Ézs 2,9-16 Négy kép: fák, hegyek, tornyok és hajók

Ézs 2,9-16 Négy kép: fák, hegyek, tornyok és hajók „Ezért porba hajtatik a közember, és megaláztatik a főember, és meg nem bocsátsz nékik. Menj be a kősziklába, és rejtőzzél el a porba az Úr félelme elől, és az Ő nagyságának dicsősége előtt. A kevély szemű közember megaláztatik, és a főemberek magassága porba hajtatik, és csak az Úr magasztaltatik fel ama napon. Mert a seregek Urának napja eljő minden kevély és magas ellen, és minden felemelkedett ellen, és az megaláztatik. És Libánon minden czédrusai ellen, a melyek magasak és felemelkedettek, s Básánnak minden tölgyfái ellen; Minden magas hegyek ellen, és minden felemelkedett halmok ellen; Minden magas torony ellen, és minden erős kőfal ellen; És Társisnak minden hajói ellen, és minden gyönyörűséges drágaságok ellen.” Bevezetés Azt olvastuk ebben a kis szakaszban, hogy Isten megaláz minden kevélyt. Még egyszer elolvasom: „Mert a seregek Urának napja eljő minden kevély és magas ellen, és minden felemelkedett ellen, és az megaláztatik” (12. vers). Hogy ez miért van, annak az okát az előző igeversekben már olvastuk. Elmondta Istennek az Igéje azt, hogy a népe, Jákób háza akkor tele volt „napkeleti erkölcsökkel” (Ézs 2,6). Volt arról szó, hogy a napkeleti erkölcs azt jelentette, hogy mire képes az ember a maga erejéből. Sok mindent el tud érni az ember a maga erejéből. Különösen, ha még sötét, tisztátalan szellemi hatalmak is mögötte vannak, és igyekeznek az embert biztatni, és támogatják is. Vannak köztük „…szemfényvesztők, mint a Filiszteusok, és idegenek fiaival kötnek szövetséget; És betelt földje ezüsttel és aranynyal, és nincs szere-száma kincseinek; betelt földje lovakkal, és nincs szere-száma szekereinek” (Ézs 2,6-7). Tehát tudtak szerezni gazdagságot, harci eszközöket a védelmükre. „És betelt földje bálványokkal, és kezeik csinálmányának hajolnak meg, mit ujjaik csináltak” (Ézs 2,8). Ez után olvastuk, hogy: „Ezért porba hajtatik a közember, és megaláztatik a főember” (9. vers). Olvastunk még a felolvasott részben képeket, amiket Isten használ annak a bemutatására, hogy milyen az embernek a gőgje, és hogyan hajtja azt a porba. Hasonlítja Libánon cédrusaihoz, Básán tölgyfáihoz, magas hegyekhez, felemelkedett halmokhoz, magas tornyokhoz, erős kőfalakhoz, és Tárzisz hajóihoz. (13-16. vers). Most nézzük meg ezeket sorban, részletesen. Isten gyűlöli a kevélységet Miért? Olvastuk, hogy nem bocsájt meg nekik: „Ezért porba hajtatik a közember, és megaláztatik a főember, és meg nem bocsátsz nékik” (9. vers). Nagyon különös, hogy Isten Igéje ilyet mond, hogy valamit nem bocsájt meg, hiszen Isten megbocsájtó Isten. A kevélység olyan bűn, ami nagyon utálatos Isten előtt. A kevély szeműek közül, a kevélyek közül nem lát meg Isten egyet sem. Utálatos az Úr előtt a felfuvalkodott ember. Nem tud adni semmit Isten a felfuvalkodottnak, még bocsánatot sem. Az van megírva: „Isten a kevélyeknek ellene áll az alázatosaknak, pedig kegyelmet ad.” Ahhoz, hogy Isten megbocsásson, és kegyelmet adjon, először meg kell alázkodnia az embernek. Ha az ember nem tud megalázkodni, akkor az Úr alázza meg. Nem állhat meg Isten előtt semmiféle gőg, felemelkedettség, felfuvalkodottság, kevélység. Az utálatos előtte. A kilencedik verset egy másik fordítás nagyon érdekesen hozza. A Kecskeméti fordítás szerint: „Ezért kellett az embernek lesüllyedni, és a férfinak lealáztatni, és nem bocsáthattál meg nekik.” Ezért le kellett lesüllyedni az embernek, és lealáztatni a férfinak. Azért a bűnért, amit az előző versekben van, amit az előbb el is soroltam. A bűn az érdekes, hogy az embert

