Ézs 41,17-20 Élő víz a szomjazónak „A nyomorultak és szegények keresnek vizet, de nincs, nyelvök a szomjúságban elepedt: én, az Úr meghallgatom őket, én, Izráel Istene, nem hagyom el őket. Kopasz hegyeken folyókat nyitok és a rónák közepén forrásokat; a pusztát vizek tavává teszem és az aszú földet vizeknek forrásivá. A pusztában czédrust, akáczot nevelek és mirtust és olajfát, plántálok a kietlenben cziprust, platánt, sudarczédrussal együtt, Hogy lássák, megtudják, eszökbe vegyék és megértsék mindnyájan, hogy az Úrnak keze mívelte ezt, és Izráel Szentje teremtette ezt!” Bevezetés Az előző szakaszban, amiről a múltkor volt szó, a 16. versig (Ézs 41,1-16), láttuk ennek az Igének a próféciai vonatkozását. Ez arról szólt, hogyan szabadítja ki majd Isten a népet a babiloni fogságból. Azután a személyes üzeneteit is olvastuk az Igének, ami abban foglalható össze, hogy ne félj, mert… és az Úr elmondta, hogy miért nem kell félni annak, aki Benne bízik. Most is ennek az Igének szólnék röviden a próféciai jelentéséről, amelyik már túlmutat a babiloni fogságból való szabaduláson. Főleg azonban a személyes üzenetéről szólnék. Víz a kietlenben Nézzük meg a próféciát. Ennek az Igének van szó szerinti prófétai jelentése is. Olyan szó szerinti jelentése, hogy valóban, ezen a földön vizet fog majd az Ő népe keresni, és szomjazni fog. Istenhez kiált, és majd meghallgatja őket (17. vers). Ugyanúgy, mint amikor Egyiptomból a nép kivonult, és a pusztaságon át nem volt vizük, de Isten gondoskodott róluk, és a kőszikla követte őket. A kőszikla Krisztus volt. Isten mindig adott nekik vizet, amikor megszomjaztak, és Hozzá kiáltottak. Ugyanígy, a nagy nyomorúság ideje alatt, az antikrisztusi korban is lesz, különösen az üldözötteknek, az Ő népének olyan időszaka, amikor nem lesz vizük. Az Úrhoz kiáltanak, és az Úr meghallgatja őket. Ez látszik olyan Igékből, amit az Úr Jézus mondott, hogy amikor majd a nagy nyomorúság végén megjelenik, és a népeket eleibe állítja ítéletre, akkor azt mondja: éheztem, és nem adtatok ennem; szomjaztam, és nem adtatok innom. Ha eggyel nem cselekedtétek meg, akkor velem nem cselekedtétek meg. A jobb keze felől állóknak pedig, hogy szomjaztam, és innom adtatok. Ezek szó szerint értendők. Ezért mondja azt az Úr Jézus, hogy aki egy pohár vizet ad, nem fogja elveszteni a jutalmát. Nagy dolog lesz akkor egy pohár vizet adni, mert mint amikor Hitler idejében üldözték a zsidókat, és aki segített nekik, az ugyanazt a büntetést kapta. Az antikrisztusi világban még gonoszabb lesz, nem lesz egyszerű egy pohár vizet adni annak, akinek szüksége van rá. Azt mondja itt az Ige, hogy a nyomorultak és szegények keresnek vizet, de nincs, nyelvük a szomjúságban eleped, de én az Úr, meghallgatom őket, én, Izrael Istene, nem hagyom el őket. A felolvasott igeszakasznak a második fele, hogy a „kopasz hegyeken folyókat nyitok” (18. vers), és lesz víz bőségesen, az már nem a nyomorúság idejére, hanem az ezeréves királyság idejére szól. Akkor Izrael földjének is, de az egész földnek is megváltozik az éghajlata. Tudjuk, hogy nemcsak az éghajlat, hanem teljesen megváltozik minden. Hosszú lesz az emberek élete. Nem lesznek vadállatok, felszabadul a föld az átok alól. Többek között egy ilyen változás is lesz, amit itt olvastunk, hogy: „kopasz hegyeken folyókat nyitok, és a rónáknak a közepén forrásokat, s a pusztákat vizek tavává teszem. Az aszú [kiszáradt, szomjas, szikes] földet vizeknek forrásivá” (18. vers). Tulajdonképpen erről már korábban is olvastunk: „Örvend a puszta és a kietlen hely, örül a pusztaság és virul mint őszike. Virulva virul és örvend ujjongva, a Libánon dicsősége adatott néki, Karmel és Sáron ékessége;
