Ézs 59,14-21 Jézus Krisztus uralma, szabadítása

Ézs 59,14-21 Jézus Krisztus uralma, szabadítása „És eltávozott a jogosság, és az igazság messze áll, mivel elesett a hűség az utczán, és az egyenesség nem juthat be. És a hűség hiányzik, és a ki a gonoszt kerüli, prédává lesz. És látta ezt az Úr és nem tetszék szemeinek, hogy jogosság nincsen. És látá, hogy nincsen senki, és álmélkodott, hogy nincsen közbenjáró; ezért karja segít néki, és igazsága gyámolítja őt. És felölté az igazságot mint pánczélt, és a szabadítás sisakja van fején; felölté a bosszúállás ruháit, mint köpenyt, és búsulással vevé magát körűl, mint egy palásttal. A cselekedetek szerint fog megfizetni: haraggal ellenségeinek, büntetéssel szorongatóinak, büntetéssel fizet a szigeteknek. És félik napnyugottól fogva az Úrnak nevét, és naptámadattól az ő dicsőségét, mikor eljő, mint egy sebes folyóvíz, a melyet az Úr szele hajt. És eljő Sionnak a megváltó, és azoknak, a kik Jákóbban megtérnek hamisságokból, szól az Úr. És én ő velök ily szövetséget szerzek, szól az Úr: lelkem [Szellemem], a mely rajtad nyugoszik, és beszédeim, a melyeket szádba adtam, el nem távoznak szádból, és magodnak szájából, és magod magvának szájából, így szól az Úr, mostantól mind örökké!” Bevezetés Az elmúlt alkalmakon, mikor Ézsaiás próféta könyvéből olvastunk, a bűneinkről volt szó, és a bűneinknek a következményeiről. A most felolvasott rész is ezt folytatja, részben a bűn következményeiről is szó van, de főképpen arról, hogy van megoldás; eljön a szabadító. Ennek az üzenetnek is van prófétai jelentése, csak erről nagyon röviden szólnék, és az után bővebben a nekünk szóló személyes üzenetéről. A prófétai üzenet Ézsaiás próféta még több mint száz évvel a babiloni fogság előtt volt, amikor itt arról beszél, hogy látta az Úr, hogy nincsen jogosság, nincsen igazság (14. vers). Az új fordítás azt mondja, hogy nem érvényesülhet a becsület, vagy nincs törvényes rend a népe között sem. Ennek meg lesz a következménye, felölti az Úr a búsulásnak, a bosszúállásnak a köpenyét, és ítélni fog. Kisebb ítéletek voltak, de aztán egy nagyobb ítélet volt a zsidó nép életében, amikor jött a babiloni fogság. Arról is beszél, hogy majd a fogságnak is vége lesz, és lesz szabadítás: „eljő Sionnak a megváltó” (20. vers). Természetesen egy hosszabb időre szóló prófécia is ez, amikor majd az igazi Megváltó, Jézus Krisztus fog eljönni. Több száz év telt el, de ez is beteljesedett. Igen nagy volt a sötétség, bűnbe süllyedt nem csak Izráel, az egész világ, minden nép, de szólt az Úr, hogy majd eljön a Megváltó. Akinek nem kell ez a Megváltó, arról is beszél itt az Ige, az szembetalálja magát ugyanezzel a Jézus Krisztussal úgy, mint aki felölti a bosszúállásnak a köpenyét. Jön mint Szabadító is, ahogy olvastuk itt az Igében, hogy szabadítás sisakja van a fején, de az igazságot, mint páncélt ölti fel (17. vers). Mindenképpen igazságot fog szolgáltatni. Azt tudjuk a próféciából, hogy ez a kettő úgy egyeztethető össze, hogy igazságot is szolgáltat, kitölti a búsulását is, mert hiszen Isten szent Isten. Megmondta, hogy „a bűn zsoldja halál”. A bűnnek következménye van, azt nem nézi csak úgy el, hogy jól van. Hogy lesz szabadítás akkor? Ilyet olvastunk itt az Igében, hogy mindenhol hiányzik a hűség (15. vers), mindenhol eltávozott az igazság és a jogosság. Látta, hogy „nincsen senki, és álmélkodott, hogy nincsen közbenjáró” (16. vers). Látta, hogy az ember nem tudja magát megjavítani, nem tudja magát kiszabadítani ebből, amibe belekerült a bűnei miatt. Ha Isten jön, és felölti magára az igazság páncélját, és ha a bosszúállás köpenyét ölti fel, akkor ki fog

