Elöljáró beszéd
A családfáról Furcsa növény a családfa. Ha rajzolják, felül kezdik el a papíron, az őssel, aki egyszer, régen – minél régebben, annál jobb – nemesi levelet kapott. A gyökér tehát fent van a magasban s ágai – a leszármazó utódok – lefele terjeszkednek. Ez a „lefelé” ejt gondolkodóba engemet. Ezért mondom, hogy a családfa furcsa növény. Rendes fának alul van a gyökere, a földben. S nemcsak ágai vannak, hanem törzse is. Minden igazi magyar családnak is a földből, a népből sarjadtak gyökerei. Vihart álló törzse felfelé tört és szállítgatta az élet nedveit a magasan viruló lombnak, virágnak: egy-egy család kiváló képességű emberpéldányainak. Igaz, néha a fagyöngynek is, mely az egész nemzetség – akarom mondani, egész családfa – tetején virít s még csak nem is rokon… Olyan egy-egy nagy kiterjedésű magyar család, mint a termőfa. Paraszti, középosztálybeli s főrangú rokonok tartoznak együvé, vér szerint. A termőfa azonban nem nőhet az égig. Lehulló gyümölcse, ha foganni, teremni akar, ismét csak a földbe hull s kezdődik az egész körforgás elölről. Ezért hiábavaló lefelé húzogatott családfát rajzolgatni, mikor van paraszti rokonod – valahol egészen biztosan van – ha nem is tudsz róla – neked is, nekem is. Hiábavaló csak a magasra jutottakat emlegetni, mert akad minden családban kispolgár, kistisztviselő is éppen elég. 5
Ezek jutottak eszembe a családfáról, mikor egyik nyáron Háromszéken jártam. Van ennek a székely megyének egy sarka, a Rétyi Nyírség. Dúsan termő síkság ez, alig órajárásnyira a havasoktól. A Feketeügy partján nyújtózkodik, tavacska tavacskát ér rajta. A tocsogókban hosszúlábú gólyák s gázló gémek tízezrei sétálnak fel és alá; a vízben álló, rezgő nyírfák között fellegrajként húznak tavasz idején a piros lábú erdei szalonkák. Ezen a vidéken csupa régi, székely nagybirtokos – afféle kétháromszáz holdas, nemesi család lakik. A cseréppel fedett, kőoszlopos kapun nemesi kőcímer díszeleg, a kúriák ámbitusán fegyverek s falon lógó medvebőrök között, szalonkatoll-trófeákból kirakva, félévszázad évszámai. Az ebédlőt úgy építették, hogy tizenöthúsztagú család férjen el kényelmesen a nagy, kerek asztal körül, a falakra aggatott ősök képei alatt. Kétoldalt hat-nyolc lakó- és vendégszoba s túl az ebédlőn, a széles verandáról végiglátni az egész kerítetlen birtokon. A háziúr kiül, pipát töm s nézi, hogy hordják a szénát emberei. A kéményeken s a tavalyi szénaboglyák tetején csoportosan ülnek a gólyák, fél lábukat felhúzzák, fejüket leszegik, mintha tán pipáznának ők is. Nézik a háziurat… Egy régi család adatait kerestem ezen a vidéken. Az unitárius parókián nagyítóval olvastuk az alig tenyérnyi, latin anyakönyvet. Bizonyos B. József nevét kutattam. Találtunk is 1750-től kezdve valami négy B. Józsefet. Ugyanattól az apától és anyától született egymásután négy fiú, mindet Józsefnek keresztelték. Elhalt ugyanis mindenik egymásután, ki két-, ki há6
roméves korában. 1770 után aztán a magyarul folytatódó bejegyzésekben azt olvastam végre, hogy: „kereszteltem B. sógor fiát, Józsefet – ez volt az ötödik József – az nap, mikor Kicsi Márikót egy szénabuglya tövibe meglapította az keserves Istennyila. Potsék egy nap vala.” Így találtam meg emberem születése napját! Elindultam hát élő adatokért a kőoszlopos kúriákba. Mintaszerűen felszerelt, modern gazdaság volt az egyik. Lakói igazi háromszéki vendégszeretettel fogadtak. Megmutatták az egész birtokot, végigjártuk a szobákat. Mikor régi írások után kérdezősködtem, elém hoztak valami nyolcvan évre visszafelé egy halom gazdasági számadást. Pontosan be volt ezekbe írva, hogy hatvanöt évvel ezelőtt hány tehén borjazott le, mennyiért adták el a búzát, mikor ártányolták a kan disznókat, mennyi fizetést kaptak a béresek. A család tagjait nem tartották számon. A falon