meglátják ők az Úrnak dicsőségét, Istenünk ékességét” (Ézs 35,1-2). Libánon dicsősége. A pusztákon olyan fák nőnek, mint a cédrus, a libanoni cédrus. Ugyanitt, ezt olvassuk: „…mert a pusztában víz fakad, és patakok a kietlenben. És tóvá lesz a délibáb, és a szomjú föld vizek forrásivá; a sakálok lakhelyén, a hol feküsznek, fű, nád és káka terem [...] Ímé, újat cselekszem; most készül, avagy nem tudjátok még? Igen, a pusztában utat szerzek, és a kietlenben folyóvizeket. Dicsőítni fog engem a mező vada, a sakálok és struczok, hogy vizet szereztem a pusztában; a kietlenben folyóvizeket, hogy választott népemnek inni adjak” (Ézs 35,6-7; 43,19-20). Ez a föld, ahogy haladunk az ember gonoszsága miatt egyre jobban a végidők felé, mind lakhatatlanabbá válik. Sok helyen elsivatagosodik, más helyen árvizek vannak, de az ezeréves királyság idejében Isten rendbe teszi. Azt mondja, még a mezei vad is dicsőíteni fog engem. Víz a szomjazó szívnek Prófétailag is van ennek az Igének szellemi jelentése. Ugyanis a szomjúság, szellemileg, az Istentől való elszakítottságot jelenti, a Tőle való szellemi távollétet jelenti. Amúgy nincs távol Isten, inkább azt mondanám, hogy az ember szíve van távol Istentől, és mindez a bűn miatt van. Az ember igazából Istent szomjazza, Isten után vágyódik, csak a bűn miatt távol van Istentől. Érdekes Igét olvasunk: „Dávid zsoltára, mikor a Júda pusztájában volt. [Tehát egy puszta helyen. Júda pusztája is kietlen, sivatagos.] Isten! én Istenem vagy te, jó reggel kereslek téged; téged szomjúhoz lelkem, téged sóvárog testem a kiaszott, elepedt földön, a melynek nincs vize; Hogy láthassalak téged a szent helyen, szemlélvén a te hatalmadat és dicsőségedet” (Zsolt 63,1-3). Tehát külsőleg pusztaságban volt, külsőleg szomjas volt. Tudjuk a történetből, hogy el is ment három vitéz, hogy a betlehemi kútból hozzon neki vizet, aztán nem itta meg Dávid. Kiöntötte az Úrnak. El volt epedve a teste is, de azt mondja, hogy az igazi szomjúság az, hogy Isten után vágyom. Istenem, Téged szomjúhozik lelkem! Az Úr Jézus Krisztus azért jött, hogy az embernek ezt a szomjúságát betöltse, vagyis, hogy az Istennel megszakadt kapcsolatát helyreállítsa. Tehát, amikor itt azt mondja, hogy én meghallgatom azokat, akik nyomorultak és szegények, és elepednek a szomjúságtól, akkor ez szellemileg egészen Krisztusig mutató prófécia. Ő jött, hogy helyreállítsa az Istennel a bűn miatt megszakadt kapcsolatot azáltal, hogy eltörölte a bűneinket. Azt is mondja az Úr Jézus, hogy: „Az ünnep utolsó nagy napján pedig felálla Jézus és kiálta, mondván: Ha valaki szomjúhozik, jőjjön én hozzám, és igyék. A ki hisz én bennem, a mint az írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből. Ezt pedig mondja vala a Szellemtől, a melyet veendők valának az ő benne hívők…” (Jn 7,37-39). Tehát, azt mondta az Úr Jézus, hogy aki hisz Őbenne, az Szent Szellemet kap, és ez által a Szent Szellem által élő kapcsolatba kerül Istennel, és