megmenekülni? Hogy lesz itt szabadítás? Ez következett be, amikor az Úr Jézus Krisztus felvette a bűneinket, és a kereszten meghalt. Isten bosszúja Őt sújtotta, Isten igazsága ott nyert kielégítést. Megbüntette mindenkinek a bűnét. Halállal büntette. Nincs más büntetése a bűnnek. Aki elfogadja ezt, annak Ő a Szabadító. Így szabadítja meg a bűneinket, és a bűneinktől bennünket. Így mondja, hogy: „eljő Sionnak a megváltó, és azoknak akik Jákóbban megtérnek a hamisságokból” (20. vers). Most is így van. Aki megtér az Úrhoz, belátja a bűneit, annak jön a szabadítás. Beteljesedés a távolabbi jövőben Még egy távolabbi időre szóló prófécia is ez, olyan időre, ami még előttünk van. Tudniillik, ez az állapot, amibe belekerült az ember a bűn miatt, hogy nincsen törvényes rend, nincsen igazság, eláradt a bűn, hogy látja az Úr, hogy ez van, ez még tovább fog fokozódni. A csúcspontját az antikrisztusi korban éri el, a nagy nyomorúság ideje alatt. Ez még előttünk van. Azt olvassuk, hogy: „Működik ugyan már a törvényszegés, titkos bűne, csakhogy annak, aki még fogva tartja, félre kell az útból tolatnia. És akkor jön el a törvénytaposó, akit megemészt az Úr szája leheletével…” (2Thessz 2,7-8). Régebben a törvénytelenséget, a gonoszságot titkolták az emberek. Most már nem nagyon titkolják, csak azokat, amiért börtön jár, azt még titkolják. Egyébként sok bűnnel Sodoma módjára kérkednek. Még valami törvényesség azért van. A nagy nyomorúság ideje alatt teljesen törvénytelenség lesz. Tiporja az Antikrisztus mindenféle isteni törvényt, és nem lesz emberi törvény se. Szörnyű idők jönnek. Ez mind annak a következtében van, amit itt mond az Ige, hogy az Úr széjjelnézett, ez nem tetszik az Ő szemeinek, hogy így van, és látta, hogy nincs senki, aki segítsen, senki nem tudja megszabadítani az emberiséget. Bár az Antikrisztus azt ígéri először, hogy ő a szabadító, ő a Krisztus. Nagyon hamarosan rá fognak döbbenni az emberek, hogy nem igaz. Még nagyobb lesz a baj. Olyan lesz, amilyen még nem volt, mióta megvan a világ, így mondja az Úr Jézus. Nem volt soha olyan nagy nyomorúság. Nincs szabadít, nincs menekvés. Így olvassuk az Igében, hogy „felölté az igazságot” (17. vers). Kicsoda? „…karja segít néki, és igazsága gyámolítja őt” (16. vers). Az Isten karja az Úr Jézus Krisztus: „Ki hitt a mi tanításunknak? Az Úr karja kinek jelentetett meg?” (Ézs 53,1). Ő jön, mint az Úr karja, akiben lenyúlt először, hogy megmentse az emberiséget. Nem kellett. Akkor ez a kar, Jézus Krisztus, így fog eljönni: „felölté az igazságot, mint páncélt […] felölté a bosszúállás ruháit, mint köpenyt, búsulással vevé magát körül, mint egy palásttal. A cselekedetek szerint fog megfizetni. Haraggal ellenségeinek, büntetéssel szorongatóinak” (17-18. vers). Olvasunk erről: „látám, hogy az ég megnyílt, és ímé vala egy fehér ló, és aki azon ül vala, hívatik vala Hívnek és Igaznak, és igazságosan ítél és hadakozik” (Jel 19,11). A leírásból világos, hogy ez Jézus Krisztus. „mennyei seregek követik vala őt fehér lovakon […] és az ő szájából éles kard jő vala ki […] oda vala írva az ő neve: királyoknak Királya, és urak Ura” (Jel 19,14-16). Pál apostol úgy fejezi ki, hogy az Antikrisztust és minden seregét „…megsemmisíti az ő megjelenésének a feltűnésével” (2Thessz 2,8). Kihirdeti egy angyal a madaraknak, hogy: „gyűljetek egybe a nagy Istennek vacsorájára; hogy egyétek a királyok húsát és hatalmasok húsát […] és mindenkinek a húsát” (Jel 19,17-18), akik ellenségei voltak, mert összegyülekeztek Jézus Krisztus ellen. Búsulás és harag. Akkor is igaz lesz az, hogy „a szabadítás sisakja van fején” (17. vers). Akik abban az időben megtérnek, és bűnbánatra jutnak, még akkor is Jézus Krisztusba vetik a reménységüket, lesz egy maradék, akiket megszabadít, és azok bemehetnek az ezeréves királyságba. Olvassuk: „akkor beül majd az ő dicsőségének királyi székébe. És elébe gyűjtetnek mind a népek” (Mt 25,31-32), akik megmaradtak, és ítéletet tart: „elválasztja őket egymástól […] a juhokat a kecskéktől” (Mt 25,32). A megmaradtak között is lesz két csoport. Az egyik: „szól majd az ő balkeze felől állókhoz is: Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre” (Mt 25,41). A másik csoport: „mondja a király a jobb keze felől állóknak: Jertek, én Atyámnak áldottai,