lealázza, lealacsonyítja, lesüllyeszti erkölcsileg. Minél kevélyebb egy ember, minél gőgösebb, annál jobban eluralkodik rajta a bűn. Maga a bűn lealjasítja szinte az embert. Láthatjuk napjainkban. A régi időkben is, de napjainkban is, hogy a kevély ember a bűneivel hová süllyedhet erkölcsileg. Nagyon érdekes, ami itt mond, hogy: „Ezért kellett az embernek lesüllyedni, és a férfinak lealáztatni, és nem bocsáthattál meg nekik” (Kecskeméti fordítás). A férfinak lealáztatni. (Elgondolkodtam, azon, hogy: hol vannak a férfiak a társadalomban? Ezen érdemes elgondolkodni. Gondolják végig a testvérek különböző szempontokból, hogy bemegy az ember egy irodába, csupa nő. Bemegy hozzánk, a patikába, csupa nő. Bemegy az orvosi rendelőbe, csupa nő. Akárhová megy. Tanárok, tanítók, csupa nő. Hol vannak a férfiak? Más szempontból is nagyon érdekes ezt megfigyelni. Hol van a férfias gondolkozás, még aki test szerint férfinak született is? Hol van a férfias gondolkozás? Hol van a férfias felelősségvállalás? Azért nem kötnek házasságot, hanem csak úgy élnek házasság nélkül, élettársi kapcsolatban, mert nem vállalnak felelősséget a férfiak. Nem vállalnak felelősséget a másikért. Hol van a kitartás? Azért válnak el az emberek, mert nincs férfias kitartás, hogy: én szeretem a másikat, és kitartok mellette. Hol van a férfias teherviselés? Hol van a férfias tűrés? Sokszor a férfiasságról úgy gondolják, hogy az egyenlő a durvasággal. Nem, az nem férfiasság. Sokszor a férfiaknál a férfiasság helyett asszonyi nyafogás van: ez sem jó, az sem jó. Lelkizés. Hol vannak a férfiak? Lealacsonyít a bűn. Lesüllyeszt a bűn erkölcsileg. Ezt csak úgy zárójelben mondtam el.) Cédrusok és cserfák Nézzük meg, milyen képeket használ Isten Igéje arra nézve, hogy: Milyen a felfuvalkodott ember? Hogyan alázza meg Isten? Az első kép, amit olvastunk, hogy megaláztatnak, mert Jön az Úr: „…Libánon minden czédrusai ellen, a melyek magasak és felemelkedettek, s Básánnak minden tölgyfái ellen” (13. vers). Ahhoz hasonlítja a felfuvalkodott embert, mint a Libánon cédrusai, és Básánnak a tölgyei, vagy más fordítás szerint cserfái. Ezek rokon fák, a tölgyfa és a cserfa. Mit jelent ez? A fák a Bibliában sokszor az embert példázzák. Például az Úr Jézus Krisztus azt mondta, amikor Őt siratták, ahogy vitte a keresztjét: „…ha a zöldelő fán ezt mívelik, [Ő volt a zöldellő fa] mi esik a száraz fán?” (Lk 23,31). Mi vagyunk a száraz fa. Például olvashatunk arról, hogy: „Átkozott az a férfi, a ki emberben bízik […] olyanná lesz, mint a hangafa a pusztában, és nem látja, hogy jó következik, hanem szárazságban lakik a sivatagban, [kínlódik a pusztába] a sovány és lakhatatlan földön. Áldott az a férfi, a ki az Úrban bízik […] Mert olyanná lesz, mint a víz mellé ültetett fa […] nem fél, ha hőség következik, és a levele zöld marad, a száraz esztendőben nem retteg, a gyümölcsözéstől meg nem szűnik” (Jer 17,5-8). Mit jelképez a fák között a cédrus, és a tölgyfa, vagy cserfa? Elolvasok egy Igét, ezt Isten mondja: „Pedig én irtottam ki előlük [Izráel elől] az Emoreusokat, a kik magasak voltak, mint a czédrusok, erősek, mint a cserfák. Mégis kiirtottam gyümölcsét felül és gyökerét alul” (Ám 2,9). Azt mondja, hogy itt a cédrus az emberek magasságát, nagyságát jelképezi. Nem csak termetben, hogy sudárak voltak. Azon a földön, amikor bement Izráel Anák fiai, óriások is laktak, nagytermetűek (4Móz 13,33-34). Nemcsak ezt, hanem az ember vélt nagyságát is jelképezi ez. Azt mondta: „erősek, mint a [tölgyfák] cserfák.” Azt mondja az Úr róluk: „Mégis kiirtottam…” Az ember sokszor így látja önmagát, és ezért felfuvalkodott: nagy vagyok, erős vagyok. Amíg az ember nem beteg, fiatal és még nincs megtört szíve, nagyon bízik önmagában. Milyen erős vagyok, és mi mindent fogok elérni. Ha egy kicsit emelkedik a ranglétrán vagy a megbecsülésben, akkor is sokra tartja magát. Milyen nagy vagyok! Azt mondja Isten, mindegy milyen kevélység, utálatos előtte, mert akkor azt gondolja az ember, megvagyok én Isten nélkül. A zsoltár leírja, hogyan tudja Isten szó szerint is a fákat, az erdőket, a tölgyet meg a cédrusokat is egy viharban letördelni szempillantás alatt.