őbelőle is élő víznek a folyamai fognak ömleni. Az addig elaszott, száraz, kiégett, szomjas szívű ember nemcsak hogy betöltekezik, a szomját oltja Isten, megelégíti, hanem rajta keresztül áradhat kifelé az élő víz mások felé is. Azonban, amikor az Úr Jézus ezt mondta, amikor a földön járt, nem sokan hittek Benne. Éppen ezért ez a prófécia még egy olyan időre is vonatkozik, ami előttünk van. Majd ez az idő akkor jön el, amikor Izraelnek a maradéka hinni fog Jézus Krisztusban. A megmaradtak, a maradék mind hinni fog, és amikor hisznek Benne, akkor megtapasztalják azt, hogy megelégíti Isten a szomjúságukat, és rajtuk keresztül kiárad Istennek a kegyelme az egész földre. Ez az ezeréves királyságban következik be. Az ezeréves királyságban látszik majd meg, hogyan kapcsolódik össze a szellemi valóság ezzel a földi, fizikai valósággal. Az előbb elmondtam, hogy megváltozik a föld, lesz víz, nem lesz átok alatt, de ennek a feltétele az lesz, hogy először szellemileg változzon meg az ember. Hiszen az embernek a szellemi bukása és a bűnei miatt jutott ide a föld, ahová jutott. Amikor az ember elfogadja Krisztust, amikor az ember a Szent Szellemnek a vezetése alatt él, Istenbe és Krisztusba vetett hitben él, akkor nemcsak az ember változik meg, hanem az egész teremtett világ. Ez így van
megírva, hogy „az egész teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését, mert romlandóság alá vettetett.” Amikor Isten fiai megjelennek, megváltozik ez a föld is. Olvasom, ahol ez van írva: „Elfordítod orczádat, megháborodnak; elveszed a lelköket, kimulnak és porrá lesznek újra. Kibocsátod a te lelkedet [szellemedet], megújulnak, és újjá teszed a földnek színét” (Zsolt 104,29-30). Tehát, ha Isten az arcát elfordítja a bűn miatt, akkor kimúlunk, de ha kibocsátja a szellemét, és csak arra bocsáthatja ki, aki hisz Jézus Krisztusban, akkor megújul az ember, de a föld színe is. „Ujjá teszed a földnek színét.” Ugyanerről szól a következő Ige is: „Mert vizet öntök a szomjúhozóra, és folyóvizeket a szárazra; kiöntöm lelkemet [szellememet] a te magodra, és áldásomat a te csemetéidre” (Ézs 44,3). Tehát mind a kettő ott van. Isten szellemét kitölti a magodra, ez lesz a maradék, vele az áldását is, és akkor vizet önt a szomjúhozóra, és folyóvizeket a szárazföldre. Így teljesedik be ez a prófécia, egészen majd teljesen az ezeréves királyság idején. Nincs más, ami megelégít, csak Isten Most nézzük meg ennek az Igének a személyes üzenetét. Először azokhoz szólnék majd, akik még nem hívők, mert azok számára is van ennek az Igének üzenete. Akik még eddig nem hívők, és még eddig nem vették észre, egyszer észre fogják venni, hogy a lelkük üres, szomjas, kiégett. Vágyik valami után, és megpróbálja a szomját oltani, hol ezzel, hol azzal, de nem sikerül. Azért mondtam, hogy aki nem tudná, mert azt gondolja, hogyha gazdag lenne, akkor a szomja oltódna, talán ha ez lenne, az lenne, ha feleségem lenne, ha férjem lenne, stb. Számtalan dolgot elgondol az ember, de ez így igazából nem oltja ezt a szomjat. Amint láttuk, az igazi szomjúság bennünk az Isten utáni vágy. Semmi más ezt nem tudja pótolni. Ha még nem tudná, majd megtudja, hogy belsőleg nyomorult és szegény, ahogy itt olvastuk. Úgy mondja, hogy a nyomorultak és a szegények keresnek vizet. Akkor is nyomorult és szegény, ha külsőleg