Ézs 6,1-7 „Jaj nekem!” – VII. Isten jelenlétében „A mely esztendőben meghala Uzziás király, látám az Urat ülni magas és felemeltetett székben, és palástja betölté a templomot. Szeráfok állanak vala felette: mindeniknek hat-hat szárnya vala: kettővel orczáját fedé be, kettővel lábait fedé be, és kettővel lebegett; És kiált vala egy a másiknak, és mondá: Szent, szent, szent a seregeknek Ura, teljes mind a széles föld az ő dicsőségével! És megrendülének az ajtó küszöbei a kiáltónak szavától, és a ház betelt füsttel. Akkor mondék: Jaj nékem, elvesztem, mivel tisztátalan ajkú vagyok és tisztátalan ajkú nép közt lakom: hisz a királyt, a seregeknek Urát láták szemeim! És hozzám repült egy a szeráfok közűl, és kezében eleven szén vala, a melyet fogóval vett volt az oltárról; És illeté számat azzal, és mondá: Ímé ez illeté ajkaidat, és hamisságod eltávozott, és bűnöd elfedeztetett.” Bevezetés Az előző részben hat jajról volt szó, most pedig a hetedikről. És el kell jönni a hetediknek, mert a hét, a tökéletességnek száma. Az nem elég, hogy az ember tud annyit, hogy jaj azoknak, akik házhoz házat ragasztanak, jaj akik jó reggel részegítő ital után futkosnak, hogy jaj a hazugoknak, akik a vétket hazugság kötelein vonják. Nem elég, hogy azt tudjuk, hogy jaj azoknak, akik jónak mondják a gonoszt, és gonosznak a jót. Jaj azoknak, akik magukat bölcseknek tartják, és jaj azoknak, akik hősök a borivásban, és híresek a részegítő ital vegyítésében. Ez még nem elég. Hanem a tökéletes az, amikor azt mondjuk, amit az 5. versben olvastunk, hogy jaj nekem, elvesztem! És Isten minden embert ide akar eljuttatni. Hiába mondom én, hogy ennek vagy annak az embernek jaj, amíg nem látom, hogy jaj nekem! Hogyan látjuk magunkat? Mi váltotta ki ezt a felismerést Ézsaiás prófétából, hogy jaj nekem? Istennek, az Úrnak a látása és az Úrnak a szentsége. Bár nyilvánvaló, hogy a próféta Isten arcát nem láthatta, meg is van írva: „nem láthat engem ember élve”. De tudta, hogy ahol ott vannak a szeráfok, Isten trónja van ott, palástja betöltötte a templomot, aztán be is telt a templom füsttel. De Istennek a jelenléte mégis olyan hatással volt rá, hogy így kiáltott fel a hat „jaj” után: jaj nekem, elvesztem, tisztátalan ajkú vagyok és tisztátalan ajkú nép közt lakom! Amint látjuk, a jajnak az okát is látta azonnal a próféta. Nem csak úgy általánosságban mondta, hogy jaj nekem, hanem meg is indokolta, azonnal látta, hogy miért: mert tisztátalan ajkú vagyok. Pedig a próféta nem igen volt közönséges szájú. Csakhogy addig, amíg nem az Úr jelenlétében van valaki, mással hasonlítja össze magát, a többi tisztátalan ajkú emberrel. Mert mondja is: tisztátalan ajkú nép közt lakom. És a többiekhez képest biztos, hogy nagyon jó volt Ézsaiás próféta, amíg a néphez mérte magát, addig kiváló volt. De amikor az Isten jelenlétében volt, és az Isten szentségéhez mérte magát, akkor azt mondta, hogy végem van, jaj nekem, elvesztem. Nagyon fontos az, hogy mi is kihez mérjük magunkat? Amikor a farizeus felment a templomba imádkozni, a Lukács evangéliuma 18. rész szerint, ő is másokhoz mérte magát, és azt mondta, hogy hálát adok neked Isten, hogy nem vagyok olyan, mint más ember: részeges, ragadozó, ilyen, olyan, vagy mint ím, ez a vámszedő is. Mert én ilyen és olyan vagyok. Amíg ahhoz mérte magát, addig nem ment el megigazulva az Isten színe elől. Kihez mérjük magunkat? Hogyha az Isten jelenlétében látjuk magunkat, akkor mi is azt mondjuk, mint Ézsaiás próféta, hogy jaj nekem, elvesztem.
