Ézs 30,18-33 Isten vár, hogy könyörüljön azután ítélet jön

Ézs 30,18-33 Isten vár, hogy könyörüljön – azután ítélet jön „S azért vár az Úr, hogy könyörüljön rajtatok, és azért felséges ő, hogy megkegyelmezzen néktek, mert az ítélet Istene az Úr; boldogok mindazok, a kik Őt szolgálják. Mert te nép, mely Sionon Jeruzsálemben lakol, nem fogsz te sírni többé, bizton könyörül rajtad Ő kiáltásod szavára, mihelyt meghallja, megfelel néked; És ad néktek az Úr kenyeret a keserűségben, és a nyomorban vizet, és nem kell többé elrejtőzködniök tanítóidnak, hanem szemeid tanítóidra néznek! És füleid meghallják a kiáltó szót mögötted: ez az út, ezen járjatok; ha jobbra és ha balra elhajoltok. És megútáljátok megezüstözött bálványaitokat és megaranyozott képeiteket; kiszórod őket, mint az undokságot: ki innen! szólsz nékik. És ad esőt a magra, a melylyel a földet beveted, és a kenyér, a föld termése, bő és tápláló lesz, és széles mezőn legelnek nyájaid ama napon. A barmok és a szamarak, a melyek a földet szántják, sózott abrakkal élnek, a melyet megszórtak lapáttal és villával. És lesznek minden magas hegyen és emelkedettebb halmon patakok, folyamok a nagy öldöklés napján, mikor a tornyok leomlanak. És a holdnak fénye olyan lesz, mint a napnak fénye, és a napnak fénye hétszer nagyobb lesz, olyan, mint hét napnak napfénye; ama napon, a melyen az Úr beköti népe romlását, és vereségének sebét meggyógyítja! Ímé, az Úr neve jő messziről, haragja ég és sötét gomolygó füstje; ajkai rakvák haraggal, és nyelve, mint emésztő tűz! Lehellete, mint megáradott patak, a mely torkig ér, hogy megrostálja a népeket pusztulás rostájában, és tévelygés zabláját vesse a népségek szájába. És fölzendül éneketek, mint a szent ünnepnek éjszakáján, és örvendez szívetek, mint azé, a ki sípolva megy az Úr hegyére, Izráel kőszálához. És megzendíti az Úr dicsőséges szavát, karjának lesujtását megmutatja megbúsult haragjában és emésztő tűz lángjában, vízáradással, zivatarral és jégeső kövével. Mert az Úrnak szavától megretten Assiria, veri azt akkor vesszővel; És a büntető vessző minden sujtását, a melyet az Úr mérend reá, dobokkal és cziterákkal fogjátok kisérni, és Ő kezét fel-felemelvén, harczol ellene. Mert készen van a szörnyű tűzhely régen, készen áll az már a királynak is, mélyen és szélesen csinálta azt, máglyájában tűz és fa bőven; az Úr fuvallata gyújtja meg azt, mint kénköves patak.” Bevezetés Ez a prófécia főleg a távoli időre szól, Ézsaiástól távoli időre, az ezeréves királyságra, bár van benne olyan rész is, amelyik beteljesedett nem sokkal azután, ahogy elmondta, ami Asszíriára vonatkozik. Illetve Izraelre vonatkozóan van olyan rész is, amelyik részben a hetvenéves babiloni fogság után beteljesedett. Ezeket is megemlítem majd, de elsősorban ennek az Igének a tanulságairól, a számunkra szóló szellemi üzenetéről szólok. A középpontba szeretném helyezni, amit így olvastunk, hogy: „S azért vár az Úr, hogy könyörüljön rajtatok, és azért felséges ő, hogy megkegyelmezzen néktek, mert az ítélet Istene az Úr; boldogok mindazok, a kik Őt szolgálják” (18. vers). Mire vár az Úr? Mi a feltétele, hogy megkegyelmezhessen? Isten részéről nyilván minden feltétel készen van. Különösen az óta készen van minden, mióta az Úr Jézus Krisztus meghalt nemcsak a mi bűneinkért, ahogy olvassuk az Igében, hanem az egész világért is. Mióta Istent megbékéltette, mióta az Ő vére által eltörölte a bűneinket, és Isten kegyelemmel és nagy irgalommal fordul minden ember felé. Nyilván, hogyha valamire vár az Úr, hogy megkegyelmezhessen, akkor az ember részéről van valami, ami hiányzik, és erre vár Isten. Mi hiányzik az Isten irgalmához az

