Ézs 37, 8-20 Az asszír király levele és Ezékiás imája

Ézs 37, 8-20 Az asszír király levele és Ezékiás imája „Rabsaké pedig visszatérvén, találá az assiriai királyt Libna ellen harczolni, mivel hallotta volt, hogy Lákistól elindult. És meghallván Tirháka, Kús királya felől e hírt: eljött, hogy ellened harczoljon; ezt meghallván, követeket külde Ezékiáshoz, mondván: Így szóljatok Ezékiáshoz, Júda királyához: Meg ne csaljon Istened, a kiben bízol, mondván: nem adatik Jeruzsálem az assiriai király kezébe! Hiszen te hallottad, mit műveltek Assiria királyai minden országokkal, eltörölvén azokat, és te megszabadulnál? Hát megszabadíták-é azokat a népek istenei, a melyeket eleim elpusztítának? Gózánt, Háránt, Resefet és Telassárban Eden fiait? Hol van Hamáth királya és Arphádnak királya, Sefarvaim városának királya, Héna és Ivva? És elvevé Ezékiás a levelet a követek kezéből, és olvasá azt, és felmenvén az Úr házába, kiterjeszté Ezékiás azt az Úr előtt. És könyörge Ezékiás az Úrhoz, mondván: Seregeknek Ura, Izráel Istene, ki a Kerubokon ülsz! Te, csak Te vagy a föld minden országainak Istene, Te teremtéd a mennyet és a földet. Hajtsd ide Uram füledet és halljad, nyisd meg Uram szemeidet és lássad! Halld meg Szanhéribnek minden beszédit, a melyeket izent az élő Isten káromlására! Bizony, Uram, Assiria királyai elpusztítottak minden országokat és azoknak földjét, És isteneiket tűzbe veték, mert nem istenek voltak, hanem emberi kéznek csinálmánya, fa és kő; így veszthették el azokat. És most Uram, mi Istenünk! szabadíts meg minket az ő kezéből, hogy megtudják a föld minden országai, hogy Te vagy, Uram, Isten egyedül.” Bevezetés Az előző versekben arról van szó, hogy az Asszíria királyának a serege, illetve a seregének egy része Rabsakénak a vezetésévek felvonult Jeruzsálem ellen. A környező népeket Asszíria királya már mind leigázta, a városokat elpusztította, és most felszólította Jeruzsálemet Rabsaké, hogy adják meg magukat, mert úgy sincs már a számukra segítség, és Istenben sem bízhatnak. Láttuk azt, hogy Ezékiás bízott Istenben. Bement akkor is az Úr házába imádkozni, kérte Ézsaiás prófétát, hogy ő is imádkozzon. Isten üzent Ézsaiáson keresztül, hogy ne féljen. Az történt, amit itt olvastunk is a 8. versben, hogy Rabsaké visszatért. Az asszíriai sereg elvonult Jeruzsálem alól. Visszatért, és felkereste az asszíriai királyt, aki akkor éppen Libna ellen harcolt már. Most ebben a részben azt olvastuk, hogy újabb fenyegetés érkezik Jeruzsálem ellen. A szíriai király írt levelet, és bár itt az Ige külön nem mondja, de ha az egész részt elolvassuk, akkor kiderül belőle, hogy nemcsak levél érkezett, hanem a sereg is megérkezett, és újból körülzárták Jeruzsálemet. Történelmi háttér Egy kicsit még szeretnék a történelmi hátterével foglalkozni, hogy mi is történt akkor ott, Jeruzsálem alatt. Az előző részben olvastuk, hogy a szíriai királynak a főhadiszállása Lákisban volt, egy kis városban, nem messze Jeruzsálemtől. Amikor a Rabsaké elvonult Jeruzsálem alól, az első körülzárás után, Lákisba akart menni, de útközben meghallotta, hogy Lákisból már elment az asszíriai király Libnába (ez néhány kilométerre van Lákistól) és most Libna ellen harcol. Olvastuk a vélhető okát is, hogy miért ment el Lákisból Libna ellen. Tudniillik, egy hírt hallott, mégpedig azt, hogy Tirháka, Kús királya (Kús akkor Egyiptomhoz tartozott, egész Egyiptomnak a királya is lett később ez a Tirháka), felvonult, hogy az asszíriai király ellen hadakozzon. Ez lehetett az oka, hogy elment a főhadiszállásról, mert még nem ért

