Fasiszta munkakódexek Fasizmus és szociálpolitika. Fasiszta munkakódexek. Fasizmus és szociálpolitika

19.szám

1 / 56

Erkölcs és jog Fasiszta munkakódexek Fasizmus és szociálpolitika Sándor Pál A fasiszta rendszer munkásosztályhoz való viszonyát tárgyaló írás

Sándor Pál:

Fasiszta munkakódexek

Fasizmus és szociálpolitika

Mi a viszonya a fasizmusnak a szociálpolitikához? Hogy erre a kérdésre választ adhassunk, pontosan meg kell mondanunk, hogy mit értünk az egyiken, és mit a másikon. E közkeletű fogalmak meghatározásának nehézsége nemcsak abban áll, hogy közkeletű voltuk miatt mindenki azt gondolja, hogy pontosan érti őket – hanem főleg abban, hogy osztályfogalmakról lévén szó, a meghatározás csak transzcendens lehet. Mert vegyük elő bármely fasiszta szerző művét, hogy megtudjuk belőle, mi a fasizmus, a legjobb eset az, ha nem a fasizmus lényegére vonatkozólag kapunk felvilágosítást, hanem annak a felsorolását kapjuk, hogy mi mindent vitt véghez, mi mindent alkotott a fasiszta rendszer. Azaz, itt még azzal az engelsi pudinggal állunk szemben, amelyet meg kell ennünk, hogy megtudjuk, hogy milyen, és nyilvánvalóan erőszakolt okoskodásnak látszanék az említett szerzők előtt, ha felvetnénk a kérdést, hogy azok az alkotások a fasiszta rendszer lényegéből következnek – e, illetve, hogy azok az alkotások szükségszerűen csak azért jöttek – e létre, mert az alkotó a fasizmus volt. Legtöbbször azonban olyan frázisokhoz jutunk, amelyek ürességüknél fogva mindenkinek a saját nótáját kongatják el, és a fasiszta hívők bizonyosan a kívülállók szűk körű koponyájának tudják be, ha ez utóbbiak nem lesznek okosabbak avval, ha meghallják, hogy a fasizmus az élet, az új világ, a fasizmus minden. Világos tehát, hogy a fasizmus meghatározását kívülről megközelítve érjük el, ha a fasizmusnak a maga konkrét miliőjében betöltött vagy elkövetett szociális funkcióját tekintjük. S a későbbiek során látni fogjuk azt is, hogy nem elégedhetünk meg a fasizmusnak avval a legdurvább és a végsőkig leegyszerűsített definíciójával, hogy az nem egyéb, mint a kapitalizmus erőszakos, fegyveres mentőkísérlete uralma fenntartására. Ez a definíció ugyanis fokozott mértékben tartalmazza a definíciók általános hátrányát, hogy olyan elemeket is magában foglal, melyek más fogalmaknak is elemei, és nem képes felmutatni teljes kizárólagossággal azokat az elemeket, amelyek egyes – egyedül a definíció tárgyát adó fogalom kitevőiül szolgálnak. A nyíltság és állandóság jegyei, amivel a fenti definíciót meg szokták toldani, éppoly kevéssé döntőek, mivel a demokrata és liberális polgári állam még nem lesz abban a pillanatban fasiszta, mihelyt uralmát veszélyeztetve, érezvén, fegyverhez nyúl, amit természetesen gondolkodás nélkül meg is tesz, és nem rendel el az ügyben előbb népszavazást – és viszont végiggondolhatjuk az egész folyamatot, fordított előjellel, s mégsem jutunk megnyugtató eredményre. De még világosabb lesz a meghatározás nem kielégítő volta, ha a szociálpolitika problémájához nyúlunk vele. Maga a szociálpolitika – legalább polgári vonatkozásaiban – meghatározását illetőleg már inkább bizonyos nyugvópontra jutott. A szociálpolitika funkcióját tekintve: rendszabályok a munkaerő védelmére, s ha megállunk ezen a nyugvóponton, akkor azt kellene mondanunk: szociálpolitika és fasizmus egymásnak egyenes ellentétei, az egyik a tétel, a másik az ellentétel, a pozíció és a negáció, hiszen az egyik védi azt, amit a másik meg akar semmisíteni. A kettő közötti viszony tehát az egymás teljes elutasítása, nincs még közös sík sem, amelyen vonatkozásokat lehetne egymáshoz találni. S nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban sem: mert hiszen a kapitalizmus is felismeri saját hasznára azt a lenini igazságot, hogy nincs a válságnak olyan mélypontja, amelyből ki ne lábolhatna, ha a munkásság engedi: az utóbbi hátrányára. Amikor tehát a válságban az osztályellentétek kiélesedésének megtörésére uralmi rendszerében a fasizmushoz nyúl, ez, mint gazdasági erőkifejtés a termelés racionalizálásában, a termelési költségek leszorításában, röviden a relatív értéktöbblet növelésében nyilvánul, ugyanakkor azonban nem mond le az abszolút értéktöbblet növeléséről, azaz a munkaidő kifelé és befelé emeléséről, a bér lenyomásáról és a szociálpolitika költségeinek leszorításáról, sőt, teljes eltörléséről. Fasizmus és burzsoázia az egyik oldalon – szociálpolitika és proletariátus a másik oldalon -, ez volna az első, a mechanisztikus, a szociáldemokrata magyarázat. A szociálpolitika fogalma azonban nincs kimerítve azzal, hogy az, rendszabály a munkaerő védelmére. Mert ha a szociálpolitikát a gazdasági oldalról tekintjük, azt kell mondanunk, hogy ez nem más, mint a munkabér természetben szolgáltatott része. A gazdasági harc a burzsoázia és a proletariátus között nem a „szociálpolitikáért” folyik, hanem a munkabérekért. Ha tehát, mint Marx mondja, a reform a forradalmi harc mellékterméke, ugyanúgy a szociálpolitika a munkabér körül folyó harc mellékterméke. És az, hogy a proletárharc folyik szociálpolitikáért, mint célért, ez már önmagában is osztályárulás, mert ha a bér alá van vetve piaci ingadozásoknak, és a kivívott munkabért állandóan fenyegeti nemcsak a névleges leszállítás, hanem a valóságos leszállás veszélye – azaz, ha a bérért folyó harc nem indul avval az igénnyel, hogy az elért nívó már örök és visszavehetetlen célmegvalósulás -, akkor pláne érthetetlen volna (ha nem volnának benne reformista tendenciák) a bér egy részéről éppen ezt állítani. A szociálpolitika tehát nem vívmány, sőt még annyi sem, mint a béremelés kivívása. Mert a béremelés senkit sem ringat abban az illúzióban, hogy most valami strukturális változás történt a tőke és munka viszonyában, és főleg a béremelés hatásának paralizálására a burzsoázia legfeljebb csak azt teheti meg, hogy az árakat emeli, vagy hogy a munkaerő szubjektív kihasználását fokozza – de nem szerez ezáltal a maga számára a munkások béréből levont, de be nem fizetett szociális biztosítási járulékokból nem megvetendő forgótőkét, ami a kisebb baj volna -, és nem intézményesít olyan eszközöket saját támasztékul, amelyeket a munkásság támasztékának hirdet. mert a szociálpolitika ezt teszi. Erre a kérdésre: miért ad az uralkodó osztály szociálpolitikát? ugyanúgy kell felelni, mint arra, hogy miért ad magasabb munkabért. Először, mert kénytelen vele, másodszor, mert módjában van, hogy megtegye. A kénytelenség nem egészen abban rejlik, hogy a munkásság osztályharca oly erős, hogy annak követelései elől nem tud többé kitérni. Marx a Bér, ár, profit-ban világosan kimutatja, hogy a munkásság bérharcai e stádiumában még nincs meg a természetin való felemelkedés. A harc nem egy pluszt céloz, hanem a bekövetkezett mínusz megszüntetését. A munkabéremelés követelése csak kiegyenlítést akar a munkaerő ára és csereértéke között. A munkás akkor is kénytelen harcolni a magasabb munkabérért, ha nem jutott még osztályöntudatra: életösztönből, mert a munkaereje árának tartós alattamaradása a csereérték, a regenerálódás költségei alatt számára a lassú fizikai, természeti halált jelenti. Viszont a Burzsoázia, ha tartósan a csereérték fölött engedi a munkaerő árát, akkor már valami egyebet is akar, társadalmi szolgálatot, amit világosan mutat az extraprofit szerepe – kevésbé világosan, tehát számára célravezetőbben a szociálpolitika. A mód pedig, hogy szociálpolitikát nyújthat, megint csak bérprobléma: a bér sohasem lehet magasabb, mint az áru előállítási ára, termelési költsége, ha tehát a burzsoázia megadja a magasabb bért, azt meg is tudja tenni, mert ellenkező esetben inkább nem termelne. A szociálpolitika így látszólag a magas munkabér problémája – és néha a valóságban is az. Amikor tudniillik részletengedményekkel akarja menteni az egészet, reformmal megakadályozni a forradalmat. Ez a helyzet – az áldozathozatal, az „engedmény”, a szociáldemokrata „vívmányok” – csak pillanatnyi lehet, ami a fenti bérmaximumtörvényből következik, mert a kapitalista szubjektíve nem rendszere fennmaradásáért, hanem profitért termel – és ha úgy érzi, hogy még mindig nem kockáztathatja az egyszerű visszavonást, akkor éppen a szociálpolitika adja meg számára a lehetőséget, hogy ez a visszavonás a valóságban megtörténjék, látszatra azonban ne. S így rendszerint az a folyamat megy végbe a szociálpolitikában is, amit már polgári tudósok is megfigyeltek az ideológia egyes területein: amíg a társadalmi valóság az éltetője, addig a tartalom áll az előtérben, mihelyt azonban a valóságból rom vagy illúzió lesz – a tartalom helyét elfoglalja az üres forma. Arra a kérdésre, hogy miért teheti ezt meg, felel a szociálpolitika gazdasági valósága: hogy ti. nem más, mint a bér természetben szolgáltatott része. A szociálpolitikai infláció semmivé teheti azt reálbér voltában, olyan teherré, amelytől a munkás maga szeretne szabadulni. A másik kérdés – hogyan történik ez a visszafordítás? – már komplikáltabb és szélesebb kifejtést igényel. Kiindulhatunk a szociálpolitika polgári klasszikusának, Herknernek2 a megfigyeléséből, mely szerint szociálpolitika csak ott és akkor jön létre, ha azt a burzsoázia érdeke is megkívánja. Herknernél ez is jelenti a polgári osztályhoz való tartozást, viszont a példái és következtetései azt mutatják, hogy ez is könnyen elhanyagolható. Mert érdeke-e a proletariátusnak a szociálpolitika? Erre a kérdésre ugyanis már csak jogosan várható ellenvetések eleve megcáfolása végett is föltétlenül felelni kell. Mert munkásmozgalmilag, konkrétan ez a kérdés így hangzik: Érdemes-e a visszavonás perspektívái mellett szociálpolitikai követeléseket felállítani? Érdemes-e részletkövetelésekért, reformokért harcolni? És ha azt mondjuk, hogy a kérdésfeltevés hamis, ezzel nem a válaszadást akarjuk megkerülni. A kérdésfeltevés valóban hamis, mert nem arról van szó, hogy érdemes-e. Mert akár érdemes, akár nem, ilyen követeléseket a munkásság felállít, kénytelen felállítani, mert a szociálpolitika a bér egy része, és a bérkövetelés a munkaerő regenerálását akarja biztosítani. Hogy a bérkövetelés felvesz szociálpolitikai formát, ez csak az uralkodó osztály ügyessége, amennyiben az ilyen követelések inkább teljesíthető úgy, hogy a valóságban ne legyenek teljesítve. Tanulságos példa erre a 10 órás munkanap törvénybe iktatása Angliában. Maga Engels írja meg a Neue Rheinnische Revue 4. számában, 1850-ben, Az angol tízórás törvény3 c. tanulmányában, hogy a 10 órás munkanap törvénybe iktatása annak tudható be, hogy az agrártőke bosszút akart állni az ipari tőkén a gabonatörvény eltörlése miatt. A reakció szekerébe fogta a munkásság tömegerejét, hogy osztálykiváltságait megőrizze – viszont az ipari tőke a törvényt nem vette figyelembe, sőt, a Court of Exchequer ítélete révén annak legfőbb intézkedéseit egyszerűen megsemmisítették. A munkásság tehát, amikor saját szociálpolitikai követeléseiért harcba ment, akkor a valóságban a burzsoázia egyik részének érdekeiért szállt síkra, anélkül, hogy önmaga helyzetén segített volna. A nyolcórai munkaidő sorsa hasonló jelenségeket mutat: az európai tőkések a háború előtt elfogadták, de nem tartották be, az Észak-Amerikai Egyesült Államok viszont nem fogadták el, de betartották, mert az érdekükben állott: egyrészt az agyonhajszolt, kifáradt munkás kezében a modern, komplikált gépek a törés és romlás rendkívül magas százalékát mutatták, másrészt a három sihtes munkanap kedvezőbb termelési eredményt mutatott, mint a munkások napi 10-12 órai dolgoztatása. Amikor tehát Marx a Nemzetközi Munkásszövetség főtanácsának Londonban, 1865-ben tartott ülésén elmondott beszédében annak a jelszónak a helyére, hogy „igazságos munkanapért igazságos munkabért”, a „bérrendszer megszüntetése” jelszavát teszi, tisztában van vele, hogy a szociálpolitika a munkásság számára nem jelent semmiféle megoldást, és hogy „béremelésre irányított fáradozásaik száz esetből kilencvenkilencben csak arra irányuló fáradozások, hogy munkájuk adott értékét fenntarthassák”4 – mégis e fizikai regenerálódást biztosító gazdasági törekvéseken túl van a munkásság szociálpolitikai követeléseinek politikai, taktikai értelme is. Éspedig azért, mert ilyen követelések nélkül az osztályöntudat alacsonyabb fokán álló proletárrétegeknél a forradalmi végcél üres absztrakciónak látszik, s így azok nélkül a forradalmi végcélért való harcra nehéz rávenni őket. De mivel a

2 / 56

kapitalizmus mai periódusában a részletkövetelések kiharcolásához is a forradalmi tömegharc módszereire van szükség, a részletharc kiindulópontul szolgálhat közvetlenül a hatalomért folyó harchoz, azaz a részletkövetelések és a végcél dialektikus összekapcsolása könnyebben megtörténhetik. A szociálpolitikai követelések e taktikai – stratégiai értelmén, a rész és egész dialektikus viszonyán túl azonban a szociálpolitika mint konkrét valóság magának a burzsoáziának az ügye. Négy fő csoportra oszthatók azok az okok, illetve alkalmak, amelyek szociálpolitikai intézkedéseket eredményeznek. Éspedig, ha 1. egyes kapitalisták számára pillanatnyi előnyt; 2. a kapitalista osztály számára pillanatnyi előnyt; 3. egyes kapitalisták számára tartós előnyt, s végül 4. a kapitalista osztály számára tartós előnyt rejtenek magukban. A szociálpolitika történetében, de az utolsó évtizedek szociálpolitikai intézkedéseiben is bőven találunk mind a négy esetre példát. Elég, ha rámutatunk az egyes üzemek által fenntartott munkásházak intézményére, amellyel a tőkés olyan látszólagos előnyért, mint az ingyenlakás, biztosítja a maga számára az alacsony munkabért, és úgyszólván elkobozza a szabad költözködési jogot és a szervezkedési szabadságot; vagy a kollektív szerződésekre, melyek a munkásmozgalom „nagy vívmányából” annak kerékkötőjévé válnak, vagy arra, hogy mint lesznek a szakszervezetek, melyek anyagilag garantálják a kollektív szerződéseknek a munkások által való betartását, a munkásság harci szervezeteiből a munkáltatók elnyomó, „vad sztrájkokat” megakadályozó, elgáncsoló, leverő erőszakszervezeteivé. Ilyen szociálpolitikai intézkedésnek tekintjük az ún. munkáskormányok létrejövetelét is, melyekkel a burzsoázia a munkásvezérek „belátása”, „reálpolitikája”, „komolysága” révén biztosítja a maga számára a már – már fenyegetett osztályuralmat. S e ponton ne feledkezzünk meg a mondizmus, gazdasági demokrácia, társulási rendszer stb. jelszavakról sem, melyek mindegyike a burzsoáziának egy – egy olyan elgondolását vagy intézménykomplexumát tartalmazza, melyeknek célja, hogy látszólagos engedményekkel, a munkásság javának kikiáltott szemfényvesztéssel eltérítse a munkásságot osztályöntudatos törekvéseitől, hogy az „igazságos munkanapért igazságos munkabért” – követelés helyett a bérrendszer, a kapitalista termelőmód, a kapitalista társadalom megszüntetéséért harcoljon. S ha most feltesszük a kérdést, hogy hogy nevezzük azt az elgondolást, amely a létében fenyegetett burzsoá osztályuralmat az egész társadalmat átfogó, az osztályok szembenállását és harcát strukturálisan megszüntetni akaró rendszerrel akarja megmenteni és biztatni, akkor azt kell felelnünk, hogy ez a rendszer: a fasizmus. Már maga Bismarck az igazi, a mi értelmünkben értett szociálpolitika tulajdonképpeni megalapítója világosan látta, hogy a szociálpolitika nemcsak kalács,hanem kalács és korbács. Viszont a fasizmus is egész világosan látja, hogy rendszere nem pusztán abban áll, hogy az uralkodó osztály, uralma veszélyeztetését érezvén és nem bízván a demokrata burzsoá állam által felépített erőszakszervezetekben, fegyveres alakulatokban, karhatalomban, újabb karhatalmakat, újabb zsoldos sereget szervez, és ennek segítségével tör le minden megmozdulást, és vesz vissza minden „vívmányt”. A fasizmus nem csupán a burzsoáziának fegyveres diktatúrája, hanem olyan diktatúra, amelynek tömegbázisra van szüksége, s a tömegbázis megteremtésére és fenntartására olyan ideológiáról is kell gondoskodni, melynek segítségével elkendőzi az uralom igazi értelmét és célját. A tömegbázis megteremtésének eszköze, az uralkodó osztállyal szemben való látszólagos fellépés, az elnyomott osztályok helyzetének jobbrafordulásának kilátásba helyezése, ilyen irányú rendszabályok látszólagos igénybevétele, röviden, szociálpolitika csinálása: az általunk felállított negyedik kategória pontos megvalósítása. Így találkozik tehát a fasizmus a szociálpolitikával, s joggal lehet mondani, hogy a fasizmus a tulajdonképpeni szociálpolitikának egy magasabb formája, olyan szociálpolitika, amely az elnyomott osztályoknak többé nem részt ígér, hogy önmagának az egészet megtarthassa, hanem az egészet ígéri, életformájuk megváltozását, az áhított új világ eljövetelét. Ahogy tehát a demokrata kapitalizmus a szociálpolitikai intézkedéseket, a munkásmozgalom részletköveteléseit megvalósításukban a maga hasznára fordítja, ugyanúgy a fasiszta kapitalizmus a proletariátusnak, az elnyomott osztályoknak az egészre, a szocializmusra való törekvését fordítja saját rendszerében a maga érdekére. A szociálpolitika olajcseppjeit a vér és vas acélfürdője váltja fel.

Alcím: Tanulmányok Magvető Könyvkiadó Megjelent nyomtatásban Sándor Pál Az ár ellen 1970

ZSIDÓTÖRVÉNYEK ZSIDÓMENTŐK Lebovits Imre Könyv ismertetés

Lebovits Imre:

ZSIDÓTÖRVÉNYEK ZSIDÓMENTŐK Ex Libris Kiadó, 2007.

A legfontosabb dokumentumok gyűjteménye a zsidók üldözéséről és az üldözés társadalmi összefüggéseiről. Hiánypótló könyv. Természetesen annak a tragikus eseménysornak, amely a magyar zsidóság majdnem teljes kipusztításához vezetett, hatalmas irodalma van. Ezt tanúsítja a könyv végén az irodalomjegyzet. A felsorolt művek többségét az utolsó 20 évben írták, ez a bibliográfia előnye is, mert szinte naprakész, és ezt így illik az utóbbi időben, de gyengesége is. A mi korunknak is vannak előítéletei, elfogultságai, ezért nem ártott volna az 1945-től 1990-ig terjedő korból is több művet felsorolni, de a bibliográfia hiányosságai nem csökkentik Lebovits Imre könyvének érdemét, mert művét közvetlen forrásokból, saját kutatásai alapján állította össze, szerkesztette meg. Aki ezt a könyvet elolvasta, és anyagát átgondolta, világosan láthatja, hogyan haladt a Horthy nevével fémjelzett korszak már 1920-tól a végső kifejlet, a magyar zsidók iparszerű és tömeges kivégzése felé. Az első tömeggyilkosságot minden „német” követelés nélkül a magyar hatóságok kezdeményezték még 1941-ben. Magát a gyilkosságot már az SS hajtotta végre. Ennek a tömeggyilkosságnak 16-18 ezer Magyarországra menekült lengyel és ukrán zsidó esett áldozatul. Ezeket a zsidókat a magyar hatóságok telepítették át Galíciába azon a jogcímen, hogy nem volt magyar állampolgárságuk. (A nem zsidó lengyeleknek menedéket adtak.) Az áldozatokat Kamenyec-Podolszkban végezték ki. Mindezt csak azért említettem, hogy lássuk, a magyar zsidók pokláért a magyar államapparátus és a német nácizmus együttes felelőse a zsidók üldözésének elejétől a végéig. Itt azonban két fontos alapelvet ki kell mondani. Az első az, hogy még ebben az esetben sincs kollektív felelősség. Mindenki csak a saját tetteiért visel felelősséget. Kivételek mindenhol lehettek, és voltak is. A második az, hogy a magyar államapparátus bűneiért nem Magyarország a felelős. A könyvhöz előszót írt Komoróczy Géza, és ennek első mondata így hangzik: „A gyilkosságokért Magyarország felelős.” A bizonyítás csak annyi, hogy a magyar államapparátus – közel kétszázezer ember – segédkezett a hitleri tervek kivitelezésében. Csakhogy az államapparátus sehol sem azonos az országgal, még kevésbé annak népével, Magyarországon pedig különösen nem volt az. Hogyan lehet az államhatalom bűneiért vádolni a magyar nép olyan rétegeit, akik előbb voltak áldozatai a csendőrség kegyetlenkedéseinek, mint a zsidók. Komoróczy Géza az „egyszerű népet” is vádolja azért, mert közönyösen nézte a csendőrség brutalitását, embertelenségét. Ezt a szemrehányást több zsidó barátomtól is hallottam, éppen ezért kénytelen vagyok pár szóban erről is írni. Tény, hogy az üldözöttek így érezték, mert ez volt a látszat. Csakhogy amikor a zsidóüldözés teljesen kibontakozott, az „egyszerű nép” már régen meg volt félemlítve. A puszta együttérzésért, az elementáris segítségért is elvihettek bárkit. Tapasztalatból tudom. Ugyanakkor az antiszemita rétegek szabadon kifejezhették gyűlöletüket. A társadalom különböző rétegei teljesen másként viselkedtek. Jól látta ezt Fenyő Miksa. „Az elsodort ország” című művészi naplójában ennek a kornak ragyogó jellemzését adta. Csak egy idézetet engedek meg magamnak tőle: „Iván beszéli, hogy ha sárga csillagos társaival valami munkát végez az utcán, túlnyomórészt gyűlölködő megjegyzéseket köpnek a szemükbe. Kis- és nagypolgárok. Egyedül a munkások azok, kik részvéttel nézik sorukat, és azzal vigasztalják őket, hogy nem tart soká.” A munkások is Magyarország részét alkották, és elég jelentős részét. Nem folytatom, így is túl sokat foglalkoztam az előszóval. Még csak egy megjegyzést. Ha majd valamikor tárgyilagosan fogják oktatni a XX. század magyar irodalmát, akkor Fenyő Miksának ez a műve a legcsodálatosabb klasszikus alkotások között lesz. Ez nem fog hamar bekövetkezni, de mindenkinek javaslom, hogy már most olvassa el. Most pedig térjünk vissza Lebovits Imre könyvéhez. A szerző maga is ahhoz a nemzedékhez tartozik, aki átélte a zsidóüldözés poklát. Azt, amit könyvében tudományos pontossággal leír, először az életben saját sorsán keresztül ismerte meg. Közvetlenül látta, hogy a törvények szövege mit jelentett a valóságban. A közvetlen tapasztalat és a tudományos módszeresség együtt jellemzi művét. Az olvasó átfogó képet kap a legfontosabb eseményekről, az üldözőkről és az üldözöttekről egyaránt. Először általános jellemzést kapunk a Horthy-korszakról, utána annak törvényeiről, majd a munkaszolgálatról, a kegyetlenkedések helyeiről és végül 245 oldalon ellenpontozásként mintegy 700 zsidómentő történetéről. Ők méltán megérdemlik, hogy nevük megmaradjon az utókornak, mert életüket kockáztatták mások megmentéséért. Ugyanakkor ez a szám egy tört része csak a magyar államapparátus kétszázezres létszámának, akikről Komoróczy Géza ír az előszóban. Persze, ez a kétszázezres szám túlzás, mert hiba a közigazgatáshoz sorolni a vasutasokat, és a hivatalnokok sem mind vettek részt zsidók deportálásában. Másrészt a zsidómentőket már későn kezdték számba venni, addig nagyon sok megmentett és megmentő elhunyt, és életük feledésbe merült.

3 / 56

Én közvetlen környezetemben két mentőről tudok. A mentő apám egyik legjobb barátja volt, három zsidót sikerült elbújtatnia. Közülük már régen senki sem él, és természetesen a megmentő maga soha nem jelentkezett volna, hogy hősies helytállását feljegyezzék. A második esetben a megmentett még valószínűleg él, a fiatalabb húgom osztálytársa volt. Most lehet 68 éves. Életének érdekes történetét meg akartam írni, de nem tudom, hogy lesz-e még időm rá. Végül Fenyő Miksa naplójából csak egy ismert magyar író nevét említem a sok név közül, Tersánszky Józsi Jenő nevét. Fenyő Miksa maga írja, hogy a német megszállás első napjaiban Tersánszky rejtette el őt és családját. Nem tudom, hogy Fenyő Miksa a zsidómentők listájának szempontjából zsidónak számít-e, mert akkor már katolikus volt, de a nácik szempontjából biztosan zsidónak számított, mert apja és anyja is zsidó volt. Biztos vagyok benne, ha minden normális erkölcsi érzékkel rendelkező ember abból a szempontból végiggondolná a múltat, hogy kik segítettek zsidókat túlélni a vészkorszakot, szintén találna hozzám hasonlóan néhány ismerőst, akik növelnék a zsidómentők számát. Ugyanakkor nem változtatna azon a tényen, hogy a zsidómentők száma nagyon alacsony azokhoz viszonyítva, akik segítettek a zsidók üldözésében, vagy nem csak segítettek, hanem öntevékenyen részt vettek abban. Ahhoz, hogy ezt megértsük, azt kell elfogadni és tudomásul venni, ha tetszik, ha nem, hogy a Horthy nevével fémjelzett rendszer lényegét tekintve népellenes és nem csak zsidóellenes volt a kezdetektől fogva. Nem véletlen, hogy Magyarországon előbb hoztak zsidótörvényt, mint Németországban. Egy antidemokratikus rendszer bűneit helytelen a nép nyakába varrni. Egy dokumentumgyűjteménynek azonban nem feladata az események okait elemezni. A mű hatalmas érdeme, hogy a zsidóüldözésre vonatkozó legfontosabb tényeket egy kötetben összegyűjtve és rendszerezve tartalmazza. Az okok magyarázata, az összefüggések elemzése a tárgyilagos tudományos viták feladata. Ugyanakkor a szerző érzi azt is, hogy az olvasók várnak valamilyen választ arra, hogy mindez a borzalom hogyan történhetett, ezért a könyv még számozatlan oldalán közvetlenül a borítólap mögött közöl két Ady-idézetet és Martin Niemöller (1892-1984) evangélikus püspök közismert versét arról, hogy történelmileg mi előzte meg a zsidók üldözését. E vers ismeretében sokkal többet lehet megérteni a kötet tartalmából. A zsidóüldözés egy történelmi folyamat utolsó előtti fejezete volt. Végül a Szerző engedelmével közlünk három dokumentumot a kötetből. A Szerző telefonon járult hozzá a dokumentumok publikálásához. Engedélyét tisztelettel megköszönjük. Ezzel befejezzük az Erkölcs és jog rovatunkban a zsidótörvényekről közölt sorozatot. A fenti soroknak is csak az a feladata, hogy bevezetésül szolgáljon a három dokumentumhoz. A zsidótörvényeket ismertető sorozatunkat befejeztük ugyan, de továbbra is szükségesnek tartjuk az antiszemitizmus és mindenféle rasszizmus tudományos és humanista szemléletű elemzését, az ilyen jellegű cikkeket továbbra is szívesen publikáljuk. Végül Lebovits Imre könyvéről szükségesnek látom megjegyezni, hogy ott a helye minden olyan magyar értelmiségi otthoni könyvtárában, aki a történelem iránt érdeklődik. Jakócs Dániel

Részletek a könyvből:

4 / 56

1946. évi XXV. törvénycikk A magyar zsidóságot ért üldözés megbélyegzéséről és következményeinek enyhítéséről !.§(!) Magyarország Nemzetgyűlése ünnepélyesen megállapítja, hogy a letűnt uralmi rendszernek idegen befolyáson alapuló mindazok a rendelkezései és intézkedései, amelyek az ország lakosságának egy részét izraelita vallása, illetőleg zsidó származása címén jogaitól megfosztották, emberi méltóságában meggyaláztik és végeredményben többségének nagyobbrészt külföldi táborokban való • megsemmisítésére vezettek: ellenkeznek az emberiség örök eszményeivel, a magyar nép erkölcsi felfogásával és a magyar jog szellemével. A Nemzetgyűlés mélységes megvetéssel bélyegzi meg ezeket a rendelkezéseket és intézkedéseket. (2) Megemlékezve a demokratikus kormányoknak azokról a rendeleteiről, amelyek a faji üldözésnek hamis indokolásra támaszkodó, a lakosság egy értékes és hazafias részét méltatlanul sújtó, idegen eredetű összes barbár szabályait hatályon kívül helyezték, a jogegyenlőséget visszaállították és ezzel a jóvátétel jogi feltételeit megteremtették: a Nemzetgyűlés egyszersmind a magyar nép elismerésit és háláját nyilvánítja mindazoknak, akik a külső és belső megfélemlítéssel bátran dacolva, önzetlenül és áldozatkészen álltak üldözött embertársaik mellé és ezzel sokezer emberi életet mentettek meg a pusztulástól. Ezzel kifejezésre jutott a magyar nép egyetemének ellenállása, amely a reakciós rendszerrel szemben is mindaddig megakadályozta a faji üldözés nemzeti szocialista brutalitásainak maradéktalan érvényesülését, amíg a német megszállás és hatalmi erőszak teljessé válása be nem következett. Ez az ellenállás világossá tette, hogy a magyar nép nem azonosítja magát a faji üldözéssel.