ember részéről, a mi részünkről? Azt olvastuk, hogy „…boldogok, akik benne reménykednek [...] könyörűl rajtad Ő kiáltásod szavára...” (18-19. vers). Tehát, ha hozzá kiáltasz, akkor könyörül rajtad. Itt két ilyen feltételt olvastunk, amire vár az Úr. Hogy valaki benne reménykedjen, ne önmagában, ne más emberekben, ne a vaksorsban, ne abban, hogy majd lesz valahogy, hanem Őbenne reménykedjen, és a Benne való reménységet kifejezi az által is, hogy Hozzá kiáltson. Meg van írva, hogy ha valaki segítségül hívja az Úr nevét, az megtartatik. Ebben a felolvasott részben két példa van erre, hogy mire vár az Úr, mit jelent benne reménykedni, és hogy még egyszer: „Mert te nép, mely Sionon Jeruzsálemben lakol, nem fogsz te sírni többé, bizton könyörűl rajtad Ő kiáltásod szavára, mihelyt meghallja, megfelel néked. […] ama napon, amelyen az Úr beköti [bekötözi] népe romlását, és vereségének sebét meggyógyítja!” (19. és 26. vers). Itt arról beszél az Ige, hogy Izraelt majd minden sebéből kigyógyítja, begyógyítja, bekötözi az Úr, és eljön az idő Izrael életében, amikor kiáltani fog az Úrhoz, és az Úr biztosan könyörül rajta, és nem fog többé sírni a Sionon Jeruzsálemnek a lakosa. Az Izráel megtérésére Isten nagyon sokszor és sok időt várt egy-egy alkalommal. Az ószövetségben sok példa van erre. Nem akarok több példát felsorolni, csak azt például, ami Ézsaiás próféta idejében is történt. Ha Izráel népe, a Jeruzsálem, csak egy kicsit is megalázkodott, ha csak kicsit is, ha bátortalanul is, de az Úr felé fordult, és az Úrban bízott, hogyha a hite csak kicsi mustármagnyi is volt, az Úr már akkor is, mindig irgalommal fordult az Ő népe felé. Ézsaiás próféta idejében az asszíriai sereg fenyegette Jeruzsálemet, és aztán körül is fogta. Amikor Ezékiás király az Úr elé ment, és azt a levelet, amit az ellenség vezére küldött, a gyalázkodó levelet kiterjesztette az Úr előtt. Istenhez fordult segítségért, nem Egyiptomhoz, mert ezzel kezdődött ez a rész, jaj, azoknak, akik Egyiptomban bíznak, Egyiptomhoz mennek, és Egyiptom segítségét keresik. Már el is küldték a követeket. Ezékiás látta, hogy itt hiába várunk Egyiptomra, itt hiába várunk emberi segítségre, itt hiába bizakodunk bárkiben, és bármiben, nincs segítség. Hatalmas sereg zárta körül Jeruzsálemet. Akkor odament az Úr házába, kiterítette a levelet az Úr elé: Uram, itt van. Látod. Hallottad, mit mondott az ellenségnek a vezére. Isten szólt rögtön Ézsaiás prófétának, menj el Ezékiáshoz, és mondd meg neki: egy nyilat se lő az ellenség be Jeruzsálembe. Amelyik úton jött, azon megy el. Azon az éjszakán, ami erre a napra következett, kijött az Úr angyala, és száznyolcvanötezer asszíriai katonát levágott. Ennyi kis bizalom, hogy Uram, itt vagyunk. Ez az, amit olvastunk a 18. versben, hogy vár az Úr, hogy könyörüljön rajtatok. Vár az Úr, hogy irgalmazzon. Ez most is így van. Csak ennyit vár az embertől, hogy ismerje el, hogy nincs bennünk erő, nincs bennünk tehetség, nem tudunk semmit tenni, de Benned bízunk. Légy segítségül nekünk! És jön Istennek a segítsége. Sokáig várt az Úr Izraelre Sajnos, azt látjuk Izráel történetében, hogy az Úr felé fordulásuk rövid ideig szokott tartani. Csak gondoljunk a Bírák könyvére. Olyan húsz-, harminc-, negyvenéves, nyolcvanéves periódusok követték egymást. Mikor nagyon megnyomorodtak, akkor az Úrhoz kiáltottak, de amikor könnyebbített az Úr a sorsukon, akkor megint elfeledkeztek róla. Így volt Ézsaiás próféta idejében is, és az után is. Végül elérkezett az idő, amikor Isten azt mondta, hogy amit megígértem, most már beváltom. Keményebb fenyítést hozok. És bekövetkezett a hetvenéves babiloni fogság. Jeruzsálemet lerombolta a káldeusok serege, a templomot felgyújtották, a házakat, mindent, népet leöldösték nagy részét, és a maradékot elvitte a fogságba. Mikor elmúlt a hetven év, Isten ismét megkönyörült rajtuk. Ekkor teljesedett be az az Ige, amit olvashatunk a 22. verstől a 24. versig: „És megútáljátok megezüstözött bálványaitokat és megaranyozott képeiteket; kiszórod őket, mint az undokságot: ki innen! szólsz nékik” (22. vers). A babiloni fogságig mindig az volt Istennek a fő panasza az Ő népe ellen, hogy miért