Nézzünk rá egy néhány példát, hogy láttuk-e már magunkat Isten szentségében, az Ő jelenlétében. Mert hogyha igen, akkor ehhez hasonló dolgok, amiket most megemlítek példaképp, egyik embernek ilyen, másiknak olyan jut az eszébe. Én csak példákat mondok. Csak Isten tudja mindenkinek a szívére helyezni, csak az Isten jelenlétében lesz ez valóság, hogy megrettenjünk önmagunktól. Az első, amit mondanék, lehet, hogy valaki az Isten jelenlétében azt mondja: Jaj nekem, elvesztem, mert nagy a szám! Mert olyan dolgokba is beleszólok, amibe nem kellene, mert úgy gondolom, hogy jogom van megmondani ezt is, azt is, mert én az igazságot képviselem. De az Isten jelenlétében tudja az ember, hogy Te, Uram, Te vagy egyedül az igazság. Csak Krisztus az igazság. És az igazságot csak szeretetben lehet képviselni. Vagy egy másik példa. Van, aki így kiált fel, hogy jaj nekem, elvesztem, mert én haragos ember vagyok! Hogyha valami nem a kedvem vagy akaratom szerint történik, akkor elborul az agyam. És a legkisebb kellemetlenség is ki tud hozni a sodromból, hogyha ellenem irányul valami. Azt akarom, hogy értsenek meg, hogyha nem, akkor eljátsszák a bizalmamat. Én meg eljátszom a haragszom rádot. Pedig az Isten jelenlétében azt mondja az ember, hogy Uram, igazán csak Neked volna okod haragudni rám, meg mindnyájunkra, mert rászolgáltunk. De Te mégsem haragszol, mert megbékéltél az Úr Jézus Krisztus véréért. Vagy egy harmadik példa: jaj nekem, elvesztem, mert sértődékeny vagyok! Mert azt hiszem, hogy mindenki engem bánt, és minden ellenem irányul. Senki sem ért meg, egy-két kedves emberemen kívül. A többiekről meg megvan a véleményem, amit néha meg is mondok, de van, amikor nem mondom meg, hanem begubózok, csak az orrom húzom fel. Így adom tudtára a környezetemnek azt, hogy megbántottak engemet, a szent és sérthetetlent. Pedig az Isten jelenlétében úgy gondolkozunk, hogy Uram, mi lenne, ha Te sértődnél meg, és többé már nem hallgatnád meg a sóhajomat, és az imámat, mert rászolgáltam, hogy többet ne hallgass meg. De köszönöm, hogy ez lehetetlen, hogy Te valaha is megsértődj! Vagy a negyedik: Jaj nekem, elvesztem, mert tisztátalan gondolataim és vágyaim vannak! Olyanok, amiket nem szeretném, hogy bárki is megtudjon. Talán ki sem bírnám, hogyha egyik-másik közülük nyilvánvalóvá lenne az emberek előtt. Sok bűnbe nem mentem bele tevőlegesen, de gondolatban nagyon sok bűnt eljátszottam, mert kívántam. Az Isten jelenlétében pedig megborzad az ember saját magától, a vágyaitól és mindattól, ami átment rajta. Vagy az ötödik: Jaj nekem, elvesztem, mert önző, számító és haszonleső vagyok! Mindenkitől segítséget, hasznot várok, de tőlem ne várjon senki semmit, mert hiszen én vagyok a segítségre szoruló. És milyen emberek a hívők, hogyha még ők sem segítenek rajtam? Az Isten jelenlétében pedig így szól az ember: óh, Uram, Te önfeláldozó vagy, Te soha nem kerested a magad hasznát, mint ahogy a szeretetről írva van, hogy nem keresi a maga hasznát. Hatodik: Jaj nekem, elvesztem, mert önigaz ember vagyok! Azt gondolom, hogy mindent jól teszek, mindent helyesen látok, mindig a jót képviselem. Csak sokszor félreértenek, nem ismerik fel bennem ezt. Sőt, meg merik kérdőjelezni, hogy én mindent jól látok, vagy jót akarok. Ilyenkor aztán jogosan haragszom, és vérig meg vagyok sértődve. Isten jelenlétében azonban azt mondja az ember: Hogy tudtam így gondolkozni? Hiszen, Uram, egyedül csak Te vagy igaz, és Tied az igazság, mienk orcánk pirulása. Vagy a hetedik: Jaj nekem, elvesztem, mert pártoskodom! A magam pártjára állítok embereket, még testvéreket is, elmagyarázom nekik, hogy miért jó úgy, ahogy én akarom, és miért rossz úgy, ahogy a másik gondolja. Szeretem, hogyha minél többen igazat adnak nekem, és nem adnak igazat a másiknak, ha minél többen állnak az én oldalamon, és minél többen vagyunk, annál jobban elhiszem, hogy nekünk van igazunk. De Isten jelenlétében így szól az