5 / 56

2-3. § * 4. § A jelen törvény kihirdetésének napján lép hatályba. Az európai zsidóság emberveszteségei a második világháború idején:

Ország

Zsidó lakosság száma eredetileg

Elpusztult zsidóság száma

Kipusztul! zsidóság aránya (%)

Ausztria

185.000

50.000

27

Belgium

65.700

28.900

44

Bulgária

50.000

--

118.310

78.150

66

Dánia

7.800

60

0.7

Észtország

4.500

2.000

44

Finnország

2.000

7

0.3

Franciaország

350.000

77.320

22

Görögország

77.380

67.000

86

140.000

100.000

71

78.000

63.300

81

3.300.000

3.000.000

91

91.500

71.500

78

168.000

143.000

85

3.500

1.950

56

Magyarország

825.000

569.000

69

Németország

566.000

141500

25

1.700

762

45

44.500

7.680

17

Románia

609.000

287.000

47

Szlovákia

88.950

71.000

80

Szovjetunió

3.020.000

1.100.000

36

Összesen

9.796.840

5.596.029

60

Cseh-Morva Prot.

Hollandia

Jugoszlávia

Lengyelország

Lettország

Litvánia

Luxemburg

Norvégia

Olaszország

6 / 56

* * *

Erre, ha jársz testvér, vidd hírül a többi zsidónak. Megcselekedtem, amit tennem adott az a kor. Összefagyott lábbal meneteltem a Don vonalánál, Puskatus zápora vert Szerbia völgyei közt. Megtöretett testem beleporladt a hűs anyaföldbe, Elfeledett nevemet fújta hazámba a szél, Jóemlékem is elhalt, már csak az őreim élnek, Egykori gyilkosaim őrzik a porhüvelyem.

7 / 56

Filozofia Engels, mint filozófus Sándor Pál megjelent Sándor Pál "Az ár ellen "című kötetében

Sándor Pál: Engels, mint filozófus megjelent Sándor Pál "Az ár ellen "című kötetében

Engels mint filozófus Ma, augusztus 5-én van Engels halálának ötvenedik évfordulója. Az eltelt félszázad folyamán Engelst és vele együtt az egész tudományos szocializmust nemegyszer parentálták el ellenségei.Az egyszerű tagadás, egyenes visszautasítás azonban megfeneklett a tényeken, a tudományos szocializmus elveinek érvényesülésén, mind a tudományban, mind a valóságban. Azoknak, akik eredményesen akartak ellene harcolni, finomabb eszközökhöz kellett nyúlniuk. E finomabb eszközök egyike volt az, hogy Marx és Engels felfogása közt ellentétet igyekeztek felmutatni, az egyiket ki akarták játszani a másik ellen; hiszen ha még a tudományos szocializmus eme két alapítója sincs egy véleményen, akkor az egész tudomány problematikus, és nem tartalmazza azokat a szilárd, kétségbevonhatatlan törvényszerűségeket, amelyeket Marx és Engels felfedezni véltek. E kísérlet, mint annyi más ezen a területen, zátonyra jutott. Marx és Engels nemcsak a munkásmozgalmak együttes irányítói, nemcsak azonos felfogású és törekvésű férfiak, nemcsak elválhatatlan barátok és fegyvertársak, hanem írótársak is voltak. Több munkájuk jelent meg közös néven, de amelyek külön-külön láttak napvilágot, azok is közös munkájuk eredményei. Azután számos írás került nyomtatásba Marx neve alatt, amelyekről később kitűnt, hogy Engels írta őket ( a New York Tribune-ban megjelent cikkek nagy része,) és fordítva is, Engels főművének az Antidühring-nek egy fontos és terjedelmes fejezete Marx tollából való. Elméletük alapjainak kidolgozása a szó legszorosabb értelmében közös munkájuk. Hiszen a Kommunista Kiáltvány már tartalmazza a történelmi és dialektikus materializmus legfőbb elveit. Ha lehet valami különbségről szó kettejük között, akkor csak annyi, hogy a közösen formulázott elméletet azután a tudomány más-más területén alkalmazták. Marx a történelemben és a közgazdaságtudományban, Engels a filozófiában és természettudományokban. "Én és Marx voltunk talán az egyedüliek- írja később Engels - , akik feladatul tűztük ki magunk elé a tudatos dialektikának az idealizmus és hegelianizmus romjai alól való kimentését és a természet materialista felfogásba való átvitelét." A Marx-Engels-i elmélet tehát a feje tetejéről a talpára állított hegelizmus. Elvetik a hegeli idealista rendszert, a fejben megkonstruált világot, amely nem törődik a valósággal, mondván, hogy "umso schlimmer für die Tatsachen" annál rosszabb a tényekre nézve ) . Az ő materializmusuk azonban lényegesen különbözik az addig ismert materializmusoktól is. A régi materializmust a következő három pontba foglalva utasítják vissza. 1. Az a materializmus elsősorban mechanikus volt, amely a vegytan és és élettan legújabb fejlődésével nem számolt. 2.A régi materializmus történetietlen és dialektikátlan materializmus volt, és nem értékelte következetesen és a maguk teljességében a fejlődés szempontjait. 3.Hogy az ember lényegét nem mint ( meghatározott, konkrét, történelmileg kialakult) társadalmi viszonyok összeségét, hanem elvontan fogta fel, s ennélfogva csupán csak magyarázgatta a világot akkor, amikor annak megváltoztatásáról van szó; azaz, ez a materializmus még nem látta be az átalakító, gyakorlati tevékenység jelentőségét. Marx és Engels materializmusa tehát az addigiakkal ellentétben dialektikus. Hegel alapvető gondolata - hogy a világ nem kész, befejezett tárgyakból, hanem folyamatok összeségéből áll, amely folyamatban a látszólag változatlan tárgyak, valamint az agy által róluk kelt képzetek, fogalmak szakadatlan átalakuláson mennek keresztül, majd keletkeznek, majd megszűnnek- tulajdonképpen a materialista dialektikában nyerte el igazi értelmét. A dialektika előtt tehát nincs egyszer s mindenkorra megállapított feltétlen és szent dolog vagy igazság. Mindenen és mindenben a kikerülhetetlen bukás lényegét látja, semmi sem végleges a megítélése előtt, kivéve a keletkezésnek és elmúlásnak, az alacsonyabból a magasabbhoz való, vég nélküli felemelkedésnek szakadatlan folyamata. Maga a dialektika is csak puszta visszatükröződése ennek a folyamatnak a gondolkodó agyban. Így a dialektika mind a külső világ, mind az emberi gondolkodás általános mozgástörvényeinek a tudománya. Joggal állapítja meg tehát Marx: " Az én dialektikus módszerem a hegelitől alapjában véve nemcsak különbözik, hanem egyenesen annak ellentéte. Hegel számára a gondolatfolyamat ,amelyet eszme elnevezés alatt önálló alannyá tett meg, a valóságosnak teremtője; az én szememben éppen megfordítva, az ideális nem más, mint materiális, de az ember fejébe átültetett és ott átformált materiális." Az így fejéről a talpára állított hegeli dialektika igényt emel rá, hogy végigvezessék az emberi tudományok valamennyi területén , mint ahogy Hegel a maga idealista módszerével is rendszerbe foglalta a teljes világképet. A materialista dialektika azonban önmagát is történelmi folyamatnak tekinti,amely a társadalmi folyamatban önmagának is mindig új és új feladatokat állít fel. Engels az Antidühring-ben csupán néhány példát mutat a materialista dialektika törvényének az egyes tudományokban való érvényesülésére, illetve, az egyes tudományokban rámutat, hogy azokban hol és miként érvényesül a dialektika. Ő maga a dialektikának csak két törvényével foglalkozik részletesebben: a mennyiségnek minőségbe való átcsapásával és a tagadás tagadásával. Az előbbiekhez a példát a fizikából veszi:a víz halmazállapot-változásai 0 fok alatt, amikor folyékonyból szilárddá, és 100 fokon felül, amikor légneművé válik, amikor tehát a két fordulóponton a hőmérséklet kvantitatív változásai a víz kvalitatív változásait idézik elő. De nemcsak a természetből, hanem a történelemből és közgazdaságból is számos példa idézhető e törvény bizonyítására. Így a munkamegosztás és manufaktúra, gépek és nagyipar számtalan esete mutatja, hogy mennyiségi változás a minőséget és minőségi változás a mennyiséget befolyásolja. A tagadás tagadása szintén olyan törvény, amely éppúgy érvényes az állat-és növényvilágban, mint a geológiában, matematikában, történelemben, filozófiában. Ennek ábrázolására Engels az árpamag folyamatát, a lepke változásait, a kőzetalakulások megsemmisítését és újabb lerakodását, a minusz és minusz szorzatát, az integrál-és differenciálszámításokat hozza fel. A történelem példájaként említi kiindulópontul a kultúrnépek földközösségét, amely azután a fejlődés bizonyos pontján a földművelés fejlődésének akadályává lesz. Ezért megszüntetik, megtagadják, és hosszabba vagy rövidebb idő után magántulajdonná változtatják. Később viszont a magántulajdon szülte magasabb földművelés mellett a magántulajdon lesz a termelés akadályává - ez a helyzet ma már a kis-és nagybirtoknál egyaránt fennáll. Nem szabad azonban a negációt egyszerűen nem- nek, illetve a dialektikát puszta bizonyítási eszköznek tekinteni. A dialektikában a tagadás nem azt jelenti, hogy nemet mondunk, vagy hogy valamely dologról azt állítjuk, hogy nincs, vagy hogy a dolgot elpusztítjuk.Nemcsak tagadnom kell, hanem a tagadást meg is kell szüntetnem. Az első tagadást tehát úgy kell intéznem, hogy a második lehetséges legyen. Hogyan? Minden eset különleges természetének megfelelően. Ha a szemet megőrlöm, ha a rovart széttaposom, akkor az első aktust, a tagadást foganatosítottam ugyan, de a másodikat, a tagadás tagadását, a szintézist lehetetlenné tettem. Mindenfajta dolognak, fogalomnak és képzetnek megvan tehát a maga módja, hogy úgy tagadjuk, hogy fejlődés keletkezzék belőle. A felfedezett törvények alapján megállapított fejlődési irány vezette Engelst azután elméletének módszertani alapelveihez, melyeket a következőkben foglal össze: " A történelemnek materialista felfogása abból a tételből indul ki, hogy a termelés és a termelésen kívül a termékeknek cseréje minden társadalmi rendnek az alapja, hogy minden történetileg jelentkező társadalomban a termékek elosztása és ezzel velejáróan az osztályokba vagy rendekbe való társadalmi tagozódás aszerint igazódik, hogy mit és hogyan termelnek, és miképpen cserélik ki azt, amit termelnek. Ennélfogva az összes társadalmi elváltozásoknak és politikai átalakulásoknak végső okai nem az emberek fejében, nem az embereknek az örök igazságba és igazságosságba való fokozódó belátásában, hanem az illető korok gazdaságában kell keresnünk. Az az életre kelő megismerés, hogy a fennálló társadalmi be4rendezések észszerűtlenek és igazságtalanok, hogy az észszerűségből oktalanság, a jótéteményből pedig gyötrelem lett, csak jelzése annak, hogy a termelőmódokban és csereformákban tejes csendben olyan változások mentek végbe, amelyek a korábbi gazdasági feltételekhez idomult társadalmi renddel nem egyeznek meg. Ezzel egyszersmind az is meg van mondva, hogy a felderített visszásságokat megszüntető eszközöknek is -többé vagy kevésbé fejlett állapotban-magukban a megváltozott termelőviszonyokban meg kell lenniük. Ezeket az eszközöket nem fejből kell kieszelni, hanem a fej segítségével a termelés meglevőanyagi tényeiben kell felfedezni. Ennek az elvnek az alkalmazása a valóságban, egyenként minden megvizsgálandó területen, a tudomány igazi feladata. Ez a felfogás egyúttal véget vet a végső megoldások és örök

8 / 56

igazságok követelésének. "Mindig tudatában vagyunk annak - írja Engels, másik alapvető bölcseleti művében , a Feuerbach és a klasszikus német filozófia felbomlásá-ban, hogy minden ismeretünk szükségszerűen korlátozott, a körülmények határozzák meg, melyek között rábukkanunk. "De a kutatás és gondolkodás módszerei is társadalmilag meghatározottak. Annak a régi módszernek, amelyet Hegel "metafizikainak" nevez, mely legfőként adott, szilárd állományoknak, dolgoknak a vizsgálatával foglalkozott, a maga idejében megvolt a komoly történelmi jogosultsága. Mielőtt a folyamatokat megvizsgálhatták volna, a dolgokat kellett megvizsgálni. Előbb tudni kellett, hogy micsoda valamely tárgy, mielőtt a rajta végbemenő változásokat észlelhették volna. Így volt ez a természettudományokban. Abban a pillanatban azonban, amikor a kutatás áttérhetett a dolgokon végemenő változásoknak a természetben való rendszeres vizsgálatára, a természettudomány, mely addig túlnyomóan adatgyüjtő, kész dolgokról szóló tudomány volt, egyszerre rendszerező tudománnyá vált. " E dolgok folyamatának, eredetének és fejlődésének és annak a nagy összefüggésnek a tudományává, mely a természeti folyamatokat egy nagy egésszé kapcsolja össze." Engels három nagy felfedezésnek tulajdonítja, hogy a természettudomány eljutott a dialektikus materializmus stádiumába:a sejtnek mint egységnek a felfedezése, az energia megmaradásának a felfedezése és végül a darwinizmus. De ugyanúgy, ahogy a természetet történelmi fejlődési folyamatként ismertük meg, kell felfognunk a társadalom történetének minden ágát és az emberi(isteni)dolgokkal foglalkozó tudományok összességét is. Igaz ugyan, hogy a társadalom fejlődéstörténete egy ponton lényegesen eltér a természettől, éspedig a tudat szerepét illetőleg, amennyiben ellentétben a természettel, amelyben ( figyelmen kívül hagyva az embernek a természetre való visszahatását ) csupa öntudatlan, vak erő hat egymásra, és ezek kölcsönhatásában érvényesül az általános törvény - a társadalom történetében cselekvő személyek öntudattal bíró, megfontolás vagy szenvedély alapján cselekvő, bizonyos célokra törekvő emberek - , mindazonáltal e különbség nem változtatja meg azt a tényt, hogy"a történelem folyásán általános, belső törvények uralkodnak", mert bár az egyén tudatosan cselekszik, mégis "csak ritkán történik az, amit akarunk." A legtöbb esetben sok szándékolt cél keresztezi egymást, vagy ellenkezik egymással. A számtalan egyéni akarat és egyéni cselekedet így a történelem területén is olyan állapothoz vezet, mely teljesen megfelel a tudattalan, a természet terén uralkodó állapotnak. Ha tehát el is ismerjük, hogy az egyéni cselekvéseknek"indítóokok" az ösztönzői, mégis világos, hogy ezek az indítóokok nem a végső meghatározók, s így felmerül a kérdés, hogy "mily hajtóerők állnak ez indítóokok mögött , melyek azok a történelmi okok, amelyek a cselekvő emberek tudatában ilyen indítóokká alakulnak át?" E feladat teljesítésénél már "nem az egyes emberek indítóokairól van szó, ha mégoly kiválóak is azok, hanem azokról a hajtóerőkről, melyek nagy tömegeket, egész népeket és minden népben ismét egész osztályokat mozgatnak". Így jutnak el Marx és Engels az érdekellentétek és osztályharc fogalmaihoz és ahhoz a belátáshoz, hogy "minden történelmi küzdelem, akár a politika, a vallás, a filozófia vagy az ideológia egyéb terén játszódik is le, a valóságban csak többé-kevésbé világos kifejezése társadalmi osztályok küzdelmeinek és ezen osztályok léte és ezzel összeütközéseik is gazdasági helyzetük fejlődöttségének fokától, termelésük mikéntjétől és ezek által meghatározott cseremódjuktól függ."-írja Engels Marxnak a III.Napoleon államcsínyje c. könyvéhez írt előszavában. Ez a társadalmi meghatározottság pontosan tükröződik a dialektikus materializmuson is, különösen, ha szembeállítjuk a hegeli abszolút rendszerrel, amely az uralomra került polgári társadalom létének ideológiai kifejezése volt, míg a dialektikus materializmus a feltörekvő negyedik rend, a proletáriátus küzdelmeinek visszfénye és egyben tudományos módszere. S ha ebből a perspektívából nézzük Engels bölcseletének sorsát az elmúlt fél évszázad alatt, akkor rendkívül fontos következtetéseket vonhatunk le magára a t6ársadalmi fejlődésre, további irányára vonatkozólag is. Mert a tudományos szocializmus nemcsak azt a fejlődést tette meg, amelyet a történelem kijelölt számára, hogy miután utópiából tudománnyá lett, most a tudományból valósággá váljék, hanem diadalmenetet tart a tudomány minden ágában is. A dialektikus materializmus termékenyítőleg hatott a legelvontabb tudományágakra is. Történelem, szociológia, természettudomány, művészetelmélet, bölcselet - mindenütt uralkodik, és ösztönöz a további munkára, és olyan problémákat, amelyeken a hagyományos kutatás megfeneklett, új perspektívába állít, és közelebb visz a megoldáshoz. Már Plehanov is rámutat a Marxizmus alapkérdései c.munkájában, hogy a legkülönfélébb tudományok kutatói, akik bár tudatosan a dialektika ellenesei voltak, ténylegesen dialektikus módszerrel jutottak el új eredményekre szakterületükön. Ez azt jelenti, hogy ez a tudományos módszer immár áttörte az osztálykategóriákat, és a társadalmi fejlődésnek új korszaka kezdődik. Éppen úgy, ahogy a mai népi demokráciákban egyes országokban a proletáriátus osztálypártjai az egész nemzet vezetőivé, országépítő pártokká váltak, a proletáriátus osztályelmélete, a dialektikus és történelmi materializmus is az egész emberiség közkincse, a nemzetközi tudomány egyetemes módszere lett.

9 / 56

Filozófia A diktatúra indiszkrét bája Szalai Erzsébet Figyelemre méltó, elgondolkoztató, vitára ingerlő írás mai Magyar politikai valóságról. Szerkesztőségünk tagjainak is megoszlik a véleménye róla. Elolvasását feltétlenül ajánljuk.

Az írás a Népszabadság on line -on olvasható:

http://nol.hu/lap/hetvege/20110917-a_diktatura_indiszkret_baja

10 / 56

Hétköznapjaink EGYKESZINDRÓMA ÉS MEGOLDÁSA Értökös Az egyedüli gyerek lelki problémáinak lehetséges megoldása

EGYKESZINDRÓMA ÉS MEGOLDÁSA

Szó mi szó, ez a világháló igazán 'helyére tudja tenni' a használóját! Azt hittem, új szót találtam ki: 'egykeszindróma', és amikor beírom a keresőbe, máris 28 találat közül válogathatok. Az angol megfelelőre – only-child syndrome - persze sokkal több találat jött (6 120 000). Sok ez vagy kevés? Ha egy nagyon időszerű szókapcsolatra (gazdasági válság - economic crisis) keresek rá, 11 900 000 angol, 188 000 magyar nyelvű találatot kapok. Az angol nyelvű oldalakon az egykeszindróma előfordulása több mint fele a világgazdasági válságnak, a magyar nyelvűeken csak töredéke. A magyar Wikipédián (világhálós lexikonon) csak 'egykézés' címszóra van találat, az egykét ért lélektani hatásokról nem esik benne szó. Úgy tűnik, a magyar közgondolkodásban az egyke csak a 'nemzetfogyás' okán érdemel figyelmet. A statisztikusok szerint valóban családonként 2 és fél gyereknek kell születni ahhoz, hogy ne csökkenjen egy adott népesség egyedszáma. Az angol Wikipedia (http://en.wikipedia.org/wiki/Only_child) lényegében a sztereotípiák közé sorolja az egykékre vonatkoztatott negatív tulajdonságokat. Susan Newman amerikai társadalompszichológus Egykés szülőnek lenni – Parenting an Only Child című könyvében azt állítja: „Kutatások százai bizonyítják, hogy az egykék nem különböznek a társaiktól”. Sőt az egykeség külön előnyének tartja, hogy több pénz jut az egyedüli gyermek szellemi fejlesztésére. Véleményét így foglalja össze: „Az egygyerekes családot tartom az ’új hagyományos családnak’. A könyv ismertetése mégis így zárul: az egykés családok számának robbanásszerű növekedése ellenére a friss fölmérés szerint az amerikaiaknak csupán 3 százaléka tartja ideális számnak. „Lehet, hogy az egyke mítosza mégis él?” A néhány magyar bejegyzésben nem tekintik mítosznak a jelenséget: - „Az egykegyerek-diagnózis: egocentrizmus. Mindig neki kell a középpontban lennie. Nem tudja feldolgozni, ha nem így van. Akkor sem, ha már évek óta jár közösségbe.” (http://vasarnap.ujszo.com/clanok.asp?cl=4356482) - „Egyik gyökerét pont abban látom, hogy mivel a szülőknek jóval több energiájuk jut ellátni a teendőket, és ezért hatékonyabbak benne, mint a gyerek, ezért kevésbé van szükség a gyerek által végzett feladatokra: a gyerek ezáltal nehezebben tud kinőni lassan a tiszta gyerekszerepből, ha ki tud egyáltalán, mint ha vannak testvérek, akik plusz figyelmet igényelnek, a szülők energiái nem zúdulnak rá egyetlen emberre…” http://mamami.hu/forum/showthread.php?t=5094&page=591 Én mind tanári munkámban, mind a saját családomon belül tapasztaltam, hogy egy gyerek lelki fejlődését, jellemét jellemzően meghatározza a családon belüli helyzete: egyke-e vagy első gyerek, kicsi vagy nagy-e a korkülönbség a testvérek között, esetleg utolsó gyerek. Az előbb idézett S. Newmannak igaza van, lassan az egygyerekes család tekinthető az új hagyományos családnak. Csányi Vilmos humánetológus tudós tévés előadásában arra figyelmeztet bennünket, hogy „ a modern társadalom megfosztja az embert embersége alapvető jegyének megnyilvánulásától, a csoportkötődés normális kialakulásától, s ennek aztán a legkülönbözőbb mentális zavarok, neurózisok lesznek a következményei.” Alapvető okát a az „egytagú csoport” általánossá válásában látja, ”amely csak önmagához hűséges, de kész egyezkedni másokkal” A normális csoportkötődés tehát az emberiség elemi szükséglete. Megteremtése azonban aligha lehetséges „optimális” családlétszám megkövetelésével, amit vallásos szervezetek szeretnének elérni. Túl lassan hozna eredményt, és az abból következő túlnépesedés csak tetézné a bajt. Lehet-e valamit tenni, hogy az „új hagyományos családba” beleszületett gyerekben kialakulhasson a normális csoportkötődés? Hogy személyiségének kialakulása alatt betölthesse, megtanulhassa mind a legidősebb, mind a legfiatalabb, vagy akár a „szóra sem érdemes” középső gyerek szerepkörét? A kérdés megoldásán gondolkodva először az „egykés-szülői társulás” tűnt járható útnak: különböző korú egykék szülei állnának össze, hogy bizonyos ideig egy-egy családban együtt neveljék a gyerekeket, mintha testvérek lennének. Az ilyen célú társadalmi mozgalom azonban csak nagyon lassan képes – ha egyáltalán képes – kiteljesedni. A szülők ráadásul saját társadalmi közegükből választanának társakat, akaratlanul is növelve a társadalmi elkülönülés nem kívánatos tendenciáját. A kötelező népoktatáson belül azonban teremthető viszonylag gyors és eredményes megoldás, ez pedig az úgy nevezett iskolacsalád. Két – három év korkülönbségű, eltérő nemű és szociális hovatartozású gyerekek egy (néhány kertes falusi házból álló) „iskolafalu” egy-egy „családi” házában játszanák évente háromszor egy héten vagy kétszer tíz napon át a hagyományos parasztcsalád életét - természetesen jól képzett „iskolaszülő” pedagóguspár irányításával. A hat éves korban bekerülő legkisebb pár év múlva már megkapná az „iskola-kistestvérét”, a tankötelezettség végére pedig már ő lenne a legtapasztaltabb, legrespektáltabb „iskolabáty” vagy „iskolanővér”. És mivel az iskolacsalád „örökéletű” (a természetes családtól eltérően nem fejeződne be nevelési funkciója a szülőképesség bekövetkeztével), nem „termelne” elkényeztetett utolsó gyereket. Tapasztalatból és ismerőseimtől is tudom, hogy a rendszeres, akár évenként egyszeri együttlét a különböző korú gyerekek számára életre szóló barátságokat, tartást, a lelki összetartozás örök élményét tudja nyújtani. Mivel az Iskolafalvak működtetésének számos egyéb haszna is lenne (vilagszabadsag.hu/index.php?f=186), érdemesnek gondolom a megvalósításhoz szükséges társadalmi támogatás megszervezését.

TANÍTSUK MEG ŐKET HALÁSZNI Értökös Mezőgazdasági ismeretek tanítása felnőtteknek PUBLIKÁLVA

Értökös: „TANÍTSUK MEG ŐKET HALÁSZNI…”

11 / 56

Még „ifjú” nagypapa voltam. Mi, utódok a szülői házunk körül tettünk-vettünk. Emlékszem, amint kedves emlékű sógorom két tele kanna vízzel tart a veteményes kert felé, mögötte az első unokám, még óvodáskorú, cipeli nagy igyekezettel a hosszú karókat utána. Az egyik szomszéd megjegyezte: „Ilyen korban kell azt elkezdeni, mert később nem fog menni.” Akkor jutott eszembe ez a kedves jelenet, amikor azt olvastam, hogy valahol az önkormányzat vetőmagot ajándékozott segélyekből élő családoknak. Ha igazat adok a szomszédnak, a jó szándékú önkormányzati akció kudarcra van ítélve. Azok az emberek, akik nem parasztcsaládban nevelődtek, a legjobb szándék mellett sem lesznek annyira sikeresek, mint más falusiak. Hátha még a segítséget is előítélettel fogadják: „Ezzel akarják kiszúrni a szemünket?!” Közhely, hogy a rászorulónak nem úgy kell segíteni, hogy halat adunk, hanem hogy megtanítjuk halászni. Az említett vetőmagosztás nem ez. A magyar szólás szerint „se hús, se hal”: látszólag segítség, az eredménye meg „olyan biztos, mint a kutya vacsorája”. Megtanítani a gyakorlati földművelés főbb elemeit felnőtt embernek nem is olyan könnyű dolog, a szomszédom véleménye szerint (szinte) lehetetlen. Annál is kevésbé, mert sem az iskolai tanulásban nem voltak sikerei, sem a családból nem őriz paraszti hagyományt. Gyerekként tevékeny közösségben sokkal könnyebben menne az ilyen tanulás, ha lenne rá valahol lehetőség. Se szeri, se száma a legkülönbözőbb tematikájú gyerektáboroknak, ahol nyáridőben megfelelő térítés fejében sok dologba belekóstolhat a gyerek. Földművelő tábor azonban nem található a választékban. Ha lenne is, aligha lenne rá kereslet. Bizony a közoktatásnak kellene vállalnia a gyerekek zömének teremtő munkára nevelését, a hagyományos élelemtermelés megtanítását. Nagyon gyakorlatias módszerekkel rövid néhány év alatt el lehetne érni, hogy a gyerekeik segítsék a szüleiket, hogy a korábban említett akciók eredménnyel járjanak. A nagyon gyakorlatias módszerekről – az iskolacsaláddal és iskolafalvakkal kapcsolatos elképzelésekről – a Világszabadság korábbi számában írtam először. http://vilagszabadsag.hu /2/fl.php?f=85.frg Mivel ezek alkalmazása számos egyéb lehetséges eredményt ígér, fontos dolognak vélem a bevezetésük forszírozását.

