FEHÉR NÉGYSZÖGEK. Pro

FEHÉR NÉGYSZÖGEK Pro l ó g bennem már jó ideje egy gondolat, de ez idáig csak az érzékek határain bujdokolt, leskelődött, várt. Most itt van annyira megfogalmazhatatlan, hogy kénytelen leszek majd sok-sok szükségtelen és léha mondatot összehalmozni, kupacba rakni, hogy a végén rájöjjek minden erőfeszítés fölösleges. Mert ki merné egyértelműen megmondani, mi hajt előre bennünket? Mitől érezzük úgy, hogy tennünk kell valamit, amit még más nem tett. Nincs esélyem. Írjak bár akárhány sort, valószínűleg egy sem lesz, ami csak megközelítené az igazságot. Ám mégis a papír fehér, kietlen négyszögei betöltésre várnak, mint ahogyan a csend vár a szavakra, a női öl a falloszra, amint legtöbbünk lelkében vár egy vágy esélytelenül arra, hogy kielégítsék. Elébe megyünk hát, megpróbálunk valamit tenni. Bemocskoljuk a világot zajjal, tettel, árulással. Tönkretesszük, megosztjuk lényegétől, úgy, mint én, aki meglopom a papírlapok makulátlan fehérségét s selejtté teszem őket. És e szüntelen rombolás közepette írógép kopogástól pusztulnak el hosszú estéim, álmos hajnalaim, hogy végül eljussak a szóig. Papírhalmokat becstelenítek meg, hogy a tiszta, egyenletes űrt, egy kuszábbra cseréljem. Nos, nincs mire várni. Jöjjenek a szavak, fröccsenjen a nyál, a sperma, a vér, megannyi fölösleges jel a fehér négyszögek sivatagában.

1

Az ablakon betódult a nyár eleji fény. A meglehetősen nagy terem közepén egy nő ült. Barna volt, úgy 28, 30 éves. A fénykévék vidáman hancúroztak meztelen testén hol kifényesítve, hogy elsötétítve egyenletesen sima fehér bőrét. Zöldesbarna szeme lustán, céltalanul rebbent ide-oda. Szép, de kissé durva kidolgozású arca bezárva hallgatott. Apró, rózsaszín fülcimpája éppen csak kivillant haja alól. Nyakán már néhány könnyű ráncot hagyott az idő, de aztán bőre ruhakivágásba illően ereszkedett a közepesnél kissé nagyobb mellekig, melyeken kontrasztosan sötétbarna bimbók fázósan felmeredve hívogattak. A has és a derék körül vékony hajrétegek gyűrődtek kicsi, szemérmetlen hurkákká. Csípője szélesen zúdult az izmos combok felé. A nő meztelen testén kutató tekintetek vonultak rendezetlenül nyaktól mellig, melltől hasig, combtól bokáig és vissza. ZséZsé szeme aprólékosan fényképezte a fények, árnyékok határvonalait s agyában a megtermékenyítésre váró test kúpokká, félgömbökké, hengerekké hullott, villamos jelekké esett szét, hogy aztán vérereken, izmokon, inakon átverekedve magát egy ceruza grafit lemezkéit papírra kenve, vonalak finom hálózatából nővé éledjen megint. A kéz fáradhatatlanul tette a dolgát. A nő a papíron nőbb lett a valóságosnál, egykedvűségében is hívogató lett, unalmában is csábító lett, s mégis megmaradt fénynyalábok közepén unatkozó, a terem hűvösében borzongó modellnek. ZséZsé tudta a rajz jó lesz, s valahol az agya hátsó szögletében azt is tudta hiába lesz jó, de azért céltudatos szívóssággal tovább dolgozott. - Még nem készült el? – a nő hangja volt, s alaposan meglepte a rajzolót. Valahogy furcsállotta, hogy figyelme tárgya beszélni tud, és most vette csak észre, most fogalmazódott meg benne a tudata peremén félórája csendben várakozó felismerés: már mindenki elment. - De, úgy gondolom, most már jó lesz. Nem nézi meg? – A nő megmozdult, lehajolt a szék mellett fekvő köntöséért. ZséZsé-ben mielőtt a kék szövet végleg eltakarta a mellbimbók barnasága s a szeméremszőrzet fekete háromszöge valami új érzést indukált. - Maga nagyon tud rajzolni. – kisség reszelős de kedves hang. ZséZsé gondolatai már a fiatal férfiak mohóságával szaladtak előre. Szavakat keresett, célhoz vezető szavakat, aztán: - Maga pedig nagyon szép – mondta. A nő meglepődött, valami egészen mást várt, de a következő pillanatban már pontosan tudta a három szavas mondat értelmét. Végig nézett a fiún. Szőke bozontos fürtök alatt sűrű az orr felett is összeérő szemöldök, világító kék szemek, egyenes orr, aszkétikus arc határozottan elkülönülő

2

pofacsontokkal, érdekes metszésű komoly száj, határozott áll. Szeme tovább kutatott végig az eres alkaron, a vékony de erőt sejtető kézig, aztán csak annyit mondott: - Túlságosan kezdő művész még ahhoz, hogy egy modellnek udvaroljon. – Csak az igazat mondtam... – ZséZsé egy pillanatra megállt, tudta agya rövidesen meg fogja találni a folytatáshoz szükséges szavakat. Előtte a kék szövet alatt tovább meredeztek a barna bimbók, s a fekete háromszög hívogatóan meleg volt. - Talán meghívhatna magához. – a nő kérdőn nézett rá, de tekintetében valami változott. ZséZsé nem tudta mi az, csak sejtette ezt a mérhetetlenül apró gyorsulást a nő szívverésében. - Ugyan miért tenném? – még mindig hideg hang. - Miért ne? - nem a legjobb folytatás de most már mindegy. - Túl fiatal azért. - A fiatalságnak vannak előnyei. - Vannak. Viszont látásra. – A nő bemegy a paraván mögé öltözni. ZséZsé, mint az őrült rohan leadni a rajzát. Valamit még mondanak, de nem hallja. Az utcán éri utol a nőt. - Bocsásson meg. Zsalakó Zsombor vagyok, de mindenki csak ZséZsé-nek hív. - Örvendek, Kertész Klára. Most pedig kisfiú legyen szíves, hagyjon békén, dolgom van. Lehet, eddig mindenki azt mondta magának a modellek olyan könnyű nőcskék, nos vegye úgy, én kivétel vagyok. – ZséZsé megérti most nincs tovább. Egy ideig még nézi a távolodó nő farának következetes jobbra, balra ringását, aztán maga is elindul. A fáradtság lassan keríti hatalmába amint az ócska szálloda felé baktat. Jobbra neki sem telik pedig a szülei nem szegények. A szobában figyelmesen nézi a tapéta hibáit, miközben egyik kezével meg-megdörgöli a nemi szervét. Így alszik el gondolatok nélkül, szemével a tapéta mintáin araszolva. Mélyen, nyugodtan pihen. Álmában megcsókolja a nőt, de reggel nem emlékszik rá. A vonat mellett fáradhatatlanul menetelnek az oszlopok. ZséZsé fejében meztelen nők vonulnak. Kezük, lábuk, arcuk, mellük, hajuk és szeméremszőrzetük szinte állandóan változik. A leendő festő szemével formákká, színekké, tónusokká bontja őket. Mire le kéne szállnia még is győz a férfi, iszonyú merevedése támad. Vékony rövidnadrágja kontrasztosan mutatja megvastagodott falloszát. Lazítani próbál, de nem segít. A fülke szerencsére üres, fekvőtámaszokat csinál haragvó tempóban. - Mi van kisfiam, futva jöttél Pestről? – az apja nevetve teszi fel a kérdést. Gyorsan megpuszilja, a merevedése szerencsére elmúlt. Néhány rövid céltudatos mondattal

3

elejét veszi a kérdezősködésnek. A kocsiban szinte már semmit nem szólnak. Még félóra jótékony csend mielőtt rázúdul anyja beszéd folyamokba csomagolt szeretete. ZséZsé kedvenc elfoglaltsága volt az udvar végében, a szilvafák alatt üldögélni. Ilyenkor figyelte a falu apró zajokból összegyúrt délelőtti csendjét, a csendet, amit ott érzett minden dolog, történés mögött. Mint örök bizonytalanságot, megfoghatatlan kezdetet és véget vizsgálta szinte mindig. Gondolataiban tulajdonságokkal, külsővel, cselekedetekkel ruházta fel. Elhagyott szobákra gondolt, s látta az éjszaka apró reccsenései után újjá éledni, hatalmassá növekedni, s látta amint üvöltve elszáguldó expresszvonatok nyomában saját porából csönddé lesz megint. Látta kattogó kalapácsütések között felvillanni szüntelen. Látta szeretkezések után csapzott szeretők mellére telepedni. Barátja volt a csend s ellensége is, aki szobák sarkaiban éleszt új titkokat. Hetek óra üldögélt már a lombok alatt minden délelőtt és délután. Néha rajzolt, néha olvasott ám legtöbbször csak ült mozdulatlanul. Sodródott a maga teremtette hangmentes világban észleléstől gondolatig és vissza. Mikor a nap eltűnt a pajta mögött elindult. Focizni, olykor teniszezni ment és leginkább azért, hogy a falu fiataljainak szokásos gyülekezőhelyén kössön ki. Szerették a többiek, mert bár nem sokat beszélt ám világító szemei derűsen hirdették egy a többiek számára nem érzékelhető világ létezését. Ahogy sötétedett a fiataloknak fenntartott kis teremben felerősödött a zene, színes fények kezdtek rángatózni táncoló fiúkon, lányokon. ZséZsé ritkán táncolt és kizárólag lassú zenére. Szerette érezni, amint valamelyik izzadt lány teste egyre közelebb és közelebb nyomul hozzá egészen addig, míg a zene gyorsabbra váltott. Volt három, négy lány, aki nagyon szerette a fiúkat. Ők ZséZsé-t kitüntetett figyelemben részesítették. Felváltva figyelte őket amint átélik a gyönyört, vagy csak eljátsszák, soha nem tudta megfejteni a rejtélyt, valóban annyira évezik a vele való együttlétet, vagy csak megszokásból, esetleg heccből vonaglanak néha oly eszeveszetten. Ő maga soha nem tudott igazán feloldódni. Mindig figyelt, észlelt, gondolkodott. Melleket hasonlított össze, csókokat analizált, ujjaival apró szemölcsöket, szőrszálakat fedett fel s minden sikoltás, ziháló lélegzet után látta a letaposott fűszálak felett unatkozó csendet. Nagyon örült, amikor az apja szólt, hogy az utolsó német is elment és kimehet a Balatonra. Általában csak fél idényre adták ki a villát, s nyár második felében vagy ők vagy, ismerősök nyaraltak benne. Végre igazán egyedül lehet, kivéve persze néhány hétvégét, amikor szülei megszakítva a pénz utáni hajszát kicsit kimennek füvet nyírni és veszekedni. Ilyenkor anyja előadást tart neki lányokról, akik vagy teherbe esnek, vagy 4

betegségeket lehet tőlük kapni, és szüntelenül arról beszél majd, hogy manapság már a fiúkat jobban kell félteni, mint a lányokat. ZséZsé úgy érezte ez a nyár más lesz, mint a többi, több csenddel, több magánnyal, üres papírok hátán kaparászó ceruzahegyekkel és valami a párás túlpart felé vágyakozó hangulattal. Ez olyan szép gondolat volt, hogy elmosolyodott nem gúnyosan inkább megbocsátón, aztán folytatva a képzelegést, nagyot köszönt a parthoz csapódó hullámok tetején érkező csendnek. - Kedves Kertész Klára remélem már nem haragszik és megengedi, hogy ide telepedvén ön mellé ifjonti hevem megbánva, de nem feledve megkövessem. – a nő, a cirkalmas mondat közepén feltekintett, karcsú, formás combok között egy közepes nagyságú hímvessző lógott fölötte, a fakószínű fanszőrzet izmos has felé ritkult, s ahogy szeme egyre inkább az égen szikrázó nap felé tört a hangsúlyos, de nem robosztus váll fölött egy ismerősnek tűnő bozontos fej sziluettjét érzékelte hunyorogva. ZséZsé még a válasz előtt a nő mellé heveredett, aki csak így ismerte fel. - Szóval nem tett le végleg bűnös szándékáról ó lovag. – felelt a nő megpróbálva felvenni a stílust. - Nem gondoltam, hogy egy nudista strandon látom legközelebb. - Hát mit gondolt? - Az az igazság, hogy nem sokat gondolkodtam magáról. - Nos sikerült a felvételid? Tegeződjünk, jó? - Hogy múlik az idő máris csökkent a korkülönbség. - Légy szíves ne akarj velem összeveszni. - Sajnos nem. Talán majd jövőre. - Ugyan, szemét banda nekem elhiheted, én gyakran járok oda modellt állni, de olyan rajzot, mint a tied nem sokat láttam. - Szerintem azért nem árt, ha gyakorolom. – azzal szatyrából papírt, rajztáblát szed elő. - Ugye megengeded, hogy rajzoljalak amíg beszélgetünk. - Persze. – ZséZsé már a nő arcát figyeli, a száját, ahogy mozog, látja tisztán a bőr alatt az apró izmokat, a tapadási pontokat a csontokon. Nézi a zöldes-barna szemeket, az orrot, a szemöldök mesterségesen csonkított ívét, az arc köré rendezett fürtöket, az apró fülcimpákat. A szeme fényképez, az agya, a keze dolgozik. A nő beszél és ZséZsé néha rövid, céltudatos rutin válaszokat ad, s a mondatok 5

szünetében a csöndet látja a nő szempillájára telepedni. Valahol a sejtjei mélyén érzi, kész csoda, hogy eközben a nő úgy észleli valójában beszélget vele. Leveszi a papírt újért nyúl. - Megnézhetem. – nő hirtelen felül félkönyöklő helyzetéből, mellei még harangoznak egy ideig a hirtelen mozdulattól- azt gondoltam egészalakos képet csinálsz, de jó ez a portré azt hiszem pont ilyen, vagyok. Nekem adod? - Nem. – ZséZsé nézi a nő melleit, határozottan barnábbak, mint egy hónapja voltak de a mellbimbók barnasága még mindig kontrasztos. - Add nekem, hisz van neked rajzod elég. - De ezen, te vagy. – nem tudja, miért mondja ezt, hisz a nő nem jelent számára többet, mint egy sikertelen felvételi emlékét. A sűrű szőrzettel borított szemérem dombját figyeli, talán ezét mond ilyeneket. Hangsúlyosan, húsosan domborodik az izmos combok között. Mióta rátévedt a szeme nem tudja levenni róla. Képzeletében a tekintete helyett az ujjai bolyonganak a fekete kunkorok között. - Hol laksz? - Ha nekem adod a képet megmondom. - Parancsolj a tied. Mit csinálsz vele? - Talán kiteszem a falra, még nem tudom. Szóval a kempingben lakom egy barátnőmmel. – ZséZsé képzeletében nyelvével apró hieroglifákat rajzol a nő combjára, lassan araszolva egy apró nyelvecske felé mely, épp csak kikandikál a szeméremajak közül. - Gyere, lakj nálam, ott is napozhatsz meztelenül, magas téglakerítésünk van. Én meg majd rajzollak, és ha akarod, neked adom mindet. Esküszöm, nem fogok erőszakoskodni, csak szeretném, ha eljönnél unatkozom egyedül –Tudod mit rendben….. – hosszú fejtegetés következik. ZséZsé, csak tudata határvonalán érzékeli, hogy afféle női magyarázkodás arról, miért fogadja most el ilyen hirtelen a meghívást, mert agya már a remélt végkifejlet lehetőségeit modellezi. Kezével érzékeli a mellek súlyát, arra eszmél, hogy a nemiszerve lassan nagyobbodni kezd. - Akkor menjünk. Az úton szinte végig a nő beszél ZséZsé most nem gondom semmire, csak figyeli a szavakat, néha válaszol és lépked előre a forró júliusi délelőttben az ismeretlen felé. Talán szerelmes vagy teszi fel a kérdést, de aztán elmosolyodik. A nő értetlenül néz

6

rá, biztos valami komoly dologról beszélt. Könnyedén megfogja a kezét, ettől szemlátomást megnyugszik és folytatja a történetet, mint ahogyan ZséZsé is folytatja a mosolygást belül és kezében már nem egy női kezet, hanem a megoldást szorongatja. Így mennek tovább kéz a kézben, egymásról mit sem tudva, és mégis összetartozva. Mert zsigereik már felkészültek a folytatásra. Kicsit korán van még, de beülnek egy étterembe ebédelni. A nő csirkét kér, ZséZsé makarónit eszik dupla adag sajttal, és pezsgőt rendel. - Miért ez az ünnepélyesség, egy vagyonba fog kerülni? - Egészségedre! Pezsgőt nem azért iszik az ember, mert ünnep van, hanem azért, mert jó. Ünnepet bármikor lehet tartani, az nem a dátumokon múlik… – és ZséZsé szokásától eltérően hosszú magyarázatba kezd a névnapok, születésnapok, évfordulók fölöslegességéről. Logikus fejtegetése elkápráztatja a nőt, de nem győzi meg. - Nem tudom olyan igaz, amiket mondasz, és én nem tudok hasonlókkal válaszolni, csak úgy érzem jó dolog, ha vannak napok, amikor az ismerősök, rokonok, szeretők együtt örülnek valaminek, aminek a te logikád szerint nem kéne akkora feneket keríteni. Tudod én kislány koromban…. – ZséZsé ízlelgeti a pezsgőt, lassan élvezettel iszik s gyomrában kellemes melegség támad. A nő közben tovább mesél, és nem tudja, hogy a fiú már végtelenbe vesző szőlőlugasok között lépeget, szüretelők vidám nevetését hallja, napsugarakon lovagolva cukor kristályokat mintáz a fekete vagy sárga bogyók belsejében. Aztán lábak taposnak a hátán, kádakba folyik, hordókban érlelődik, zöld palackokban alkot új ízeket, habzón pohárban csordul, szétárad saját szájában a vérébe szívódva, elbágyasztja önmagát. Míg mennek hazafelé, átöleli a nő derekát, néha könnyedén összecsókolóznak. - Hát flancos kis villa nem mondom. Hány szoba van? - Nyolc, gyere, az enyém fent van.- és húzza a nőt lefelé a lépcsőn. Úgy zuhannak az ágyra, hogy ZséZsé beveri a fejét az ágytámlába. - Nagyon fáj? - Nem érdekes-újra megcsókolja a nőt, de az elhúzódik. - Hol a fürdőszoba, szeretnék megfürödni? - Balra a második ajtó. – a nő kimegy, űr marad utána és ráncok a takarón. ZséZsé figyelmesen szemléli a kék szövet színváltozásait, expedíciót indít hegyről völgybe, és mikor végre egy gyűrődés peremén megpillantja a csendet, meghallja a víz csobogását. Végtelen ideig visszhangzik a fülében. A Niagarát látja lezúdulni a sziklákról. Áll nézi az üvöltő víztömeget, míg a zúgás távolodik. A nő csodálkozva néz körül a hatalmas fürdőszobában. Fehér és a kék különböző boszorkányosan összeválogatott árnyalatai ejtik ámulatba. Míg vetkőzik, megpróbálja kiszámolni mibe kerülhetett. Élvezettel áll a zuhany alatt aprólékosan,

7

kéjelegve tisztálkodik. A fiú kezét érzi a mellein, a combjai között. Megpróbálja elképzelni a péniszét, gondolatban végig tapogatja, érzi amint mereven lüktet a tenyerében. Törölközés közben mellbimbói oly duzzadtak, hogy az érintéstől fájnak, tiszta lucsok a nemi szerve, mintha nem is fürdött volna. Teljesen felajzva meztelenül lép a szobába, ZséZsé gyönyörű álmában, még szebb, mint ébren. A csalódás már kevés ahhoz, hogy lehűtse, lefekszik az ágyra a fiú mellé, egy ideig mereven bámulja a plafont, aztán keze lassan ágyékához kúszik. ZséZsé csókjait érzi a testén, a bőrén miközben a takaróval egyre vadabbul dörzsöli a csiklóját, aztán megmerevedik, ajkába harap, combjait megfeszíti. Amikor kicsit lehűl csókot nyom az alvó fiú fejére, bebújik a takaró alá, és újra álmodja a délutánt olyannak, amilyené már sohasem válhat. ZséZsé közben első kiállításának megnyitójára készül, pezsgőt bont, kritikákat olvas. Teste ösztönösen közelebb húzódik a nőhöz. Az éjszaka közepén ébred, fázósan megremeg. Óvatosan bújik a takaró alá, nehogy az alvót felébressze. Nézi arcát a holdfényben és megpróbál visszaemlékezni mi történt, de gondolatai azon a ponton, amikor a fürdőszobából a Niagarát vélte zúgni megszakadnak. Nem tudja biztosan, csak érzi nem történt semmi, valószínűleg elaludt mire a nő megfürödve, kiillatosítva visszatért. ZséZsé enyhe lelkiismeret-furdalást érez, de aztán elmosolyodik, nincs jelentősége se annak, ami történt, se annak, hogy mit érez miatta. A világ kerekei gondtalanul forognak tovább mit se tudva apró baklövéséről, és talán jobb is egy szeretkezés meg nem történtében csalódni, mint magában a szeretkezésben. Mert ami nem történik meg, még megtörténhet, de ami rosszul történt az már örökre úgy marad és csak az idő koptathatja széppé. Magvas gondolatok, ZséZsé újra elmosolyodik, azért festőnek jobb leszek, mint filozófusnak ez már biztos mondja magának, aztán szemével a plafon hajszálrepedéseit kutatja, fülének könnyű sípszavában keresi a csöndet, s gondolatok nélkül alszik el. A nő korán ébred a gyomra kínzó éhséget jelez. A fiúra néz. Hát ez jól tud aludni az már biztos, gondolja, és óvatosan felkel. Meztelenül megy le a konyhába. A hűtőszekrény szerencsére tele van. – Jól megy a fiatalúrnak. – Élvezettel eszik, szinte mindent megkóstol. Vékonyra szelt sonkaszeleteket, füstölt sajtot falatozik paradicsommal, uborkával kenyér nélkül. Aztán narancs következik, utána eper. A banánba már csak beleharap, megenni nem tudja. Miközben pakol vissza a hűtőbe előre hajolva egy könnyű érintés, száll a fenekére. ZséZsé szótlanul nézi, hogyan rakja vissza a nő az ételeket, lassan közeledik, és amikor annyira mélyre hajol, hogy két combja közül a fekete keretből kivillan a rózsaszín bőr, kezét a fenekére teszi. Nemi szervében egy pillanat alatt elzárják az izmok a visszaáramló vér útját s hirtelen feszüléstől előbőre hátra csúszik. Keze lassan araszol tovább fel a nő gerincén. Komótosan kitapintva a csigolyák csomóit.

8

Így ér el lassan a nyakáig óvatosan járja körbe a haj vonalát. Másik keze közben a has kissé összegyűrődött zsírpárnái felől közelít a mellhez, de mielőtt elérné könnyedén a hónalj felé megkerüli újra és újra csigavonalban haladva a megmerevedett bimbó felé. Pénisze néha finoman súrolja a nő fenekét, hozzáért a várakozó szeméremnyíláshoz aztán elhúzódik újra. Mióta megérezte ZséZsé kezét a fenekén szinte mozdulatlanná meredve vár, csak a gerincét homorítja egyre jobban hátra tolva a magát mind türelmetlenebbül. A lassú érintések már nem izgatják, inkább egyre jobban idegesítik. Nem érti mire vár még a fiú. Észre sem veszi, hogy kezei jéghidegre hűltek. Végül türelmetlenül hátra nyúl, hogy végre a helyes útra terelje. A pénisz szinte megégeti a kezét. Így megfogva sokkal nagyobb, mint amilyennek a strandon látottakból gondolta. A fiú hirtelen összerándul, a jéghideg érintés meglepi, éppen oly gyorsan ernyed el, mint ahogyan megmerevedett. - Gyere, menjünk fel. – mondja. A nőben vegyes érzelmek dúlnak, legszívesebben világgá szaladna, de a következő pillanatban már a hatalmas ágyra gondol. A fiú karjában viszi fel, s félúton elmosolyodik egy pillanatra a jelenet banalitásán. Fent minden előröl kezdőik. Araszoló simogatások, csókok. rafinált közeledések melyek mindegyikénél azt gondolja a nő most, de a fiú újra elhúzódik. Mire végre beléhatol már lehangolt és ideges, hüvelye szinte egy pillanat alatt kiszárad úgy érzi, mintha késsel hasítanák szét. A fiú észre veszi a fájdalmát és visszahúzódik. Szájával lassan elindul lefelé. Végig csókolja a nyakát, mellét végül a combja közé ér. A nő mikor megérzi, hogy a nyelv addig fog dolgozni, ami kell hirtelen újra feloldóik és átadja magár a hullámokban érkező megváltásnak. Mikor kissé csitul a pulzusa, gyengéden a hátára fordítja a fiút, és huszonnyolc éve minden tapasztalatát latba vetve guggol fölé. Tíz nap alatt lassan megszokták egymást, az utolsó napokban már simán olajozottan szeretkeztek, csak pillanatokra hagyták egymás egyedül, a leghosszabb távollét az volt, amikor a nő elment a kempingbe a csomagjáért. ZséZsé el akarta kísérni de nem engedte félt, hogy a barátnője megmosolyogja. Az utolsó reggelen a nő roppant készséges volt, szinte minden lehetséges dolgot végig próbáltak. ZséZsé zsibbadtan feküdt, fel sem fogta, amikor felöltözve csomaggal a kezében belépett az ajtón és egy csók után csak annyit mondott: -Emlékezni fogok rád, te se felejts el – aztán elment. ZséZsé szótlanul vette tudomásul a dolgot csak nézett utána, amíg eltűnt és jóval később gondolt csak arra, hogy mondani kellett volna valamit. Szokása szerint a plafon fehér felületén próbált árkokat, völgyeket, réseket keresni nem is a fülével, hanem a lelkével érzékelte a kertkapu csapódását és az elképzelt hangtól nem a jutott eszébe, hogy a nő elment, hanem az, hogy megérkezett a csend. Apró fejbólintással

9

üdvözölte a réglátott barátját. Barna bőrön guruló boldogság-cseppekről beszélt neki és fogakról visszaverődő fényről, könnycseppekben hulló fájdalomról. Amikor megütötte a nő csak nézett rá, a harmadik vagy a negyedik ütés után elsírta magát s arcán fénylő bánatfolyókkal ölelte át, végig csókolta egészen a lába ujjáig és vissza. Miközben csókolgatta a péniszére folyt a könnye, nem értette, hogy túlzott alázatosságáért, készségességéért kapta a verést. ZséZsé soha nem ütött meg nőt, de ott egyszerűen dühbe hozta, hogy semmilyen kéréstől nem húzódozott, a leglehetetlenebb ötlet sem váltott ki belőle még egy színlelt tiltakozást sem. Megdöbbentette saját indulata, most pedig itt ül egyedül. Tudta biztosan, nem a verés miatt ment el, hisz az már három napja történt és bár bocsánatot nem kért a nő pontosan érezhette a szégyent, ami minden mozdulatában benne volt. Az alkony fényei vörösre festették a szobát. ZséZsé azon gondolkodott miért fekszik itt reggel óta mozdulatlanul. Talán a magányt élvezte és a nőt. Míg itt volt állandó kihívást jelentett. Feladat volt. Modell, akit újra és újra adaptálni kell a papírra. Nő, akit minduntalan ölelni kell és ember, akinek bizonyítani kell, hogy nem csak nő és nem csak modell. Most amikor nem volt már jelen az emlékezés, a történtek újra gondolása, átértelmezése élvezhetőbbé tette. Volt idő elmerengni a mell alakján, a csípő vonalán. Új szépségeket és rútságokat lehetett felfedezni. Ettől az egész valóságosabbá vált. Vagyis miután elment, lett a nő tíz napos jelenléte valósággá. Most érett ZséZsé-ben valódi viszonnyá a kapcsolatuk. Addig csak formákat látott, felületeket tapintott szagokat érzett, ízeket élvezett. Most hímvesszője végéről átkerült az érzékelés az agyba. Már megtudta fogalmazni az ujjak száraz tapintásának szikrázó érdességét, a száj szinte érzékelhetetlen és értékelhetetlen érintését melynek tudata épp oly izgató, mint a súrlódási ingerei. A mellek közötti bőr tapadását, a szeméremszőrzet szúrását, a hüvely belsejének forró sikamlósságát. Végig gondolta újra és nem értette, mi hajtja az értelmes embereket s saját magát is újabb és újabb párzásokra. Látta magát amint a nő mögött csípője ütemesen jár elképzelte mit érzett akkor. A kielégülések hiábavalóságát kutatta, melyek után legszívesebben újra kezdené az ember, ha teste mely okosabb a vágynál vissza nem fogná, de nem jutott sehová. A villában töltött magányos napok új felismeréseket hoztak. ZséZsé elmerült bennük és szinte észre sem vette, amikor a szülei megérkeztek. Ők a felvételin elszenvedett kudarcnak tudták be a szokásosnál is súlyosabb hallgatását. Megpróbálták tapintatosan felvidítani. Vendégséget szerveztek. Felváltva hívták meg olyan ismerőseiket, akiknek szerintük ZséZsé-hez illő lányuk volt. Ám a lányok általában néhány órás meddő próbálkozás után lemondtak arról, hogy egy szavasnál hosszabb mondatokat húzzanak ki belőle.

10

ZséZsé megmosolyogta és őszintén sajnálta ezeket a kudarcba fulladt kísérleteket, de egyszerűen lusta volt elmagyarázni, hogy a hallgatás nem szomorúság, nem ellenszenv, egyszerűen csak rátalált valamire, aminek szeretne a végére járni. Egyetlen lány volt, aki nem adta fel könnyen. Egy szőke kissé molett, nem szép de kedves szeplős arccal, hatalmas mellekkel melyek szinte kibillentették egyensúlyából. Verának hívták, és könnyedén megoldotta a többiek számára nehéz feladatot, egyszerűen ZséZsé helyett is beszélt, sőt a fiú mosolyogva állapította meg, hogy még néhány hozzá hasonló hallgatag helyett is. - Gondolom nem bánod, ha itt maradok néhány napig. Szívesen állok neked modellt, ha akarod meztelenül is. Ilyen modelled még biztosan nem volt – és nyomatékosítandó könnyedén megrázta a melleit - Már szóltam is anyuéknak, hogy itt maradok. Azt mondta nem bánja, csak ne csináljunk butaságot. Megnyugtattam, hogy te még okosságot sem csinálsz. Én rájöttem, miért nem beszélsz te, egyszerűen lusta vagy meg szerintem élvezed is azt az aggodalmat, ami a kukaságod miatt van, de legalább nem vágsz folyton közbe. Ha nem akarod, hogy maradjak, csak ints a fejeddel én abból is értek. ZséZsé-nek fogalma nem volt, hogy mit akar. Mindegy gondolta legalább lesz valami új rajzolni való. Napok óta csak faleveleket meg rózsákat rajzolt. Gyönyörűek lettek még a papíron is szinte illatoztak. Imádta a virágokat, körbejárt minden szálat, megnézte alulról, felülről legszívesebben beléjük bújt volna. A lány rendületlenül tovább beszélt nem törődve azzal, hogy nem figyel rá. ZséZsé már a mellét nézte, ahogy súlyosan húzta előre a vékony trikót. A bimbók hegye szinte kibújt a szövet alól. Érdekes téma lesz gondolta, mellek lánnyal. Az idősebbek cinkos pillantásokat vetve búcsúztak vásárnap este. Még a lány szülei is könnyed beleegyezéssel vették tudomásul azt, ami szerintük távozásuk után következni fog. Míg vacsoráztak ZséZsé a festészetről kezdett beszélni. Hosszan részletezte, amit a formákról gondolt. Beszélt a régi mesterekről, akik maguk keverték a festéket, pontosan elmagyarázta melyik színt milyen anyagokból állíthat elő. Látásmódokról értekezett és közben élvezte a lány meglepetését, aki roskadozott a váratlan szózuhatag alatt és megpróbált a témában való szerény jártasságát álcázandó néhánya köztudatban a festészetről szóló közhelyet elsütni. De pár sikertelen próbálkozás után feladta és átvéve a fiú szerepét ábrándosan hallgatott. Nem, mert megszólalni többé, mert mikor egy közbeszólásánál Picassót említette ZséZsé kajánul kapott az alkalmon és a spanyolról szóló minden ismeretét, mintha csak művészettörténetből vizsgázna, szép sorban előadta. A hosszúra nyúlt vacsora után elkísérte a lányt a szobájába és tovább mesélt. Az, egyideig még reménykedett az általa áhított végkifejletben, de végül békésen elaludt.

11

ZséZsé lusta volt elmenni a saját szobájába és a másik ágyra heveredett. Megpróbált elaludni de valahogy nem sikerült. Valami lappangó vágyat keresett magában, ami nyugtalanítja. Nézte a lány békés arcát, a szája szögletéből csorgó nyálat, megpróbálta elképzelni meztelenül és közben figyelte saját reakcióját, de nem talált egy szikrányi vágyat sem. Végül a plafon árnyain merengve hirtelen megvilágosodott a probléma, gyorsan meztelenre vetkőzött. Szinte mindig ruha nélkül aludt. Szerette, ha a takaró alatt szabadon lélegzik a teste. A felismeréstől megnyugodva merült álomba. Fázósan ébredt a takarója sehol. Észrevette a lányt, aki mosolyogva nézte a meztelenségét. ZséZsé nem volt szégyenlős könnyedén hanyatt fordult, hogy a lány jobban szemügyre vehesse. Az kikerekedett tekintettel meredt az ágyékára aztán lassan leült az ágy szélére, óvatosan kezébe vette a nemiszervét és lassú finom mozdulatokkal masszírozni kezdte. Nyugodtan tűrte, de amikor a lánya szájába akarta venn1 megszólalt: -Gyere, menjünk reggelizni!- összerándult mintha megütötte volna, szemében valami kérdés látszott, de nem tudta kimondani - Nincs semmi baj, de erre még ráérünk. Szeretnélek lerajzolni, de ha ebbe belemerülünk, akkor nem biztos, hogy még ma sor kerül rá.- A lányon nem látszott, hogy meggyőzte a magyarázat, ám azért engedelmesen fölállt és elindult a konyha felé. Szótlanul ettek. A lány sértődött volt, egykedvűen tömte magába az ételt Amikor evés után kimentek a teraszra és ZséZsé felszólította, hogy vetkőzzön le vonakodva engedelmeskedett. Úgy ült a napozóágyon, hogy szinte semmi nem látszott belőle. Karjai takarták a mellét, lábait felhúzta. ZséZsé nyugodtan rajzolt. A lány taktikája, hogy szégyenlős összegömbölyödött pózával felbosszantsa célt tévesztett. Neki tökéletesen mindegy volt. A gyakorlás kedvéért rajzolt és ez az összehúzódó testtartás új feladatot jelentett. A lány nem bírta tovább és lassan kinyújtózott. - Maradj még egy kicsit, mindjárt kész leszek.- A lány szemében harag csillant de ZséZsé megelőzte. -Tudod, te modellnek ajánlkoztál és egy modellnek az a dolga, hogy úgy és addig álljon, üljön, feküdjön, amíg kell. Különben is te választottad ezt a pózt. -A lány annyi mindent akart mondani, de nem szólt. Egyszerűen nem tudta hányadán áll ZséZsével. Nézte a fiú megszállott tekintetét és érezte teljesen mindegy, hogy ő fekszik itt vagy a világ legszebb nője, mert most ő is csak egy megoldandó feladat lenne a számára. Figyelte a kék szemeket amint szinte pislantás nélkül végigpásztázzák a testét, kereste arcán a felismerést, hogy egy fiatal vágyakozó női testet néz de csak a formáknak szóló figyelem tükröződött az arcán. ZséZsé még egy kis grafitot kent a papírra azon a részen, ahol a lány feneke a napozó

12

székkel találkozott, aztán letette a táblát. -Most már nyújtózkodhatsz. Pihenünk egy kicsit, aztán folytatjuk.-Figyelte, ahogy a lány lassan végigdőlt az ágyon. Karjait széttárta és leejtette az ágy mellé, mellei, mint a lavina zúdultak utánuk szinte úgy látszott meg sem állnak a földig de aztán kicsit rugózva a vártnál jóval magasabban megnyugodtak. A bukósisak nagyságú félgömbökön óriási rózsaszín mellbimbók meredtek kétfelé. A kerek has alatt egy meglepetés várta vizsgálódó tekintetét, a lány szeméremdombján alig pár sárga szőrszál árválkodott csak. A szinte teljesen meztelen nemi szerv szemérmetlenül tárta fel valódi alakját. Képzeletében megjelent Klári sötét háromszöge és undorral vegyes kíváncsisággal vizsgálta tovább Verát. Nézte a vaskos combokat, az erős vádlit. Megpróbálta megítélni mennyi az izom, mennyi a zsír de tekintete minduntalan visszatévedt a majdnem kopasz furcsaságra. Figyelte a párnás húsredőket és a rajztábláért nyúlt. Mintha boncolna úgy rajzolta meg a gyűrődéseket, a kandikáló rózsaszín nyelvecskét, ami a lány melléhez hasonlóan természetellenesen nagy volt. Legalábbis így fogalmazta meg magának, de alig gondolta ki, rögtön úgy érezte rosszul fogalmaz, hiszen Vera igencsak valóságosnak látszott és meglehetősen természetes képződmény volt. Nincs az a buja fantázia, ami ilyet kitalálhat, de itt újra elmosolyodott, mint mindig, ha túlfilozofált valamit. -Mit nevetsz?- A lány éppen a nagymamája temetéséről mesélt, és mondandóját nem tartotta mulatságosnak. -Bocsáss meg, elgondolkoztam. Nem rajtad nevetek. -ZséZsé-nek fogalma sem volt, miről beszélt a lány, de érezte, most tényleg megbántotta a vigyorgásával. -Hát akkor min? -látszott rajta, hogy dühös és valóságos magyarázatot vár. -Ne haragudj, nem tudom miről beszéltél. Tudod ilyenkor rajzolás közben, gyakran elkalandoznak a gondolataim. Most éppen a puncidat rajzolom, és azon elmélkedem, valódi-e. Szóval tényleg nem akartalak megbántani. Biztosan valami komoly dologról beszéltél, de én már csak ilyen ütődött vagyok.-A lány már felállt és odament, hogy lássa a rajzot. Ahogy közelebb hajol egyik melle a fiú vállára lóg. Legalább hat kiló gondolja az. A rajz kiábrándítóan élethű körülbelül háromszoros nagyításban ábrázolja a lány nemi szervét. -Pfuj, de nagy disznó vagy. Már elhiszem, hogy nem tudsz figyelni. Szóval nem tudod valóságos-e. Hát, ha egy kicsit kevesebbet ábrándozol, már meggyőződhettél volna róla, hogy igenis valódi. Tudod mit barátocskám, ma láttad ezt utoljára. Felöltözöm és megyek haza te:- egyhosszú felsorolás következik, a jelzők többsége mást talán arcul ütne, felbőszítene, de ZséZsé nyugodtan hallgatja, s közben azon töpreng ez csupán egy szokásos női jelenet, ami csak arra jó, hogy édesebb békülést provokáljon, vagy végleg elvadította eddigi legkülönlegesebb modelljét. Tudja, ha a

13

lány kifogy a szidalmakból hazudnia, kell valamit, mert az őszinteség most nem sok eredménnyel kecsegtet, csak azt nem tudja még, lesz-e kedve hazudozni és vállalni a következményeit, ha eredményre vezet. Talán hagyni kéne, menjen, ahova akar. De hát micsoda formák, ez a vaskos de mégis arányos test annyira nem mindennapi, hogy végül győz a festő s győz az érvek mögött lappangó fiatal férfi, és a bonyodalmasabb megoldást választja. -Veled még összeveszni sem lehet, csak ülsz itt, mint a faszent. Más már régen felpofozott volna, vagy kidobott volna, vagy mit tudom én, te meg csak nézel, nézel. Isten bizony kikaparom azokat a gyönyörű szemeidet. Az utolsó mondat meggyőzi arról, hogy a lány alig várja a hazugságokat. -Tudod szégyenlem bevallani, de megijedtem a hatalmas melleidtől. Egyszerűen begyulladtam. Tudod, nálunk férfiaknál van ilyen, attól féltem esetleg kevés leszek, szóval érted, na… ZséZsé folytatja értekezését pillanatnyi, minden bizonnyal időleges pszihoszexuális zavaráról és közben figyeli a lány arcán a meglepetést, aztán az arcizmok enyhe rángását, amint a nevetését próbálja visszafolyatni, nehogy (saját, könyvből szerzett ismeretei szerint) még nagyobb lelki válságot idézzen elő a fiúban. ZséZsé remekül mulat a lány hirtelen jött tapintatosságán és megpróbálja nem túljátszani szerepét. A színészkedés egész délelőtt folytatódott. A lány láthatóan alig tudta türtőztetni magát, nehogy azonnal megbocsásson. A fiú pedig minden idegszálát megfeszítve próbált a lányra és a szituációra figyelni, s közben még rajzolni is. A ceruza szaporán siklott a papíron és minden sikeres vonal, árnyék nyomán új gondolatok fakadtak és haltak el ZséZsé szilárd elhatározásán, hogy most az egyszer igenis figyel valakire. A lányt láthatóan meglepte ez a figyelem és a szokásosnál sokkal kevesebbet beszélt. Néha percekig csak hallgattak és csupán a legyek meg a ceruza szapora kaparászása zavarta a csendet. Így telt el a délelőtt, egymás felé tapogatózó, s visszahúzódó mondatok között haladtak egy más minőségű kapcsolat felé és bár ZséZsé percenként megbánta s újra jóváhagyta döntését, minden a szokásos mederben haladt tovább. Nem volt már ereje és kedve sem visszakozni, de mégis valami ösztönös irtózás bujkált benne, ami nem a lány testi megjelenéséből és nem is a természetéből vagy a viselkedéséből fakadt, hanem a közeljövő furcsa előérzetéből melyet beárnyékolt a lány alakja. Buja ágyba hívogató különlegességei és gyakorlatias hozzáállása ahhoz, hogy ezt az adottságát kihasználja éppenséggel kívánatos személlyé kellett volna, hogy tegyék a fiú szemében, hiszen így egy csapásra juthatott különleges modellhez és szeretőhöz. S mégis ZséZsé valahogy úgy érezte nincs messze az idő, amikor megbánja, hogy nem hagyta elmenni. -Nem vagy éhes, mert én nagyon? Bemehetnénk a faluba enni egyet. Fürödni is