lettek bálványimádók? Mikor elvitte őket Babilonba, és ott a babiloniak bálványistenét kellett nekik is imádni, mert foglyok voltak, akkor megutálták a bálványokat, nagyon elegük lett a bálványimádásból. Soha többé nem lett olyan bálványimádó Izrael, mint amilyen a babiloni fogság előtt volt. Amikor visszamentek, folytatódik: „És ad esőt a magra, a melylyel a földet beveted, és a kenyér, a föld termése, bő és tápláló lesz, és széles mezőn legelnek nyájaid ama napon. A barmok és szamarak, a melyek a földet szántják, sózott abrakkal élnek, a melyet megszórtak lapáttal és villával [...] És ad néktek az Úr kenyeret a keserűségben, és a nyomorban vizet…” (23-24. és 20. vers). Az új fordításban, ugye, úgy van: és bár Isten megszabta a kenyerüket, meg a vizüket is, tehát szűkösen volt, de amikor visszatértek a fogságból, akkor azt ígérte Isten (és be is teljesítette), hogy bőven ad nekik, megáldja az ő vetésüket. Elmondja azt, hogyan volt Babilonban: „Babilon folyóvizeinél ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk. A fűzfákra, közepette, oda függesztettük hárfáinkat. Mert énekszóra nógattak ott elfogóink, kínzóink pedig víg dalra…” (Zsolt 137,1-3). Siralmas volt Babilonban. És könnyhullatással emlékeztek a Sionra, amit, amikor ott voltak, nem becsültek. Istennek az áldását, ott kezdték becsülni, hogy mit jelent Sion, mit jelent Jeruzsálem, mit jelent a függetlenség, mit jelent szabad embernek lenni, mit jelent Isten népének lenni, mert ilyen az ember, hogy akkor tudja becsülni a jót, amikor már nincsen. Sírtak. Arról olvashatunk, hogy milyen lett, amikor visszajöttek a fogságból: „Mikor visszahozta az Úr Sionnak foglyait, olyanok voltunk, mint az álmodók. Akkor megtelt a szánk nevetéssel, nyelvünk pedig vígadozással. Akkor így szóltak a pogányok: Hatalmasan cselekedett ezekkel az Úr! Hatalmasan cselekedett velünk az Úr, azért örvendezünk. Hozd vissza, Uram, a mi foglyainkat, mint patakokat a déli földön! A kik könyhullatással vetnek, vígadozással aratnak majd. A ki vetőmagját sírva emelve megy tova, vígadozással jő elő, kévéit emelve” (Zsolt 126). Ez szó szerint is, nem csak átvitt értelemben teljesedett be a babiloni fogság után Izrael népénél. A legtragikusabb elfordulás Istentől akkor volt a zsidó nép életében, amikor elvetette a Messiást, az Úr Jézus Krisztust. Nem csak az, hogy keresztre feszítették, ennek így kellett lenni. Hanem amikor az Úr Jézus Krisztus feltámadt, és erről az írástudók és a főpapok éppen olyan bizonyosat tudtak, mint ahogy bárki más bizonyosságot szerezhetett, hogy feltámadt, és ilyen még nem történt, hogy dicsőségben feltámasztott volna Isten valakit. Csak olyan testben volt feltámadás, amelyik ismét meghalt. Amikor elmondták például az őrök a főpapoknak, hogy mi láttuk, angyal jött, fényesség, leestünk a félelemben, és nincs, eltűnt. Akkor a főpapoknak tudni kellett, hogy itt feltámadás történt. Ismerni kellett az ószövetségi Írásokat: nem hagyod testemet a sírban, nem engeded, hogy a Szented rothadást lásson. Ők ezt tudták. Bizonyosak voltak benne, hogy így volt. Azért mondták, pénzt adtak nekik, hogy hazudjátok azt, hogy ellopták a tanítványok. Amikor a tizenkét apostol jelekkel és csodákkal kísérve bizonyságot tett arról, hogy Jézus Krisztus él, Péter meggyógyította a sántát, és azt mondja: most mit csodálkoztok? Nem mi, hanem az a Jézus cselekedte ezt, akit ti megöltetek. Mert Ő él, Isten feltámasztotta a halálból. Sokszor és sokféleképpen bizonyságot tett Isten nekik arról, hogy Jézus volt a Krisztus, a Messiás. Mégis csak kevesen fogadták el. Izrael népe elvetette. Nem következhetett más, mivelhogy nem kiáltottak az Úrhoz bűneik miatt. Mert figyeljük csak meg, hogy várt az Úr, sokáig várt. Példázatot is mondott az Úr nekik, hogy van egy szőlő, benne egy fügefa, és azt mondja a gazda: három éve járok, hogy gyümölcsöt keressek ezen a fán, és nem találok. Vágd ki! Azt mondja a vincellér: Uram, várjál még. Várj még. Megtrágyázom, megkapálom, hátha terem. Isten várt. Olvastuk: „azért vár, hogy könyörüljön rajta” (18. vers). Izráel népére is sokáig várt. 70-ben végül eljött az idő, mikor Titus serege felégette Jeruzsálemet. Lejárt a kegyelmi idő.

