Ez egy igaz történet. A neveket megváltoztattam, az eseményeket pedig kissé megmásítottam, hogy ezzel is védjem könyvem felismerhető szereplőit

Ez egy igaz történet. A neveket megváltoztattam, az eseményeket pedig kissé megmásítottam, hogy ezzel is védjem könyvem felismerhető szereplőit. E történet közreadásával sem a szerzőnek, sem a hercegnőnek nem áll szándékában kisebbíteni az iszlám hit jelentőségét.

Anyának és apának

JEAN SASSON

A hercegnő lányai

GABO

A mű eredeti címe: Jean P. Sasson: Princess Sultana’s daughters Dell Publishing, New York, 1994 A szerző weboldala www.jeansassoon.com Fordította Somló Ágnes Borítóterv Kállai Nagy Krisztina Copyright © 1994 by Sasson Corp. Hungarian translation © Somló Ágnes 1999 Minden jog fenntartva! A könyvből bármilyen részlet csak a kiadó előzetes engedélyével használható fel! ISBN 963 7318 48 8 Kiadja a GABO Könyvkiadó Felelős kiadó: Földes Tamás Szerkesztette: Simonits Mária Tipográfia, tördelés: Haiman Ágnes Készült a Borsodi Nyomda Kft.–ben Felelős vezető: Ducsai György Terjeszti a Talentum Kft. 1133 Budapest, Gogol u. 17. Tel.: 349-8346

Tartalom Előszó / 6 A szerző előszava a legfrissebb fejleményekről / 7 Szereplők / 14 Prológus / 16 1. Leleplezve / 19 2. Maha / 35 3. London / 52 4. Mekka / 71 5. Amani / 85 6. Haddzs / 109

7. Fanatizmus / 127 8. Szerelem / 149 9. Abdullah / 175 10. Fatma / 192 11. Monte-Carlo / 214 12. Otthon / 227 Epilógus / 239 Függelék / 248 Szójegyzék Történeti áttekintés Tények Szaud-Arábiáról

Előszó A hercegnő lányai igaz történet. Noha szavai az enyémek, a hangja a hercegnőé, s mivel személyes élményeiről van szó, ezért ő a történet mesélője, aki egyes szám első személyben szól az olvasóhoz. Egy korábbi, 1992-ben megjelent könyvem, A fátyol mögött (Igaz történet egy szaúd-arábiai királyi család életéből) – Merhavia Kiadó, ford. Tóthisz András – készítette elő ezt a munkát, miután végigkísérte Szultána hercegnő életét kora gyermekkorától az 1991-es Öbölháborúig. Ez a könyv folytatja a történetet, Szultána hercegnőét és két lányáét. Reméljük, hogy az olvasó mindkét könyvet elolvashatja, bár A hercegnő lányai önálló történet, így önmagában is érthető. Noha e két könyvben sok tény feltárul egy olyan országról, melyet a nyugati világ nemigen ért és ismer, mégsem azt a célt szolgálja, hogy megismertesse Szaúd-Arábia történetét, vagy hogy képet adjon az összes ott élő nő életéről – mindössze egy szaúdi hercegnőnek és családjának története. Egyetlen asszony sorsa kapcsolja össze ezt a két könyvet, melyek leglényegesebb végkövetkeztetése az, hogy az asszonyok alárendeltsége és megalázottsága olyan szokás Szaúd-Arábiában, mely már erősen megkopott. Noha az a kétféle értékrend, amely más erkölcsi normákat szab meg a férfiaknak és a nőknek, még létezik, csakúgy, mint a legtöbb országban, elérkezett az idő, hogy véget érjen a férfiak hatalma a nők fölött. Ennek az igaz történetnek az eseményei, melyek egy szaúdi hercegnőről szólnak, azt a célt szolgálják, hogy megmutassák, a férfiak nőkkel szembeni durva túlkapásait csak a tudás, a bátorság és a cselekvés révén lehet végleg megszüntetni. JEAN SASSON

A szerző előszava a legfrissebb fejleményekről Azóta, hogy A fátyol mögött első kiadása megjelent, sok minden történt Szultána hercegnővel, a barátaival és a családjával, ezért arra kért, hogy osszam meg ezeket az információkat az olvasókkal, akik most A hercegnő lányait tartják kezükben. 1991-ben, amikor az első Öböl-háború véget ért, egyetemes békevágy árasztotta el a Közel-Keletet. A különböző országok vezetői egymás után álltak elő javaslataikkal az ENSZ-ben, hogy végre sikerüljön véget vetni a Közel-Keleten oly mindennapos erőszaknak. Sajnos egyikük sem járt sikerrel. Az erőszak továbbra is fel-felüti fejét s kitör ezen a tájon. A béke utáni vágyon túl a világ azt is szerette volna elérni, hogy megváltozzanak azok az ősi szokások, melyek gúzsba kötik a KözelKelet asszonyait és lányait. E hagyományoknak nincs vallási alapja, ám a vallás emberei mégis ennek az ellenkezőjét állítják, és eltökélten igyekeznek alávetett helyzetben tartani a nőket. Noha Szultána hercegnő reménykedett, hogy azok az események, amelyek a nyugati média figyelmét hazájára irányították, segítenek majd jobbítani a nők helyzetét, ez nem történt meg. Ott, ahol Szultána hercegnő s a hasonlóképp gondolkodó nők a társadalmi változás reményét látták, a férfiak veszélyt szimatoltak, bármiféle haladás vagy változás veszélyét a társadalomban, mely az ország népességének felét félelemben tartja és néhány nőt még el is zár otthona falai között. A férjek, apák és fiúk nemigen akartak szembeszállni a szélsőséges vallási erőkkel a nők jogaiért. Ami azt illeti, épp Szultána hercegnő családjának férfi tagjai, az ország urai voltak azok, akik hozzájárultak, hogy a vallási hatóságok még nagyobb hatalommal rendelkezzenek a nők élete fölött. Ezek után Arábiában a nők szabadságának ügye elfonnyadt, semmivé vált a szélsőséges vallási erők támadása nyomán. Szultána hercegnő csak figyelte mindezt és gyászolt, mert tudta, hogy Karímmal közösen életre hívott lányaik fátyol mögé kényszerülnek, nem vezethetnek, eltiltják őket minden olyan hivatástól, amit a nők számára nem tartanak megfelelőnek, és távol

tartják, elszigetelik őket mindattól, ami normális a modern életben. Szultána azonban eltökélt, így a maga módján folytatta tovább a küzdelmet. Szultána hercegnő évekkel ezelőtt szerezte meg MA fokozatát filozófiából. Noha nem dolgozik, azt mondja, hogy az a tudás, amit tanulmányai során szerzett, belső békét nyújtott neki, és egynek érzi magát a világgal. Tanulmányai során rájött, hogy a világon nagyon sok népnek sikerült komoly igazságtalanságokat túlélnie. Megértette, hogy az emberiség rendkívül lassan halad előre, de rajta kívül mások is próbálják előretolni az idő kerekét, hogy változást érjenek el, és Szultána hercegnő büszke, hogy ezek közé az emberek közé tartozhat. Szultána hercegnő szeretné, ha az olvasók azt is tudnák, hogy Karím ismét az a gyöngéd, kedves férfi, akit egykor megismert. A szerelem s a szeretet ismét a régi közöttük. Három egészséges gyermekük van, közülük kettő lány, méghozzá gyönyörű lány, akikkel első ízben e könyv lapjain fognak találkozni. Noha Szultána borzasztóan szereti lányait, mégis azt mondja, hogy életének legelkeserítőbb látványa két fiatal lányának feketébe burkolt alakja. Most már ők is azt a fekete köntöst és fátylat viselik, ami oly sok év hiábavaló lázadása után még mindig megkeseríti a szaúd-arábiai nők egy újabb generációjának életét. Szultána azt mondja, hogy továbbra is a primitív szokások határozzák meg a nők szerepét a szaúdi társadalomban. Szultána apja még él, de természete mit sem változott. Amiként azt a muszlim vallás engedélyezi, továbbra is négy feleséget tart, négy palotában. Számtalan apró gyermeke van ifjú feleségeitől. Sajnos Szultánával való kapcsolata változatlan maradt. Míg fiaira és fiúunokáira rendkívül büszke, addig lányait és lányunokáit szinte fel sem keresi. Szultána bátyja, Ali sem változott. Ha lehet, csak még kegyetlenebbé vált. Sajnos természetének kegyetlen oldalát kizárólag lányainak tartogatja, s úgy bánik velük, ahogy egykor az apja bánt lánytestvéreivel. Apja nyomdokait követve, Alinak is négy felesége van. Gyakran elválik és mindig fiatal, alig 14 éves lányokat vesz el. Ali számtalan ágyast is tart mind a királyság területén belül és azon kívül is. Évente több millió dollárt költ a lehető legléhább

szórakozásokra. Féktelen viselkedése nem ismer határokat. Ali pontosan olyan ál-Szaúd herceg, aki miatt Szaúd-Arábia népe kormányváltást akar. Szultána imádott nővére, Szara és férje, Aszad továbbra is boldog házasságban élnek családjukkal. Öt eleven gyermekük van. Ki tudja, tán Hudá jóslata, hogy Szarának hat gyermeke lesz, még valóra válhat? Szultána nővérei közül csupán Szara tudja, hogy Szultána az a hercegnő, akiről az első, A fátyol mögött című könyvet írtam. Omar, a család hű szolgája, autóbalesetben halt meg a Dammámba vezető úton. Egyiptomban élő feleségét és gyermekeit Szultána apja támogatja. Randa apja vett egy villát Franciaország déli részén, és Randa most az év nagyobbik felét ott tölti. Nem ment újból férjhez, miután elvált Szultána apjától. A családban arról pusmognak, hogy Randának francia szeretője van. Szultána csak azt reméli, hogy a hír igaz, míg ez konzervatívabb nővérei közül néhányat megbotránkoztat. Szultána nemigen hallott többé gyermekkori barátnőjéről, Vafáról. Gyakran elképzeli életvidám barátnőjét, amint ott él egy faluban, körülötte egy csomó gyerek és a férje veri, rosszul bánik vele. Pontosan ez az az élet, amitől Vafá annyira rettegett. Marszi visszatért a Fülöp-szigetekre és megvalósította elképzeléseit, ahogy azt Szultána előre tudta róla. Később Marszi visszatért Rijádba és egy ideig ápolónőként dolgozott az egyik nagy kórházban. Szultána legutolsó híre Marsziról, hogy Kuvaitba készült, ott akart dolgozni. Szultána csak azt reméli, hogy Marszi túlélte az Öböl-háborút, de azóta semmit sem hallott felőle. A hűséges szolga, Hudá meghalt, és szülőföldjétől, Szudántól távol, Arábia homokjában nyugszik. A legszomorúbb, hogy Szamíra még mindig a nőszobában van elzárva. Taháni évekkel ezelőtt azt hallotta, hogy Szamíra megőrült. A szolgák azt mondták, hogy napokon át sikoltozott, majd zagyvaságokat kezdett összevissza beszélni, amit senki sem értett. Az ajtó alatt becsúsztatott tálcáról azonban az étel nap mint nap eltűnik, ami azt jelenti, hogy Szamíra még él. Szamíra családja azt ígéri, hogy kiengedik, amint Szamíra kegyetlen nagybátyja meghal, de az öreg

kora ellenére is remek egészségnek örvend. Mindenesetre úgy véljük, hogy a szabadság már nem sokat segít Szamírán. A fátyol mögött megjelenése után Szultána hercegnővel megfogadtuk, hogy többé nem találkozunk. Ám nem sokkal az első könyv megjelenése után, váratlanul felhívott engem. Valami rendkívüli, megrázó dolog történt vele, és azt akarta, hogy írjak egy újabb könyvet életéről, és gyermekei, meg az általa ismert többi nő életéről. Így született meg a második könyv, A hercegnő lányai. Amiként A fátyol mögött, úgy A hercegnő lányai is igaz történet. Míg A fátyol mögött előkészítette ezt a munkát, miután végigkísérte Szultána hercegnő életét kora gyermekkorától az 1991-es Öbölháborúig, ez a könyv most 1992 októberétől folytatja a történetet. Noha reméljük, hogy az olvasónak lesz ideje elolvasni az első könyvet is, A hercegnő lányai önálló történet, így önmagában is érthető. Szeretném felhívni az olvasók figyelmét arra, hogy bár sok tény tárul fel e könyvekben egy olyan országról, melyet a nyugati világ szinte egyáltalán nem ismer, sem A fátyol mögött, sem A hercegnő lányai nem azt a célt szolgálják, hogy bemutassák Szaúd-Arábia történetét, vagy hogy megismertessék az olvasót e sivatagi királyságban élő összes nő életével. E két munka csupán egyetlen, szenvedélyesen bátor szaúdi hercegnő és családja történetét hivatott elmesélni. Szultána hercegnővel együtt, mindketten köszönjük figyelmüket. JEAN SASSON

Szereplők (Betűrendben) ABDEL-AZÍZ IBN SZAÚD Szultána hercegnő nagyapja, SzaúdArábia megalapítója és első királya. 1953-ban halt meg. ABDEL Szultána hercegnő egyiptomi alkalmazottja (Fatma férje). ABDULLAH ÁL-SZAÚD Szultána hercegnő fia. AJSA Maha hercegnő barátnője. ALHÁN Egyiptomi lány, akin nagyanyja, Fatma kívánsága ellenére végrehajtják a körülmetélést. ALI ÁL-SZAÚD Szultána hercegnő bátyja. AMANI ÁL-SZAÚD Szultána hercegnő lánya, legfiatalabb gyermeke. ASZAD ÁL-SZAÚD Szultána hercegnő sógora (Szara férje). CONNIE Filippínó szobalány, aki Szultána hercegnő szaúdi barátainak alkalmazásában állt. CORA Szultána hercegnő filippínó szobalánya. DZSAFAR Karím herceg palesztin alkalmazottja és fiának, Abdullahnak jó barátja. Megszökött Fájzával. ELHAM Egyiptomi asszony, Abdel és Fatma (Szultána hercegnő alkalmazottjai) lánya. FAHD KIRÁLY Szaúd-Arábia jelenlegi uralkodója, akit Szultána hercegnő, az unokahúga, igen nagyra tart. FÁJZA Szultána hercegnő szaúdi barátainak lánya. Megszökik a palesztin Dzsafarral. FATMA Szultána hercegnő egyiptomi házvezetőnője (Abdel felesége). FUÁD Fájza apja. HÁLED KIRÁLY Szaúd-Arábia negyedik királya, akit népe nagyon szeretett. 1982-ben halt meg. HANAN Karím herceg húga (Szultána hercegnő sógornője). HUDÁ Afrikai rabszolga, aki Szultána hercegnő gyerekkori otthonában dolgozott. Hudá már eltávozott az élők sorából.

JUSZUF Egyiptomi férfi, aki Karím herceg barátja volt egyetemi évei alatt, majd később Egyiptomban csatlakozott egy radikális iszlám csoporthoz. KARÍM ÁL-SZAÚD Az uralkodócsalád egyik hercege, Szultána férje. KHOMEINI Iráni vallási vezető, aki a sah elleni forradalom élére állt, és sikerrel megalapította az Iszlám Köztársaságot. LAVAND ÁL-SZAÚD Karím első unokatestvére, akit elzártak az ún. nőszobába. MAHA ÁL-SZAÚD Szultána hercegnő idősebb lánya. MÁDZSID ÁL-SZAÚD Ali fia (Szultána hercegnő unokaöccse). MISÁIL Szultána hercegnő királyi családból származó unokatestvére, akit házasságtörés miatt halálra ítéltek és kivégeztek. MOHAMED Szultána hercegnő sógora. Mohamed Karím húgának, Hanannak a férje. MÚSZA Szultána hercegnő családjának egyiptomi gépkocsivezetője. NADA Szultána hercegnő gyerekkori barátnője, akit apja ölt meg egy a „tisztesség” ellen elkövetett bűntette miatt. NASVA Szultána hercegnő unokahúga. Nasva Szara hercegnő tizenéves lánya. NASSZER Fatma veje. NÚRA ÁL-SZAÚD Szultána hercegnő legidősebb nővére. NÚRAH Szultána hercegnő anyósa. RÍMA Gyermekara Jemenből. RÍMA ÁL-SZAÚD Szultána hercegnő nővére. SZARA ÁL-SZAÚD Szultána hercegnő nővére. Szara Karím fivérének, Aszadnak a felesége. SZALÍM Szultána hercegnő sógora, Ríma férje. SZAMÍRA Szultána hercegnő nővérének, Taháni-nak gyerekkori barátnője. Szamírát elzárták a nőszobába, melynek haláláig foglya volt. SZÁMJA A királyi család tagja, Fuád felesége, Fájza édesanyja. TAHÁNI ÁL-SZAÚD Szultána hercegnő nővére. VAFÁ Szultána hercegnő gyermekkori barátnője, akit fiatalon feleségül adtak egy öregemberhez.

Prológus A hatalmas sziklát nem zavarja a szél; a bölcs ember elméjét nem zavarja sem a tisztelet, sem a becsmérlés. BUDDHA Olvastam valahol, hogy egy jó toll ledöfhet bármely királyt. Ahogy most nagybátyám, Fahd ibn Abdel-Azíz, Szaúd-Arábia királya képét nézegetem, azon tűnődöm, hogy még véletlenül sem búvik meg bennem a vágy, hogy királyunkat ledöfjem, de még a harag egy aprócska szikráját sem szeretném felkelteni egy olyan emberben, akit annyira jóságosnak és kedvesnek ismerek. Ujjamat végigfuttatom az arcán, miközben felidézem magamban gyermekkori képemet Fahdról, az emberről. A fénykép a felnőtt királyt ábrázolja, és szikrányit sem emlékeztet arra az ifjú emberre, aki az emlékeimben él. A király szigorú homloka és erős állkapcsa rácáfol arra az elbűvölő férfira, akit oly szomorkás vággyal idézek fel magamban. Gondolataim a múltban kóborolnak, emlékszem azokra az időkre, amikor még nem koronázták királlyá. Ott állt ez a magas, széles vállú férfi, és hatalmas kezét kinyújtva egy édes datolyát adott egy megilletődött gyereknek. Az a gyerek én voltam. Fahd, akárcsak az apja, erős, tagbaszakadt ember volt, és az én gyermeki szememben sokkal inkább a beduin harcos fiának tűnt, mintsem annak az államférfinak, akivé majdan válnia kell. Merészségem ellenére akkor meglehetősen félénken viselkedtem, és vonakodva fogadtam el kezéből az édes gyümölcsöt, majd elfutottam tőle anyám karjába. Hallottam Fahd gyöngéden kedves nevetését, amint megízleltem az édes datolyát. Szaúdi szokásaink szerint serdülőkorom óta a király jelenlétében nem voltam lefátyolozatlanul. Ő azóta már meglett ember, és korosodik. Miközben elismerem, hogy a király most komornak tűnik, arra a véleményre jutok, hogy míg az állam vezetőjeként eltöltött évek

megerősítették, a vezetéssel járó felelősség viszont kiábrándulttá tette. És noha még mindig erőteljes és fenséges, a mi királyunk jóképűnek már nem mondható. Szemhéja túlságosan petyhüdten ereszkedik kidülledő szemére, és az orra beárnyékolja felső ajkát. Ezen a képen, mely oly ismerős minden szaúdi embernek és a királyságot felkereső látogatónak, hisz ez a hivatalos fénykép, mely hazámban feltűnő helyen ott lóg minden üzletben és intézményben, nos, ezen a képen a király félelmetesnek és érzéketlennek látszik – ám én tudom, hogy nem ilyen. Függetlenül attól, hogy a hatalma vitathatatlan, és a vagyona hatalmas, a helyzete egy cseppet sem irigylésre méltó. A világ egyik leggazdagabb nemzetének abszolút uralkodójaként Fahd király uralma Szaúd-Arábia forró, kietlen földje fölött nem más, mint a régi és az új közt dúló állandó küzdelem. Míg a legtöbb nemzet úgy tartja fenn magát, hogy elveti vagy átalakítja a régit, s így szép lassan átnő egy újabb, jobb rendszerbe, mely előreviszi a civilizációt, addig a mi királyunknak nincs ilyen lehetősége. Neki, mint egyszerű halandónak, egységre és békére kell kényszerítenie az állampolgárok négy megosztott és teljesen különböző csoportját: a vallásos fundamentalisták szigorú, könyörtelen, nagy hatalmú emberek, akik a múltba való visszatérést követelik; a kiemelkedő, jól képzett középosztály azért kiált, hogy megszabadulhasson a tradícióktól, melyek fojtogatják, elnyomják őket; a beduin törzsek a kísértés ellen küzdenek, mely arra késztetné őket, hogy felhagyjanak vándorló életükkel, és megadják magukat a városok csábításának; és végül ott vannak a kiterjedt királyi család tagjai, akiknek nincs más vágyuk, csak gazdagság, gazdagság és még nagyobb gazdagság. Ezeket a széthúzó csoportokat azok kötik össze, akikről megfeledkeztek: Szaúd-Arábia asszonyai, s mi vágyainkat és követeléseinket tekintve éppoly különbözőek vagyunk, mint azok a férfiak, akik mindennapjainkat uralják. Furcsamód én – egy olyan asszony, aki tele van az állandó kudarc miatt érzett tehetetlen dühvel – mégsem haragszom a királyra siralmas helyzetünk miatt, mivel tudom, hogy előbb meg kell szereznie az egyszerű férjek, apák és fivérek lojális támogatását, és csak azután

fordulhat a vallás fegyelmezett és fenyítő képviselői ellen. Ezek a papi személyek azt állítják, hogy helyesen értelmezik a történelmi törvénykönyvet, mely szerintük megengedi, hogy a férfiak kíméletlenül uralkodjanak asszonyaik felett. Szaúd-Arábia egyszerű férfiai közül túl sokan elégedettek ezzel a status quóval, mivel rájöttek, könnyebb figyelmen kívül hagyni asszonyaik minden panaszát, mint királyuk nyomdokába lépve tárgyalni a változásról. A nehézségek ellenére a szaúdi polgárok zöme támogatja Fahd királyt. Csupán a vallásos fundamentalisták azok, akik bukását kívánják. A többi szaúdi állampolgár szemében azonban nagylelkű és jó kedélyű ember. Itt emlékeztetnem kell magamat arra, hogy családunk nőtagjai tudják, hogy a királyt nagyon szeretik a feleségei, és egy férfit ki ismerhet jobban a feleségeinél? Noha Fahd király nem olyan erőskezű uralkodó, mint apja és három bátyja volt, nem kell hozzá bölcsnek lenni, hogy az ember rájöjjön, A fátyol mögött című könyvet, mely életem történetét meséli el, olyan pofonnak fogják majd tekinteni, mely épp annak az embernek az arcán csattan, aki hazám uralkodója. Ez az egyetlen, amit bánok. Nyíltan megrovom magam azért, amiért mindenféle külső kényszer nélkül, én magam jutottam arra az elhatározásra, hogy generációk példáját megtörve, családi titkokat eresszek szélnek. Most először tűnődöm el azon, vajon e cselekedetemben nem a szenvedély vezérelte inkább, mint a bölcsesség; talán őszinteségem és lelkesedésem vezetett ahhoz, hogy túlértékeljem a fondorlatosságra való képességemet. Hogy megkíséreljem lecsillapítani lelkiismeretemet s elaltatni félelmemet, élénken felidézem magamban azt a hatalmas haragot, amelyet családom férfi tagjai, Szaúd-Arábia urai ellen éreztem, akik mintha észre se vennék, mennyit szenvednek az asszonyok azon a földön, amely fölött ők uralkodnak.

I. Leleplezve A kétségbeesés gyöngíti látásunk, és süketté teszi fülünk. Nem látunk mást, csak a vég kísérteteit, és nem hallunk mást, csak zaklatott szívünk dübörgését. HALÍL DZSIBRÁN 1992 októberét írjuk, és én, Szultána ál-Szaúd, a hercegnő, aki főszereplője egy mindent feltáró könyvnek, a lázas izgalom és sivár levertség egyfajta keverékével követem a napok múlását a naptárban. Szeptemberben jelent meg az Egyesült Államokban a könyv, mely felfedi a lefátyolozott asszonyok életét. A megjelenés óta végzetem komor előérzetét hurcolom magamban, úgy érzem, mintha bizonytalanul lebegnék az űrben, mivel tisztában vagyok vele, hogy minden tettnek, legyen az kicsi vagy nagy, rossz vagy jó, van valamiféle következménye. Miközben nagyot sóhajtok, reménykedve azzal próbálom nyugtatni magam, hogy valószínűleg biztonságot nyújt névtelenségem, hisz a Szaúd-család igen kiterjedt. Mindazonáltal megbízható ösztöneim azt súgják, hogy lelepleződtem. Épp mire sikerül győzedelmeskednem a bennem dúló bűntudat és félelem fölött, rohanvást érkezik meg férjem, Karím, és azt kiáltja, hogy a fivérem, Ali most tért vissza egy európai útról, és az apám sürgős családi gyűlést hívott össze a palotájában. Férjem, akinek fekete szeme fenyegetően villog sápadt arcából, melyen már megjelentek a harag vöröslő foltjai is, dühödtebbnek látszik, mint egy felhergelt kutya. Rémisztő gondolat hasít belém. Karím hallott a könyvről! Miközben lelki szemeim előtt már látom a fojtogató elzártságot egy föld alatti tömlöcben, megfosztva imádott gyermekeimtől, egy

pillanatra úrrá lesz rajtam a rémület, és magas, vékony hangon, mely még csak nem is emlékeztet saját hangomra, esdekelve megkérdem: – Mi történt? Karím megvonja a vállát, miközben így felel: – Ki tudja? – Orrcimpái bosszúsan kitágulnak, és így folytatja: – Közöltem apáddal, hogy holnap fontos megbeszélésem van Zürichben, úgyhogy mi majd akkor keressük fel, amikor visszatértem, de ő hajthatatlan volt, azt mondta, mondjak le mindent, és kísérjelek el téged ma este az otthonába. Karím, mint a szélvész, beviharzik a dolgozószobájába, és közben felkiált: – Három találkozót kell lemondanom! Megroggyanó térddel, megkönnyebbülten roskadok le a pamlagra, miközben arra gondolok, hogy következtetéseim elhamarkodottak. Karím haragjának semmi köze hozzám! Bátorságom reménytelten újból életre kel. Mégis, a lelepleződés réme továbbra is ott lebeg felettem, és még végtelenül hosszú órák várnak rám ez előtt a váratlan családi gyűlés előtt. Vidámságot színlelve, noha egy szikráját sem érzem magamban, mosolygok és csevegek, ahogy Karímmal végigmegyek a széles előcsarnok vastag perzsaszőnyegein apám újonnan épült palotájának hatalmas és lenyűgöző fogadótermébe. Apám még nem érkezett meg, de a család többi tagja már mind ott van, Karím és én érkeztünk utolsóként. Anyám másik tíz élő gyermekét, de házastársaik nélkül, szintén idehívatták apám otthonába. Tudom, hogy három nővéremnek Dzsiddából, másik két nővéremnek pedig Táifból kellett Rijádba repülnie. Ahogy körülnézek a teremben, látom, hogy Karím az egyetlen, aki a család külső tagjai közül jelen van. Még apám legfőbb feleségét s annak gyermekeit sem látom sehol. Az a gyanúm, hogy most elküldték őket innen. A tény, hogy ez a gyűlés ennyire sürgős volt, visszavezeti gondolataimat a könyvre, és a torkom összeszorul a félelemtől. A nővéremmel, Szarával nyugtalan pillantásokat váltunk. Mivel ő az egyetlen tagja a családnak, aki tud a könyv megjelenéséről, úgy tűnik, ő is ugyanarra gondol, amire én. Minden testvérem melegen üdvözöl,

kivéve egyetlen bátyámat, Alit, és észreveszem, amint alattomos tekintete követ engem. Érkezésünk után pár perccel apám is belép a terembe. Tíz leánya tiszteletteljesen feláll, és külön-külön mindnyájan köszöntjük azt a férfit, aki szeretet nélkül adott életet nekünk. Már néhány hónapja nem láttam apámat, és most magamban megállapítom, hogy kimerültnek tűnik, és mintha idő előtt megöregedett volna. Amikor odahajolok, hogy megcsókoljam az arcát, türelmetlenül elfordul tőlem, és nem viszonozza üdvözlésemet. Ekkor elönt a félelem, és abban a pillanatban tudom, hogy nagyon naiv voltam, amikor azt hittem, a Szaúdok túlságosan el vannak foglalva a vagyon gyarapításával ahhoz, hogy holmi könyvekkel törődjenek. Rémületem egyre nő. Apám szigorú hangon felszólít minket, hogy üljünk le, és azt mondja, valami aggasztó hírt kell elénk tárnia. Érzem, hogy valaki rám mered, és látom, amint Ali, akit mások szenvedése mindig is morbid érdeklődéssel töltött el, most kárörvendőn néz rám szánalmat nem ismerő tekintetével. Semmi kétségem afelől, hogy Ali tisztában van vele, miről lesz itt ma este szó. Apám benyúl hatalmas, fekete aktatáskájába, és elővesz egy könyvet, melyet egyikünk sem tud elolvasni. Idegen nyelven írták. Agyam ismét ellentmondásokkal van tele, most úgy vélem, korábbi félelmeim alaptalanok voltak, és azon tűnődöm, vajon mi köze lehet ennek a bizonyos könyvnek a családunkhoz. Apám, hangjában leplezetlen dühvel, azt mondja, hogy Ali most vette ezt a könyvet Németországban, és a könyv egy hercegnő, egy ostoba, esztelen nő életéről szól, aki nincs tisztában azokkal a kötelezettségekkel, melyek a királyi családhoz való tartozás privilégiumaival járnak. Csak jár körbe a szobában a könyvvel a kezében. A borítón lévő kép nyilvánvalóan egy muszlim asszonyt ábrázol, mivel le van fátyolozva, és a háttérben török minaretek láthatók. Az az őrült gondolatom támad, hogy talán egy öregedő, száműzetésben élő, egyiptomi vagy török hercegnő írt egy feltáró könyvet, de hamar rádöbbenek, hogy egy ilyen történet senkit sem érdekelne nálunk.

Amikor apám közelebb lép, elolvasom a címet: Ich, Prinzessin aus dem Hause Al Saud. Ez az én történetem! Miután a szerzővel nem voltam kapcsolatban azóta, hogy megtudtam, eladta írását William Morrow-nak, egy nagy és jó hírű kiadónak, így nem tudtam, hogy a könyv, A fátyol mögött, hatalmas sikert aratott, és számos országban kiadták. Az előttem lévő nyilvánvalóan a német kiadás. Egy pillanatig ujjongó diadalmámort érzek, majd rám tör a mindent elborító rémület. Érzem, hogy a vér az arcomba szökik. Teljesen megdermedek, és szinte nem is hallom apám hangját. Épp azt magyarázza, hogy a könyv felkeltette Ali kíváncsiságát, amikor meglátta a frankfurti reptéren, majd pénzt és fáradságot nem kímélve lefordíttatta, mivel a borítón a mi családunk neve állt. Akkor még Alinak csak az a bosszantó gondolata támadt, hogy a Szaúd-család valamelyik jelentéktelenebb és elégedetlen hercegnője árulta el életének apró titkait. Ám amint elolvasta a könyvet, és világosan magára ismert gyerekkori összecsapásainkról, az igazság napvilágra került. Megszakította szabadságát, és tomboló dühvel sietett vissza Rijádba. Apám a lefordított változatból másolatokat készíttetett a gyűlésre. Most odabiccent Alinak, és jelez a kezével is. A bátyám fölkap egy hatalmas papírhalmot, és nekilát, hogy mindenkinek kiosszon egy-egy vastag gumival átfogott köteget. Karím értetlenül oldalba bök, kérdőn felhúzza a szemöldökét, miközben még a szemét is felfelé fordítja. Az utolsó pillanatig tagadni akarok, ezért viszonzom megrökönyödött pillantását. Még a vállamat is megvonom, és meredten nézek a kezemben lévő papírra, miközben nem látok semmit. Apám harsogva üvölti a nevemet: – Szultána! Egész testemben megremegek. Apám rettentő gyorsan kezd beszélni, úgy köpködi a szavakat, ahogy elképzelésem szerint egy géppuska a golyókat.

– Szultána, fel tudod idézni nővéred, Szara házasságát és válását? Gyermekkori barátaid erkölcstelenségét? Anyád halálát? Egyiptomi utazásodat? Házasságodat Karímmal? A fiad születését? Szultána! Már nem is lélegzem. Apám könyörtelenül folytatja vádjait. – Szultána, ha netán nem tudnád felidézni ezeket a nagy fontosságú eseményeket, akkor javaslom, hogy olvasd el ezt a könyvet! Apám a könyvet a lábamhoz hajítja. Képtelen vagyok megmozdulni, csak némán meredek a földön heverő könyvre. Apám rám parancsol: – Szultána, vedd fel! Karím megragadja a könyvet, és a borítójára mered. Felszisszen – vagy ez inkább egy mély, szaggatott lélegzetvétel –, majd felém fordul. – Mi ez, Szultána? Megbénít a félelem. A szívem is megáll. Csak ülök, és vágyakozva fülelek, hogy meghalljam azt az életet adó dobbanást. Karím elveszti önuralmát, a könyvet a földre ejti, majd megragadja a vállamat, és megráz, mint egy rongyot. Ismét érzem szívem oly jól ismert dobbanását, ugyanakkor gyermekded gondolatom támad – egy pillanatnyi szomorúságot érzek, hogy mégsem haltam meg, s így nem terhelhetem férjem lelkiismeretét egy életen át tartó bűntudattal. Hallom, ahogy nyakizmaim recsegnek-ropognak Karím erejétől. Apám azt harsogja: – Szultána! Válaszolj a férjednek! Hirtelen az évek semmivé foszlanak. Ismét gyerek vagyok, kiszolgáltatva apám önkényének. Mennyire vágyom rá, hogy bárcsak anyám még élne, mert az odaadó anyai szereteten kívül semmi más nem menthet meg engem ettől a kegyetlen összecsapástól! Sírás fojtogatja a torkomat. Hányszor elmondtam már magamnak, hogy nincs szabadság bátorság nélkül, és mégis épp akkor hagy el a bátorságom, amikor leginkább szükségem van rá. Azt tudtam, ha közvetlen családtagjaim elolvassák a könyvet, titkomra egyből fény derül. Ostoba módon azt

hittem, elegendő védelmet jelent számomra az a tény, hogy családomban könyvet csak Szara olvas. Még ha városszerte pletykák terjednének is el a könyvről, feltételeztem, hogy családom nemigen figyel majd oda rá, hacsak nem történik említés épp egy olyan esetről, amelyet fel tudnál idézni fiatalkorunkból. Most pedig, a sors fintora, hogy a bátyám, egy olyan férfi, aki semmibe veszi még a nők jogainak említését is, épp ő olvasta azt a könyvet, mely a figyelmet arra irányítja, milyen jogtalanul durva bánásmódot kell hazám asszonyainak elviselniük. Démoni gonoszságú bátyám, Ali tönkretette féltve őrzött névtelenségemet. Félénken körülnézek, apámra pillantok, majd nővéreimre és a bátyámra. Mintha csak gyakorolták volna, a meglepettség és a harag nyomán mindnyájuk tekintete lassanként egyöntetűen fagyossá merevül. Csupán egyetlen röpke hónap, és lelepleződtem! Ahogy ismét hangomra találok, gyöngén tiltakozni kezdek, s tettemért a felelősséget a legfőbb hatalomra hárítom, és azt mondom, amit minden jó muszlim, amikor olyasmin érik, ami büntetést von maga után. Kezemmel a papírlapokra csapok. – Allah akarta. Allah akarta ezt a könyvet! Ali gúnyos válasza egyből kész: – Allah? Nem hinném! A gonosz akarta! Ő akarta ezt! Nem Allah! – Ali most apámhoz fordul, és teljes komolysággal azt mondja neki: – Szultánában születése óta ott lakozik egy kis sátán. Ez a sátán akarta ezt a könyvet! Nővéreim meglehetős gyorsasággal nekilátnak, hogy átlapozzák a kezükben lévő papírköteget, s így a saját szemükkel lássák, vajon családi titkaink valóban nyilvánosságra kerültek-e. Szara az egyetlen, akitől támogatást kapok. Csöndesen feláll, a hátam mögé surran, kezét a vállamra teszi, és ezzel a gyöngéd érintéssel biztat engem. Első kitörése után Karím most csöndben van. Látom, hogy a könyv lefordított példányát olvassa. Oldalra hajolok, és látom, hogy megtalálta azt a fejezetet, amely első találkozásunkról és azt követő házasságunkról szól. Férjem teljesen mozdulatlanul ül, és fennhangon olvassa a szavakat, melyeket életében először lát.

Apám dühös kiabálása feléleszti Ali lelkes gyűlöletét, és egymással versengve szidalmazzák ostobaságomat. Ezen szenvedélyes zűrzavar kellős közepén hallom, amint Ali azt a vádat üvölti, hogy hitszegő áruló vagyok. Hitszegő áruló? Én szeretem Allahot, a hazámat és a királyt, így, ebben a sorrendben; ezért aztán visszaüvöltök: – Nem! Én nem vagyok se hitszegő, se áruló! Csupán egy silány elme véletlenszerű ötlete juttathat valakit egy ilyen következtetés levonására! Ahogy növekszik haragom, félelmem kezd csillapulni. Magamban azt gondolom, hogy családom férfi tagjai fényesen bizonyítják, a férfiak és a nők közt béke csak akkor van, ha az egyik fél elég erős ahhoz, hogy teljes egészében uralkodni tudjon a másik felett. Most, hogy mi, szaúd-arábiai asszonyok kezdünk tanulttá válni és a saját fejünkkel gondolkodni, az életünk újabb viszályokkal és súlyos testi bántalmakkal telik meg. Én mégis örömmel üdvözlöm a harcot, ha ez több jogot jelent majd az asszonyok számára, mert a hamis béke nem jó semmi másra, csak arra, hogy továbbra is fenntartsa a nők alárendeltségét. Mindazonáltal tisztában vagyok vele, hogy nem ez a legmegfelelőbb pillanat az okoskodásra. A heves vita csak tombol tovább, és én már-már elveszem a részletekben. A kezdeti rémület egészen elfeledtette velem, valójában miért is kértem meg Jean Sassont, hogy írja meg történetemet. Most már nem figyelek a vádakra, arra kényszerítem magam, hogy emlékezzem Nada barátnőm halálára. Akkor még csak tizenéves voltam, és a vallási hatóságok barátnőimet, Nadát és Vafát olyan férfiak társaságában találták, akikkel nem voltak összeházasodva, és rokoni kapcsolat se fűzte őket hozzájuk. Miután még mindkét lány szűz volt, az állam nem büntette meg őket az erkölcs ellen elkövetett vétségért; ehelyett mindkettőt átadták apjuknak, hogy ők szabják meg büntetésüket. Vafát hozzáadták egy nála jóval idősebb férfihoz, Nadát pedig vízbe fojtották. Ezt a kegyetlen büntetést Nadára saját apja mérte, mondván, családi nevének becsületét tette tönkre legkisebb lányának szexuális kicsapongása. Meglehetősen kétséges, hogy Nada kivégzésével visszakapta elvesztett becsületét.

Aztán gondolataim átsiklanak Taháni nővérem legjobb barátnőjének iszonyú bebörtönzésére. Szamíra fiatal nő volt, akinek a szülei egy autóbalesetben haltak meg. Szeretőjével az Egyesült Államokba menekült, amikor megérezte azt a fenyegetést, amit nagybátyja jelentett, aki szülei halála után lett hivatalos gyámja. Szörnyű tragédia történt, amikor nagybátyja álnok módon visszacsalta Szaúd-Arábiába Szamírát. Unokahúga szerelmi kalandja fölötti dühében hozzákényszerítette a lányt egy másik férfihoz, akit az nem szeretett. Amikor kiderült, hogy Szamíra férjhezmenetelekor már nem volt szűz, bezárták a „nőszobába”, és még ma is ott van börtönében, most, ebben a pillanatban is, amikor körülöttem ez a válság kialakul. Még mielőtt a könyv megjelent volna, rájöttem, hogy egyik történet sem tűnik igazán hihetőnek, hacsak a könyv olvasói nem gondolják végig azokat a kegyetlenségeket, amiket a férfiak mérnek az asszonyokra. Mégis valami azt súgta nekem, hogy akik valódi, hiteles ismeretekkel rendelkeznek hazámról – szokásairól és tradícióiról –, azok felismerik majd szavaim igazságát. Most azon tűnődöm, vajon Nada és Szamíra tragikus élete megérintette-e már az olvasók szívét. Ahogy emlékezetembe idéztem szerencsétlen barátnőimet és szomorú sorsukat, új erőre kaptam. Az elkeseredett düh egyre növekszik bennem, és arra gondolok, hogy azoknak, akik a szabadságra vágynak, még az életüket is fel kell áldozniuk érte. Megtörtént a legrosszabb. Lelepleződtem. És akkor mi van? Ez döntő pillanat volt. Érezvén, hogy erőm visszatér, felálltam, és szembefordultam ellenfeleimmel. Éreztem, amint nagyapám, AbdelAzíz harcos vére szétárad testemben. Gyerekkorom óta akkor kellett leginkább tartani tőlem, amikor igazán veszélyben voltam. Bátorságom most megacélozza elszántságomat. Ahogy visszagondolok, eszembe jut egy kedves ember arca, aki zamatos datolyát ad egy kicsi lánynak. Merész ötletem támad. Habozás nélkül túlüvöltöm bátor szavaimmal a hangzavart: – Vigyetek a királyhoz! Néma csönd lesz. Apám hitetlen arccal ismétli el: – A királyhoz? Ali türelmetlenül csettint a nyelvével.