Elolvasnék néhány verset: „Az Úr szava erős; az Úr szava fenséges. Az Úr szava czédrusokat tördel, összetöri az Úr a Libánon czédrusait is. És ugrándoztatja azokat, mint a borjút, a Libánont és a Szirjónt, mint a bivalyfiat. Az Úr szava tűzlángokat szór. Az Úr szava megrengeti a pusztát, megrengeti az Úr Kádesnek pusztáját. Az Úr szava [...] lehántja az erdőket…” (Zsolt 29,4-9). Láttunk már biztosan vihart, ha élőben nem, akkor képeken, hogy milyen az, amikor végigvonul egy vihar, és hatalmas fákat derékba tör, vagy tövestül csavar ki. Azt mondja itt az Úr: emberek, gondolkozzatok el! Az Úr minden emberi nagyságot, magasságot, minden emberi erőt így tud semmivé tenni egy pillanat alatt. Olvastunk már erős, büszke emberekről. Nagyon megdöbbentett egy ilyen történet, amit olvastam egy emberről. Azt mondta, ő nem hisz Istenben. Ha Isten van, akkor ő kihívja Istent párbajra. Azt mondta Istennek, tanúk előtt, hogy itt és itt, ebben az erdőben, ezen a napon, ennyi órakor én ott leszek. Jöjjön Isten velem párbajozni. Az ember el is ment az erdőbe. Nem volt ott senki. Visszajött és azt mondta, vagy nem mert velem kiállni, vagy nincs is Isten. Az erdőben volt egy kis bogár, amelyik megszúrta az embert. Másnapra nagyon bedagadt. Harmadnapra a vérmérgezés tünetei mutatkoztak. Negyednapra meghalt az ember. Isten csak egy kis bogarat küldött oda. A kevély ember ledőlt egy pillanat alatt. Hadd olvassak még valamit ezekről a fákról. „De ímé az Úr, a seregeknek Ura: levagdalja az ágakat rémítő hatalommal, és a magas termetűek kivágattatnak, és a magasságosak megaláztatnak; Az erdő sűrű ágait levágja vassal, és megdől a Libánon egy hatalmas által” (Ézs 10,33-34). Voltak már emberek, uralkodók, diktátorok, nagy emberek, akik úgy gondolták ők sosem dőlnek meg. Fennmarad örökké a birodalmuk, és amit alkottak. Rémítő hatalommal az Úr levagdalta. Semmivé lettek. Jól mondja a közmondás: a fák nem nőnek az égig. Akármilyen sudár a cédrus, nem nő az égig; még ha a Libánon tetején nő, akkor sem. Nincs emberi hatalom, ami felérne az égig. Az Úr az úr mindenek felett. Elolvasok még egy Igét: „Ímé, Assúr [Asszíria] czédrus vala a Libánonon, szép ágakkal és sűrű galyaival árnyékot tartó s magas növésű, melynek felhőkig ért a teteje. Víz nevelte nagygyá, a mélység vizei tették magassá […] És széppé lőn magasságával, hosszan kiterjedt ágaival, mert gyökere sok víz felé nyúlik vala […] Ennekokáért így szól az Úr Isten: Mivelhogy magasra nevekedtél, és fölemelé tetejét a felhők közé, és szíve felfuvalkodott az ő magasságában: Azért adom őt a nemzetek urának kezébe, bánjék el vele, gonoszságáért kiűztem őt. És kivágták őt az idegenek, a nemzetek legkegyetlenebbjei, és leterítették…” (Ez 31,3-4.7.10-12). Igen, Asszíria is egy ilyen birodalom volt. Babilon is egy ilyen birodalom volt. Sok kevély ember járt így, hogy az Úr egyszer csak leterítette. Okulhatunk ebből. A kevély szemű emberekből nem lát Ő egyet sem. A kevélyeknek ellene áll, és az alázatosaknak ad kegyelmet. Amikor itt az emóreusokról olvastunk, azt volt Ámós próféta könyvében, bár olyanok voltak, mint a cédrus: „magasak voltak, mint a czédrusok, erősek, mint a cserfák [tölgyfák]. Mégis kiirtottam gyümölcsét felül és gyökerét alul” (Ám 2,9). Ha megaláz is, helyre akar állítani Olvasunk egy Igét Izráelről. Arról a népről, amiről most szólt a próféta, hogy vigyázzanak, mert Libánon minden czédrusai Básánnak minden tölgyfái kivágattatnak. Kivágja az Úr: „És ha megmarad még rajta egy tizedrész, ismétlen elpusztul ez is; de mint a terpentinfának és cserfának [tölgyfának, más fordítás