Azóta is szétszóratásban élt Izrael egész 1948-ig. Jöttek a szenvedések, jöttek a pogromok, jött a holokauszt. Míg végül a második világháború után feljutott Istenig ennek a népnek a nyögése és kiáltása. Ahogy olvastuk, hogyha hozzám kiáltasz, meghallgatom. Visszaadta Isten nekik azt az országot, amit kétezer év óta elvesztettek. Egy nagy csoda, ez óriási csoda, ilyen még nem volt a világtörténelemben, hogy egy nép megszűnjön, elmenjen a földjéről, szétszóródjon a nagyvilágban, mégis megmaradjon népnek. Sőt, kétezer év után visszamenjen ugyanoda, arra a földre. Ilyen nem történt. Ez egy jel az egész világnak. Isten meghallgatta. Amikor megszűnt a nagy nyomás, a nép nem kereste tovább Istent ismét. Nem volt szellemi újjászületés. Nem kellett Jézus mint Krisztus, nem kellett a Messiás. Ezért bele kell, hogy menjenek még egy nagy, egy sokkal nagyobb nyomorúságba, egy sokkal nagyobb holokausztba, az antikrisztusi kornak a nagy nyomorúságába, Jákób nyomorúságába, amilyen még nem volt. Lesznek, akik ebben a nyomorúságban is Őhozzá kiáltanak, mert vár az Úr, hogy megkegyelmezzen. Vár az Úr, hogy könyörüljön. Aki Hozzá kiált, és elfogadja a Jézust Krisztusnak, Messiásnak, azon megkönyörül az Úr, és beviszi az ezeréves királyságba. Aki pedig nem Hozzá kiált, az, így olvastuk itt az Igében, hogy a népek szájába az eltévelyedés zabláját vetem. Ahogy a népek eltévelyednek, és az Antikrisztust imádják Istenként, Krisztus helyett, ezek is eltévelyednek, akiknek nem kell az igazi. Aki kiált Hozzá, megalázkodik, megtér az Úrhoz, azokat a legnagyobb nyomorúságból is elfogadja. Ez most is így van. Lehet bárki akármilyen mélységben, akármilyen nagy bűnben, akármilyen elrontott életben, akármilyen kilátástalan helyzetben, aki segítségül hívja az Úr nevét, aki kiált, megtartatik, mert hiszen erre vár az Úr, arra vár, hogy könyörüljön, arra vár, hogy megkegyelmezzen. Akiknek megkegyelmezhet, mert Hozzá tértek, azokat beviszi az ezeréves királyságba. „Nem állítják többé félre tanítóidat” A királyságban teljesedik be a felolvasott Igének a többi része. Most elolvasok egy néhányat: „…nem kell többé elrejtőzködniök tanítóidnak, hanem szemeid tanítóidra néznek! Füleid meghallják a kiáltó szót mögötted: ez az út, ezen járjatok; ha jobbra és ha balra elhajoltok” (20-21. vers). Sokkal magasabb szinten fog beteljesedni ugyanaz, ami már beteljesedett a babiloni fogság után: „És megútáljátok megezüstözött bálványaitokat és megaranyozott képeiteket; kiszórod őket, mint az undokságot ki innen! szólsz nékik. És ad esőt a magra, a melylyel a földet beveted, és a kenyér, a föld termése, bő és tápláló lesz, és széles mezőn legelnek nyájaid ama napon. […] És lesznek minden magas hegyen és emelkedettebb halmon patakok, folyamok a nagy öldöklés napján, mikor a tornyok leomlanak. És a holdnak fénye olyan lesz, mint a napnak fénye, és a napnak fénye, hétszer nagyobb lesz, olyan, mint hét napnak napfénye; ama napon, a melyen az Úr beköti népe romlását, és vereségének sebét meggyógyítja!” (22-23. és 25-26. vers). Nem akarok többet szólni az ezeréves királyságról, sokszor láttuk már azt az áldott időszakot, ami akkor lesz, de három dolgot szeretnék kiemelni ebből: Nem állítják többé félre tanítóidat. Azt olvassuk: „Mert pártütő nép ez, apát megtagadó fiak, fiak, kik nem akarják hallani az Úr törvényét. Kik ezt mondják a látóknak: Ne lássatok; és a prófétáknak: Ne prófétáljatok nékünk igazat, beszéljetek kedvünk szerint valókat, prófétáljatok csalárdságokat! Hagyjátok el ez útat, térjetek le már ez ösvényről, vigyétek el előlünk Izráelnek Szentjét” (Ézs 30,9-11). Most a világban ez van. A legtöbb ember nem akarja hallani Isten tanítását, ellenáll neki, vagy félvállról veszi, nem is érdekli, vagy pedig kimondottan nyíltan szembeszegül vele. Akkor, akik az ezeréves királyságban ott lesznek, nem állítják többé félre azokat, akiket Isten bízott meg, hogy tanítsák az Ő népét. Mindnyájan az Úrtól tanítottak lesznek. Ehhez még hozzájárul az is, hogy Isten az Ő Szellemét adja nekik, és egy ilyen Ige is vonatkozik erre az időre, hogy nem tanítja ki-ki az ő atyjafiát, mondván: ismerd meg az Urat, mert megismernek engem kicsinytől fogva nagyig. Az Úr is tanítja, de azért lesznek tanítók is. Nem ki-ki az atyjafiát,