– A király nem fog téged fogadni. – De igen. Fogadni fog! Vigyetek hozzá! El akarom mondani a királynak, hogy miért jött létre ez a könyv. Beszélni akarok neki azoknak az asszonyoknak a tragikus életéről, akik fölött uralkodik. Mindent bevallok, de csakis a királynak. Apám a szeme sarkából a fiára, Alira sandít. Összenéznek. Olyan, mintha olvasni tudnék a gondolataikban. „Az embernek tisztességesnek kell lennie, de azért nem kell túlzásba vinni!” – Ragaszkodom hozzá, hogy vallomást tehessek. A királynak. – Jól ismerem a királyt. Gyűlöli a konfrontációt. Mindenesetre így is meg fog büntetni azért, amit tettem. Magamban arra gondolok, hogy szükségem lesz valakire Szaúd-Arábián kívül, aki elevenen tartja emlékemet. Azt mondom: – De mielőtt a királyhoz mennék, beszélnem kell valakivel egy külföldi újságtól, hogy kilétemet nyilvánosságra hozzam. Ha bűnhődnöm kell, akkor nem vagyok hajlandó hagyni, hogy elfelejtsenek. Hadd tudja meg a világ, ebben az országban miként bánnak azokkal, akik feltárják az igazságot. Elindulok a telefon felé, amely egy kis asztalon áll az előcsarnokba nyíló ajtó mellett, miközben arra gondolok, hogy valakit értesítenem kell siralmas helyzetemről. Kétségbeesetten próbálom felidézni egy nemzetközi újság telefonszámát, amelyet épp ilyen esetekre számítva tanultam meg. A nővéreim jajveszékelni kezdenek, és apámnak kiáltoznak, hogy meg kell engem állítania. Karím felpattan, és a telefon felé rohan, hogy megelőzzön. Itt áll előttem a férjem, fölém magasodik, és elállja az utamat. Szigorú képpel emeli fel a karját, és a székemre mutat, mintha a vérpadra küldene. A pillanat komolysága ellenére van valami Karím arckifejezésében, ami mulattat. Hangosan elnevetem magam. Meglehet, hogy a férjem ostoba ember, aki még mindig nem tanulta meg, hogy engem elhallgattatni csak úgy lehet, ha eltemetnek. Abban viszont bizonyos vagyok, hogy ezt sosem tudná megtenni. Ismerem Karímot, s a tudat, hogy egyszerűen képtelen az erőszakra, mindig is erőt adott nekem. Egyikünk sem mozdul, sem én, sem Karím. Határozottan érzem a pillanat drámaiságát, és így kiáltok:

– Amikor a vadat sarokba szorítják, a vadász van veszélyben! – Felmerül bennem a gondolat, hogy fejemet lehajtva a hasának rohanok, s míg ezt a lehetőséget fontolgatom, legidősebb nővérem, Núra lép elő, és nyugodt hangjával mindnyájunkat elnémít. – Ebből elég! Nem ez a módja annak, hogy megoldjunk egy problémát. – Egy pillanatra elhallgat, és apám meg Ali felé fordítja tekintetét. – Ez a hatalmas üvöltözés! A szolgák meghallhatják minden egyes szavunkat. Akkor aztán valóban gondban leszünk. Núra apám egyetlen leánygyermeke, akinek sikerült elnyernie szeretetét. Apám most int mindenkinek, hogy maradjanak csöndben. Karím karon fogva vezet vissza a székemhez. Apám és Ali továbbra is állva maradnak, és most mindketten szótlanok. A könyv megjelenése óta félelmem egyre csak gyöngített. Most hetek óta először érzem magamban az indulat szenvedélyes erejét, és felismerem, hogy a férfiak végképp nem akarnak engem átadni a hatóságoknak. A gyűlés immár sokkal nyugodtabb légkörben zajlik, komoly beszélgetés folyik arról, miként lehet kilétemet titokban tartani. Tisztában vagyunk vele, hogy a királyságban beszélni fognak a könyvről, és találgatások keringenek majd a benne szereplő hercegnő kilétét illetően. Családom úgy dönt, hogy az egyszerű szaúdi emberek nem fognak rájönni az igazságra, mivel nem tartoznak köreinkbe. A kiterjedt Szaúd-család férfi tagjai részéről sem fenyeget igazi veszély minket, mivel a nőket s tevékenységüket gondosan őrzik, így az rejtve marad a férfiak előtt. Apám szerint valódi gondot a közeli nőrokonok jelenthetnek, mivel azok néha részt vesznek a mi bizalmas, belső összejöveteleinken. Egy pillanatra felüti fejét a rémület, amikor Taháninak eszébe jut egyik idős nénikénk, aki közelről ismerte Szara szerencsétlen házasságát és válását, és még él. Núra lecsillapítja félelmüket, amikor eléjük tárja, hogy alig néhány napja állapították meg az orvosok e nénikénknél a teljes agyi leépülést, mely időskorban gyakori. Núra azt mondja, hogy nénikénknek szinte nincs is tiszta pillanata. Ha valami véletlen folytán mégis hallana a könyvről, bármit mondjon vagy tegyen, a családban azt senki sem fogja komolyan venni.

Mindenki megkönnyebbülten felsóhajt. Ami engem illet, én nem tartok ettől az idős asszonytól. A maga idején ő is ellenük szegült a szabályoknak. Én sokkal jobban megértem tüzes, eleven jellemét, mint a többiek. Bizalmas értesüléseimet korábbi beszélgetéseinkből nyertem, amikor a fülembe súgta, hogy ő támogatja a nők szabadabb életéért folytatott küzdelmemet. Ez a nénike büszkén kérkedett előttem azzal, hogy ő volt a világ első feministája, méghozzá jóval azelőtt, hogy az európai asszonyoknak ilyesmi egyáltalán az eszükbe jutott. Azt mondta, hogy még házasságkötésük estéjén határozottan közölte döbbent férjével, hogy a birkák eladásából befolyó pénzt ő kezeli, mivel ő fejben is tud számolni, míg férjének a számoláshoz egy botot kell használnia, amivel a homokba ír. És ez még nem minden; a férjének soha eszébe sem jutott újabb feleséget venni, mivel mindig azt mondta, nénikém annyira asszony, hogy néha még sok is neki. Fogatlan szájával nevetve mondta el nekem nénikém a titkot, hogy egy férfit úgy lehet irányítani, ha az asszony képes rá, hogy férje „bőrös botját” folyton mereven és készenlétben tartsa. Akkoriban még fiatal lány voltam, és sejtelmem sem volt róla, mi lehet az a „bőrös bot”. Később, felnőttként, gyakorta elmosolyodtam, amikor arra gondoltam, milyen heves és bővérű élet tombolhatott sátrukban. Férje korán meghalt, és nénikém bevallotta nekem, hogy nagyon hiányzott a férje gyöngéd simogatása, és épp az ő emléke tartotta vissza attól, hogy elfogadjon egy újabb társat. Az évek folyamán féltékenyen őriztem boldog titkát, mivel attól tartottam, ha bárkinek feltárom, az nénikém lelkébe marna. Családom órákon át elmerülten tanulmányozta a lefordított példány lapjait, mígnem egészen biztosak lettek afelől, hogy nincs más élő vagy fellelhető személy a közvetlen rokonságon kívül, akinek tudomása lenne azokról a családi drámákról és civakodásokról, melyeket a könyv nyilvánosságra hoz. Látom, hogy határozottan megkönnyebbültek. Ráadásul még némi csodálatot is vélek felfedezni bennük, amiért ilyen ügyesen megváltoztattam azokat a lényeges információkat, melyek a hatóságokat egyenesen az ajtómhoz vezethetnék.

Az este azzal végződik, hogy apám és Ali figyelmeztetik nővéreimet, nehogy egy szót is szóljanak férjeiknek arról, ami itt az este elhangzott. Ki tudja, melyik férj érezné úgy, hogy ezt bizalmasan mindenképp el kell mondania nővérének vagy anyjának? Nővéreim azt az utasítást kapják, hogy csupán annyit mondjanak, a gyűlésen olyan személyes női dolgokról esett szó, melyek nem érdemesek férjük figyelmére. Apám szigorúan rám parancsol, hogy ne „lépjek” a nyilvánosság elé, és ne jelentsem be „bűnömet”. Annak a ténynek, hogy ez az én életem története, jól őrzött titokként a családon belül kell maradnia. Apám figyelmeztet rá, hogy nemcsak nekem kellene elszenvednem ennek iszonyú következményeit – házi őrizetet vagy esetleg bebörtönzést –, hanem családunk férfi tagjainak is, köztük a saját fiamnak, Abdullahnak, akiket megvetne és kiközösítene Szaúd-Arábia patriarchális társadalma, mely semmit sem értékel jobban, mint a férfi azon képességét, hogy kézben tartja és irányítani tudja asszonyait. A megadás jeleként lesütöm szememet, és engedelmességet ígérek. Ám a szívem mosolyog, mert ezen az estén egy csodás felfedezést tettem, nevezetesen azt, hogy családom férfi tagjait akárha erős lánccal kötötték volna hozzám, saját uralmuk éppúgy fogságban tartja őket, ahogy engem bebörtönöz. Ahogy jó éjszakát kívánok apámnak és fivéremnek, magamban azt gondolom: a teljes hatalom megmérgezi azt a személyt, akinek a kezében van. Vérem megmentett, ezért Ali dühös és barátságtalan, amikor elbúcsúzunk. Semmit sem szeretne jobban, mint gondoskodni arról, hogy én házi őrizetbe kerüljek, de nem kockáztathatja meg, hogy férfiúi hiúságán ily hatalmas csorba essék azáltal, hogy vérünk révén összekapcsolják velem, hisz vértestvérek vagyunk. Rendkívül melegen búcsúzom tőle, és a fülébe súgom: – Ali, vésd jól az eszedbe, hogy a láncra vertek közül sem lehet mindenkit letiporni. Ez hatalmas győzelem! Útban hazafelé Karím komor és merev. Egyik cigarettát szívja a másik után, és háromszor is hangosan szidalmazza a filippínó sofőrt, amiért nem ura igényeinek megfelelően vezet.

Arcomat a kocsi ablakának nyomom, és nem látok semmit a rijádi utcákból, amelyeken elhaladunk. Igyekszem felkészíteni magam egy második csatára, mert azzal tisztában vagyok, hogy Karím haragját nem kerülhetem el. Amint kettesben vagyunk hálószobánkban, Karím megragadja a könyvet. Hangosan olvasni kezdi azokat a részeket, amelyek a leginkább sértik: – „A külszín csupa bölcsesség és kedvesség, de belül csupa önző ravaszság. Undorodva döbbentem rá, hogy pusztán egy férfi, akiben végül is nincs sok köszönet.” Együttérzés ébred bennem, hisz mely emberi lény ne érezne fájdalmat s dühöt, ha ily nyilvánosan teszik közzé leggyöngébb jellemvonásait? Küzdök érzelmeim ellen, s arra kényszerítem magam, hogy felidézzem férjemnek azon tetteit, melyek saját, a könyvben oly elevenen leírt fájdalmamhoz és bánatomhoz vezettek. Gondban vagyok, nem tudom, vajon nevessek-e vagy sírjak. Karím eltúlzott reagálásával megoldja számomra ezt a problémát. Férjem az öklét rázza, és toporzékol. Az az egyiptomi bábjáték jut az eszembe, amelyet a múlt héten láttam nővérem, Szara palotájában, és rendkívül mulatságos volt, mivel a bábok tökéletes szaúdi öltözékben jelentek meg. Minél tovább nézem Karímot, annál inkább emlékeztet Gohára, az arab világnak erre a szeretetre méltó, de különc, képzeletbeli alakjára. Goha, a báb, ebben a darabban is a szokásos, bolondosan ostoba önmaga volt, aki peckesen járkált a színpadon, és kihúzta magát minden bonyolult helyzetből. Ajkam már reszket a nevethetnéktől. Most arra számítok, hogy férjem bármelyik pillanatban a földre veti magát, és gyerekesen hisztizni kezd. – „Káromkodott, elpirult szégyenében. Talán dühítette is, hogy nem képes uralkodni hitvesén.” Karím gyűlölködő dühvel mered rám. – Szultána! Ne merj mosolyogni! Komolyan dühös vagyok. Miközben még mindig egymásnak ellentmondó érzéseimmel küszködöm, megvonom a vállam. – Tagadod talán, hogy amit olvasol, az az igazság?

Karím figyelmen kívül hagyja szavaimat, és ostobán tovább keresgéli a jellemére vonatkozó, leglesújtóbb részleteket, amivel nyomban emlékezteti is feleségét vérmérsékletének azon vonásaira, melyek évekkel ezelőtt arra késztették, hogy elhagyja őt. Karím most szinte sikítva olvassa: – „Bárcsak harcoshoz mentem volna, olyan férfihoz, akinek az igazság forró lángja irányítja életét.” Karím dühe minden egyes szóval növekszik, és most a könyvet az orrom alá dugja, és ujjával mutatja azokat a szavakat, melyeket a legsértőbbnek talál: – „Hat évvel ezelőtt Szultána nemi betegséget kapott. Karim hosszas köntörfalazás után bevallotta, hogy hetente részt vesz egy bizonyos szexuális kalandban. (…) Karim megijedt a betegségtől, és megígérte, hogy ettől fogva nem vesz részt ilyesmiben, de Szultána sejti, hogy nem fog tudni ellenállni a kísértésnek, és szégyenszemre tovább folytatja a dolgot. Csodálatos szerelmük már csak emlékekben létezik. Szultána mindenesetre tovább harcol lányai jövőjéért.” Ennek a bizonyos esetnek a közzététele annyira feldühíti Karímot, hogy már-már attól félek, nyomban sírva fakad. Azzal vádol, hogy „megmérgezem ezt a paradicsomot”, és azt állítja, hogy „a mi életünk tökéletes”. Elismerem, hogy az elmúlt év során valamelyest visszatért régi szerelmem és bizalmam Karím iránt, de épp az ilyen pillanatok azok, amikor mérhetetlenül elcsüggeszt családom férfi tagjainak gyávasága. A viselkedése alapján rájövök, Karímnak eszébe sem jut azon gondolkodni, hogy vajon miért tettem kockára saját biztonságomat és közös boldogságunkat azzal, hogy közreadtam életem történetét, sem azokon a valós és tragikus eseményeken, melyek fiatal, ártatlan nők életének vetnek véget saját hazájában. Karímot csupán az aggasztja, hogy miként ábrázolják őt a könyvben, meg az a tény, hogy sok helyütt meglehetősen rossz színben tűnik fel. Azt mondom férjemnek, hogy ő és a Szaúd-család többi férfi tagja rendelkezik egyedül azzal a hatalommal, mely változást hozhat országunkban. Lassan, csöndesen, a maguk finom módján elindíthatják és ösztönözhetik a változást. Amikor férjem erre nem válaszol, megértem, hogy a Szaúd-család férfi tagjai nem

kockáztathatják hatalmukat asszonyaik kedvéért. A korona az, amit szenvedélyesen szeretnek. Karím lehiggad, miután emlékeztetem rá, hogy családunkon kívül, az író kivételével, senki sem ismeri kilétét! Ezek az emberek pedig jól ismerik őt, és e könyv nélkül is tisztában vannak jó és rossz tulajdonságaival. Karím leül mellém, és ujjával felemeli az államat. Csaknem esdeklőn néz rám, amikor tűnődve megkérdezi: – Te beszéltél Jean Sassonnak arról a betegségről, amit összeszedtem? Szégyenkezve fészkelődöm, amint Karím lassan csóválja a fejét; szemmel láthatóan csalódott feleségében. – Hát előtted már semmi sem szent, Szultána? Sok csatának vet véget a mindent elsöprő jó szándék. Ennek az estének is a váratlanul feltörő érzelmek vetnek véget. Furcsamód Karím azt mondja, hogy ennél jobban még sosem szeretett engem. Azt veszem észre, hogy a férjem udvarol, és az én érzelmeim is egyre erősebbek. Férjem felkelti bennem azt a vágyat, amiről egykoron már azt hittem, örökre elveszett. Eltűnődöm saját képességemen, hogy egyszerre tudom szeretni és gyűlölni ugyanazt az embert. Később, amikor Karím már alszik, én ébren fekszem mellette, és pillanatról pillanatra újból felidézem magamban az elmúlt nap eseményeit. Rádöbbenek, hogy dacára annak, ahogy ez az este végződött – egy ígéret a családom részéről, hogy biztosítják védelmemet (noha ez pusztán annak köszönhető, hogy féltek a száműzetéstől és/vagy a büntetéstől), és házasságom megújulása – én mégsem nyugodhatok mindaddig, míg meg nem történik a valódi társadalmi rendezés azon a földön, amelyet annyira szeretek, azon asszonyok javára, akiknek terheiben osztozom. A nők életének sanyarúsága arra késztet, hogy tovább folytassam a küzdelmet Arábia asszonyainak személyes szabadságáért. Azt kérdem magamtól: Nem vagyok-e anyja két leánynak? Nem tartozom-e lányaimnak s majdan az ő lányaiknak azzal, hogy megtegyek mindent a változásért?

Elmosolyodom, ahogy ismét eszembe jut az a bábjelenet, amelyet Szara legkisebb gyermekeivel együtt néztem, és felidézem magamban a mulatságos, mégis bölcs báb, Goha szavait. „Vajon a hűséges szaluki (sivatagi kutya) abbahagyja-e az ugatást gazdája védelmében, ha egy csontot hajítanak oda neki?” Felkiáltok: – Nem! Karím megmoccan, és én megdörgölöm hátul a fejét, miközben édes szavakat suttogva ringatom ismét álomba férjemet. Abban a pillanatban tudom, hogy nem fogom betartani fogadalmamat, amelyet kényszer hatása alatt tettem. Hagyom, hogy a világ közössége döntse el, mikor kell elhallgatnom. Amíg az emberek inkább befogják a fülüket, hogy ne halljanak a szerencsétlen sorsú asszonyok kétségbeejtő helyzetéről, addig folytatom én azon igaz történetek feltárását, amelyeket a titokzatos fekete fátyol takar. Ez lesz az én sorsom, ez az én rendeltetésem. Döntést hozok. Dacára azoknak az ígéreteknek, melyekre az elzárás fenyegető kényszere késztetett, amint legközelebb elhagyom a királyság területét, nyomban kapcsolatba lépek barátnőmmel, Jean Sassonnal. Van még feladat, amit el kell végezni. Amikor lehunyom a szemem, hogy aludjak, sokkal összefogottabb, de sokkal szomorúbb asszony vagyok, mint az a Szultána, aki előző reggel felébredt, mivel tudom, hogy most ismét egy veszélyes küzdőtérre lépek, és noha a büntetésem – sőt valószínűleg még a halálom is – kegyetlen lesz, a kudarc még keserűbb lenne, mert a kudarc örökkévaló.

2. Maha Minél több a tilalom, annál kevesebb az emberekben az erény. TAO-TÖ-KING (AZ ÚT ÉS AZ ERÉNY KÖNYVE) Azok bizonyultak a legrosszabbnak, akiket Karímmal együtt a legjobban szeretünk. Abdullah, a fiunk és elsőszülöttünk nyugtalanít, Maha, idősebb lányunk megrémít, Amani, kisebbik lányunk zavarba ejt bennünket. Nem éreztem a végzet semmiféle előjelét, amikor egyetlen fiunk, Abdullah kisfiús boldogsággal mosolyogva, élvezettel mesélte nekünk a futballpályán elért csodálatos sikerét. Akárcsak a legtöbb szülő, Karímmal mi is el voltunk bűvölve, ha imádott gyermekünk hőstetteit hallgattuk. Abdullahot kicsi kora óta nemigen lehetett felülmúlni a fizikai erőnlétet igénylő játékokban, és ez a tény izmos, kisportolt apja számára rendkívüli öröm forrása volt. Miközben büszkén hallgattuk fiunkat, nemigen figyeltünk húgaira, Mahára és Amanira, akik egy videojátékkal játszottak. Amikor legkisebb gyermekünk, Amani riadtan sikoltozni kezdett, Karímmal döbbent iszonyattal láttuk, hogy Abdullah ruhájából lángnyelvek csapnak ki. A fiunk lángokban állt! Karím ösztönösen cselekedett, gyorsan a földre dobta, majd végiggörgette Abdullahot a perzsaszőnyegen, és így elfojtotta a lángokat. Miután meggyőződtünk róla, hogy fiunk sértetlen, Karím megpróbálta kideríteni ennek a megmagyarázhatatlan tűznek a forrását. Én felkiáltottam, hogy a tűz okozója egy ártó szem, mivel túlságosan büszkék voltunk gyönyörű fiunkra!

Könnyeimet leküzdve lányaim felé fordultam, hogy megvigasztaljam őket. Szegény Amani! Aprócska testét csak úgy rázta a zokogás. Miközben picinyemet magamhoz szorítottam, másik kezemmel nővérének, Mahának intettem, hogy jöjjön oda hozzám. Hirtelen iszonyattal hőköltem vissza, mert Maha arca akárha a düh és a gyűlölet rémisztő álarca lett volna. Miután kivizsgáltuk ezt a zavaros esetet, megismertük a szörnyű igazságot: Maha gyújtotta meg fivére tobéját. Maha, mely név azt jelenti: „nőstény gazella”, nem váltotta be szelíd nevének ígéretét. Tízéves korától nyilvánvalóvá vált, hogy idősebb lányunkban anyjának démoni energiája tombol. Gyakran gondoltam arra, hogy Maha fölött a jó és rossz szellemek csatáznak, és a rossz szellemek általában túlerőben vannak. Sem fényűző élete, sem odaadó családjának feltétel nélküli szeretete nem lágyította, szelídítette meg Maha lelkét. Amióta az eszüket tudják, minden indok nélkül kínozta fivérét, Abdullahot és húgát, Amanit. Nemigen akad gyerek, aki oly sokszor válságos helyzet elé állította a családját, mint Maha. Megjelenését tekintve Maha káprázatosan szép lány, és egyénisége félelmetesen vonzó. Olyan, akár egy spanyol táncosnő, óriási szeme és rengeteg haja van. Ehhez a rendkívüli szépséghez rendkívüli értelem is társul. Születése óta úgy találtam, hogy túl sok áldás jutott idősebb lányomnak osztályrészül. Miután igen sok kiváló képességgel rendelkezik, Maha nem tud egyetlen célra összpontosítani, hiányzik belőle az összeszedettség, ezért nem képes tehetségét bármely irányba is kibontakoztatni. Az évek során figyeltem, amint száznál is több ígéretes elgondolás indul útjára, majd egyik pillanatról a másikra félbemarad. Karím egyszer azt mondta, ő attól tart, lányunk nem több, mint zseniális részletek halmaza, és sosem lesz képes élete során akár egyetlen célt is elérni. Engem leginkább az aggaszt, hogy Maha született forradalmár. Mivel én is ilyen vagyok, ismerem az ilyen lázadó személyiségben lakozó zűrzavart. Kisebb korában a probléma egyszerűnek tűnt. Maha őrületesen szerette az apját, s ez az érzése az évek múlásával egyre erősödött.

Noha Karím éppúgy imádta két lányát, mint egyetlen fiát, és igyekezett elkerülni minden olyan bántó megkülönböztetést, amit nekem kellett gyerekként elviselnem, társadalmunk felépítése miatt Abdullah mégis sokkal közelebbi kapcsolatba került Karím otthonunkon kívüli életével. Mohamedán örökségünknek ez az alapvető ténye volt Maha fiatal életének első megrázkódtatása. Maha apja szeretetéért folytatott féltékeny küzdelme felidézte bennem saját boldogtalan gyerekkoromat – azt a fiatal lányt, aki nehezen viselte azt a kemény társadalmi rendszert, amelybe beleszületett. Ezért aztán nem tulajdonítottam kellő jelentőséget gyermekem elégedetlenségének. Miután Maha meggyújtotta Abdullah tobéját, tudtuk, hogy Karím kizárólagos szeretete iránti vágya jóval túlmutat a normális gyermeki szereteten. Maha akkor tízéves volt, Abdullah pedig tizenkettő. Amani mindössze hétéves, de figyelte, amint nővére játék közben óvatosan eloson apja arany öngyújtójáért, és meggyújtja Abdullah fahéjának szegélyét. Ha Amani nem figyelmeztet minket sikoltozásával, Abdullah komolyan megéghetett volna. A második ilyen döbbenetes eset akkor fordult elő, amikor Maha még csak tizenegy éves volt. Forró augusztus köszöntött ránk. Családunk odahagyta a tikkasztó sivatagi várost, Rijádot, és nővérem, Núra nyári palotájában gyűltünk össze, a hűvös, hegyvidéki városban, Táifban. Hosszú évek óta ez volt az első eset, hogy apánk megjelent első felesége gyermekeinek körében, és figyelmét teljes egészében fiúunokáinak szentelte. Miközben csodálta Abdullahot, hogy milyen magas és erős, rá se hederített Mahára, aki ruhája ujját rángatta, hogy megmutassa neki azt a hangyafarmot, amelyet a gyerekek építettek, és büszkén mutogatták mindenkinek. Láttam, amint apám félrelöki Mahát, és Abdullah bicepszét tapogatja. Mahát darázscsípésként érte, hogy nagyapja előnyben részesíti fivérét, és vele egyáltalán nem törődik. Belesajdult a szívem, mert tudtam, milyen fájdalom hasított lányom szívébe. Mivel tisztában voltam vele, hogy Maha micsoda jeleneteket képes rendezni, odamentem, hogy megvigasztaljam lányomat, épp akkor, amikor férfias tartást vett fel, majd a legdurvább trágárságokkal és

indulatos szidalmakkal kezdte átkozni apámat, s mindezt még gonosz vádaskodással is fűszerezte. Attól a pillanattól fogva a családi összejövetel hangulata rohamosan hanyatlani kezdett. Noha sértett volt és megalázott, nekem mégis egyből az a gondolatom támadt, hogy Maha nyíltan kifejezésre juttatta azt, amit apám már rég megérdemelt. Apám, aki sosem volt túl jó véleménnyel a női nemről, most még csak meg sem próbálta leplezni érzéseit. Megvetőn kiadta az utasítást: – Vigyétek a szemem elől ezt a szörnyeteget! Tisztán láttam, hogy lányom felébresztette apámban az irántam érzett megvetését. A tekintete metsző volt, és megvetőn biggyesztette az ajkát, amikor lányáról lányunokájára nézett. Hallottam, ahogy csak úgy magában ezt dünnyögi: – Az egér csak egeret szülhet. Karím egy szempillantás alatt elragadta Mahát apám szeme elől, és a vergődő, átkozódó gyereket bevitte a villába, hogy szappannal kimossa a száját. Hallani lehetett a kertben Maha fojtott kiáltásait. Apám nem sokkal ezután távozott, de előtte azért kijelentette az egész család előtt, hogy lányaim az én véremtől átkozottak. A kis Amani, aki túl érzékeny ahhoz, hogy elviseljen egy ilyen vádat, idegrohamot kapott. Apám attól a naptól fogva nem vesz tudomást egyik lányom létezéséről sem. Harciassága és ellenségessége azért nem akadályozta meg Mahát abban, hogy időnként, rohamszerűen kedves és érzékeny legyen, és a vérmérséklete is csillapult valamennyire a táifi eset óta. Haragja hullámzó volt, akár az árapály. Karím és én még nagyobb erőfeszítéssel igyekeztünk biztosítani lányainkat arról, hogy őket éppúgy szeretjük és éppoly nagyra becsüljük, mint fiunkat. Míg ez odahaza gyümölcsözőnek bizonyult, Maha mégsem tudta figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy otthonunk falain kívül őt kevesebbre tartják, mint a fivérét. Meglehetősen elkeserítő és lesújtó szokás Szaúd-Arábiában, mely alól nem kivétel sem az én családom, sem Karímé, hogy minden figyelmet és szeretetet a fiúgyerekekre halmoznak, míg a lánygyerekekkel szinte nem is törődnek. Maha okos lány volt, akit nemigen lehetett becsapni, és az arab élet megalkuvást nem ismerő tényei mélyen belevésődtek tudatába.

Valahogy az volt az érzésem, hogy Maha egy vulkán, mely egy napon ki fog törni. Mint a legtöbb mai szülőnek, nekem sem volt világos elképzelésem arról, hogyan segíthetnék legproblémásabb gyerekemen. Az Öböl-háború idején, mely olyan időszak volt, amit valószínűleg egyetlen szaúd-arábiai sem fog elfelejteni, Maha mindössze tizenöt éves volt. A változás ott reszketett a levegőben, és senkinek sem jelentett nagyobb kísértést a nők felszabadulásának ígérete, mint idősebb lányomnak. Amikor fátyol mögé kényszerített, szomorú sorsunk felkeltette a külföldi újságírók kíváncsiságát, hazámban számtalan művelt nő kezdte tervezgetni azt a napot, melyen elégethetik fátylaikat, elhajíthatják a nehéz, fekete abá’át, és maguk kormányozhatják saját gépkocsijaikat. Akkor engem is annyira magával ragadott ez az izgalom, hogy nem vettem észre, amikor idősebb lányom egy olyan tizenéves lánnyal került kapcsolatba, aki a felszabadulás gondolatát meglehetősen végletesen értelmezte. Amikor először találkoztam Ajsával, kellemetlenül éreztem magam – és nem azért, mert nem állt rokonságban a királyi családdal, hisz nekem is számtalan kedves barátom van, akik nem tartoznak a királyi család köreibe. Ajsa egy jól ismert szaúd-arábiai család lánya volt, amely vagyonát úgy szerezte, hogy bútort importált a királyságba, hogy aztán eladja azoknak a külföldi cégnek, amelyeknek temérdek házat kellett berendezniük a hazájukból kivándorolt és Szaúd-Arábiát elözönlő munkások számára. Úgy találtam, hogy ez a lány koravén. Mindössze tizenhét éves volt, de sokkal érettebbnek látszott, és olyan határozott, már-már erőszakos volt a fellépése, hogy bajt szimatoltam. Ajsa és Maha elválaszthatatlanok voltak, és Ajsa nagyon sok órát töltött el otthonunkban. Szaúdi lány létére szokatlanul nagy szabadságot élvezett. Később rájöttem, hogy a szülei jóformán nem is törődtek vele, egyáltalán nem érdekelte őket, hogy lányuk hol tölti az idejét. Tizenegy gyerek közül Ajsa volt a legidősebb, édesanyja pedig, apjának egyetlen törvényes felesége azzal volt elfoglalva, hogy véget

nem érő házastársi vitákat folytasson férjével, amiért az előszeretettel élt azzal az arab szokással, amit mut’ának hívnak, avagy „élvezetek házasságá”-nak, más szóval „időleges házasság”-nak. Egy ilyen házasság időtartama lehet egy óra, de akár kilencvenkilenc év is. Amikor a férfi jelzi a nőnek, hogy az időleges megállapodásnak vége, akkor a két fél minden formaság nélkül szétválik. A szunniták, az iszlám azon irányzata szerint, melyhez Szaúd-Arábia lakosságának túlnyomó többsége tartozik, ez erkölcstelen dolog, és szemükben az ilyen kapcsolat nem más, mint legalizált prostitúció. Mindazonáltal nincs olyan legális hatóság, mely ezt a jogot megtagadná egy férfitól. Arab asszonyként, aki a szunnita irányzat követői közé tartozott, Ajsa édesanyja tiltakozott ezek ellen az időleges, egyéjszakás vagy egyhetes arák ellen, akiket romlott férje hurcolt be életükbe. A férj ügyet sem vetett felesége kifogásaira, és a Korán egyik versére hivatkozva bizonyította igazát: „És megengedtetett nektek, hogy tisztes házasemberek – és nem paráználkodók – gyanánt keressetek feleséget javaitokkal! Ha egyesekben közülük (időleges házasságban) élvezeteteket leltétek, azoknak adjátok oda a fizetségüket megszabott jegyajándék gyanánt.” Míg a síita irányzat ezt a verset a gyakorlat jóváhagyásaként értelmezi, a szunniták közt ez az időleges kapcsolat nem szokásos. Hazánkban Ajsa apja volt a kivétel a szabály alól, ő élt azzal a szabadsággal, hogy fiatal nőket vegyen magának pusztán a nemi élvezetek gyönyöre miatt. Miután foglalkoztat a hazámbeli lányok és asszonyok kiszolgáltatott, sanyarú helyzete, alaposan kikérdeztem Ajsát erről az erkölcstelen szokásról, ami egyébként nem volt ismeretlen előttem, mert már hallottam róla egy bahreini síita asszonytól, akit Szara ismert meg és fogadott barátságába néhány éve Londonban. Úgy tűnt, Ajsa apja nem vágyott arra a felelősségre, amivel négy feleség és gyermekeik eltartása jár, ezért havonta kiküldte megbízható segédjeit a síita területekre Szaúd-Arábián belül és kívül, hogy elszegényedett családokkal tárgyaljanak azért a jogért, hogy még szűz leányaikkal időleges házasságra léphessen. Ilyen alkut könnyen nyélbe lehet ütni egy olyan férfival, akinek négy felesége, sok lánya és kevés pénze van.

Ajsa időnként összebarátkozott ezekkel a fiatal lányokkal, akiket néhány éjszakányi iszonyatra szállítottak Rijádba. Miután Ajsa apjának szenvedélye alábbhagyott, az ifjú arákat visszaküldték családjaikhoz, ajándékba kapott arany ékszerekkel és egy kis zacskónyi készpénzzel. Ajsa azt mondta, hogy a legtöbb fiatal ara nem volt több tizenegy-tizenkét évesnél. Szegény családból származtak, és tanulatlanok voltak. Azt mondta, úgy látszott, mintha nem is tudnák pontosan, mi történik velük. A lányok nagyon rémültek voltak, és mindössze annyit értettek az egészből, hogy az az ember, akit Ajsa az apjának hívott, nagyon fájdalmas dolgokat csinált velük. Ajsa azt mondta, minden lány azért sírt, hogy vigyék vissza az anyjához. A könyörtelenül kemény tekintetű Ajsa sírt, amikor elmesélte Ríma, egy tizenhárom éves lány történetét, akit Jemenből, egy szegénység sújtotta országból – ahol igen sok síita család él – hoztak Szaúd-Arábiába. Ajsa azt mondta, Ríma éppoly gyönyörű volt, mint a szarvas, mely után a nevét kapta, és éppoly édes, mint bármely kislány. Ríma egy nomád törzsből származott, amely Jemen vad, kietlen vidékein vándorolt. Apjának csak egy felesége volt, de huszonhárom gyereke, közülük tizenhét lány volt. Noha Ríma édesanyja már elfonnyadt és meggörnyedt a sok gyerekszüléstől meg a kemény munkától, egykor gyönyörű lány volt, és tizenhét gyönyörű lánynak adott életet. Ríma büszkén mondta, hogy családja még Szanaában, Jemen fővárosában is ismert asszonyainak szépségéről. A család nagyon szegény volt, mindössze három tevével és huszonkét birkával rendelkezett. Ráadásul a hat fiú közül kettő a nehéz szülés következtében fogyatékos volt. Az egyiknek a lába volt úgy kitekeredve, hogy járni sem tudott; a másik meg furcsán, rángatózva mozgott, ezért nem tudott dolgozni. Így hát Ríma apja igyekezett eladni igen keresett lányait annak, aki a legmagasabb árat fizeti értük. A nyári hónapokban a család a hegyi hágókon át, keskeny, kanyargós utakon a városba ment, ahol aztán alkut kötöttek mindig arra a lányra, aki az iszlám szerint már eladósorba került. Tizenkét éves korára Ríma elérte a serdülőkort. Ő volt anyja kedvence, és ő látta el nyomorék fivéreit. A család könyörgött az apának, hadd maradjon még Ríma velük néhány évig, de az apa

szomorúan bevallotta, hogy nincs más választása. Rímát korban két fiú követte, és a következő lánytestvére még csak kilencéves volt. Ez a lány kicsi volt és alultáplált, így aztán apjuk attól félt, még vagy három-négy évig nem éri el a serdülőkort, a család pedig nem tud megélni a jegypénz nélkül. Így aztán Rímát elvitték Szanaába, hogy férjhez adják. Míg apja a várost járta, hogy megfelelő vőlegényt keressen, addig Ríma a fivéreivel és húgaival egy kis vályogkunyhóban maradt. A harmadik nap apja visszatért a kunyhóba egy gazdag szaúd-arábiai ember megbízottjával. Ríma azt mondta, az apja nagyon izgatott volt, mivel az a férfi egy vagyonos szaúd-arábiait képviselt, aki sok-sok arannyal fog fizetni gyönyörű lányáért. A szaúdi megbízott ragaszkodott hozzá, hogy előbb megnézi a lányt, és csak aztán fizet, mely kívánságra a válasz egy muszlim apa részéről általában egy jemeni kard pengéje lett volna, s nem az alázatos engedelmesség. A megbízott kezében lévő arany úrrá lett a család vallási meggyőződésén. Ríma azt mondta, éppúgy vették őt szemügyre, ahogy az apja szokta a tevéket meg a birkákat a piacon. Bevallotta, hogy nem tiltakozott ez ellen a megszégyenítés ellen, mivel mindig is tudta, hogy egy másik családhoz fog majd kerülni, egy másik férfi megvásárolt tulajdonaként. De kapálódzott, és ellökte magától a férfit, amikor az ragaszkodott hozzá, hogy megnézze a fogait. A megbízott kijelentette, hogy a lány megfelelő, és a megegyezés szerinti összeg egy részét kifizette. A család egy kövér birka leölésével ünnepelt, amíg a megbízott elintézte Ríma iratait, hogy Szaúd-Arábiába repülhessen. Az apa boldogan jelentette be a családnak, hogy most már kivárhatják azt a négy évet, amikorra Ríma húga is eléri a megfelelő kort, mivel a szaúd-arábiai férfitól tetemes összeget kaptak. Ríma megfeledkezett aggodalmáról, sőt még izgatott is lett, amikor apja azt mondta neki, hogy ő a legszerencsésebb a lányok közül. Kényelmes élete lesz, mindennap húst ehet, szolgák lesik majd minden kívánságát, és a gyerekei tanultak, jól tápláltak lesznek. Ríma megkérdezte az apját, vajon a férfi venne-e neki egy babát, olyat,

amilyet abban az európai képeslapban látott, amelyet a gyerekek az egyik szemétgyűjtőben találtak Szanaában. Apja megígérte, hogy kérését tolmácsolni fogja. Amikor a férfi egy hét múlva visszatért, Ríma akkor tudta meg a szörnyű igazságot, hogy ez nem tisztességes házasság lesz, hanem mut’a, azaz időleges házasság. Az apja mérges lett, mivel a becsülete forgott kockán; az ő lányával nem lehet ilyen alantas módon bánni. Igyekezett jobb belátásra bírni az arábiai férfit azzal, hogy így nehéz lesz másik férjet találni a lányának, aki ezután már nem lesz üde és tiszta. Meglehet, hogy hosszú évekig el kell majd tartania Rímát, míg találnak neki egy másik férfit, aki hajlandó lesz második, kevésbé tisztes feleségként elvenni. A férfi megédesítette az alkut egy kötegnyi bankóval. Azt mondta, ha Ríma apja visszalép, akkor kénytelen lesz ragaszkodni hozzá, hogy visszaadják neki a már kifizetett összeget. Az apa vonakodva megadta magát, mivel a pénz egy részét már elköltötték. Szégyenkezve hajtotta le a fejét, és azt mondta a lányának, hogy el kell mennie a férfival, mert Allah így akarja. Megkérte a szaúdi férfit, hogy keressen egy állandó férjet Rímának SzaúdArábiában, mivel sok jemeni munkás dolgozik abban a gazdag országban. A megbízott megígérte, hogy megtesz minden tőle telhetőt. Ha mégsem sikerülne, akkor a lány dolgozhat szolgálóként az ő otthonában. Ríma elbúcsúzott a családjától, és elhagyta szülőföldjét, miközben mindvégig kísértette két nyomorék fivérének szánalmas zokogása. Az út során a férfi megígérte a honvágytól szenvedő Rímának, hogy vesz neki egy babát, még akkor is, ha ez kifejezetten tiltott tárgy egy vallásos ember számára. Mint a legtöbb arab lány, Ríma is pontosan tisztában volt a feleség kötelezettségeivel. Születése óta mindig egy helyiségben aludt a szüleivel. Tudta, hogy egy asszonynak alá kell vetnie magát férje minden óhajának. Ajsa azt mondta, a legelszomorítóbb az volt, hogy olyan nyugodtan beletörődött rabszolgaéletébe, ugyanakkor eszébe jutottak a lány könnyei is, melyek meghazudtolták azt a kijelentését, miszerint ő

egyáltalán nem elégedetlen a sorsával. Ríma végigsírta azt a hat napot, amit Ajsa otthonában töltött, miközben mindvégig elismerte Ajsa apjának jogát, hogy azt tegye vele, amit csak akar. Ajsa elmondta, hogy apja alkalmazottja könnyedén talált egy jemeni férfit, aki egyik irodájukban dolgozott mint teafőző és felszolgáló, és ez az ember hajlandó volt második feleségként elvenni Rímát. Első felesége Jemenben élt, de itt is szüksége volt egy asszonyra, aki főz rá, és kiszolgálja. Amikor Ajsa utoljára látta Rímát, a kislány egy apró babát szorongatott, és engedelmesen követett egy férfit, aki kivezette őt otthonukból, hogy aztán hozzámenjen egy másik férfihoz, akit nem ismert. Ajsa anyját, aki jámbor, hithű szunnita, annyira felzaklatta Ríma helyzete, hogy elment férje családjához panaszt tenni. Ez a kétségbeesett tett meglehetős izgalmat okozott a családban, de bármit mondtak vagy tettek a férfi szülei, nem tudták rábírni, hogy felhagyjon istentelen szokásával. Végül azt tanácsolták Ajsa anyjának, hogy imádkozzon Allahhoz férje lelkéért. Gyakran eltűnődöm, vajon mi lett ezekkel a gyerekekkel, ezekkel a mut’a-arákkal, mert a muszlim világban meglehetősen nehéz jó házasságot szerezni egy olyan lánynak, aki már nem szűz. Vagyontalan családok immár értéktelen leányaiként, gondolom, végül férjhez adták őket harmadik vagy negyedik feleségként egy olyan emberhez, akinek se vagyona, se befolyása, ahogy Rímát vagy gyerekkori barátnőmet, Vafát, akit akarata ellenére a saját apja adott hozzá egy ilyenhez, büntetésül azért, mert olyan férfiakkal érintkezett, akik nem családjának tagjai voltak. Ajsa otthoni élete kínszenvedés volt egy gondolkodó lány számára, így aztán az a feszültség és nyomás, amit apja erkölcstelen, buja életmódja okozott, végül elkerülhetetlenül belesodorta a tizenévesek elkeseredett lázadásába. Lányomat, Mahát, aki természeténél fogva vakmerő, teljesen magával ragadták Ajsa merész ostobaságai. Felidézvén magamban saját, lázadó ifjúságomat, tisztában voltam vele, teljesen hiábavaló lenne megtiltani Mahának, hogy Ajsával találkozzon.

