Ézs 41,1-16 „Ne félj!” „Hallgassatok reám, ti szigetek, és a népek vegyenek új erőt, közelgjenek, majd szóljanak, együtt hadd szálljunk perbe! Ki támasztá fel azt keletről, a kit igazságban hív az ő lábához? A népeket kezébe adja és királyok felett uralkodóvá teszi, kardjával mint port szórja szét, mint repülő polyvát kézíve által! Kergeti őket, békességgel vonul az úton, a melyen lábaival nem járt. Ki tette és vitte végbe ezt? A ki elhívja eleitől fogva a nemzetségeket: én, az Úr, az első és utolsókkal is az vagyok én! Látták a szigetek és megrémülének, a földnek végei reszkettek, közelegtek és egybegyűltek. Kiki társát segíti, és barátjának ezt mondja: Légy erős! És bátorítja a mester az ötvöst, és a kalapácscsal simító azt, a ki az ülőt veri; így szól a forrasztásról: jó az, és megerősíti szegekkel, hogy meg ne mozduljon. De te Izráel, én szolgám, Jákób, a kit én elválasztottam, Ábrahámnak, az én barátomnak magva; Te, a kit én a föld utolsó részéről hoztalak és véghatárairól elhívtalak, és ezt mondám néked: Szolgám vagy te, elválasztottalak és meg nem útállak: Ne félj, mert én veled vagyok; ne csüggedj, mert én vagyok Istened; megerősítelek, sőt megsegítlek, és igazságom jobbjával támogatlak. Ímé, megszégyenülnek és meggyaláztatnak, a kik fölgerjednek ellened, semmivé lesznek és elvesznek, a kik veled perlekednek. Keresed őket és meg nem találod a veled versengőket; megsemmisülnek teljesen, a kik téged háborgatnak. Mivel én vagyok Urad, Istened, a ki jobbkezedet fogom, és a ki ezt mondom néked: Ne félj, én megsegítelek! Ne félj, férgecske Jákób, maroknyi Izráel, én megsegítlek, szól az Úr, a te megváltód, Izráelnek Szentje! Ímé, én teszlek éles, új cséplőhengerré, a melynek két éle van; hegyeket csépelj és zúzz össze, és a halmokat pozdorjává tegyed. Te szórd, és a szél vigye el őket, és elszéleszsze őket a forgószél, és te örülsz az Úrban, és dicsekedel Izráelnek Szentjében.” Bevezetés Ebben a felolvasott részben van néhány nehezen érthető igevers, de ha megtaláljuk a kulcsot, hogy miről szól ez az Ige, akkor megoldódnak ezek a nehézségek. Ézsaiás próféta könyvének a 39. részében olvastunk arról, hogy Isten a próféta által bejelenti a babiloni fogságot. Még több mint száz év múlva következett be a babiloni fogság, mégis a 40. résztől már Isten vigasztalja is a népét, hogy amikor majd fogságba lesznek, akkor el ne csüggedjenek, ne féljenek, mert Isten nem feledkezik el róluk, és kihozza őket a fogságból. Most a felolvasott részben is a babiloni fogságból való szabadulásról van szó, de van személyes üzenete is a számunkra, és mind a kettőt szeretném elmondani. Egy pogány király Isten szolgálatában Először a próféciáról beszélnék. Az első versben szó van a szigetekről: „Hallgassatok reám, ti szigetek!” Ezek a legtávolabbi lakott helyeket jelentették abban az időben. Szó van a népekről; a népek és a szigetek együtt az egész akkori világnak a népességét jelentette. Azt mondja nekik Isten, hogy közelegjetek, szálljunk perbe. A következő versekben erről a perről van szó, arról, hogy mit mond Isten a népeknek, és mit tesz Isten, és arról van szó, hogy mit válaszolnak Istennek erre a szavára a népek. Istennek a kérdése és a válasza van leírva a 2. verstől a 4. versig. A kérdés így hangzik: „Ki támasztá fel azt keletről, a kit igazságban hív az ő lábához? […] Ki tette és vitte végbe ezt?” (2. és 4. vers). Rögtön felel is Isten, hogy én, az Úr. De továbbra is kérdés, hogy mit tett Isten? Ki az, akit feltámasztott keletről, és igazságban hív az Ő lábához? Ki az, akinek a kezébe adta a népeket, és a királyok felett uralkodóvá tette?
