítésbe esetleg hiba csúszott. Majd korrigálják azok, akiknek ez a feladata. Ha a mutatószámok rendben vannak, akkor nincs oka a beavatkozásra. Mekkora a fluktuáció az Agrohídnál? Vannak-e Gonda Sándornak rossz személyzeti döntései? Nem tudok arról, hogy rossz döntései lennének. Van egy alapgárda, és dömpingmunkák esetén – olyan időszakokban, mint a mostani –, a cég idénymunkásokat is foglalkoztat. Ők általában betanított munkát végeznek, leginkább csomagolási feladatokat. Szakmunkákra, minőségellenőrzésre nyilván nem lehet beállítani őket. Az évek alatt már sikerült kialakítani egy ütőképes csapatot, akikre mindig lehet számítani a munkavégzés minden folyamatában. Összességében azt gondolom, hogy Satya személyzeti módszerei éppúgy célravezetők, mint az egyéb általános vezetői tulajdonságai. 134


Számítottak arra, hogy a munkakapcsolat a válás után is megmarad a Gonda házaspár között? Számomra szokatlan, eddig ismeretlen megoldás, hogy ők Évikével a válás után is a mai napig egymás mellett dolgoznak, érdemben beszélnek egymással, közösen tulajdonolják és vezetik a vállalkozást. Nem hittem, hogy valóban létezik ilyen. Persze nem indult ez könnyen, de fokozatosan kialakult köztük a jó munkakapcsolat. Mi, az idők során, még szorosabb baráti kapcsolatba is kerültünk, családilag is. Beszéltem már arról korábban, hogy az egzisztenciateremtés időszakában egy kicsit elmaradtunk egymástól. Tudtunk egymásról akkor is, különböző ünnepeken, névnapokon együtt is voltunk, de lényegesen ritkábban találkoztunk, mint diákkorunkban. Azt követően viszont jött egy újabb periódus, amikor a gyerekeink már egy kicsit nagyobbak voltak: ők is barátkoztak, mi is újra közelebb kerültünk egymáshoz. Olyannyira, hogy minden névnapot, minden születésnapot, a gyerekek névnapját is közösen ünnepeltük. Közösen jártunk bulikba is, ahol természetesen megint csak Satya volt a „kovász”. Ő tartotta számon, hogy éppen hol lép fel az Omega, ő tudott jegyet szerezni a koncertekre. Nekünk csak mennünk kellett, Satya megszervezett mindent. Lényeg, hogy mi hárman újra nagyon szoros köteléket alkottunk, és a feleségeink is nagyon jó kapcsolatba kerültek egymással. Ez a mai napig így van. Sándor a diákévek alatt sem fogadott el Önöktől tanácsot a magánéletére nézve? Szerette mindig a maga útját járni a magánéletben is. Akkoriban az életünk nyitott könyv volt egymás előtt, mindannyian tudtunk egymás dolgairól. Tudok arról, hogy jó kis kalandjai voltak, mielőtt megtalálta Évát és megnősült. Évikével nagy szerelem szövődött közöttük, viszonylag hamar. Évi nagyon helyes kis nő volt, Satya végtelenül büszke volt rá. Így aztán ő lett az, aki a leghamarabb megnősült a társaságból. Hamar összekötötték az életüket és nagyon szépen éltek együtt sokáig. Volt-e olyan súrlódás Önök között a munkakapcsolat során, ami megterhelte a barátságukat? Ha voltak is nézeteltérések közöttünk, súrlódásnak nem nevezném. Volt például olyan eset, hogy tudtam, elszúrtam valamit. Rosszul hajtottam végre az elképzelését, ami miatt nagyon keményen leteremtett. De ez addig tartott csupán, amíg a mondatot befejezte. A következő pillanatban már mindketten arra koncentráltunk, hogyan lehet a hibát helyrehozni. Teljes egyetértéssel sikerült is korrigálnunk. Ha ma rákérdeznék, lehet, hogy már nem is emlékezne rá, nem volt akkora súlyú és horderejű kérdés, de az, ahogy akkor ő nekem esett és leteremtett, pillanatnyilag természetesen nem esett jól. Akkor sem, ha tudtam: neki volt igaza. Szerencsére nem haragtartó ember, és ez nagyon kivételes tulajdonság. Ő természetesnek tartja, hogy a legnagyobb jóindulat és odafigyelés mellett is hibázhat, aki dolgozik. Nem lehet mindig mindent jól csinálni. A lényeg az, hogy milyen ezeknek a hibázásoknak a szaldója. 135


Amikor a főiskola tanüzemének az éléről az Agrohíd megalapítása és létrehozása mellett döntött, kikérte-e a véleményüket és meghallgatta-e Önöket? Tudtak-e, beszéltek-e egyáltalán arról, hogy súlyos adósságba verve magát, belekezd egy kockázatos magánvállalkozásba? Nem emlékszem arra, hogy erről a lépéséről kikérte volna a véleményünket. Arra viszont igen, hogy egy ideig még maradt a tanüzem élén azt követően is, hogy megalapították az Agrohidat. Amikor már úgy érezte, hogy a két feladatot párhuzamosan nem tudja magas szinten, a saját elvárásainak megfelelve ellátni, akkor döntenie kellett. Döntött is, tudva azt, hogy a tanüzemben biztos kenyere lenne akár nyugdíjas koráig. Tudta azt is, hogy komoly kockázatot vállal, de látta a döntésében a racionális elemeket is: ha jól végzi a munkáját és nem száll a fejébe a siker, akkor sok érv szól amellett, hogy kipróbálja magát vállalkozóként. Amikor Sándor végképp átigazolt a magánszektorba, egy alkalommal beszéltünk az új vállalkozásáról, de nem tanácsot kért, hanem már a váltás tényét osztotta meg velem. Úgy emlékszem, 1989-ben hozták létre a céget, és 90-ben jött át végleg az Agrohídhoz. Ön nagyon korán, az elsők között érkezett a céghez, de ez az első időszak csak nagyon rövid ideig tartott. 1991 januárjában hagytam ott a túrkevei autójavító vállalatot. Nem vártam meg a fölszámolást. Hogy jól tettem-e vagy sem, azt még ma sem tudom, lehet, hogy nekem is részt kellett volna vennem a privatizációban. Satya tudta, hogy kiléptem, és rögtön munkát ajánlott nekem az Agrohídnál. Akkor összesen öten voltunk a cégnél: Gonda Sándor, Évike, Kiss Antal meg én, és volt még egy kislány, Bagdán Ildi, aki az adminisztrációs munkát végezte. Mit csináltunk? Az ügyvezető igazgató úrral együtt árut fogadtunk, árut mozgattunk, rakodtunk a kamionba – mindezt a kezdeti kis volumenben. Még tényleg a kezdet volt, kis forgalommal. Nekem akkor az autójavítónál húszezer forint volt a nettó bérem, mint osztályvezetőnek. Akkoriban szép fizetésnek számított. Satya arra hivatkozva, hogy a vállalkozás beindításánál tartunk, pontosan ugyanekkora fizetést ajánlott. Április derekán viszont megkeresett egy Budapesten tevékenykedő volt autójavítós kollégám azzal az ajánlattal, hogy alapított egy osztrák–magyar vegyes vállalatot, és számítana rám. Elmondtam neki, hogy tetszik az ötlet, de én már igent mondtam egy másik felkérésre. Az itteni fizetésem dupláját ígérte, csak kötelezzem el magam hozzá. Az ajánlatot azonnal elmondtam Satyának. Látta rajtam, hogy dilemmázom, őrlődöm. Közölte, hogy ezzel az ajánlattal nem is tud, nem is akar versenyezni, rám bízza a döntést. Pár nap múlva mégis behívott magához. Nem felejtem el soha, ami akkor ott történt. „Látom rajtad, hogy nagyon fő a fejed, segítek neked dönteni” – mondta. „Azt tanácsolom, hogy menj el, próbálj szerencsét, ne rágódj halálodig ezen a ki nem használt lehetőségen. De vésd az eszedbe: ha vissza akarsz jönni, bármikor lesz egy biankó állásod az Agrohídnál!” Hatalmas gesztus volt! Ilyen lehetőséget csak nagyon kevesen kapnak. Elhelyezkedtem az osztrák cégnél, sokáig sikeresen, élvezettel dolgoztam és azt gondoltam, soha nem lesz szükség rá, hogy éljek a nagylelkű felajánlásával. De lám, most meg itt vagyok már évek óta. 136


Gondolom, egy ilyen lehetőség öntudatosabbá, magabiztosabbá is teszi az embert. Én ezt a gesztust Sándornak, amíg élek, nem felejtem el. Ha bármit kér tőlem – túl a munkaköri feladataimon is –, csak igent mondhatok neki. Úgy lettem a lekötelezettje, hogy mindez a barátságunkat még távolról sem befolyásolja. Időközben az Agrohíd kétmilliárdos bevételt elérő, komoly céggé nőtte ki magát. Hogyan tapasztalta közeli barátjaként, változott-e Gonda Sándor magatartása, mentalitása a korábbiakhoz képest? Alapjaiban, mentalitásában nem változott. A munkastílusa feladatorientált. Azt szereti igazán, ha van feladata, amit meg kell oldani. Munkamegszállott. Megtehetné minden következmény nélkül, hogy hétfőn csak a délelőtti órákban érkezzen meg Kecskemétről, de már vasárnap visszajön, hogy hétfőn korán reggel munkához lásson, felmérje az aktuális állapotokat. Ami a céges munkamegosztásból rá hárul, azt abszolút pontosan és időre ellátja. A filléreknek is jelentőséget tulajdonít. Büszke arra, hogy az Agrohídnál nincs határidőre ki nem fizetett számla, ha a teljesítés egyébként rendben megtörtént a beszállító részéről. Pontosan követi a számlák fizetési határidejét, és minden nap átadja az utalható számlák listáját a pénzügynek. A beruházásoknál, a felújításoknál számtalan kivitelezővel dolgozunk. Tudják, hogy megkapják a munkát, mert jó ajánlatot adtak, mi meg tudjuk, hogy garantált minőségben dolgoznak. De 30 napos fizetési határidőt kell vállalniuk ahhoz, hogy valóban övék legyen a megrendelés. Ez nem azt jelenti, hogy harminc nap múlva történik a pénz átutalása, hanem azt, hogy soha ne csússzon a fizetés határidőn túlra. Itt rendben vannak a pályázati elszámolások is. Legutóbb ketten jöttek az aktuális pályázati elszámolást ellenőrizni, egyikük a pénzügyi területet, a másik az építmények megvalósulását vizsgálta. Ültünk a tárgyalóban, ott volt előttük a komplett dokumentáció. Már javában tartott a munka, mikor az ellenőr felhívta a főnökét: „Olyan anyag van előttem, amilyennel még az életben nem találkoztam. Ilyen pontosságot, precizitást még egyetlen ügyfélnél sem tapasztaltam” – mondta. Valóban: bármely dokumentumot néhány másodperc alatt kézbe tudtunk adni, annyira jól kialakított nyilvántartás működik. Amikor egy ilyen sikeres ellenőrzésen túl vagyunk, Satya akkor sem magasztal az egekbe senkit, csupán azt jegyzi meg elismerés gyanánt: ez volt a dolgotok. Azt tapasztaltam, hogy az irodája is merő funkcionalitás: minden adott benne, amire a munkájához szükség van, de semmi fényűzés. Az egyetlen luxus a Kokas Ignác festmény. Ez is azt jelzi, hogy nem veszítette el a puritánságát azzal, hogy tehetős vállalkozó lett, és már bőven megengedhetne magának némi plusz kényelmet? A Kokas Ignác kép is a műgyűjtő szenvedélyéből fakad, nincs benne egy szemernyi rongyrázás sem. Mindennek megadja a módját, az összes munkatársa kiváló eszközökön, szép környezetben dolgozik a maga területén, de minden a funkciót, a munkát szolgálja. 137


Minden tiszta és esztétikus, de nincs benne fényűzés. Kijelenthetem, hogy magatartásában, hozzáállásában semmit nem változott. Változatlanul precíz, éppúgy megköveteli a munkát, mint korábban, a feladatok megoldását mindenek fölé helyezi. Annyi változott mindössze, hogy már nem ugyanazt a munkát végzi, mint a kezdetekben. Már nem saját kezűleg pakolja tele a kamiont, arra ott vannak a cég alkalmazottai. Nem foglalkozik operatív szinten a beruházásokkal, hiszen erre alkalmazott engem. Megbeszéljük, hogy mit gondolt vagy képzelt el egy-egy fejlesztés kapcsán, de szabad kezet adott a beruházások levezénylésében. Nem igényli és nem is szereti, ha napi gondokkal zaklatom. A telepen zajló beruházások esetében sem mondta meg apró részleteiben, hogy mit szeretne, csak annyi volt az elvárása, hogy a környezetünk olyan színvonalú legyen, hogy ha a német partnerek közül valaki idelátogat, úgy érezze magát, mintha otthon lenne. Mennyire mértéktartó a beruházásokban és a fejlesztésekben? A saját cég is, a háttér- és kiszolgálócégek is éppen annyira vannak felfejlesztve, amenynyire az aktuális vagy a tervezhető megrendelés állomány azt indokolja. Megrendelést ugyanis nem könnyű szerezni. De amikor van kilátás nagyobb munkára, akkor ő abban a pillanatban fejleszt. Erről tanúskodik a mezőtúri, elsősorban logisztikai célú telepfejlesztés is. Elvileg lehetnénk még ma is a Tulipán úti telepen, azonban itt az új telepen jobb körülmények között lehet a megnövekedett feladatokat megoldani. Kellő időben vásárolta meg az eredeti telephelyünk szomszédságában lévő telket, amely akkor nagyon elkeserítő állapotban volt. Ő már akkor gondolt rá, hogy ha egyszer fejlesztenünk és terjeszkednünk kell, ez a szomszéd telek lehet a legjobb megoldás. Megvásárolta, de a felfejlesztéséhez csak akkor kezdett hozzá, amikor azt a beérkezett megrendelések indokolták. Itt már tágasabb, korszerűbb körülmények között dolgozunk. Mezőtúron gyártás egyáltalán nincs, csak logisztika. A saját gyártóüzemünk Martfűn van, az egykori cipőgyár területén. A martfűi telephely fejlesztését is elindítottuk. A rendelési állományhoz igazodóan történnek majd a felújítási, építési munkák és ezekhez igazítjuk a gépi berendezések beszerzését. Úgy gondolom, hogy a későbbiekben is így lesz: ha a rendelésállományban kiugró emelkedés várható, ő azonnal reagálni fog. Erősen innovatív alkat. Mindig azt kutatja, hogy mit, hogyan lehetne jobban, eredményesebben megoldani, hogyan lehet előre lépni. Saját erőből, banki hitelből, pályázati forrásból, de végbeviszi, amit elképzelt. Nem mellesleg olyan módon, hogy soha nem lépi túl a cég terhelhetőségének határát. Gonda Sándor elmúlt 65 éves. Mit gondol, meddig akar még aktívan részt venni a vállalkozás mindennapi életében? Satya nem fog tudni soha szó szerint nyugdíjba vonulni. Valószínűleg nem is akar. Látom ugyan, hogy Sanyi fiát, az idősebbik gyermekét igyekszik egyre jobban bevonni a cég életébe, látom, hogy szeretné kicsit jobban tehermentesíteni magát. 138


Jelenleg 3 és fél napot tölt el egy héten az Agrohídnál. Ezen lehet még faragni. Azt azonban nem tudom elképzelni, hogy az egészsége megengedné ugyan, de már nem akar majd jönni többé. Igaz, otthonról is láthat mindent a mai informatikai lehetőségekkel, de neki és a rendszernek szüksége van arra, hogy személyesen is itt legyen. Gonda úr elismert ember Mezőtúron. Soha nem merült fel, hogy felkérjék városvezetőnek? Felkérték polgármesternek több alkalommal is, de határozottan elhárította az ajánlatot. Azt hiszem, nem is bírná az ő stílusával azt a tevékenységet. Mivel Dénes barátunk nyolc éven át a város polgármestere volt, volt szerencsénk rálátni, hogy mivel jár ez a pozíció. Satya mondta is nekünk: legfeljebb egy napig tudná elviselni, hogy egy jó ötletét a képviselő-testületen csak napokon vagy heteken keresztül tartó győzködéssel lehessen keresztülvinni. A folyamatos, pártok és politikai oldalak közötti kompromisszumkeresésnek biztosan az ötlet látná a kárát. Ez nem az ő világa, erre alkalmatlan. Itt, ha hoz egy jó döntést, biztos lehet abban az első pillanattól kezdve, hogy az ötlet megvalósul. Megkerestek engem is, amikor felmerült a neve lehetséges polgármesterjelöltként, hogy kapacitáljam, fogadja el a felkérést. Van egy korosztályos ismerősünk a városban, akivel nagyon jó viszonyban vagyunk. Ő azzal érvelt, hogy éppen egy ilyen, határozottan dönteni képes, innovatív ember kellene az önkormányzat élére. Akkor lehetne ebből a leszálló ágban lévő városból valami. Tisztában voltam azzal, hogy a felkérést nem fogja elfogadni. Látta-e akár barátként, akár a cég alkalmazottjaként, akár kívülállóként, hogy rossz döntést hozott? Ha igen, képes-e belátni, hogy hibázott, és képes-e korrigálni akár úgy, hogy mások véleményét meghallgassa, figyelembe vegye? Nincs olyan ember a világon, aki csak jó döntéseket hozott egész életében. Benne is felmerültek olyan gondolatok, szembesült olyan lehetőségekkel, amikről úgy vélte, hogy foglalkozni kell velük, de végül nem jöttek be, nem hozták a várt eredményt. Néhány olyan üzletről is tudok, amelyek nem úgy alakultak, ahogy tervezte. Szerencsére megvan az a képessége, hogy le tud mondani arról, ami sikertelen, vagy tévút. Képes elengedni. Az ilyet gyorsan be kell fejezni, kerül, amibe kerül. Azt a jogot változatlanul fenntartja magának, hogy a beszállítóit maga válogatja? Kezdetben abszolút kézben tartotta ezt a területet is, de mióta az operatív irányítást átadta Attilának, a döntés lehetőségét is rábízta. A régi beszállítók maradtak, de az új beszállítókat már Attila választotta ki, és az ő felelőssége, hogy az Agrohíd tud-e eredményesen együtt dolgozni velük. Satya a német vonalat nem engedte ki a kezéből, azért változatlanul ő felel, ő tartja kézben. Ebben nagy segítségére van Uwe Eisenmann, aki a cég alkalmazottja, és az Agrohidat képviseli Németországban. 139


Belátható, hogy ügyvezetőként és tulajdonosként a pénzügyek feletti diszponálás lehetőségét megtartja magának. E tekintetben Évával zökkenőmentesnek látja a viszonyukat? Tulajdonostársak, de ugyanakkor főnök-beosztotti viszony is van közöttük. Éva, függetlenül a magánéletükben kialakult helyzet okozta feszültségektől, a mai napig felnéz Satyára. Belátja, hogy amit a volt férje létrehozott, az szinte egyedülálló, vagy csak nagyon keveseknek adatik meg. Igazolta az élet, hogy amibe belefogott, nem csak működőképes, de fejlődőképes is, van rá folyamatos kereslet. Évike is ebből a vállalkozásból él. Tudatában van Sándor szakmai erősségeinek és nem kérdőjelezi meg a döntéseit. Kialakult közöttük is az a viszony, mint ami velem is, hogy Satya az ügyvezető, ő hozza a döntéseket, mi pedig végrehajtjuk azokat. Nem hallottam még, hogy Évi valaha is megpróbálta volna felülírni Satya döntéseit. Akinek olyan sikeres az élete, mint Gonda Sándoré, annak szükségképpen van ellensége, irigye, rosszakarója. Lát-e ilyet a környezetében? Van-e az Agrohídnak kerékkötője Mezőtúron, olyan befolyásos ember, aki ártani és nem segíteni akar a cégnek vagy tulajdonosainak? Irigyei biztosan vannak. Olyanról viszont, aki az ellensége lenne, nincs tudomásom. Talán azért, mert itt nincs átjáróház. Ide senki nem jár be csak úgy, csevegni egy kicsit a főnökkel. Itt nincs fecsegés, munkaidőben kemény és hatékony munka folyik. Az ellenkezőjének még a lehetőségét is határozottan kizárja. Mulatságos, de nagyon jellemző, ahogyan kivéd, minden ilyenre irányuló kísérletet. Ha bekopogok hozzá, miközben dolgozik, rám néz – már a tekintetén is látom, hogy megzavartam valamiben – és a kezét felemelve tartja a klaviatúra fölött. Jelzi, hogy mihamarabb folytatná a munkáját. Elmondom, miért jöttem, egy mondatban válaszol, és már teszi is vissza a kezét a billentyűzetre. A tárgyalásokon is röviden kell lezárni mindent. Nincs helye a terjengősségnek. Vannak bőbeszédű emberek, akiket már nem lehet megnevelni. Ha ilyennel van valami megbeszélésem, miután távozik a vendég, bejön hozzám mosolyogva, és érdeklődik: megküzdöttünk-e egymással? Mondhatjuk, hogy szinte hermetikusan elzárta magát azoktól az ügyektől, amik nem a cég érdekeit képviselik, és mivel nincsen rálátása semmiféle helyi praktikára, nem vesz részt különféle érdekharcokban, ellenségkép sem alakult ki senkiben vele kapcsolatban. Senkinek a munkáját vagy a pénzét nem veszélyezteti, s így őt is békében hagyják. A baráti társaságukban is ő a megkérdőjelezhetetlen főnök, vagy ott egyenrangúak? Nem, nem vagyunk egyenrangúak ott sem. Tagadhatatlanul széles látókörű ember, ezt tudjuk róla. Nem tartozik a csőlátású műszakiak közé, számos területen tájékozódik, informálódik a szűken vett szakmáján túl is. Ha a baráti társaságban vitatkozunk, vagy csak beszélgetünk bármilyen témáról, általában ő zárja le a beszélgetést. Legyen az bármi: zene, irodalom, vagy éppen politika. Egyetlen témát nem szabad érinteni, ez pedig a betegség, az orvosi dolgok. Ezek tabunak számítanak nála. A többiben kifejti az álláspontját, és azt általában elfogadjuk. Pontosabban: többnyire elfogadjuk, de azért akad olyan helyzet, 140