A tiltott gyümölcs túlságosan is csábító minden gyermek számára, nemre és nemzetiségre való tekintet nélkül. Az Öböl-háború harcainak tetőfokán királyunk megzabolázta az erkölcsi rendet felügyelő, állandó mozgásban lévő járőrök legagresszívabb csoportjait, amikor megtiltotta nekik, hogy zaklassák az országunkba érkező nyugatiakat. Családunk férfi tagjai igen helyesen gondolták, hogy nem tesz az jót, ha a nyugati újságírók olyannak látják az életet hazánkban, mint amilyen valójában. Szerencsére ennek a királyi rendeletnek a szaúd-arábiai asszonyok látták hasznát. Az, hogy Szaúd-Arábia városaiból eltűntek a vallásos rendfenntartók éles szemű járőrei, akik a lefátyolozatlanul mutatkozó asszonyokra vadásztak, hogy botjukkal rájuk csapjanak, vagy lefújják őket vörös festékkel, túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Ez aztán nem is tartott tovább, mint maga a háború, de legalább néhány hónapig a szaúdi asszonyok egy kicsit fellélegezhettek, mert nem kellett állandóan tartaniuk ezektől a vizslató, fürkésző tekintetektől. Ez alatt a mámorító időszak alatt egyöntetű igényként merült fel, hogy Szaúd-Arábia asszonyai elfoglalják megfelelő helyüket a társadalomban, és mi ostoba módon azt hittük, hogy ez a kedvező helyzet örökre fennmarad. Néhány asszony számára a túl sok szabadság, amihez túl gyorsan jutott, végzetesnek bizonyult. Férfiaink csalódottak voltak, amiért nem viselkedett minden asszony szentként, anélkül hogy bármit is megértettek volna abból a zűrzavarból, amelyet életünk ellentmondásai okoztak. Most már tudom, hogy Ajsa és Maha két olyan szaúdi lány volt, akik pszichológiailag még nem voltak felkészülve erre az ismeretlen és teljes szabadságra. A háborús időkben Ajsának sikerült elérnie, hogy önkéntesként dolgozhasson az egyik helyi kórházban, és lányom sem érte be kevesebbel, mint hogy ugyanannál az intézetnél ugyanazt a munkát végezhesse. Hetente kétszer ment oda, iskola után. Csodálatos élmény volt ez Maha számára, mert noha viselnie kellett az abá’áját meg a fejkendőjét, a gyűlölt fátylat levehette, amint a kórház kapuin belül volt.

Amikor véget ért a háború, Maha nem volt hajlandó ismét a régi módon élni. Tíz körömmel kapaszkodott újdonsült szabadságába, és azért könyörgött nekünk, hogy engedjük meg, hadd dolgozzék továbbra is a kórházban. Végül vonakodva beleegyeztünk. Egyik délután, amikor Mahának a kórházba kellett mennie, a sofőrünk már odakinn várta a bejárat előtt. Úgy döntöttem, megyek, és megsürgetem a lányomat. A körülmények véletlen szeszélye folytán pont akkor léptem be a szobájába, amikor lányom épp egy kis kaliberű pisztolyt tett be egy, a combjára szíjazott, barna bőr pisztolytáskába. Megdermedtem. Fegyver! Karím történetesen épp otthon volt a délutáni szieszta idején, és amint meghallotta felemelt hangunkat, máris jött, hogy kiderítse a veszekedés okát. Egy indulatoktól túlfűtött jelenet után Maha bevallotta, hogy Ajsával a háború alatt kezdték el felfegyverezni magukat arra az esetre, ha az iraki hadsereg betörne Rijádba. Most, hogy a háborúnak vége, úgy gondolta, esetleg védelemre lehet szüksége az erkölcsi rend őreivel szemben, akik ismét fenyegették az utcán az asszonyokat. Az „erkölcsi” vagy „vallási rendőrség”, néha a mutava elnevezést is használják rá, egy olyan szervezet, mely „A jó érvényesítésének és a rossz tiltásának bizottsága” nevet viseli. Most, hogy az Öböl-háború befejeztével a külföldi újságírók elhagyták a királyságot, ezek a fanatikusok aktívabbak voltak, mint valaha, letartóztatásokat kezdeményeztek, és egyre-másra indították a bűnvádi eljárásokat hazám asszonyai ellen. Maha és Ajsa úgy döntöttek, nem fogják tűrni ezeknek a fanatikusoknak a ténykedését, melynek ismét szabad folyást engedtek az ártatlan asszonyokkal szemben. Rémülten és hitetlenül meredtem lányomra. Azt tervezte, hogy rálő a vallás egyik képviselőjére? Karím megtudta, hogy a fegyver Ajsa apjáé. Neki is, mint sok arab férfinak, meglehetősen nagy lőfegyvergyűjteménye volt, így aztán azt a két pisztolyt, amelyet a lánya és Maha elloptak, nem hiányolta. Képzeljék csak el rémületünket, amikor megtudtuk, hogy a pisztoly töltve volt, és nem volt rajta semmiféle biztosítószerkezet. Maha

könnyes szemmel bevallotta, hogy Ajsával gyakorolták a lövést egy üres telken, Ajsáék otthona mögött. Maha legnagyobb kétségbeesésére felbőszült atyja elkobozta tőle az illegális fegyvert, majd betuszkolta őt a Mercedesébe. Karím elküldte a sofőrjét, és maga vezetett, akár egy őrült, keresztül Rijád városán Ajsáék otthonához, hogy visszavigye a fegyvert, és figyelmeztesse Ajsa szüleit gyermekeink veszélyes tevékenységére. Különös felfedezésünk után egy sebtében összehívott megbeszélést tartottunk Ajsa szüleivel. Ezalatt lányainkat Ajsa szobájába küldtük. Ajsa anyja és én, fekete fátylaink homályában, a mi elkülönített világunkban ültünk, és gyerekeinkről beszélgettünk, akiket e világra hoztunk. Furcsamód ez egyszer örültem neki, hogy le vagyok fátyolozva, mert így leplezetlen megvetéssel nézhettem Ajsa apjára, egy olyan emberre, akiről tudtam, hogy fiatal lányok durva megrontója. Meglepő módon fiatalos, méltóságteljes megjelenésű férfi volt. Magamban azt gondoltam, óvakodj azoktól, akik rózsának tűnnek, mert még a rózsának is vannak tövisei. Mivel az este leginkább azzal telt, hogy lányainkról beszéltünk, így nemigen volt időm arra, hogy az általunk felkeresett otthon sötét titkait firtassam. Amit Karímmal aznap este idősebb lányunk elképesztő meggyőződéséről megtudtunk, kísérteni fog bennünket, amíg csak élünk. Míg én megkérdőjelezem azt az igazságtalan gyakorlatot és azokat a kegyetlen szokásokat, amelyeket Szaúd-Arábia női lakosságára kényszerítenek azok, akik olyan mereven értelmezik – és gyakran félreértelmezik – a próféta által előírt törvényeket, addig egy csöppnyi kétely sincs bennem az egyetlen isten, Allah létezését illetően, miként azt az ő küldötte, Mohamed tanította. Mindhárom gyermekünket úgy neveltük, hogy mélységesen tiszteljék a próféta tanításait és a Koránt, amely Allah által küldetett le. Az, hogy egyik gyermekem Allahot káromolja, és megtagadja igéjét jéggé dermesztetté szívemet, és teljesen megbénított. Amikor Ajsának és Mahának bejelentettük, hogy alapos megfontolás után arra a következtetésre jutottunk, hogy mostantól kerülniük kell egymás társaságát, és más barátok közt, más érdeklődés

után kell nézniük, lányom lerántotta arcáról a fátylát, dühödten fölemelte a fejét, és olyan gonoszul nézett, hogy attól még én, a saját anyja is megrémültem. Ha nem a saját fülemmel hallom a szavait, akkor engem senki sem tudna meggyőzni arról, hogy ez igaz. Telt ajka eltökélten megfeszült, és így kiáltott: – Nem fogom azt tenni, amit mondtok! Ajsával elhagyjuk ezt az országot, amelyet gyűlölünk, és máshol fogunk otthont teremteni magunknak. Gyűlölünk itt lenni! Gyűlölünk! Nőnek lenni ebben a szörnyű országban azt jelenti, hogy életedet a legirtóztatóbb igazságtalanságokkal mocskolják be. – Nyál csordult Maha ajkáról. Egész teste csak úgy reszketett a féktelen dühtől. Tekintete tekintetemet kereste. – Ha egy lány egyszerűen él, akkor ostoba. Ha normálisan él, akkor álszent. Ha azt hiszi, hogy van Allah, akkor gyengeelméjű! Karím mozdulni sem tudott, de azért sikerült megszólalnia. – Maha! Ez istenkáromlás! – Istenkáromlás? Miféle istent lehet káromolni? Nincs semmiféle isten! Karím felpattant, és ujjával összeszorította Maha ajkát. Ajsa anyja felsikoltott és elájult, mert egy ilyen kijelentésért az ember az életével fizethet az én szülőföldemen. Ajsa apja ránk kiáltott, hogy nyomban vigyük el otthonából hitetlen lányunkat. Karím és én Mahával küzdöttünk, akinek egyszeriben akkora lett az ereje, akár egy óriásnak. A lányomnak elborult az elméje! Csak egy őrültnek lehet ilyen természetfeletti ereje! Hosszas huzavona után Karímmal sikerült betuszkolnunk gyermekünket a kocsi hátsó ülésére, majd sebesen hazahajtottunk. Karím vezetett, miközben én megpróbáltam lecsillapítani gyermekemet, aki már a saját anyját sem ismerte. Végül aztán mozdulatlanul hevert, akárha elájult volna. Kihívattunk egy egyiptomi orvost, akiben családunk orvosa megbízott. Tett egy hiábavaló kísérletet, hogy megnyugtasson minket, mondván, sok ehhez hasonló zavar fordul elő a tizenéves lányoknál világszerte, majd statisztikákat idézett e furcsa betegségről, amely, úgy tűnik, csak lányoknál fordul elő.

Az orvosnak megvolt a maga teóriája. Kijelentette, serdülőkorban egy lánynál gyakran előfordul, hogy hatalmas erővel lövellnek ki a szervezetében a hormonok, és ilyenkor egy rövid időre megbolondul. Azt mondta, hogy már sok ilyen pszichológiai esetet kezelt a királyi családon belül, anélkül hogy komplikációk léptek volna fel vagy bármiféle maradandó hatással kellett volna számolni. Elvigyorodott, és kijelentette, hogy eddig még egyetlen betegét sem veszítette el. Az orvos véleménye szerint Mahát néhány napig nyugtatóval kell kezelni, aztán a hisztériás roham magától elmúlik, és lányunk rendbejön. Jókora adag nyugtatót hagyott ott nekünk, és azzal búcsúzott, hogy reggel visszajön ellenőrizni betegét. Karím megköszönte a fáradságát, és az ajtóhoz kísérte. Amikor visszatért, egy hosszú, tűnődő pillantást váltottunk. Szavakra nem volt szükség közöttünk. Míg Karím intézkedett, hogy készítsék elő repülőgépünket, addig én felhívtam a nővéremet, Szarát, és engedélyét kértem, hogy Abdullah és Amani visszatértünkig nála lehessen. Karím és én Mahával Londonba készültünk. Lányunknak égető szüksége volt a létező legjobb pszichiátriai kezelésre. Szarát arra kértük, hogy Maha állapotát tartsa titokban. Ha valaki érdeklődne, akkor a családnak azt kell mondania, hogy Mahának fogorvosi ellátásra van szüksége, és a kezelések ideje alatt Londonban maradunk. A szaúdi királyi család számos tagja utazott rendszeresen külföldre orvosi és fogorvosi kezelésekre. Egy ilyen út nemigen kelt feltűnést. Ahogy Maha ruháit csomagoltam, meglehetősen zavaró könyvekre és dokumentumokra bukkantam, melyek a fehérneműje alatt voltak elrejtve. Számtalan asztrológiával, fekete mágiával és boszorkánysággal kapcsolatos írás volt ott. Maha több olyan részt is aláhúzott, melyek látomásokkal és próféciákkal foglalkoztak. Számomra a legrémisztőbbek azok a rontást hozó tárgyak voltak, melyek azt a célt szolgálják, hogy iszonyú ártást hozzanak mindazokra, akik megsértették őt, vagy épp szerelemre lobbantson az első látásra, esetleg varázslattal valakinek a halálát okozzák. Elállt a lélegzetem, amikor Abdullah ruhájának egy darabkájára bukkantam, amelybe egy fekete követ csomagolt, és valami általam

azonosíthatatlan, szürke színű anyag maradványai lógtak rajta lazán. Csak álltam ott, kezemet a homlokomra tettem és gondolkodtam. Ez igaz lehet? Maha valóban azt tervezte, hogy ártson egyetlen fivérének? Ha ez a helyzet, akkor én anyaként megbuktam. Zaklatottan járkáltam a szobában, és gyermekem barbár érdeklődésének terhelő bizonyítékait gyűjtöttem össze. Teljesen összezavarodva megpróbáltam végiggondolni Maha minden tettét kora gyermekkora óta. Vajon miféle forrásból meríthette lányom ezeket a dolgokat, és halmozta fel e sötét praktikák kellékeinek egész tárházát? Eszembe jutott Hudá, apám rég meghalt rabszolganője, és nyilvánvaló képessége arra, hogy megjósolja a jövendőt. De Hudá még lányom születése előtt meghalt. Legjobb tudomásom szerint környezetünkben nem volt több olyan Afrikából származó, felszabadított rabszolga vagy szolga, aki rendelkezett volna Hudá boszorkányos varázserejével. Aztán hirtelen összegörnyedtem, mintha egy hatalmas ütést mértek volna rám, amint eszembe jutott anyósom, Núrah. Csakis Núrah lehetett! Núrah az első pillanattól utált engem. Amikor feleségül mentem a fiához, mindössze egy ostoba fiatal lány voltam, akinek merész, lázadó jelleme meglehetősen rossz benyomást tett rá. Abbéli csalódásában, hogy fia nem vált el tőlem, és nem is vett magának második feleséget, Núrah soha nem szűnt meg gyűlölni engem, noha ellenszenvét mindig gondosan leplezte a megjátszott szeretet átlátszó mázával. Karím sok mindent elmondott anyjának, és Núrah éles szeme nyomban észrevette, hogy Maha az én leggyöngébb pontom. Maha lelki élete kicsiny gyermekkora óta konfliktusokkal és fájdalommal volt tele, Núrah pedig megragadta ezt a fájdalmat, mert ezt találta a legsebezhetőbbnek. Az világos volt, hogy Núrah mindig is előnyben részesítette Mahát többi lányunokájával szemben, és ezt a rá irányuló figyelmet zavart gyermekem hálával fogadta. Maha hosszú órákat töltött nagyanyjával. Núrah, aki lelkes híve volt az okkult tudományoknak, nyilván haladéktalanul nekilátott, hogy bevezesse lányomat saját, baljós hitébe. Hogyan lehettem ilyen ostoba, hogy azt higgyem, Núrah épp az én érdekeimet tartja szem előtt?

Bolond voltam, mert meglágyította szívemet, hogy Núrah szemmel láthatóan örömét lelte Mahában, és gyakran hangot is adtam mélységes hálámnak, amiért ilyen őszinte érdeklődést tanúsít legproblémásabb gyermekem iránt. Núrah irántam érzett ellenszenve miatt úgy döntött, hogy érzelmileg sebezhető lányomat taszítja még mélyebbre az örvénybe. Tudtam, hogy felfedezésemet meg kell osztanom Karímmal. Nagyon finoman kell majd fogalmaznom, mert Karím nehezen fogja elhinni, hogy anyja képes volt egy ilyen szégyenteljes, gyalázatos tettre. Az igazságot el lehet ferdíteni, és akkor én, Szultána lennék kénytelen elviselni férjem haragját míg Núrah elégedetten üldögélhetne palotájában, és kárörvendőn figyelhetné, amint leggyűlöltebb menye anyaként s feleségként egyaránt kudarcot vall.

3. London Az ember nem élvezheti örökké a békét s a nyugalmat. Ám a gondok és a balszerencse sem végleges. Ha a sztyepp füvét a tűz felperzseli, az nyáron újból kinő. Bölcs mondás a mongol sztyeppvidékről Az erős gyógyszerek hatása alatt Maha úgy feküdt ott, akár egy halott, míg mi apjával megpróbáltuk megérteni azt a veszedelmes helyzetet, amelybe kerültünk. London felé, a repülőút során Karím úgy ült a gépen, akár egy kő, és sápadt arccal vette kézbe azokat az undorító tárgyakat, melyeket egy kis táskában hoztam magammal Maha szobájából. Lányunknak a természetfölötti iránt való érdeklődése éppúgy felháborította és elborzasztotta őt, mint engem. Néhány pillanatnyi néma csönd után Karím feltette nekem azt a kérdést, amitől a leginkább rettegtem. – Szultána, hol találkozhatott Maha ezzel az őrültséggel? – A homlokát ráncolta, miközben fennhangon töprengett: – Gondolod, hogy annál az ostoba lánynál, Ajsánál? Zavartan fészkelődtem az ülésen, mivel nem tudtam, hogyan válaszoljak férjemnek. Eszembe jutott egy bölcs arab közmondás, amit gyakran hallottam szelíd anyámtól: „Egy légy sosem tud berepülni abba a szájba, mely tudja, mikor kell csukva maradnia”, és úgy éreztem, ez az időpont most nem alkalmas arra, hogy belekeverjem a dologba Núraht, férjem anyját. A megrázkódtatásokból Karímnak mára már így is kijutott. Ajkamat harapdálva megráztam a fejemet, és így válaszoltam: – Nem tudom. Elmondjuk majd az orvosnak, hogy mit találtunk. Talán Maha neki elárulja, és akkor mi is megtudjuk, ki vagy mi áll az ilyen dolgokkal kapcsolatos ismeretei mögött. Karím egyetértően bólintott.

A repülőút hátralévő részében felváltva aludtunk, és őriztük gyermekünket, aki a nyugtatóktól kábán, édesdeden aludt, akár egy angyal. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, nekem a Szaúd királyi család egy másik tagja, Misáil hercegnő jutott az eszembe róla, egy fiatal nő, aki leplezte tiltott, törvénytelen szerelmi kalandját. Amikor titkára fény derült, királyi unokatestvérem életét a kivégzőosztag sortüze oltotta ki. Amíg Karím aludt, én Mahát figyeltem, és emlékezetembe idéztem Misáil hercegnőt. Misáil Mohamed ibn Abdel-Azíz herceg unokája volt, azé a Mohamed hercegé, akit nem koronázhattak királlyá apjának azon rendelkezése miatt, miszerint egy kegyetlen, vérengző harcosnak nincs helye a trónon. Noha nem fűzött közeli barátság Misáilhoz, gyakran találkoztam vele különféle királyi eseményeken. A családban meglehetősen vad, szertelen lánynak tartották. Arra gondoltam, hogy talán szerencsétlen vérmérséklete összefüggésben lehetett házasságával, mely egy öregemberhez fűzte, aki nem tudta őt kielégíteni. Bármi volt is az oka, boldogtalan volt, és romantikus kapcsolatba bonyolódott Háled Muhalhallal, aki történetesen Szaúd-Arábia különleges libanoni követének unokaöccse volt. Szerelmük tüzes volt és feszültséggel teli, aminek oka elsősorban Szaúd-Arábia lehetetlen társadalmi légköre volt. A királyi család számos tagja hallott törvénytelen kapcsolatukról, és amikor a fiatal pár már csaknem lelepleződött, azt a végzetes döntést hozták, hogy megszöknek. Legidősebb nővérem, Núra akkor épp Dzsiddában volt, így első kézből, Misáil közvetlen családjának egyik tagjától hallotta a történetet. Misáil, miután félt családja haragjától, megpróbálta megrendezni a saját halálát. A családjának azt mondta, hogy úszni megy a saját strandjukra, a Vörös-tenger partján. Misáil felhalmozta ruháit a parton, majd felöltözött szaúdi férfinak, és megpróbált kiszökni az országból. Szerencsétlenségére nagyapja, Mohamed herceg az ország egyik legeszesebb és leghatalmasabb embere volt. Ő nem hitte el, hogy Misáil vízbe fúlt. Az ország minden határállomásán riasztották a

tisztviselőket, hogy keressék Mohamed herceg lányunokáját. Misáilt elkapták – feltartóztatták, amikor megpróbált feljutni egy repülőgépre a dzsiddai reptéren. Szóltak a telefonok szerte a királyságban, a királyi család minden tagja azt állította, hogy ő többet tud, mint a másik. Egy pillanat alatt megindult a szóbeszéd. Én azt hallottam, hogy Misáilt szabadon engedték, és elhagyhatta a királyságot a szeretőjével. Aztán meg azt mondták nekem, hogy engedélyezik a válást. Később egy hisztérikus unokatestvér hívott, és azt állította, hogy Misáilt lefejezték, és háromszor csaptak rá, míg sikerült elválasztaniuk a fejét a testétől. És ez még nem minden, Misáil ajka mozgott, és a szeretője nevét kiáltotta, mire még a hóhér is elrohant a kivégzés színhelyéről! El tudod képzelni, kérdezte tőlem izgatott unokatestvérem, amint szavak törnek elő egy test nélküli fejből?! Végül aztán megismertük a nagyon is csúf igazságot. Mohamed herceg dührohamában azt mondta, hogy unokája házasságtörő, és egy házasságtörővel az iszlám törvények szerint kell eljárni. Misáilra és szeretőjére kivégzés várt. Háled király, aki e tragédia idején uralkodónk volt, engedékenységéről volt közismert. Azt javasolta Mohamed hercegnek, hogy legyen könyörületes, de a könyörület nem az az érzés, mely összeegyeztethető lett volna ezzel az ádázul indulatos beduinnal. A kivégzés napján testvéreimmel együtt vártuk a hírt. Nővéreim és én az utolsó pillanatig reménykedtünk a kegyelemben. Ali, egy cseppet sem meglepő módon, azon véleményének adott hangot, miszerint a házasságtörő asszonyokat alá kell vetni az iszlám törvényeinek, és az ilyeneknek fel kell készülniük a halálra. 1977-ben, azon a forró júliusi napon unokatestvérem, Misáil szemét bekötötték, és arra kényszerítették, hogy letérdeljen egy szemétdomb előtt. A kivégzőosztag lelőtte. Szeretőjének végig kellett néznie a halálát. Aztán egy karddal lefejezték. A nem szentesített szerelem ismét két fiatal ember életébe került. Az ügyet eltussolták, és a Szaúd-család abban reménykedett, hogy hamarosan nem fognak beszélni arról a fiatal nőről, akit egyszerűen csak azért öltek meg, mert szerelmes volt. De nem így történt. Noha mélyen eltemette őt a sivatag homokja, Misáilt nem felejtették el.

Sok nyugatinak nyilván eszébe jut az a dokumentumfilm a haláláról, amelynek nagyon is találóan azt a címet adták, hogy Egy hercegnő halála. Családunk megosztottságát a büntetést illetően össze sem lehetett hasonlítani azokkal a vitákkal és ellenséges érzületekkel, melyeket ez a film keltett. Családunk férfi tagjai, akik a diktátor szerepét a tökélyre vitték, és kényelmesen uralkodtak, rendkívül feldühödtek, amiért képtelenek voltak ellenőrzésük alá vonni a nyugaton bemutatott híradókat és filmeket. Sértettségük már-már az őrület határát súrolta, és Háled király kiutasította az országból Nagy-Britannia nagykövetét. Később aztán Karímtól és Aszadtól, Szara férjétől hallottam, hogy uraink komolyan azt fontolgatták, országunk elhagyására kényszerítenek minden brit állampolgárt! Egyetlen szaúd-arábiai hercegnő házasságtörése és kivégzése meglehetősen komoly nemzetközi feszültséget okozott. Ez az emlék kétségbe ejtett. Most én voltam anyja egy olyan gyermeknek, aki megőrült. Őrültségében vajon miféle tettet követhet el Maha, ami majd romba dönti családunkat, és otthonunkba hozza egy fiatal halálának fájdalmát? Kíméletlen apám bizonnyal ragaszkodna a legkeményebb büntetéshez, ha méhemnek gyümölcséről van szó, aki egykor oly gyűlölködve és határozott nyomatékkal mutatott rá nagyszülői hiányosságaira. Maha megmozdult. Karím felébredt, és kínzó félelmeink közepette ismét együtt aggódtunk lányunkért. Amíg mi úton voltunk Londonba, Szara, miként abban megegyeztünk, telefonon megtette a szükséges intézkedéseket. Amikor felhívtuk a Gatwick repülőtérről, Szara közölte velünk, hogy Mahát London legjobb ideggyógyintézete fogadja, és az ágya már készen várja. Szara még arról is gondoskodott, hogy egy mentő várjon a repülőtéren, mely átszállított minket az intézetbe. Miután végeztünk a kimerítő adminisztrációval, a kórház személyzete közölte Karímmal és velem, hogy Maha orvosa másnap délelőtt találkozik majd velünk, miután elvégezték az elsődleges vizsgálatokat, és ő is felmérte gyermekünk állapotát. Az egyik

fiatalabb nővér különösen kedves volt. Megfogta a kezemet, és a fülembe súgta, hogy nővérem a város egyik legkiválóbb orvosát találta meg nekünk, aki az arab nőkkel kapcsolatosan sokéves tapasztalattal rendelkezik, és jól ismeri különleges társadalmi és lelki problémáikat. Ebben a pillanatban kifejezetten irigyeltem a briteket. Hazámban egy gyermek őrültsége szégyen, és ez elnémítja honfitársaim lelkét és száját, így együttérzésüket sosem mutatnák ki. Mindketten aggódtunk, hogy drága gyermekünket idegenek kezére bízzuk, noha ezek az idegenek értették a dolgukat, és csüggedten mentünk ki a várakozó kocsihoz, mely a városban lévő lakásunkhoz vitt minket. Londoni otthonunk állandó személyzete szemmel láthatóan nem számított ránk, ugyanis a legmélyebb álmukból vertük fel őket. Karím bosszús volt, de én lecsillapítottam azzal, hogy nyilván személyes kényelmünk volt most a legutolsó, ami Szarának eszébe jutott. Nem hibáztathatjuk őt azért, amiért nem hívta fel szolgáinkat, hogy előre tudassa velük érkezésünket. Miután Irak lerohanta Kuvaitot, majd a közelmúltban lezajlott Öböl-háború miatt már csaknem egy éve nem jártunk Londonban, mely egyike a legkedvesebb helyeinknek a nyugati világban. Távollétünk alatt három szolgánk hanyag lett és nemtörődöm. Szigorú utasítást kaptak, hogy bárhol vagyunk, a lakást mindig úgy tartsák karban, mintha Londonban lennénk. Túlságosan lehangoltak voltunk Maha állapota miatt ahhoz, hogy kifogást emeljünk. Karímmal a nappali lepedővel letakart bútorain ültünk, és rendeltünk egy erős kávét. Szolgák futkostak a lakásban, és kapkodtak, amennyire csak tudtak, tekintettel arra, hogy hajnali háromkor ébresztettük fel őket. Azon kaptam magam, hogy mentegetődzöm, amiért megzavartuk álmukat, mire Karím felcsattant, és rám parancsolt: – Szultána! Soha ne mentegetőzz és ne kérj elnézést azoktól, akiket mi fizetünk. Így tönkreteszed a munkamoráljukat! Ingerült voltam, és legszívesebben visszavágtam volna, hogy nekünk, szaúdiaknak sem ártana egy kis alázatosság. Ehelyett azonban témát váltottam, és ismét lányunkról kezdtem beszélni.

Magamban arra gondoltam, hogy nyilván én is kezdek megőrülni. Ma már másodszor fordul elő, hogy inkább elkerülöm a vitát a férjemmel. Miután elkészült az ágyunk, Karímmal lepihentünk, de aludni nem tudtunk. Sosem tűnt még éjszaka ennyire hosszúnak. A brit pszichiáter meglehetősen furcsa külsejű kis ember volt, akinek apró testén hatalmas fej ült. A homloka rendkívül széles volt, az orra pedig enyhén ferde. Akaratlanul is döbbenten meredtem azokra a fehér szőrcsomókra, amelyek az orrából és a füléből meredeztek. Míg megjelenése zavarba ejtő volt, addig modora kifejezetten bizalmat keltő. Ahogy belenéztem apró, kék, átható szemébe, nyomban tudtam, hogy olyan emberrel állok szemben, aki betegei problémáit nagyon komolyan veszi. A lányom jó kezekben volt. Karímmal gyorsan rájöttük, hogy olyan ember, aki mindig azt mondja, amit gondol. Mit sem törődve gazdagságunkkal vagy azzal a ténnyel, hogy férjem a szaúd-arábiai királyi család magas rangú hercege, bátran és őszintén beszélt országunk rendszeréről, mely annyira megbéklyózza a nők akaratát. Jól ismervén az arab országok tradícióit és szokásait, ezt mondta nekünk: – Gyermekként egészen elbűvöltek Arábia felfedezői: Philby, Thesiger, Burton, Doughty, Thomas és természetesen Lawrence. Csak úgy faltam kalandjaikat. Majd, miután eltökéltem, hogy a saját szememmel is látni akarom mindazt, amiről olvastam, meggyőztem a szüleimet, hogy küldjenek engem Egyiptomba. Ez ugyan nem Arábia volt, de azért kezdetnek megfelelt. Szerencsétlenségemre épp akkor érkeztem oda, amikor elkezdődött a szuezi válság. De egyszerűen beleszerettem. Tekintete a távolba révedt. – Évekkel később visszamentem… nyitottam egy kis rendelőt Kairóban, és praktizálni kezdtem… megtanultam egy kicsit arabul – egy pillanatra elhallgatott, miközben Karímra nézett –, és sokkal többet tudtam meg, mint akartam arról, ahogy maguk bánnak az asszonyaikkal.

Karím lánya iránti szeretete erősebbnek bizonyult, mint jó hírének s becsületének védelme. Legnagyobb megkönnyebbülésemre hallgatott, és az arca is kifejezéstelen maradt. Az orvos elégedettnek látszott. Úgy tűnt, mintha azt gondolná, íme egy arab, aki nem kezd itt el szónokolni mindenféle badarságot arról, hogy a nőket be kell zárni és elkülönítve kell tartani. – Fel fog épülni a lányunk? Teljesen rendbejön? – kérdezte Karím. A hangjából kicsengő aggodalom világosan elárulta az orvosnak, hogy mennyire szereti Mahát. Előrébb húzódtam a széken. Hallottam a szívem zakatolását. Az orvos tekintetét Karímról most felém fordította; a már amúgy is drámai helyzet még feszültebbé vált. Az arca kifejezéstelen maradt, miközben így válaszolt: – Hogy fel fog-e épülni a lányuk? Teljesen rendbe jön-e? Mindössze egy órányit beszéltem vele. Így aztán nehéz lenne még sommás véleményt mondanom. – Rémült arcomra nézett, és még hozzátette: – De esete meglehetősen tipikusnak tűnik. Szép számmal kezeltem már itt arab hölgyeket, akik hisztériában szenvedtek, asszonyokat, akik ellátogattak városunkba. Nagy általánosságban annyit lehet mondani, hogy időre és megfelelő kezelésre van szükség, melynek nyomán, véleményem szerint, lányuk prognózisa kedvező. Én férjem karjában zokogtam. Maha orvosa magunkra hagyott minket intézeti szobájában. Három hónapig Londonban maradtam, mialatt Maha pszichiátriai értékelésen ment át, és kezelést kapott. Amikor megértettük, hogy lányunknak hosszas kezelésre van szüksége, és néhány nap leforgása alatt nem fog meggyógyulni, Karím visszatért Rijádba, és ingázott a két város között. Kedden és csütörtökön, a hétnek azon a két napján, amikor meglátogathattuk gyermekünket, mindig Londonban volt. Látogatásaink során békét ajánlottunk Mahának, de ő inkább a harcot választotta. Olybá tűnt, mintha ezernyi rém gátolta volna őt abban, hogy nyugodtan és értelmesen beszéljen. Nem tudtunk olyat mondani vagy tenni, ami a kedvére lett volna. Az orvos utasításait követve, nem voltunk hajlandók vitába szállni gyermekünkkel. Ilyenkor Maha önmagával vitázott, és ebben egészen odáig ment,

hogy két hangon beszélt! Az orvosa megnyugtatott minket, hogy Maha elmeállapota végül minden várakozásunkat felülmúlóan javulni fog. Mennyit imádkoztunk azért, hogy ez a pillanat mielőbb bekövetkezzék! Ezeket a feszült látogatásokat Karím rosszul viselte. Láttam, ahogy férjem a szemem láttára öregszik. Egyik este ezt mondtam neki: – Ha mást nem is, azt megtanultam, hogy az öregedésnek semmi köze az évek számához. Az öregedés a szülők szükségszerű és elkerülhetetlen veresége gyermekeikkel szemben. Karím szeme egy pillanatra felcsillant, és napok óta ez volt nála a vidámság első jele. Teljes komolysággal kijelentette, hogy ez nem lehetséges. – Ha ez lenne a helyzet, Szultána, akkor a te béketűrő édesapád látszana a földgolyó legidősebb élő emberének. Örültem, hogy férjemben megcsillant az élet jele, úgyhogy ezt a célzást elengedtem a fülem mellett, miközben gyöngéd szeretettel a vállára hajoltam, és megkönnyebbültem, hogy családi tragédiánk nem szétválasztott, hanem inkább közelebb hozott minket egymáshoz. Ez volt az a pillanat, amikor emlékeztettem magam arra, hogy senki sem hibátlan, és megbocsátottam férjemnek azt a lelki törést, amelyet akkor okozott, amikor második feleséget akart a házhoz hozni. Ez évekkel ezelőtt történt, és azóta már rendbe hoztuk sérült kapcsolatunkat, de én egészen mostanáig nem bocsátottam meg férjemnek azon vágyát, hogy egy másik asszonyt hozzon otthonunkba. Érzelmektől eltelve úgy véltem, hogy ez a sérelem már örökre elhalványult, és gratuláltam magamnak, amiért ilyen remek férfihoz mentem feleségül. Idővel Karím és én egy csodának lehettünk szemtanúi. Maha orvosa olyan volt, amilyennek gondoltam, zseniális, állhatatos ember, odaadó orvos, akinek veleszületett képességei végül lecsillapították lányom rémisztő démonjait. Örvendetes ismeretlenségében, miközben bezárkózott a legsivárabb kórházi osztály legszürkébb szobájába, orvosi tudásával és az arab világ asszonyairól szerzett tapasztalatainak segítségével sikerült megnyernie

lányom bizalmát. Aztán az orvos e bizalom révén felnyitotta lányom sebeit, és féltékenység, gyűlölet meg harag áradt Maha reszkető keze alól egy hétköznapi jegyzettömb lapjaira, mely végül egy rendkívüli naplóvá állt össze. Hetekkel később, miután Maha maga adta át nekünk e feljegyzéseket, épp az egyik rövid és nyugtalanító történetet olvastuk, amikor Karímmal rádöbbentünk, hogy gyermekünk milyen mélyen vetette bele magát még egy annál is sokkal sötétebb világba, mint amilyet bármelyikünk is képzelni mert.

Élet Szaúd-Arábia káprázatában avagy Az álmok háreme Írta: Maha ál-Szaúd hercegnő Szaúd-Arábia történetének sötét korszakában a becsvágyó sivatagi asszonyok csak álmodhattak egy olyan háremről, mely kemény izmú férfiakkal van tele, akik jól fel vannak szerelve az élvezetekhez szükséges szerszámmal is. A felvilágosult 2010-es évben, amikor a matriarchális család vált uralkodóvá, és a legintelligensebb nőt királynővé koronázták, a társadalom irányítása, a politikai, gazdasági és törvényhozási hatalom a nők kezébe került. Az a nagy gazdagság, mely felhalmozódott a 2000-es év olajkonjunktúrájának következtében, miközben ez a konjunktúra megnyomorította az Egyesült Államok, Európa és Japán hatalmát, Arábia földjének jólétét hosszú időre biztosította. Miután más dolguk nemigen volt, az asszonyok olyan társadalmi kérdésekre fordították figyelmüket, amelyek már túl rég megnehezítették az ország életét. A nők egy elenyésző kisebbsége a poligámia, azon gyakorlat eltörlése mellett voksolt, miszerint minden asszonynak négy férj engedélyezett, míg a nagy többség, mely még emlékezett arra a sok rosszra, mely e gyakorlatból eredt, amikor a királyság még patriarchális társadalom volt, felismerte, hogy noha ez a rendszer nem a létező legjobb, mégis az egyetlen társadalmi rendszer, amelyet a megkeseredett asszonyok hajlandók elfogadni. A szerelem gyönyöreinek élvezete, mely addig tiltott volt számukra, most tanyát vert minden asszony lelkében, még Malákéban is, aki Szaúd-Arábia királynőjének lánya volt. Malák szenvedélyes szerelmi táncot járt, és kedvenc szeretőjét, Sádit hívogatta, ajkai közt egy aranypénzzel, miközben fejével intett a férfinak, hogy a pénzt fogával szerezze meg. Malák apró termetű, barna bőrű, finom arcú lány volt. Szeretője pedig hatalmas, nagydarab, acélos izmú férfi. Miután Sádi nagyon szerette volna elérni célját, hogy a hárem legbefolyásosabb férfija

legyen, nyelvével illette Malák testének minden porcikáját, hogy érzéki vágyait kínzó szenvedéllyé korbácsolja. Sádi csupa mozgás volt, csupa szenvedély, miközben fogával kiemelte az aranypénzt, majd Malákot karjába véve, elindult vele a hárem számára kijelölt részének könnyű, vékony függönyei mögé. Ott aztán a szeretők teste egymásnak feszült, meleg leheletük egymás arcát, nyakát és mellkasát érintette. Bezárult a világ körülöttük, és csókolódzni kezdtek. Malák kinyitotta a szemét, hogy figyelje ritmikusan mozgó szeretőjét. Izmai megfeszültek, midőn látta, hogy a férfi, Sádi, időközben asszonnyá lágyult! Az élet cinikussá tette lelkét, és Malák hozzászokott a kezében lévő hatalomhoz, miközben belebolondult annak az asszonynak a szépségébe, akivel ágyát osztotta meg. Választania kellett, hogy féljék szerelem nélkül, vagy szeressék félelem nélkül, és Malák képtelen volt feláldozni a szerelmet. Finom machiavellizmussal Malák azzá lett, amivé a körülmények s korának atmoszférája következtében lennie kellett. Karím sápadt, fakó arccal tette le Maha naplóját az orvos íróasztalára. Döbbenten megkérdezte: – Mit jelentsen ez? – Kezével a jegyzetfüzet felé intett, és hangja vádló volt. – Ön azt mondta, hogy Maha sokat javult. Ez az írás számomra nem több, mint egy holdkóros zavaros agyszüleménye. Nem tudom, hogyan, de valahogy ösztönösen megéreztem, tudtam, hogy mit fog mondani az orvos, még mielőtt megszólalt volna. Elállt a lélegzetem, egy hang sem jött ki a torkomon, miközben a szobát valami kékes derengésen át láttam. Az orvos hangja mintha valahonnan nagyon távolról jött volna. Óvatosan bánt Karímmal, finoman fogalmazott. – Valójában pedig egészen egyszerű dologról van szó. A lánya itt azt mondja el, hogy rájött, az ő ellenségei a férfiak, a nők pedig a barátai. Karím még most sem értette, hogy miről beszél az orvos. Értetlensége türelmetlenné tette. – Igen? És?