Ki az, aki kardjával szórta szét a népeket, mint a repülő polyvát? Ki volt ez? Nyilvánvaló, hogy ezt Isten tette, s ez a valaki, aki győztesen és békességgel vonult. Ha meggondoljuk, hogy ez a prófécia a babiloni fogságból való szabadulásról szól, akkor mindjárt tudjuk, hogy ki volt ez, kit használt fel Isten erre. Először is, Babilont a médek és a perzsák verték le. A médek királya Dárius volt, a perzsáké Czírus. Czírus adta ki a parancsot, hogy Izrael népe hazatérhet a fogságból. Menjenek haza, és építsék a templomot. Később Czírust név szerint is említi Ézsaiás próféta. Így hangzik: „Ki Czírusnak ezt mondja: Pásztorom! ki véghez viszi minden akaratomat, és ezt mondja Jeruzsálemnek: Megépíttessék! és a templomnak: Alapja vettessék! Így szól az Úr felkentjéhez, Czírushoz, kinek jobbkezét megfogám, hogy meghódoltassak előtte népeket, és a királyok derekának övét megoldjam, ő előtte megnyissam az ajtókat, és a kapuk be ne zároltassanak” (Ézs 44,2845,1). Nagyon érdekes, hogy Czírus csaknem 200 évvel Ézsaiás után élt. Ézsaiás próféta által Isten nemcsak elmondta, hogy mit fog véghezvinni, hanem név szerint is megnevezte, és szolgájának, felkentjének nevezte. Egy pogány királyt! Ez annyira megdöbbentő és meglepő volt sok bibliatudós számára, hogy nem tudtak vele mit kezdeni. Ezért eszelték ki azt a képtelen dolgot, hogy Ézsaiás próféta könyvét a 40. részétől kezdve nem is Ézsaiás írta, hanem valaki a fogság után. Ezt csak hozzácsatolták Ézsaiás könyvéhez, mert azt nem lehet pontosan úgy megírni előre, hogy még a nevét is megírja a királynak. A hitetlen ember így gondolkozik, de a hívő ember tudja, hogy Isten mindent lát előre. Még a nevét is tudja, hogy kit fog elhívni. Tehát Isten volt az, aki mindezt elgondolta, és a maga idejében véghez is vitte. Ebből az a tanulság a számunkra, hogy Isten a népek tudomására hozta ebben a perben (és nekünk is tudomásunkra hozza előre), hogy Ő a történelem ura. Ő tesz királyokat, és dönt királyokat, és jól tudja, hogy mit, miért tesz. Jól tudja, hogy Izraelt el kellett vinnie a fogságba a bűnei miatt. Azt is tudta, hogy lejár az idő, és akkor támasztott egy másik birodalmat, hogy hazatérhessen az Ő népe. Előre vigasztalta, hogy: „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet!” (Ézs 40,1). Mi a népek válasza? Most nézzük meg, hogy mi volt a népek válasza erre, hogy Isten elhív egy királyt, legyőzi Babilont, a népe visszajön, így határozta el. Mit szólnak a népek? Erről olvastunk: „Kiki társát segíti, és barátjának ezt mondja: Légy erős! […] Látták a szigetek és megrémülének, a földnek végei reszkettek, közelegtek és egybegyűltek” (5. és 7. vers). Vagyis azt mondja az Ige, hogy a népek reszketnek és megrémülnek, amikor ezt látják, és azután egybegyűlnek. Így szokott lenni, amikor Isten támaszt egy világbirodalmat, és eltörli az előző világbirodalmat. Tanácstalanok a népek: Háború van, mit tegyünk? Reszketnek, utána tanácskoznak, és valamit akarnak tenni. Azért mondja a 6. versben, hogy egymást próbálják erősíteni, hogy légy erős! (6. vers). Elmondja az Ige, hogy ahelyett, hogy Istenhez fordulnának a