A Z A PÁ T S Á G
K J A B D
F H M N K
Is p ot ály Fürdo ´´ Aedific iu m Te mplom Kolo s t or u dv ar
D or mit ór ium K á pt al an Ól a k Is t álló Ko v ác s mu ´´h ely
A
J
M
K
k
N B
C
O F
D
P H Q T Y
S
Z V
6
R
U 7
[MÁSODIK NAP]
MATUTINUM Amelyben néhány órányi misztikus boldogságot véres esemény szakít meg A kakas hol az ördög, hol meg a föltámadott Krisztus szimbóluma, nincs is nála állhatatlanabb állat. Rendünk kolostoraiban még olyan lusta kakas is akadt, amelyik nem kukorékolt napfelkeltekor. Különben is, kivált télidôben, a hajnali ájtatosságra úgy kerül sor, hogy az éjszakából még jó darab hátravan, mivel a szerzetesnek sötétben kell kelnie, s a sötétben hosszasan imádkoznia kell, ekként várván a hajnalt, és buzgalma világló lángjával oszlatván a homályt. Annak okáért virrasztó barátokról gondoskodik a bölcs hagyomány; a testvérek nem feküsznek le a többiekkel együtt, hanem zsoltárokat énekelnek egész éjszaka, pontosan olyan ritmusban és annyit, hogy mérni tudják velük az idôt, s így, ha letelik a többiek alvásának ideje, ébresztôt hirdethessenek. Így ébredtünk aznap éjjel a kolompolásukra, ahogy a dormitóriumot meg a zarándokszállást járják, s egyikük celláról cellára járva elkiáltja magát: Benedicamus Domino, amire minden esetben Deo gratias volt a válasz. Vilmos is, én is a bencés szokáshoz tartottuk magunkat: fél órába sem tellett, s már az új napra készen mentünk is a szentélybe, ahol a szerzetesek földre bo147
A RÓZSA NEVE
MÁSODIK NAP
rultan, az elsô tizenöt zsoltárt recitálva várták, mikor érkeznek meg mesterük vezetésével a novíciusok. Akkor azután ki-ki elfoglalta helyét a stallumban, s a kórus rázendített: Domine labia mea aperies et os meum annuntiabit laudem tuam. A kiáltás panaszos gyermeksikolyként szökkent a boltívek magasa felé. Két szerzetes a pulpitusra hágott, s a kilencvennegyedik zsoltárba kezdett – Venite exultemus –, és utána következett sorra mind, ahogy elô vagyon írva. Megújult hit tüze perzselte a bensômet. A szerzetesek a stallumban: hatvan egyformán kámzsás és csuklyás alak, hatvan árny a nagy tripódus lángjainak épp csak derengô fényében, hatvan hang a Mindenható közös dicséretében. És a megindító harmónia hallatán, paradicsomi gyönyörûségek tornácán mintegy, felötlött bennem a kérdés, hogy hát csakugyan kendôzött titkok, tilos leleplezni vágyások és komor fenyegetések helyszíne-e ez az apátság. Mert e pillanatban sokkal inkább véltem úgy, hogy erénynek lakomaasztala, tudásnak ereklyetartója, okosságnak frigyládája, bölcsességnek tornya, jóságnak karámja, erônek bástyája, szentségnek füstölôedénye. Hat zsoltár után megkezdôdött a Szentírás felolvasása. Néhány barátnak le-lecsuklott feje az álmosságtól, s az egyik virrasztó testvér kicsiny lámpással járt fel s alá a kórusülések közt, hogy fölébressze azt, aki netán elaludnék. Az ilyen, ha rajtakapták, büntetésül maga kellett hogy a lámpást kézbe vegye, s folytassa a felvigyázó járkálást. Annak utána újabb hat zsoltár eléneklése következett. Majd az apát úr áldást osztott, a hetes testvér elmondta az imádságokat, s lehajtott fôvel magába szállván egy percig mindenki az oltár felé fordult, misztikus hévnek és mélységes mély lelki békességnek, oly édes érzésnek igézetében, amilyent csak az ismerhet, aki már maga is élt át ilyen perceket.