oda Tirháka, csak gondolta, hogy akkor közben Libnát is leigázza, amikorra odaérnek, akkor már csak a kúsiták, az Egyiptomiak ellen kelljen harcolni. Itt az Ige nem írja le, hogy mikor érkezett Tirháka, a kúsitáknak a királya a seregével. A történelemből tudjuk, és amit most nem olvastunk fel, így szól, az asszíriai király beszélt így: „Én ástam és vizet ittam, és kiszáraztom lábam talpával Égyiptom minden folyóit” (25. vers). Arra lehet következtetni, hogy az asszíriai király legyőzte Tirhákát, de erről a történelem is ír. Mindez a dolog Istentől volt, mégpedig azért, hogy az Ő népének, Jeruzsálemnek sehonnan ne legyen segítsége. Ez a Tirháka Jeruzsálemet is jött volna megsegíteni, de az Úr így akarta, hogy ne maradjon segítsége sehonnan Isten népének, ne bízhassanak senkiben sem, egyedül csak Isten maradjon nekik segítségül. Ezért küldte azt a levelet Asszíria királya, hogy semmi másról nem beszélt Egyiptomról ebben a levélben, csak arról, hogy Isten nem segít meg benneteket, senki nem segít most meg már benneteket. Tehát világos, hogy itt most Jeruzsálem ostromának a tétje nem annyi volt, hogy Asszíria királya egy várossal többet vagy kevesebbet foglal el. Ha Isten megmenti eggyel kevesebbet foglal el, ha nem segíti meg Jeruzsálemet, akkor egy várossal többet foglal el. Nem ennyi volt a tét. A tét sokkal nagyobb volt: az volt a tét, hogy Isten megdicsőül-e Jeruzsálem ostroma alkalmával. Nyilvánvaló lesz-e Asszíria királya előtt is, és minden más nép előtt is, hogy Isten nem egyenlő a bálványokkal. Így imádkozik Ezékiás: „…hogy megtudják a föld minden országai, hogy Te vagy, Uram, Isten egyedül” (20. vers). Ezért rendezte Isten így a történelem eseményeit, hogy ez nagyon élesen előjöjjön, nagyon világos feleletet kapjanak rá a népek, hogy nem lehetett másképpen megmenekülni Jeruzsálemnek, csak ha Isten segít. Ez az Isten más Isten, mint az összes többi népnek az istene. Hogyan gondolkodunk Istenről? Az asszír királynak a levele, ami tehát erről szól: „Így szóljatok Ezékiáshoz, Júda királyához: Meg ne csaljon Istened, a kiben bízol, mondván: nem adatik Jeruzsálem az assiriai király kezébe!” (10. vers). A következő versekben felsorolja, hogy ő is, meg az előtte lévő királyok, az ő ősei mennyi mindent elfoglaltak, mennyi népnek az istenét hányták tűzbe, és senkit nem tudott megszabadítani az ő istene, ti is így fogtok járni. Az asszír király szempontjából ez a levél, ez az üzenet teljesen logikus és reális volt. Ha már minden várost elfoglalt, ha már Egyiptomot is legyőzte, miért ne tudná pont azt az egyet, Jeruzsálemet elfoglalni? Azért, mert azok bíznak Istenben? A többi népek is bíztak az istenükben, a maguk istenében, és mégsem menekülhettek meg. Így gondolkozott az asszíriai király. Isten szemszögéből nézve mindez, amit leírt Asszíria királya, istenkáromlás volt. Mondja is itt az Ige, így olvastuk: „Halld meg Szanhéribnek minden beszédit, a melyeket izent az élő Isten káromlására! […] „Kit káromoltál és szidalmazál, és ki ellen emeltél szót […] Szolgáid által megkáromlád az Urat… [És nemcsak káromlás volt, hanem:] mert kevélységed fülembe jutott, vetem orrodba horgomat…” (17., 23-24. és 