díszelgő képekről a háziasszony csak annyit tudott mondani, hogy „az őseink!” De azt már nem, hogy melyik kicsoda. A szomszéd kúria kapujánál földig volt porladva az egyik kőoszlop, s kőkerítés helyett léctákolmány határolta a kertet. A kertnek nem volt köves útja. Bokáig cuppogó sárban ugrándoztunk a házig. – Csak a konyha felől lehet bejárni! – szabadkozott a háziúr, öklendező, véraláfutásos szemű, köpcös agglegény volt. Ujjait fekete-barnára marta a nikotin. A veranda mennyezetét egy ágas-bogas rönkfa támogatta. A nagy ebédlő közepén horpadt bádogtál fogta fel az átázott falból csöpögő vizet. A nagy, korhadt zsalugá7
terek lehúzva. Egy foszlott bőrdíványon a hideg, nyirkos félhomályban, madártestű, vékony, beteg, öreg nő feküdt. Homlokán vizes ruha. Mikor beléptünk, nagyot sikoltott: – Ki az? – S feleletet sem várva, sipítva folytatta: – Te vagy Ilonka? Jó, hogy eljöttél, lelkem. Már halálomon vagyok, lelkem. S látod, hogy elhanyagol, lelkem, a fiam! Nincs a házban még ennivaló sem, Ilonka lelkem. – Ugyan, mama! Nem Ilonka – szólt rá a házigazda vérveres arccal. És zavartan topogott fel s alá. A székeken ócska ruhák, az ebédlőasztalon kifejtetlen szárazbab-halom. Nem volt hová leülnünk. Ügyefogyottan sietett a férfi a konyhába, hogy valamivel megkínáljon. Talált is egy fél liter savanyú ribizlibort. De pohár csak kettő akadt, s mi négyen voltunk. Hamarosan a régi írásokra tereltem a szót. A férfi arca nyomban kiragyogott, hátra fordult s az almáriomból, a dohányszita s a dohányzacskó alól egyetlen mozdulattal, mintha egész nap ezt gyakorolná, kihúzott egy lepedőnyi papirost. – Tessék! A teljes családfa! Rajta van minden, pontosan! Rajta volt az én emberem is, B. József összes fel- és lemenőivel. Csak éppen élő emlék nem maradt semmi a halott kúriában. Estefelé a Rétyi Nyír határában egy harisnyás székellyel ismerkedtünk össze. Úgy hívták őt is, mint a két földesurat, a nagygazdát, aki csak a borjúk családfáját tartotta számon, meg testvérét, akinél a savanyú ribizlibor mellé nem akadt pohár. Megkérdeztem, hogy rokonok-e? 8
– Ükapánk egytestvér vót! – mondta a székely. – Nagyapám idebé dolgozott vót az onokatestvérinél, a birtokos úrnál, felesbe. S mük es részes-feles gazdák vagyunk, ő utána. Ámultam, hogy a harisnyás székely – a neveket is felsorolta – pontosan tudja az egész nemzetség történetét. Azt a családtagot is ismerte hallomásból, akit én kerestem s útba is igazított, hogy leszármazottját ne a címeres kúriában kutassam, hanem egy kis faluvégi házban, egy vénleánynál, aki ugyan csak varrónő, de azért ő is igen jól tudja a család történetét. A nagygazda, a gazdag és modern, a málladt falú kúriából való s a felesmunkás székely mind egy családból valók. Közös volt a predikátumuk. – Mer úgy van az istálom – mondta a székely –, hogy mük es nemesek vagyunk, amétt nem folytassuk. S tessék elhinni, az én onokatestvérem, ott né, abba a roggyant kúriába, tiszta merő hijába erőlteti. Sze’ se esze, se vagyona, se semmi. Még a nadrágja es kőcsönbe van. Hallgattam a székelyt – és saját családomon gondolkoztam el. Nekem Déstől Szilágyságig, Csíktól Háromszékig, fél Erdély rokonom. Mi Háromszéken éltünk, Kovásznán. Mama Makkai-lány volt, csak testvére volt tizenkettő. Makkai Domokos professzor ivadékai, csupa literátus ember, lányok, fiúk, mind az eszükből éltek és mind szegények voltak. Nyaranta tömegesen látogattak meg s üdültek óriási kertünkben, a kovásznai fenyvesek között. Ilyenkor a borvízkút tövén parázs viták lobogtak. 9