Nem volt mit tenni, nyíltan ki kellett mondani. Az orvos szavakba foglalta azt, amit én már tudtam. – Karím herceg. Az ön lánya és a barátnője, Ajsa, egymás szeretői. Karím hosszú perceken át hallgatott. Aztán amikor magához tért, alig lehetett megfékezni, és három napig távol kellett tartani Mahától. A hithű muszlimokat arra tanítják, hogy a szerelem s a nemi kapcsolat két ugyanazon nemhez tartozó közt helytelen, és a Korán tiltja a kísérletezgetést: „És ne járj annak nyomába, amiről nincsen tudomásod!” Szaúd-Arábiában a szerelmet és a nemi érintkezést visszataszító dolognak tartják még akkor is, ha különböző nemű emberekről van szó, és társadalmunk úgy tesz, mintha a szexuális szerelem nem is létezne. A szégyennek ebben a légkörében a szaúdi polgár úgy tesz eleget a társadalmi és vallási elvárásoknak, hogy pontosan azt mondja, amit várnak tőle. De hogy mit teszünk, az már egészen más kérdés. Az arabok természetüknél fogva érzékiek, mégis puritán társadalomban élünk. A nemiség olyan téma, ami mindenkit érdekel, beleértve a szaúdi kormányt is, mely hatalmas összegeket költ arra, hogy temérdek cenzort alkalmazzon. Ezek az emberek ott ülnek a kormányzati irodákban, és minden, a királyság területére érkező kiadványt végigfürkésznek, hogy kikeressék belőlük azokat az általuk szégyenletesnek ítélt utalásokat, melyek a nőkre és a nemiségre vonatkoznak. Ritkán fordul elő, hogy egy képeslap vagy egy újság úgy menjen át a cenzorok keze között, hogy ne vesszen el belőle néhány oldal, vagy ne húzzon ki belőlük mondatokat és bekezdéseket a cenzorok mindig tettre kész tolla. Ez a mindenféle konvencionális társadalmi viselkedésre vonatkozó, túlzott cenzúra kihat életünk minden aspektusára és azoknak az életére is, akik nálunk üzleti céljaik érdekében versenybe szállnak. Aszad, aki férjem öccse és nővérem, Szara férje, egyszer szerződést kötött egy külföldi filmvállalattal, hogy készítsenek egy egyszerű élelmiszerreklámot a szaúd-arábiai televízió számára. Annak a külföldi vállalatnak a vezetője kénytelen volt elfogadni egy sor korlátozást, mely kifejezetten mulatságos lenne, ha nem lenne hiteles. A korlátozások listája a következő volt:

1. A reklámban vonzó nők nem szerepelhetnek. 2. Ha nő szerepel benne, az nem viselhet a testet felfedő öltözéket, úgymint rövid szoknyát, nadrágot és fürdőruhát. A testből az arcon s a kézen kívül más nem mutatható. 3. Két ember nem ehet egyazon edényből, és nem ihat ugyanabból a pohárból. 4. Nem szerepelhet gyors testmozgás. (A szerződésben javasolják, hogyha nőt szerepeltetnek a filmben, akkor az mozdulatlanul üljön vagy álljon.) 5. Kacsintás nem lehet a filmben. 6. A csókolódzás tilos. 7. Böfögés nem lehet a filmben. 8. Hacsak a termék eladásához nem feltétlenül szükséges, ne legyen nevetés a filmben. Ha a normális tilos, akkor az emberek abnormálissá válnak. Azt hiszem, ez történt a lányommal is. Hazámban vallási törvények tiltják, hogy egy férfi és egy nő találkozzék. Így aztán az országon belül a férfiak férfiakkal, a nők pedig nőkkel érintkeznek. Miután a szokásos viselkedésmód számunkra tiltott, ezért a szexuális feszültség az azonos neműek között világosan érzékelhető. Bármely külföldi, aki huzamosabb ideig él Szaúd-Arábiában, rájön arra, hogy burjánzik a homoszexualitás a királyság területén. Jómagam számtalan olyan, csak nők számára rendezett koncerten és összejövetelen vettem részt, ahol a vibráló szépség és a feltűnően kihívó viselkedés győzedelmeskedett a nehéz fátylak és a fekete abá’ák fölött. Egy rendes összejövetel, amelyen nehéz parfümök illatába burkolódzó, szerelemre éhes szaúdi asszonyok vesznek részt, hamarosan spontán bujasággá gerjed, majd a társaság nekivadul, és énekelni kezdenek a tiltott szerelemről, amit kéjes táncukkal kísérnek. Figyeltem, amint szemérmes asszonyok járnak buján érzéki táncot más asszonyokkal szemtől szembe, miközben testük a másik testéhez ér. Hallottam, amint asszonyok súgnak egymásnak szerelmes szavakat, és titkos találkákat beszélnek meg, mialatt sofőrjük

türelmesen várja őket a parkolóban. Ezek a sofőrök később hazaviszik ezeket az asszonyokat férjeikhez, akiket még aznap este más férfiak hódítanak meg. Míg a férfiak esetében az ilyesmi felett szemet hunynak, addig a nők viselkedését még más nők társaságában is gondosan felügyelik. Ez világossá válik a nők életét irányító szabályokból és előírásokból. Néhány éve kivágtam egy kis cikket az egyik szaúd-arábiai újságból, hogy megmutassam a nővéreimnek. Különösen bosszantott egy újabb, nőket sújtó, ostoba előírás. Egy lányiskolában betiltották a kozmetikai szerek használatát. Nemrégiben ismét átfutottam ezt az újságkivágást, amikor régi papírokat dobáltam ki. A cikk így szólt: Tilos kozmetikai szereket használni az iskolában Az Al-Rasz Leányiskola igazgatója, Abdullah Mohamed al-Rasíd arra szólította fel a diákokat és a tantestületet, hogy tartózkodjanak a kozmetikai szerek, színezőanyagok, különféle cifraságok és egyéb arcfestékek használatától az iskola területén. Az igazgató még hozzátette, az utóbbi időben észrevették, hogy néhány tanár és diák áttetsző ruhaneműket hordott, kozmetikai szereket használt, és magas sarkú cipőben járt, ezért mostantól az ilyen cicoma tilos. Míg a diákoknak egyöntetű öltözéket kell viselniük, a tanárok kötelesek jó példát mutatni diákjaiknak. A hatóságok habozás nélkül büntetőintézkedéssel sújtják az iskolai előírás megszegőit, tette még hozzá al-Rasíd. Jól emlékszem rá, hogy mit mondtam akkor a nővéreimnek. Mérgesen meglóbáltam az orruk előtt az újságkivágást, és így dühöngtem: – Nézzétek! A saját szemetekkel láthatjátok! Ebben az országban a férfiak még azt is elő akarják írni nekünk, hogy milyen cipőt hordjunk, milyen szalag legyen a hajunkban, és milyen színű legyen az ajkunk! Nővéreim, noha haragjuk még csak meg sem közelítette az enyémet, komoran elégedetlenkedtek amiatt, hogy a férfiak szinte megszállottan igyekeznek életünket minden szempontból az

ellenőrzésük alá vonni, még mindennapi életünknek azt a részét is, mely elvileg a magánéletünk lenne. Véleményem szerint ezek a mindent ellenőrizni akaró fanatikusok, akik irányítják tradicionális életünket, ezek űzték lányomat egy másik nő karjaiba! Bár a dolog nagyon elkeserített, és nem bocsátottam meg lányomnak egy másik nővel való kapcsolatát, mégis, tekintettel azokra a szigorú korlátozásokra, melyek pusztán azért vonatkoznak rá, mert nőnek született, megértettem, miként jutott oda, hogy annál keressen vigaszt, aki hozzá hasonló. Most, hogy már ismertem a problémát, könnyebb lett a dolgom, mert legalább azt tudtam, hogy mire kell megoldást keresnem. Karím attól félt, hogy Maha jellemét tönkretette és megbélyegezte ez az élmény. Anyaként én ezzel nem tudtam egyetérteni. Azt mondtam Karímnak, az, hogy Maha meg akarja osztani legsötétebb titkait azokkal, akik őt a legjobban szeretik, arra utal, hogy felépül. Igazam volt, helyesen értékeltem a helyzetet. Többhavi szakszerű kezelés után Maha készen állt, hogy elfogadja az anyai útmutatást. Fiatal élete során most először húzódott oda anyjához, és beszélgetni akart, könnyes szemmel ismerte be, hogy amióta az eszét tudja, az apján kívül minden férfit gyűlölt. Ennek okát azonban nem tudta igazán megmagyarázni. Bűntudatom támadt, és azon tűnődtem, vajon saját férfiellenes előítéleteim nem itathatták-e át már az embriót, melynek később életet adtam. Olyan volt, mintha lányom még méhemben szunnyadva, előre figyelmeztetést kapott volna a férfiak gonosz természetét illetően. Maha bevallotta, hogy az a korai megrázkódtatás, amit átélt akkor, amikor szülei oly hosszú időre különváltak, csak még inkább megrendítette a férfiak iránti bizalmát. – Mi volt az a nagy baj apával, ami miatt el kellett menekülnünk tőle? – kérdezte. Tudtam, hogy Maha arról az időszakról beszél, amikor Karím megpróbált második feleséget szerezni magának. Miután feleségként betöltött szerepemen nem óhajtottam osztozni egy másik asszonnyal, elhagytam a királyságot, és Franciaországba, vidékre mentem, ahová magammal vittem az akkor épp az Emírségekben nyári táborozáson lévő gyermekeimet is. Franciaország a maga emberséges lakóival,

akik menedéket nyújtanak mindenkinek, aki bajban van, tökéletes helynek tűnt, hogy megvédjem kicsinyeimet azok alatt a hosszú hónapok alatt, amíg férjemmel egy újabb asszonnyal kötendő házassági terveiről alkudoztam. Mennyire igyekeztem megóvni gyermekeimet attól a megrázkódtatástól, amelyet kudarcra ítélt házasságom és Karímmal való különélésünk jelentett! Micsoda dőreség! Szülőként most már tudom, oktalanság azt hinni, hogy nincs hatással egy gyerek érzelmi életére akár a legkisebb szülői konfliktus is. Ahogy most Mahától azt hallottam, hogy tettem csak fokozta lelki fájdalmát, és olyan abnormális gondolatoknak nyitott utat, melyek aztán tanyát vertek tudatában, sokkal nagyobb gyötrelmet okozott nekem, mint bármely eddigi szenvedésem. Egy pillanatra ismét feltámadt bennem a harag férjem iránt, amikor arra gondoltam, mennyi bánatot okozott három gyermekünknek. Maha bevallotta, hogy miután Karímmal úgy-ahogy elsimítottuk ellentéteinket, és a család ismét együtt volt, folyamatos viszálykodásunk felhasította azt a védelmet nyújtó burkot, amelyben addig gyermekeim éltek. Amikor óvatosan az Ajsával való kapcsolatáról kérdeztem, Maha bevallotta nekem, nem tudta, hogy nők nőket is szerethetnek, a férfiak meg férfiakat, ez a lehetőség fel sem merült benne mindaddig, amíg Ajsa nem mutatott neki néhány képeslapot, amelyet apja dolgozószobájából lopott ki. A képeslapban egymást követték a fényképek, melyeken gyönyörű nők szerették egymást. A képek először csupán az újdonság erejével hatottak rá, de később kezdte gyönyörűnek látni őket, mert megérezte, hogy a nők egymás iránti szerelme sokkal gyöngédebb és figyelmesebb, mint egy férfi agresszív, bírvágyó szerelme egy nő iránt. Ám volt itt még más nyugtalanító feltárulkozás is. Ajsa olyan lány volt, aki már számtalan társadalmi tabuval kísérletezgetett, mielőtt lányomat megismerte, és gondolkodás nélkül kileste apja szexuális bűneit. A lány egy kis kémlelőnyílást fúrt a dolgozószobán, amely apja hálószobája mellett volt. Onnan figyelték lányommal, amint Ajsa apja ifjú szüzeket gyaláz meg, egyiket a másik után. Maha kijelentette, hogy ezeknek a fiatal lányoknak a sikoltozása gátlásokat alakított ki benne, és úgy érezte, soha nem lesz képes rá és nem is akarja, hogy

bármiféle kapcsolat fűzze egy férfihoz. Elmesélt nekem egy hihetetlen történetet, amit egyszerű koholmánynak tartottam volna, ha nem a saját lányom az, aki szemtanúja az esetnek. Maha azt mondta, hogy egy csütörtöki nap estéjén Ajsa felhívta, és sürgetőn arra kérte, gyorsan menjen át hozzá. Karímmal mi épp nem voltunk otthon, úgyhogy lányunk az egyik sofőrünkkel elvitette magát Ajsáékhoz. Ajsa apja aznap hét fiatal lányt gyűjtött össze. Maha nem tudta, vajon feleségül vette-e a lányokat, vagy csak ágyasok voltak. Lányom figyelte, ahogy ezeknek a fiatal lányoknak meztelenül körbe-körbe kellett járniuk a szobában, egy, a hátsó felükbe dugott, hosszú pávatollal. A lányoknak ezekkel a tollakkal kellett legyezniük és csiklandozniuk Ajsa apjának arcát. E hosszú éjszaka során az apa a hét lány közül öttel közösült. Ezután Maha és Ajsa elloptak egy tollat, és Ajsa ágyában játszottak vele, kuncogva csiklandozták egymás testét. Ekkor mutatta meg Mahának Ajsa, hogy a nők milyen élvezetet nyújthatnak egymásnak. Ajsa iránti szerelme miatt szégyenkezve Maha a karjaim közt zokogott, és könnyezve mondta el nekem, hogy ő boldog, kiegyensúlyozott, termékeny életet élő lány akart lenni. Felkiáltott: – Miért vagyok én más, mint Amani? Ugyanabból a magból sarjadtunk, de különbözővé váltunk! – Szinte sikoltva mondta: – Amani egy gyönyörű rózsa! Én meg egy szúrós kaktusz vagyok. Miután Allah útjait nem ismerem, így nem tudtam válaszolni gyermekemnek. Csak magamhoz szorítottam, és azzal vigasztaltam, hogy élete hátralévő részét már gyönyörű virágként fogja tölteni. Ezután zaklatott lányom feltette nekem életem legnehezebb kérdését. – Anya, hogyan szerethetek én valaha is egy férfit, azok után, amit a természetükről tudok? Erre nem tudtam mit válaszolni, mégis mélységes boldogság töltött el, mivel megértettem, hogy Karím és én kaptunk még egy lehetőséget a lányunknál. Elérkezett az idő, hogy hazamenjünk Rijádba.

Addig azonban nem mentünk el, míg Karím Maha angol orvosának fel nem ajánlott egy állást Rijádban, nevezetesen, hogy legyen családunk orvosa. Legnagyobb döbbenetünkre az orvos ezt visszautasította. – Köszönöm – mondta. – Szerencsémre vagy szerencsétlenségemre, bármelyik eset álljon is fenn, az én esztétikai érzékenységem Szaúd-Arábiához túl kifinomult. Karím azonban elszántan tovább erősködött, hogy akkor legalább egy tetemes összeggel hadd fejezze ki háláját az orvosnak. Egészen odáig ment, hogy megpróbálta a pénzt a férfi kezébe nyomni. Maha orvosa ezt egy kézmozdulattal határozottan elutasította, méghozzá olyan szavak kíséretében, melyek akár sértőek is lehettek volna, ha nem oly halkan és szelíden mondja. – Drága uram, kérem, hagyja ezt. A pénz és a hatalom sekélyessége engem sosem csábított. Míg döbbent áhítattal meredtem erre a talán legkevésbé vonzó külsejű emberre, akit valaha is láttam, egyszeriben megvolt a válasz Maha korábban fellett, akkor megválaszolhatatlan kérdésére! Később azt mondtam Mahának, hogy egy nap majd találkozik azzal a férfival, aki megérdemli az ő hűséges szerelmét, merthogy léteznek ilyen férfiak. Épp most találkoztunk eggyel mindketten Londonban. Miután visszatértünk Rijádba, fény derült arra, hogy kitől tanulta Maha a fekete mágiát. Úgy volt, ahogy gondoltam. Núrah volt a bűnös. Maha előttem mondta el apjának, hogy nagyanyja vezette őt be az okkult tudományok sötét világába. Amikor szembesítettük Abdullah ruhájának darabjával, amelybe azt a varázserejű tárgyat tekerte, Maha tagadta, hogy fivérét bármiféle bűbájjal akarta volna sújtani. Reméltük, hogy tanult ebből a kemény leckéből, így aztán nem erőltettük tovább a dolgot. Semmit sem kívántam jobban, mint hogy szembenézzek anyósommal, az arcába köpjek, és kitépjem a haját. Karím bölcsen észrevette rajtam a visszafojtott haragot, és nem engedte, hogy elkísérjem őt, amikor szembesíti anyját bűneivel. Mindazonáltal sikerült rábeszélnem cseppet sem lelkes nővéremet, Szarát, hogy

látogassa meg közös anyósunk palotáját az idő tájt, amikor Karím felkeresi. Szara nem sokkal Karím után ért Núrah villájába. A kertben várakozott arra, hogy Karím távozzon. Szara azt mondta, kihallatszott Karím üvöltése és Núrah könyörgése is, hogy kegyelmezzen és bocsásson meg neki. Karím megtiltotta anyjának, hogy a jövőben gyermekeinket felügyelet nélkül meglátogassa. Szara azt mondta, hogy Núrah kétségbeesett nyögdécselése még jóval férjem távozása után is kihallatszott a kertbe: „Karím, legdrágább, imádott fiam, méhemnek gyümölcse vagy! Gyere vissza anyádhoz, aki nem élhet a te szereteted nélkül.” Szara azzal vádolt engem, hogy legalább olyan gonosz vagyok, mint Núrah, mert csak úgy ragyogtam a boldogságtól, amikor álnok anyósom jól megérdemelt boldogtalanságáról mesélt.

4. Mekka Allah, a magasztos és a hatalmas, monda: „És hirdesd ki az emberek között a zarándoklatot, hogy jöjjenek hozzád gyalogszerrel vagy mindenféle sovány tevén, amelyek számtalan mélyen fekvő ösvényről jönnek elő.” A zarándoklat: 22: 27 (Simon Róbert fordítása) Nincs módszer rá, hogy kiszámoljuk, vajon hány jámbor muszlim veszett oda Mohamed próféta és az első zarándoklat óta a szaúdarábiai sivatagon átvezető, fárasztó út során, de összességében ezt a számot több ezerre becsülik. Noha örömmel jelenthetem, hogy az istenfélő muszlimoknak már nem kell megküzdeniük a portyázó beduinokkal, sőt még csak nem is gyalogszerrel vagy sovány tevéken kell átkelniük Szaúd-Arábián ahhoz, hogy teljesüljön leghőbb vágyuk, és megtegyék azt, amit az iszlám egyik alapkötelességként megkövetel, az évenkénti zarándoklatot a szent városba, Mekkába, azért ez az esemény továbbra is meglehetősen kaotikus maradt. Minden évben zarándokok ezrei futnak össze Szaúd-Arábia városaiban, repülőterein és főútjain a háddzs – zarándoklat – idején. (A háddzs kezdete a dzúl-kaada, a hidzsra naptár tizenegyedik hónapja, és a dzúl-hiddzsa során, a hidzsra naptár tizenkettedik hónapjában érvéget.) A hagyományos zarándoklatot többször is végigcsináltam fiatalkoromban, előbb kacagó gyermekként anyám karjában, majd lázadó lányként, amint Allahhal próbálok kapcsolatba lépni, akihez azért imádkoztam, hogy adjon békét egy boldogtalan gyerek lelkének. Legnagyobb bánatomra, amióta Karímmal összeházasodtunk, nem imádkoztam Mekkában a háddzs idején. Karímmal és gyermekeinkkel az umrát, azaz a kis zarándoklatot végigcsináltuk, amelyet az ember az év során bármikor megtehet, de

sosem csatlakoztunk ahhoz a tömeghez, mely az évenkénti háddzs megünneplésére gyűlik össze, amikor a muszlimok emlékeztetik magukat az áldozatvállalás, az engedelmesség, a könyörület, a hit és a megfelelő viselkedés tanításaira, melyeket az iszlám hit megkövetel. Az évek során többször is felhívtam férjem figyelmét, hogy gyermekeinknek is meg kéne tapasztalniuk azt az élményt, melyet a háddzsra kijelölt időszakban végrehajtott zarándoklat jelent. Legnagyobb fájdalmamra Karím mindvégig hajthatatlan maradt, és ragaszkodott hozzá, hogy elmeneküljünk az elől a zűrzavar elől, amivé Szaúd-Arábia az éves zarándoklat idején válik, ugyanis a földön nincs még egy hely, ahol egyszerre annyi ember gyűlne össze, mint ilyenkor hazánkban. Valahányszor arra kértem Karímot, hogy indokolja meg nekem, miért nem teljesíti a háddzs kötelezettségét, férjem mindig egy sor meglehetősen gyönge mentséggel állt elő, melyek tele voltak ellentmondással. Viselkedése elképesztett, és eltökéltem, hogy a dolog végére járok, így aztán egyszer szándékosan belezavartam őt ellentmondásos mentségeibe, és így kelepcébe csaltam. Karím épp a kiutat kereste ebből a kényszerhelyzetből, amikor egyenesen megmondtam neki, hogy bár hisz Mohamed istenében, nekem mégis úgy tűnik, mintha irtózna attól a szertartástól, amely minden muszlimnak örömet szerez. Nem volt más magyarázat különös viselkedésére. Vártam a válaszát erre a sértő vádra, mely cáfolatot követelt. Karím arca szinte felpuffadt egy muszlim számára ennyire gonosz vádaskodás hallatán! Elképesztette ez a botrányos feltételezés, és megesküdött nekem, hogy ő nem irtózik a zarándoklattól. Válaszul, miként minden férfi, amikor nincs igaza, Karím is így rivallt rám: – Szultána, csúf vagy szememben! – majd hátat fordított nekem, mintha távozni akarna a szobából, de én elé futottam, s karomat széttárva, testemmel álltam el az útját az ajtó előtt, és ennél pontosabb választ követeltem. Azt üvöltöttem, nem vagyok elégedett azzal, amit hallottam, és ha kell, akár az örökkévalóságig is itt várok, hogy megtudjam a választ, miért menekül el minden évben a háddzs elől. Mivel megéreztem,

hogy Karím vert helyzetben van, vakmerővé váltam, és megtoldottam még a dolgot egy kis hazugsággal: – Tudod, mások is észrevették, milyen különös iszonyattal viseltetsz a háddzs iránt, és az emberek már beszélnek. Amikor Karím látta, nem fogom kiengedni anélkül, hogy ne kelljen fizikai erejét latba vetnie, lenézett rám, majd egy hosszú pillanatig habozott. Láttam rajta, hogy vizsgálgatja s mérlegeli, miként válaszoljon. Majd döntött, és karomnál fogva az ágyhoz húzott, s lenyomott rá. Egy kis ideig csak járkált az erkélyajtó és az ágy között, majd harcias védekezése egyszeriben semmivé foszlott. Karím szinte hadarva vallotta be, hogy egyszer, már fiatalemberként egy rendkívül életszerű és ijesztő rémálma volt, az, hogy a hádzsik (zarándokok, azok a hithű muszlimok, akik részt vesznek a háddzson) hatalmas tömege halálra tiporja. Torkomból fojtott hang tört elő. Férjem viselkedésének számos érthetetlen mozzanata hirtelen világossá vált előttem. Amióta ismerjük egymást, Karím ott is tömeget látott, ahol nem volt, szemében a legkisebb embercsoport is hatalmas embertömegnek tűnt. A fejemet csóváltam férjem belső életének különös intimitásain, amelyekről sosem tudtam. Úgy! Tehát Karímot megrémítette a zarándokok tömege! Miután magam is erősen hiszek az álmok üzenetének hatalmában, most teljes figyelmemet Karím szavaira fordítottam; gyászos komorsággal hallgattam, ahogy élénken leírja azt a rémisztő élményt, amelyet álmában szenvedett el. Egészen belesápadt, amint érzékletesen leírta, ahogy az őrjöngő hívők lába alatt fuldoklik. Elmondta nekem, hogy ezt az álmot követően, vagyis huszonhárom éves kora óta tudatosan kerüli azt a tömeget, azt a zsúfoltságot, amit a hívőknek kell elviselniük, amikor évente elzarándokolnak Mekkába. Karím annyira biztos volt benne, hogy ha részt vesz a háddzson, akkor rémálma valóra válik, hogy nemigen volt merszem vitázni látomásos balsejtelmeivel. Ismét minden úgy volt, mint azelőtt, családunk továbbra is elhagyta a királyság területét a háddzs ideje alatt.

Amikor az 1990-es háddzs során valóban megtörtént a szörnyű tragédia – több mint ezerötszáz zarándokot tiport halálra a tömeg egy hegyi alagútban Mekkában –, Karím Párizsban ágynak dőlt, és egy teljes napon át reszketett, majd kijelentette, hogy ez a szörnyűség egy újabb rendkívüli intő jel Allahtól, hogy soha többé nem szabad imádkoznia a szent mecsetben. E végzetes baleset után Karím túlzott reakciója álmára már kezdett bosszantani, és megmondtam neki, hogy félelmei eredendően alaptalanok. Bármit tettem vagy mondtam, semmivel sem tudtam megnyugtatni, még azzal sem, amikor rámutattam a nyilvánvaló tényre, miszerint álma mások halálában valósult meg. Véleményem szerint nem valószínű, hogy ugyanez a szerencsétlenség még egyszer előfordulhat. Láttam, hogy észrevételem egyáltalán nem csillapította Karím kegyetlen rettegését, mivel azt válaszolta, hogy nyilván az ő halála egyedi tragédia lenne, ha nem törődne álmával és ezzel a mostani balesettel, mely véleménye szerint nem más, mint Allah nyílt és világos figyelmeztetése. Mivel az igaz, hogy számos hádzsit tipornak vagy nyomnak halálra minden egyes háddzs idején, ezért nemigen tudtam tovább vitázni Karímmal. Szerettem volna eloszlatni gyötrelmes rögeszméjét, elfojtani félelmeit, de nem tudtam. Szomorúan agyam legmélyebb zugába száműztem még a lehetőségét is annak, hogy még egyszer megtehessem a háddzs boldogító útját, de a szívemben mindig is élt a vágy. Miután diadalmasan visszatértünk Londonból egy szerető Mahával a karjainkban, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy Allah dicsőítésének szertartásában a többi muszlimmal együtt részt vehessek. Közeledett a háddzs ideje, és én óvatosan ismét előhozakodtam a témával férjemnek, és azzal a javaslattal álltam elő, hogy majd én elviszem gyermekeinket Mekkába. Mivel hazánkban a nők nemigen utazhatnak férfi kísérő védelme nélkül, fennhangon tűnődtem azon a lehetőségen, hogy csatlakozunk nővérem, Szara családjához. Legnagyobb meglepetésemre Karím kedvező választ adott buzgó óhajomra, hogy megtehessem az utat Mohamed városába. Tátva

maradt a szám, amikor azt mondta, fontolóra veszi, hogy maga is velünk tart. Karím beismerte, továbbra is fél, hogy valami baj éri, de osztja véleményemet, miszerint külön köszönetet kell mondanunk Allahnak, amiért visszakaptuk drága Mahánkat. A közelgő útról beszéltünk Karím családjának tagjaival, amikor figyelmeztetést kaptunk sógorától, Mohamedtől, aki Karím legkisebb húgának, Hanannak volt a férje. Mohamed azt mondta, hogy várhatóan több mint kétmillió zarándok fog összegyűlni legszentebb városunkban, Mekkában, és ebből százötvenezer nyugtalanító hívőt várnak Iránból, abból a síita országból, amely évente felhívást intéz a muszlim világhoz, hogy vonják meg Fahd királytól az iszlám legszentebb helye fölötti kizárólagos felügyeletet. 1987-ben a feltüzelt síiták odáig mentek, hogy a hagyományos szent eseményt erőszakos tiltakozásukkal zavarták meg, melynek során megszegték a szaúdi törvényeket, és megszentségtelenítették a szent mecsetet, midőn 402 zarándok halálát okozták. Két évvel később, 1989-ben Teherán uszítására két szörnyű robbantás történt; egy személy meghalt, és tizenhatan megsebesültek. Mohamed véleménye szerint a háddzs kezdett veszélyes vallási szertartássá válni a békés muszlimok számára. A radikális muszlimok mozgolódtak mindenütt a világban, és előszeretettel használták fel az iszlám legszentebb helyeit, hogy nyilvánosságra hozzák politikai sérelmeiket. Mohamed herceg, és magas beosztásban van a Közbiztonsági Hivatalnál, egy olyan közszolgálati szervezetnél, amely igyekszik gondoskodni a szaúdi polgárok és az országba látogató muszlimok biztonságáról, így aztán olyan ismeretekkel is rendelkezik, amelyekről a legtöbb szaúdinak sejtelme sincs. Mohamedet hidegen hagyták érzelmeim, őt csupán személyes biztonságunk érdekelte, ezért azt tanácsolta, hogy várjuk meg, amíg a zarándokok nagy tömege elhagyja a királyságot. Akkor aztán foghatjuk gyerekeinket, és elvégezhetjük a szent ceremóniákat. Karím sápadtan ült, és nemigen beszélt, én meg tudtam, hogy egyáltalán nem az iráni veszély aggasztja, hanem az a négymillió láb és mindaz a rémség, amire négymillió láb képes.

Amilyen makacs vagyok, és amilyen erősen eltökéltem, hogy valóra váltom személyes vágyaimat, szokásomhoz híven nyomban megkérdőjeleztem a Mohamed által elmondottakat azzal, hogy véleményem szerint a korábbi, irániak által végrehajtott erőszakos cselekmények miatt ezeket az Iránból érkező zarándokokat a szaúdi Biztonsági Szolgálat nyilván gondos megfigyelés alatt tartja, így nemigen jelenthetnek veszélyt a háddzson részt vevő hívekre. Mohamed komoly és aggodalmas arccal azt mondta: – Nem. Az irániakban sosem lehet megbízni. Ne felejtsd el, Szultána, hogy síita fanatikusokkal van dolgunk, akik arról álmodnak, hogy megdöntik a mi szunnita kormányunkat! Miután nem kaptam meg azt a megnyugtató választ, amelyre vártam, bevetettem a női taktikát, és gonoszul feltettem a kérdést Mohamednek és a férjemnek: vajon megfeledkeztek-e arról, hogy az iszlám tanítása szerint ha az ember Mekkában hal meg, az biztosítja számára, hogy egyből a Paradicsomba jusson? Férjem és sógora nem látták meg a helyzet humoros oldalát, és vallásos érveim se igen hatottak Karímra, viszont az nyilvánvaló volt, hogy ő is érzi azt a rendkívüli megkönnyebbülést, amit Maha csodás felépülése hozott, méghozzá sokkal erősebben, mint képzeltem. Karím nagyot sóhajtott, halványan elmosolyodott, és azt mondta: – Szultána, én szembenézek ezernyi veszéllyel is, ha ez meghozza lelked békéjét. Együtt visszük el gyermekeinket, és részt veszünk a zarándoklaton. Mohamed egy mosollyal leplezte csalódottságát, én meg hirtelenjében egy csókot nyomtam férjem arcára, és húzkodni kezdtem a fülcimpáját, bizonygatva neki, hogy döntését sosem fogja megbánni. Mohamed megbotránkozva nézte gyengéd szeretetem ilyetén megnyilvánulását, majd valami mentséget dünnyögve elhagyta a szobát. Karím legkisebb húga, Hanan, aki már néhány éve Mohamed felesége volt, sokatmondó mosollyal nézett ránk, majd azt mondta, ne is törődjünk férje megtévesztőén prűd viselkedésével, mert zárt ajtók mögött a legszeretőbb, leggyöngédebb és legfigyelmesebb férfi. Hangosan elnevettem magam, miközben édes szerelmi életük titkain tűnődtem, ugyanis Mohamed a szememben mindig is szigorú, kimért embernek tűnt, és ezért sokszor sajnáltam is sógornőmet.

Férjemre néztem, és láttam, hogy arca egészen elvörösödött húga családi ágyának még a gondolatára is. A szaúdi férfiak túlságosan merevek, és kibírhatatlanul puritánok, ha a házastársi szenvedélyről van szó, még akkor is, ha az épp a sajátjuk. Egyre az járt a fejemben, hogy hamarosan Mekkába megyünk, és ismét megcsókoltam a férjemet. Mámorosan boldog voltam! Karímmal meghívtuk Szarát, Aszadot és növekvő családjukat, hogy kísérjenek el minket erre a régen várt vallási utazásra. Szara sosem hagyta ki a háddzs teljesítését, és rendkívül boldog volt, hogy ebben az évben családunk nem utazik külföldre e vallási esemény ideje alatt. Izgatottan tervezgettünk, hogy két napon belül elindulhassunk Rijádból Mekkába. Végül elérkezett a mekkai utazás napja. Rengeteg volt a teendő! Terveink szerint este hétkor a rijádi repülőtéren találkozunk Szarával és családjával. Addig még a család minden tagjának be kell lépnie az ihrámba, melynek legfőbb jellemzője az a szívet teljes egészében betöltő szándék, hogy teljesítse a zarándoklat minden rítusát. Az ihrám ideje alatt a normális élet tevékenységei nem megengedettek. Nem lehet se hajat, se körmöt vágni, nem lehet borotválkozni, parfümöt használni, beszegett ruhát viselni, nem lehet állatot leölni, a nemi érintkezést el kell halasztani, és kerülendő minden közvetlen kapcsolat a férfiak és a nők között, míg az ihrám megszentelt ideje véget nem ér. Családunk minden tagja megkezdte a zarándoklat szertartásait, még mielőtt elhagytuk volna Rijádot. Fontos volt, hogy minden egyes személy eljusson a tisztaság állapotába, mielőtt elindul erre a rég várt útra. Megdöbbentettem filippínó szobalányomat, Corát, aki épp a hálószobámban törölgette a port, amikor beléptem lakrészembe, és azt a híres kiáltást kántáltam, amit minden zarándok, midőn a szent városban, Mekkában a szertartásokat végzi: „Eljöttem, Uram! Eljöttem! Eljöttem, hogy teljesítsem parancsodat.” Miután Cora magához tért, boldogan elmeséltem neki, milyen út előtt állunk.

Cora, aki hívő katolikus, nem sokat tudott a muszlim hagyományokról, de mivel mélyen vallásos lány, átérezte és megértette a zarándokút miatt érzett örömömet. Miközben én tovább kiáltoztam fennhangon Allahhoz, Cora mosolyogva megtöltötte a fürdőkádat. Ujjaimon számoltam össze elvégzendő feladataimat. Arcomról le kell tisztítani minden festéket, le kell vennem ékszereimet, még azt a tízkarátos, tökéletes gyémánt fülbevalót is, amelyet egy éve kaptam férjemtől, és azóta alig vettem ki a fülemből. Miután kivettem fülbevalómat, és betettem a nagy hálószoba széfjébe, ahol értékes ékszereimet tartom, órákra elmerültem forró fürdőmben, hogy szimbolikusan megtisztítsam magam minden tisztátalanságtól. Amíg a fürdőkádban ültem, úgy készültem az útra, hogy hangosan ismételtem Allah parancsát, melyben felszólít minden muszlimot, hogy keresse fel Mekkát: „És hirdesd ki az emberek között a zarándoklatot, hogy jöjjenek hozzád gyalogszerrel vagy mindenféle sovány tevén, amelyek számtalan, mélyen fekvő ösvényről jönnek elő.” Félretettem minden, a családommal és önmagammal kapcsolatos gondolatot, és minden figyelmemet a békességre és az embertársaim iránti szeretetre összpontosítottam. Hosszú fürdőm után szegély nélküli fekete ruhát öltöttem, és hajamat egy könnyű fekete kendővel fedtem be. A szent város, Mekka felé fordultam, leborultam a hálószoba padlójára, imádkoztam, és arra kértem Allahot, hogy fogadja el tőlem a háddzs szokásos szertartásait. Végül felkészültem az útra. Férjemmel és gyerekeimmel a földszinti nappaliban találkoztunk. Karím és Abdullah makulátlan fehér, szegés nélküli öltözéket és egyszerű szandált viselt. Maha és Amani szerény, sötét színű ruhában volt, amely eltakarta testüket, csupán az arcuk, a kezük és a lábuk maradt szabadon. Hozzám hasonlóan ők sem viseltek fátylat. „Az igazi fátylat a férfiak a szemükön viselik”, miként azt a próféta mondta. Ezért a nőknek a zarándoklat alatt, míg a háddzs résztvevői, tilos az arcukat lefedniük. Amikor gyerek voltam, gyakran megkérdeztem anyámtól, mivel furcsállottam, hogy a férfiak előtt miért kell lefednie az arcát, és Allah

előtt miért nem. Anyámat, akit úgy neveltek, hogy sose vonja kétségbe a férfiak hatalmát, úgy tűnt, zavarba hozta kíváncsiskodó lányának józan logikája, de miután egész életét a férfiak szigorú fennhatósága alatt töltötte, elhallgattatott, és nem válaszolt nekem erre a szerintem még mindig jogos kérdésre. Most, ahogy elnéztem lányaim ártatlan arcát, felötlött bennem ez az emlék. Mindkét lányomat magamhoz öleltem, és ingerült hangon azt mondtam: – Amikor majd a férfiak is részesei lesznek Allah bölcsességének, akkor elhajíthatjátok gyűlölt fátylaitokat! – Majd akaratlanul is megvető pillantást lövelltem férjem és fiam felé. Karím felnyögött: – Szultána! – Ezzel figyelmeztetett arra, hogy mit tettem. Belém hasított az iszonyú gondolat: megszegtem a háddzsra tett fogadalmamat! Vétettem, midőn egy pillanatra megtörtem a harmóniát, és világi dolgokra gondoltam, amikor lelkemet békének, szeretetnek és örömnek kéne eltöltenie. Meggondolatlanságom miatti zavaromban kirohantam a szobából azzal, hogy még egyszer végig kell csinálnom a szertartásos imát. Karím mosolygott, a gyerekeim meg nevetni kezdtek, ahogy mindnyájan leültek, hogy türelmesen várják visszatértemet. Leborultam a hálószoba padlójára, és arra kértem Allahot, hogy csitítsa le nyelvem, és segítsen nekem ismét belépni az ihrámba. Mialatt imádkoztam, megint anyám körül forogtak szomorú gondolataim, és szemem előtt dühös képek jelentek meg apámról, ami egyből véget vetett annak a nyugalomnak, amely annyira szükséges ahhoz, hogy az ember belépjen az ihrámba. Homlokomat ráncolva újból elölről kezdtem az imát. Már-már a sírás határán voltam, amikor ismét csatlakoztam családomhoz, és férjem gyöngéd szeretettel nézett rám, amit én a nemi vágy jeleként értelmeztem. Rákiáltottam Karímra, majd sírva fakadtam, és kijelentettem, hogy én nem mehetek a háddzsra, hogy családomnak nélkülem kell elmennie, mert képtelen vagyok lecsendesíteni élénk és gonosz gondolatokkal teli agyamat, hogy eljuthassak az ihrám állapotába.