szerint] törzsük marad [vagy: gyökerük marad] kivágatás után: az ő törzsük [gyökerük] szent mag lészen!” (Ézs 6,13). Itt van egy különös vigasztalás. Az, hogy Isten nem azért dönt le, és pusztít el kevély embereket, mert gyűlöli Isten az embert. Csak a kevélységet, a gőgöt gyűlöli. Izráel népéhez így szól, hogy elpusztul ez is, elpusztul az is, de marad egy szent mag, egy gyökér, egy maradék. Pál apostol ezt mondja erről: „Mondom tehát: Avagy elvetette-é Isten az ő népét? Távol legyen […] Nem vetette el Isten az ő népét, melyet eleve ismert. Avagy nem tudjátok-é, mit

mond az írás Illésről? A mint könyörög Istenhez Izráel ellen, mondván: Uram, a te prófétáidat megölték, és a te oltáraidat lerombolták; és csak én egyedül maradtam, és engem is halálra keresnek. De mit mond néki az isteni felelet? Meghagytam magamnak hétezer embert, a kik nem hajtottak térdet a Baálnak. Ekképen azért most is van maradék a kegyelemből való választás szerint. Hogyha pedig kegyelemből, akkor nem cselekedetekből: különben a kegyelem nem volna többé kegyelem. Hogyha pedig cselekedetekből, akkor nem kegyelemből: különben a cselekedet nem volna többé cselekedet” (Róm 11,1-6). Miért hagyott Isten magot? Kegyelemből, nem cselekedetekből. Kegyelemből! Ez igaz Izráel népére, mint népre általában, hogy lesz egy maradék, egy mag. Úgy gondolom az Igéből, hogy igaz ez úgy is, hogy amikor Isten egy embert megaláz, nem az embert akarja teljesen tönkre tenni, és elpusztítani Isten, hanem a kevélységét. Levagdal sok mindent, hogy maradjon ott a földben egy gyökér, amelyik megalázkodik, mint Nabukodonozor. Emlékszünk rá, amikor Nabukodonozor ugyanígy járt, a hatalmas fa? Egy szent és vigyázó azt mondta, hogy vágjátok ki, rontsátok el, de maradjon meg a gyökere a földben (Dán 4,10-12). Amikor eltelt a kiszabott idő, a hét idő, akkor Nabukodonozor megalázkodott. Felemelte a szívét és a tekintetét Istenre. Elismerte, hogy az Isten uralkodik. Elismerte, hogy Isten mindenható (Dán 4,31). A gőgje ott maradt a porban. Akkor Isten felemelte azt, ami maradt gőg nélkül ebből az emberből. Ami marad bennünk is gőg nélkül ott a porban, azt Isten fel akarja emelni, hogy szent mag legyen. Az Úr Jézus tulajdonképpen ez a szent Mag, aki az alázatosakkal lakik. „Magasságban és szentségben lakom, de a megrontottal és alázatos szívűvel is…” (Ézs 57,15). Amikor megalázkodik az ember, mint Nabukodonozor, akkor a szívébe tudja fogadni ezt a szent Magot. Isten elvégzi a munkát. Magas hegyek és felemelkedett halmok Nézzük a másik képet itt, amit használ az Ige. Azt olvastuk: „Minden magas hegyek ellen, és minden felemelkedett halmok ellen” (14. vers). Míg a fa embert jelent, a hegyek és a halmok szellemi hatalmat jelentik. Olyan szellemi hatalmakat, akiknek kihatása van földi dolgokra is. Már olvastunk ebben a részben hegyről. Most csak emlékeztetném a testvéreket: „Lészen az utolsó időkben, hogy erősen fog állani az Úr házának hegye […] eljönnek sok népek, mondván: Jertek menjünk fel az Úr hegyére, Jákób Istenének házához” (Ézs 2,2-3). Akkor arról volt szó, hogy az Úr hegye, Isten uralmát jelenti ezen a földön. Ennek az Igének az alapján, amit olvastunk, hogy: „…egy kő leszakada kéz érintése nélkül, és letöré azt az állóképet” (Dán 2,34), a nagy szobrot, ami ábrázol mindenféle emberi uralmat és birodalmat. Ledöntötte „…vas- és cseréplábairól, és darabokra zúzá azokat […] és lőnek mint a nyári szérűn a polyva, és felkapá azokat a szél […] Az a kő pedig […] nagy hegygyé lőn, és betölté az egész földet” (Dán 2,34-35). Nyilvánvaló az összefüggés, hogy ez azt az uralmat, királyságot