népek, bálványaikhoz fordulnak, és újabb bálványokat csinálnak. Ezért van az, hogy: „És bátorítja a mester az ötvöst, és a kalapáccsal simító azt, a ki az ülőt veri; így szól a forrasztásról: jó az, és megerősíti szegekkel, hogy meg ne mozduljon” (7. vers). Bálványképet öntenek, aki nem tud megállni a maga lábán, szegekkel kell megerősíteni. Vagyis: a történelem nagy viharaiban, ahelyett, hogy az emberek Isten felé fordulnának, mikor félnek és reszketnek, egymást próbálják biztatni, és jobban belesüllyednek bálványimádásba. Ez így volt a mi időnkben is. A mi időnkben is összeomlott egy világbirodalom, a Szovjetunió. És mit csináltak a népek? A helyett, hogy hálát adtak volna, hogy ez végre lehullott rólunk, még nagyobb bálványimádásba süllyedtek bele, a pénznek a bálványába, a mammonnak a bálványként való imádásába, teljesen nyakig. Pedig semmit nem segít a bálvány, a pénz sem. Semmit nem segít. Azt olvassuk a bálványról: „A bálványt a mester megönti, és az ötvös megaranyozza azt, és olvaszt ezüst lánczot reá” (Ézs 40,19). Arany,
ezüst, a pénz, a mammon. „A ki szegény ily áldozatra, oly fát választ, a mely meg nem rothad; okos mestert keres, hogy oly bálványt állítson, a mely nem ingadoz. Hát nem tudjátok és nem hallottátok-é, hát nem hirdettetett néktek eleitől fogva, hát nem értettétek-é meg a föld fundamentomait?” (Ézs 40,20-21) – kérdezi az Úr. Nem volt ennyi még elég? Ennyi történelmi tapasztalat és példa, ami már elvonult előttünk, nem volt elég? Az Úr dönt a történelem minden fordulatán. Nem volt még elég? „Ki a fejedelmeket semmivé teszi, és a föld biráit hiábavalókká változtatja” (Ézs 40,23). Az emberek még most sem tudják, sokan nem tudják. Ha mi tudjuk, akkor ehhez szabjuk a mi mindennapi életünket! Ígéretek Izraelnek A 8-16. versekben arról olvastunk, hogy Isten végigviszi a tervét és megvédi Izraelt. Terve van Istennek velük, és ezért biztatja őket: Ne félj, mert én veled vagyok! (10. vers). Elmondja azt is, hogy miért védi meg Izraelt. Nem azért, mert rászolgáltak, nem azért, mert jók voltak, sőt, nagyon is bűnösek voltak, hanem azért, mert Isten őket választotta, hogy eszközei legyenek. Sehogy sem akartak jó szolgája és jó eszköze lenni Istennek, mindent megtett Izrael, hogy ne legyen jó szolga, de Ábrahámnak, Isten barátjának a magva, és Isten így határozott, ezért nem vetette el őket végképpen. Akkor sem, amikor rászolgáltak a bűneik miatt a fogságra, rászolgáltak a nyomorúságrar, rászolgáltak mindarra a borzalomra, ami történt az egész történelem folyamán. Isten azt mondja, nem vetem el, nem, véghezviszem a tervemet, és sok biztatást ad nekik az Úr már előre. A 10-14. versekben ilyeneket olvasunk: Ne félj, mert én veled vagyok! Akkor jönnek az ígéretek: mert én vagyok Istened; megerősítelek, megsegítlek, Rám támaszkodhatsz. Ellenségeidet megalázom, fogom a kezedet. Akkor se félj, ha férgecske vagy, vagy maroknyi vagy, mert az Úr a te Megváltód. Ezeket sorolja itt az Úr. Sőt, a 15-16. versben arról beszél, hogy Izrael majd az Úr segítségével le fogja győzni az egész földet. Elegyengeti a halmokat, minden királyságot, minden nemzetet úgy, mintha gabonát csépelne és rostálna. Ellenségeit elviszi a szél, mint a polyvát. Elviszi a szél. Ez majd nem a babiloni fogságból való szabaduláskor teljesedik be, hanem akkor, amikor a Jelenések könyve szerint Isten elpusztítja