hogy valamelyikünk nem egészen úgy gondolja, ahogyan ő. Kifejezetten domináns a baráti társaság összejövetelein is. Közös római vakációjuk következménye, hogy évente elutaznak hármasban valahova. Abban is domináns, hogy hova menjenek, és mit nézzenek meg? Nemcsak hogy domináns, de ő állítja össze a programot a helyszín kiválasztásától az igénybe venni kívánt közlekedési eszközökön át a felkeresett nevezetességekig vagy a koncertekig. Mi Dénessel kész tényeket kapunk. Ezeken a kirándulásokon is a feladat izgatja. Minden óránkat beosztja szinte percre, és úgy száguld, mint a puskából kilőtt golyó. Tudnék mutatni tucatnyi felvételt, amin az látszik, hogy mi Dénessel reménytelenül le vagyunk maradva tőle, ő előttünk rohan vagy 30 méterrel. Én még csak bírnám is, de Dénes, különösen, hogy az utóbbi időben a szívével problémái voltak, kevésbé tudja tartani a tempót. Satya időnként bevár minket, leteremt, hogy miért nem igyekszünk jobban, meg hogy így nem tudjuk teljesíteni az általa kitűzött programot. Ilyenkor általában Dénes figyelmezteti, hogy engedjen már ki egy kicsit, hiszen szabadságon vagyunk. Legutóbb Prágában, Drezdában és Lipcsében voltunk. Mivel a baráti társaság tagjait is meghívta Prágába – csak oda és nem tovább –, be akarta mutatni a várost a társaságnak. Felépítette a teljes programot percnyi pontossággal. Kihajtotta belőlünk a lelket. Egyik barátunk kijelentette, hogy nem bír visszamenni egy vacsoráért a Svejkhez, inkább nem vacsorázik. Satya látta, hogy ez komoly, így engedett, s választott egy közeli, kevéssé patinás helyet. De amit eltervezett, azt mind meg is mutatta a barátainak. Viszont amikor elmentünk Drezdába és Lipcsébe, akkor átengedte nekünk a kezdeményezést, mondván, itt mi vagyunk otthon Dénessel, ez a mi világunk, legyünk mi az idegenvezetők. Fiatalabb korunkban valóban jártunk ott többször, így hát ránk bízta a programot is. Neki a kirándulásaink is teljesítendő feladatok. Hónapokkal az utazás előtt módszeresen tájékozódik, felkészül minden tekintetben. Nem tervez luxuskiadással járó programokat. Ő sem szereti a felesleges luxust. Szívesebben leül velünk egy kockás terítőjű asztalhoz egy kiskocsmában, mint a Hilton elegáns éttermében. A lehetőségei megengednék, tisztában is van vele, de ezen a téren sem szállt el. Jól érzi magát a barátságos, házias jellegű helyeken is. Háromévenként lecseréli az autóját, gyönyörű körülmények között lakik Kecskeméten, de ő ugyanaz a Gonda Sándor, akit még diákként megismertünk. Nem bánt meg, nem érzed magad alárendeltnek a társaságában, nem kell azt érezned mellette, hogy lehajolt hozzád. Partnernek tekint. Csak azt teszi nyilvánvalóvá, hogy ő a vezető. Morzsolódott-e le valaki az egykori baráti társaságukból amiatt, hogy Gonda úr társadalmi státusza megváltozott? Próbáltam utánagondolni, hogy történt-e ilyen eset akár régebben, de nem tudok példát mondani. Van, aki sajnálatosan korán meghalt, mint Kiss Toncsi, és van, akit az élet sodort el mellőlünk, de olyat, aki az említett okok miatt, önszántából távozott volna, nem 141


tudok megnevezni. Sőt, inkább az a jellemző, hogy utánanyúl az embereknek. Sokszor előkerülnek a jóvoltából olyan egykori ismerősök, akiket szinte már el is felejtettünk. A stílusából fakad, hogy nem enged elveszni, ellaposodni olyan kapcsolatokat, amelyek értékkel bírnak a számára. Dénes is, én is jóval kényelmesebbek vagyunk annál, hogy ilyen helyzetekre figyelemmel legyünk. Sándor szán rá időt is, energiát is. A kényelmességünk miatt, és mert őszintén elismerjük a szervezői erényeit, boldogan hagyatkozunk rá szinte minden kérdésben. Hogyan látta kívülről és hogyan a kapun belülről: az Agrohíd kezdetektől sikertörténet? Úgy tapasztaltam akkor is, amikor még nem dolgoztam itt, hogy mindvégig folyamatos volt a fejlődés. Volt olyan a 25 év alatt – és ez természetesnek tartom –, hogy úgy tűnt, egy-két projekt befulladhat. Köztük meghatározó területek is. Ha ez megtörtént volna, nehéz helyzet állhatott volna elő. Mindig ügyesen navigálta a céget, sikerült elkerülnie a valóban komoly buktatókat. Veszély minden pillanatban leselkedik egy vállalkozásra. Nem feltétlenül konkrét fenyegetés, csak annak a lehetősége. Ha kiesne például egy nagy megrendelő, az alapjaiban megrengethetné a céget. Ha ezek az óriások máshová vinnék a megrendeléseiket, komoly bajban lennénk. Miért nem viszik máshová? Mert annyira olcsó a munkaerő Magyarországon, hogy jobb árat hasonló minőséggel párosítva sehol nem kapnának, vagy, mert annyira pontos és megbízható beszállító az Agrohíd, hogy egyszerűen nem éri meg más partnerben gondolkodni? Tudomásom szerint a német megrendelőinket egy dolog érdekli kitüntetetten: az ár. A minőség egyszerűen magától értetődő elvárás, nem is kérdés. Ha nincs minőség, már el is buktuk a megrendelést. Határidőben és jó minőségben – ezek evidenciák. Az ár az a tényező, ami ezek után jön és eldönt mindent. Mi minőséget és határidős szállítást biztonságosan garantálunk – mindkettőt az Ő következetes munkamódszerének köszönhetően – és árban is ugyanilyen következetesen jók vagyunk – ezért tudunk pozícióban maradni. A külföldi megrendelőinknek szakmai körökben komoly tekintélyük van. Az itt kialakult, több évtizedes kapcsolataink kiváló referenciák a többi lehetséges megrendelő felé. A tervezett öt év már régen eltelt, már a hetedik éve, hogy újra az Agrohídnál dolgozik. Miért nem vonult vissza? Azt terveztem, és erre tanúim is vannak, hogy amikor majd elérem a nyugdíjkorhatárt, békésen visszavonulok, elkészítem a kényelmes napirendemet és aszerint élek: adott időpontban kelek, tornázom, úszom, horgászom vagy bármi egyebet teszek, amihez kedvem van. Még német és angol nyelvleckéket is terveztem magamnak. Nyugdíj előtt öt évvel már komolyan foglalkoztatott mindez. A tervezgetés egészen addig tartott, amíg valóban nyugdíjas nem lettem. Abban a pillanatban megváltozott a szemléletem, és már elképzelhetetlennek tartottam, hogy otthon maradjak. Mi lesz velem, ha nem kell reggelenként időre beérnem 142


a munkahelyemre? Betege lettem még a gondolatnak is. Azt láttam magam körül, hogy azok, akik nyugdíjba vonultak, szépen lassan leépülnek. Nekem a mai napig fontos, hogy minden nap jönnöm kell, hogy számítanak rám, hogy várnak, hogy szükség van a munkámra és a tapasztalatomra. Örömmel jövök. Szeretek itt lenni, szeretek itt dolgozni. Addig a testemet is, az agyamat is karban tudom tartani, amíg számítanak a munkámra. Túrkevéről járok át autóval minden nap, de ez része a napi rutinnak. Voltak félelmeim, hogy mi lesz, ha elkészül a telepen minden, és nem kell többet jönnöm… Akkor is csak megköszönni tudnám a közel tíz éve tartó időszakot, a lehetőséget. Míg ez érvényes, én szívvel-lélekkel, teszem a dolgomat Mezőtúron, Martfűn, ahogyan a feladat hozza majd. Egyszer régebben azt mondta nekem Satya: „Amíg én itt vagyok, Kálmi, addig itt rád szükség van.” Nincs okom most sem mást gondolni, ezért örömmel jövök. Közismert, hogy Önöket gyermekkori barátság köti össze. Meghatározza-e a többiekkel szembeni pozícióját a cégnél, hogy a főnök barátja, vagy úgy tekintenek Önre, mint aki ugyanolyan alkalmazott, mint a többiek? Néha érzem, hogy a munkatársaim nem tudják szétválasztani a kettőt. Gyakorta felmerülhet, hogy ebből a különleges helyzetből előnyöm származik, pedig őszintén mondom, hogy nem élvezek semmiféle kiváltságot. Anyagi téren sem. Most, hogy a fejlesztések elkészültével kevesebb lett a munka, kevesebb lett a fizetésem is. Satya bejött hozzám, és korrekten megmagyarázta, miért kapok mostantól kevesebbet. A fix bérem megmaradt, de a mozgóbérnek azt a részét, amelyeket a beruházásokhoz kötődően kaptam, megvonta. Nagyon rosszul esett akkor, de igaza volt. Ha végiggondolom hideg fejjel, be kellett látnom, hogy csak így cselekedhetett. Ennek fegyelmező ereje van a többiek felé is: ha a barátjával sem tesz kivételt, mindenkinek hasonló lépésre kell számítania a teljesítményváltozások függvényében. A dolgozók nagy része sajnos ezt nem látja, nem tudja. Ők tényleg sokszor úgy gondolják: könnyű nekem, a főnök haverja vagyok. Én aztán tudom: a több évtizedes barátság önmagában nem elég az érvényesüléshez Gonda Sándor munkatársaként.

Gonda Sándor dr. Miller Györgyről Van még egy jó barátom, Miller György egyetemi docens, a mezőgazdasági tudományok doktora, a közgazdasági tudományok kandidátusa, a gyöngyösi főiskola 40 évnyi tanítás után nyugalomba vonult oktatója. Nagyon szerettem volna, ha ő is szerepel egy interjúval ebben a kötetben, de másként alakult. Az életünk számos ponton találkozott, és nagyon erős barátság köt össze bennünket. Mindig is példának tekintettem az életét, azt a tartást, ahogyan a sajátos helyzetét kezelni tudta. A Dunántúlon élt a családjával, ferences diák volt. Az édesapja szerepet vállalt az 1956-os forradalomban. Mint helyileg jól ismert és tiszteletben álló embert – állatorvos volt – a forradalom idején felkérték, hogy legyen a helyi forradalmi bizottság elnöke. 143


Miller doktor nem tért ki a felkérés elől. A forradalom bukása után különösebb történést nem lehetett ugyan a nevéhez kötni, de a szerepvállalásáért mégis 1 év letöltendő börtönbüntetésre ítélték, amivel le is zárta állatorvosi pályáját. A Dunántúlról Heves megyébe került a család. Gyuri nyilván szintén megszenvedte édesapja politikai kitaszítottságának következményeit, de soha nem hivatkozott rá, nem siránkozott emiatt, nem próbálta ürügyként felhasználni a karrierje során. Mindig, minden helyzetben tette a dolgát becsülettel. Eredetileg matematika–fizika tanár szeretett volna lenni, de olyan helyre kellett jelentkeznie a történtek után, ráadásul egyházi gimnáziumból, ahol legalább reménye lehetett a felvételre. Így esett a választása a Mezőtúri Mezőgazdasági Gépész Felsőfokú Technikumra, ahol matematikából és fizikából kellett felvételizni, és ahol 1965-ben gépész üzemmérnöki oklevelet szerzett. Aztán ötvenéves koráig folyamatosan tanult. Elvégezte a Gödöllői Agrártudományi Egyetem Gépészmérnöki Karát, szakmérnök lett, doktorált, aztán kandidált. Végül is tanár lett, főiskolai oktató, aki soha nem tanult pedagógiát, de mindvégig hihetetlen hatással volt a tanítványaira. Olyan kiváló tanárai voltak, akiket csak utánoznia kellett, és mert mindig hittel és élvezettel tette ezt, nagyon is hatásos volt a tanári működése. Az volt a hitvallása, hogy egy tanár célja nem lehet más, mint megértetni a diákjaival mindazt, amit ő már ért. Az iskola által tanított tudományok arra jók, hogy az ember képes legyen a konkrét feladatokhoz alkalmazkodni. Amikor pályakezdő mérnökként munkára jelentkezett a Visontai Április 4. Gépgyárban, az üzemvezetője arról érdeklődött: mihez ért valójában? Ott jött rá, hogy a valódi ismereteket csak a gyakorlatból lehet megszerezni. Ezért nem tartotta élete felesleges, mellőzhető részének sem a visontai brigádvezetést, sem a tarnaörsi, majd a mezőszemerei tsz-ben eltöltött éveket, mert a gyakorlati ismereteit ott szerezte meg. Amikor annak ideje lett volna, egyenes úton nem tudott egyetemre járni, de volt benne erő, hogy ne álljon félre, hogy mindig megküzdjön a tudását és tehetségét megillető pozícióért. Soha nem hivatkozott rá, hogy édesapja révén a rendszer kitaszítottja lett volna, nem tekintette ezt jogosítványnak arra, hogy ne tegyen semmit a sebei nyalogatásán vagy a hőzöngésen túl, amire annyi, de annyi példát látni. A rendszerváltozás után se próbált helyzeti előnyhöz jutni a történtek miatt, becsületesen tette a dolgát, a maga erejéből érvényesült, nem az apja tetteinek felemlegetésével. Egyetemi társak voltunk, nagyon szép emlékeket őrzök róla abból az időszakból. Van még egy aspektus, ami miatt szerettem volna, ha Gyuri „megszólal” ebben a kiadványban, nevezetesen, hogy vállalatszervezésből, vállalatvezetésből kandidált. Sokat beszélgettünk ilyen kérdésekről, miközben én a gyakorlatban próbáltam felépíteni és jól menedzselni a vállalkozásomat. Érdekes lett volna tőle, a területen dolgozó elméleti szakembertől megtudni, hogyan látta a lépéseimet és a törekvéseimet az Agrohídnál. Gyakran kért tőlem gyakorlati példákat egy-egy elméleti tézis igazolásához. Érdekes lenne olvasni, hogy miként látta a kutatási eredményeit igazolódni vagy épp cáfolódni az én gyakorlatban szerzett tapasztalataim tükrében. Hogy az általam képviselt vállalati filozófia mennyire volt összhangban azzal, amit ő oktatott. 144

NEGYEDIK FEJEZET

A KÉPZŐMŰVÉSZET, A ZENE ÉS A BOR GONDA SÁNDOR ÉLETÉBEN „A művészet éppoly szükséglete az embernek, mint az evés-ivás.” (Dosztojevszkij)

Utam a képzőművészethez A képzőművészetekhez a második feleségemen, Ágotán keresztül vezetett az utam. 1999-ben kezdődött a kapcsolatunk, és az ő erős vonzódása a művészetek iránt engem is megfertőzött. A megismerkedésünk után kezdtem el kiállításokra járni, Ágota kíséretében és ösztönzésére. A feleségem az Iparművészeti Egyetem művészetmenedzseri szakát végezte el. Amikor 2001ben Kecskemétre költöztünk, akkor a Szívós János tulajdonában lévő Kortárs Galériában találtunk állást neki. Nagy elánnal vetette bele magát a munkába. Elsősorban a kecskeméti és a Bács-Kiskun megyei művészekkel épített ki jó kapcsolatokat, érthetően elsősorban Szívós János kapcsolatrendszerére támaszkodva. Szóba került közöttünk többször, hogy meddig lát perspektívát a galériában, János mellett dolgozva. A Kortárs Galériának voltak nehézségei, abban az időben éppen nem ment fényesen az üzlet. Érzékeltük, hogy a tulajdonosnak időnként még Ágota munkabérének kifizetése is gondot jelentett. Kerestük a megoldást arra az esetre, ha hirtelen az utcára kerülne. Fontosnak tartottam, hogy a feleségemnek legyen valami rendszeres elfoglaltsága. Olyan, amit motiváltan végez, ahol azt érezheti, hogy értéket teremt, hogy fontos a munkája. Semmiképpen nem akartam valamiféle háziasszony skatulyába kényszeríteni őt. Azt sem szerettem volna, hogy egy vállalkozó főállású feleségeként ismerje meg őt a város, akit a férje eltart akkor is, ha nem dolgozik. Tisztában voltam azzal, hogy ha nem vállal munkát, gondtalan, kényelmes – és valószínűleg unalmas – élete lesz. Féltem attól is, ha nem lesz állása, elveszítheti az önbecsülését. Nagyon fontosnak érzem ma is, hogy önállóan is képes legyen megállni a lábán, és értelmét lássa a saját munkájának. Megoldásként felvetődött, hogy hozzunk létre egy saját galériát. Így született meg az Ágo-Art Galéria Kft. Tettünk mögé egy kis tőkét, és Ágota a Kortárs Galériában szerzett tapasztalataira építve, önállóan hozzákezdett a munkához. Rögtön nagy dobással indítottunk. 2004-ben a kecskeméti Dán Kulturális Intézetben az Ágo-Art Galéria megrendezte Lóránt János Demeter Munkácsy-díjas festőművész első kecskeméti kiállítását. Komoly szakmai visszhangot kiváltó, teltházas esemény volt, megtisztelte a kiállítást Kecskemét közönsége is, a szakma is. Megjelent a megnyitón Bereczky Lóránt, a Magyar Nemzeti Galéria akkori főigazgatója, aki beszédet is mondott. A tárlat anyaga is különlegesen gazdag volt. Azóta már többször láttam Lóránt János Demeter-kiállítást, de a Kecskeméten kiállítotthoz foghatóan gazdag anyagot sehol nem tudtak felvonultatni. Sikerélmény volt Ágotának is, biztatást és még több indíttatást kapott a munkájához. 145

Negyedik fejezet | A képzőművészet, a zene és a bor Gonda Sándor életében

2005. március 14-én még nagyobb fába vágtuk a fejszénket. Azért használok többes számot, mert az új feladat mögé már az Agrohíd is felsorakozott. Egy Stuttgart melletti városban, Schorndorfban rendezett kiállítást az Ágo-Art Galéria Kft. hat neves magyar kortárs képzőművésznek. A kiállítók között volt Kecskeméti Sándor szobrászművész, Lengyel Károly, Lóránt János Demeter, Tenk László és Vilhelm Károly festőművészek és Pázmándi Antal keramikus-szobrászművész. Ebben a kisvárosban született Gottlieb Daimler. Van a városkának egy technikatörténeti múzeuma, amelynek megfelelő szabad terei vannak egyebek mellett képzőművészeti kiállítások számára is. Impozáns és attraktív kiállítóbázis, nem csupán kényszermegoldásként adnak helyet képzőművészeti tárlatoknak. A hat kortárs magyar képzőművész olyan ritka kontextust jelenített meg, amelyet összehozni még Magyarországon is ritkaságszámba ment volna. Itthon is nehéz megszervezni egy ilyen rangos és ennyire összhangzó, egységes tárlatot, pedig a művészek itt élnek. Szerencsére mindenféle ballaszttól mentes volt a tárlat, nem kellett bevenni a kiállítók közé kompromisszum eredményeként senkit. Tisztán szakmai alapon összeválogatott társaság volt. A német házigazdák is fenntartás nélkül elfogadták a koncepciónkat, hiszen a kortárs magyar művészetet ők ezen a kiállításon keresztül, ebben a keresztmetszetben ismerték meg. Előzetes elvárásaik a minőségen kívül nem voltak. A kiállítás összességében fantasztikus megjelenési lehetőség volt. Egyrészt ki tudtunk vinni kortárs magyar művészetet Németországba, másrészt az Agrohíd Kft. a tárlatot sikeresen felhasználta a saját marketing céljaira. Meghívtuk Schorndorfba a német vevőinket, kivétel nélkül el is jöttek a képviselőik. Emelkedett és szép volt a megnyitóünnepség, amelyet megtisztelt jelenlétével Schorndorf főpolgármestere, és jelen volt az akkori stuttgarti kulturális intézet igazgatója is. Nagyszerű kiállítás volt nagyszerű anyaggal. A helyi újságok bő terjedelemben tudósítottak az eseményről, komoly értéket tulajdonítottak neki. Többek között az Ágo-Art szervezte események kapcsán szép lassan belekeveredtem a művészeti világba. Személyes kapcsolataim alakultak ki a művészekkel, és ráéreztem, hogy a képzőművészet olyan terrénum, ahol az ember feltöltődik. Sok pluszt ad, szokatlan nézőpontot, másféle kitekintést tesz lehetővé. Sokkal érzékenyebben reagál az ember még a köznapi történésekre is, ha képes az alkotók szemével látni az őt körülvevő világot.