jelenti, ami az ezeréves királyságban lesz, amikor Jézus Krisztus uralkodik ezen a földön. Nem csak itt, máshol is láttuk ezt. Most nem mondom el még egyszer, mert szó volt róla. Beszéltünk erről az Igéről, hogy a hegyek mögött szellemi hatalmak vannak, akik valamilyen módon befolyásolják az emberi uralmat a földön. Nem csak olyan hegy van, mint az Úr házának a hegye. Vannak olyan hegyek, amik a gonosz szellemi hatalmakat ábrázolják. Például elolvasom: „Ímé, én ellened fordulok, te romlásnak hegye, azt mondja az Úr, a ki az egész földet megrontottad, és kinyújtom reád kezemet, és levetlek téged a kőszikláról, és kiégett hegygyé teszlek téged. És belőled nem visznek követ a szegletre és a fundamentomra, mert örökkévaló pusztaság leszel, azt mondja az Úr” (Jer 51,25-26). Mély értelmű szavak ezek. Most csak egyre hadd térjek ki. Babilonról van szó. Azt mondja Babilonról: „te romlásnak hegye”. A babiloni birodalom mögött tisztátalan hatalmak álltak. Tele volt bálványimádással. Tudjuk azt, hogy végeredményben nincs hatalmasság, csak Istentől. Babilon is Istentől volt. Isten megengedte abban az időben is, és mind a mai napig engedi, hogy a Sátán, aki e világ fejedelme, ott álljon különböző világi hatalmasságok

mögött. Olvasunk más angyalfejedelmekről is, hogy például vívott a perzsa fejedelem ellen (Dán 10,20-21). Erről is volt szó korábban. Ott vannak ezek a sötét szellemi hatalmak. Amikor itt arról beszél az Ige, hogy felemelkedett hegyek vannak (14. vers), akkor ez azt jelenti, hogy ezek a sötét, és tisztátalan szellemi hatalmak vannak minden kevélység mögött. Akár egy ember kevély, akár egy nép vagy birodalom gőgös, ott van mögötte. Sátáni tulajdonság ez: „Felibök hágok a magas felhőknek, és hasonló leszek a Magasságoshoz” (Ézs 14,14). Aki nem tud meghajolni Jézus Krisztus előtt, aki azt akarja, hogy az Úr Jézus Krisztus hajoljon meg előtte: „Mindezeket néked adom, ha leborulva imádsz engem” (Mt 4,9). Ez a gőgösség, és ezek a felemelkedett hegyek és halmok, a különböző gőgösségek embereket vagy hatalmakat, birodalmakat jelentenek, de ott van mindig mögötte ez a gonosz sátáni hatalom. Isten Igéje azt mondja, hogy egyszer eltöröl minden ilyen birodalmat és erősséget (12. vers). Elolvasom az Igét: „Aztán a vég, mikor átadja az országot az Istennek és Atyának; a mikor eltöröl minden birodalmat és minden hatalmat és erőt. Mert addig kell néki uralkodnia, mígnem ellenségeit mind lábai alá veti” (1Kor 15,24-25). Amíg ez az idő eljön, hogy minden Jézus Krisztus lába alá lesz vetve, Ő pedig mindent átad az Atyának, addig is, azt mondja Isten, olvasom: „Egy szó kiált: A pusztában készítsétek az Úrnak útát, ösvényt egyengessetek a kietlenben a mi Istenünknek! Minden völgy fölemelkedjék, minden hegy és halom alászálljon, és legyen az egyenetlen egyenessé és a bérczek rónává. És megjelenik az Úr dicsősége, és minden test látni fogja azt; mert az Úr szája szólt” (Ézs 40,3-5). Mikor keresztelő János hirdette az Igét erre hivatkozott „Én kiáltó szó vagyok a pusztában. Egyengessétek az Úrnak útját, a mint megmondotta Ésaiás próféta” (Jn 1,23). Legyenek a völgyek feltöltve, a hegyek lealacsonyítva, „készítsétek az Úrnak útát” (Ézs 40,3). Ezzel az egésszel arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy minden gőg mögött tisztátalan szellemi hatalmasság van. Az Úr Jézus Krisztus azért jött, hogy minden hegy alacsonyodjon le. Azért jött, hogy bemutassa, hogy Ő, aki Isten Fia, meg tud hajolni Isten előtt: „legyen meg a te akaratod” (Mt 26,42). Nem emelkedik fel. Nem dühösködik. Lehajolt, és „kezdé mosni a tanítványok