14

kéne, dög meleg van. -Menjünk-felelte ZséZsé -és fürödhetünk is, de a nudista strandon. -Én nem bánom engem mindenütt megnéznek ruhástul is, meztelenül is. Te tudod, hogy vannak olyan csajok, akiket zavar a nagy mellük, mert minden pali, még az öregek is, nyálcsorogva bámulják? Én élvezem. Képzeld, a tavasszal megyek az utcán, persze pont jó feszülős, fehér trikóvolt rajtam, hát jön szembe velem egy szakálas fickó, olyan úriemberféle elegáns öltönyben, diplomatatáskával. Szóval jön az ürge, már ötven méterről kiszúrtam, hogy engem bámul. Szóval jön, jön, és csak néz, mint aki kísértetet lát. Elkezdtem rázni magam a hatás kedvéért, had lengjenek, az a marha meg annyira nézett, hogy nekiment a kandelábernek. Úgy beverte a fejét, hogy ömlött belőle a vér, és akkor rám kiabált, és azt mondta: Téged karanténban kéne tartani, mert közveszélyes vagy. Persze, mindenki röhögött, aki látta. A suliban meg volt egy tanár, az egyszerűen nem tudott másfele nézni, látszott rajta, hogy iszonyúan szégyenli, de egyszerűen nem bírta tovább egy percnél, hogy ne nézzen oda. Végül egy hónap után valamilyen indokkal kérte az igazgatót, ne kelljen nálunk órát adnia. Azután már csak a folyósón, meg az iskolai ünnepélyeken düllesztette rám a szemeit... - az előadás a nagy mellek előnyeiről folytatódott ebéd alatt, és az úton végig, míg a strandra értek. A szózuhatagból ZséZsé biztosan tudta, szent a béke. Figyelni kezdte hát a szembe jövőket. Volt, aki csak lopva pislantott oda, sűrűen el-elkapva a fejét. Volt, aki szemérmetlenül bámult, mások ő rá is vetettek egy irigykedő pillantást, voltak, akik szemtelenül beszóltak a lánynak, hogy ővelük biztosan jobban járna, mint vele. Figyelt és igazat adott a lánynak, remek szórakozás, az meg még rátett egy lapáttal és úgy riszálta, kellette magát, hogy félő volt rögtön letartóztatják közszeméremsértésért. -Nem félsz, hogy egyszer megerőszakolnak? - Hát egyszer majdnem megtörtént. Nagyon be voltam gyulladva, de aztán mentő ötletem támadt, amikor a fickó elővette a micsodáját, hirtelen abbahagytam a kapálózást és elkezdtem nevetni. A kis szatír láthatóan meglepődött, és rámordított, hogy mit röhögsz te kis kurva, én meg rámutattam a büszkeségére, és azt mondtam ezzel a fogpiszkálóval legfeljebb egy egeret ijesztesz meg. Az ürge csak nézett, aztán lekevert egy pofont, én meg csak mondtam neki, gyere, nyomd be nyugodtan, úgy sem fogok érezni semmit. Addigra a szerencsétlennek már teljesen lekonyult. Gyorsan felhúzta hát a cipzárját, párszor még lekurvázott és elszaladt. –Hát azért nem hiszem, hogy ez minden esetben beválik. -Biztos nem, de azért jó sztori. A strandon kicsit változott a helyzet, a lány már nem csak azt élvezte, hogy megnézik, hanem maga is aktív nézelődővé vált. Most volt először nudista strandon, és ZséZsé aki különben nem volt szégyenlős és abszolút nem törődött mások

15

véleményével, most égővörösen próbálta csitítani a lányt. Ám az nem sokat törődött vele, szemérmetlenül hangosan minősítette a férfiak nemi szervét, minduntalan kikérve a véleményét, hogy szerinte melyik mekkora lehet, ha feláll. Végül nagy nehezen sikerült becibálnia a vízbe, és ügyesen terelgetni kezdte arra felé amerre ritkult a tömeg. Végül, ahol a nádszálak eltakarták őket a fürdőzők és a bokrok a napozók elől, neki kezdett, hogy kioktassa a meztelen fürdőzés íratlan szabályairól, de nem jutott messzire, mert a lány egyszerűen átölelte a nyakát és szájon csókolta. Érezte amint a hatalmas mellek, a has, a combok egyre jobban hozzá nyomódtak. Lassan kibontakozott a csókból, és szájával a lány nyakát kereste, közben óvatosan körül kémlelt, de nem látott senkit a közelben. A lány lábujjhegyre állva (bár nem sokkal volt alacsonyabb nála)egyre vadabbul dörzsölte ágyékát megmerevedett péniszéhez, míg végül nagyokat rángva elélvezett. A fiú mikor megérezte, hogy a lány kielégült térdével szétnyomta kissé a combjait, aztán beléhatolt. A hirtelen hőmérsékletváltozás megdöbbentette, a hideg víz után olyan volt a lány öle, mint a katlan. Talán húsz másodpercnyi eszeveszett lökdösődés után ő is elkészült. Az egész nem tartott tovább két percnél. Amikor később megpróbált visszaemlékezni rá, csak homályos foltokat érzett az egészből, az egyetlen tiszta pillanat az volt, amikor a vízből hirtelen a forró vaginába ért, a többi mintha kiesett volna. Néha úgy érezte órákig álltak a vízben, máskor meg csak másodpercekre saccolta összefonódásukat. Furcsállotta, hogy egész idő alatt meg sem fogta a lány mellét, csak a mellkasán érezte amint telten hozzá nyomódik. Hazafelé végig ez járt a fejében, próbált valami támpontot keresni, de nem volt képes még ilyen egyszerű gondolatokra sem, mindvégig a melleket érezte a bordáin és a hirtelen jött forróságot a péniszén. Most egy időre bizonyos szempontból vesztesnek is érezhette magát, mert a testi vágyakozás teljesen betöltötte. Tudta ez a vágy jó ideig még minden érintéstől, mozdulattól fokozódni fog, minden szeretkezés után kész volt folytatni bármilyen áron. Tudta és nem tetszett neki, de egyelőre nem volt más választása. Otthon banálisan kiszámítható módon folytatódtak a dolgok. Órákon át megmegújuló hévvel szeretkeztek, gyötörték egymást néha már szinte durván. Nemiszerveik égtek és fájtak a szüntelen dörzsölődéstől. A lány mellbimbója égő vörös volt, de sziszegve tűrte, hogy a fiú tovább gyötörje. Ez nem szerelem volt, nem szenvedély, nem szexuális vágy, inkább valami bosszú egymáson és önmagukon. Amikor másnap dél körük ZséZsé felébredt, kiürült borosüvegnek képzelte magát, amint a szemétdombon hever. A lány békésen aludt mellette. Jó kis kurva gondolta, de rögtön elszégyellte magát. Vera minden ordenárésága, célratörő kéjvágya ellenére sem érdemelte meg ezt a jelzőt. Eredeti egyéniség volt, aki céltudatosan és könnyedén mozgott a világban. Neki pont ilyen lány kellett most. Ilyen, aki nem

16

sokat lelkizik, nem nyafog, csak egyszerűen nő és van, ha kell modellt áll, ha kell szeretkezik, megoldja a bevásárlást, és nem vár tőle többet, mint amit adni tud. Miután ezt végig gondolta elmosolyodott, és megcsókolta a lány homlokát. - Neked megártott a tegnapi este. - Miből gondolod? - Hát abból, hogy ilyen gyengéd vagy, a végén még szerelmet vallasz itt nekem. - Ne cikizz, inkább menjünk reggelizni! - Hát, az ránk fér. Jól megdögönyöztél az éjjel. Nem is tudom hány volt? - Legközelebb majd strigulázzuk. Még a rekordok könyvébe is bekerülhetünk. - Ja, hülye vagy, de azért tényleg jó…. – A lány hosszasan elemzi az esti eseményeket, közben farkasétvággyal tömi magába az ételt. ZséZsé szokásától eltérően figyelmesen hallgatja. Egyszerűen elbűvöli az a természetesség, ahogyan sorra végig beszéli szeretkezésük mozdulatait, dicséri, vagy éppen tanáccsal látja el a jövőre vonatkozóan és közben faggatja ő mit, hogyan szeretne. Már meg sem lepődik, amikor evés után felül az asztalra és megkérdezi: - Láttad, a postás kétszer csenget?... – nem válaszol csak szótlanul nekiesik, s közben végig azon aggódik mikor törik szét az asztal a lány nem éppen pille súlyától. Szülei hosszas rábeszélés után végül belenyugodtak, hogy nem fog otthon lakni. ZséZsé úgy érezte nem bírná az állandó aggodalmaskodást, gondoskodást. Elszokott tőle. A gimnázium kollégiumában töltött négy év teljesen önállóvá tette, és ez az év mely előtte állt túl sok feladatot tartogatott. A következő felvételin biztosra akart menni, ehhez azonban magányra volt szüksége és némi megpróbáltatásra.

17

Ezért ragaszkodott ahhoz is, hogy mindenképpen munkát találjon, pedig az apja felajánlotta, tekintse úgy ezt az évet, mintha már tanulna. ZséZsé mégis hajthatatlan maradt. Ő dolgozni akart. Nem a pénz miatt, hisz abban eddig sem volt hiánya, nem is valamiféle tőle teljesen idegen kamaszos büszkeség miatt, amit saját maga eltartása jelenthetett volna egy hasonlókorú, a felvételin kudarcot vallott fiúnak. Ő egyszerű gyakorlati megfontolásból akart munkába állni. Tudta a túl sok idő lustaságra csábít. Ha nem volna más dolga, mint készülni, sokszor érezné úgy lazíthat egy kicsit, hiszen van még idő bőven, s végül már többet lazítana, mint készülne. Szeretett volna kicsit szenvedni, hogy még jobban akarja a sikert. Mert nem egyszerűen festő akart lenni, ő sikeres művésznek készült, akit már saját kora is elismer és anyagilag is megbecsül. A lakás, amit az apja bérelt neki kicsi volt ugyan, de elég jó helyen, egy templom melletti fehér házban volt. A kicsiny terasz a földszinten lévő étterem kerthelyiségére nézett, és ha jobbra fordult néhány lombos fa enyhe takarásában a templomfal szürkéje nyugtatta szemét. Örült ennek a közelségnek, mert bár misére soha nem járt, szerette a templomokat. Bent a hűvös félhomályban mindig pontosan érezte van isten. Minden ezt sugallta, a padok megkopott barnasága, az ablakon beszitáló fény, a falak súlya és a csönd sehol másutt nem tapasztalható meghittsége. Ilyenkor nagyon egyszerűnek tűnt az élet, mire végig mondta a miatyánkot szeme becsukódott, távoli harangok zúgását hallotta, és fehér virágokkal teli mezon szaladt körbe, körbe céltalanul. Az ő hite ilyen volt, nem szerette a dátumokhoz, időpontokhoz kötött szertartásokat. Valahogy képmutatónak tartotta az egymás jelenlétében átélt áhítatot. A falakból áradó hűvösségben, a kupolák visszhangra váró csendjében érkezett hozzá a béke. A gondolatok nélküli béke, mikor az agy megüresedve valamire vár, abban a ki nem mondott, de minden sejtjében az atomokig ható tudatban, hogy az a valami biztosan megérkezik egyszer. A városi mozi üzemnél kapott munkát egy ismerőse jóvoltából. Tulajdonképpen felesleges ember volt, így aztán midig ott kellett dolgoznia, ahol éppen legsürgetőbb volt a munka. Néha plakátot festett, máskor műsorokat ragasztott, vagy éppen az asztalosnak segített. Hamar rájöttek, hogy nem csak a rajzhoz és a festéshez van ügyes keze, ezért aztán egyre több feladatot kapott. Zárat javított, ablaküveget cserélt. Sikeres mindenesi tevékenységének jutalmaként egy hétig a főnök lakását tapétázhatta munkaidőben. A főnök felesége jó negyvenes nő volt. Kortársaihoz viszonyítva sokkal kevésbé elhízott, épp csak annyi zsírpárnával, amit az ö korában nemcsak elnéznek, de szinte kívánatosnak tartanak. Haja fekete volt és Zsézsé jó néhány napig nem tudta eldönteni, hogy eredeti vagy festett a színe. A nő sötét

18

szemei és kreol bőre mindenesetre a valódiságot erősítették, de ez a leírhatatlanul sötét árnyalat nem hagyta nyugodni a fiú fantáziáját. Mikor megtudta, hogy festőnek készül még barátságosabb lett, bár Zsézsé nem gondolta, hogy azt a túláradó kedvességet, amivel reggelenként fogadta még fokozni lehet. - Szóval festő akar lenni? Akkor bizonyára rajzolni is szeret, és biztosan tud is. Tudja az én kislányomnak is a rajz a hobbija, bár nem dédelget olyan nagyra törő célokat, mint maga. Nemes Béla szakkörébe jár, gondolom már hallott róla. -Igen. -Hát magára nem lehet az mondani, hogy szószátyár. Talán zavarom a munkában. -Nem, csak én ilyen vagyok. És hol van a kedves lánya? -Osztálykiránduláson. Tudja negyedikes, és most egy egész hetes kirándulásra mentek búcsúzóul. Mi meg úgy gondoltuk, addig kitapétázzuk a lakást. Megkerestünk két maszekot is, de egyik sem vállalta. Akkor jutott a férjemnek eszébe maga. Azt mondta, nézd Margit, van nálunk egy srác, nagyon ügyes, biztosan megcsinálja. Hát én eleinte nem akartam, úgy gondoltam egy hozzáértő iparos mégis csak jobb lenne, de addig erősködött, míg belementem, és be kell látnom igaza volt, maga tényleg nagyon ügyes. Hol tanulta? -Sehol. Életemben most látok először összetekert tapétát. -Ne vicceljen. -Komolyan mondom, azért csinálom ilyen jól. Ha a sokadik lenne már nem érdekelne, és az mindig a minőség rovására megy. Most még izgat, hogy valóban meg tudom e csinálni hibátlanul. -Hát ez szenzációs! Három mondatot mondott egymásután. A végén még nem jutok szóhoz. -Nem kéne ezzel viccelődnie. Ismeri a mondást: Sok beszédnek sok az alja. Megfontolandó bölcsesség. -És a lányok értékelik ezt a bölcsességet? A magához valók éppen abban a korban vannak, amikor igénylik a sok szöveget, a hogy maguk mondják. -Tudja a beszédesebb fajták buknak rám, imádják, hogy nem vágok közbe. -Pihenjen egy kicsit jöjjön nézze meg a kislányom rajzait! -A rajzok nem rosszak, bár messze vannak ZséZsé színvonalától. -Ez maga? Egész jó csak itt az orrnál kicsit túl erős az árnyék, meg a pofacsont a valóságban nem ennyire erőteljes. -Én azt gondoltam tökéletes. Szegénykém sokat dolgozott rajta, még a Nemes Béla is megdicsérte. -Hát a Béla ugye pénzért csinálja a tanítást, és gondolom nem akarta tanítványa egyik legjobb rajzát kritizálni, és amatőr rajznak tényleg jó, de én más mércével mérek.

19

-Szóval maga sokkal jobbat tud. Megpróbálná? - és a nő leült úgy, ahogy portréhoz szoktak. ZséZsé már megbánta, hogy ennyire belemerült, elintézhette volna egy valóban széppel. Kényszeredetten kibúvót keres. -Én csak aktot rajzolok. Az egész érdekel nem csupán egy részlet. -Nos legyen. -és a nő szaporán vetkőzni kezd. A fiú, ahogy a ruhadarabok hullnak elszégyelli magát, hisz csak pár évvel fiatalabb, mint az anyja. - Kérem hagyja abba, nem akartam megbántani. -Ugyan ne zavartassa magát, a lányommal rendszeresen járunk meztelenül napozni, és én tudni szeretném valóban olyan jó, vagy csak a szája jár. - közben kikapcsolja a melltartóját. Mellei Verához mérve kicsik és egészen más formájúak. Hosszúkásan nyúlnak előre, olyanok, mint két szabályos karcsú kúp és meglepően feszesek szépek. Szinte nem is mozognak miközben a nő előre hajolva kilép a nadrágjából. A bugyival együtt vetette el megspórolva vele egy mozdulatot, és nem hagyva időt Zsézsének, hogy a bugyi anyagán áttetsző sejtéseket szemlélve felkészüljön a várható látványra. Vera színtelen domborulatához szokott érzékeit szinte sokkolja a borotválatlan, dús fekete szőrzet. Legszívesebben elszaladna, valami soha nem érzett idegesség markolássza a gyomrát, még egy utolsó menekülési kísérletet tesz: -Nemsokára haza jöhet a férje. Azt hiszem jobb lenne, ha máskorra halasztanánk. -Ma nem jön meg. Kedden mindig tekézni megy, és csak éjfél körül, alaposan becsípve ér haza. - Hát nem bánom. Üljön a karosszékbe lazán, ahogy kényelmes. – A nő szabályos, szép alakjára csupán pár megbocsátható kilót rakott az idő. Épp csak annyit, hogy megfossza tökéletességétől, s ezzel elérhetőbbé és még kívánatosabbá tegye. A ceruzák nem a legjobbak, nincs köztük olyan amilyent szeret, de azért hősiesen nekilát. a nő beszél, fogalma sincs mit. Minden energiáját leköti, hogy megpróbálja csupán modellnek, lerajzolandó tárgynak tekinteni. A nő azonban ott van, harminckilenc éve minden tapasztalatával és felhalmozott érzékiségével. ZséZsé még soha nem érezte ennyire zavarban magát, nem tudja mit szeretne jobban elfutni, vagy ott rögtön leteperni a nőt a földre és, de ezt már végig sem meri gondolni. Minden porcikája remeg, csak a keze mozog biztosan a papír fölött. Pánikszerűen, gyorsan rajzol, mintha az élete függne tőle, hogy minél előbb elkészüljön. Még bőven lenne rajta finomítani való, amikor a tökéletesség igényét félre téve késznek nyilvánítja. Mikor megmutatja a nőnek, az a legnőiesebb kérdést teszi fel: - Valóban ilyen szép vagyok? – ZséZsé agyában tétován fogalmazódik a válasz, mintha üvegcserepeket kéne visszaöklendeznie, úgy ejti ki a szavakat. - Nem, egy modell soha nem lehet olyan szép, mint egy műalkotás, de azért maga tényleg gyönyörű – míg nézi a nőt homlokán verítékcseppek, születnek.

20

- Nos, megyek. Holnap fél nyolcra itt vagyok. -Várjon készítek valamit enni. - Köszönöm, de dolgom van. – Szinte pánikszerűen menekül a balvégzettől egy másik balvégzethez. Szinte alig ért haza Vera már ott volt, duzzadóan és visszautasíthatatlanul. Míg szeretkeztek végig a nagyfőnök feleségének cukorsüveg melleit, műkorcsolyázó combjait, fekete háromszögét látta. Miközben Vera dús lankáin ereszkedett az elérhetetlen kielégülés felé, ujjai, nyelve végig a nő testén andalogtak. Soha nem értette miért nincs összhangban a teste és a lelke. Minden aktus után, amikor már teljesen kimerülve csupán aludni vágyott, valahol a koponyájában tovább lüktetett egy hiány, ami újabb és újabb folytatásokra sarkallta volna, ha a teste csődöt nem mond. A magömlés felé közeledve már azon gondolkodott miképpen vegye rá a lányt a folytatásra, és minden magömlés után, csalódottan vette tudomásul, hogy nem változott semmi. Ugyanaz az érzés száguldott végig a hímvesszője végétől, az ágyékán át az agyáig minduntalan. Mindig ugyanaz. Néha azt gondolta, a férfiak szüntelen üzekedési vágya nem más, mint annak az esztelen gondolatnak a be nem vallott kergetése, hogy egyszer hüvely, egy száj, egy végbél mélyén, vagy két duzzadó mell között valami mást találnak. S e keresgélés közben vérmérsékletüktől függően nőket erőszakolnak meg, szíveket törnek össze, megházasodnak, házasságot törnek s gyermekeket nemzenek. ZséZsé látta maga előtt amint valaki minden aktus után elégedetten dörzsöli a kezét látva, hogy minden pillanatban spermák milliói indulnak utat keresni a nők méhébe, hogy aztán felsírva, felnövekedve beálljanak a keresők közé. Úgy érezte néha, hogy a nőknek is lehetnek hasonló gondolataik. Jó lett volna megvitatni valamelyik szeretőjével, hogy is állnak ezek a dolgok, de nem lehetett. Még Vera, aki pedig nyitottabb volt mindenkinél, igen ő is csak értetlenül nézett rá, amikor belekezdett és azt kérdezte: Neked nem jó szívi? Mond meg hogy csináljam, a legnagyobb malacságot is megteszem a kedvedért. Szeretném, ha jó lenne neked is, mert nekem nagyon jó. Tudod, amikor... - és végtelen értekezésbe kezdett arról mit miért élvez. A legképtelenebb ötletekkel állt elő, és unszolta próbálják meg hátha jó lesz. Zsézsé tehetetlenül, szomorúan hallgatta, meg sem próbálta eloszlatni a félre értést, tudta minden szó, minden mondat, amit a magyarázatra fordítana csak tovább fokozná. Hallgatta hát a lányt, és a melleit nézte merev pillantással mindaddig, míg hófödte csúcsokká nem alakultak, s aztán elindult felfelé a sziklás kapaszkodón. Imádta a hegyeket, a Tátrában, az Alpokban már volt, ám érezte, tudta az Andok, vagy a Himalája lehet az igazi. Biztos volt benne egyszer végi járja mindkettőt. Megmosdik a friss patakokban, szembefordul a süvöltő széllel, és vihar utáni M-ek zúgását hallgatja, míg felszáll ágyékából a nőkbe pocsékolt energia maradéka, hogy

21

fejében új világot teremtsen. -Már vártam, jöjjön be!- A nő áttetsző, vékony pongyolában volt, ami szinte hangsúlyozta, hogy alatta meztelen. ZséZsé megrémült a felismeréstől, mert bár kívánta az asszony érett, jól konzervált testét, ám félt, maga sem tudta pontosan mitől. -Mit kér reggelire? Van sonka, sajt, vaj, tej, kakaó, de ha szereti ehet kalácsot is mézzel, vagy lekvárral. -Köszönöm már reggeliztem, és különben is szeretném ma befejezni. -Ugyan már ráér. Legfeljebb még a jövő héten is ide jár. Ez biztos jobb, mint odabenn robotolni. -Miközben beszél tesz-vesz, hajladozik. ZséZsé pillanatokra látja lazán megkötött pongyolájából kivillanni a mellét. Abszolút bizonytalan, már tudja nem akar lefeküdni a nővel, de fogalma sincs, hogyan térjen ki úgy, a nő egyre nyilvánvalóbb szándéka elől, hogy ne sértse meg. A cowboyokra gondol, akik kedvenc filmjeiben olyan megmosolyogtató határozottsággal tudják mindig mi a teendő akár bunyóról, akár nőről van szó. Szeretne egy pisztolytáskát az oldalára, akkor csak odanyúlna, lőne egyet a plafonba és azt mondaná, kopj le kisanyám. De hiába minden, colt sehol, és a nő megcsúszik. Úgy zuhan a karjába, hogy fellöki. A parkettra Zsézsé érkezik elsőnek, a nő rázuhan, a pongyolája közben teljesen szétnyílik, már csak Zsézsé vékony ingje és farmernadrágja választja el a bőrüket. Zsézsé szájon csókolja a nőt, később szaftos jelzőkkel illeti önmagát e miatt, az asszony hevesen csókol vissza, nyelve hihetetlenül mélyre hatol a szájába. Csöngetnek. A dallam Zsézsében nehéz kövek könnyed gördülése. A nő csak nehezen, láthatóan bosszúsan tápászkodik fel. -Egy pillanat. -mondja. A postás az. Míg beszélnek Zsézsé agyában egy komputert megszégyenítő sebességgel modelleződnek a lehetőségek. Végül a folyósón végig lopakodva a bejárati ajtó közelében lévő wc-be surran be. Az ajtót csak behajtja maga mögött, hogy ne csapjon zajt, majd ha kijön. A postás elmegy. -Hol vagy te csibész? -hallja az asszony hangját- Biztosan a…- Nem várja meg a folytatást, a bejárati ajtó akkorát dördül mögötte, mintha egy kilométerről zuhant volna a kőre. A lépcsőt seprő házmesternő fejcsóválva fordul utána. A főnök kérdően néz rá. ZséZsé mikor szóltak neki, hogy hivatja, már elkezdte sorolni a lehetséges kérdéseket és válaszokat. -Jöjjön csak, és árulja el nekem mikor méltóztatik befejezni, amit elkezdett. -Nem erre számított, és mintha kicsit kezdene elő re elege lenni abból, ami következni fog. Tömör és szemtelen választ keres hát. -Semmikor. -A főnök arcán a vörös különböző árnyalatai kezdenek vibrálni. Nagy levegőt vesz és ordítani kezd. -Semmikor ugye? Semmikor? Szégyelli a fiatal úr a pofáját? Kellett volna mi,

22

megcicerélni a főnök feleségét, aztán meg mesélni mindenkinek, hogyan csinálja… ZséZsé-nek beletelik pár pillanatba, amíg megérti miről van szó. Már látja maga előtt a nőt, amint a csalódottságtól feldühödve fordítva hazudja el a történetet. A főnők szerencsére még javában ordít így van ideje kigondolni a megfelelő választ. Mikor aztán levegőt vesz, már szinte tapintja oldalán a fegyvert és szájából kedvenc hőseit megszégyenítő, könnyed válasz szalad ki. -Kedves uram, azért ha lehiggad kérdezzen meg pár fiatal lányt, aki ismer, szerintük szükségem van-e nekem arra, hogy az elhasznált feleségével erőszakoskodjam. -Mindezt már a nyitott ajtóban mondta, és elégedetten állapította meg, hogy a titkársági szobában ülő három nő kajánul összekacsint. A munkával kapcsolatos lelkesedése egy csapásra elmúlt, akár az ősz. A decemberi ködös reggelekbe bámulva a nyári érvek, amik a munkavállalásra sarkalták dideregve húzódtak agya legmélyebb zugaiba. Émelyegve gondolt arra milyen lenne ezeken a barátságtalan reggeleken munkába indulni. Szinte kéjelgett benne amint részletesen végig gondolta újra meg újra az óracsörgést amint félbe vágja az álmot, a mosdóból zubogó hideg vizet, a fázós topogást a buszmegállóban, aztán a tülekedést a buszon. Érezte kezében az éjszakai várakozásban átfagyott kapaszkodók hidegét, hallotta az agyondolgozott, mindig fáradt nők csevegését és örült, mert tudta neki, ha nem akarja soha nem kell ezt csinálnia. Mégsem érzett részvétet a többiek iránt. Természetesnek vette, hogy vannak kivételezettek, és azt is, hogy valószínűleg ő is az. A társadalmi különbségekhez, igazságtalanságokhoz nem volt érzéke, vagyis lehet, hogy lett volna, de nem hagyta soha kibontakozni. A formákra figyelt, a színekre, minden más csak háttér volt, lárma, amely csak arra jó, hogy érezze él. Szobájában néhány megmaradt légy zümmögésén és a papíron szánkázó ceruza hegyének éppen csak érzékelhető zizegésén kívül tökéletes csend volt. Napok óta nem kapcsolta be a rádiót, tévéje pedig elvből nem volt. Úgy gondolta a tévé túl erős kísértés a könnyű információszerzésre mely, ha szokásává válik egy villogó képernyő kiszolgáltatottja lesz, s csak azt tudhatja meg a világról, amit az közölni akar. Ezt a csöndet csak Vera sikongatásai s szűnni nem akaró csacsogása zavarta meg néha. Élvezettel hallgatta és időnként csodálattal figyelte a lány lankadatlanul áradó mondatait. Egyszerűen nem értette, mi készteti erre a nem mindennapi teljesítményre, amikor tisztában van vele, hogy őt szinte abszolút nem érdekli, amit mond, csupán az szórakoztatja, ahogyan mondja. Amikor egyedül maradt és csodával határos módon sikerült felidéznie néhány mondatot abból, amit a lány mondott, gyakran kellett megállapítania, hogy képes igazán megfontolandó, bölcs dolgokat is mondani, csak azt nem tudta, minek azt a néhány jó mondatot ennyi felesleges közé csomagolni. Vera hozzá tartozott. Nem tudta hogyan, milyen

23

ármánnyal lett életének része, de része volt. Ugyanolyan természetességgel ismétlődött, mint a reggeli nyújtózkodás. Soha nem várta, mégis mindig tudatában volt, hogy öt és hat között jönni fog, és egyáltalán nem bánta, hogy jön. Hallgatta végtelen monológjait, szeretkezett vele, néha rajzolta, néha moziba vitte, oly természetes volt számára mindez, mint az esti fogmosás. Egy este aztán Vera azt mondta: -Olvastam egy hirdetést, most indul egy új rajziskola, a manus nevét elfelejtettem. Azt hiszem Ady utca három, és csak négyezer havonta. El kéne menned, mert különben teljesen besavanyodsz, meg hátha tanulnál is valamit. -Semmi kedvem hozzá. Az ilyen helyeken nyüzsögnek a sznob féltehetségek, akik csupán azért csinálják, mert sikknek tartják. Különben is négyezer sok, pláne most, hogy nem dolgozom. -Szerintem, azért lehet, hogy járnak oda olyanok is, akiket nem nézel le. Már be is fizettelek. Legalább párszor menj el, hátha megtetszik! -Nagy merénylő vagy, de nem bánom. Mikor kezdődik? -Holnap ötkor. Tudod ma…-ZséZsé-nek, nem tudja miért, de jól esik ez a gondoskodás. Holnap ötkor? Miért ne? Másnap persze kicsit elkésett. A többiek már a bemutatkozás végénél tartottak. Éppen egy pattanásos alacsony fiú beszélt, amikor belépett. Kíváncsi szemek fordultak felé, de ő elnézett felettük, a tanárt kereste. Egy magas, sovány, őszes férfi volt, már látta valahol. -Jó napot. Elnézést kérek a késésért. Zsalakó Zsombor vagyok. -Örvendek, Kristály József. Foglaljon helyet fiatalember, és ha a barátunk befejezte mutatkozzon be maga is pár szóban. A pattanásos fiú folytatta, kissé akadozva, mintha megzavarta volna ez az apró közjáték. ZséZsé nem figyelt rá. A tanárt nézte, Kristály Józsefet, aki jó nevű, elismert grafikus volt, s azon gondolkodott, vajon miért vállalkozik ilyen feladatra? Talán a pé... -Nos kedves Zsombor? Kristály hangja volt. A pattanásos már abbahagyta a dadogást, minden szem ő felé fordult. -Szóval Zsalakó Zsombor vagyok, a barátaimnak csak ZséZsé. Sőt a legfontosabb már kiderült rólam notórius késő vagyok. Aminek még kell, az majd úgyis kiderül. -Hát nem részletes önéletrajzra gondoltam, de azért azt még elárulhatná, hol lakik, hova járt iskolába, mivel foglalkozik és mi a célja, miért iratkozott be ide hozzánk. -A tanár hangja kedves, semmi irónia nincs benne. Látszik rajta az őszinte érdeklődés. ZséZsé mégis kissé kelletlenül válaszol. -A városban lakom. A Széchenyi gimnáziumban végeztem. Nem dolgozok, nem tanulok, csak rajzolok. A tanfolyamra pedig egy aggódó nimfa iratot be, aki amúgy a

24

barátnőm, ha maga volt ott a beiratkozásnál biztosan emlékszik rá, olyan, mint amikor két dús idomú hetérából összegyúrnak egy harmadikat. Szerintem nincs az a férfiember, aki ha egyszer látta ne emlékezne rá. -Igen emlékszem, valóban nem mindennapi jelenség. No akkor lássunk munkához.

25

Az eredeti elképzelések szerint szépen végig mennénk a különböző technikákon, amennyire lehet változatos módon. Természetesen lesznek modelljeink is, és szeretném, ha közösen sikerülne kialakítanunk egy olyan szisztémát, ami a többségnek megfelel. Most bemelegítésnek legjobb lenne, ha mindenki rajzolnia csak úgy valamit, hogy lássuk ki hol tart. ZséZsé körülnéz. A szobában asztalok, székek, függönyök sehol egy érdekes tárgy. Ezért a többieket kezdi fürkészni, tekintete gyorsan siklik arcról, arcra. Lehetnek vagy húszan. A nyak és a szemizmai hirtelen állnak le, néhány pillanatig keresnie kell az okot. Lassan elemzi a látványt. Sötétszőke göndör haj, szemből saccolva derékig érhet. A sima homlokra is makrancos fürtök hullnak, a szemöldök közepesen vastag, a szem szép metszésű, a színe nem jól látszik, mert lefele néz a papírra, az orr egyenes, pont akkora, hogy már ne mondják piszének, az arccsontok épp csak kitűnnek a feszes pofiból, a száj szép hullámokból, ívekből összerakva közepes vastagságú, az áll kerek apró gödröcskével a közepén. Néhány pillanatig mereven bámulja az ovális arcot. Gyönyörű állapítja meg. A lány nem vesz észre semmit, teljesen leköti a rajzolás. Rajz ugrik be és a keze szaporán dolgozni kezd, a ceruza nekilódul a papíron, de a lány nem válik modellé. Zsézsé furcsállja a dolgot, érzi szeme a szokástól eltérően nem képes szenvtelenül fényképezni az arcot inkább óvatosan ízlelgeti, simogatja, szinte szemérmesen araszol az árnyékos részek felé. Ujjai végén érzi a haj tapintását, a bőr apró színtelen pihéit, a szemöldök enyhe szúrását, az orr kemény, hűvös felületét, aztán az ajkak hullámain bukdácsolva érzi a lehelet apró érintésében a szív zenéjét, egy másik testből kivált széndioxid molekulák intim közelségét. A papír testén, mint egy tisztelettudó fallosz, a ceruza vándorol, épp csak érintve s néha vágyón közelebb nyomulva. Amikor a végtelenségig felizgatott, remegő papír az orgazmustól összerándul ZséZsé leejti a kezét. A rajz félkészen, de kielégülten hever előtte halványan, mintha csak egy látomás lenne, sosem volt emlék, amit csak a múló idő próbál megtörténté tenni. -Nos akkor mindenki szögezze a falra és megbe… - ZséZsé gyűlöli a hangot, mert megzavarta, aztán már szereti, mert a szemek feltekintenek és nem kékek, mint ahogyan várta, hanem különös világító sárgászöldek. A lány feláll. Magas, talán százhetvenöt centi. Világoskék, laza ingét közepes nagyságú mellek hegyvölgyesítik, farmernadrágja olyan szűk mintha a bőre lenne, engedelmesen követi a csípő kerekségét, a comb külső oldalát, a vádli oldalsó ívét a vékony bokáig, elöl a has könnyed domborulatától simul a combok közé belevágva s ezzel kiemelve a lány szeméremdombját. ZséZsé szereti ezt a látványt mindig, ha szűknadrágos nőt lát, megbűvölve figyeli a kevésbé vagy jobban kidomborodó nagyajkakat és megpróbálja elképzelni őket. A lány megfordul és elindul a fal felé, sportosan energikusan teszi meg azt a pár lépést, feneke szinte már túl kerek.

26

ZséZsé is villámgyorsan mozdul és saját papírját a lány rajza mellé tűzi. -Hiszen ez én vagyok, -a lány hangja rekedtes, mély szemeit csodálkozva emeli a fiúra - de miért ilyen halvány? -Mert túl szép vagy. Annyira néztelek, hogy elfelejtettem rányomni a ceruzát. -A lány arcán enyhe árnyék. Látszik, nem tudja ezt a választ hova tenni: Bók? Udvarlási kísérlet? Gúny? Nem igazán érti. Zavarja ZséZsé külseje, aki, olyan, mint egy hollywoodi filmsztár, szép, magabiztos és pont annyira férfias, hogy még ne legyen kihívó. Úgy érzi a szépség a nők előjoga, egy férfi legyen jó megjelenésű, ápolt és intelligens ennyi pont elég. -Tudod, elkéstem, megmondanád a neved? -Anikó -Anikó valami mást várt, különlegesebbet. Anikó persze végül is mindegy. -Hát látom nem csak késni tud, hanem rajzolni is. -a tanár hangja megszakít valamit, ami még el sem kezdődött. -Ez egy költemény. Már elhiszem, hogy nem a maga ötlete volt a beiratkozás, de azért higgye el hasznos lesz az a pár óra, amit velünk tölt. Hiszen tudja, a tökéletesnél is van tökéletesebb. -A tanár a lány rajzához lép. Egy szék van rajta. Micsoda hülyeség, egy szék. ZséZsé nem hallja a tanár szavait, a széket rajzoló Anikót figyeli, amint komolyan bólogatva hallgatja a kritikát. Mára vége, persze kifelé menet még megszólíthatja, csak nem tudja van-e kedve hozzá. Azt veszi észre, hogy a többiek indulnak. Fogalma sincs mennyi az idő, és mivel telt el azóta, hogy a tanár a széket ábrázoló rajz elé lépett. Kapkodva pakol össze, és lódul a lány után. Az utcán Vera várja, aki rafináltan a legnagyobb télben is tudja, mit kell felvennie, hogy senkinek ne legyenek kétségei a bájait illetően. Síruhája a fizika törvényeit meghazudtoló módon feszül rajta, ha arra próbálná használni, amire valójában gyártották a hímnemű hegyek hirtelen olvadása biztosan meghiusítaná szándékát. Nedves, meleg nyelve szinte ZséZsé gyomráig hatol, aki nem tudja kellőképpen átérezni Vera váratlan megjelenésén érzett csalódását, mert dermedten figyeli amint Anikó karjai egy fekete, bajszos fiú nyakára fonódnak. Éjszaka az utcai neonok beszivárgó fényében Verát nézi. Békésen alszik, egyik melléről lecsúszott a takaró. Az árnyékos félhomályban olyan, mint egy groteszk, kőből faragott szexuális fétis. ZséZsé szinte látja, amint a hatalmas emlő előtt bennszülöttek táncolnak, és rituális párzásokat végezve barna bőrű nők lógó keblei közé dörgölik péniszüket. A látomás annyira élénk, hogy legszívesebben felkeltené a lányt. Aludni kéne, gondolja, és szeme a plafon felé indul, hogy az apró árnyék és repedés minták között az álomba tévedjen. Az egyik sarokban íves rövid árnyat vet a függöny, bajusz, a fekete fiú tűnik fel Anikóval a nyakában. Ismer pár embert akinek jól áll ez a szőrdísz, s szinte elképzelhetetlen nélküle. A legtöbb bajusz azonban olyan, mintha hiba, testfogyatékosság lenne gazdája arcán.

27

Nem érti, mit eszik a lány egy ilyen alakon, aki férfiasságpótló jelet növesztett az orra alá. Biztosan szúr is. Mikor idáig jut bajusztani értekezésében, elmosolyodik. Rádöbben eddig az ilyesmi nem zavarta, egyszerűen irigyli tőle a lányt. Pedig nem az az irigykedős fajta, most azonban a kisördög ott bujkál benne, és már röpiratot fogalmaz, le a bajszosokkal. Hülyeség, tetszik egy lány, és a fiújáról ábrándozom, gondolja. Megpróbálja felidézni Anikót, de a képe lemállik a plafonról, lehullik újra és újra, mint a vakolat. Így alszik el küzdve a lány emlékének széthullásával. Álmában az emlékkép ezernyi darabját szedegeti és próbálja összerakni, de szétszórja a szél. A reggeli világosságban hunyorogva néz körül. Először csak éles fénycsíkokat észlel, aztán meglátja Verát. A szőnyegen ül törökülésben, meztelenül, a lábain egy tálca tele ennivalóval. A friss kiflik látványától megkordul a gyomra, de még nem tud mozdulni. A lányt nézi, aki a friss pékáruból ítélve már járt a boltban, de képes volt újra levetkőzni, és a szőnyegen ülve enni csak azért, hogy őt ismét meglepje valamivel. Ezért kedveli, mert amikor már azt hiszi pontosan tudja, mikor mit fog tenni, mindig rácáfol valamivel, ami utólag végig gondolva logikusan következik lényéből, előre azonban képtelenség megjósolni. Amikor felkelt, hogy megtegye azt a másfél lépést csak az evésre gondolt, lába mégis, mint a hét mérföldet lépő óriásnak, végtelen hosszúideig lebegett előre a levegőben. Ez alatt az idő alatt végig gondolta az elmúlt éjszakát a széthulló képektől, a bajuszon át, a kő mell körül szeretkező bennszülöttekig. Négy és fél mérföldnél volt a lába, amikor figyelni kezdte az izmos fenekek párzó mozgását, a mellek völgyéből előbukkanó és újra eltűnő makkokat. Nem volt még hat és fél mérföldre, amikor a látványtól szinte fájdalmas merevedése támadt, s amikor lába végre a szőnyeghez ért kinyújtotta kezét, és térdelő helyzetbe húzta a lányt nem törődve vele, hogy a kifli és szalámi darabok szétszóródnak. Aztán terpeszben térdét kissé meghajlítva utánozni kezdte a látomást. A hatalmas, telt mellek jó alanynak bizonyultak, s a lépés hosszúságához viszonyítva szinte pillanatok alatt újra megérezte a gyomra korgását. Beleharapott az egyik kiflibe miközben Verát figyelte amint letörli nyakáról és melléről az éjszakában fogant vágyak reggeli beteljesedését. -Te tényleg igazi művész vagy, ha igaz, hogy a művészek kicsit bolondok. Alig kinyitod a szemed, felkelsz kirúgod a kezemből a reggelit és megkeféled a mellem. Hidd el, te hamarosan híresebb leszel, mint Picasso. Persze lehet, hogy közbe jön valami, esetleg egy kis kényszerzubbony. A lányt figyeli, ahogy dohog. Tudja titokban jól esett neki ez a hirtelenjött ötlet, megerősíti abban, hogy még mindig és egyre jobban kívánja. -Nem tehetek róla, hogy te csak meztelenül tudsz reggelizni. -Na ne mond. Néha órákon keresztül ülök előtted éppen ilyen pucéran, és te csak

28

rajzolsz, rajzolsz, mintha egy fadarab volnék. Míg vitatkoztak, mindent fölettek a szőnyegről. Az utolsó falattal lenyelték a nézeteltérést is, aztán mintha csak munkához látnának szeretkezni kezdtek. A karácsony előtti két foglalkozáson nem látta Anikót. Tudta, hogy ott van, de csak annyira észlelte, ahogy a többieket, akinek az utcán csak a szerencse segített köszönni, mert egyszerűen alig léteztek. Anikó arca, mint egy rosszul alapozott freskó lehullott a plafonról és ott maradt a porban kiflivégek, szalámi darabok, levágott bajusz szálak, fel-lejáró hímvesszők és kőmellek társaságában várta, hogy minden újra a helyére kerüljön. A kőmell a takaró alá, a hímvessző a vaginába, a bajusz az orr alá, a kifli a tálcára, az arc egy gyönyörű lány mosolya mögé. Pedig beszélt is vele, ott ült mellette s miközben az asztalra rakott csendéletet rajzolták, apró félmondatokban tárgyalták a foglalkozás eseményeit. Cinkosan mosolyogtak össze, ha valamelyik társuk kérdésével, vagy okosnak szánt közbeszólásával jó poént csinált, és mégsem látta őt, az arca foszlányokban egy fekete bajuszon lógott, a hangja, mint egy értelmetlen mantra vers búgott s csupán a gyomrában, s a mellkasában indukált kellemetlen érzeteket. Így jött el az ünnep, az egyetlen, amit szeretett, s aminek még az előkészületeit is szerette. Anyja és a húga már reggeltől sütött, főzött. Ő az apjával borért ment a szőlőbe, aztán az erdőt járták késő délutánig mire találtak egy igazán szép fenyőfát. Imádta a rituálét, ami szerint a szaloncukrok, gyertyák, díszek a helyükre kerültek. A fenyő keresése is ennek a szertartásnak a része volt épp úgy, mint a bejgli sütés vagy a karácsonyi zene, ami a régi lemezjátszó, majd a kazettás magnó után újabban cd lemezről szólt. A zenét mindig az apja indította el vacsora után, meggyújtott néhány gyertyát és csillagszórót is, aztán halkan, szinte félve kiszólt a szobából "Jöhettek". ZséZsé mindannyiszor, mint valami misztériumot élte meg a halk muzsikát, a csillaszórók sercegését, a gyertya fényében ajándékaikat bontogató család képét. Néhány könnycsepp is összegyűlt a szeme sarkában, és arra gondolt, ha csak néhány családnak okoz egy évben egyszer ilyen élményt, már megérte a kereszthalál. Ilyenkor mindig világosan tudta mi az a szeretet, amiről a Fiú beszélt. De aztán másnap reggel a húga újra makrancos volt, anyja valami apróságon összeveszett az apjával, és délután mire a nagyanyjáékhoz értek már félszáraz lett a puskapor, s a levegőben volt a robbanás veszély. Este éppen úgy szólt a zene, sercegett a csillagszóró valami mégis megváltozott, és háromszázhatvannégy napra megint visszahúzódott a szívekbe a képesség, hogy önmaguk rögeszméit és féligazságait félretéve ünneppé avassanak egy napot. A szilvesztert Veránál töltötte kettesben, ennyi engedményt tett csupán. A lány szeretett volna valami bulin résztvenni a barátnőjénél, de ZséZsé hallani sem akart róla.