12 / 56

Hírek Gyászjelentés Szomorú szívvel értesítjük olvasóinkat, hogy a szegényekért, a kisebbségekért, az elnyomottakért - tehát végső soron a Világszabadságért is oly gyakran harcba szálló barátunk , Kartal Zsuzsa költő, műfordító, publicista elhunyt.

Szomorú szívvel értesítjük olvasóinkat, hogy a szegényekért, a kisebbségekért, az elnyomottakért - tehát végső soron a Világszabadságért is oly gyakran harcba szálló barátunk , Kartal Zsuzsa költő, műfordító, publicista súlyos betegségben, rövid szenvedés után május 9-én meghalt. Temetése május 18-án délelőtt 10 órakor lesz a Kozma utcai zsidó temetőben.

Dante:Isteni színjáték Dante Meghívó! Baranyi Ferenc új fordításának bemutatására

A József Attila Klub szeretettel meghívja Önt, Hozzátartozóit és kedves Barátait DANTE : ISTENI SZÍNJÁTÉK Baranyi Ferenc Kossuth-díjas költő - műfordító legújabb fordításával ismerkedhetünk a 'Szerzői és előadói estek sorozatban' 2011. augusztus 25-én csütörtökön 17 órakor közreműködik: Dr.Madarász Imre irodalomtörténész, a Debreceni Egyetem Olasz Tanszékének vezetője

Helyszín: József Attila Klub (1067 Budapest, Eötvös u. 27-29.; Tel.: 373-0860; www.jamca.hu) Megközelíthető: A 4-es és 6-os villamos, a kis-földalatti Oktogon téri megállójától 5 perc (Aradi és Szondy utca között)

MEGHÍVÓ szervezők Bolgár Kulturális Intézet tisztelettel meghívja Önt 2011. szeptember 7.( szerda) 17.00 órától Rada Nikolova és Mirena Zlateva szobrászművészek Üveggyöngyök c. éremművészeti kiállítására A tárlatot méltatja: Szabó Gábor szobrászművész

13 / 56

A világgazdaság következő évtizede. szervezők A MÁJUS ELSEJE TÁRSASÁG, MARX KÁROLY TÁRSASÁG, KÁDÁR JÁNOS BARÁTI KÖR, BALOLDALI ALTERNATIVA EGYESÜLÉS, MAGYAR ANTIFASISZTA LIGA, MAGYAR EGYESÜLT BALOLDAL, MAGYAR IFJÚSÁG KÖZÖSSÉGI SZERVEZETE MEGHÍVJA ÖNT A MÁJUS ELSEJE TÁRSASÁG FÁKLYA KLUBJA A 2011. Szeptember 06. kedd 16.00 órakor A BP.II.ZSIGMOND TÉR 8.I.1. (kapucsengő:14.) NAGYTERMÉBEN TARTANDÓ ELŐADÁSRA ÉS VITÁRA

14 / 56

A MÁJUS ELSEJE TÁRSASÁG, MARX KÁROLY TÁRSASÁG, KÁDÁR JÁNOS BARÁTI KÖR, BALOLDALI ALTERNATIVA EGYESÜLÉS, MAGYAR ANTIFASISZTA LIGA, MAGYAR EGYESÜLT BALOLDAL, MAGYAR IFJÚSÁG KÖZÖSSÉGI SZERVEZETE MEGHÍVJA ÖNT A MÁJUS ELSEJE TÁRSASÁG FÁKLYA KLUBJA A 2011. Szeptember 06. kedd 16.00 órakor A BP.II.ZSIGMOND TÉR 8.I.1. (kapucsengő:14.) NAGYTERMÉBEN TARTANDÓ

ELŐADÁSRA ÉS VITÁRA TÉMA: A világgazdaság következő évtizede. ELŐADÓ: SIMAI MIHÁLY akadémikus, MTA Világgazdasági Kutató Intézete

TISZTELETTEL VÁRUNK MINDEN ÉRDEKLŐDŐT! HOZZA MAGÁVAL BARÁTAIT, ISMERŐSEIT!

Magyarok mi vár ránk?! Orbán jóslata szerint a következő tíz év az euróövezet elleni támadások, a tartós gazdasági válság fenyegetése jegyében fog telni, tehát háború a magyar szuverenitásért?! Netán üzenet a megszorítócsomag jövetelére?

Civil akcióegység a tekintélyuralom és az elszegényedés ellen Civil szerveztek Civil szervezetek közös közleménye

KIÁLTVÁNY A JOGAINKÉRT A 2010. évi országgyűlési választások óta a kormány érdemi egyeztetés nélkül, ötletszerű döntésekkel, hatásvizsgálatok nélkül hozta meg a munka világával kapcsolatos intézkedéseit. A Széll Kálmán-, a Magyary-, és a Magyar Munka Tervben, illetve a konvergencia programban rögzített intézkedések szerzett jogainkat támadják, az országos, az ágazati, a munkahelyi érdekegyeztetést és érdekérvényesítést lehetetlenítik el. Megfelezték a táppénzt, korlátozták a sztrájkjogot, csökkenteni akarják a szabadságot, ellentételezés nélkül növelni a munkaidőt, szűkíteni a legalapvetőbb szakszervezeti jogokat, stb. EZT NEM HAGYJUK! ·

Tiltakozunk az alkotmányos jogok csorbítása miatt, valamint a visszamenőleges hatályú jogalkotás ellen.

·

Követeljük, hogy a kormány és az Országgyűlés nélkülünk ne döntsön rólunk!

·

Követeljük, hogy a munkavállalók alapvető jogairól az Országgyűlés csak a szociális partnerekkel történ megegyezést követen döntsön!

·

Követeljük a korengedményes, korkedvezményes, előrehozott öregségi, özvegyi, rokkant és a szolgálati nyugdíjelemek megtartását!

·

Követeljük, hogy a munkavilágát érintő kérdésekben a kormány egyezzen meg a munkavállalók képviselőivel!

Mi, az aláíró szakszervezetek és civilszervezetek közös elhatározásból akcióegységbe tömörülünk. Céljaink elérése érdekében összehangoltan és együtt lépünk fel. Felszólítjuk a kormányt, hogy a szociális partnerekkel a fenti kérdésekben állapodjon meg! Elhatároztuk, ha a tárgyalások nem vezetnek eredményre, 2011. szeptember 29-től határozatlan idejű összehangolt országos akcióba kezdünk. A szervezett megmozdulások célja jogaink megvédése és a kormánnyal történő megállapodások kikényszerítése. Békés eszközökkel, jogainkkal élve, a törvényeket betartva akarjuk közös céljainkat elérni. Csatlakozásra hívunk fel minden, a demokratikus értékeket fontosnak tartószervezetet és magánszemélyt! Budapest, 2011. június 30.

15 / 56

2011. június 30. Kiáltványhoz már csatlakoztak: Bánya-, Energia- és Ipari Dolgozók Szakszervezete (BDSZ) Bőripari Dolgozók Szakszervezete (BDSZ) Civil Kontrol - EMD Civil Mozgalom Démász Szakszervezete Duna Televízió Dolgozói Szakszervezete Duna Televízió Üzemi Szakszervezete Egyesült Villamosenergia-ipari Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége (EVDSZ) Elektromos Szakszervezet Élelmezésipari Dolgozók Szakszervezeteinek Szövetsége (ÉDOSZ) EVDSZ-DUVISZ EVDSZ-PADOSZ Fővárosi Közlekedési Dolgozók Demokratikus Szakszervezete (FKDDSZ) Fővárosi Tűzoltóság Szakszervezete Független Rádiós Szakszervezet Gazdasági Szakemberek Szakszervezete (GSzSz) Helyiipari és Városgazdasági Dolgozók Szakszervezete 2000 (HVDSZ 2000) Hivatásos Tűzoltók Független Szakszervezete (HTFSZ) Húsipari Dolgozók Szakszervezete Közlekedési Szakszervezetek Országos Szövetsége Közmédiumok Szakszervezeti Tanácsa Magyar Televízió Gyártásvezetői Szakszervezete MOL Bányász Szakszervezet MTI Sajtószakszervezet Nyomdaipari Dolgozók Szakszervezete (NyDSz) Postai és Hírközlési Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége (PHDSzSz) Rádiós Dolgozók Szakszervezete Rádiós Műszakiak Szakszervezete Rendészeti és Közigazgatási Dolgozók Szakszervezete (RKDSz) Semmelweis Érdekvédelmi Szövetég Szociális Területen Dolgozók Szakszervezete (SZTDSZ) Távközlési Szakszervezet (TÁVSZAK) Teherfuvarozók Európai Szakszervezete Televíziós Dolgozók Szakszervezete Tiszántúli Villamosenergia-ipari Szakszervezet Városi Közlekedési Szakszervezetek Szövetsége (VKSzSz) Vasas Szakszervezeti Szövetség (VSzSz) Vasutas Szakszervezet (VSZ) VSzSZ

KIÁLTVÁNY A JOGAINKÉRT Csatlakozott szakszervezetek Szakszervezetek követelése

KIÁLTVÁNY A JOGAINKÉRT A 2010. évi országgyűlési választások óta a kormány érdemi egyeztetés nélkül, ötletszerű döntésekkel, hatásvizsgálatok nélkül hozta meg a munka világával kapcsolatos intézkedéseit.

16 / 56

A Széll Kálmán-, a Magyary-, és a Magyar Munka Tervben, illetve a konvergencia programban rögzített intézkedések szerzett jogainkat támadják, az országos, az ágazati, a munkahelyi érdekegyeztetést és érdekérvényesítést lehetetlenítik el. Megfelezték a táppénzt, korlátozták a sztrájkjogot, csökkenteni akarják a szabadságot, ellentételezés nélkül növelni a munkaidőt, szűkíteni a legalapvetőbb szakszervezeti jogokat, stb. EZT NEM HAGYJUK! ·

Tiltakozunk az alkotmányos jogok csorbítása miatt, valamint a visszamenőleges hatályú jogalkotás ellen.

·

Követeljük, hogy a kormány és az Országgyűlés nélkülünk ne döntsön rólunk!

·

Követeljük, hogy a munkavállalók alapvető jogairól az Országgyűlés csak a szociális partnerekkel történ megegyezést követen döntsön!

·

Követeljük a korengedményes-, korkedvezményes-,előrehozott öregségi-, özvegyi-, rokkant- és a szolgálati nyugdíjelemek megtartását!

·

Követeljük, hogy a munkavilágát érintő kérdésekben a kormány egyezzen meg a munkavállalók képviselőivel!

Mi, az aláíró szakszervezetek és civilszervezetek közös elhatározásból akcióegységbe tömörülünk. Céljaink elérése érdekében összehangoltan és együtt lépünk fel. Felszólítjuk a kormányt, hogy a szociális partnerekkel a fenti kérdésekben állapodjon meg! Elhatároztuk, ha a tárgyalások nem vezetnek eredményre, 2011. szeptember 29-től határozatlan idejű összehangolt országos akcióba kezdünk. A szervezett megmozdulások célja jogaink megvédése és a kormánnyal történő megállapodások kikényszerítése. Békés eszközökkel, jogainkkal élve, a törvényeket betartva akarjuk közös céljainkat elérni. Csatlakozásra hívunk fel minden, a demokratikus értékeket fontosnak tartószervezetet és magánszemélyt! Budapest, 2011. június 30.

2011. június 30. Kiáltványhoz már csatlakoztak: Bánya-, Energia- és Ipari Dolgozók Szakszervezete (BDSZ) Bőripari Dolgozók Szakszervezete (BDSZ) Civil Kontrol - EMD Civil Mozgalom Démász Szakszervezete Duna Televízió Dolgozói Szakszervezete Duna Televízió Üzemi Szakszervezete Egyesült Villamosenergia-ipari Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége (EVDSZ) Elektromos Szakszervezet Élelmezésipari Dolgozók Szakszervezeteinek Szövetsége (ÉDOSZ) EVDSZ-DUVISZ EVDSZ-PADOSZ Fővárosi Közlekedési Dolgozók Demokratikus Szakszervezete (FKDDSZ) Fővárosi Tűzoltóság Szakszervezete Független Rádiós Szakszervezet Gazdasági Szakemberek Szakszervezete (GSzSz) Helyiipari és Városgazdasági Dolgozók Szakszervezete 2000 (HVDSZ 2000) Hivatásos Tűzoltók Független Szakszervezete (HTFSZ) Húsipari Dolgozók Szakszervezete Közlekedési Szakszervezetek Országos Szövetsége Közmédiumok Szakszervezeti Tanácsa Magyar Televízió Gyártásvezetői Szakszervezete MOL Bányász Szakszervezet MTI Sajtószakszervezet Nyomdaipari Dolgozók Szakszervezete (NyDSz) Postai és Hírközlési Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége (PHDSzSz) Rádiós Dolgozók Szakszervezete Rádiós Műszakiak Szakszervezete Rendészeti és Közigazgatási Dolgozók Szakszervezete (RKDSz) Semmelweis Érdekvédelmi Szövetég Szociális Területen Dolgozók Szakszervezete (SZTDSZ) Távközlési Szakszervezet (TÁVSZAK) Teherfuvarozók Európai Szakszervezete Televíziós Dolgozók Szakszervezete Tiszántúli Villamosenergia-ipari Szakszervezet

17 / 56

Városi Közlekedési Szakszervezetek Szövetsége (VKSzSz) Vasas Szakszervezeti Szövetség (VSzSz) Vasutas Szakszervezet (VSZ) VSzSZ

Civil akcióegység a tekintélyuralom és az elszegényedés ellen Az aláíró civilszervezetek -

Civil akcióegység a tekintélyuralom és az elszegényedés ellen

A gazdasági-pénzügyi és politikai válság jelei nyilvánvalóak a magyar társadalom jelentős része számára. A kormány és a hatalmon lévő csoportosulás saját önös érdekein, az értelmetlen megszorító politikán kívül nem vesz tudomást a hatalmas tömegek életfeltételeinek rosszabbodásáról, a munkanélküliség kiterjedéséről, a közoktatás, a szakoktatás és a felsőoktatás, valamint az egészségügy helyzetének drámai rosszabbodásáról. A kormány és irányítása alatt a parlamenti többség korlátozta alkotmányos jogainkat, a sajtószabadságot, a sztrájkjogot, megfelezte a táppénzt, harmadára csökkentette a munkanélküliségi ellátást, csökkenteni akarják a szabadságot, ellentételezés nélkül növelik a munkaidőt, szűkítik a legalapvetőbb szakszervezeti jogokat, bevezetik a munkaszolgálatot – a civil társadalom sorvad az államhatalmi koncentráció következtében. Tennünk kell valamit. A civil társadalom igényei alapján fogalmaztuk meg követeléseinket, amelyek megvalósítására érdemes akcióegységbe tömörülni. Maradjon érvényben 2011 után is a hatályos alkotmány, állítsák vissza a sajtószabadságot és a sztrájkjogot!

1. Minden magyar állampolgár számára megélhetést biztosító alapjövedelmet! 2. Lakhatási jogot mindenkinek, teremtsük meg az állami, közösségi bérlakás állományt! 3. Progresszív közteherviselést! 4. Helyre kell állítani minden állampolgár számára a szervezkedési szabadságot, erősíteni a szakszervezeteket, a munkahelyeken általánossá tenni a kollektív szerződést! 5. Társadalmilag fedezett oktatást és egészségügyi ellátást! 6. Társadalmi ellenőrzést minden állami funkció felett, érdemi együttműködést, érdekegyeztetést a szakszervezetekkel, szakmai konzultációt az illetékes civil szervezetekkel! 7. Elengedhetetlennek tartjuk a törvényhozás előtt az érintettekkel történő nyilvános egyeztetést!! 8. Civil, állami és társadalmi ellenőrzést a bankok és a közüzemi szolgáltatók követelései és beszedési gyakorlata felett! Követeljük az adósságterhet növelő behajtó cégek felszámolását, adósságot csak állami szerv hajthasson be! Mi, az aláíró civilszervezetek közös elhatározásból akcióegységbe tömörülünk. Céljaink elérése érdekében összehangoltan és együtt lépünk fel minden civil szervezettel, és 2011. szeptember végétől határozatlan idejű összehangolt országos akciósorozatba kezdünk. A szervezett megmozdulások célja jogaink megvédése, a mi érdekünkben is fellépő szakszervezetek küzdelmének társadalmi támogatása és a kormánnyal történő megállapodások kikényszerítése. Békés eszközökkel, a törvényeket betartva akarjuk közös céljainkat elérni. Budapest, 2011. szeptember 5.

A vízenergia hasznosítás helyzete a világban és Magyarországon. Miért inog újra a világgazdaság? szervezők MEGHÍVÓ

M E G H ÍV Ó

A Haladó Erők Fóruma meghívja Önt

A vízgazdálkodási, mezőgazdasági és energetikai előadássorozat keretében a negyedik évad (2011-2012) első rendezvényére.

A konferencia időpontja: 2011. szeptember 14. (szerda) 16 óra

18 / 56

Témák: A vízenergia hasznosítás helyzete a világban és Magyarországon. Miért inog újra a világgazdaság?

Előadók: Dr. Mészáros Csaba a BME docense Farkas Péter a Világgazdasági Kutatóintézet főmunkatársa

A konferenciát levezeti: Dr. Orlóci István címzetes egyetemi docens

A konferencia helye: A Villányi úti Konferenciaközpont Budapest, Villányi út 11-13. 418-419. terem.

Minden érdeklődőt tisztelettel várunk!

Budapest, 2011.szeptember 5.

A Haladó Erők Fóruma Megbízásából

Nagy Richárd szervező

Meghívó: Az egészségügy fideszes látlelete HAVAS SZÓFIA - a Május Elseje Társaság szervezésében

A MÁJUS ELSEJE TÁRSASÁG, MARX KÁROLY TÁRSASÁG, KÁDÁR JÁNOS BARÁTI KÖR, BALOLDALI ALTERNATIVA EGYESÜLÉS, MAGYAR ANTIFASISZTA LIGA, MAGYAR IFJUSÁG KÖZÖSSÉGI SZERVEZETE

MEGHÍVJA ÖNT MÁJUS ELSEJE TÁRSASÁG FÁKLYA KLUBJA

2011. Október 04. kedd 16.00 órakor

A BP. II. ZSIGMOND TÉR 8. I. 1. (kapucsengő: 14.)

NAGYTERMÉBEN TARTANDÓ

ELŐADÁSRA ÉS VITÁRA

TÉMA: Az egészségügy fideszes látlelete. ELŐADÓ: HAVAS SZÓFIA a Főváros Egészségügyi Bizottságának alelnöke.

19 / 56

TISZTELETTEL VÁRUNK MINDEN ÉRDEKLŐDŐT ! HOZZA MAGÁVAL BARÁTAIT, ISMERŐSEIT !

Mi várható 2014-ig? Sehol semmi! Bezárt iskolák, kórházak, csődbe juttatott önkormányzatok, egészségügy, lerohadó infrastruktúra, romló közbiztonság, államosítás, gazdasági ötletelés, kisajátítás, megszorítások.

20 / 56

Művészet Örökös Örökség Nélkül Radnai István Autonom írók sorozat darabja

Radnai István:

ÖRÖKÖS ÖRÖKSÉG NÉLKÜL

a magányunk társaságában gyalogolunk lehet hogy menekülünk s nem jön arra senki a poros utakon

milyen meleg is lehet a homok mezítláb ha átmelegíti a nap a szívünkig eljut-e kering-e még a vér

megyünk a kijelölt úton és a senkiség csapódik mellénk nagy egyedüllétünkben nem ül le velünk nincs kenyerünkhöz

több mint húsz éve kellett volna feltámadnunk

ketten megyünk beszélgetünk az egyik én vagyok társam a magány a másikunk

beszélgetünk hitetlenül járunk és nincs senki akit felismerjünk s kenyerünk sincs

Malraux-val a Vörös téren Illyés Gyula Moszkvai élménybezámoló

Illyés Gyula: Malraux-val a Vörös téren Illyés Gyula minden sora magáért beszél , nem igényel sem ajánlást, sem dicséretet , sem méltatást . Mindenki, aki olvasta műveit tudja ezt. Csak egy rövid megjegyzést merészelek tenni . Malraux-val folytatott beszélgetésük filozófiai része ma éppen annyira aktuális, mint amikor elhangzott 1934-ben. Kellemes olvasást kívánok: Jakócs Dániel

A közlekedés a járdán is veszélyes. Ember ember hátán tolong, a tömeg oly sűrű, mintha valamilyen népgyűlésről áradna. Nemcsak előreárad, visszafelé is; a járókelők egymásnak mennek, s mire bocsánatot kérhetnének, vagy esetleg összeszólalkoznának, már tíz méterre sodródtak egymástól. Akinek sietős az útja, az fél vállal tör magának rést, kilométerek hosszán jobbra-balra perdülve siklik előre. Az asszonyok fejük fölé emelik a szatyrot, a gyámoltalanabbak a fal mellett lapulva igyekeznek. Aki tapasztalatlan még, mint magam is, az minden tíz-húsz lépés után megperdül a sarka körül. Az ember valami vidéki vásárban képzelhetné magát, ott is déltájban, mikor legnagyobb a tolongás. Ez Moszkva belvárosa.

21 / 56

Malraux fiatalember, magas termetű. Angyali nyugalommal lebeg, sodródik az áradatban, egy kicsit előrelógó feje egykedvűen inog ide-oda a tömeg felett. Évekig élt Kínában, a kínai forradalom legizzóbb szakaszait élte át, s nem mint szemlélő, hanem tevékeny közreműködő gyanánt. Ott tanulta ezt a nyugalmat? Moszkvában most van harmadszor. A városban már nem azt nézi, amit én – már nem a látnivalót Én meg-megállok a lökdösődésben, hogy újra és újra körüljártassam szemem a hatalmas téren, mellyel – nem csodálom – a moszkvaiak sem tudnak betelni. Előttünk a nevezetes Szent Vaszilij-templom tarka gombatelevényszerű sűrű tornyaival, melyről majd minden ismerősöm, akivel elhaladok előtte, elmeséli a híres legendát. A templom befejezése után Rettenetes Iván megkérdezte az olasz építészt, van-e ennél szebb templom a világon? Nincs – felelte az olasz. – És te tudnál-e még szebbet is építeni ennél? – Tudnék – válaszolta az olasz, mire Iván megvakíttatta, a vérmesebbek szerint lefejeztette azon a kőből épült nagy vesztőhelyen, mely most is ott áll a templom előtt… A templomot a legenda ellenére is oroszok építették. Az olaszok a Kremlt építették, a lőréses, tornyos, hatalmas kőfalat, mely a teret oly színpadszerűvé teszi, megkapó 16. századot jelképező díszletekkel. A szovjet eredeti formájában állította vissza a Kreml falait, a Szent Vaszilij-templomot is, melynek különben van még egy modernebb, igaz legendája. Ennek Lunacsarszkij a hőse; 1917-ben a szovjet haditanácson benyújtotta népbiztosi állásáról való lemondását, mikor tudomására jutott, hogy a vörösgárda nehéztüzérséggel akarja lövetni a templomot, „legkedvesebb ékszerünket”… A templom most nem az istentelenek múzeuma, ahogy a külföldi tudósítók szerint már a moszkvaiak is vélik; a város régi térképeit őrzik benne, ezeket annak sem árt tanulmányozni, aki a mai Moszkváról akar kapni némi képet. A város fejlődését itt a szabad ég alatt is el lehet képzelni. A Kreml eredetileg a gazdag kereskedők kincstára és menedékhelye volt, a tatár betörések ellen. Magas fala körülbelül kétszer akkora területet övez, mint a budai királyi vár. A belőle kiszorult házak: a mai kínai város, a Kitaj Gorod védelmére rakták később a másik hatalmas körbástyát, a „kínai falat”, melynek lerombolása épp most van folyamatban. Fal védte az ezen kívül keletkezett „fehér várost”, a Bjelüj Gorodot is; a még kijjebb fekvő „földvárost” már csak kezdetleges gyepű. Ezeken túl a mai nap is csak faházak vannak. De akad faház földszintes, parasztház mintájú a belső részekben is elég. Száz év előtti Nagykőrös, a külső Moszkva végtelen falu. A háború előtt másfél millió ember élt benne, de területe már akkor háromszor akkora volt, mint Párizsé. Lakosainak száma ma közel négymillió. A belső részt leszámítva, a háború előtt a városban nem volt csatornázás, s ami volt, az is facsatorna volt. Kövezett utcát is csak a legbelső területen lehetett találni, azt is egyenetlen macskafejkövekkel rakták ki. Moszkva hajdani urainak nem volt szüksége jó útra; azok is, akik nem Pétervárra, hanem ide költöztek, csak télen laktak a városban, amikor a hó minden utat egyformán kitűnő szánúttá tesz. 1713 óta, mikor Péter az ország székhelyét Pétervárra tette, Moszkva, ha növekedett is, úgy növekedett, úgy terjengett, mint a burjánzó gaz. 1812-ben, Napóleon bevonulásakor a város nagy része leégett, s ami utána keletkezett, még az utóbbinál is vadabb bozóttá züllött az elhagyatottságban. „Bár égett volna le az egész”, mondogatták akkoriban Péterváron. Itt húzta meg magát az ország minden koldusa és szökevénye, ide menekült minden nyomor és bűn, amit Ázsia kivetett magából. Ide áramlik ma is mindenki, aki a roppant birodalomban bárhol elveszti lába alól a talajt. S aki új életet akar kezdeni. Mindezt szükséges tudni a jelenlegi város megértéséhez. Erről beszélgetünk Malraux-val, míg a fehér trópusi sisakos rendőr intésére a teher- és személyautók bőgő csordájában ide-oda ugrálva végre átkelünk a téren, a vörös márványból készült hatalmas Lenin-mauzóleum előtt. A tér közepén ifjúmunkás sportolók, lányok és fiúk vonulnak teniszcipőben, rövid nadrágban, fölgyűrt ingujjban. A vad tülkölésből is kihallatszik erős ütemű énekük. Átkelünk a Moszkva-folyón is, ahol a munkásnegyedek kezdődnek. Itt már ritkább a tömeg, de sűrűbbek a járda aszfaltozásán a terjedelmes lyukak, melyekbe bele-belezöttyen a nyugati vándor, aki az utcán másra is mer figyelni, mint hogy hová lép. A város itt is fel van dúlva. Moszkva, mintha gúnyt akarna űzni az ártatlan idegenből, aki gyanakodva mindenütt azt keresi, mit rejtenek el előle, kerületeken végig kifordította beleit. Csaknem minden sarkon emeletmagasságú sárga földhányás, utcák hosszán a fél úttestet sárga és vörös agyag födi, itt is, ott is zörgő elevátorok és kaparógépek hányják a föld mélyéből a nyálkás, csomós sarat… A földalattit csinálják, végre a földalattit! – minden moszkvai tízéves álmát, ez majd lecsapol valamit abból az örvénylő áradásból, mely most az egész várost fojtogatja. A villamosok két pótkocsival és szinte percenként járnak, de keveset könnyítenek az állandó torlódáson. A város krónikus vértolulásban szenved. Főleg a munkaváltás idejében; ilyenkor a villamos zsúfolt, nehéz illatú közösségében az embernek minden egyéni képességét latba kell vetnie, hogy a hátsó feljárótól a kocsi elejére jusson, ahol – még a forradalom előtti rendelkezés értelmében – a lejárat van. A földalatti első szakaszának – tizenkét kilométernek – az októberi évfordulóra kell elkészülnie. – Háromszázezer földmunkást toboroztak hozzá. Háromszázezer ember! – Az ember kezd hozzászokni, hogy a számjegyeket itt általában csak három-négy zérus előtt lássa. De erre mégis megkockáztatok egy ámuló fejrándítást. – Honnan? – Malraux ezt is tudja. – A falvakból. Így szaporodik ez a város. Mert, aki egyszer idejön, nehezen megy többé vissza. Itt marad, s a tavalyi napszámosból jövőre már szakmunkás lesz. Ilyen tempóban, ilyen arányban markolják ők a nyersanyagot a maguk új világának építéséhez. Egyik utcából a másikba fordulunk, alig van olyan, ahol egy-két új házat ne látnánk. Kísérletre határozzuk el magunkat, ötpercenként megállunk, körültekintünk, s megszámoljuk, hogy akkora területen, melyet a járdáról az ember szeme elér, hány friss épület emelkedik. Az eredmény majdnem minden kísérlet után: három-négy, nem számítva az olyan hatalmas háztömböket, amilyent ott a Kámennüj Mosztnál is látni, ahol egymás mellett tíz-tizenkét hatemeletes lakóház áll. Úton-útfélen ismétlődik a múlt és jelen kiáltó ellentéte: nyomorúságos fakalyiba oldalán hatalmas bérpalota emelkedik. De ha háromszor ennyi emelkedne, kevés volna az is. Majdnem minden régi kőházra emeletet húztak, húznak ma is, olyan gyorsasággal, hogy a falakat már be sem vakolják, sok helyen az erkélyeket a nyers vasgerendázat pótolja, melyet a lakók a maguk szorgalmából tesznek úgy-ahogy használhatóvá. A házak jó része elég elhanyagolt állapotban van: ahogy be-betekintünk, a lépcsőházat legtöbb helyen sárosan találjuk, az ablak- és ajtófák festetlenek, vagy már eltűnt róluk a festék. A nyugat-európai csín hiánya kicsit szükséglakásszerűekké teszi őket. Nem titkolom el észrevételeimet és bírálatomat sem Malraux előtt, aki alig győz betelni a fejlődéssel, ami három év alatt, utolsó látogatása óta itt véghezment. – Ne a rue de Rivolihoz, hanem a munkásnegyedekhez, Belleville-hez hasonlítsa – feleli. – Proletárok laknak benne. És tudja, milyen proletárok? Akiknek, mielőtt beköltöztek, fogalmuk sem volt, hogy vízvezeték is van a világon. Legtöbbjük, mint a földalatti munkásai, faluról kerültek fel. A rendszer szinte kényszeríti őket, különféle előnyök, nem utolsósorban ilyen lakások csillogtatásával, hogy szakmunkásokká váljanak. Rövidesen azzá is válnak, megkapják a lakást is, amely Le Corbusier elvei szerint épül. Az újdonsült lakatos erre felhozatja a falujából a feleségét, gyerekeit, apját, anyját, akik odahaza nemcsak a vízvezetéket, de a mellékhelyiséget sem ismerték. Csodálkozik, hogy a fürdőkád a harmadik nap eldugul, s a házban mindennap két rövidzárlat történik? A nyersanyagot még valahogy össze tudják szedni, de ezeket a nyers lelkeket egykettőre civilizált nyugatiakká gyúrni… – Ismeri a kirgizek esetét? A kirgizeknek a szovjet hatalmas kultúrházat emelt, akkora csarnokkal, mint egy pályaudvar. Nagy ünnepségek keretében adták át nekik! A kirgizek, ahogy később az ünnepségrendezők visszaemlékeztek, kicsit kelletlenül fogadták az ajándékot, de azért mégiscsak elfogadták. A palota afféle parasztszálló volt, átutazók számára. Az első átutazók bevezették lovaikat a gyönyörű csarnokba, sátrat vertek a szobákban, a parketten tüzet raktak… – Ezt a jelenséget egy kicsit minden téren tapasztalni lehet – teszi hozzá. Megáll az utca közepén és elgondolkodik. Én a járókelőket nézem. Bizony, szegény emberek ezek, fáradtak, mogorvák; arcukon semmi nyoma az új világrendnek. Ruházatukkal, merev tekintetükkel: megannyi illusztráció Malraux szavaihoz. – Oroszországot egy kietlen, ősidők óta erjedő ingoványhoz lehetne hasonlítani. Az évezredes elnyomás, szolgaság forró mélységéből egyszerre hatalmas gyárak, intézmények, üzemek emelkednek, melyek Amerikának is díszére válhatnának. A kérdés most már az, hogy a mocsár marja-e ki az új épületek alapzatát, vagy az épületek szárítják-e föl maguk körül a mocsarat? A küzdelem most ekörül folyik. A következő utcában mintaszerű tiszta bérpalotát pillantunk meg, hibátlan ablaküvegei során vad gránáttámadást játszik a nap. – Látja, itt a mocsárt verték le! A következő utca két oldalát fiatal fák szegélyezik. Három-négy évesek, de csak tavaly plántálták ide őket, a nagy fásítási mozgalom idején, mikor pár hónap alatt több mint egymillió fát és két és fél millió cserjét ültettek el Moszkvában. A fiatal fák közt itt is új épület áll, de ez már szomorúbb állapotban. Hullik róla a vakolat, cementlépcsői repedezettek. – Itt a mocsár ostromolja a palotát… – Nem olyan könnyű a küzdelem. Itt, úgy látszik, a tél is beavatkozott a dologba. Öt-hat évvel ezelőtt csaknem az egész orosz építés az új német és hollandi stílust követte. Hatalmas ablakú vasbeton házakat építettek, melyeknek a kísérlet szerint a legnagyobb hideget is el kellett volna viselniök. Sok kísérletet kiálltak, de a hat hónapig tartó húszfokos hideg a