hanem az Úrtól levő tanítók. Az új fordításban egyes számban van, hogy tanító. Több fordításban megnéztem, másokban többes számban van. Nyilván, minden tanító az igazi, és egyetlen tanítónak, Jézus Krisztusnak a tanítását fogja követni. A pénz bálványa A másik, amit kiemelnék ebből a korból, hogy: „És megútáljátok megezüstözött bálványaitokat és megaranyozott képeiteket; kiszórod őket, mint az undokságot…” (22. vers). Figyeljük meg, ez nagyon érdekes kifejezés: megezüstözött bálvány, megaranyozott kép. Nem tiszta ezüst, és nem tiszta arany, csak be van vonva mázzal, ezüsttel és arannyal. Ami belül van - és most szellemileg mondom - kifelé csillog minden bálvány, mintha nagy érték lenne, ezüst lenne és arany lenne. De ami belül van, az nem csak egy haszontalan kő vagy fa, vagy vas. Hanem ami belül van, szellemileg az egy démonikus dolog. Mert minden bálvány mögött valamilyen gonosz, démoni szellem van. Szépnek mutatja az ördög, de a szellemisége ördögi. Most az egész világon a főbálvány a pénz, a mammon. A pénz mögött démonok, és a Sátán áll. Minden rossznak gyökere a pénz szerelme. Pénz persze van a hívő embernek is, de ha szereti az ember, ha mindent azért csinál, a rossz gyökere a pénznek a szeretete, a szerelme, a ragaszkodás hozzá, akkor valami sátáni dologhoz ragaszkodik az ember. De a pénz bálványa is csak egy megezüstözött és megaranyozott. Csak mutatja, mintha azzal mindent el lehetne érni. Pedig igazi értéket nem lehet pénzen megvenni. Mert amire az embernek igazán szüksége van, az az Istennel való zavartalan, jó kapcsolat. Akkor boldog az ember. Ezt nem lehet megvenni. Sőt, eltávolítja a pénz bálványa az embert ettől. Csak hazudik, hogy el lehet érni vele ezt vagy azt. De nem igaz. Mert az ördög a hazugságnak is az atyja. Földi és szellemi áldások A harmadik, amit kiemelnék: „És ad esőt a magra, a melylyel a földet beveted, és a kenyér, a föld termése, bő és tápláló lesz, és széles mezőn legelnek nyájaid ama napon. A barmok és a szamarak, a melyek a földet szántják, sózott abrakkal élnek, a melyet megszórtak lapáttal és villával” (23-24. vers). A megtérőknek az ezeréves királyságban Isten bőséges földi áldást ad. Lesz szellemi áldás is, megismerik az Urat. De igazából az áldásoknak a sokasága földi lesz. Ma, akiket az Úr hív, és akik megtérnek az Úrhoz, az Úrhoz kiáltanak segítségért, szellemi áldásban részesíti Isten elsősorban. Mi is kapunk földi áldást is, ráadásképpen. Ha van élelmünk és ruhánk (és van bőségesen!), elégedjünk meg vele. Ezt megadja az Úr. Ad egészséget, ad lakást, mindennel ellát bennünket. De amivel igazán meg akar bennünket áldani, azok mennyei áldások. Most utalok az Efézusi levélre, amiről a konferencián is szó volt. Aki megáldott minket minden szellemi áldással a mennyekben, a Krisztusban. És most is szellemi áldásokkal, bőségével akar Isten minket megáldani. És aki Hozzá jön, erre számíthat, hogy ebben részelteti Isten. A többiről meg ne legyen gondunk, mert az Isten tudja, hogy szükségünk van ruhára meg ennivalóra. Na, ez az egyik példa, amit itt látunk, hogy Isten vár, várt a zsidó népre, várt, hogy megtérjenek, hogy Hozzá kiáltsanak, hogy megkegyelmezhessen nekik, és irgalomban részesíthesse őket. Asszíria ítélete A másik példa Asszíria. Erről olvastunk: „Mert az Úrnak szavától megretten Assiria, veri azt akkor vesszővel; És a büntető vessző minden sujtását, a melyet az Úr mérend reá, dobokkal és cziterákkal fogjátok kisérni, és Ő kezét fel-felemelvén, harczol ellene. Mert készen van a szörnyű tűzhely régen, készen áll az már a királynak is, mélyen és szélesen csinálta azt, máglyájában tűz és fa bőven; az Úr fuvallata gyújtja meg azt, mint kénköves patak”. (31-33. v.). Ezt érdekesen fordítja a katolikus fordítás, és más is utal rá, hogy az a szószerinti és helyes fordítás, amelyik úgy mondja az elejét ennek a versnek: Mert Tófetben már régóta el van készítve egy mély és széles verem Molok számára. Melek vagy molok. A Károliban