jól is megy a sora. Hiába próbál ki akármit, nem elégíti ki. A Szentírásban Salamon jó példa erre. Salamon leírja, hogy ő sok mindent megpróbált. Úgy gondolom, hogy akkor írhatta le ezeket, amikor már nem volt meg az a kapcsolata Istennel, ami először megvolt, hanem elfordult a szíve Istentől. Akkor ilyeneket olvasunk, szinte összefoglalja azt, amit akkor megélt a szívében: „Felette nagy hiábavalóság, azt mondja a prédikátor; felette nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság! Micsoda haszna van az embernek minden ő munkájában, melylyel munkálkodik a nap alatt?” (Préd 1,2-3). Tulajdonképpen ide jut el minden ember. Jövő, tudomány, szórakozás, tevékenykedés sem Elsorolja Salamon, hogy mi mindent megpróbált. Például, arról olvasunk, hogy megpróbálta kutatni a jövőt. Ma is nagy divatja van a jövőkutatásnak. Csak nem az Úrhoz jönnek a jövőt tudakozni, hanem gonosz szellemekhez, jövendőmondókhoz, jós asszonyokhoz, meg halottidézőkhöz. Ezek nagyon gonosz dolgok. Salamon is megpróbálta: „És adám az én elmémet mindazok vizsgálására és bölcsen való tudakozására, melyek lesznek az ég alatt” (Préd 1,13). Ez a jövő. Mire jutott? „Ez gonosz hiábavaló foglalatosság, melyet adott Isten az emberek fiainak, hogy gyötrődjenek vele. Láttam minden dolgokat, melyek lesznek a nap alatt, és ímé minden csak hiábavalóság, és a léleknek gyötrelme!” (Préd 1,13-14). Aztán megpróbálta a tudományt. Még most is divatja van a tudománynak. Az elmúlt század, és a felvilágosodás kora óta az ember úgy gondolta, hogy a tudománnyal mindent meg tud oldani, és meg tud magyarázni. Ez volt a modern kor. Most már ezen túl vagyunk, már a posztmodern korban vagyunk. Az ember rájött, hogy dehogy tudja megmagyarázni a tudománnyal! Rájött ugyanarra, amire Salamon rájött. A következőt írja Salamon: „Adtam annakfelette az én elmémet a bölcseségnek tudására, és az esztelenségnek és bolondságnak megtudására” (Préd 1,17). Tudjam a bölcsességet, tudjam az esztelenséget, tudjam a bolondságot. „Megtudtam, hogy ez is a lélek gyötrelme [...] Mert a bölcsességnek
sokaságában sok búsulás van, és valaki öregbíti a tudományt, öregbíti a gyötrelmet [...] a sok könyvek írásának nincs vége, és a sok tanulás fáradságára van a testnek” (Préd 1,17; 2,1; 12,14). Ezt megtapasztalta. Aztán megpróbálta a szórakozást. Ezt is sokan próbálják. Ezt olvassuk: „Mondék az én szívemben: no, megpróbállak téged a vígan való lakásban, hogy lásd meg, mi a jó! És ímé, az is hiábavalóság! A nevetésről azt mondom: bolondság! a vígasságról pedig: mit használ az?” (Préd 2,2-3). Nézzen mindenki magába, aki hitetlenül élte az életét: mit használt az, amikor vígasságra ment, bálba ment, vagy szórakozóhelyre ment? Vagy amikor megnézett egy filmet? Utána üresség, hiábavalóság. Aztán megpróbálta az italt Salamon: „Elvégezém az én szívemben, hogy boritalra adom magamat [most is sokan italozásra adják magukat], (pedig szívem a bölcsességet követé) és előveszem ezt a bolondságot, mígnem meglátom, hogy az emberek fiainak mi volna jó, a mit cselekedjenek az ég alatt, az életök napjainak száma szerint” (Préd 2,4). Ez sem volt jó. Aztán elmondja azt, hogy miket gyűjtött, miket épített, miben próbálta megtalálni a szomjának az oltását: „Felette nagy dolgokat cselekedtem; építék magamnak házakat; [Most is van olyan, hogy ha majd