ember: óh, Uram, minden mi igazságunk olyan csak, mint a megfertőztetett ruha. Dehogy van igazam! Egyedül csak Jézus Krisztus az én igazságom. Vagy nyolcadszor még megemlíteném: Jaj nekem, elvesztem, mert aggodalmaskodó vagyok! Aggódok az egészségemért, férjemért, feleségemért, a gyermekeim jövőjéért, mindenért. Folyton ilyenek járnak az eszemben: mi lesz akkor, ha? És a „ha” után a legképtelenebb eshetőségek jutnak az eszembe. De az Isten jelenlétében látja az ember, hogy Uram, Te azt mondtad, hogy ne aggodalmaskodjatok. A ti Atyátok tudja, hogy mire van szükségetek. És azt is tudja, hogy mi a jó nekünk, és minden hatalmában van, hogy megtegyen. Igazából tehát hitetlen vagyok, nem bízom Benne. Nem bízom benned Uram, aki abszolút megbízható vagy. Kilencedik: Jaj nekem, elvesztem, mert panaszkodó, elégedetlen, zúgolódó vagyok! Mint a zsidók a pusztában. Semmi sem jó, nyűglődök, önsajnálkozó vagyok, sokakat kritizálok. De Isten jelenlétében azt mondja az ember: Megelégedett lehetnék, hisz nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel. És Istennek minden igazi gyermeke megtanulta, amit Pál apostol, hogy azokban, amikben vagyok, megelégedett legyek. Tudok bővölködni is, szűkölködni is, mindenben ismerős vagyok, és az Úr Jézus is ezen a földön úgy járt, hogy a rókáknak volt barlangjuk, az égi madaraknak fészkük, neki nem volt fejét hová lehajtania, nem értették meg, félreértették, megvetették, és végül megölték. És mégsem volt panaszkodó, és elégedetlen. Tizedik: Jaj nekem, elvesztem, mert szeretetlen vagyok! Igen, szeretetlen, mert idegesít a másik, idegesít még a nézése is, a hangja is, a szuszogása is, hát még a véleménye! Szinte semmit sem tudok tűrni. Sokakra irigykedem, ha jól megy nekik, de örülök, hogyha kár éri, vagy megszégyenül. Pedig Uram, Te minden embert szeretsz, mindannyiunkat szeretsz, érdemtelenül. És képes volt az Úr Jézus meghalni mindannyiunkért. Lehetne folytatni tovább, hogy jaj nekem, elvesztem, mert… és ide ki-ki helyettesítse be azt, amit meglát az Isten jelenlétében. Elvesztem, mert ez vagyok, vagy az vagyok, ezt akarom, vagy azt akarom már milyen régóta. És az Isten jelenlétében mindenki rá fog döbbenni arra, hogy milyen nagy bűn ez, milyen hiábavalóság. És mennyire elitéledendő, és nem áll meg az Isten szentségében, amit Isten megmutat nekünk, amire mi magunk is azt mondjuk, hogy jaj nekem, elvesztem, mert tisztátalan vagyok. Honnan tudjuk, hogy az Úr jelenlétében voltunk? Hogy nem csak mi gondoltunk ezt vagy azt magunkról? Vagy nem csak mondtuk, hogy jaj nekem, hanem tényleg az Úr jelenlétében voltunk? Onnan tudjuk meg, hogy nemcsak megláttuk magunkban ezeket a döbbenetes bűnöket, nemcsak megláttuk, hogy nincsen énbennem semmi jó, és jaj nekem, hanem azoktól meg is szabadít az Úr. Kiégeti belőlünk az oltárról vett parázzsal, a tűzzel. És itt szeretném elmondani azt, hogy csak a vérnek van bűntörlő ereje, mert vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat. De itt most nem a vérről van szó, hanem tűzről. A tűznek más a szerepe. A bűnt csak a vérért bocsátja meg Isten, de szükségünk van a tűzre is, amely éget, eléri a szánkat, a kezünket, a gondolatainkat, az