Végezetül, újfent szemébe húzván csuklyáját, ki-ki visszaült a helyére, és ünnepélyesen rázendített a Te Deum-ra. Én is dicsértem az Urat, amiért megszabadított kételyeimtôl, és megszabadított az apátságban eltöltött elsô napom rossz feszengésétôl. Esendô lények vagyunk – magyaráztam magamnak –, a gonosz mûveként még e tudós és istenfélô szerzetesek közé is beveszi magát itt egy kis irigység, ott egy kis acsarkodás, de füst az csupán, széjjeloszlik a hit szélviharában, mihelyt ismét egybegyûlik mindenki az Atyának nevében, és Krisztus újra leszáll közébük.
148
Matutinum és laudes között a szerzetes nem tér vissza a cellájába, ha mégoly sûrû is még az éj. A novíciusok mesterük nyomában a káptalani terembe mentek zsoltárt tanulni, néhány barát a templomban maradt, hogy rendbe tegye a kegyszereket, a többiek – mint Vilmos és én is – csöndben elmélkedve a kerengôt járták. A cselédek javában aludtak, s aludtak még akkor is, amikor eljött a laudes ideje, s mi a változatlanul sötét ég alatt visszamentünk a szentélybe. Újrakezdôdött a zsoltáréneklés, s akkor az egyik, hétfôre rendelt zsoltár hallatán váratlanul ismét reám tört a félsz: „A gonosznak hamissága felôl így gondolkozom szívemben: nincs ô elôtte istenfélelem. Mert hízeleg néki önmagának, ha bûnét elkövetheti, ha gyûlölködhetik. – Szájának beszéde hiábavalóság és hamisság…” Rossz elôjelnek véltem, hogy a regula épp aznapra ilyen rettentô figyelmeztetést rendelt. A hálaadó zsoltárok után következô, szokásos Apokalipszisfelolvasás sem hatott éppen enyhítôleg a feszengésemre, és eszembe jutottak ama fôbejárati alakzatok, melyek elôzô nap oly igen lenyûgözték a szívemet s a tekintetemet. Ám a reszponzórium, a himnusz és a vers után, amikor az evangéliumi canticum kezdetét 149
A RÓZSA NEVE
MÁSODIK NAP
vette, egyszer csak észrevettem, hogy a szentély ablakai mögött, s épp az oltár fölötti részen, halovány fény dereng, és már csillog is az üvegtáblák sötétség rabságából szabaduló sok színe. Még nem pirkadt igazán, a hajnal csak prima idején diadalmaskodik, pontosan akkor, amikor így éneklünk: Deus qui est sanctorum splendor mirabilis, meg így: Iam lucis orto sidere. A téli pirkadatnak épp csak a legelsô, reszketeg hírnöke volt ez, de ennyi is elegendô volt, s elegendô volt szívemnek is a templomhajó éji sötétjét felváltó, könnyû félhomály, hogy megkönnyebbedjék. A Szentírás szavait énekeltük, és ahogy tanúságot tettünk az emberi elméket megvilágosító Igérôl, úgy rémlett, mintha a nappali égbolt csillagának minden ragyogása egyszerre tündökölnék föl a templomban. Napvilág híján a fényesség mintha a canticum szavaiban fénylett volna föl, illatozva nyíló, misztikus liliom a boltívkeresztekben. „Köszönet néked, Uram, e kimondhatatlanul örömteli pillanatért!” – fohászkodtam némán, s így szóltam szívemhez: „Hát mit félsz, te ostoba?” Az északi kapu felôli részen ekkor hirtelen zaj támadt. Nem értettem, hogy munkába induló cselédek hogyan is zavarhatják meg így az ájtatosságot. Három kondás rontott be, az arcukon iszonyat, az apát úrhoz szaladtak, s a fülébe súgtak valamit. Az apát úr nyugalomra intette volna ôket, s úgy látszott, nem akarja az istentiszteletet félbeszakítani, ám újabb szolgák jöttek, a kiáltozás fölerôsödött. – Ember az, halott ember! – hangzott emitt, amott meg: – Szerzetes; hisz láttad a lábbelijét! Az imádkozók elhallgattak, az apát úr rohanvást kifelé indult, intve a celláriusnak, hogy kövesse. Vilmos a nyomukba szegôdött, de már a többi szerzetes is fölpattant a helyérôl, s a kijárat felé sietett.