A Mezőtúri Művészeti Közalapítvány élén Gyermekkori barátom, Dr. Draskovits Dénes, aki az Agrohídnál munkatársam volt, 2002ben elém állt, és bejelentette, hogy szeretne indulni a mezőtúri polgármester-választáson. Tudtam, hogy Dénes politikus vénájú ember, tudtam, hogy őt a közélet mindigis izgatta, hogy szívesen felvállalja más emberek ügyeit, bajait. A cégnél is ez volt az egyik erőssége. Ha valahol konfliktushelyzetet látott, azonnal próbálta elsimítani, többnyire sikeresen. Ugyanígy a vevői kapcsolatokat, az ott keletkező esetleges problémákat is jól kezelte. Éreztem, hogy a tervezett váltás előnyére válhat. Elengedtem, pontosabban nem próbáltam lebeszélni, sőt, bátorítottam, hogy méresse meg magát. Világossá tettem előtte, hogy hiányozni fog, de a személyes indítékait megértettem, és mivel a barátom volt, fontosabb volt nekem az ő ambíciója, 146

A képzőművészet, a zene és a bor Gonda Sándor életében | Negyedik fejezet

mint a cégem érdeke. Dénest megválasztották, két cikluson át volt Mezőtúr polgármestere. 2004-ben keresett meg, hogy felkérjen az 1981-ben létrejött mezőtúri alkotótelepet kezelő művészeti közalapítvány vezetésére. Elmondta, hogy az alapítvány válságos helyzetben van. Közeledik a telep 25 éves jubileuma. Kudarcnak tartaná, ha épp az ő polgármestersége idején válna működésképtelenné a szervezet, és lehetetlenülne el vele együtt az alkotótelep. Alaposan átvilágították a közalapítványt, látják a szervezési, vezetési és anyagi problémáit egyaránt. Arra az elhatározásra jutottak, hogy olyan embert keresnek a kuratórium élére, akinek van fogékonysága a képzőművészetek iránt, ugyanakkor gazdasági szakember, akinek van válságkezelési tapasztalata és gyakorlata. Így került szóba a nevem. Akkor már vagy 4 éve ismert volt, hogy élénken érdeklődöm a művészetek iránt, hiszen Mezőtúrra is hoztunk kiállításokat az Ágo-Arttal. Többek között néhány jelentős Bács-Kiskun megyei művészt is bemutattunk a városban. Az előszervezésében még Szívós János és a kecskeméti Kortárs Galéria is részt vett. A kiállítók között volt Báron László, B. Boros Ilona, Dulity Tibor, Sáska Tibor, Petri Ildikó és a fafaragó Sőreg Dénes. Ismert volt a mezőtúriak előtt, hogy szívesen foglalkozom a területtel. Jól ismertem azokat a művészeket is, akik a városban, illetve az alkotótelep életében meghatározó szerepet töltöttek be. 1981-ben a Magyar–Mongol Barátság Termelőszövetkezet műszaki főmérnökeként azt a feladatot kaptam az elnöktől, hogy a tsz-hez tartozó Takács-tanyán a nyárra tervezett alkotótelep elindulásához teremtsem meg a műszaki feltételeket. Hogy lakható legyen, hogy vízellátás, áram legyen, hogy a mosdók rendben legyenek, tehát hogy a Takács-tanya alkalmassá váljon az alkotótelepi funkciókra. A Takács-tanya korábban a tsz tulajdonában lévő, elhanyagolt terület volt, viszont gyönyörű, festői környezetben állt a Holt-Körös partján. Semmi túlzás nincs abban, hogy festői volt a környezet, mindez visszaköszönt később nagyon jelentős műalkotások motívumaiban. A felújítások idején volt módom megismerni az alkotótelep életét. Ekkor ismertem meg Győrfi Sándor szobrászművészt, a telep akkori vezetőjét, aki óriási hatással volt rám. Tudtam róla, hogy országos hírű szobrász, s hogy egy-két évvel fiatalabb nálam. Nagyon inspirált és egyben nagyon imponált nekem, hogy egy országos hírű művésszel kerültem egészen szoros munkakapcsolatba. Annak ellenére éreztem így, hogy én mindössze a technikai feltételek megteremtéséért, a telep működőképességéért feleltem. Ugyanakkor erősen érdekelt, hogy min dolgoznak a művészek, hogyan élnek, miről beszélgetnek, milyen a légkör körülöttük. Hamar rájöttem, hogy gyakorlatilag ugyanolyan emberek, mint mi, csak rendelkeznek valami olyan kivételes érzékenységgel, ami belőlünk, művészi érzékkel meg nem áldott emberekből hiányzik. Sok-sok gyarlóságuk mellett is csodáltam őket. Amíg a tsz-ben dolgoztam, és amíg a város nem vette át véglegesen a Takács-tanyát, addig nyaranta folyamatosan kapcsolatban voltam az alkotóteleppel, segítettem őket. Akkor sem szűnt meg a kapcsolatunk, amikor elkerültem a Mezőtúri Főiskolára, mert a főiskola is lelkes támogatója volt a telepnek. Olyan embereket ismerhettem meg ez idő alatt, mint Rékassy Csaba. Háromszor járt az alkotótelepen, s ebből két szezonban is több napon keresztül közelről figyelhettem, hogyan dolgozik. Amikor Draskovits Dénes megszólított és felkért a feladatra, ezek a régi dolgok 147


mind felötlöttek bennem. Nem mondtam igent azonnal. Tudtam, hogy amit vállalok, sok munka és sok pénz – efelől semmi kétségem nem volt. Pontosan felmértem előre, ismertem a körülményeket is, de úgy éreztem, hogy a pár év óta megszűnt kapcsolatomat fel kell újítanom a teleppel, tennem kell valamit értük, a megmaradásukért. Mondhatom úgy is, hogy az ügy megszólított. Megállapodtam Dénessel, hogy 4 évre elvállalom a kuratórium vezetését. Úgy véltem, hogy négy év alatt a szervezeti, vezetési hiányosságok kijavíthatók, a működőképességet hosszabb távra meg lehet alapozni, de tovább nem akartam elkötelezni magam, mert a kezdetekkor pontosan tudtam, hogy a feladat milyen áldozatos munkát kíván attól, aki belefog. Pénzt is, rengeteg energiát is. Nem lehetett másként szanálni a telepet, csak úgy, ha pénzt is fektettem bele. Nem volt elég, hogy megszabjam az ott dolgozó művészeknek, hogy mit, hogyan és miért kell másként tenniük, mint eddig, mert a működés alapvető feltételei sem voltak adottak. Pénz nélkül nem lehet gipszet vásárolni, nem működik számos funkció, nincs gáz, víz, villany, hogy csak a legalapvetőbbekről beszéljek. Ezeket a kiadásokat a felkérést megelőző években Győrfi Sándor telepvezetőként, a saját büdzséjéből finanszírozta. Nyilvánvaló volt, hogy ez tovább nem tartható. Elfogytak a tartalékai, s teljes joggal vetette fel: a Takács-tanyán alkotó művészek Mezőtúr városának dolgoznak, a cél egy közgyűjtemény létrehozása az alkotótelepen születő művekre alapozva, és ha a város ehhez nem teszi hozzá a működtetéshez nélkülözhetetlen forrásokat, akkor az érintettek érthető módon elveszítik a motivációjukat. Az pedig a telep halálát jelenti. Beláttam és megértettem azt is, hogy a városnak aktuálisan nincs forrása a telep működtetésére. Elvállaltam az elnöki posztot, s vele azt is, hogy a jelzett időre az Agrohíd Kft. a telep mögé áll anyagi segítséggel is. Szakembereket vittem oda, akik szerelték a villanyt, kifestették a Takács-tanyát, kicserélték a szanitereket, felújították a konyhát és a lakószobákat, vagyis elvégeztek minden szükséges munkálatot ahhoz, hogy a telep méltó módon legyen képes fogadni az alkotókat. Mindezt a cégünk finanszírozta. Rövid idő alatt kialakult ott a normális működés rendje, és egy sikeres időszak kezdődött a telep életében. Amikor négy év elteltével eljöttem, sajnálatos módon megint törés következett be. Azt nem mondom, hogy visszarendeződtek a korábbi lehetetlen állapotok, de sok területen látványos volt a visszaesés.

A közgyűjtemény ügye Amikor elnök lettem, akkor kezdtem komolyabban, hivatalból is érdeklődni a formálódó közgyűjtemény ügyei iránt. Kerestem azokat az alkotásokat, amelyeket a korábbi évek terméséből a művészek a városnak, mint fenntartónak adományoztak. Szinte alig találtam valakit, akinek érdemi információi voltak erről. Kiderült, hogy az anyag a valamikori pártházban, a jelenlegi közösségi házban, az egykori KISZ-irodában volt ömlesztett állapotban, szinte behányva oda. Összetört keretekkel, összetört üvegekkel, komoly művészi értékű alkotások, áldatlan és méltatlan állapotban, a legalapvetőbb dokumentációt is nélkülözve. Nem találtunk semmiféle nyilvántartást vagy listát, hogy a fellelt műveket ki, mikor és hogyan adta le a 148


közgyűjtemény számára. A tételes feltárás kapcsán derült ki az is, hogy az utóbbi években már nem figyelt senki arra, hogy a telepen vendégül látott alkotók adtak-e le művet a városi gyűjtemény számára, vagy sem? A művészek lelkiismeretére bízták, hogy honorálják-e egyegy képpel vagy szoborral azt, hogy a város költségén, a telepen alkothattak. Előfordult, hogy én jártam utána néhány művésznek, akik adatolható módon dolgoztak a telepen 2004 előtt, és nem volt művük a közgyűjteményben. Volt, aki azzal védekezett, hogy neki senki nem mondta, hogy itt ez az elvárás, hogy tőle senki nem kérte a művet. Én viszont finoman, de határozottan jeleztem az elvárásunkat, hogy utólag tiszteljék meg a vendéglátó város közgyűjteményét egy-egy munkájukkal. Ekkor kezdtük felfektetni az első műtárgykartonokat, egyedi számokkal láttuk el az egyes műalkotásokat, rögzítettük a művek címét, az alkalmazott technikát, a méreteket, a szignó leírását és pontos helyét. Ahogyan az egy művészeti gyűjtemény esetében elvárható. Adtunk a műveknek egy leadáskori értéket, és 2005-ben is megállapítottunk egy aktuális becsült árat minden műtárgynak. Feltüntettük, hogy hol tároljuk a műveket, így minden, a város közgyűjteményének birtokában lévő műtárgy pontosan beazonosíthatóvá vált. A polgármesternél el tudtam érni, hogy a városházán egy földszinti, két helyiségből álló, használaton kívüli területet megkapjunk raktározási célokra. Beállványoztuk a szobákat, és az elkészült kartonok alapján, immáron rendszerezve, ott helyeztük el a gyűjteményt. Ettől kezdve, ha kiállítást kellett rendeznünk, egyszerűen elővettük a regisztert, és annak alapján könnyen tudtunk válogatni akár tematikus összeállítást is. A későbbiekben természetesen feldolgoztuk a teljes anyagot. Ebben Ágota is nagyon sokat dolgozott velem együtt. Az értékeléshez létrehoztunk egy kis csapatot: Szolnokról dr. Egri Mária volt a kuratórium tagja – aki a Győrfi Sándorról szóló monográfiát is írta –, Ágota volt benne, meg a Prokai Gábor képzőművész. Ők hárman állapították meg a műtárgyak 2005-ben érvényes árát. 2005-ben sikerült fellelni az alkotótelep eredeti alapítólevelét. Sokáig azt sem találták. Én fedeztem fel a Takács tanyán, számos holmi közé elkeveredve, egy összetört üvegű keretben. Pontosan kideríthető belőle, kik voltak az egykori alapítók: a Magyar–Mongol Barátság Tsz, a Dózsa Tsz, az Állami Gazdaság, a Debreceni Agrártudományi Egyetem Mezőtúri Főiskolai Kara és Papp János tanácselnök. Papp János sok éven át volt a város vezetője, erős ember hírében állt, nem véletlenül. Úgy vélem, az utókor sokszor méltatlanul bánik a korábbi időszak vezetőivel, így vele is. Váltottunk rendszert és váltottunk véleményt is. Papp János elévülhetetlen érdeme sok egyéb mellett, hogy az alkotótelepet az alapítástól fogva minden évben megrendezte a város, hogy évenként volt egy ragyogó kiállítás a frissen született munkákból. Később, az én időmben már létrehoztuk az állandó kiállítást a zsinagóga karzatán, ahol közszemlére tettük a gyűjteménybe került legértékesebb alkotásokat. Ha bármilyen más kiállítás volt az alsó térben, a közönségnek mindig módja volt megnézni az állandó kiállítást is, mintegy viszonyítási alapként. Számomra fantasztikus időszak a 2004–2008 közötti, amikor tevékeny részese lehettem ennek az értékteremtő munkának. Az, hogy 4 év után nem akartam már elnökölni az 149


alapítványt, összefügg egy kicsit az egyéniségemmel és a jellememmel. Gondáné Évike, aki jól ismer engem, talán említette azt a tulajdonságomat, hogy bizonyos dolgokba nagy vehemenciával belekezdek, és amikor megoldottam a feladatot, akkor a továbbiakban már nem érdekel, legalábbis nem a korábbi intenzitással. Elvégeztem azt a feladatot, amit kitűztem magam elé. Lehet, hogy ez jellemhiba, de olyan a természetem, hogy ha egy feladatot megoldottam, akkor magam mögött hagyom. Az alapítvány és az alkotótelep vezetését is lehetett volna tovább darálni még hosszú ideig, de sok minden rutinszerűvé vált, már nem találtam benne kihívást. Ha belekeveredem egy feladatba, mindig azt nézem, hogy milyen szisztémával lehet a leghatékonyabban megoldani. Van-e olyan rendszer, amit ha felállítasz, befogja az egész problémát, és a hatékony megoldás irányába mutat? Tulajdonképpen az Agrohíd egész története is erről szól. Ott is az volt a legnagyobb feladat, hogy egy rendszert felállítsunk. Később sem nélkülözhető a rendszer karbantartása, de van az egésznek egy önmozgása is, és leginkább arra kell figyelni, hogy a rendszerben működő emberek mennyire működnek valóban rendszerszerűen. Ha kilógnak, meg kell találni az okát, hogy miért. Nem feltétlenül csak a saját hibájukból fordulhat ez elő, elképzelhető, hogy a rendszeren kell változtatni. Ha nagyon sok ember lóg ki, vagy éppen nagyon értékes emberek működnek kisebb hatékonysággal a várhatónál, akkor el kell gondolkodni azon, hogy vajon a kor nem haladta-e meg az adott rendszert? Visszakanyarodva a művészeti közalapítványhoz: mondhatom, hogy a működésem ideje alatt mindent tervezett célomat elértem. Teljesítettem a vállalásomat, és ez engem kielégített. Ismerve magamat, ez lehetett az oka annak is, hogy eleve határozott időre vállaltam el a feladatot. Adtam magamnak esélyt, hogy 4 év alatt rendbe tudom tenni az alkotótelep és a közalapítvány ügyeit. És még egy ok, ami miatt nem vállaltam tovább az elnökséget: 2008-ra éppen 60 éves lettem. Mérföldkőnek tekintettem. Elgondolkodtam az életemen, és azt terveztem, hogy jobban visszahúzódom Mezőtúrról, Kecskemétre helyezem át az életem súlypontját. Egy kicsit maradok Mezőtúron is, itt működik a cégem, arra időnként ránézek, de az életemet már Kecskemétről fogom irányítani. Volt egy nem tudatosan átgondolt, talán csak álmodozás szintű elképzelésem a 60-on túli életemről. Be kell látnom, hogy végül nem minden a terveim szerint alakult. Nem úgy élek, mint ahogyan ezt akkor elgondoltam. Sok tényezője van, hogy másként alakult. Kecskemét vonzása nem volt olyan erős, mint ahogyan számoltam vele. Mezőtúr vonzása viszont erősebb volt, mint gondoltam. Az Agrohidat sem tudtam átadni senkinek úgy, hogy azt megnyugtatónak tekinthettem volna. Ezek mind szerepet játszottak abban, hogy nem az előzetes terveim szerint folytattam akkor az életemet. Bizonyos értelemben jóllaktam Kecskeméttel. Megismertem embereket, izgalmas kaland volt, jó velük lenni a mai napig. De volt bennem egy előzetes várakozás, és az nem teljesült. Amikor odaköltöztünk Ágotával, még nagynak láttam a várost. Lehetőségekben, méretekben, mindenben. Ahogy elkezdtünk ott élni, hirtelen zsugorodni kezdett. 150


Kiválasztódtak azok a területek, amelyek érdekelnek belőle, a többi meg olyan ballaszttá vált, ami ott van, de nem érdekel. Emberekben, tárgyakban és mindenben így van ez. Nagyjából adott az a személyi kör, akik „kiválasztódtak”, akikkel kialakult egy bensőséges kapcsolat. Hadd említsek meg személy szerint is néhány olyan embert, akiket időközben megszerettem, akikkel baráti viszonyt ápolok: Völgyesi Árpi a Vinoar borkereskedés tulajdonosa, akitől a borról sokat tanultam. Gaál Józsi és az öccse, Gyuri. Gaál Józsi hasonló területen vállalkozik, mint én, közben országos alelnöke és megyei elnöke a Kereskedelmi és Iparkamarának, továbbá Kecskemét alpolgármestere. Őt nincs miért irigyelni, mert ezek együtt iszonyú terhet rakhatnak a vállaira. Gaál Gyuri a zöldség- és gyümölcságazatban termel, termeltet és kereskedik. Barátomnak tudhatom dr. Kiss Endre országos hírű fogszakorvost, és Szabó Zoltánt, aki fogtechnikai területen vállalkozik. Dr. Pálvölgyi László ügyvédet, dr. Szemők Szilárd ügyészt, dr. Seregély Attila nőgyógyászt, Csatos János igazgatót a biztosítási üzletágból, Pisák László vállalkozót, és nem utolsósorban Kriskó János főiskolai docenst, e könyv szerzőjét is. Ezeket a kapcsolatokat ápolom, de nincs már számomra az a nimbusza Kecskemétnek, mint amit az odaköltözésünk előtt éreztem vagy gondoltam. Akkor még elhomályosította a látásomat az újdonságok varázsa. Tudomásul kellett vennem azt is, hogy amíg az egészségem engedi, nincs más választásom, mint irányítani az Agrohidat. Annyira a saját művem és életfeladatom, hogy egyszerűen képtelen vagyok másra bízni, és csak szemlélni, hogy milyen irányban fejlődik tovább, alakul át, vagy éppen fejlődik vissza. Ha a jelenlegi egészségi és lelkiállapotomban távolodnék el a cégtől, biztosan folyamatos lelkifurdalásom lenne, hogy nem teszek meg valamit, amit egyébként módomban állna megtenni. Nem csak lelkiismeret-furdalást, de talán bűntudatot is okozna. Eszem ágában sincs erre törekedni, sőt, nyilvánvalóan el akarom kerülni, ki akarom zárni, hiszen tudom, hogy rombolná a lelkemet. Van tehát feladatom az Agrohíddal továbbra is. Arra is rádöbbentem, hogy ugyan állandóan ágálok ellene, és nincs különösebben jó véleményem Mezőtúrról, mégis ide kötődik az életem. Olyan vagyok, mint egy házasságban élő, zsémbes öregember, aki legszívesebben szabadulna már az egésztől, de belátja, hogy nincs értelmes alternatíva.

Hogyan került bele Mezőtúr a német irodalomtörténetbe? Van egy csodálatos történetem 2006-ból, ami az alkotótelephez és az alapítvány működéséhez kötődik. Érkezett egy levél Németországból Takács-tanya, Mezőtúr, Magyarország címzéssel. A levelet egy német kutatóintézetből, a Frank Wedekind költő nevét viselő intézményből küldte egy kutatónő. Munkája kapcsán, egy vers hátterének megfejtése közben találkozott egy ismeretlen nevű város említésével az „Egy tanár Mezőtúrról” című versben. A vers arról szól, hogy egy Szűcs Zsigmond nevű tanár féltékenységből megölte a feleségét és három gyermekét, majd végzett magával is. A kutatónő szerette volna feltárni a vers pontos hátterét. A világhálón talált is egy Mezőtúr nevű magyar várost, a kapcsolódó linkeknél pedig megtalálta az alkotótelepet, illetve a Takács-tanyát. 151


Különböző címekre küldött levelet, segítséget kérve a háttértörténet megfejtéséhez, így került a levél egyik példánya a mi alapítványunk titkárságára, Lengyel Krisztinához, aki eljuttatta azt hozzám. Segíteni akartam a hölgynek, elmentem a könyvtárba, ahol kiderült, hogy az eset valóban megtörtént a Mezőtúr-Túrnagyhéki tanyán, mi több, a történetet meg is jelentették egy piacokon árult ponyvafüzetecskében. Ez a füzet ott volt a könyvtárban, és segítségképp még különféle helytörténeti adalékokat is kaptam hozzá. Kiderült, hogy ez a bizonyos ponyvafüzet, vagy lehetséges, hogy csak maga a történet egy magyar pincérnő jóvoltából elkerült Münchenbe. A kávéháznak, ahol a pincérnő dolgozott, törzsvendége volt Wedekind, akinek valószínűsíthetően a pincérnő mesélte el a távoli történetet. Wedekind aztán versbe foglalta azt, feladva ezzel a rejtvényt az életművét kutató kései utódnak. Ez a rövid magyarázata annak, hogyan került bele Mezőtúr a német irodalomtörténetbe. Dr. Füstös Jenő helytörténeti kutatónk ezzel a címmel írta meg az eset összefoglalóját.

A távozásom utáni helyzet 2006-ban az eredeti megállapodásnak megfelelően távoztam az alapítvány éléről. Távozásomat követően újra megváltoztak a körülmények, rossz irányt vettek a dolgok. Úgy tudom – igaz, mozaikos az idevágó tudásom –, hogy ma újra nincs rendben a gyűjtemény dokumentációja. Nem vezetik tovább, pedig a szisztémát jól kitaláltuk és kiépítettük annak idején. A raktár a városházáról a megszűnt főiskola épületeibe került át. A Draskovits Dénest követő polgármesternek már közel sem volt annyira fontos kérdés az alkotótelep és a közgyűjtemény ügye, mint az elődjének. Még egy apró, de jellemző adalék: Amikor 2008-ban lemondtam, kértem az illetékeseket, hogy nevezzenek ki a kuratórium élére új vezetőt, és ezt a tényt az előírások szerint regisztráltassák a cégbíróságon. Ehhez képest a mai napig az én nevem szerepel a hivatalos okmányokban. Ha pályázni akarnak, hozzák a dokumentációt aláírásra hozzám. Hat év alatt sem találták meg az utódomat, hogy jogi értelemben is rendbe lehessen tenni a közalapítvány ügyét. Biztosan van valaki, aki névleg átvette és irányítja az alkotótelep és az alapítvány ügyeit, de ez a mai napig sincs megnyugtató, jogi úton rendezve. Átmenetileg utódom volt egy komoly német autóipari beszállító cég, a RAFI ügyvezetője, de két év után ő is lemondott, mert állítólag egy borozgatás alkalmával azt találták mondani neki a művészek, hogy tőle is legalább akkora anyagi segítséget várnak, mint amit tőlem kaptak a korábbi években.