29. vers). Elmondja Isten, hogy mit fog vele tenni. Azért volt istenkáromlás, mert Asszíria királya Istent nem különböztette meg a bálványoktól. Ugyanolyannak tartotta, mint a más népek saját maga alkotta isteneit, nem félte az élő Istent. Most tegyük fel a kérdést: Hogyan van ez ma? A sátáni szellemiség ma is egy sorba akarja helyezni az élő Istent a bálványokkal. Ezért van az, hogy az emberek úgy gondolkoznak, a keresztyén emberek is (most nem újonnan született emberekről szólok, hanem úgy általában a keresztyénségről), minket is itt-ott érint ez a szellemiség, és végsőkig elmennek a vallási toleranciában. A szeretetet az ördög hamisan beállítva azt mondja, hogy fogadjunk el egyformának minden vallást. Értsünk egyet azzal, hogy Istenhez sok út vezet. Mindegy, hogy Allahot keresi valaki, vagy Buddhát keresi, és fogadjuk el így, ne ragaszkodjunk ahhoz, amit az Úr Jézus mondott, hogy Istenhez, az Atyához csak egyetlen út vezet, ez pedig Jézus Krisztus. Megmondta: Én vagyok az út, az igazság és az élet. Hagyjuk az embereket, ha ő úgy

gondolja, mindegy, csak ragaszkodjon valamilyen valláshoz, valamelyik istenhez. Ez nagyon hamis dolog, és ez istenkáromlás, mert Istent, az élő Istent ugyanúgy egy sorba helyezi az összes többi istennel, aki nem isten, csak bálvány. Mint ahogy itt az asszíriai király egy sorba helyezte istent az összes többi népnek az istenével, akik tehetetlen istenek voltak, és nem tudták megőrizni az ő népüket. Különösen istenkáromlás azért, mert nagyon sok vallást sötét gyökerek táplálnak. Az első Korinthusi levélben olvashatunk arról, hogy nagyon sokszor a bálványok mögött mik vannak. „Mit mondok tehát? Hogy a bálvány valami, vagy hogy a bálványáldozat valami? Sőt, hogy a mit a pogányok áldoznak, ördögöknek áldozzák és nem Istennek; nem akarom pedig, hogy ti az ördögökkel legyetek közösségben. Nem ihatjátok az Úr poharát és az ördögök poharát; nem lehettek az Úr asztalának és az ördögök asztalának részesei. Vagy haragra ingereljük az Urat? avagy erősebbek vagyunk-é nálánál?” (1Kor 10,19-22). Tehát különösen nem lehet Istent egy sorba helyezni ördögökkel, démonokkal, sötét szellemi erőkkel. Az ördög káromlása: máshogy állítja be Istent, mint amilyen Mást is tanulhatunk még ebből, hogy káromolta Asszíria királya az élő Istent. Ez a szó, hogy káromlás, megnéztem a görögben, magyarra fordítva azt jelenti, hogy ártón, tehát ártó módon állít valaki valamit. Tehát: ártón állítás. Ez azt jelenti, ha Isten felé van káromlása az embernek, hogy Istenről állít valótlanságot, és pedig úgy állítja, és úgy terjeszti ezt a valótlanságot, hogy ártson vele az embereknek. Istennek nem lehet ártani, Ő hozzáférhetetlen dicsőségben lakozik, de az embereknek lehet vele ártani. Az ördögi szellemiség mindig káromolja Istent, féligazságokat állít. Így jött az Édenben is az emberhez: csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról sem ehetsz? Ó, hát persze, eltiltotta Isten, mert jól tudja, hogy amelyik napon esztek, olyanok lesztek, mint Isten, jónak és gonosznak a tudói. Nem mondta ki, de érthettek belőle, hogy Isten éppen a legjobbat tiltotta el tőlük. Éva közölte, hogy arról a fáról azért nem esznek, mert azt mondta Isten, hogy meghalnak. A kígyó azonnal rávágta: Nem haltok meg! Ártani akart, és ártott is az embernek, és ártón állított Istenről hazug dolgot. Ez istenkáromlás. De