házam lesz, akkor… stb.] ülteték magamnak szőlőket. Csinálék magamnak kerteket és ékességre való kerteket, és ülteték beléjök mindenféle gyümölcstermő fákat. [Most is, akik gazdagok, építenek szép házat, szépen parkosítják.] Csinálék magamnak víztartó tavakat [csinálnak most is tavakat, uszodákat mindent.], hogy azokból öntözzem a fáknak sarjadó erdejét. Szerzék szolgákat és szolgálókat, házamnál nevekedett szolgáim is voltak nékem; öreg és apró barmoknak nyájaival is többel bírtam mindazoknál, a kik voltak én előttem Jeruzsálemben. Gyűjték magamnak ezüstöt és aranyat is, és királyok drágaságait és tartományokat; szerzék magamnak éneklő férfiakat és éneklő asszonyokat, és az emberek fiainak gyönyörűségit, asszonyt és asszonyokat. [Hétszáz felesége volt, és háromszáz ágyasa.] És nagygyá levék és megnevekedém mindazok felett, a kik előttem voltak Jeruzsálemben; az én bölcseségem is helyén volt. Valamit kivánnak vala az én szemeim: meg nem fogtam azoktól, meg sem tartóztattam az én szívemet semmi vígasságtól, hanem az én szívem örvendezett minden én munkámmal gyűjtött jókban; mivelhogy ez volt az én részem minden én munkáimból. [És most jön az összefoglalás, hogy mindent, amit tett, abban mit talált.] És tekinték minden dolgaimra, melyeket cselekedtek vala az én kezeim, és az én munkámra, mit fáradsággal végeztem vala; és ímé, az mind hiábavalóság és a léleknek gyötrelme, és nincsen annak semmi haszna a nap alatt!” (Préd 2,5-12). Ne is keressünk mást! Igen, nem elégíti meg az ember szívét, nem oltja az embernek a szomjúságát semmi. Hogyan foglalja össze? Amit én tettem, amit én kerestem, amit én gyűjtöttem, én építettem. Ugyanezt elmondhatja a mai ember is, mert csak Isten tudja kielégíteni ezt a szomjúságot. Azt olvassuk: „Mint a szarvas kivánkozik a folyóvizekre, úgy kivánkozik az én lelkem hozzád, oh Isten! Szomjuhozik lelkem Istenhez, az élő Istenhez; mikor mehetek el és jelenhetek meg Isten előtt?” (Zsolt 42,2-3). Szomjas az embernek a lelke, és lehet sajnálni, ne irigykedjen senki, lehet sajnálni azokat a gazdag embereket. Még ezt csinálja, még ezt gyűjtse, még ezt építse, még szép kerteket, még szép tavakat, még egy másik házat, még egy másik vállalkozást. Utazzak, járjam be a világot, még ezt nézzem meg. Még képeket gyűjtsek. Nem tudja kielégíteni a szomjúságát. Élete végén azt fogja mondani, mint Salamon: semmi haszna, nagynagy hiábavalóság (Préd 12,10). Hacsak el nem fogadja Jézus Krisztust, a Benne felkínált kegyelmet. Tehát a nem hívők felé ez az üzenete van ennek az Igének, hogy nyomorult vagy, szegény vagy. Igazán a víz, amit keresel, az Istennel való közösség, ne próbálkozz máshol, mert esetleg későn ébred fel az ember, hogy ez hiábavalóság. Csak Isten elégítheti meg az embernek a szívét.
Mikor szomjazik a hívő ember? Nézzük meg, mit üzen ez az Ige azoknak, akik már hívők, de valami miatt a kapcsolata megromlott vagy megszakadt Istennel. Ennek különböző oka lehet. Lehet valamilyen bűn miatt, mint például Dávidnak is. A bűn miatt megszakadt a kapcsolata. Nézzük meg, mit mond Dávid, amikor ez bekövetkezett. Azt mondja: „Boldog az, a kinek hamissága megbocsáttatott, vétke elfedeztetett” (Zsolt 32,1). Nem az a boldog, akinek nagy gazdagsága van, vagy híres ember, hanem az, akinek a bűne megbocsáttatott. „Boldog ember az, a kinek az Úr bűnt