örököljétek ez országot […] mert éheztem és ennem adtatok, szomjúhoztam és innom adtatok…” (Mt 25,34-35). Ennyit röviden a próféciáról. Mit jelent a jogosság és az igazság a mi életünkben? Nézzük meg ennek az Igének a személyes üzenetét. Minden egyes ember, mi mindnyájan úgy születtünk, hogy a nyomorgató kezében voltunk, eladva a bűnnek, a Sátán kezében. Ezt nem látja először az ember, de egy idő múlva kezd rájönni, hogy szabadítóra lenne szüksége. Minden ember kezd rájönni előbb-utóbb arra, ha egy kicsit is őszinte, hogy bűnös. Bűnöket követ el. Amit itt mond az Ige, hogy: „…eltávozott a jogosság, és az igazság messze áll, mivel elesett a hűség az utczán” (14. vers). Nem érvényesülhet a becsület, az új fordítás szerint. Nagy hiánycikk a becsület, a jogosság, az igazság, a hűség. Ez csak egy kis szelete annak, amit Isten jogosan elvárhatna az embertől. Mit jelent jogosság és igazság, személyesen? Azt, hogy ragaszkodjunk mindig az igazsághoz, a valósághoz. Igazak legyünk. Ne csak igazat mondjunk, hanem igazak is legyünk. Egész életünk valódi legyen, átlátszó és hiteles. Aki nem ilyen, az előbb-utóbb jogtalanságot is cselekszik majd. Sőt, az ember nemcsak másokat csap be, amikor nem őszinte és nem igaz, és hazudik, hanem önmagát is becsapja. Az önámító ember, aki nem őszinte, kétszínűvé válik. Ez nagy tragédia. Aki már magát csapja be, az nagyon eltéved. Nem is tudja, hogy becsapott. Ha más csap be bennünket, arra előbb-utóbb rájövünk; ha magunkat csapjuk be, akkor akarjuk, hogy becsapottak legyünk. Nem is tudunk kikerülni belőle. A becsapott ember ami rosszat tesz, arra is azt gondolja, hogy jó, és cselekszi a bűnt. Azt olvassuk, hogy ez nem tetszik az Úrnak! Mikor az Efézusi levélről beszéltünk a hónap első vasárnapján volt szó az igazságról is. Akkor is mondtam, hogy mindig gondoljuk komolyan, amit mondunk. Soha ne mondjunk olyat, amit nem úgy gondolunk se Istennek, se embernek. Egyenesen járjunk el mindig, akármi is lesz a következménye. Ha nem így járunk el, akkor csapjuk be magunkat. Ez az önámítás súlyos dolog. Ezt csak azért soroltam el, hogy látjuk, hogy ilyen magas Istennek a követelménye. Aki nem e szerint jár el, azt mondja: nem tetszik neki. Az őszinte ember az belátja, hogy nem tud így eljárni. Nem tud. Azt meg tudja tenni, hogy olyan bűnöket ne kövessen el, hogy börtönbe kerüljön. Így járni, ahogy Isten kívánja, ebben az igazságban, ilyen tisztán, ilyen átlátszóan, nem megy! Aki őszinte, az összetörik ennek a súlya alatt: Isten ezt kívánja, de nem tudom megtenni. Azt is megérti, hogy ez nem tetszik az Úrnak. Az, hogy valami nem tetszik az Úrnak, az nem annyi, mint köznapi értelemben mondjuk, hogy például azt kérdezi a feleségem, hogy tetszik neked a kendőm? Mondom, hogy vagy tetszik, vagy nem tetszik. Ez se nem oszt, se nem szoroz, hogy tetszik nekem, vagy nem. Legfeljebb, ha nem tetszik, akkor másik kendőt vesz fel. Nincs tétje ennek. Mikor az Úrnak nem tetszik valami, az olyan, mint mikor Dávid vétkezett. Paráználkodott, és gyilkossá vált, és ott az Ige azt mondja, szó szerint idézem: „…De ez a dolog, a melyet Dávid cselekedett, nem tetszék az Úrnak” (2Sám 11,27). Következménye lett annak, hogy az Úrnak nem tetszett. Tudjuk, milyen súlyos volt ez? Nagyon súlyos következménye lett: sok ember életébe került, és sok szenvedésébe Dávidnak is. Csak az Isten kegyelme mentette meg, hogy ő is meg ne haljon, mert azt érdemelte volna. Ne vegyük olyan közömbösen, amikor azt mondja az Ige, nem tetszik valami az Úrnak. Éppen úgy, amikor azt mondja, például Pál apostol, hogy: „akár itt vagyunk, akár elköltözünk, csakhogy neki kedvesek legyünk”, azaz tetsszen Neki az életünk. Ez ennek az ellenkezője, hogy úgy akarok élni, és járni, hogy az Úr örömét lelje bennem. Annak is következménye van, amikor tetszik az Úrnak valakinek az élete: megbecsüli azt az Atya. Először azt olvastuk, hogy mi az, ami nem tetszik az Úrnak. Mindenki lemérheti a saját életében, hogy vajon, ha szemtől szemben vagyok Istennel, tetszik-e neki az életem? Tetszik-e az eljárásom, vagy nem tetszik?