Moloknak van, más fordításokban Melek. Ez királyt is jelent, azért mondja, a király számára, és hogy a Tófetben, ez így van a Károliban, hogy szörnyű tűzhely. Mi is ez a Tófet? A Tófet a Hinnom völgyében való hely. A Hinnom völgye Jeruzsálem mellett való mély völgynek egyik része, ahol felállítottak a Molok bálványnak egy olyan tűzhelyet, ami egy bálványszobor alakú volt, de tüzet lehetett benne rakni, és Izráel népe sajnos, sok gyermeket feláldozott ott. Befűtöttek ebbe a Molokba, ebbe a bálványistenbe, és beledobták a hasában égő tűzbe a bálványnak, a Moloknak áldozatul a saját gyermeküket. Egyébként ez a Hinnom völgye, úgy mondják héberül, hogy a Gé-Hinnom. Ebből származik a gyehenna szó. Ide hordták ki, ebbe a völgybe a szemetet is a városból, azt meggyújtották, és mindig füstölgött, mindig égett valami. Ezért mondta az Úr Jézus, hogy tüzük el nem aluszik, férgük meg nem szunnyad, meg nem szűnik. Ez egy apokaliptikus látomás a jövőre vonatkozóan, amikor Isten majd mindazokat, akik nincsenek beírva a Bárány életkönyvébe, a tűzzel és kénkővel égő tóba vetik. Ez az ítéletnek valami szörnyű helye volt, a Tófet, ahol a bálványistennek áldozatak, ahol mindig égett, füstölgött valami. Azt mondja Isten Asszíriáról, hogy Asszíriát megrettenti az Úr a szavával, megveri a vesszővel, büntető vesszőjét felemeli, harcol ellene, és lesújt rá. És készen van a szörnyű hely, ez a gyehenna az asszíriai embereknek is, Asszíriának, mert szélesen csinálta azt. Máglyájában tűz van, és fa bőven, és fuvallata gyújtja meg azt, mint kénköves patak. Ez a kénköves, ez is a tűzzel és kénkővel égő tóra emlékeztet, csak most még patak, ami majd összefolyik tóvá. Feltehetnénk a kérdést, hogy miért Istennek ez a szigorú ítélete Asszíria felé? Őrájuk nem érvényes az, amit olvasunk, hogy „vár az Úr, hogy könyörüljön rajtuk”? Felséges Ő, hogy megkegyelmezzen nekik? Vagy csak Izraelre vonatkozik? Nem, a pogány népekre is vonatkozik. Isten a pogány népekhez is ugyanolyan kegyelmes, Asszíriához is ugyanolyan kegyelmes volt. De Asszíriával való dolga Istennek nem itt kezdődik, amit most itt olvastunk, hanem korábban. Körülbelül ötven évvel azelőtt, mikor Ézsaiás írta ezeket a próféciákat, Istennek egy különös üzenete volt Asszíriához. Most tudni kell azt, hogy Asszíriának a fővárosa Ninive. Ha ezt mondom, hogy Ninive, és ezelőtt körülbelül ötven évvel, akkor lehet, hogy sokan ráismernek arra, amikor Isten Jónás prófétát elküldte Ninivébe. Azt mondja az Úr, így olvassuk Jónás könyvének az elejében, hogy gonoszságuk felhatott hozzám. Most azért menj, és szólj hozzájuk. El akarta az Úr pusztítani Ninivét, már körülbelül ötven évvel hamarabb. De várt az Úr, mert kegyelmes Isten. Ninive története Azért küldte Jónás prófétát, hogy szóljon nekik, hogy még vár, még nem pusztítja el őket, még vár. Elment Jónás, tudjuk, hogy hogyan, először másfelé akart menni. Hadd olvassak el egy néhány igeverset ebből. Mikor végül odakerült Jónás, a hal gyomrából kikerülvén: „És kezde Jónás bemenni a városba egy napi járóra, és kiálta és monda: Még negyven nap, és elpusztul Ninive! [Nézzük meg, hogy vár az Úr. Mit szólnak a ninivebeliek Istennek az üzenetére?] A niniveiek pedig hívének Istenben, és bőjtöt hirdetének, és nagyjaiktól fogva kicsinyeikig zsákba öltözének. És eljuta a beszéd Ninive királyához, és felkele királyi székéből, és leveté magáról az ő királyi ruháját, és zsákba borítkozék, és üle a porba. És kiáltának és szólának Ninivében, a királynak és főembereinek akaratából, mondván: Emberek és barmok, ökrök és juhok: semmit meg ne kóstoljanak, ne legeljenek és vizet se igyanak! Hanem öltözzenek zsákba az emberek és barmok, és kiáltsanak az Istenhez erősen, [Láttuk Ézsaiásnál, ez volt az egyik feltétel: kiáltsatok.] és térjen meg kiki az ő gonosz útáról [Nem elég kiáltani, meg is kell térni.] és az erőszakosságból, a mely az ő kezökben van! [Tehát hagyja el azt a régi, gonosz, bűnös, erőszakos utat, amin addig járt.] Ki tudja? Talán visszatér és megengesztelődik az Isten és elfordul haragjának búsulásától, és nem veszünk el!” (Jón 3,4-9).