ugyanúgy, például, a Jelenések könyvének a 13. részében is olvasunk arról, hogy amikor az Antikrisztus megjelenik majd, megnyitja a száját, Isten elleni káromlásra. Szidalmazza az Úr nevét, káromolja Istent, olyat állít Istenről, ami nem igaz, ami vád, hogy ártson az embereknek. Egy történetet mondanék, ami ma történt velem, illetve folyamatosan van ehhez hasonlóban részem. Tudniillik, valaki, aki elmegyógyintézetben volt, és aki ő maga is tudja, hogy a baja az, hogy ördögi megszállott, segítséget kért tőlem, szoktam vele beszélgetni, és ma is beszéltem vele telefonon. Mindig elmondja, hogy mit mond neki a szellem, vagy a szellemek. Nagyon jól megfigyelhető, hogy hogyan káromolja Istent, hogyan beszél ártó módon Istenről neki, hogy elveszítse ezt a szerencsétlen embert. Ma például azt mondta, hogy azt sugdossa a fülébe, hogy Isten nem mindig szerető Isten. Olvassad csak a Bibliát, és majd meglátod, hogy nem mindig szeret az Isten. Nézd csak, hogy az Ószövetségben mit mondott Isten, hogy hány népet ki kellett irtani. Nos, hát ez nem szeretet Isten részéről. Felhívott, és azt kérdezte, hogy akkor én most mit mondjak erre? Tényleg ki kellett irtani a népeket. Akkor beszéltem neki arról, hogy igen, így van ez ma is a társadalomban, hogy éppen a gonoszokat nem büntetik meg, akik rabolnak, gyilkolnak, akik másoknak a kárára vannak. Hamis szeretetből, hogy jaj, hát szegény gonosztevőket már csak nem fogjuk megölni. Eltöröljük gyorsan a halálbüntetést. Jaj, szegény rablógyilkosokat már csak nem fogjuk életük végéig a börtönben tartani, hát, az rettenetes! 20 év után kiengedik, és ott folytatja, ahol abbahagyta, még egy embert megölt. Ha nem engedték volna ki, akkor nem ölhette volna meg azt az embert. Így voltak ezek a népek is, annyira elhatalmasodott a bűn mindenfajta bűn. A varázslás, a szexuális bűnök, nem akarom elsorolni, mindenfajta bűn, hogy Isten úgy látta jónak, hogy pontosan a többi népek

védelme érdekében, meg az Ő népének a védelme érdekében ezt a népet már el kell törölni a föld színéről. Szeretetből tette Isten. Azután azt mondja nekem ez az ember, hogy de olyat is mondott neki az ördög, hogy téged is meg fog ölni Isten, mert ezeket a bűnöket, ha nem is valóságban, de gondolatban elkövetted. Meg van írva a Bibliában, hogy aki csak gondol ilyet a szívében, az is bűnös Isten előtt. No, látod, mondom, ez is csak féligazság. Valóban megérdemelnénk a halált, valóban megérdemelnénk, de Jézus Krisztus éppen azért halt meg, azért vállalta a halált, hogy aki hisz Benne, az el ne vesszen. Megint tovább mondja nekem, hogy de azt is mondta neki az ördög, hogy Isten az egy olyan hatalmas Úr, de olyan nagy Úr, de annyira hatalmas Úr, hogy ő az Úr Jézus áldozatát, ha akarja, figyelembe veszi, ha akarja, nem veszi figyelembe. Isten azt csinál, amit akar, és ha nem akarja, akkor nem veszi figyelembe. Nos, látod, mondom, ebben is van egy kis igazság. Annyi, hogy Isten nagyon nagy Úr, hatalmas, és senki nem vonhatja felelősségre, azt tesz, amit akar. De az összes többi hazugság, mert Isten megígérte, hogy azért adja az Ő Fiát, hogy aki hisz Benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Ő az egyetlen út, ezt Isten elfogadja, hiszen szerette Isten a világot. Ez a káromlás, amit az ördög csinál. Mond egy kicsi igazat, és mond egy tömény hazugságot, és Istent úgy állítja be, mint aki nem