Van-e közbenjáró? Azt olvastuk: „És látá, hogy nincsen senki, és álmélkodott, hogy nincsen közbenjáró…” (16. vers). Itt egy másik dolog van. Mit látott az Úr? Mit lát az életünkben? Amikor ránk néz, a szívek és vesék vizsgálója, Aki elől semmit elrejteni nem lehet, érzéseinket, vágyainkat, gondolatainkat is látja. Mit lát? Itt azt olvastuk, hogy látta, hogy nincs közbenjáró Isten és ember között. A bűnös ember nem kerülhet csak úgy Isten színe elé, ahogy van. Az azonnal meghal, ha úgy, bűnösen kerül Isten színe elé. Kellene valaki, aki közben jár érte, akit Isten elfogad, akivel Isten szóba áll, akit Isten becsül, aki Isten előtt kedves. Ilyen nincs az emberek között senki sem. Mindnyájan megrontottuk az utunkat. Nincs senki. Meg van írva az Igében: „Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus. A ki adta önmagát váltságúl mindenekért…” (1Tim 2,5-6). Hiába kér akárki akármilyen szentet, igaz szenteket is, akár még az apostolokat is, vagy bárkit, hogy járjon közben érte. Nincs más közbenjáró, egyedül csak Jézus Krisztus. Mást nem fogad el Isten. Ők is, ezek a szentek is, csak Jézus Krisztuson keresztül mehetnek Isten elé, nincs más közbenjáró. Önmagunkat se tudjuk megváltani, és a másikat sem tudjuk megváltani. Tisztára mosni nem tudjuk az életünket. Azon a nagy falon, amiről szó volt, nem tudunk átjutni. Csak ha átvisz valaki. Tudjuk, hogy Ő az egyetlenegy elfogadható közbenjáró, Jézus Krisztus, az Isten karja. Úgy olvastuk itt: „Nem oly rövid az Úr keze, hogy meg ne szabadíthatna…” (Ézs 59,1). Igen, ez az egyetlen közbenjáró, ez az egyetlen kar, aki által Isten megszabadíthat: Jézus Krisztus. Mit lát az Úr? Azt keresi mindenkinek az életében, hogy: Egyáltalán akarsz-e Isten elé jutni? Vágysz-e a nagy fal másik oldalára? Akarsz-e üdvözülni? Vágysz-e tiszta életre? Vágysz-e a mennybe, vagy jól van neked a falnak ezen az oldalán is? Azt figyeli Isten, hogy vajon, aki vágyik át a másik oldalra, Isten színe elé, az miben bízik. Saját cselekedeteiben? Saját jóságában? Más emberek közbenjárásban, vagy egyedül csak Jézus Krisztusban bízik? Ezt keresi Isten. Igencsak álmélkodik, ha valaki más közbenjárót akarna, nem egyedül az Ő Fiát, Jézus Krisztust. Mit lát vajon a mi életünkben? Kiben bízunk? Bízunk-e Jézus Krisztusban? Az igazság páncélja Aztán olvastuk azt, hogy mit öltött magára Jézus Krisztus, Istennek a karja? Először is: „És felölté az igazságot, mint pánczélt…” (17. vers). Isten semmit nem engedhet az Ő igazságából. Semmit! A legkisebbet se. Ég és a föld elmúlhat, de amit Ő az Igében kijelentett, mint az Ő igazságát és elvárását, egy jotta, egyetlen pontocska, semmi abból nem hiányozhat. Isten abból nem enged. Az igazság egyébként az Ő királyi uralmának az alapja. Ha abból enged, előbb-utóbb összeomlik az egész. Nézzük meg azt, hogy a Sátán nem fogadta el ezt az igazságot! Isten ad neki egy kifutási időt, hogy minden ember meglássa, hogy milyen az, amikor az Isten igazságától eltér valaki, mi jön akkor létre. A Sátán eltért. Mi lett a következménye? Ahová mostanra jutottunk, meg ami felé megy az emberiség: a bűn, a jogtalanság, az igazságtalanság, a félelem az embereknek a szívében, a tehetetlenség, a megoldatlanságnak a kérdése, a gyűlölet és a harag. Ha ez így megy tovább, minden összeomlik. Ezért nem engedhet Isten semmit az Ő igazságából. Azt olvassuk: „Trónod oh Isten örökkévaló; igazságnak pálczája a te királyságodnak pálczája. Szereted az igazságot, gyűlölöd a gonoszságot, azért kent fel Isten, a te Istened öröm olajával társaid fölé” (Zsolt 45,7-8). Ez Jézus Krisztusra vonatkozó prófécia. Elsősorban az ezeréves királyságban, mert Istennek ez az örök uralma. Trónja örökké megáll, de kezében van az igazság pálcája, a jogar, amit kézben tart, ez az igazság. „Szereted az igazságot, és gyűlölöd a gonoszságot” és a hamisságot. Ez az, amivel elsősorban jött az Úr Jézus Krisztus is. Isten igazsága minden körülmények között fenn kell, hogy álljon, meg kell, hogy valósuljon. Ha az Isten igazsága meg kell, hogy valósuljon, akkor mindnyájan elvesztünk, hiszen „nincsen csak egy igaz is. Nincs, aki megértse, nincs, aki keresse az Istent.” Mindnyájan elvesztünk akkor.