azt a nagy Babilont, ami ott le van írva. S utána felállítja Isten az Ő királyságát, az ezeréves béke országát. Ne félj! Ezek után szeretnék rátérni ennek az Igének a személyes üzenetére, és pedig csak egyetlenegy, de nagyon fontos üzenetre. Arra, amit így olvastunk, hogy „Ne félj!” Többször olvastuk ezt, hogy ne félj! Ez a biztatás nagyon sokszor olvasható nemcsak Ézsaiás könyvében, hanem az egész Bibliában. Nyilván azért, mert gyakran van szükségünk rá, és nem fárad el Isten nagyon sokszor mondani nekünk, hogy ne félj! Az első kérdés, ami bennem felmerült, hogy alkalmazhatjuk-e magunkra ezt a biztatást, amit Izraelnek mondott, minden további nélkül? Ez azért merült fel bennem, mert többször hallottam már - testvérek beszélgettek, és nekem is mondták erről az igeversről -, hogy ez nem ránk vonatkozik, hanem Izraelre, a királyságra. Örülök annak, ha a testvérek különbséget tudnak tenni Isten üdvtervében, és Isten gondolatában, de… Itt egy nagy „de” van. Nyomatékkal mondom, hogy nem szeretném, ha bárki is elfeledkezne arról, hogy a teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre. Hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jócselekedetre felkészítve. El ne feledkezzünk a nagy tudásunkban, az igeismeretünkben, arról, hogy mindez megíratott a mi tanulságunkra, kikhez az idők vége elérkezett! Elolvasom: „Mert a melyek régen megírattak, a mi tanulságunkra írattak meg: hogy békességes tűrés által és az írásoknak vigasztalása által reménységünk legyen” (Róm 15,4). Nehogy megszegényítsük és megfosszuk magunkat a nagy ismerettel és tudással, és azt mondjuk, hogy nem, ez nem nekem szól, ez nem rám
vonatkozik. Prófétailag különítsük el, legyünk józanok, és felettébb ne bölcselkedjünk. Az Írásoknak van egy ilyen vigasztaló üzenete. Egy ilyen tanulságunkra megírt, hogy bátorítson bennünket az Úr. Ez az Ige is ilyen, hogy ne félj! Itt ugyan közvetlenül Izraelnek és Jákóbnak szól, de nekünk is szól, alkalmazhatjuk magunkra. Ne félj, mert veled vagyok! A próféta a népet fogságban látja, és Isten megüzeni a próféta által, hogy majd szabadítót támaszt. Mi nem ugyanebben a helyzetben vagyunk szellemileg? Pontosan úgy, mint akkor Izrael. Szellemileg fogságban, a Sátán fogságában voltunk addig, amíg ki nem szabadított minket az Úr. Sötétségben, reménytelenül, de Isten megígérte régtől fogva, hogy szabadítót fog támasztani, s ez a szabadító Jézus Krisztus. Nevezd a nevét Jézusnak, Ő szabadítja meg a népet a bűneiből. Ő az, Aki kiszabadított a sötétség hatalmából, és átvitt szeretett Fiának az országába. Nyilvánvaló, hogy Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és az igazságnak az ismeretére eljusson. Ezért az Ő szeretetéből valamennyiünknek szól ez a biztatás is, hogy ne félj, mert Istennek valamennyi ígérete Krisztusban lett igen és ámen. …mert Isten velünk van Azt mondja itt az Ige, hogy ne félj, mert … Megindokolja, hogy miért ne féljünk. Félelmeink és félelmeinknek az okai sokfélék lehetnek, nem is akarom ezt elsorolni. Hogyan leszek úrrá a nagycsaládok terhein, a gyerekek nevelésén, ebben a mai világban, amikor alig lehet nevelni már gyermeket? Mi lesz, ha munkanélküli leszek, vagy vagyok; ha betegség jön, műtét, ha egyedüllét, ha gyengeség - és nem is akarom sorolni, sokféle félelme lehet az embernek. Az Ige sem sorolja itt fel az embernek a félelmeit, hanem azt mondja