szeret, mint aki meg akarna ölni, mint aki nem volna hajlandó megbocsátani nekünk a bűneink miatt. Ártón állít valamit Istenről, rágalmazza Istent. Ezt egyrészt azért is mondtam el, hogy ebben kérném is a testvéreket, hogy imádkozzanak, mert ez nem egy könnyű dolog. Ez az ember van, amit meghall, van, amit nem hall meg, hiába beszélünk, nem hallja meg. Nem engedi az ördög, hogy meghalljon dolgokat. Van a káromlásnak egy másik oldala is, ami nem Isten káromlása közvetlenül, hanem az embereknek a káromlása. Amikor szidalmaz valaki, valakit, hazug beszédet mond róla, ártón állít bizonyos dolgokat. Ez is káromlás. Olvasunk erről, hogy ha valaki atyafi létére, és ott felsorolja, hogy milyen: parázna, csaló, bálványimádó, vagy szidalmazó (1Kor 5). Ez, amikor szidalmaz valaki, ártón állít valakiről valamit, azért, hogy ártson neki. Akkor ez ugyanolyan, mint amit itt olvastunk az Igéről, hogy káromlás, káromolja a másikat, de végeredményben Isten elleni bűn ez is. És hogy mennyire súlyos ez, hogy: „Megtartván a hitet és jó lelkiismeretet, melyet némelyek elvetvén, a hit dolgában hajótörést szenvedtek; Kik közül való Himenéus és Alexander, kiket átadtam a sátánnak, hogy megtanulják, hogy ne káromkodjanak” (1Tim 1,19-20). Nem tudjuk, hogy ez a két ember Istent káromolta-e, vagy embereket szidalmazó volt-e, de azt mondja, hogy átadtuk a Sátánnak. Súlyos dolog, de hogy megtanulják, hogy ne káromkodjanak, ne legyenek szidalmazók, ne legyenek ártón gonosz dolgokat állítók. Ebből tanulhatunk. Egyedül maradtunk?- Istenhez forduljunk! Nézzük meg most Ezékiásnak az imádságát. Ezékiás és Jeruzsálem tehát nyilvánvaló, hogy igen-igen szorult helyzetbe került, nem volt segítség sehonnan sem, egyedül csak Isten. Nem volt kinek öntse ki a szívét Ezékiás. Ott volt ugyan Ézsaiás próféta, de az egész Jeruzsálem így bekerítve, körülvéve az ellenségtől, legyőzött városok mindenhol, legyőzött országok mindenfelé, Asszíria egy világbirodalom volt, amelyik terjeszkedett, és mindent elfoglalt, mindent elözönlött. Mint egy sziget állt ott a nagy asszír hódításnak a közepén Jeruzsálem. Már Egyiptom is legyőzve, nem volt ország, aki felemelte volna ellene a kezét. Egyedül maradt. Ahogy mondtam, Isten rendezte így, hogy megdicsőüljön az Ő neve. Van, amikor Isten minket is ilyen helyzetbe visz egyénileg, ha szükségesnek látja a formáltatásunk érdekében, s ha úgy látja, hogy már elbírjuk, hogy egyedül maradjunk. Hogy ne legyen ember, akinek ki tudjuk önteni a szívünket, csak Isten egyedül. Ne legyen senki, akinek panaszkodni tudjunk, csak Isten egyedül. Dávid hányszor mondta, kiöntöm panaszomat az Úr elé, hányszor mondta, hogy Hozzád jövök, Uram, Te vagy az én kősziklám és szabadítóm! Nos, így rendezte itt is, nem volt kihez menni, egyedül csak Istenhez, és oda is

ment Ezékiás. Ugyanígy volt az Úr Jézus is. Volt, amikor nagyon sokan követték, aztán sokan elhagyták. Aztán a tizenkettő is elfutott, amikor Őt elfogták. A kereszten az Atya is elfordult Tőle, egyedül maradt, teljesen egyedül. Mi ennyire egyedül nem maradunk, mert minket nem hagy el az Atya és az Úr Jézus. Lehetünk úgy egyedül, hogy emberek sem lesznek, még testvérek sem lesznek. Pál apostol, amikor a börtönbe került, és megírta a 2. Timótheusi levelet (ez volt az utolsó levele), ebben azt írta, hogy már az ő megáldoztatásának az ideje megérkezett, nemsokára