Karím odabiccentett lányaimnak, mivel a testi érintés most tilos volt számunkra, mire Maha és Amani nevetve kituszkoltak a szobából a várakozó kocsihoz. Indultunk a repülőtérre. Karím azzal csitított el, hogy még egyszer végigcsinálhatom a szertartást a repülőgépen vagy dzsiddai otthonunkban, mielőtt másnap reggel megtennénk a rövid autóutat Mekkáig. Aszad, Szara és gyermekeik a királyi váróban vártak ránk a King Háled nemzetközi repülőtéren, amely kocsival negyvenöt percnyire van Rijádtól. Feszülten és némán üdvözöltem nővéremet és családját, majd miután Maha a nővérem fülébe suttogott, Szara rám mosolygott, és azt mondta, megérti késedelmünket. Családunk Karím egyik magángépével, egy Lear Jettel repült Dzsiddába. Csöndes út volt, a felnőttek Allahról és arról gondolkodtak, hogy hamarosan érintkezésbe lépnek vele. Az idősebb gyerekek csöndesen játszottak, a kisebbek vagy aludtak, vagy mesekönyvet lapozgattak. Tekintettel arra, hogy képtelen voltam uralkodni a nyelvemen, nem szóltam egy szót sem egészen addig, amíg földet nem értünk, de akkor aztán megint túl sokat beszéltem. Éjszaka volt már, amikor megérkeztünk a dzsiddai King AbdelAzíz nemzetközi repülőtérre, és nagyon megörültem, amikor Karím azt az utasítást adta az amerikai pilótának, hogy vigyen minket a Háddzs avagy a Zarándokok termináljához, mely egy 170 hektáron elterülő, szürrealisztikus sátorváros. A Zarándokok terminálja a külföldről érkező zarándokoknak épült, de királyi státusunk lehetővé tette számunkra, hogy ott landoljunk, ahol kedvünk tartja. Néhány évvel ezelőtt Karím elhozta Abdullahot a terminál avatására, de lányaim közül egyik sem látta még belülről ezt a látványos épületet. Megfeledkezvén korábbi fogadalmamról, miszerint mindaddig csöndben maradok, míg lábam nem érinti Mekka utcáit, megmagyarázhatatlanul szükségét éreztem annak, hogy lányaim felfedezhessék örökségükben a büszkeség egyik forrását, még ha ez a

büszkeség értelemszerűen kapcsolatban áll is a gazdaság anyagi javaival. Eleinte halkan beszéltem, mivel tudtam, hogy ezzel nem sértem Allahot. Elmagyaráztam lányaimnak, hogy a terminál az egyedülálló tervezésért és a magas szintű mérnöki megoldásokért nemzetközi díjat kapott. Elöntött a büszkeség, látván azt az infrastruktúrát, amelyet a szaúd-arábiaiak egyetlen generáció alatt létrehoztak. Immár nem éreztem szégyent őseim nyomorult szegénysége miatt, ami fiatalabb koromban mindvégig kísértett, a régi indulat már tovaszállt, és a múltról alkotott véleményem élesebb, tisztább lett. Amit egykor sivárnak és szégyenletesnek találtam, most szép volt, és hatalmas értéket képviselt. Azt gondoltam magamban: egy rémisztő földről, amelyen alig ötven éve még harcias törzsek tevékért meg kecskékért csatáztak, mi, szaúdiak eljutottunk oda, hogy gazdasági erőt képviselünk. Saját családom törvényt nem ismerő, vad törzseket vezetett, és a puszta sivatagból mára a föld egyik leggazdagabb népévé, nemzetévé váltunk. Míg a nyugati elemzők mindig is azt állították, hogy csupán az olaj nyitott utat nekünk e virágzás felé, én ezekre nem sokat adok, hisz másutt is találtak olajat, és azokban az országokban az átlagpolgár mégsem élvezte soha azt a gazdagságot, amit minden szaúdi a saját bőrén tapasztal. A titok azoknak az embereknek a bölcsességében rejlik, akik ellenőrzésük alatt tartották erőforrásaink hozamát. Noha családom férfi tagjaiban mindig is sok hibát találtam, különös tekintettel a nőkkel kapcsolatos álláspontjukra, ebben a dologban azonban elismerem és dicsérem azt a bölcsességet és előrelátást, amivel az ország gazdaságát irányították. Úgy gondoltam, itt a megfelelő alkalom, hogy őseik iránti büszkeséget oltsak azokba, akiknek életet adtam, így aztán egészen fellelkesültem, és hangosan kezdtem beszélni, amikor emlékeztettem gyermekeimet a múlt eseményeire és azoknak erényeire, akik előttünk jártak: beduin őseink bátorságára, kitartására, magabiztosságára és okosságára. Felidéztem azt a szegénységet, amelyben szüleim éltek, majd azt a szertelenül költséges életet, amelyet gyermekeik és unokáik élveznek, ez olyan fordulat volt, mely a csodával határos, és én

egészen belemelegedtem, családi történeteket meséltem, melyeket drámai erővel és meggyőző realizmussal adtam elő. Azt hittem magamról, hogy jó mesélő vagyok, emlékeztem azokra a boldog pillanatokra, amelyeket anyám és néhány idősebb nénikém lábai előtt töltöttem, és épp belemerültem országunk alapításának drámai ecsetelésébe, amikor egyszeriben észrevettem, hogy nincs hallgatóságom. Szara, Aszad és Karím bánatos pillantásokat vetettek rám, de én egészen megfeledkeztem utunk céljáról, hitetlen arckifejezésüknek oka, mellyel viselkedésemet illeték, nem jutott el az agyamig. Gyerekeinkre pillantottam, és fájdalmas csalódottságot éreztem, amiért ez ennyire nem érdekli őket. Abban a pillanatban tudtam, hogy a szegénység, amelyben sosem volt részük, nincs hatással a kiváltságosokra, és az ifjabb generáció már a nagy gazdagság bágyasztó hatása alá került. A gyerekeket egyszerűen untatta még a gondolata is azoknak a beduin gyökereknek, melyekből sarjadtak. Abdullah triktrakot játszott Szara legidősebb fiával, míg a legkisebbek kis játék autókkal ugrándoztak, melyeket Aszad hozott legutóbbi londoni útjáról. Ahogy most felidéztem magamban szerető édesanyám arcát meg szívbe markoló történeteit csodálatos nagyszüleimről, akiket nem ismertem, viszketni kezdett a tenyerem, hogy felképeljem érzéketlen utódait azoknak a szelíd lelkeknek, akik már oly rég halottak. Körülnéztem, hogy felháborodásomat kitöltsem valakin, és már épp nyúltam, hogy belecsípjek Abdullah karjába, amikor tekintetem Szara tekintetével találkozott, és szája hangtalanul az ihrám szót formázta. Hát ismét megfeledkeztem róla, hogy hova tartok! Mivel már úgyis túl késő, arra gondoltam, a szertartást majd megismétlem, ha megérkeztem dzsiddai otthonunkba, így aztán gondolataim visszatértek a múltba, és a szemem hirtelen megtelt könnyel, ahogy azokra a szívós, bátor ősökre emlékeztem, akiket többé nem látunk. Szara gyöngéd, megbocsátó mosollyal nézett rám, és én tudtam, hogy legdrágább nővérem ismeri gondolataimat, és megbocsátja vétkemet. Egy idevágó közmondás ötlött fel bennem: „Csak saját szemünk sír érettünk”, és elszomorodtam azon, hogy családom egyszerűen

félresöpri az emléküket azoknak, akik előttünk jártak. Erőteljes hangon felkiáltottam: – Akik nektek halottnak tűnnek, számomra élők, elevenek! Családom döbbenten nézett rám, kivéve Karímot, aki képtelen volt úrrá lenni a rohamszerűen rátörő nevetésen. Dühödten meredtem rá, amint egy papír zsebkendővel a szemét törülgette, és közben, hiába füleltem, nem tudtam kivenni, mit dünnyög Aszadnak arról a nőről, akit feleségül vett. Hogy lecsillapodjam, figyelmemet két lányom felé fordítottam, és láttam, hogy ők legalább hallottak valamit abból, amit mondtam. Maha, aki mindennel szemben, ami szaúd-arábiai, előnyben részesítette Európát és Amerikát, nemigen jelentett vigaszt a számomra. Teljes egészében eleresztette a füle mellett zengzetes családtörténeti fejtegetéseimet, és most keserűen háborogni kezdett, ugyanis elképesztőnek tartotta, hogy bárki is egy sátrat tervezzen repülőtéri terminálként! – Minek kiásni a múltat? – dünnyögte enyhe undorral a hangjában. – Tudod, ez már itt a XX. század. Amanit azonban elbűvölték a tartóoszlopokat megvilágító spotlámpák. Bámulatosan kiemelték ezt a mérnöki csodát, és Amani boldogan felsikoltott. Csak hogy egy kicsit kérkedjen vele, milyen sokat tud erről a terminálról, Abdullah fiatalabb húgára pillantott, és mintegy mellékesen megjegyezte, hogy pillanatnyilag az e sátortető alatti terület a világ legnagyobb fedett területe, bár már tervezik, hogy Medina városában egy még ennél is nagyobb területet fednek le. Amani, legérzékenyebb gyermekem megszorította a kezemet, és édesen rám mosolygott, majd azt mondta: – Mami, köszönöm, hogy elhoztál minket ide. Boldogan pillantottam lányomra. Még nincs minden veszve! Ki tudhatta előre, hogy ez az út, melyet ily erényes gondolatok és az a vágy vezérelt, hogy dicsőítsük Allahot, amiért idősebb lányunk elméje kitisztult, legkisebb gyermekünkre, Amanira oly maradandóan jelentős hatással lesz, anyjára és apjára nézve pedig végzetes következményekkel jár majd?

5. Amani „Mekka, ‘az áldott’, melyet umm al-qurá néven, ‘a városok anyja’-ként ismernek, az a hely, mely felé minden hívő naponta ötször fordul imáival. Muszlimok millióinak életcélja, hogy eljusson Mekkába a háddzsra. A nem muszlimok számára a város szigorúan tiltott és elzárt terület, ám a hitetlenek fájdalmas csalódottságot éreznek mindazért, ami rejtve marad előttük, és tudni akarják, mi van odabent. Én mint szaúdi ember személy szerint választattam ki Allah által, hogy védelmezzem az igaz hitet, mely a világ legszentebb városából indult, s ez a város az én hazámban van.” Ezt a magyarázatot a szerzőnek egy idősebb szaúdi beduin adta arra, hogy a szaúd-arábiaiak miért Allah kiválasztott népe. Amani születésének örömteli eseményére Szara is csatlakozott hozzám, hogy együtt viseljük a szülés fájdalmait, és életet adott második gyermekének, egy lánynak, akit férjével, Aszaddal Nasvának neveztek, ami mámorító örömöt jelent. Míg Amani boldogságot hozott életünkbe, Nasva hangos és kellemetlen lány, aki gyakorta dúlta fel Szara és Aszad boldog otthonát. Titkon sokszor megkérdeztem Karímot arról az ijesztő lehetőségről, hogy vajon nem Amani Szara és Aszad igazi gyermeke, míg Nasva a mi vérünk, mivel Nasva jelleme feltűnően hasonlít az enyémre. Mi több, Amani pedig döbbenetesen emlékeztet Szara nénikéjére, hisz szép arca és nyugodt, csöndes lelke is az övéhez hasonló. Lehetséges, hogy a kórház személyzete véletlenül elcserélte lányainkat? Gyermekeink tizenegy óra különbséggel születtek, de mi Szarával egy egymásba nyíló királyi lakosztályban voltunk. Véleményem szerint könnyen előfordulhatott, hogy a csecsemőket

összekeverték. Az évek során Karím sokszor próbálta eloszlatni félelmeimet azzal, hogy értelmetlen statisztikákat idézett, melyek szerint ilyen csere nemigen fordul elő, mégis valahányszor tökéletes gyermekünkre pillantok, rettegve gondolok arra, hogy máshoz tartozik. Amani, aki merengő, mélabús lélek, mindig többre becsülte a könyvet a játékoknál, és már egészen fiatalon lelkesen foglalkozott a művészettel és a nyelvekkel. Nővérével, Mahával ellentétben Amani nemigen okozott zűrzavart, inkább nyugalmat és szeretetet árasztott otthonunkban. Míg Amani érzékeny lelke sokkal mélyebben megérintette szívemet, mint két idősebb testvéréé, mégis fel kellett volna figyelnem arra a kitartó konokságra, mely alkatát s egész vérmérsékletét beárnyékolta. Lányom aggasztó állatszeretete gyakran nyílt konfliktusokhoz vezetett családunk más tagjaival. Ifjonti odaadása minden élőlény iránt ellenkezett azzal, amit a szaúdi férfiak a legjobban szeretnek, a vadászattal, azzal, hogy megölnek minden lényt, mely benépesíti földünket. Míg Abdullah és apja örömmel csatlakoztak királyi unokatestvéreikhez, amikor sivatagi vadászatra mentek, ahol különlegesen felszerelt dzsipjeik fényszórói mellett géppuskával halomra lőtték a gazellákat és a nyulakat, Amani gyakran beosont apja fegyverszobájába, és elrejtette a lőszert, fegyvereket szedett szét sikeresen, és drága lőfegyvereket hajított a szemétbe. Amani elvakult állatszeretetében még az általa oly erősen óhajtott családi harmóniáról is kész volt lemondani. Ez az emberi, mégis zavaró vonás már egészen fiatal korában megmutatkozott. Amani szenvedélyes buzgalmának következtében otthonunkat elárasztották a különböző fajú, méretű és színű kóborjószágok. A legtöbb arab, ellentétben a nyugatiakkal, nemigen rajong az állatokért, így aztán városunk utcáin számtalan éhező és sérült kutya meg macska kóborol szabadon. Az 1980-as évek eleje óta a szaúdarábiai kormány nyíltan szorgalmazta ezeknek a jószágoknak a begyűjtését, hogy aztán kitegyék őket a sivatagba, ahol lassú, fájdalmas halállal múltak ki. Sok állat azonban túljárt hóhérai eszén, és néhány jótét léleknél sikerült biztos menedéket találniuk.

Míg én rokonszenveztem Amani egyre nyomasztóbb kényszerképzetével, és méltányoltam igyekezetét, hogy megvédelmezze a bántalmazott állatokat, Karímot és otthonunk más lakóit is meglehetősen nyugtalanította az a tény, hogy házunk tája a kóbor állatok menedékévé vált. Amani nem elégedett meg annyival, hogy megmentette az életüket, hanem úgy dédelgette ezeket a kivert állatokat, mintha mindegyik drága, különleges fajta lenne, majd amikor kimúltak, ünnepélyes temetési szertartással elhantoltatta őket a kertünkben. Sokszor úgy tűnt nekem, mintha Amani többet törődne az állatokkal, mint saját családjának tagjaival, de én anya vagyok, akinek nehezére esik megbüntetni, megzabolázni kicsinyét, így aztán szemet hunytunk Amani szerencsétlen hóbortja fölött. Karím felvett két thaiföldi fiatalembert, akik takarítottak és fertőtlenítettek az állatok után, és engedelmességre nevelték a kutyákat. Sőt még arra a rendkívüli lépésre is elszántuk magunkat, hogy felépítettünk egy kis saját állatkertet, amely fel volt szerelve mindennel, és a tágas ketrecekbe vásároltunk számtalan egzotikus állatot is abban a reményben, hogy Amanit ez a saját állatkert kielégíti, és nem fog begyűjteni és kényeztetni még több állatot. Az állatkert mellett Karím fallal elkeríttetett egy meglehetősen nagy területet Amani kóbor állatainak. Megparancsolta lányának, hogy az utcáról felszedett állatokat az udvarnak ezen az elkülönített részén tartsa. De miután Amani számtalan könnyet ejtett, Karím végül vonakodva beleegyezett, hogy kiválaszthatja tíz kedvenc macskáját és kutyáját, melyek szabad bejárást kapnak otthonunkba, és általában szabadon mozoghatnak mindenütt. Erőfeszítéseink ellenére lányunk továbbra is éberen ügyelt az utcán kóborló állatokra, és ezek a jószágok változatlanul meg is találták az utat ajtónkhoz. Egyszer Karím különös látványra ért haza. Három, a szomszédainknál dolgozó filippínó férfit azon kapott, amint épp öt macskát adnak át egy zsákban az egyik thaiföldi állatgondozónak. A filippínók riadtan elnémultak, amint szembe találták magukat Karímmal, majd átadtak neki egy röplapot, melyen az állt, hogy házunk minden egyes kóbor macskáért vagy kiskutyáért 100 rijal

jutalmat ad. Karím éktelen haragra gerjedt. Miután elbocsátással fenyegette meg a thaiföldi alkalmazottakat, azok bevallották neki, Amani utasította őket, hogy ezt a jutalmat ígérő röplapot tegyék ki a szomszédos paloták és villák falára. Ráadásul a két férfit még azzal is megbízta, hogy járják végig a környező utcákat, szedjék össze a macskákat meg a kutyákat, és vigyék mindet hozzá. Lányunk titoktartásra eskette őket, és mivel Karím úgy alkalmazta a két férfit, hogy lányunknak dolgoznak, mindketten meg is őrizték a titkot. Karím megszámláltatta a nálunk lévő kóbor állatokat, és amikor megtudta, hogy több mint negyven macskát és tizenkét kutyát etet, döbbenten magába roskadt. Hosszú idő múlva, anélkül hogy akár egy pillantást is vetett volna a családjára, felállt, és egyetlen szó nélkül elment otthonról. Hallottuk, ahogy kocsijával elhajt. Két nap és három éjjel maradt távol. Később megtudtam, hogy Karím ezt az időt a szüleinél töltötte. A szolgák pletykáiból kiderült, hogy azt mondta döbbent szüleinek, néhány nap nyugalomra van szüksége, hogy kipihenje az életét betöltő bonyolult nőket, mert különben kénytelen lenne mindnyájunkat egy bizonyos intézet gondjaira bízni. Karím távolléte alatt elhatároztam, hogy valamiképp csökkentenem kell lányom rendkívüli érzékenységét az állatok iránt. Jó néhány különös felfedezést tettem, melyek korábban észrevétlen maradtak. A negyven macska mindennap friss vörös-tengeri halat evett, míg a tizenkét kutya ínyenceknek való húson élt, amit egy rendkívül drága, ausztráliai húsféléket áruló hentestől szereztek be. Amani a heti konyhapénzből vette ki a szükséges összeget, amit egy kis dobozban tartottunk a konyhában, és szolgáink ebből vásárolták meg napi szükségleteinket. Háztartásunk költsége olyan hatalmas, hogy könyvelőnk észre sem vette annak az. összegnek a hiányát, amit lányunk költött el az állataira. Amikor rájöttem, hogy Amani hatalmas összegeket költ arra, hogy kalitkába zárt madarakat vegyen meg csak azért, hogy szabadon engedje őket, komolyan megfenyegettem gyermekemet azzal, hogy felkeresünk egy pszichiátert, így aztán egy darabig mintha nem merült volna el annyira az állatok világában. Határozottan emlékszem egy drámai esetre, amelynek főszereplője a bátyám, Ali volt. Ali akkoriban szívügyének tekintette, hogy minden egyes alkalommal kikeljen Amani kedvencei ellen. Folyton zúgolódott

nekem, hogy egyetlen, magára valamit is adó muszlim sem léphet be otthonomba rettegés nélkül, mert nem tudni, hogy valamelyik ott kószáló állatra nem épp akkor jön-e rá az ürítés kényszere. Ali nyilvánvaló utálata az állatok iránt szemmel láthatóan hatással volt Amani imádott jószágainak pszichéjére, mert a kutyák általában elinaltak, és elrejtőztek a bokrok között, amíg bátyám áthaladt a kerten. Egy eset élesen megmaradt emlékezetemben. Ali beugrott hozzánk egy rövid látogatásra, és épp belépett a kertkapun, amikor megállt, hogy utasítsa egyik szolgánkat, mossa le a kocsiját, amíg ő bent van nálunk. Mialatt beszélt, Amani egyik kedvenc kutyája, Napóleon úgy döntött, hogy lábát felemelve épp Ali frissen mosott tobéját tiszteli meg. Ali, aki hiú ember, és büszke csinos, kifogástalan megjelenésére, szóhoz sem jutott a dühtől. Kegyetlenül belerúgott szegény jószágba, még mielőtt Amani Napóleon megmentésére sietett volna. Lányomat annyira elöntötte a harag, hogy nekiesett nagybátyjának, és öklével ütötte a karját meg a mellkasát. Miután egy kutya levizelte, és unokahúga fizikailag bántalmazta, Ali sarkon fordult, és azonnal elhagyta otthonunkat, miközben azt rikoltozta a vigyorgó szolgáknak, hogy nemcsak a húga teljesen őrült, hanem még a gyerekei is tébolyultak, akiknek életet adott, mivel jobban kedvelik az állatok társaságát, mint az emberekét. Attól a pillanattól kezdve Amani ugyanazzal az intenzitással gyűlölte Ali bácsikáját, mint ahogy fiatal lányként én gyűlöltem érzéketlen fivéremet. A muszlim hit a kutyát tisztátalannak tartja, és ez a tény nagyban hozzájárult Ali rendkívüli haragjához és felháborodásához. Az iszlám hit szerint ha egy kutya beleiszik a víztároló edénybe, akkor hétszer kell kimosni, melynek során először porral kevert vizet kell használni. Ali az egyetlen fivérem, és állandóan kirobbanó nézeteltéréseink ellenére mégis fenn akarja tartani a kapcsolatot családommal. Karím arra kényszerítette Amanit, hogy hívja fel, és kérjen bocsánatot tőle, de az az eset Napóleonnal több mint két hónapig távol tartotta Alit otthonunktól. Amikor végül sikerült túljutnia haragján, ismét meglátogatott minket, de előtte telefonált, és követelte, hogy a szolgák zárják el Napóleont.

Tartottam Amani haragjától, amelyet nemigen palástolt, de kellemesen csalódtam, amikor Ali látogatásának napján lányom a háziasszony szerepét játszva belépett a nappaliba, és egy pohár frissen facsart grépfrútlevet hozott nagybátyjának. A kellemetlen eset feledésbe merült, és Ali megkönnyebbült arccal azt mondta, hogy történetesen nagyon szomjas. Láttam a hasonlóságot Szara és Amani között, s csak úgy sugárzott belőlem az anyai büszkeség, amikor gyönyörű gyermekem udvariasan egy pohár gyümölcslevet és egy tányér mandulás süteményt nyújtott oda Alinak. Viselkedése kifogástalan volt. Boldogan rámosolyogtam, miközben arra gondoltam, hogy kap tőlem valami külön ajándékot, amikor legközelebb vásárolni megyek. Ali elismerően mosolygott, és megjegyezte, hogy Amani egy nap nagyon boldoggá tesz majd egy szerencsés férfit. Miután Ali elment, felfigyeltem rá, hogy Amani a hálószobájában olyan hangosan nevet, hogy a szolgák már mindenfelől összefutottak, hogy megtudják e nagy derültség okát. Amani elképedt hallgatóságának elmondta, hogy nagybátyja a gyümölcslevet olyan pohárból itta, amelyet előzőleg az épp ott lévő kóbor kedvencekkel nyalatott tisztára. Lányom, mielőtt beleöntötte volna a gyümölcslevet nagybátyja poharába, előbb megtöltötte hideg vízzel az állatainak! De ez még nem minden, ráadásul adott néhány nyalásnyit a süteményből is az azóta már felépült Napóleonnak, mielőtt a tányért Ali elé tette! A szolgák elégedetten vigyorogtak, mivel Ali nem túl népszerű ember közöttük. Miközben igyekeztem szigorú képet vágni, a szám nem engedelmeskedett, és az arcom is csak úgy reszketett, ahogy próbáltam magamba fojtani a nevetést. Végül aztán feladtam a szülői szigor álcáját, és lányomat átölelve féktelenül kacagni kezdtem. Ez volt az első eset, hogy Amani olyan vonásokat mutatott, melyek alapján remélhettem, hogy mégiscsak az én vérem, az én gyermekem. Most már tudom, hogy meg kellett volna szidnom tettéért, hiszen ha Ali megtudná az igazságot, szívrohamot kapna, de akkor nemigen tudtam uralkodni széles jókedvemen. Amikor aztán nevetve elmeséltem a történetet Karímnak, olyan iszonyú rémülettel meredt

vidám arcomra, hogy tudtam, férjem attól tart, szeretteinek elment a józan esze. Ez volt az a pillanat, amikor Karím türelme véget ért. Csak úgy sistergett benne a muszlim düh e miatt a csínytevés miatt, és mivel nagyon zavarta őt Amani megszállott állatszeretete, kijelentette, ez a temérdek állat az otthonunkban tönkreteszi az életét, és ragaszkodott hozzá, hogy üljünk le lányunkkal, s nyíltan beszéljünk vele nyilvánvaló bolondériájáról. Még mielőtt válaszolhattam volna, férjem beleszólt a kihangosított házi telefonba, és utasította Amanit, hogy nyomban jöjjön a lakrészünkbe. Karímmal együtt vártuk Amanit a hálószobánk melletti nappaliban. Amani fekete szemében érdeklődés csillogott, amint vidáman beviharzott a szobába. Még mielőtt enyhíthettem volna a helyzeten, Karím egyenesen megkérdezte tőle: – Amani, mondd meg nekem: mi a te életcélod? Amani gyermeki derűvel, habozás nélkül válaszolt: – Hogy megóvjak minden állatot az embertől. – Az állatvédelem nem más, mint a gazdag európaiak és amerikaiak unaloműző szenvedélye – vágta rá Karím mérgesen. Rám nézett, mintha mindennek én lennék az oka, és azt mondta: – Szultána, én azt hittem, hogy gyermeked ennél intelligensebb. Amani szeme megtelt könnyel, és engedélyt kért, hogy elhagyhassa a szobát. Mivel kellemetlenül érintették a női könnyek, férjem e gunyoros taktikát illetően meggondolta magát. Visszafogottabb hangnemben, teljes komolysággal folytatta: – Na és, Amani, miután megmentetted az összes állatot, milyen következménye lesz ennek önmagadra vagy családodra nézve? Amani összeszorította a száját, és a semmibe meredt. Anélkül, hogy válaszolt volna, lassanként visszatért a mi világunkba. Mivel képtelen volt szavakba önteni gondolatait, az apjára nézett, és megvonta a vállát. Ezután Amani állatimádatáról bölcsen hallgatva Karím kifejtette, hogy az emberi életnek nagyobb célra van szüksége, hogy alkosson, és

inspirálja embertársait. Emlékeztette Amanit arra, hogy míg jót tesz a négylábú állatokkal, ugyanakkor hatással lehet és befolyást gyakorolhat a civilizációra is. Majd hozzátette: – A civilizáció fejlődése mindig azoknak a felelőssége, akikkel a társadalom rosszul bánik, mert csupán a tökéletlenségek miatti elégedetlenség készteti az emberiséget arra, hogy jobbá tegye azt a társadalmat, amelyben él. Amani gúnyosan fogadta ezt a kinyilatkoztatást. Felemelte a hangját, és apjának feltette a legnyilvánvalóbb kérdést: – Szaúd-Arábiában? Mit tehet egy nő, ami bármin is változtatna ebben az országban? Lányom várakozásteljesen rám nézett, mivel egyetértésemre számított. Épp ahogy vitába szálltam volna Karímmal, megelőzött, és legnagyobb döbbenetemre engem állított példaként lányunk elé, azzal, hogy én, ismeretlen nőként Szaúd-Arábiában, nem nyugodtam bele és nem elégedtem meg azzal, hogy éljem a királyi család egy tagjának semmittevő életét, hanem tanultam, és felhasználom tudásomat arra, hogy a nők ügyét előbbre vigyem. Majd azzal folytatta, hogy egy nap a nők szerepe is megváltozik, és befolyásuk majd otthonukon kívül is érezhetővé válik. Karím szavai annyira megleptek, hogy nemigen tudtam mit hozzátenni e beszélgetéshez. Eddig még sosem fordult elő, hogy férjem elismerte volna a nők szabadságára vonatkozó elképzelésem jogosságát. Egy jó órás beszélgetés után Amani megígérte apjának, hogy szőrös barátain túlra is tekint, és megpróbál életének egy másik, legalább akkora kihívást jelentő célt keresni. Nincs még egy ilyen szerető gyermek, mint Amani, aki egy-egy csókkal kívánt jó éjszakát nekünk, és azt mondta, hogy sok gondolkodnivalója van. Már épp csukta hálószobánk ajtaját, amikor még egyszer visszafordult, és egy csodás mosollyal azt mondta: – Szeretlek, papa, és téged is, mami – ami egyből eszébe juttatta az embernek, hogy legkisebb lányunk még milyen ártatlan gyermek.

Karímot mámoros örömmel töltötte el a beszélgetés, amelyet hatalmas sikernek nyilvánított. Átölelt, és elmondta, miféle álmokat dédelget lányai és fia számára, majd hozzátette: – Ha rajtam múlna, a nőkre erőltetett összes nevetséges korlátozás mintegy varázsütésre eltűnne. – Ujjával csettintett, majd gyöngéden rám nézett. Cinikus módon arra gondoltam, csak egy imádott leánygyermek késztethet egy férfit arra, hogy egy igazságtalan világ megjobbítását hangosan követelje. Mivel vágytam arra a nyugalomra, ami három eleven gyermek mellett meglehetősen szokatlan dolog, ezért boldogan üdvözöltem annak a békés családi életnek a képét, amelyet Karím festett le most, hogy Amani bizonnyal túljut az állatok iránti imádatán. Nem sokkal ezután megkezdődött az Öböl-háború, amelyet Maha lelki egyensúlyának felborulása követett. Ez alatt a feszültséggel teli időszak alatt Amani magányos volt, és nem volt kihez segítségért fordulnia, hogy életének új, sokkal megfelelőbb célt keressen. Most, hogy felidézem azt a megszállottságot, amellyel Amani az őt érdeklő ügyekre vetette magát, ráébredek, hogy nekem, mint a filozófiában jártas nőnek, mely a fundamentális hittételek fontos elemző tudománya, fel kellett volna ismernem legkisebb gyermekemben azokat a vonásokat, melyeket leggyakrabban azokkal kapcsolatban említünk, akik megítélésünk szerint fanatikusak, ijesztő emberek, akik mohón teszik magukévá a legszélsőségesebb eszméket. Felismervén lányom eltökélt komolyságát, most már szemrehányást teszek magamnak, amiért elvittem egy fogékony, könnyen befolyásolható, lelkileg összezavarodott gyereket a lehető legvallásosabb eseményre, a háddzsra. Amani ugyanis még csak tizennégy éves volt, s ez a kamaszkor legnehezebb időszaka. Mekkai zarándoklatunk alatt zajlott le családunk történetének egyik legkülönösebb átalakulása, melynek során Karímmal szemtanúi lehettünk, amint Amani szunnyadó vallásossága szinte egyik napról a másikra a felszínre bukkan, és lányunk elképesztő intenzitással teszi magáévá az iszlám hitet. Én csak anya voltam, nem tettem mást, mint gondoztam gyermekemet, és megmutattam neki örökségének alapjait, de ez olyan volt, mintha Amani lelkét valami hatalmasabb látomás

ragadta volna meg, egy titok, mely benne rejlett, de túlságosan mély és személyes volt ahhoz, hogy felfedje anyja vagy apja előtt. Dzsiddába való megérkezésünk másnapjának reggelén légkondicionált limuzinnal tettük meg a rövid utat a Vörös-tenger partján fekvő városból az iszlám legszentebb városába, Mohamed próféta városába, Mekkába. Mámorosan boldog voltam, hogy családom számomra legkedvesebb tagjaival együtt lehetek ott a háddzson. Igyekeztem imáimra koncentrálni, de egyfolytában azon kaptam magam, hogy kibámulok az ablakon, és az ősi időkön tűnődöm, amikor lelkes hívők tömegei vonultak itt tevekaravánokkal és mezítláb a durva, sziklás úton, hogy teljesíthessék az iszlám hit által rájuk rótt kötelességek egyikét. Nagyon szerettem volna megosztani gondolataimat Karímmal és a gyerekeimmel, de láttam, hogy mindnyájan elmélyülten elmélkednek istenről és istenhez való kapcsolatukról. Maha lehunyta a szemét, Abdullah ujjai pedig olvasóján matattak. Karím tekintete üvegesnek tűnt, és reméltem, hogy nem ifjúkori rémálmát éli újra, amint halálra tiporják. Közelebb hajoltam és rámeredtem, de gondosan elkerülte a tekintetemet. Amani pedig elmélyedt saját, magányos meditációjába, és úgy láttam, mintha az arca tűzben égett volna. Elmosolyodtam, és megveregettem a kezét, elégedett voltam, mivel azt hittem, nagy jót cselekedtem, amikor egész családomat elhoztam erre a szent eseményre. Hamarosan megérkeztünk a városhoz, amelyet az egyik oldalról Ábrahám völgye övez, keletről, nyugatról és délről pedig hegyláncok veszik körül. Mekka magas sziklákkal, kövekkel borított tájon terül el, melyek zöme kemény gránit, ám ez az ősi város mégis minden muszlim számára a leggyönyörűbb látvány. Magamban mormoltam: „Eljöttem, ó, Uram! Eljöttem!” A mekkai szent mecset előtt családunk egy hivatalosan kijelölt kísérővel találkozott, aki végigvezet minket a háddzs szertartásain, és imáink alatt ő az, aki imámként avagy lelki vezetőnkként működik. Szara és én lányainkkal maradtunk, Karím és Aszad fiainkkal mentek el. Körülöttünk mindenütt zarándokok kiáltozták imáikat Allahhoz, ahogy mentünk felfelé a szent mecset hatalmas márványlépcsőjén. A mecset bejárata előtt levettük cipőnket, majd mentünk tovább, és

imádkoztunk: – Ó, Uram, Te vagy az üdvösség, és Tőled árad az üdvösség. Ó, Uram, éltess üdvösségeddel minket! Mivel a próféta mindig testének jobb felével mozdult, én is gondosan ügyeltem rá, hogy az Üdvösség kapuján át jobb lábammal lépjek be a szent mecset fehér márványudvarába. A hatalmas udvarra hét főkapu vezet, és mindegyiken át hatalmas tömeg áradt befelé. A mecset mellett fehér márványoszlopok emelkednek, az oszlopok fölé pedig kőcsipkével díszített minaretek magasodnak. Az udvart teljes hosszában vörös selyemszőnyegek borították, ahol a zarándokok leültek, csöndben olvastak, vagy istenről meditáltak. Felhangzott a müezzin harsány kiáltása, imára szólítottak minket. Van az udvarnak egy része, amely a nők számára van fenntartva, de Szara és én lányainkkal az elöl álló férfiak mögött sorakoztunk fel, és együtt végeztük a többi muszlimmal az imát, felemelkedtünk és leborultunk, mely mozgás oly ismerős a világon minden muszlim számára. Alázatot éreztem magamban. Én a királyi családból származom, Allah előtt mégis egy vagyok e sokféle emberrel. Allah szolgái közül épp a legszegényebbek vettek körül minket, Allah szemében mégis ugyanolyan gazdagok voltak, mint én. Miután véget ért az ima, mindenki megindult a Kába, egy egyszerű kőépítmény felé, melyen egyetlen ajtó van, úgy száznyolcvan centi magasan a márványpadlótól. A tizenöt méter magas és tíz méter széles Kába a szent mecset közepén áll. Ez az a hely, ahol három évezreddel ezelőtt Ibrahim, aki Ábrahám néven ismeretes a zsidók és a keresztények között, először emelt egy házat az egyetlen isten imádatára. A Koránban így szól az Úr: „Az első szent Ház, amelyet emeltek az embereknek, Bakkában (Mekkában) volt.” Ez az az építmény, mely felé egymilliárd ember fordul napjában ötször, hogy meghajoljon és imádkozzon. A Kába hatalmas fekete bársonnyal van letakarva, melybe aranyszállal a Korán verseit hímezték. Tudtam, hogy az évenkénti háddzs végeztével a leplet leveszik, és újat tesznek a helyébe, melyet egy különleges mekkai műhelyben szőnek. Sok zarándok hatalmas

összegeket fizetne azért, hogy szent mekkai útjáról emlékként hazavihessen magával egy darabot ebből a gyönyörű anyagból. A Kába egyik sarkában helyezkedik el a Fekete Kő, mely a muszlimok számára imádat tárgya, isten szeretetének jelképe. Az ezüstbe foglalt Fekete Követ Mohamed próféta tisztelte, legalább is a hadísz, a hagyomány, a próféta mondásai és cselekedetei szerint prófétánk megcsókolta, amikor segített a Kábába helyezni. Ez az oka annak, hogy e kő különösen szent minden muszlim számára. Zarándoklatunk következő megszentelt rítusa a taváf avagy körüljárás, amikor az emberek elkezdenek körbe-körbejárni a Kába körül. A Kábának mindig bal felől kell lennie, miközben körbejárunk, és azt mondjuk: „Allah a legnagyobb. Ó, Urunk, részeltess minket jóban az e világon, és részeltess jóban a túlvilágon is, és óvjál meg minket a Pokol tüzének kínjától!” Miután befejeztük ezt a szertartást, észrevettem Karímot. Fejével intett, hogy menjünk oda hozzá. Szerencsénk volt, mert Karím elintézte, hogy bevigyenek minket a Kábába, ahol további imákat ajánlhatunk Urunknak. Családommal egy, az építményhez gördített lépcsőn mentünk fel a magasban lévő ajtóhoz, melyet ezüsttel vésett Korán-versek díszítenek. A Kába belsejében van a muszlim világ legszentebb helye. A Kába belül nagyon sötét, és én minden egyes sarkában imát mondtam, arra kértem istent, hogy tartsa távol a gonoszt lányomtól, Mahától, és áldja meg családom minden egyes tagját. A közelmúltban lezajlott Öböl-háború miatt arra is kértem, hogy segítsen a muszlimoknak megőrizni a békét. Ám nem feledkeztem meg életem legfőbb problémájáról sem, és azért is imádkoztam istenhez, hogy vezérelje a helyes útra Arábia férfiait a próféta tanításának értelmezésében, és szabadítsák meg feleségeiket, nővéreiket és lányaikat azoktól a béklyóktól, amelyek gúzsba kötik mindennapi életünket. Egy gyermek sírását hallottam, és a sötétben kivettem, hogy saját lányom, Amani zokog. Szaggatott sírásán át hallottam, arra kéri istent, hogy segítsen neki elszakadni a királyi pompa világától, és vértezze őt fel arra, hogy eltiporhassa az emberi gonoszságot. Azért könyörgött az

Úrhoz, hogy pusztítsa el az emberiség bűneit, és gyógyítsa meg a világ minden baját. Amani a vallásos áhítat élményét élte át. A szeme vörös volt, de ügyet sem vetett szeretetteljes, gyöngéd érintésemre, amikor elhagytuk a Kábát. Ezután Ibrahim állomásához mentünk, mely a szent mecsetben van, s ahol még kétszer leborultunk. Ezzel a meghajlással Allah előtt elismertük, hogy a Kába körbejárása nem az építmény imádata, hanem Allahé, akin kívül nincs más isten, Ő az egyedülvaló, az örökkévaló, a mindenható, és Allah az egyetlen, ki imádatot érdemel. Ezután elhagytuk a szent mecset udvarát, hogy elkezdjük következő szertartásunkat, melynek helye a Zemzem-kút és a Masz’a avagy a futás helye. Ez a hely a Mekka körüli síkon található. Szarával ismét elváltunk családunk férfi tagjaitól. Noha mi is ugyanazt a rítust végeztük el, ezt saját nembeli társainkkal tettük. Itt, a Mekka körüli síkon történt, hogy Ábrahám (a muszlimoknak Ibrahim), aki már belefáradt abba, hogy Sára üldözi Hágárt, elűzte magától Hágárt és fiát, Iszmaílt. Ezután Ábrahám Sárával és Izsákkal továbbment Palesztinába. A keresztények és a zsidók tudják, hogy Ábrahám leszármazottai alapították meg a zsidó hitet, míg Mekkában maradt leszármazottai folytatták tovább az iszlám hit építését. Ekképpen egy nagy ember, Ibrahim által a három nagy monoteista vallás közül kettő, a judaizmus és az iszlám kapcsolatban áll egymással. Hágár és Iszmaíl egyetlen zsák datolyával vágtak át a sivatagon. Hágár kétségbeesetten kutatott víz után kisfiának, és a két domb, a Szafa és a Marva közt futva egy forrást keresett, melyből megitathatná gyermekét. Ekkor csoda történt: Gábriel arkangyal Hágár fiának, Iszmaílnak lábánál vízzel töltött meg egy kiszáradt kutat. Így mentette meg Allah Hágárt és a fiát. Ez a kút, melyet Zemzemnek hívnak, még ma is tiszta, friss vizet ad. Míg Hágárnak a perzselő napon, sziklás, göröngyös terepen kellett futnia, addig mi, zarándokok, légkondicionált folyosókon futunk a két domb, a Szafa és a Marva közt. Ezt a kényelmet családom férfi tagjainak köszönhettük, akik azért építtették a folyosókat, hogy csökkenjen a háddzs idején minden évben előforduló halálesetek

száma. Az öreg, beteg és nyomorék zarándokokat a hívők vitték vállukon, és a forróság ellenére hétszer futottak oda-vissza a két domb között. A napszúrás és a szívroham meglehetősen gyakori volt. A folyosón található jelzésekből tudják a férfiak, mikor kell futniuk és mikor gyalogolniuk, míg a nők mindvégig gyalogolnak. A két domb között a zarándokoknak a Korán verseiből kell idézniük és azt kántálniuk, hogy „Allah hatalmas”. Miután hétszer megtettük az utat, lányaimmal ittunk a Zemzem vizéből, és néhány csöppet a ruhánkra is hintettünk. Maga a hegyi forrás nem látható, vizét csapok százai szolgáltatják a zarándokoknak, gyönyörű márvány boltívek árnyékában. Épp amikor elhagyni készültünk a Zemzem vizét, hangos morajlás söpört végig a zarándokok tömegén. Mivel kíváncsi lettem, odaléptem egy csoport indonéziai muszlim asszonyhoz, és angolul megkérdeztem tőlük, tudják-e, mi az oka az izgalomnak. Egyikük azt felelte: – Igen! – Három férfi elesett, és azt hallották, hogy közülük kettőt agyontiportak! Elakadt a lélegzetem. Másra sem tudtam gondolni, csak a férjemre. Karím! Lehet, hogy rémálma mégis valóra vált?! Rémülettől tágra meredt szemmel futottam vissza nővéremhez és lányainkhoz, szavaim zavarosak voltak, nem tudtak semmit kihámozni belőlük. Szara megragadta a vállamat, és határozott hangon arra kért, hogy közöljem vele, mi a baj. – Karím! Azt hallottam, hogy néhány férfit agyontiportak. Aggódom Karím életéért! Lányaim, akik azt hitték, hogy láttam apjukat, sírni, nyöszörögni kezdtek! Szara pedig határozottan felemelte a hangját, és megkérdezte, miből gondolom, hogy az egyik halott férfi esetleg Karím lehet. Elmondtam Szarának: – Egy álom! Karímnak volt egy rémálma, hogy agyontiporják a háddzs alatt! Most meg néhány férfit halálra tapostak arrafelé, ahol utoljára láttuk. Szara, hozzám hasonlóan, már megtanulta, hogy sok minden megesik az életben, amiről nekünk nem lehet tudomásunk, hogy

megmagyarázhatatlan erők kísérik végig életünket. Ő is aggódott, de még nem volt olyan hisztérikus, mint én. Épp amikor három csoportra akartunk oszlani, hogy megkeressük a hozzánk tartozó férfiakat, megláttuk, hogy a tömegen át két testet hoznak hordágyon, fehér lepedővel letakarva. Amilyen gyorsan csak tudtam, odafutottam, és sikítva lerántottam a leplet a holttestekről. A mekkai kórház négy dolgozója megkövülten állt, mivel nem tudták, hogy következő lépésként mire számítsanak ettől az asszonytól, aki nyilvánvalóan megháborodott. A két halott közül egyik sem volt Karím! Mindkettő öreg volt, így aztán érthető, hogy halálra taposták őket. Ott álltam a lepedővel a kezemben az egyik halott fölött, és nagy megkönnyebbülésemben, hogy nem ismerem őt, felkiáltottam. Épp így álltam, amikor Karím, Aszad és fiaink előkerültek, mivel meghallották a nők kiáltozását, és ők is meg akarták tudni, mi történt. Karím alig hitt a szemének. Ott állt a felesége egy halott mellett, és boldogan kacagott! Férjem átfurakodott a tömegen, megragadta a csuklómat, és elvonszolt onnan. – Szultána! Megőrültél? Szara gyorsan elmagyarázta neki, hogy mitől rettegtem, és Karím dühös pillantása megenyhült. Zavartan kénytelen volt elmondani azt a félelmetes rémálmot, amelyet nekem már elmesélt. A légkör robbanásig feszült. A tömeg morgolódni kezdett, és fenyegető pillantásokat lövelltek felém, amikor a halottak feleségei tudomást szereztek tragédiájukról és arról, hogy én úgy kacagtam halott férjeik mellett, akár egy hiéna. Gyorsan eltűntünk onnan, amíg Aszad néhány őrnek felfedte kilétünket. Ezután az őrök védelme mellett Aszad külön-külön 3000 rijalt ajándékozott a két családnak, és megmondta nekik, hogy a királyi család tagjai vagyunk. Sietve elmagyarázta nekik Karím álma miatti félelmemet, amivel a feldühödött tömeget sikerült lecsillapítania. Miután elmenekültünk onnan, családom idegesen nevetni kezdett, aztán később, ahogy az idő lassanként elhomályosította azt a szégyent, amit viselkedésem okozott, mulatságos esetként emlékeztek rá, mely azóta is gyakorta elszórakoztatja őket.