Egyszer öreg székely dolgozott a kertben, fát nyesegetett. Hallgatta, hallgatta az ifjú Makkai-had: Erzsi, Irma, Ernő, Sándor végeérhetetlen vitáját s este, napszámfizetéskor mondta apámnak csendesen: – Megkövetem, tiszteletes úr, minek ide napszámos? Itt a sok fiatalúr, befoghatná őket. – Diákok azok, Deme bácsi, pihenni jöttek – mondta apám. Öreg Deme megcsóválta a fejét: – Diák, diák! Annak es csak két keze van. Apám tovább magyarázta: – Nem való testi munka annak, Deme bá, aki az esze után él. – Hásze épeg ez az! – mondta az öreg székely. – Ész? Az is kell. De mán, megkövetem, mégse járja, hogy meglett úrfiak csak heverednek a fűbe s egész áldott nap űzik az eszüket. Különösen az a hegyes fejű, az a szemüveges. Szippantott egyet, mint aki meggondoltan visszahúzza a szót. – Kiváló fiú az – oktatgatta apám. – Allehet – vélte az öreg –, de én mán csak amondó vagyok, hogy ha én vónék az apja annak az úrfinak, hát abroncsot veretnék a feje körül. – Aztán miért? – Hát, megkövetem, hogy az sok nagy ész szét ne vesse eccer azt a gyenge, fiatal fejit… …A nagyeszű, szemüveges fiatalember – író, tudós és püspök lett később… A Makkaiak enyediek voltak. Apám testvérei, az Ignáczok Désen éltek. A túl nagy ész miatt nem kel10
lett megabroncsoltatni az ő fejüket, viszont ők voltak a módosak. Nagyapámra Ignácz Márton dédapámtól, aki Haller gróf intézője volt, tizenegy ház maradt. Azt a tizenegy házat nagyapám hamarosan elkártyázta, aztán csendesen visszavonult egy útszéli, kicsi gerendás házba, az utolsó házába, a dési Malatón, éppen a temető alatt. Délig aludt az öreg, estig pasziánszot rakott, hajnalig bibliát olvasott. Másnap kezdte elölről. Hozzánk soha se jött el s mi se hozzá. – Hány gyermeke van, Ignácz bácsi? – kérdezték egyszer tőle. – Lehet úgy egy tucaton felül – felelte és rakta tovább a kártyákat. S volt is gyermeke valóban, minden rendű és rangú. Nagyapám nem törődött velük. Mindenik a maga emberségéből lett az, ami. Márton fia pap lett Szilágyban, gazdagon nősült és gazdálkodott. Édesapám szegény szolgadiák módján tanult Nagyenyeden (ott ismerte meg Makkai professzor leányát, anyámat); esperes lett és országgyűlési képviselő. Lajos nagybátyám tizenhárom éves korában Németországba szökött s ma ott nagy bőrgyára van. (Azt mondják, szót sem tud már magyarul.) Pali bácsi csizmadia lett és iparosokhoz mentek férjhez nagynénéim is. Ezeknek mind háza volt, földje, vagyonkája. Gőgös dési polgárok voltak. Szegény anyukám nem hiába emlegette szelíd gúnnyal a nemes dési csizmadia-rokonokat, mert bizony Ilona néném férjének, Vass Imre bácsinak három előneve volt s a kutyabőrt műhelyében a csirizestál fölé akasztotta ki. – Ármális nemes vagyok! – mondogatta. – IV. Béla királyunk adta a nemességemet. – Foldozta a csizmá11
kat és egyszer mit gondolhatott, mit nem, csak kiült, ahogy alkonyodni kezdett, a tornác végébe, a csizmadiaszékre. Derekán zöld kötény, szemén okuláré, kezében könyv: „Vas Gereben: A nemzet napszámosai.” Ezt olvasgatta, aztán mikor egészen besötétedett, sóhajtva letette s egy kétszáz éves, öreg fustéllyal szíven lőtte magát… Csak egyszer jártam dési rokonaimnál, kislánykoromban. Aludtam Mari néni mennyezetes ágyában, ahová létrán kellett felmászni, s a verescsapú, szőttes párnák tetején azon nyomban a gerendába vágtam a fejemet. Egyszer ettem a kemencéből frissen kihúzott, ropogóshajú dési kenyérből, amit Anna néni sütött és most is szájamban van az íze. És látom magam előtt a hegyre kapaszkodó dési temetőt. Bíborban és aranyban tündöklő őszi fák között, a temetőhegy lábánál kanyarog az ezüst Szamos. Fönt, a csúcson, nagyapám síremléke áll. Kicsi házának udvarára néz le a sírkő egyenesen, mintha halála után egyszerre kíváncsi lenne a halott arra, ami életében sohasem érdekelte, hogy hát mit is csinálnak ott alant az ivadékai? A sírkő oldalába kis vers van vésve. Halott Ignáczok nevei s köztük az én nevem is: „Nyugszanak e közös sírban Ignácz Ferenc, Rózsa, Pál. Három ékes virágszál.”
Néhai ékes virágszál, Ignácz Rózsa, nagyapám gyermeke voltál, vagy tán valamelyik szépanyám?… 12