22 / 56

soknál is több volt. Az új építészeti iskola bukófélben van. Kezdenek visszatérni a jó empire házformákhoz; a falakat még oszlopsorok is erősítik, az ablak nagyságánál számba veszik, hogy azon nemcsak a nap, de a hideg is bejöhet. Szóval, lassanként fedezik fel saját országukat, talán saját magukat is, ami nem megy minden döccenő nélkül. – De mégis megy? Malraux megint megáll. Az utca végén a Kreml tornyai csillognak. Egy épülő házon Sztálin és Molotov óriási fényképe. – Tizenhét éve tartják ezt a rendszert: kell valami szívósságnak lenni bennük. Tudja ördög, micsoda naiv konokságnak, hogy nem tudnak kétségbeesni! Egyik regényemből filmet csinálnak. Most beszéljük meg a szcenáriót, eleget vitázunk. Tegnap arra akartak rávenni, hogy az utolsó jelenetet, amelyben a történet valamennyi forradalmár hősét legyilkolják, optimistán fejezzük be. A hősök meghalhatnak – mondták –, de a hitnek meg kell maradnia. Optimista tömegkivégzést akartak. Valami ilyesmi jellemzi őket mindenben. – Mégis, miben látja a jövőjüket? – Abban, hogy épp a jövőt, jobban mondva a jövőtől való félelmet, úgy látszik, sikerül nekik kiirtani az egyes emberekből. A nyugat-európai ember már húszéves korában azon töri magát, hogy mi lesz vele hetvenéves korában, ez egész életére bilincset rak rá, nyomorultabbá teszi az ókori rabszolgánál. Abban ringatjuk magunkat, hogy egyéniségek vagyunk; sose volt kevesebb egyéniség a világon, mint most, mikor mindenki már kölyökkorában a vagyonszerzés igájába fogja magát! Itt csak közös jövő van. Akinek semmije sincs, annak nincs egyéni jövője, nem kell gondolnia magával. Ha az élete ennek ellenére is biztosítva van – el tudja képzelni, micsoda lehetőséget nyit ez az egyéniség kifejlesztésére? Micsoda határtalan területe van a képességeknek, melyeket nem köt a rögeszme, hogy értékük csak annyi, amennyi pénzt lehet velük keresni? Ezt talán csak a művészek értik. De bizonyos, hogy itt kezdődhetne az a valami, amiről mi szabadság néven álmodozunk. – Van erre valami remény? – Ha nem jön háború… Sajnos, a háborúra van legnagyobb „remény”. Egyelőre a szovjet is többet foglalkozik, mondjuk úgy: többet kénytelen vele foglalkozni, mint akár a szabadsággal. Ők nem veszik észre, de mi megfigyelhetjük: Oroszország újra hadikommunizmus légkörében él. Mindenki a háborúra készülődik, illetve nem is a háborúra, hanem a győzelemre. Ismétlem: gyermekien optimisták. Koldus előtt haladunk el. – Hol lehet ezt az optimizmust tapasztalni? – Menjen el a gyárakba! Egyáltalában csak gyárakba menjen. A moszkvai utca nem Oroszország. Az új élet a gépek oldalán játszódik le. Az üzemekben, a bányákban, a traktorokon. Ami itt körülöttünk van, az kis változtatással éppúgy lehetne Pekingben, mint Párizsban. A forradalom eltűnt az utcáról, itt is oda húzódott, ahol a gépek csattognak! Visszafordulunk a Moszkva-folyó felé, a Balcsug végén levő hídon, a Moszkóvszkij Moszton öt-hat társas gépkocsi dübörög át. Angolok vagy amerikaiak ülnek bennük, fényképezőgéppel, jegyzetfüzettel s csodálkozó arckifejezéssel, mintha valami vad törzs wigwamjai közt utaznának. Nem okoznak semmi feltűnést; aki néztükre megáll, az is enyhe malíciával szemléli őket. A Pravda szerint tegnap: angol érkezett nyolcszázhetven, amerikai ezertíz, csehszlovák kétszáznyolcvan, svéd-norvég kétszáztíz, francia hetven. Moszkvában nyüzsögnek már az idegenek, az Intourist vagonszámra szállítja őket. Jó üzletnek ígérkezik az a két tízemeletes szálloda, melyet már nem is tudom, hány ezer szobával, szintén októberben fognak megnyitni. A tegnapi szállítmányban csak újságíró száznyolcvankilenc volt. És mennyi volt az ál, mint magam is? Sietni kell az élménnyel, az oroszországi helyzetjelentésben nagy áresés ígérkezik: a riportokon a végkiárusítás lázát észlelheti, aki maga is járt Oroszországban. És ki nem járt még Oroszországban? A dán családapa álmosan ejti ki a legszenzációsabb tudósítást, melyből legfeljebb az itteni Simplicissimus, a Krokodil közöl még néha szívderítő részleteket. Oroszország, sajna, egyre veszít varázsából.

Szeder Katalin két verse Szeder Katalin Két lírai vers

Szeder Katalin: A VÁROS SZÉLÉN Gy. L.-nak

Az állatkertben láttam először elefántot gyerekfejjel, s ezt később fiamnak is mutattam, de nem tudtam, hogy isten a távol Indiákon, s hogy baldachint cipel pusztáin lankadatlan.

A cölöpöket egykor döngölték éjszakánként, a békák még brekegtek apadó pocsolyákban, igy épültek a házak magasra, sík tetőkkel, s fiam itt óvodás lett, én meg dolgozni jártam.

Harminc esztendeje lakunk itt, bár fiam rég más égtájon tanul s kutat. Mi itt maradtunk. Már nem dolgozhatunk: korunk s nehány betegség megtörte testünk, s lelkünk e baj felett szemet hunyt.

Áldatlan föld a Gázmüvek talaja, átitatták

23 / 56

orv oldatok, de itt él értünk küszködve, látva (s ha bírja, orvosolva) gondunk-bajunk csapatját Óbuda őszbe fordult, hős gyémánt elefántja.

Szeder Katalin: HÉTFŐI ZÜMMÖGÉS Aggtelki sárral agg farmeromon köznapom ágas útjait rovom.

Az élettől nem várok túl sokat, minek nyüszítek, ha sors látogat? Halottaim hívnának, nem megyek, karjuk tárják felém a gyermekek.

Ha nem véletlenként élnék e földön, jöhet, miért rendeltettem. Betöltöm.

Ágai Ágnes verse Ágai Ágnes A korunkkal foglalkozó két költemény

Ágai Ágnes

KI BOLDOG MA MAGYARORSZÁGON?

Én? Te? Ő? Mi? Ti ? Ők? A tehetős? Mit tehet ő s a többi gazdag? Szórja a pénzt vagy kuporgat? Időt tölt? Pénzt költ élelemre, kényelemre, űzi a fényt, keresi, de nem leli a boldogságot?

24 / 56

Mit tehet a kétkezi, a jövőjét építkezi? Az nincs neki. A jelene bizony talan, jó, ha ennivalója van.

Boldog a gyermek, a fiatal? kérdezd meg őt, a felnövőt, hogy mire készül és mit akar? Nem ismer múltat sem jövőt, csak percnyi röppenő időt. Nyomkodhat neten gombokat, elűzhet valós gondokat.

Boldog a férfi és a nő? Miből teremtik majd elő, a pénzt lakásra, élelemre, és ha jő, mert szeretnék, a gyerekre? Elfáradt vágyak, kényszerek, valódi helyett pótszerek. A vége válás meglehet, bíróság dönt majd, mit tehet, kinél lesz majd a kisgyerek.

Boldog az idős, szépkorú? Bicegve jár és szomorú magányban

25 / 56

tölti napjait síratja múltját s holtjait, nincsen, ki megoldja gondjait. Panaszkodik, mi mást tehet, támasza a járókeret.

Boldog a művész? Művére nincs pénz, nincs igény, az állam, akárcsak ő, szegény, csak praktika és taktika, szexus, nexus segíthet a bajon, vajon, hol áll, jobb oldalon, bal oldalon? Hol állt vagy ült azelőtt? Kiderült, mit mondott mit írt, egykoron? Szerepelt-e akkor műsoron, s mivel, kivel? Kitüntetést, kapott-e, mikor, milyet miért és kitől? Alkotott .e szobrot, és kiről, írt-e verset, szerzett-e zenét, melynek érdemét ma sem vitatja senki, mert nemzeti és zengheti minden magyar, ki jót akar és nem takar

26 / 56

semmit. Hallgatni arany, beszélni színezüst, a boldogság elszáll, akár a szürke füst.

,

SZARKA ISTVÁN 12 ÚJ VERSE Szarka István Szép és okos költemények

SZARKA ISTVÁN 12 ÚJ VERSE

LÉGY SZÍVES Békásmegyer, 2011. január 1.

Bévül-gazdag Hétmilliárd felé Ő szerte nézett s nem lelé jelen plánétán magát, élő világban élethez való jogát,

fűszeres falathoz, ragyogó levegőhöz, gyöngyöző kortyhoz való jogát, méltó födélhez, emberré tévő dolgához való jogát,

enyhítő ispotályhoz, jó halálhoz, Ő igazához, részvételéhez, éber álmához való jogát,

szép Másikához, valóságos természetéhez való jogát. Gondold tovább. Légy szíves, gondold tovább.

MEGINDULT Március 21.

Világlíránk, ha csak e párezer év – ha csak az évszak-antológiák első negyede szépséges nyelveinken – ha csak a naplány ölelése, a felhők, az édes együttlétek

27 / 56

szél kedvesünkkel az áradásban – gyönyörű Istenanyánk lemosó permetezése még, s a velünk született bizonyosság, hogy minden lehetne –

TÜSSZENTENI

Ez, ez a Péntek Délután már a helyben maszturbáló gépkocsik bűzére sem talál hasonlatot, özönöl szembe tehát, hogy éhséglázadó bandáival öljön dühében, örök balek – édes tinikék vinnék még fölneszelő bimbóikat s szendergő rózsájukat s hamvasra sminkelt arcocskájukat el csak, akárhová e napszak alattomos kátránycsapdáiból – én Városom, híved is föladja sosemvolt polgárjogát, e kellő sorok lejtőin-kaptatóin ütemél felől ütemél felé valami meghaladásig befele indul, vagy csak – vagy csak tüsszenteni, mert Valami Más özönöl szembe holnap, aranyvesszővel a hajnal hasadékán.

(Március 25.)

ARANY JÁNOSNAK

„Riadó kürtön át”

Tallózom, mint a velszi istenadta, mint a nagyapám Gabonáspusztán százszor számba vett kepéi közt, messze innen udvari bárdok tenyésznek bélelt páholyokban, odvas katedrán s mennybeli házban s díjesőben csak listáznak buzgalommal, álmomban angol Edvárd elé idéznek (fészkes fenét), ám a máglya

28 / 56

– hatezer épp – nem gyúl, mert képletes még, akár a vélt kürt, mely kihuny majd a lelki fülben, királyi elme végső szikráival, mert mind elmegyünk, a mű pedig megítéltetik, s elveszi sorsát.

(Április 3.)

PANELPROLI

E panelprolit a médiasztár oly garatszűkítő undorral, oly elmebénító gyűlölettel röffentette a világra, hogy tüstént s fenékig megnyílt előttem a szörnyeteg szó, meg a döbbenet: hogyan születhetett. Emészthetetlen. Hány éve már, hogy vigasztalan óráiban fölöklendi a lélek!

Szárnyunk, tarts meg minket az undor, a gyűlölet világai fölött, hogy méltók maradjunk, s alkalmasak.

(Április 21.)

ÖRÖK RIGÓKNAK

Megfoghatatlan: még s még csak zendítitek bennünk a verset, fekete kiskakasok, lapos tetőink sarkairól ontva a szívet, az észt nekünk mi halló hárfáinkon át az őrjöngő tavaszban, a élet koncertjein – így volt ez, így az évmilliókban, mikor még ember sehol s mikor a véres velőt szürcsöltük már kéjes makogással a recsegő, hosszú csövesekből – és így van ez versengő századunkban,

29 / 56

midőn a körbeérő bérgyilok mocsarából ég fele tör a nagytőkés osztálytudat szuperkemény térplasztikája, mintha, mintha örökké – fekete kiskakasok, zendítitek ugye a versünk még s még…

(Április 23.)

CSATATÉRIDŐ

A Szörnyeteg? Dúl. Országaink meg én pusztulunk tova tűzvészes egén, a döglött vizeken, a kizsarolt szárazokon. Világvirágom, csatatéridő, sikoltsd el, mi az okom a rettegésre! Döbbenj rá, vajon ki Ő? S haláltusája halálos csapásait túlélni mily tett, mely gondolat segít.

(Május 14.)

DOLOGRA, BÁRDOK

Mi mind, kik itt-most törjük az újmagyart, eszmélhetnénk akár: Hallga, valahány hangzónk – valaha zeneszerszám – süket kereplő, zöngétlen-üres, kurta hangzavar immár? Mi világbajnok szavaink szerelmes tánckölteménye, tündér lejtése hol? Gügye kis csonkolások bazsalyognak csupán sehonnan-sehová a szövegtest semmijében? S csak a perdület gyorsul, hogy eltakarja sivárodat, szent gondolatszegénység?

Elérte bár a vírus a verset s hatalmas cselvetés kell már e pidzsin ellen (hiszen beszéljük): hajrá őserők, hajrá jó jövevények! Hű bárdok, dologra, mert a jövő reánk tekint. Maradj – hisz élsz még – örökké születőben, te pompás nő, te igazi férfi, aprónép-remény, bölcs vén: te szép, te szép

30 / 56

emberbeszéd.

(Május 15.)

CSAK MERT MUSZÁJ Varga Rudolfnak

Mosolyodj el: ez nem megy nélkülünk.

Tudd, hidd, mondd velem, velünk, tovább, hogy a bűn övék, a bűnhődés miénk a kezdetektől, hogy minden emberi jó mégis tőlünk van itten, a sorsunk pedig bizony valami más, nem, nem a rém s nem, nem az ő civódó gengjei

és földerengő közeljövőben jussunkat, a világot előre menekítjük a mi sok kis hazánkba, csak mert muszáj

s mert bármi áron nem szabad már, hatalmas kedvünk összevárjuk s jó helyről, jó időben szökellünk föl a következő kísérlet felé:

tudd, hidd, mondd velem, velünk tovább. Figyelj. Vigyázz.

(Június 18.)

KÓDOLD A DNS-BE

Az Átmenet be nem fejezhető forgatókönyveit íróasztalunk halomvidékén kutatólámpánk alá tedd le, majdani jó sors,

31 / 56

megifjult szelíd erő, túlélő humanizmus.

Hiszen talán még mindig lehetnénk seregeddé, megépíteni, megjárni kívül s bévül az útjainkat a Ne ölj, ne ölj!, a Szeress, szeress! parancsuralmi rendszerében, természetünk felé.

Bűntelen unokákért, jóravaló magunkért e győzelem emberré tévő képességét kódold a DNS-be, mi humanizmusunk, rejtelmes jövőleány, fiútündér remény.

(Július 10.)

ÚJ A VILÁG

Magamfajta idegenforgó csélcsap, utazni immár befelé csak, ott künn sehova mármost, el nem hagyom többé a várost, kullancserdőn is új butuskák sétáltassák a puskát, uszodát, konditermet látogasson vitézebb gyermek, hálisten szintén visszavéve kert, kerti ház már tizenhat éve és vendéglátó helyre sem teszem be rég a lábam, kedvesem, sem hol a kultúrát mérik halványkék vérig, bontó legény is ellopja tán a nisszánt, hátha akkor égne tovább a kisláng, maradhatnátok vélem fedél alatt, maradék egy-kenyéren – mindez (amint majd nálad is bekattan) ó nem, ó nem a megvénülés miatt van, de új a világ az új megmondóemberig, az új fölkiser beobakterig, az új ávóig, tőlük tudd, hol a vége a türelemnek, ki a nép ellensége, ki a bérenc, a terrorista, mi a nyugalmas élet titka, vállficammal vezérünk hosszú láncán

32 / 56

mint s mikor leszel hírértékű látvány s mint tüntet el ő valamely csöndes estén, költségeit zsebedből kikeresvén.

(Másnap)

Föl mikor neszelsz? Ez még a kezdeti, házad, kórházad, iskolád elveszi, éhbéredet zsebtolvajolja, nyögdíjad elrabolja, megmételyez, fölégeti a kerted, belerondít s megíratja a verset…

Túl a kezdeten riogat még szavam: már jogfosztott vagy, társtalan-agytalan, s ha csúnyán nézel, Ő, börtöne betelvén megszólal a Tábor, a Duna nyelvén, behívója száll, vonata indul, mivel törvénye az, hogy puffadnia kell eldugulásig, végső nagy durranásig.

Véle ne pusztulj. Belőled nincsen másik.

(Május 27-28.)

LENINGRÁDI FÜZET - egy kiállítás képei 2. Dr. Nagy András A bemutatás folytatása

Dr. Nagy András: LENINGRÁDI FÜZET - egy kiállítás képei – 2.

http://www.youtube.com/watch?v=sw6T7karm0U

Az Obvodnij partjan.jpg Franco halott.jpg Ismeretlen usankaban..> Ketten.jpg Marc Chagall.jpg

Portre Modigliani mo.. Muzsikalo lany.jpg

http://pszf-elmgazd.hungaroweb.hu/Rajzok/Leningradi%20fuzet/Marc%20Chagall.jpghttp://pszf-elmgazd.hungaroweb.hu/Rajzok/Leningradi%20fuzet /Az%20Obvodnij%20partjan.jpghttp://pszf-elmgazd.hungaroweb.hu/Rajzok/Leningradi%20fuzet/Ismeretlen%20usankaban.jpghttp://pszf-elmgazd.hungaroweb.hu/Rajzok /Leningradi%20fuzet/Portre%20Modigliani%20modoraban.jpghttp://pszf-elmgazd.hungaroweb.hu/Rajzok/Leningradi%20fuzet/Franco%20halott.jpghttp://pszfelmgazd.hungaroweb.hu/Rajzok/Leningradi%20fuzet/Ketten.jpghttp://pszf-elmgazd.hungaroweb.hu/Rajzok/Leningradi%20fuzet/Muzsikalo%20lany.jpg

Esnagy József két verse Esnagy József Új szerző bemutatkozása

Esnagy József két verse

33 / 56

Szegény ember panasza

Mélyalom. A mélyalmon tyúk. A tyúk alatt tojás, mi kikelne már, de nem tud, mert tocsog, lotyog, zápul az áztató csönd bűzös sűrűjében, hiszen alig melegíti toll, emberi kéz, csak poshad, mint láb körül futkosó trópusi szél mi süvöltve zúgja-sírja: minden reménytelen, reménytelen, mégis adjon reményt a küzdelem, a lélek mardosó ivadéka, az úgynevezett jövő ebben a tocsogó szemű falánk ebihal mámorban.

S mint mélyalmon a tyúk, s a tyúk alatt a tojás zápulva már, úgy fuldoklom én is. Fuldoklom, mint ősszel a vízparton bólogató jegenyék alá települt bokrokon ványadt gyümölcsöt termő törékeny ág, amely a földig hajolva recseg, ropog, majd elhal, kivész, mint szívemben az erő, ha magamba fojtom a szót mert ebben az áztató csend bűzös sűrűjében lassan gerincemig legyalul a tőkés kizsákmányolás.

A kérdés

Urak! Urak! Tiétek immár az ország,

34 / 56

és a hatalom, s enyém a munka, (ha volna), meg a szemétben turkáló kéz, az elfásult szív, az eltompult ész, a pirézek országában a széttöredezett egész. Látjátok hogyan élek én, s velem együtt mind, aki szegény s boldogtalan, az éjszaka mélyén zokogva, sötétben vigasztalanul?

BESZÉLJÜNK MÁSRÓL Ágai Ágnes Lírai vers a lényeges kerülgetéséről

Ágai Ágnes

BESZÉLJÜNK MÁSRÓL

Beszéljünk másról, csak úgy odavetett szavakat, félmondatokat, mintha minden mellékes volna, ami fontos. Mert ami fontos, az kibeszélhetetlen, kár is szót vesztegetni rá, különbenis a szavak nem hordozzák a lényeges és végzetes dolgok súlyát, tehát leírhatatlanok. Véljük. Beszéljünk másról, súlytalan mellékesekről, felületen úszó aprócseprőségekről, azok kimondhatók, veszélytelenek, és félreérthetetlenek. A komoly, a súlyos, a nagy, a fajsúlyos problémák ott izzanak a parázs alatt, és senki nem meri, nem akarja kikotorni.

Szilas Antal verse: Ez maradt Szilas Antal Szilas Antal első versét közöljuk az oldalunkon

EZ MARADT… (egy hírlapfotó margójára)

35 / 56

Cégér alatt ücsörgök egymagamban, társam egy fél szendvics csupán, május elsején ekképp maradtam egyedül esős délután’.

Valaha milliónyin voltunk, piroslott, zsongott a Liget, új gyárat ünnepelt a boltunk, akár a tízezrediket.

Éltettük a munkát – volt miért, mindőnknek jutott kereset, most viszont tudjuk, mennyit ért: hazát kaptunk – „műtét” helyett.

Mértékünk tett volt, nem vagyon, termelhettünk magunknak sokat, nem eltarthattunk bőven nagyon szájtépő szélhámosokat.

Vezérünk nem volt sarlatán közös érdek-zászlók alatt, s kik vérük adták sok ezredév-csatán, azoknak szobor sem maradt.

„Vénült, kihalt a szolganemzedék” – „apáink mindig robotoltak”; erről akármit mondanék, nem támadhatnak fel a holtak.

Hiába őriz hagyományt, senkit sem izgat, lám, a nyomda, már minden borsó falra hányt, nem juthatunk paradicsomba.

Az eső is könyörtelen, akár a finánctőke torka, ha nem tanít történelem, megérkezhetünk – a pokolba…

Szilas Antal

Nem menekülhetsz llyés Gyula Ajánlom értelmiségi barátaink és politikusaink figyelmébe.

llyés Gyula: Nem menekülhetsz Lenéztünk a hajógépházba, ahol a dugattyúk között

36 / 56

a fűtők futkostak pucéran s vörösen, mint az ördögök; a forró lég mintha valóban pokolból zúdult volna ki Micsoda munka! Megszokták már, szólt könnyedén mellettem valaki.

Nyugszéken ültem a hajón már, csukott könyvemmel térdemen; kétfelől kéklő hegyek úsztak, ápolták megfáradt szemem. Dombok és felhők megiratlan vers volt ez is, az utazás, futó képeit lágy ütembe fonta a lenti tompa dohogás.

Úsztam a vízen, fönt a fényen, boldogan, hogy felül vagyok, költői szintjén a világnak, amely alattam békétlen dohog, izzad, és köpköd fuldokolva - Megszokták?... - nyugtattam magam Megszokták? nyilalt belém ekkor a múlt fagyasztó éllel gúnyosan.

Megszokták? Meg tudtad te szokni - (volt benne részed) a kapát? Emlékszel? Emlékezz apádra! mit szokott ő meg? A halált! Sorsa derekán mit szokik meg mind-mind (hisz tudod) a szegény? Kínlódva jártam föl-alá már a hajó lüktető födélzetén.

- Bolond vagy sziszegtem magamban. - Áruló! Az vagy, semmi más! csattan egy másik hang szívemben s tagolta egyre rá a dohogás. - Áruló! Hazug! Nyomorult vagy! Lapuló bérenc!... Ha megint alul kerülnél a fűtőkhöz: megszoknád azt a fojtást, azt a kínt?...

A korlátnak dőlve vívódtam s úgy éreztem, mintha apám fűtene lent, mint rég fűtött is napszámra a gróf birtokán. Mintha apám és minden ősöm dohogott volna ott alant, jajongott volna föl a sírból Verte a rengő padló talpamat.

37 / 56

Néztem kapkodva a vizet, a futó tájat, mintha velem már nem is ez a hajó futna, hanem a dohogó történelem. Mintha dühöngve, hányingerlőn az rázna, könyörtelenül tagolva a szót: nem feledhetsz, nem menekülhetsz bárhová kerülj!

Zacskómentes övezet Szabó László Tibor Szatíra napjaink valóságáról

Szabó László Tibor: Zacskómentes övezet

Hölgyeim és Uraim!

Tudják önök, hogy a világban évente 500-1000 milliárd műanyag bevásárló zacskót használnak fel és ezek többsége nem bio-barát? Csak az a mennyiség, amit az Amerikai Egyesült Államokban forgalomba hoznak, 12 millió hordó kőolaj zacskóvá történő felhasználását jelenti. Ezek a termékek évszázadokig élik önálló életüket, alig két százalékukat tudják újra hasznosítani. Mindez talán ismert önöknek, de még mindig nehezen tudják elképzelni, hogy az elszabadult és a szél által űzött bevásárló szatyrok és zacskók befogása milyen sziszifuszi munkát jelent. A mezőkre és a rekettyésekre hajtott plasztik szörnyek olykor az egész vidéket beborítják, még a legelemibb mezőgazdasági munkálatokat is akadályozzák, rátekerednek az autók és vonatok kerekeire, közlekedési káoszt okoznak. És mit lehet tenni ellenük? Nem sokat. Hiszen egy új zacskó legyártása olcsóbb, mint a régi újrahasznosítása, a papírzsákok előállítási költségei pedig a csillagos eget ostromolják! Rövidesen kitehetjük valamennyi település bejárata elé a Stop-táblát: A világ megtelt műanyag zacskókkal!