Elvégeztük a háddzs első napjának szertartásait. Ezután visszatértünk dzsiddai palotánkba, mely a Vörös-tenger partján áll. Útközben, hogy megpróbáljuk elűzni gondolatainkból az összetiport férfiak emlékét, mindannyian elmeséltük aznapi legbensőségesebb élményeinket. Csupán Amani maradt furcsán csöndes és zárkózott. Magamban arra gondoltam, hogy van valami nyugtalanító legkisebb gyermekem viselkedésében. Képtelen voltam megszabadulni attól az érzéstől, hogy valami katasztrófa közeleg, így aztán amint hazaértünk, addig járkáltam Karím nyomában, míg össze tudtam szedni gondolataimat, és megfogalmaztam azt, ami a szívemet és a lelkemet nyomta. Követtem az előcsarnokból a hálószobánkba, majd onnan ki az erkélyre, aztán vissza a hálószobába, végül utána mentem a könyvtárszobájába is. Feneketlen mélység tátongott kettőnk hangulata közt. Végül Karím bosszúsan rám nézett és megkérdezte: – Szultána, mit tehetek érted? Mivel nem voltam biztos benne, hogy valójában mi nyugtalanít, meglehetősen nehezen tudtam elmondani. – Nem tűnt fel neked ma valami a lányodon, Amanin? – kérdeztem. – Amani nyugtalanít engem. Úgy érzem, valami különös hangulat telepedik lányunkra. Nekem ez nem tetszik. Férjem fáradt hangon bizonygatta: – Szultána, te már abban is veszélyt látsz, amiben nincs. Most a háddzson van. Te nem hiszed, hogy itt minden zarándok különleges, mély gondolatokba merül? – Egy pillanatra elhallgatott, majd rosszmájúan még hozzátette: – Mind, kivéve téged, Szultána. Karím ezután csak állt szótlanul, és olyan lesújtó pillantással nézett rám, amelyből világosan kitetszett, hogy magányra vágyik. Ingerülten magára hagytam Karímot a könyvtárban. Elindultam, hogy megkeressem Mahát, de ő már visszavonult hálószobájába, és aludt. Abdullah nem volt velünk. Szara nénikéjével ment el a villájukba. Szörnyen egyedül éreztem magam a világban. Elhatároztam, hogy felkeresem aggodalmam forrását. Amani hálószobájához mentem, és amikor meghallottam dünnyögő hangját, fülemet az ajtóra szorítottam, és megpróbáltam kivenni szavait.

Lányom imádkozott, hangja, ahogy istennel beszélt, olyan sürgető volt, hogy eszembe juttatott egy másik esetet, amikor egy másik zárt ajtón át hallgatóztam. Hirtelen annak a másik, múltbeli hangnak az emléke eszembe juttatta, hogy most miért gyötör engem a nyugtalanság. Lavand! Amani ugyanazzal a magányos vágyakozással imádkozott, amit oly gyakran hallottam unokatestvére, Lavand szobájának zárt ajtaja mögül! Az a légkör, amely Amanit körülvette attól a pillanattól fogva, hogy részt vettünk az aznapi első szertartáson, nekem valahogy halványan ismerősnek tűnt. Most, ezen a napon, Amani szemének dermesztő erejű pillantásában ismét felbukkant Lavand őrülete. Azt mondtam magamban, hogy Amani unokatestvére, Lavand nyomdokába lépett! Lavand, aki Karímnak apai ágon első unokatestvére, tinédzserként Svájcban, egy genfi iskolában tanult. Szüleinek döntése, hogy külföldre küldik iskolába, súlyos tévedésnek bizonyult. Míg Lavand Genfben volt, családját megszégyenítette azzal, hogy több fiatalemberrel is kapcsolatba került. Szexuális kalandjai mellett Lavand ráadásul még rászokott a kokainra is. Amint Lavand egyik este épp titkon kilopózott a szobájából, az igazgatónő elkapta, és nyomban telefonált apjának Szaúd-Arábiába, hogy jöjjön, és azonnal vigye el önfejű, makacs gyermekét. Amikor a család tudomást szerzett Lavand viselt dolgairól, az apja és két bátyja elrepültek Genfbe, és a lányt a svájci kábítószer-elvonó és rehabilitációs központba vitték. Hat hónappal később, amikor a kezelése befejeződött, visszahozták Szaúd-Arábiába. A családot kimerítette a szégyen és a harag, így aztán azt a döntést hozták, hogy Lavandot büntetésből bezárják otthonuk egy kis lakrészébe mindaddig, amíg úgy nem látják, hogy a lány rádöbbent, milyen vakmerő vétséget követett el a muszlim élet ellen. Amikor tudomást szereztem erről az ítéletről, nem tudtam másra gondolni, csak Szamírára, Taháni nővérem legjobb barátnőjére. Szamíra ragyogó, gyönyörű fiatal nő volt, amikor réges-rég megfosztották szabadságától, és a nőszoba sötét börtönébe kényszerítették. Míg Lavand egy napon szabad lehet, addig Szamírát minden bizonnyal csak a halál szabadíthatja meg börtönéből.

Azon kaptam magam, hogy a magam korlátolt elvárásainak megfelelően arra gondolok, Lavand szerencsés, amiért apja nem az az érzéketlen fajta, aki képes egy életre bebörtönözni lányát, vagy halálra kövezni, és a szenvedélyes harag helyett szomorú megkönnyebbülést éreztem. Mily szerencsés az az emberi lény, akinek nincs emlékezete, mert az emlékezet gyakran elnyomói képére formálja át az elnyomott áldozatot! Rémisztő komolysággal hallgattam, amint családom férfi tagjai az engedelmesség törvényéről szónokolnak, mondván, hogy konzervatív társadalmunk békés struktúrája a tökéletes engedelmességen nyugszik, mellyel a gyermek tartozik szüleinek és a feleség férjének. E nélkül az engedelmesség nélkül mindenen eluralkodna az anarchia. Családom férfi tagjai határozottan kijelentették, hogy Lavand büntetése helyes és jogos. Gyakran felkerestem a családot, és mélységes együttérzéssel hallgattam Lavand anyjának és nővéreinek bánatát. A család nőtagjai gyakran beszélgettek Lavanddal a zárt ajtón át. Eleinte Lavand bocsánatért esdekelt, és könyörgött anyjának, hogy engedje ki. Szarával bátorító üzeneteket csempésztünk be unokatestvérünknek, és azt tanácsoltuk neki, idézze fel magában a hallgatás bölcsességét, és olvassa a könyveket, játsszon a játékokkal, amelyeket a család nőtagjai adtak be neki azon a kis nyíláson, amit azért vágtak az ajtón, hogy ételt tudjanak beadni, és kiüríthessék a test salakanyagát tartalmazó vödröt. Lavandot azonban nemigen érdekelte, hogy idejét csöndes foglalatosságokkal töltse el. Többheti bezártság után Lavand visszatért istenhez, imádkozni kezdett, és kijelentette, hogy belátta, vétkezett, rossz úton járt, és megesküdött szüleinek, hogy soha többé nem követ el semmi rosszat. Lavand anyja nagyon megsajnálta lányát, és könyörögve kérte férjét, engedje ki a gyereket, és azt mondta, ő biztosan érzi, hogy Lavand most már visszatért az istenfélő jámbor élethez. Lavand apja arra gyanakodott, hogy lánya csak megjátssza magát, mivel azt mondta neki, büntetése akkor ér véget, amikor agyát ismét olyan gondolatok foglalkoztatják, amelyek egy hithű muszlimhoz illenek.

Lavand hamarosan végigimádkozta az ébrenlét minden pillanatát, és még aggódó kérdéseinkre sem válaszolt. Világos volt előttem, hogy Lavand hallucinál, imáiban egyenrangú félként beszélt istenhez, azt kiabálta neki, hogy majd ő képviseli Allahot a földön, megtanítja szolgáit az új erkölcs szabályaira, melyekről csak neki, Lavandnak van tudomása. Egyik látogatásom után, amikor Lavand anyjával hallottuk őrjöngő áhítatát a bezárt szobából, azt mondtam Karímnak, biztos vagyok benne, hogy Lavand megőrült. Karím beszélt az apjával, aki aztán felkereste fivérét. Karím apja Lavand apjának legidősebb bátyja volt, így tekintélye és hatalma volt a család felett. Apósom tanácsára testvére kinyitotta a bezárt ajtót, és kiengedte lányát börtönéből. Lavand engedélyt kapott rá, hogy csatlakozzék a családhoz, és visszatérjen a mindennapi életbe. Lavand tizenegy hetes bezártsága véget ért, de a család tragédiája csak most kezdődött. Büntetése alatt Lavand szigorú aszkéta életmódra kényszerítette magát, börtönéből úgy került elő, hogy az iszlám iránti buzgalom heve fűtötte, és kijelentette, felvirradt immár az iszlám új napja. Kiszabadulásának napján közölte családjával, hogy minden muszlimnak hátat kell fordítania mindenféle fényűzésnek és a bűnös erkölcstelenségnek, majd nyomban neki is esett két nővérének, akik szemüket kohllal (fekete por) emelték ki, arcukon pirosító volt, és a körmüket lakkozták. Miután nővéreit a kanapéra űzte, akik ott rettegve meglapultak, Lavand letépett egy drága nyakláncot anyjáról, majd kirohant, hogy az ékköveket lehajítsa a konyhai lefolyón. A ház nőtagjai nemigen tudták megfékezni őt, és a családi zűrzavarok következtében egyre-másra szaporodtak az apróbb sérülések. Lavandnak a palota egyik orvosa adott egy injekciót, és különféle gyógyszereket írt fel, hogy lecsillapítsa háborgó elméjét. Ezután az erőszak egy időre háttérbe szorult, de ott lappangott Lavandban, időről időre előtört belőle, és dühödten lecsapott bárkire, aki épp kéznél volt. Miután kitépte Szara nővérem füléből arany fülbevalóját, és azt kiáltotta, hogy az ilyen csillogó cicoma sérti Allah szemét, úgy gondoltam, hogy gondoskodom védelmemről, ezért vettem magamnak

egy kis flakon gázsprayt, amikor az Egyesült Államokban töltöttük a szabadságunkat. A flakont elrejtettem a bőröndömben úgy, hogy még Karím se lássa, és magamnál hordtam, valahányszor Lavandékhoz mentem látogatóba. Legnagyobb szerencsétlenségemre Lavand épp egy olyan délutánt választott ki megújult vallási buzgalmának demonstrálására, amikor én náluk voltam. Lavand, az édesanyja, két nővére meg én kellemesen csevegtünk, teázgattunk, süteményt majszoltunk, és épp legutóbbi amerikai utamról beszélgettünk, amikor Lavand hirtelen nyugtalan lett, tekintete jobbra-balra villant, keresett valamit, ami sérti Allahot. Hirtelen támadt zavaros állapotában bírálni kezdte anyja öltözékét azzal, hogy egy hívő muszlim szemében ez túlságosan szemérmetlen. Szinte elbűvölten figyeltem, amint Lavand gondosan összehajtogatja szalvétáját, majd rendkívül előzékenyen letakarja vele anyja nyakát. Aztán Lavand hirtelen, egyik pillanatról a másikra átkozódni kezdett. Váratlanul felszökkent, a levegőben felém fordult, majd rám támadt. Láttam, hogy metsző pillantása új gyöngysoromra tapad, és már túl későn jutott eszembe Karím figyelmeztetése, hogy ha idejövök, ne viseljek semmiféle ékszert. Lavand sápadt, aszketikus arca, melyet eltorzított a vallási meggyőződés szenvedélye, rettegéssel töltött el, és éreztem, hogy ez a lány most közvetlen veszélyt jelent. Gyorsan benyúltam a táskámba, és elővettem a sprayt, miközben felszólítottam unokatestvéremet, hogy nyomban hagyja el a szobát, vagy üljön le, különben kénytelen leszek megvédeni magam. Lavand anyja sikoltozni kezdett, és őrjöngő lánya ruhájának ujját rángatta. Én felkészültem a támadásra, amikor Lavand félrelökte tehetetlenül toporgó anyját, és rám rontott, beszorított egy sarokba, egy lámpa meg egy szék közé. Ám a legrosszabb még hátravolt. Szara, akivel megbeszéltük, hogy itt, Lavandék-nál találkozunk, épp ebben a pillanatban lépett be. Láttam, hogy nővérem legkisebb gyermekét tartja a karjában. Szarának tátva maradt a szája, amikor meglátta, hogy Lavand sarokba szorította a húgát, akinek valamiféle fegyver van a kezében.

Miután Szara ismerte Lavand gyengéjét, gyorsan visszanyerte a nyugalmát, és finoman megpróbálta rávenni a lányt, hogy hagyja abba ezt az ostobaságot. Egy röpke pillanatra Lavand ravaszul, akár egy macska, úgy tett, mintha engedelmeskedett volna Szara józan tanácsának. Tartása már nem volt támadó, és idegesen dörgölni kezdte a kezét. Miután én kételkedtem őszinteségében, odakiáltottam Szarának, hogy fogja a kicsit, és rohanjon ki ebből a szobából! Izgatott hangomra Lavand hirtelen megpördült, és kezét kinyújtva, a tomboló őrület teljes dühével rohant felém, hogy letépje gyöngysoromat. A gázsprayt mindkét kezemmel megnyomtam, és Lavand térdre hullt. Valahol a tudatom mélyén emlékeztem rá, hogy azt olvastam, egy dühöngő őrült leszereléséhez kétszer annyi kell, így aztán izgalmamban az egész flakont kiürítettem, és nemcsak Lavandot kábítottam el, hanem az anyját és egyik nővérét is, akik a segítségére siettek. Lavand a kábulatból gyorsan magához tért, de harci kedve lelohadt. Az apja végre rájött, hogy lánya hosszas, szakszerű ápolást igényel, így aztán Franciaországba vitték kezelésre, ahonnan egy év múlva gyógyultan távozhatott. Lavand anyjának és nővérének azonnali orvosi ellátásra volt szüksége. A pakisztáni orvos, akit kihívtak hozzájuk, csak nagy nehézségek árán tudta megőrizni komolyságát, amikor megtudta, hogy egy királyi hercegnő elkábított három másik hercegnőt, akik családjának tagjai. Karím családjában mindenki úgy vélte, hogy elhamarkodottan cselekedtem, de én nem hagytam, hogy engem hibáztassanak, amiért megvédtem magam egy eszét vesztett nővel szemben, és ezt meg is mondtam nekik. Majd sértetten még azt is hozzátettem, hogy bírálat helyett inkább elismerést érdemelnék, mivel ez az eset vezetett Lavand felépüléséhez. Noha akadnak olyanok, akik hajlamosak tetteimet azzal elintézni, hogy lobbanékony, ideges természetű nő vagyok, én valójában halálosan komollyá válok, amint az asszonyok helyzetéről van szó. Egyszer megkérdeztek egy bölcs embert arról, melyik az az igazság az életben, amelyet a legnehezebb felfedni. A válasza az volt, hogy

„megismerni tenmagadat”. Mások ugyan kételkedhetnek, de én pontosan ismerem saját jellememet. Tagadhatatlan, hogy túlteng bennem a spontaneitás, de épp ez az, amiből erőt merítek a további küzdelemhez azok ellen, akik hazám asszonyai felett uralkodnak. A tradíciók béklyóinak gyengítésében pedig már némi sikert is magaménak mondhatok. Most, hogy eszembe jutott Lavand átmeneti és háborodott fundamentalista buzgalma, kezdtem nagyon is nagy jelentőséget tulajdonítani lányom vallásunk iránti túlzott lelkesedésének. Noha tisztelem Mohamed istenét, és hiszek benne, az én elméletem s értelmezésem szerint az emberiség nagy tömege, mely szeret, küzd, szenved és örül, életét Allah szándékainak megfelelően éli. Nem szeretném, ha gyermekem hátat fordítana az élet sokszínűségének, és jövőjét vallásunk harcias értelmezésének szigorú aszketizmusa szabná meg. Férjemhez futottam, és kapkodva elhadartam: – Amani imádkozik! Karím, aki csöndesen a Koránt olvasta, úgy nézett rám, mintha végképp elment volna a józan eszem. – Imádkozik? – kérdezte, és hangjából hitetlenség csendült, amiért ilyen szélsőséges reakciót vált ki belőlem az, hogy valaki istennel társalog. – Igen! – kiáltottam. – Imádkozással a végsőkig kimeríti magát. – Makacsul kitartottam: – Gyere! Nézd meg magad! Karím sajnálkozva letette a Koránt az íróasztalára, majd hitetlenkedő arccal végül kedvemre tett, és elindult utánam. Ahogy elértük a folyosót, amely Amani ajtajához vezet, már hallottuk a hangját, ahogy érzelemtől fűtött szavai hol hangosabban, hol halkabban csengtek. Karím előresietett, és berontott Amani szobájába. Lányunk megfordult, az arca elgyötört volt a fájdalomtól és a szomorúságtól. Karím halkan szólt hozzá. – Amani, ideje, hogy pihenj egy kicsit. Feküdj le! Nyomban! Édesanyád majd felébreszt egy órával az estebéd előtt.

Amani arca fájdalmasnak tűnt, és nem szólt egy szót sem. De mivel Karím tekintélye és befolyása még mindig hatott rá, ruhástul az ágyra dőlt, és lehunyta a szemét. Láttam, hogy gyermekem ajka továbbra is mozog, némán folytatja imáit, mormolja a szavakat, melyeket nem az én fülemnek szánt. Csöndesen magára hagytuk. Ahogy nappalinkban kávéztunk, Karím bevallotta, hogy egy kicsit őt is nyugtalanítja a dolog, de túlzottnak tartotta félelmeimet, miszerint lányunk középkori szenvedéllyel mélyedne a bűn, a szenvedés és a pokol sötét gondolataiba. Egy kis ideig csöndben ült, majd kijelentette, hogy aggodalmam nyilvánvalóan Lavandnak az emberi gonoszságot kárhoztató háborodottságával van kapcsolatban. Azt mondta, hogy szerinte Amani vallási megújulásának oka nem az őrület, hanem lényegében a háddzs túláradó boldogsága okozza. – Majd meglátod – mondta –, amint visszatérünk a normális, mindennapi életbe, Amani ismét a kóbor állatokat fogja begyűjteni, és ez a vallási fanatizmus gyorsan feledésbe merül. – Karím rám mosolygott, és egy apró szívességet kért. – Szultána, kérlek, hagyd egy kicsit békén Amanit, és engedd, hogy a hétköznapok gondjait maga mögött hagyva, minden figyelmével Allah felé forduljon. Ez kötelessége minden muszlimnak. Egy apró fintorral rábólintottam. Némiképp megkönnyebbültem, és reméltem, hogy Karímnak igaza van. Azért egy ilyen fontos dolgot nem bíztam a véletlenre, így aztán esti imámban hosszú órákon át kérleltem az Urat, hogy Amani megint az a gyermek legyen, aki azelőtt volt, mielőtt elindultunk a háddzsra. Egész éjjel rémálmok gyötörtek: azt álmodtam, hogy lányunk elhagyta otthonunkat, hogy csatlakozzék egy szélsőséges vallási szervezethez a jordániai Ammánban, azokhoz, akik benzinnel öntik le a dolgozó muszlim asszonyok ruháját, és felgyújtják, elégetik mindazokat, akik véleményük szerint hitetlenek.

6. Háddzs „Az arab országok Irán nyomdokaiba lépnek. Noha nem Egyiptom lesz az első, mely elbukik, mégis biztos, hogy bukni fog. A nők szenvednek majd elsőként emberi jogaik elvesztése miatt. Nekünk, asszonyoknak az embert megillető jogokat először Nasszer adta meg, majd Szadat. A bíróságok már lesújtottak arra a humánus törvényre, mely jogot adott az asszonyoknak arra, hogy elváljanak férjüktől, ha az második féleséget vesz maga mellé. Az egyiptomi nők félve gondolnak arra, mi jöhet még, és gyakran mondogatjuk, csak úgy tréfásan, hogy hamarosan mi is szerencsétlen szaúdi nővéreink sorsában osztozunk.” Egy egyiptomi feminista zarándok véleménye, amit Szara ál-Szaúdnak mondott el az 1990-es háddzson. Arra gondoltam, hogy Allah bizonnyal meghallgatta buzgó könyörgésemet, mert másnap reggel úgy látszott, Amani ismét régi önmaga. Olyan volt, mintha az alvás eltüntette volna az emberi szenvedés apoteózisát, melynek nyilvánvaló jeleit láttam előző nap lányom arcán. Kuncogott és viccelődött nővérével, Mahával, miközben friss joghurtot és dinnyét reggeliztek, és csipegettek egy kicsit az előző esti kibbi maradékából. Sofőrünk elvitt minket Mína völgyébe, mely Mekkától északra, úgy tíz kilométernyire van. Az éjszakát Mínában töltjük egy jól felszerelt, légkondicionált sátorban, melyről Karím gondoskodott. Családunk kora reggel készen állt az indulásra. A gyerekek nagyon izgatottan várták, mivel még soha nem aludtunk a völgyben. Útközben zarándokokkal teli buszok százai mellett haladtunk el. Hívők ezrei gyalogszerrel igyekeztek Mekkából a Mína völgyébe.

Mindenféle színű és nemzetiségű muszlim tett eleget kötelességének azzal, hogy részt vett a háddzson. Miután úgy gondoltam, hogy Amani megint a régi, ismét örülni kezdtem, hogy részese vagyok az igazhitűek e csodás gyülekezetének, és boldogan néztem a háddzs utolsó napjai elé. Mína völgyében történt, hogy Karím találkozott egy régi barátjával, akivel fiatalkorának boldog napjait töltötte együtt Angliában. A férfi, Juszuf, egyiptomi volt. Az egyik pillanatban Karím még mellettem állt, a következőben pedig már szívélyesen ölelt meg egy férfit, akit eddig még egyikünk sem látott. Ahogy távolról szemügyre vettem a férfit, láttam, hogy az orra hosszú és kissé hajlott, az arccsontja kiugró, és göndör a szakálla. Figyelmemet azonban leginkább az ragadta meg, hogy valahányszor Karím családjának nőtagjaira esett a pillantása, a szeméből vitathatatlan és tömény megvetés sugárzott. Karím hangosan kiáltotta a férfi nevét, és nekem eszembe jutott, hogy hallottam már erről az emberről a férjemtől. Ahogy visszagondoltam, felrémlett bennem néhány dolog, amit Karím mesélt erről a bizonyos ismerőséről. Házasságunk évei során, valahányszor kairói villánkban voltunk, Karímnak mindig eszébe jutott egyiptomi iskolatársa, és minden egyes alkalommal eltervezte, hogy megkeresi. Ebben azonban mindig megakadályozta őt kimerítően eseménydús családi életünk. Most, miután gyorsan felmértem ezt a férfit, örültem, hogy Karím terve sosem vált valóra, mert nyomban megéreztem a köztem s e között a rosszindulatú alak közt feszülő ellentétet, mivel nőgyűlölete azonnal szemet szúrt nekem. Eltűnődtem, vajon mi okozhat ekkora változást egy ember életében, mert arra határozottan emlékeztem, hogy Karím azt mondta, Juszuf modora annyira megnyerő volt, hogy a nők nemigen tudtak ellenállni neki, és soha nem aludt egyedül. Karím és Juszuf diákéveik alatt ismerték meg egymást, amikor mindketten hazájuktól távol éltek. Londonban Juszuf gondtalan, boldog ember volt, akit nemigen érdekelt más, mint hogy nyugati nőkkel szórakozzon a játékkaszinókban. Karím azt mondta, remek

koponya volt, és nemigen kellett tanulnia, ami jó dolog volt, mivel Juszuf minden héten új barátnőnek mutatta be Karímot. Dacára Juszuf telhetetlen étvágyának a női nemet illetően, Karím nagy jövőt jósolt barátjának Egyiptom jogi és politikai rendszerében, mivel vágott az esze, és kellemes volt a modora. Juszuf Karím előtt egy évvel végzett a jogi egyetemen, és azóta nem látták egymást. Amikor beszédbe elegyedtek, én lányaimmal a háttérben maradtam, mint mindig, ha a másik férfi nem családunk tagja, de azért hallottuk, amit egymásnak mondtak. Az nyilvánvaló volt, hogy Juszuf erőteljesen megváltozott diákéveik óta, mert alig váltottak néhány szót, világossá vált, hogy benne s férjemben nemigen maradt már semmi, ami közös lett volna, teljesen elütöttek egymástól. Juszuf furcsamód szűkszavú volt pályáját illetően, majd amikor Karím csak tovább kérdezősködött foglalkozásáról, nem sokat mondott róla, mindössze annyit, hogy a Karím emlékezetében élő ifjúhoz képest megváltozott, és sokkal inkább az iszlám hagyományos útját követi. Juszuf büszkén mesélte el Karímnak, hogy legutóbbi találkozásuk óta feleségül vett egy nőt, aki két fiút szült neki, de elvált tőle, majd feleségül vett egy másik asszonyt, akinek öt fiút nemzett. Boldogan hencegett azzal, hogy mily nagy öröm hét fiú apjának lenni. Azt is megemlítette, hogy első két gyermeke fölött is ő gyakorolja a felügyeletet, és hogy a fiúkat erőszakkal ragadták el, hogy kiszabadítsák őket első feleségének befolyása alól, aki modern nő, és ragaszkodik hozzá, hogy otthona falain kívül dolgozzon. Az a nő, mondta Juszuf alig leplezett undorral, tanár, és ezeknek az új gondolatoknak a híve a nőkről meg a nők helyéről az életben. Juszuf a földre köpött, amikor első feleségének nevét említette, és azt mondta: – Hála legyen Allahnak, hogy Egyiptom kezd visszatérni a Korán tanításaihoz. Az egyiptomiak életét hamarosan Mohamed törvényei vezérlik, és nem ezek a zavaró, mindent felborító világi törvények, melyek arra biztatják a nőket, hogy lépjenek ki a purdah elzártságából.

Ez volt az az információ, melynek hallatán kezdtem magamhoz térni, már épp azon voltam, hogy beleszólok beszélgetésükbe, és megmondom a magamét ennek a férfinak, amikor Karím barátjának újabb megnyilatkozására belém szorult a szó. Juszuf büszkén közölte Karímmal, Allah legnagyobb áldása rajta, hogy egyik házasságát sem verte meg lányok születésével, mert valójában a nők jelentik minden bűn forrását. Ha egy férfinak a nők őrzésére kell vesztegetnie energiáit, mondta, akkor nemigen marad ideje más, sokkal fontosabb feladatok teljesítésére az életben. Juszuf meg sem várta, hogy Karím feleljen erre a felháborító megjegyzésre, hanem egyből belekezdett egy történetbe egy férfiról, akivel itt, Mekkában találkozott. Elmondta, hogy ez a férfi indiai muszlim, aki szeretne Szaúd-Arábiában maradni, mert Indiában elfogatási parancsot adtak ki ellene. Két nappal azután, hogy elindult Szaúd-Arábiába, az indiai hatóságok felfedezték, hogy feleségével megölte újszülött lányát oly módon, hogy forrásban lévő vizet öntött le a gyerek torkán. Juszuf ez ügyben Karím véleményét kérte, de még mielőtt férjem megszólalhatott volna, nagy hangon folytatta durva beszédét, és azt mondta, jómaga úgy véli, a férfi nem érdemel büntetést, mivel már négy lánya van, és szinte őrjöngve vágyott egy fiúgyermekre. Juszuf ugyan elismerte, hogy a próféta nem tartotta bocsánatosnak ezt a gyakorlatot, ugyanakkor úgy vélte, hogy a hatóságoknak nem lenne szabad beavatkozniuk egy magánügybe, mely nem ártott senkinek, csupán az újszülött lánynak. Juszuf azt szerette volna tudni, vajon Karím tudna-e segíteni a férfinak abban, hogy munkavállalási engedélyt kapjon, és esetleg munkát is tudna-e adni neki itt Szaúd-Arábiában, hogy ne kelljen visszatérnie hazájába, ahol bíróság elé állítanák. Karím kezdte igen nehezen venni a levegőt. Ismervén véleményét e témában, azt hittem, megüti régi barátját, és a földhöz vágja. Már hátul is vörös volt a nyaka, így tudtam, hogy férjem nagyon dühös. Arra a véleményre jutottam, hogy hátul is lehet szeme, mert kezével intett nekem, hogy ne mozduljak, maradjak ott, ahol vagyok. Karím kurtán közölte régi barátjával, hogy őt Allah két gyönyörű

lánnyal és egy fiúval áldotta meg, és hogy ő éppúgy szereti lányait, miként fiát. Juszufnak vastag bőr volt a képén, biztosította Karímot együttérzéséről, mondván, igen sajnálatos és szerencsétlen dolog, hogy lányai vannak. Majd anélkül, hogy akár egy lélegzetnyi szünetet tartott volna, nekilátott, hogy ecsetelje a fiúk előnyeit, és azon tűnődött, hogy férjem miért nem vett magához egy másik asszonyt. Karím végül is megengedhette volna nekem, hogy megtartsam a lányokat, fiunkat meg ő nevelhette volna. Karím egy olyan ember fagyos nyugalmával válaszolt, aki rettentő mérges, és emlékeztette Juszufot Mohamed tanításaira. – Juszuf, te azt mondod, hogy hívő és jó muszlim vagy. Ha így van, akkor miért nem idézed fel magadban áldott prófétánk szavait, melyeket akkor mondott, midőn egy férfi a mecsetben odament hozzá? – kérdezte tőle. Jól ismertem ezt a történetet, mivel mindig idéztem a próféta méltányosságát a nőkkel kapcsolatban, amikor hazám szélsőségesei ellen harcoltam. Juszuf kifejezéstelen arccal hallgatta, és előttem teljesen nyilvánvaló volt, hogy őt nem érdeklik a próféta szavai, ha azok a szavak nem egyeznek meg az ő véleményével. Karím úgy vágott bele, mint akinek feltett szándéka, hogy véleményét észérvekkel és egy olyan ember tanításaival támasztja alá, akit Allah kent föl, hogy terjessze az igét, és nem folyamodik a meggyőzés erőszakos módjához. Őszintén szólva szívesen láttam volna Juszufot összeverve, vérbe fagyva, de azért eljött az én pillanatom, amikor büszkén hallgathattam Karímot, aki egy müezzin szenvedélyével mondta el Mohamed próféta igaz történetét, mely emlékeztet minden apát arra, hogy gyermekeik, nemükre való tekintet nélkül, egyenlő értéket képviselnek. Egy férfi lépett be a mecsetbe, és odament a prófétához. Leült, és beszélni kezdett. Egy idő múlva a férfi két gyereke, egy fiú és egy lány, követték apjukat a mecsetbe. Először a fiú jött be, és apjától sok dicséretet és egy szeretetteljes csókot kapott. A férfi a fiút az ölébe ültette, miközben tovább beszélt a prófétához.

Egy kis idő múltán a férfi lánya is belépett a mecsetbe. Amikor odament apjához, az nem csókolta meg, és nem ültette az ölébe, miként a fiával tette. Ehelyett mindössze annyit tett, hogy intett a kislánynak, üljön le elé, és csak beszélt tovább a prófétához. Amikor ezt a próféta meglátta, igen gondterhelt lett. Miért nem bánsz, kérdezte, egyformán ezekkel a gyerekekkel? Miért nem csókoltad meg lányodat, miként azt fiaddal tetted, és miért nem hagyod, hogy ő is az öledbe üljön? A férfit elöntötte a szégyen, midőn ezeket a szavakat hallotta a próféta szájából. Megértette, hogy cselekedete helytelen volt gyermekeivel szemben. Fiak s leányok egyaránt Allah ajándékai, emlékeztette őt a próféta. Mind egyformán nagy ajándék, és így mindenkor egyformán is kell bánni vélük. Karím dühödten Juszufra meredt, mintha azt mondta volna: na, ehhez mit szólsz?! Ez a Juszuf durva alak volt. Teljes egészében figyelmen kívül hagyta Karím nyilvánvaló feszélyezettségét és a próféta szavainak jelentését, amikor ismét rákezdett nőellenes tirádáira, és a Zöld könyvből idézett, amelyet Kadhafi, Líbia elnöke írt, egy olyan ember, aki közismerten a lehető legszigorúbb értelmezéshez ragaszkodik a nők szerepét illetően az iszlámban. Miután látta, hogy nem sikerült megnyernie Karímot, eszmefuttatását azzal fejezte be, hogy emlékeztette férjemet a nyugati országok családmodelljének teljes összeomlására, majd kijelentette: – Allah különböző feladatra jelölte ki a férfiakat és a nőket. A nőket nemzésre teremtették, és semmi másra! Ugyan már, Karím, ki tagadhatná, hogy a nők természetüknél fogva exhibicionisták? Ez a hajlam megváltoztathatatlan, de a férfinak kötelessége távol tartani az asszonyt minden férfitól, különben eltékozolja szépségét, és bájait odaadja bármely férfinak, aki csak igényt tart rá… Karím dühödten hátat fordított barátjának, és egyszerűen faképnél hagyta. Az arca úgy eltorzult, akár egy csúf álarc, ahogy elvezette onnan családja nőtagjait. Jó hangosan azt mondta nekem:

– Ez a Juszuf veszélyes ember lett! Hátrapillantottam Juszufra. Még soha nem láttam ennyi gonoszságot egy ember arcán. Karím mobiltelefonján felhívta sógorát, Mohamedet, és megkérte, diszkréten nézzen utána Juszuf tevékenységének, majd elmondta Mohamednek, hogy ez az ember rendkívül radikális, és nagy valószínűséggel erőszakos cselekményekre uszít. Néhány órán belül Mohamed visszahívta Karímot, és azt mondta, telibe talált: ez az ember egy ügyes jogász, akinek ügyfelei egy egyiptomi, szélsőséges iszlám csoport, a Dzsamá’a al-Iszlámija tagjai, mely csoport az 1980-as évek elején alakult, és számos, Egyiptomban végrehajtott erőszakos cselekményért felelős. Karímot ez elképesztette. Juszuf olyan embereket képviselt, akik Egyiptom világi kormányát akarják megdönteni! Az egyiptomi belbiztonsági hatóságtól Mohamed azt az értesülést kapta, hogy vádat még sosem emeltek ez ellen az ember ellen, de amikor Egyiptomban van, állandó megfigyelés alatt tartják. Mohamed még hozzátette, hogy a szaúdi biztonsági szolgálat embereit ráállították Juszufra, hogy biztosan ne okozhasson semmiféle problémát, amíg Szaúd-Arábiában tartózkodik. Nem egészen egy év múlva Karímot ugyan elszomorította, de nem lepte meg a hír, miszerint Juszufot Aszjútban, Egyiptom déli részén letartóztatták mint a muszlim szélsőséges csoport egyik legfőbb vezetőjét. Karím az egyik híradóban látta meg Juszufot – régi barátja egy ketrecből nézett farkasszemet a világgal. Karím gondosan figyelemmel kísérte ügyét, és úgy tűnt, kissé megkönnyebbült, hogy Juszufot nem ítélték halálra, én viszont úgy véltem, a világ sokkal veszélyesebb hely, ha ilyen emberek járkálnak közöttünk, és a magam részéről örömmel fogadtam volna a halálhírét. Dacára annak, hogy a háddzson voltunk, és tudtuk, hogy figyelmünket nem lenne szabad világi dolgokra fordítanunk, ez a Juszuf olyan hatással volt lányaink hangulatára, hogy Karím jobbnak látta, ha megbeszéljük velük a dolgot, és azzal vigasztalta Amanit és Mahát, hogy a Juszufhoz hasonló emberek csupán futó pillanatok az iszlám hosszú történetében.