29

Végül is néhány kiadós veszekedés után, ami tulajdonképpen annyiból állt, hogy Vera mondta a magáét, ő pedig minduntalan valami hülyeséggel próbálta elbagatellizálni a helyzetet, de Vera a tv-ből nem engedett, ennyi szórakozás neki is jár, mondta, és ZséZsé belefáradva a vitába igent mondott. A lány szülei a Tátrába utaztak, így módjuk nyílt a nyugodt tv-zésre. Az éjfél előtti utolsó félórában újabb kompromisszum köttetett kettejük között. ZséZsé unva a műsort szeretkezni akart, Vera szerint viszont épp az est legérdekesebb része ment, így aztán csak a férfiúi találékonyság és a női vállalkozó kedv akadályozta meg az ismételt összetűzést. Vera térdelt, felsőtestével a fotelra támaszkodva bámulta a képernyőt, Zsézsé mögötte fenekét a kanapénak támasztva, csípőjét lassan mozgatva, arra gondolt véget kell vetni ennek a folytonos üzekedésnek, ez nem megy másként, csak ha elhagyja a lányt, aki túlságosan kihívó és túlzottan adakozó ezért vele a dolgok normális mederbe nem terelhetők. Egy ideje már nem is igen rajzolta, képtelen volt úgy a formákra koncentrálni, mint eleinte, ha csak ránézett rögtön kedve támadt ledobni a ceruzát és leteperni, szétkefélni ezt a két lábon járó kísértést, és ennek a vágynak egyre ritkábban és egyre nehezebben tudott ellenállni. Hirtelen arra eszmélt, hogy a lány feneke ütemesen mozog, a tévében már a himnusz ment, kezével körbe tapogatta a vénuszdombját, érezte a hús remegésén hogyan jár testének egy másik része ki-be. A műsorvezetők már a pezsgőt itták amikor felhangzott a sokszor hallott elfojtott sikoly. Remélem ez az esztendő meghozza önöknek... mondta Antal Imre, a kielégülést fejezte be magában a mondatot ZséZsé. Új év, új élet, új nő folytatta magában a gondolatot, miközben Vera minden tudását és energiáját összeszedve nagy lelkesedéssel csúszkált egy húsdarabon mely e pillanatban nem tartozott a fiúhoz, s nem sejtette még, hogy hiába csalogatja elő belőle a halálraítélt sejtek millióit, azok már nem ő belé hanem a kettejük között felfeslő űrbe ömlenek. Zsézsé arra ébredt, hogy a karja teljesen elzsibbadt. Megpróbálta megmozdítani, de nem ment. Az oldalát is nyomta valami. Lassan hunyorogva nyitotta ki a szemét. A januári napfény átjárta a szobát. Olyan volt a reggel, mintha valami többnek volna a kezdete, nem csupán egy napnak, egy évnek. A szemben lévő ház tetején a hó annyira fehér volt, hogy egy pillanatra úgy érezte a festészet csak semmire sem jó pótszer, és szinte fájt a gondolat, hogy soha nem festhet tele egy ennyire fehér alapot. Elképzelte a tetőt mintha egy fatábla vagy kifeszített vászon volna, és megpróbálta felrakni rá az első színt. Sokáig kevergette a festéket, néha elindult keze a vászon felé, de az ecset hegyén nem volt semmi meggyőző, kimosta hát, és újra kezdte, míg végül az egyik tubusból fénylő türkizkék festék buggyant elő. Óvatosan mártotta az ecsetet ebbe a fényes masszába, aztán lassan felemelte, és közelített vele a vakító fehér téglalap felé. Mielőtt a szőrszálak elérték volna ezt a valószínűtlen felületet behunyta

30

a szemét, kezével tett néhány óvatos, maszatoló mozdulatot aztán feltekintett. A négyszög közepén az apró bizonytalan alakú kék folt olyan volt, mint egy örvény kezdete, mintha az idő szívta volna ki a többi színt meghagyva a kéket, hogy vágyakat és félelmeket keltsen. Nem mert a folt mögé tekinteni, valami végtelen ürességet érzett mögötte és iszonyú hideget. Leejtette az ecsetet, keze mely a megfejthetetlen foltot festette már nem létezett. Hiába kereste ujjai végén az ecset nyomását, hiába próbálta megmozdítani őket, nem voltak ujjai. Érdeklődve próbált egy nagyobb mozdulatot, de csuklója sem volt, alkarja sem és csupán a vállánál volt valami derengő érzés. Keresni kezdte tekintetével s Vera szőke fürtjein túl meglátott egy kezet ami pontosan olyan volt, mint az övé. Újra próbált egy mozdulatot, de a kéz holtan hevert a szőnyegen. Felült, érezte a vállán, hogy valami súlyos tárgyat húz talán a karját. A lány feje koppant a szőnyegen, de szeme csukva maradt. ZséZsé megmaradt kezével gyengéden betakarta, aztán felállt. A hirtelen mozdulat után érezte, hogy valami a combjának ütődik, a keze volt az. Érdeklődve megfogta és felemelte, aztán rázogatni kezdte. Hosszú idő telt el mire a vállától apró bizonytalan áramütések kezdtek araszolni lefelé. Megfürdött és felöltözött. A lány még aludt. Most valami soha nem érzett gyengédség volt benne iránta, tisztán látta a pléd alatt a mellét, a hasát, erős de formás combjait, látta a csupasz domborulatot amin csak a rózsaszín bevágás körül éktelenkedett pár kifakult szőrszál, látta a kétoldalt dúsan kipárnázott résből előkandikáló hús darabot minden dolgok felelősét és látta a lány feneke alatt a szőnyegen azt a ragadós foltot melyben saját jobb sorsra érdemes sejtjei haldokoltak. Egy ceruzát keresett, és a tv műsor szélére írt: "Szia Kedves! Boldog újévet! Köszönöm, hogy ma éjjel nem hagytál egyedül. Nélküled biztosan nagyon magányos lettem volna. Most pár napig ne keress, de bármi történik tudd, te részese voltál az életemnek és ennél többet értem egy nő, nem tehet. Csók! ZséZsé." Boldogan lépkedett a fehéren ragyogó világban. Imádta ezt a havazás utáni tiszta állapotot, amit sajnos túl hamar bepiszkol a város. Néhány vízcsepp hullt a kalapjára, olvad, gondolta, délutánra csupa lucsok lesz minden. Ez néhány pillanatra elszomorította, de aztán folytatta útját, nézte a fehér háztetőket és a kék foltra gondolt. -Szia ZséZsé. Boldog újévet. -A hang meglepi, már éppen arra készült, hogy belépjen a kék örvény mögé. Súlyos másodpercek telnek el, míg képes reagálni, de aztán lefoszlik a kék köd egy mosolyról, s mögötte a fehér háttér közepén felismeri Anikót.

31

-Szia. BUÉK neked is! -rutinból ejti ki a szavakat éppen mielőtt még hallgatása kínossá válna. A lány nem érti ezt a tétovaságot, nézi ZséZsé-t, mint egy cowboy gondolja. A fiún széles karimájú, barna kalap van, félhosszú, barna bőrkabát, sötétzöld, vastag bársonynadrág, lábszár középig érő világos bőr csizma. Más talán groteszknak hatna ebben az öltözetben, de ZséZsé-n majdnem természetesnek hat. A lány elbizonytalanodik a kötelező BUÉK puszi előtt, számára a fiú így kiöltözve nem nevetséges inkább taszítóan férfias, de aztán közelebb lép, hogy az utcai találkozások jobbról-balról pusziját elhelyezze, ám a fiú előbbi tétovaságát megcáfolva könnyedén szájon csókolja. A csók annyira meglepi a lányt, hogy felháborodni is elfelejt. -Hol voltál? -a kérdés már a túlságosan is jelenlévő ZséZsé-től jön. -A barátnőmnél volt egy kis buli. -És milyen volt? -A lányt meglepi ez az érdeklődés. Az alatt a néhány óra alatt, amit a szakkörben együtt töltöttek a fiú soha semmit nem kérdezett magától és mondani sem igen mondott. Ha szóltak hozzá reagált, válaszolt, de ritkán fordult elő, hogy magától egy szót is kibökjön. Olyan volt, mint egy fal, ha neki dobták a labdát visszapattant róla, de ő maga nem szervált. -Hát úgy indult, hogy jó lesz, de aztán Pistinek sajnos betoppant egy volt katona társa és alaposan berúgtak. -És te mit csináltál: -Pincérkedtem, szendvicset csináltam, virslit főztem, mosogattam. Te hol szilvesztereztél, mert, hogy házibulin voltál, azt nem nézem ki belőled? -A barátnőmnél voltam, tévéztünk. -A nimfánál, vagy hetéra, vagy minek mondod? -Mind a kettő illik rá. -Szóval csak tévéztetek? Egy cowboy és egy nimfa tévézett. Tényleg miért jársz ilyen maskarában? -Ez nem maskara, Amerikában fel sem tűnne. - Ott más sem tűnik fel. Amúgy majdnem jól áll. Komolyan. Szerintem mindenki más nevetséges lenne egy kicsit, rajtad, kis híján természetes, de túl provokatív, olyan férfias vagy benne, mint egy bérgyilkos, csak annak meg túl jóképű vagy. Szóval ez az egész szerelés, hogy a filmjeidből idézzek, nem oké. - Tudod én vadnyugati történeteken nőttem fel. Volt egy unokabátyám, aki pont akkor kezdett indián regényeket olvasni, amikor és óvodás voltam. Mindig ilyen történeteket mesélt. Én tizenkét éves koromig a játék pisztolyom nélkül el sem tudtam aludni. A Winetout négyszer elolvastam. Még most is szeretem az ilyen filmeket, de már csak azokat, amelyek nem veszik magukat komolyan.

32

Gyere fel hozzám, nem lakom messze, és van egy üveg francia pezsgőm behűtve! - Francia pezsgő, hát azt még nem ittam, de megígéred, hogy mesélsz az indiánokról? Amíg ZséZsé lakása felé sétáltak történetek hullnak az olvadó hóra. Megelevenedett a fiú gyermekkora. És ZséZsé mesélt. Jó volt újra végig élni néhány dolgot, amiről azt Hitte már rég elfeledte. Most egymás után mondatok ollói vágtak réseket a feledés szövetén. Egyszeriben különösnek találta, hogy miért nem gondol gyakrabban ezekre az emlékekre. Most döbbent rá milyen boldog gyermek volt, teremtett magának egy világot és abban élt nem törődve a külvilággal. Még most is így élt tizenkilenc évesen, csak azok a dolgok történtek meg vele, amiket tudomásul vett. A kellemetlen emlékek egyszerűen elúsztak mellette a múltba, s aztán, már nem is emlékezett rájuk. - Megérkeztünk. – ZséZsé kinyitotta az ajtót. A lány kíváncsian lépett be, tulajdonképpen ezért is fogadta el a meghívást, érdekelte milyen lehet az a hely, ahol a fiú él. Rendetlen, ez volt az első benyomása, mindenütt rajzlapok, képek, könyvek, hevertek. Amikor aztán alaposabban körülnézett mintha valami titokzatos nehezen megfejthető rendszer körvonalait látta volna, de halványan csupán sejtés szinte. Nem is merte megfogalmazni, csak egy érzés lebegett a tudata peremén kimondatlanul. A pezsgő valóban remek volt, és lassan, míg a földön ülve beszélgettek elfogyott. Melyikük aludt el először utólag nem tudták megállapítani, az átvirrasztott éjszaka és a pezsgő megtette a hatását, már jócskán besötétedett, amikor felébredtek. - Úristen, engem már lehet, hogy halálra keresnek! - Ugyan, nem vagy már kislány. - De anyu már biztosan felhívta a Gabit, ő meg mondta, hogy már reggel elindultam haza, biztosan ideges. Megyek. - Elkísérlek. - Majd legközelebb. Kösz a pezsgőt igazán remek volt, meg a történeteid is. – Ezt már kabátban mondta. ZséZsé csak most, hogy a hosszú irhakabát eltakarta döbbent rá, milyen szép volt a lány. Eddig mindig farmerben látta, most testhezsimuló zöld ruhát viselt, talán selymet, nem volt érzéke az ilyesmihez. A ruha felül mélyen ki volt vágva, alul pedig az egyik fele térdig ért, a másik csak combközépig és még fel is volt hasítva. Megpróbálta felidézni, de nem igazán emlékezett sem a hasítékból kivillanó combra, sem a dekoltázs sejtésnél sokkal erősebb élményeire. Tudta ha elmegy órákon keresztül keresi majd emlékeiben a látványt, s nem csak felidézni nem tudja majd, de arra sem lesz képes, hogy legalább elképzelje amit elmulasztott megcsodálni. A lány gyöngéd puszit nyomott az ajkára, olyasfélét, ami sok mindent jelenthetett, lehetett jel, vagy csupán automatikus gesztus, de lehetett gúny, paródia is mely óvatosan bár de a reggeli csókot próbálja helyretenni. ZséZsé csak egy

33

pillanatig gondolt erre, mint ahogy az élmény is csupán a másodperc tört részéig tartott, s miután az esemény elmúlt csak a tudata maradt meg, az érzete örökre eltűnt agyának furcsán szelektáló labirintusaiban, éppen úgy, ahogy a reggeli csók is elpárolgott, s nem maradt más belőle egy szemtanú emlékénél. -Várlak holnap fél ötkor a nagy mozi előtt. - Nem hiszem, hogy ott leszek. A Pisti berúgott ugyan, de azért még szeretem. - Attól még szeretheted, hogy eljössz velem moziba. - És a nimfa mit szól majd? - Ha megérjük még az is kiderülhet. Fél öt ne felejtsd el, és igyekezz, mert öt percnél többet még Madonnára sem várnék. - Én szebb vagyok, mint ő. – mondta a lány váratlan kacérsággal és önbizalommal. - Az igaz, viszont ő sokkal híresebb. Fél öt, és csókoltatom a mamádat. A lány hazafelé végig azon töprenget, lemenjen-e a randevúra. Végig gondolta az elmúlt napot alaposan, az új évi csóktól a búcsú pusziig. ZséZsé-vel ellentétben ő pontosan érezte annak a pár másodpercnek minden mozzanatát. Azt, ahogy megérezte a kissé hűvös ajkat a száján, azt a pillanatot, amikor önkéntelenül, szinte reflexszerűen szétnyitotta a száját, és megtapasztalta a felső ajkán a szájában gyöngéden, de mégis elszántan benyomuló nyelv érdességét, azt a pár simogatást a nyelvén, aztán az élmények hirtelen megszakadását még az előtt, hogy egyáltalán a puszta érzeten kívül bármit is indukáltak volna, felháborodást vagy vágyat a folytatásra. Mindenre emlékezett, a szavakra, a mozdulatokra és arra is, ahogy ott aludtak a szőnyegen ülve, az ágynak dőlve. A fiúra gondolt, aki az egyik pillanatban olyan, mint egy álmodozó, a másikban pedig roppant könnyedén, racionálisan megold valamit, és ezzel a hirtelen váltással szinte mindenkit meglep. Mintha két ember lenne, egy földönkívüli aki a saját világán túl nem ismer semmit, és egy két lábbal a földön járó vagány, aki pontosan tisztában van saját képességeivel és tudja mikor, mit, hogyan kell tenni, hogy neki jó legyen. Tudta, hogy szép és tetszik a férfiaknak, de hogy a fiúnak tetszik-e azt nem tudta megítélni. Eddig kétszer érezte, mintha kívánná. Először akkor mikor az első órán mellé lépett „Túl szép vagy, annyira néztelek, hogy elfelejtette nyomni a ceruzát”. Mintha újra hallotta volna, s látta a rajzot olyan volt, mint egy bók szép és finom. Másodszor pedig ma érzett valami különleges figyelmet. Nem értette azonban azt a két foglalkozást, amikor ott ült mellette, beszélt hozzá, összenevetett vele, és mégis érezni lehetett, hogy csupán rutinból tesz mindent, mert nem volt teljesen jelen, lényének egy darabja, valószínűleg a legfontosabb, hiányzott. Már tudta el fog menni a moziba, és nem késik. Talán csókolóznak majd, de lehet, hogy a fiú csak a filmre figyel, vagy ha megcsókolja is csak megszokásból. Nem tudta biztosan, szeretné-e ha újra megcsókolná. Valami nagy bizonytalanság volt benne. Amikor Pistivel

34

megismerkedett mindig pontosan érezte mi fog következni. Az első kézfogástól az ágyig egy pontos, következetes úton jutottak el, minden nap egy kicsit többet adva magukból a másiknak. ZséZsé-vel azonban nem tudta hányadán áll. Pisti, igen őrá lehet alapozni még akkor is, ha tegnap éjjel kicsit cserbenhagyta, de ez bárkivel megeshet, ezért még nem érdemli meg, hogy egy ilyen bizonytalan kalanddal, mint amilyennek ZséZsé ígérkezik fájdalmat okozzon neki. Az anyja nyitott ajtót, látszott rajta, hogy komolyan aggódott miatta, de csak annyit mondott: - Már azt hittük haza sem jössz. Menj, Pisti a szobádban vár, és mardossa a lelkiismeret, hogy miatta tűntél el. -Ugyan anya, csak egy ismerősömmel futottam össze, és egy kicsit elbeszélgettük az időt. Különben is már nem vagyok kislány, októberben múltam tizennyolc. -Attól, hogy elmúltál tizennyolc mi még éppen úgy szeretünk és aggódunk miattad. Na menj, ne várakoztasd szegényt! Amikor belép a szobába Pisti nem veszi észre. A fülén fejhallgató van, behunyt szemmel ül a fotelban. Az arcát nézi helyes, van olyan szép, mint ZséZsé, csak mégis valami többlet hiányzik róla, nem olyan figyelmes, amikor figyel, nem olyan ábrándos, amikor ábrándozik, nem olyan szomorkás mikor szomorú és nem annyira közömbös, amikor közömbös. ZséZsé fapofája kevesebb mimikával sokkal kifejezőbb. Talán a szemük, Pisti barna szeme kevesebb árnyalatra képes, mint ZséZsé világító ablakai. Az alkatuk teljesen különböző. Pisti, aki pár centivel talán magasabb ZséZsé-nél sokkal vékonyabb, törékenyebb alkat. ZséZsé karcsú, nyúlánk és bár egyáltalán nem robosztus sokkal erősebb anyagból gyúrtnak látszik. Vajon milyen lehet meztelenül? Felidézi először Pisti testét, szinte lányosan csontos vállait, megpróbálja elképzelni milyen lehet ZséZsé válla, kicsit szélesebb csak, de biztosan több hús van rajta. Jó néhány változattal eljátszik, míg végül szinte négyzetcentiméterenként araszolva tovább halad. Amikor már a hasnál tart egy pillanatra elpirul, mintha megrettenne a tovább indulástól, de aztán Pisti lapos, fehér, közepesen sűrű fekete szőrzettel borított hasa után bátran lejjebb tekint, a dús sötét fanszőrzet alatt vékony fehér pénisz lóg, az erek, mint kék folyók kanyarognak rajta, a herezacskó bőre vörös mintha csak háttérül szolgálna ennek a fehér vesszőnek. Most ZséZsé-t próbálja elképzelni, kicsit ismét elpirul, aztán belevág. A hasát olyan barnának gondolja el amilyen színű csak a lebarnulni képes szőkék bőre lehet. Ezen a szép háttéren diszkréten fénylenek az aranyszínű szőrszálak, a hasizmok szépen különválva rajzolódnak ki. Megpróbál tovább haladni, de nem sikerül semmi valóságosat oda képzelnie. A pornó filmekhez fordul segítségért, amiket a barátnőjénél látott, de azok a hímtagok túl nagyok, valahogy nem szeretné, ha ZséZsé lába között is ekkora lógna. Dolgavégezetlenül halad tovább, s Pisti

35

vékony, sűrű szőrrel borított combjai után azt gondolja ZséZsé lábai izmosak, mint egy középtávfutóé. Végre előtte áll a két fiú, Pisti a maga valóságában, és ZséZsé kissé idealizáltan teste közepén fehér folttal, amit nem volt képes kitölteni. Hirtelen megjelenik előtte a nimfa, tisztán, pontosan látja Verát. Jól mondta ZséZsé nem mindennapi látvány. A síruha megmutatja előnyös oldalait, óriási melleit, telt csípőjét, nem vékony de a többi testrészéhez arányosan illő derekát, kereke, kis barna hasa alatt a combok találkozásánál feszülő széles határozott domborulatot, és máris látja ZséZsé-t pénisze félcombig érve lengedez. A látványtól megundorodik, nyaka, válla hirtelen megrázkódik. Megpróbálja elhessenteni a látomást, a magnóhoz lép és lekapcsolja. Pisti meglepetten néz fel: - Szia! Régóta itt vagy? – feláll és félénken megcsókolja. A lány éppen csak viszonozza, aztán gyorsan elhúzódik. - Szia. - Nagyon haragszol? - Nem, egyáltalán nem. - Tudod együtt szenvedtünk a seregben, fél éve nem láttam. - Ne izgasd magad, komolyan nem számít. - Hol voltál ennyi ideig, aggódtunk miattad. - Találkoztam egy ismerősömmel a rajziskolából és eldumáltuk az időt. - Csak nem azzal a szőke, borzas hajúval? – A lányt meglepi, hogy elsőre eltalálta, amit nem volt szándékában elárulni. - Honnan tudod? - Sejtettem. Ki mással találkozhattál volna véletlenül, mint egy nőcsábásszal? - Honnan veszed, hogy nőcsábász, és egyáltalán honnan tudod, hogy létezik? - Hát azt a csajt, aki várni szokta már az első nap kiszúrtam, akkora bombázó, hogy kíváncsi voltam kire vár, és amikor azt a cowboyforma srácot megláttam amint mögötted jött kifelé már tudtam csak ő lehet. Az ilyenekre valamiért buknak a nők, de nem gondoltam, hogy te is. - Szóval, amíg rám vártál addig a nőjén csámcsogtál, szép dolog mondhatom. Különben én nem bukom rá, ezt jegyezd meg. – A lányt dühíti, hogy a fiú milyen jól érzi a helyzetet, és az is bosszantja, hogy a nimfát olyan alaposan megnézte. - Jó, ne haragudj, de kicsit ideges lettem, amikor azt a fickót megláttam. Te nagyon szép vagy, és az ilyenek azt hiszik minden jó nőt nekik teremtettek. - Hidd el tévedsz, őt a festészeten kívül nem sok minden érdekli. Tipikus megszállott. - Sok művész volt, akit megszállottsága egyáltalán nem zavart abban, hogy minden útjába kerülő nőt elcsábítson.

36

-Ügyes vagy tudod hibáztá1, és most támadásba mentél át ahe1yett, hogy megpróbá1ná1 ki… A mondatok tovább gördü1nek,mindegyik új sérelmeket és félreértéseket szül. Erre a napra már túl sok mindent mondtak ahhoz, hogy a béke helyre á11hasson, és egyikük sem tudja helyre á11-e még valamikor. Pedig csak két apró dolgon kéne túl 1épniük és mindent fo1ytathatnának ott, ahol egy barát és egy mesé1ős délután miatt abbamaradt. De mindegyikük ragaszkodik a saját tévedéseihez és a joghoz, hogy téveszméit az egyedül elfogadható valóságnak ismertesse el. Amikor a fiú elment Anikó nem kezdett el sírni, pedig máskor ennyi feszültség után szinte automatikusan csordultak a bánatfolyók szemébő1, s az orr mellett a szájszöglet felé kanyarogva e1mosták a fájdalom partjait, aztán mikor elapadtak a sós vizek és a zsebkendőbu1dózer elsimította a holtágak mélyén csillogó szomorúság utolsó foltjait is, szíve könnyedén, mint a héliummal töltött ballon emelkedett a viszályok fö1é. Most azonban nem volt benne semmi feszü1tség. A múlt le foszlott ró1a, mint gyógyult sebrő1 a varr. Le1ke üres vo1t, mint az éjszaka kirakott tehervagonok mélyén megbúvó sötétség, de benne nem sötétség lakott, hanem valami fehér tejfölös űr, va1ami nyitott betöltetlen tér, ami maga volt a várakozás. Így zuhant az álomba agya szögletében egy beva11at1an reménnyel, hogy ezen a téren holnap színesen, zajongva újra indul az élet. Á1omtalanul aludt hajna1ig. Akkor talán a csend gerincének roppanása, me1y szinte kettétört az ébredő város tapogatózó, szöszmötö1ő zajában, vagy talán az ablak résein bekúszó köd nyirkos érintése hirtelen abba a szobába lökte, ahol először feküdt le Pistivel. Ismét átélt mindent. Szíve éppen olyan izgatottan dobogott, mint akkor. Érezte testén a kereső kezeket, a levegő érintését amint elfoglalja a levetett ruha helyét, a pillanatok 1ökdösődését amint félve és vágyakozva to1onganak a végkifejlet fe1é. Pu1zusa újra százhatvanat vert, amikor megérezte a kisajkak peremén a pénisz végét, azt a másodpercet, amikor még kellemesen tolta szét maga előtt a húsát, aztán a következő pillanatot me1yben éles fájdalommal szétszakított benne egy fölösleges fa1at. Nem sikoltott most sem csak az ajkába harapott, és várta, hogy az egyre gyorsulómozdu1atok ma1mában elviselhető tompa sajgássá ör1ődjön, s aztán mikor végre visszahúzódott testéből a másik kemény, követe1őző teste, te1jesen elenyésszen a kellemetlen érzés. Pisti most is, mint akkor néhány csók és köszönöm csodálatos volt után fürödni ment, és ő ugyanúgy várta, hogy teste majd bezárul, s hosszú perceknek kellett eltelnie, míg a csobogó víz hangjai közt megértette, hogy valami elmúlt és soha többé nem tér vissza. Egy meztelen láb lépett a küszöbre, az ajtóban ZséZsé állt pucéran.

37

Előtte fölfelé meredve pénisze imbolygott, végén a vörös, a töméntelen sok vértől szinte szétrobbanni akaró makk nagyobb volt, mint egy teniszlabda. Lassan elindult feléje, szép arca, arányos teste szinte kívánatossá tette volna, ha nem tolja maga előtt azt a szörnyeteget. Anikó érezte, fel kellene ugrania, amíg még lehet, de képtelen volt akár a combjait is összezárni. Széttett lábakkal hevert ott, és megbűvölve nézte amint a haragvó vörösfejű közelít ágyéka felé. Aztán a teste elkezdett kétfelé repedni. A fájdalom túl erős volt ahhoz, hogy egy artikulálatlan üvöltés egyensúlyba hozza. Csak mikor a repedés a hasán és a mellei közt kanyarogva a torkáig ért szabadult ki végre egy sikoly, hogy körbe rohanva a házat megrémítsen és új álmokba kergessen valakit. Remegve ébredt. A teste izzadságban úszott. Kinézett az ablakon a köd fogságában vergődő fényeket keresve. Az utca üres, fehér betöltetlen tér volt. Álomban fogant félelme elolvadt, feloldódott benne. "ne felejtsd el fél ötkor" Ez a mondat csengett a fülében miközben a fürdőszoba felé indult. Amikor a lány elment ZséZsé sokáig meredten bámulta azt a helyet, ahol utoljára állt. Úgy érezte azon a helyen semmi sincs, se levegő, se fény, semmi. Ha bedugná a kezét ebbe az űrbe megpattannának az erei a belső vérnyomástól. Ha az arcát helyezné a lány testének helyére orrán, száján ömlene a vér, s tátogva, kétségbeesetten nyelné a semmit s ott múlna el Anikó lábnyomán, hörögve. Egy ideig eljátszott a gondolattal, hogy lesz, ami lesz belép ebbe a vákuumba. Lassan hátrálva tért vissza a szobába szemét mindvégig a kicsiny előszoba levegőjében lévő láthatatlan hiányra szegezve. Végig dőlt az ágyon, és megpróbált a lányra emlékezni, de csak a baljós vákuumot látta a bejárati ajtó előtt. Képtelen volt megbirkózni a feladattal, hogy a napból, amit együtt töltöttek bármilyen Anikóra vonatkozó adatot előszedjen. Megpróbálkozott hát a holnappal, de itt sem jutott többre, csak a mozi homlokzatán lévő órát látta, fél ötöt mutatott. Valamire mégis gondolnia kellett, mert agya üresen maradt labirintusaiban az őrület jeges leheletet érzett.

38

Vera első hívásra rögtön betöltötte az üres képernyőt, és meztelenül szeretkezéseik forgatókönyvét kezdte mesélni, mintha csak a megfilmesítésre készülne. ZséZsé egy darabig egykedvűen tűrte az emlék orgiák, orgia emlékek áradását, amikor azonban Vera illusztrálandó az egyik jelenetet előre hajolt és a fenekét mutatta felé, a hátra feszülő szőrtelen vágásból rózsaszínűen kikandikáló csikló látványától megbűvölve megmerevedett a pénisze. A műsor folytatódott, kétségbeesve gondolt arra bárcsak tévéje lenne, azt lekapcsolhatná. Végül megadva magát visszatért a csak pár éve elfeledett mozdulatokhoz. Le sem törölve a fülére, mellkasára, arcára fröccsent foltokat aludt el. Álmában ecsetek, ceruzák, festőkések háborúztak szivárványszerű hullafoltokat hagyva a csatatéren. ZséZsé későn ébredt. A nap már magasról leskelődött az egyre sűrűsödő felhők közül. Hosszú ideig állt a zuhany alatt. Gondolatok nélkül, néma aggyal élvezte, hogyan folyik végig testén a langyos víz, s hallgatta a lefelé gördülő cseppek megnyugtató zaját. Mikor végre rászánta magát és elzárta a csapot, a víz zenéje halkabban ugyan de tovább folytatódott. Azt gondolta a füle játszik vele, de kilépve a fürdőszobából elkomorodott, odakint esett. Szinte fájt neki a tudat, hogy a mohó esőcseppek lenyalják a város még megmaradt fehérségét nem hagyva mást csak a szürke betont, fekete aszfaltot s kopasz háztetőket. Szívében tehetetlen dühvel fogadta a tél szépségének fogyását. Aztán az ablakhoz ült, apró táblát vett maga elé, egy műanyag lapra színeket nyomott fehéret, kéket, feketét, csipetnyi sárgát, és festeni kezdte a templomból, az előtte lévő fákból és az égből az ablakkeret által kivágott képet. Egy óra körül már nagyon éhes volt, abbahagyta hát a munkát és alaposan megebédelt a lenti étteremben. Az ebéd után megivott egy nagy pohár bort, ettől elálmosodott. Heves szívdobogással riadt föl. Fél öt múlt öt perccel, még szerencse, hogy nem vetkőzött le, az inge ujja és a hasa festékes volt, de nem törődött vele, gyorsan felkapta a kabátját, s rohant, ahogy csak bírt. Anikó egész nap a hajnali rémálom hatása alatt volt. Minduntalan megpróbálta elképzelni, hogy nem megy el a mozihoz, mert az álom csak rosszat jelenthet, de a következő pillanatban már azon gondolkodott mit vegyen fel. Délután háromkor aztán belépett a fürdőszobába. Fürdés és hajmosás közben többször is megnézte magát a tükörben. A teste tökéletes volt, ha így menne biztos a siker. De milyen siker? Nem tudta pontosan mit vár az estétől. Testén hiába kereste a repedés nyomát, ha volt is ilyen, heg nélkül begyógyult. A komótos tisztálkodás után kapkodva próbálta a ruhákat, egyiket a másik után. Végül kifogyott az időből, gyorsan belefeszegette magát a farmerjába, felkapott egy sötétzöld garbót, belebújt az irhakabátjába, és nekilendült. A lépcsőházban vette észre, hogy a lábán papucs van.

39

Negyed öt volt. A csizmája még nem száradt meg, elfelejtette a fűtőtest mellé tenni. Fél öt múlt hat perccel, amikor a mozi elé ért, ZséZsé nem volt sehol. Az álomvégi sikoly visszhangzott a fülében. Valaki köszönt neki ő visszaköszönt, de nem vette észre. A mozi homlokzatán az óra mutatója gyorsan változó lelki állapotától függően hol lassulva, hol gyorsulva közelített a tizenkettes felé. Már csak három perc volt vissza, amikor meglátta ZséZsé-t. Nem volt rajta kalap, bozontos fürtjei ritmikusan ringtak öles léptei ütemére. -Szia. Ne haragudj, elaludtam. Köszönöm, hogy megvártál. -gyöngéden megcsókolja a lányt, aki sietve bontakozik ki a csókból. -Aludtál? -Igen. Olyan vagyok. mint a gyerekek, létszükségletem a délutáni alvás. Na menjünk már biztosan elkezdődött! Miközben elhelyezkednek a lány duzzogva gondol arra, hogy míg ő délután lelkesem a találkozóra készült a fiú nyugodtan aludt. A film jó, ahogy peregnek benne az események, lassan elmúlik a duzzoghatnékja, és vár egy kézre, ami megfogja a kezét. Vár, de még nem fordul jobbra, úgy érzi, a fiú őt figyeli, s nem akar lelepleződni várakozásában. Filmkockák ezrei futnak el a szeme előtt miközben kétfelé figyel élvezi a filmet és várja a közeledést. Amikor egy hosszú, sikamlós szerelmi jelenet zajlik óvatosan félre sandít, amit lát attól meglepődni is elfelejt. ZséZsé alszik, feje félrebillenve, szája sarkából nyál csorog. A lány szeme, figyelme visszakúszik a vászonra s vágyakozva nézi az egymásra fonódó meztelen testeket. A film végén ZséZsé a villanyra ébred, azonnal teljesen éber, mintha egy kicsit sem aludt volna. Anikó kajánul a filmre tereli a szót, azt szeretné, ha a fiú magyarázkodna, ügyetlenül mellébeszélne, de meglepően pontos válaszokat kap, elkerekedett szemmel bámulja a fiút, aki rögtön reagál meglepetésére. -Ne csodálkozz, már kétszer láttam, jó film, ezért szerettem volna, ha te is látod. Bemenjünk valahova, vagy hazakísérjelek? -Majd inkább én kísérlek haza, még elalszol útközben és nekimész valaminek. -a beszélgetés tovább folyik a filmről, de a kéz amire vár nem érkezik meg. Aztán a kapuban a fiú megsimogatja a vállát. -Bejössz? -Kösz nem, majd holnap a rajziskolában találkozunk. Köszönöm a meghívást, jó film volt. Most mit fogsz csinálni, alszol tovább? -Nem hiszem, pár óráig biztosan nem leszek álmos. Először is megfürdök, délután nem volt rá időm, aztán olvasok. -Hát, akkor, szia.

40

-Szia- A csók most hosszabb, a lány nem húzódik el. Élvezi az ajkak érintését, a nyelv simogatását, ha újra kérné vagy csak gyengéden behúzná magával szó nélkül dőlne az ágyra, de a csók lassan, finoman félbe szakad. Egy simogatás hull az arcára, aztán a fiú keresni kezdi zsebében a kulcsot. A lány elindul lefelé, újra érzi a csókot, arra gondol, aminek következnie kellett volna. Hirtelen ismét maga előtt látja a ciklámenszínű teniszlabdát, és furcsa ötlete támad. Visszaindul. A lakások fürdőszobáinak ablaka a nyitott folyósóra néz. Megáll ZséZsé ablaka alatt és óvatosan körülkémlel. A folyosó és lent az utca üres. A szürke csöndben hófoltok maradékai szemérmesen félrenéznek. Szerencsére a falon körülbelül méter magasan van egy párkány talán csak öt centi széles, de az ablak szélébe kapaszkodva néhány percig meg tud állni rajta. ZséZsé lassan vetkőzik háttal az ablaknak. Úgy lép a kádba, hogy nem fordul felé, hátán határozottan rajzolódnak ki az izmok, a feneke kicsi, feszes, combjai, mint a rövidtávfutóké. Megengedi a zuhanyt, aztán megfordul. A lány behunyja a szemét, de abban a pillanatban az álombeli meztelen ZséZsé-t látja, ezért inkább újra kinyitja, hogy megnézze végre, ami miatt egy szerencsétlen álom hatására nem tud nyugodni. A fiú éppen felhúzza a bőrt a makkról és szappanozni kezdi. Pénisze kissé vastagabb és hosszabb, mint Pistié, de Anikó megnyugodva állapítja meg, hogy egyáltalán nem félelmetes, sőt szép, már amennyire egy férfi nemi szerv szép lehet. A lány óvatosan lelép a földre és elindul a lépcsőház felé. -Szia! Vera vagyok. Amit láttam, abból úgy gondolom, meg fogjuk érteni egymást. -Szia, Anikó vagyok. -Alig tudja kinyögni ezt a pár szót. Arca ég mintha hóval dörzsölték volna, legszívesebben elsüllyedne, de nem lehet, a nimfa ott áll előtte és mosolyog a zavarán. -Ne ijedj meg nem fogom elárulni neki, és előttem ne szégyelld magad, ez egy olyan Pali, akit nem szégyen meglesni. -Verában változatos indulatok dúlnak, de a végén úgy dönt, belead mindent, és megbotránkoztatja, zavarba ejti a lányt, amennyire csak lehet. -Elfelejtett megkefélni mi? Velem is előfordult eleinte. Ő olyan fajta, akit noszogatni kell, mert különben elkalandoznak a gondolatai, de megéri hidd el pont olyan van neki amilyen kell, és sokáig bírja. -Anikó már a talpáig vörös, elszaladna legszívesebben, de a lábai nem képesek mozdulni bénultan várja, hogy megnyíljon alatta a föld, de az úgy látszik kevésbé érzékeny Vera egyre provokatívabb szavaira. -Közkincs ez a széltoló hidd el, én hajlandó vagyok osztozni veled, ha betartod a szabályokat, és nem próbálod ellenem fordítani. Lehet, hogy beléd szeret te olyan típus vagy akibe az ilyen ZséZsé félék belezúgnak. -Az utolsó megállapítás kissé meglepi Anikót, és ettől kinyög egy mondatot: -Hát nem úgy néz ki, mint aki szerelmes belém.

41

-Az utolsó hangok még csak úton vannak vetélytársa füle felé, amikor már megbánja, hogy megszólalt. Mert szinte biztos benne, valami mást kellett volna mondani, de Vera nem hagy időt neki kigondolni a megfelelő mondatot. A lehengerlés folytatódik. -Lehet, ma még nem szerelmes, de az lesz biztosítalak. Te pompás alany vagy, bomba nő, de nem olyan kihívóan, mint én. Érted, köréd lehet romantikát szőni, s közben megmarad szexuális vonzerőd is. Az, hogy még hozzád se nyúlt lehet attól is, hogy még nem jutott eszébe, meg lehet attól is, hogy eszébe jutott, de lusta, és amíg több bonyodalmat gondol a dologból, mint élvezetet addig nem is fog kezdeményezni. Ezért bármelyik variáció igaz egyetlen megoldás van eszébe kell juttatni, na nem szóban az az én stílusom. Vegyél fel jó feszes blúzt melltartó nélkül és tegyél róla, hogy minél többet harangozzanak a cicijeid, ha ez sem használ, akkor verj le valamit, mondjuk a ceruzás dobozát, és hátatfordítva neki hajladozva, négykézláb szedd össze attól biztosan eszébe jut milyen jó lenne betenni neked. -Anikó azt gondolja már a haja is vörös, teljesen kiszolgáltatottnak érzi magát, cseppnyi ereje sincs védekezni, vagy legalább elszaladni. Vera élvezi Anikó zavarát, és kéjesen tovább kínozza, részletes előadásba kezd ZséZsé-vel folytatott szexuális életükről. Anikóban miközben hallgatja ezt a pornográf előadást a szégyen lassan féltékenységgel kezd keveredni. Később mikor otthon újra és újra végig gondolta találkozását a nimfával rájött, bénultságának és tehetetlenségének oka az volt, hogy először szembesítették önmaga előtt is tagadott vágyaival ilyen nyíltan, szemérmetlenül. Nem tudta még szerelmese ZséZsé-be, de tudta nagyon szeretne már feloldódni a vágyat beteljesítő mozdulatok pulzálásában. ZséZsé hosszú ideig állt a zuhany alatt. Élvezte a testén végig guruló vízcseppeket, s élvezte a víz hangját ahogy aláhullt a perforált, kerek lemezből. Természetfilmekben látott hatalmas vízesésekre gondolt. Látta maga előtt a kövek makacsságától felkorbácsolt habokat, és nem volt ereje elzárni a csapot. Állt és nézte a sziklákon fehéren lengedező párát, figyelte amint a ködből lassan felépül egy kicsi, sápadt szivárvány, és aztán a színcsíkok alatt feltűnt egy arc. Előszó csak kontúrtalanul, elmosódottan lebegett, később elkezdett formát ölteni. Anikót ismerte fel végül, de már nem maradt ideje, hogy gyönyörködjön benne, csöngettek. Keze önkéntelenül nyúlt a csaphoz, a vízesés eltűnt, s vele odalett a szivárvány és az arc is. Ki a fene az ilyenkor, gondolta miközben belebújt a köntösébe. Az ajtóban Vera állt. -Szia rossz fiú. Szépen leléptél új év napján. Persze siettél a kicsikéhez? -Honnan tudsz te erről?

42

- Találkoztam vele itt a lépcsőházban aztán elkísértem egy darabon, és beszélgettünk rólad. Nyugodt lehetsz tetszel neki. - Remélem alaposan felvilágosítottad mindenről, ami köztünk az ágyban történt. - Persze, és nagyon érdeklődve hallgatta. Rendes lány, megígérte nem csinál jelenetet, ha néha rám is pazarolsz a drága idődből. - Nézd Vera én nem gondoltam, hogy azzal a levéllel a kettőnk ügye le van zárva. Szerettem volna egy kis időt nyerni, hogy átgondoljam a kapcsolatunkat. - Mármint hármunkét? - Nem kettőnként, a tiédet és az enyémet. Vele csak útközben találkoztam. Tudod nagyon jó veled, az a baj, hogy túl jó. Egyszerűen pillanatok alatt begerjedek tőled. Nem vetted észre, egy ideje már nem is beszélgetünk, nem rajzolunk, nem csinálunk semmi egyebet, csak szeretkezünk. - De észrevettem, és szerintem ez a normális. Miért ne szeretkeznénk, ha kívánjuk egymást? Beszélgetni meg, máskor se szoktunk, csak én beszéltem, te meg hümmögtél egyet-egyet, néha egy hétig nem mondasz annyit, mint ma. - Nézd, én többet szeretnék kihozni magamból, mint amennyit két ilyen formás comb között lehet. Én festő szeretnék lenni, és ehhez többet kell tennem annál, hogy neked állandóan teszem. - Pedig ezt igazán jól csinálod, tanúsíthatom. A festészet viszont nem biztos, hogy ilyen jól fog menni. - Ha mindig rajtad lihegek akkor biztosan nem. - Ugyan, nagyon sok festő nagyobb kujon volt, mint te mégis sokra vitte. - Lehet, de nekem kéne néha egy kis magány, csönd, amit figyelhetek. - Igen, főleg ha ez a csönd szép és Anikó névre hallgat. Mond, miért akarod nekem ezt a süket szöveget beadni. Biztos gondoltál ilyeneket, de ha nem találkozol vele, akkor most már régen az ágyban volnánk, és nem a te magányodat elemeznénk. - Nézd ma találkozunk először, és még nem tudom mit akarok tőled. - Ő viszont tudja mit akar tőled, és nem sokára te is azt fogod akarni. Adtam néhány jó tippet a kicsikének. - Ugyan, te azt hiszed mindenki olyan, mint te? - Nem hiszem, tudom. Minden férfi meg akar kefélni valakit, és minden nő szeretné, ha megkefélnék, csak sok ezt még magának se vallja be. Én nem vagyok féltékeny, szívesen osztozom rajtad, aztán később csinálhatjuk hármasban is. - Te tiszta hülye vagy. - Te pedig kedves, mint mindig. Szerintem idővel ő is benne lesz. Képzeld csak el két ilyen jó nő egyszerre, ez csak az igazi nagyoknak adatik meg. - Te tényleg meg vagy húzatva. - Még nem, de remélem meg leszek. Sütök tojást, biztos éhes vagy.