A szabadítás sisakja Azt olvassuk másodszor, hogy: „szabadítás sisakja van a fején” (17. vers). Mit jelent ez? Az Úr Jézus úgy jött, mint aki Isten igazságának érvényt szerez, de nem rajtunk bünteti meg a bűnt, az igazságát nem rajtunk kéri számon Isten. Odaállt Ő, felvette mindnyájunk bűnét magára, és azt mondta, hogy Őt sújtsa Istennek az igazságos ítélete, hogy mi megszabaduljunk. Így is olvastuk, hogy: „eljön Sionnak a megváltó” (20. vers). A szabadítás és a megváltás nagyon szorosan összetartozik. Mostanában sokszor mondja a hírekben a rádió, hogy Szomália partjainál kalózok vannak. Sok hajót eltérítenek, a legénységet is fogságba ejtik, és váltságdíjat követelnek. Azt mondják, hogy csak akkor engedjük ki őket, hogy ha ennyi, meg ennyi ezer dollár váltságdíjat kifizetnek. Bizonyos értelemben mi is el vagyunk adva a bűnnek. Váltságdíjat követel Isten igazsága, de „lelküknek váltsága drága” (Zsolt 49,9). Nagyon drága, nem lehet dollárban fizetni. Még ezüstben vagy aranyban sem lehet fizetni. Úgy olvassuk, hogy: „nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen bárányén, a Krisztusén” (1Pt 1,18-19). Krisztus élete, vére az a váltságdíj, amit kellett fizetni értünk, hogy kiszabadítson a Sátán rabságából és a bűnnek a rabságából. Ez azt jelentette, hogy mivel a vére a váltságdíj, Őt kellett, hogy érje Isten büntetése, a halál, hogy ne minket érjen. Ez lett a mi szabadulásunk. Így szabadultunk meg, mert Ő szenvedett, halt meg értünk. Ő fizetett, mert csak Ő volt képes fizetni értünk. A bosszúállás köpenye Aztán így olvassuk tovább: „…felölté a bosszúállás ruháit, mint köpenyt, és búsulással vevé magát körűl, mintegy palásttal. A cselekedetek szerint fog megfizetni: haraggal ellenségeinek, büntetéssel szorongatóinak, büntetéssel fizet a szigeteknek” (17-18. vers). Kikkel szemben fogja Isten felvenni ezt a haragnak és a búsulásnak a palástját, köpenyét? Kikkel szemben? Azokkal szemben, akiknek nem kell az Ő szabadítása, mert sok embernek nem kell. Azt mondja: nem érdekel. Nem érdekel a bűn, nem érdekel a mennyország, nem érdekel Isten, nem érdekel semmi. Az érdekel, ami ma van, jól éljek, pénzem legyen, együnk, igyunk, haladjak ebben a világban. Akit ez nem érdekel, arra Isten még most vár, és hosszan tűr. Még most kínálja a szabadítást. Felajánlja a váltságdíjat. Akinek nem kell, eljön az idő, amikor azzal a Jézus Krisztussal fogja magát szembetalálni, aki a bosszúállás köpenyét veszi magára. Az ítéletnek a palástját veszi magára, és igazságosan, a cselekedetek szerint fog ítélni. Úgy olvastuk: „cselekedeteink szerint fog megfizetni” (18. vers). Most még nem úgy fizet, ha elfogadja valaki Jézus Krisztust. Olvassuk: „Nem bűneink szerint cselekszik velünk, és nem fizet nékünk a mi álnokságaink szerint. [most ez van] Mert a milyen magas az ég a földtől, olyan nagy az ő kegyelme az őt félők iránt. A milyen távol van a napkelet a napnyugattól, olyan messze veti el tőlünk a mi vétkeinket. A milyen könyörülő az atya a fiakhoz, olyan könyörülő az Úr az őt félők iránt. Mert ő tudja a mi formáltatásunkat; megemlékezik róla, hogy por vagyunk” (Zsolt 103,10-14). Igen, megemlékezik róla, hogy bűnösnek születtünk. El voltunk adva. Sátán uralma alá születtünk. Nem tudunk jót tenni. Nem tudunk igazságban járni. Megemlékezett róla, ezért küldte el az Úr Jézus Krisztust. Könyörült rajtunk, mint „az atya a fiakhoz…” Nem feddődött velünk mindig. Nem mondta: de így kell, de úgy kell. A törvényben csak azért jelentette ki, hogy mi az Ő akarata, hogy a törvény elvezessen Krisztusig bennünket. Ezt kívánja Isten, ez az Ő igazsága, és döbbenjünk rá, hogy nem tudjuk megtenni. Értékeljük a szabadító Krisztust. Aki nem értékeli, akinek nem kell, vagy aki halogatja, most még nem, majd. Majd és akkor, vagy az élete ideje lejár, vagy visszajön az Úr Jézus. Akkor már egy olyan Jézus Krisztussal találja magát szembe, aki felveszi magára a bosszúállás ruháit, mint köpenyt, és búsulással veszi magát körül, mint palásttal, és cselekedetek szerint fog megítélni haraggal (17-18. v.). Nem kegyelemmel, hanem haraggal.