értelmünket, a szívünket. És hogy mi ennek a jelentősége? Máté evangéliumának a 3. részéből elolvasok egy igeverset, Keresztelő János mondja: „Én ugyan vízzel keresztellek titeket megtérésre, de a ki utánam jő, erősebb nálamnál, a kinek saruját hordozni sem vagyok méltó; ő Szent Lélekkel és tűzzel keresztel majd titeket. A kinek szóró lapát van az ő kezében, és megtisztítja az ő szérűjét; és az ő gabonáját csűrbe takarítja, a polyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel” (Mt 3,11-12). Amikor a Szent Szellem leszállt, kettős tüzes nyelvek alakjában jött el pünkösdkor. És a tűz éget. Az is írva van, hogy akiben nincs a Krisztusnak a Szelleme, az nem az övé. Azt mondja Keresztelő János, hogy majd jön a Krisztus, aki Szent Szellemmel és tűzzel keresztel. Ez összetartozik, abba merít bele. Ez azt jelenti, hogy nem csak azt értjük meg, hogy Krisztus
vére eltörölte a bűneinket, hanem azt is megértjük, amire a bennünk lévő Szent Szellem tanít meg, hogy a bennünk levő Szellem által mi Isten jelenlétében vagyunk. A Szent Szellem azt jelenti, hogy Isten bennünk, hogy mi az Úr temploma vagyunk. Nem tudjátok-e, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szent Szellem temploma, amelyet Istentől nyertetek, és nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg. Dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben, lelketekben, amelyek az Istené. És amikor a Szent Szellem tüze munkálkodik bennünk, ez elsősorban nem azt jelenti, hogy lelkesedünk. Nincs az Úrnak szüksége a lelkesedésünkre. A buzgóság, az más, de lelkesedésre nincs szükség. Hanem kiégeti a polyvát belőlünk olthatatlan tűzzel. Mert újból és újból vétkezünk, újból és újból előjönnek a bűnös dolgok bennünk. Krisztus vére mindig eltörli, de a Szent Szellem azt mondja: ez így az Isten jelenlétében nem mehet tovább. És kiégeti. Ez ugyanaz, amit más szóval úgy mondunk, hogy a feltámadott Krisztus életereje. Hogy élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. Hogy ne éljenek már, ne uralkodjanak már a tagjaimban ezek a régi bűnök: jaj nekem, elvesztem. Aki az Isten jelenlétében látta meg ezt, onnan tudjuk, hogy kiégeti az Úr. Krisztus ad erőt arra, hogy ezek megszűnjenek az életünkben. Ne legyen úgy tovább, hogy mindig csak vétkezzünk! És amikor az Úr ráteszi erre az ujját, és éget, akkor igazat adunk Istennek. Jónak és igazságosnak tartjuk, hogy ezt teszi, még akkor is, hogyha fáj. Mert magunkat is megutáltuk, és nem akarunk ilyenek maradni, mint amilyenek addig voltunk, míg az Úr jelenlétébe nem állított bennünket, és nem mutatta meg, hogy kik vagyunk. Uzziás élete – hogyan megyünk az Úr elé? Még egy dologról szólnék. Nem mindenki látja az Urat, aki a templomba megy. Most ne csak arra gondoljunk, hogy az ószövetségi templomban látta Ézsaiás az Urat, hanem amikor azt mondjuk, hogy elmegyünk arra a helyre, ahol az Úr lakozik. Akár a gyülekezetbe, akár beszélünk egy hívő testvérrel, akiben ott van az Úr, akár Igét olvasunk, akár szolgálatokat hallunk, amikor az Isten jelenlétébe akar állítani bennünket, nem mindenki látja az Urat, aki odakerül az Istennek a jelenlétébe. Nem mindenki éli meg úgy, ahogy Ézsaiás próféta megélte. És ezt az által szeretném bemutatni, hogy így olvastuk: „A mely esztendőben meghalt Uzziás király, látám az Urat…” (1. vers). Tehát amely esztendőben meghalt Uzziás király, akkor láttam az Urat. Nézzük meg Uzziás királynak az esetét. Az előző versekben arról van szó, hogy Uzziás király istenfélő volt, az Úr előtt kedves dolgokat cselekedett, kereste