43

Akkor jó lesz. Sütök tojást, ez a két szó váratlanul helyre billenti az egyensúlyt. Kizökkenti ZséZsé-t a vitából vissza a hétköznapokba. Egy illúzió véget ér. Érzi szájában a sült tojás ízét. Ilyet csak Vera tud, fogalma sincs mit rak bele, de csodálatos. Tehetsége van hozzá, a főzés is erotika valamilyen módon, ha érzéssel csinálják és fogyasztják. Biztos benne, hogy Verát vérlázító bájai, ágybeli tudománya ellenére a főztjéért fogja elvenni valami szerencsétlen, hogy aztán belerokkanva az állandó kamatyolásba strigulázhassa hány szeretőt fogyaszt havonta b.neje. Lassan élvezettel eszik. Közben már a mellek ruganyossága, a nyak bőrnek bársonya, a gyönyörbe vivő síkos út jár a fejében. Veresége olyan nyilvánvaló és oly törvényszerű, hogy nem is szégyelli. A dolgok mennek a maguk útján. Ismét felfedezi a százszor megkóstolt mellbimbó ízét, a légszomj csodálatos, végletekig kiélvezett félelmét, ahogy a hatalmas mell rugalmas anyaga körbe fogja az orrát, csak az eszméletvesztés előtti utolsó pillanatban engedi el szája a bimbót csupán azért, hogy levegőt és időt nyerjen a folytatáshoz. Rácsodálkozik ismét a duzzadó domb alig szőrős színtelenségére s az alatta tátongó seb sötétrózsaszín húsára. Minden új most, és mégis minden valami sokszor komponált ritmus lüktetésében halad, halad. A lány csípője néhányat rándul, aztán kiszabadítja nyelvét a fiú ajkának szorításából, és annyit mond: - Szeretlek te szemét. -ZséZsé-t meglepi a három szavas mondat. Feljebb emeli fejét, hogy lássa a lány arcát, annak szeme csukva a sarkából egy árva könnycsepp araszol szemérmesen a füle felé. Mondani kéne valamit, de a szavak elmenekülnek, mint a süllyedő hajó patkányai, csak undok szaguk és ürülékük marad agyának üres hajófenekében. Testük párló csendjében nem tehet mást, mint, hogy nyelvével visszatereli a fénylő úton elkószált bánatcseppet a szemhez. Hirtelen felerősödő szuszogást hall, a lány teste rángatózni kezd alatta. Egy pillanatig élvezi a hüvely remegéséből származó érzést, aztán a zokogás olyan erővel tör ki a lányból, hogy kénytelen az oldalára fordítani különben megfulladna a súlyától és a könnyektől. Így tartja átölelve, míg ki nem ürülnek testéből a bánat sós vegyületei, s még azután is csak szorítja ezt a meleg, párnás testet, és végtelenül szégyelli, hogy miatta így kiadta magát. Kapcsolatuk soha nem lehet már olyan, mint volt, ez a sírás, ez a kapaszkodás a bolondos nimfát szerelmes lánnyá avatta. Többé nem mehet el gondtalanul egy másik randevúra, mert felelős érte. Most egy ideig biztosan kötni fogják az arcára kenődött könnyek, egy másik test szomorú nedvei. A lány már régóta békésen aludt. ZséZsé keze akár csak szilveszter hajnalán teljesen elzsibbadt a feje súlyától. Most nem egy fehér háztető-vásznat kellett színesre festenie, hanem a fejében rendet rakni. A hold sápadt sugarai épp oly tanácstalanul tapogatóztak a szoba sötétjében, mint ő a két lányt elválasztó labirintusban. Nem igazán tudta mit akar, csak érezte, miközben hol Anikót, hol Verát látta, hogy mi lenne a jobb, de ez a jobb is szüntelen változott.

44

Csókokat érzett a szájában, simogató ujjakat a bőrén, mellek ruganyos húsát a tenyerében és üres, fehér vásznakat látott, festék és terpentin szagot szimatolt. A lányok és a vásznak viaskodtak a fejében, s végül a vásznak győztek. Ürességük kihívóbb volt a lányok testénél, szűzies fehérségük gyengéd simogatásra, erőszakra s mindenképpen megtermékenyítésre várt. Győztek, mert minden elfért rajtuk a hírnév, a pénz, az erotika minden, ami neki kellett. A vásznak hátán pedig célba ért Vera is. ZséZsé később nem tudott visszaemlékezni arra a pillanatra, amikor először gondolta úgy, hogy a végső célhoz vezető úton Vera kevesebb bonyodalommal és több haszonnal jár. Elmosolyodott ezen, mégis csak furcsa gondolta szívügyekben haszonról beszélni, mint ahogy mosolyfakasztó az ő esetében végső célt emlegetni. Az idő, mint egy üres sík mező terült köré, nem voltak jelölve rajta pontok amikhez viszonyítani lehet. Minden megtörténhet még suttogta az űrnek. Vera a pillanatnyi győztes elfordult. ZséZsé megpróbálta megmozdítani elzsibbadt kezét, a vér milliónyi tüskével hódította vissza az elveszettnek hitt végtagot. A helyzet hasonlított újév hajnalára, de most nem készült elmenni, sőt hősiesen elhatározta bármi történjen is nem nyúl Anikóhoz. Ezen a fogadalmon ismét elmosolyodott, aztán óvatosan nehogy a lányt felébressze felkelt és az ablakhoz ment. A hold éppen akkor bújt a felhők mögé. A lámpák cserbenhagyott, magányos, gyenge fényében tovább fogadkozott. A téli éjszakába bámult és pontosan látta a fogadalmak tarthatatlanságát. Valami megfoghatatlan sokadik érzéke azt súgta mindennek rossz vége lesz. Mint egy igazi western hős az ellenfél pisztolycsövébe úgy bámult ebbe a rossz végbe, mely ott rejtőzött valahol a téli éj mögött várakozó napokban, hogy egyszer megérkezzen váratlanul. Ő azonban számítani fog rá, egyesül ezzel a rossz végzettel, hogy aztán a vásznak vesztőhelyén színeket fessen a nyakára és végleg megölje. Jó humorom van, jó fekete gondolta miközben visszafeküdt a lány mellé, s nem maradt benne több elszántság, hogy komolyan vegye önmagát. A probléma, ha az volt egyáltalán ott maradt egyedül, ZséZsé magára hagyta mielőtt még valójában foglalkozott volna vele. Mosolya már nem a tűnődésnek, hanem egy könnyű álomnak szólt s a reggel bizonyosságának. Anikó egy álmatlan éjszakán született alkuval a szívében érkezett a rajziskolába. Csodálkozott kissé önmagán, de tudta könnyebb megalkudni, mint harcolni, s szinte természetellenesen természetesnek érezte, hogy osztozni készül valakin. Ez a valaki, ZséZsé kedves volt és abszolút figyelmetlen. A keze dolgozott, a szeme a modellt figyelte, és Anikó meg volt győződve róla, hogy közben semmire nem gondol. Szinte megbabonázva nézte, ahogy ül egyik kezével a rajztáblát tartva, a másikkal pedig boszorkányos ügyességgel cserélgeti a pasztellkrétákat. Az a kényelmetlen módszer, amivel dolgozott, kissé előre dőlve és a táblát véletlenül sem megtámasztva, s az az egykedvű nemtörődömség, amivel

45

az órák a tanár által precízen megalkotott menetét figyelmen kívül hagyta, imponálóan félelmetes volt. Soha nem csinálta pontosan azt, ami a feladat volt, különcségei mégis annyira természetesnek tűntek, hogy senkiben még csak a gondolata sem merült fel a szándékosságnak. Anikó néha féltékenyen figyelte, hogy a lányok többsége szerelmes pillantásokat küld időnként, teljesen eredménytelenül, felé. Mert az alku csak Verára, erre a mitológiai alakra nézve volt elfogadható, mindenki más, aki ha csak egy pillantással is jogot formált a fiúra ellenség volt. A jó tanácsok, amik a csábítás módjára vonatkoztak hatástalanok maradtak, mert olyan helyzetbe sem került, hogy alkalmazni tudja őket. A fiú egyáltalán nem bántóan, de mindig kicsúszott az éppen csak szőni kezdett hálóból, és Anikóban egy hét után erősödni kezdett a gyanú, hogy Vera becsapta. Szívesen kérdőre vonta volna, de az alku estéje óta nem látta. Már nem jött ZséZsé elé. A fiú esténként egyedül indult haza, sietősen mintha menekülnek valami elől. Egy szombat délután aztán úgy döntött végére jár a dolognak. Felment ZséZsé-hez. Kis ideig gondolkodva állt az ajtóban lehet, hogy éppen Verával szeretkeznek, de aztán félre tette aggályait, és becsöngetett. A csengőszóra ZséZsé könnyed szitokkal felelt. Éppen egy képen dolgozott, egy csendéleten, és a száraz virágok színei rendre kifogtak rajta. Az egyiket épp ötödször festette át. Dühös volt, mert azt gondolta Vera csenget, s ez általában a munka végét jelentette. Azért se nyitom ki gondolta, de a csengő röviden, bocsánatkérően újra megszólalt. Nem, Vera nem így szokott csengetni, hanem nekifekszik a gombnak, és addig nyomja, amíg nem nyit neki ajtót. De akkor ki lehet? Talán a szülei, vagy a húga. Ettől sem lett boldogabb, de így talán folytathatja a munkát. Az ajtó felé menve elhatározta kedves lesz hozzájuk. Fordult a kulcs, a küszöbön Anikó állt. Erre nem számított, és meglepetésében alig tudott az sziát kinyögni. - Szia. Bemehetek?- a lány hangja magabiztosnak tűnt- Unatkozom, gondoltam felugrok egy kicsit, már úgy is régen beszélgettünk. - Gyere csak, éppen festek. - A lány még szebb, mint az emlékeiben. Arcán némi ártatlanság. Ártatlanság, ezen elmosolyodik, megvett vagy eladott Verának, de azért aranyos gondolja. A lány a mosolyt másnak érti, ZséZsé tudja ezt, de nem bánja. A szombat délután lassú, reumás léptekkel araszol az est felé. ZséZsé fest, s közben ügyes rövid kérdésekkel beszélteti a lányt. A virágok a fatáblán szinte kivirulnak. Ezen eltűnődik, vajon most mitől tud jobban festeni? Nem tudja, de nem is igazán akarja a választ. Élvezi a munkát, közben szeme sarkából a lány melleit figyeli, mint két szabályos kúp szinte átbökik a feszes rózsaszín blúzt. Furcsa, de mintha állandóan mozgásban lennének. Alaposabban megnézi a lányt, beszéd közben hevesen gesztikulál úgy tűnik csak azért, hogy a mellei minél jobban ringjanak. 46

Ravasz gondolja ZséZsé, tudja mire figyelek oda, ez Vera iskolája. Hirtelen gonosz ötlete támad. - Ne haragudj, lenne kedved modellt ülni nekem? - Persze, szívesen. - De én aktot szeretnék rajzolni rólad, és ha sikerül festek egy képet is. – A lányon látszik, hogy meglepte kérés, ZséZsé az arckifejezéséből sima nemre fogadna. - Hát jó festőnek lenni nem mondom, eggyel több ok arra, hogy levetkőztessenek egy lányt, de nem bánom, ha megígéred, hogy rendesen viselkedsz. – Majd meglátod milyen rendesen még meg is unod, gondolja ZséZsé, és örül, hogy nem volt kivel fogadni. - Remélem nem félsz tőlem? Vagy úgy nézek ki, mint akinek szokása megerőszakolni a modelljét? – A lány magyarázatba kezd hitelen engedékenységéről, és közben sietve s egyre pirulva vetkőzik. A ruhadarabok úgy válnak le róla, mint az öntőforma a borz szoborról. Teste ruganyos, feszes, ZséZsé szinte érzi a hús keménységét, még a melle is olyan mintha acélbetétek tartanák, szúrósan mered előre. A combjai izmosak akár a korcsolyázó lányoké csak kevésbé vaskosak. Köztük a valószínűtlenül lapos has alatt diszkéten domborodik a sötétszőke, dús szőrrel fedett vénuszdombja. A látvány annyira meglepően szép és tökéletes, hogy meg sem kísérti egy pillanatra sem. Leülteti egy kényelmes pózba, és rajzolni kezd. - Nagyon feszes vagy, mit sportolsz? - Hetente kétszer járok egy testépítő klubba, és otthon minden reggel aerobikozok húsz percet. És te edzed magad? - Van egy speciális módszerem mindenféle keleti és nyugati testkínzásokból összegyúrva. Én találtam ki saját igényeimre. Néha naponta kétszer is csinálom, máskor meg egy hétig se. - Nincs kedved eljönni velem egyszer a badi klubba, ha kipróbálod biztosan megszereted? -Kösz egyszer majd elmegyek, és megnézem, hogyan edzel. Izgató lehet, én imádom figyelni, amikor a nők fizikai munkát végeznek, az ilyen erő, kitartás azt juttatja eszembe, hogy az ágyban is biztosan ennyire energikusak. Szóval megnézlek, de én már csak maradok a saját módszeremnél, nekem nem való a túlzott rendszeresség. -Nagy franc vagy. Eljössz megnézni hogyan izzadok, de lusta vagy kipróbálni. Pisti, tudod, akivel szilveszterig jártam, pont így csinált. Egyszer kétszer lejött és bámészkodott, amíg végeztem, utána pedig arról beszélt, hogy milyen visszataszítóak a túl izmos fiúk, meg hogy a nők félnek tőlük. Mintha nem fért volna rá pár kiló izom, te testépítő bajnoknak látszol mellette. 47

-Látszanék, ha mellé állnék, de szerintem ő nem állna mellém, biztosan azt hiszi, hogy lecsaptalak a kezéről. -Igen azt hiszi, pedig még nem csaptál le. -Nem, még nem. -Zsézsé kezdi kellemetlenül érezni magát, minek mondta ezt a lecsapást? Most majd magyarázkodhat, miért nem teszi meg azt, amit nagyon szeretne megtenni. A lány vonalai beleégnek az agyába, az idegvégződéseibe, keze, ha akarna sem tudna letérni a kiszabott útról. Úgy érzi, ha egy rossz mozdulatot tenne, ha megpróbálna letérni erről a valószínűtlenül tökéletes kényszerpályáról az elviselhetetlen fizikai fájdalmat okozna. Be kéne csuknia a szemét, nincs már szüksége rá, hogy lásson, a vonalak olyan pontosan válnak le a ceruza hegyéről mintha matematikai függvények egymáshoz érő pontjai lennének a világ koordinátarendszerében, de képtelen lecsukni a szemhéját. A tekintete a nyelve helyett vándorol a feszes, egyenletes színű, hibátlan bőrön. Tudja ezt, most még sem érez vágyat. A bőr, a szem, a száj, a mell, a köldök, a göndör hamuszőke szőrszálak nem állnak össze nővé, nem érnek el a nemi mirigyekig, megmaradnak puszta látványnak. Most könnyűnek látszik a fogadalom, csak azt nem tudja, hogyan tartsa meg úgy, hogy ne bántsa meg vele a lányt. Anikó kezdi kényelmetlenül érezni magát a kutató, szinte tapogató tekintet alatt. Azt gondolja, a fiú bármelyik pillanatban leteheti a táblát, hogy hozzá lépjen. Most nem tudja igazán akarja-e. Rettenetesen szégyenli meztelenségét, legszívesebben felöltözne, de nem talál megfelelő érvet, az igazságot pedig még jobban szégyenli. Most nem születnek új percek, az idő méhe meddő. A következő pillanatban, amikor felsír majd egy megkésett másodperc, a fiú ott térdel már mellette. Nem tudja hogyan, fogadja majd, de ott kell térdeljen, mert ez a délután azért van, hogy átlendüljenek egy ponton. A ponton túl mi lesz nem is lényeges. A teste majd eldönti helyette, dönt majd helyette a szájában összegyűlő édes vagy keserű íz. Most, a tábla lassan közelít a föld felé, az egyik sarka már a padlón van, a szék másik oldalán a ceruza zuhan Newton felfedezésétől hajtva a szőnyeg felé. A másodpercek meglódulnak, a lány teste csupa görcs, de a fiú ülve marad, csak a szája mozdul meg: -Bemelegítésnek ennyi elég, felöltözhetsz, ha akarsz.- A tábla a széknek támasztava, a ceruza a szőnyegen, a lány izmaiból visszavonul a feszültség. Feláll és ZséZsé-nek háttal hajladozva összeszedi a ruháit. A fiú nézi a kerek feneket, és comb közül kikivillanó nemi szerv látványától egy pillanat alatt összefut ágyékában a vér. Elmosolyodik, ez még biztosan majom koromból maradt gondolja, hogy egy hátra feszülő fenék látványától rögtön kész vagyok elvetni egy fogadalmat. Szerencsére a lányt gyorsan elnyelik a ruhák. - Gyere lemegyünk vacsorázni!

48

- Haza kéne mennem. - Ugyan még csak fél hat. Gyere én gyakran eszem itt lent, remekül főznek és pezsgőjük is van. - Mit ünnepelünk? - Azt, hogy olyan képet festek rólad, hogy... Az étteremben még alig vannak. ZséZsé egy félreeső boxhoz vezeti a lányt. A pincérek régi ismerősként üdvözlik. - Gyakran jársz ide? - Majd minden este. - Ne haragudj, hogy megkérdezem, de honnan van neked ennyi pénzed? Mostanában nem sokan vacsoráznak minden nap étteremben. -A szüleim nagyon jól keresnek, ez az egy, amit tényleg j6l csinálnak, és nekem is van némi bevételem. Pasztell rajzokat csinálok, az egyik ismerősöm vásározó, ő eladja őket, elég jó pénz van benne. Van néhány sláger téma azt viszik, mint a cukrot. Egyébként vannak itt olcsó kaják is. Az este, mint homok a kézből pereg ki szándékaik szövedékéből, s elfolyik, eltűnik, vége van. A pincérek kezdik felrakni a székeket, még nem szólnak, de érezni már a szándékot. Záróra. Az utolsó korty pezsgő íze szétárad bennük az agysejtek gyorsan változó impulzusai örökre felírják ezt a vegyületet BB, muskotályos, palackos érlelésű. Van jobb is ez bizonyos, de az elfolyó időben kellenek pontok, szigetek, ahol leéljük életünk. Emlék az üveg zöldje, a diszkrét durranás, az aranyló lében fürdő buborékok és a nap szőlőbe pumpált ízei. Ebben az estében csak a pezsgő biztos, a többi eltűnt a széndioxid gömbök kavalkádjában. Kéz a kézben indulnak vissza ZséZsé lakásába. A lányt már várják otthon, de erre csak a pincérek, meg a pultos nő gondol egy pillanatra. Ruhástól zuhannak az ágyra. Lassú pezsgő ízű csókok közt összefonódva alszanak el. Azt álmodják, hogy szeretkeznek, csodálatos élménnyel ébrednek majd és rengeteg szorongással, mert az álmokat utolérni nem lehet, s mert mindketten másként álmodják a nemi szervek ritmikus összedörzsölődéséből származó boldogságot. A boglári szőlők megromlott leve elzárt előlük egy utat, és most fonal nélkül bolyonghatnak az érzékiség útvesztőiben. A csönd virraszt csak szerelmük foganni nem akaró gyermeke mellett, és sírna is, de nincs mivel. Várja hát, hogy lefollyon testükről az éj fekete leve, s elszivárogjon, eltűnjön a hajnal réseiben. Az éjszakai mulatozók fejfájós reggele köszön rájuk. Először a fiú nyitja ki szemét, s egy pillanattal később a lány. Arcuk oly közel van egymáshoz, hogy nem tudják áttekinteni. A ruhán keresztül is érzik a másik testének melegét. Lassan, óvatosan próbálják a tegnapot ott folytatni, ahol félbemaradt. Fejükben enyhe fájdalommal lötyög a tegnapi est mosogató leve. Óvatos csókokkal kerülik a fájó mozdulatokat, a

49

szívük már új ritmusban zenél, kezük is éppen indulna már, csöngetnek. A tegnapi álom kíméletesen ereszkedett közéjük, a csengőszó, mint a giotin zuhan. ZséZsé csókos száján szitkok kergetőznek. Mogorván nyit ajtót. -Jó reggelt szívtipró úr. Anikó itt van?-A mozi főnök felesége az. ZséZsé a bundán keresztül is látja a valószínűtlenül fekete háromszöget. - Itt van. Mit akar vele? - Szeretném haza vinni, gondolom már kiszórakozták magukat. - Haza vinni? - Ő a lányom festő úr, de lassú ma a felfogása.- ZséZsé-t újra az a rossz érzés fogja el, mint amikor pongyolában nyitott neki ajtót. Pokolba a rossz érzésekkel gondolja és agya hirtelen mozgásba lendül. - Rendben van, de előbb bejön és elmondja neki mi történt köztünk. Nem szeretném, ha puszta anyai jóindulatból félre tájékoztatná.- Az utolsó félmondatot gúnyosan mondja, már éppen filmhősnek képzeli magát... - Fiatal ember maga megőrült…-de magabiztossága eltörik, léket kap a nő határozottságán. A lány duzzogva ugyan, de különösebb ellenállás nélkül megy el. ZséZsé apró puszival az arcán átkozza magát, amiért elengedte. Vigaszdíjnak elképzeli milyen lett volna, ha nem megy el. Látja magát amint határozottan betessékeli a nőt, aki vonakodva lép be, nem tudván hová fajulnak a dolgok. - Szia anyu. Hát te honnan tudtad, hogy itt vagyok? - Szervusz kislányom. Tudod ez kis város. Hajnalban végig telefonáltam az ismerősöket és valaki látott ide bejönni. Gondoltam becsöngetek minden lakásba, míg meg nem talállak…- ZséZsé pontosan hallja a szavakat. Az anya szemérmes meséjét át nem élt orgazmusokról, durva férjről, jóképű gázszerelőkről és egyéb alkalmi szeretőkről, s hallja a mesét, amelyben már ő a főszereplő, de a nő szemével. Látja a szégyent, a vallomást tevő anya szégyenét, a lány szégyenét és a sajátjáét, amiért ezt a helyzetet kikényszeríttette. Látja magát amint rajzolni kezdi a két zokogó nőt, hogy megörökíthesse a szipogva szárítkozó, a bánatfolyók medrét zsebkendőbuldózerrel egyengető szomorúságot. S látja a grafitcsíkok hálójában foglyul ejtett szégyent. Mikor végére ér a könnyes gondolatoknak elhúzza száját, jó nagy giccseket tudok kigondolni, aztán egy pillanatra még Anikó csókjának emlékétől visszatér a romantikához és a napot befejezettnek, tönkrementnek nyilvánítja, aztán kételyekkel a szívében, hogy vajon mivel traktálja most a lányt az anyja, undorodva dolgozni kezd. A kilenckor befejezettnek nevezett nap hosszabbnak és termékenyebbnek bizonyult a többinél. Elkészült a csendélettel, és lealapozott egy táblát, a legnagyobbat, ami volt, Anikó akt képének. Elhatározta, hogy jó kép lesz, és a felvételire is elviszi, ha

50

meglátják biztosan felveszik. Elmosolyodott ezen az önbizalmon, aztán elindult a konyha felé, hogy keressen valamit. Tegnap este óta nem evett, de idáig ezt nem érezte. Neki látott tojást sütni. Hagymát, szalonnát szelt, felkevert hat tojást. Élvezettel figyelte hogyan olvad meg a szalonna, hogyan barnul a hagyma, aztán ráöntötte a sárga habos folyadékot csibék összetört bölcsőjét, fizikai gyönyörűség volt hallani hogyan serceg. Meg keverte párszor aztán elzárta a gázt. Éppen a serpenyőből a tányérra kotorta a rántottát, amikor csengettek. Mint a halálra ítélt, aki már megbékült sorsával nyitott ajtót. Anikó állt előtte két nagy bőrönddel a kezében. A szeme vörös a sírástól. Arcán szomorúsággal, bizonytalansággal és valamiféle várakozással szólalt meg. - Összevesztem apával. Egy időre ideköltöznék ha megengeded? - Gyere csak. Éppen vacsorázni készültem. Szereted a rántottát? - Köszönöm, én most nem kérek. - Gyere, amíg eszem te elmeséled mi történt. A kicsi konyhában két világ randevúzott. Az egyik a jól végzett munkával elégetett kalóriákat pótolta, komótosan, élvezettel tömte magába a fehérje, zsír, szénhidrát és még ki tudja hányféle molekulák jól sikerült keverékét. A másik szégyennel, szomorúsággal és indulattal átszőtt mese volt, némi reménnyel, hogy a fiú majd kezét nyújtja és kiemeli ebből a kellemetlen állapotból. Most azonban még csak a hanghullámok, a levegő beszéddé kódolt rezgései kötötték össze őket. A hangok hozták vitték az üzeneteket, s ledobták hadd vergődjenek, mint a partra vetett halak egy karnyújtásnyira a víztől dagályra várva, felduzzadó indulatra várva, de még nem jött el az idő. A vacsora elfogyott, a mese is véget ért, csak a szégyen maradt. Azt próbálták lemosni két pohár borral, de bármilyen jó is a Tokaj hegy leve lemoshatja-e a részegen feleségét és lányát lekurvázó apa és a lekurvázást végig hallgató lány szégyenét. Lemoshatja-e mindezt ZséZsé-ről, és felmentheti-e mert minden szégyen, minden könny és üzenet ellenére úgy gondolja, hogy a jól végzett munka, a jó vacsora, a jó bor után már csak egy jó szeretkezés s egy jó alvás hiányzik? Felmentheti-e, mert egy lassan éledő szerelemmel a szívében Verára gondol? Az észak-magyarországi nyárutó simogató napsugarai kergetőznek a pohárban, ZséZsé agyában pedig Vera kergetőzik vele. Hirtelen meglátta Anikót. Szomorúan ült ott, de egyben szerelmesen, s talán vágyakozón. Valamit tenni kellene, ami felrázza mindkettőjüket különben még bőgni kezdenek, gondolta, vagy ami még rosszabb egymásnak esnek és megpróbálják a bánatot, a szégyent, a szerelmet, a szemérmetlen vágyakozást párzó mozdulatokkal boldogsággá gyúrni, ami nem sikerülhet, ZséZsé jól tudta ezt. - Gyere keressünk helyet a cuccaidnak! - Ez jól sikerült és időzített mondat volt. A lány rögtön megélénkült egy kicsit, és ki tudja meddig tartó közös jövőjük

51

rendezgetése közben lassan fogyni kezdett szeméből a szomorúság. A két bőrönd ruha szépen a helyére került, az est kezdett felélénkülni. Már néha mosolyok is átlebegtek diszkréten a szobán. - Miért nincs neked tévéd? - Mert a tévé elkényelmesít, kimossa az agyad, és a végén már több reklám verset tudsz, mint ahány értelmes mondatot. - Pedig most jó lenne, valami izgalmas film biztosan feldobna. Én szeretek tévézni. A nagymamámnak van egy kis tévéje, elkérem tőle ha megengeded? - Majd veszünk egyet a bizományiban, de megígéred, hogy nem fog állandóan szólni csak akkor, ha olyan műsor van, ami érdekel. Otthon nálunk mindig szól, ha nézi valaki ha nem. - De ma este mit csinálunk, még csak nyolc óra van? - Megfürödhetnénk. A meleg víz ilyenkor csodát tesz, és a kád a legnagyobb helyiség a lakásban. Mikor először megláttam rögtön tudtam valami tévedés lehet, valaki biztosan eltervezte, de így legalább elférünk benne, mind a ketten. Gyere ne félj nem esek neked rögtön, csak fürdünk. Meglátod a víztől minden megváltozik. ZséZsé dupla adag habfürdőt önt a vízbe. Anikó lép bele először. A kádból nézi a vetkőző fiút, de aztán eszébe jut a leskelődős este, elpirul és becsukja a szemét, fejét hátra hajtja, csak akkor pillant fel, amikor már ő is a kádban ül. Kis ideig nevetve igazgatják a lábaikat, míg végre kényelmesen ülnek. Nézik egymás arcát a habtenger fölött, élvezik ahogy lábuk, combjuk a víz alatt finoman összeér. Hallgatnak, a csöndet csak a víz csobogása zavarja folyik, folyik rendületlenül, kicsap a kádból, de ZséZsé nem hajlandó elzárni, csak amikor már az ajtó alatt is kezd kiszivárogni. Csupa lucsok minden. A fürdőszoba műpadlóján habfoszlányok úsznak. Mikor már hűlni kezd a víz ZséZsé hirtelen feláll, testén itt-ott habfoltok, pénisze is habosan lengedez a lány szeme előtt. Ő is felkel a fiú kezébe kapaszkodva. Szőrszálhasogató alapossággal törölköznek meg, csak a talpuk marad nedves, ahogy végig mennek a vizes padlón. Kéz a kézben sétálnak az ágyhoz, nem sietnek tudják az idő ma végtelen. Tudják az éjszaka kötényében még sok minden tartogat nekik. Bebújnak a takaró alá és lassan, csöndes élvezettel csókolózni kezdenek. Szájuk, nyelvük óvatosan ölelkezik össze, nyáluk elszivárog, végig folyik az arcukon. Távolabbra mutató vágyaik még szunnyadoznak. A polcon az ébresztőóra tanácstalan, nem tudja megálljon, vagy siessen, percei a csókolózókra hullnak, és feloldódnak a nyálukban. Megédesített múló idő cseppen a takaróra. Mikor nyelvük már zsibbadt és ajkuk pirosra dörzsölődött végre szétválnak. Feltérdelnek és nézik egymást. A fiú tekintete a lány szemétől a hegyesen előre meredő melleken át néha-néha az izmos has lejtőjén felgyorsulva tehetetlenül gurul, hogy fennakadjon a sötétszőke szőrszálakban, s aztán megpróbáljon visszakapaszkodni a szemhez. A lány a

52

határozott vállakat nézi, a majdnem szögletes aranyszínű szőrszálakkal borított mellizmokat, aztán óvatosan szinte araszolva elindul a has könnyed barázdáin bukdácsolva, lefelé. A fiú pénisze éppen olyan, mint akkor este, erőteljesen de nem kihívóan lóg, körülötte a szőr világos színe még tovább szelídíti a látványt. A lány legszívesebben kézbe fogná, gyengéden megsimogatná, de valami még visszatartja. Szinte szuggerálja a szemével, és amikor észre veszi, hogy lassan kezd megvastagodni és emelkedni, elpirul, mert azt gondolja a tekintete pumpálja bele a vért, nem tudja, hogy egy másik tekintet (az ő combja közé egyre gyakrabban elkalandozó) az, ami elzárja a visszaáramló vér útját. Nézi ezt a felágaskodó húsdarabot, figyeli, ahogy a félig hátra csúszó bőr alól előbújik a ciklámenszínű makk. A fiú szégyenli kissé ezt a merevséget, úgy érzi a fennkölt tekintetek pillanatában lelepleződött. Egy, most még nem aktuális lénye tudja, ez a merevedés véget vet a nézelődésnek és tovább taszítja őket az úton. Fölemeli a kezeit és a hónaljnál a mutató ujjával megérinti a bőrt, aztán lassan csigavonalban elindul a mellbimbók felé. A lány agyában egymásba olvad a két spirál, és a rajzolaton, mintha hangyák menetelnének az ujjak nyomában és apró lábaik bizsergő csillagokat gyújtanak, forgó spirálkarú galaxis születik. Szeme tovább bámulja a meredező félmeztelen makkot, aztán odanyúl és segít a bőrnek végképp hátra csúszni, Kezét megégeti ez az intim érintés. Gyorsan elengedi hát és összeérintve ujjait, ismerkedik a forrósággal, a vízszínű váladék nyúlós síkosságával. A fiú most megtapintja az előremeredő két kúpot, hogy felfedezze mi tartja olyan valószínűtlenül feszesen, és meglepődik, mert a megfeszített izmok keménységét várta s ahhoz képest meglepően kézbesimuló és ruganyos. Óvatosan masszírozni, gyúrni kezdi őket, a lány fejében fénylenek a spirálkarok. Ujjai ismét kíváncsian a péniszéhez érnek, megmártóznak a szivárgó nedvekben, aztán körbetáncolják a makk peremét s a duzzadó ereken zongorázva egy pillanatra a herékhez, kúsznak, utána rácsukódnak az ágaskodó rúdra. Ám a hús feszes keménysége szétrobbantja a szorítást, nyitott tenyéren is érzi az ölének szánt lüktetést. A fiú keze már a csípőjén van, s elindul a combokhoz, majd vissza a hashoz, számolatlanul sokszor téve meg az utat, közben néha-néha talán csak véletlenül a szeméremdombhoz ér. A lány titkon várja ezeket az érintéseket, de végtelen sok idő telik el, míg újra ismétlődik. Aztán egyszer csak az veszi észre, hogy a kéz mindenegyes combtól hasig keringőzés közben áthalad a legérzékenyebb pontokon. Az ujjak már a szőrszálak alagútjaiban keresnek utat, a másik kéz pedig a mellénél gyöngéden, de mégis határozottan nyomja hátrafelé. Végig dől a takarón, lábai kiegyenesednek és szétnyílnak. Az ujjak finom, masszírozó mozdulatokkal közelítenek a csiklójához. Mikor végre hozzáérnek már nem is hiszi el, hogy megtörtént, mert a pillanat elkúszik az ujjak

53

hátán, végig körbe a nagyajkak peremén egyensúlyozva a végbélig és vissza. Egy csipetnyi a legbizsergetőbből, aztán a zakatoló szívű várakozás, míg kellemes, de már nem elegendő kalandozás után visszatér. A pillanatokig tartó érintés másodpercnyivé, később percnyivé duzzad, míg végül állandó monoton s alig észrevehetően gyorsuló ütemben ott marad, ahol mindig is szerette volna. A ritmustól a spirálkarok forgásba kezdenek, és a csillagok húzta köríveken egyensúlyozó tudata először csak érzékcsalódásnak véli, hogy miközben a ritmus egy pillanatra sem szakad meg, valami újra a kisajkakhoz ér. Nincs ideje pontosan megfigyelni, mert a ritmikus dörzsölést egyre erősebben érzi. Aztán ki tudja mennyi idő múlva, egyszer csak, mintha idegen anyag lenne a testében, nem akarja felfogni, de aztán valami ki-kicsúszik belőle, és visszatér egyre gyorsuló ütemben. Pillanatok alatt utoléri a fáradhatatlan ujjakat és félpercnyi szinkronban gyorsuló mozgás nyomán mindene összerándul, agyában a forgó spirálkarok végén csillagszórók szikrái hullnak szerteszét agysejtek láncreakcióját indítva meg, s kihunynak néhány apró vonaglással. De mint a motorok megszakító kalapácsa, fáradhatatlanul csiholja tovább a szikrákat a hímtag és a kéz. A tűzijáték még kétszer ismétlődik, aztán már hiába minden tűzcsiholó ritmus, egy ideig nincs mit meggyújtani. A lány ernyedten, szinte öntudatlan állapotban érzékeli testében a mozgást, de már nem tud igazán figyelni rá. A fiú érzi, hogy a lány már nem képes több orgazmusra, megpróbál hát magára figyelni, de a sikamlós ingerekhez már annyira hozzászokott, hogy tudja így nem fog sikerülni. Vár néhány mozdulatot, várja, hogy a lány megemelje és leejtse a csípőjét, de az nem mozdul, kábultan fekszik alatta, akkor sem reagál, amikor felemeli a lábait, és kiegyenesítve saját mellkasához fogja. így derékszögben felemelt és összeszorított lábakkal már erősebb az érzés, de csak egyszer megmozdulna legalább. Verára gondol, aki ilyenkor hálásan a kapott gyönyörtől mindent bevet, hogy neki is jó legyen, pontosan tudja mikor kell combjaival a derekát megszorítani, mikor kell egy kicsit körözni, ettől dühös lesz, eszébe jut a fogadalma. A szerelem ha van egyáltalán most pár percre vesztesen vonul vissza, a feltüzelt hím célratörő és szinte durva mozdulataival döngöli a lányt, úgy mintha erőszakot tenne rajta. Ez meg teszi a magáét, néhány pillanatra szétárad benne a gyönyör, minden idegszálával átéli a húgycső ritmikus összehúzódását. Egy percre megnyugszik, a lányra néz, aki fátyolos tekintettel bámul rá, gyönyörű. Már éppen bocsánatot kérne a végjáték durvaságáért, amikor rájön, hogy nem kell. Elengedi a lány lábait, azok azonnal a teste két oldalán a lepedőre zuhannak. Óvatosan visszavonul a lányból, aztán mellé fekszik, gyengéden csókolgatni kezdi. Hímvesszője mereven várja a folytatást, keze is elindul hát végig a melleken a hasig és vissza. A mozdulatai egyre

54

erősödnek. A lány alszik. Tudja, a csalódás már nem elég a nyugodt álomhoz, feltérdel hát, a Verával töltött legizgalmasabb pillanatokra gondol, és keze föllesiklik jobbsorsra érdemes tagját. A lány az álmokon is túl pihen, reggel nem tudja majd, hogy került az arcára, mellére a megkeményedett spermafolt. A fiú is álomtalanul, de éberen fekszik mellette, szeme az utcai lámpák félhomályában bóklászik a mennyezeten. A reggel, mint valami valószínűtlen látomás dereng az éjszaka végén, néha úgy érzi, soha nem jön el. Az órából monoton egyhangúsággal potyognak mellére a percek, mint madarak ürüléke távoli szigetekre, úgy rakódik rá az idő, vastagon, bűzösen, de termékenyen. A tegnap és a holnap közötti szakadék felett lebeg súlytalanul, akár a pitypang mag vitorlázik a két part között. Az emlékei, mint egy rendetlen szoba tárgyai hevernek szanaszét. A holnapja üres négyszögek összevisszasága. Mikor a hajnal először hasítja fel fény pengéjével az éj szövetét végre elalszik. Álmában Anikóval és Verával szeretkezik egyszerre, mozdulatlanul éli végig, csak a pénisze ágaskodik. A reggel fényesen, harsányan nyomul a szobába. Anikó kinyitja a szemét. Idegvégződéseiben a tegnapi szeretkezés emlékével fordul, a fiú felé, nézi, ahogy alszik közben újra átél minden mozdulatot, agyában lassan felfénylenek és mozgásba lendülnek a spirálkarok. Az esti emlékek túl frissek és túl kellemesek, vágyat érez, hogy felébressze a fiút. Lassan kezdi lehúzni róla a takarót, élvezettel figyeli, ahogy a már oly ismerőd test átadja magát kutató tekintetének. Meglepődve látja az ágaskodó péniszt, szinte érzi hüvelyében a tegnapi gyorsuló lökéseket. A fiú még mindig alszik, hirtelen olyan ötlete támad, amit soha nem tételezet fel magáról, föléje guggol és lassan kiélvezve a mozdulat minden izgalmát beleereszkedik a megmerevedett álmokba. A fiú éppen Verával szeretkezik, pontosan érzi hüvelyének forró sikamlós érintését, aztán hirtelen Anikót látja, amint melleit masszírozva finoman emelgeti a csípőjét behunyja a szemét és kinyitja, a lány legalább tízszer emelkedik fel és csúszik lassan vissza, mire megérti mi történik. Akkor odanyúl és megérinti a csiklóját, aztán erősen dörzsölni kezdi, a lány mozgása egyből felgyorsul, talán fél perc és elfojtott sikoly kíséretében hátrahanyatlik, a fiú egy pillanatra azt hiszi letörik a férfiassága, de aztán megnyugodva mond egy dicsérő szót az alkotó természetnek. Óvatosan leemeli magáról a lányt, hasra fordítja és úgy folytatja, amikor érzi, hogy Anikó az orgazmus bódulatából feléledve mozogni kezd, feltérdelteti. A harsány reggelből már szolid, fátyolos fényű délelőtt lett, mire abbahagyták. A lány most kissé ügyetlenül, de lelkesen és élvezettel próbálta végig a Verára méretezett változatosságot. Félálomban feküdt, nem tudta pontosan felmérni mi volt álom és mi volt valóság. A

55

reggel és a délelőtt megfejthetetlen rejtvény, nem tudta mi az, ami megtörtént és mi az, amit csak szeretett volna ha meg történik. Érezte, nem fogja megtudni mikortól változott az álom valósággá. Kinyitotta a szemét, először homályosan látta a lány fülét, de kinek a fülét? Lassan élesedni kezdett a kép, ott volt előtte rózsaszínből, fehérből. Árnyékokból összegyúrva egy női fül, ez kétségtelen, kicsi és finom rajzolatú. ZséZsé talán tudta, hogy ez a fül Anikóé, de nem akarta tudni, a színekből, formákból próbálta maghatározni kihez is tartozhat. Figyel te a hallójárat felé bővülő árkokat, a vérre gondolt, ami rózsaszínre festi a halvány fehéret, az apró szőrpihéket próbálta számba venni. Az árkok, árnyékok annyi árnyalatban ereszkedtek az apróbb és nagyobb mélyedésekbe, hogy úgy érezte képtelen lenne valaha is megfesteni. A félig megszerzett mesterség tudása elveszett a világos és sötétebb felületek sokféleségében. Nézte ezt a szabálytalan, funkcionális formát, és arra gondol t ez a lány legszebb része. Tekintete megmozdult, felkúszott a homlokra, onnan az orr gerincén egyensúlyozva haladt tovább az ellazultan szétnyíló szájig. Az oldalra billenő mellnél megakadt, a további szemlélődéshez fel kellett volna emelni a fejét, ehhez nem volt kedve, inkább visszatért a fülhöz. Óvatosan mintha csak félne, hogy egyszer majd szertefoszlik,eltűnik, mint egy látomás, végig vizsgálta ismét milliméterről milliméterre. A lány túlságosan tökéletes volt, túl szép, arra gondolt csupán az teszi valóságossá, hogy van füle. Ezen kissé elmosolyodott, de valahogy mégis pontosnak érezte ezt a pontatlan megállapítást. Legszívesebben kinyújtotta volna a nyelvét, hogy alaposan végignyalogassa ezt az esztétikává ábrándozott felületet. Érezni szerette volna a bőr érdességének alig észlelhető változását, meg szerette volna különböztetni a mélyedések ízét, de tudta ha megmozdul eltűnik a pillanat és nyelve csupán egy női fülben, és nem a szépségben barangol majd. Nem mozdult hát, nem akarta, hogy minden eltűnjön, mint a szilveszteri reggel fehér háztetőire festett képek. Tovább szemlélődött, a fül számtalanszor szétesett előtte mélyedésekké és magaslatokká, fényekké és árnyékokká. Így aludt el, és Veráról álmodott. Átélte ismét azt a délutánt, amikor minden mélyedésébe, még a szemgödrébe és fülébe is, megpróbálta odailleszteni a péniszét. Beszélgetésre ébredt. Vera hangját hallotta, aztán Anikóét. Óvatosan, nehogy észrevegyék résnyire nyitotta szemét épp csak egy pillanatra, aztán miután látta a két szemben ülő alakot újra lehunyta. A lányok róla beszéltek. Vera szokásos túlságosan felvilágosult modorában kifogásolta Anikó odaköltözését. - Nem érted, mi szeretjük egymást- válaszolta Anikó -Vera e jót nevetett. - Őfelsége nem szeret mást csak magát, meg a ceruzáit. ZséZsé e kijelentés hallatán önvizsgálatot tartott, miközben a lányok tovább vitatkoztak. Képzeletében egy margarétát tépkedett: szeretem, nem szeretem, szeretem, nem szeretem. szeretem. Az eredmény ismét gondolkodóba ejtette, vajon minden