el, hogy miért ne féljünk, mi az oka, hogy nem kell félnünk, miért biztathat minket Isten, hogy ne féljünk. Ha ezt megértjük, és ezt látjuk, akkor mindegy, hogy milyen és mennyi ok van a félelemre, Isten mindig megbátorítja a szívünket, hogy ne félj. Azt mondja, hogy: Ne félj, mert én veled vagyok (10. vers). Ez az első nagy biztatás a számunkra. Megkérdezhetnénk, hogy miért van velünk az Isten? Mi az oka, hogy velünk van Isten? Az Úr Jézusnak nemcsak az volt a neve, hogy Szabadító, hanem az is a neve volt, hogy Immánuel, ami azt jelenti, hogy velünk az Isten. Vagyis az Úr Jézus Krisztusban Isten velünk van, közénk jött, bűnös, szennyes emberek közé, megszállott emberek közé, becsapott, értelmetlen, gonosz emberek közé. Nem azért jött, hogy ítéletet tartson, nem azért jött, hogy elveszítse a világot, hanem hogy megtartsa a világot. Amikor Betlehem mezején is megjelentek az angyalok, ez volt a szavuk: Ne féljetek, mert én nagy örömöt hirdetek néktek. Nincs senki közöttünk, még a legbűnösebb sem, a legmegátalkodottabb sem, akiért ne jött volna el az Úr Jézus Krisztus, az Immánuel, a velünk az Isten. Ez azt jelenti, hogy Isten Jézus Krisztusban úgy van velünk, mondjuk így: a pártunkra állott, velünk van, nem ellenünk van. Jött Jézus Krisztusban, hogy aki ellenünk van, a Sátán, meg a bűneink, azoktól megszabadítson bennünket, feloldozza a köteleinket. Ne félj, mert Én veled vagyok! Azt mondja az egyik helyen az Ige, hogy ha Isten velünk, akkor kicsoda ellenünk? Ha tulajdon Fiának nem kedvezett, mindnyájunkért odaadta, mi módon ne adna oda Vele mindent nekünk? Hát, ez az egyik ne félj – mondja az Úr -, mert Én veled vagyok. …mert Ő az Istenünk Ugyanitt azt olvassuk: ne csüggedj, mert én vagyok Istened (10. v.). A félelem egy idő után reménytelenné teszi az embert, és elcsügged. Azt mondja: Ne csüggedj, mert én vagyok Istened. Ott vannak például az emmausi tanítványok. Félelmetes dolgokon mentek keresztül. A Mestert megkínozták, meggyalázták, megfeszítették, meghalt és eltemették. Reménytelenné váltak. Pedig mi azt hittük, hogy… ebből már nem lesz semmi. Csüggedtek voltak, és szomorúak voltak. Nem látták, hogy az úton velük megy a feltámadott Mester, velük megy az Isten Fia. Megkérdezi, hogy miért vagytok szomorú ábrázattal? Ne csüggedj! Nekünk is azt
üzeni az Úr, hogy ne csüggedj! Mi sokszor nem is látjuk, hogy Isten velünk van, nem is gondoljuk, hogy ott jön velünk az Úr az úton. Csüggedünk, félünk. Ne csüggedj, veled vagyok! …mert jobbjával támogat, és oltalmaz A 10. vers végén: megerősítelek, sőt megsegítlek, és igazságom jobbjával támogatlak. Mit jelent Isten jobbja. Isten igazságának a jobbja? Az Úr Jézus Krisztust jelenti, mert Jézus Krisztus Istennek a jobbja, a jobb keze. Ő általa nyúlt le a magasból, és szabadított ki. És az Jézus Krisztus Istennek az igazsága is. A törvény Mózes által adatott, a kegyelem pedig és az igazság Jézus Krisztus által lett. Aki hisz Krisztusban, aki hisz abban, aki az istentelent megigazítja, a hite tulajdoníttatik igazságul. Vagyis aki hisz Jézus Krisztusban, igaznak nyilvánítja Isten. Ezért az Ő igazságának a jobbja. Azt mondja: ezzel támogat, megerősít, megsegít, igazságom jobbjával támogatlak. Sokszor félünk önmagunktól. A hívő emberek ettől félnek leginkább, hogy mi lesz megint, ha előjön a régi, mert nem lakik bennünk a jó. S ha megint