elköltözik az Úrhoz. Azt is írja ebben a levélben, hogy mindnyájan elhagytak. Mindnyájan elhagytak, de az Úr mellettem állott. Isten nem hagyta el. Mi eddig mehetünk csak el, hogy mindenki elhagy, de az Úr mellettem áll. Ez, hogy mindenki elhagy, ez nem jelenti azt, hogy körülöttünk nem lehetnek emberek, de nem tudja igazából megérteni senki azt, ami a bajunk. Nem tudja igazán senki a terhünket felvenni, mert meg sem tudja érteni, csak az Úr egyedül. Ilyenkor tanul meg az ember igazán imádkozni. Ezékiás igazán tudott ekkor imádkozni. Már nem bízta még Ézsaiás prófétára sem az imádságot. Mikor először körülvették Jeruzsálemet, akkor ő is bement a templomba, de azt üzente Ézsaiásnak, hogy könyörögj az Úrhoz. Most már még ezt sem üzente, ő ment, és ő könyörgött. Megtanult imádkozni szívből, bensőségesen, hittel. Ilyenkor Isten felértékelődik a hívő ember szemében - nem, minta addig nem lett volna értékes -, de szinte kizárólagos lesz, csak Ő egyedül. A Vele való kapcsolat is sokkal szorosabb lesz. És ezekkel a nehézségekkel Isten éppen ezt akarja elérni, hogy szorosan magához vonjon. Nem az Ő haragja miatt, nem az Ő büntetése ez rajtunk, hanem hogy még szorosabban magához vonjon, és a mi életünkben is megdicsőüljön Istennek a neve. Azt olvastuk, hogy olvasta a levelet, elvette a követek kezéből, elolvasta, fogta az egészet, felment az Úr házába, és kiterjesztette az Úr elé. Kiterítette Isten elé. Uram, itt van, olvasd te! (14. vers). És miért mondta ezt, hogy olvassa el az Úr? Azért, mert így gondolkozott, hogy ez nem neki szólt, ez a levél Istennek szól. Hát, akkor itt van, Uram, nézd meg, halld meg, lásd meg, mit mond Asszíria királya! Valóban, ez a levél az Úrnak szólt. Az Urat káromolta Asszíria királya, nem Ezékiás királyt, és nem a Jeruzsálemben lakókat. Van, hogy a hívő embert Isten úgy vezeti, hogy érik olyan támadások, amelyek tulajdonképpen nem neki szólnak, hanem Istennek szól. Például: a hívő embert gyűlöli a világ, de nem nekünk szól ez a gyűlölet. Az Úr Jézus azt mondta, ha titeket gyűlöl a világ, tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt nálatoknál. Azért gyűlöl a világ, mert nem ebből a világból valók vagytok. Tehát nem minket, a mi személyünket, hanem Krisztust bennünk, Istent gyűlöli tulajdonképpen a világ. Csak mivelhogy mi hordozzuk, ezért fordul felénk. Igazából mi átvesszük a levelet, átvesszük a gyűlöletet, vagy átvesszük azt, vagy amit mondanak, de terítsük ki Isten előtt: Uram, ez Neked szól, ez nem nekem szól! Ne vegyük fel így magunkra. Van olyan is, ami meg van írva, hogy a testi üldözi a szellemit, és ez így van. A testi hívő, a testi gondolkozású hívő is sokszor nem érti, és ellene fordul a szellemi hívőnek, de nem a szellemi hívőt gyűlöli. Istent nem érti még, Isten ellen szól. Éppen ezért vigyázzunk, hogy ne keseredjünk el, ha ilyen ér bennünket, ne is bosszankodjunk ezen, hogy hogyan lehetnek ennyire értetlenek. Ne bosszankodjunk rajta, mert ez nem ellenünk van, hanem Isten ellen. Ezért terjesszük mi is Isten elé a dolgot, mint Ezékiás odaterjesztette. Bízzuk rá, hogy Ő intézze el, ne mi akarjuk elintézni, mert akkor nagyon melléfogunk! Hiszen Isten éppen azért rendezte így, hogy ha Ő megoldja, akkor mi sokat tanulunk, nő a hitünk, de a mások szemében is, meg a mi szemünkben is nagy lesz Isten, nagy lesz az Ő hatalma, nagy lesz az Ő dicsősége.