Istent, értelmes volt, mert az Urat kereste. Jó előmenetelt adott neki Isten. És akkor le van írva, hogy hogyan és miben. Azonban a 16. verstől így folytatódik: „Mikor pedig ilyen módon megerősödött volna, felfuvalkodék, hogy megfertőztetné magát és vétkezék az Úr ellen, az ő Istene ellen. Beméne az Úr templomába, hogy a füstölő oltáron füstölne. És beméne ő utána Azáriás pap, és vele az Úr papjai nyolczvanan, igen erősek. És ellene állának Uzziás királynak, és mondának néki: Uzziás! Nem a te dolgot az Úrnak füstölni, hanem az Áron pap fiaié, a kik felszenteltetének, hogy füstöljenek. Menj ki e szent helyből; mert igen vétkeztél és dicsőségedre nem leend az Úr Istentől. És megharaguvék Uzziás, a kinek kezében vala a füstölő szerszám, hogy füstölne; és mikor haragudnék a papokra, bélpoklosság támada a homlokán ott a papok előtt, az Úr házában, a füstölő oltár előtt. És mikor tekintett volna ő reá Azáriás főpap, és vele mind a többi papok, láták a bélpoklosságot az ő homlokán; és elűzék őt onnét, sőt maga is sietett kimenni, mert az Úr megverte vala őt. És lőn Uzziás király halála napjáig bélpoklos; és lakik vala egy elkülönített házban bélpoklosan, mert az Úr házából kivettetett vala. És Jótám, az ő fia vala a király házában, a ki ítélkezék az ország népe felett. Uzziásnak pedig első és utolsó dolgait megírta Ésaiás próféta, az Ámós fia. És meghala Uzziás az ő atyáival egybe, és eltemeték őt az ő atyáival a temetőbe, a mely a királyoké vala, mert ezt mondják felőle: bélpoklos volt. És uralkodék helyette Jótám, az ő fia” (2Krón 26,16-23). Még a következő részből is elolvasok
két verset: „Huszonöt esztendős vala Jótám, mikor uralkodni kezde, és tizenhat esztendeig uralkodék Jeruzsálemben; az ő anyjának neve Jérusa vala, a Sádók leánya. És kedves dolgot cselekedék az Úr előtt, mint az ő atyja, Uzziás is cselekedett vala, csakhogy nem méne az Úr templomába; a nép azonban tovább is vétkezék” (2Krón 27,1-2). Mit csinált tehát Uzziás? Élete nagy részében követte az Urat, és hűséges volt. Különben ötvenkét évig volt király. Ez igen hosszú idő. Talán ez a legtöbb Júda királyai közül, aki uralkodott, mert még Dávid is negyven évig, Saul is negyven évig, és Salamon is negyven évig uralkodott, de ő ötvenkét esztendeig uralkodott. Voltak királyok, akik pár hónapig uralkodtak csak. Ötvenkét év igen hosszú idő, és Isten nagyon megsegítette ezt a királyt. Olvassák el a testvérek otthon. És akkor támadt az ő szívében egy felfuvalkodottság. Hát mégiscsak jó vagyok, mégiscsak vagyok valaki az Isten előtt is. Úgy gondolta, hogy akkor ő megteheti azt, hogy bemehet az Úr templomába Isten elé, és füstölhet Istennek az oltáron, a füstölő oltáron. És be is ment. De nem látta az Urat. Az Úr látta persze őt, de ő nem. Nem úgy, mint Ézsaiás, hogy látta az Urat, és megrettent önmagától. Nem látta. Nem rettent meg attól, hogy ki vagyok. No, persze Isten odaküldte a főpapot és nyolcvan papot. Azt mondták neki: Uzziás, ez nem a te dolgod, vétkeztél Isten ellen. Mert tudjuk, hogy a törvény szerint nem mehettek be csak a papok a füstölő oltár elé; a szentek szentjébe, meg csak a főpap, egyszer egy évben. Te nem vagy pap. Akármilyen istenfélő is vagy, és akármilyen király is vagy, de ez nincs rád bízva. De Uzziás ellenállott, és akkor Isten közbelépett. Ott rögtön a templomban bélpoklos lett, és kiűzték. Egész élete végéig beteg maradt, egy elkülönített házban lakott. Még csak arra szeretnék kitérni, hogy a fia, Jótám, így olvastuk ott az Igében, hogy kedves dolgot cselekedett az Úr előtt, mint