nem tulajdonít, és lelkében csalárdság nincsen” (Zsolt 32,2). Dávid akkor nem volt boldog, mert csalárdság volt a lelkében. Így folytatja: „Míg elhallgatám, megavultak csontjaim a napestig való jajgatás miatt. Míg éjjel-nappal rám nehezedék kezed, életerőm ellankadt, mintegy a nyár hevében” (Zsolt 32,3-4). Tulajdonképpen azt mondja, hogy olyan voltam, mint a nyár hevében az ember. Milyen a nyár hevében az ember, amikor ellankad? Szomjas, és ha nem tudja a szomját oltani, ellankad, eleped. Azt mondja Dávid, ilyen voltam. Miért? Nem volt Istennel békessége. Nem volt Istennel kapcsolata, nem volt, aki megelégítse. Magára maradt a bűnével. „Vétkemet bevallám néked, bűnömet el nem fedeztem. Azt mondtam: Bevallom hamisságomat az Úrnak - és te elvetted rólam bűneimnek terhét. Azért hozzád fohászkodjék minden kegyes, alkalmas időben” (Zsolt 32,5-6). Ez ugyanaz, amit itt olvastunk a 17. versben, hogy én az Úr meghallgatom őket. Nyilván azt, aki Hozzá fohászkodik, kiált. Tehát, ha valaki hívő ugyan, de valami bűn van az életében, amit talán eltitkolt, nem fog megoldódni másképpen, csak úgy, mint Dávidnál. Csak fogy az életereje, csak szomjasabb lesz, egyre kibírhatatlanabb lesz, míg be nem vallja, s az Úr el nem veszi a bűnnek a terhét. Akkor áll helyre a kapcsolat Istennel. Talán azért szakadt meg a kapcsolata valakinek az Úrral, mert megszomorította Istennek a Szellemét. Azt olvassuk: „És meg ne szomorítsátok az Istennek ama Szent Szellemét, a ki által megpecsételtettetek a teljes váltságnak napjára” (Ef 4,30). Mivel szomorítjuk meg Istennek a Szellemét? Úgy gondolom, hogy leginkább a sorozatos engedetlenséggel. Tudjuk, mert munkálja bennünk a Szent Szellem, hogy miben kellene engedelmeskednünk, de nem, nem, nem és nem! Engedetlen, felületes, nem törődök vele, és a Szellem megszomorodik. Nem hagy el, csak megszomorodik, háttérbe húzódik. Tudjuk, hogy mi lesz ennek a következménye? Itt van leírva a következménye: „Ők pedig engedetlenek voltak és megszomoríták szentségének lelkét [Látjuk, itt is az engedetlenség van.], és ő ellenségükké lőn, hadakozott ellenök” (Ézs 63,10). Vagyis úgy viselkedik velünk szemben Isten, mintha ellenségünk lenne. Az rettenetes dolog, amikor Isten ellensége valakinek. Mondja is, hogy: „haragra ingereljük az Urat? Vagy erősebbek vagyunk nálánál?” Ha Isten ellenségként viselkedik velünk szemben, akkor nincs megoldás, akkor minden rosszul sül el, akkor semmi nem sikerül. Akkor nemcsak hogy megszakadt a kapcsolat, hanem jobban ránk nehezedik, hogy szembeállok Istennel, Isten haragja van rajtam. Nem oldódik meg, míg meg nem alázkodik az ember, el nem ismeri, és el nem hagyja az engedetlenségeket, és úgy nem kiált Istenhez. Akkor betölti a szomjúságunkat, akkor helyreáll az Istennel való kapcsolat. Mi a részünk? Harmadszor szólnék azokhoz, akik vágynak Isten Igéje után, szomjaznak, nyomorultak és szegények, keresnek vizet. Szomjaznak, de nincs, vagy alig van lehetősége élő Igét hallgatni. Ennek sokféle oka lehet. Ágyhoz kötött valaki, vagy a lakóhelyén nincs gyülekezet, sőt, még a közelben sem. Van ugyan, de valami miatt ritkán van ott Istennek élő Igéje, vagy egyáltalán nincs élő Ige abban a gyülekezetben. Mit tegyen az ilyen ember? Azt olvastuk, hogy a nyomorultak és szegények keresnek vizet. Keressen! Nincs, elepedt? Én, az Úr meghallgatom őket, én, Izráel Istene, nem hagyom el őket. Az ilyen ember, aki nem hívő, de vágyik az Ige után, nem hagyja el Isten, de kiáltson. Meghallgatom, azt mondja, de kiáltson! Valamilyen