Most egy Tózer könyvet szeretnénk megint kiadni. Azt írja az egyik fejezetben, hogy nagyon sok keresztyén ember nem akarja elfogadni azt, hogy Isten haragszik. Azt mondják, hogy „a szeretet nem gerjed haragra” (1Kor 13). A szerető Isten, hogy gerjedhet haragra? Hogy haragudhat az Isten? Nem mondom el ennek a fejezetnek a tartalmát, a lényeg az, hogy több mint háromszázszor van a Bibliában, hogy Isten haragszik, és Isten haragja jogos. Mi ne haragudjunk, mert a mi haragunkban mindig belemegy valami emberi. Én tudom magamról is. Amikor elönti a fejemet valami, felmegy a vérnyomás, és elkezdek haragudni, akkor nem tudom, mit mondok. Isten mindig tudja. Az Ő haragja nem olyan, mint az emberé. Ő nagyon hosszú ideig várt, hogy térjenek meg az emberek, nem akarja, hogy némelyek elvesszenek. Ha nem kell, igenis búsulással és haraggal fog megfizetni mindenkinek az ő cselekedetei szerint (18. vers). Istenből nem lehet gúnyt űzni. Isten nem olyan, hogy kínálja Jézus Krisztust, a megoldást, életét adta értünk, és akkor az ember azt mondja, hogy nem kell. Ha nem kell, akkor ugyanazt a büntetést fogod elviselni, amit Jézus Krisztus elviselt a kereszten. Az Isten haragját és búsulását. Azt mondja az Ige: „rettenetes dolog az élő Isten kezébe esni.” Az rettenetes. Amilyen nagy a kegyelem, olyan nagy a haragja is Istennek. Ha Isten nem büntetné meg a bűnt, királyi uralma szűnne meg. Királyságának ez az alapja. „Igazság pálcája a te királyságod pálcája. Trónod, oh, Isten, örökkévaló. Szeretted az igazságot, gyűlölted a hamisságot. Azért kent fel Isten téged örömnek olajával társaid fölé.” Félik majd az Úr nevét Most nézzük meg a következőt: „És félik napnyugattól fogva az Úrnak nevét, és naptámadattól az ő dicsőségét, mikor eljő, mint egy sebes folyóvíz, a melyet az Úr szele hajt. És eljő Sionnak a megváltó, és azoknak, a kik Jákóbban megtérnek hamisságokból, szól az Úr” (19-20. vers). Arról beszél az Ige, hogy félik az Úrnak a nevét napnyugattól fogva napkeletig (19. vers). Az emberek félni fogják az Ő nevét. Most az embereknek legnagyobb része nem féli Istennek a nevét. Egyáltalán nem féli. Ennek az az oka, hogy Isten türelmesen vár. Nem szól, nagyon ritkán ítél. Ritkán azért ítél, mert akinek nyitva van a szeme, azért most is láthatja, hogy néha Isten ítél, de ez is csak figyelmeztetés. Térjetek eszetekre, mert én tudok aztán ítélni is, ha eljön annak az ideje! Amint említettem, azért vár ilyen hosszan Isten, egyetlenegy embert sem akarja, hogy elvesszen. Nem akarja egyetleneggyel se, mindenkit szeret Isten. Tudja, hogy mindenki bűnös, tudja, hogy mindenki tehetetlen, tudja, milyen nyomorult, de szereti, és meg akarja menteni. Azt mondja az Ige: „avagy megveted az Ő jóságának, elnézésének, és hosszútűrésének gazdagságát? Nem tudod, hogy az Isten jósága téged megtérésre indít? De te keménységed és meg nem tért szíved szerint gyűjtesz magadnak haragot a haragnak, és az Isten igaz ítélete napjára” (Róm 2,4-5). Most itt ez a kérdés, hogy értékeljük, vagy megvetjük az Ő jóságát? Ha értékeljük, akkor megszabadulunk, üdvözülünk. Ha nem, akkor csak gyűjtjük a haragot. Isten igenis meg fogja mutatni az Ő haragját, ahogy például Egyiptomban is. Arról ír az Ige, a Fáraónak megmutatta, hogy milyen erős az Ő karja, és milyen, amikor Ő haragszik. Azt mondja, hogy: haragját megmutatni, és hatalmát megismertetni kívánja. És hosszú ideig elszenvedi a harag edényeit (Róm 9,22). Most elszenvedi, de egyszer meg fogja mutatni a hatalmát és haragját azokon, akiknek nem kell Jézus Krisztus. Azoknak, akiknek kell, akik az irgalom edényei, ott pedig megmutatja az Ő nagy kegyelmét, az Ő nagy jóságát. Mikor