Művészbarátok és mecenatúra Több kortárs képzőművésszel is szoros kapcsolatba kerültem alapítványi elnöki működésem során, de attól függetlenül is. Az egyik nagy élményem volt Kokas Ignác, aki sajnos, ma már nincs közöttünk. Irodám büszkesége a tőle származó, Ideröppent című festmény. Kokas Ignác nevét már korábban ismertem, hiszen az egyik kiemelkedő kortárs művésze volt ennek az országnak. 2006-ban, Nagy Gábor festőművész közreműködése révén ismerhettem meg 152


személyesen is. Kifejezetten azzal a céllal kerestük fel, hogy képet vásároljunk tőle. Nagy Gábor nagyon szerette, sokra becsülte Kokas mestert. Együtt tanítottak az egyetemen, s ő javasolta nekem, hogy vásároljak Kokas Ignác képet. A Képzőművészeti Egyetemen az a fura helyzet állt elő, hogy Nagy Gábor volt a tanszékvezető és Kokas mester a beosztottja, de természetesen mindketten a helyén kezelték a szituációt. Kokas Ignác kedvesen vendégül látott bennünket Judit asszonnyal, aki különféle pogácsákat és süteményeket készített, Náci bácsi pedig borral kínált bennünket. Nem a saját borával, de kifejezetten az alkalomra beszerzett, váli termelőtől, a mester szülőhelyéről származó, jó borokkal. Hosszasan mesélt az életéről, amit nagy érdeklődéssel hallgattunk. Képet vásárolni mentünk, s ha ez 15 perc alatt lebonyolódott volna, se lettünk volna boldogtalanok. Így, hogy hosszan beszélgetett velünk, csak még nagyobb volt az élmény. A halála előtt két évvel látogattuk meg, már sokat bajlódott az egészségével. Abban az évben összesen két képet festett, amelyek közül az egyiktől semmiképp sem akart megválni. Este 8 óra tájban jutottunk el odáig, hogy megkérdezte: melyik képet választom a kettő közül? Tiszteletben tartottam a szándékát, arra a képre, amelyet szeretett volna megtartani, nem tettem ajánlatot. Különben is egész délután barátkoztam, szemeztem az eladásra eredetileg is felkínált Ideröppent című képpel. Még közös fénykép is készült a műteremben a kép előtt: ott állunk hárman, Kokas Ignác, Ágota és én a kiszemelt alkotás előtt. Nagyon emlékezetes volt az egész nap, de ez a pillanat különösképpen. Kokas Ignác nem járt soha az alkotótelepen, nem kötődik a Takács-tanyához, ő az én választásom volt, akitől mindenképpen szerettem volna képet. Teljesült a vágyam, s a vele való találkozás és személyes hangú beszélgetés életem egyik szép és fontos pillanata. A másik meghatározó művész az életemben Lóránt János Demeter. Tíz évvel idősebb nálam. Mindig is csodáltam a vitalitását, az életszeretetét, az életörömét, az egyszerűségét és a fantasztikus festményeit. Lóránt János Demeter Mezőtúrra került valamikor a 2000-es évek legelején. Amikor én 2004-ben a Művészeti Közalapítvány elnöke lettem, addigra a város már műteremlakást biztosított Jánosnak. Nem telepedett le Mezőtúron, de a tény, hogy volt itt egy lakása, erősebb köteléket jelentett a településhez, mintha csak az évenkénti alkotótelepi időszakra bukkant volna fel a városban. János békésszentandrási lokálpatrióta, nagyon szereti a faluját, sokat tesz a felemelkedéséért, tevékenyen részt vesz a település életében. Kétségtelen viszont, hogy volt az életének egy mezőtúri szakasza is. Abban az időben, amikor az alapítványt elnököltem, gyakran találkoztam vele és holland párjával. Kétszer nősült, kétszer elvált, és tudomásom szerint már hosszabb ideje élettársi kapcsolatban él jelenlegi partnerével, egy holland művésznővel. Jánosnak számtalan kiállítás és sok-sok kiadvány esetében álltunk a háta mögött. Több kiállítást is megéltünk együtt, élettársával gyakran kérték fel Ágotát megnyitókra, kiállításszervezésre. Én is sok alkalommal segítettem őt azzal, hogy a kiállításaihoz kapcsolódó kiadványokat támogattam. Többször vásároltam is tőle. Egy-egy kiállítása alkalmával 2-3 képet biztosan vettem. Jelenleg 16-17 Lóránt János Demeter által festett kép van a gyűjteményemben. Lehet, hogy szám szerint nem az én Lóránt-kollekcióm a leggazdagabb, de az biztos, hogy meghatározó művek vannak a birtokomban. 153


Ha majd a későbbiekben egyszer valaki Lóránt János Demeter életmű-kiállításban gondolkodik, a nálam lévő képanyag megkerülhetetlen lesz. Szívesen közreműködöm majd egy ilyen felkérés esetén, mert vallom azt, hogy ezek a műalkotások nem arra teremtődtek, hogy egy lakószobát dekoráljanak az idők végeztéig. Az a sorsuk és rendeltetésük, hogy kiállítások alkalmával minél többen láthassák, éljék és megéljék az általuk közvetítetteket. János becsületes, rendes, kiváló kvalitásokkal rendelkező művész és remek ember. Csak büszke lehetek arra, hogy időnként segíthettem őt, és nagyon büszkén vagyok tulajdonosa a műveinek. Azt nem mondhatom, hogy barátok lettünk, ahhoz túl ritkán és túl keveset találkozunk, de valahányszor egy társaságban vagyunk, mindig roppantul élvezem a vele töltött időt. Jókat tudunk beszélgetni, mert földön járó, egyszerű ember, aki törekszik arra, hogy megtartsa az egyszerűségét. Mentes minden művészi allűrtől. Olyan nagyszerű ezek nélkül is, hogy megengedheti magának a szerénységet. Nem kell mutatványokra hagyatkoznia ahhoz, hogy az emberek tudják, ki is ő valójában. Ha meg nem tudják, akkor sem Jánosban kell keresni a hibát. Nem oly régen egy fémből készült műalkotást avattunk fel az Agrohídnál. Sejben Lajos volt a tervezője. Az avatáson részt vett Lóránt János Demeter is. Szót kért. Nagyszerű dolognak ítélte, hogy egy, a gazdasági életben komoly szerepet játszó cég, amelynek millió más gondja-baja van, áldoz arra, hogy megbízást adjon egy képzőművésznek, és az alkotását közszemlére teszi, elhelyezi a vállalkozás területén. Követendő példa kellene, hogy legyen az ilyen mecenatúra – hangoztatta elismerően. Valóban úgy helyeztük el az alkotást, hogy ha valaki elmegy a cég kerítése mellett, láthatja. Ha nem okoz neki örömet, nem kell ránéznie. Amikor Jánosnak a nagy kecskeméti kiállítása volt, egy profi fővárosi műtárgyfotós jött le Kecskemétre, és lefényképezte az összes kiállított művet. János attól kezdve számtalan kiadványában ezeket a nagyfelbontású, filmen és digitalizált változatban egyaránt létező műtárgyfotókat használja. Feltétlenül meg kell említenem Nagy Gábort, a számomra kitüntetetten fontos művészek közül. Egy évvel fiatalabb nálam, tehát korban is közel állunk egymáshoz. Vele kifejezetten baráti a kapcsolatom. A párja, Nádas Alexandra szintén festő és grafikusművész. Gábor rendkívüli érzékenységű lény embernek is, művésznek is. Érzékenységének lenyomata ott van fantasztikus rajzaiban. Nem véletlen, hogy már régtől állást, illetve később tanszékvezetői katedrát kapott az egykori Képzőművészeti Főiskolán, a mai Képzőművészeti Egyetemen. Művészgenerációk kerültek ki a keze alól. Közülük többeket Gábor közvetítésével én is megismerhettem, tartós kapcsolatba kerültem általa például Szentteleki Gáborral és Szilágyi Jánossal. Nagy Gábor is azon művészek közül való a feleségével, Alexandrával együtt, akiktől rendszeresen vásárolok. Többször voltak résztvevői a mezőtúri alkotótelepnek, sőt, Gáborral egy párhuzamos mezőtúri alkotótelepet is létrehoztunk. Tudni kell, hogy kiterjedt nemzetközi kapcsolatrendszerük van. Németországban, Darmstadtban működik egy olyan művészeti egylet, amely őket rendszeresen meghívja. Ennek a német művészeti egyletnek francia kapcsolatai vannak Mirabel-aux Baronnies-ben. Nagy Gáborék a darmstadtiak segítségével kijutottak Franciaországba. Ennek a kapcsolatnak a révén belekerültek egy nemzetközi vérkeringésbe, tagjai lettek annak a társaságnak, akik különféle alkotótelepeken 154


rendszeresen találkoznak egymással. Hasonló felfogású és hasonló színvonalú kortárs művészek ők, Franciaországból, Németországból, Romániából, és természetesen Magyarországról. Gáboréknak valamilyen módon illett viszonozniuk a meghívásokat. Többször szóba került ez a beszélgetéseinkben. Én akkor ugyan hivatalosan már nem voltam a mezőtúri művészeti alapítvány kuratóriumának elnöke, de úgy döntöttem, hogy segítek létrehozni egy másik művésztelepet. Tudtam az első pillanattól, hogy nem konkurenciát teremtünk, hogy az itt létrejövő másik alkotótelep jótékonyan hathat a városi alkotótelep munkájára is. Felajánlottam a városnak, hogy évente egy meghatározott összeggel támogatom az alapítványt, viszont cserébe azt kértem, hogy önköltséges alapon ott működhessen ez a másik, nemzetközi alkotótelep is. Öt ilyen nemzetközi tábort éltünk meg a Takács-tanyán. Sajnos, azért kellett véget vetnünk neki, mert annyira leromlottak a telepen a körülmények, hogy már nem volt tovább vállalható. Olyan külföldi művészek voltak a meghívottak között, akiknek nagyon sűrű a nyári programjuk. Sem őket, sem magamat nem akartam kitenni annak, hogy meghirdetjük az alkotótelepet, és esetleg a körülmények vállalhatatlansága miatt nem tudjuk tartani az ígéretünket. Az utolsó megbeszélésünk alkalmával az illetékesek még abban sem voltak bizonyosak, hogy megmarad-e városi kezelésben a Takács-tanya, vagy eladják. A tisztázatlan helyzet miatt a városi vezetők nem tudták elkötelezni magukat, ilyen bizonytalan körülmények között pedig nem vállalkozhattam a tábor meghirdetésére. Annál nincs kínosabb, ha valaki külföldről betervezi, hogy 10 napot Mezőtúron tölt, ideutazik, s itt sajnálkozva bár, de visszafordítják. Az öt alkalommal megvalósult nemzetközi tábornak Nagy Gábor volt a művészeti vezetője, Nádas Alexandra a mindenese. Alexandra óriási szervező is amellett, hogy kiváló művész. Egy alkalommal, amikor meghívást kaptak és kint dolgoztak Franciaországban, mi is kiutaztunk Ágotával Mirabelbe, belefértünk a létszámba. Természetesen alaposan szétnéztünk Provence-ban, egészen Avignonig. Megnéztem azt a helyet is, ahol a pápák borát termelik. A pápaság központja 1309-től közel 100 éven át Avignon volt, nem Róma. V. Kelemen pápa francia származású volt, ő tette át az intézmény székhelyét francia földre. Számos fontos közös emlékünk van Nagy Gáborékkal. Még egyet említek. Egyszer elhatároztuk, hogy néhány napra közösen kimegyünk Párizsba. Gábor korábban járt kint művészeti ösztöndíjjal, jól beszél franciául, ráadásul jól ismeri a várost is. Nagyszerű közös élményünk, hogy ülünk este a Szajna-parton, calvadost iszunk és szemben velünk ott a Notre Dame. Ezen a délutánon Gábor készített egy fantasztikus rajzot a templomról, ezt később a közös utazás emlékére nekünk ajándékozta. Nagy Gábor is egy rendkívül tisztességes, becsületes, józan felfogású ember és művész, ő is tud és mer már szerény lenni. Földön járó ember, ugyanakkor remek művész is egyben. Ez pedig jó párosítás. Néhány művészt említek meg még. Az egyikük Tenk László. Vele is a német kiállítás kapcsán kerültünk ismeretségbe. Ágota szervezett neki tárlatot Mezőtúron is. Tenknek a Képzőművészeti Főiskolán évfolyamtársa volt Lengyel Károly, aki a 80-as évek végén áttelepült Németországba. Ma Düsseldorfban él. Van még egy művész Tenkhez kötődően, Hegedűs Endre, akinek szintén szervezett kiállítást a feleségem. Nagyhatású művész, büszke vagyok rá, hogy tőle is van képünk. Ők hárman valójában egy olyan baráti csapat, akikkel szívesen 155


vagyunk együtt. Abba a körbe tartoznak, akiket tervszerűen támogattunk kiállításszervezéssel és a róluk megjelenő kiadványokkal is. Természetesen támogatok olyan művészeket is, akik nem feltétlenül az alkotótelep vagy a közalapítvány révén kerültek a látóterembe. Közéjük tartozik Sejben Lajos, akiről ejtettem már szót korábban egy, az Agrohíd területén felállított köztéri alkotás kapcsán. Sejben többször részt vett a Nagy Gábor által szervezett táborokban, szoros emberi és szakmai kapcsolatot ápol velük. Rajtuk keresztül ismerkedtünk meg vele mi is. Több művet vásároltunk már tőle is. Magam azt tartom a kortárs művészet egyik leghatékonyabb támogatásának, hogy ha megtehetem, vásárolok műveket azoktól, akiknek a művészetét értem és értékelem. Nem várom el, hogy megajándékozzanak az alkotásaikkal valamiféle viszonosság jegyében, belátom és tudom, hogy javarészt a műveik értékesítéséből élnek, tehát szükségük van bevételre. Az új művek megszületésének ily módon az teremti meg az alapját, ha a régebbit megvásárolja valaki. Én is ismerek olyan művészt, aki szereti magát körbetapétázni a saját műveivel, nem szívesen válik meg tőlük, de a művészek általában másoknak alkotnak, sokszor kifejezetten értékesítési céllal. Akadnak aztán a képeladásokból érdekes mozzanatok is. Lóránt János Demeter például egyszer szerette volna visszavásárolni vagy visszacserélni egy nálam lévő képét. Ellenálltam, mert az a kép már hozzám nőtt, nem tudok és nem is akarok megválni tőle. Családtag lett. Érzelmi viszonyba kerültünk egymással. Megemlítem a nagyra becsült és támogatott művészek sorában Pázmándi Antal keramikusművészt is. Tőle legutóbb egy szökőkutat vásároltam a kecskeméti házunkhoz. Ő az Iparművészeti Egyetemen oktatott, keramikus- és szobrászművész, aki igen magas színvonalon végzi a munkáját. Schorndorfból hazafelé jövet velünk utazott egy autóban. Hátul ült, és előreszólt a feleségemnek: „Ágota, kivel kellene nekem beszélnem, hogy a mezőtúri alkotótelepen dolgozhassak a nyáron? Eddig minden próbálkozásomat elhárították Győrfi Sándorék, egyszerűen nem engednek oda.” Ágota javasolta neki, hogy beszéljen a sofőrrel. Pázmándi emlékezett arra, hogy nem is olyan régen még a különféle pozíciókat betöltő „vezérek” sofőrjein keresztül vezetett az út az ügyek elintézőihez, velük kellett és lehetett egyezkedni, s szerencsés esetben valóban közvetítettek is. Megkísérelte hát, hogy a sofőrön keresztül intézze el itt is az alkotótábori részvételét. Pontosan ebben az időszakban történt, hogy újraszabályoztuk a telepre való bejutást, ahol nagy volt a rendezetlenség. Végül mindenki mindenkit ajánlott már, nehéz volt igazságot tenni és jó döntést hozni. Úgy alakítottuk át a nyári alkotótelepi részvételről való döntést, hogy tiszteletben tartottuk az évek alatt kialakult törzscsapat előjogait. Ők értelemszerűen minden évben meghívottak voltak. A meghívottak második fele úgy állt össze, hogy a törzscsapat tagjai személyenként további egy-egy művészt javasolhattak évente. Az ajánlás jogát a kuratórium elnöke is megkapta, ezt maga a tábor művészeti vezetője, Győrfi Sándor javasolta. Így aztán a saját kvótám terhére azonnal meghívhattam Pázmándi Antalt az esedékes alkotótelepi időszakra. Pázmándi el is jött, és hihetetlen intenzitással dolgozott. 156


A szobrászok nálunk két fázisban végzik a munkát. Az első, hogy elkészítik a tervezett szobor öntőmintáit. A másik fázis az öntés, amelyet erősen behatárol a rendelkezésre álló bronz mennyisége. Egy ideig én voltam a telep bronzszállítója. Viszonylag könnyű volt a helyzetem, mert ha látóterembe került olyan selejt alkatrész, aminek bronzötvözet volt az alapanyaga, akkor azt külön gyűjttettem, kifejezetten a nyári alkotótelepi hasznosításra gondolva. Volt olyan cég, akivel cserealapon jutottunk selejtes bronz alkatrészekhez. Természetesen az igények és a lehetőségeink függvényében vásároltunk is bronzot. A bronz rendkívül drága alapanyag, másrészt a viaszveszejtéses öntési eljárás, amit a telepen alkalmaznak a szobrászok, rendkívül fáradságos munka. Eljött az igazság pillanata a konkrét tábori időszakban is: amikor Pázmándi előállt a mintáival, kiderült, hogy egymaga annyit dolgozott, mint a többi 8–10 szobrász együttvéve. Az öntésre váró minták mintegy fele volt az ő munkája. Volt ebből némi feszültség, de végül mindet kiöntötték. Pázmándi három nagy értékű bronzmunkát készített akkor az alkotótelepen. Olyan becsületes volt, hogy a mezőtúri állandó kiállításba végül olyan munkákat adott le, amelyeknek nagyon magas volt a nyilvántartási értékük, jóval magasabb, mint a helyben készülteké. Pázmándi még egy pár évig járt az alkotótelepre azt követően is, hogy én már nem vállaltam szerepet a vezetésben. Mintha az utóbbi időben elmaradt volna… Lehet, hogy Győrfiék megint új szabályzatot alkottak a meghívás rendjéről? Pázmándi Antal egyébként egy bonyolult észjárású mezőkövesdi matyó. Mondják, a matyók valóban úgy gondolkodnak, mint ahogyan azt az ő esetében tapasztalhattam. Szívesen beszélek még egy mezőtúri művészről, egy fazekas-keramikusról. Veres Gyula sajátos figurája a városnak. A magánéletében is átszellemült művészként viselkedik, nincs civil léte, és egy attól elkülönülő művészi énje. Született bohém, akit nem könnyű megítélnem. A műszaki-mérnöki végzettségem szögletességre, rendre szoktatott, nem csak a magam, de mások fegyelmezésére is. A műszaki problémák többnyire racionális, jól belátható dolgok. Ez a szemlélet az életfelfogásomban is tükröződik. Ha ígérek valamit, ha számítanak rám, az szent és sérthetetlen. Módszeresen vigyázok erre a karaktervonásomra. Velem szemben Gyuszi olyan, hogy ha mond valamit, még nem biztos, hogy úgy is lesz. Nem a szándéka szerint téveszt meg senkit. Meggyőződésem, hogy alapvetően jó szándékú ember, de valahogy szétfolynak az ügyek az ujjai közül. Az alkotásaiban nagy szerepe van a véletlenszerűen odavetett, apró elemeknek, amiktől zseniálisak lesznek a munkái. Az élettel is így van: panyókára vetve hordja. Nagyon nehéz számítani rá. A legutóbbi, kecskeméti bemutatkozásakor Ágota azért volt felelős, hogy határidőre összeálljon egy kiállításnyi nívós anyag. A művek szisztematikus begyűjtése hihetetlen sok stresszel járt. Azért sem örültem a sok feszültségnek, mert ez nyilvánvalóan kihatott a mi kapcsolatunkra is. Bosszantott, hogy Gyuszi miért nem kapja már össze magát végre? Ha ígért számolatlanul mindent a saját kiállítása érdekében, akkor miért nem teljesíti? A művészetét, alkotói egyediségét és kvalitásait tehát feltételek nélkül elismerem, de a megbízhatatlanságát nehezen tolerálom. 157


Tovább színezi a képet, hogy mivel nincs más megélhetési forrása, mint az értékesített munkái, ezért folyamatosan anyagi problémákkal küzd. Katasztrofálisak például az életkörülményei. A felesége is elhagyta emiatt. Gyuszi még mindig nagyon szerelmes a feleségébe, de nem sokat tesz annak érdekében, hogy visszacsalogassa őt magához. Folyamatos pénzzavarban van, de ebből a pénzzavarból nem az következik, hogy ügyelne a pénzére, ha egyszer végre hozzájut egy-egy jelentősebb összeghez. A kecskeméti kiállítás kapcsán Ágota és Gyuszi előre megegyezett, hogy akkor lesz pénze, ha a kiállított alkotásokat megvásárolja a közönség. Döntöttek az egyes műtárgyak áráról is. Sikerült is vevőt találni néhány műtárgynak, csakhogy Gyuszi az elszámoláskor kifogásolta az összeget, mondván, hogy az adott tárgyat többért is el lehetett volna adni. Ágota szinte mindent kifizetett előre, Gyuszi meg a kiállítás végén arról panaszkodott, hogy őt kisemmizték. Nem volt mit fizetni neki, hiszen mindent megkapott előlegben. Más kérdés, hogy ekkorra már elköltötte a teljes összeget. Szinte mindent az előlegekből fedezett: az agyagot, a mázat, az égetést, a villanyszámlát, a megélhetését. Utóbb persze szerette volna, ha minden eladott tárgyáért úgy megkapná a pénzét, mintha előleget nem is vett volna fel. Ezek a nézeteltérések megterhelik a kapcsolatunkat. A kecskeméti kiállítás megnyitója emlékezetesen szépre sikerült, a fogadtatása is hibátlan volt, de az elő- és utójáték a mi számunkra kissé megkeserítette a közös munka emlékét.

A Gonda magángyűjtemény Mára már jelentős gyűjtemény van a birtokomban meghatározó művészek fontos munkáiból. Többször gondolkodtam a gyűjteményem sorsáról, jövőjéről is. Többféle elképzelésem született erről. Az egyik, amit el is kezdtem már, hogy a gyermekeimnek és az unokáimnak kínálkozó alkalmakkor műtárgyakat ajándékozok. Tudom én is, hogy előbb-utóbb úgyis odakerülne hozzájuk, de ez mégis különleges aktus, ha egyenként és ajándékba adom a képeket. Szeretném, ha már most képesek lennének élvezni a képzőművészetet az unokáim is. Sándor ügyvédi irodája Kecskeméten működik, komoly képgyűjtemény található benne, és az összes kép természetesen tőlünk van. Egy része tulajdonjogilag még az enyém, de a nagyobb hányad ajándékozás révén már a fiamé. Azoknak a művészeknek a képeiről van szó, akikről beszéltem: Tenk László, Vilhelm Károly, Lengyel Károly kiváló festményei Rékassy Csaba rézkarcai. Az iroda miliőjéhez ők illettek leginkább. Ágotával közösen rendeztük be képekkel az előteret, és az volt az érzésünk, hogy a képek szerencsésen megtalálták a helyüket abban a térben. Be kell vallanom: gyakran fáj a szívem értük, sokkal gyakrabban szeretném látni őket, mint ahányszor megfordulok az irodában. Nincs okom, hogy naponta benézzek oda, hiszen a gyerekeim szerencsére gyakran felkeresnek. A fiam keményen dolgozik az irodájában, nincs szükség arra, hogy ok nélkül zavarjam a munkájában. Megtaláljuk a módját, hogy másutt találkozzunk. 158


Az Agrohíd támogatási politikája Napi gyakorlat, hogy a városból is, de a város határain túlról is kapunk megkereséseket, hogy támogassunk sportegyesületet, könyvkiadást, énekkari fesztivált, városi ünnepséget vagy bármi egyebet. Időnként egészen elképesztő ötletekkel is előállnak különféle kérelmezők. Számomra Mezőtúron az alapfokú iskolák támogatásának van prioritása. Ha a körükből keres meg valaki, akkor általában megtalálom a módját, hogy segíthessek. Hiszem és vallom, hogy az ember életében nagyon sok minden eldől 14 éves korig. Ez az időszak az ember első, komoly felépítése, s hogy milyen sikeres, azt a szülők, az iskola és a körülmények együttese határozzák meg. Vagy segíti, vagy gátolja a személyiség későbbi kibontakozását. Mindezek miatt nagyon fontosnak tartom, hogy amiben a legnagyobb szabadsággal dönthetünk, a tárgyi feltételek, a technikai színvonal tekintetében kapjanak meg a gyerekek mindent, ami csak megadható. Természetesen az oktatás színvonala, korszerűsége is meghatározó fontosságú a jövő, a gyerekek fejlődése szempontjából. A saját életem vargabetűjéből is tudom – említettem, hogy technikumba kerültem gimnázium helyett –, hogy milyen fontosak az alapismeretek. Minden alapvető szakmai ismeretemet a technikumban szereztem meg. A későbbi egyetemi tanulmányok során aztán ezeket ragoztuk tovább, de az alapozás stabil volt, minden arra épült a továbbiakban a különféle képzések során. A felsőfokú technikum már csak keveset tett hozzá a középfokon megszerzett ismereteimhez – jószerével mindkét képzésben ugyanazok a tanárok oktatták kevés kivétellel ugyanazt – az egyetemen pedig az elmélet kapott nagyobb hangsúlyt, hogy a gyakorlatorientált tudásunkat elmélyítsük. Néha azt éreztem, hogy mindannak, amit az egyetemen tanulunk, nincs is köze a szakmánkhoz. Ebben természetesen nem volt igazam, később sok olyan helyzet adódott, ami rádöbbentett: mégiscsak jó lett volna jobban odafigyelni az akkor periférikusnak tartott elméleti vonatkozásokra. Konkrét példaként a valószínűség-számítást említem. Letudtuk, mint olyan kötelező anyagot, amire praktikusan soha nem lesz szükségünk. Aztán egy konkrét, minőségellenőrzési és hibavételezési eset kapcsán, tehát a dolgok valószínűsége kapcsán, már jóval később, foglalkoznom kellett vele, és rájöttem, hogy végtelenül izgalmas terület. Beláttam, milyen kár, hogy akkor, amikor erre korlátlan lehetőségem adódott, nem ástam bele magam mélyebben a valószínűség-számításba. Az alapok fontosságába vetett hitem meghatározza a cégem támogatáspolitikáját, annak elveit is. Van Mezőtúron egy általános iskola, ahol az alsó tagozaton német nyelvű tanítás is folyik. A tanárnő, aki a képzést vezeti, megtudta, hogy nekünk német kapcsolataink is vannak. Azzal keresett fel, hogy a gyerekeknek német nyelvi versenyeket szerveznek, és kért német nyelvű füzeteket, apróbb ajándékokat, amivel a nyerteseket ösztönözhetné és jutalmazhatná. Jó ötletnek tartottam, hogy ez által is növeljék a gyerekek német nyelv iránti kötődését, és a már többször emlegetett Uwe Eisenmannal felvettem a kapcsolatot, kértem, hogy segítsen a jutalomtárgyak beszerzésében. 159


Rögtön felajánlotta, hogy 50 százalékban maga, illetve a saját cége finanszírozza az ötletet. Már évek óta minden évben 2-300 euróért egy nagy csomag német irodaszert vásárolunk közösen, naptárakat, füzeteket, színeseket, radírokat. Az a lényeg, hogy legyen rajtuk német felirat. Az iskola is elégedett, a gyerekek is boldogok, s mi is jó ügyet szolgálunk. A névtelen, jellegtelen megkereséseket, vagy a rengeteg azonosíthatatlan alapítványi próbálkozást többnyire következetesen elhárítom. Úgy tapasztalom – elfogadva azt is, hogy esetleg tévedhetek –, hogy számos olyan alapítvány működik ma az országban, ahol az összegyűjtött pénzek kifejezetten az alapítvány, mint szervezet működését, és nem a cél szerinti tevékenységet finanszírozzák. Kuratóriumi elnök koromban a művészeti közalapítványunknak az volt a mottója, hogy onnan senki semmit nem vihet el, oda mindenki csak hozhat. Ezt az elvet ma számos alapítványnál nem látom érvényesülni, ezért általában bizalmatlan vagyok velük. A sporttámogatás sem az erősségem. Van olyan kérelmező, akit a személyes kapcsolatunkra tekintettel mégiscsak támogatok, de ez csak alkalmilag fordul elő. Nem éltem és nem élek a tao-felajánlás lehetőségével sem, azaz nem ajánlottam fel a társasági adókötelezettségem erre fordítható részét például futballegyesület támogatására. Nem ajánlottam fel, mert tudom, hogy mi a háttere. Mivel így is a felsőoktatástól és az egészségügytől vették el a forrásokat, amit stadionokba ölnek, nem növelem ezt a keretet azzal, hogy a rám eső közterhekből ide irányítanám az összeg egy meghatározott részét. Lehet, hogy így is odakerül, de ne én legyek, aki egyenesen oda csatornázom be a pénzt. Szeretem magam megválogatni azt is, hogy a művészetben, vagy a művészek közül mit vagy kit támogatok. Ott sem ugrom minden felkérésre. Üres kézzel nemigen távozott tőlem senki, aki méltányolható kéréssel fordult hozzám, sokaknak segítettem.