A hallgatóság feszült figyelemmel követte Böszöréd város polgármesterének magával ragadó előadását. Az első sorokban ülő önkormányzati testületi tagok, valamint a város elitjét képező kiemelkedő személyiségek áhítattal meredtek a szónokra, a teremben - mint mondani szokás - a légy zümmögését is meg lehetett hallani. Jóllehet ebben az évszakban a legyek még nem törtek rá a városra a műanyag zacskókkal tömött szemétlerakókból, de a csendet zümmögés nélkül is mérni lehetett. A hátsó sorokban néhány tartósan munkanélküli és korengedményesen nyugdíjazott személy ücsörgött. Ők is tágra nyitott szemekkel és kitárt fülekkel hallgatták az előadót. Az ajtó közelében pedig a polgárőrség lepkehálókkal felfegyverzett tagjai álldogáltak - szolgálati idejük jelentős részét az elszabadult bevásárló szatyrok üldözésével töltötték. Az eredmény sovány és vigasztalan volt. A remény első tétova sugara csak akkor kezdte bevilágítani a termet, amikor a polgármester bejelentette, hogy az önkormányzat döntése értelmében Böszöréd városa is részt vesz a Zacskómentes övezet elnevezésű pályázaton. Ennek elnyerése rövid időn belül lehetővé teszi majd a település pangó gazdasági életének megélénkítését és az új munkahelyek létrehozását. A pénz áramlása mindaddig biztosított lesz, míg az utolsó szabadon tomboló bevásárló szatyor is el nem tűnik a környékről.

A kisváros beindult. Pályázatíró cégek jelentek meg, és lassan kiszorították a főtérről mind a bankfiókokat, mind pedig a közintézmények jelentős részét. Különböző elképzelések emelkedtek szárnyra a zacskómentes övezet kialakítására. Voltak, akik egy olyan Kft. létrehozását javasolták, amely elsősorban a bevásárló szatyrok és más, különféle műanyag tasakok újbóli forgalmazásával foglalkozna. Első lépésként minden plasztik zacskóra vagy annak tűnő tárgyra egy tekintélyes, de még megfizethető betétdíjat akartak bevezetni. Ezzel vélték elérhetőnek, hogy a vásárlók az áruk egyre nagyobb részét ne tasakokban, hanem a hónuk alatt vigyék haza - illetve maguk előtt görgessék. A terv kivitelezésében persze sokat segíthetnek a speciális igények szerint készült zakók és kardigánok is - állt a pályázatban. A ruhaneműk tulajdonosai vállalnák, hogy ezeket számos, kisebb-nagyobb zsebbel látják el. A pályázók utaltak rá, hogy a fenti megoldás jelentősen fellendíthetné a városban működő szabóságok forgalmát, ezáltal növekedne a Helyi Iparűzési Adóból származó bevétel, amiből aztán a város önkormányzata további munkahelyeket létesíthetne. Egy Betéti Társaság azt javasolta, hogy erős vasbeton fallal vegyék körül a várost, amely megakadályozná, hogy az elszabadult zacskók kijussanak a földekre, tönkre téve a veteményeket, sőt az egész mezőgazdasági termelést. A városon belül szállingózó plasztik szatyrok elfogására pedig néhány egyedileg megépített darus kocsit ajánlottak, amelyek lepkefogó hálóhoz hasonló kosaraikkal minden magasságban és szélességben képesek lennének lecsapni a lebegő tárgyakra. Számításokkal bizonyították, hogy a magas betéti díjak következtében egyébként is csökkenő számban előforduló plasztik szörnyek tobzódása rövid időn belül megszűnne. A város jogosan tarthatna igényt a Zacskómentes övezet címre, és az ezzel együtt járó jelentős kormányzati támogatásra. A harmadik pályázatot egy munkanélküliekből összeállt MRP szervezet adta be. Ők úgy látták, hogy a feladatot a dolgozói tulajdon elve alapján álló vállalkozásuk tudná a leghatékonyabban ellátni. A foglalkoztatás további javítása mellett, a tagok öntudatra épülő munkafegyelmével is érveltek. Megemlítették, hogy máris kapcsolatot teremtettek egy feltaláló csoporttal, amely egy új zacskóelfogó készüléken dolgozik. Nem hallgatták el viszont, hogy a prototípus elkészítéséhez egy jelentősebb összegre lenne szükség, amellyel azonban sem a feltalálók, sem ők nem rendelkeznek. A pályázat beadási határidejének lezárulta előtt egy órával váratlanul egy kanadai cég anyaga is megérkezett, amelyet azonban az önkormányzat illetékesei azonnal titkosítottak.

Az eredményhirdetésre röviddel a megadott időpont után került sor. A pályázati kiírást a kanadai cég nyerte el, amely két héten belül meg is nyitotta irodáját a város főterén, és hozzákezdett zacskótalanítási programjának megvalósításához.

38 / 56

A gondosan kidolgozott munkaterv első pontja a tervezett zacskóbetét jelentősen felfelé korrigált összegét vissza nem térítendő illetékké alakította át. A további feladatokra csak vázlatosan utaltak a tervezet készítői, ezek megvalósítását az illetékbeszedés eredményességétől tette függővé.

A kanadai zacskótalanítási program rövidesen beindult. A bevételek 5 % -a az önkormányzathoz került, de ezt az összeget a megmaradt zacskógyártás támogatására kellett fordítania. A külföldi cég 10 éves adókedvezményt kapott.

A város tehetősebb lakói a megvásárolt árukat a magas zacskóilleték ellenére is műanyag tasakokban vitték haza – ez viszont bizonyos idő eltelte után presztizsük egyértelmű növekedését hozta magával. Aki Böszöréd városának társadalmi életében akár a legkisebb szerepre is törekedett, nem nélkülözhette a plasztik bevásárló szatyrokat. Az egyre ritkábban elszabaduló zacskók kergetésével a kanadai cég a szétesett MRP szervezet néhány tagját bízta meg alkalmi munkásként, ők egy speciálisan kialakított lepkehálóval próbálták a szélviharokban tomboló plasztik lényeket befogni. Boldogok voltak, hogy végre valami munkához jutottak, és büszkén viselték juharfa levéllel díszített dzsekijüket.

Egy év elteltével a kanadai cég vezérigazgatóját Böszöréd város díszpolgárává avatták. A városháza nagyterme színültig megtelt az érdeklődők sokaságával, a világszínvonalhoz történő felzárkózás páratlan élményének magasztos érzése hatotta át őket.

A HÉT VERSE - Ady Endre: A magyar tanítóhoz Ady Endre - a tanévkezdés alkalmából

Czabán Samura emlékezve

Ady Endre: A MAGYAR TANÍTÓKHOZ

Itt volna hát a szent, a várt Szélvész, Tespedt tavat mely fenékig zavar? Alázását ki oly bűnösen tűrte, Lázad hát már az Élet alágyűrtje, A tanitó, a legrababb magyar? Gyújtatott lelkek víg mécsesének, Ott, hol Sötét ül várost és falut S hol eped fényért cellák milliója, Magyar sivatag magyar tanitója Rabok között rabként senyvedt, aludt. Bús ébredők! a naphoz az arccal, Pusztul ez ország s az idő repül S kik hivattatok vezérül a népnek, Ne maradjatok gyáva csőcseléknek: Úri gazságok jobbágy őreül. Ha itt a Szélvész, szivet elébe, Ha itt az óra, verjen hangosan: Szélvész verte, szép, nagy szivekre vár itt Egy sötét ország, melynek páriáit Nem mentheti már, csak szélvész-roham. S ha itt van már a szent, a várt Szélvész, Köszöntjük ezt a zárka-nyitót. Lelkünknek fényét ezer éve orzák, Kapja meg végtén szegény Magyarország A szabaditó magyar tanitót.

A HÉT VERSE - Ady Endre: A hőkölések népe Ady Endre Időszerű

Ady Endre: A hőkölés népe Ez a hőkölő harcok népe S most lapulása is rávall, Hogy az úri kíméletlenség Rásuhintott szíjostorával. Mindig ilyen volt: apró klánok Révén minden igának barma, Sohse harcolt még harcot végig, Csak léhán és gyáván kavarta.

39 / 56

Erőt mutattak, erőt látott, Vertnek született, nem verőnek. Önerejét feledte mindig, Sohse szegzett erőt erőnek. Betyár urai így nevelték, Nem rúg vissza, csak búsan átkoz S ki egyszer rúgott a magyarba, Szinte kedvet kap a rúgáshoz. Ma is itt ül lomhán, petyhüdten, Fejét, jussát, szívét kobozzák, S ha néhányan nem kiáltoznánk, Azt se tudná, hogy őt pofozzák. Csak a Csodák-Ura meglátná Végre ezt a szánalmas népet, Adna neki csak egy dárdányi, Úri, kis kíméletlenséget. Hogy néhány maradt sereghajtó Törötten, fogyva azt ne vallja: Ezért a népért úgyis is mindegy, Ebsorsot akar, hát - akarja.

A HÉT VERSE - Ady Endre: Utazás a Multban Ady Endre - mai érvénnyel

Ady Endre: Utazás a Multban

Fussunk velük targoncán ülve,

Bús emlékekre fölkészülve.

Mióta ők éltek és voltak,

Mindig minket űztek, gyilkoltak.

Csak menjünk, hogyha ők akarják,

Járjuk a Mult vén birodalmát.

Gyalázott pór szüzek holt testén,

Százszor elszántott koldusmesgyén.

Fájdalom-csucson, bánat-völgyön,

40 / 56

A fölfalatott Dózsa Györgyön.

Jobbágy ifjun vagy banyán által,

Menjünk, urak, minket nem átall.

Fölmutatjuk – sirjukból intnek –

Szomorú mártir-őseinket.

Mióta csak éltünk és lettünk,

Ti éltetek és mi szenvedtünk.

Menjünk, urak, vissza a Multba,

Ti akarjátok ujra, ujra.

Mi késni a Multban se késünk.

Egy biztos: a mi nagy ütésünk

A HÉT VERSE - Arany János: A régi panasz Arany János - aktuális mondanivaló

Arany János: A RÉGI PANASZ „Eh! mi gondod a jövőre? Eh! a múlttal mi közöd? Könnyel a múlt sirja dombját S a reménynek száraz lombját Hasztalan mit öntözöd? Századoknak bűne, átka Mind csak téged terhel-e? Nem talán még sokkal érzőbb, Nem talán még sokkal vérzőbb

41 / 56

Honfitársid kebele?...” Oh, tudom; de bánatomban Meg nem enyhit társaság; Mint szülétlen több gyerekre Osztatlan száll s mindegyikre Az egész nagy árvaság. Sőt azáltal súlyosb részem, Hogy míg a tett melege Más sebét enyhőbbé tészi: Ő, szegény, csak kínját érzi A lant méla gyermeke. Hogy reméltünk! s mint csalódánk! És magunkban mekkorát!... Hisz csak egy pontot kerestünk: Megtalálva, onnan estünk; Így bukásunk lelki vád. Mennyi seprő a pezsgésben, S mily kevés bor!... Volt elég, Kit nagy honszerelme vonzott Megragadni minden koncot, Nehogy más elkapja még. Mennyi szájhős! mennyi lárma! S egyre sűlyedt a naszád; Nem elég csak emlegetni: Tudni is kell jól szeretni, Tudni bölcsen, a hazát. Vagy nekünk már így is, úgy is Minden módon veszni kell? Egy világ hogy ránk omoljon? Kül-erőszak elsodorjon?... Vagy itt-benn rohadni el? (1877. július 26.)

42 / 56

Olvasnivaló Lenin Krausz Tamás Megjelent a Napvilág kiadónál. Ajánljuk mindenkinek aki tárgyilagos képet akar kapni Lenin életművéről.

A tudomány posztmodern világában a történetírás fő árama Lenin elméleti és politikai teljesítményét a terrorizmus és a diktatúra narratívájába helyezte. Lenin ismét ellentmondások nélkül áll előttünk, csak most ellenkező az előjel: a Lenin-kultusz helyét egy differenciálatlan ellenkultusz foglalta el Oroszországtól Amerikáig, Angliától Magyarországig. A könyv kísérletet tesz arra, hogy Lenin világlátását, gondolkodásának fő irányait, társadalomelméleti nézeteit a történetírás módszereivel rekonstruálja, újraértelmezze. Lenin gondolkodásának belső összefüggéseit megismerni és megítélni csak a konkrét történeti kontextusban lehet, amelynek helyreállításával mutathatja meg a szerző az életmű alapvetően új elemeit, ellentmondásait, maradandóságát és mulandóságát.

43 / 56

Politika Mi szól a szocializmus mellett? Albert Einstein - A világhírű tudós kristálytiszta érvelése

Albert Einstein : Mi szól a szocializmus mellett?

Okos dolog-e a szocializmus kérdésében véleményt nyilvánítania annak, aki nem szakember a közgazdaságtan és a társadalmi problémák terén? Számos ok miatt gondolom azt, hogy a válasz: igen. A kérdést először vizsgáljuk meg a tudományos ismeretek szempontjából! Úgy tűnhet, nincsenek lényegi módszertani különbségek a csillagászat és a közgazdaságtan között: a tudósok mindkét területen általánosan elfogadható törvényeket igyekeznek feltárni, amelyek a jelenségek egy meghatározott csoportjára érvényesek, s ezt annak érdekében teszik, hogy a jelenségek összefüggéseit minél tisztábban megérthessék. A valóságban azonban mégiscsak léteznek módszertani különbségek. A közgazdaság területén általános törvényeket felfedezni azért nehéz, mert a vizsgált gazdasági jelenséget rendszerint sok olyan tényező befolyásolja, amelyeket nehéz önállóan, egymástól függetlenül értékelni. Ráadásul az emberi történelem ún. civilizált korszakának kezdetétől felhalmozódott tapasztalatokat nagymértékben befolyásolták és korlátozták olyan körülmények, amelyek természetüket tekintve cseppet sem csak és kizárólag gazdaságiak. Például, a jelentős történelmi államok többsége hódításoknak köszönheti létét. A hódító nép törvényileg és gazdaságilag a legyőzöttek fölötti privilegizált osztály lett. Magukhoz ragadták a földtulajdon monopóliumát, a papságot is a saját soraikból nevezték ki. A papság az oktatás kézbentartásával a társadalmi osztályok közötti megosztottságot állandósította, és olyan értékrendet teremtett, amelynek révén hatni tudott javarészt öntudatlanul - az emberekre a társadalmi viselkedési normák terén. A történelmi hagyomány, hogy úgy mondjam, a múlthoz tartozik, ám sehol a világon nem léptünk még túl az emberiség fejlődésének azon a szakaszán, amelyet Thorstein Veblen 'ragadozó korszaknak' nevez. A megfigyelhető gazdasági tények is erre a periódusra utalnak, és még a folyamatokból levonható törvényszerűségek sem alkalmazhatók más időszakokra. Mivel a szocializmus valódi célja pontosan az, hogy az emberiség fejlődésének ragadozó korszakát meghaladja, a jelenlegi közgazdaságtudomány csak keveset tud mondani nekünk a jövő szocialista társadalmáról. Másodsorban, a szocializmus társadalmi-etikai célra irányul. A tudomány azonban nem hozhatja létre a célokat, és még kevésbé képes ezt a gondolatot az emberekbe beleültetni. A tudomány legfeljebb azokat az eszközöket adhatja az emberek kezébe, amelyekkel elérhetnek bizonyos célokat. De ezeket a célokat magukat is fényes etikai elvekkel rendelkező személyiségek gondolják ki, és - ha ezek nem légvárak, hanem életképes és hatékony célok - később sok-sok olyan emberi lény azonosul velük és valósítja meg őket, akik szintén félig öntudatlanul meghatározzák a társadalom lassú fejlődését. Ezen okok miatt kitartóan őrködnünk kell azon, hogy ne becsüljük túl a tudományt és a tudományos módszereket, amikor az emberiség problémáiról van szó; és nem szabad azt gondolnunk, hogy csak a szakembereknek van joguk véleményt nyilvánítani a társadalmi szervezetet érintő kérdésekben. Számtalanszor elmondták már, hogy az emberi társadalom válságos állapotba került, és stabilitása súlyosan megingott. Jellemző erre a helyzetre, hogy az egyes ember közömbösen, sőt ellenségesen viszonyul ahhoz a kicsi vagy nagy csoporthoz, amelyhez tartozik. Hadd illusztráljam egy személyes példával, mire is gondolok! Nemrég az újabb háború veszélyéről beszélgettem egy intelligens és jóindulatú férfival. Én kifejtettem, hogy egy újabb háború az emberiség létét veszélyeztetné, s megjegyeztem, hogy csak egy nemzetek fölötti szervezet tudna megfelelő védelmet nyújtani a veszéllyel szemben. És ekkor az én látogatóm halkan és szenvtelenül azt mondta: 'Miért ellenzi annyira az emberi faj eltűnését?' Bizonyos vagyok abban, hogy még egy évszázaddal ezelőtt sem tett volna ilyen könnyedén senki hasonló kijelentést. Ilyen mondatot csak az mond, aki hiába próbál egyensúlyt elérni önmagában, és többé-kevésbé elvesztette a siker reményét is. Vajon egyfajta fájdalmas magány és elszigeteltség kifejeződése-e ez, melytől manapság oly sokan szenvednek? Mi lehet az oka? Van-e kiút? Könnyű ilyen kérdéseket feltenni, de aligha lehet választ találni rájuk a legcsekélyebb bizonyossággal is. Mégis, a tőlem telhető legjobb választ próbálom itt adni, bár teljesen tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy érzéseink és céljaink gyakorta ellentmondásosak és homályosak, és nem fejezhetőek ki egyszerű, könnyed formulákkal. Az ember egyidejűleg magányos lény és a társadalom része. Magányos létezőként megpróbálja megvédelmezni saját létét és a hozzá közel állókét, megpróbálja kielégíteni személyes vágyait, kifejleszteni veleszületett képességeit. Mint társadalmi lény viszont arra vágyik, hogy elnyerje embertársainak elismerését és szeretetét, hogy osztozzék a többiek élvezeteiben, vigasztalja őket bánatukban, hogy javítsa életfeltételeiket. Csak ezeknek a változó, állandóan egymással hadakozó céloknak az együttese adja meg az egyes ember különleges jellemét, és ezek specifikus kombinációja határozza meg, milyen mértékben képes az individuum belső egyensúlyt elérni és egyben hozzájárulni a társadalom jólétéhez. Könnyen meglehet, hogy ennek a két fő hajtóerőnek a viszonylagos erejét nagyjából örökletes tényezők határozzák meg. De a végső formát öltő személyiséget jelentősen alakítja az a környezet, amelyben az egyén felnő, az a társadalmi szerkezet, amelyben gyermekkorát éli meg; alapvetően befolyásolják őt ennek a társadalomnak a hagyományai és az, milyen viselkedéstípusokat részesít előnyben ez a társadalom. A 'társadalom' mint absztrakt elmélet az egyes ember számára egyet jelent a kortársaihoz, illetve az összes megelőző generációhoz való direkt és indirekt kötődéseivel. Az egyén képes egyedül gondolkodni, érezni, küzdeni és dolgozni is, de olyannyira függ a társadalomtól - fizikai, szellemi és érzelmi létében egyaránt -, hogy lehetetlen elemezni vagy megérteni őt a társadalmi kereteken kívül. Hiszen a 'társadalom' látja el az embert élelemmel, ruhával, ez biztosítja otthonát, szerszámait, nyelvét, gondolkodási sémáit és gondolatai javarészét is; életét annak a múltban és a jelenben élt és élő sok-sok millió más embernek a munkája és hozzájárulása teszi lehetővé, akik mind a rövidke szó, a 'társadalom' fogalma mögött rejtőznek. A fentiekből következik tehát, hogy az egyénnek a társadalomtól való függése természeti törvény, amelyet nem lehet felszámolni - akárcsak a hangyák és a méhek társadalmát. Míg azonban a hangyák és a méhek életfolyamatait a legapróbb részletekig merev, örökletes ösztönök szabályozzák, az emberi lények társadalmi viselkedése és kölcsönkapcsolatai rendkívül változatosak és változékonyak. Az emlékezet, az új kombinációk kidolgozását lehetővé tevő képességünk, a szóbeli kommunikáció áldása lehetőséget adott az emberi társadalmak olyan fejlődésére, amelyet nem biológiai szükségszerűségek irányítanak. Ez mutatkozik meg a hagyományokban, az intézményekben és szervezetekben; az irodalomban, a tudományos és a gyakorlati eredményekben, a művészetekben. Ez magyarázza azt is, hogyan lehetséges, hogy bizonyos értelemben az emberiség képes életét a saját kezébe venni, és hogy ebben a folyamatban a tudatos gondolkodás és az akarat is szerepet játszik. Az ember születésekor örökletes biológiai kondíciókkal rendelkezik, amelyeket állandónak és megváltoztathatatlanoknak tekinthetünk - ideértve azokat a természeti igényeket is, melyek az emberi faj jellemzői. Ráadásul életünk során elsajátítunk egy olyan kulturális hagyományt, amelyet a kommunikáció és számos egyéb befolyás révén teszünk magunkévá. Ez a kulturális szövet az, amely az idő múlásával maga is változik, s amely az egyén és a társadalom közötti viszony lényegi alakítója. A modern antropológia azt tanítja nekünk az ún. primitív kultúrák összehasonlító elemzése révén, hogy az emberi lények társadalmi viselkedése jelentős eltéréseket mutathat az elfogadott kulturális mintáktól és a társadalmat meghatározó szervezetek típusaitól függően. Akik az emberiség előrehaladását kívánják elősegíteni, erre a tényre alapozhatnak: az emberiség biológiai meghatározottsága nem vezet szükségszerűen oda, hogy mi, emberek kipusztítanánk egymást, vagy hogy a kegyetlen, önző sors játékszerei lennénk. Ha azt kérdezzük magunktól, hogyan kellene a társadalom szerkezetének és az ember kulturális magatartásának megváltoznia annak érdekében, hogy az emberek élete a lehető legkielégítőbb legyen, akkor nem szabad elfeledkeznünk arról a tényről, hogy vannak bizonyos feltételek, amelyeket nem tudunk megváltoztatni. Mint fentebb már említettem, az ember biológiai meghatározottsága gyakorlati okokból változatlan marad. Továbbá az elmúlt századok technikai és demográfiai fejleményei is létrehoztak bizonyos, szintén megváltoztathatatlan állapotokat. A viszonylag nagy népsűrűség és a létfenntartásunkhoz szükséges javak szélsőséges munkamegosztást és rendkívül erősen centralizált termelő apparátust eredményeztek, amelyek nélkülözhetetlenek. Mindörökre elmúlt az az idő - amely visszatekintve olyan idillikusnak látszik -, amikor az egyes ember vagy viszonylag kis embercsoportok teljesen önellátók lehettek. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy az emberiség már ma is világméretű termelési és fogyasztási közösséget alkot. Most érkeztem el oda, hogy röviden összefoglalhatom, miben látom korunk válságának lényegét. Az egyénnek a társadalomhoz való viszonyára gondolok. Az egyes ember ma sokkal jobban tudja, mint elődei valaha, mennyire függ a társadalomtól. De ezt a függést nem pozitív ténynek, szerves kapcsolatnak, védelmező erőnek tekinti, hanem sokkal inkább olyan organizmusnak, amely fenyegeti természetes jogait vagy akár gazdasági létét. Sőt, a társadalomban elfoglalt helyzetéből következően egoista késztetéseit állandóan hangsúlyozza, míg társadalmi mozgatói, amelyek természettől fogva gyengébbek, fokozatosan sorvadnak. Öntudatlanul is saját önzése foglya lévén,

44 / 56

bizonytalannak, magányosnak érzi magát, aki már nem képes az élet naiv, egyszerű és őszinte élvezésére. Az élet bármilyen rövid és nehéz, mégis lehet értelme az ember számára, de csak akkor, ha a társadalomnak áldozza magát. Véleményem szerint a bajok eredendő forrása a kapitalista társadalomban manapság tapasztalható gazdasági anarchia. Előttünk áll a termelők óriási közössége, amelynek tagjai szünet nélkül arra törekszenek, hogy kollektív munkájuk gyümölcseitől megfoszthassák egymást - nem erőszakkal persze, hanem egészében véve a törvényes rend betűihez híven. Ebben a tekintetben fontos, hogy felismerjük: a termelőeszközök - azaz a teljes termelési kapacitás, amely lehetővé teszi, hogy előállítsuk a szükséges dolgokat a fogyasztási cikkektől a beruházási javakig - törvényesen lehetnek, és nagyrészt törvényesen is vannak egyesek magántulajdonában. Az egyszerűség kedvéért az alábbi fejtegetésben 'munkásoknak' fogom nevezni mindazokat, akiknek nincs a tulajdonában termelési eszköz - bár ez nem esik egészen egybe a fogalom megszokott használatával. A termelési eszközök tulajdonosa abban a helyzetben van, hogy meg tudja vásárolni a munkás munkaerejét. A termelési eszközök használatával a munkás új termékeket állít elõ, amelyek a tõkés tulajdonát képezik. E folyamat lényegi eleme az a viszony, mit is állít elõ a munkás és ezért mennyit kap - a valódi értéken. Amennyiben a munkaszerződés 'szabad', a munkás fizetését nem az általa termelt javak valódi értéke határozza meg, hanem a munkás minimális igényei és az, hogy a tőkés szerint mekkora a javak előállításához szükséges munkaerő mennyisége az állásért versengő munkások számához viszonyítva. Meg kell értenünk, hogy a munkás keresetét még elméletben sem határozza meg az általa előállított termék értéke. A magántőke láthatóan egyre kevesebbek kezében koncentrálódik, részben a tőkések közötti verseny miatt, részben a technikai fejlődés és az egyre differenciáltabb munkamegosztás következtében, ami elősegíti a nagyobb termelési egységek kialakulását a kisebbek rovására. A fejlemények eredménye egy oligarcha magántőke, amelynek elképesztő hatalmát nem tudja hatékonyan ellenőrizni még egy demokratikusan szervezett politikai társadalom sem. Igaz ez azért is, mert a törvénykező testületeket is politikai pártok választják, amelyeket alapvetően a magántőkések finanszíroznak, illetve más módon tartják őket a markukban; a tőkések gyakorlati okokból szétválasztják a törvényhozó és a végrehajtó hatalmat. Ennek aztán az a következménye, hogy a nép képviselői valójában nem védelmezik megfelelően a lakosság elnyomott rétegeinek az érdekeit. Mi több, a fennálló viszonyok közepette a magántőkések egyértelműen ellenőrzik - közvetlenül vagy közvetetten - a fő információhordozókat (a sajtót, a rádiót, az oktatást). Ezért aztán az individuumnak nagyon nehéz, sőt sok esetben gyakorlatilag lehetetlen objektív következtetésekre jutnia vagy politikai jogaival értelmesen, saját érdekeinek megfelelően élnie. A tőkés magántulajdonon alapuló gazdaság adta körülmények között a helyzetet két alapelv megléte jellemzi: az első, hogy magánkézben vannak a termelési eszközök (a tőke), és a tulajdonosok szeszélyeiknek megfelelően rendelkeznek velük; a második pedig, hogy a munkaszerződés szabad. Persze igaz, ebben az értelemben nincs tiszta tőkés társadalom. Különösen is fontos, hogy a munkások hosszú és kemény politikai harcok eredményeképpen elérték, hogy bizonyos csoportjaik számára megteremtődött a 'szabad munkaszerződés' kifinomultabb formája. De egészében véve napjaink gazdasága nem sokban különbözik a 'tiszta' kapitalizmustól. A termelés nem a felhasználásért, hanem a profitért folyik. Nincs biztosíték arra, hogy mindazok, akik képesek és akarnak is dolgozni, mindig találnak majd maguknak munkát, hiszen szinte mindig ott áll a háttérben 'a munkanélküliek hadserege'. A munkás állandóan attól retteg, hogy elveszti állását. Mivel a munkanélküli és a rosszul fizetett munkások nem biztosítanak profitábilis piacot, a tőkések visszafogják a fogyasztási cikkek termelését, aminek nagy áruhiány a következménye. A technikai fejlődés általában a munkanélküliség növekedésével jár, nem pedig azzal, hogy a munkavégzés a dolgozók számára könnyebbé válik. A profitszerzés, a gazdaság alapvető mozgatórugója összekapcsolódik a tőkések egymás közötti versengésével, s ebből fakad a tőke felhalmozásának és hasznosításának bizonytalansága, amely egyre súlyosabb válságokat eredményez. A korlátlan versengés óriási munkaerő-pocsékolással jár, és az egyes ember társadalmi tudatát is elcsökevényesíti, mint arról már korábban szóltam. Az egyes egyénnek ez az elkorcsosulása szerintem a kapitalizmus legsúlyosabb bűne. Ettől szenved egész oktatási rendszerünk. A gyerekekbe beépült a túlzott versenyszellem, s azt tanulják meg, hogy a mohó szerzés garantálja eljövendő sikeres karrierjüket. Meggyőződésem, hogy csak egyetlen kiút létezik ebből a súlyos helyzetből: a szocialista gazdaság megteremtése, amelyhez a közösségi értékeket hangsúlyozó oktatási rendszer járul. Ilyen gazdaságban a társadalom tulajdonában vannak a termelési eszközök, amelyeket tervszerűen hasznosítanak. A tervgazdaság, amely a közösség szükségleteihez igazítja a termelést, el tudja osztani a munkát a munkaképes állampolgárok között, és minden férfinak, nőnek és gyereknek biztosítja a megélhetést. Az egyes ember nevelése nemcsak a benne rejlő képességek kibontását segíti elő, hanem eléri azt is, hogy az egyén felelősséget érezzen embertársai iránt - szemben jelen társadalmunk szellemével, amely isteníti a hatalmat és a sikert. Nem szabad azonban azt hinnünk, hogy a tervgazdaság már maga a szocializmus. A tervgazdaság mint olyan együtt járhat azzal is, hogy az egyes embert tökéletes rabszolgává alacsonyítja. A szocializmus megteremtéséhez néhány különösen bonyolult társadalmi-politikai probléma megoldására van szükség: hogyan lehetséges a politikai és gazdasági hatalom mindent átható centralizációja ellenére megakadályozni, hogy a bürokrácia teljhatalomra tegyen szert és fennhéjázó legyen? Hogyan lehet megvédeni az egyes ember jogait, hogyan lehet a demokrácia segítségével ellensúlyozni a bürokrácia hatalmát? Átmeneti korszakunkban a szocializmus problémáinak és céljainak tiszta megfogalmazása óriási jelentőséggel bír. Mivel a jelen körülmények között ezeknek a problémáknak a szabad és korlátlan megvitatását erős tabuk tiltják, úgy vélem, ennek a folyóiratnak igen fontos közéleti funkciója van. (Ez a cikk eredetileg a Monthly Review első számában, 1949 májusában jelent meg. Fordította: Baráth Katalin)

45 / 56

Tudomány A mezőgazdaságunk múltja és a fenntartható agrárgazdaságunk jelentősége Dr. Nacsa János - az agrárágazat a társadalmi és a természeti feltételek összefüggéseit vizsgáló írás

A mezőgazdaságunk múltja és a fenntartható agrárgazdaságunk jelentősége

Napjainkban kerül sor a „KAP (Közös Agrárpolitika) reformja” társadalmi vitáját követő vélemény kialakítására. „Az EU mezőgazdasága versenyképességének fokozása, a piacorientált, fenntartható mezőgazdaság kialakításának elősegítése, a vidékfejlesztés erősítése” - olvasható az EU korábbi célkitűzései között. A 2008-as pénzügyi válságot követő világgazdasági válság ezt a reformfolyamatról szóló vitát új elemmel bővítette, mert ráirányította a figyelmet a mai világ gazdasági fenntarthatatlanságára. A fenntarthatatlanság e tekintetben azt jelenti, hogy „a folyamat vagy egy állapot változás nélkül nem képes tovább létezni”. Vagy változik, vagy összeomlik! Ebből következik, hogy új pályára kell állítani gazdaságot, a közös agrárpolitikát is, de a nemzeti agrárpolitikákat is! Fenntarthatatlan a korábbi szemlélet és fenntarthatatlan a korábbi gyakorlat. Nem csupán a KAP gyakorlata fenntarthatatlan. Ebben a fenntarthatatlanságban a KAP fenntarthatatlansága csupán jelzi az ökológiai, gazdasági és a társadalmi fenntarthatatlanságot! A részletesség igénye nélkül a KAP-on belül két ellentmondás feloldása szükségszerű: a vidékfejlesztés és az agrárágazat ellentmondása, illetve az agrárágazat és a természeti feltételek, illetve a korábbi természeti környezetet érintő hibás döntések okozta károk feloldása.