Vacsora után családunk összeült, és megbeszéltük ezt a Juszuf nevű embert meg azt, amit ő képvisel a muszlim világban. Megkérdeztük mindegyik gyermekünk véleményét arról, amit aznap hallottak. Abdullah beszélt elsőként. Fiunk határozottan aggódott, azt mondta, az iszlám mozgásba lendült, elindult egy bizonyos irányba, mely mindnyájunk életére hatással lesz, mivel a szélsőséges csoportok a szaúdi királyság bukását akarják. Lelki szemei előtt egy olyan Szaúd-Arábia jelent meg, mely Irán útját követi, egy Khomeinihez hasonló emberrel országunk élén. Abdullah azt jövendölte, hogy az ő generációjába tartozó Szaúdok életüket a francia Riviérán fogják leélni, és ez a gondolat fájdalmasan elszomorította. Maha azután, hogy hallotta, mit tart ez az ember a nőkről és a nők értékéről, csak úgy prüszkölt a dühtől, és azt akarta, hogy apja tartóztattassa le Juszufot kémkedés vádjával. Azt mondta, szívesen venné, ha lefejeznék, még akkor is, ha ez koholt vádak alapján történne! Amani tűnődő volt, és azt mondta, az arabok nyugatimádata teszi lehetővé, hogy egy ilyen ember, mint Juszuf, hatalomhoz jusson a muszlim országokban. Karímmal összenéztünk, és egyikünknek sem tetszett legkisebb gyermekünk gondolkodásmódja. Maha belecsípett húgába, és a szemére vetette, hogy ennek az embernek a szavait támasztja alá. Amani tagadta a vádat, de azt mondta, elgondolkodott azon, vajon nem volt-e sokkal egyszerűbb az élet, amikor a nők szerepe körülhatároltabb volt, és nem lehetett vitázni róla, se megváltoztatni. Megemlítette, hogy a városok megépülése előtt a beduinok életében a férfiak és a nők nem voltak így összekeveredve, mint manapság. Pontosan ettől tartottam! Lányom gondolatai a távoli múltba révedtek. Olybá tűnt, női mivolta lassanként egyáltalán nem tölti el büszkeséggel, és én azon tűnődtem, vajon miképpen erősíthetném meg benne értékeinek tudatát, egy modern nő értékét egy fejlődő civilizációban. Abdullah mindezt nem értette meg, és nevetni kezdett, majd megkérdezte Amanit, vajon azokat az időket kívánja-e vissza, amikor

a lánycsecsemőket a homokba temették! Még nincs túl késő ahhoz, hogy ez a szokás újból divatba jöjjön, mondta, hisz Juszuf be tud mutatni minket egy olyan embernek, aki nemrég ölte meg a saját lányát! Mivel Karím tisztában volt Amani veszélyesen törékeny lelkiállapotával, szigorúan a fiára nézett, majd azt mondta, hogy ez egyáltalán nem tréfa, mivel ez a kegyetlen szokás szörnyű gondot jelent Indiában, Pakisztánban és Kínában. Elmondta nekünk, hogy nemrég olvasott egy cikket valamelyik külföldi lapban, mely döbbenetes statisztikákat idézett. Több tízmilliónyi nő tűnik el nyomtalanul azokban az országokban, és úgy látszik, senkit sem izgat különösebben, hogy kiderítse, mi történt velük. Férjem ezt olyan komoly problémának érezte, hogy úgy döntött, beszélnünk kell még a csecsemőgyilkosság kegyetlen szokásáról, ezért aztán elmondott gyermekeinknek egy olyan történetet, amiről én nem is sejtettem, hogy ő ennyire pontosan ismeri. A gyerekek felnyögtek, és azt mondták, nagyok ők már ahhoz, hogy apjuk meséket mondjon nekik, de férjem nem engedett, és azt mondta, míg a statisztikák nemigen hatnak érzelmeinkre, addig egyegy szörnyű esetről szóló történet könnyeket csal szemünkbe, és a világ közösségét társadalmi kérdésekben cselekvésre készteti. Férjemet most egészen új oldaláról ismertem meg, és figyelmesen hallgattam, amint elmondta azt a híres muszlim mesét, melyet hivatásos mesemondók generációi örökítettek ránk Mohamed próféta korából. – Még mielőtt Mohamed próféta megalapította volna az iszlám vallást – kezdte Karím –, volt egy törzs Arábiában, mely azt az embertelen szokást gyakorolta, hogy újszülött lánygyermekeiket élve eltemették, hasonlóan ahhoz, ahogy néhány országban még ma is megölik a lánycsecsemőket. Káisz bin Aszim volt ennek a törzsnek a főnöke. Miután Aszim főnök iszlám hitre tért, maga beszélte el ezt a szörnyű történetet Mohamed prófétának. Ó, Allah követe! Egyszer, midőn távol jártam otthonomtól, feleségem leánygyermeket szült. Attól félt, hogy a gyermeket élve eltemetem, ezért néhány nap múltán egyik nővéréhez küldte, hogy az

felnevelje. Feleségem csak azért imádkozott, hogy tán megkönyörülök a gyermeken, amint a lány kissé felcseperedett. Amikor hazatértem az útról, nekem azt mondták, hogy feleségem holt gyermeket szült. Így aztán a dolog feledésbe merült. Ez idő alatt a gyermek mindvégig szeretetben nevelkedett nagynénjénél. Egyszer egy teljes napra elmentem otthonról, s mivel feleségem úgy vélte, egyhamar nem térek vissza, azt gondolta, biztonsággal hazahívhatja lányát, hogy élvezze kissé társaságát távollétemben. Én azonban váratlanul meggondoltam magam, és hamarabb hazatértem. Ahogy beléptem otthonomba, látom, hogy egy gyönyörű, takaros kicsi lány játszik a házban. Ahogy ránéztem, hirtelen erős szeretet ébredt bennem iránta. Feleségem ezt megérezte, és úgy gondolta, vérem szólította saját véremet, és az atyai szeretet természetszerűleg támadt fel bennem a kislány iránt. A feleségemhez fordultam: – Ó, feleségem, kié ez a gyermek? Mily elbűvölő! Ekkor a feleségem elmondta nekem az igazságot. Alig tudtam úrrá lenni örömömön, és a leánykát boldogan a karjaimba vettem. A feleségem megmondta neki, hogy én vagyok az apja, mire a gyermek nyomban nagy szeretettél fordult félém, és így kiáltott: – Ó, atyám! Ó, atyám! – Amikor a kislány átölelte a nyakamat, és kimutatta irántam szeretetét, azok a leírhatatlan boldogság pillanatai voltak. Így teltek-múltak a napok, együtt neveltük a gyermeket, aki nem szenvedett hiányt semmiben. Időnként azonban, midőn figyelmem e kislány felé fordult, ilyetén gondolatok jutottak eszembe: Ezt a lányt majd egy másik férfihoz kell feleségül adnom. El kell majd viselnem azt a sértést, hogy lányomat egy másik férfi feleségeként ismeri. Hogyan nézhetek majd a többi férfi szemébe, tudván, hogy becsületem semmivé vált, midőn e gyermeket egy férfi magáévá tette. Ezek a gondolatok befészkelték magukat agyamba, és szüntelenül kínoztak. Végül aztán ezek a gondolatok felébresztették haragomat, és immár nem tudtam a lányt elviselni. Tűnődtem egy darabig, majd úgy döntöttem, magam s őseim érdekében meg kell szabadulnom a szégyennek s a megaláztatásnak ezen bélyegétől. Elhatároztam, hogy a lányt élve kell eltemetnem. Ezt a tervet nem oszthattam meg feleségemmel, ezért arra kértem, készítse fel a gyermeket, mivel

magammal viszem egy ünnepségre. Feleségem a kislányt megfürdette, csinosan felöltöztette, felkészítette az ünnepségre. A kicsi lány csupa izgalom s vidámság volt, mivel azt hitte, hogy egy örömteli eseményre kíséri el apját. A kislánnyal hagytam el a házat. A gyerek boldogan ugrándozott, időnként megfogta a kezemet, majd előrefutott, mindvégig csacsogott, és ártatlan vidámsággal nevetett. Ekkorra én már vak voltam a lányra, és türelmetlen, hogy mielőbb megszabaduljak tőle. A szegény gyermek mit sem tudott gonosz szándékomról, és boldogan jött utánam. Végül aztán egy elhagyatott helyen megálltam, és ásni kezdtem. Az ártatlan gyermek igen meglepődött, midőn látta, hogy mit csinálok, és többször is megkérdezte: – Atyám, miért ásod itt a földet? Nem is figyeltem kérdéseire. A gyermek nem tudhatta, hogy egy gödröt ások, melybe saját kezemmel temetem el gyönyörű lányomat. Miközben ástam, por s homok szállt lábamra, ruhámra. Szépséges kislányom leporolta lábamat, ruhámat, és azt mondta: – Atyám bepiszkítod ruhádat! Akárha süket lettem volna, rá se néztem, és úgy tettem, mint aki nem hallja, amit mond. Csak ástam tovább, míg végre a gödör elég nagy lett ahhoz, hogy célomnak megfeleljen. Megragadtam lányomat, behajítottam a gödörbe, majd sietve nekiláttam, hogy betemessem. Szegény kislány rémült tekintettel nézett rám. Kétségbeesetten sírni kezdett, és sikoltva így kiáltott: – Drága atyám, miért teszed ezt? Én nem vétettem semmit! Atyám, kérlek, ne temess el engem a földbe! Én meg csak folytattam munkámat, és mintha süket, néma s vak lettem volna, rá se hederítettem esdeklő könyörgésére. Ó, Allah hatalmas prófétája! Túlságosan szívtelen voltam, hogy megkönyörüljek saját gyermekemen! Sőt ellenkezőleg, miután élve eltemettem, megkönnyebbülten felsóhajtottam, és elégedetten tértem vissza, hogy megóvtam becsületemet s büszkeségemet a megaláztatástól. Miután Mohamed próféta végighallgatta ezt a szívbe markoló történetet erről az ártatlan leányról, nem tudott úrrá lenni érzésein, és

könnyek csordultak végig az arcán. A következő szavakkal fordult Aszim törzsének főnökéhez: – Ez valóban könyörtelenség! Hogyan várhat könyörületet a Mindenhatótól az, ki másokon nem könyörül? Karím gyermekei arcára nézett. – Mohamed prófétát ez a történet nagyon elszomorította, és maga is elmesélt egy történetet, mely hasonló szörnyűségről szólt. Egy férfi ment oda Mohamedhez, és azt mondta, hogy ő egykoron nagyon tudatlan volt. Azt mondta, híján volt a tudásnak s az útmutatásnak, míg a próféta el nem jött, hogy mindenkivel tudassa Allah óhaját. Ez az ember azt mondta: – Ó, Allah követe! Mi bálványokat imádtunk, és saját kezünkkel öltük meg gyermekeinket. Volt nekem egyszer egy kicsi, bűbájos leánykám. Ha szólítottam, boldogan, kacagva futott karjaimba. Egy nap magamhoz hívtam ezt a lányt, és már jött is készségesen. Arra kértem, hogy kövessen, és ő úgy is tett. Túl gyorsan mentem, és ez a kislány apró lábain futva jött utánam. Nem messze otthonomtól volt egy mély kút. Amikor elértem ehhez a kúthoz, megálltam, és a nyomomban futó gyermek is megállt. A kezénél fogva megragadtam, és behajítottam a kútba. Szegény gyermek csak sírt, és utánam kiáltozott, hogy mentsem meg. Atyám, ez volt az utolsó szó, mely elhagyta a gyermek ajkát. Miután a férfi befejezte ezt a történetet, a próféta sokáig könnyezett, s oly temérdek könnyet ejtett, hogy átnedvesedett még a szakálla is. – A nőkkel kapcsolatos tudatlanságunkat elmosták könnyei, és ma már kegyetlen gaztettnek számít, ha egy férfi élve eltemeti, kútba hajítja vagy bármiképp árt leánygyermekének. Magamhoz öleltem mindkét lányomat. Szívünkben úgy éreztük, mintha maga a próféta lenne mellettünk, és úgy tűnt, mintha e két fiatal lányról szóló tragikus történet nem évszázadokkal ezelőtt, hanem most, a mi korunkban esett volna meg. Ki kételkedhet benne,

hogy prófétánk sokat tett azért, hogy megszüntessen minden igazságtalanságot és kegyetlen szokást? Gonosz időkben született, amikor pogány isteneket imádtak, a férfiak több száz feleséget tartottak, és mindennapos volt a csecsemőgyilkosság. Mohamed próféta csak nagy nehézségek árán tudta eltörölni ezeket a gonosz szokásokat, és amelyeket nem tudott eltörölni, azokat korlátozta. Azt mondtam családomnak, hogy véleményem szerint az abból a korból fennmaradt szokások és nem a Korán az, ami minket, nőket alárendelt helyzetben tart. Csak kevesen vannak tisztában azzal a ténnyel, hogy a Korán nem írja elő a fátyol viselését, sem azokat a korlátozásokat, amelyeket a nőknek a muszlim világban el kell viselniük. A ránk maradt, még ma is élő hagyományok azok, amelyek meggátolnak minket abban, hogy előrelépjünk. Ezután élénk vita kerekedett arról, hogy a nők helyzete miért alárendelt, és miért függ a férfiaktól, melynek során Maha sértegetni kezdte Abdullahot azzal, hogy az ő eredményei az iskolában minden tárgyból jobbak, mint a bátyjáé. Ahogy Abdullah épp kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, figyelmeztettem gyerekeimet, hogy beszélgetésünk ne váljon személyeskedéssé. Ezután előálltam azzal, ami nyilvánvaló, hogy a nők fizikai gyengesége a legfontosabb emberi dolog megvalósítására vezethető vissza, mely igénybe veszi minden erejüket, és ez gyermekeiknek kihordása, táplálása és felnevelése. Mindig is tudtam, hogy ez az egyetlenegy tény ítélte a nőket erre az alárendelt szerepre minden társadalomban. Ahelyett, hogy tiszteletet kapnánk, amiért életet adunk, büntetéssel sújtanak minket! Véleményem szerint ez a civilizáció szégyene! Abdullah, akinek az iskolában legkedvesebb tanára egy libanoni filozófiaprofesszor volt, most megcsillogtatta tudását, és történelmi előadást tartott nekünk a nők lassú felemelkedéséről az idők kezdete óta egészen a jelen pillanatig. Eleinte a nők nem voltak többek, mint a teherhordó állatok, gondozták a gyerekeket, fát gyűjtöttek a tűzrakáshoz, főztek, ruhát és cipőt varrtak, és ha a törzs útnak indult, málhás állatok voltak. A férfiak, mondta Abdullah, önmagukat veszélyeztették, amikor zsákmányul ejtették a vadállatokat, és a

jutalmuk, amiért hússal látták el a törzset, az volt, hogy idejük többi részét pihenéssel töltötték. Abdullah azzal bosszantotta a húgait, hogy megfeszítette izmait, és azt mondta, hogy a nyers erő az, ami előnyhöz juttatta a férfiakat, és ha húgait valóban érdekli az egyenlőség, akkor szabadidejükben ahelyett, hogy könyveket olvasnak, inkább az ő súlyzóival kéne erősíteniük magukat a tornatermünkben. Karímnak úgy kellett visszatartania lányainkat, hogy ne vessék magukat fivérükre. Maha kibújt apja karjai közül, és Abdullah nemzőszerve felé rúgott. Karímmal mindkettőnket megdöbbentett, milyen pontosan ismeri fivére leggyöngébb pontját. Mosolyogtam gyermekeim bolondos csínyein, de azért a szívem szomorú volt, ahogy arra gondoltam, mennyit kellett nekünk, asszonyoknak szenvednünk a teremtés legelső pillanata óta. Az idők kezdetén rabszolgaként használtak minket, hogy elvégezzünk minden munkát, és ez a gyakorlat a világ sok országában máig fennmaradt. Saját hazámban a nők pusztán a szépség tárgyai, szexuális játékszerek, melyek a férfiak élvezetét szolgálják. Én személyes ismeretekkel rendelkezem arról, hogy a nők egyenlőek a férfiakkal kitartásban, találékonyságban és bátorságban, de én megelőzöm koromat Arábia fejletlen, visszamaradt földjén. Karím egészen hallgataggá vált. Aztán megtörte a csöndet azzal, hogy régi barátjára, Juszufra emlékezett, meg arra a helytelen útra, amelyet választott. Örültem, hogy Karím szemtanúja volt annak, amint Juszuf mint civilizált ember széthullik, mert azáltal, hogy felismerte a gonoszt, mely kisarjad és megkapaszkodik a társadalomban, ha ilyen emberek hatalomhoz jutnak, férjem végül azzá vált, aminek én szerettem volna látni. Karím tűnődve merült el gondolataiba. – Szultána, tudod, az ilyen Juszufhoz hasonló, balsikerű férfiak alakítják ki azt a mítoszt, miszerint a nők minden rossz kútfői. Most már tudom, hogy noha ez a nőkről kialakított téves vélemény vonzó a férfiak számára, olyan bénító kiábrándultságot teremt, mely csupán gyűlöletes gátat emel a két nem közé. Karím a fiára nézett, és azt mondta:

– Abdullah, remélem, hogy te soha nem fogsz ilyen ádázul ellenséges magatartást tanúsítani a nők értékét illetően. A te generációdra vár, hogy megszüntesse a nők alárendeltségét. Szomorúan meg kell állapítanom, hogy az én generációm férfi tagjai új formát adtak a nők elnyomatásának. Csupán elképzelni tudtam, hogy lányaim vajon mire gondolnak, de Maha zavartnak és dühösnek látszott, amiért egy olyan társadalomba kellett születnie, mely vonakodik alkalmazkodni a társadalmi változáshoz, míg Amani, aki épp most merült el vigaszt nyújtó hitében, olyan volt, mint akire azoknak a tradicionális törvényeknek a súlya nehezedik, melyek az asszonyok alárendeltségét támasztják alá. Felzaklatnak az ilyen emberek, mint Juszuf, és az az élet, amelyet ők szánnak a nőknek – merthogy mindet bűnösnek s gonosznak tartják, ezért megtesznek mindent, hogy uralkodhassanak felettük –, így aztán képtelen vagyok belenyugodni az eljövendő sötét évekbe, amikor a nők kénytelenek lesznek megvédeni magukat az egyre erősödő szélsőségesekkel szemben, akik oly hangosan követelik száműzetésünket a normális életből. Ahogy lefekvéshez készülődtem, éreztem, hogy a háddzs örömének fénye immár semmivé foszlott, így volt ez annak ellenére, hogy Karím újonnan felfedezett józan gondolkodása családunkon belül a felvilágosult liberalizmus ígéretét jelentette. Másnap reggel mindnyájuk arca nyúzott és fáradt volt, mivel későn feküdtünk le. Reggeli közben mindenki csöndesen készülődött a háddzs legfontosabb napjára. Úgy nyolc kilométernyire északra az Arafát hegyéhez hajtottunk. A történeti tanítások szerint ez az a hely, ahol vándorlásaik után Ádám és Éva egyesült. És ez volt az a hely, ahol Mohamed próféta utolsó beszédét intézte a hívőkhöz. Négy hónappal később meghalt. Ajkam alig mozdult, ahogy csüggedten mormoltam a próféta szavait: „Mert szembe fogtok állni Allahhal, és Ő ki fog kérdezni tetteitek felől. Tudjátok meg, hogy minden muszlim a muszlimnak testvére, és hogy a muszlimok fivérek. Nincs joga a muszlimnak semmihez, ami fivéréé, kivéve ha jó szándékából neki ajándékozza. Ne legyetek igazságtalanok. Az, ki most hallja szavam, adja hírül a

távollevőknek. Meglehet, hogy az, ki utóbb értesül, bizonyosabb tudással bír majd, mint ki most hallja azt.” Ahogy mentem felfelé az Arafát-hegy meredek lejtőjén, így kiáltottam: – Eljöttem, ó, Uram! Eljöttem! – Ez az a nap, amikor Allah eltörli minden bűnünket, és megbocsátó könyörületében részesít minket. Családommal és a többi zarándokkal együtt hat órán át álltunk a sivatag forróságában. Imádkoztunk, és a Koránt olvastuk. Lányaim, akár sok más zarándok, ernyőt tartottak fejük fölé, hogy árnyékban legyenek, én azonban szükségét éreztem, hogy hitem tanúságaként elszenvedjem a perzselő napot. Körülöttem sok férfi és nő elájult, akiket hordágyon vittek a napszúrást ellátó kocsikhoz, melyeken kórházi ápolók dolgoztak. Alkonyatkor kimentünk az Arafát-hegy és Mína közt elterülő síkra. Pihentünk egy keveset, majd újból imádkozni kezdtünk. Abdullah és Karím apró köveket gyűjtött a másnap reggeli szertartáshoz, majd anélkül, hogy a család beszélgetett volna – hisz mindnyájunkon jól látszottak a fizikai fáradtság jelei –, hánykolódva, görcsösen töltöttük az utolsó éjszakát, hogy felkészítsük magunkat a háddzs utolsó napjára. Az utolsó reggelen ezt kántáltuk: „Ezt Allah, a Mindenható nevében, a sátán és annak gonosz csábítása ellen teszem! Allah a legnagyobb!” A Karím és Abdullah által összegyűjtött kis kövekből mindannyian hetet-hetet hajítottunk a Mínába vezető út mentén álló kőoszlopokra, melyek a sátánt jelképezik. Minden egyes kő egy gonosz gondolatot, egy bűnös kísértést és a zarándokok által elviselt terheket jelképezi. Megtisztultunk bűneinktől! Ekkor elindultunk a háddzs utolsó szertartásaként Mína síkjára. Ott birkákat, kecskéket és tevéket vágnak le, ezzel emlékeznek meg Ibrahim hajlandóságáról, hogy feláldozza Allahnak szeretett fiát. A zarándokok tömegei közt mészárosok járkáltak, és felajánlották, hogy egy bizonyos összegért levágnak nekik egy állatot. Miután a pénzt megkapták, az állatot óvatosan megfogták, fejét a Kába és a szent mecset felé fordították, miközben egyfolytában imádkoztak: – Allah nevében! Allah a legnagyobb! –

Imájuk után a mészárosok gyorsan elvágják az állat nyakát, majd mielőtt megnyúznák, hagyják, hogy vére kifolyjon. Hallottuk a szerencsétlen állatok rémült hangját, és láttuk a mindenfelé folyó vért, mire szegény Amani felsikoltott, mint akinek elment az esze, majd ájultan a földre rogyott. Karím és Abdullah elvitték őt az egyik kis kocsihoz, melyet a félénkebb lelkűek és gyengébbek kedvéért állítottak fel. Hamarosan visszatértek azzal, hogy Amani kényelmesen pihen, de még mindig sír, és megbénította a bánat e sok állat értelmetlen lemészárlása miatt. Karím egy olyan „ugye, megmondtam” pillantással nézett rám. Aprócska öröm pislákolt fel bennem, hogy Amani személyiségének azért egy felismerhető része érintetlenül megmaradt, és reméltem, hogy Karímnak igaza volt, amikor úgy vélte: amint elhagyjuk Mekkát, lányunk ismét a régi lesz. Ahogy figyeltük magunk körül ezt a gyilkos nyüzsgést, emlékeztettem magam arra, hogy ez fontos szertartás, az állatokat azért kell feláldozni, hogy a zarándokok ne feledjék a leckét, amit a háddzs tanított meg nekik: áldozat és engedelmesség Allahnak, könyörület minden embernek és hit. Gyermekkorom óta mindig lenyűgözött az állatok nyúzása – a mészáros egy apró vágást ejt az állat lábán, ezen át levegőt pumpálnak be, hogy elváljon a bőr a hústól. Az állat egyre nagyobb és nagyobb lesz, miközben a mészáros egy erős bottal üti a testét, hogy a levegő egyenletesen oszoljon szét. A négynapos ünnep most valóban elkezdődött. Tudtam, hogy a muszlimok most az egész világon mindenütt csatlakoznak hozzánk, és szívük vágyakozva száll a szent város, Mekka felé. A boltok bezártak, a családok új ruhát vettek, és sokan szabadságra mentek. Levágtunk néhány tincset a hajunkból, hogy ezzel jelezzük zarándoklatunk végét, majd mi, nők, egyszerű öltözékünket színpompás ruhákra cseréltük, a férfiak pedig tiszta pamuttobét öltöttek, melyeknek fehérsége úgy ragyogott, akár az újonnan szőtt selyem.

Aznap délután megkezdődött az igazi ünnep. Amani még sápadt volt, de annyira összeszedte magát, hogy együtt ünnepeljen velünk, bár húst egyáltalán nem volt hajlandó enni. Családunk a sátrunkban gyűlt össze, apró ajándékokat adtunk egymásnak, és felköszöntöttük egymást az ünnepen. Imádkoztunk, majd együtt ültünk a hosszú asztal mellett, és csodás bárányhúst ettünk rizzsel. Ami a lakománkból megmaradt, azt a szegényeknek adtuk. Noha sok zarándok tovább imádkozik, és megismétli a szertartásokat az elkövetkező néhány napban, mi úgy döntöttünk, hogy inkább visszatérünk dzsiddai otthonunkba, és ott ünnepelünk tovább. Felkészültünk a távozásra. Gyermekeim most már jogosultak voltak arra, hogy nevük előtt viseljék a megtisztelő hádzsi címet. Noha tudtam, hogy nem fogják használni, ez a megtisztelő formula emlékeztet minden muszlimot arra, hogy ez a személy teljesítette az iszlám ötödik pillérét. Tudtam, hogy Allahnak kedvére tettünk azzal, hogy végrehajtottuk a háddzsot. Most azért imádkoztam Allahhoz, örvendeztessen meg engem, és szabadítsa meg lányomat, Amanit a fundamentalizmushoz való vonzalomtól, mely, úgy tűnik, megragadta lelkét. Tudtam, hogy a labilis lelkiállapot szentesítheti a legszélsőségesebb doktrínát is. Nem akartam, hogy lányom áldozatául essen azoknak a harcias eszméknek, melyek számos vallásban közismertek, és amelyek ellen oly szorgosan küzdöttem attól a pillanattól fogva, hogy megértettem. Nem úgy történt, ahogy szerettem volna. Akár kedvére tettem Allahnak, akár nem, lányommal kapcsolatos döntése nemigen örvendeztetett meg. A mekkai út később áldásosnak és ugyanakkor balszerencsésnek is bizonyult családom számára. Míg mi Karímmal közelebb kerültünk egymáshoz, mint házasságunk első néhány éve óta bármikor, és Maha meg Abdullah igyekeztek felelősségteljes polgárként élni életüket, addig Amani komor magányba zárkózott. Legsötétebb félelmeim váltak valóra.

7. fanatizmus Képzeljünk el egy puszta vidéket, melyet teljes sötétség borít, és benne számtalan élőlény nyüzsög vakon. BUDDHA A háddzsot elvégeztük, és itt volt a nyár a nyakunkon. A forró sivatagi levegő nemigen zavart minket mekkai zarándoklatunk alatt, mivel gondolataink másutt jártak, sokkal fontosabb dolgokon, ami mind összekötötte, egyesítette lelkünket Allahhal. Mekkából dzsiddai palotánkba utaztunk azzal, hogy másnap visszatérünk Rijádba. De nem így történt. Míg én a személyzettel az indulásra készülődtem, belépett a szobába Karím, és közölte, lemondta utunkat, mivel a légi irányítás arról tájékoztatta, hogy egy rendkívül heves homokvihar közeledik a Rab-el-Háli-sivatag felől Rijád városához. Még homokvihar nélkül is csaknem négyezer tonnányi homok rakódik havonta rendszeresen Rijádra. Mivel el akartam kerülni azt az iszonyú homokvihart, amely hamarosan fővárosunkra támad, azt a mindent elárasztó homokot, mely marja a szemet, eltömi a pórusokat, és mindent belep, örültem, hogy Dzsiddában maradunk, noha Dzsidda párás levegője sokkal nyomasztóbb, mint Rijád száraz, sivatagi forrósága. Abdullah és Maha lelkes izgalommal fogadta, hogy elhalasztjuk Rijádba való visszatértünket, és így csak néhány nappal később kell ismét elkezdeniük szokásos, mindennapi életüket. Két idősebb gyermekünk kérlelni kezdett minket, hogy nyaraljunk egy kicsit, ha már Dzsiddában vagyunk. Mosolyogva a férjemre néztem. A mosoly azonban lefagyott arcomról, amikor észrevettem, hogy Amani a szoba egyik sarkában ücsörög, és a Koránt bújja. Amani vészes gyorsasággal kezdett komoran magába fordulni, és úgy tűnt, egyáltalán nem érdekli, hol van. Én úgy láttam, hogy legkisebb gyermekem gátakat emelt az ártalmatlan örömök iránti természetes vágyai és önmaga közé,

merthogy korábban Amaninak semmi sem szerzett nagyobb örömet, mint az, ha úszhatott a Vörös-tenger hullámzó, meleg vizében. Elhatároztam, nem hagyom, hogy mindinkább úrrá legyen rajtam a lehangoltság Amani miatt, ezért Karím kérdő pillantására igent bólintottam, így aztán a párásság és a levegőben vibráló hőség ellenére Karímmal úgy döntöttünk, hogy még két hétig Dzsiddában maradunk, hisz láttuk, hogy két idősebb gyermekünknek milyen komoly kísértést jelentett a Vörös-tenger vizének kék tükre, amely palotánkból is jól látható. Engem sem kedvetleníteti el a gondolat, mivel a királyi család sok tagjához hasonlóan az élettel teli kikötővárost, Dzsiddát jobban kedvelem, mint Rijád higgadt, komoly légkörét. Amikor arra gondoltam, hogy lányaimat elviszem Dzsidda modern bevásárlónegyedébe, és vendégül láthatom a család itt élő barátait, kellemes várakozással néztem a nyaralás elé. Ha Amani nem pont ezt az időszakot választja ki arra, hogy tovább növelje a közte és családja közt tátongó szakadékot, akkor ez egy különben tökéletlen élet egyik legtökéletesebb időszaka lehetett volna. Épp azon a hosszú folyosón térdeltem, mely a palota különböző szárnyait köti össze, amikor Maha felfedezte, hogy húgának, Amaninak szavait próbálom kivenni egy hasadékon át a török fürdő és a zárt belső kert felé vezető ajtónyílásban. – Mami! Mit csinálsz te itt? – kiáltotta Maha hangosan nevetve, miközben én kezemmel integetve igyekeztem őt elküldeni. Odabent Amani hirtelen elhallgatott, és hallottam, ahogy határozott léptekkel közeledik felém. Kétségbeesetten igyekeztem felpattanni, hogy elléphessek az ajtótól, de cipőm hegyes sarka beakadt hosszú szoknyám szegélyébe. Küszködve próbáltam kiszabadítani magam, amikor Amani szélesre tárta az ajtót, és meredten nézett le nyilvánvalóan bűnös anyjára. Lányom vádló arca egészen elbátortalanított, mivel szúrós pillantása és összeszorított ajka egyértelműen jelezte, hogy világosan megértette a helyzetet. Mivel képtelen voltam beismerni hitvány tettemet, ujjaimmal a folyosó szőnyegének néhány vörös szálát kezdtem dörgölni, miközben

reményeim szerint vidám hangon, egy olyan ember intenzitásával kezdtem hazudni, aki tisztában van vele, hogy hallgatói átlátnak rajta. – Amani! Én azt hittem, hogy a szobádban vagy! – kiáltottam fel. Tekintetemet ismét a szőnyegre fordítottam, és komoly képpel tanulmányozni kezdtem a vörös szálakat. – Drágáim, észrevette valamelyikőtök ezeket a vörös foltokat ezen a szőnyegen? Egyik lányom sem felelt. Homlokomat ráncolva dörgöltem még egypárat a vörös szálakon, majd, mivel a cipőm sarka még mindig be volt akadva a ruhámba, összegörnyedve felálltam, és elbicegtem a folyosón. Mivel magyarázattal nemigen szolgálhattam, ezért csak magamban dünnyögtem: – Ezek a szolgák nagyon hanyagok lettek. Tartok tőle, hogy ez a folt már megmarad. Amani, aki képtelen volt megszerezni nekem azt az örömöt, hogy úgy tesz, mintha apró hazugságom hihető lett volna, a hátammal közölte: – Mami. Nem foltos a szőnyeg. Azok ott vörös rózsák, amelyeket a mintába szőttek bele! Maha képtelen volt türtőztetni magát, és hallottam, hogy kuncogni kezd. Amani még utánam kiáltott: – Mami, ha hallani szeretnéd szavaimat, akkor szívesen látlak. Kérlek, nyugodtan gyere csak be a szobába, ahol épp beszélek. – Az üvegházba vezető ajtó hangos dörrenéssel becsapódott. A szememet könnyek öntötték el, és berohantam a hálószobámba. Képtelen voltam gyönyörű kislányomra nézni, mivel amióta visszatértünk Mekkából, elkezdett tetőtől talpig feketébe öltözni, és egészen odáig ment már, hogy fekete harisnyát és hosszú fekete kesztyűt is viselt. Otthonunk meghitt magányában is csak az arca maradt fedetlen, mivel gyermekem gyönyörű fekete haját merev, fekete fejkendő alá rejtette, ami engem olyasvalamire emlékeztetett, amit egy jemeni kecskepásztor asszony viselne. Amikor Amani kimerészkedett palotánk falai közül, még egy vastag fekete anyagból készült fátylat is magára tett, mely teljesen elrejtette az arcát, pedig a dzsiddai vallási rendőrök sokkal kevésbé üldözték a lefátyolozatlan nőket, mint rijádi társaik. Sivatagi fővárosunkról a muszlim világban

mindenütt tudják, hogy ott igen szorgosak az erkölcsi rend őrei, csupa dühödt arcú férfi, akik ártatlan nőket zaklatnak a város utcáin. Bármit mondtam vagy tettem, nem volt semmi, amivel meggyőzhettem volna lányomat, hogy öltözzön kényelmesebben, és ne viselje azt a nehéz, fekete köpenyt, fátylat és fejkendőt, ami bármely más iszlám országban a legtöbb muszlim hívő szemében is csak nevetségesnek tűnne. Képtelen voltam úrrá lenni zokogásomon. Boldogságomat is kockára téve, életem java részét azzal töltöttem, hogy kiharcoljam lányaimnak a jogot a lehető legvékonyabb fátyol viselésére, és most az én drága gyermekem úgy hajítja el aprócska győzelmemet, mint valami értéktelen semmiséget. És még csak nem is ez volt a legrosszabb! Amani nem elégedett meg újonnan felfedezett hitével, hanem egy misszionárius buzgalmával igyekezett másokat is a maga újfajta gondolkodásmódja felé téríteni. Ma otthonunkba hívta legközelebbi barátait és négy, nála fiatalabb unokatestvérét, hogy meghallgassák, amint felolvas a Koránból, majd saját értelmezése szerint magyarázza a próféta szavait, mely értelmezés engem elkeserítően emlékeztetett arra, amit oly gyakran hallottam az erény dicséretét és a bűn megelőzését szolgáló kormánybizottság tagjaitól. Amani gyerekhangjának intonációja még akkor is a fülemben csengett, amikor becsuktam lakrészem ajtaját, majd keresztben az ágyra vetettem magam, és azon tűnődtem, miként birkózzam meg anyai hivatásomnak ezzel az újabb válságával. Miközben az ajtónál füleltem, hallottam, amint Amani ezt olvassa fel a szent Koránból: Vajon minden magaslatra valami útjelzőt építetek a magatok mulatságára, és építményeket emeltek? Talán halhatatlanok lesztek? És amikor erőszakot alkalmaztok, vajon hatalmaskodva teszitek? Féljétek inkább Allahot,

és engedelmeskedjetek nekem! És ne engedelmeskedjetek azok parancsának, akik semmibe veszik a határokat, akik romlást terjesztenek a földön, és nem cselekszenek üdvösen! Reszkető térddel és rémülten hallgattam, amint Amani kiemeli a hasonlóságot a szaúdi királyi család és a Korán versének hivalkodó bűnösei között. – Nézzetek csak körül! Lássátok saját szemetekkel annak az otthonnak a gazdagságát, melyben beszélek! Egy istennek való palota sem lehetne különb ennél! Vajon nem épp Allah szavait vesszük semmibe, amikor ily költséges élvezetek pompájába merülünk, mely nem való arra, hogy emberi szem lássa? Amani hangja halk lett, mintha suttogva beszélne, de én lehunytam a szemem, közelebb hajoltam, és nagyon füleltem. Alig hallottam Amani szavait. – Nekünk tisztelnünk kell a határokat, és száműznünk kell minden pompát az életünkből. Én leszek az első, aki példát mutat. Az ékszereket, melyeket családom gazdagsága juttatott nekem, odaadom a szegényeknek. Ha hisztek Mohamed istenében, akkor ti is követitek példámat. Nem hallottam, hogy miként válaszolt a hallgatóság vezetője különös követelésére, mivel ez volt az a pillanat, amikor idősebb lányom, Maha, nagy hangon közhírré tette titkolt jelenlétemet. Most hogy eszembe jutott Amani ígérete, miszerint lemond ékszereiről, felkeltem az ágyról, és lányom hálószobájába siettem. Kinyitottam a széfet, amelyen nővérével osztozott, és kivettem onnan a temérdek nyakláncot, karkötőt, fülbevalót és gyűrűt, majd mindet elzártam Karím dolgozószobájának széfjébe. Amani ékszereivel együtt Maha ékszereit is elhoztam, mert ki tudja, mire képes még Amani nagy vallásos buzgalmában. Tudtam, hogy csupán Amani ékszereinek értéke több millió dollár, és ezeket azoktól kapta, akik szeretik őt, és anyagilag biztosítani

akarták jövőjét. Magamban megfogadtam, ha Amani valóban gondoskodni akar a szegényekről, akkor erre a célra inkább pénzt adunk neki. Csüggedt voltam, és úgy éreztem, nagylelkűségünket nem méltányolják, hisz Karímmal minden évben több millió rijalt adományoztunk minden feltűnés nélkül a világ szegényeinek. Azonkívül, hogy eleget teszünk a zakát kötelezettségének, mely éves jövedelmünk azon részének bizonyos százaléka, melyre a napi megélhetéshez nincs szükségünk, Karím és én még jövedelmünk további 15 százalékát fordítjuk az oktatás és az egészségügyi ellátás támogatására különböző muszlim országokban, melyeknek helyzete nem oly szerencsés, mint Szaúd-Arábiáé. Mi sosem feledkeztünk meg a próféta szavairól: „Ha nyilvánosan adakoztok, az is már dicséretes dolog! Ám ha titokban teszitek azt, s úgy adjátok azt a szegényeknek, az még jobb nektek, s jóváteszi a rossz cselekedeteitek egy részét. Allahnak tudomása van arról, amit cselekesztek.” Ahogy arra az anyagi támogatásra gondoltam, amit már eddig adtunk a legszegényebb muszlim országoknak kórházak, iskolák és lakások építésére, heves vágy ébredt bennem, hogy emlékeztessem Amanit, szülei milyen hatalmas adományokkal segítették a szegényeket. Gyermekem talán értelmetlennek tekintette és semmibe vette a mi jótékonykodásunkat? Vagy talán valójában arra vágyott, hogy családunkat koldussá tegye, olyanná, mint akiken hatalmas vagyonunk révén segíthettünk? Visszatértem ágyamba, és több mint két órán át csöndesen feküdtem, gondolkodtam, tűnődtem, vad ötleteket vetettem el, és nem tudtam, hogyan küzdhetnek egy olyan erővel szemben, mely az embernél hatalmasabb. Sötétség borult már a szobámra, amikor Karím visszatért dzsiddai irodájából. – Szultána! Beteg vagy? – gyújtott fel jó néhány lámpát Karím, majd az ágyamhoz jött, és aggódva nézett le rám. – Az arcod kipirult. Lázad van? Nem feleltem férjem kérdéseire. Válasz helyett csak mélyen, elkínzottan felsóhajtottam, és így szóltam:

– Karím, egyike húsodnak s vérednek a királyság megdöntését tervezi. Karím arcának halványbarna színe egy pillanat alatt vörössé vált. – Micsoda? Kezemmel erőtlenül intettem. – Amani. Lányunk ma gyűlést tartott ifjú hercegnőkkel és jó barátaival. Én véletlenül meghallottam a beszédét. A Korán segítségével igyekszik ifjú unokatestvéreit és ismerőseit családunk vezetői ellen fordítani. Karím csettintett egyet a nyelvével, ami az araboknál annak a jele, ha valaki valamit hihetetlennek talál. Elnevette magát. – Te megbolondultál, Szultána. Gyermekeink közül épp Amani az, akitől a legtávolabb áll, hogy erőszakra buzdítson. Megráztam a fejem. – Már nem. A vallás erőt adott gyermekünknek. A szelíd bárány helyett kezd egyre inkább egy éhes oroszlánra hasonlítani. – Elismételtem Karímnak, amit hallottam. Karím egy gRímaszt vágott. – Szultána. Hidd el nekem, ha mondom, hogy ez az újabb szenvedély nem több nála, mint múló szeszély. Ne is törődj vele. Meglátod, hogy hamarosan rá fog unni. Az világos volt, hogy Karím már ráunt Amani vallásos megtérésének témájára. Az elmúlt hét során szinte másról sem beszéltem neki. Az, hogy Amani vallásunk minden szélsőségét oly szenvedélyesen tette magáévá, nekem kínszenvedést jelentett, ugyanakkor apja tréfával ütötte el lánya buzgalmát, és azzal a jóslattal, hogy nem fog sokáig tartani. Rájöttem, hogy ezt az újabb válságot nem fogjuk megosztani és együtt megoldani Karímmal, miként az Maha esetében történt. Éreztem, hogy a harcos erő elhagyja testemet. Annyi év után, attól a pillanattól fogva, hogy Abdullah megszületett, most először éreztem úgy, hogy belefáradtam az anyaságba, és azon tűnődtem, vajon az asszonyok hány generációját lehet még rávenni, hogy viselje azt a terhet, amit az emberi faj szülésének, táplálásának és nevelésének magányos, hálátlan feladata jelent. Rekedt, érdes hangon kiáltottam oda férjemnek:

– Milyen magányos egy asszony élete! Miután Karím attól tartott, hogy bánatom valami szélsőséges kétségbeesésbe torkollik, megveregette a hátamat, és kedvesen megkérdezte, nem szeretném-e, ha vacsorámat a lakosztályomba hoznák. Azt mondta, hogy ebben az esetben ő elkölti a vacsorát egyedül gyermekeinkkel. Egy vértanú gyötrelmes sóhajával úgy döntöttem, hogy nem maradok egyedül. Már órák óta magányra kárhoztattam magam, és nem akartam, hogy Amani azt higgye, anyja duzzog. Feltápászkodtam az ágyról, és azt mondtam férjemnek, hogy felfrissítem magam vacsora előtt, és majd odalent találkozunk. Karímmal a kis családi nappaliban voltunk, és mivel még egy óra volt a vacsoráig, megkértem, sétáljon velem egyet a zárt kerten át a török fürdő felé. Karím előző esténkre emlékezve úgy gondolta, hogy romantikus hangulatban vagyok, és tekintete gyöngéden cirógatta arcomat. Visszamosolyogtam rá, de valójában alaposan szemügyre akartam venni a kertet, hogy nem maradt-e ott bármiféle bizonyítéka gyermekem barátaival és királyi unokatestvéreivel tartott vallási összejövetelének. Egy hatalmas, gyönyörű udvarra léptünk, mely egy híres olasz tervező munkája. Az évek során sok királyi unokatestvérünk próbálta sikertelenül lemásolni egyedülálló „török termünk” szépségét. A helyiség hátsó részében egy vízesés töltött meg egy hatalmas, kör alakú medencét, melyben sokféle egzotikus hal élt. A medence körül kővel kirakott út vezet, az utat gyönyörű virágok szegélyezik, melyeket a kertészek gyöngéd gonddal ápolnak. Jobbra és balra két megemelt, ülőgarnitúrákkal berendezett pihenőhely található. A pasztellszínű párnákkal kényelmesebbé tett rattanbútorokat Thaiföldről hozott, buja zöld növények levelei ölelik körül. Az ülőgarnitúrákat üveglapos asztalok egészítik ki, ez a hely olyan kellemes, hogy családunk legszívesebben itt fogyasztja reggeli vagy esti kávéját. A falak különleges, színezett üvegből készültek, de a burjánzó növényzet itt olyan sűrű és dús, hogy beárnyékolja a helyiséget, és megóv minket a nap forró sugaraitól. A vízesés körüli út köveire

különféle vadállatok fejét faragták, és elszomorodtam, ahogy épp egy zsiráfra léptem, mert eszembe jutott, hogy Karím ezeket a köveket kifejezetten Amani kedvéért faragtatta ki, hogy meglepje vele állatszerető gyermekünket. Ez az út a török fürdőhöz vezet. Kairói otthonunkban volt egy ilyen helyiség, és arra kértem az olasz tervezőt, hogy vegye alaposan szemügyre, tanulmányozza, és tervezze meg pontos mását a dzsiddai palotánkba. A török fürdőházban négy fürdő található, és mindegyiknek másmás a stílusa meg a mérete. Mindegyik fürdőbe lépcsők vezetnek, és az egyik nagyobb fürdő felett egy kőből készült híd ível át. A víz gőzölgött, és én figyeltem, ahogy a pára felszáll és szétoszlik a hűvös levegőben. Családom sok kellemes órát töltött el a török fürdőben, és Karímmal épp előző este, romantikus éjszakánk előtt kerestünk enyhet egy kellemes, hosszas gőzfürdőzésben. Nem láttam semmit, ami arra utalt volna, hogy Amani vallásos összejövetelt tartott otthonunkban. Fejemben mégis még egyre visszhangzottak azok a szavak, melyeket kihallgattam. Kétségbeesetten szerettem volna, hogy Karím tudomásul vegye Amani új szenvedélyének komolyságát, mivel lányunk most már azon óhajának adott hangot, hogy női imám szeretne lenni, olyan nő, aki a többi nő vallási szükségleteiről gondoskodik. Noha szerettem volna, ha lányom jó muszlimhoz illő életet él, arra egyáltalán nem vágytam, hogy hazámban az asszonyokat amúgy is megbéklyózó hagyományok legszigorúbb értelmezése révén tovább növelje a nők kiszolgáltatottságát és alárendeltségét. Miután helyesen érzékeltem, hogy Karím nem veszi komolyan, hogy Amani szenvedélyesen magáévá tette mindazt, ami ellen kora ifjúságom óta harcoltam, úgy gondoltam, emlékeztetnem kell őt arra, az ilyen vallási szenvedély hová vezethet, mivel tudtam, hogy férjemet érzékenyebben érinti, ha a Szaúdok legitim trónigénye a téma, és a gazdagság meg az előjogok, amelyek együtt járnak irigyelt helyzetünkkel. Mivel tudtam, hogy férjem világa a divatos, fényűző élet körül forog, amit nemigen engedhetne meg magának a szaúdi olajmezők

hatalmas gazdagsága nélkül, egy széles kézmozdulattal a török fürdő pazar szépségére mutattam. – Ez az – mondtam Karímnak –, ami lányunk szerint hatalmas bűn, bűn, hogy élvezzük azt, amire Allah méltónak talált minket, amivel családunkról gondoskodott. Férjem nem válaszolt. Én nem hagytam ennyiben. – Karím, tennünk kell valamit. Vagy azt akarod, hogy saját véred vezesse azt a lázadást, mely a Szaúd-ház bukásához vezet? Karím még mindig nem hitte el, hogy lánya képes lenne ilyen komoly bajkeverésre, így aztán nem volt hajlandó tovább elemezni Amani királyi helyzetünkből való kiábrándultságát sem, és csak annyit mondott, hogy Amanit békén kell hagyni, hadd forduljon vigaszt nyújtó hitéhez, még akkor is, ha ez gyökeresen ellentmond anyja makacs küzdelmének. Karím keményen megragadta a vállamat, és megtiltotta, hogy a témával még egyszer előhozakodjam, amit egy nevetséges kijelentéssel támasztott alá. – Szultána – mondta –, én már rég elhatároztam, hogy mindnyájunknak tiszteletben kell tartani a másik téveszméit, különben sosem lesz békesség otthonunkban. Most pedig hagyd már abba végre ezt a kellemetlen témát! Napokon át fürkésztem, kutattam lelkemet, míg végül arra jutottam, nem én vagyok az oka annak, hogy lányom élete új irányba fordult. Arra a következtetésre jutottam, hogy Amani buzgó célkeresése egyenes következménye volt Szaúd-Arábia iszonyú szegénységének, amelyet hirtelen hatalmas gazdagság váltott fel. Hogy a dolog lényegét érthetővé tegyem, egy kicsit vissza kell tekintenünk a múltba. Sokan, muszlimok és keresztények egyaránt megvetik a szaúdiakat meg nem érdemelt gazdagságukért. Azzal azonban csak kevesen bajlódnak, hogy megpróbálják megérteni azt a szörnyű szegénységet, amelyet a szaúd-arábiai embereknek az 1970-es évek közepéig el kellett viselniük. Engem nagyon bosszant jelenlegi helyzetünknek ez a felületes elemzése.