Zenészek és koncertek Korábban is szívesen jártam koncertekre. Már 1966-ban ott voltam a Kisstadionban a Spencer Davis Group magyarországi bemutatkozásán. A rendszerváltás előtt sokkal kevesebb lehetőségünk volt arra, hogy nyugati zenekarokat hallhassunk élőben, ennek a koncertnek ezért különösen nagy a jelentősége a számomra. Ha nyitottabb lett volna a világunk, mint amilyen volt 1989 előtt, az anyagiak akkor sem tették volna lehetővé, hogy rendszeres koncertrendező ország legyünk. Számomra 2000 után vált lehetővé, hogy ezt a kedvtelésemet kiteljesítsem. 1999-ig, amíg hagyományos családban éltem, nagyon lefoglalt az Agrohíd meg a család. Fel kellett futtatni a vállalkozást, kisebbek voltak és még tanultak a gyerekek. Meg talán az igény sem volt még határozott bennem. Ezért lehetséges, hogy lemaradtam a számos fontos fellépésekről is. Habár Évike is nagyon szerette a zenét és voltak a társaságunkban olyanok, akiket szintén érdekelt a műfaj, Benics Kálmánék és Draskovits Dénesék például, továbbá volt egy lemezeket gyűjtő fogorvos ismerősünk, és én is gyűjtöttem lemezeket, bár csak esetlegesen vásárolgattam, nagyon nem kerestük a lehetőségét, hogy koncertekre járjunk a város határain túlra. 2000 után ebből a szempontból is megváltozott az életem, kezdtem tudatosan figyelni 160


a koncertnaptárakat. A kiválasztás első szempontjai a kezdeti időszakból meglévő kötődések voltak. Ahogy már beszéltem róla, a zenének 1963-tól 1969-ig, a felsőfokú technikum befejezéséig igen intenzív szerepe volt az életemben. Zenéltünk, lemezeket gyűjtöttünk, lelkesedtünk, egyforma intenzitással. A legerősebb kötődések ebből a korszakból származnak: Beatles, Rolling Stones, Bee Gees stb., stb. Jelentős bakelit gyűjteményem van a korból. Mivel zeneileg a beatkorszakban szocializálódtam, Elvis Presleyt például nem tartottam nagyra – akkor. Őt később fedeztem fel magamnak, és csak ekkor jöttem rá, hogy az egyik legnagyobb énekes. Azóta nagyon szeretem, és egészen másképp viszonyulok hozzá, mint abban a kissé bigott hőskorszakban. Rendszeres koncertlátogatásaim története 2003-ban kezdődik: az volt a születésnapi ajándékom, hogy elmehettem Paul McCartney koncertjére. Ekkor kezdtem el a később gyakorlattá vált dokumentálást is, hogy összeállítottam magamnak a koncertek szett-listáját, elkészítettem ennek alapján a CD-t, valamint lefűztem a koncertjegyet. A Paul McCartney koncerttől kezdve minden koncertélményemet hasonlóan dokumentálom. Az archívum nem tekinthető teljesnek, mert az utolsó egy-két alkalom anyaga még rögzítésre vár, de gyakran hátráltat mostanában az időhiány. Pótolni fogom, efelől nincs kétségem. Ha fel akarok idézni magamban egy korábbi élményt, elég, ha előveszem ezeket a CD-ket, és a dalokat az akkori sorrendben, az akkori atmoszférával le tudom játszani. McCartney például 36 dalt énekelt el azon a 2003-as koncerten. Még ugyanazon év novemberében voltam a Deep Purple magyarországi fellépésén, annak ugyanígy elkészítettem a dokumentációját. Minden koncert elé írok egy rövid kis bevezetőt, illetve összegzést is. Rod Stewart 2005-ben lépett fel a Kisstadionban, ő is szerepel a listámban. Az Eagles-t többször láttam, többek között az S.A.P arénában, Mannheimban 2006-ban, a 3. sor 31. székéből, remek helyről, 110 eurós jeggyel. A Rolling Stonest Stuttgartban, a Gottlieb Daimler Arénában láttam 2006-ban, ehhez is megvan a teljes lista és hozzá a CD. Garry Moore-t is volt alkalmam látni, újabb Eagles-koncert Hamburgban, a Color Line Arénában, 153 eurós, 2. sorba szóló jeggyel, kiváló helyről. Joe Bonamassát először 2009-ben, Steve Winwooddal láttam, ahol Joe Bonamassa elvitte a bulit Steve elől. Ezt az összefoglalómból tudom, amelyből kiderül: az est főszereplője egyértelműen Joe Bonamassa volt, ellenére annak, hogy meghívott vendég volt csupán, mellékszereplő. Jamie Cullumot először Hamburgban láttam, ehhez is elkészült a CD. Aztán még két németországi Bonamassa-koncert következik. Ő a mai napig a kedvenceim közé tartozik. Voltam Zucchero-koncerten Stuttgartban, a Porsche Arénában, az első sor közepéről élveztük végig a műsort. Hat méterre voltunk a művésztől, volt olyan szám, hogy azt éreztem: Zucchero kifejezetten Ágotának énekel. Aki ezt érthetően nagyon jó néven vette. Németországi barátom, aki a jegyeket szerzi nekem, kezdetben még próbált okos kompromisszumokat kötni, hogy ne legyen olyan drága a jegy, én viszont nem akartam a 42. sorból meghallgatni a koncerteket. El is mondtam a barátomnak: Egy koncert nekem nem csak a belépőt jelenti: ki kell oda jutnom, többnyire repülővel, a szállodáért is fizetek, keletkezik egy csomó járulékos költségem. 161


Pont azon spóroljak, ami miatt kiutaztam és vállaltam a költségeket? Akkor már élvezzem a lehető legjobb feltételekkel! Relatíve a legjobb hely lesz a legolcsóbb. Mert a repülőjegy is, a szálloda is drágábbak lesznek, mint a belépőjegy. Átéltem Hamburgban az O2 Arénában – ez lett a Color Line új neve – Roger Watersnek A Fal című, fantasztikus hatású koncertjét. Ez ugye a Pink Floyd klasszikus. Van Morrisont, aki megint csak nagy kedvencem, Düsseldorfban láttam. Ő már nem szeret koncertezni, fóbiája van szinte, de fantasztikus zenész. Magyarországon már a 90-es években sem szerettem koncertekre járni. Volt például az Omegának egy fellépése a Népstadionban, még Évikével jártunk ott, meg Kálmánékkal. Katasztrofális volt bejutni a Népstadionba, csaknem egy órába került, és még nagyobb katasztrófa volt kijutni az arénából. Másfél óra kellett hozzá. Mindehhez hozzá kell képzelni az akkor már agyonnyűtt épületet! Nem volt normális ülés, nem tudtad élvezni a koncertet, nem találtál WC-t, ha volt is büfé, akkor ott ezren álltak sorban, de többnyire nem volt vendéglátás elérhető távolságban. Csupa olyan körülmény, amelyik elveszi a kedvet az egésztől. Amikor kimentünk Stuttgartba a Rolling Stones koncertjére a Daimler Stadionba, öt vagy hat percen belül bent voltunk a helyünkön, pedig természetesen teltház volt. Tíz percen belül kint voltunk a stadionból a koncert végén. És bármikor felálltál közben, kimentél WC-re, vagy épp felkerested valamelyik büfét, perceken belül visszaértél a helyedre, idegőrlő sorban állás nélkül. Németországban minden működik, semmi sem lepusztult, hiányoznak azok a „mellékélmények”, amelyek nélkül itthon nem úszol meg egy koncertet. Ezért inkább többet fizetek külföldön, de azt szeretném, hogy az élményemet ne rontsák el a lehangoló körülmények. Mert el tudják rontani. Olyan ember vagyok, akiktől ilyen „apróságokkal” el tudják venni az élményt. Azért járunk elsősorban Németországban koncertekre, mert ott minden értékarányos és színvonalas. Példaként hozom fel a hamburgi O2-t. Van ott egy olyan hely az arénában, ahol meg tudsz vacsorázni. Bent már szólnak a felvezető zenék, te még kint vacsorázol, mígnem kellemes modorban felszólítanak, hogy kezdődik a koncert, foglald el a helyedet, immáron odabent. Minden flott, minden működik. Az általam látogatott koncertek nagyrészt májusra, júniusra esnek. Tudatosan válogatjuk össze így. A magyarázat az, hogy két barátommal, Benics Kálmánnal és Draskovits Dénessel nagyon közeli időpontban, három héten belül születtünk. Ahogyan azt korábban már említettem, 2008-ban, a 60. születésnapunkon azt az ajándékot kaptuk a feleségeinktől, hogy befizettek hármunkat egy római hosszú hétvégére, csütörtöktől vasárnapig. Kimentünk hárman Rómába, és fantasztikusan éreztük magunkat. Ott még külön meg tudtuk ünnepelni magunkat. Mi Dénessel már többször jártunk Rómában, volt némi helyismeretünk, tudtunk segíteni Kálmánnak, aki először járt az örök városban. A kirándulás annyira jól sikerült, annyira a kedvünk szerint alakult, hogy eldöntöttük: minden évben elmegyünk valahova hármasban, a születésnapunk körüli időben. Ezért, nem teljesen véletlenül, én lettem a felelős, és feladatomul szabták a többiek, hogy olyan helyet keressek, ahol koncert is van abban az időben, s ahhoz fogjuk időzíteni az utazásunkat. A koncert legyen a fénypontja, a koronája a közös születésnapi utazásnak. 162


Amikor közeledett a 65. születésnapunk, 2013-ban, szóba került, hogy erre a különleges alkalomra különleges eseményt is kellene találnunk. Találtam is a Royal Albert Hallban egy Eric Clapton-koncertet. A jegyeket általában Németországon keresztül szoktam megrendelni. Lehet itthonról is interneten keresztül, de egészen más a lehetőség erre Németországból. Ott egy ügynökség intézi ezt nekem, sokkal könnyebben tudom rajtuk keresztül a szándékaimat érvényesíttetni. Uwe Eisenmannt kértem meg a foglalásra, aki annyira lelkesedett az ötlettől, hogy végül csatlakozott hozzánk a feleségével. Rövidesen felhívott, hogy nagy baj van, már csak VIP-jegyek vannak az eseményre. Kértem, hogy ne aggódjon, szerezze be a VIP-jegyeket. Ne foglalkozzon azzal, hogy az áruk 260 font darabonként. Ha kimegyek Londonba repülővel, és egy rendes szállodában alszom, akkor ez a 260 font, amely ugyan nem kevés, el fog törpülni a többi költség mellett. További érvem volt, hogy számtalan koncert felvételét láttam a Royal Albert Hallból, és tudtam, hogy szinte szakrális hely, szentélye a zenei eseményeknek. Egy alkalommal még turistaként, Évikével és a gyerekekkel Londonban járva megadatott, hogy körbenézhettük. Akkor fogalmazódott meg bennem, milyen jó is volna itt egyszer egy koncertet végigülni! Hát most itt az alkalom! Volt egy harmadik, igen súlyos érvem is: maga Eric Clapton, a világ jelenlegi legnagyobb élő gitárosa. Jimi Hendrix jöhetne még szóba nálam, de ő már 1970 óta nincs. Clapton viszont van, és ennek a zenének az egyik legnagyobb élő egyénisége, szentként tisztelik. Ha ezt a három érvet egymás mellé teszem, akkor nem tántoríthat el pusztán az, hogy 260 fontot kérnek egy jegyért. Uwe meg is vette a jegyeket. Jó döntés volt. A koncert kezdete előtt egy órával már bemehettünk. Bevittek minket egy helyiségbe, ahol valóban ott volt előttünk minden, mi szem-szájnak ingere. Jártam már számtalan fogadáson életemben. Itthon is, külföldön is. VIP-vendég is voltam már. Mégis hihetetlennek tűnt, hogy milyen visszafogott eleganciával, mégis briliáns módon oldották meg a fogadást az angolok. Magyarországon általában nem szeretek olyan helyekre járni, ahol ingyen ételt szolgálnak fel. Nehezen viselem azt a mohóságot és tülekedést, amellyel sokan meglepik a svédasztalokat, hogy most aztán mindent együnk és igyunk meg, pusztán azért, mert nem kell érte fizetni. Itt ezt nem éreztem. Ide csupa jóllakott ember váltott jegyet, aki nem az étel miatt jött, hanem a zene és Clapton miatt. Akik a VIP-jegyet megvették, Londonban is tehetős embernek számítottak, nem enni jöttek. A mindennapjaik része egy ilyen szintű fogadás. Összességében fantasztikus élmény volt. A Clapton előtt fellépő Gary Clark junior, egy fekete blues-gitáros volt a nagy meglepetés nekem. Korábban nem figyeltem fel rá, nem is tudtam a létezéséről. Fantasztikus zenész, énekes, gitárjátékos! Ha nem Clapton követte volna őt a programban, minden további nélkül megfelelt volna fő műsorszámnak is. Később aztán utánanéztem. Kiderült, hogy a Crossroads Fesztiválon is fellépett már, csak nem figyeltünk fel rá. Clapton a koncerten 22 számot játszott el. Kb. 30 méterre voltunk tőle légvonalban. Olyan ülések vannak, hogy az ovális teremben a szék befordul veled a színpad irányába, hogy a legjobb szögből élvezhesd a produkciót, ne kelljen kitekerni a derekadat. 163


Természetesen feldolgoztam ennek a koncertnek az anyagát is, ezt már DVD-vel. Néhányan esetleg megmosolyoghatják a dokumentálási szenvedélyemet, de én tudom: ha fel akarom idézni egy 10 éve látott koncert hangulatát, akkor ezt a gyűjteményt nem képes pótolni semmi. Június 25-én lesz egy AC/DC-koncert Berlinben, az egykori Olimpiai Stadionban, amit még Hitler építtetett 1936-ban. A 2006-os labdarúgó-világbajnokságra átépítették. Megmaradt az eredeti szerkezet, de jelentősen korszerűsítették a technikát és az üléseket. Benics Kálmán kislányán, Rékán keresztül, aki már hosszabb ideje Berlinben él, kapcsolatunk is van a városban. Magam is nagyon szeretem Berlint, nyitott, igazi multikulturális városnak tartom, ahol jól tanulmányozható az emberi faj fantasztikus sokfélesége. Ha csak néhány napot tölt ott az ember, biztos, hogy hihetetlenül élvezetesnek találja a várost. Nem tudom, milyen lenne tartósan ott élni, hogy akkor is élvezném-e a multikulturalitását, de így, néhány napos tartózkodásra valóban lenyűgöző a hely, a nyüzsgés és a sokszínűség. Nem is beszélve arról, hogy amióta visszakapta a fővárosi státuszt, óriási pénzeket öltek bele, gyönyörűen rendbe tették. Az idei úti cél Berlin lesz, a repülőjegyeinket lefoglaltam, a szállodánk az egykori Nyugat-Berlinben lesz, nagyon jók a referenciák róla. Maga a koncert pedig az AC/DC „Rock or Bust” világturnéjának része. A barátaim nem tudják még, hogy VIP-jegyeket rendeltem, nekik ajándékként, a közös 67. születésnapunkra.

Egyéb hobbikról Más kedvteléseim inkább szakaszosan voltak. Fiatal koromban ilyen volt az olvasás. A világirodalom klasszikus műveihez rendszertől függetlenül hozzá lehetett jutni, itt nem szenvedtünk el jelentős hátrányokat. Hozzá kell tennem: bölcsen tettük volna, ha jobban odafigyeltünk volna a magyar klasszikusokra. Most pótlom azokat az elmaradásokat, amelyeket még ifjú koromban sikerült összeszednem. Újabban Kosztolányit olvasok. Ismertem korábban is azokat a műveit, amelyeket megfilmesítettek: az Édes Annát például, de ez a mostani találkozásunk egészen más: elementáris élményem az Esti Kornél. Elővettem megint a magyar klasszikusok sorozatot, sok-sok kiváló szerző, Móricz, Móra, akiket el kellett volna olvasnom diákként, de nem olvastam el. Az olvasás olyan hobbi, ami időszakosan köt le. Van olyan periódus, hogy nem veszek könyvet a kezembe. Az okát pontosan nem tudom megnevezni. A másik ilyen ciklusosan működő érdeklődési területem a film. A hatvanas évek második felében óriási hatással voltak rám az olasz és francia filmek. Azt az időszakot tartom máig a filmművészet csúcsának. Amerikából csak ritkán sikerül olyan filmet látnom, amelyik akár csak karcolná azokat a magaslatokat, ahol ezek a filmek tartózkodnak. Külön örülök annak, hogy a vasfüggöny ellenére sok jó film eljutott hozzánk. Mintha a filmeknél nem működött volna olyan erősen az ellenőrzés. A szakirodalom által alapfilmeknek tartott művek szinte kivétel nélkül eljutottak Magyarországra a Kádár-korban is. Fiatalon kacérkodtam a gondolattal, hogy filmrendező leszek. Utána érdeklődtem és le is tettem róla. Megtudtam, hogy óriási irodalmi ismeretet feltételez, és annak olyan alkalmazási készségét igényli, amivel sajnos én nem rendelkeztem. 164


Aztán a 80-as években elveszítettem a fonalat. Kevesebbet jártunk már moziba, nem is kerestem a filmeket úgy, mint korábban. Mondhatom direktebben úgy is, hogy elhalványult az érdeklődésem, sokáig egyáltalán nem izgatott a film. Volt egy időszak, amikor meglegyintett a dokumentumfilmezés szele, amikor kifejezetten zavart a fikciós világ. Aztán ez is szép lassan elmúlt. Az utóbbi időben ismét elkezdett izgatni a játékfilm, talán épp az Ágota által megszervezett filmklub miatt, amelyre komoly érdeklődés mutatkozik a baráti körünkben. Ennek kapcsán vettem elő újra régi, klasszikus filmeket. Nem oly régen megnéztem a Háború és béke orosz és amerikai változatát egymás után. Rá kellett jönnöm, hogy az orosz sokkal jobb. De szívesen nézek amerikai filmeket is, például az Arthur Miller műveiből készült adaptációkat. Nagy újrafelfedezésem a Hosszú, forró nyár, vagy Paul Newman filmjei, mint amilyen a Bilincs és mosoly például. Találtam egy olyan filmtárat a neten, ahonnan szinte bármilyen filmet akadálytalanul le tudok tölteni. Egyelőre az újrafelfedezők örömével élvezem a filmes világot.