Idôközben kivilágosodott, s a hó a fennsíkot még fényesebbé tette. A szentély háta mögött, az ólaknál még mindig ott pöffeszkedett a tegnapi, sertésvérrel telt tartály, de most holmi keresztforma furcsaság kandikált ki belôle, földbe szúrt, madárijesztô póznapárhoz hasonlatos valami. De nem madárijesztô volt az, hanem két emberi láb, egy fejjel a véres hordóba bukott ember lába.
150
Az apát úr megparancsolta, hogy emeljék ki a hullát (mert hisz élve sajnos senki élô ember nem bírta volna ki ebben a trágár pozitúrában), vegyék ki abból az undok lébôl. A kondások vonakodva bár, de odamentek a hordóhoz, és magukat is bevérezvén, kiemelték belôle a vértôl iszamós, szánandó testet. Jól mondták nekem, hogy ha kiöntés után mindjárt alaposan megkeverik, s azután kint hagyják a hidegben, a vér nem alszik meg, ám most a hullát bevonó réteg azonnal keményedésnek indult, beleivódott a ruhájába, felismerhetetlenné tette az arcát. Az egyik cseléd egy vödör vizet hozott, s a nyomorult tetem képébe loccsintotta. Valaki más föléje hajolt, s egy ronggyal tisztára törölte az arcát. S akkor láttuk, hogy a felfehérlô arc Salvemeci Venantius arca, ama görög dolgokban jártas tudósé, akivel elôzô délután Adelmus kódexei fölött diskuráltunk. – Meglehet, hogy Adelmus öngyilkos lett – mondotta Vilmos a halott arcát fürkészve –, ez itt azonban semmiképp, és az is elképzelhetetlen, hogy véletlenül húzódzkodott föl a tartály peremére, s onnan tévedésbôl bukott belé. – Vilmos testvér! – lépett oda az apát úr. – Mint látja, valami történik ebben az apátságban, valami, amihez testvérem egész tudományára szükség van. De könyörögve kérem, hogy siessen! 151
A RÓZSA NEVE
MÁSODIK NAP
– Ott volt a szentélyben a hajnali ájtatosságkor? – kérdezte Vilmos a hullára mutatva. – Nem – felelte az apát úr. – Észrevettem, hogy az ô stalluma üres. – Senki más nem hiányzott? – Azt hiszem, nem. Nem tûnt föl. Következô kérdésével Vilmos habozva hozakodott elô, s csak súgta, vigyázva, nehogy a többiek meghallják: – Berengár a helyén volt? Az apát úr nyugtalanul elismerô pillantást vetett rá, mintegy tudtára adva mesteremnek, mennyire az elevenjére tapintott ez a kérdés, mivelhogy érthetôbb okokból bár, de ôbenne magában is átsuhant ugyanez a gyanú. Azután gyorsan rávágta: – Ott volt, az elsô sorban ül, jobbra tôlem, szinte kéznyújtásnyira. – Természetesen – szólt Vilmos – mindez semmit sem jelent. A szentélybe menet aligha kerülte meg bárki is az apszist, következésképpen a hulla már órák óta itt lehetett, legalábbis azóta, hogy mindenki nyugovóra tért. – Hogyne, a legelsô cselédek pirkadatkor kelnek, ezért fedezték fel csak most. Vilmos úgy hajolt a hulla fölé, mint aki gyakorlott halottvizsgáló. A rongyot a vödör vizébe mártotta, és még jobban letisztogatta Venantius arcát. Idôközben a többi szerzetes is rémülten egybesereglett, lármás gyûrût vontak köréjük, az apát úr alig tudta lecsendesíteni ôket. A tömegbôl utat tört magának Severinus – az ô dolga volt az apátság halottjaival való foglalatoskodás –, és odahajolt mesterem mellé. Hogy halljam, mit beszélnek, no meg hogy segítsek Vilmosnak, aki épp egy másik, tiszta vizes ruhát kért, félelmemet és undoromat legyûrve magam is melléjük kuporodtam. – Láttál-e már vízbefúltat? – kérdezte Vilmos.