Ki nekünk az Úr? Azután az imában elmondja Ezékiás, hogy kicsoda neki az Úr. Nézzük meg, hogy felértékelődött neki az Úr! Azt mondja, hogy a Seregek Ura, minden seregnek, az asszíriai seregnek is az Ura, meg a mennyei seregeknek is az Ura. „Seregek Ura, Izrael Istene, aki a kerubokon ülsz”, Izrael Istene vagy, és az én Istenem is vagy, az Ő népének az Istene. Az, hogy a kerubokon ül, az egyrészt azt jelenti, és úgy gondolom, hogy elsősorban erre gondolt Ezékiás, hogy a szentek szentjében, a szövetség ládájának a tetején ott volt a két kiterjesztett szárnyú kérub, és Isten azt mondta, hogy ott jelenik meg a kérubok között. Ezzel azt mondta, hogy Te, aki itt vagy velünk, itt vagy a templomban, itt vagy a szentek szentjében, itt vagy a kérubok között. Megígérted, hogy itt lakozol a szentek szentjében, velünk vagy. Mi még többet mondhatunk erről, és érdekes, hogy ezt már Ézsaiás is látta, mert így mondja: „Mert így szól a magasságos és felséges, a ki örökké lakozik, és a kinek neve szent: Magasságban és szentségben lakom [tehát nem csak a jeruzsálemi templomban, ott csak megjelenik, de a lakóhelye a magasságban van, és a szentségben], de a megrontottal és alázatos szívűvel is, hogy megelevenítsem az alázatosok lelkét, és megelevenítsem a megtörtek szívét” (Ézs 57,15). Ezékiásnak ilyen volt a szíve. Nekünk is néha meg kell, hogy törje a szívünket valamilyen dolgokkal, amikor nem értenek meg, vagy ellenünk támadnak, hogy az alázatos szívben lakozhasson az Úr. Mi még mást is tudunk az Igéből. Azt is tudjuk, hit által, hogy Krisztus a szívünkben lakik. Krisztus pedig az Atya dicsőségét hozta a szívünkbe. Így szólította meg: Izrael Istene, aki a kérubokon ülsz. Aztán úgy folytatja, hogy Ő a föld minden országainak Istene, nemcsak Izraelé, hanem az asszíroké is, és az összes népének is Ő az Istene. Nem azok a bálványistenek, akik nem tudták megvédeni azokat a népeket. Aztán azt mondja, hogy Ő a teremtő Isten. A mennynek és a földnek Ő a teremtője, Ő az alkotója. Ő az élő Isten, aki hall és lát, azért terjesztette ki a levelet, lásd meg, halld meg, mit mondtak. De Ő a szabadító Isten is. Szabadíts meg bennünket, Ő a szabadító Isten. Sőt, azt mondja az imádsága végén, hogy egyedül Te vagy Isten, nincs más, egyedül csak Te vagy Isten. Bár itt nincs leírva, de nagyon sok mindent hozzátehetnénk. Például hozzátehetnénk azt, hogy Te szerető Isten vagy, minden kegyelemnek az Istene vagy. Igaz Isten, szent Isten, és még sok mindent. Az a kérdés, hogy milyennek ismerjük Őt? Biztos, hogy egy-egy ilyen szorult helyzet után, mint amiben most Ezékiás volt és Jeruzsálem, másképpen ismerik majd meg, kicsoda az ő Istenük, mint azelőtt, amikor még nem voltak ebben a helyzetben. Hogy dicsőüljön meg az Ő neve! Ezek után kért csak Ezékiás valamit, miután így dicsérte és áldotta az Istent. A kérése az utolsó mondata az imádságának: „És most Uram, mi Istenünk! szabadíts meg minket az ő kezéből, hogy megtudják a föld minden országai, hogy Te vagy, Uram, Isten egyedül” (20. v.). Ez volt a kérése, hogy szabadítsa meg őket Isten, ebből a lehetetlen helyzetből. Ismétlem, amikor csak Jeruzsálem volt már csak ebben a hatalmas asszír invázióban, ebben a mindent elfoglaló hatalmas birodalomban egyedül, ami még nem volt az Ő kezében, Uram, most szabadíts meg bennünket, ezt az egyet kérem. De miért? Nem öncélúan kérte, nem önző kérés volt ez, nem azért, hogy meg ne haljunk, nem azért, hogy ne legyen rossz a sorunk, nem azért, hogy rabságba ne vigyenek bennünket. Nem ez volt a cél, hanem az, hogy Isten megdicsőüljön, hogy megtudja mindenki, hogy Te vagy Isten egyedül. Milyen a mi kérésünk akkor, amikor kérünk az Úrtól, mi van a szívünkben? Csak a magunk hasznát keressük, a magunk könnyebbségét keressük? Mert ha nem, nekünk is az a fontos, hogy Isten dicsőüljön meg, és ki tudjuk azt is mondani, hogy Uram, ha az dicsőít meg, hogy megszabadítasz, akkor szabadíts meg! De ha az dicsőít meg, hogy tovább benne hagysz, akkor hagyj benne tovább, csak Te dicsőülj meg!