az Atyja, Uzziás is cselekedett, csakhogy nem ment az Úr templomába. Ezt lehet úgy is érteni, hogy nem tett olyat, mint az apja, hogy illetéktelenül bement a templomba. De úgy gondolom, hogy talán azt is jelenti ez az Ige, hogy a fia, Jótám, annyira megijedt attól, ami az apjával történt, hogy egész életében nem mert bemenni az Úrnak a templomába. Tehát olyan szentségesnek és olyan megközelíthetetlennek látta Istent, hogy ő nem is mert bemenni még arra a helyre sem, ahová bemehetett volna. Félt Istentől. Isten valóban félelmetes. De nekünk, mióta az Úr Jézus Krisztus eljött, már nem félelmetes. Addig, például, mikor a Sínai-hegyen a törvényt adta, azt mondta, hogy senki ne közelítsen. Meg kell halnia, aki közeledik. De az Úr Jézus Krisztusban azt mondta: „jöjjetek énhozzám mindnyájan”. Azonban, ha valaki nem megalázkodva jön, az nem látja az Urat. Csak aki megalázkodva jön. Aki megalázkodva jön, az még inkább megretten saját magától az Úr jelenlétében, de meg is tisztul. Hogy jövünk Igét hallgatni, Igét olvasni, hogy jövünk az Úr jelenlétébe? Ha el vagyunk kápráztatva magunktól, hogy milyen jók, kiválók, és ilyenolyanok vagyunk, akkor nem látjuk az Urat. De ha úgy jövünk, hogy Uram, Te fedd fel, hogy én igazából ki vagyok, akkor ugyan megrettenünk, de meg is tisztulunk az oltárról vett szénnel. Befejezés Befejezésül szeretnék idetenni egy zsoltárt, Dávid zsoltárából: „Egyet kérek az Úrtól, azért esedezem: hogy lakhassam az Úr házában életemnek minden idejében; hogy nézhessem az Úrnak szépségét és gyönyörködhessem az ő templomában” (Zsolt 27,4). Figyeljük Dávidnak a kérését? Egyet kérek: ott lehessek Uram, ahol Te vagy, a Te házadban, lakhassak ott, és nézhessem a Te szépségedet. Az Újszövetségben is van egy ilyen Ige a Korinthusi levélben: Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemléljük, és átváltozunk ugyanarra a dicsőségre, ahogy az Úr Szelleme formál (2Kor 3,18). Csak ám az Úr Szelleme így formál, ahogy Ézsaiást formálta: rámutat, hogy kik vagyunk. Felkiáltunk, hogy jaj nekem, elvesztem, nem csak arról beszél nekünk, hogy az Úr Jézus vére eltörli a bűneinket, hanem jön a tűz. És mikor kiégeti, akkor egyre jobban átformálódunk, mert láttuk Őt. És az a
csodálatos, hogy aki átesett ezen a tisztító tűzön, nem majd odaát, hanem itt, ezen a tisztító tűzön, a szent, és rettenetes Istennel való találkozáson, azok számára Isten szép és csodálatos! Mint ahogy Dávid mondja: nézhessem az Úrnak a szépségét, gyönyörködhessem az Ő templomában. Aki nem esett át ezen, annak sokféle elképzelése lehet Istenről. A jó Isten, a szerető Isten, a rettenetes Isten, a bosszúálló Isten, sokféleképpen lehet vélekedni róla, meg önmagunkról is. Ha igazán voltunk Istennek a jelenlétében, és láttuk az Ő arcát, mint ahogy Ézsaiás is, vagy Dávid is látta, akkor: „Helyetted mondja a szívem: Az én orczámat keressétek! A te orczádat keresem, oh Uram!” (Zsolt 27,8). Tehát az keresi mindig Istennek az arcát már utána, mert Isten is keresi a velünk való közösséget. Helyetted mondja a szívem: az én orczámat keressétek! Helyetted. Isten is ezt mondja, és az ember szíve megérzi, keressük az Ő arcát. A te orczádat keresem, oh Uram. Nincs semmi, ami hasonlítható lenne ahhoz, mint amikor Isten szentségével, nagyságával, tisztaságával, Istennel szembesül az ember. Legyen a mi szívünkben is ott ez a vágy, ez a kérés, ami Dávidnak a szívében volt, és amin Ézsaiás is átment, hogy keresem Uram, a Te orcádat, a Te jelenlétedet! Mert nincs semmi ehhez fogható! Ámen. Debrecen, 2003. március 26.