Nem volt ígéretük, hogy ha megtérnek, akkor nem pusztítja el őket Isten. Nem, de mégsem úgy gondolkoztak, hogy hát akkor van negyven nap. Negyven nap alatt elköltözhetünk innen valahová. A te színed elől hová fussak? Ha a mennybe hágok fel, ott is ott vagy, ha a Seolban vetek ágyat, ott is. Nincs mód elrejtőzni Isten haragja elől. És ők ezt jól tudták. De azt is jól tudták, hogy egy út lehetséges: alázzuk meg magunkat. Ki más van, akihez mehetnénk? Mint ahogy Péter mondta: Uram, kihez mehetnénk? Kihez mehetne az ember? Még ha Isten kilátásba helyezi is az ítéletet, kihez mehetnénk az ítélettől, hogy megmeneküljünk? Csak vissza Istenhez. Isten, aki a magasságban és a szentségben lakik, ahova nem tudunk felmenni a magunk erejéből, csak egy másik helyen találjuk meg Istent. Itt, Ézsaiásnál mondja: De az alázatos szívűvel is, a megrontottal is. Tudták ezt a Ninivebeliek. Alázkodjunk meg! A végeredmény ez lett: „És látá Isten az ő cselekedeteiket, hogy megtértek az ő gonosz útjokról: és megbáná az Isten azt a gonoszt, a melyről mondá, hogy végrehajtja rajtok, és nem hajtá végre” (Jón 3,10). Most csak még két megjegyzést hadd tegyek ehhez a történethez. Mikor ez nem tetszett Jónásnak, mert ugye hát ő azt mondta: negyven nap, és elpusztul Ninive, és nem úgy lett. Hát micsoda szégyen ez egy prófétának, hogy nem úgy lesz, ahogy ő mondta?! Pedig Isten küldte. Akkor azt mondta az Úrnak: Azért siettem, hogy Társisba futnék, mert tudtam, hogy te irgalmas és kegyelmes Isten vagy. Igen, amit Ézsaiásnál olvastunk. Azért vár, hogy könyörüljön; azért hallgat, hogy irgalmazzon. Irgalmas és kegyelmes Isten. Csak az a döbbenetes, hogy ez a Jónás, aki szintén kegyelemben részesült, nem tudta helyretenni a szívében, nem tudott örülni, hogy Isten nemcsak neki kegyelmezett meg, hanem Ninivének is megkegyelmezett. Mert Jónás vétkezett Isten ellen, amikor el akart menekülni. Ő el akart menekülni. Ő úgy gondolta, hogy el lehet menekülni Isten elől. A niniveiek nem gondolták, hogy el lehet menekülni. Ő nem megy Ninivébe, ő Társisba megy. Akkor, mikor jött az a vihar, a hajóban minden tengerész kiáltott az ő istenéhez, ugye, tudták, hogy Istenhez kell kiáltani, csak nem ismerték az igaz Istent. Az ő istenükhöz kiáltottak. Jónás nem, ő aludt. Felköltötte a kormányos mester: te is kiálts az Istenedhez. Ki vagy te? Milyen népből való? Amikor Jónás megmondta, hogy én olyan népből való vagyok, akinek az Istene az igaz Isten, aki teremtette a tengert és a szárazföldet, akkor megrettentek a hajósok. Te egy ilyen Istennek vagy a prófétája, és el akarsz menekülni az Isten elől? Hogy mersz ilyet csinálni? Azt mondta Jónás: én miattam van ez az egész vihar, én tudom. Dobjatok be a tengerbe! Az van itt írva, hogy a hajósok erőlködtek, mindent megtettek, hogy ne kelljen Jónást bedobni a tengerbe. Meg akarták kímélni Jónásnak az életét, az ő életük kockáztatásával. Végül, mikor felfogták, hogy bedobják, könyörögtek Istenhez, hogy Uram, ne tulajdonítsd nekünk ezt, hogy ezt az embert bedobjuk a vízbe. Ne tulajdonítsd nekünk, de nincs más út. Nem gondolt vissza Jónás, hogy őt, egy embert is, milyen nehezen akarták ezek a pogány hajósok bedobni a vízbe? Neki meg egy milliós város nem számított volna, hogy elpusztuljon? Aztán ő is átment Istennek egy nagy irgalmán és kegyelmén. „És könyörge Jónás az Úrnak, az ő Istenének a halnak gyomrából. És mondá: Nyomorúságomban az Úrhoz kiálték és meghallgata engem; a Seol torkából sikolték és meghallád az én szómat. Mert mélységbe vetettél engem, tenger közepébe, és körűlfogott engem a víz; örvényeid és habjaid mind átmentek rajtam! És én mondám: Elvettettem a te szemeid elől; vajha láthatnám még