módon Isten Igéhez fogja juttatni, élő vízhez fogja juttatni. Erre sok tapasztalat van, sok történetet hallottam már, akik elmondták, hogy nem volt gyülekezet, nem volt Ige. Imádkoztam, és valamilyen módon adott Isten. Keres és zörget. Aki keres, az talál, és a zörgetőnek megnyittatik. Most hadd szóljak azokhoz, akiknek van vizük. Tehát élő kapcsolatban vannak Istennel, Igéjük is van. Szól hozzájuk az Úr. Élő, eleven Igét ad nekik az Isten, azonban mond egy feladatot az Úr. Erről korábban olvastunk, most elolvasom még egyszer: „… A szomjazó elé hozzatok vizet!” (Ézs 21,14). Ez azoknak a feladata. A szomjazó elé hozzatok vizet. A vers így folytatódik: „Témá földének lakosi kenyerökkel jönnek a bujdosó elébe.” Vizet és kenyeret. Ez ugye szellemileg az élő Ige és Krisztus, a mennyből alászállott kenyér. Akinek van - az Úr Jézus mondotta -, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből. Az vigye másnak ezt az élő vizet. Áradjon ki belőle, és áradjon ki tőlünk az Ige, a friss, az üde üzenet. Amikor visszük, nem teológiai fejtegetések kellenek az embereknek, és ne emberi ötleteket adjunk, ha valami problémájuk van, hanem Igét, vizet, élő vizet. A víz áldása, következménye Üzenet még az is ebből, és tanulság, hogy ahová a víz kiárad, ott fák nőnek, annak következménye lesz. A 19. versben hétféle fa van felsorolva: cédrus, akác, mirtusz, olajfa, és utána plántálok még, és három van felsorolva. Az új fordítás szerint borókafenyő, kőrisfa és ciprus. A fontos az, hogy hét, és a hét a teljességnek a száma. Kiárad az Ige, és az ember élő kapcsolatba kerül az Úrral. Akkor valami tökéleteset munkál Isten az életükben. Most a fák közül négyet sorba vennék, mert az új fordításban is ugyanígy mondja. A másik háromról azért nem szólok, mert egészen különböző a két fordításban, hogy mi az a három fa, de az első négy az egyforma. A cédrus az első. A cédrusfa egy jó illatú fa, és úgy olvastam, hogy ezt nem rágja a szú. Amikor a templomot építették, cédrusfát használtak fel a templom építéséhez, ezt borították be arannyal. Tehát a cédrus az a templom építéséhez használatos fa volt. Akác a második fa. Ezt úgy mondja a Mózes könyvében, hogy sittimfa. Az akácfa, a sittimfa pedig a szent sátor építéséhez volt használatos, ami a mennyei mintára készült. Sittimfából, akácfából készült a szövetség ládája, a szent kenyerek asztala, és a jóillattevő oltár is. Ezt borították be arannyal. Ezek nagyon közel voltak az Úrhoz. A szövetség láda a legközelebb, aminek a fedelén megjelent az Úr, és ezek akácfából készültek. A harmadik fa a mirtusz. A következőket írja erről: „A tövis helyén cziprus nevekedik, és bogács helyett mirtus nevekedik, és lesz ez az Úrnak dicsőségül és örök jegyül, a mely el nem töröltetik” (Ézs 55,13). Tövis és bogáncs, ez lett a bűnnek az átka. Tövist és bogáncskórót teremjen az neked. A tövis helyén majd ciprus növekedik, ez is itt fel van sorolva, a bogáncs helyett mirtusz növekedik. Vagyis ez arra mutat rá, hogy a bűn miatti átok megszűnik, és helyette ott lesz Istennek az áldása. Végül az olajfa, amiből az olajat sajtolták. Az olaj a Szent Szellemnek a