Borról és borászokról, Ábrahámhegy és Szekszárd ürügyén Fiatal korunkban elsősorban a bódulat miatt ittunk. Bármit. Aztán láttuk, hogy a filmsztárok whiskyt isznak, hát whiskyzni kezdtünk mi is. Sok hibával. Ma már többet tudok arról, hogy miként kellett volna fogyasztanunk ezt az italt, de akkor tényleg csak a biztos hatás érdekelt bennünket. Amikor a tsz-be kerültem, söröztem én is, mint a többiek. Sokat emlegettük ugyan, hogy a magyar ember borivó, de minden alkalommal sört ittunk a brigádrendezvényeken. Amikor a német kapcsolataim révén létrehoztuk az Agrohidat, nagy hatással volt az italkultúrámra Heinz Schulte, a társam. Sok kérdésben mérvadó személyiség volt az életemben, ezt kár volna tagadnom. Tőle tanultam például, hogy erkölcstelen dolog kibújni a közterhek alól, egy tisztességes vállalkozás rendben eleget tesz adókötelezettségeinek. Az optimálisabb megoldásra szabad törekedni, a könnyítést mindenki keresi, de adót fizetni morális kötelesség. Meggyőzött az igazáról, így is állítottam be a cégünket és a gondolkodásomat. Soha nem próbáltam törvényellenesen megszabadulni a ránk háruló közterhektől. Nincsenek is konfliktusaink a hatóságokkal. Elég megnézni akár ebben a kiadványban az adózási adatainkat, azokból sok mindenre következtetni lehet. Például, hogy mekkora összegtől esne el a város is, meg az országos büdzsé is, ha az Agrohíd nem működne, vagy trükközne az adóval. Schulte úrtól tanultam meg az üzleti kapcsolattartás németes, nyugati formáját is. Számtalanszor megtapasztaltam, hogy a német üzletemberek egész nap keményen tárgyaltak, dolgoztak, még ebédelni sem mentek el, legfeljebb egy-egy szendvicset vettek magukhoz, hiszen munkaidőben voltak. Amikor csatlakoztam hozzájuk, gyakran reggel hattól estig úton voltunk, sorra jártuk a beszállítókat, rendeztük az esetleges minőségi kifogásokat. Este viszont következetesen fehér asztal mellé ültünk. Az volt a nap fénypontja, amikor az igényesen összeállított, gazdag vacsorához fogásonként kiválasztottuk a megfelelő borsort. Hamar felkeltette az érdeklődésemet ez a kifinomult borkultúra, kezdtem tudatosan felzárkózni, 165


megtanulni a szükséges ismereteket. Gyorsan elsajátítottam, hogy milyen borok illenek a szárnyasételekhez, a halakhoz, a sajtokhoz, milyenek a sertéshúsokhoz és milyenek a marha steakhez, vagy épp a desszertekhez. Felfedeztem azt is, hogy a németek a pálinkát vagy a különféle snapszokat nem aperitifként, hanem inkább az étkezések végén isszák. Ha előtte innák, az olyan volna, mintha bombát dobnának a gyomrukba, nagy mennyiségű gyomorsavat hirtelen felszabadítva. A következmény a mértéktelen zabálás. Ha étkezés után isszák az égetett szeszeket, az feloldja a zsírokat, könnyíti a gyomrot. Feltűnt, hogy mekkora becsülete volt a német üzletemberek előtt a házi, kisüsti főzésű pálinkáknak. Különlegesnek tartották és kifejezetten megtiszteltetésnek érezték, hogy ihattak belőlük. Németországban ritkaságszámba megy, ha házi főzésű pálinkával találkoznak. Ugyanígy nagyon sokra becsülik a kis szériás borokat, amelyekből legfeljebb néhány száz palack készül. Minél kisebb egy pincészet, minél alacsonyabb egy adott tétel palackszáma, annál különlegesebb az élmény. Az üzleti vacsoráknak köszönhetően folyamatosan gyarapodtak a borokhoz kapcsolódó ismereteim. Amikor a Balatonnal szorosabb kapcsolatba kerülve telkeket és szőlőterületet vásároltam ott, eldöntöttem, hogy megpróbálkozom magam is a borkészítéssel. A korábban elmondottakból már kiderült, hogy hamar megváltam a Balaton-felvidéki érdekeltségeimtől, az ábrahámhegyi szőlőterületet kivéve. Biztos vagyok abban, hogy ma már nem lenne szőlőm sem, ha nem találtam volna egy olyan fiatalembert, mint Frantál Szabolcs, aki kezeli a szőlőmet és készíti a boromat. A borkészítés egyes folyamataiban magam is részt tudok venni, de mindenképpen szükségem van Szabolcs szakértelmére és munkájára. Természetes, hogy ott vagyok minden szüreten, és szerepem van abban is, hogy aktuálisan milyen technológiával készül az az ábrahámhegyi olaszrizling, amit ma már egyre büszkébben vállalok, mint saját boromat. Az a 6-800 liternyi rizling, ami a területen megterem, két szüret közötti időben biztonságosan fedezi a háztartásunk fehérbor igényét, még arra is marad, hogy megajándékozzam egy-egy palackkal a barátaimat. A borunkra Szabolcs is büszke, én is az vagyok, ezért szívesen dicsekszem vele és ajándékozom – kell ennél több? A borokkal kapcsolatos további szerencsémnek tartom, hogy Kecskemétre költözvén megismertem Völgyesi Árpádot, a Vinoar borkereskedés tulajdonosát. Mondhatom, hogy a közreműködésével kiterjedt baráti társaságra tettem szert. Olyan rendes, tisztességes, borkedvelő embereket ismertem meg általa, akikkel nagyon szeretek egy társaságban lenni. Hétvégeken vagy különféle alkalmakkor, névnapokon, születésnapokon, farsangkor rendszeresen találkozom is velük, zömében ők lettek az új barátaink. Árpád sokat segített a borról való ismereteim kiszélesítésében is. Egy alkalommal, kóstolgatás közben bemutatott nekem egy 2003-as évjáratú, kellemes italú, jó minőségű, kannás vörösbort. Kiderült, hogy a tétel egy szekszárdi termelő, bizonyos Tokai György kadarka bora, amelynek literje akkor 300 forintba került. Már gyakorlott borkóstoló voltam, azonnal láttam, hogy az ár-érték arány különösen kedvező a bornál, hogy lényegesen nagyobb az 166


élvezeti értéke annál, mint amire az árából következtethetnénk. Szerettem volna személyesen is megismerni a termelőt, mert úgy gondoltam, a meglévő ábrahámhegyi fehér borom mellé tőle szerezhetném be a háztartásom mindennapi vörösborszükségletét. Megismerkedtünk Tokai Györggyel, aki akkor hobbi-borásznak számított Szekszárdon. Ma már nyugdíjas, aki a borászkodással szépen kiegészíti a nyugdíját. Összebarátkoztunk és üzletet kötöttünk. Beállítottunk a pincéjébe három, korábban nagy borászatok által használt barrique-hordót. Ezek egyenként kb. 240 literesek, legalábbis ennyi az elszámolási alap közöttünk, mert mindketten tudjuk, hogy a fahordó is issza a bort. Tokai György négyfajta szőlőt termeszt, ezekből zweigelt, medoc, kadarka és kékfrankos borokat készít. Minden szüret után közösen kiválasztjuk, hogy az én három hordómba milyen bor kerüljön. Valójában arról döntünk, hogy a kadarkából legyen-e két hordóval, vagy a kékfrankosból. Ezt a nagy fontosságú döntést minden évben február végéig meg kell hoznunk. Mindkettőnknek vannak barátai, akik készséggel segítenek a megfelelő döntést meghozni. A döntéshozás a gyakorlatban úgy történik, hogy legalább kétszer-háromszor elmegyünk Gyurihoz a döntést megelőzően, és alaposan megkóstoljuk, hogy adott évben melyik nedűből szűrjünk két hordóval, és melyikből csak eggyel. Bárhogyan döntünk is, azzal bizton számolhatok, hogy évente 720 liter bor érlelődik a számomra Tokai György pincéjében. Az utóbbi években nagyon szépen megerősödött a kékfrankos ültetvénye, s úgy tűnik nekem, hogy mára Gyuri kedvenc bora is a kékfrankos lett, így aztán már harmadik évben ebből a borból töltünk meg két hordót. Gyuri közben – nem titkoltan az én ösztönzésemre – alkalmazni kezdte a terméskorlátozást a jobb minőség érdekében, én viszont cserében hajlandó vagyok többet fizetni a borért. Mégsem kívánhattam ingyen, hogy a kedvemért csökkentse a hozamot. Ma már 500 forintot fizetek a kadarka és 600-at a kékfrankos literjéért, de változatlanul mind a ketten jól járunk. Gyuri nagy szakértelemmel és szeretettel, már-már ihletetten készíti a borokat, úgyhogy okkal vagyok büszke a boraimra is, a termelőre is. Én vagyok az egyedüli vevője, aki lepalackoztatom a borát. Neki is onnan van palackozott bora, hogy egy bizonyos tételt palackozott formában visszaadok neki. Ha a baráti társasággal lemegyünk Szekszárdra, mindig összeállítok egy készletet a korábbi évjáratokból, leviszem Gyurinak, aztán azokat kóstolgatjuk, hasonlítgatjuk össze. Nagyon jó néven veszi, hogy akár a 2007-es évjáratú borát is viszontláthatja, és élvezi, hogy osztatlan sikereket arat a palackok tartalmával. Gyuritól is, Szabolcstól is sokat tanultam a borokról és a borászkodásról. Ők ketten, továbbá Völgyesi Árpád a közvetítő tevékenységével és a szakértelmével nagyon sokat adtak nekem. Nekik köszönhető, hogy ma már szerénytelenség nélkül borértőnek tartom magam. Árpád segítségével kapcsolatba kerültem Magyarország szinte összes jelentős borászával. Volt rá példa, hogy Árpáddal közösen kimentünk az évente megrendezett düsseldorfi ProWein-re, a legnagyobb európai bor-szakkiállításra, ahol mindent felvonultatnak, amire csak szükség lehet a szőlőtermesztésben és a borkészítésben. A bor ily módon az életem integráns része lett. 167


Nagyon hálás vagyok mindazoknak, akik hozzásegítettek, hogy ezt a gyönyörű gasztronómiai területet egyre jobban megismerhettem. Szakkönyveim is vannak, de nem a borkészítés technológiája érdekel, inkább a boratlaszok, az egyes termőterületek sajátosságai. Különösen izgat Franciaország, akár Burgundia, akár Bordeaux környéke, vagy éppen Provence, de inkább csak nagyobb léptékben, átfogó igénnyel. Nem merülök el a részletekben. De nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy esetleg ma borosgazda lennék, ha annak idején nem gépészeti technikumba járok, hanem szőlészeti-borászati iskolába. A saját boraim mellett természetesen vásárolok is. Ha egy bor ízlik, és az ár-érték arányt is megfelelőnek találom, akkor beszerzek egy kisebb tételt, de sznobizmusból soha nem veszek bort magamnak. Van némi fenntartásom a nagyon drága és nagyon elegánsnak kiáltott borokkal szemben. Előfordul, hogy egyedül vacsorázom, és megkívánok egy, az ételhez illő bort. Olyat kell választanom – hiszen nem akarok egyedül meginni egy egész palackkal –, amelyik jól bírja a hűtést akár 2-3 napon át is. Egy nagy borral, Kopárral vagy Solussal az ember nem tesz ilyet, és nem feltétlenül az ára miatt. Megengedhetném magamnak, de nem visz rá a lélek. Szoktam rendelni Kopárt is, Solust is, LaVidát is egy-két faládával, de nem mindig magamnak, sokszor inkább elajándékozom őket a barátaimnak. Magam viszonylag kevesebbet fogyasztok a prémium kategóriás borokból. Leginkább akkor kerülnek elő, ha tartunk valami komolyabb összejövetelt a barátokkal, mert akkor vagyunk rá elegen. Nem címkézem fel a saját boraimat, bár az volt a tervem, hogy legalább azokat a palackokat megjelölöm így, amelyeket ajándékozásra szánok. Legtöbbször elmarad mégis, mert amit azonnal elfogyasztunk, kár volna dekorálni. Ambícióm volt, hogy parafa-dugósak legyenek a boraim, bár erről még a szakemberek között is vita zajlik. Az ábrahámhegyi olaszrizling dugójára rányomattam a nevemet, mert az tényleg a saját szőlőmből készül. A Tokai Györgytől származó boraim dugója felirat nélküli, nem volna illendő a sajátomként megjelölni. Székhelyi Edith festőművész tervezett ugyan gyönyörű címkét a boraimhoz, de még nem gyártattam le őket, pedig célszerű volna, különösen az ajándékozásra szánt palackok esetében.

168

A szálakat el kell varrnom

A SZÁLAKAT EL KELL VARRNOM Rendeznem kell lassan a két családom közötti viszonyokat is. Ágotával többször tisztáztuk már, hogy az Agrohíd az első Gonda családé. Ő más módon, más csatornán kap anyagi kompenzációt tőlem. Kerülni akarom, hogy pereskedéssel, jogi úton dőljön el, kinek mire van jussa, ha én már nem leszek. Ezért előre és írásban, teljes egyértelműséggel rendelkeznem kell a szándékaimról. Az új feleségemmel a kapcsolatunk kezdetétől próbáltam elfogadtatni, hogy az Agrohíddal neki nincs dolga. Ugyanakkor világossá tettem, hogy az érdekei ettől nem fognak sérülni. A közeli jövőben leülünk Sanyival, alaposan átbeszéljük mindazt, ami az én fejemben már pontosan körvonalazódott, s az ő jogi szaktudásával megtámogatva írásba is foglaljuk. Olyan megoldást kell találnunk, amit Ágota is elfogad, és aláírásával hitelesít. Őszintén törekszem a mindenkinek megfelelő megoldásra, hiszen házasságban élek vele, s a jog szerint ő is az örökösöm lesz. Az örökség érinti az Agrohidat is, ha csak okiratilag rá nem hagyom a céget a korábbi családomra. Lesz még miről gondolkodnom és döntenem. Alaposan meg kell fontoljak minden lehetséges alternatívát, mert fontos nekem, hogy egyetlen érintett se érezze úgy: vesztesen került ki a rendezésből. Annak is tudatában vagyok, hogy nem húzhatom már a döntést sokáig, mihamarabb el kell varrnom a szálakat. Előbb-utóbb tiszta helyzetet fogok teremteni. A nevelt lányom, Dóri 11 éves volt, amikor az édesanyjával összekerültünk. Nem adoptáltam őt. Azzal, hogy megvásároltam neki egy házat és egy üzlethelyiséget Kecskeméten, úgy gondolom, tisztességesen a saját útjára engedtem. Természetesnek tartom, hogy 11 éves korától a taníttatásával és az életvitelével kapcsolatos költségeket én álltam. Diplomát szerzett, felnőtt, ezt tudomásul kell vennünk mindnyájunknak. A vér szerinti édesapjától jószerével semmit sem kapott. A nagyanyja a fia helyett küldött neki havi 2000, később 3000 forintot egészen a nagykorúvá válásáig. Ágota csak azért fogadta el az összegeket, mert nem akarta megbántani a kétség kívül jó szándékú egykori anyósát, aki valamit törleszteni akart kétes egzisztenciájú fia elmulasztott kötelezettségéből. Kétségtelen, hogy a magánéletemet érintő döntésem, a bekövetkező változások megkeverték a körülöttem lévő viszonyokat, de tisztán látom a továbbiakat, nem jövök zavarba a még szükséges döntésektől és lépésektől. Nem reszketek attól a pillanattól sem, amikor mindezeket majd írásban is rögzítenünk kell. Ágotával a kapcsolatunk kezdetén is, azóta is többször megbeszéltük: továbbra is becsülöm, szeretem Évikét, de már nem vele élek. Ugyanakkor soha nem hagynám, hogy őt bántsák, hogy a megváltozott körülményei miatt hátrányos helyzetbe kerüljön. Mióta külön élünk, sem károsítottam meg soha, egyetlen fillérrel sem, de a hagyományos családmodellből ki kellett szállnom, mert nem éreztem jól magamat benne. Bár Évike szívesen mond 30-at, valójában 29 évet töltöttünk közös fedél alatt. Azoknak az éveknek egy jelentős részében én látástól vakulásig dolgoztam, katona voltam, egyetemre jártam, építettem a vállalkozásunkat, szóval el voltam foglalva, elsősorban magammal. Amennyi a családi életből mindezek mellett rám hárult, azt nagyobb zökkenők nélkül teljesíteni tudtam. 169


Lehet, hogy a gyermekkorom miatt, a felnevelő családomban kialakult sajátos érzelmi viszonyok miatt, de hagyományos családapának sohasem voltam jó, ezzel tisztában voltam. Amikor már ott tartottunk, hogy a befektetett energiák megtérülni látszottak, amikor az Agrohíd folyamatosan növekvő pályára állt, mikorra felszabadultam a mindennapos, kötelező robotból, szétnéztem magam körül, s akkor érlelődött meg bennem a gyors elhatározás: váltanom kell, váltani fogok. És hogy miért éppen Ágota mellett kötöttem ki? Kézenfekvő magyarázat, hogy fiatal, csinos, céltudatos és okos nő, aki nagyon megtetszett nekem. De ettől még a kapcsolatunk kifulladhatott volna akár egy-két év alatt. Azért maradtam mellette, mert fantasztikus társ, akivel kiválóan érzem magam. További fontos szempont, hogy nem telepszik rám, nem akar többet belőlem, mint mennyit én adni tudok vagy akarok. Ezért tudtuk viták nélkül megoldani, hogy a kecskeméti házunkban nekem külön lakrészem van, hogy hétfőtől csütörtökig Mezőtúron töltöm az időmet, ott is alszom a cég területén lévő garzonlakásomban. A feleségem mindezt okosan kezeli, tudomásul veszi. Úgy gondolom, tisztában vagyok azzal is, hogy neki mire van szüksége a komfortos élethez. Nem okoz gondot, hogy a szükséges anyagi feltételeket megteremtsem és biztosítsam a számára. Nem leszek féltékeny attól, hogy tetszik más férfiaknak is, hogy esetenként udvarolni próbálnak neki. Miért korlátoznám ebben, miért nehezményezném, amikor látom rajta, hogy sok nőhöz hasonlóan ő is nagyon szeret tetszeni? Ismerem a lelkét, pontosan tudom, hogy hol a határ, ameddig vonzó nő szeretne lenni mások számára. Nagyot tévedne az a férfitársam, aki fenntartások nélkül elhinné, hogy valóban annyira érdekes, mint amennyire azt Ágota elhiteti vele. És itt elérkeztünk a lényeghez. Épp annyira van szükségem a társamból, mint amennyit Ágotától kapok. Nagyon pontosan ráérzett a mértékre. Hogy milyen lesz ez a kapcsolat, amikor már tényleg öregember leszek, nem tudom, de nem is gondolok vele. Lehet, hogy úgy alakul, ahogy a károgók jósolják, és magamra maradok. Ma kizárom ennek a lehetőségét. Inkább azt remélem, hogy az utolsó pillanatig minden így marad, aztán egyszer csak nem leszek tovább. Meghalok. Nem önigazolásul mondom, de úgy érzem, az általam bejárt út volt a becsületes út a magánéletemben is. Nem játszottam el a hűséges társat és családapát, hanem kiléptem a korábbi házasságomból, amikor a lépésnek eljött az ideje. Jobb lett volna, ha éveken át csalok és hazudozom? Az én válaszom egyértelmű. A munkatársi kapcsolatunk sem maradhatott volna ilyen, ha a folyamatos mellébeszélést választom a nyílt, őszinte megoldás helyett. Tudtam, hogy vihart kavarok, amikor elköltöztem, de tudtam azt is, hogy eljön majd az idő, amikor a környezetemben mindenki – beleértve a gyermekeimet is – meg fogják érteni és be fogják látni a döntésem becsületességét. Így is történt. Azt hiszem, hogy ma már Évike is tisztességes embernek tart a válásunk ellenére. Ágotára viszont neheztel. Úgy hiszi, hogy csábítás áldozata lettem, csak valamiért abba nem gondol bele, hogy ez a csábítás már 15 éve tart. Visszamenni nem fogok hozzá, de azt biztosan 170


tudom, hogy soha nem hagyom cserben, nem hagyom magára. Kitartok mellette, továbbra is járni fogok a családi összejövetelekre, egyszerűen azért, mert így tartom tisztességesnek. És jó a lelkemnek. Évike a világ egyik legtisztességesebb embere. Nem véletlenül vettem feleségül annak idején, s nem véletlenül éltem le vele 29 évet. Nem vele, hanem magammal volt problémám. A magam helyét igyekeztem megtalálni. Akár úgy is felfoghatjuk a történteket, hogy semmi nem változott, csak magamat tettem szabaddá. Ágotától is ugyanígy, szemrebbenés nélkül távoznék, ha úgy érezném, hogy már nem működik az, ami miatt mellette kötöttem ki. Ötévi felhőtlen együttélés után, 2004-ben Ágota jelezte, hogy szeretné törvényesíteni a kapcsolatunkat. Kész voltam újra házasságot kötni, de feltételül szabtam, hogy a házasságkötés tényétől a kapcsolatunk érdemben nem változhat. A feleségem jó érzékkel mérte fel, hogy milyen típusú és mértékű szabadságra van szükségem, és valóban csak annyi változás történt a kapcsolatunkban, hogy immáron papíron is házastársak vagyunk. Hosszú beszélgetéseinkből mindketten megtudtuk, hogy mi okoz lelki békét a másiknak, és kényesen ügyelünk a határokra, nem lépjük át őket önkényesen. Való igaz, hogy érzékenyen őrzöm a szabadságomat, de nem jelenti ez azt, hogy szabadosságra is vágyom. Felhatalmaztam a feleségemet, hogy mindazt nyugodtan tegye meg, amit én megengedek magamnak erkölcsi értelemben. Könnyű lélekkel mondhattam ilyet: a 15 év alatt, amióta együtt élünk, nem volt igényem külön kalandra. Hosszú folyamat eredménye volt, ahogy érzelmileg is elmélyült a kapcsolatunk. Sok kendőzetlenül őszinte beszélgetés van mögöttünk. Elindultunk egy megállapodástól, amelyikben tisztáztuk, hogy kölcsönösen mit várunk és mit várunk el egymástól. Megbeszéltük a játékszabályokat. Ezeket be is tartottuk következetesen. Mára eljutott a kapcsolatunk odáig, hogy őszintén, szerelemmel szeretem a feleségemet, s van okom hinni, hogy ez az érzés kölcsönös. Sokszor elkövettem azt a hibát életem során, hogy ha elégedett voltam is a családtagjaim vagy a munkatársaim teljesítményével, ritkán adtam hangot az elégedettségemnek. Nehezen dicsértem. Ma már látom, hogy kellett volna. Mindig érzékeltem az átlagon felüli teljesítményt, de megelégedtem azzal, hogy nyugtáztam, vagy épp annyit mondtam dicséret helyett, hogy ezért kapjátok a fizetéseteket. Természetesnek tartottam, hogy akár a gyermekeim, akár a munkatársaim kifogástalanul tették a dolgukat, pedig nem volt magától értetődő. Szükség lett volna rá, hogy reagáljak, hogy külön is minősítsem a kiváló teljesítményt. Hiba volt, hogy nem tettem meg. Talán még nem késő, hogy üzenjek a gyermekeimnek: nagyon szeretem őket, nagyra becsülöm, ahová a munkájuk révén, a saját erőfeszítésükből eljutottak, és büszke vagyok rájuk. Biztosan tudom, hogy ennek az üzenetnek el kell jutnia hozzájuk. Ha már diákkorukban nem álltam oda eléjük, s nem mondtam el mindezt, noha akkor is szerettem őket és büszke voltam rájuk, nem csak most, utólag. Amikor velük vagyok, amikor látom őket, mindig mélyen átélem és átérzem ezt. Csak nem mondom. Vagy nem elégszer és nem elég határozottan mondom. Alkalom kellett hozzá, hogy beszélni tudjak róla. 171

TAKÁCS-TANYA MEZŐTÚR

Képoldalak

172

Képoldalak

Kokas Ignáccal, mögöttünk az „Ideröppent”

Nagy Gáborral Párizsban

„Ideröppent” az Agrohíd irodában

173

Képoldalak

Schorndorfi kiállítás plakátja 174

Képoldalak

Schorndorfi főpolgármesterrel

Lóránt János Demeter, Lengyel Károly, Gonda-Szántó Ágota

Pázmándi Antal, Kecskeméti Sándor, Lóránt János Demeter, Gonda-Szántó Ágota, Tenk László, Vilhelm Károly 175

Képoldalak

Lóránt János Demeter művei a Gondagyűjteményben 1. Művész és műve Békésszentandráson 2. „Az ördög és a szőke nő” 3. „Találkozás” 4. „Gyerünk a vízbe” 5. „Holiday I”

176

Képoldalak

Tokai György a szekszárdi szőlész-borász

Székhelyi Edith: „Bor”

Frantal Szabolcs az ábrahámhegyi szőlész-borász

177

Képoldalak

ERIC CLAPTON ROYAL ALBERT HALL 2013-05-17 Support: Gery Clark, Jr.