szentséged templomát!” (Jón 2,2-5). Az Úr szólt a halnak, és kivetette, megkönyörült rajta. Mikor sikoltott, mikor felkiáltott, mikor kereste az Urat, és segítségül hívta, neki megkegyelmezett. Ő nem kegyelmezett volna meg, rosszul esett neki, hogy Isten megkegyelmezett egy milliós nagyvárosnak. Itt azért mérlegre lehet tenni az emberi szívnek a mélységeit. Ha hívő emberek vagyunk is, de ha előjön belőlünk a régi gondolkozás, a régi természetünk, mi is tudunk így gondolkozni. Mikor nem bocsájtunk meg a másik embernek. A száz dénárért fojtogatjuk, holott Isten tízezer tálentumot engedett el nekünk. Mi kegyelmet

kaptunk, és mi nem tudunk kegyelmet gyakorolni a másik felé, vagy rosszul esik, ha Isten kegyelmet gyakorol mások fölött? Tanuljunk a példákból, térjünk az Úrhoz! Ez egy kis kitérő volt csak, hogy lássuk, hogy Isten szólt Asszíriához, de eltelt ötven év. Két nemzedék. Amikor már az unokák éltek. Ötven év, az körülbelül olyan, hogy akkor már az unokák vannak. Akkor az a nemzedék nem tanult a nagyapáknak és a nagymamáknak az idején történtekből, pedig biztos elmondták. Ugyanúgy, ahogy Belsazár király nem tanult abból, ami Nabukodonozorral, a nagyapjával történt. Vajon, a mai nemzedék tanul-e azokból, amik elődeinkkel történtek? Vagy ami le van írva. Mert ami okulásunkra, a mi tanulságunkra íratott meg, ami le van írva. Okulunk-e belőle, hogy semmi más nem oldja meg végeredményben se egy embernek, se egy nemzetnek, se egy népnek, se ennek a világnak a problémáját, csak Isten. Isten pedig csak úgy oldja meg, ha az ember megalázkodik, és töredelmesen hozzá jön. Mindegy, mit csinál egy nép. Lehet gazdag, lehet ügyes egy nép, lehet sikeres, de ha felfuvalkodik, ha Istent elhagyja, akkor annak romlás a vége. Lehet egy nép ügyefogyott, lehet elnyomott, lehet mélyponton, de ha Istenhez tér, akkor Isten felemeli. Ha kiált, akkor vár az Úr, hogy könyörüljön rajta, mert kegyelmes Isten Ő. Ha megtér, elhagyja a gonosz útját, erre vár az Úr. Várja, hogy a mai ember is elforduljon a pénznek a nagy bálványától, a világnak a megezüstözött és megaranyozott csillogásától, de belül démoni, mert mindaz, ami a világban van, nem az Atyától való, hanem a világból, aminek az ördög a fejedelme. Várja az Úr, hogy megtérjen a nép, vagy megtérjünk, minden ember egyénileg az Úrhoz. Ha ez nem következik be, akkor jön az, ami az asszíriai sereggel történt, meg egész Asszíriával, mert később aztán Asszíriának vége lett. Ninivét elpusztították a babiloni seregek. Akkor jön, amit itt olvastunk: „Mert készen van a szörnyű tűzhely [a Tófet] régen, készen áll az már a királynak is [a Moloknak is], mélyen és szélesen csinálta azt, máglyájában tűz és fa bőven; az Úr fuvallata gyújtja meg azt, mint kénköves patak” (33. vers). Valóság a gyehenna, valóság a kénkővel égő tó, mint ahogy valóság volt Asszíriának is, hogy amikor az a száznyolcvanötezer meghalt, a holttetemeik végül is ide kerültek, a gyehennára, ide, ebbe a völgybe. Ide, ahol valamikor a bálványnak áldoztak, talán annak a bálványnak, amit ők is imádtak, ugyanoda került a holttest. Mint ahogy a hitetlen ember, akinek nem kell Isten kegyelme, ugyanoda kerül, ahová az ördög, aki elhitette őt, a tűzzel, és kénkővel égő tóba. Befejezés Ha valaki megalázkodik, ha valaki megtér, ha valaki segítségül hívja az Úr nevét, akkor érvényes még ma is, nem tudjuk meddig, de ma még érvényes, hogy még vár az Úr, hogy megkegyelmezhessen. Még hallgat, hogy irgalmazhasson. Mert bár ítélő Isten az Úr, testvérek, ítélő Isten az Úr, nem egy olyan, hogy ó, hát a jó Isten el fog nézni mindent. Ítélő Isten az Úr, de boldogok mindazok, akik Benne reménykednek! Ámen. Debrecen, 2004. december 1.