– Sokat is – felelte Severinus. – Tudom, mire akarsz kilyukadni: azoknak nem ilyen az ábrázatuk, hanem püffedt. – Vagyis ez az ember már akkor halott volt, amikor a hordóba dobták. – Miért tették volna? – Miért ölték meg? Ez egy háborodott elme mûve. Hanem most meg kell vizsgálni, vannak-e sebek avagy zúzódások a tetemen. Javaslom, hogy vitesd a fürdôbe, vetkôztesd le, tisztíttasd meg, és vedd szemügyre. Én is mindjárt megyek. S miközben Severinus az apát engedelmével elvitette a holttestet, mesterem azt kérte az apát úrtól, hogy a szerzeteseket ugyanazon az úton irányítsa viszsza a szentélybe, amelyiken jöttek, s hogy a szolgák is hasonlóképpen menjenek vissza, senki se maradjon kint az udvaron. Az apát úr nem kérdezte, miért akarja így, eleget tett a kívánságának. Magunkra maradtunk tehát a hordóval, melybôl a hátborzongató hullamentés során jó sok vér kiloccsant; a hó körös-körül piroslott, a víz több helyütt lyukakat olvasztott belé, ahol pedig a hulla feküdt kiterítve, nagy folt sötétlett. – Szép kis összevisszaság – mutatott Vilmos a szerzetesek és a cselédek szertehagyott nyomainak bonyolult mintázatára. – A hó, kedves Adsóm, csudálatos pergamen, s az emberi testek remekül olvasható betûkkel szokták telivetni. Ez itt rosszul kapart palimpszesztus csupán, nemigen olvasunk ki rajta semmi fontosat. A templomtól idáig a szerzetesek sereglését, az ól meg az istállók s e hely közt a szolgahad szaladását látni. Az egyetlen érintetlenül maradt terület az ólak és az Aedificium közötti rész. Lássuk, találunk-e rajta valami érdekeset. – Mire gondol atyám? – kérdeztem.