lábait” (Jn 13,5). Azt mondta: „nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon” (Mt 20,28). Így készítette el az utat az uralkodáshoz. Ilyen uralkodó volt. Ezt munkálja Isten a mi szívünkben is. Még egy vigasztaló, és reménységet keltő Igét hadd hozzak ide, amikor azt mondja, hogy: „És eljönnek sok népek, mondván: Jertek menjünk fel az Úr hegyére, Jákób Istenének házához, hogy megtanítson minket az Ő útaira, és mi járjunk az Ő ösvényein […] Lészen az utolsó időkben, hogy erősen fog állani az Úr házának hegye, hegyeknek felette, és magasabb lészen a halmoknál, és özönleni fognak hozzá minden pogányok” (Ézs 2,3.2). Ha még most nem is áll az ezeréves királyság, de vannak emberek, akiknek a szívében úr Jézus Krisztus. Ezek olyanok, mint „a hegyen épített város” (Mt 5,14). Áll az Úr hegye, uralma és hatalma. A gyülekezet éppen azért van, mert a gyülekezetben, de nem egy helyi gyülekezetben, egy debreceni vagy más gyülekezetben, hanem a Krisztus Gyülekezetében, az Ő testében, amíg még itt van ezen a földön, ez a Gyülekezet „az igazságnak oszlopa és erőssége” (1Tim 3,15), ahol Krisztus az Úr. Hiába vannak más hegyek és halmok, ez a hegy erősen áll. Aki megalázkodik, megtalálja Jézus Krisztust, ennél a világosságnál, a hegyen épített városnál. Áll ez a hegy, „hegyeknek felette” (Ézs 2,2), kimagasodik, a hegyek közül. A Sátánnak minden sötétségéből, és a démonoknak minden csalárdsága ellenére áll ez a hegy. Egészen addig, amíg vissza nem jön az Úr, és akkor az egész földet betölti ez a hegy, az Ő uralma. Magas torony és erős kőfal A harmadik kép, amit olvastunk az Igében: „Minden magas torony ellen, és minden erős kőfal ellen” (15. vers). Protestáns fordítás így hozza, hogy: „Minden büszke torony és erős vár”. A kőfalból épültek a várak. Tudjuk, hogy a torony és a vár a hívő ember számára maga Isten.

Mondja az Ige: „Isten az én erős kőváram […] Mert te vagy az én menedékem, s erős tornyom az ellenség ellen” (2Sám 22,33; Zsolt 61,4). A hitetlen ember nem az Úrban bízik. Más erősségekben bízik. Olyan erősségekben, amit ő magának alkotott. Abban a békeségben és biztonságban, amit ő hozott létre. Azokban a biztonsági berendezésekben és erősségekben, amit ő épített. Mindezek az erősségek, tornyok és várak úgy járnak, mint a babiloni Bábeli torony járt. Épülhet egy ideig, de azután nem lehet tovább építeni (1Móz 11,4-9). Nagyon érdekes, hogy ilyet mond az Ige, felolvasom: „De a helyett tiszteli az erődök istenét” (Dán 11,38). Ki ez az erődök Istene, akit az antikrisztusi szellemű emberek, vagy maga az Antikrisztus is tisztel? A Sátán. Amikor az ember erősségeket épít ki, tornyokat és erődítményeket, e mögött is ott van ez a sátáni lelkület. Minden ilyen önerő, és ilyen sátáni ihletettségű építés úgy jár, mint a Bábel tornya. Ezt olvassuk: „És lesznek minden magas hegyen és emelkedettebb halmon patakok, folyamok a nagy öldöklés napján, mikor a tornyok leomlanak” (Ézs 30,25). Csak zárójelben jegyzem meg, hogy amikor 2001. szeptember 11.-én az a bizonyos két torony leomlott, akkor volt, akinek ez az igevers jutott eszébe. Volt, aki mondta is nekem, hogy leomlottak a tornyok. Nyilván szó szerint nem erre vonatkozik ez az Ige, de az előképe annak a két toronynak a leomlása is annak, hogy amit az ember épít, az lerombolható. Le is rombolják, és le is omlik egyszer. Sőt, még annak az előképe is, amit el is olvasok: „Közel van az Úrnak nagy napja, [Tudjuk, ez majd az antikrisztusi kor lesz.] közel van és igen siet; [Azért érdemes ezzel foglalkozni, amik napjainkban történnek, mert ezek a kicsiben megvalósuló előképek