Setlist:

01.Hello Old Friend 02.My Fathers Eyes 03.Tell The Truth 04.Gotta Get Over 05.Black Cat Bone 06.Got To Get Better In A Little While 07.Come Rain Or Come Shine (EC & Paul Carrack - vocals) 08.Badge 09.Driftin’ Blues 10.Goodnight Irene 11.Layla 12.It Ain’t Easy (Paul Carrack - vocals) 13.Nobody Knows You When You’re Down And Out 14.Lay Down Sally 15.Wonderful Tonight 16.Blues Power 17.Love In Vain 18.Crossroads 19.Little Queen Of Spades 20.Cocaine 21.Sunshine Of Your Love 22.High Time We Went (EC & Paul Carrack - vocals)

Az Eric Clapton-koncert ereklyéi

178

Képoldalak

A Kon-Tiki együttes 1967-ben. Álló sor: Gulyás Pisti, Kiss Pali, Ökrös Pisti Ülők: Gonda Satya, Kiss Toncsi, Kelemen Marci

Kiss Pali napjainkban

Egy élő legendával, Cseke Lászlóval 2000-ben Túrkevén. Dr. Draskovits Dénes, Kiss Ernő Pál, Gonda Sándor 179

Mellékletek

Hogyan került be Mezőtúr a német irodalomba? Lapunk legutóbbi – 2006. április 28-án megjelent – számában szenzációs hír látott napvilágot, ami szerint azt a családi gyilkosságot, amely 1886. február 21-ről 22-re virradó éjjel a túlanagyhéki iskolában történt – a nagy német költő, Frank Wedekind 1897-ben egyik leghíresebb balladájában megénekelte! Mezőtúron annak idején nagy megdöbbenést keltett az, hogy Szűcs Zsigmond héki tanító szerelemféltésből megölte feleségét és három kiskorú gyermekét, majd magával is végzett. Ám az is szenzációszámba megy, hogy miként derült ki Wedekind balladájának mezőtúri valóságalapja. Hány ember segített ebben önzetlenül, belső indíttatása révén. Mindez már ott kezdődött, hogy a költő műveinek kritikai kiadását végző „Frank Wedekind Könyvkiadó és Kutató Intézet” szerkesztőnője, Dr. Elke Austermühl kételkedni kezdett abban az irodalomtörténészek által vallott tudományos nézetben, miszerint az óda első két sorában megnevezett Mezzodur helységnév és az ottani tanító, Zus Zsigmond neve a költő saját fantáziája által kitalált két elnevezés. Ennek az állításnak az igazát bizonyítandó, vagy cáfolandó, támadt egy ötlete. Az informatika (hírközlés, tájékoztatás, felvilágosítás latin elnevezése) ma az egész világon legelterjedtebb válfaját, az INTERNET-et hívta segítségül. A világ települései között kereste Mezzodur-t. Tűt a szalmakazalban! – mondja erre a magyar szólás. De nem találta. Ekkor jött egy újabb ragyogó gondolata, aminek révén most már a Mezzodur-hoz hasonló hangzású településeket kezdett keresni. Hosszas kitartó kutatás után így akadt rá egy sereg Mező-vel kezdődő magyar helységnévre. Ezek közül jó egy tucat helyre levelet írt azzal a kérdéssel, hogy ott van-e az emberek emlékezetében, vagy a levéltárban, könyvtárban bármilyen nyoma ennek a szörnyű tragédiának. Ilyen megfontolás alapján küldött levelet városunkba 180

Mellékletek

is ezzel a címzéssel: „Takács-tanya H-5400 Mezőtúr Magyarország”. Nagy valószínűséggel a Takács-tanya megjelölést a Mezőtúr Művészeti Közalapítvány helyszíne alapján írhatta, mert ez szerepel Mezőtúr város internetes honlapján, – de ezt majd a személyes találkozás során tisztázni lehet – s joggal remélte, hogy ott segítőkész emberekre talál! A posta a levelet kiváló helyismerettel és érzékkel a közösségi ház épületében dolgozó Lengyel Krisztinának kézbesítette, aki a Takács-tanyán nyaranta megrendezésre kerülő művésztelepet működtető Művészeti Közalapítvány titkára. Ő továbbadta a közalapítvány kuratóriumi elnökének, Gonda Sándornak. Aki elolvasva azt, azon nyomban intézkedett arról, hogy az Agrohíd Kft.-nél dolgozó és annak költségén német nyelvet tanuló Korsós Csillát megbízta a levél fordításával. Ennek megtörténtekor a lefordított magyar szöveget fénymásoltatta és megküldte Kádár Editnek, a közösségi ház igazgatójának, kérve segítségét az abban foglaltak megválaszolásához. Másrészt kérte kolléganőjét, hogy a fordítás szakszerűségét, tartalmi megerősítését vizsgáltassa meg német nyelv-tanárnőjével, Gál Sándornéval. Kádár Edit a levelet elküldte nekem, és kérte közreműködésem a válaszlevél helytörténeti szempontból való megfogalmazásához. A levél felének olvasásáig sem értem, amikor már tudtam, hogy ez a történet – sajnos – mezőtúri. Hiszen Kissné Mikes Évának a Mezőtúri Helytörténeti Füzetek 9. számaként 1987-ben megjelent „Mezőtúri temetkezési szokások” című hatalmas munkáját Molnár Sándornéval, a Városi Művelődési Központ igazgatónőjével lektoráltuk és szerkesztettük, miközben nagyon megindított bennünket is ez a szörnyű családi tragédia. Így hát pontokba szedtem a helyi forrásokat és az általam szükségesnek vélt intézkedéseket, amelyek révén dokumentumokkal tudjuk bizonyítani az eset helyi megtörténtét. Ezt elvittem Kádár Editnek, valamint Gonda Sándornak is. Eközben a másik szálon is eredmény született, mert Gál Sándorné viszont ráismert a történetre kolléganőjének, Tóth Boldizsárnénak a „Héki barázdák” című nagyszerű monográfiájában olvasottak alapján. Ebben ugyanis a Mezőtúr és Vidéke helyi lapnak az 1886. február 28-i számából közli a szerző a tragédiáról szóló híradás teljes terjedelmét! A szálak így Gonda Sándor kezében összefutva, teljes hitelességgel bizonyították, hogy a tragédia 120 évvel ezelőtt Mezőtúron történt. Ezután mind a korabeli, mind a későbbi kutatások eredményeként létrejött dokumentumok szakszerű és értő számítógépre vitelét, továbbá azok gondos fénymásolását a város iránti megbecsülése gyanánt Gonda Károly, a helyi „Pont Rádió” működtetője készítette el. Azóta Gonda Sándor telefonon és írásban is értesítette a tudományos kutató-szerkesztőaszszonyt, megküldve részére a korabeli írásos bizonyítékokat és az újabb kutatási eredményeket. E dokumentumok megérkezése a darmstadti szerkesztőségbe óriási örömöt váltott ki. Mindenki a tudós szerkesztőasszonyt ünnepelte! Ő pedig gyors válaszában köszönte meg a kutatásukat előmozdító mezőtúri személyek tiszteletreméltó segítőkészségét és „kulturális elkötelezettségét!” A tudós szerkesztőasszony magasztaló dicsérete azért is illeti meg a kultúra helyi elkötelezettjeit, mert évek-évtizedek óta tevékenységükért egyetlen fillért sem kérve a város szellemi felemelkedésén munkálkodnak – fáradhatatlanul. Dr. Füstös Jenő 181

Mellékletek

Uwe Eisenmann, deutscher Vertreter von Agrohíd Der Name Uwe Eisenmann, deutscher Vertreter von Agrohíd, wurde während der Erstellung des vorliegenden Buches schon mehrmals erwähnt. Der Autor des vorliegenden Buches war ebenfalls neugierig, wie kann eine Geschäftsbeziehung funktionieren, in der der Auftraggeber eine ungarische und der Beauftragte eine deutsche Firma ist? Frage: Wie haben Sie Agrohíd kennen gelernt und wie sind Sie in Kontakt getreten? Agrohíd war ursprünglich ein Lieferant aus meiner früheren Firma, in der ich als Angestellter tätig war. Im Jahre 1994 habe ich Agrohíd erstmals vor Ort in Ungarn besucht. Bei diesem Besuch konnte ich Herrn Gonda persönlich kennen lernen. Agrohíd war damals zwar noch eine kleine Firma mit 5 Mitarbeitern, doch schon damals ist mir die „westliche” Geschäftsphilosophie und die zukunftsorientierte Denkweise von Herrn Gonda positiv aufgefallen. Später habe ich mein eigenes Unternehmen gegründet, in dem sich Agrohíd zu einem sehr starken und leistungsfähigen Geschäftspartner entwickelte, das mit mehr und mehr Volumen und Qualitätsdenken bei uns glänzte. Als mein Unternehmen im Jahr 2002 in Schwierigkeiten geriet, bedeutete mir die Hilfe und die persönliche Einstellung (Werte) von Agrohíd emotional und wirtschaftlich sehr viel... Dies war der Zeitpunkt, an dem ich mich mit Herrn Gonda auf unsere bis heute andauernde erfolgreiche Zusammenarbeit geeinigt habe. Könnten Sie diese Zusammenarbeit kurz vorstellen? Ich nehme die Aufgabe als Vertretung von Agrohíd in Deutschland gegenüber unseren Kunden sehr ernst. Ich besuche Agrohíd regelmäßig, wodurch ich im ständigen Kontakt mit den Mitarbeitern von Agrohíd stehe und über die aktuelle Situation vor Ort immer bestens informiert werde. Die Kunden erhalten regelmäßige Aufmerksamkeit und ständiges Interesse des Lieferanten an der Zusammenarbeit. Die Mitarbeiter von Agrohíd suchen in erster Linie dann Kontakt mit dem Kunden, wenn Sie konkrete Fragen zu besprechen oder zu klären haben. Dies kann ich durch meinen intensiven Kundenkontakt gewährleisten.Weit über das Normale hinaus beschäftige ich mich mit den Kundenkontakten, dabei sollte kein Geburtstag oder sonstiges Ereignis, das sich im Rahmen meiner Kenntnisse befindet, vergessen werden. Die Kunden von Agrohíd wissen, dass ich jederzeit für Sie zu erreichen bin, wenn erforderlich, fahre ich sofort zum Kunden, damit ich auf Kundenansprüche oder eventuelle Reklamationen persönlich reagieren kann. In komplizierteren Fällen, wie bei Projektenanläufe oder auftretenden Reklamationen bin ich Vermittler zwischen Agrohíd und dem betroffenen Ansprechpartner unseres Kunden. Die Ungarn reagieren spontaner, dies wird von den deutschen Kunden nicht immer richtig 182

Mellékletek

verstanden. Die Agrohíd Mitarbeiten sagen mir ihre Meinung, bzw. nehmen Stellung, die ich dementsprechend auf „deutsche Kundensprache” übersetze. Als spezieller deutschungarisch-deutscher Dolmetscher behebe ich die aus den unterschiedlichen Mentalitäten stammenden Unterschiede. So wird Agrohíd quasi ein deutsches Unternehmen in den Augen der Mitarbeiter und Kunden. Wie sehen Sie die Entwicklung von Agrohíd? Ich sehe eine ständige positive Entwicklung, die durch die Kenntnis, die Erfahrung und das langfristiges Denken von Herrn Gonda vorangetrieben wird. Durch fachgerechte Weiterbildung der langjährigen Mitarbeiter, ergänzt mit gezielten Neueinstellungen, mit der ständigen technischen Weiterentwicklung mit neuen Maschinen und Erweiterung der Arbeitsfläche mit Hallen und Gebäuden, schafft es Agrohid mit den modernsten eurpäischen Unternehmen mitzuhalten. Es gibt einen passenden Ausdruck für diese Entwicklung? „Mit dem richtigen Gefühl – Zukunft schaffen – bemerkenswert!” Agrohíd verwendet den Großteil des Erwirtschafteten für neue Investitionen, die wiederum die ständige eigene Entwicklung vorantreiben. Wie sehen Sie die ungarische Mentalität und Ihre ungarischen Kollegen? Die Ungarn verhalten sich spontaner, sie fühlen sich durch die Vorschriften weniger gebunden als die Deutschen. Wir würden dazu „grenzenlos” sagen. Die Ungarn sind außerordentlich kreativ, manchmal vielleicht zu sehr, dies wird von den Kunden nicht in allen Fällen geschätzt. Es ist erlaubt, Fragen zu stellen und dadurch der Kritik des Kunden zu entgehen. Die Ungarn sind übrigens lernfähig, gut motivierbar und mir gegenüber immer sehr korrekt und respektvoll. Ihre Gastfreundschaft bereitet mir immer wieder große Freude. Wenn Sie einen Ungarn gut kennen gelernt haben, ist die Gastfreundschaft grenzenlos. Ich kenne einige deutsche Landsleute, die andere Erfahrungen in Ungarn gemacht haben. Diese waren leider nicht immer so nachhaltig erfolgreich und schön wie meine Erfahrungen, sondern eher unfreundlich und sehr unzuverlässig. Was schlagen Sie Agrohíd für die Zukunft vor?

Für sie, die 40 Jahre im Sozialismus gelebt haben, könnte ich es so formulieren: „Weiter auf dem Wege von Lenin!“ Aber Spaß bei Seite, weiter auf dem Wege von Agrohíd! Ich würde die Geschäftspolitik stärken, deren Grundgedanke ist: Entwicklung aus eigener Kraft und weiterhin einen Teil des erzielten Gewinnes für Investitionen verwenden. Mir persönlich wünsche ich, noch lange ein Beteiligter dieser Weiterentwicklung bleiben sein zu dürfen. 183

Mellékletek

BUDAPESTER ZEITUNG 2014. december 8. Gespräch mit Sándor Gonda, Geschäftsführer und Inhaber der Agrohíd Ipari Kft.

Perfekte Qualität Davon, dass in Ungarn der KMU-Sektor – ähnlich wie in Deutschland – das gesunde Rückgrat der Volkswirtschaft bildet, kann noch längst nicht die Rede sein. Dass sich an diesem Zustand aber mittel- und langfristig etwas ändern könnte, ist auf jeden Fall tatkräftigen und strategisch denkenden Unternehmern wie Sándor Gonda zu danken. Ohne „politischen Rückenwind“ und ohne „beherztes Zugreifen“ bei der Privatisierung in den 1990er Jahren – zwei wesentliche Ausgangsmomente vieler heutiger ungarischer Erfolgsgeschichten – hat der Unternehmer durch Zielstrebigkeit und harte Arbeit in den letzten 25 Jahren eine respektgebietende Erfolgsgeschichte der selteneren Art geschrieben und schreibt sie auch heute noch tagtäglich fort.

Vom Dozent zum Unternehmer Ungewöhnlich an dieser Geschichte ist bereits ihr Anfang, der noch wenig unternehmerisch aussah. Nach einem Studium an der Agrarwissenschaftlichen Universität Gödöllő ging der frischgebackene Agrarmaschinen-Ingenieur Sándor Gonda erstmal in die freie (Land-)Wirtschaft, danach geht seine Karriere zunächst als Dozent an der Agrartechnischen Hochschule in Mezőtúr weiter. Hier ergab es sich Ende der 1980er Jahre, dass es im Zuge der immer weiter voranschreitenden politischen Öffnung Ungarns nach Westen auch zu Kontakten mit entsprechenden Partnern in der Bundesrepublik kam. Diese gestalteten sich so gedeihlich, dass bald die Möglichkeit ins Auge gefasst wurde, in Ungarn etwas zu produzieren, was sich allerdings unter den damaligen gesellschaftlichen Verhältnissen noch reichlich kompliziert gestaltete. Erst parallel zur politischen Wende ergaben sich dafür neue, passende Möglichkeiten. Gonda ließ nicht viel Zeit verstreichen: bereits im Herbst 1989 gründete er zusammen mit einem bisherigen Kooperationspartner, dem Mannheimer Unternehmer, Heinz Schulte, das Joint Venture Agrohíd Kft., an der Gonda Familie zu 34 Prozent beteiligt war. Der Firmenname bildete sich auch dem damaligen Produktspektrum, nämlich die Herstellung von Komponenten für landwirtschaftliche Maschinen, und der Funktion der Firma als Brücke (ungarisch: híd) zwischen Deutschland und Ungarn, beziehungsweise Verbindung zwischen Aufträgen aus Deutschland und deren Abarbeitung in Ungarn. Die Neugründung war von Erfolg gekrönt: zunehmend kamen mehr Aufträge nach Ungarn. Die Zahl der Mitarbeiter stieg von anfänglich zwei, nämlich der Unternehmer selbst und seine Frau, stetig an – heute ist die Firma direkt für 60 und indirekt für weitere 100 Arbeitsplätze 184

Mellékletek

verantwortlich – und ebenso die Zahl ihrer Produktionspartner vor Ort. Ende 1995 erfolgte für die junge Firma eine entscheidende Weichenstellung. Wegen Auftragsproblemen auf dem deutschen Markt entschloss sich sein deutscher Partner, sich von seiner ungarischen Beteiligung zu trennen. Nach einem gründlichen Abwägen der verschiedenen Optionen, zu der auch die Liquidierung der Firma gehört hatte, entschloss sich Gonda schließlich, den 66prozentigen Anteil seines bisherigen Geschäftspartners zu übernehmen. Dabei wurde auch vereinbart, dass Schulte der Firma in Deutschland immerhin als Geschäftsvermittler auf Provisionsbasis erhalten bleiben würde.

Ritterschlag durch den Gewinn von Audi als Kunden Auch das sollte sich als goldrichtige Entscheidung erweisen. Bereits im ersten Geschäftsjahr der nun vollständig ungarischen Firma gelang es, nicht nur erfolgreich das Kundenprofil zu wechseln – statt nur für Firmen aus dem Landmaschinenbereich, begann Agrohíd zunehmend auch für Auftraggeber aus dem Automobilbereich zu produzieren –, sondern sogar das Unglaubliche, nämlich durch die indirekte Vermittlung von Schulte fast aus dem Stand den Automobilgiganten Audi als Kunden zu gewinnen. „Eine erstklassige Referenz, so gut wie eine Qualitätszertifizierung“, weiß Gonda diesen heute noch immer belieferten Kunden zu schätzen. Möglich wurde dieser rasche Achtungserfolg sicherlich auch deswegen, weil Schulte keinerlei Probleme damit hatte, Audi eine Zusammenarbeit mit der ungarischen Firma nahezulegen. Immerhin wusste er aus eigener Erfahrung genau, dass er und somit auch Audi und alle zukünftigen Agrohíd-Partner sich voll auf Gonda und sein Team verlassen können. Heute bezeichnet Gonda die ersten fünf Jahre seiner Firma an der Seite von Schulte als eine „zweite Universität“, nämlich als ganz wichtige Lehrjahre in Sachen Qualitätsmanagement und Auftragsabwicklung nach höchsten deutschen Maßstäben. „Ich habe von meinem früheren Partner Herrn Schulte viel gelernt und verinnerlicht, so unter anderem das Prinzip der vollen Verantwortungsübernahme“, würdigt Gonda seinen früheren Mentor. Zu dem genannten Prinzip gehöre unter anderem auch, dass sich die Kunden blind auf die qualitäts- und fristgerechte Auftragsabarbeitung verlassen können. Und sollte einmal zwischendurch ein Problem auftauchen, dass diese gefährde, dann würde sofort der Kunde einbezogen werden. Also nicht erst dann, wenn sich dieser von sich aus danach erkundigt, ob alles in Ordnung sei, oder gar erst am Tag der vereinbarten Lieferung. „Wenn ein Auftraggeber während des Produktionszeitraums nichts von uns hört, dann kann er hundertprozentig davon ausgehen, dass alles wie geplant läuft und er die Endprodukte zum vereinbarten Termin entgegennehmen kann. Ebenso wie bei der Zuverlässigkeit wirkt bei Agrohíd aber auch beim Qualitätsmanagement bis heute die Schulte-Ära nach. Um dessen ganzheitlichen Qualitätsansatz zu illustrieren, erzählt Gonda eine Episode mit Schulte in einer Motoren Werk Mannheim (ehemalige MWM). Am Rande eines Betriebsrundgangs machte er ihn bei einer Einrichtung zur Prüfung von Materialfehlern mittels einer Lampe, die fluoreszierendes Licht aussendet, auf eine 185

Mellékletek

bemerkenswerte zusätzliche Einrichtung aufmerksam, nämlich auf eine, die den Zustand der Prüflampe kontrolliert. Dies sei notwendig, da die Lampe gegen Ende ihrer Lebenszeit zu verfälschten Ergebnissen führen kann. „Dieser Ansatz, eine Qualitätsabweichung schon in ihrem Ansatz zu erkennen und auszuschließen, dieses Bemühen um perfekte Qualität hat mich damals sehr beeindruckt“, erinnert sich Gonda.

Drang nach höchster Qualität Heute ist Gondas Firma von der Eingangskontrolle bis zu Endabnahme nach diesen Prinzipien organisiert. Ganz wichtig ist es ihm dabei, den Drang nach höchster Qualität, den ihm Schulte eingepflanzt hat, an seine Mitarbeiter weiterzugeben. „Als ich einmal bei einem Bauteil für ein Werkzeug von Audi einen Grat feststellte und der dafür verantwortliche Mitarbeiter sich herausreden wollte, dass so ein winziger Grat doch nichts ausmachen würde, da hab ich ihn zum meinem Audi gebeten, die Motorhaube geöffnet und ihn aufgefordert gründlich den Motorblock zu befühlen“, erzählt er. Danach gab es keine Diskussion mehr. Generell setzt Gonda viel auf gut ausgebildete und motivierte Mitarbeiter: „Ein Maschine kann sich jeder mit Geld kaufen, es kommt aber auf die richtigen Mitarbeiter an, die sie bedienen – diese sorgen für den feinen Unterschied.“ Oder noch deutlicher formuliert: „Ohne entsprechende Mitarbeiter ist selbst die beste Maschine nichts wert.“ Ebendeshalb habe er auf schwierige Auftragslagen, die es im Laufe der 25 jährigen Firmengeschichte freilich auch gab, nie mit Entlassungen geantwortet. „Die von uns intensiv geschulten Mitarbeiter hätten mir ja bei einer Verbesserung der Lage sofort gefehlt.“ Entlassungen seien aber auch deshalb nie ein Thema gewesen, weil er sich bei Liquiditätsengpässen, aber auch bei Finanzierungen immer voll auf seine Hausbank verlassen konnte. Daher sei auch das Wort „Kreditklemme“, über die viele Unternehmer seit der Krise vorwurfsvoll klagen, in seiner Beziehung zur MKB Bank ein Fremdwort, unterstreicht er. Noch nie sei er von ihr zurückgewiesen worden. „Gut, ich bin bisher auch nur mit fundierten, finanzierbaren Wünschen an meine Bank herangetreten“, räumt er aber auch ein und lobt gleichzeitig die gute Beratung der Bank im Vorfeld von Finanzierungen und generell ihr Mitdenken in unternehmerischen Belangen.