A vidékfejlesztés és az agrárágazat ellentmondása Már a Cork-i Nyilatkozat (1996) is érzékeltette, hogy a vidék nem az agrárágazat belső része: „A fenntartható fejlődés alapelve arra irányul, hogy megfordítsa az elvándorlást, szembeszálljon a szegénységgel, serkentve a foglalkoztatást és az esélyegyenlőséget, é, hogy kellő választ adjon a jobb minőség, az egészségügy, a biztonság, a személyiségfejlesztés és a pihenés iránti növekvő igényekre, és hogy hozzájáruljon a vidéki jólét növeléséhez. Azt az igényt, hogy a vidéki környezet minőségét megőrizzük és fejlesszük, be kell építeni minden olyan közösségi politikába, amely kapcsolatban van a vidékfejlesztéssel. Jobb egyensúlyt kell kialakítani a vidéki és városi térségek között, a közkiadások, az infrastrukturális beruházások, az oktatási, egészségügyi és hírközlési szolgáltatások vonatkozásában. A rendelkezésre álló erőforrások növekvő hányadát kell a vidékfejlesztésre és a környezeti célok elérésére fordítani.” CORKI NYILATKOZAT 1996.

Nem lehet az agrárágazatnak belső ügye a vidéki térségekből történő elvándorlás megállítása, az egészségügy, a biztonság, a személyiségfejlesztés, a vidéki jólét növelése, stb. Ezek természetesen fontos dolgok, de nem lehetnek az agrárágazat belső ügyei! Éppen ezért a vidékfejlesztés sem lehet az agrárágazatnak alárendelt ügy!

Az agrárágazat és a természeti feltételek, illetve a korábbi hibás döntések okozta károk problematikája A múlt század közepén a „Legyőzzük a természetet” hirdetett és elfogadott program volt. Ennek kapcsán történt a mocsarak lecsapolása, a belvízi rendszerek kiépítése, stb. Ma már érezzük ennek negatív hatásait, nemcsak eredményét. Hazai példának említsük meg a Duna-Tisza Közi Hátság (DTKH) talajvízszint-süllyedését, a sivatagosodási folyamatot. Amikor a környezetünkkel kapcsolatos kérdések kerülnek elő, a környezetvédelemre hivatkozva a „ne avatkozzunk be” változat kerül elő! Mintha a fenntarthatóság elvét sokan úgy akarnák érvényesíteni, hogy „minden maradjon változatlan”! Ez csapda - el kell dönteni, hogy a Duna – Tisza Közén a sivatagosodás folytatódjék, vagy éppen ellenkezőleg, meg kell fordítani ezt a folyamatot! Közben lehet-e célul tűzni, hogy az agrárágazat oldja meg a DTKH sivatagosodási folyamat megfordítását? NEM! A mintegy 8-10000 km2 kiterjedésű Homokhátságon mintegy 800000 ember él. 1995-re, amikor az Országgyűlés foglalkozott a Hátságot sújtó talajvíz csökkenési problémával, a legnagyobb vízszintcsökkenést az 1950-es évekhez viszonyítva Dabas térségében mutatták ki, ez akkor elérte a 6 métert. A világban több helyen pusztít, terjed a sivatag. Ahol a talaj vízkészlete fogy, a talajvízszint csökken és az éghajlati változás ezzel párhuzamosan csökkenő csapadékkal válaszol, a hatás a sivatag terjedése, a terület megtartó-képességének csökkenése, az ott élők elköltözése. Mi is számíthatunk arra, ha a folyamatot nem sikerül megfordítani, hogy a belső migráció megnövekszik. A területpolitikai probléma így válik komplexé. A máshol is bekövetkezett elvándorlás azt mutatja, hogy a migráció mértéke akár 30-50 % is lehet. A Homokhátság esetén ez akár 300000 - 400000 embert is jelenthet. Ha a következő 20-25 évben 300000 ember költözik el jelenlegi lakóhelyéről, nagy a valószínűsége, hogy a Budapesti Agglomeráció déli területein fog letelepedni. Ennyi ember letelepítése, az ehhez szükséges infrastrukturális beruházások, a közigazgatási fejlesztések, a biztonsággal kapcsolatos fejlesztési igények a mai árfolyamon elérhetik a 8000-10000 milliárd Ft-ot. A fő kérdés nem is a pénz, hanem az, hogy egy szuburbanizált agglomerációt szabad-e még tovább és ilyen ütemben „zsúfolni”? Ha a fenntarthatóság irányába kívánunk elmozdulni, akkor a gondolkodásunk átalakításával kell kezdeni. Einstein gondolatának mondják, hogy „súlyos problémáinkat lehetetlen megoldani a gondolkodásnak ugyanazon a szintjén, amelyen akkor voltunk, amikor e problémákat előidéztük.” Viszont nem beszélhetünk új gondolkodásról, ha az összefüggés rendszerében nem a fenntarthatóság új elemei lesznek a meghatározóak: a fenntartható társadalom, az anyagi és energetikai fenntarthatóság, a vidék „endogén” fejlesztése ahol a közösség önkezdeményező, önfejlesztő, életképes közösség és a vidékgazdaság. A vidékgazdaság a vidéki térségekben az ágazatok komplex rendszerét fenntartható módon fejlesztő gazdaság, amely a technológiákra, a regionális tervezésre, a biológiai sokféleség védelmére, a mezőgazdaságra, a halászatra és erdészetre valamint a kertészetre, társadalmi infrastruktúrára, turizmusra, oktatási és nemzetközi kapcsolatokra vonatkozik, amely figyelembe veszi a vidéki térségek, közösségeik sajátos feltételeit, tiszteletben tartja a szubszidiaritás és a szolidaritás alapelveit. Mire legyen képes egy fenntartható magyar mezőgazdaság? A mezőgazdasági termékek bruttó termelési értékeinek alakulása 1988 évi áron számolva (md Ft.) 1989199420042008Elmaradás Magyar államadósság 2010 1989-2008 Mg. összesen304 202 205 198 12 544 x 19 394,8 x 2008-as áron. Az 1989-es érték 304 milliárd Ft. Mit jelentene pénzügyileg, ha az 1989-es termelési értéket elérné 2008-ban a mezőgazdaság? Ha a KSH átszámítási kulcsait figyelembe vesszük, akkor az 1988-as áron számolt 304 milliárd Ft 2008-as áron már 2372 milliárd Ft-nak felelne meg. Ha a mezőgazdaság 2008-ban csak az 1989-es szintet tudta volna produkálni, akkor évente átlagosan 627 milliárd Ft-tal többet teljesített volna (12544/20 = 627)! Évente átlagosan tehát (2008-as áron) 627 milliárd Ft-tal több bevétele lehetett volna a vidék Magyarországának! Ez a kiesés, amely az ágazat sajnálatos elmaradása a korábbi önmagához képest, az a 2010-es magyar államadósság 64,68%-a, 60 milliárd $, 44 milliárd €! Szükségünk van, a vidéknek pedig égető szüksége volna erre a bevételre! Csak példaként mutassuk be, hogy 1989-ben milyen volt a munkaerőt igénylő ágazatok jelentősége. A jövőt előmozdító ismételt szerepe talán modell lehetne. 1989-ben mintegy 1,4 millió részmunkaidős vagy kistermelő (őstermelő) vett részt az ágazat termelési értéke előállításában. A 304 milliárd Ft-ból 116 milliárd Ft-ot ők állítottak elő. Ez több, mint a termelési érték egyharmada. A kertészeti ágazatban a termelési érték mintegy kétharmadát állították elő! A magyar mezőgazdaságnak fel kell készülni, hogy a 20 évvel ezelőtti

46 / 56

termelési eredményt előbb-utóbb „újratermeljük”, a vidéken élő embereket megtanítsuk a „termőtalaj” hasznosítására, a fenntartható mezőgazdaság kiépítésére!

Agrárválság és a fenntartható mezőgazdaság A rendszerváltozás idején még nem akadt szakember, de politikai erő sem, aki és amely agrárválságról beszélt volna. Az 1993-as évben pedig már az agrárágazat helyzetéről és az agrárválság okairól értekeztek. A mezőgazdasági termelés 1989-től mintegy 30 %-kal esett vissza, viszont több, mint egymillió, korábban aktív kereső „szorult bele” a mezőgazdaságba. A foglalkoztatottak számának alakulása az élelmiszergazdaságban [ ezer fő ]

ÉV Mező-

Erdő-

Élelmiszer-Nemzet-gazdaság

gazdasággazdasággazdaság 1989573

45

203

4460

1991411

37

181

3673

1994173

17

145

2900

Az agrárválság megoldása sem sikerülhetett a régi gondolkodással! Az a gyakorlat, amivel a korábbi időszak alapján ítélt és tekintett vissza a társadalom, alkalmatlan volt, hogy választ keressen és találjon a kilencvenes évek tennivalóira, ha pedig eljutott, mint 1997-ben a NAK tárgyaláson a konszenzussal létrehozott eredményhez, akkor viszont nem akadt politikai erő, hogy a megvalósítás élére álljon. Így jutunk el a napjainkban kialakult és nem csillapodó gazdasági világválság idejéhez, a vidéket sújtó agrárválság közben a vidék sanyarú helyzetéhez. Sajnálatos tény: nincs nemzeti vidékpolitika, a nemzeti agrárpolitika gyakorlati megvalósítása pedig nem fenntartható! Az agrárválság megoldatlansága pazarlás a természetföldrajzi adottsággal és a vidék tudásával, hozzáértésével. Szabad-e tovább pazarolni lehetőségeinket, vagy fenntartható módon ki kell építeni egy új agrárgazdaságot? Nem költői a kérdés, mert a régi szemlélettel, gyakorlattal, nem lehet előidézni a vidék fejlődését, a vidék társadalmi gondjai megoldását! Ha a KAP reform nem tudja elősegíteni az adott ország vidéki térségeiben felgyülemlett gondok orvoslását, akkor a Közös Agrárpolitika is kudarcot vall! Gödöllő, 2011. 01. 24.

Dr. Nacsa János

A szovjet kultúra transzformációjának dialektikájáról az orosz...... L.A.Bulavka A mai orosz kultúra elemző vizsgálata

L.A.Bulavka:

A szovjet kultúra transzformációjának dialektikájáról az orosz posztmodernizmusba

„A rövid huszadik század”, amely „az első világháborúval és az orosz forradalommal” kezdődött „és a Szovjetunió és a bolsevizmus drámai széthullásával fejeződött be, Mihail Gorbacsov és az őt követő kelet- és közép-európai forradalmárok hatalomra jutásának eredményeképp”- - így jellemezte E. Hopbell az elmúlt századot. Már ennek az egy jellemzésnek az alapján is érthető, hogy a XX. század fő történelmi útvonala az volt, amit nemrég még „Szovjetuniónak” hívtak, ma pedig, bármilyen szomorú is, be kell vallanunk, hogy ez a szovjet korszak a maga összes vívmányával, büszkeségével - és egyúttal a szovjet nép tragikumával együtt - eltűnt.

Bizonyítéka mindennek a szovjet univerzalitás mostanáig folytatódó széthullása, s olyan társadalmi hangulatok megjelenése, melyek nem egyszerűen arra reflektálnak, hogy az események – bár (a szovjet periódus befejeztével) nem kívánt módon, de mégis haladnak valamilyen irányba, hanem egyenesen azt érzékelik, hogy maga a történelmi idő menete hullott szét, maga a történelem elve tűnt el. Ez pedig azt jelenti, hogy az egyén mint társadalmi lény a modern orosz valóságban nem tud már sem történelmet alkotni, sem részt venni e történelem korábbi értelemben vett kulturális formáinak a megőrzésében. Pontosan ez az egyik legfontosabb előfeltétele annak, hogy megvalósuljon a magánérdek eszméjének totális hatalma az orosz társadalom élettevékenységének minden (gazdasági, szociális, politikai, kulturális stb.) szférájában. A transzformáció folyamatában, melynek során a szovjet kultúra társadalmi szubjektuma magánemberré válik (ez nem tévesztendő össze Csehov vagy Chaplin „kisemberével”), alakult ki a kultúra modern válságának a lényege, melyet orosz posztmodernizmusnak hívnak. E transzformáció jellegének, törvényeinek és társadalmi természetének pontosabb megértéséhez meg kell vizsgálnunk a szovjet kultúra genezisét, kezdve az októberi szocialista forradalommal, mely adott esetben nem csak úgy jelenik meg, mint politikai esemény, hanem elsősorban mint fordulópont a világ társadalmi fejlődésének logikájában. Ez a forradalom nem csak arra adott lehetőséget a forradalmi tömegeknek, hogy alkalmazkodjanak a radikálisan változó feltételekhez, hanem ami elvi fontosságú, arra is, hogy ők maguk alakítsák, hozzák létre, egyszóval, teremtsék meg az új társadalmi viszonyokat a saját osztályérdekeiknek megfelelően. Ez volt a lényege annak a társadalmi alkotásnak, mely dialektikus egységben „olvasztotta össze” a 20-as évek Történelmét és Kultúráját és aminek a nevében a bolsevikok az orosz birodalom „süllyedő hajójára” léptek. El kell mondanunk, hogy a bolsevizmus ideológusai számára a társadalmi alkotás szelleme és elve eléggé organikus volt, mivel a forradalom előtti tevékenység természetéből következett, ekkor alkották meg és harcolták ki ennek a lehetőségnek az előfeltételeit. A társadalmi alkotás eszméje amint megjelenik, rögtön központivá válik a bolsevikok politikájában és ideológiájában is. Miközben átérezzük a 20-as évek társadalmi alkotásának pátoszát, ugyanakkor értenünk kell azt is, hogy a forradalmi tömegek az új társadalmi viszonyokat ellentmondásosan és részben primitív módon teremtették meg, saját elképzelésük és erejük mértékében, egyszóval annak a „kulturális gazdagságnak” az alapján, melyet a forradalom előtt szereztek. A bolsevikok pedig, eltérően az értelmiség, többek között a baloldali értelmiség többségétől, nem ijedtek meg attól, hogy történelmi „pályára állítsanak” egy ismert ellentmondást, melyet az jellemez, hogy a forradalmi tömegeknek a múltból megőrződött kulturális és képzettségi színvonala alacsony, de történelmi szükségszerűség bekapcsolni őket, mint fő szubjektumot a társadalmi rend alkotó átalakításának folyamatába. Éppen ez a körülmény volt a döntő előfeltétele két nagyon fontos tendencia megjelenésének. Az első. A társadalmi alkotás volt az az „élesztő”, amelynek segítségével saját lényegében fejeződhetett ki a kommunista eszme és a szocialista ideológia. Eközben ezek közül mindkettő úgy jutott saját lényegéhez, hogy szembetalálkoztak egymással. Mi a jelentése ennek a tendenciának? Az 1917-es októberi forradalmat megelőző osztályharc, csakúgy mint az utána következő népi forradalom (polgárháború) hatalmas katalizátorai voltak annak a folyamatnak, melynek során a felkelő tömegek tudatosították saját reális érdekeiket,

47 / 56

osztályérdekeiket és társadalmi érdekeiket egyaránt. A forradalom és a polgárháború alighanem mindenkit egyszerű, de kegyetlen alternatíva elé állított, választani kellett a múlt és a jövő között, s ez politikai önmeghatározásra kényszerítette az embereket az osztályérdekeknek megfelelően. A lázadó tömegek forradalmi események által „felöltöztetett” reális érdekei megtalálták a maguk lakonikus kifejeződését azokban a jelmondatokban, hogy „Békét a népeknek! Gyárakat a munkásoknak! Földet a parasztoknak!”, s ezek olyan hatalmas erejű társadalmi ösztönzővé váltak, hogy a történelmi cselekedetek színpadára vezették ezeket a tömegeket. Ezután már a proletárdiktatúra politikai hatalma vitte át a társadalmi tiltakozás kitörő energiáját a társadalmi alkotás „rendszerébe”. Egyébként ez nagy érdeme a bolsevikoknak, amelyet értetlenül szemlélnek opponenseik, ahelyett, hogy valóban kritikusan elemeznék az egész bolsevik tapasztalatot. A maga nemében a forradalmi átalakulások logikája követelte meg a maga szubjektumától azt az eszményt, amelynek megfelelően meg akarta változtatni a létező valóságot. És egy ilyen eszményért a forradalmi tömegeknek „nem kellett messze menniük”: a népi és a világkultúra fegyvertárában ez már megvolt, mint „erkölcsi formája a kívánatosnak”, mint etikai álom vagy vallásos remény „isten országáról”, de mindegyik esetben valamiféle humanista absztrakció. És természetesen nem a bolsevikok gondolták ki ezt az eszményt, hanem olyan hősi és rendszerint tragikus kísérletek eredményeképp jelent meg, melyeket nem csak Oroszország, hanem az egész emberiség népei hajtottak végre, hogy kitörjenek az elátkozott „szükségszerűség országából”. Ez az érzelmileg, szellemileg és erkölcsileg megszenvedett tapasztalat, az összes vereségével és győzelmével együtt alapozta meg azt, hogy ez a társadalmi ideál mint a világ kultúrájának terméke alakult ki és fejlődött. Egyébként éppen ebből az ideálból született meg és fejlődött tovább az orosz irodalom fő intenciója. Mint Lenin írta: „Az embernek szüksége van eszményre, de emberire és nem emberfelettire.”(1) És éppen ekkor, a társadalmi alkotás feltételei között, ez a társadalmi ideál kezd leereszkedni az absztrakció egéből és „történelmileg alkotóvá” válik mindenki és minden egyes ember számára. Így a társadalmi alkotás gyakorlatán keresztül történik a menetelés a társadalmi ideál absztrakt formájától a konkrét-általános formájához, annak az eszmének a jegyében, hogy az embert el kell juttatni a „szükségszerűség birodalmából” a szabadság birodalmába.” 1917 Októbere tette lehetővé, hogy a szocialista eszmény és a szocialista ideológia kialakulásának folyamata találkozott egymással, nem absztrakt, hanem konkrét-történelmi formában. Ez a két szembetartó mozgás olyan mértékben gyorsult, ahogy maga a társadalmi alkotás folyamata haladt előre, miközben nem annyira a fejlődés üteme volt meghatározó, mint inkább annak mértéke, hogy ez mennyire hatolt be az összes társadalmi viszonyok pórusaiba. Vagyis annak mértékében, hogy a társadalmi alkotás mennyire vált általános viszonnyá, történt meg a kommunista eszmény és a szocialista ideológia szintetizációja. Ez tette lehetővé, hogy a társadalmi eszmények mély kulturális gyökeret eresszenek a tömegek társadalmi tudatában. Eközben a bolsevizmus ideológusai, egyébként, csakúgy, mint a Nagy Francia Forradalom ideológusai (Montesquieu, Voltaire, Diderot, Rousseau, Helvétius, Holbach) a szocializmus eszméjéhez rendszerint a kultúrából jutottak el, míg a forradalmi tömegek fordítva, - a forradalmi harc gyakorlatán keresztül jutottak el a kultúra objektív szükségességének tudatosításához osztályérdekük megvalósítása céljából. Eképp az eszmény és az ideológia közeledése kulturális robbanással járt együtt, mely a dolgozók számára úgy ment végbe, mint a kultúra nagy fölfedezésének aktusa, a kultúráé, mely korábban mint „önmagáért való dolog”, „l’art pour l’art” létezett számukra. És valóban, a forradalom előtt a kizsákmányoltak a kultúrának főleg elidegenedett formáival találkoztak: vagy mint az urak haszontalan elfoglaltságával, vagy mint az erőszak, kizsákmányolás sajátos eszközével.. 1917 októbere nyitotta rá a szemüket ennek új társadalmi jelentésére, a kultúra a munkások számára új megszemélyesülést kapott, elsősorban „munkaeszköz” lett számukra a valóságban, az új társadalmi élet néha primitív, de ettől még nagyszabású megteremtésében. A „munkaeszköz” fogalma a dolgozók számára nem valamiféle haszontalan fogalom, ebből következik a kultúrához való viszonyban való érdekeltség és a kultúra védelmezése. Igaz, hogy a forradalmi tömegek kultúrában való objektív érdekeltségének erősödő tendenciája mellett megjelent a kultúrához való vandalista viszony is. Ennek volt egy sor előfeltétele. Először is, látnunk kell, hogy leggyakrabban emögött csak a kultúra azon részének lerombolása állt, mely a társadalmi tudatban összefüggött a tömegek nyílt kizsákmányolásának a mechanizmusával, vagy pedig összeforrt a cári rezsim ideológiai szimbólumaival. Másodszor, bármilyen forradalom, mely rendelkezik a világ minőségi megújítására törő kulturális teremtésnek és eszmének a pátoszával, egyúttal elkerülhetetlenül magával hozza a régi formák lerombolását. „Az éles történelmi fordulatok - írta Eichenbaum, - a kultúrának bármelyik területén is zajlanak le, soha nem elégszenek meg a reformokkal. A „békés” evolúció kísérleteivel szemben megjelenik a forradalmi elem, amelynek pátosza a régi formák és tradíciók lerombolásában van.” (2) Harmadszor, nem szabad elfelejteni, hogy a 1917 Októberének eseményei után következő forradalmi robbanás, melyet valóban az osztályok szembenállásának izzása hívott elő, polgárháború formájában ment végbe, melyet a forradalmi Oroszország elleni minden irányból érkező intervenció erősített. Bármely háború „kulturális költségei” elkerülhetetlenek, akkor is, ha az egyik fél a kultúra megőrzésére törekszik. Végül pedig, negyedszer, el kell ismerni, hogy ezekben az években nem lehetett elkerülni az „alulról” jövő, nyíltan vandalista cselekményeket sem. Ez az ösztönös vandalizmus, mely egyébként nem volt olyan tömeges méretű, mint ahogy azt ma rendszerint elképzelik, bűnül róható fel, de nem annyira a szovjetek ideológusainak, mint inkább magának a szocialista eszmének a bűne.. Emellett nem szabad elfeledkezni arról, hogy a „forradalmi” vandalizmus a cári rezsim „kulturális örökségének” volt a megnyilvánulása, mivel a nép, mikor létrehozza a kultúrának nem csak a „testét”, hanem a „lelkét” is, akkor rendszerint el van idegenedve attól. A tömegeknek a „magas kultúrától” való eltávolodottsága, mely a társadalmi elidegenedés feltételei között alakul ki, ha kifejezésre talál valamiben, akkor az elidegenedett formákban fejeződik ki.. De történhet-e másképp? A nem elidegenedett, vagyis a valóban kritikus viszony a társadalmi elidegenedés egyik vagy másik formájához vagy a kultúrából jön létre, vagy az ideológia érettségéből, amelynek szocialista jellegét az októberi forradalom mozsarában „verték fel”. És itt a bolsevikok történelmi érdeme abban állt, hogy képesek voltak az elidegenedett viszonyok dühét és agresszivitását átvinni a szocialista átalakítás energiájába, a kulturális elidegenedés megszüntetését pedig a forradalom egyik legfontosabb feladatává tették. A kultúra társadalmi felfedezése ebben az időben még annak erejénél fogva történt, hogy a forradalmi események forgataga kialakította a munkások szükségletét, hogy felfogják az értelmét mindannak, ami történt, megértsék a saját érdekeltségüket, és összhangba hozzák mindezt a saját tetteikkel. Így a történelmi cselekvés kialakuló szubjektuma számára a kultúra (elsősorban annak művészeti összetevője) a saját ideológia, filozófia, a saját kulturális érdeklődés értelmezési formájává vált. „A népből jött emberek kiöntötték a lelküket és a legfontosabbról beszélgettek, arról, hogy hogyan és miért éljünk, milyen módszerekkel építsük fel az egyetlen elgondolható és méltó létezést.” – írta Paszternák (3). A szocialista forradalom, - mely kilökte a tömegeket a tetves lövészárkokból és a nyomorúságos kunyhókból, a kultúrát pedig a gőgös szalonokból a terekre, - megadta ezeknek a szembetalálkozó mozgásoknak a vektorát. Ez volt a második tendencia, amelyet a 20-as évek társadalmi alkotása hozott létre. (az első tendenciáról, a szocialista ideológia szembejövő mozgásairól már beszéltünk.). Igy a Forradalom által létrehozott két szembejövő mozgás, - az első a forradalmi ideológiáé és eszményé, a második a forradalmi tömegeké és a kultúráé- keresztezik egymás útját. A tömegek társadalmi alkotása lett az a célratörő erő, amely összekapcsolta ezeket a komponenseket valamiféle egységes egészben. Hogy miben áll ennek az egységnek az ellentmondása és ez hová fejlődik – ez egy külön kérdés. Más dolog a fontos – egy ilyen egység létrejött, mi több, ez lett az új szovjet univerzalitás születésének alapja. Ennek az univerzalitásnak a születése, fejlődése és széthullása határozta meg a szovjet kultúra genezisét. Ennek az egységnek az integritása azonban nem tartott hosszú ideig: a sztálini bürokratizmus erősödése fokozatosan eltérítette útjáról a társadalmi alkotást, a társadalmi mozgásokat társadalmi-politikai intézményekké változtatta át, a komisszárokat (igaz, nem mindegyiket) pártvezetőkké, a szovjet társadalmat pedig a szovjet néppé. Ezeknek a transzformációknak az előfeltételei, ezek ellentmondásai olyan kérdések, melyek komoly kutatást igényelnek, ami nélkül nagyon nehéz lenne megérteni a szovjet kultúra orosz posztmodernizmusba való átmenetének egész dialektikáját. Milyen volt e széthulló egység különböző összetevőinek további evolúciója? A szocialista ideológia, mely a 20-as években egy olyan meggyőződés volt, amelyet a társadalmi alkotás kitörése jellemzett, már a sztálini periódusban fokozatosan átalakult valamiféle hitté. A brezsnyevi időszakban az ideológia végleg a rituálék és szertartások rendszerévé alakul, melyek először aktívak és őszinték, utána egyre fáradtabbak, a 90-es évek elejére pedig a társadalomban győz az „ideológiai nihilizmus”, mely általában tagad minden ideológiát.. A szovjet univerzalitás széthullását nem csupán a szocialista ideológia szerepének elvi megváltozása okozta, hanem a kultúráé is. A kultúra logikájának későbbi „evolucionizálódása” oda vezetett, hogy az élet forradalmi átalakításának „eszközéből” a kultúra fokozatosan egy sajátos „ikonná” alakuljon, amit adott esetben nem mint vallási, hanem mint kulturális kánont értelmezünk. Ehhez a kánonhoz igazodva az emberek arra törekedtek, hogy a magas gondolatokat és a lét tökéletes formáit ne csak a személyes, hanem a társadalmi élethez is hozzáillesszék. Egy ilyen viszony volt jellemző a szovjet társadalomra a 60-as években, a 70-es évek elején. De már a 70-es évek második felétől kezdve a szovjet kultúra az individuum számára kezdte elveszíteni a maga orientáló erejét a társadalmi lét magasabb értelmének keresésében és fokozatosan átalakult úgy, hogy pusztán az esztétikai élmények, emocionális önkifejezés, szakmai elfoglaltság szférája legyen és végül egyszerűen a szabadidő területéhez tartozzon, majd a 90-es években véglegesen a fogyasztás szférájához. A bürokratizmus támadása a társadalmi alkotás ellen hatást gyakorolt annak szubjektumának fejlődésére is. Míg a 20-as években az egyén szubjektumának szubsztanciája nem egyszerűen a Történelem és a Kultúra volt, hanem éppen azok dialektikus egysége, addig a sztálinizmus kialakulásának előrehaladásával az egyénnek mind kevesebb esélye lett arra, hogy megvalósítsa önmagát, mint a Történelem szubjektumát. A „pangás időszakában” pedig már csak úgy tudta megvalósítani magát, mint a Kultúra szubjektumát. Az orosz liberalizmus, mikor piaci alapokra „ültette át” a kultúrát, csakúgy mint a társadalmi élettevékenység összes többi szféráját is és a magánérdek eszméjének uralmát kiáltotta ki, ezzel együtt megfosztotta az egyént szubjektumának utolsó „menedékétől” – a Kultúrától. Így a szovjet bürokratizmus fejlődése a szabad társadalmi alkotás ellehetetlenüléséhez vezetett, ami maga után vonta a szocialista eszmény, ideológia, kultúra és a dolgozók – még a 20-as években kialakult - egységének széthullását, mely egység az alapja volt a szovjet univerzalitás keletkezésének és fejlődésének. Fontos megjegyezni, hogy a szovjet