mutatják, hogy közel van, és igen siet.] az Úr napjának szava keserves, kiáltoz azon a hős is. Haragnak napja az a nap, szorongatásnak és nyomorúságnak napja; pusztításnak és pusztulásnak napja; sötétségnek és homálynak napja; felhőnek és borúnak napja. Kürtnek és tárogatónak napja a megerősített városok ellen és a büszke tornyok ellen!” (Sof 1,14-16). Igen, vannak büszke tornyok. Tudjuk, az a két torony is jelkép volt. Amit az ember kitalált, amit az ember felépített, ami gazdagságot gyűjtött, az egész világon kiépített kereskedelmi hálózatokat, valami új, nagy világrend alapjait fektette le. Jelkép volt. „a büszke tornyok ellen! […] Sem ezüstjök, sem aranyuk nem szabadíthatja meg őket az Úr haragjának napján, és az ő féltő szeretetének tüze megemészti az egész földet” (Sof 1,16-18). Ez csak előképe annak. Hadd mondjak egy vigasztaló, és reményt keltő Igét is a tornyokkal és a várakkal kapcsolatosan. Azt olvassuk: „Erős torony az Úrnak neve, ahhoz folyamodik az igaz, és bátorságos lészen” (Péld 18,10). Erős torony az Úr neve. Miért mondja itt, hogy az Úr neve? Úgy olvassuk: „Mivelhogy ragaszkodik hozzám, megszabadítom őt, felmagasztalom őt, mert ismeri az én nevemet!” (Zsolt 91,14). Az Úr neve az Ő lénye. Amikor itt: „Erős torony az Úrnak neve” (Péld 18,10). Ki ismeri az Úr nevét? Mondhatnánk, hogy a neveit, mert több neve van. Az egyik neve a szabadító. A másik neve a szeretet. A harmadik neve a kegyelmes Isten. Van olyan neve is, hogy a szent és igaz. Ki ismeri az Ő neveit? Aki ismeri az Ő neveit, annak: „Erős torony az Úrnak neve” (Péld 18,10). Aki hozzá jön, „ahhoz folyamodik […] bátorságos lészen” (Péld 18,10). Ezt a tornyot nem dönti le senki és semmi! Nincs hatalom, ami ezt ledönthetné. Ilyen védelem az Úrnak a neve. Hajók és a hit útja Még a negyedik képet, hadd hozzam ide: „És Társisnak minden hajói ellen, és minden gyönyörűséges drágaságok ellen” (16. vers). A hajó a Bibliában a hitnek, az Istentől való függésnek a képe. Találó kép ez, mert különösen abban az időben, nem voltak nagy óceánjáró hajók. Olyanok voltak a hajók, mint a csónakok. Amikor jött a vihar játékszerként dobálta ezeket a kis csónakokat. Bizony úgy volt az ember, amikor jött a vihar, mint ahogy a zsoltárokban olvashatjuk. Néhány verset el is olvasok: „A kik hajókon tengerre szállnak, és a nagy vizeken kalmárkodnak, Azok látták az Úrnak dolgait, és az ő csodáit a mélységben.

Szólott ugyanis és szélvészt támaszta, a mely felduzzasztá a habokat. Az égig emelkedének, a fenékig sülyedének; lelkök elolvada az inségben. Szédülének és tántorgának, mint a részeg, és minden bölcsességöknek esze vész” (Zsolt 107,23-27). Ezt élték meg akkor a hajósok. Ezt látták. A bőrükön tapasztalták, hogy amikor zúg a tenger és a vihar, az Úr szólt, és Ő duzzasztotta fel a habokat, akkor „minden bölcsességöknek esze vész” (Zsolt 107,27). Csak szédülnek és tántorognak, és nincs más kiút. „De az Úrhoz kiáltának az ő szorultságukban, és sanyarúságukból kivezeté őket. Megállítá a szélvészt, hogy csillapodjék, és megcsendesedtek a habok. És örülének, hogy lecsillapodtak vala, és vezérlé őket az ő kivánságuknak partjára. Adjanak hálát az Úrnak az ő kegyelméért, és az emberek fiai iránt való csodadolgaiért! És magasztalják fel őt a népnek gyülekezetében, és dicsérjék őt a vének ülésében!” (Zsolt 107,28-32). Igen, a hitnek ilyen az útja. Csak az Úrhoz kiállt. Tudja, hogy minden Istentől függ. Minden vész, vihar, ami körülvesz bennünket, minden nehézség, lehetetlen helyzet kulcsa az Úr kezében van. Ő szól, és akkor lecsendesedik. Amikor lecsendesedett ott van