Kein Interesse an Kaufinteressenten Dass es mit seiner Bank bis heute so gut klappt, hat vielleicht aber auch damit etwas zu tun, dass Gonda bei Investition stets sehr risikobewusst vorgeht und Wert auf einen entsprechenden Eigenkapitalanteil legt. „Lieber langsamer, dafür aber solide und nachhaltig wachsen“, sei seine Devise. Deswegen sei er bis jetzt auch nicht am Verkauf von Geschäftsanteilen und gar der ganzen Firma interessiert. „Vor Jahren wollte ein holländischer Investor sich beteiligen. Nach langem Überlegen bin ich auf das Angebot, das auch mit äußerst dynamischen Wachstumsperspektiven glänzte, schließlich nicht eingegangen. Ein Unternehmer aus der Gegend schon. Heute ist dessen Firma ruiniert und er selbst arbeitslos. Ganz zu schweigen 186

Mellékletek

von seinen ehemaligen Mitarbeitern“, fühlt sich Gonda im Nachhinein bestätigt. „Schon aus Verantwortung für meine Mitarbeiter würde ich die Führung unseres Unternehmens nie in derartige fremde Hände geben.“ Seiner Meinung nach hätte viele Unternehmer in Ungarn generell das Problem, dass sie nicht das richtige, insbesondere ein maßvolles Entwicklungstempo fänden. „Im ungarischen KMU-Sektor fehlt das langfristige Denken, viele wollen einfach nur schnell reich werden. Im Endeffekt würden sie nicht genug Reserven bilden und sich schrittweise verschulden. Und dann: Aus der Traum!“ Die Maßlosigkeit führe aber auch dazu, dass bei Angeboten an potenzielle Auftraggeber, die „Gewinnmaximierung um jeden Preis“ zu prägend im Vordergrund stehe und nicht so sehr eine langfristig gute und bei steigenden Volumina durchaus einträgliche Zusammenarbeit mit diesem Kunden. Zudem sei zuweilen auch nicht der Preis ausschlaggebend, sondern die Zuverlässigkeit, das Erbringen konstanter Qualität und Präzision.

Tipps für ungarische Mittelständler Nach weiteren Tipps für ungarische Mittelständler gefragt, die genauso erfolgreich werden wollen wie seine Firma, weist Gonda sogleich auf ein Denken und Handeln in Systemen hin. „Wenn ein Fehler geschehen ist, dann kann das auch ein Hinweis darauf sein, dass das System an einer Stelle einen Schwachpunkt aufweist.“ Dieser müsse dann ausgemerzt werden, damit das System wieder aus sich selbst heraus die bestmögliche Qualität hervorbringt. „Es reicht nicht, nur selbst gut zu arbeiten. Das ganze System muss gut funktionieren“, formuliert Gonda seinen Ansatz noch einmal deutlicher. Systemisch geht es aber auch ganz am Ende zu: „Ich gebe meinen Kunden nicht einfach nur Produkte, sondern Systeme, in denen diese Produkte vorkommen.“ Ein weiterer Tipp geht wieder in Richtung Personalpolitik: „Ich suche stets Mitarbeiter, die auf ihrem jeweiligen Fachgebiet besser sind als ich.“ Während all diese Tipps bei Agrohíd bestmöglich verwirklicht sind, ist eine andere wichtige Empfehlung, nämlich, dass der Anteil eines Kunden nie über 30 Prozent des Gesamtumsatzes liegen sollte, bei ihm gerade nicht umgesetzt: So hängt die Auftragslage seiner Firma derzeit zu 50 Prozent von Bosch, 30 Prozent von Audi und zu 20 Prozent von verschiedenen kleineren Firmen ab. Von daher arbeitet Gonda jetzt verstärkt an einer Diversifizierung seiner Kundenbasis, natürlich über die Gewinnung von Neukunden und die Erhöhung des Gesamtvolumens von derzeit bereits stattlichen 2 Milliarden Forint. Gerade würden etwa vielversprechende Verhandlungen mit einer neue Firma geführt, mit einem jährlichen Auftragsvolumen von immerhin etwa einer Million Euro. Gonda ist zuversichtlich, innerhalb eines Jahres bereits eine deutlich ausgeglichenere Auftragsstruktur zu haben.

Engmaschiges Zulieferernetz für mehr Aufträge Mit dazu beitragen wird auch der sich unter der Regie von Agrohíd vollziehende weitere Ausbau eines Zulieferernetzes. Dieses Projekt hat Gonda schon vor Jahren einfach aus der 187

Mellékletek

Einsicht vorangetrieben, dass die Werkzeuge und auch deren Komponenten so komplex sind, dass es eher unwahrscheinlich ist, ausgerechnet einen Auftrag an Land zu ziehen, den man komplett innerhalb der eigenen Firma abwickeln kann. „Es ist natürlich schön, wenn wir möglichst viele Produktionsphasen von den eigenen Mitarbeiter erledigen lassen können, aber Hauptsache wir bekommen überhaupt den Auftrag und daraus dann etwas Arbeit“, erklärt Gonda, warum sich seine Firma als Integrator so stark um den Ausbau des Netzes bemüht. Diesem Ziel dient übrigens auch das Logistikzentrum in einer eigens 2012, teilweise mit Geldern aus dem neuen Széchenyi-Plan errichteten 1.080 qm großen Lager- und Montagehalle in Mezőtúr. Bei der Vergabe der Aufträge an ungarische Subunternehmer und dem anschließenden Eingang der Fertigwaren im Logistikzentrum erweist sich das Team von Gonda als mindestens ebenso kritisch und qualitätsbewusst wie die deutschen Auftraggeber von Agrohíd. „In einem funktionstüchtigen System müssen halt alle Teilsysteme gut funktionieren.“ Jan Mainka

188

Mellékletek

BUDAPESTER ZEITUNG 2014. december 8. Beszélgetés Gonda Sándorral, az Agrohíd Ipari Kft. ügyvezető tulajdonosával 2014. december 8. – Jan Mainka írása

Kiváló minőség Koránt sem beszélhetünk ma még arról, hogy Magyarországon a kis- és középvállalati szektor a nemzetgazdaság egészséges gerincét képezné. Az, hogy ez az állapot középés hosszútávon valamit változni volt képes, mindenképpen olyan tetterős és stratégiai gondolkodású vállalkozóknak köszönhető, mint Gonda Sándor. A vállalkozó „politikai hátszél” és az 1990-es évek privatizációjából való „szerencsés részesedés” – sok mai magyar sikertörténet két jelentős kiindulási pontja – nélkül, ugyanakkor céltudatos és kemény munkával tiszteletet érdemlő, különleges sikertörténetet írt az utóbbi 25 évben, és sikertörténete írását ma is nap, mint nap folytatja.

Docensből vállalkozó Már a történet kevésbé vállalkozói kezdete is szokatlan. Az Gödöllői Agrártudományi Egyetemen végzett tanulmányokat követően az újdonsült agrárgépészmérnök először ugyan a szabad (mező)gazdaságban helyezkedett el, később azonban a mezőtúri agrártechnikai főiskola docenseként folytatta karrierjét. A 80-as évek végén Magyarország egyre nagyobb mértékű politikai nyitása a nyugat felé lehetőséget teremtett a Német Szövetségi Köztársaságban működő partnerekkel való kapcsolatteremtésre. Hamarosan felmerült a Magyarországon történő gyártás gondolata is, ami azonban az akkori társadalmi viszonyok között meglehetőség komplikált feladatnak mutatkozott. Majd csak a politikai fordulattal egyidejűleg mutatkoztak az együttműködéshez megfelelő lehetőségek. Gonda nem sokat tétovázott: már 1989 őszén egy joint venture-t alapított eddigi kooperációs partnerével, a mannheimi vállalkozó Heinz Schulte úrral, az Agrohíd Kft.-t, melyben Gonda és felesége annak idején 34%-os részesedéssel rendelkezett. A cég elnevezése az akkori termékskála, vagyis mezőgazdasági gépek alkatrészeinek előállítása, és a cég Németország és Magyarország, valamint a német megrendelések és azok magyarországi teljesítése közötti „híd” funkciójának ötvözete. A céglapítást siker koronázta: egyre több megrendelés érkezett Magyarországra. A munkavállalók száma a kezdeti két főről, a vállalkozó és felesége, folyamatosan nőt – a cég ma közvetlenül 60, közvetetten 100 munkahelyért felelős – és ugyanígy nőtt a cég helyi gyártási partnereinek száma is. 1995 végén a fiatal cég életében egy döntő jelentőségű váltás következett be. A megrendelések német piacon tapasztalható visszaesése miatt a német partner úgy határozott, hogy megválik a cégben fennálló részesedésétől. A különböző lehetőségek és 189

Mellékletek

alternatívák – így többek között a cég végelszámolása – alapos mérlegelését követően Gondáék úgy határoztak, hogy az eddigi üzlettárs 66%-os részesedését átveszik és a gazdasági tevékenységet tovább folytatják. Abban is megállapodtak, hogy Schulte a cég jutalékalapon foglalkoztatott üzletkötője marad.

Az Audi ügyfélként való megszerzése Ez a lépés is helyénvaló döntésnek bizonyult. Az immár teljesen magyar vállalkozás első üzleti évében nemcsak az ügyfél-profilváltás sikerült eredményesen – mezőgazdasági gépekkel foglalkozó cégek helyett az Agrohíd egyre inkább az autóiparban működő megbízók részére teljesített megrendeléseket – hanem még a lehetetlen is megtörtént, ugyanis Schulte segítségével sikerült az autóipari óriás Audit ügyfélként megnyerni. „Egy első osztályú referencia, amely egy minőségi tanúsítvánnyal egyenértékű” – méltatja Gonda a még ma is kiszolgált ügyfelet. Ez a figyelemre méltó siker nagyrészt annak is köszönhető, hogy Schulte számára nem jelentett problémát, hogy az Audinak egy magyar cég együttműködését ajánlja fel. Mindenesetre ő már saját tapasztalatból pontosan tudta, hogy ő, de ez által az Audi és minden jövőbeni Agrohíd partner is biztonsággal hagyatkozhat Gonda és csapata munkájára. Gonda cégének Schulte oldalán eltöltött első öt évére, mint „második egyetemére” tekint, ahol is nagyon fontos tanulóéveket töltött a legmagasabb német mérce szerinti minőség-ellenőrzés és megrendelés-lebonyolítás területén. „Korábbi partneremtől, Schulte úrtól sokat tanultam és tettem sok mindent ez időszak alatt magamévá, így többek között a teljes felelősségátvállalás elvét” – méltatja korábbi mentorát. Ehhez az alapelvhez többek között az is hozzátartozik, hogy az ügyfelek a minőségi és határidőben történő teljesítésben vakon bízhatnak. Amennyiben egy, a megrendelés teljesítését veszélyeztető probléma mégis fellép, az érintett ügyfél azonnal bevonásra kerül. Tehát nem akkor, amikor az ügyfél magától érdeklődik, hogy a teljesítéssel minden rendben van-e, végképp nem a vállalt szállítási határidő napján. „Amennyiben egy megbízó a gyártás időtartam alatt semmit nem hall felőlünk, akkor százszázalékos nyugalommal indulhat ki abból, hogy minden a terv szerint halad és a végtermékeket a szerződéses határidőben veheti át.” Ahogy a megbízhatóságban, úgy a minőségbiztosításban is a Schulte korszak él az Agrohídnál ma is tovább. A minőségbiztosítás rendszerét átfogó kiinduló tétel illusztrálására Gonda egy hajdani megrendelőnél, a Motoren Werk Mannheim cégnél történt esetet mesél. Egy gyárlátogatás során Schulte egy, az anyaghibák vizsgálatára szolgáló, fluoreszkáló fényt kibocsátó lámpa kapcsán egy figyelemre méltó további berendezésre hívta fel a figyelmét, amely a vizsgáló lámpa állapotának ellenőrzésére szolgált. Ez utóbbi ugyanis azért volt szükséges, mert a lámpa élettartamának végéhez közeledve hibás mérési eredményeket szolgálhatott. Ez a hozzáállás, hogy minőségi eltéréseket már a kiinduló pontnál felismerhessük és kizárhassuk, illetve a kiváló minőségre való törekvés akkoriban nagy hatással voltak rám”, emlékszik vissza Gonda. 190

Mellékletek

A legmagasabb szintű minőségre törekvés Gonda cégének mai szervezetét az anyagbeérkezés ellenőrzésétől a végső átvételig ez az alapelv hatja át. Kiemelkedően fontos számára ennek keretében, hogy a legjobb minőségre való törekvést, amit szintén Schulte ültetett el benne, munkavállalóinak is továbbadja. „Egyszer amikor egy Audi-szerszámhoz tartozó alkatrészen egy sorját fedeztem fel, és az azért felelős munkavállaló kifogásokat keresve azt mondta, hogy egy ilyen kicsi sorja semmit nem számít, megkértem, hogy jöjjön az Audimhoz, nyissa fel a motorháztetőt és gondosan tapogassa át a motorblokkot. Nem volt több vita.” Alapvetően sokra tartja a jól képzett és motivált munkaerőt: „Gépet mindenki tud magának pénzért vásárolni, de a munka sikere azon múlik, hogy van-e munkavállaló, aki jól tudja kezelni azt.” Vagy még világosabban fogalmazva: „Megfelelő munkavállaló nélkül még a legjobb gép is értéktelen.” Ezért a nehéz időkben, melyek a cég 25 éves történetében szép számmal adódtak, sosem reagált elbocsátásokkal. „Az általunk intenzíven képzett munkavállalók a helyzet javulásánál rögtön hiányoztak volna.” De az elbocsátás azért sem szerepelt napirenden, mert szűkösebb likviditási helyzetekben, de finanszírozások alkalmával is számíthatott a cég házi bankjára. Ezért is ismeretlen számára a „hitelcsapda” kifejezés, melyről a válság óta sok cég szemrehányóan panaszkodik, az MKB Bankkal fennálló kapcsolatában egy idegen szó. Még soha sem fordult elő, hogy visszautasították volna. „Igaz, én is minden esetben megalapozott, finanszírozható kívánságokkal fordultam a bankomhoz” – szögezi le és dicséri egyúttal a bank jó tanácsadását finanszírozási kérdésekben és általában a vállalkozói érdekeltségű ügyekhez való hozzáállását.

Nem érdeklik az érdeklődők Az, hogy bankjával a mai napig ilyen jó az együttműködés, talán annak is köszönhető, hogy Gonda a beruházások során minden esetben a lehetséges kockázatok ismeretében jár el és a megfelelő mértékű önrészre is nagy hangsúlyt fektet. „Inkább lassabban, de megbízhatóan és tartósan növekedni” – szól jelmondata. Ezért sem volt eddig üzletrésze, vagy akár az egész cég eladásában érdekelt. „Évekkel ezelőtt szeretett volna egy holland befektető a cégben részesedést szerezni. Az ajánlatot, amely egyébként különösen dinamikus növekedési perspektívákkal kecsegtetett, hosszas gondolkodás után végül is nem fogadtam el, egy környékbeli vállalkozó viszont igen. A vállalkozás mára csődbe jutott, a vállalkozó pedig munkanélküli. Nem is beszélve akkori munkavállalóiról” teszi hozzá Gonda utólagosan igazoltnak látva döntését. „Már csak a munkavállalóim iránt érzett felelősségem miatt sem engedném át cégünk irányítását idegen kezekbe.” Véleménye szerint sok magyar vállalkozás alapvető problémája, hogy nem jó, vagyis nem mértéktartó fejlődési sebességet választott. „A magyar kis- és középvállalkozási szektorból hiányzik a hosszú távú gondolkodás, sokan egyszerűen csak gyorsan meg akarnak gazdagodni. Végeredményében azonban nem tudnak elegendő tartalékot képezni és lépésről 191

Mellékletek

lépésre eladósodnak. És aztán: vége az álomnak!” A mértékletesség hiánya vezet ahhoz is, hogy potenciális megrendelőknek adott ajánlatok készítése során a „nyereségmaximalizálás minden áron” áll az előtérben és kevésbé egy hosszútávon jó és növekvő mennyiség esetén végül is jövedelmező együttműködés. Néha pedig nem is az ár a döntő tényező, hanem a megbízhatóság, vagy az állandó szintű minőség és precizitás teljesítése.

Tipp a magyar középosztálynak Arra a kérdésre, hogy mit tanácsol azoknak, akik ugyanolyan sikeresek szeretnének lenni, mint az ő cége, Gonda a rendszerekben való gondolkodásra és cselekvésre utal. „Amennyiben egy hiba fellép, ez egyben jelzés is lehet arra vonatkozóan, hogy a rendszerben gyenge pontok vannak.” Ezeket ki kell gyomlálni a rendszerből, hogy az magától ismét a lehető legjobb teljesítményt nyújtsa. „Nem elég csak egyedül jól dolgozni. Az egész rendszernek jól kell működnie. Ügyfeleimnek nem csak termékeket adok, hanem rendszereket, amelyekben ezek a termékek előfordulnak.” Egy további tipp ismét a személyzeti politika irányába mutat: „Mindig olyan munkatársakat keresek, akik az adott szakterületen jobbak, mint én magam vagyok.” Miközben a fenti tanácsok az Agrohídnál a lehető legjobb módon megvalósításra kerültek, annak a fontos javaslatnak, mely szerint egyetlen vevő részesedése se haladja meg az összbevétel 30%-át, jelenleg nem tud eleget tenni. Jelenleg ugyanis megrendelésállománya 50% mértékben a Bosch, 30% mértékben az Audi és 20% mértékben különböző kisebb cégek megrendeléseiből áll. Ezért is dolgozik Gonda ma a vevőszerkezet diverzifikációján, természetesen új ügyfelek megnyerése és a tekintélyes, kétmilliárd forintos árbevétel növelése útján. Jelenleg éppen sokat ígérő tárgyalásokat folytat egy új, körülbelül évi egymillió euró összegű megrendelést biztosító céggel. Gonda bizakodó, hogy cége egy éven belül egy jóval kiegyensúlyozottabb megrendelésszerkezettel fog rendelkezni.

Szorosra fűzött beszállítói hálózat Ehhez az Agrohíd irányításával kiépülő és bővülő saját beszállítói hálózat is hozzájárul majd. Ezt a projektet Gonda még évekkel ezelőtt abból a felismerésből indította el, hogy a szerszámok és azok komponensei olyan komplexek, hogy a saját vállalkozás keretein belüli teljes körű megvalósítás inkább valószínűtlen. „Természetesen jó dolog, ha lehetőség szerint sok gyártási fázist a saját munkatársunk végez el, de a leglényegesebb dolog az, hogy egyáltalán megkapjuk-e a megrendelést és abból egyáltalán valami munkát”, magyarázza Gonda, hogy miért oly erősen törekszik cége a hálózat kiépítésére. Ezt a célt szolgálja egyébként a 2012. évben részben az új Széchenyi Terv által finanszírozott, 1 080 m2 alapterületű logisztikai és szerelőcsarnok felépítése Mezőtúron. A megrendelések magyar alvállalkozók részére történő átadásakor és a késztermékek azt követő beérkezésekor a logisztikai centrumba Gonda csapata legalább annyira kritikusnak és minőségtudatosnak bizonyul, mint az Agrohíd német megrendelői. „Egy működőképes rendszerben minden részrendszernek jól kell működnie.” 192

Mellékletek

AZ AGROHÍD IPARI KFT. FŐBB ADATAI (2014. évi mérleg adatai) Árbevétel: Ebből export árbevétel: Adózás előtti eredmény:

2.010.570.248,– Ft 1.801.306.153,– Ft 175.628.000,– Ft

Állományi létszám: Adófizetési kötelezettségek: 2014. évben befizetett szja (16%):

62 fő (+ 4 fő gyesen)

bér után: osztalék után: egyéb után: Összesen:

Egészségbiztosítási járulék (7%) + amk közteher: Nyugdíjbiztosítási járulék (10%): Szociális hozzájárulás (27%): Egészségügyi hozzájárulás (eho) 14 vagy 27%: Munkaerő piaci járulék (1,5%): Cégautó adó: Szakképzési hozzájárulás (1,5%): Környezetvédelmi termékdíj: Összesen:

25.474.292,– Ft 4.452.925,– Ft 3.261.226,– Ft 33.188.443,– Ft 13.380.134,– Ft 18.851.850,– Ft 43.443.915,– Ft 3.546.887,– Ft 2.456.493,– Ft 1.543.639,– Ft 1.274.000,– Ft 23.000,– Ft 84.519.918,– Ft

Mindösszesen szja-val együtt:

117.708.361,– Ft

Társasági adó a 2014. év után:

3.957.000,– Ft

Helyi adók: Iparűzési adó Mezőtúr: Iparűzési adó Martfű: Iparűzési adó összesen:

10.508.500,– Ft 3.613.400,– Ft 14.121.900,– Ft

Építményadó Mezőtúr: Építményadó Martfű: Építményadó Kecskemét: Építményadó összesen:

737.970,– Ft 415.440,– Ft 67.200,– Ft 1.220.610,– Ft

Gépjárműadó Mezőtúr

482.001,– Ft 193

MEGKÖSZÖNÖM MINDEN MUNKATÁRSAMNAK, KITÜNTETVE AZ ITT FELSOROLT SZEMÉLYEKNEK – AKIK LEGALÁBB 10 ÉVET AZ AGROHÍDNÁL DOLGOZTAK/DOLGOZNAK – AZ ÁLDOZATOS ÉS ÉRTÉKES MUNKÁJÁT!

Gonda Sándorné Kiss Antal Vida Lajos Kerék Istvánné Polgár Anikó Hadaghián Erzsébet Hadaghián János Kovács Attila Dr. Draskovits Dénes Valuskáné Szegedi Adrienn Kiss Mihályné Forgács József Takács István Papp Horváth Tamás Ifj. Forgács József Szabó Andrea Patkós Roland Kovács István Majerszki Tibor Majerszki-Korsós Csilla Vajna Béla Szilárd Viktor Péter Perecz Zsolt Pappné Csontos Éva Fehér László Benics Kálmán

1990-től napjainkig 1991-től 2003-ban bekövetkezett haláláig 1991-től 2012-ben történő nyugdíjba vonulásáig 1994-től 2007-ben történő nyugdíjba vonulásáig 1995-től napjainkig 1996-tól 2015-ben történő nyugdíjba vonulásáig 1996-tól napjainkig 1997-től napjainkig 1998-tól 2010-ben történő nyugdíjba vonulásáig 1998-tól napjainkig 1999-től 2012-ig 2001-től 2010-ben történő nyugdíjba vonulásáig 2001-től napjainkig 2002-től 2014-ig 2002-től napjainkig 2003-tól napjainkig 2003-tól napjainkig 2003-tól napjainkig 2004-től napjainkig 2004-től napjainkig 2005-től napjainkig 2005-től napjainkig 2005-től napjainkig 2005-től napjainkig 2005-től napjainkig 2006-tól napjainkig

Gonda Sándor ügyvezető igazgató, tulajdonos

AGROHÍD HÍDEMBER. Fejezetek az Agrohíd Ipari Kft. történetéből és az alapító, Gonda Sándor életéből. Visszaemlékezések és interjúk

Recommend Documents