48 / 56

univerzalitásnak éppen ez az ellentmondása egyúttal egyesítette is egy olyan egységes egészben az összes különböző (néha egymással egyenesen ellentétes) tendenciáját, amelyben mindegyik különbözősége megőrződött. Eközben a szovjet kultúrában a különbözőségek diapazonja eléggé széles volt, nem csak művészi, hanem eszmei értelemben is: például a kommunista tendenciától (Majakovszkij) kezdve az antikommunistáig (amely emellett távolról sem volt mindig antisztálinista és még demokratikus sem, mint például Szolzsenyicin esetében, mikor támogatta a vietnámi háborút); vagy az antisztalinistától (Ejzenstein) a sztálinistáig (D.Bednij). A társadalmi ellentmondások megoldásának mértékében haladt előre a szovjet fejlődés és a szovjet kultúra fejlődése. És fordítva is igaz, ezeknek az ellentmondásoknak az elhúzódó megoldatlansága magát a fejlődés alapját bénította meg, előidézve először a szovjet rendszer stagnálását, azután pedig általában a szovjet univerzalitás totális széthullásának folyamatait. Végeredményben ez vezetett oda, hogy a szovjet kultúra egységes sokfélesége összetevőire bomlott szét, elveszítve az alapját a közöttük levő kölcsönös kapcsolatnak. Ezek a különféle, néha egymástól elvileg különböző tendenciák, melyek valamikor egységes egészben léteztek, most különállóvá váltak, elidegenedtek egymástól és ezért nincs semmilyen kapcsolat közöttük. A minden eltávolodott mindentől szituációjában maga a különbözőség elve is kezdett eltűnni, mely különbözőség maga is egy viszony. Így a szovjet kultúrában található „különös” az orosz posztmodernizmus „szürkeségévé” alakult. És ez nem véletlen, mivel a szovjet kultúra konkrétan általános elvének felváltására az adott transzformáció folyamatában fokozatosan megjelenik a posztmodernizmusra jellemző általánosnak az elve, a szovjet kultúra integritásának elve helyett pedig a posztmodernizmus egységének elve. Más szavakkal: a posztmodernizmus egy olyan kulturális paradigma, amely általában kizárja az individuum szubjektumának eszméjét és elvét, megtagadja az embernek azt a jogát, hogy a történelem és a kultúra szubjektuma legyen. Formálisan a posztmodernizmus feltételezi, hogy egyforma joga legyen a létezésre az összes stílusoknak és irányzatoknak, a valóságban viszont ez csupán látszólagos szabadság, mivel a közöny, a mindenkinek mindenkitől való eredendő elidegenedése az a viszony, aminek alapján létrejött. Ez érthető is: a posztmodernizmusban általában nincs semmilyen viszony, mondhatni nincs meg ezeknek a viszonyoknak maga a szubjektuma, vagyis az Ember. Éppen az Embernek, (mint az emberi nem képviselőjének) a hiánya „vonta ki” mára a művészetből a tulajdonképpeni emberi (erkölcsi) problémákat, miután szubjektum nélkülivé, probléma nélkülivé és a fogyasztásra technológiailag alkalmassá tették. Ezért van az, hogy ma a művészetre nincs szükség, sem mint sajátos „nyelvre” az embernek emberrel való érintkezése során, sem mint a nem elidegenedett viszonyok szellemi energiájának művészi tárházára. Az Ember elvesztése a társadalomban elvezetett az Ember problémájának elvesztéséhez már a kultúrában is, ami az egyik legfőbb oka a művészet modern válságának. Ezért teljes joggal lehet mondani, hogy a posztmodernizmus nem más mint a modern liberalizmus lényegének törvényes, mi több, megérdemelt kulturális kivetülése. A szovjet univerzalitás széthullásának eredménye egy új „univerzalitás” megjelenése, amelynek alapvető szubsztanciája a piac az annak megfelelő összetevőkkel: kispolgári ideológiával, konformista eszménnyel, tömegkultúrával és antiszociális „alkotással” ( maffia, prostitúció stb.). Éppen a piac, mint univerzális eszme vált az orosz posztmodernizmus fejlődésének alapjává. Így végleg jogaiba lépett a prózaiság korszaka. ”Az ember lehetőségei iránt érzett pogány örömöt felváltotta a világpiac árai iránti érdeklődés… Véget ért a korszak ifjúsága. Véget ért a költészet évszázada. Beköszöntött a próza évszázada”. (4) – így írt a reneszánsz kor válságáról G. Kozincev, a 20. század kutatója és nagy szovjet filmrendezője. „A prózai világ úgy jelenik meg Hegel filozófiájában, mint az emberiség egész megelőző fejlődésének eredménye és koszorúja, mint az az állapot, mely befejezi a történelmét.”(5) – írja Arszlanov. Ezért van az, hogy ma a posztmodernizmus fejlődésének előrehaladásával objektíve aktuálissá válnak az utóbbi évtizedek folyamán még olyannyira népszerűtlen Csernisevszkij gondolatai, aki a nem prózai világállapot és a teljes ember eszméjét hangoztatta. (ford.: Terbe Teréz)

1Ленин В.И. Полн. собр. соч. т.29, с.56. 2.Эйхенбаум Б. Анна Ахматова./ О поэзии. Л., 1969, с. 81-82 3 Пастернак Б. Люди и положения. Полн. собр. соч. М., 1991. Том 1., с. 780. 4 Козинцев. Г. Собр. соч. в пяти томах. Том 5. Замыслы, письма. Л., 1986, с. 68 5.Арсланов В.Г. Учение Гегеля о прозаическом мире и проблема идеала. /Эстетика Гегеля и современность. (Ответст. ред. М.А.Лифшиц). М.,1984, с.192

Опубликовано Альтернативы (http://www.alternativy.ru) Главная > содержимое

Л.А.Булавка О диалектике трансформации советской культуры в российский постмодернизм

«Короткое двадцатое столетие», которое началось «Первой мировой войной и Русской революцией, а заканчивалась драматическим распадом Советского Союза и большевизма как результата прихода к власти Михаила Горбачева и последующих революционеров в Восточной и Центральной Европе», - так охарактеризовал ушедший век Эрик Хопбелл. Уже одной этой характеристики достаточно, чтобы понять, что магистраль истории ХХ века прошла через то, что еще недавно называлось «СССР», а сегодня, как это ни горько, приходится признать, что советская эпоха со всем тем, что составляло достижение, гордость, равно как и трагичность советского народа закончилась. И доказательство тому - продолжающийся до сих пор распад советской универсальности, сопровождающийся появлением тех общественных настроений, которые связаны не столько с ощущением, пусть нежелательного (связанного с завершением советского периода), но все-таки поступательного хода развития событий, сколько с тем, что распался сам ход исторического времени, исчез сам принцип истории. Это значит, что индивид как общественное существо в современной российской действительности не может ни творить Историю, ни участвовать в сохранении культурных форм ее прежних смыслов. Именно это и стало одной из важнейших предпосылок продолжающегося до сих пор утверждения тотальной власти идеи Частного интереса во всех сферах жизнедеятельности российского общества (экономической, социальной, политической, культурной и т.д.). Соответственно процесс трансформации когда-то общественного субъекта советской культуры в частного человека (не путать с «маленьким человеком» Чехова или Чарли Чаплина) и составил сущность современного кризиса культуры, имя которому - российский постмодернизм. Для более полного понимания характера, законов и общественной природы этой трансформации необходимо обратиться к генезису советской культуры, точкой отсчета которого стала Октябрьская социалистическая революция, причем понимаемая в данном случае не только как политическое событие, но в первую очередь как поворотный момент в логике мирового общественного развития. Эта революция дала революционным массам возможность не просто адаптироваться к радикально изменившимся условиям, а что принципиально важно - самим формировать, создавать, одним словом, творить новые общественные отношения в соответствии со своими классовыми интересами. Именно это как раз и составляло сущность социального творчества, «сплавившего» в диалектическое единство Историю и Культуру 20-х гг. и во имя чего большевики как раз и «вошли на тонущий корабль» российской империи. Надо сказать, что для идеологов большевизма дух и принцип социального творчества были достаточно органичными, вытекающими из природы еще дореволюционной деятельности, которая была посвящена творчеству и борьбе за предпосылки такой возможности. С появлением таковой идея социального творчества становится центральной в политике и в идеологии большевиков. Разделяя пафос социального творчества 20-х гг., в тоже время надо понимать, что революционные массы творили новые общественные отношения противоречиво и зачастую примитивно, в меру собственных представлений и сил, одним словом - на основе всего того 'культурного богатства», которое ими было приобретено еще до революции. И, тем не менее, большевики, в отличие от большинства интеллигенции, в том числе, левой не испугались дать исторический «ход» известному противоречию между еще сохраняющимся низким уровнем культуры и образования революционных масс и исторической необходимостью включения их в процессы творческого преобразования общественного обустройства в качестве главного субъекта. Именно это обстоятельство стало решающей предпосылкой появления двух очень важных тенденций.

49 / 56

Первая. Социальное творчество явилось теми 'дрожжами', на которых всходили к своей собственной сущности коммунистический идеал и социалистическая идеология. Причем, каждый из них обретал свою сущность в русле встречного движения друг к другу. В чем смысл этой тенденции? Классовая борьба, предшествующая Октябрю 1917 года, равно как и последующая народная революция (Гражданская война) стали мощным катализатором в процессе осознания поднявшимися массами своих реальных интересов как классовых, как общественных интересов. Революция и Гражданская война едва ли не каждого ставили перед простой, но жесткой альтернативой выбора между прошлым и будущим, заставляя политически самоопределяться в соответствии со своими классовыми интересами. 'Разогретые' революционными событиями реальные интересы взбунтовавшихся масс, обретшие свое лаконичное выражение в лозунгах - ' Мир - народам! Фабрики рабочим! Земля - крестьянам! ', стали тем мощным социальным энергетическим посылом, который выбросил их на арену исторических действий. И уже политическая власть диктатуры пролетариата перевела взорвавшуюся энергию общественного протеста в 'режим' социального творчества. Кстати, это является великой заслугой большевиков, чего не хотят понимать их оппоненты, вместо того, чтобы по-настоящему критически проанализировать весь большевистский опыт. В свою очередь логика революционных преобразований востребовала от его субъекта тот идеал, в соответствии с которым он и собирался менять существующую действительность. И за таким идеалом революционным массам «не надо было ходить далеко»: в арсенале как народной, так и мировой культуры он существовал как 'нравственный образ желаемого', как этическая мечта или как религиозная надежда на 'царство божье', но в любом случае - как некая гуманистическая абстракция. И уж, конечно, не большевики этот идеал придумали, а появился он как результат героических и, как правило, трагических попыток, причем не только народов России, но и всего человечества вырваться из этого проклятого 'царства необходимости'. Эмоциональная, духовная и нравственная выстраданность этого опыта со всеми его поражениями и победами как раз и обусловила то, что этот общественный идеал формировался и развивался как продукт мировой культуры. Кстати, именно из этого идеала рождалась и развивалась основная интенция русской литературы. Но как писал В.И.Ленин: 'Человеку нужен идеал, но человеческий, а не сверхъестественный'1 И именно теперь в условиях социального творчества этот общественный идеал начинает спускаться с небес абстракции и становиться 'исторически творимым' всеми и каждым. Так через практику социального творчества происходило восхождение от абстрактной к конкретно-всеобщей форме общественного идеала, который был связан с идеей прорыва человека из мира «царства необходимости» в царство свободы». Итак, Октябрь 1917 года породил процессы встречного становления социалистического идеала и социалистической идеологии, причем не в абстрактной, а в конкретноисторической форме. Ускорение этого встречного движения происходило по мере становления самого социального творчества, что определялось не столько темпами его развития, сколько мерой его проникновения в поры всех общественных отношений. Т.е. по мере того как социальное творчество становилось всеобщим отношением, происходила и синтезация коммунистического идеала и социалистической идеологии. Это в свою очередь позволило социалистическим идеям пустить глубокие культурные корни в массовом общественном сознании. Причем, если идеологи большевизма, впрочем, как и идеологи Великой Французской Революции (Монтескье, Вольтер, Дидро, Вольтер, Руссо, Гельвеций, Гольбах) приходили к идеям социализма, как правило, из культуры, то революционные массы наоборот - через практику революционной борьбы приходили к осознанию объективной необходимости культуры для осуществления своего классового интереса. Так сближение идеала и идеологии вызвало культурный взрыв, который для трудящихся, происходил как акт великого открытия культуры, прежде существовавшей для них как некая 'вещь в себе', как «l art pour l art». И действительно, до революции культура для эксплуатируемых выступала главным образом в отчужденных формах: либо как праздное занятие господ, либо как особый инструмент насилия, эксплуатации. Октябрь 17 года открыл ее новый социальный смысл, и теперь культура для трудящихся обретала новую ипостась - она становилась для них в первую очередь 'рабочим инструментом' в деле, пусть порою примитивного, но от этого, не менее, великого созидания новой общественной жизни. Понятие же 'рабочий инструмент' для трудящихся - понятие не праздное, вот откуда появляется заинтересованное и бережное отношение к культуре. Правда, наряду с этой нарастающей тенденцией объективной заинтересованности революционных масс в культуре проявлялось и вандалистское отношение к ней. Это было обусловлено целым рядом предпосылок. Во-первых, чаще всего за этим стояло разрушение лишь той части культуры, которая в общественном сознании была связана либо с механизмом откровенной эксплуатации масс, либо была сращена с идеологическими символами царского режима. Во-вторых, любая революция наряду с пафосом культурного созидания и идеей качественного обновления мира неизбежно несет в себе и разрушение ее старых форм. «Крутые исторические переломы, - писал Б.Эйхенбаум, - в какой бы области культуры они не совершались, никогда не исчерпывают себя в реформах. Навстречу «мирным» попыткам эволюции встает стихия революционная, пафос которой - в разрушении старых форм и традиций». 2 В третьих, не надо забывать, что последующий после октябрьских событий 1917 года революционный взрыв, реально вызванный накалом классового противостояния, происходил в форме гражданской войны, усиленной круговой интервенцией революционной России. А 'культурные издержки' любой войны неизбежны, даже если одна из ее сторон ориентирована на сохранение культуры. И, наконец, в - четвертых, надо признать, что в эти годы не обошлось и без актов откровенного вандализма, идущего 'снизу'. Этот стихийный вандализм, кстати, не настолько массовый, как его обычно представляют сегодня, вменяется в вину, но уже не столько идеологам 'Совдепии', сколько самой социалистической идее. При этом, не надо забывать, что 'революционный' вандализм был проявлением 'культурного наследия' царского режима, при котором народ, создавая не только 'тело', но «душу» культуры, как правило, оказывался отчужденным от нее. Эта накапливающаяся в условиях общественного отчуждения отстраненность масс от мира 'высокой культуры», если и находила свое выражение, то, как правило, в отчужденных формах. А разве могло быть по-другому? Неотчужденное, а значит - подлинно критическое отношение к тем или иным формам социального отчуждения может возникнуть либо из культуры, либо из зрелости идеологии, социалистичность которой как раз и 'взбивалась' ступой Октябрьской революции. И здесь историческая заслуга большевиков как раз в том и состояла, что они сумели перевести всю ярость и агрессивность отчужденного отношения в энергию социального преобразования, а снятие культурного отчуждения сделать одной из главных задач революции. Общественное открытие культуры в это время происходило еще и в силу того, что водоворот революционных событий рождал у трудящихся необходимость постичь смысл происходящего, понять собственный интерес во всем этом и соотнести все это со своими действиями. Так что для нарождающегося субъекта исторического действия культура (и в первую очередь, ее художественная составляющая) становилась формой осмысления его собственной идеологии, философии, собственных культурных интересов. «Люди из народа отводили душу и беседовали о самом важном, о том, как и для чего жить, и какими способами устроить единственно мыслимое и достойное существование» - писал Б.Пастернак3. Социалистическая революция, вытолкнув массы из вшивых окопов и жалких жилищ, а культуру из высокомерных салонов на площади, задала вектор их встречного движения. Это явилось второй тенденцией, порожденной социальным творчеством 20-х гг. (о первой тенденции - встречном движении социалистической идеологии говорилось несколько выше). Итак, порожденные Революцией два встречных движения: первое - социалистической идеологии и идеала и второе - революционных масс и культуры - пересеклись. Социальное же творчество масс стало той центростремительной силой, которая связывало все эти компоненты в некое целостное единство. В чем состояли противоречия этого единства и как они развивались - это особый вопрос. Важно другое - такое единство состоялось, более того, оно стало основой зарождения новой советской универсальности Зарождение, развитие и распад этой универсальности и определило генезис Советской культуры. Но целостность этого единства была недолгой: усиление сталинского бюрократизма постепенно стало сворачивать социальное творчество, превращая общественные движения в социально-политические институты, комиссаров (правда, далеко не всех) - в партийных начальников, а советское общество - в советский народ. Предпосылки этих трансформаций, их противоречия - все эти вопросы заслуживают серьезных исследований, без которых весьма затруднительно понимание всей диалектики перехода от советской культуры к российскому постмодернизму. Какой же была дальнейшая эволюция каждой из составляющих этого распадающегося единства? Социалистическая идеология, будучи убеждением в 20-е годы, характеризующиеся взрывом социального творчества, уже в сталинский период постепенно превращалась в некий род веры. В брежневский период идеология окончательно трансформируется в систему ритуалов и обрядов, поначалу активных и искренних, но потом все более и более вялых, а к началу 90-х гг. в обществе побеждает 'идеологический нигилизм', отрицающий любую идеологию вообще. Распад советской универсальности был обусловлен не только принципиальным изменением роли социалистической идеологии, но и культуры. Логика ее последующего 'эволюционирования' свелась к тому, что из 'инструмента' революционного преобразования жизни культура постепенно превращалась в своеобразную 'икону', понимаемую в данном случае не столько как религиозный, сколько как культурный канон. Ориентируясь на этот канон, люди стремились привнести высокие смыслы и совершенные формы бытия не только в личную, но и в общественную жизнь. Такое отношение было характерно для советского общества 60-х - начала 70-х гг. Но уже со второй половины 70-х советская культура для индивида начала утрачивать свою силу как некий ориентир в поисках высокого смысла его общественного бытия, постепенно становясь лишь сферой его эстетических переживаний, эмоционального самовыражения, профессиональной занятости и наконец, просто областью досуга, а в 90-е годы - окончательно сферой потребления . Наступление бюрократизма на социальное творчество повлияло и на развитие его субъекта. Если в 20-е годы субстанцией субъектности индивида являлась не просто История, и Культура, а именно их диалектическое единство, то по мере развития сталинизма у индивида все меньше оставалось шансов осуществления себя как субъекта Истории. В «застойный период» он мог заявлять себя уже только как субъект Культуры. Российский либерализм, «посадив» культуру на рыночные основы, впрочем, как и все остальные сферы общественной жизнедеятельности, и провозгласив господство идеи частного интереса, тем самым лишил индивида последнего «прибежища» его субъектности - Культуры. Итак, развитие советского бюрократизма привело к сворачиванию свободного социального творчества, что повлекло за собой распад сложившегося еще в 20-е гг.

50 / 56

единства социалистического идеала, идеологии, культуры и трудящихся - того единства, которое стало основой зарождения и развития советской универсальности. Важно отметить, что именно противоречия советской универсальности, как раз и соединили все ее разные (порою прямо противоположные) тенденции в то единое целое, в котором сохранялось различие каждой из них. Причем, в советской культуре диапазон различий, кстати, не только художественных, но и идейных был достаточно широк: например, от коммунистической тенденции (Маяковский) до антикоммунистической (при этом далеко не всегда являющейся антисталинистской и даже демократической, как это было, например, с Солженицыным, когда он поддержал войну во Вьетнаме); от антисталинистской (Эйзенштейн) до сталинистской (Д.Бедный). По мере разрешения общественных противоречий происходило и развитие советской и советской культуры. И наоборот: затянувшаяся неразрешенность этих противоречий поражала саму основу ее развития, вызывая сначала стагнацию советской системы, а затем и вовсе процессы тотального распада советской универсальности. В итоге это привело к тому, что все целостное многообразие советской культуры распалось на ее составляющие, потерявшие основу своих взаимоотношений. Все эти разные, порою принципиально отличающиеся друг от друга тенденции, существовавшие когда-то как единое целое, теперь рассыпались на отдельности, отчужденные друг от друга и потому не имеющих между собой никаких отношений. В этой ситуации отстраненности каждого от всех стал исчезать и сам принцип различия, которое также есть отношение. Так «особенное» советской культуры превращалось в «бесцветье» российского постмодернизма. И это неслучайно, ибо на смену конкретно всеобщего принципа советской культуры в процессе данной трансформации постепенно утверждается характерный для постмодернизма принцип общего, а вместо принципа целостности советской культуры приходит принцип единства постмодернизма. Все это и составило сущность российского постмодернизма. Иными словами: постмодернизм - это такая культурная парадигма, которая вообще исключает идею и принцип субъектности индивида, отказывая человеку в праве быть субъектом истории, и культуры. Формально постмодернизм предполагает равное право на существование всех стилей и направлений, в действительности же, эта мнимая свобода, ибо она порождена отношением равнодушия, исходного отчуждения каждого от всех. Да это и понятно: в постмодернизме вообще нет никаких отношений, т.к. нет самого субъекта этих отношений, т.е. Человека. Именно отсутствие Человека (как представителя рода Человек) 'вытащило' сегодня из искусства собственно человеческие (нравственные) проблемы, сделав его бессубъектным, беспроблемным и технологически удобным для потребления. Вот почему сегодня искусство оказалось ненужным и как особый 'язык' общения человека с человеком, и как художественное хранилище духовной энергии неотчужденных отношений. Потеря Человека в обществе привела и к потере проблемы Человека уже в культуре, что стало одной из важнейших предпосылок современного кризиса искусства. Поэтому с полным правом можно сказать, что постмодернизм - это законная и, более того, заслуженная культурная проекция сущности современного либерализма. Результатом распада советской универсальности стало появление новой «универсальности», основной субстанцией которой стал рынок с соответствующими составляющими: мелкобуржуазной идеологией, конформистским идеалом, массовой культурой и антисоциальным «творчеством» (рэкет, мафия, проституция и т.д.). Именно рынок как универсальная идея и стал основой развития отечественного постмодернизма. Так в свои права окончательно входила эпоха прозаизма. «Языческий восторг перед возможностями человека сменялся интересом к ценам на мировом рынке.... Кончилась молодость эпохи. Кончился век поэзии. Наступал век прозы».4 - так писал о кризисе эпохи Ренессанса исследователь и великий советский кинорежиссер ХХ го столетия. Г.Козинцев. «Прозаический мир»- как пишет В.Г.Арсланов, - появляется в философии Гегеля как итог и венец всего предшествующего развития человечества, как состояние, завершающее его историю».5 Вот почему сегодня по мере развития постмодернизма объективно актуальными становятся идеи столь непопулярные на протяжении последних десятилетий идеи Чернышевского, который утверждал идеал непрозаического мирового состояния и целостного человека

1Ленин В.И. Полн. собр. соч. т.29, с.56. 2.Эйхенбаум Б. Анна Ахматова./ О поэзии. Л., 1969, с. 81-82 3 Пастернак Б. Люди и положения. Полн. собр. соч. М., 1991. Том 1., с. 780. 4 Козинцев. Г. Собр. соч. в пяти томах. Том 5. Замыслы, письма. Л., 1986, с. 68 5.Арсланов В.Г. Учение Гегеля о прозаическом мире и проблема идеала. /Эстетика Гегеля и современность. (Ответст. ред. М.А.Лифшиц). М.,1984, с.192

Булавка Л. А. Образование, наука, культура [email protected] Источник (получено 2011-06-29 21:19): http://www.alternativy.ru/node/185

HETEDIK RÖVID SZÖVEGELEMZÉS Néhány kiegészítés az előző elemzésekhez Dr. Jakócs Dániel - Bibliai szövegek további értelmezése

Hetedik rövid szövegelemzés Néhány kiegészítés az előző elemzésekhez

A Mi Atyánk legfontosabb társadalmi üzenetének megértése szempontjából központi helyet foglal el Jézus názáreti prédikációja, és annak a Biblia akkori szóhasználatának megfelelő értelmezése, mert bizonyos szavak jelentése később megváltozott. Jézus názáreti prédikációja pedig nem volt más, mint Ézsaiás próféta 61. könyve első két versének a felolvasása, amihez Jézus csak egy mondatot tett hozzá, a Lukács 4. fejezet 21. versét. Úgy gondoltam, hogy nincs értelme kétszer szerepeltetni ugyanazt a szöveget, és ezért Ézsaiás próféta szövegét nem idéztem ott, ahol szerepelt, a második szövegelemzésben. Most úgy látom, hogy szükség lett volna rá annak ellenére, hogy magában az elemzésben utaltam arra, hogy helytelen Ézsaiás szövegének azt a részét, amelyben az öröm kérdéséről van szó Lukács szövegében evangéliumnak fordítani, illetve helytelen a görög evangélium szót a magyar szövegben fordítás nélkül hagyni. Most azonban nézzük magának Ézsaiásnak a szövegét Károli fordításában. „Az Úr Isten lelke van én rajtam azért, mert fölkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömöt mondjak, elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást, a megkötözötteknek megoldást. Hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét.” Ezek után jogosan azt várhatjuk el, hogy ugyanezt a szöveget találjuk Lukács evangélium 4. fejezetének 18-19. soraiban, de csak majdnem ezt találjuk. Most eltekintünk attól, hogy az ún. Jubileumi évet az Úr kedves esztendejének fordította, mert nagyon nehéz az eredetinek megfelelő kifejezést találni. Én a mai zsidó Biblia tartalom szerinti fordítását vettem át elemzéskor. A legnagyobb baj az, hogy Károli azt a részt, ahol Ézsaiásnál az öröm hirdetéséről(mondásáról) van szó, görög szóval evangéliumnak fordította magyarra. Ez így hangzik Károlinál … az Úr felkent, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdessem. Csakhogy az evangélium szó görögül örömöt jelent, és ha a többi szót Károli lefordította magyarra, akkor ezt is le kellett volna fordítani. Ebben az esetben a két szöveg tartalmilag egyezett volna. (Ma az evangélium szó azt a négy új- testamentumi könyvet jelenti, amelyeket jóval Jézus halála után írtak Jézus életéről, tanításáról, csodáiról ...stb. Ezek a könyvek akkor még nem is létezhettek. Én elemzéskor görög barátaim fordítását használtam, amit közvetlenül eredetiből készítettek. Így helyreállt a két szöveg