56

margarétának páratlan számú szirma van, vagy csak ennek? A kérdés annyira kínzó volt, hogy lehatározta elmegy a könyvtárba, és elolvas mindent, amit a margarétáról tudni lehet. Nem tudta miért menekül el mindig bizonyos kérdések elől, miért nem képes beleszólni a lányok vitájába, vagy legalább meghallgatni miért nem tudja? Szerény virágtani ismereteit előásva próbált valami hasonló sokszirmú virágot találni, hogy a kísérletet megismételhesse. Az őszirózsával rosszul járt, szinte végtelen ideig ismételgette: szeretem, nem szeretem; mire lehullt az utolsó szirom is. Érezte, hogy megrázzák a karját. Anikó ült az ágy szélén. -Szeretsz? -A virágok szerint igen. -A virágok szerint? -Igen, a sokszirmú virágok, mint a margaréta vagy az őszirózsa szerint szeretlek. Anikó meglepetten nézett rá, nem tudta mit jelent a válasz, egy szép szerelmi vallomás-e, vagy vicc, vagy ki tudja. Vera tudta, ZséZsé komolyan gondolja a virágok szerint szereti, de saját maga szerint? Legszívesebben megkérdezte volna, hogy őt szereti-e, de nem merte, félt a választól. ZséZsé belenyugodva a természet kikényszeríttet döntésébe átadta magát formátlan gondolat halmazának, amelyben képek, tudásfoszlányok, filozófiai töredékek szállingóztak, hogy fehér formátlan tömeggé álljanak össze. A lányok belefáradva a civódásba szokásos női locsogásba kezdtek, egy időre teljesen megfeledkezve a fiúról, aki még örülni sem volt képes a hirtelen jött szabadságnak. Odakint az esti város szürke neonfényében esni kezdett a hó, puhán betakarta a sómarta, lucskos sebeket. A város néhány óráig még mocorgott a puha takaró alatt, aztán lassan elcsendesedett. Az utcákon a hó csillogása még a kóbor macskákkal is elfeledtette néhány önfeledt pillanatra a hideget. Kitágult zöldes pupillájukkal befogadták a szépséget, s ragadozó szívükbe egy kevés vegetáriánus könyörület költözött. A szobában csönd volt, csak az alvók egyenletes szuszogása hallatszott. ZséZsé Éváról álmodott, az első lányról, akivel elfeküdt. Egy nyári képzőművészeti táborban ismerte meg. Ö tizenhat volt akkor, a lány húsz éves, nem igazán szép, de megérlelődött asszonyiságával nagy hatást tett Zsézsé-re. Sokat beszélgettek abban a két hétben, akkor még tudott beszélni, és a végén az utolsó előtti estén a lány ott marasztotta a szobájában. Most két és fél év után is pontosan emlékszik a látványra, az illatokra, az ízekre, a bőr tapintásának változására, a bőr alatti testszövetek puhaságára, ruganyosságára, vagy éppen a csont keménységére. Minden érzékszervévei élvezte, figyelte az eseményeket. Orra pontosan analizálta a haj, a száj, a hónalj, az ágyék illatát. Szeme végig vizsgálta a hajlatokat, az apró szőrszálakat, anyajegyeket, foltokat, s bár megállapította, hogy a hosszúkás, lógó

57

mell nem szép, de a keze kiigazította, mert jó volt masszírozni, gyúrni, és jó volt hallani a lány sóhajtásait, amivel ezekre a mozdulatokra válaszolt, és jó volt szájába venni azt a kisujjpercnyi bimbót. Az íze valamitől mintha más lett volna, mint a környező bőré. Először az ujjaival érezte azt a forróságot, ami egy másik test belsejében van, aztán végül az alapos vizsgálódástól végletekig felizgatott lány segítségével megérezte a különbséget egy hüvely és a még oly gyakorlott keze között. Ám bár menynyire jó volt az érzés nem szűnt meg figyelni, pontosan érzett, megvizsgált mindent, még egymáshoz tapadó és szétváló testük cuppogó hangjait is, ami alig volt kivehető a lány szakadatlan zihálásától és sikoltozásától. Azóta sem volt senkivel dolga, aki ilyen hangosan fejezte ki feltételen affinitását az eseményekhez. Másnap a szomszédos szobák lakóinak cinkos pillantásai jelezték, tudják mi és hányszor történt az éjjel. Ott akkor azt gondolta mindez természetes velejárója a dolgoknak. Gyakran gondolt Évára, aki egy újfaja tudás almájával kínálta, s nem tudta hálás vagy haragos legyen érte, mert ez a tudás azóta, mint önmaga anyja állandó ismétlésre várt. Még legpasszívabb félálomszerű állapotaiban is mindig ott volt benne a készültség, hogy jó diákként ismételje a százszor átvett tananyagot. Gyakran haragudott magára, mert nem volt képes figyelmen kívül hagyni a hormonok üzenetét, de nem volt elég ereje, hogy koncentráljon, hosszabb ideig törődjön ebbéli hiányosságával. Hagyta a dolgokat megtörténni, s csak az üres, fehér négyszögek kitöltésének megszervezésében maradt tántoríthatatlan. Szüntelen erre irányuló gyakorlásai közben a gépiességig fokozta a képek létrehozásának aktusát. Agyának volt egy síkja, ami bármilyen tevékenység közben képes volt dolgozni, a megfigyelt vagy elképzelt dolgokat mértani alakzatokká bontani és abból újra felépíteni. Verejtékben úszva ébredt fel. A hajnal betolakodó fénypálcái közt lebegett az álom s az ébrenlét között, és tovább érezte, élte, vagy gondolta az álmot, az álmot mely a kezdetről szólt. Már rég óta érezte valamiképpen új irányba kell terelnie a női test iránti vágyát, ami néha már a képek létrehozásában is zavarta. Verát is ezért próbálta elhagyni egy időre, mert képtelen volt arra, amit eleinte gond nélkül megtett, nem tudta hosszabb ideig rajzolni, nézni anélkül, hogy menthetetlenül meg ne kívánja, hisz testének minden részlete összefonódott már valamilyen erotikus élménnyel. A sors fintorának érezte, hogy amikor végre elhatározta kitör ebből a két személyes bordélyházból pont abba a lányba botlott bele, aki megtestesítette számára a tökéletes szépséget, s akire csak, mint valami elméleti, soha be nem teljesülő lehetőségre gondolt, határozott vágy nélkül arra, hogy meghódítsa. Tudta, pontosan látta, vele is oda jut nemsokára, mint Verával, az eltervezett csodálatos akt soha nem készül el. Kell valami, ami arra bírja, hogy mederben tartsa a hormonok üldöző kényszerét. Szabályok kellenek, igen

58

szabályok gondolta, hiszen valamiféle társadalmi szabályok azok, amik megakadályozzák a férfiakat, hogy rávessék magukat minden nőre, akit megkívánnak. Saját szabályok kellenek, de milyenek? Azt megfogadni, hogy ezután nem nyúl nőhöz, vagy esetleg csak meghatározott időközönként, teljesen abszurdnak és megvalósíthatatlannak tűnt. A hajnali fénypálcák már reggeli sugarakká értek, s groteszk árnyékokat varázsoltak az ablak mellett függő maszkra. Apjának egy orvos barátjától kapta, aki néhány évig Afrikában dolgozott. Gyakran nézegette ezt a funkciójában vad és ijesztő, de a tapétázott falra akasztva inkább gyermeki, ám mindenképpen figyelemfelkeltő tárgyat. Gondolataiban megfenekletten most is erre emelte tekintetét, hogy a színes formák közt bukdácsoló fényt kutassa. Rituálé, betűnként tolakodott agyába, mint egy papírra firkált ismeretlen szót vizsgálta. Rítus, igen ez lesz a megoldás és magoldás. A párosodást, a tanulást, az alkotást, az egész életét egy istenség, a saját művészetének kegyeit kereső szertartások egységévé kell tennie. Meg kell alkotnia kötelező és egy adott cél eléréséhez mindig végre hajtandó cselekvés rendszert, mely csak igen kevés szabad mozgást enged. Legelőször a szeretkezés rituáléját kell meghatároznia, hogy merev szabályrendszerével megfelelőképpen akadályozza a nemi mirigyek diktálta tempó átvételét. A testet sanyargatni kell, hol olvasta ezt, lehet, hogy sehol, mindenesetre igaz is lehet. Reggelenként tornagyakorlatokat fog végezni, elég nehezeket ahhoz, hogy kísértés legyen napról napra megismételni. Korán kelni, micsoda áldozat lesz, az egyik legkegyetlenebb. A hajnal megszületése előtt lebontani magáról az ágy ölelését, és verejtékcseppekkel üdvözölni a kelő napot. Szinte tobzódott saját könyörtelenségében, közben elképzelte, hogy nap, nap után megszólal az óra, mint egy érzéketlen ítélet végre hajtó, és kilöki a saját maga teremtette vezeklések útjára. Felnyúlt a polcra, a tartós elembe zárt kémiai reakciók, a kvarckristály vezényelte ütemben, fáradhatatlanul taszigálták körbe a másodpercmutatót. Az ébresztőóra lesz a főpap, aki minden nap jelt ad, hogy megkezdődhessen a múló napok ritmusára írt koreográfia. Először négy órára állította be, aztán utolsónak engedélyezett gyengeségként fél ötre módosította. Holnap ezerszer megbánja majd, de biztosra akart menni, ezért az órát a szekrényre tette, hogy fel kelljen kelnie, ha el akarja hallgattatni. Fél nyolc volt, a lány még békésen aludt. Elindult a fürdőszobába. A zuhany alatt állva tovább gondolkodott, a rituálék ötlete jónak látszott. A meleg víz apró engedelmes patakokban simult a testére, egy darabig élvezte ezt a simogató melegséget, aztán lassan szinte lopva, mintha csak meg akarná csalni magát, kezdte a vízsugarat hidegebbre állítani. A víz nem lett túl dermesztő, de meglehetősen friss volt ahhoz, hogy ne legyen kedve túl sokáig alatta állni. Élvezettel dörzsölte vörösre lúdbőröző testét, úgy érezte most születik,

59

eddig az évek méhébe zárva érlelődött, de most végre elindult a szülőcsatornában a fény felé. A szobába visszatérve az ébredező lány látványa a legnehezebb problémát juttatta eszébe, miként lehet a szeretkezésből rítust csinálni anélkül, hogy valódi lényegét elvesztené. Mert korán kelni lehet, csak óra és elhatározás kérdése, testgyakorláshoz is bőven van szakirodalom, de mit lehet két ember legintimebb érintkezésével kezdeni. A kérdés túl bonyolultnak látszott, tudta ezt nem lehet ötletekből, megérzésekből megválaszolni. Alaposnak és körültekintőnek kell lennie, ha nem akar perverzebbnek látszani, mint amilyen, ha nem viszolygást kiváltani, ha az akarja, hogy a szertartás inkább növelje, mint csökkentse az aktus értékét. A lány fölült, mellei kikandikáltak a takaró mögül. Megpróbálta elemző módon megfigyelni, de gondolatai pár másodperc után már szexuálisan telítődtek, a mell ruganyosságára emlékezett, a tapintás érzetére. Közelebb lépett, tovább fokozva kiszolgáltatottságát. A lány szája mozgott, hozzá beszélt, agyának egy nem túl fontos szeletével felfogta és válaszolt rá, de mindezt csak felszínesen élte át, mintha üvegen keresztül nézne két kommunikáló embert. Nem tudta mihez kezdhetne ezzel az ízzel, a mell ízével a szájában, az ujjai hegyében ringatózó rugalmassággal, mit kezdjen az ágyékában gyülekező vérrel. Pontosan tudni akarta mi játszódik le a testében, amikor megkíván egy lányt, pontosan regisztrálni akarta a pulzusszám, a vérnyomás leheletnyi emelkedését, ismerni akarta a hormonok szaporodásának ütemét, agya legbecsesebb polcain tartott emlékeinek gyülekezését, mindent, ami felelős lehetett állandó és következetes vereségeinek az érzékeivel vívott harcban. Már az ágy előtt állt, fürdőszoba köntöséből arcátlanul meredt előre bajainak szemérmetlen haszonhúzója. A lány megérintette és simogatni kezdte. ZséZsé gyengéden húzta a lány fejét maga felé, eltelt kis idő, míg az megértette mit kíván tőle a fiú, akkor vett egy mély levegőt és szája rácsukódott a férfiúi vágyak legszemléletesebb kifejezőjére. Szótlanul reggeliztek a koradélelőttben. ZséZsé a lány száját, álkapcsát figyelte, nézte a rágóizmok munkáját, a nyelőcső mozgását. Elképzelte ahogy az étel a gyomorba ér, aztán végig halad a kiszabott úton, míg enzimektől, savaktól, baktériumokról átválogatottan fölösleges részei eltűnnek egy porcelán csésze agyonöblített torkában. Az emberre gondolt, aki a fiziológiai szükségletek börtönében próbál úgy viselkedni, mintha ezek a szükségletek nem zavarnák abban, hogy az állattal szembeni fölényét bizonyítsa. Mert a párosodás kényszerét még, ha nehezen is de le lehet gyűrni, ám enni ha keveset is de kell. Az illemszabályokra gondolt, az evés civilizált rítusára, mely azt a soha végig nem gondolt illúziót adja, hogy egy állati tetemet késsel-villával elfogyasztani lényegét tekintve más, mint foggal, körömmel szétmarcangolni, s más egy kenyeret apró két ujjal tördelt darabokban lenyelni, mint lelegelni egy búzamezőt, pedig a lényeg, a kínzó éhség csillapítása ugyanaz.

60

A kis gyerekek csak ki tartó nevelőmunka hatására hagyják el természetes ösztönük diktálta mozdulataikat, és térnek át a malac módra evésről, több vagy kevesebb sikerrel, a szabályozott mozdulatokkal sematikussá tett étkezésig. Az ember csak félholtra éheztetett állapotában képes igazán szembesülni a ténnyel, hogy tetszik nem tetszik zabálnia kell, s bármilyen módon, de tömni, tömni muszáj magába az ételt, az életet. Mikor idáig ért táplálkozás filozófiai értekezésében, újabb fontos kulcsszóra talált, szembesülni, igen erre szüksége lesz. Szembe kell néznie szexuális vágyaival, megismerni és bevallani az agya leghátsó szögleteiben bujkáló, a kulturális terror által majdnem örökre száműzött kívánságait. Feltárni és megvizsgálni őket, megtudni van-e ok, hogy ne azonosuljon velük. Az agy túlfejlett, sokkal többre képes mint amit az egyed és a fajfenntartás kényszere kíván. Vajon véletlen mutáció ez a túlburjánzás, vagy célja van? Ezzel a kérdéssel úgy érezte jócskán túllépte már a saját hatáskörét. Visszatért hát a szembesüléshez, neki látott megkeresni a libidó mostoha gyermekeit. Tudni akarta mi a pontosan, ami ellen harcol, és kell-e harcolnia egyáltalán? Felidézte a reggeli előtti jelenetet, figyelte a lány megbecstelenített száját, és kutatta az érzést, az indítékot, ami kezeit a lány fejére vezette, de agyának elsötétített óvóhelyén még szótlanul lapítottak a szárnyaló szándékoktól megszeppent vágyak. Legszívesebben meglékelte volna a koponyáját, hogy a beáradó fényben felkutathassa a sötétben lapulókat. Dacosan nézte hogyan hatol be a kiflivég a lány szájába, hogy eltűnjön benne örökre, és megpróbálta elképzelni mi lett volna ha a fogak nemcsak apró érintésekkel ölelik körül testének egy védtelen darabját, hanem könyörtelenül összezáródnak megoldva minden további gondot. Utolsó víziójától még a hideg is kirázta, és ettől, mint egy ultimátumtól mintha megmozdult volna valami a sötétben. Tudni akarta mi sarkalta arra, hogy jövendő nemzedékek hordozóját ilyen veszélynek tegye ki. A lányra nézett, a visszanéző szempárból látszott semmiféle veszély nem volt. Az árnyak újra eltűntek. Egy darab vajas kiflivel és kétkortynyi kakaóval lenyelte a túlzott akaratot, és meg próbálta elengedni magát. Nem akart gondolni semmire. Várt. Szeme, füle szüntelenül fényképezte a környező világot, de agya nem fűzött semmiféle kommentárt az észlelésekhez. Várt, az evés apró neszei, a levegőben szálló mozdulatok közepén. Mindent most látott először, a konyhát, a lányt, most először fedezte fel maga körül azt a pár köbméternyi teret, amit a falak konyhának választottak le a külvilágból. A lány most nem volt szép, nem volt csúnya egyszerűen csak létezett, ott volt, körüljárhatóan, megtekinthetően, a neon és beszivárgó nap fényét verte vissza a teste, vagy nyelte el frekvenciától függően. Egy fényvisszaverő felület volt, amit az agya Anikóként szokott azonosítani. Most azonban csupán egy térbeli minta volt. Felállt és közelebb lépett ehhez az alakzathoz. Megérintette. Ujjai végéről a súrlódási ingerek agyának egy kiüresített

61

rekeszébe futottak, és a haj, a bőr képzetektől és gondolattársításoktól mentesen, meg nem nevezetten rakódott le. Aprólékosan végig tapogatta a lányt, a széket, amin ült, a papucsát, a műanyag padlót alatta. Dobhártyájára az evés hangjaitól eltérő szaggatott ritmusú levegőrezgések érkeztek. A lány beszélt hozzá, de ő nem válaszolt, tovább folytatta a nézelődést és a tapogatózást. Az idő valami más irányba mozgott. Egy kitudja honnan megmaradt légy körözött a szemetes kosár felett. ZséZsé kiüresített agyában nem mozdult semmi, a fényből, súrlódásból, hangrezgésből összeállt tapasztalat tanácstalanul, árván lebegett a világosságtói és sötétségtől is megfosztott térben, és várta, hogy hosszú egyre szépülő hajnalok kilométer köveit átlépve egyszer majd igazi otthonra találjon. Anikó délután angol órára ment. Zsézsé néhány kaján "good bye" után nekilátott, hogy tovább építse a szabályozott cselekedetek oltárát, amin felkapaszkodhat egy más minőségű létezéshez. Ám alig indult neki, csöngettek. Bosszúsan nyitott ajtót. -Szia. De morcosnak látszol, nem is örülsz, hogy újra láthatsz?- Vera olyan volt mit mindig friss, ironikus és tettrekész. -Szia. Nem vagyok morcos, csak elálmosodtam így ebéd után. -Na mesélj, milyen a kicsike, most már van némi tapasztalatod? -Figyelj, ha cikizni akarsz, akkor inkább menj el! -Jó, jó, de érzékeny lettél? -Nem lettem érzékeny, csak felesleges energiát fektetni bele. Inkább segíts nekem! -és elmondta a rituális életvitel félkész elméletét. A lány figyelmesen hallgatta aztán csak annyit mondott: Jó nagy marhaságnak tűnik, de attól még lehet, hogy igazad van. Vetkőzni kezdett. -Most mit tesz igazán nem vagyok olyan hangulatban? -Majd leszel. Egy szexuális rítust csak gyakorlati kísérletezéssel lehet megfelelően kialakítani. -A válasz logikusnak tűnt, és Vera rég látott s most újra feltárulkozó idomai is jól hangsúlyozták a szavakat. Ám ZséZsé még ellenállt, nem tudta megteheti-e Anikóval, hogy most újra lefekszik Verával, de azt sem tudta megtehetie, egyáltalán meg tudja-e tenni, hogy nem fekszik le vele. Megadóan figyelte az ösztönök gyülekezését testében, a hímvesszője már merev volt, a pulzusa is felgyorsult kissé, szeme, orrlyuka kikerekedett. Még várta, hogy előmerészkedjenek az eltitkolt vágyak. Érezte Verával könnyebben juthat el a megismerésig. A lány mindenki másnál jobban és magától értetődőben tudott ráhangolódni a legváratlanabb kívánságokra is. Ő nem női módon viszonyult a szexhez, hanem azt élvezte, amit a férfiúi gerjedelem diktált. ZséZsé arra gondolt a természet vagy a teremtő nem tévedhetett ekkorát, hogy a férfiak és a nők csak kompromisszumok árán képesek a legfontosabb dologban, a fajfenntartás aktusában, mindkettőjük megelégedésére együttműködni. Biztos, hogy a kulturális töltés az, ami tévútra viszi

62

a dolgot. Most érezte meg igazán miért jó annyira Verával, mert ő már szembesült elfojtott vágyaival, nem szégyelli őket, és képes a férfiban erősebben munkáló, a génekbe írt, párzási programokat elfogadni és élvezni. Gondolatai itt megszakadtak, megfogta és kissé megemelte a lány melleit, érezni akarta a súlyukat, aztán erősen, majdnem durván masszírozni kezdte őket. A lány közben kigombolta a nadrágját, és combközépig lehúzta róla az alsónadrággal együtt. Ő addigra egyik kezével már a lány szeméremdombját dörzsölte, aztán ledöntötte a földre és teketóriázás nélkül beléhatolt. Az egész aktus pár percig tartott, mint, először amikor a Balatonban állva tesz Végre visszatértünk a természetes mozdulatokhoz kommentálta önmagának, aztán arra gondolt, hosszú még az út, míg eljut a megoldáshoz. A délutánt még két rövid dühös szeretkezés jelezte emlékeiben, aztán Vera elment. Elvitte magával az aggodalmat, hogy Anikó megjön és ki tudja miként reagálnak mind a hárman együtt arra a kérdésre, hogy ki csalt ki, és történt-e olyan, egyáltalán aminek nem lett volna szabad. Vera elment, s a csipetnyi görcs feloldódott ZséZsé gyomrában. A lány magával vitte az aggodalmát, de meghagyta, sőt tovább növelte az érdeklődésének középpontjában álló sexlabirintus kanyarulatait. Egyelőre egyedül, üres kézzel állt ott, még nem találta meg a kivezető cérnaszál végét. Éppen neki látott, hogy tovább keresse, amikor megjött Anikó. Valami bántotta. ZséZsé szokásától eltérően észrevette, és faggatni kezdte. -Találkoztam apával, bocsánatot kért, és azt mondta szeretné ha haza mennék. -És te mit gondolsz erről? -Kérdezte a fiú óvatosan. Nem akarta befolyásolni a döntésében talán azért, mert maga sem tudta mit szeretne. -Nem tudom, de azt hiszem az lenne a legjobb ha visszamennék. Így érettségi előtt nem a legokosabb ha valaki együtt él a fiújával. -A lány bátorságának hirtelen fogyatkozásától ZséZsé úgy érezte magát, mint a fuldokló, akit eszméletvesztés előtt végre kihúznak a vízből. Arckifejezését a lány teljesen félre értette, mert magyarázkodni kezdett: -Ha felvesznek az egyetemre, meg téged is a főiskolára, akkor Pesten majd közös albérletbe költözünk. -mindezt olyan őszinte lelkesedéssel mondta, hogy ZséZsé-nek nem volt szíve kiábrándítani. -Még ma este elmegyek. Nem hiányozhatok többet az iskolából, de a szak körben majd találkozunk… sietve pakolt, közben gyengéd dolgokat mondott a fiúnak. Amikor minden holmi a helyére került, rövid együtt élésük megpecsételéseként szeretkezni kezdtek Kezük, szájuk, derekuk, lábuk, ágyékuk a helyzet komolyságához illően dolgozott, és nyáluk, izzadtságuk és minden nedveik a megismételhetetlenség súlyát viselve folytak össze. Aztán ZséZsé vitte a lány csomagját végig a hideg utcákon. A legalsó ruhadarab alatt egymás testének melegét viselték. Úgy búcsúztak el a kapuban, mintha egyikük a Déli, másikuk az Északi-

63

sarkra indulna. Hazafelé ZséZsé mégis könnyűnek érezte magát, hófoltok, befagyott tócsák közt siklott. Otthon villámgyorsan lefeküdt, aztán várni kezdte, hogy újra mozgásba lendüljenek a gondolatok, de valahogy nem jutott tovább a szónál rituálé. Addig ismételgette, míg jelentés nélküli hangsorrá változott, tehetetlenül szedte betűkre és rakta össze. Átlapozott néhány szótárt, lexikont. Semmit nem talált, végül az idegen szavak szótárában megdöbbentően tömören olvasta: rituálé lat,vall 1.szertartás könyv 2.vmely vallási cselekménnyel kapcsolatos szertartások összessége; rítus...viselkedési forma. Az Új magyar lexikonnak csak a pótkötetében talált egy címszót: rituális táncok Dühösen dobta le a könyveket. Úgy látszik ez csak engem érdekel állapította meg, és a szótár és lexikonszerkesztőkből kiábrándulva ismételgette rítus, rituálé, rituális. Így váltogatva már nem foszlott oly könnyen elemeire, de nem is igazán mozdult a megoldás irányába. Az ágy alól, a repedésekből előszivárgott a csönd, testé állt össze, s mint a kobra a furulyaszóra lassan, imbolyogva felemelte fejét, csak néhány eltévedt reccsenés s a lenti étterem üveggyapotba fojtott zaja emlékeztetett egy hangosabb világra. ZséZsé figyelt, a csönd obszcén dalokat énekel a padlón fekve, és legnagyobb meglepetésére onanizálni kezdett. Fejcsóválva fordult el, és arra gondolt mostanában egyre dúsabb a fantáziája, de aztán eszébe jutott néhány hajnal, amikor fülig pirult falakkal ébredt, eddig a hajnalra fogta a lobogó színeket, most azonban arra gondolt lehet, hogy a csönd hozta őket zavarba. Visszafordult, a csend még mindig ott vonaglott a padlón, néma szájából más fajta füleknek szánt sóhajok szakadtak fel. ZséZsé nem tudta tovább nézni, behunyta szemét, az álom mintha csak megrendelésre érkezett volna. Harsogó beszédre ébredt, valaki bombázásokat emlegetett. A szavak izgatottak voltak, és nagyon igaznak tűntek, mint az esőcseppek a tóba csobbantak bele ZséZsé agyába és eltűntek benne nyomtalanul. Vége volt mire megértette mi történik. Hírek. A zene tovább gyötörte, tegnap reggel kigondolt merénylete túl jól sikerült. Szemében ragadós álmokkal kelt fel. A zuhanyt először melegre állította, aztán kéjesen vicsorogva csavarta egyre hidegebbre. Egész testében meglendült a vér, az álom eltűnt a lefolyóban. Megkezdődött gondolta, s képzeletében már bömbölős rádiójú reggelek végtelen sorfala között menetelt az ismeretlen felé. Jó nagy marha vagyok, ez volt a következő gondolata, de ezt könnyedén elhessegette, aztán megtörölközött és csak úgy alsónadrágban, lassú óvatos mozdulatokkal elkezdte alvástól merev testét hajlékonnyá gyúrni. Miután a testgyakorlással végzett elővett egy Cézanne albumot, kinyitotta, és a szekrénynek támasztotta, aztán törökülésben leült elé és bámulni kezdte a hegyet. Próbált semmi másra nem gondolni, csak figyelte a kékek, zöldek, barnák hogyan hullnak foltokká és miként állnak össze ismét heggyé. Nem akarta elemezni ez a folyamatot, csak figyelte, és a foltok

64

önállóan lebegtek valahol egy másik világban. Hatalmas tüsszentéssel vetett véget a hangulatnak, háromnegyed hat volt. Gyorsan becsomagolta lúdbőröző testét, aztán a konyhában megevett két banánt. A hűtőszekrényből húsz deka pick szalámit, két szelet gépsonkát, és tíz tojást kidobott. Vegetáriánus leszek, mondta minden eszmei kötődés nélkül, csupán a hús nélküli étkezés bonyodalmai vonzották. A disznótorok országában kihívásnak érezte az állati eredetű ételek mellőzését készen arra, hogy ezt is szertartássá fejlessze. Egyedül a tejről nem tudott lemondani,úgy gondolta egy ilyen reggelen ennyi engedmény jár neki. Kilencig rajzolt aztán elindult a könyvtárba, hogy mások gondolataival is megtámogassa néha őrültnek tűnő ötletét. A könyvtáros lánynak gyönyörű fekete szemei voltak, ezt csak akkor vette észre, amikor már negyedszer kért tőle segítséget. Figyelmesen hallgatta a fiút, de ZséZsé semmi személyének szóló érdeklődést nem fedezett fel a szemében. Epekedő lány tekintetekhez szokott énje kíváncsian kutatta nem álca-e csupán ez a közömbösség, de a lány úgy nézett vissza rá, mint egy százszor elolvasott plakátra. Mikor megfordult és visszament a helyére végig követte a tekintetével. Túlságosan széles csípője volt, alatta combjai vékonyak köztük még legfölül is pár centi réssel. ZséZsé rögtön Vera vaskos és Anikó tornagyakorlatokkal tökéletesre formált, izmos combjaira gondolt, és nem tudta szeretné-e ha ezek a combok a derekára fonódnának. Erre, egyelőre nem sok esélye volt. A farmerbe zárt fenék a combokkal megérkezett a helyére, gazdájuk leült szembe fordulva, de csodálatos fekete szemei rá sem néztek. A fekete, copfba font haj alatt ovális negroid jelegű, de hófehér arc közepén az egyenes kicsi orr alatt vastag, széles ám valahogy mégis szexisen vonzó száj vöröslött. A kék, fehér kockás vékony ing mélyén elég nagy, de szemmel láthatóan lógó mellek próbálták meg kiábrándítani, reménytelenül. A lány közönye minden hibáját széppé tette, és ZséZsé kizárólag agya pallérozása végett elhatározta, hogy ezen túl rendszeresen jár könyvtárba. Minden nap mondta magában, ez is a szertartás része lesz, de ezen már elmosolyodott, az ember jobb ha nem hazudozik magának. Az idő szinte eltűnt miközben hol könyvet, hol a lányt figyelte. A falon függő órára nézett. Fél öt. A szakkör. Kapkodva rakta vissza a könyveket, közben egy csomót levert. -Egy kicsit jobban is figyelhetne! -Felnézett, a lány állt előtte, aztán leguggolt és szedni kezdte a könyveket. Miért magáz, kérdezte ZséZsé önmagától miközben arra gondolt, hogy ez a lány legalább négy évvel idősebb nála. - Elnézés, kicsit kapkodtam, úgy elszaladt az idő, már rég a szakkörben kéne lennem. - Milyen szakkörbe jár? – ez nem igaz érdeklődik, gondolta a fiú, de a szemek úgy néztek rá, mint egy falragaszra. - Rajzolni tanulok.

65

- Á, rajzolni? – valami érdeklődés csillant a lány szemében – És már jól tud? Mindig csodáltam azokat, akik képesek embert, és más ilyesmit rajzolni, én még egy egyenes vonalat sem tudok húzni. - Azt én sem, de portrét azt néha sikerül. Köszönöm, hogy segített, és még egyszer elnézést kérek. Viszontlátásra. - Nem történt semmi jóvátehetetlen, viszlát. ZséZsé útközben vett egy banánt és egy narancsot, gyorsan megette. Éhsége csak kicsit csillapodott, de nem bánta, meg akart szenvedni az új életért. Alaposan elkésett. A többiek már festettek, sőt a legtöbbjük már a színeket vizsgálta a száradó akvarellpapíron. Zsézsé nem sok ambíciót érzett, hogy mázolni kezdjen, leült hát Anikó mellé, és úgy tett mintha figyelné a munkáját. A lány virágokat festett, nem voltak szépek igazán, de nehéz volt eldönteni miért nem. ZséZsé nem is igazán kutatta a választ, inkább a könyvtáros lányra gondolt a szemére, a vastag szájára, lógó mellire, nagy fenekére, vékony combjaira és a közönyére. Nem tudta miért gondol rá, nem volt igazán szép, bár az arca a nagy és széles száj ellenére sem volt hijján valamiféle talán csak belemagyarázott harmóniának, sőt a száj hangsúlyossága még erotikus töltést is adott neki, de még ezzel együtt is messze volt Anikó tökéletes, szinte zavaróan megálmodottnak tűnő szépségétől, vagy Vera erkölcsrendészeti tanulmánynak beillő szexbombaságától. ZséZsé a saját hiúságára gondolt, biztosan a lány közömbössége az, ami piszkálja. Ennyiben maradt, nem volt igazán formában az önvizsgálathoz. A gyomra fájdalmasan korgott és hangosan is, mert Anikó megkérdezte: - Éhes vagy? - Nagyon. Ma még csak banánt és egy narancsot ettem. - Talán megint végig aludtad a napot? - Nem, ma fél ötkor keltem, és most jut eszembe három banánt ettem, de többre nem volt időm. -Nem volt időd? Ez új, én eddig úgy tudtam időmilliárdos vagy. -Hülye voltam nem időmilliomos. Egyszerűen hagytam, hogy elfollyanak körülöttem az órák, a napok, de ennek vége. Többet nem küldenek olyan levelet, hogy "Sajnálattal közöljük...". Nem lesz több sajnálat, csak egy levél lesz, amiben közlik az évnyitó időpontját. -És mitől jöttél rá egyszerre, hogy pazarolod az idődet? -Rájöttem. Az emberek többsége előbb vagy utóbb rájön, elszúrta a dolgokat, a többség csak utóbb, én még pont idejében. -No és mivel töltötted felértékelődött idődet?- ZséZsé pontosan elmondja mi mindent csinált, szinte szóról szóra mit olvasott, csak a könyvtáros lányról nem szól. Anikó kissé értetlenül hallgatja a rituális életmód szükségességéről folytatott

66

értekezését. Nem érti minek a sok hókusz-pókusz, egyszerűen készülni kell, és akkor sikerülni fog gondolja, de nem szól közbe, mert a fiú már a szexszertartás fontosságát és ezen belül a természetes út keresését taglalja. Természetes út? Akkor, amit eddig csináltak az nem volt természetes? Már éppen megkérdezné, amikor a fiú a többnejűség áldásos hatásairól kezd beszélni. -Ezt komolyan gondolod? -Persze. Ha az embernek, illetve a festőnek több felesége lehetne akkor rövidesen torkig lenne a szexszel, és jobban tudna a munkára koncentrálni. -Egy időben te is tudtál koncentrálni, azt hittem soha nem jut eszedbe, hogy nő is vagyok nemcsak egy modell. -Igen míg nem terelődött más irányba a dolog. Olvasd csak el a bibliát, a nagyoknak a régi időkben mindnek sok felesége, ágyasa volt és nem kaptak agylágyulást a keféléstől, hanem a maguk módján hozzájárultak, hogy Izrael népe fennmaradjon és megerősödjön. Az a tudat, hogy bármikor, bármelyik feleségükhöz bemehetnek, és ha annak éppen nincs kedve, hát bemennek egy másikhoz, egyszerűen megszabadította őket a nemi készenlét állapotától, volt idejük az alkotó gondolatokra. -Szóval te egy háremet szeretnél? --Frászt. Én egyszerűen csak festő akarok lenni, ehhez viszont az kéne, hogy ne folyton azon járjon az eszem mikor teszem be neked, vagy valaki másnak. -A könyvtárban lettél ilyen közönséges? -Nem vagyok közönséges, csak őszinte. -Én szívesen beszállok a háremedbe. -csak most veszik észre, hogy mások is vannak körülöttük. A szeplős, szemüveges lány bejelentése általános derültséget kelt. ZséZsé végig nézi, a kockás szoknya alatt szép, formás vádlija van, de amúgy semmi. A halványzöld pulóver nem sokat árul el a melléről, talán nincs is neki. -Gyere menjünk! -Jó úgyis beszélnünk kell.- Sietve összepakolnak. Az utcán ZséZsé a saját lakása felé indul, de Anikó más irányba tereli. -Gyere kísérj haza! Ma nem akarok felmenni. -De miért? Megsértődtél a hárem miatt? Azt csak elméleti fejtegetésnek mondtam. -Még tanulnom kell, és szeretnék megbeszélni veled valamit. -Mondjad, hallgatom. -Lefeküdtél Verával mióta velem jársz?-A kérdés teljesen váratlanul érti, annyira váratlanul, hogy nem tudja meggondolni a választ. -Igen. -Mikor kimondja már érezi másképp kellett volna. -És nem érzel miatta lelkiismeret-furdalást?- A lány arcán látszik, hogy valami kevésbé hivatalosat akart mondani, de valahol, valami eltérítette a nyelvét.

67

-Van, de egyszerűen nem tehetek róla, feljött és mire észbekaptam már túl is voltunk rajta. Értsd meg ő túlságosan is szexi, én meg… - hirtelen elhallgat. Már nem tartja fontosnak, hogy magyarázkodjon. Pontosan érzi bármit mond is minden szó csak fokozza a feszültséget. A beszéd a férfi-nő kapcsolatban a félreértések melegágya. Szavak kellenek csak, jelentésüktől megfosztott üres szavak, amik arra valók, hogy hamis illúziókkal szabdalják darabokra csöndet - Gyönyörű vagy ma. -Miért nem folytatod? Nagyon érdekel mit tudsz mondani? -Szeretlek. Tudod olyan finom a bőröd, szinte úgy érzem, amikor megérintelek.. . -Mellé beszélsz. Ő biztosan jobb az ágyban, mint én. Miket csinál? Mesélj róla, hátha tanulok belőle! -Mintha finomra csiszolt márványt és testmeleg bársonyt simogatnék. Egész nap tudnálak babusgatni. Este mikor elalszok a számban érzem a melled ízét. Gyönyörű melled van tudod? Olyan, mintha valami kemény műanyagból lenne öntve, és amikor megfogom mindig meghazudtol, mert engedelmesen puha, kézbe illő, ilyenkor azon gondolkodom, hogy talán a szépség láthatatlan mestere tartja meg így a levegőben. Néha azt... A szavak tovább bombázzák a lány agyának egy irányíthatatlan szeletét. Már nem szól közbe csak hallgatja a szavakat, és azt gondolja beszélnek hozzá, pedig csak a nyelvesőcseppjei záporoznak rá, hogy elmossák ellenállását, féltékenységét. Lassan lemállik róla a megbántottság és a dac, csupaszon lemeztelenített lélekkel sétál a fiúba kapaszkodva. Szavak gondolta ZséZsé, és újra végigélte a szenvedélyes csókolózást a lépcsőház beugrójában, egészen addig, amíg kezükkel vetettek véget végletekig felcsigázott érzékeik rángatózásának. Szavak, néhány tucat szó, ami csak arra való, hogy a párzás útját egyengesse. Hirtelen maga előtt látta a könyvtáros lányt. Ismét végig vizsgálta tetőtől talpig, és még jobban érezte, vele talán más lenne. Ezen elmosolyodott, más, jobb? Mi az, hogy más, mi az, hogy jobb, és minek kéne másnak, jobbnak lenni? A közönyére gondolt, amit ugyanazokkal a szavakkal kéne lemosni róla, mint Anikó sértettségét. Egyre nagyobb kedvet érzett hozzá, hogy megpróbálja. A könyvek angyala, mert így nevezte el magában, érdekes alanya lehetne egy újfajta hódításnak. Egy rítus része, egy csendesen, de konokul célja felé hullámzó, meg-megújuló és óvatosan tovább-továbblépő ceremónia sorozat célja és eszköze lehetne. Végig gondolta az életét és rájött, soha életében egyetlen lánynak sem csavarta el a fejét. Valami általa ismeretlen oknál fogva vonzotta őket, és éppen eleget ahhoz, hogy ne legyen ideje észrevenni a kevésbé kihívókat. Minden kritika nélkül csupán ötletszerűen fogadta vagy éppen utasította el a

68

felajánlkozókat, és soha egy lány megszerzéséért sem tett akárcsak egy pici erőfeszítést sem. Emlékeiben kutatni kezdett azok után a lányok után, akik nem akartak mindenáron szemezni vele, és akik semmit nem tettek, hogy felhívják magukra a figyelmét. Először mintha szürke alagútban botorkált volna, aztán lassan oszlani kezdett a köd, és előtűntek a gimnázium szép lányai. Ahogy egyenként, kitudja agya milyen sohasem takarított szögletéből előjöttek rájött, hogy sokkal több volt olyan, aki ügyet sem vetett rá, mint az olyan, aki kezét, lábát törte, hogy a közelébe kerüljön. Aztán szépen sorban előkerültek szülőfalujának lányai és a táborokban kirándulásokon látott lányok, kezdte magát egyre ostobábban érezni. Tovább gondolkodott és lassan lefoszlott róla a báb, amiben eddig élt, már pillangó szárnyai is látszottak, még nem voltak színesek, még nem tudott repülni velük, de azt már tudta végleg kimászott a tokból és elindult valami más felé. A hajnalok egyre szebbek lettek. Ahogy a tavasz lassan, de ellenállhatatlanul araszolt a nyár felé, egyre könnyebben és vidámabban kelt. Amikor behunyta szemét egy pillanatra az ébredés után, látta amint kibomlik a nap és fényesen, hívogatóan, tágasan nyújtózkodik az éjszakáig. Tevékenységei a fürdő, a testgyakorlatok, a hegy nézése, aztán a rajz a könyvtár, az apró araszolások a könyvek angyala felé, a rajziskola, ahol lassan felismerte már a többieket is. Tudta a neveket, sőt azt is felismerte melyikük melyik rajzot készítette. Az ébredése nem egy reggeli mozzanat volt, hanem egész napos tevékenység. Ébredt, ébredezett minden percben. A világ kezdett neki valami egészen mást jelenteni, mint addig. Mozdulatokat figyelt meg, beszélgetés foszlányokat gyűjtött be a levegőből. Már látta az embereket a buszon, az üzletekben, a könyvtárban és mindenütt. Az élet a maga összes kis és nagy betűjével beszivárgott lassan a tudatába. Már nem nézett át a világon, hogy a fehér négyszögek kitöltésre váró felületeire álmodjon színeket, hanem nézte a világot, hogy kiválogathassa belőle a fehér felületekre illőket. ZséZsé figyelte a tavaszt, és magára ismert a duzzadó rügyekben, a nyílni készülő virágokban. Már tudta az önmagában és a természetben lejátszódó folyamatok egy forrásból fakadnak. Keze ugyanazzal a pontossággal örökítette meg a tavasz kicsinyeinek születését, mint egy éve, a bimbók, ágak, virágok mégis mások voltak, nem csak a formájuk látszott a papíron, hanem beléjük költözött a modelljeik belsejében munkálkodó erő is. A tanár is észrevett valamit, de nem tudta megfogalmazni a változást. A rajzok képek jók voltak éppen olyan jók, mint amilyeneket ZséZsé korábban is készített, ám ezek a tavaszi foltok, szeplők, vonalak a papíron mégis valamitől még jobbnak hatottak. A tanár nem szólt, de titokban kutatta a változás okát. Nem volt annyira ostoba, hogy saját hatásának tudja be ezt a szavakkal ki sem fejezhető fejlődést. Legjobban azonban az lepte

69

meg, hogy a fiú már nem csak ott volt hanem szószerint rész is vett a munkában. Amint a tavasz nyomult, nyomult a nyár felé. ZséZsé is próbált hasonló módon egyre közelebb férkőzni a könyvek angyalához. A másik két lány lassan visszavonult az életéből, pedig már sokkal kedvesebb volt hozzájuk. Néha még bebefutottak és ZséZsé-nek be kellett ismernie, hogy a szexuális rituálé megteremtésében kudarcot vallott. Ám azért ezen a területen is voltak változások. Megfigyelőből, lassan valódi szeretővé vált, minden porcikájával egyre intenzívebben élte át az aktusok összes mozzanatát. Nem tudta pontosan mikor tűnt el a két lány az életéből. Anikó még április közepén a közelgő érettségire hivatkozva kiiratkozott a rajziskolából, aztán elmaradt mellőle is. Utolsó együttlétükön mondott olyanokat, hogy most sok a dolga, de majd a felvételi és az érettségi után újra jelentkezik, de ZséZsé tudta vége lehámlott róla a lány jelenléte éppen úgy, mint előző életének többi egyre kevésbé makacskodó beidegződése. Vera talán csak pár nappal volt kitartóbb. Aztán egyszer egy szeretkezés közepén miközben rafinált élvezkedéssel csúszkált a fiú péniszén, hirtelen arról kezdett beszélni, hogy a nyáron valószínűleg férjhez megy és úgy gondolja nem volna illendő ha továbbra is feljárna hozzá. Illendő, ez a szó olyan furcsán hangzott a szájából, hogy ZséZsé önkéntelenül megkérdezte: - Illendő? Mióta érdekel téged, hogy mi illendő és mi nem? - Nézd férjhez kell mennem, csak egy érettségim van, nem értek semmihez. Most nincs munkám, az anyámék nem tarthatnak el örökké. – Míg ezt mondja a fenekével köröző mozgásra vált, hatalmas mellei ott harangoznak ZséZsé mellkasa fölött. A látvány annyira attraktív és elbűvölő, hogy egyáltalán nem illenek hozzá ezek a szavak, de a lány rendületlenül köröz tovább és folytatja: - Tudod a srác harminckét éves. Nem néz ki rosszul, de a nőkhöz kicsit mulya. Az apja régi maszek, és segített neki is beindítani az üzletet… - Szóval érdekből mész hozzá? Szegény lesz szarva bőven, persze ha jó üzletember, akkor majd azt is eladja jó pénzért. - Ne bánts légy szíves. Nekem te vagy a legjobb, de rád úgyis hiába várnék, és rájöttem ezekkel a mellekkel gyereket is lehet nevelni. A lagziba a te szüleid is hivatalosak lesznek, de te ne gyere el kérlek. - Miért, kellemetlenül éreznéd magad? - Nem csak attól félek kiszöknéd vele, egyet kefélni. Szóval jobb, ha nem jössz… - A mozdulatok felgyorsultak, aztán a lány sietve mintha szökne felöltözött és elment. Ő nem úgy hámlott le róla, hanem, mint egy utolsó bőrfoszlányt tépte le magát, és ZséZsé ott marad kibábozódva. Feküdt ott egy darabig, aztán arra gondolt most, hogy végre lehullott róla a kéreg nem hiányzik más csak egy lány. Egy új lány, akit ő választ, és aki illik új lényéhez.