vétkeztem, és ha megint nem figyelek Istenre. Azt mondja, hogy Én megerősítlek, megsegítlek, és igazságom jobbjával támogatlak. Arról olvasunk, hogy: „Íme, megszégyenülnek és meggyaláztatnak, a kik fölgerjednek ellened, semmivé lesznek és elvesznek, a kik veled perlekednek. Keresed őket és meg nem találod a veled versengőket; megsemmisülnek teljesen, a kik téged háborgatnak” (11-12. vers). Mi nem kívánjuk, hogy ellenségeink semmivé legyenek és elvesszenek, de Isten sem kívánja. Azt mondja az egyik helyen: Hát kívánva kívánom én a bűnös halálát? Nem, azt mondja, azt kívánom, hogy megtérjen, és éljen. Azt kívánja Isten is, meg mi is azt kívánjuk, hogy az ember belássa a bűneit, megutálja magát és a bűneit, szembeforduljon vele, hogy megtérjen. De aki nem akar megtérni, az végül is Isten haragjával fogja szembetalálni magát. Meggyaláztatik, és semmivé lesz, ahogy mondja az Ige. Akkor, amikor Isten elmondja, hogy kit támasztott Ő Jézus Krisztusban, mit végzett el értünk, mit vitt végbe. Ezek után az ember nem Krisztus felé fordul, hanem újabb bálványokat készít magának, és nem törődik ily nagy üdvösséggel, mi módon menekedhet meg. De Isten nem akarja a bűnös halálát, hanem megtérjen, és éljen. …mert fogja a kezünket „Mivel én vagyok Urad, Istened, a ki jobb kezedet fogom, és a ki ezt mondom néked: Ne félj, én, megsegítelek!” (13. vers). Jobb kezedet fogom. Ez a kép eszünkbe juttatja a szülőnek és a gyereknek a kapcsolatát, mikor a gyermek még kicsi, alig tud járni. Vagy még később is, nagyon sok gyerek ragaszkodik a szülőhöz, és a szülő szereti fogni a gyermeknek a kezét. Hát, mi is ilyen kicsi gyermekek vagyunk, és Isten azt mondja, hogy ne félj. A kicsi gyermek sok mindentől fél. Ne félj, Én fogom a kezedet. A gyereket megbátorítja, amikor a szülő fogja a kezét. Ne félj! Volt olyan, amikor a sötétben nekünk is egyik-másik gyerekünk félt, és elég volt, hogy megfogtuk a kezét, vagy amikor dörgött-villámlott, jött oda, és megfogtuk a kezét, akkor megnyugodott. Ne félj, Én fogom a kezedet - mondja az Úr. De ez rámutat arra, hogy ha valaki gyenge, ha valaki öreg, és bizonytalan a járása, milyen jó, ha egy erős fogja a kezét. Gyengék vagyunk. Azt mondja az Úr: Én erős vagyok, és Én fogom a kezedet. Vagy a szerelmesek kapcsolatában van még az, hogy a kezét fogja. Milyen boldogság az, ha érzi a másikat, és ha megfoghatja a kezét! Ugyanez van az Úrral való kapcsolatunkban is. Milyen boldogság az, ha érezzük, hogy ott van, támogat, fogja a kezünket, velünk van. Amikor pár hónapos kisfiunk, Sanyika nagyon beteg lett, fuldoklott, elkékült, alig kapott levegőt, szenvedett, látszott rajta. Láttam, hogy a feleségem még jobban szenved, mint a gyerek. Hát én is szenvedtem, és nem volt segítség. Hiába vittük kórházba, orvoshoz, nem tudtak rajta segíteni. Akkor valahogy ezt éltük át, hogy Isten megfogta a kezünket. Megszorította a kezünket, és biztosított róla, hogy ne féljetek! Az