majd az Úr ítélni fog, és látják az Ő hatalmát, félni fogják az Ő nevét. Most az féli igazán Istennek a nevét, aki a Golgotára tekint, és látja, hogy Isten milyen szent és milyen igazságos, és hogy gyűlöli a bűnt. A Fiát is megölte, amikor felvette magára a mi bűneinket. Aki látja Jézus Krisztust a Golgotán, látja benne Isten igazságos ítéletét, haragját a bűn iránt. Ugyanakkor nem csak úgy féli Istent, hogy fél tőle, hanem úgy féli, hogy szereti is Istent. Azt is megérti, hogy mindez értem van, mert nekem kellett volna, hogy meghaljak, és a kárhozatba kerüljek. Ezt vállalta helyettem Jézus Krisztus. Ez az Isten szeretete. Mind a kettő

benne van az Úr félelmében. Benne van egy tiszteletteljes félelem, hogy az Isten szent Isten. Benne van egy szeretetteljes ragaszkodás és hála, hogy szentségét Krisztus elégítette ki, de Isten kegyelmesen nekem tulajdonítja. Nem büntet már engem. Ez a félelem van az igazi istenfélőknek a szívében. Ismétlem, egyszer eljön az idő, amikor mindenki meg tanulja félni az Urat. Csak nem mindenkinek lesz már lehetősége arra, hogy megszabaduljon az ítélettől. Egy új szövetség, a Szent Szellem és az Ige Arról is van szó, hogy mit kapnak Istentől ajándékul a megtértek, a megváltottak, az újonnan születettek. „És én ő velök ily szövetséget szerzek, szól az Úr: lelkem, a mely rajtad nyugoszik, és beszédeim, a melyeket szádba adtam, el nem távoznak szádból, és magodnak szájából, és magod magvának szájából, így szól az Úr, mostantól mind örökké!” (21. vers). Ez az Ige prófécia Izraelre nézve is. Most személyesen, nekünk mond ez az Ige, erről beszélünk, ezért csak ebből a szempontból szólnék az ajándékról, amit Isten kegyelmesen ad nekünk. Három dolog van itt felsorolva: új szövetséget, Szellemét és Igéjét adja. Az újszövetség mást jelent a zsidó népnek, és egy kicsit mást jelent nekünk. Bár van közös része, mert a közös az alap: Jézus Krisztus szerezte nekik is, nekünk is. Nekünk az újszövetség elsősorban olyan szövetség, mint amilyen a vőlegény és a menyasszony szövetsége. Az is szövetség, egy életre szóló szeretetszövetség. Olyan szövetség, mint a fej és a test tagjainak szövetsége. Az egy szoros, szerves, elválaszthatatlan közösség, szövetség. Ilyen, amit Isten ad nekünk. Amit Krisztus által megszerzett. Maga fiaivá fogadott, menyasszonyául választott, Testének tagjává tett. Ez a szoros szövetség. Aztán Szellemét adta. Olvassuk: „Ti is, minekutána hallottátok az igazság beszédét, az üdvösség evangyéliomát, és hittetek benne, megpecsételtettetek az ígéret ama Szent Szellemével, ki záloga a mi örökségünknek” (Ef). Pecsét és zálog, hogy az Övéi vagyunk. Más oldalról meg azt mondja az Ige: „Akiben pedig nincs Krisztus Lelke [Szelleme], az nem is az övé” (Róm 8,9). Akiben Krisztus Szelleme van, az a pecsét rajta, hogy az Övé. Zálog, hogy eljön értünk, nem fog itt hagyni, mert az Övéi vagyunk. Mást is jelent ez a Szellem. Nagyon szépen kifejezi egy ószövetségi Ige: „…Törvényemet az ő belsejökbe helyezem, és az ő szívökbe írom be…” (Jer 31,33). Mit jelent ez? Amit eddig nem tudtunk megtenni, hiába kérte Isten, hogy igazak legyünk, átlátszóak, hűségesek. Olyanok, akikben Ő kedvét leli. Amikor ránk néz, akkor ne olyan legyen, ami neki nem tetszik. Neki tetsző legyen az életünk. Ezt nem tudjuk megtenni magunktól. Miután hívőkké lettünk, és a Szent Szellemét nekünk adja, akkor általa a törvényét, akaratát, ami neki tetszik, ami szerinte való, a Szent Szellem beleírja a szívünkbe, a bensőnkbe. Nem egy külső kényszerből kellene nekünk úgy járni, ami tetszik Istennek, mert az úgysem megy, hanem természetünkké válik. Ahogy növekszik bennünk az Úr Jézus