70

A könyvek angyalára gondolt, sötét szemeire, vastag szájára, lógó mellére, nagy fenekére s a vékony combjai közt utat találó fényre. A közönyére gondolt, ami hosszú hetek könyvtárba járása és apró közeledő lépesei ellenére csupán a törzsvendégnek kijáró felismerésig és kedvességig oldódott. Holnap záróráig maradok, és meghívom vacsorázni határozta el. Elég meredek gondolatnak látszott, fogalma sem volt hogyan reagál a lány, de szinte biztos volt benne. hogy a válasz az udvarias és hűvös visszautasítás, vagy a tapintatosabb, de ugyanazt jelentő kifogáskeresés között fog húzódni. Az álom nem hagyta sokáig töprengeni, könnyű kézzel fogta le a szemét. Miről álmodott azt az éjszaka szürke alig fényeiben halkan dudorászó csönd sem tudta, csak figyelte amint nyugodtan, mozdulatlanul fekszik. Oly rezzenetlen volt, hogy a csend fejében már aggódó gondolatok kezdtek fogalmazódni. Ám amikor messze keleten a hajnal fényollóival szabdalni kezdte az éjt, megmoccant, aztán kinyitotta a szemét. A csönd még ott ült a szoba közepén, de látszott rajta, hogy indulni készül. ZséZsé szótlanul nézte egyetlen barátját, aki régi életéből megmaradt, és arra gondolt, amikor majd ő is elhagyja. Mostanában már jóval a rádió megszólalása előtt ébren volt. Örült ezeknek a nyugalmas perceknek. Ilyenkor végig gondolta a napot, szeretettel számba vette az éjszaka felé sorakozó másodperceket, hogy, aztán amikor végre ráront a híreket jelző szignál, az új nap lehetőségeivel megerősítve indulhasson el. Óriási, de óvatos nyújtózkodások közepette kelt ki az ágyból. A rádiót vitte magával a fürdőszobába, ez is új szokása volt, meghallgatni a híreket. Miközben a hűvös vízcseppek, mint a sav lemarták róla az álom utolsó foszlányait, agyába beköltözött valami a világból. Hallotta, hogy emberek halnak meg nevetséges érvek géppuskatüzében. Árakról és bérekről hallott, balesetek és szerencsétlenségek, csupa olyan dolog nézett szembe vele, amelyek létezéséről pár hónapja tudott ugyan valamit, de csupán a tudata peremén ólálkodtak szürkén, észrevétlenül. Most azonban minden mondat egy-egy új gyászt vagy örömöt nyitott a szívében. A bemondó szavai a vízcseppekkel keveredve hűvösen s mégis barátságosan záporoztak rá. Lemosták, megtisztították és megerősítették. Mikor megszólalt a zene elzárta a vízcsapot. Ne aggódj, nyugi ismételgette neki egy hang angolul miközben vörösre dörzsölte a testét," be happy", ez jé végszó gondolta, és lekapcsolta a rádiót. Borzongó testtel húzta magára a tréning ruháját, ami egy klott gatya és egy fehér trikó volt, aztán óvatosan kóstolgatni kezdte a reggel újabb szeletét. Izmai megfeszültek, kinyúltak, összehúzódtak, elernyedtek, izületei ropogtak, a szíve egyre gyorsabban vert. Tagjaival a hajnal sugaraiba kapaszkodott, s szálanként tekerte magára a nap erejét. A lassan gördülő erő ritmusává szerveződő mozdulatok szinte tobzódtak önmagukban.

71

Tulajdonképpen nem is tudta miért hagyja abba, de egyszer csak elfogytak a mozdulatok, nem a fáradtságtól, inkább csak feloldódtak a reggelben, megszűntek, elálltak maguktól, mint az enyhe vérzés, elmúltak, elvesztek, mint a hajnal. Leült és nézte a hegyet, Mont Sainte-Victorie-t. A zöldeskék ég felé nyújtózkodó szabálytalan háromszöget figyelte. Néha a hegy fölött kinyílt egy másik sokkal szabályosabb háromszög, és valami megmagyarázhatatlanul éles, de barátságos fénnyel végig simogatta az arcát, aztán bezárult. A hegyen és a hegy előtt kavargó színek szétbomlottak fénnyé, hogy aztán valahol a tudata mélyén láthatatlanul kötögető kéz ismét színekké dolgozza össze. Ott volt előtte a hegy, megnyugtató tömegével, nyugtalanító színeivel, mint egy titok tudója terpeszkedett a fényes papíron, és mintha azt suttogta volna várlak. ZséZsé tudta elérkezik egyszer a nap, amikor elindul, hogy megnézze a hegyet és tudta, hogy az a hegy nem ilyen lesz, mert ami itt a papíron hever az minden, amit egy ember az élete alatt megtanult a Hegyről. Tudta ezt, de azt is, tudta ennek ellenére is látnia kell az eredetit, hogy az izzadó hajnalokból megszülető reggelek ne múljanak el, ne tűnjenek el az idő rostálta haszontalan emlékek közé. Amikor a színek már teljesen szétestek, és egybegyúrhatatlanul kavarogtak előtte behunyta a szemét, a hegy újra előtűnt, de egy idő után ismét széthullt. A színekből felépített látomás atomjaira bomlottan raktározódott el sejtjeiben. Már ő maga volt a hegy amint ott ült mozdíthatatlanul, rendületlenül. Üldögélt így még egy darabig, aztán beleízlelt a levegőbe, nem beszívta, hanem csak hagyta, hogy magától minden kényszer nélkül betöltse a tüdejét. A rekeszizma lefelé, a mellkasa kifelé és felfelé húzódott a levegő pedig elfoglalta a testében így képződött űrt egy csöppnyi szisszenés nélkül. Erezte, ahogy elnehezedet tagjaiba megérkezik az oxigéndús vér, és megpróbált megmozdulni. Hihetetlennek tűnt előtte, hogy képes lehet rá, mégis könnyedén állt fel, tagjai nem merevedtek a hegy részévé, mert azt csak a lelkében őrizte. Nyújtózkodott néhányat, mint a macska, aztán elindult, hogy megmosakodjon. A szappan és a víz eltüntette testéről a verejtékcseppek felszáradt maradékait. Keze kinyúlt és egy zöld palackból habot nyomott a tenyerébe. Nézet egy ideig mintha a lágy tartás titkát kutatná. Az arcán is érezte akár ha mintha puha, tartós kéreg borítaná. Élvezte néhány pillanatig ezt a beburkolt érzést, ami az arcának csak ilyenkor adatott meg. Amikor a borotva kezdte lefejteni róla a recsegő szőrszálakkal együtt a fehér burkot, a tükörben egy új arc tűnt föl. Életében először alaposan megnézte magát, futó, szórakozott pillantások helyett négyzetcentiméterenként végig vizsgálta a tükörképét, és elgondolkodott rajta, hogy ez az arc képviseli őt nap, mint nap a külvilág felé. Ez az arc néz a boltosra, az újságosra. Ezt az arcot látta Vera, Anikó, Klári és ezt látja a könyvek angyala is. A szemükben ez vagyok, ha véletlenül gondolnak rám ezt látják maguk előtt

72

állapította meg. Nem tudta jó vagy rossz, hogy épp ilyen követet adott neki a természet, de el kell fogadnia, mert ez a követ mindig előtte jár. Lassan megöregszik majd, megráncosodik, de mindig ez képviseli őt ha hagyja, lénye elé tolakszik és egy csomó dolgot eldönt mielőtt még megszólalhatna. Ez nem jól van így gondolta, és mozgatni kezdte az arcizmait, figyelte hogyan változik a kép. Elszórakozott a kísérletezéssel egy ideig, aztán a gyomra erősen jelezni kezdte, hogy ideje a nap következő eseményébe fognia. Új ízek támadtak a szájában miközben minden falat után késhegynyi margarint kent a kiflire. A lenyelt falatok nyelőcsövén át a gyomra felé haladva teljesen átváltoztak. A lisztből, sóból, tejből, növényi zsírokból kozmikus üzemanyag lett. Gyomra már az új erők tartályaként fogadta be a megrágott és nyállal összekeveredett pépet. Enyhe kellemes meleg képződött belőle és lassan kezdett szétáradni az ujjai felé. A délelőtt szinte pillanatok alatt megszűnt. Csupán a papírlapokon sorakozó grafit csíkok sokasága jelezte, hogy volt délelőtt, és nem múlt el haszontalanul. ZséZsé miközben végig vizsgálta aznapi munkáit halvány, de tartósnak ígérkező elégedettséget érzett. A rajzok jók voltak majdnem hibátlanok. Reggel tanult mosolyának egyikével kísérve vállon veregette magát, aztán elindult a könyvtárba. Út közben az egyik ételbárban megevett egy dupla adag babsalátát, és jókedvűen indult tovább. Amint könnyedén a járda felett néhány tizedmilliméterrel haladt, az utcai árusok, a nénikék, középkorú hölgyek, fiatal kismamák és a lányok mind visszamosolyogtak rá. Most nem egyszerűen átsétált a tömegen, hanem arcról arcra szállva és meg-megpihenve haladt célja felé, s közben az emberi agyak titkos ketrecébe zárva visszafelé is megkezdte útját. Érezte, akik rá néztek, mind haza vitték őt, és ha este a tévében bemutatnák a képét több százan jelentkeznének, hogy látták egy óra körül a könyvtár felé igyekezni. Mosolygott magában ezen a feltételezésen, de már nem olyan gúnyosan, mint pár hónapja tette volna. a dolgok, még ezek a képzelgésnek tűnő, valószínűtlen látomások is sokkal élesebbek voltak annál, hogy egy egyszerű mosollyal és legyintéssel el lehessen intézni őket. A könyvespolcok, asztalok között hiába kereste a könyvek angyalát, nem volt sehol. Leült a művészeti folyóiratok közé, és a lapokból fel-felpillantva várta, hogy egyszer csak megjelenik, de nem jött, és lassan el is feledkezett róla. A teleírt lapokról fejébe költöztek az idegen gondoltatok, és ismerkedni kezdtek egymással és a sajátjaival. A világ örök és mozdíthatatlannak tűnő érveivel kicsit megváltozott. Olvasott, nézte a képeket, és nem vette észre, hogy már csak a neonfény világít. Este volt. -Elnézést, de zárnunk kell. -A hang valahonnan messziről szólt, szinte csoda volt,

73

hogy halkságával utat tudott törni ZséZsé lefoglalt agyáig. Felpillantott, a könyvek angyalka állt előtte. A terem már üres volt, csak a takarítónő serénykedett egy távoli sarokban. -Hű de elment az idő. -Már rég elmúlt hét, de mivel még dolgom volt és láttam, hogy mennyire bele van merülve gondoltam nem zavarom, de most már nekem is mennem kéne. - Bocsánat. Nem vettem észre, hogy ennyi idő van. –Aztán ki tudja miért egészen más hangon folytatta. – Meghívhatom vacsorázni? Nem rég nyílt egy új pizzéria, szereti az olasz konyhát? - Szeretem. Köszönöm a meghívást, mehetünk. – ZséZsé nem hisz a fülének, és arra gondol, ha ez ilyen egyszerű miért nem hívta meg már korábban is, de érzi a dolog ennél azért bonyolultabb. Út közben csak annyi derül ki a lányról, hogy Margitnak hívják, a beszélgetés inkább Zsézsé festői ambíciói körül forog. Az étteremben egymással szemben ülnek le. A lány sötét szemei kiismerhetetlenül tekintenek rá, aztán hirtelen megérinti a kezét, ZséZsé-ben apró áramkörök kelnek életre, de a lány beszélni kezd. -Kedves Zsombor, csak azért jöttem ide magával, mert már régóta észrevettem, hogy engem figyel, nem tudom pontosan mi célból, de sejtem. Ezért úgy gondoltam jobb tudnia, ha a gyűrűimből még nem jött rá, hogy férjnél vagyok.- ZséZsé a kézre néz, amelyik megérintette. Ott csillog rajta a karika abból a sárga, szép, de számára túlságosan pogány fémből megformázva, amit aranynak hívnak. Az aranyra úgy tekintett mindig, mint barbár ösztönöket birizgáló dologra. Mert aranyat birtokolni egyfajta misztikum, a ritkasága, a színe, az oxidálatlan csillogása mind-mind egy számára teljesen idegen világ megjelenése. -Nos látom meglepte és alaposan elgondolkodtatta ez a bejelentés. -Igen meglepett, de gondolkodni éppen az arany és az emberi lélek kapcsolatáról gondolkodtam. Tudja gyakran elkalandozom, de térjünk vissza arra, amiért ide jöttünk, vagy amiért nem jöttünk. Valóban figyelem magát mióta megláttam a könyvtárban. Először nem tudtam, hogy miért, de aztán rájöttem, hogy maga egy igen erős szexuális vonzás számomra, sőt még több is. Ott lebeg magában egy erős kihívás. Azt hiszem nem tudom jól megfogalmazni, félek, hogy félreért, de mégis így érzem. Gondolnom kell magára akkor is, ha nem akarok. Két csodálatos barátnőm volt, de most már velünk is vége. Félig-meddig ez is maga miatt van. - Két barátnője, és egyszerre? -Ige itt a képük. -és két képet vesz elő, az egyik Anikó arcképe csupán egy szép lány, de Vera meztelen fotója, amit még a nyáron csinált csupa erotika, csupa mell, csupa comb, csupa kihívás. Margit megbűvölve nézi a képet. Vera nem mindennapi,

74

papíron, ruhán, homályos üvegajtón átsütő szexualitása őt is megdöbbenti. A fiú látja a hatást és hagyja, hogy nyugodtan megfogalmazódjék a lányban a kérdés, szinte érzi, amint az ajkára kerekedik, aztán kibuggyan, és a kettőjük közé szőtt pillanatnyi csöndhídon át, amit a Vera hordozta erotikus töltés épített és a döbbenet, amely ZséZsé is elfogta valahányszor feltárult előtte ez a természeti csoda, s elindul feléje. ZséZsé még az előtt, hogy eljutnának hozzá a szavak pontosan tudja mit fog kérdezni a lány, és amikor füle végre felfogja a gondolatok hangrezgésekké kódolt üzenetét ismerősként üdvözli a dobhártyáján táncoló frekvenciákat. - Legalább azt árulja el, ez után a szexbomba után mi vonzotta hozzám? - Fogalmam sincs. Ha tudnám én lennék a legokosabb ember a világon, meg tudnám fogalmazni mi a szerelem, pontosan tudnám hogy születik miféle mozdulatok, illatok, levegőben terjedő, de ésszel soha fel nem fogható erotikus üzenetek indukálják. Ha tudnám, hogy Vera után miért pont maga kell, vagy valaki más, akkor le tudnám írni az örök titkot, de nem tudom. Anikóhoz a tagadás vonzott, egyszerűen meg akartam tagadni testemnek azt a darabját, amely folytonosan arra kényszeríttet, hogy újra és újra minden munkát és egyebet még magamat is félre lökve, csak ezt az élő szexuális fétist táncoljam körül simogató, tapogató, szorító, nyalogató, harapó mozdulatok százszor elátkozott koreográfiájával. Nem sikerült. Anikó szépsége és az én elhatározásom is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy túl tudjak lépni rajta. Saját csapdámba estem, és most már kettejük körül keringtem és jártam a bálványnak kijáró táncot, ami csak Verával esett igazán jól. Amikor megláttam magát a könyvtárban éppen egy új elszakadási kísérlet kezdetén jártam, de ez a kísérlet már nem kimondottan ellenük szólt, bár a szakítás bele volt kalkulálva. Azt találtam ki, hogy rituális cselekvések sorozatává próbálom alakítani az életemet, olyasfajta valamivé, hogy az az alkotás folyamatát szolgálja. Ezért kutattam a különböző népek szokásait, ezét olvastam el mindent a vallási szertartásokról, még a szexből is rituális táncot akartam csinálni, hogy mindig pontosan tudjam csak egy cél létezik, minden egyéb, amit teszek csupán eszköz. Soha nem szabadultam volna meg tőlük, de aznap ott megláttam magát és szinte fennakadtam a közönyén, keresztül nézett rajtam és ezzel felhívta magára a figyelmet. Ahogy múltak a napok egyre inkább csak maga miatt jártam a könyvtárba a rituálé kidolgozása másodrendű lett. Sokáig halogattam, sokáig vártam, de most már nem lehetett tovább, és amíg nem kezdtük el ezt a beszélgetést fogalmam sem volt róla, csak valahol a tudatalattimban lappangott az a felismerés, hogy szerelmes vagyok magába. Furcsa ezt így kimondanom, még nekem is új, de ez az igazság, és most azt várná tőlem, hogy fogalmazzam meg miért, miért éppen magát gyötröm ezzel. Nem tudom, szerintem, aki tudja nem is szerelmes, csak az akar lenni, és ezért indokokat keres. Aztán elmondja, hogy szeretlek, mert, felsorol

75

egy csomó okot, és nem tudja, hogy hazudik. Ezért mondom, nem tudom miért szeretem, csak szeretem. - Nagyon szép és érdekes volt, amit mondott, de ki kell ábrándítanom, én szeretem a férjemet. – és hosszú mesébe kezd a férjéről, aki valamilyen amerikai ösztöndíjat kapott, és arról, hogy saját tanulmányai miatt csak most a vizsgák után mehet utána. Foszlányokat fog fel belőle. A lány arcát figyeli, és arra gondol, amit az imént mondott. Fogalma sincs honnan szedte azokat a mondatokat, de ahogy nézi a lány érzéki száját, látja amint mozog kibuggyannak belőle a szavak, szinte érzi az ízüket legszívesebben oda hajolna, hogy megkóstolja őket, már pontosan tudja nem hazudott, szerelmes a lányba. Nézi a sötét szemeket, a száj mozgását és érzi a bioáramokat amint rendszeres ritmusban szaladgálnak egyik arcizomtól a másikig, hallja a mozgásuk nyomán előbukkanó szavakat, de nem figyel rájuk csak, mint valami zenére. A hangok színekké változva táncolnak az agyában, a lány arcán és mindenütt. A pizzéria, a világ egy asztal köré húzódik össze, a hangokból lett színek ott kavarognak az asztal felett. Nem tudja pontosan mióta fogja a lány kezét, a gyűrűjét simogatja, ujjai ismerkednek a bőr és a fém átmenet nélkül változó tapintásával. Fogalma sincs a lány észrevette e, hogy a kezét simogatja, hisz ő maga sem biztos benne, a színekké olvadt zene tovább szól. Tudja, ha egyszer vége szakad emlékezni fog majd rá miről beszélt, de most csak a hangok sötét rezgését, a szünetek világos fénylését látja, és ujjai hegyében a lány bőrének viszonylagos melege és a gyűrű vésett, barázdált felületének árnyalatnyival hűvösebb hőmérséklete közti ritmikus váltakozás indukál valami alig kifejezhetően halovány késztetést, hogy jobban megszorítsa, megfogja és ne engedje el csak húzza, vonszolja maga után járdaköveken, zebrákon, lépcsőkön át hazáig. A lány abbahagyja a beszédet, néhány pillanatig néz rá, aztán gyengéden elhúzza a kezét. -Ígérje meg, hogy máskor ilyet nem csinál. Én a férjemről beszéltem és annyira beleéltem magam, hogy azt hittem ö van itt és ő fogja a kezem. Többet ne csináljon ilyet, ez lopás! -Nem az. A dolgok nem keverhetők össze, én szeretem magát, de nem akarom magára erőltetni ezt a szerelmet. Az idő a napok hajnalsugárban edződő élével elgyalulja majd a kettőnk közti érdes felületeket, míg olyan sima nem lesz körülöttünk minden, hogy elkezdünk csúszni egymás felé. - Meglepődik azon, amit mond, ez már giccs gondolja, de szája folytatja.- Ez biztos így lesz. Egyszer csak érezni fogom milyen a szája, pontosan meg fog jelenni az érzet az agyamban, pontosan tudni fogom hány fokos, mennyire nedves, milyen az íze. Egyszer csak itt lesz a számon, és maga is tudni fogja milyen az érintésem, tudni fogja... -Azt hiszem most kéne elmennünk mielőtt még túlságosan belemerül, a részemet én fizetem.

76

-Ugyan vegye ezt a vacsorát kárpótlásnak azért, hogy megtudta, szeretem. Pincér, fizetek. Az utcán szótlanul mentek egymás mellett. A friss levelű fák elgondolkodva néznek utánuk. Végül az egyik sarkon a lány megszólalt: - Innen már egyedül megyek tovább. Nem akarom, hogy a szomszédok meglássanak magával. Köszönöm a vacsorát. Viszlát és ne fűzzön hozzám reményeket. -Ne haragudjon rám, de már elkezdtünk csúszni egymás felé. Köszönöm, hogy eljött. viszlát. Távolodnak egymástól. ZséZsé fejében újra indul az este attól a pillanattól kezdve, hogy meghallotta a lány hangját "Elnézést zárunk". Miközben lábai automatikusan rátérnek a hazafelé vezető útra, ismét hallja a saját hangját amint a szerelemről beszél. Szinte igaznak tűnik, amit mondott, talán az is, és giccs gondolja, de mi nem az. "Az idő elgyalulja a kettőnk közti érdes felületeket .. .", halvány vigyor fut át az arcán, de aztán arra gondol bármennyire túlzó akár igaz is lehet még. Nyugodtan derűsen sétál tovább. Érzi az egyre távolodó lány is ezekre a szavakra gondol. Mert kimondta őket a szavak önálló életre keltek, nekiláttak, hogy megvalósuljanak. Nincs visszaút, a kocka el van vetve, és még sorolhatná az idevágó bölcsességeket, de tudja ezek a mondatok nem fedik le teljesen a valóságot, itt valami sokkal egyszerűbb, a sorsnál is természetesebb dolog történt: Megfogalmazódott a szerelem. És azzal, hogy kimondatott, beismertetett el is indult, elkezdődött. Most nem érzi azt a veszély érzetet, ami Verával, vagy Anikóval minduntalan beléköltözött az első lépéseknél. Megy hazafelé. Otthon az ajtó oly ismerősnek tűnik, mint még soha, szinte úgy érzi köszönnie kéne. Elalvás előtt végig gondolja az elsimuló érdes felületeket, az önmaguktól megvalósuló szavakat, és mosolyogva néz fel a plafonra, mintha gombolyaggal játszó fehér kiscicát rajzolt volna. Hiába várta a csöndet, aznap nem jött. Úgy aludt el, hogy közben autók távoli berregését, az utcai neonok szinte észrevehetetlen zúgását, az épület halkan sóhajtó, diszkrét roppanásait hallgatta. Álmában a könyvek angyalával csókolózott, már éppen gombolni kezdte az ingét, amikor megszólalt az óra, és a pontosidő-jelzés sípjelei szépen lefejtették ujjait a gombokról, és a lány karjait a nyakáról, az élet folytatódott úgy ahogyan választotta. A vízsugarak, a torna mozdulatok, a délelőtti rajzgyakorlás szépen gördülékenyen vezényelték a könyvtárig. A lány szemei mintha megváltoztak volna, de ZséZsé nem akarta úgy folytatni, az udvarlást, ahogy talán a lány is várta. Nem folytatta sehogyan, még csak kifogásokat sem keresett, hogy újra beszédbe elegyedhessen vele. Egyszerűen csak köszönt, rámosolygott úgy mintha ismerné valami titkát, és leült olvasni. Idegenek

77

mondatai fonták, burkolták be lassan, mint egy meleg, kötött gyapjúzsákban ült ott nem törődve semmivel, csak élvezte a világ lassú változását a fejében. Hat órakor kihámozta magát ebből a kellemes burokból és elindult haza felé. A könyvek angyala éppen nem állt a pultnál, de nem törődött vele, gondtalanul sétált ki az épületből. A főutcán leült egy padra és figyelte az egyre ritkuló járókelőket, valami hihetetlen, még soha nem tapasztal békét érzett ahogy elsuhantak, lépkedtek, cammogtak, tipegtek, siettek, libegtek előtte az emberek. Pontosan érezte, közéjük tartozik, része az életüknek, a városnak, nem kívülálló, mint sokáig hitte magáról. Még a tavasz óvatos illatait is érezte amint diszkréten, belevegyültek a város szagába. Hirtelen saját maga jutott eszébe, amint gyermekként a szülői ház valamelyik friss lombú fájáról figyeli a naplementét. Akkor ott is a fához, a vöröslő napsugarakhoz tartozott anélkül, hogy tudta volna. Már nem emlékezett rá mikor kezdett távolodni a világtól, de nem is volt fontos ez hiszen már újra benne élt, és most már tudta nincs semmi fontosabb, mint részt venni ebben az örök körforgásban, az életben. Attól a naptól fogva minden este elüldögélt egy ideig valamelyik padon. Mindig másikra igyekezett letelepedni, nehogy újabb megszokás rabja legyen. Ez a néhány perc a szabadság ideje volt, ilyenkor szabadult meg egy időre a magára erőltetett, és mára mér természetessé vált rituális ritmusból és… -Szabad leülnöm? Jó estét.- a könyvek angyala volt az. Nem is tudta pontosan egy vagy két hét telt el azóta, hogy azt mondta neki szereti. A könyvtárban elhangzó udvarias köszönések utólag megszámlálhatatlanak tűntek. -Tessék foglaljon helyet, hogy van? -Köszönöm jól, és maga? Tudja meglepett, a vacsora után azt hittem zaklatni fog az udvarlásával, már előre dühös voltam magára. Most pedig néhány napja figyelem amint ott olvas és érzem, hogy hiányoznak a szavai.- A szavaim gondolta ZséZsé, hiányoztak a szavaim, de vajon a gondolataim is hiányoznának, ha egyszer megtalálnám a pontosan rájuk szabott mondatokat? Olyan kérdés volt ez, amit most nem volt ideje megrágni. a fekete szemekből valami különös dolog sugárzott feléje, valami tavaszi illatokkal szálló várakozás. -És most új szavakra vár? Lehet, hogy hiába, akkor, ott elfogytak. Nem tudom honnan kerültek elő, de ma már nem az enyémek, elhagyták a számat és elindultak, hogy megtegyék helyettem, amire én nem vagyok képes. Szeretném lerajzolni magát, ez nem bélyegalbum-trükk, valóban szeretném. Jöjjön!- és választ sem várva elindult. A lány mondott még valamit hogy mosnia kéne és ez elég jó témának bizonyult, kitartott vagy két utcán át. ZséZsé most nem beszélt sokat, hallgatta a lányt, és a tavasz illatai közt mosóporok, öblítők mesterséges üdeségét is regisztrálta

78

az orra. A lány a mosásról hirtelen áttért a magányra. Az egyedüllét női keserveit ecsetelte tipikusan nemét jellemző szavakkal. ZséZsé látta maga előtt a másfél szobás lakást melyből a por a magány által száműzetett. Együtt zötyögött kéthetente a lánnyal a távoli család felé, látta a vonat mellett elhúzó távíróoszlopokat amint hozzájuk a vonattal szemben masírozva az otthon melegét, az anya és a nővérek sajnálkozásait. Aztán vele ült a buszon és hallgatta az Ikarusz motorjának hosszútávon idegesítően hangos búgását miközben a lánya anyósáékhoz egy közeli faluba utazott. Hallgatta az após néha ízléstelen célozgatásait az egyedül élő fiatalasszonyokról, és példázatokat az amerikai lányok aerobikon edzett csinosságáról. Ami a távolból jövő levelek szerint nem igaz, mert azok kövérek, soványak, de szinte csak elvétve szépek. ZséZsé hallgatta és közben a tüskékre, jó szándékú injekciókra gondolt és a fájdalomra, ami szinte ugyanaz, amikor átszúrják a bőrt. Megérkeztek. Az ajtó előtt a lány megtorpant egy pillanatra, de aztán lába megmozdult és könnyedén szállította át testét azon a két méteren, ami a bejárati ajtó és ZséZsé egyetlen szobája között volt. Kíváncsian nézett körül, és rendhez szokott tekintete botladozva lépkedett a nyitva felejtett könyvek, papírlapok, ceruzák, festékes tubusok ecsetek között az ágyig mely egyszemélyes volt ugyan, de elég nagy. Hirtelen pánik fogta el, legszívesebben elrohant volna, de a háta mögött megszólalt a hang. -Jó kis rendetlenség mi? Itt tudna takarítani, ha hagynám, de nem hagyom. Kér egy narancslevet? -Igen, köszönöm.- Míg a fiú a konyhában volt a lány újra körülnézett. Nem sok kész képet látott, inkább csak üres papírokat, a szekrény tetején észrevett két nagy, vastagon kitömött mappát, biztosan abban lesznek gondolta. Félelme eltűnt. Kíváncsi volt hogyan rajzolhat az, aki néha olyan furcsán, de mégis meggyőzően tud beszélni. -Na már itt is vagyok. Igyunk egy kortyot, aztán kezdem. -Mit? -Jó kérdés, azért jöttünk, hogy lerajzoljam. -Előbb mutassa meg a régebbi rajzait, szeretném látni őket! -Rendben, de nem igazán jók. A legtöbbet még az előtt csináltam, hogy rájöttem volna néhány fontos dologra.- ZséZsé a szekrényhez lépett és leemelte róla a két súlyos mappát. Előkerültek az arcok, rózsák, virágok, kezek, tengeri kagylók, nők és felnagyított női testrészek számolatlanul. A lány rácsodálkozott mindegyikre. Számára szinte hihetetlennek tűnt, hogy egy kéz ilyen pontosan tudja követni az agy utasításait. Aztán jobban megnézett egy-egy rajzot és a vonalak kusza hálózattá bomlottak és ismét képpé váltak. Legjobban a rózsák, a csavart sokféle árnyékú tengeri csigák és a falevelek tetszettek neki. Az aktokat zavartan, furcsa érzésekkel

79

nézegette. A lányokra gondolt, akik odakínálták meztelen testüket a figyelő, kutató tekintetnek, és megpróbálta magát a helyükbe képzelni. Szinte belepirult a gondolatba, hogy órákig fekszik valaki előtt ruhátlanul és hagyja megfigyelni teste legapróbb részleteit. Elképzelte amint pucér képe belép a pupillákon, aztán ki tudja miféle utat megtéve újra előbukkan az ujjak hegyén, s a ceruza végén vonalak hálózatává kenődik a papíron és örökre ott marad. Levált grafitszemcsékből kódolva hirdeti huszonkét évének testi valóságát. Ez a gondolat taszította és vonzotta egyszerre, de sem a vonzást, sem a taszítást nem merte elfogadni, bizonytalan volt és zavart, de nem tudta miért. Aztán újabb lapok kerültek elő és az egyikre pillantva szinte sokkolta a vonalakból felépített alakzat. Szája önkéntelenül nyílt kérdésre, mert valami az agya mélyén megakadályozta, hogy felismerje, megfogalmazza mit is lát. - Mi ez? - Ó ez csak egy kis tréfás gyakorlat. Egyszerűen olyan hatást tett rám, amikor először megláttam, hogy muszáj volt lerajzolnom. - De mi ez, mit ábrázol? – ZséZsé látta, hogy a kérdés valódi. A lány nem tudja, vagy nem meri felismerni mit lát. Egy pillanatig eltűnődött ezen aztán megmondta az igazságot: - Hát bizony jóval nagyobb, mint az eredeti, de szerintem tökéletesen élethű és…. - Mi ez? – Vágott közbe a lány, maga sem tudva, hogy miért ilyen türelmetlen. - Ez Vera egyik legjobb és legérdekesebb testrésze. Muszáj volt lerajzolnom. Túl obszcénnek találja? – Szinte hallható volt ahogy a lány agyában csikorogva kinyílt egy súlyos ajtó. Aztán ott állt vagy inkább ült szemben a felismeréssel, és fülig pirult, egyrészt a felismeréstől, már részt, mert ennyi ideig tartott, amíg a vonalak hálózatából végre kiszabadította az óriásira nagyított női nemi szervet. A combtövek, a meztelen vénuszdomb, a bőrredők, s a klitorisz így kinagyítva szembesülés volt egy felismeréssel, ez a nő, ez az, amit a férfiak akarnak tőle, itt van előtte saját lényege. ZséZsé-re nézett, ő is ezt keresi benne, a farmernadrág és a bugyi rejtekéből ezt szeretné előhozni, a többi csak mese, kitörés. Undort és izgalmat érzett egyszerre, de a fiú szemében most nem volt több mint anatómiai érdeklődés. Ettől kicsit megnyugodott, de nem eléggé, pontosan végére akart járni a dolognak. - Miért ilyen csupasz? –Belepirult a kérdésbe, de már nem volt vissza út, makacsul tudni akart valamint. - Mert ilyen a valóságban, pont ezért éreztem úgy, hogy le kell rajzolnom. Nem mindennapi látvány, persze Verát ismerve az lenne a furcsa, ha pont ez a testrésze lenne átlagos. - És amúgy milyen? Szóval, mint férfinak milyen érzés, amikor, szóval. Megakadt

80

kérőn nézett a fiúra, és az készségesen kisegítette. - Jó, de főleg, azért mert tudja használni. – A lány most hirtelen megbátorodott. - Jól tudja használni? Mit jelent az, hogy jól tudja használni? - Az pontosan ezt jelenti, hogy jól tud kefélni. – ZséZsé-t már kissé bosszantotta ez az erőszakos érdeklődés azért használt konkrétabb szavakat. Ám a lány, mint a bokszoló az első pofontól, egy pillanatra megtorpant ugyan, de aztán még elszántabban folytatta. - És az, hogy jól kefélni mit jelent? – ZséZsé hirtelen megérzett valamit a lány lelkiállapotából, és megpróbálta tompítani, elsimítani a dolgokat. - Az azt jelenti, hogy szenvedélyesen szerelmeskedni. De szerintem nem kéne ennél az egy rajznál leragadni, inkább megpróbálhatnánk, amiért jöttünk. Te itt pont jó helyen ülsz, hozom a táblát és kezdjük. A lánynak nincs ideje felháborodni azon, hogy minden átmenet nélkül letegezték, mert ZséZsé már a fehér négyszögek hívogató, betöltésre váró felületeiről beszél. A lány agya oldódni kezd, de azért halvány asszociációk, párhuzamok hullámzanak fel benne a betöltetlen terek és a betöltetlen nők, szerelmek között, de nem tudatosulnak igazán csak elsuhannak, sodródnak a fiú mondataiban. Felbukkannak s elmerülnek a beszédfolyamatban, mint a delfinek a tenger hullámaiban. A ceruza hegye engedelmesen kenődik szét a papíron, és az egymásra rakódó vonalak lassan felemelkednek, kidomborodnak a síkból. A lány hallgat, a fiút nézi, túl szabályos gondolja, de a szeme szép, és végig vizsgálja újra az arcot mely mögül egy hozzá nem illő gondolat áramlat kígyózik felé. A világ négyszögek, háromszögek, kúpok, téglatestek, hengerek halmazává bomlik ebben az áramlatban, aztán ismét összeáll a fehér papír, vagy vászon darabokra simul rá. Túl szabályos gondolja a lány s a fiú szemébe néz, és túl szép a szeme. Nézi és felismeri, hogy ez most egy egészen más tekintet, ez nem a nőnek szól hanem az arcát mértani testekké bontja, leszedi róla a húst és a csontok fehér, borzongató alapjaira átlényegítve visszahelyezi újra. Hirtelen olyan érzése támad mintha műtenék, szinte érzékeli amint felvágják az arcát, nem fáj, de mégis rossz érezni a kést. A fiú fejére sapka kerül és fehér álarc az arcára, csak a szeme látszik csak az világít. Fehér köpenyes nők jelennek meg körülötte, és ollót, szikét, gézdarabot adnak a kezébe. Nem látni arcukat a maszktól, de köpenyük annyira átlátszó, hogy tisztán kivehetően átsötétlik rajta mellbimbójuk és ágyékszőrzetük. Fertőtlenítő szagát érzi a levegőben, aztán minden eltűnik. ZséZsé ijedten nézi amint a lány ájultan lezuhan a székről, s mint egy zsák elterül a földön. Nem tudja mit csináljon. Orvosért akar rohanni, de aztán közelebb lép, s lány olyan, mintha aludna. Kis tálba hideg vizet hoz, és gyengéden megpaskolja párszor benedvesített kezével az arcát. A barna szemek kinyílnak. ZséZsé

81

szótlanul emeli fel megitat vele egy pohár vizet. Nem képes megkérdeni mi a baj, csak nézi, nézi a lányt, míg az meg nem szólal: - Mi történt? - Azt hiszem elájultál, de fogalmam sincs, hogy mitől. Jól vagy, ne hívjak orvost? - Köszönöm ne, inkább kísérj haza! Út közben a lány a férjéről mesél, arról hogyan ismerkedtek meg, és arról mennyire hiányzik. A ház kapujában néz csak ZséZsére. - Viszlát, köszönöm, hogy elkísértél. - Biztosan jól vagy, nem lesz már baj? - Nem azt hiszem csak egy kis múló rosszullét volt. - Akkor holnap eljössz, hogy befejezzük a rajzot? - Nem, holnap nem, majd még megbeszéljük. - Jó, akkor, szia. - Szia. – A lány nem tudja miért nem háborodott fel a hirtelen jött tegeződésen, de aztán vállat von, végül is fiatalok és majdnem egyidősek. ZséZsé elindul hazafelé. Lassan ballag, nincs kedve átgondolni ezt a furcsa estét, csak lépeget, beszívja a tavasz és a város rosszul kevert szagát. Nem a legrövidebb úton megy, hagyja, hogy a lábai cél nélkül hol jobbra, hol balra kanyarodjanak. Az utcasarkok épp vagy letöredezett felületei csupán a támpontok ebben a táncos vándorlásban. Aztán valahogy mégis csak haza ér. Könnyedén hullanak el körülötte lefekvés előtti teendői. Lazán, könnyű lélekkel egyensúlyoz végig az álom az est és a hajnal közötti feszülő kötélhídján. A lány sokkal nehezebben aludt el, kibillentve a békés, magányos hétköznapok egyhangúságából. A szerelemre gondolt, szeretkezéseikre a férjével, amik kellemesek voltak ugyan, de valahogy mégis mindig hiányérzet maradt mögöttük. Alaposan beleizzadt álmatlan forgolódásába, melybe szeretkezések emlékei, ZséZsé szavai, a hatalmas női nemi szerv képe s a műtétet végző orvos maszk mögül figyelő valószínűtlenül kék szemei keveredtek a vággyal és valami oktalan félelemmel. Hirtelen eszébe jutott a kérdés vajon ZséZsé-vel milyen lenne, már szinte kezdte elképzelni a jelenetet amint a ceruzát oly könnyedén kezelő finom, ügyes ujjai elkezdik lefejteni róla a ruhát, de ettől a gondolattól úgy megrémült, hogy jobb ötlete nem lévén felugrott és elment zuhanyozni. A kapkodó mozdulatoktól és a rémülettől egy időre elfejeltette, vagy inkább félretette a szerelem és a sex köré font gondolatait, de aztán azok a meleg víz lágyan simogató sugarai alatt óvatosan előmerészkedtek. Elkezdte szappanozni magát és keze mintha ZséZsé keze lett volna. Élvezte ahogy végig siklott a testén és egy pillanatra megrémült ugyan attól, hogy mennyire jól esik megdörzsölni a mellbimbóját, de mégis a jó érzés győzött. Élvezettel simogatta a mellét közben

82

ZséZsé-re gondolt, és egyre kevésbé érzett bűntudatot e miatt. Keze lassan, a hasán araszolva kúszott a szeméremdombjáig, megtapogatta a ruganyosan domborodó húst, kis ideig masszírozta, aztán a kék csempék hideg tekintetétől pirulva vonakodva abbahagyta. Már csak a zuhanyból feltörő meleg vízcseppek ostromolták a vágyak rózsaszín hússal körülölelt lakóhelyét. A víz, amely képes, hogy sziklákon átverekedve magát utat törjön a tengerig, mos utat vágott a szemérem, a félelem és a szégyen sziklatömbjeibe, s a lányban szétáradt egy új felismerés. Alsó ajkába harapott és próbált nem gondolni arra hányszor szalasztotta már el ezt az érzést. A vízcseppek tovább záporoztak, míg csak fel nem ismerte, hogy ez az érzés megismételhető, reprodukálható, hogy ez már az övé. Az ágy meleg burok volt körülötte s az éj jó barát. Visszaálmodta neki a napot, a délutánt, az estét s vágtató vízcseppek és a besűrűsödött vágyak energiájából kivirágzó felismerést. Az éj diszkréten hallgatott, s a burok alatt máris új, még merészebb álmok nyújtózkodtak a reggel felé. A zeneszó még a szokásosnál is harsányabban szakította fel az öntudatlanság testmeleg magzatburkát. ZséZsé megadóan nyújtóztatta tagjait, s csak a tudata peremén bukkant fel néhány apró szitok az egész procedúra kitalálójával kapcsolatban, aztán már frissen, vidáman fogott a szertartások végzésébe. Az egymásra épített cselekedetek nem váltak gépiessé a megszokással, hanem élettel teltek meg és egyre inkább létezésének részeivé váltak. Minden mozdulat, a rítus összes fordulata új tapasztalatokat hozott. Az izmok, a szív, a tüdő, a belek működése, lélek s a gondolatok mind önként álltak be a sorba, s a mesterségesen kialakított új rend természetessé vált. Szokásos reggeli, délelőtti rajzgyakorlatai alatt, miközben színes magazinok gyönyörű, meztelen lányait fogalmazta át a ceruzája, jutott eszébe a lány, a könyvek angyala. Belekotort a földön fekvő papír halomba és legfölül megtalálta a majdnem kész portrét. Nézte egy ideig aztán érdekes ötlete támadt. Lázasan kutatni kezdett az újságok s a régi vázlatok, rajzok között, míg végül két képben megtalálta, amit keresett. Az egyik lány éppen olyan alkatú, mint a könyvek angyala, a lába vékony, a csípője széles ám a melle túl kicsit. A másik lánynak csak a melle olyan hosszúkásan lógó, amilyennek a könyvek angyaláé látszik az ing szűkszavú beszámolójából. A sok ezernyi rajz tapasztalataival ujjaiban s a jó tréfa izgalmával a szívében gyorsan és ügyesen rakta össze a darabokat, s a végeredmény még őt, magát is meglepte. A fekete vonalak a könyvek angyalának mezítelen alakját fonták körbe. A képek s az emlékezet támogatta képzelet valami újat hozott létre, és a fehér felületből kidomborodó test az esztétikain túl még egyéb üzeneteket is hordozott. A szexre és a szerelemre gondolt. Arról elmélkedett, hogy a két nem egymásfelé feltartóztathatatlanul araszoló szándéka