képe. Használták világításra, a mécstartóba ezt az olajat tették, ami ott világított a szent helyen, az Úr előtt. Használták felkenésre is. A főpapot, a prófétát és a királyt olajjal kenték fel. Használták sebkezelésre; az irgalmas samaritánus bort és olajat töltött a sebre. És használták az arcnak a megkenésére; azt mondja, hogy amikor valaki böjtöl, akkor ne mutassa, hanem kenje meg az arcát olajjal. Amikor megkeni és fényes az arca, akkor ez az örömnek és a jólétnek a kifejezése. Mindezt jelenti az olaj. Tehát, ahol Isten Szelleme kiárad, ahol Istennel kapcsolatba lép az ember, ott valami olyan dolgok vannak, ami az Isten lakhelye építéséhez, a világossághoz, az örömhöz kapcsolódik. Igen, mert Isten világosság. Istennel lenni öröm, Isten szent. Tehát, ha árad a víz, az élő Ige, amit a Szent Szellem elevenít meg, az megtermékenyíti, élővé és gazdaggá teszi a halott földet Isten dicsőségére. És azt az embert is, aki halott volt, ha befogadta az élő vizet Isten lakhelyévé, a Szent Szellem templomává formálja.
Befejezés Befejezésül még egyre hívnám fel a figyelmet. Azt olvastuk, hogy: „én az Úr meghallgatom őket […] Hogy lássák, megtudják, eszökbe vegyék és megértsék mindnyájan, hogy az Úrnak keze mívelte ezt, és Izráel Szentje teremtette ezt!” (17. és 20. vers). Tehát, a szomjazók kiáltottak az Úrhoz, könyörögtek, és Isten azt monda, hogy én meghallgatom őket. Meghallgatta őket, és cselekedett. Amikor meghallgatta, utána vizet küldött, a sivatagban fák nőttek gazdagon. Azt mondja, hogy azért teszi, és itt négy dolgot sorol fel, nyomatékul, hogy lássák, tudják, hogy vegyék észre, értsék meg, hogy ezt az Úr cselekedte. Szeretném felhívni a figyelmet az imádkozásra. Én úgy gondolom, hogy a mi gyülekezetünkben hiányosság van az imádkozásban. Itt azt mondja, hogy meghallgatja az Úr az imát, és utána meglátják, megtudják, észreveszik és megértik, hogy az Úr cselekedett. Akár magányos imában mondunk el, vagy kérünk valamit az Úrtól, ami helyes kérés, ami olyan kérés, mint ami itt van, hogy vízért kiáltok. Az Úrral való szorosabb közösségért kiáltok, Őt keresem. Téged szomjúhoz a szívem, Téged kívánlak, Uram. Ha ezt keressük, meghallgatja az Úr. Akár magányosan, akkor is Isten megfizet nyilván, de hogy ha mások füle hallatára kiáltunk, akkor mások is örülhetnek a meghallgatott imának, a megváltozott életnek. Mások előtt is ismeretes lesz Isten dicsősége. Mások is tanúi lesznek, amikor valaki hangosan kiált, hogy: Uram! Valami távolság van köztem és közted, valami hiányzik, és tudom, hogy Te hiányzol. Elmondja, hogy tudom, hogy van valami engedetlenség az életemben. Engedelmeskedni akarok. Ha hitetlenség van, Uram, segíts rajtam, segíts az én hitetlenségemen. Ha bűn van az életemben, hátat akarok ennek fordítani, és kérlek, töröld el az én bűneimet. Ha ezt valaki hangosan elmondja, hallják többen, és majd amikor az Úr beteljesíti, látni fogják. Azt kívánja az Úr, hogy lássák, tudják, vegyék észre és értsék meg, hogy mit tett az Úr. Ezt az Úr tette, nem az ember, nem az ő erejéből van. Amit mi teszünk, elolvastuk a Prédikátorok könyvében, hogy az semmi. Amit az Úr tesz, lássák, vegyék eszükbe, tudják meg mindnyájan, hogy „az Úrnak keze mívelte ezt, és Izrael szentje teremtette ezt” (20. vers). Akkor Istené lesz a dicsőség is. Ámen. Debrecen, 2006. május 3.