az Ige jött elénk: „még ha a halál árnyékának a völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert Te velem vagy”. Nem volt olyan ígéretünk, hogy nem hal meg a gyermek, de volt egy bizonyosságunk, hogy Isten fogja a kezünket, és átvisz, bármi történjen is. A szívünkben éreztük a közelségét. Amikor a kisfiú meghalt, nem volt bennünk csalódás, lázadás. Az első pillanatban, amikor telefonáltak a kórházból, nem akartam elhinni. Megkérdeztem a nővért, aki telefonált, nem keverte-e véletlenül össze, biztos, hogy a mi fiunk? Az volt bennem, hogy ez nem eshetik meg velünk, de azután Isten biztatott, ne csüggedj! Azzal biztatott, hogy amióta Jézus Krisztus visszajött a halálból, és feltámadt a halottak közül, azóta nem reménytelen a sír és a halál. Valahol ebben az egész eseményben az volt a jó, hogy soha olyan közel nem voltunk korábban az Úrhoz, hogy fogja a kezünket, és vezet bennünket. Valahogy így tekintsünk mindannyian, amikor nehézségek vannak, külsőleg nézve szörnyű dolgok vannak, ne félj, én fogom a kezedet, ne csüggedj, én vagyok Istened! …ha kicsik, férgek vagyunk is Azt olvastuk: „Ne félj, férgecske Jákób, maroknyi Izráel, én megsegítlek, szól az Úr, a te megváltód, Izráelnek Szentje!” (14. v.). Olykor férgecskének, nagyon kicsinek érezzük magunkat, olyannak, mint egy féreg, ami nem tétel, rámegy bármi, könnyen eltapossa, észre sem veszik, figyelembe sem veszik, ott mászik, nem érdekes. Gyakran így tekintjük, hogy férgecskék vagyunk. A Krisztusról szóló prófécia is azt mondja: „De én egy féreg vagyok, nem férfiú” (Zsolt 20). De azt mondja: Ne félj, férgecske Jákób. Érdekes, hogy itt azt mondja, Jákób, a régi neve. Mondja az új nevét is: maroknyi Izrael. Volt az én életemben is, voltak olyan események, amikor nagyon kicsinek éreztem magam. A fiatalok kedvéért mondom el, hogy akik még vizsgáznak, vagy fognak vizsgázni, hogy egyetemista koromban egyszer nagyon nehéz vizsga előtt álltam. Nagyon nehéz volt a számomra, és nagyon féltem tőle. Annyira féltem tőle, hogy a vizsga előtti éjszaka szinte semmit nem aludtam. És nem a becsvágy hajtott elsősorban, hanem valahogy azt is átgondoltam, hogy az én szüleim nagyon szegények voltak. Az ösztöndíjból még én küldtem haza a szüleimnek. Az volt bennem, ha ez a vizsga nem sikerül, és elvesztem az ösztöndíjat, akkor nem tudok továbbtanulni. Sok minden előjött az emberben. Akkor fogtam a Bibliámat, és beleírtam, ott van még most is, nem az a Bibliám volt akkor. Beleírtam a hátuljára, egy tiszta lapra, hogy mindeddig megsegített az Úr. Vajon most is? Reggelre kelve odaírtam még a vizsga előtt, hogy most is! Ezzel a bizonyossággal mentem el. Sok hiányosságom volt. Úgy kavarogtak a képletek a fejemben, oldalnyi képleteket kellett megtanulni, és most nem akarom a vizsgát elmondani, a lényeg az, hogy akik előttem feleltek, néztem, az egyik azt a tételt, amit nem nagyon tudtam, azt húzta ki. A tanár, a professzor ott javítgatta, és gyorsan lejegyeztem, amit kellett, máshonnan is, ahogyan kellett, mire észrevették, hogy ugyanaz a tétel van másnak is, kiküldtek onnan egy másik szobába, akkorára, már amit nem tudtam, megtudtam. Még egy volt, amit nem nagyon tudtam, mikor odaértem, azt mondja a professzor, hogy elég. Én férgecske voltam, de az Úr azt mondta, ne félj, megsegítlek. Tanultam is, szóval, Isten soha nem segíti meg a lustaságot meg a rendetlenséget. …ha csak maroknyi nép vagyunk is Isten népe kicsi, maroknyi. Maroknyi, de azt mondja az Úr Jézus is, ne félj, te kicsiny nyáj! Ezt a hívő embereknek mondja. A hívő nép mindig kicsi volt a világban, mindig kicsi. Bármilyen rendszer volt, bárhogy fordult a világ kereke, a hívők mindig idegenek voltak ebben a világban, mert nem ebből a világból valók. Vannak nekem otthon olyan cikkek, amit még a nagybátyám adott, a 1945 előtti időkből, amikor a gyülekezetről úgy cikkeztek egyre a debreceni újságban, hogy Moszkva pénzeli, Moszkva aranya, mert akkor Moszkva volt a mumus. Akkor fordult a világ kereke, és a szocializmusban ugyanazt mondták erre a gyülekezetre, hogy a nyugat pénzeli, a nyugatiak. Most majd figyeljék meg a testvérek,