83

mozgat mindent, s a nagy alkotások, felfedezések a kielégítetlen vágyak újra termelődésének melléktermékei. Lerajzolni egy nőt vagy lefektetni szinte rokon értelmű cselekvésnek tűnt, Írni a szerelemről és résztvenni a szerelemben most egy és ugyanaz volt, de még a másféle dolgokat teremtő energiák forrása is a nemi hormonok szüntelen újra termelődésében volt tetten érhető. Meglepte ez a felismerés, és a rituáléra gondolt, ami a nemi késztetését volt hivatott egy ideig csökkenteni, ez most egy pillanatig értelmetlennek látszott, de csak egy pár másodpercig, mert utána megértette, hogy ez a régóta benne bujkáló felismerés késztette a nemiség időleges tagadására, és ritmusai nem mások, mint egy új más minőségű szexuális beállítottság előfutárai. Szinte érezte hogyan alakulnak át a spermiumok apró fonalai jól sikerült grafit csíkokká és ecsetvonásokká. A papíron mászkáló ceruza akár egy fallosz megtermékenyítette, benépesítette a kitárulkozó tereket. Most kezdődik minden gondolata, miközben tapinthatóvá satírozta a könyvek angyalának szabálytalan de mégis vonzó alakját. Míg a ceruza újra és újra végig járta a titkos és kevésbé titkos tájakat egyre valóságosabban domborodott ki a test. Végül abbahagyta. A grafitszemcsék hívogató felületekké egyesültek. Színtelen lakatot fújt a képre nehogy elkenődhessen, az órára pillantott, három múlt, s a mutatók ilyen késői állásától egyszerre nagyon éhes lett. A kedvenc pizzériájába ment, oda, ahol először beszélgetett a lánnyal. És míg a mediterrán tenger ízei elkeveredtek a nyálával és jólesően a gyomrába csúsztak elhatározta, hogy ma ágyba csalja őt bármi áron. Az elhatározásától, mint mindig, ha valami komolyat, nagyot gondolt elmosolyodott. Pontosan tudta mit hajlandó és mit nem hajlandó megtenni a cél érdekében. A bor lassú, megfontolt kortyokban eredt a déli tenger ZséZsé-vé alakuló darabjai után, és az élesztőgombák jótékony működésének észlelhető bizonyítékaként szétáradt testében az ismerős, de mégis minden ismétlődéskor megismételhetetlennek tűnő kellemes érzés. Legszívesebben hanyatt dőlt volna karjait az ég felé tárva, de nem késlekedhetett tovább. Elindult hát a könyvtár felé, hogy megpróbálja beváltani a mosolyt fakasztó fogadalmat. Útközben lányokat látott, fiatal nőket, mosolyogva trécselő kismamákat, s többségükön talált valami okot, amitől kívánatossá lettek. Egy mosolyt, fantáziamozdítóan ringó, feszülő mellet, miniszoknya kirakatából köszönő karcsú, izmos combot, farmernadrágban kerekedő, vászon csapdába préselt feneket. Csupa kihívás volt az utca, kezdte megérteni a szatírokat miért vetik rá magukat a vágy kézzel foghatóvá érlelődött darabjaira. Felgyorsította a lépteit, éppen a könyvtár előtti kicsiny parkon vágott keresztül, amikor a vágyak egy jól sikerülten testté vált darabja megszólította: - Szia ZséZsé. Már meg sem ismersz? – A lánynak hatalmas se, szőke se barna

84

sörénye volt. A hullámokba csavartan alázúduló rengeteg haj is elég lehetett volna, hogy ZséZsé megértőbbé váljon az erőszakos nemi cselekedeteket elkövetőkkel szemben, de a természet nem érte be ennyivel, a haj alatt szabályos ovális arc mosolygott sötétbarna szemekkel, egyenes orral, finom metszésű szájjal, a fehér pólótrikót gömbölyű mellek feszítették kétfelé s a mellbimbó szinte átszúrta a vékony szövetet, a derekától egy pillanatra enyhén kiterebélyesedett a szoknya aztán hirtelen vége lett és két elegáns formájú láb borzolta tovább a férfinép kedélyét. A Kiss Kati került elő végre a fejéből a megfelelő gondolat. A gimnáziumban egy osztályba jártak, és bár tapintani lehetett köztük az osztálytársi kapcsolatosan messze túl mutató rokonszenvet, valami miatt ez a szimpátia nem nőtt tovább a cinkos pillantásokon és a véletlennek tűnő apró érintéseken. - Te tényleg nem ismersz meg? – A hosszúra nyúlt szemlélődés után ZséZsé agya hirtelen ritmust váltott. - Szia., dehogynem ismerlek meg, csak már elszoktam tőle, hogy ennyire szép vagy. - Megint mellé beszélsz. Na hogy hívnak? - Kati. Kiss Kati. - Te tényleg felismertél! – és a lány a protokolláris csóknál egy árnyalattal melegebben puszilta meg. - Te pedig tényleg nagy jól nézel ki. - Mesélj mit csinálsz mostanában? - Éppen téged vártalak. Azon ábrándoztam milyen jó lenne ha feltűnnél. - Felvettek? - Nem. Tavaly nem, de most biztosan sikerülni fog, sőt ha eljönnél modellnek, akkor száztíz százalék. - Engem se vettek fel tavaly, de most úgy érzem az írásbeli jól sikerült, már csak a szóbelin kell odafigyelnem és minden rendben lesz. Leültek egy padra. A beszélgetés tovább folyt teljesen szaggatottan és ritmustalanul. ZséZsé állandó hallgatásokkal vagy a szépségéről, szerelméről szóló rövid betétekkel törte meg a lány akarata szerinti komolyságot. Kati azonban nem zavartatta magát, rendületlenül folytatta minden oda nem illő közbevetés után az osztály többi tagjáról szerzett információt, kit hová vettek és hová nem vettek fel. ZséZsé teljesen tájékozatlan volt. A bizonyítványosztás óta nem látott senkit a többiek közül, vagy legalábbis nem vette észre. Az idő múlását csak a ceruzák fogyása és néhány emlékének kopása jelezte. Nem is értette miért fontos a lánynak a közös múlt két tucat emberrel, akiket nem ő választott maga mellé, és miért akarja ezt a közös múltat valamiképpen közös jelenné tenni az által, hogy tud valamit a sorsukról. A sok információ, ami a szép szájból áradt, megrezegtette

85

ZséZsé dobhártyáját, aztán nyomtalanul tűnt el agyának valamelyik feneketlen gödrében. Az atmoszférát, ami a pizériában keletkezett nem váltotta fel az osztályterem szaga, hangulata, az erotikus töltés megmaradt olyan erősnek, mint amilyenné a mellbimbókkal átszúrt trikók és a második bőrként feszülő színes nadrágok között szlalomozva fokozódott. Minden második gondolata az volt, hogy végig dönti a lányt a padon, és tulajdonképpen nem is értette miért nem teszi meg. - És te mit csináltál egy évig? – ZséZsé-t váratlanul érte a kérdés, éppen készült kielemezni az okot, amiért még nem csókolta meg a lányt. - Hát nem sok minden történt, szinte semmi. - Ne légy ennyire titokzatos, valamit csak csináltál? - Valamit igen. Rajzoltam vagy ezer rajzot persze lehet, hogy csak hétszázat. Elolvastam két tucat könyvet, és elfogyasztottam fél tucat lányt. Most pedig már konkrétan a felvételire készülök és pokoli szükségem lenne egy olyan gyönyörű lányra, mint te, hogy megrajzolhassam az ezerhez még hiányzó rajzokat, és elcsókoljam azokat a csókokat, amit a többi lány meghagyott. Gyere fel hozzám és meglátod mit csináltam. -Elég furcsa módját választod a csábításnak. -Csábítás? Nem, ez nem jó szó erre. Nem elcsábítani akarlak, csak tudom, hogy egyszer valahol elkezdődött köztünk valami és szeretném, ha folytatódna, kiteljesedne. Egyszerűen szeretném megnézni a melled, az tán megsimogatni, utána megtapogatni, érezni akarom az állagát, lágyan rugalmas voltát, és meg akarom ízlelni, lassan körbe nyalogatni... -Tiszta őrült vagy. Nem tudnál másról beszélni? -Nem. Pontosan ez az, amiről beszélni akarok, és ez az, amiről hallani akarsz. Nézd csak még alig mondtam valamit és a mellbimbóid mer reagálnak, a test nem tud annyira képmutató lenni, mint a szív.- A lány odapillantott és látta, hogy az az apró borzongás, amit a fiú szaval keltettek a belsejében, a testére direkt módon hatott, éppen úgy mintha csinálta és nem mondta volna a dolgokat. Mellbimbója vérrel telten feszült a vékony szövetnek. A lány fülig pirult a felismeréstől és tétován magyarázkodni kezdett. ZséZsé pontosan érzékel te a zavarát és megpróbálta oldani. -Ne szégyelld! A világ sokféle véletlen esett történettel alakítja magát. Ez is egy újjá alakító véletlen, hogy éppen most találkoztunk. Gyere! - Könnyedén kézen fogta a lányt és elindult; a néhány tétova lépés után hozzá igazodott. - A könyvek angyala épp most lép ki az ajtón, felismeri ZséZsé-t, és már kiáltana, amikor észreveszi a mellette könnyeden hozzásimulva lépegető lányt. Csalódása nagy, de egytőről fakadt megkönnyebbülése rögtön enyhíti is, most egy nappal,

86

de lehet, hogy örökre elhalasztódott, amire várt, és amitől tartott. Otthon takarítás közben még látja a két egymáshoz illő alakot, de a porszívó erőszakos, máskor oly idegesítő búgása most jótékonyan a konkrét cselekvések börtönében tartja. A sokszor ismételt, begyakorolt, unalomig ismert takarító mozdulatokra támaszkodva vánszorog át az időn. Mikor végre ágyba kerül bekapcsolja a tévét. Sorra nyomogatja a csatornaváltó gombokat, az egyik adón szerelmes film megy, az összesimuló, egy ritmusra mozgó testek látványa felkavarja, szerencsére nem tart sokáig. A vágás után egy piros autó kanyarog az erdei úton, lekapcsolja a készüléket. Az álmok elenyésznek, és csak egy cseppnyi szomorúság marad belőlük, éppen annyi amennyi egy borús, esőre hajló reggelen kell. Kati ébredt fel elsőnek, nézte ZséZsé-t ahogy félig tátott szájjal, mélyen aludt. Nyál csorgott a párnára és foltot hagyott. A lány érezte ennek a nyálnak az ízét, még ott volt a szájában, a nyelvén, mint ahogy a bőrén is ott voltak nedves foltjai. Megpróbálta felidézni a tegnap estét, de az élmény még túlságosan intenzív volt, ettől nem lehetett igazán átélni az egészet, mert egy-egy érzés, jelenet, szó minduntalan előre tolakodott. Arra próbált választ kapni, jó volt-e de nem tudta eldönteni. Valahogy az, hogy jó nem illett rá arra, amit átélt. Egyszerűen természetes volt. Ez a természetes. Pontosan érezte, amit tesz, és amit vele tesznek, az az élet része, az egészé, de a sajátjáé is éppen úgy, mint a másiké. Az egymásba kapcsolódó és szétváló mozdulatok egy ősi koreográfiává álltak össze. A fiú nem volt túl gyengéd, de nem volt durva, vagy erőszakos sem, csak ott volt, resztvett a szeretkezésben. Még a szavai is pontosan arról szóltak, ami történt. A test nem tud olyan képmutató lenni, mint a szív, ezt és még sok mindent visz magával, ha elmegy. Tudta itt most nincs más jövőjük csak az elválás, mert Pest és Szeged túl messze van. Nem bánta ezt, érezte egyszer valahol még találkozhatnak. Lassan óvatosan kelt fel, nehogy a fiút felébressze. Miközben a zuhany alatt szappanozta a testét arra gondolt búcsúzást nélkül megy el, eltűnik úgy ahogy tegnap este feltűnt. Ez lesz a legjobb mondta, amikor egy simogató kezet érzett a fenekén, a kéz megfogta, megtapogatta, könnyedén megcsípte, mintha csak azt akarná megállapítani milyen kemény a húsa. Aztán a mozdulatok a tegnap folytatásai lettek, elvenen fickándoztak a hulló vízcseppek alatt. A lány bozontos haja csupa víz lett, de nem bánta. Néha úgy érezte száz kéz simogatja, száz ajak kóstolgatja. Az apró fürdőszoba tele folt a fiúval, a tér minden irányából ő közeledett hozzá. Aztán érezni kezdte a lába között felerősödő, el-elhalkuló ritmust. A testében ki-becsúszkáló kemény hús mozgása valahol a fejében pergő dobszóvá alakult. Régen elhamvadt tábortüzek fényeit látta újra, s a táncoló lábak, hajladozó testek között elővarázsolva ott fénylett a jövő. Belenézhetett volna a csillogó lencsébe, hogy lásson, hogy mindent előre

87

tudjon, de nem akart mást csupán fölé hajolni és érezni a számára félretett időt. A hajszárító búgása sem tudta elűzni a zuhany alatt született jó hangulatát. A fiú hallgatott, csak az ujjai beszéltek miközben a haját igazgatta a forró levegő sugár alatt, és az ujjak ahogy a fejéhez értek, ahogy áttáncoltak a vizes és a száraz haj között feszülő időn, elmesélték neki a délutánt, az éjszakát, a reggelt, és ő befogadta ezt a néhány órányi múltat, és tudta bár még sokáig lüktetni fog a szívében, fájni soha nem fog. A hajszárító elhallgatott, lágyan, megértően nyújtózkodott köztük a csönd, míg felöltözött. Nem búcsúzkodtak, nem szóltak, még meg sem csókolták egymást, csak a kezüket érintették össze, az ujjuk hegyét. A lány távolodó léptei közt átbucskázott fején a reggel délelőtté változott. ZséZsé kinézett az ablakon, éppen esni kezdett, mintha a könyvek angyalának könnyei hulltak volna a poros aszfaltra, elgyötört füvekre. Eredendő szomorúság volt az, ami a szürke felhőkből potyogott, összekeveredett a porral, lefolyt a csatornanyílásba, elszivárgott a földbe. Olyan szomorúság volt ez, ami nem tud igazán fájni, csak megárad, aztán felszárad, mint az eső. ZséZsé pontosan érezte, hogy valahol a betonon, levegőn, métereken túl a könyvek angyala szomorú, de csak úgy, mint az esős égbolt, mert szívének egy másik csücskében örül, hogy még nem jutottak el azokhoz a mozdulatokhoz melyeket elérve már csak ismételni, vagy visszafejlődni lehet, de a visszaút már soha nem olyan, mint kéne, mert szürkébb, fájdalmasabb, gyorsabb vagy lassúbb. Nem keresi többé elhatározta, ha maradjon meg lehetőségnek, titoknak. Megnézte a rajzot, amit róla készített, és, most amikor már nem adott esély magának, hogy valaha is összehasonlítsa az eredetivel, még szebbnek találta. A széles csípő, a vékony combok, az apró has, a hosszúkás mellek átértékelődtek esztétikává, a szépség vitairatává lettek. ZséZsé elképzelte a lányt amint áll a pultnál, a számítógép leolvasó ceruzáját újabb és újabb könyv vonalkódjain húzza végig, s közben szemeivel elnéz a könyvespolcok messzeségbe, de ezután már hiába hullnak a földre könyvek, a kultúra papír-halmazokba foglalt szeletkéit unalmas, együgyű kezek próbálják összeszedni. Az a kéz, amely előhívta őt a vágyak negatívjaiból, hogy valóságosnak tűnő idomai felhasítsák a fehér terek kétirányúságát és tenyérbe foghatóan, megharaphatóan hirdessék a szerelem lehetőségét, többé nem nyúl értük. Az a kéz megpróbál más lehetőségeket teremteni. ZséZsé hirtelen úgy érezte ebből a képből egy kevés. Mappába kötötte hát, és elindult vele. Elhatározásától az ég szomorúsága is megszűnt, az említésre sem méltó néhány csepp víz száradni kezdett. - A közeli postán kért egy telefonkönyvet, és gyorsan lapozó ujjakkal, suhanó tekintettel keresni kezdte benne a címet. Kovács Nándor címét, aki a város

88

egyetlen ismert festője, és köztudottan a rézkarcmetszés avatott művelője volt. Petőfi u. 14., csak éppen elolvasta és már indult is. Két utcasarokkal később döbbent rá, hogy fogalma sincs melyik a Petőfi utca, de még arról sincs sejtése a város melyik részében lehet. Ez a felismerés azonban csak egy pillanatra lassította le a lépteit, aztán még energikusabban folytatta tovább útját. Ahogy haladt a város egyre ritkult, ő nem törődött ezzel, csak felpillantott minden utcanév táblára és ment tovább, mint aki pontosan tudja hová tart. Amikor a város végképp fogyni látszott befordult egy keresztutcába. Az út emelkedni kezdett és egyre meredekebb lett, a házak lihegve kúsztak fel a domboldalra. ZséZsé lábaiban érezte az itt lakók kényelmetlenségét, aki nap, mint nap megszenvedik a környék szépségét. Megunva az emelkedőt a következő utcán balra fordult, aztán kis idő múltán, két kereszteződéssel később ismét balra, vissza a város felé. Lefelé menni sem volt túl kényelmes ezért bepillantott egy kétháznyi közbe, s a szemben futó utcában izgalmas házat fedezett fel. Kutyaugatástól kisérve kíváncsian vágott át a kis közön, és a ház kapuján a tizennégyes számot pillantotta meg. Közelebb lépett, a névtáblán kacskaringós betűkkel fénylett Kovács Nándor. A csengőszóra egy felbőszült óriási kutya rohant a kapunak nyomában egy határozott hanggal: - Artúr azonnal mész a helyedre! – Nő és fiatal állapította meg ZséZsé, s a hang barnára sült gazdája már fel is bukkant a vörös levelű bokrok között. -Hello! Kovács Nándort keresem, itthon van? - Sajnos nincs. Én a lánya vagyok. - Zsalakó Zsombor vagyok. Nagyon sürgős lenne beszélnem vele. Megvárhatnám? - Engem Nórának hívnak. Azt hiszem kicsit sokat kellene várni. - Nem baj van időm, addig megmutatnád a műtermet. - Gyere! A kutyától ne félj nem fog bántani. - Ezt írásba adod? - Igen, na gyere! – A lány szélesre tárta a kiskaput és ZséZsé mint valami sikert szimatoló házaló bevonult. A kerten áthaladva alaposan szemügyre veszi a lányt. A haj rövid majdnem fiús és vörösre van festve, a szeme zöld, igazi zöld, az orra kicsit nagyobb, mint kellene, de csak egy árnyalatnyival, az alsó ajka vastag, az álla miként az arca is hosszúkás, apró fejhez simuló füleiben óriási karikák. Melltartója alig takar valamit a melléből, ami nem nagy, de érdekes felfelé meredő bimbókkal kér figyelmet magának. A dereka nem túl vékony, ám hasa lapos és csípője éppen eléggé kerekedik ahhoz, hogy az embernek hozzáillő gondolatai támadjanak. A combjai a fenekéhez idomulóan vastagok, a vádlija szinte tapinthatóan kerek, de a bokája vékony. Már éppen azon gondolkodik, hogy egy festő lánya is kapható-e modellségre és egyébre, amikor a teraszon egy meztelen fiút pillant meg. A

89

napozók pózában fekszik, nem törődve vele, hogy a nap egyáltalán nem süt oda. A sovány fiú szeme csukva, bőre a napimádók színében pompázik, mindenütt egyformán bronzbarna, mesterségesen tökéletes árnyalatú. - A barátom Laci, kicsit elszunyókált. - Látom nem szenvedsz hiányt semmiben. – Mondja ZséZsé részben a házra, részben a bronz fiú petyhüdten is hatalmas szerszámára célozva. - Igen, szerencsére mindenem megvan, - feleli a lány pontosan értve a célzást – de azért nem kellene szemtelenkedned. Mit akarsz apámtól? - Szeretném megkérni tanítson meg a rézkarc készítés alapjaira. - Hát ha van időd biztosan megteszi. - Gyorsan tanulok. - Az lehet, de az apám csak egy hét múlva ér haza. Svájcban nyaral anyámmal és húgommal. - És te miért nem mentél velük? – kérdezi ZséZsé miközben azonnal lemond futó ötletéről, hogy a könyvek angyalát réztáblára metsze. A gondolat úgy múlik ki a fejéből mintha soha nem is lett volna. - Mert nem szeretem a hegyeket annyira, mint ők. Két éve is az Alpokat jártuk végig. Apámnak ez a gyengéje, de én jobban szeretem a tengerpartot, strand, ilyesmi. Parancsolj, fáradj be. – A műterem a ház déli oldalán fekszik, szinte egész nap elárasztja a fény. A hatalmas üvegfalak enyhén színezettek tompítandó a tobzódást, de a tetővilágítók pótolják az elveszett sugarakat. A helyiség meglehetősen nagy és ZséZsé szemének túl rendezett, mintha gazdája kínosan pedáns ember volna. A festőállványok, asztalok, székek, szerszámok, kész és félkész képek tudatosan eligazított rendben várják gazdájuk visszatérését. Az egyik sarokban dívány, ZséZsé képzeletében már döntené rá a lányt…. - Na csak nézelődj nyugodtan. – de az láthatóan nem akar dőlni hanem sietős léptekkel távozik. Egy pillanatra utána néz, a feneke nagy és kerek, aztán lemondóan nekilát, hogy alaposabban körülnézzen. A műterem majdnem olyan, mint amit már sokszor elképzelt magának, csak a rendzavaró. A képeket nézegeti, profi munka mind, de nem igazán megkapó, bár a falon bizonyára jól mutatnak. Valahogy túlságosan megkomponáltak, a stílusuk unalmasan egységes. Megpróbálja elképzelni húsz évvel későbbi önmagát. Vajon ő is leragad majd az első sikert hozó ecsetvonásoknál és görcsösen ismételgeti őket, míg csak legendává nem válik, s aztán már csak keni, keni a festéket, mint kőműves a maltert szenvtelen, unalomig begyakorolt mozdulatokkal, míg nem egy szép napon, fáradt, reszkető kézzel kést emel majd utolsó képére, hogy tegyen még végsőként valami tőle szokatlant? Megpróbálta végig gondolni a lehetőségeket, de agya hirtelen átzökkent egy keserves gondolaton, s felriadt, mint a bakon szundikáló

90

kocsis. Az órájára nézett, a dátum gomb megnyomásával nem csak a folyadékkristályok váltottak, de agyában is kikristályosodik egy felismerés, sőt ami nem szokása még hangosan is kimondja – Holnap felvételi. – és nyomban sorakozni kezdenek a problémák. Még össze kell pakolni, rajzok, ceruzák, fehérnemű pénz, csak kétezer forintja van és fogalma sincs hol fog aludni. Otthonról kérni már nincs ideje. Közel van hozzá, hogy pánikba essen, ilyen izgatott még talán életében nem volt. Sietős léptekkel indul el, de az ajtón kilépve lelassít, - Csigavér. – felnéz a teraszra. A lány meztelenül térdel a fiú mellett és ébredező nemi szervével játszik. ZséZsé-t megállítja a látvány, érdeklődéssel figyeli mi lesz. A pénisz akár csak gazdája lassan magához tér és felemelkedik, amikor a lány már úgy véli elég kemény habozás nélkül belehuppan a meglehetősen vaskos és hosszú szerszámba, és a csípőjével körözni kezd. A fiún nem látszik, hogy megrendítené a dolog álmosan pislog az ég felé, egyetlen mozdulatot, gesztust sem tesz, ami jelezné, hogy kedvére vagy ellenére van a történteknek. A lány a körözésből csúszkálásra vált, lassan élveződve szánkázik a hosszú csúszdán. ZséZsé hirtelen ki tudja miért megszólal, és maga is elcsodálkozik azon, amit mond. - Bocsánat a zavarásért, de elfelejtettem, hogy holnap lesz a felvételim, és egy vasam sincs. Tudnál kölcsön adni ötezret, a jövő héten megadom? ZséZsé lassan süllyedni kezdett, de a lány odadobta szavait kapaszkodónak. - Jé el is felejtettem, hogy itt vagy! Na gyere, ne legyél zavarban! – azzal éppen olyan átmenet nélkül, ahogyan felkerült leszállt a fiúról, és elindult be a házba. ZséZsé később sokszor elgondolkodott valóban így történ-e mindez, vagy csak felfokozott idegállapotában képzelődött. A lány bement egy étkezőnek látszó helyiségbe, lehajolt és egy barna szekrény alsó fiókjából erszényt vett elő. A két combja között a feneke vágása alatt elővillant két rózsaszín összesimuló ajak. ZséZsé a lány hátára tette a kezét, hogy ne tudjon felegyenesedni, a másik kezével kigombolta a nadrágját és egy erőteljes mozdulattal behatolt a lányba. Az szótlanul tűrte, feje néha nekiütközött a szekrénynek, de nem törődött vele csak ZséZsé egyre gyorsuló ritmusára lihegve kapaszkodott a fiókba, aztán másfél percnyi intenzív lökdösődés után fojtottan sikoltott párat, feneke megrándult. Talán elélvezett ZséZsé-nek fogalma sem volt, csak lökdöste még vagy húsz másodpercig majd anélkül, hogy kielégült volna, hirtelen visszavonta magát a lányból, begombolta a nadrágját, elvette a pénzt és egy hello majd hozommal távozott. A kert fordulójából látta lányt amint ismét a fiú fölé guggol, és észrevette a ház mögül dühösen felé forduló kutyát. Lábai még a felismerés előtt nekilódultak. A kapu zárva volt. Szinte önkívületben vetette át magát a kerítésen, és éppen földet ért a túloldalon, amikor hatalmas dördüléssel, őrült ugatással a

91

kapunak vágódott a kutya. A nadrágja elszakadt, de ezt bánta legkevésbé. Féltve őrzött rajz az árokban hevert, még szerencse, hogy megóvta a mappa a könyvek grafitcsíkokká változott angyalát a komolyabb sérülésektől. A vonat fülkéjében szerencsére egyedül volt. Jól eső érzéssel fogadta ezt a magányt. A kora nyári reggelbe kitekintve a futó póznák között meglátta az elmúlt egy évet. A töltés széléig kúszó bokrok lombjai közt ott bujkáltak a lányok. Látta meztelen testüket, ujjaiban érezte a bőrük melegét, orrában az illatukat, fülében a sóhajukat és érezte szájában a mellbimbójuk ízét. Az idő távíróoszlopok szabta ablakaiból tekintettek felé. Néhányuk ott lapult a mappában grafitba, papírba gyúrva, átlényegítve. Elővette a rajzokat, látni akarta meddig jutott, és hirtelen érezte még önmaga előtt is egykedvű magabiztosságnak álcázott félelmét, hogy valami jóvátehetetlenül elmúlik, elvész mielőtt megszületne. Keze látszólag lazán, könnyedén mozgott, de valahol belül ott feszült valami görcs miközben ezeket a képeket rajzolta. Letette a papírokat és magába tekintett, de nem talált mást csak mérhetetlen vágyat, hogy a világban elrejtett szépségeket valamiképpen felkutassa. Ez megint megmosolyogtatta egy kicsit, de már sokkal halványabban, mint egy éve tette volna. A vonat közben megállt, de senki nem kéretőzött be hozzá, és bár szeretettel nézte a peronon eltűnő embereket, cseppet sem bánta, hogy nem zavarják meg a nyugalmát. A szerelvény lassan, a váltók labirintusából kikerülve, ismét teljes sebességgel zakatolt, már éppen vissza akart térni a rajzok elemzéséhez, amikor elhúzták az ajtót, és két nagy bőrönd ölelésében a könyvek angyala lépett be arcán egy elvetélt mosollyal. -Szia, már azt hittem sosem látlak többé, hova utazol?- a lány könnyed modora mögött valami tapintható feszültség bujkált. -Hello, a felvételire, és te?- ZséZsé-nek minden erejére szüksége volt, hogy a két hatalmas koffert fellódítsa a csomagtartóra. -Én Amerikába megyek. Tegnap sikerült a vizsgám. A diplomát majd utánam küldik, vár a férjem.- ezt mintha egy árnyalatnyi bizonytalansággal a hangjában mondta volna, s aztán a fülkéről kezdett beszélni, amelyből a hangos társaság miatt jött el, majd az utazás előkészületeiről, közben szórakozottan nézegette a rajzokat és fel sem tűnt neki a róla készült elképzelt akt. ZséZsé érdeklődve figyelte a fekete szemeket, a blúz alatt megrezdülő melleket, a hirtelen túl sokat csacsogó vastag szájat, s furcsa ötlete támadt: -Ne menj Amerikába!- a lány meglepetten szinte rémülten nézett rá. -Miért ne? -Ezért.- mutatott a képre, de a lány nem értette. -Maradj velem. Pesten keresünk neked valami munkát, és együtt lakunk. A lány

92

továbbra is értetlenül bámult rá, aztán újra a képre és végre leesett neki. -Hiszen ez én vagyok meztelenül, hogy tudtad megcsinálni? -Ne menj el. Ha végzek az iskolával kimegyünk együtt, csak négy év igazán nem sok. -Te megőrültél. -Nem azt hiszem egyre kevésbé vagyok őrült. -Engem vár a férjem. -Biztos vagy benne? -Persze különben nem küldött volna repülőjegyet. -Talán csak azért küldött, mert azt akarta te dönts úgy, hogy mégsem mész. -Bolond vagy ő szeret engem és én is szeretem őt- A lány mintha mindezt valami kincstári lelkesedéssel mondta volna. ZséZsé-nek hirtelen elment a kedve a további, talán nem is létező érvek felsorolásától, és a festészetről, a képekről kezdett beszélni. A szépség megtalálásának fontosságáról, színekről, fényekről, üres, fehér négyszögekről mesélt, és látta maga előtt a fehér háztetőket, a reggelt, amikor valami eltörött, s aztán nagy sokára egészen másként forrt össze. Nem tudta pontosan mikor lett csönd. Mind a ketten hallgattak, csak a kerekek csattogtak szünet nélkül, de ez része volt a csendnek ami közéjük telepedett. Állomások maradtak el, faluk, városok váltották egymást, rétek, erdők, szántóföldek cseréltek helyet, s a szavak mintha örökre eltemettettek volna. Már tapinthatónak érezte a némaságot, amikor megszólalt a lány. -Kezdjünk szedelőzködni, mindjárt megérkezünk. Mikor kezdődik? -Tízkor, ha fogok egy taxit pont elérem. -Fél egykor indul a repülő, és nem sokára meglátom New Yorkot a lány most boldog, várakozó állapotban volt. ZséZsé gyorsan összekapkodta a rajzait, levette a lány bőröndjeit. Az állomás előtt négy taxi várakozott. ZséZsé betette a könyvek volt angyalának csomagjait az elsőbe, megfogta a kezét, és annyit mondott: -Viszlát, New Yorkban. -Viszlát.- A lány nem érte be kézfogással, most, hogy már nem kellett tartania a folytatástól felszabadultan csókolta szájon. Abban az egy percben forgott velük a világ, testük összesimult, nyelvük kétségbeesetten próbálta bepótolni az elmaradtakat. A könyvek múlt időbe tett angyala nem csak ZséZsétől búcsúzott ezzel a csókkal, hanem mindentől és mindenkitől. A takarítástói lassan kopó évet, a könyvtárban vánszorgó perceket és a kielégítetlen vágyakat temette el. ZséZsé még intett a kocsi után, aztán nekilendült, a járda mellett már csak egy taxi állt, egy szemüveges tartott feléje, ZséZsé megelőzte, feltépte a hátsó ajtót és belehuppant az ülésbe. -A képzőművészeti főiskolára. Kérem siessen!

93

-Nem gondolja, hogy fiatal létére túl pofátlan?- a szemüveges volt az. -Valóban az vagyok, elnézést. Kérem induljon már!- A sofőrön látszott mondana valamit, de aztán gázt adott és elindult. A szemüveges még néhány válogatott kedvességet küldött utánuk, utána dohogva beszállt az éppen érkező kocsiba. ZséZsé a taxis minden igyekezete ellenére elkésik, a többiek már túl estek a formaságokon. Megérkezése némi zavart kelt, de aztán minden gyorsan visszasimul a rendes kerékvágásba. A magával hozott rajzokat szenvtelen arcok nézegetik, nem lehet leolvasni róluk mit gondolnak. Megjegyzik, hogy festményt is hozhatott volna, és minden megy tovább, mint egy éve. Valami mégis más, most még kevésbé izgul, mint akkor, szinte biztosra veszi a sikert, Míg dolgozik még arra is jut ideje, hogy elgondolkodjék rajta hol fog aludni. A többieket is megvizsgálja vajon itt ül-e az a tizenegy, akinek érdemes volt eljönni, mert a tizenkettedik ö ezt biztosan tudja. Keze könnyedén mozog a papír fölött, a formák szinte maguktól születnek a lapon. Tisztán látja a fehér, üres, négyszögek sorfalait, ezek között fog menetelni, s megtermékenyíti vagy éppen megbecsteleníti őket kedve szerint. Már nem kiszolgáltatottja a kihívásnak, a fejér négyszögek legyőzettek, többé nincs esélyük. Képekké lesznek, bemocskolódnak szénnel, agyaggal s a föld ki tudja még miféle elemeivel, hogy hátukra vegyék a szépséget, vagy az undokságot az ő kedve szerint. Ezektől a gondolatoktól megmámorosodva fele idő alatt végez a feladattal, és kezdi újra másképpen, sötétebben, haragosabban. A tárgyak, a modellek átlényegülnek, üzenetté lesznek mely csak annyiból áll: Nekem itt a helyem. Ez az üzenet domborodik ki a papírból. Soha nem gondolta, hogy ez megtörténhet vele, mert repül, mert szétfeszíti az erő, és képes ezt az erőt megszelídíteni, szolgálatba állítani. Mikor véget ér a nap szabályosan fáj, hogy abba kell hagyni, hogy nincs több feladat. A könyvek emlékké vált angyalára gondol, talán már az Atlanti-óceán felett száll. Vajon mihez kezdett volna ha igent mond, ha itt marad. Nem tudja, de már nem is fontos az egész, egyszer mikor már remegni fog kezében az ecset talán majd újra eljátszik a gondolattal, talán. Az utcán nem látta a tömeget csak érzékelte, automatikusan kerülgette az embereket, s már a holnapra gondolt és arra megmarad-e a mai erő. Ha lesz hol aludni biztosan, csak most vette észre mennyire éhes. Betért az első ételbárba s egy adag franciasalátát és két adag sajtsalátát kért négy zsemlével. A pincér lány mosolyogva jegyezte meg. - Jó étvágyad van. – a lány teljesen fekete, majdnem néger, a félvérek azon fajtájából a ki a két embertípus legjobb külső jegyeit egyesítik. - Igen étvágyam az van, csak azt nem tudom, hol fogok aludni. Nem tudsz valamit, de aránylag olcsót, mert pénzem az nincs túl sok?

94

- Az mit jelent, hogy nem túl sok? – A lány arca kerek, vidáman virul hatalmas göndör boglya alatt. A szeme természetesen fekete s az arcbőre olyan utánozhatatlanul szép barna árnyalatú, hogy ZséZsé érzi bajban lenne ha festékből kéne ezt a színt kikeverni. A szája nagy, de éppen ettől érzéki. Orra egyenes. Az alakja kézzel foghatóan ruganyos, a rövid testhez simuló ruhában pillanatonként kivívja a férfi vendégek csodálatát és a nők irigykedő tekintetét. - Hát talán háromezer jut három éjszakára. - Nézze épp most mondott fel az albérlőm, nálam ellakhat három éjjel kétezerért. – A szomszéd asztalnál ülő középkorú úr szól hozzá. ZséZsét meglepi az ajánlat, jobban szeretette volna ha a csoki baba invitálja ingyen magához, de az úr jól öltözött, rokonszenves kinézetű, őszhalántékú férfi, és kezét nyújtja. -Kemény Sándor vagyok, vállalkozó. Tudja van néhány butikom. -teszi hozzá magyarázóan- Szívesen látom ha akarja. -Örvendek, Zsalakó Zsombor. Köszönöm jobb hijján elfogadom.- a csoki baba int a szemével, ne, de a fiúra most nem tud hatni, az már csak egy kényelmes ágyra és a holnapra gondol, első a munka aztán a babák. -Hát akkor mehetnénk is. Milyen ügyben van Pesten? -Felvételi. -És hova? -Festő akarok lenni, illetve már vagyok, csak diploma is kéne, hogy jobban elhiggyék. -Festő? Én imádom a képeket, van otthon jó pár. Egyezzünk meg a szállásért cserébe ad egy kis kedvezményt a következő képére. - Már az utcán mennek, de nem sokáig két kapualjjal arrébb az ősz férfi befordul, és a magasföldszint első ajtaját kinyitva betessékeli. A lakás szép, majdnem fényűző, a falon néhány kép, elég színvonalas munkának látszanak. Szóval minden a helyén van, csak valahogy valami furcsa, idegen atmoszféra leng a szőnyegek, a bútorok felett. A szoba amibe az őszes úr vezeti lila, halványkék és sárga árnyalatokkal telített, az első gondolatoktól eltérően amit ezek a színárnyalatok együttesen kelthetnek, szolid és kiegyensúlyozott tér veszi őket körül. - Helyezze magát kényelembe, ha megbocsát nekem még dolgom van. El kell ugranom valahová. - Csak nyugodtan ne tesz belőlem, úgy is azonnal aludni fogok. Reggel korán szeretnék kelni, hogy kellően ráhangolódhassak a feladatokra. - Hát akkor szép álmokat. Az álom megrendelésre érkezik. Éppen csak leteszi a fejét a párnára és egy pillanatra, arra gondol, akiknek ilyen lakása van, minek annak albérlő, de aztán fejében lehúznak egy rolót.