A Zsidók 11. részben vannak felsorolva a hithősök. A hitükben úgy dicsőítették meg Istent nagyon sokan, hogy kiszabadította Isten, megoltotta a tűznek erejét, megszabadultak a kard élétől, csodákat tettek. De úgy fejeződik be, hogy voltak, akik visszautasították a szabadítást, hogy becsesebb feltámadásban részesüljenek. Juhok, kecskék bőrét öltötték magukra, és úgy bujdostak a sziklák hasadékában, meg a földnek a hasadékában, akikre nem volt méltó a világ. Ők meg így dicsőítették meg Istent. Ki tudjuk-e mondani: Uram, csak Te dicsőülj meg akkor is, ha szenvednem kell, akkor is, ha veszteség ér - Jóbot veszteség érte, és Isten neve megdicsőült. Akkor is, ha üldöznek - az apostolokat, a prófétákat üldözték, Jézus Krisztust üldözték. Sidrák, Misák és Abednégó szívében az volt, hogy a mi Istenünk meg tud szabadítani, de ha nem tenné is, akkor sem hajlunk meg a bálvány előtt. Isten neve megdicsőült. Most megdicsőült úgy, hogy kiszabadította őket, de volt, akikben úgy dicsőült meg, hogy mártírhalált haltak, vagy nyomorúságot szenvedtek. Ez van-e bennünk, hogy Te dicsőülj meg, hogy megtudják a föld minden országai, hogy Te vagy, Uram, Isten egyedül! Isten meghallgatta Ezékiás imáját, először üzent neki Ézsaiás próféta által, aztán cselekedett, és úgy, hogy megszabadította az egész földnek az ámulatára. Hogy menekülhetett meg egyetlen város egy ekkora nagy világbirodalomnak a kezéből, hogy már felvonult ellene. Minden segítség nélkül, egyetlen éjszaka. Ebben megdicsőült Isten. Nemcsak Isten neve dicsőül meg ilyenkor, hanem a mi hitünk is erősödik: „Mert az Úr szemei forognak az egész földön, hogy hatalmát megmutassa azokhoz, a kik ő hozzá teljes szívvel ragaszkodnak…” (2Krón 16,9). Kifelé is, amikor valaki Istenre rá tudja magát bízni, teljesen kifelé, az emberek felé is, a népek felé is Istennek a neve felmagasztaltatik, de befelé is, aki engedelmes tud lenni. Isten ilyen embereket keres. Forog az egész világon a szeme, hogy hol talál ilyet, aki hozzá teljes szívvel ragaszkodik. Súlyos körülmények között is, a lehetetlen helyzetek ellenére is, amikor már nincs semmi mentség, akkor is. Isten ilyen embereket keres, és megmutatja az Ő hatalmát azokhoz, akik hozzá teljes szívvel ragaszkodnak. Befejezés Csak egyetlen Igét még befejezésül. Azt olvastuk a konferencián is: „Hogy legyünk mi magasztalására az Ő dicsőségének…” (Ef 1,12). Ehhez ez is hozzátartozik. Így lehetünk magasztalására az Ő dicsőségének, hogy ha Isten belevisz minket ilyen emberileg lehetetlen helyzetekbe, de bízunk Benne, és megdicsőül az Ő neve. Ámen. Debrecen, 2005. november 9.