152
153
A RÓZSA NEVE
MÁSODIK NAP
– Hacsak nem maga vetette be magát a tartályba, valakinek ide kellett hoznia a szerencsétlent, azazhogy, mint vélem, a holttestét. Aki pediglen másvalaki testét cipeli, az mély nyomokat hagy a hóban. Keresgélj tehát, hátha találsz valahol másfajta nyomokat is, nemcsak a locsogó barátokét, akik elrontották nekünk e pergament. A szót tett követte. S nem azért, hogy hencegjek – Isten óvjon a kevélységtôl! –, de elárulom, hogy elsôül én bukkantam rá valamire a tartály és az Aedificium között. Meglehetôsen mély emberi lábnyomok voltak egy olyan részen, ahol még senki más nem járt, s a rajzolatuk, mint mesterem azonnal észrevette, haloványabb volt, mint azoké, amelyeket a szerzetesek és a szolgák hagytak maguk után, jeleként annak, hogy további havak hullottak rájuk, vagyis korábban kellett keletkezniük. A legfigyelemreméltóbbnak azonban azt találtuk, hogy e lábnyomok között egy másik, nagyjából egybefüggô nyom is látható volt, mintha hurcolt volna valamit a léptek gazdája. Elég az hozzá, hogy egy barázdát láttunk, mely a hordótól a refektóriumig, vagyis az Aedificiumnak a déli s a keleti ôrtorony közti falán nyíló ajtajáig húzódott. – Refektórium, szkriptórium, könyvtár – töprengett Vilmos. – Már megint a könyvtár. Venantius az Aedificiumban halt meg, s még valószínûbb, hogy a könyvtárban. – Miért éppen a könyvtárban? – Igyekszem magamat a gyilkos helyébe képzelni. Ha Venantiust a refektóriumban, a konyhában vagy a szkriptóriumban öli meg, miért ne hagyta volna ott? Ha ellenben a könyvtárban gyilkolta meg, muszáj volt máshová vinnie, mert a hullát a könyvtárban sohasem fedezték volna föl (s a gyilkosnak talán épp az állt érdekében, hogy fölfedezzék), és azért is, mert a gyilkos
vélhetôleg nem akarja, hogy a figyelem a könyvtárra irányuljon. – Ugyan miféle érdeke fûzôdhetett a gyilkosnak ahhoz, hogy fölfedezzék az áldozatot? – Nem tudom, találgatok. Ki mondta, hogy a gyilkos azért ölte meg Venantiust, mert gyûlölte ôt? Venantius amolyan esetleges áldozat is lehetett, akinek a megölése a gyilkos szándéka szerint jelzés csupán, valami másnak a jele. – „Omnis mundi creatura, quasi liber et pictura”… – dünnyögtem. – De vajon minek a jele? – Ez az, amit nem tudok. Ne feledjük azonban, hogy némely jelek csak látszatra azok, valójában semmi értelmük, mint például annak, hogy blitiri vagy bú-bá-baff… – Borzalmas volna, ha egy ember azért halna meg, hogy megölésével a gyilkosa azt mondja: bú-bá-baff! – Ugyanolyan borzalmas volna, ha a gyilkosa azt akarná a megölésével mondani: Credo in unum Deum… Ebben a pillanatban odalépett hozzánk Severinus. A hullát megmosták és alaposan megvizsgálták. Sebesülésnek, fejsérülésnek nyoma sincs rajta. Mintha varázslat ölte volna meg. – Vagy Isten büntetése? – kérdezte Vilmos. – Lehet – mondta Severinus. – Vagy méreg? Severinus elbizonytalanodott. – Az is lehet. – Vannak-e mérgek a laboratóriumodban? – tudakolta Vilmos, s közben elindultunk az ispotály felé. – Attól függ, mit értesz mérgeken. Vannak olyan anyagok, amelyek kicsiny dózisban jót tesznek, túladagolva viszont halálosak. Mint minden jó füvésznek, nekem is van belôlük, s módjával ugyan, de használom ôket. Terem a kertemben példának okáért macskagyö-
154
155
A RÓZSA NEVE
MÁSODIK NAP