95

Álmodik. A néger baba simogatja a testét, csokoládé ujjai végig kúsznak a combján le, fel, megérintik a heréit, megmarkolják a péniszét. A feszülő félgömb mellei ott ringnak előtte kéznyújtásnyira, már megérintené őket, de a lány eltűnik csak sötét foltok maradnak a szemhéja mögött. Az ujjak tovább matatnak a testén. Tudja, hogy már ébren van, de nincs szíve kinyitni a szemét, a simogatás túl jó, élvezettel adja át magát érzi, hogy pénisze is merev már. - Hát nem gyönyörű? – egy mély férfihangot hall. - Valóban snájdig fiúcska. – vékonyabb, de szintén férfihang. ZséZsé iszonyodva résnyire nyitja szemét. A látványtól megdermed, hirtelen arra gondol rémálma van, de tudja mégis, nem álmodik. Házigazdája ül az ágy szélén meztelenül, a túloldalon pedig egy kövérkés, nyilvánvaló élvhajhász férfi, a mosolya mellyel a testére néz szinte erkölcsrendészetért kiált. ZséZsé még nem mozdul agya lázasan keresi a megoldást, éppen arra gondol, hogy felugrik és pofán vágja őket, amikor felfigyel a csuklóján egy furcsa érzésre. Lekötözték villan a felismerés, úgy dönt taktikát változtat. - Igazán kiköthetnétek, így nem tudok bemelegedni. - Csak maradj kicsinyem, még a végén elszaladnál. – a kövérkés hangja lágyan, de kegyetlenséget sugallva fuvolázik. - Ugyan miért szaladnék el az élvezetek elől? - Oldjuk ki. – mondja az ősz hajú. - Nem, mert átver. - Ugyan ketten elbírunk vele. – és az őszes úr kiköti kezén a szíjat, a kövér közben tovább morzsolgatja a heréit. ZséZsé amint érzi, hogy mind a két keze szabad felül, és a kövéret orron vágja. Az őszhalántékú hátulról ráveti magát és az ágy végébe kapaszkodva megpróbálja a takaróra szorítani. -Mondtam, hogy ne engedjük el. - sivítja a kövér és már ő is ZséZsé hátán ül, aki a két test súlya alatt alig kap levegőt. Valaki a végbelénél matat, a szándék felismerésétől megrettenve, a reggeli tornagyakorlatok elraktározott hasznával arasznyit megemelkedik és könyökével az őszes úr oldalába csap, aztán még egyszer megismétli a hihetetlenül nehéz mozdulatot, és a megtámadott ordítva lefordul róla. Már csak a kövér ül a combjain, de túl súlyos ahhoz, hogy egyszerűen lerázza. Hátra nyúl hát és sikerül elkapnia a kisujját, addig feszíti, amíg reccsenést nem hall. -Vadállat!- visítja a kövér és egy pillanatra fel emelkedik. Ez elég a fiúnak, hogy kicsússzon alóla, de az őszes úr közben megüti a fejét. Az ütés nem nagy, ám a szemöldökét beveri az ágy sarkába, azonnal vérezni kezd, de ez nem zavarja, már szabad. Felpattan és visszafordul. Most végre szemtől szembe áll velük. Két meztelen középkorúférfi, a kövér még mindig visít az ujját fogva, csak az őszes úr

96

van még harckészültségben, de a szemén látszik, pontosan tudja az esélyeket. Hiába mondaná róla a felületes szemlélő, hogy még jól tartja magát, alacsonyabb is, könnyebb is ZséZsé-nél, és látszik rajta, hogy a sportot legfeljebb a lelátókon űzte, a fiú undora és balekságán érzett dühe ellen nem lehet sok válasza. ZséZsé úgy tesz mintha ütne, és amikor az őszes védekezően arca elé kapja a karját iszonyú erővel a lába közé rúg. A férfi összeesik, vinnyogva, kezét ágyékára szorítva fetreng a földön. A kövér közben társa sorsát látva a porcelán olvasólámpát hajítja felé, de a zsinór túl rövid, így az még a cél előtt a szőnyegre hullik. A fiú könnyedén átlépi. -Nee! - ordítja a kövér kezeit felemelve, a bal kisujja furcsán eláll a többitől. ZséZsé megsajnálja egy pillanatra, de csak agyában van helye a sajnálatnak, a lába minden megfontolástól függetlenítve magát újra lendül. Gyorsan szedi össze a holmiját. Felöltözik, még egy pillantást vet a két meztelen földön fetrengő férfira, aztán hirtelen ötlettől vezérelve a fürdőszobába megy és egy vödör vizet zúdít a nyöszörgőkre. Amikor becsapja maga mögött az ajtót az órájára néz, fél egy, sziréna hangját hallja. Biztos a szomszédok értesítették a rendőrséget a zaj hallatán. Megadja magát a sorsnak. Nyugodtan várja, míg a rendőrök felérnek a lépcsőn. A kérdések nem ellenségesek, a nyomozó arcán látszik ZséZsé pártján van és hisz neki. Közben elviszik a két szétroncsolt heréjű férfit. Aztán jegyzőkönyv aláírás a rendőrségen. Négy óra múlt mire kilép a hivatal kapuján. Még fülébe cseng a rendőrtiszt hangja: Sok sikert a felvételihez, és legközelebb jobban nézze meg kinél bérel szállást. - Szerencse, hogy már hat órakor aludt, így nem igazán kialvatlan, csak az események zsongnak a fejében. Megszólal időnként valahol egy hang, nem kellett volna akkorát rúgni. De már nincs mit tenni. Megpróbálja elképzelni az áldozatokat amint a kórházi ágyon nyöszörögve, fájdalomcsillapítóktól kábultan élik át amint az élvezet iszonyatra vált. Az utca még kihalt nem jön senki szemben vele, hogy kimondja ő is hibás, észre kellett volna vennie. Talán ha nincs a felvételi láza, talán, de ki tudja miről ismerni meg a buzikat, ezen még nem gondolkodott. Ismét a két férfin tűnődik, akik vágyaiknak kiszolgáltatva csodálták a testét, s aztán az a test nem gyönyört hanem fájdalmat és lehet, hogy örök vágytalanságot hozott. Miért kellett akkorát rúgnom? Nincs válasz. Nem az esze, a génjeibe ágyazott tiltakozás lendítet te a lábát. Nincs visszaút. A hajnal sugarai új nap szövetét kezdik szőni, s az éjszakában oly könnyedén lendülő lábaknak indulniuk kell, menni a feladat felé. Egy kis téren néhány pad. Leül az egyikre, hátizsákját a karfának támasztja és kényelmesen neki dől. A képekre gondol, amiket meg fog majd festeni, szelíden elszunnyad. Az utca zajára ébred. Hat óra, a város már megmozdult, nyújtózkodik, ezernyi ütőerében lassan áramlani kezd a vér. ZséZsé megborzong a nyári eleji hajnal szelíd hűvösétől, összerázkódik, felveszi a hátizsákját, rajzait a hóna alá vágja

97

és indul tovább. Az a néhány ember, aki szemben jön vele nem sejt semmit, ZséZsé pontosan tudja ezt, és hagyja, hogy a kora reggeli nap lefejtse róla az éjszaka elázott, elpiszkolódott burkát. Mint a lepke színesen fénylőn bújik ki belőle, a szembe jövök nem ismerik az éjszakával elmállott tévedéseket, mint a lepke már repülne, de a gyomra jelez a saláták és a zsemlék utánpótlásra várnak. Az ételek után rögtön a pincér lány jut eszébe, látja a pillantását, amikor az ősz hajúval elindult, most látja és már érti. Bizonytalan émelygés fut végig rajta a gyomrából kiindulva, minden porcikája érzi ezt a halvány kellemetlen érzést. Nem kell gondolkodnia, tudja ez az undor, a felismerés, hogy nem különb a két megvertnél, csak őt másfajta testek villanyozzák fel, csupán a testek, és közben nem figyel másra. Néhány pillanatig teljesen beleéli magát önmaga elítélésébe, de szerencsére gyorsan talál egy boltot. Préselt müzli szeleteket tesz a kosarába, néhány banánt, egy pohár joghurtot és alma levet. Miközben a padon felváltva harap a müzliből és a banánból sűrűn kortyolva hozzájuk a joghurtot, amíg tart, a csoki babára gondol, aztán egy szöszi babára, aztán arra a babára, amit a nagymamájától kapott, imádta öltöztetni, vetkőztetni (a nagymama csak évek múltán, a húga megszületése után nyugodott bele, hogy első unokája nem lány lett), azóta imádok babázni vigyorodik el. A reggel már harsogva fújt riadót. A város, az utca megtelt emberekkel. Figyelte a munkába siető nőket, a többségük fásult, fáradt arccal rohant a villamoshoz, de volt néhány, akiben még ezen a reggeli rohanással telt órákban is maradt elég felhívás, szépség, üzenet. Még nézelődött egy darabig aztán elindult, hogy újra grafitcsíkokat karcoljon a papírok hátára. A szülői ház hátsó udvarában a szilvafák között rajzolt, amikor anyja lelkendezve kezébe nyomta a levelet. A hivatalos formanyomtatványon ott állt leírva, hitelesítve, amit már tudott, „felvételt nyert”. Sokszor, nagyon sokszor elolvasta a szöveget. Később elgondolkodott a lelkesedésén és azt kutatta mi változott? Változott-e valami attól, hogy nem csak önmagától hanem hivatalosan is lehetőséget kap, hogy bemocskolja, megbecstelenítse a fehér négyszögeket? Nem változott semmi, illetve nagyon is sok változott, a vágy ténnyé lett és ettől lefoszlott róla a misztikum. Eltűnt az a néhány alig megtűrt illúzió is a szívéből, amit ehhez az új státuszához fűzött. Nem volt semmi különös, semmi egzotikus abban, hogy festőnövendék lett. Pedig a család szemében óriásit nőtt, eddig is bíztak benne amolyan kincstári módon, de most, hogy hivatalosan is elhivatottá lett, szinte egész nap fürödhetett volna az elismerésben. Furcsa mód megszaporodtak a vendégek is, mindig jött valaki, és néha már cirkuszi majomnak érezte magát, akit mutogatnak a látogatóknak, csak éppen azt nem írták ki „az állatot etetni sem tilos”. Bőséges ízelítőt kapott az átlag ember a művészekhez fűződő, furcsa, érdeklődő s mégis távolságtartó viszonyából. Újra és

98

újra elmosolyodott azon, hogy valamiféle misztikum lengi körül akkor, amikor önmaga számára minden misztikum megszűnt, elenyészett, csak a puszta tény maradt meg, de annak nem volt jelentősége. Egész nap a kertben ült kezében egy ceruzával, előtte papír, de nem rajzolt csak figyelt. Nézte a virágokat, a leveleket, a természet íveit próbálta rendbe szedni, elrendezni. Beszerzett egy nagyítót is, azzal kísérelte meg, hogy a szirmok hajlataiból valaminek a nyomára jusson. A szépséget és annak tagadását kutatta a porzók, bibék, növényi nemi szervek színeiben, árnyékaiban. Néha elábrándozott és másféle hajlatokra gondolt. Szájak, mellek, vénuszdombok, hónaljak, fenekek íveit látta tapinthatóan, és furcsa mód semmiféle vágyat nem érzett, hogy a belsőlátáson túl másképpen is megtapasztalja ezeket a domborulatokat. Tovább ült hát, és még az sem mozdította ki ebből a véget érni nem akaró szemlélődésből, amikor anyja bejelentette neki, hogy egy régi ismerősüknél fog lakni, egy öregedő, nyugdíjas házaspárnál. ZséZsé haloványemlékképei közt kutakodva úgy érezte jól ki fog jönni velük, a ház nagy, a kert óriási dzsungel, a többi meg majd elrendeződik. Az albérletfizetésen megtakarított zsebpénz lehetősége tovább növelte rokonszenvét, és máris gavallérrabban tért vissza a színes ívekhez egyre közelebbinek érezve a pillanatot, amikor majd ellopja őket és átlényegítve papírra, vászonra rejti. Bár egyre inkább úgy érezte, érti, és szereti is az embereket, mégsem volt kedve elmenni a többiek közé. Esténként mikor a távolból elért álmosodó tudatáig a klubhelyiségből szivárgó zene mély dobolása, mindig elhatározta, holnap elmegy, megnézi a tavalyi lányokat. Ám másnap estére megint nem érzett kedvet hozzá. Nem fogalmazta meg miért, hiszen érezte az ok nem több lustaságnál, ezt azonban nehezére esett bevallani. Még fiatal volt ahhoz, hogy beismerje a virágok nézése sem filozófia, hanem az elmúlt hónapok voltak túl intenzívek. Most idő kellett, elegendő a szilvafák csendjében, a virágok szépségében csapongó, szelíden folydogáló idő. Egyik este, amikor a ház már elcsendesedett és ő a szokottnál kissé éberebben feküdt, s plafonon keresett valami ösvényt az álomhoz, a dobok hívogató szava mégis talált egy rést a fásultságon. Olyan frissen kelt ki az ágyból, mint ahogy már jó néhány hete nem. Felöltözött, és mindenféle előítéletet és várakozást félretéve elindult a dübörgés irányába, a falu központja felé. A csonka hold vonakodva segített a gyenge fényű, ritkán elhelyezett lámpáknak, de a járda fölé hajló fák alatt mégis sötét volt. A füle után ment csak előre a mágnesszalagról megelevenedő dobbanások nyomán. A fatörzsek, és a házak közt feszülő sötét kupola alatt érezte az ősök indulatát mely arra ösztönözte őket, hogy a csendesen lopózkodó vadak világában zajt csapjanak, így különböztetve és nyugtatva meg magukat. A klubház udvarát csak egy hatvanas égő és a hold fénye világította be. Amikor

99

belépett az udvarra éppen valami technikai probléma miatt abbamaradt a zene, mindenki kitódult az udvarra. ZséZsé látta, hogy a tavalyi arcok közül néhány hiányzik, és van pár új fiatal tizennégyöt éves fiú, lány kissé elkülönülve a többiektől. A régi lányok szemmel láthatóan mind foglaltak volta, csak egy könnyed hello szállt fel minden irányból. Pontosan érezte mennyire lemorzsolódott, kikopott ebből a világból. A többiek hétvégeken mindig itt voltak, ő egy év után tért vissza, de lehetett egy évszázad is. Idegen volt itt, talán éppen, azért mert így érezte. A zene újra dübörögni kezdett, a többség visszament táncolni. Az udvaron csak néhány összebújt pár maradt és egy lány üldögélt egyedül hátrább egy fa tövében. Eddig észre sem vette, de most valahogy megakadt a szeme ezen a sötétlő árnyékon. Olyan kevéssé volt kivehető, hogy csak az ösztönei súgták lány lehet. Oda ment és leült mellé a padra. - Hello. - Hello. – a lány rá se nézett. Hosszú fekete haja volt, simán egyetlen hullám nélkül lógott a derekáig. Arcát csak profilból szemlélhette, mert mereven előre nézett. A homályban is látta, hogy az orra fitos a szája finoman ívelt. A trikó, amit viselt teljesen nyitott volt, ha több a fény simán láthatta volna a hónalj felől kissé lógó, nagy melleit. A szoknyája sem takart többet, éppen ott végződött, ahol a combja kezdődött. Még így oldalnézetből is látszott egy fehérlő folt a bugyijából. - Nem félsz itt egyedül? - Nem. - Pedig ilyen sötét helyen mindenféle kísértetek járnak. – hát ez jó nagy hülyeség gondolta ZséZsé, de tudta ilyenkor teljesen mindegy mit mond. - Hagyj békén légy szíves. – a lány feléje fordult. - Mindig ilyen barátságos vagy, vagy csak így estefelé? – A lány homályba vesző arcán két könnycsepp araszolt a megsemmisülés felé. A sötétben csak valami bizonytalan csillogás árulkodott ZséZsé-nek. Bár nem látta tisztán az arcot mégis érezte végtelen szomorúsággal tekint a világba. Egy pillanatig úgy döntött elmegy, békén hagyja ezt a pityergő lányt, de aztán mást gondolt. - Mi a baj? Ne haragudj rám de ebben a sötétben nem látszott, hogy sírsz. Segíthetek valamiben?- A lány csak a fejét ingatta, aztán kitört belőle a zokogás. ZséZsé türelmesen várt, míg kicsit csillapodott, és egy csomag papír zsebkendőt adott neki. Megkérdezte a címét és meglepődve hallotta, hogy három házzal feljebb lakik, mint ők. A vállát átölelve támogatta hazáig, nem úgy ölelte, mint egy nőt, hanem mint egy bajtársat, akit a tűzvonalból kell kisegíteni. A ház előtt megsimogatta könnyedén az arcát és annyit mondott: -Én itt lakom lejjebb a tizenegyesben. Gyere át holnap és megbeszéljük.- a lány csak szótlanul intett, hogy érti és köszöni. ZséZsé sokáig nem tudott elaludni, a síró

100

lányra gondolt és a bánatra. A bánatra, amit oly ritkán érzett, és amit mégis annyira megértett. Nem tudta igazán mitől gondolja úgy, hogy megérti, de így érezte. Agyában emlék foszlányok jelezték ha felszínesen is, de vannak élményei, ám olyan régiek már, hogy szinte lehetetlen a felidézésük. A hulló, lecsorgó könnycseppekben lapuló szomorúságra gondolt, látta maga előtt a fényes gömbök belsejében a megsemmisülés felé utazó bánatot, s a zsebkendő-buldózert amint eltörli, betemeti a negatív érzelmek sósan fénylő holtágainak utolsó maradványait. Aztán már csak a szív legeldugottabb üregeiben feszül valami, a fogakon mosolyt villant a fény. A fény. A fényről újra a fehér ürességükkel kiáltó négyszögek jutottak eszébe, és boldogan gondolt arra, hogy össze fogja kenni valamennyit, bemocskolja őket a föld sokszínű ásványaival s egyszerűen megszünteti a létezésük. Piros, rózsaszín, kék, zöld, sárga foltokat látott amint röpdösnek, keringnek a négyszögek fölött készen arra, hogy megérintsék, megsimogassák őket, és egy adott pillanatban belefröccsenjenek a fehér undokságba, s örökre megbecstelenítve, megtermékenyítve hirdessék, hirdessék. de mit? Oly hirtelen akadt el szárnyaló gondolataiban, hogy majd nyakát szegte a zuhanástól. De aztán összeszedve magát újra a befröccsentett képekre nézett és az egyiken a foltok összevisszaságából kirajzolódó néhány óriásira nagyított virágszirom s a mögülük félénken kikandikáló mellbimbó olyan élethű volt, hogy életében először felejtett elmosolyogni fantáziálásán. Nem nevetett inkább kimondta a folytatást: a festészet nem egyéb, mint a szeretkezés egyik legperverzebb és legönsanyargatóbb formája. Mert egy nőbe legalább pár nyíláson át behatolhat valameddig, de a fehér négyszögek felszínéről fesse bár akárhány színűre bármi módon, beljebb nem jut. Kilónyi festék réteg alatt is ott világít, ott ásít tovább fehéren, és mint egy mementó figyelmeztet fel nem vitt színekre, meg nem tett mozdulatokra, a tökéletesség hiányára. Mire a pont a mondat végére került ZséZsé is aludt már. Álmában újra Vera fehér lankáin ereszkedett alá. Hüvelyk Matyi méretűre zsugorodva bújt óriási mellei közé, bemászott a hüvelyébe, százszor körbe járta a bőrredők közt várakozó, érintésre, dörzsölésre váró csiklót. Aztán hosszú, fáradságos, de roppant élvezetes úton felmászott a füléig, és beleordította: -Ha előbb rájövök, mindegy veled vagy épp a vásznakkal most azt kiálthatnám szeretlek.- Ezen töprengett még reggeli alatt is, látta a lány élettől duzzadó valóságát, és egyre azon gondolkodott hazudhat-e álmában az ember? Ezt a választ éppen úgy nem tudta, mint a többit. Érezte csak tapogatózik, sokkal bizonytalanabb, mint egy évvel ez előtt. Akkor pontosan tudta mit akar, azt, hogy felvegyék és festőnövendék lehessen. Mindent ennek a szolgálatába állított, megszűnt embernek lenni, egy cél volt csak s egy eszköz a célhoz. Most amikor a cél megszűnt, mert megvalósult elbizonytalanodott mivel a következő lehetséges cél, jó festővé válni, már nem volt ennyi egyértelműen

101

megvalósítható. Lehet-e valaki jó festő akarat által, vagy éppen ellene? Vajon tényleg látja a fehér négyszögeket, vagy csak elképzeli őket, bizonyítva egyelőre felállított elméletet? Kell-e más képeket is létrehoznunk, mint amik körülvesznek bennünket? Ebben a pillanatban fogalma sem volt, elindult hát a szilvafák alá megkeresni a választ, vagy elveszteni a kérdést. Kezében a székkel és a rajztáblával hosszú percekig álldogált a lombok között beszűrődő fényben fürödve. Aztán véletlenül észak felé pillantott. Két kerítéssel arrébb egy lány olvasott nyugágyban fekve, oldalnézetből és a lombok takarásából éppen csak felismerni félte a tegnap esti lány holdszürkébből megelevenedett alakját. Óvatosan mászott át a kerítéseken fogaival tartva a vázlatfüzetet és a ceruzát. A lány teljesen belemélyedt a könyvbe. ZséZsé első ötlete az volt, hogy lerajzolja, de aztán meggondolta magát. A lány gyakorlatilag meztelen volt, fürdőruhája csak jelképes felületeket takart a testéből. ZséZsé érezte nem szabad túlságosan megnéznie, mert a félreérthetetlen jeleket eredményezhet vékony úszónadrágjában. Azon gondolkodott miként tudna diszkréten tudósítani magáról, már éppen beugrott valami, amikor a lány megszólalt: -Hát te ki vagy?- A meglepetéstől ZséZsé néhány pillanatra leblokkolt, de aztán erőt vett magán. -Szia Zsalakó Zsombor vagyok, de szólíts csak nyugodtan ZséZsé-nek. -ZséZsé? Elég hülye neved van, és mit keresel itt? -Nem emlékszel? Tegnap én kísértelek haza. -Nagyon hülyén viselkedtem? Tudod tökrészeg voltam. -Nem is vettem észre. -Hé te, megkeféltél?- ZséZsé-t arcul ütötte a kérdés, ő, aki testvéri szeretettel támogatta hazáig, itt elmosolyodott, nem folytatta a gondolatmenetet, de azért szótlanul elindult a kerítéseken át hazafelé. -Ne haragudj undok vagyok. Köszönöm, hogy haza hoztál.- A fiú azonban nem állt meg, határozott léptekkel törtetett át a szomszéd veteményes kertjén, aztán átlendült a kerítésen, megfogta a széket és a többi felszerelést, s bement. A szobájában feltett egy lemezt, és azon gondolkodott tulajdonképpen miért hagyta ott, de aztán legyintett, úgyis mindjárt utána jön. Nem tévedett, pár perc múlva az anyja hangját hallotta: - Zsomborkám gyere ki! Egy meztelen szirén keres. -Küld be! - kiáltott vissza tömören, és arra gondolt miért képtelen néha a legkisebb udvariasságra is. Amikor a lány megjelent az ajtóban igazat adott az anyjának, így állva a lány még ruhátlanabbnak tűnt. Az apró bikini felső két háromszöge éppen csak eltakarta a mellbimbóját, az alsó meg formájával és fekete színével olyan hatást tett mintha alul semmit sem viselt volna. -Ne haragudj rám nem akartalak megbántani. Nagy Judit vagyok.

102

-Nem haragszom, csak szeretek néha hatásos jeleneteket alkalmazni. Ezt miért mondtam, kérdezte ZséZsé önmagától, de aztán már vigyorgott, végül is jó válasz volt, legalábbis hatásos. - Miért sírtál annyira? -Mert felvettek a színművészetire, és én mégsem mehetek színjátszást tanulni. -És miért nem mehetsz? -Tudod apám itt kapott munkát, és mi nagymamástól, mindenestől ide költöztünk Pestről, felszámolva mindent. Apám itt nem keres rosszul, de még három testvérem van meg a nagyi, szóval az albérletet, plusz egyéb költségeket nem tudja fizetni. Hát ettől voltam annyira kiborulva, de már gondolkodtam elmegyek ide a z-i színházba statisztának, ha van bennem spiritusz így is lehetek színész. -Lehetsz, de tudok jobbat. Nekem anyuék éppen most szereztek egy ingyen albérletet, ha van kedved lakhatsz velem. Ne érts félre, csak segíteni szeretnék. - És te mit tanulsz? Festőnek készülök. -És mond, hogyan képzeled ezt az együtt létet? -Szerintem nem lesz semmi probléma. Egy idős gyermektelen házaspárnál fogunk lakni. A ház jó nagy, biztosan jut neked is külön szoba. -Teljesen ingyen? -Igen. -Hát ez hihetetlenül hangzik. Olyan, mint egy mese, megjelenik egy magas, szőke fiú, és könnyedén megoldja életem eddigi legnagyobb problémáját, ráadásul teljesen önzetlenül. Nem tudom örüljek, vagy nevessek az egészen? -Nevess örömödben. Az önzetlenségről meg csak annyit, ennél jobb módszereket is ismerek arra, hogy nőhöz jussak. -El tudom képzelni. - mondta kaján vigyorral a lány, mellbimbója a szoba hűvösétől mereven feszült a vékony szövetnek. ZséZsé elűzött agyából néhány odatévedt hívatlan gondolatot, és megpróbált a lányra figyelni, de mintha visszatértek volna a tavalyi percek, csupán hallgatta és válaszolt, de nem beszélgetett vele. Fuldokolt a vissza visszatérő erotikus képzelgésekben. A lány pedig beszélt, mesélt, szerepeket játszott, és élvezte a hálás közönséget, ami a fiú mozdulatlan látszat figyelme volt. A kettős színjátéknak ZséZsé anyja vetett véget: -Kész az ebéd. Gyere kislány ebédelj te is velünk! -Köszönöm, de inkább haza megyek, otthon is várnak! -Pedig jobb lenne ha maradnál, meg kell beszélnünk anyával a dolgot. -Miféle dolgot?- kérdezte az anya és gyomrában egy apró gombóc, röntgenre váró gipszkásává sűrűsödő aggodalma, kezdett növekedni. -Majd ebéd után elmondom. Gyere Judit ülj már le, látod neked is terítettek.- ZséZsé hangja kiszámíthatatlanul nyugodt volt, de anyja fejében sokféle gondolat kergette egymást. A lányt nézte látszik e már rajta a terhesség. A fiát nézte, de annak arcáról

103

most sem lehetett leolvasni semmit. Fapofa gondolta a lány is valahányszor ZséZsére pillantott. Az érezte és élvezte a két nő bizonytalanságát, és lassan élvezettel kanalazta a levest. A szokatlanul meleg nyár és más efféle jelentéktelen dolgok alkották azt a kommunikációs csendet, amely rosszabb volt a valódinál. Aztán ZséZsé az utolsó sütemény darabbal együtt elharapta a kimondatlan várakozást is: -Mit gondolsz anya, Géza bácsiék megengednék, hogy Judit is odaköltözzön velem? - Hát valószínűleg meglehet beszélni, de. -Fontos lenne nincs hol laknia. -És mit fogsz tanulni? -Színész leszek ha sikerül. -Hogyan gondoljátok egy szobában akartok lakni. -Nem azt hiszem jobb lenne külön. -mondta ZséZsé és közben a lányt nézve arra gondolt: Együtt még jobb lenne. -Rajzolsz rólam egy képet?- kérdezte a lány miközben fenntartásait próbálta elhessegetni. Fogalma sem volt, hogyan fog majd kijönni az öregekkel és ezzel a szép és túlságosan rendesnek látszó fiúval. Nem tudta, de nem is akart sokat gondolkodni rajta. -Gyere kint a szilvafák alatt megcsinálom. Imádok ott üldögélni. A szilvafák olyanok voltak, mint mindig, a leveleik közt átszűrődő fényben a rajzoló és a modell hallgatott. A lányban valami kesernyés, vad jövő, a fiúban az egymásra rakódó apró sikerekből épülő piramis fehérlett. Nézték, de nem látták egymást. Mind a ketten áldozatai voltak egy rögeszmének, mely nem hagyta őket nyugodni, de a szívükben lakó kétféle nyugtalanságról semmi nem árulkodott. A csönd ott ült köztük őrizve a titkot. A szilvafák belsejében lassan áramlott felfelé a föld nedvessége. A papírra kenődő grafit csíkok tovább mélyítették a hallgatást. Aztán hirtelen megváltozott minden, a papír bemocskolva, átlényegítve suhant át a csenddel telt űrön és képpé vált a lány kezében. -Úristen ilyen vagyok, én tényleg ilyen vagyok? -Szép vagy. -Én tényleg ilyen keserű vagyok, ilyen szerencsétlen nebántsvirág? -Azt hiszem egyszerűen csak szomorú vagy. - Nem én egy hisztis tyúk vagyok, érted. Utálni fogsz ha majd együtt lakunk. - Ugyan, most rossz passzban vagy, de majd rendbe jössz. Az iskola, a munka meghozza a kedvedet. Tudod…- És ZséZsé hosszú alig követhető értekezésbe kezdett a munka, a szívesen vállalt feladat fontosságáról, szinte szónokolt az emberek önmagával szembeni kötelességeiről, és annyira beleélte magát hirtelen támad szerepébe, hogy csak nagyon ritkán mosolyodott el visszafogva még ezt a szolid kritikát is. A lány a pillanat nyomásának engedve elhitte, amit mondott, csak

104

amikor a rituális önszabályozás fontosságáról kezdett beszélni akkor érezte, hogy még óriási távolságok vannak köztük hatalmas, tartalmatlan terek melyek betöltése nem lesz könnyű. Aztán beleborzongott, amikor az előadás a szexuális rítusok kidolgozásának szükségességéről kezdett szólni. Felkavarta az a mód ahogyan a fiú erről a témáról beszélt. A teljes nyíltság, a kifejezések pontossága, e pontosság mögött meghúzódó tapasztalat és túlfeszített erotika alaposan megmozgatta a fantáziáját. Elég szabados lány volt jó néhány fiúval gyűjtött már mélyenszántó benyomásokat a témában, ám ez a pontos kifejezésekben megnyilvánuló pornográfia nagyon meglepte. Utólag nem tudta valóban annyira plasztikusak, szinte érinthetőek, érezhetőek voltak-e a fiú szavai, vagy csak zaklatott lelkében váltak aktussá. Mert azzá lettek. Miközben a mondatok szüntelenül bombázták az értelmen túli érzékeit, úgy érezte bármelyik pillanatban elélvezhet, néha már csak egy jól megfogalmazott kép, vagy megfelelő magasságon rezgetett hang hiányzott. Később átgondolva valami kellemes szexuális lidércnyomás volt az egész, és csak jóval később első szeretkezésük után jött rá, hogy a fiú pontosan azt érezte, amit ő. Egyfajta verbális maszturbációt végzett a szeme láttára, a füle hallatára sőt az ő bevonásával. Igen ZséZsé tobzódott a rituális cselekedetek kitalálásában és kimondásában. Nem a célhoz vezető utat kereste, a célnál volt. A rítus nem volt más, mint a szexualitás fétisének szavakkal történő körbetáncolása. Később ő is sokat gondolkodott ezen a jeleneten, és érezte Vera nélkül később jutott volna idáig. Sok éven és sok lányon kellett volna túl jutnia, hogy megérezze micsoda perverzió ha beszélünk róla ahelyett, hogy tennénk. És már tudta eztán a képeiről is beszélnie kell, sokat beszélni, mert ez a fajta pótcselekvés olyan feszültségeket indukálhat melyek aztán már csak a konkrét cselekvéssel levezethetők. Meg találta hát az utolsó láncszemet beszélni kell céltudatosan, sokat. Megkeresni a szavakat melyek pontos tükörképei a cselekedeteknek, vágyaknak, hogy fénylő felületté legyenek melybe beletekintve szembenézhet a dolgokkal, önmagával. Mire befejezték a nap már eltűnt a házak mögött. A szilvafák alatt egy picit hűvösebb lett a levegő, éppen csak annyira, hogy a lány az alig fürdőruhára vékony, lenge trikót kívánjon. Ez jó ürügy volt arra, hogy haza induljon. Otthon azonnal a fürdőszobába ment, azt képzelte a langyos vízcseppek lemoshatják róla a szavak ragadós pókhálóját. Élvezettel szappanozta a testét, és már újra halotta a fiú hangját a háló ahelyett, hogy lemállott volna egyre szorosabban tekeredett köréje. Miközben a vízcseppek végig csorogtak a testén, vadul dörzsöl te a mellét és a szeméremdombját. Az aktus sikerült. Szeretkezett a szavakkal, a szájjal, ami kimondta őket s a szellemmel, ami megfogalmazta. A szappan illata maradt az

105

egyetlen támpont az elveszett valóságban, az orrával szívta magába a bizonyosságot: még létezik. Valahol, valamikor egy francia illatszer gyárban összeállítottak egy receptet, egy kódot az emberi orrnak, és most ez a kód jelezte nem szűnt meg a világ. Van. Szappant gyártanak benne, és vannak még fürdőszobák, ahol ez a szappan elolvad, habbá válik s lefolyik az izzadt, fáradt női testeken, hogy újra frissé, széppé, kívánatossá varázsolja őket. A víz molekulák apró gömbökké összekapaszkodva, mint az orgazmus o betűje gurultak végig a testén, hogy eltűnjenek a lefolyóban, és magukkal vigyék a gyújtogató szavakat. Frissen és kissé megvidámulva törölgette magát. A jövőre gondolt, a színpad fényeire, a tapsra és szívében egy kevés kis boldogság gyűlt össze éppen csak annyi, hogy egy időre elűzze a könnyeket, a szigorú szavakat, a hiábavaló önmarcangoló gondolatokat. A polchoz lépett, s levett róla egy csókos szájú üveget. Ksz, s az orrnak oly kedves vegyületek párája lebbent a bőrére. Belenézett a tükörbe, a fiú hangját hallotta "szép vagy", hát szebb is lehetnék, de azért megteszi. Kicsit megemelte a melleit, így még jobb lenne. Megpróbálta elképzelni milyen lesz együtt, lakni a fiúval, de nem sikerült. Teljesen bizonytalan volt, amikor a jövőbe tekintett. Szeretett volna a fiú fejébe látni, mit gondol erről. Szeretőnek, barátnak, vagy csak egy szerencsétlen libának látja, akit ezen túl kénytelen lesz leviselni ha már ilyen nagylelkű volt hozzá? Elhessentette a gondolatot, túl bonyolultnak tűnt a megfejtése, és most nem volt kedve a lelkizéshez. Felöltözött, levette kedvenc könyvét a polcról s a fekete-fehér mintából kibontakozó üzenet megnyugtatta. A szavak, mondatok beszivárogtak az agyába és hosszú idő után most először nem voltak rémálmai. Úgy aludt, mint a kövek a sivatag homokja alatt, szinte esélyt sem adva az ébredésnek. ZséZsé hajnalig fent volt. A festészetről gondolkodott. Pontosan tudta a fehér négyszögek megszüntetése nem könnyű feladat, mert úgy kell őket bemocskolni, hogy ne támadhassanak fel többé. Most azt érezte, először gondol erre, pedig már öt éves kora óta, ha nem is ilyen konkrétan, de kutatta a lehetőségeket. Már szinte pontosan tudta miként kell valamit ábrázolni, de még mindig nem merte kimondani tudja hogyan kell képet, festeni. Mert a kép a más ezt tudta. A kép nem egy nőnek, egy tárgynak, egy tájnak, egy gondolatnak a ceruzával, krétával, festékkel elkészített kétdimenziós másolata, hanem valami más. A kép, az kép. Ez olyan jól hangzóan semmitmondó megállapítás volt, hogy alig maradt lendülete a folytatáshoz, de aztán összeszedte magát és folytatta. A kép az üresség megszűnése, a fehér átalakulása, szétesése. Egy méter széles, százhúsz centi magas fakeretet szögelt össze és ráfeszítette a vásznat, hogy megfesse első képét. Mert eddig aktot festett, csendéletet, tájat, de most képet fog festeni. A vászon élesen vágott ki egy fehér darabot a térből, szinte fájdalmat érzett, amikor ránézett. Fehér festéket vett elő és elkezdte alapozni a

106

vásznat, mely a rákenődő festékrétegektől még elviselhetetlenebb lett. Olyan világossá, olyan kietlenné vált, hogy legszívesebben széttépte volna, de erőt vett magán, fekete festéket kerített, felül, középre odaírta: 1. kép Zsalakó Zsombor. Ettől még fájdalmasabbá vált a felirat alatti üresség. Meg kell szüntetni ez munkált benne. A sárga napkorongra gondolt, érezte a melegét, a sugarai t ahogy belevágnak a fehér iszonyatba. Undor fogta el egy pillanatra és óriásit köpött. A nyálcsomó habosan, gusztustalanul kúszott a szekrény oldalán a föld középpontja felé. A látványtól megdöbbent, nyugi, nyugi ez nem a te stílusod, mondta. A napkorong kihunyt, helyét egy sárga sokszínű virág foglalta el, ott várt árván oda nem illően az üres háttér előtt, s elhervadt, kimúlt. Végül egy sárga, hatalmas, jó ízű alma gurult elő valahonnan és könnyedén megállt, akár egy abroszon, a fehér négyszögön. Nagyon jól mutatott ott. Étvágygerjesztően terpeszkedett, hívogatott mintha csak a tudást rejtené a belsejében. Már csak Éva hiányzik gondolta ZséZsé, és Judit jutott eszébe fekete hajával, szabályos arcával, kissé lógó de csábító melleivel, vékony derekával, gömbölyű fenekével, kicsit vaskos combjaival, szép vádlijával és vékony bokájával. Lakótárs gondolta vigyorogva, azért két kép között majd néhányszor megkefélem. Most valahogy nem tudott megbotránkozni ezen a léha gondolaton. Inkább ecsetet fogott, kinyomott némi okkert, sápadt sárgát, kéket és csipetnyi vöröset, aztán belemártotta a néhai rágcsáló gondosan csokorba kötött szőrét az egyik színcsomóba és a négyszög aljára, középre könnyűkézzel egy jókora alma kontúrját kanyarította fel. Ettől a jól sikerült mozdulattói virágos kedve kerekedett, s kajánul a szekrényre pillantott, a nyálcsomó megfogyatkozva bár, de rendületlenül csúszott a csillogó politúron lefelé. A nyál aszfaltozta fényes úton új gondolat költözött a fejébe, és a kép felső harmadába is tett egy halvány sárga foltot, s a kettő közé felrakott egy kevés kéket. Aztán már görcsök nélkül nyúlt a kritikus tubushoz. A fehér festék most hívogatóan, de nem kihívóan várt a piros, kék, sárga csomók között készen hogy bármelyikkel, vagy mindegyikkel egyesüljön. Az egyesülés meg is történ újra és újra. A színes festékek csak meg-megérintették, óvatosan megnyalintották a fehéret mintha csak izgatnák, puhítanák az elkövetkező vadabb orgiákhoz. A festékek óvatos pettingeléséből a kép szélén fehér ablakkeret kezdett kibontakozni. A nap első sugarai már egy kitárt ablakot, egy új világba tekintő szemet simogathattak végig. A fiú lehajtott fejjel ülve aludt a vászon előtt, készen egy másfajta ébredésre. Már három napja laktak a Géza bácsiéknál, de ZséZsé még mindig a képet festette. A két öreg időnként odament, diszkréten megcsodálta, néhány kedves szót mondott aztán figyelmesen újra magára hagyta. Látható volt rajtuk az öröm s a hála, amiért tanúi lehetnek valami nagyszerű születésének (legalábbis ők így hitték). ZséZsé nem tudta mit higgyen, csak valami nem szűnő makacssággal cipelte ki reggelenként a képet, az állványt és egyéb felszereléseit a rózsák, a burjánzó bokrok

107

közé. Már nem festette a képet csak simogatta. A kép valójában már az előtt kész volt, hogy ide költöztek, de még nem volt kedve késszé nyilvánítani, még festeni akarta egy kicsit, hiszen ez az első, mondogatta. Néha arra gondolt lekaparja és újra kezdi, de aztán mindig megkegyelmezett. Egyelőre nem tudta még, hogy milyen, talán nem is fontos, most már bármikor elkészülhet. Egy este, amikor villanyfénynél is még a képet nézegette arra gondolt hasznos kis köpés volt. A képen egy fehér nyitott ablak látszott, a párkányon egy hatalmas sárga alma próbált pavlovi nyálcsorgást kiváltani, az alma mögött egy darabig bizonytalan kékség húzódott sokféle árnyalattal, aztán ez a kékség szinte észrevétlenül alakult tengerré. A víztömeg felett, a szürke felhők fedte égből egy nyíláson át az almának válaszolva sárga fény hullt. - Bejöhetek? – ZséZsé összerezzent a hangra. Judit volt az, fehér, vékony fürdőköntösben. A kelmehívogatóan simult az idomaira másfajta teremtés képzetét keltve a fiúban. - Persze, gyere csak. - Szerintem most hagyd abba, ez a kép ennél már csak rosszabb lehet. ZséZsé a lány idomaira nézett aztán annyit mondott: - Éppen most lett kész, jókor érkeztél. – legszívesebben kettéharapta volna a nyelvét, de nem volt mit tenni, kimondta. A kép elkészült, visszavonhatatlanul. - Már éppen ideje volt. Szerintem egy hete már nem változott csak vastagodott. - Na igen egy képnek sem árt ha dús idomú. Hogy tetszik? - Ez olyan, mint a tudás almája, legszívesebben beleharapna az ember. Mi a címe? - Nem látod nincs címe, csak sorszáma, ez az első képem. - Első hiszen már sokat festettél? - Azok tanulmányok voltak. Ez az első kép. Lehet, hogy nem jó, de az első, a többi mind ez után következik majd. - Szerintem túl nagy ügyet tesz az első kérdésből. - Nem hiszem. Egy nőnek is csak egy első van, de ezt te valószínűleg jobban tudod. Amiket eddig csináltam az volt a petting, maszturbáció s ki tudja mi még, de ez az első szeretkezés, az első koitusz, behatolás az ismeretlenbe. Le kellett köpnöm a szekrényt, hogy rájöjjek erre. - Nekem nagyon tetszik, ha nem lenne középen az a kék valami, amiből tenger lesz azt hihetné az ember, hogy valami reneszánsz festő csinálta. - Ne kezd el műelemezni, ahhoz nem értesz, és én se. Nem fogom tudni igazad vane bármit mondasz is. - Ettől a képtől beszélhetnékje támad az embernek, olyan mintha valami titok lenne, valami rejtély, amit meg kell fejteni. - Hát akkor fejtegesd, de ne most. – és minden átmenet nélkül megcsókolja a lányt.

108

Az rögtön vadul viszonozza a nyelve majdnem a torkáig hatol. Már az ágyra dőlnek, amikor ZséZsé-nek új gondolata támad: - Szoktad magadnak csinálni? - Már úgy érted önkielégíteni? - Igen szoktad magad addig simogatni, míg elélvezel? - Igen szoktam, de… - Én is szoktam, és mindig egyedül csináltad? - Igen. Miért még hogyan lehet? - Hát mondjuk egy fiú előtt. Eddig én is mindig csak akkor tettem, ha nagyon kellett volna, és nem volt kivel, de szerintem most tegyük egymás előtt. Valahogy másképp kéne kezdeni közös nemi életünket, mint egy egyszerű közösüléssel. - Tehát szerinted itt vagyunk, kívánjuk egymást, de ahelyett, hogy szeretkeznénk inkább maszturbáljunk együtt? - Igen. - És szerinted ezzel mit változtatunk meg? - Tulajdonképpen semmit, csak még jobban lemeztelenítjük magunkat egymás előtt. Mert ha igaz sokáig együtt fogunk lakni, és még sokszor szorulunk majd egymásra lelki támaszért, testi örömért, szerelemért, s még ki tudja miért, és ez az aktus itt egymás előtt több mintha szeretkeznénk. Itt valami egyebet is fel kell tárni. Vetkőzz le! A lány ledobja a köntöst és végig fekszik a régimódi rekamién. Kíváncsian várja, hogy a fiú is megszabaduljon ruháitól. Az néhány gyors mozdulattal ledob inget, nadrágot és a lány mellé fekszik. Rögtön a heréihez nyúl, elkezdi őket simogatni, aztán a péniszén a bőrt kezdi húzogatni komótosan le, föl. A lány ezen megbátorodva az egyik kezével a melleit simogatja, a másikkal gyengéden a vénuszdombját masszírozza, s közben érdeklődéssel figyeli, hogy merevedik meg a fiú hímvesszője. Megbűvölve nézi a vöröses-lilás makkot amint ritmikusan előbújik és eltűnik a rácsukódó ujjak között, s már érzi egyre erősebben, hogy pár négyzetmilliméternyi felületen gyülekezni kezd valami ősi jó. A maszturbálás után még kétszer szeretkeztek ráérősen, komótosan kiélvezve minden mozdulatot, aztán egymásba keveredett tagokkal aludtak el. Reggel ZséZsé karja élettel fadarab volt. Mintha megtörtént volna már ez. Valahol egyszer egy lánnyal ébredt, zsibbadt volt a karja és akkor látta meg a fehér négyszögeket. A lányra nézett és megpróbálta félig amputált karját kiszabadítani, aztán a képre tekintett, az alma sárga volt, hasonlított kicsit Vera hajához. Egy határozott mozdulattal húzta ki a karját a fekete hajzuhatag alól, de Judit nem ébredt fel. Akkor is a képet nézte, amikor már öltözködött. Ma lesz a megnyitó gondolta, teljesen konszolidált leszek, fehér ing, nyakkendő, öltöny semmi művészi

109

lezserség. Had gondolják, hogy valami falusi bunkó vagyok, hiszen az vagyok falusi is, meg bunkó is, ha úgy vesszük. Mert aki ilyet fest első képnek: alma tengerrel, felhők mögül beszűrődő égi fénnyel- arra mást nem lehet mondani, nem fognak csalódni bennem. Hátra van még pár köpés jó nagy és undorító. Ettől kissé megvidámodott. Előkereste azt a drága, valódi bőrből készült aktatáskát, amit a keresztanyjától kapott a múlt héten a születésnapjára. A táskát utolsó elrettentésnek szánta, nem tett bele semmit, csak vitte mintha egy döglött macskát vinne elásni. A kert közepén letépett egy rózsát, szigorúan sárgát, közben a lúdra gondolt mely állítólag kövéren jó. Kicsit futnia kellett, hogy a buszt elérje. Az izzadt, bűzös ember tömegben néha beleszagolt a virágba, mely zakója felső zsebében díszelgett. Odakinn a város ronda volt. Autók, füst, zsúfoltság, szürkeség. A Duna is olyan volt, mint egy óriás éppen elapadni készülő vizelete. Ronda egy környék gondolta, muszáj lesz szépeket festenem, hogy kibírjam itt valahogy. Két megállóval továbbment, mint kellett volna. Önmagáról s a dolgok ilyetén alakulásáról alkotott véleménye fehéren fröccsent szét a koszos aszfalton, de lábai vidáman vitték. Majd csak kibírom valahogy gondolta újra, aztán belépett a kapun. Epilógus Végre sütött a nap. ZséZsé megkönnyebbülve nézett ki az ablakon. Heteken áttartó borús idő, állandó eső, köd után az utálatossá nedvesedett világ egy kicsit száradni készült. Az iskola a lehetőségek határait nem feszegetve volt unalmas, de lehet, hogy csak ő érezte annak. Nem tudta. A többieket, a lelkesedésüket figyelve néha kezdte azt gondolni benne van a hiba. Hetek óta szinte teljesen magányos volt. Juditot csak ritkán látta, mindig későn jött haza. Néha, néha a nap izgalmaitól lelkesen bebújt mellé az ágyba, és észre sem vette kedvetlenségét. Egyedül volt még a fehér négyszögek is eltűntek. Csak az első kép maradt vele, reggel, este emlékeztette, figyelmeztette. Az alma gömbölyűen, mint egy női fenék hívogatta, a kékség taszította, a tenger émelyítette, a sárga fény megbotránkoztatta. Valahányszor megnézte újabb undokságot talált rajta. Most azonban amikor kinézett az ablakon és a szikrázó napfényben is csak fakó, szürke házakat látott, nem tudni miért hirtelen megbocsátott a képnek, magának, a városnak, az iskolának, mindennek. Amikor haza indult. A folyosói ablakokon beszűrődő fényben eszébe jutott egy kávé bőrű lány valamelyik ételbárból. A gondolat egészségességétől felvidulva képletesen köpött még egy utolsót a levegőbe, aztán elindult megkeresni egy csoki babát valahol, a város most kissé elviselhetőbbnek tűnő forgatagában. VÉGE. Kaposfüred,1992.november 17.

110