51 / 56

megfelelése. Jézus tehát örömhírt hirdetett, és mi volt ez az örömhír? Semmi más, mint az Úr kegyelmének az esztendeje, a jubileumi év (vagy Mózesnél máshol az elengedés éve). A mózesi parancs röviden a következőképpen hangzik: „Hirdessetek szabadságot a földön, annak minden lakójának … és kapja vissza kiki az ő birtokát, és térjen vissza kiki az ő nemzetségéhez.” Mózes III. 25:10. Azaz az adósságok teljes elengedése, az adós rabszolgák felszabadítása, az adósság miatt elvett birtok visszaadása. Amit Jézus ehhez hozzátett, Ézsaiás szövegéhez kapcsolódva, csak ennyi: „Ma teljesült be az írás, amelyet ti hallottatok.” Lukács 4:21. (Ez a rész is közvetlenül görög eredetiből készült.) Ez a mondat akkor vésztjóslóan hangzott a rabszolgatartók számára és egyenlő volt a lázadásra való felhívással az eladósodott, vagy már rabszolgává vált szegény tömegek számára. Ezzel a prédikációval és jövendöléssel kezdődött Jézus hároméves prófétai és társadalmi tevékenysége. Ez a názáreti prédikáció két szempontból volt veszélyes az akkori rabszolgatartók számára: 1. Az Új Szövetség egyéb helyei alapján tudni lehet, hogy végletekig kiéleződtek a társadalmi feszültségek az elszegényedett tömegek és a gazdagok között. 2. Ebben a helyzetben Jézus „elméleti” igazolást adott az ézsaiási tradíción keresztül egyenesen a megfellebbezhetetlen mózesi törvényekre, Mózes II., III. és V. könyveire hivatkozva. Ezek szerint az elégedetlen tömegeknek az isteni törvények alapján joga volt a lázadásra, és, mert az uralkodó osztályok már régen nem tartották be a mózesi törvényeket, az ő tevékenységük és elnyomó ténykedésük volt a törvénytelen és az Isten akarata ellen való. Ez a meggyőződés, mondhatjuk úgy is, hogy hit, hatalmas lelki erőt adhatott a lázadásra kész tömegeknek. A hétévenkénti, felszabadítást előíró törvények olyan nemzetiségi társadalom képét mutatják, amelyben már kialakult a patriarchális rabszolgaság intézménye és elismerte ennek a jogosságát is, de csak átmenetileg, leghosszabban 6 évig. A rabszolgaság intézményét az adósságok ledolgozásának tarthatták a teljesen fizetésképtelen adósok esetében és ez nem folytatódhatott tovább 6 évnél. Ha az adós szerencsés volt, a továbbiakban elkerülhette a rabszolgaságot. Ez a törvény, amíg megtartották, megakadályozta, hogy a társadalmi ellentétek végletesen kiéleződjenek és periodikusan helyrebillentette a felborult társadalmi egyensúlyt. Ugyanakkor az adósrabszolgaság puszta létezése, az eladósodás állandósága arra engednek következtetni, hogy akkor már viszonylag fejlett piaci viszonyok alakultak ki. Ezek a piaci viszonyok pedig a társadalmi egyensúly átmeneti helyreállítása után a következő hétéves ciklusban az előzőnél nagyobb mértékben hozták létre újra az egyenlőtlenséget. Erre enged következtetni Mózes V. 15:11 verse: „Mert nem fog kifogyni a szűkölködő az országból...” Az egyenlőtlenségek folyamatos növekedését bizonyítja az a rész is Ézsaiás prófétától (5:8), amit a hatodik elemzésben idéztem, és amelyik már valószínűleg a hajléktalanság meglétét tanúsítja. Az adósságok periodikus elengedésének a parancsa Mózes öt könyve közül háromban szerepel. A három könyv szövegei nem teljesen egyformán értelmezik és fogalmazzák meg ezt a parancsot. A tartozások elengedésének idejét, illetve esztendejét is különbözőképpen nevezik: szombatév, mivel minden hetedik esztendő az elengedés éve, ez érthető hogy miért, jubileumi év, és végül az Úr kegyelmének esztendeje. A különböző elnevezések mögött árnyalatilag különböző értelmezés húzódik meg. Én végül az elengedés éve elnevezés mellett döntöttem elemzésemben. Mert magyarul ez fejezi ki legjobban a törvény tartalmát. Ez a törvény Mózes II. könyvének 21. részében, az 1-11. versekben van. Itt még az esztendőnek neve sincs és nem kapcsolódik egyéb utasításokhoz. A 2. vers fejezi ki a lényeget: „Ha héber szolgát vásárolsz, hat esztendeig szolgáljon, a hetedikben pedig szabaduljon fel ingyen.” A 11. versig a részletek ismertetését olvashatjuk. Mindenkinek javaslom, hogy olvassa el, mert tanulságos. Csak egy megjegyzést fűzök hozzá. Egy nemzetségi társadalom belső törvényéről van szó, senki se csodálkozzék rajta és fel se háborodjék, hogy az idegenekre a kedvezmények nem vonatkoztak. Ez így volt minden nemzetségi társadalomban, nálunk is a fejlődésnek ebben a szakaszában. Ebben a törvényben még szó sincs az egész társadalomra kiterjedő egységes hétéves ciklusokról. Másodszor ez a törvény Mózes III. könyvének 25. fejezetében fordul elő az 1-23. versekben. Ez a legbonyolultabb törvény és két részből áll. Itt jelenik meg először a szombatév elnevezés, ami a hetedik évet jelenti, mint a szombat a hetedik napot. A szombatév esetében még szó sincs az adósságok elengedéséről. A szombatévről szóló rész tisztán termelési utasítás, és arról szól, hogy minden hetedik évben parlagon kell hagyni a földet. „A hetedik esztendőben pedig szombati nyugodalma legyen a földnek, az Úrnak szombatja: szántóföldedet ne vesd be, és szőlődet meg ne mesd.” (Mózes III. 25:4) Ezekben az utasításokban egy már kialakult szántó-vető és szőlőműves nép képe bontakozik ki előttünk annak ellenére, hogy a tényleges szerző szerint maga az Úr adta ezeket a gazdálkodási útmutatásokat magának Mózesnek a Sinai hegyen. Érdekes lenne megtalálni a környező földrajzi területeken ennek a gazdálkodásnak az analógiáit. A 8. vers megy át a tulajdonviszonyok kérdéseire. Itt már szó sincs a rabszolgák hét évenkénti felszabadításáról és az adósságok elengedéséről. Ehhez már sokkal több idő kell. „Számlálj azután hét szombatesztendőt, úgy hogy a hét szombatesztendőnek az ideje negyvenkilenc esztendő legyen.” Azaz hét termelési ciklus, és csak ezután jön az adósságok elengedése és a rabszolgák felszabadítása. „És szenteljétek meg az ötvenedik esztendőt és hirdessetek szabadságot a földön, annak minden lakójának, a kürtölésnek esztendeje legyen ez néktek, és kapja vissza kiki az ő birtokát, és térjen vissza kiki az ő nemzetségéhez. (Mózes III. 25:10) Keserű humorral tehetjük hozzá, ha él. Itt már olyan nemzetségi társadalom képe bontakozik ki előttünk, ahol annyira megszilárdult a rabszolgaság és a tulajdonviszonyok is, hogy ötven éven keresztül semmi sem zavarta a termelés biztonságát. Csak ötven évenként egyszer látszott szükségesnek az elnyomás miatt kialakult elégedetlenség feloldása. Ekkor persze teljesen meg kellett szűnni a rabszolgaságnak, addig, amíg az újra nem keletkezett, mert az eladósodási folyamat folytatódott. A szövegelemzések módszere arra már nem alkalmas, hogy azt is megállapítsuk, hányszor szabadították fel ötven évenként az adósrabszolgákat és adták vissza elvett tulajdonukat. Ez az ötvenedik év kapta a jubileumi év, valamint a kürtölés éve, és az Úr kegyelmének éve elnevezést. Bár nem tudhatjuk hányszor valósult meg az Úr kegyelmének esztendeje, arra jó volt,hogy reményt adjon az elnyomottaknak, hogy Ézsaiás arra hivatkozhasson, hogy az Úr felkente arra, hogy hirdesse az Úr kegyelmének esztendejét (az adósságok teljes elengedését, az elvett birtokok visszaadását, az adósrabszolgák felszabadítását). Ézsaiás szövege pedig alkalmas volt arra, hogy Jézus vele kezdje el prédikátori tevékenységét a hagyomány szerint Názáretben. Mózes III. könyvének a jubileumi év vonatkozásában az a sajátossága, hogy összekapcsolta a mezőgazdasági termelés ciklusaira, a föld parlagon hagyására vonatkozó szabályokat a rabszolgaságra és az adósságok eltörlésére vonatkozó törvényekkel. Ennek a 25. fejezetnek a második érdekessége a 23. vers, mely szerint: „A földet senki el ne adja örökre, mert enyém a föld, csak jövevények és zsellérek vagytok ti nálam.” Benyomásom szerint ez a közösségi földtulajdonlás hagyományaira utal. A fenti hely a tartós, de nem végleges földhasználatot fejezi ki. (Zárójelben mondom, hogy szerintem egyáltalán nem biztos, hogy a föld magántulajdonának mai formája a legideálisabb birtoklási forma.) Az adósságok törlesztésére, az adósrabszolgaság szabályozására és a rabszolgák felszabadí-tására vonatkozó törvényeknek nem a fentiek az utolsó változatai. Ezek a kérdések újabb megfogalmazást kaptak Mózes V. könyvében, latin nevével az ún. Deuteronomiumban, azaz a második törvénykönyvben. Bár a szövegelemzés önmagában a pontos dátumok meghatározására nem alkalmas, a szövegek tartalmazhatnak olyan részeket, amelyek alkalmasak a kronológiai sorrend megállapítására. Ilyen rész van Mózes V. könyvében. A 15. fejezet fejlettebb gazdasági viszonyokra enged következtetni, mint az előző könyvek megfelelő részei. A 15. fejezet 18. versében már megjelenik a bérmunkás fogalma. Ebben arról van szó, hogy a rabszolgatartónak ne essék nehezére szabadon bocsátani az adósrabszolgát a hetedik évben, mert hatévi szolgálata kétszerese egy munkás bérének. Ebből nem csak azt tudtuk meg, hogy megjelent bérmunkás is, hanem azt is, hogy adósrabszolgák kétszer hasznosabbak voltak, mint a bérmunkások. Ebből pedig az következik, hogy a rabszolgatartónak megérte rabszolgát tartani és a rabszolgatartónak valószínűleg nehezére esett szabadon bocsátani a rabszolgát a törvény szövege ellenére. Ezenkívül ez a törvény visszaállítja az adósrabszolgák és az adósságok hét évenkénti elengedését. A törvény szövegéből nem derül ki, hogy ez az egész országban egységesen történik, vagy minden egyes adós és adósrabszolga esetében máskor, attól függően, hogy mikor adósodott el, vagy lett rabszolga. Ez a törvény nem kapcsolja össze a mezőgazdasági ciklust az adósságok és a rabszolgák elengedésével. A hét évenkénti felszabadítás és az adósságok elengedéses sokkal emberségesebb, mint az ötven évenkénti jubileumi év. A jézusi tanítás és követői természetesen radikálisan átértelmezték a mózesi szövegeket. Ők már egy kialakult rabszolgatartó társadalomban éltek, amelyet bekebelezett a Római Birodalom. Jézus tanítványai már végleg meg akarták szüntetni az eladósodást és a rabszolgaságot, ehhez pedig elég volt egy mondatra rövidíteni a Mi Atyánkban a mózesi törvényeket: „És engedd el a mi adósságainkat, miként mi is elengedjük azoknak, akik nekünk tartoznak”. Az alábbiakban mellékletként közöljük a modern zsidó bibliafordítás alapján Mózes II. és V. könyvének az adósságokra vonatkozó részeit.

Mózes II. 21:2-11 Ha vásárolsz héber szolgát, 6 évig szolgáljon, a 7.-ben menjen szabadon el, ingyen. Ha egymagában jön, egymagában menjen el, ha nős férfi, menjen vele a felesége. Ha ura ad neki feleséget és az szül neki fiakat vagy lányokat, az asszony és az ő gyerekei legyenek az uráé, ő pedig menjen el egymagában. Ha azonban azt mondja a szolga: szeretem az uramat, feleségemet, gyermekeimet, nem megyek el szabadon, akkor vezesse őt ura a bírákhoz, és vezesse oda az ajtóhoz vagy ajtófélfához, és fúrja át ura az ő fülét árral, és szolgálja őt örökké. Ha pedig eladja valaki a lányát szolgálóul, ez ne menjen el, mint a szolgák elmennek. Ha visszatetszik az ő ura szemeiben, aki magának szánta, akkor váltassa ki, idegen népnek eladni nincs hatalma, miután hűtlen volt hozzá. Ha pedig fiának szánja őt, akkor a lányok joga szerint cselekedjék vele. Ha másikat vesz magának, annak élelmezését, ruházatát és lakását ne vonja meg.

52 / 56

Ha pedig ezt a 3-at nem cselekszi vele, akkor úgy menjen el az ingyen, váltságpénz nélkül.

Mózes II. 23:10-11 6 éven át vesd be földedet, és gyűjtsd be termését, 7.-ben pedig engedd ugarnak és hagyd, hogy egyék termését néped szűkölködői, egye meg a mezei vad, így tegyél szőlőddel és olajfáddal.

Mózes V. 15:1-18 7 év végén tarts elengedést. Ez pedig ennek módja: engedje el minden hitelező az adósságot, amit kölcsönzött felebarátjának. Ne szorítsa meg felebarátját, éspedig az ő testvérét, mert elengedést hirdettek az örökkévalónak. Az idegent szoríthatod, de amid lesz neked a te testvérednél, azt engedje el kezed. Csakhogy nem lesz közepetted szűkölködő, mert megáld téged az Örökkévaló az országban, melyet az Örökkévaló, a te Istened ad neked birtokul, hogy azt elfoglaljad. De csak ha hallgatsz az Örökkévaló, a te Istened szavára, hogy megőrizzed, megteszed mindazt a parancsot, amelyet ma neked parancsolok. Mert az Örökkévaló, a te Istened, megáld téged, amint szólt hozzád, és te kölcsön adsz sok népnek, de te nem fogsz kölcsön venni, te uralkodsz sok népen, de rajtad nem fognak uralkodni. Ha lesz közötted szűkölködő, testvéreidnek egyike, kapuid egyikében, a te országodban, amelyet az Örökkévaló, a te Istened ad neked, ne keményítsd meg a szívedet és ne zárd be a kezedet testvéred előtt, aki szűkölködő. De nyisd meg kezedet neki, adj kölcsön neki szükségéhez mérten, amennyire szüksége van. Őrizkedjél, hogy ne legyen valamely alávaló gondolat a te szívedben, mondván: közeledik a 7. év, az elengedés éve, és irigy lenne szemed a testvéredre, a szűkölködőre, hogy nem adnál neki, és ő kiált ellened az Örökkévalóhoz, és vétek lesz rajtad. Adj bizony neki, és ne irigykedjék a szíved, midőn adsz neki, mert e dolog miatt áld meg téged az Örökkévaló, a te Istened minden munkádban és kezed minden szerzeményében. Mert nem fog kifogyni a szűkölködő az országból, azért parancsolom neked, mondván: Nyisd meg kezedet testvérednek, szegényeknek és szűkölködőknek, a te országodban. Ha eladja magát neked testvéred, a héber férfi vagy nő, akkor szolgáljon neked 6 évig, és a 7. évben bocsásd el szabadon magadtól. És amikor szabadon bocsátod el magadtól, ne engedd el őt üresen. Ajándékozd meg őt juhaidból, szérűdből és sajtódból, mivel megáldott téged az Örökkévaló, a te istened, abból adj neki. Emlékezzél meg, hogy rabszolga voltál Egyiptom országában és megváltott téged az Örökkévaló, a te Istened, azért parancsoltam én néked ezt a dolgot ma. És lesz, ha azt mondja neked: Nem megyek el tőled, mert szeret téged és házadat, mert jó dolga van nálad. Akkor vedd az árt és tedd a fülére meg az ajtóra, és legyen neked örök szolgád gyanánt, és szolgálódnak is így tégy. Ne essék nehezedre, midőn szabadon bocsátod őt magadtól, mert egy béres kétszeres bérét szolgálta meg nálad 6 éven át, megáld majd az Örökkévaló. A te Istened, mindenben, amit teszel.

Nanotechnológia és társadalmi érdekütközések - Arról, hogyan fedezte volna fel N Dr. Szász Gábor okl. gépészmérnök, főiskolai tanár Ismeretterjesztő írás a nanotechnológiáról és annak társadalmi hatásairól + egytudományos szatíra

Dr. Szász Gábor okl. gépészmérnök, főiskolai tanár

Nanotechnológia és társadalmi érdekütközések Miről is van szó? Etimológiailag a nanotechnológia első tagja, a nano- prefixum (pl. ns, nm és nF fizikai mennyiségek előtt álló n rövidítésű előtag) a görög nanosz törpe jelentésű szóból származik, és azt jelenti, hogy az utána következő mértékegység az alapegység egymilliárdod része. Így egy nanométer 10 − 9 méter. Például az átlagos európai férfihajszál átmérője 50 μm. Ennek 50 000-ed része az 1 nm. A zöld színű fény hullámhossza 500 nm, és ennek 500-ad részéről van szó, tehát olyan parányi méretről, hogy az ekkora tárgy nemcsak szabad szemmel, de fénymikroszkóppal sem látható. A technológia, a tekhné (ügyesség, mesterség, művészet jelentésű) és a logosz (gondolat, ész, tudás, tudomány jelentésű) görög szavakból tevődik össze, és ismerős fogalom; a Magyar Értelmező Kéziszótár szerint „a gyártási folyamat elmélete és gyakorlata”. A fentiek alapján úgy tűnhet, hogy a nanotechnológia a nagyon kis dolgok gyártásának tudománya. Valóban csupán ennyi lenne, egy még apróbb mikrotechnológia? Jogos a kérdés: akkor miért ez a nagy izgalom a nanotechnológia körül? [1] Valójában jóval többről van szó, mint a miniatürizálás éppen soron következő lépcsőfokáról, mert egyrészt a mikrotechnológia a klasszikus fizika eszköztárával is művelhető egy bizonyos határig, de a nanotechnológia csak a kvantumelmélet segítségével. (Pl. a mikroelektronikai eszközökben az állapotokat többségi töltéshordozók százai határozzák meg, de a nanoprocesszorokban már csak egy-két töltéshordozó, amelyek viselkedését az atomkötelékben csak kvantumelméleti modellekkel lehet leírni.) Másrészt olyan jelenségek idézhetők elő nanostruktúrák segítségével, amelyeket korábban csak az élő anyag produkált. Nanotechnológia alatt értünk bármely technológiát, amelyet nanoskálán hajtanak végre, a kapott alapszerkezet mérete nem haladja meg a 100 nm-t, és amelynek alkalmazásai vannak a makroszkopikus világban. Magába foglalja olyan fizikai, kémiai és biológiai rendszerek előállítását és alkalmazását, amelyek nagysága egy atom vagy molekula méretével vethető össze, valamint a kapott nanostruktúrák beépítését nagyobb rendszerekbe. Hogy csak egyetlen előnyére hívjam fel a figyelmet, pl. egy szén nanocső szilárdsága százszorosa a megfelelő méretű acélszálénak, míg tömege csupán hatoda az acélénak. Bár a nanotechnológia egy új keletű szó, mégsem egy teljesen új jelenségkört fed le. A természetnek sok tárgya és folyamata van, amely ilyen mérettartományban működik. Pl. a lepkék pompás színét, a lótuszokról lepergő vizet is nanostruktúrák teszik lehetővé, csakúgy, mint a fotoszintézist és az élet számos egyéb létfontosságú jelenségét. E funkciók megértése elvezethet minket a nanoszerkezetek és nanoanyagok utánzásához, előállításához. Nagy valószínűséggel várható, hogy a nanotechnológia a XXI. század elején olyan nagy hatást fog gyakorolni a gazdasági és társadalmi életünkre, mint ahogyan a félvezetők technológiája, vagy a molekuláris biológia a XX. század utolsó harmadában. Az e mögött rejlő tudomány és technika olyan területeken ígér áttöréseket, mint a különleges tulajdonságú anyagok előállítása, a nanoelektronika, az egészségügy, a gyógyszeripar, az energetika, a biotechnológia, az információtechnika és haditechnika. 2008. június16-17-én Párizsban pénzügyi és biztonsági kérdésekről tartott nemzetközi tanácskozás levezető elnökétől idézek: „Harmadrészt az USA pénzügyi pozícióját technológiai vezető szerepének köszönhette. A befektetők oda mennek, ahol a fontos dolgok történnek. Ez a tény különösen élesen nyilvánult meg az 1990-es évek végén – a tőke azért áramlott az USA-ba, mert ő volt képes a „technológiai boom” generálására. Részben ezt az előnyt is eltékozoltuk, de a dolog még orvosolható… A katonai establishment bizonyos részei mégis tovább fejlesztik és foglalják le azokat a technológiai lehetőségeket és kapacitásokat, amelyekre jelenlegi energiaproblémáink különböző aspektusainak megoldásához lenne szükségünk.” [2] Tehát nem a hagyományos energiahordozók megszerzéséért kell bevetni a fegyveres erőket, hanem a tudományos és műszaki erőforrásokat kell átcsoportosítani az alternatív energiaforrások kutatására és fejlesztésére. A nanotechnológia a megújuló energetikában is áttöréssel

53 / 56

kecsegtet, mert az ún. nanocsövek alkalmazásával a mainál jobb hatásfokú napelemek készíthetők, és e parányi szerkezetek nagy fajlagos felülete következtében szuperkondenzátorok is gyárthatók az időjárás v. napszak függvényében ingadozó villamos energia termelése és fogyasztása közti különbség áthidalására. (Ma pl. az országos energiarendszerbe kapcsolható szélerőművek számának növelését, a tározós vízierőművek hiánya akadályozza.) Természetesen a haditechnika is sokat remél a nanotechnológiától. Pl. a lopakodó repülőgépek festéke nanostruktúrájú rodopszint tartalmaz, amely a szemünkben is van, és kitűnően elnyeli az elektromágneses sugarakat, mint amilyen a látható fény és a radarhullám is. A nanotechnológia segítségével készíthető olyan egyenruha, amely könnyű, vízhatlan, mégis kitűnően szellőzik, a terepnek megfelelően képes változtatni a színét. A rejtőzködő repülőgép és katona a sebezhetetlenség érzetét kelti a katonai és politikai vezetőkben. Ez azért veszélyes, mert könnyebben hajlik az ilyen technikával rendelkező ország politikai vezetése a nemzetközi konfliktusok fegyveres erővel való megoldása felé. A veszteségekre nagyon érzékeny amerikai társadalommal úgy próbálnak elfogadtatni katonai agressziót, hogy a sebezhetetlenség mítoszát is alkalmazzák a propagandájukban. Egy nanoruha a civil életben is praktikus és kellemes viselet, mert nem piszkolódik (a lótusz nem véletlenül a tisztaság jelképe), az alkalomhoz illően változtatja színét (pl. a munkahelyen pasztellszínű, az operában v. az egyetemi vizsgán fekete, a randin pedig élénk színű), a séta az esőben esernyő nélkül is megoldható. Tehát nem a nanotechnológia vívmányaival van baj, hanem emberellenes alkalmazásaival. Persze a fegyveres küzdelmek során is vannak humánus mozzanatok, mint pl. a sebesültek életének megmentése. Ezen a területen is hasznosak lehetnek a nanotechnológán alapuló biológiai érzékelők (korunk az érzékelők forradalma is), amelyekkel laboratórium nélkül is el lehet végezni számos diagnosztikai vizsgálatot. Pl. Magyarország a katonai orvosi diagnosztika terén a világ élvonalában van, és e pozíció megőrzése is szükségessé teszi a nanotechnológiai kutatások hazai fellendítését. A nanomedicina nemcsak a biotechnológia-alapú molekuláris medicina egyfajta folytatása, továbbfejlesztett változata, hanem a pirinyó gépi rendszerek, az ún. nanorobotok alkalmazásával egészségünk molekuláris szintű karbantartását is célozza. Az emberi test legalább százezer, szövetsejtenként nagyjából ötezer molekulafajtából áll. Kiválasztásuk és szállításuk a nanoszintű orvosi rendszerek legfőbb feladatainak egyike. A kivitelezés alapfeltétele, hogy a nanorobotok környezetükre vonatkozó információval rendelkezzenek, amelyet különböző típusú beépített érzékelőkkel szereznek meg. A nanorobotok komplexek, láthatatlanok, érzékszerveinkkel nem érzékelhetők. Mivel az emberi testbe kerülnek, gyártásuk során főként a biokompatibilitást kell szem előtt tartani. Legcélszerűbb, ha gyémántból készülnek. A vérkeringésben és a szövetekben ténykednek, így nemcsak mozgékonynak kell lenniük, hanem hatékony navigációs rendszerre is szükségük lesz. Ugyancsak rendkívül fontos, hogy a nanorobotok tudjanak kommunikálni egymással és molekuláris szinten testünk sejtjeivel is. Egymással pedig azért, hogy összetett, széles-skálájú tevékenységüket összehangolhassák, továbbítsák az adatokat, valamint folyamatosan figyeljék az adott feladat kivitelezését (operátori funkció). A nanomedicína vívmányait a kozmetikai ipar is hasznosítja. Ezen a területen nem vagyok járatos, de biztosan nagy üzleti lehetőség rejlik benne már ma is.

A fejlett tőkés országok számára azért is nagy jelentőségű a nanotechnológia, mert műveléséhez magas természettudományos és műszaki képzettség szükséges, a nanostruktúrák parányi méretei miatt a gyártmány ellenőrzéséhez szükséges műszerek (a Nobel-díjas találmányként létrejött pásztázó alagútmikroszkópok különféle típusai) drágák, a parányok gyártásához, meglepő módon, nagyméretű eszközök szükségesek, méghozzá különleges, rezgésmentes környezetben. Tehát mind az emberi, mind a termelőeszköz-beruházás roppant költséges, de a nanotechnológia a műszaki-tudományos fölény megőrzésével kecsegtet. Ugyanakkor a termékek különleges használati értéke miatt az ilyen technikába való beruházástól a magas szerves összetétel árban történő érvényesítését remélik a vállalkozók, akik komoly állami megrendelésekre is számíthatnak a nanotechnológia katonai és egészségügyi hasznosíthatósága miatt, ezért az értékesülési gondokkal küzdő tőkék számára jó befektetési területnek tűnik. Nem csoda, ha a tőkések a polgári társadalom túlélésének egyik lehetőségét látják a nanotechnológiában, a profitráta csökkenő tendenciájának lassulását remélve tőle.

Ugyanakkor a nanotechnológia alkalmazása sokoldalúan képzett egyéneket, komplex automatizálást és magas munkakultúrát igényel. Az élet alapjelenségeihez kötődődése miatt, de a katonai alkalmazások és a környezetvédelem kapcsán is számos erkölcsi kérdést vet fel. A tőkés társadalom számára ezek nehezen megoldható problémák. Egy ilyen technikával a profitlogikájú versenygazdaságnál jobban harmonizálna egy kooperáción alapuló közösségi társadalom, amely a humánus mozzanatokat domborítaná ki.

Irodalomjegyzék: [1] Biró László Péter: Nano + technológia = nanotechnológia? Nanoszerkezetek Kutatása Osztály MTA Műszaki Fizikai és Anyagtudományi Kutató Intézet http://www.mfa.kfki.hu /int/nano/ [2] James K. Galbraith: Politikai és biztonsági megfontolások a pénzügyi válság kapcsán: terv Amerika számára, Eszmélet, 80. szám (2008. tél) 53-54. és 58. o.

Arról, hogyan fedezte volna fel Newton a gravitáció törvényét a XX. század derekán (szatíra)

Miután Newton megesküdött, hogy az igazat mondja, és tagadta, hogy Őfelsége Hűséges Ellenzékének tagja lenne, valaha is züllött könyveket írt volna, Oroszországban járt valaha vagy fejőlányokat csábított volna el, felszólították, adja elő indítványát. Newton csodálatosan egyszerű és kristálytiszta, szabadon rögtönzött tízperces beszédében értelmezte Kepler törvényeit, majd elmagyarázta saját hipotézisét, amelyet egy leeső alma véletlen megpillantása sugalmazott. Ekkor a bizottság egyik tagja, egy tiszteletet parancsoló alak, a dinamikus tettek embere, tudni kívánta, hogy van-e valamiféle módszere az angliai almatermés megjavítására. Newton elkezdte magyarázni, hogy hipotézisének az alma nem lényeges része, de több bizottsági tag is félbeszakította, s mind egyszerre beszélve az almatermés javítását célzó programot követelte. A vita több hétig tartott, miközben Newton a rá jellemző méltósággal ült, várva, míg a bizottság kikéri véleményét. Egyik nap néhány perces késéssel érkezett, az ajtót zárva találta. Óvatosan kopogott, mert nem akarta a bizottság tanácskozását megzavarni. Az ajtót egy őr nyitotta ki, aki azt mondta, hogy nincs bent hely, és elküldte. Newton logikus okfejtésével levezette, hogy a bizottság nem akar vele tovább értekezni, és haladéktalanul visszatért iskolájába és fontos bizottsági munkájához. Néhány hónappal később Newton meglepetésére testes csomagot kapott Őfelsége Illetékes Hivatalától. Felbontotta a csomagot és benne egy csomó ötpéldányos kormányzati kérdőívet talált. Isten adta kíváncsiságával, az igazi tudós legfőbb tulajdonságával az űrlapok óvatos tanulmányozásába kezdett. A papírokból egy idő múlva arra következtetett, hogy felkérték, tegyen ajánlatot az alma fajtája, minősége és esési sebessége közötti összefüggés kutatására irányuló programra. A program végső célja, olvasta, olyan alma kifejlesztése, amely nemcsak ízletes, hanem emellett olyan óvatosan esik le, hogy a talajba csapódva nem nyomódik meg. Nos, persze nem ez járt Newton eszében, amikor levelét a királynak megírta. Azonban gyakorlati ember lévén felismerte, hogy a javasolt program véghezvitele közben mellékesen vagy melléktermékként pompásan ellenőrizheti hipotézisét. Így előmozdíthatja a király érdekeit, és az alkuból a tudomány is hozzájuthat a maga kis falatkájához.

Irodalom:

1. James E. Miller: How Newton Discovered the Law of Gravitation In: Kármán Tódor és Lee Edson: Örvények és repülők – Kármán Tódor élete és munkássága, Akadémia Kiadó, Bp. 1994. pp. 259-260.

54 / 56

Hirtelen, de rövid ideig tartó fellendülés (angol) Eredetileg: az elidegenedett hatalmi rendszer, de itt: döntési helyzetben lévő vezető réteg (angol) Itt jellegről v. fajtáról van szó (latin)

55 / 56

56 / 56