kér. Ha egy bizonyos fôzethez néhány csöppnyit belôle hozzáadok, megnyugtatja az összevissza verô szívet. Túl nagy adag ellenben zsibbadást és halált okoz. – És nem láttad nyomát a hullán valami méregnek? – Nem. Habár sok méreg semmiféle nyomot sem hagy. Az ispotályhoz érkeztünk. Venantius kimosdatott holttestét a fürdôbôl ide hozták át, s most Severinus laboratóriumának nagy asztalán feküdt. A lepárlótégelyek s más egyéb üveg- meg cserépinstrumentumok az alkimista mûhelyeket juttatták eszembe, habár azokról csak hallomásból volt némi fogalmam. A fal mentén, hosszú polcokon, különféle színû szerekkel teli ámpolnák, korsók, edények sokasága sorakozott. – Remek gyógyfûkollekció – szólt Vilmos. – Minden az itteni kertbôl való? – Nem – válaszolta Severinus –, sok ritkaságot, vagy olyasmit, ami errefelé nem terem meg, világjáró szerzetesektôl kaptam az esztendôk során. Vannak nagyon becses, föllelhetetlen szereim, meg persze olyanok is, amelyeket könnyûszerrel elôállíthatok az itteni füvekbôl. Nézd csak… ez a zúzott alghalingho Katájból való, s egy arab tudóstól kaptam. Aloénedv: ez Indiából van, pompás véralvasztó. Higany: feltámasztja a holtakat, jobban mondva felébreszti azt, aki elájult. Arzenikum: roppantul veszedelmes, halálos méreg annak, aki lenyeli. Bórax: gyógyír a beteg tüdônek. Bakfû: koponyatörést orvosol. Mézga: tüdôváladékok és komisz hurutok ellen jó. Mirha: … – A háromkirályok-féle? – kérdeztem. – Az, a háromkirályok-féle, de vetélés ellen is használatos. Ez meg itt múmia: igen nagy ritkaság, a bebalzsamozott holttestek mállásának terméke, sokféle, már-már csodatévô orvosság készül belôle. Mandragóra: remek altatószer…
– És testi vágykeltô – szólt közbe mesterem. – Mondják, de hát gondolhatjátok, hogy itt nem akként használatos – mosolyodott el Severinus. – Aztán meg itt van ez, ni – emelt föl egy ámpolnát: – tutia, csodás szere a szemnek. – Hát ez meg micsoda? – kapott fel Vilmos egy kôdarabot az egyik polcról. – Ez? Jó régen kaptam valakitôl. Úgy hívják, hogy lopris ematiti vagy lapis ematiti. Állítólag különféle gyógyhatásai vannak, de eddig még nem sikerült kiderítenem, mifélék. Ismered? – Igen – felelte Vilmos –, de nem mint orvosságot. – Kámzsájából kicsiny kést húzott elô, és óvatosan a kô felé közelítette. A penge lassan-lassan már majdnem hozzáért a kôhöz, amikor látom ám, hogy hirtelen ugrik egyet, mintha Vilmos csuklója mozdult volna, holott Vilmos meg se mozdította a kezét. A penge halk, fémes csettenéssel a kôhöz tapadt. – Látod? – mutatta Vilmos. – Magához húzza a vasat. – Az meg mire jó? – kérdeztem. – Sok mindenre, majd elmondom. De most hadd hallom, Severinus, van-e olyan szered, ami meg tudna ölni egy embert. Severinus elgondolkodott, épp csak egy pillanatra, de már ennyi is mintha sok lett volna ahhoz képest, hogy milyen világos választ adott: – Van itt mindenféle. Mondtam már, hogy a mérget az orvosságtól csupán egy hajszál választja el, nemhiába nevezték a görögök mindkettôt pharmakon-nak. – S nem kelt-e lába mostanság valami effélének? Severinus megint elgondolkodott. – Nem, mostanság semminek – mondta azután, mintegy megfontolva minden egyes szavát. – És régebben?
156
157
A RÓZSA NEVE
– Ki tudja. Nem emlékszem. Harminc esztendeje vagyok ebben az apátságban, s az ispotályban is már huszonöt éve. – Bizony, ily sok idôvel nem bír az emlékezet – bólogatott Vilmos. Majd hirtelen azt mondta: – Tegnap szó esett róla, hogy bizonyos füvek látomásokat tudnak okozni. Melyek ezek? Severinus feszengésérôl s az arcáról lerítt, mennyire szeretné kikerülni e tárgyat. – Ezt még végig kell gondolnom, tudod, annyiféle csodaszerem van itt énnekem. De beszéljünk inkább Venantiusról. Mit szólsz az esethez? – Még végig kell gondolnom – felelte Vilmos.
158