akárhogy is fordul a dolog, megint a hívők lesznek a bűnbakok, valami miatt, majd rájuk fogják, mert mint a tüske, olyanok vagyunk ebben a világban. Majd ha nem értünk egyet a homoszexualitással, vagy ha nem értünk egyet a nagy erkölcstelenséggel, vagy ha nem fogunk egyetérteni a démonizálódással, akkor megint mi leszünk az idegenek. Azt mondja, ne félj maroknyi nép, ne félj te kicsi nyáj! Én veled vagyok! Befejezés Egyéni életünkben is akárhogy alakul, azt mondja az Úr: A világon nyomorúságotok lesz, de bízzatok, ne féljetek, Én veletek vagyok. János leveléből egy Igét olvasnék el, és ezzel fejezném be. „A szeretetben nincsen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár: a ki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben” (1Jn 4,18). Ha az Isten szeretete megragadja a szívünket, az a sok biztatás: Én veled vagyok, megsegítlek, gondom van rád, Én fogom a jobb kezedet. Ezt írja a zsoltáríró is, hogy Te fogod az én kezemet, tanácsoddal igazgatsz engem, és azután dicsőségedbe fogadsz be engem. Kicsodám van az egekben? Náladnál egyébben nem gyönyörködöm a földön. Szóval, amikor Istennek a szeretete, a Krisztusban adott szabadítás, a velünk az Isten, a gondoskodása, a jósága, a közelsége betölti a szívünket, akkor ez a szeretet kiűzi belőlünk a félelmet. Lehet, hogy lesznek szorongások, lehet, hogy lesz egy pillanatra, ahogy Dávid is írja a zsoltárban, hogy ha félnem kellene is, mert bennünk körülöttünk mondja bennünk, de én nem félek, habár hadsereg támad rám, mégis Benned bízom én. Ezért testvérek, ha bármikor látjuk a nehézségeinket, a félelmet keltő helyzeteket, ha látjuk és érezzük a magunk kicsi, férgecske voltát, maroknyi létünket, mindegy hogyan fordul egészségünk, környezetünk, mindegy, mi lesz, hegyek omlanak a tengerbe, vagy bármi, jusson eszünkbe ez az Ige, hogy ne félj, férgecske Jákób, ne félj maroknyi Izráel, én megsegítlek, szól az Úr, a te megváltód! Hát miért váltott meg? Miért fizetett olyan drága váltságdíjat értünk? Azért, hogy miután ezt kifizette, magunkra hagyjon? Hogy ne legyen velünk minden napon a világ végezetéig? Hogy ne vigyen célba? Ha mi vásárolunk valami nagyon értékes dolgot, ami mondjuk milliókat ér, ha van annyi pénzünk, akkor talán úgy bánunk azzal az értékes dologgal, hogy mindegy hová vetjük, hová tesszük? Nem el szokták azt zárni, ha el lehet zárni? Vagy ha nem lehet elzárni, mert mondjuk egy ház, vagy valami, akkor nem vigyázz rá? Nem is beszélve arról, ha emberről van szó. Egy ember. Hogy ha valaki odaadja a fél veséjét a gyermekének, hogy meg ne haljon, áldozatot hozott, még sokkal inkább úgy tekint rá, hogy jaj, nehogy valami baj érje! Nem mindegy neki, mert nem csak megszülte, még áldozatot is hozott. Azt mondja az Úr, hogy azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Megtart. Ezért biztat bennünket, hogy ne félj, mert Én veled vagyok! Bántanak a bűneink, nyomorúságaink? Akármilyen félelem, megkötözöttség, jöhetünk Hozzá, Ő a Szabadító. Ne félj, mert Én veled vagyok! Ámen. Debrecen, 2006. április 23.