Krisztus, az új ember, az új természetünk, meg tudjuk tenni, mert a Szellem segít. A Szent Szellem harcol a testünk kívánságai ellen, ahogy le van írva az Igében. Beleírja a szívünkbe. Amikor egy hívő embernek szól az Ige, az Efézusi levélben most már ilyen részek, igeversek, következnek, ami azt mondja el, hogyan járjunk, beszéljünk és viselkedjünk. Ez már nem a törvény külső parancsa, hanem a Szent Szellem belső természete. Ugyanúgy, amint, hogy a szőlőnek nem lehet külsőleg megparancsolni: szőlő, ide figyelj, most piros színű, nagy szőlőfürtöket teremjél! Ezt parancsolhatjuk külsőleg, de semmit sem ér. Van viszont egy belső parancs. Amikor benne van a szőlő génjeiben az, hogy nagy, piros szőlőfürtöt teremjen, akkor olyat fog teremni. Ha a génjeiben az van, hogy fehéret teremjen, akkor fehéret terem. A gén tulajdonképpen Isten beírása az Ő teremtményeibe. A gén egy írás. Erről már a tudósok is világosan beszélnek, hogy ez egy írás, egy utasítás. Így írja be a Szent Szellem a szívünkbe Istennek a törvényét belülről. Természetes módon fog előjönni, ahogy a szőlő nem kell, hogy erőlködjön, hogy piros szőlőt teremjen, ha az van beleírva a génjeibe. Természetesen mást nem is tud, csak olyat. Mi tudunk rosszat is, mert még a testünkben van egy másik gén, ami

mindig a rosszat akarja. Mi még tudunk, kettős természetünk van, de ott van a jó is, az isteni természet. A harmadik, amit mond, hogy Igéjét adja. Azt mondja: „melyeket szádba adtam, el nem távoznak szádból, és magodnak szájából, és magod magvának a szájából” (21. vers). Ez az Ige egyszer úgy van a szánkban, mint táplálék, mint a kenyér, amit megeszünk. „Nem csak kenyérrel él az ember, hanem Isten minden Igéjével, ami a szájából származik.” Ez nekünk kenyér. Az Ige a mennyei élő kenyérről, Krisztusról beszél, és táplálkozhatunk belőle, és megerősít bennünket. Ez az egyik jelentése. A másik jelentése, hogy szánkba is adja, hogy hirdessük kinek-kinek hogyan. Minden hívő ember tehet bizonyságot. Hirdetheti Isten jóságát, ha ott az arany fedezet az életében. Bizonyságot tehet, ha megkérdezik a benne levő reménységről. Akire meg azt bízza, hogy evangélizáljon, az evangélizál. Akire meg azt bízta, hogy tanítson, az tanít. Kire mit bízott. Odaadta az Igéjét a szánkba. Ez a sorrend: újszövetség, ami tőle indul ki, elhívás, Szent Szellem, mert akiben nincs, az semmit nem tud elvégezni, és utána az Ige a szájban. Befejezés Aki nem mentegeti magát a bűnei miatt, hanem őszintén elismeri, hogy méltó vagyok Isten haragjára, azoknak hirdeti az Úr: nem kell elkárhoznod. Amikor a vámszedő és a farizeus felment a templomba. Őszinte volt a vámszedő. Elmondta, hogy ő nem méltó. Még fel se merte emelni a tekintetét Istenhez, de kérte, hogy legyen irgalmas hozzá. Ő megigazulva ment alá. Isten ugyan semmit nem enged az igazságából és a szentségéből, de Fiát büntette meg helyettünk. Aki elhiszi, hogy ez elég az ő bűnei eltörlésére is, elég, hogy vele is szövetséget kössön Isten, és elég, hogy a Szellemét neki adja, az, az ember, aki hisz benne, az megmenekül. Isten gyermeke lesz. Egyre vigyázzunk: már nincs sok idő! Most a keresztyén világban advent van. Mindig visszatérően ilyenkor arra emlékeznek, hogy majd jön az Úr. Visszajön. Most már mi nem erre emlékezünk, hogy majd jön a Megváltó, hanem jön, elragadni az Övéit, és utána jön nagy hatalommal és dicsőséggel ítélni. Szabadítóul már jött. Most már a dicsőség palástját haragjának, bosszúállásának a ruháit fogja magára ölteni. Ezt ne várja meg senki! Most még tart a kegyelem. „Ma, ha az Ő szavát halljátok”, most fogadjuk el a felkínált szabadítást! Ámen. Debrecen, 2008. november 30.