a szívben a hála: „Adjanak hálát az Úrnak” (Zsolt 107,31). Az ördög ezt nem akarja. Hálát adni nem. Inkább építünk olyan hajót, ami nem játékszere a haboknak. Amit itt olvastunk az Igében, hogy: „És Társisnak minden hajói ellen” (16. vers). Ezek a tárziszi hajók abban az időben nagy tengerjáró hajók voltak. Ez akkor a technikának a csúcsa volt. Nem olyan kis csónakok voltak, amiket dobált a vihar. Ezek masszív, nagy, tengerjáró hajók voltak. Azt gondolta az ember, hogy most már nem az Istenhez kell kiáltani, nem a hit útját kell járni. Megcsináltuk mi ezt magunknak. Mire használták ezeket a nagy tárziszi, tengerjáró hajókat? Ezt is elolvasom: „Salamon királynak összes ivóedényei aranyból valának; a Libánon erdő házának is összes edényei tiszta aranyból valának; nem vala az ezüstnek semmi becse a Salamon idejében; Mert hajói voltak a királynak, a melyek Társisba jártak a Hirám szolgáival együtt. Minden három esztendőben egyszer menének a hajók Társisba, honnan aranyat, ezüstöt, elefántcsontot, majmokat és pávákat hoznak” (2Krón 9,20-21). Ezek a drágalátos kincsek, amiket olvastunk: „Társisnak minden hajói ellen, és minden gyönyörűséges drágaságok ellen” (16. vers). Ezért kellettek a hajók: kincseket hozni. Azután már annyi kincs volt, hogy már csak az arany számított valamit, mert „nem vala az ezüstnek semmi becse a Salamon idejében” (2Krón 9,20). Egyszer eljött az idő, amikor Isten összetörte a tárziszi hajókat. Erről is itt olvashatunk: „Azután Jósafát, a Júda királya megbarátkozék Akháziával, az Izráel királyával, a ki gonoszul cselekedett vala; [Ez a szövetség idegenekkel, akik nem az Úréi. Erről volt szó korábban az Igében.] Mindazáltal vele megbarátkozék, hogy hajókat készítenének, melyeken Társisba mennének; és a hajókat Esiongáberben készíték. Jövendöle azért Eliézer, a Maresából való Dódava fia Jósafát ellen, mondván: Minthogy megbarátkozál Akháziával, az Úr megsemmisíti a te munkádat. És a hajók mind összetörének, és nem mehetének Társisba” (2Krón 20,35-37). Amikor itt Ézsaiás próféta beszél arról, hogy „Társisnak minden hajói ellen jön az Úr haragja, akkor erről beszél. Az ember csinálhat tengerjáró, óceánjáró hajókat. Titanicot, amiről azt gondolták, az nem süllyed el, és az első úton elsüllyedt. Tehet az ember bármit, az Úrnak nagyobb a hatalma. Ne akarjunk meggazdagodni; ne akarjunk tárziszi hajókkal járni! Járjuk a hit útját! Nagyobb az Úr, amikor hozzá kiálltunk. Mindegy milyen kicsi a csónakunk, ha ott van az Úr, többet ér minden tárziszi hajónál. Ha ott van az Úr az többet ér minden gazdagságnál. Többet ér annál, mintha Salamon minden kincse a miénk volna is. „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?” (Mk 8,36). Az a tanulság ebből, hogy: „A mi pedig hitből nincs, bűn az” (Róm 14,23). Nincs semmi értéke annak, ami nem hitből van. Egyszer úgyis mind semmivé lesz.

Befejezés Hadd maradjon itt a szívünkben ez a vigasztalás és remény, hogy nem baj az, ha nincsenek nagy lehetőségeink. Nem baj az, ha nem vagyunk nagyok. Nem baj az, ha nincsenek tornyaink, nincs ezüstünk, aranyunk, tengerjáró hajónk. Senkik vagyunk ebben a világban. Nem vagyunk nagy, sudár fák. Csak kis, csenevész szőlővesszők vagyunk. A szőlővessző soha nem nő akkorára, mint a cédrus. Kicsi göcsörtös, nyomorék vessző, de terem szőlőt, és a szőlőtőkéből való (Jn 15,5). Nem baj az, hogy mi kik vagyunk önmagunkban. Senkik és semmik vagyunk, de van Urunk. „Erős torony az Úrnak neve” (Péld 18,10). Van hitünk. Ha valakinek a hite az Úrba kapaszkodik, övé az Úrnak minden ereje és áldása. Ámen. Debrecen, 2002. november 24.