Sok év telt el azután, hogy a sivatag homokja alatt felfedezték az olajat, mire a mi népünk is hasznát látta annak a gazdagságnak, amelyet az amerikai cégek által irányított olajkitermelés biztosított. Kezdetben Abdel-Azíz király, a nagyapám és Szaúd-Arábia megalapítója megbízott azokban a sima szavú emberekben, és nem értette, nem látta át, hogy azok a megállapodások, amelyeket vele kötöttek, milliókat juttattak az amerikaiak zsebébe, míg Szaúd-Arábia kincstárába csupán nyomorúságosan csekély összegeket. Csak miután az amerikai olajtársaságokra rákényszerítették a tisztességet, akkor kezdtek el becsületesen üzletet kötni velünk. Ily módon, az olajból származó gazdagság aránytalan elosztása miatt, sok évbe telt, mire a sivatag beduinsátrainak helyét luxusvillák és paloták vették át. Ezalatt Szaúd-Arábia népe sokat szenvedett. A csecsemőhalandóság mértékében a világon az elsők között állt SzaúdArábia, mert nem volt se pénz, se orvos, se kórház, hogy a betegeket gyógyítani lehessen. A szaúdiak tápláléka a datolya, a tevetej, a kecskehús és a tevehús volt. Emlékszem a királyság egyik leggazdagabb emberének elkeseredett tekintetére, amint ifjú éveinek rémisztő történetét mesélte el nekünk. Ez a ragyogó, igen nagy tiszteletnek örvendő üzletember életének első tizenöt évét azzal töltötte, hogy Rijád falu sárkunyhóit járta, és kecsketejet próbált eladni az embereknek. Már hétévesen ő volt a családfő, mivel apja belehalt egy könnyű fertőzésbe, amelyet akkor kapott, amikor a háddzsra tevét vágott, és kardjával megsebezte magát. A fertőzésből üszkösödés lett, és apja borzalmas szenvedések közepette hagyta el ezt a világot. Az akkori szokások szerint a fiú anyját feleségül adták apja fivéréhez, egy olyan emberhez, akinek magának is sok gyereke volt. A fiú felelősnek érezte magát öt fiatalabb testvéréért. Az öt gyerek közül négyet saját kezével temetett el, akiknek halálát az alultápláltság és az orvosi ellátás hiánya okozta. Kegyetlen útja a meggazdagodásig egy dickensi szörnyűségekkel teli történet volt. Miután fiatalságuk iszonyú nyomorban telt, szinte természetes, hogy a szaúdiak első generációja, mely megismerte a gazdagság hatalmát, elkényeztette gyermekeit, elhalmozták őket mindennel, ami pénzért kapható. Míg Karím és én úgy nőttünk fel, hogy szükséget

nem ismertünk, mégis megértettük szüleink szegénységének éltető erejét, ami maradandó hatással volt ránk gyermekkorunkban. A mi generációnk gyermekei azonban már másodkézből sem ismerték a nélkülözést, így aztán felfogni sem képesek, hogy valójában mit jelent szegénynek lenni. A civilizáció pedig ment tovább a maga természetes útján, mivel a halmozódó gazdagság bizonytalanul imbolygott egy lassanként veszendőbe menő örökségen, amelyet bármely pillanatban értéktelen semmiségként vethetnek el. Csupán idő kérdése, hogy mikor dőlnek össze a roskatag alapok. A múlt generációinak szokásait és hagyományait az én generációm megkérdőjelezte. Az utánunk következő generáció pedig gyakran korlátok nélkül követte állati ösztöneit. A társadalmi rendnek ez a primitív elutasítása természetes következményként hozta magával a vallási fanatizmust és a határtalan gazdagság megvetését. Na már most a legfanatikusabbak épp az én generációm leszármazottai. Miután a nagy vagyon nyújtotta élet kényelmén kívül mást nem ismertek, és a legcsekélyebb tudomásuk sem volt a nyomorúságos szegénység következményeiről, gyermekeim és ismerőseink gyermekei megvetik anyagi jólétünket, és a még több vagyon felhalmozásánál nagyobb, nemesebb életcélt keresnek. Gyermekem, Amani egy olyan nőkből álló csoport vezetője lett, akik még harciasabbak, mint azok a férfiak, akik az igazhitűek élén meg akarják dönteni a Szaúd-család trónját. Miközben Amani azoknak a lelkét igyekezett megmenteni, akiket rokonaiként ismer vagy barátainak tart, unokatestvérétől, Fatentől, Ali fivérem gyermekétől egy olyan vallomás birtokába jutott, amelyet mindannyian egyszerűen elképzelhetetlennek tartottunk volna. Nincs férfi, aki lenézőbb gőggel bánna a nőkkel, mint Ali. Gyermekkorában tíz nővérét megvetéssel kezelte. Fiatalemberként Amerikában élt, ahol nyugati nők százait vitte ágyába, majd egykedvűen szakított valamennyivel. Férjként feleségeit rabszolgaként kezelte, és nemigen törődött boldogságukkal, viszont gondosan ügyelt rá, hogy épp serdülőkorba lépő lányokat vegyen feleségül, akik még nem sokat tudtak a férfiak természetéről, és bátyám perverz szokásairól azt hitték, az a természetes. Négy felesége mellé Ali

egymás után vitt újabb és újabb ágyasokat otthonába. Apaként lányait gyakorlatilag figyelembe sem vette, és szeretetével csak a fiait halmozta el. Így aztán szinte természetes volt, hogy fia, Mádzsid, Faten bátyja, kegyetlen fiatalemberré vált, aki a nőket pusztán szexuális tárgyaknak tekintette. Visszatekintve, most már tudom, hogy Mádzsidot lefejezték volna, vagy a kivégzőosztag elé állítják, ha bűntette nyilvánosságra kerül. Ettől a sorstól semmi sem óvhatta volna meg, még az a tény sem, hogy egy magas rangú herceg fia, mivel a Szaúd-családban példátlan volt az a bűn, amelyet elkövetett. Visszatértünk rijádi otthonunkba, ahol Amani délutánonként, iskola után folytatta napi Korán-magyarázatait azoknak a rokonoknak a társaságában, akik érdeklődést tanúsítottak, és úgy gondolták, ideje visszatérni ahhoz a sötét korszakhoz, amikor a nőknek hallgatniuk kellett, és az otthonuk falain kívül zajló élet egyetlen mozzanatába sem volt beleszólásuk. Mindez egy szerdai nap délutánján történt, amikor hálószobám erkélyéről figyeltem, ahogy lányom barátai és rokonai egymás után hajtanak el sofőr vezette limuzinjaik biztonságában. Faten, fivérem, Ali lánya volt az utolsó, aki távozott, és én furcsának találtam, hogy még hosszú perceken át beszéltek, miközben többször is szenvedélyesen megölelték egymást. Szomorúan arra a következtetésre jutottam, hogy Faten, lelketlen bátyám lánya kétségbeejtő boldogtalanságában szenvedélyes hévvel vetette magát annak az ügynek a szolgálatába, amelyre gyermekem szólította. Mivel minden erőmmel azon voltam, hogy ismét normálissá váljon a kapcsolat köztem s gyermekem között, gondosan ügyeltem rá, hogy Amanival a vallás témáját kerüljem, és hagyjam, hogy Allah oda vezérelje őt, ahova akarja. De azért arra gondoltam, megpróbálom Amanit rávenni egy triktrak- vagy egy kártyajátszmára, hogy lássam, vajon a hiten kívül képes-e még másra is figyelni. Amikor félénken bekopogtam a szobájába, nem kaptam választ. Úgy hallottam, mintha zokogna, ezért beléptem. Amikor megláttam, hogy ott ül Amani egyik kezében a Koránnal, a másikkal meg

könnyeit törölgeti, egyszeriben rettentő ideges lettem. Noha legszívesebben rákiáltottam volna, hogy a vallás nem arra való, hogy az embert elszomorítsa, úrrá lettem magamon, és a lábához térdeltem. Megveregettem a térdét, és nyugodtan kérdezgetni kezdtem bánatának okáról. Mivel arra számítottam, hogy valami sugallatot kapott Allahtól, amit nem közölhet velem, válasza megdöbbentett. – Mami, rettenetesen bánt az, amit meg kell tennem! Ezután gyermekem a karjaimba vetette magát, és úgy zokogott, mint aki a létező legiszonyatosabb hírt hallotta. – Amani! Kislányom! Mi a baj? – Mami! – Kis teste rázkódott a görcsös zokogástól. – Egy szörnyű bűntettet követtek el. Iszonyatos az a titok, amit megtudtam. Allah azt mondta nekem, hogy ezt a bűnt nyilvánosságra kell hoznom. – Miféle bűnt? – kiáltottam rémülten, mivel attól féltem, hogy Amani valamiképp tudomást szerzett Maha és barátnője, Ajsa szerelmi kapcsolatáról, és tudtam, ha lányom ezt az ügyet nyilvánosságra hozza, akkor azt családunk nagyon megszenvedi. Amani tágra nyílt szemmel nézett rám. – Faten feltárt előttem egy titkot, ami nagyon bántja a lelkét. Erről a bűnről még beszélni is iszonyú, nekem mégis fel kell fednem. Megkönnyebbültem, hogy Amani nem a nővéréről beszél, és tűnődni kezdtem, vajon melyik Szaúd-botrány miatt gyötrődhet gyermekem. Egy akkora családban, mint a miénk, számtalan pletyka kel szárnyra az ifjú hercegek féktelen viselkedéséről és ritkábban ugyan, de néha az ifjú hercegnőkről is. A család férfi tagjai gyakran szerepeltek külföldi újságokban egy nagyobb szerencsejátékveszteséget követően vagy olyankor, ha valami szerencsétlen szexuális kalandon kapták őket egy külföldi nővel. A nyugati világban töltött családi nyaralások után nem egy hercegnő tért vissza a királyságba törvénytelen gyerekkel a szíve alatt. A teljes igazság csak ritkán kerül nyilvánosságra, mivel a rokonok sietve elleplezik gyermekeik vétségeit, hogy az őket sújtó csapás nehogy közismertté váljon az egész Szaúd-családban. Amani végül kibökte:

– Mami. Mádzsidről van szó. Mádzsid egy szexuális bűntettet követett el. Meglehetősen nehezemre esett megőrizni a komolyságomat. – Mádzsid? Amani, hát Mádzsid az apja fia. –Lányom arcát az arcomhoz szorítottam és figyelmeztettem: – Ha beszélsz erről az ügyről, családunk férfi tagjai majd csak egy jót nevetnek a te károdra. Ali büszke a fia külföldi nőknél aratott sikereire. A családban mindenki tudta, hogy Mádzsid, Ali második fia aktív résztvevője az országunkban élő külföldiek életének. Külföldiek partijaira jár, és a kórházakban meg a külföldi légitársaságoknál dolgozó, nem muszlim nőkkel randevúzik. Az ilyesmit a muszlim családok általában rossz szemmel néznék, de Ali ezt tökéletes lehetőségnek látta arra, hogy második fia evezhesse a szexuális szabadságot egy olyan országban, ahol az szigorúan tiltott a muszlim hitű emberek között. Megsajdult a szívem Amani komoly arcának láttán, ahogy tovább magyarázott nekem. – Nem, mami. Nem értetted meg. Mádzsid azt a szexuális tevékenységet a nő beleegyezése nélkül hajtotta végre. Sejtelmem se volt róla, hogy lányom miről beszél. – Amani, mit akarsz ezzel mondani? Lányom ismét sírva fakadt. Görcsös zokogása közepette arra kért, keressem meg az apját, és mondjam meg neki, szüksége van a tanácsára abban, hogy kit értesítsen Mádzsid szörnyű tettéről. Fájt, hogy Amani inkább apja véleményét kéri, mint az enyémet, de azért végigjártam a házat, hogy előkerítsem Karímot. Amikor végre megtaláltam Abdullahhal és Mahával a játékszobában, amint épp egy biliárdjátszma kellős közepén tartanak, belém hasított a féltékenység, amint arra gondoltam, hogy mindhárom gyermekem inkább az apjához húz, mint az anyjához. Meg kellett harapnom a nyelvemet, nehogy hirtelenjében Karím lehangoló jellembeli hibáit kezdjem ecsetelni, hogy ily módon megpróbáljam magam felé irányítani gyermekeim rajongását. Mindhárman összerezzentek, amikor hangosan elkiáltottam magam: – Karím! Amaninak szüksége van rád.

– Egy pillanat. Épp én jövök. – Karím! A lányod sír. Azonnal gyere! Férjem gálád pillantással nézett rám. – Mit mondtál neki, Szultána? Már amúgy is épp elég ingerült voltam, és most, hogy még ráadásul ez az igazságtalan vád is ért, fogtam magam, és a színes golyókat mind belökdöstem az asztal oldalán lévő nyílásokba. Aztán elsétáltam az asztaltól, és egyáltalán nem érdekelt, hogy Karím és Abdullah csalódottan felnyögtek. – Na – kiáltottam hátra a vállam felett –, a játéknak vége! Te nyertél. Most már talán hajlandó vagy a gyerekeddel törődni. Karím a nyomomban belépett Amani szobájába. A könnyek már eltűntek lányom szeméből, és olyan merev, határozott tekintettel nézett, mint aki döntésre jutott. Karím szólalt meg elsőként. – Amani? Édesanyád azt mondja, mondani akarsz nekem valamit. – Apa, Mádzsidnak bűnhődnie kell azért, amit tett. Gondosan elolvastam mindent ezzel kapcsolatban, és nincs más lehetőség. Unokatestvéremet meg kell büntetni. Karím leült egy székre, és keresztbe vetette a lábát. Az arca furcsán feszült volt, mintha most először döbbent volna rá, hogy Amani vallásos ügybuzgalma már túl messzire ment. Csöndesen megkérdezte: – Mi az a szörnyűség, amit Mádzsid elkövetett? Amani még ártatlan kislány, így aztán az arca egészen elvörösödött. – Szégyenkezem amiatt, amit el kell mondanom. – Csak mondd! – biztatta Karím. Zavarban volt, hogy ilyesmiről kell beszélnie egy férfi előtt, még akkor is, ha az a saját apja, és ő maga kérte, hogy megoszthassa vele ezt a titkot, így aztán szemét lesütve az ölébe meredt. Tiszta, ártatlan arccal mondta el nekünk a legsötétebb gonoszság történetét. – Egy este Mádzsid egy partin volt valahol a nyugatiak által lakott negyedben. Azt hiszem, ott, ahol a Lockheed alkalmazottjai laknak. Ott megismerkedett egy amerikai nővel, akinek felkeltette az érdeklődését az, hogy Mádzsid a királyi család tagja. Ahogy telt az idő, Mádzsid egyre részegebb lett, és a nő meggondolta magát, ígérete

ellenére mégsem ment el vele egyik barátja lakására. Amikor Mádzsid rájött, hogy hiába vesztegette el az estéjét, és aznap éjjel nem lesz semmiféle szex, dühödten távozott. Útban hazafelé meglátogatta egyik barátját, aki épp kórházban volt, mert egy autóbaleset során könnyebb sérüléseket szenvedett. A kórházban Mádzsid csak még dühösebb lett, és részegen sorra járta a szobákat, hátha talál egy szőke vagy egy külföldi nőt, akit rá tud venni vagy meg tud fizetni, hogy szexuális kapcsolatot létesítsen vele. Már elmúlt éjfél, és a kórházi dolgozók is jobbára mind aludtak. Amani alsó ajka remegni kezdett, és Karímnak győzködnie kellett, hogy folytassa. – És… aztán mi történt, Amani? A vád sietve bukott ki lányomból. – Mádzsidnak egy nővel volt szexuális kapcsolata a kórházban, egy beteggel, egy olyan nővel, aki nagyon komolyan megsérült, és nem volt eszméleténél. Moccanni sem bírtam. Olyan voltam, mintha kővé váltam volna, ahogy hallgattam lányom és férjem beszélgetését. Karím hitetlenül csóválta a fejét. – Amani. Ezt Faten mondta neked? – Igen, apa. És még mást is. – Amani. Nem lehet. Faten csak képzelődik. Ez nem lehet igaz. Ez túl beteges ahhoz, hogy igaz legyen. – Tudtam, hogy nem fogod elhinni – mondta Amani vádlón. – Bizonyíték van rá. – Bizonyíték? Miféle bizonyíték? Szeretném hallani. – Nos, volt ott egy pakisztáni ember, aki a kórháznak azon a részén dolgozik. Látta, amikor Mádzsid kijött abból a szobából, majd miután szemügyre vette a beteget, látta, hogy ágyán a lepedő össze van gyűrve. Mádzsid után ment, és megfenyegette, hogy kihívja a hatóságokat. Amikor aztán megtudta, hogy Mádzsid herceg, akkor pénzt követelt. Mádzsid, hogy elhallgattassa, odaadta neki az összes pénzt, ami a zsebében volt. – Amani! – Karím nagyon is kételkedett a dologban, ezért így intette lányát: – Vigyázz, hogy milyen szavakat ejtesz ki! Nemi erőszak! Zsarolás! Ez már túl sok ahhoz, hogy elhiggyem!

– De ez igaz! Ez igaz! Majd meglátod! Most már baj lesz a dologból. – Amani száján a szavak már egymásba torlódtak, annyira igyekezett meggyőzni az apját. – Nemrégiben felfedezték, hogy a nő, aki kómában van, egy keresztény asszony egy másik országból, gyereket vár! Noha már hat hónapja eszméletlenül fekszik! Most három hónapos terhes! Nagy vizsgálat folyik a kórházban, és Mádzsid attól fél, hogy ennek a botránynak a kapcsán a neve nyilvánosságra kerül. Most először kezdtem hinni, hogy lehet némi igazság a történetben, mivel ilyen részletekre is kitért, és egyre nehezebben lélegeztem, miközben azon törtem a fejem, miként tudnánk ezt a botrányt elkerülni. Amani könnyezve fejezte be rémtörténetét. – Faten rajtakapta a bátyját, amint apja dolgozószobájában megpróbálta feltörni a széfet, hogy készpénzt lopjon. Amikor Faten kérdőre vonta, Mádzsid elárulta neki, hogy a pakisztáni nagyon sok pénzt követel tőle. Ez az ember egymillió rijalt kér azért, hogy továbbra is hallgasson Mádzsid személyazonosságát illetően. Mádzsid nem kérhet ennyi pénzt az apjától anélkül, hogy ne kéne magyarázatot adnia, az a férfi pedig meg fogja őt nevezni. Egy hetet kapott arra, hogy összeszedje a pénzt. Karímmal egymásra meredtünk, és azon tűnődtünk, hogy vajon igaz-e az, amit hallottunk. Felötlöttek bennem azok a szörnyű szavak, amelyeket egyszer Mádzsid mondott Abdullahra, amikor azért gúnyolta fiamat, mert az nem akart lefeküdni egy, Abdullah szavaival élve, különösen csúnya amerikai nővel, aki kétszer olyan öreg volt, mint a fiam, és hajlandó lett volna pénzért lefeküdni egy fiatal herceggel. Mádzsid azzal vádolta Abdullahot, hogy nem szereti a nőket, mondván: „Egy igazi férfi izgalomba jön még egy nőstény tevétől is!” Halványan rémlett, hogy Mádzsid ezután mondott valami olyasmit Abdullahnak erről a nőről, hogy még mindig jobban néz ki, mint az, akit legutoljára „meghágott” – egy nő, aki eszméletlen volt, így aztán nem tudhatta, milyen mulatságról maradt le. Amikor erről az esetről beszéltünk, arra gondoltunk, hogy a nő nyilván részeg volt. Most annak fényében, amit Amani elmondott,

lehet, hogy a nő valami sérülés miatt volt eszméletlen? Ali fia megerőszakolt egy nőt, aki nem képes rá, hogy szóljon és képviselje a saját érdekeit? Abdullah bizalmas közlése időben tökéletesen beleillett Amani történetébe. Kérdezni akartam Karímot arról a beszélgetésről, mert Abdullah neki mondta el a dolgot, ő meg később megosztotta velem. Attól fogva Karím megtiltotta Abdullahnak, hogy elkísérje unokatestvérét, Mádzsidot azokra a külföldi partikra. Karím magához tért, amikor Amani azt mondta: – Mádzsid büntetést érdemel. Meg kell mondanom Vidzsdannak, hogy hozza apja tudomására Mádzsid gonosztettét. Hallottam, hogy Karím a fogát csikorgatja. Ő is éppoly jól tudta, mint én, hogy Amani jó barátnőjének apja a vallás szigorú embere, aki nem a királyi mecsetben dolgozik. Noha nem viseltetett különösebben ellenséges indulattal a királyi család tagjai iránt, mélyen vallásos ember volt, akit a lelkiismerete vezérel. Nehéz dolog lenne megvásárolni, és ha máshoz nem is, ahhoz biztosan ragaszkodna, hogy a dolgot a vallási tanács és a király elé vigyük. A legutolsó, amire családunknak szüksége volt, hogy épp ez az ember értesüljön a dologról. Meg aztán a szívem mélyén még mindig abban reménykedtem, hogy tévedés történt, Mádzsid ártatlan, és nem ő volt az, aki egy ilyen hallatlanul erkölcstelen tettre vetemedett. Karím a következőképp utasította lányát: – Amani, ez nem olyan téma, amiről egy fiatal lány beszélhet. Én majd kivizsgálom a vádakat, és ha igaznak bizonyulnak, akkor szavamat adom rá, hogy Mádzsid megkapja megérdemelt büntetését. Most pedig meg kell ígérned nekem, hogy nem beszélsz senkinek arról, amit elmondtál nekünk. Arra számítottam, Amani ellenkezni fog, de kellemesen csalódtam, amikor gyermekem láthatóan megkönnyebbült, hogy a problémát átruházhatta apjára. Megígért Karímnak mindet, amit kért. Karím három napon belül megtudta a csúf igazságot. A helyi kórházban valóban feküdt egy keresztény asszony, aki hét hónapja a királyság területén egy autóbalesetben komoly fejsérülést szenvedett. Azóta eszméletlen. Most a kórház személyzete és az asszony családja válságos helyzetbe került, mert a kórház orvosai felfedezték, hogy az

asszony négy hónapos terhes! Folyik a vizsgálat, hogy megtalálják a bűnöst. Amani iszonyú története igaz! Karím azt mondta, ezt közölnünk kell Alival, és megkért, hogy kísérjem el őt fivérem otthonába. Ez egyszer bátyám baja nem szerzett örömet nekem. A gyomrom görcsbe rándult, ahogy behajtottunk az egyik oldalsó kapun arra a hatalmas birtokra, ahol Ali négy feleségével és hét ágyasával lakott. Számtalan asszonyt és temérdek gyereket pillantottam meg a gyepnek azon a részén, melyet sűrű, zöld növényfal választott el a többitől. A gyerekek játszottak, az asszonyok tereferéltek, kártyáztak, és volt, aki kötögetett. Milyen furcsa, gondoltam, hogy az évek során azok a nők, akiket fivérem feleségül vett, meg akiket ágyasaiként tartott, szoros és szeretetteljes kapcsolatba kerültek egymással. Ritkaságszámba ment, hogy ennyi nő, aki mind egyetlen férfihoz tartozik, képes ilyen baráti összhangot teremteni. Én el sem tudtam képzelni, hogy Karímon akár egyetlen nővel is osztozzam, nemhogy tízzel. Arra gondoltam, talán a bátyám természetéből hiányzó szeretet lehetett az oka annak, hogy az asszonyok egymás barátságát és társaságát keresték. De az is lehet, hogy bátyám egyáltalán nem ébresztett szerelmet ezekben az asszonyokban, így aztán mindegyik örömmel vette, ha egy másik elcsábította tőle Alit. Erre a gondolatra elmosolyodtam, de aztán eszembe jutott látogatásunk tragikus oka, és a mosoly egyből eltűnt az arcomról. Ali remek hangulatban volt, így rendkívül barátságosan fogadta váratlan és rejtélyes látogatásunkat. A kölcsönös udvariaskodás és a harmadik csésze tea után Karím közölte a rossz hírt. Nem volt könnyű beszélgetés, Ali egészen vigasztalan lett, amikor Karím elmondta neki, amit megtudtunk. Bátyám arcán mélységes szomorúság tükröződött. Először életemben részvétet éreztem iránta, amint felötlöttek bennem azok a szavak, amelyeket oly gyakran hallottam nálam bölcsebb emberektől. „Aki kezét vízben tartja, ne várjon boldogságot attól, kinek kezét tűz nyaldossa.”

Ali most az az ember volt, akinek a kezét tűz nyaldossa. Hívatta Mádzsidot, és a fiú pimasz pökhendisége egyből szétfoszlott, amint meglátta apja dühödt arcát. Szerettem volna gyűlölni ezt a fiút, de ekkor eszembe jutott egy eset, amely gyerekkoromban történt. Egyszer, amikor Ali egy apróbb kihágásért szidást kapott, anyánkat tudatlan beduinnak nevezte, és elindult felé, hogy belerúgjon. Amikor én nővéreimmel könyörögtem anyámnak, hogy verje meg Alit egy jó nagy bottal, anyánk szomorúan így felelt: „Miért hibáztatnánk egy kisfiút azért, mert az apjára ütött?” Nos, ahogy Ali jellemét és viselkedését tekintve apánkra ütött, Mádzsid ugyanúgy apja kiköpött mása volt. Karímmal akkor hagytuk magára bátyámat és a fiát, amikor Ali puszta kézzel ütni kezdte Mádzsidot. Egy héttel később Ali bizalmasan közölte Karímmal, hogy a probléma „elrendeződött”. Elmondta, hogy sikerült megtalálnia azt a pakisztáni műtőszolgát, és nagyon gazdag emberré tette. A pakisztáni Kanadában fektette be a pénzét, és Ali segítségével hamarosan megkapja az útlevelét abba az országba. Családunk többé nem hall erről a bajkeverőről, jelentette ki Ali. Miközben döbbenten csóválta a fejét, azt mondta Karímnak: – És ez a sok baj meg viszály mind egy nő miatt van. Sem a kórház, sem a Mádzsid által megerőszakolt nő családja nem tudta meg soha az igazságot, hogy a bűnös egy királyi herceg volt. Mádzsidot valamelyik nyugati országba küldték tanulni. Amani is megbékélt, mivel meggyőződése volt, hogy annál nagyobb büntetés senkit sem érhet, mint hogy száműzik a próféta hazájából. A vagyon ismét felmentette a családot, ezúttal egy elkövetett bűntény felelőssége alól. Azt hiszem, nem kellett volna se mérgesnek, se meglepettnek lennem, hisz, miként azt a bátyám mondta, csak egy nő miatt történt az egész. Úgy tűnt, hazámban a férfiak uralmát semmi sem zavarja meg, még az sem, ha egyikőjükről kiderül, hogy elkövette a létező legförtelmesebb bűnt.

8. Szerelem Ha int feléd a szerelem, kövesd, noha útja meredek és nehéz. HALÍL DZSIBRÁN Amani és Maha ébresztett fel kellemes délutáni szunyókálásomból. A lakosztályomba vezető vastag ajtókon át hallottam, ahogy rikácsolva üvöltöznek egymással. Most meg mit csinálhatott Amani? Erre gondoltam, miközben gyorsan felöltöztem. Amióta Amaniban feltámadt ez az erős vallásosság, szokásává vált, hogy mindenkinek megmondja, mit gondol felőle, így aztán sosem habozott felsorolni bátyja és nővére erkölcstelen tetteit, és folyton kereste az ürügyet, hogy testvéreit bírálhassa. A fiam, Abdullah nem szívesen vitázott. Mivel rettegett Amani kiszámíthatatlan és szemmel láthatóan csillapíthatatlan haragjától, az esetek zömében inkább rá se hederített húgára. Nagy ritkán, amikor Amani követelése egyszerűen teljesíthető volt, beadta a derekát. Amani Mahával nem juthatott ilyen egyezségre. Ez esetben ugyanis egy másik nővel volt dolga, akinek a személyisége legalább olyan erőteljes, mint az övé, hisz Maha heves vérmérséklete már születése pillanatától fogva nyilvánvaló volt. Egymással kiabáló lányaim hangjának irányába indultam el. A szolgák közül többen is ott álltak a konyhaajtóban, de nemigen hajlottak rá, hogy véget vessenek a számukra élvezetes jelenetnek. Át kellett furakodnom közöttük, hogy bejussak. Épp a kellő pillanatban érkeztem. Maha, aki sokkal indulatosabb, mint a húga, meglehetősen hevesen reagált Amani legújabb rendszabályára. Ahogy feléjük rohantam, láttam, hogy Maha lenyomta a földre a húgát, és arcát a reggeli újságba dörgölte. Pontosan úgy volt, ahogy gondoltam!

Amani és vallási csoportja épp egy hete arra a következtetésre jutottak, hogy a királyság napilapjai szentnek tekintendők, mivel fellelhető bennük az Allah szó, idézik a szent próféta szavait és a Korán verseit. A bizottság elrendelte, hogy ezentúl az újságokra nem lehet rálépni, enni róluk, és nem szabad a szemétbe dobni őket. Akkor Amani nyomban felhívta a család figyelmét is erre a vallási alapokon nyugvó döntésre, és most nyilván észrevette, hogy Maha tiszteletlenséget követett el – figyelmen kívül hagyta az ő nemes szándékú utasítását. Az eredmény előre látható volt. Elkiáltottam magam: – Maha! Engedd el a húgodat! – Maha, akit a düh sarkallt, mintha meg se hallotta volna izgatott parancsomat. Tettem egy hiábavaló kísérletet arra, hogy leráncigáljam a húgáról, de lányom eltökélte, hogy most keményen megleckézteti Amanit. Mivel erősebb volt, mint Amani és én együttvéve, ő került ki győztesen a küzdelemből. Az erőfeszítéstől kivörösödött arccal, lihegve fordultam a szolgák felé segítségért, és az egyik egyiptomi sofőr gyorsan közbelépett. A férfi erős volt, így sikerült szétválasztania lányaimat. Egy küzdelem mindig újabbat von maga után. A fizikai csatát sértéseket ontó szópárbaj követte. Maha dühödten szidalmazta kis húgát, aki keserű könnyeket ejtett, miközben nővérét hitetlenséggel vádolta. Megpróbáltam összebékíteni őket, de a nagy hangzavarban meg sem hallottak. Addig csipkedtem a karjukat, míg végre elcsöndesedtek. Maha ott állt, és mogorván füstölgött magában. Amani, még mindig négykézláb a földön, kinyúlt, hogy lesimítsa az összeszaggatott újság lapjait. A végsőkig kitartott buzgó hite mellett! A vallásos buzgalom oka sokféle lehet, következménye pedig végtelen. Az jutott eszembe, akadnak olyan emberek, akik túlzott vallásosságukban mutatják legrosszabb oldalukat. Az nyilvánvaló, hogy Amaninál is ez volt a helyzet. Korábban kételkedtem, ugyanakkor reménykedtem is abban, hogy a vallás idővel nem felizgatja, hanem inkább megnyugtatja majd. Most azonban gyászos bizonyossággal éreztem, hogy nem így lesz.

Türelmem nem ért fel haragommal, így aztán lányaimat a fülüknél fogva a nappaliba vittem. Határozott hangon utasítottam a szolgákat, hogy hagyjanak minket magunkra. Dühödten néztem gyerekeimre, miközben gyáván arra gondoltam, szörnyű hibát követtem el, amikor ilyen bajkeverő egyedekkel sújtottam a világot. – Az újszülött hangos sírása nem több, mint figyelmeztető jelzés az anyának – közöltem velük. Az arcom és a pillantásom olyan lehetett, akár egy őrülté, mivel lányaim rémülten meredtek rám. Különös tiszteletben tartották anyjuk háborodott pillanatait. Mivel szerettem volna elkerülni egy újabb, még nagyobb veszekedést, melyben immár nem két, hanem három személy vesz részt, ezért lehunytam a szemem, és nagyot sóhajtottam. Miután lecsillapodtam, közöltem lányaimmal, hogy mindkettőjüknek lehetőségük lesz beszélni, de heveskedés és durvaság nélkül. Maha kitört: – Ez már túl sok! Túl sok! Amani megőrjít! Vagy békén hagy engem, vagy… – láttam rajta, hogy a lehető legszörnyűbb sértés után kutat – beosonok a szobájába, és széttépem a Koránját! Amani felszisszent e szörnyű gondolat hallatán. Mivel tisztában voltam vele, hogy Maha milyen heves és merész tud lenni, ha eltökélt, megtiltottam neki ezt a tiszteletlen cselekedetet. Maha szabadjára engedte dühét, és így folytatta. – Ez az ostoba ötlet, hogy ne dobjuk el a régi újságokat! A végén kénytelenek leszünk egy hatalmas épületet emelni, hogy legyen hol elraktározni őket. – A húgára nézett. – Neked teljesen elment a józan eszed, Amani! – Maha most ismét rám nézett, és azzal vádolta húgát, hogy valóságos diktátor: – Anya, attól a pillanattól fogva, hogy visszatértünk a háddzsról, Amani nem érzi többé egyenrangúnak magát velem, inkább uralkodni és parancsolgatni akar! Tökéletesen egyetértettem Mahával. Figyeltem, ahogy lányom vallásos hite a zavarodottságtól lenyűgöző gyorsasággal jut el a túlburjánzó látnoki elszántságig. Az a tudat, hogy egyedül ő ismeri az isteni igazságot, nevetséges házi szankciókhoz vezetett, melyek alól senki sem volt kivétel.

Alig néhány napja észrevette, hogy az egyik filippínó kertész büszkén mutogatja gumiszandálját, melynek talpára rá volt nyomva isten neve. A kertész arra számított, hogy megdicsérik, amiért ilyen jó vásárt csinált, ehelyett Amani dühödten kiabálni kezdett, megragadta a szegény fickó lábbelijét, istenkáromlással vádolta, és azzal fenyegette, hogy ez szigorú büntetést von majd maga után. A fiatalember könnyek közt vallotta be, hogy a szandált Rijád belvárosában, a Bahtában vette, mely egy népszerű bevásárlószúk. Úgy gondolta, muszlim munkaadóinak örömet szerez azzal, hogy cipőjén ott van isten neve. Amani a szandált a sátán művének nevezte, majd rendkívüli gyűlésre hívta össze vallási csoportját, és mindnyájukat elképesztette azzal, hogy a szentségtörő lábbelit eléjük tárta. A hír eljutott más vallási csoportokhoz is, és városszerte röpiratok jelentek meg, melyekben azt tanácsolták az embereknek, hogy ne vegyenek és ne viseljenek ilyen cipőt. Ezek a cipők valóban botrányosak voltak, mivel a muszlimoknak azt tanítják, hogy soha ne lépjenek olyasmire, ami isten nevét viseli, sőt ez egészen odáig megy, hogy mindig meg kell győződni róla, hogy cipőnk nem maradt a talpával felfelé, mert az esetleg sértésnek tetszhet alkotónk szemében. De azért Amani reakciója egy kissé drámai volt, mivel az ifjú filippínó nem hittársunk, és így nem ismerheti a mi igazságainkat. Lányom kegyetlen volt, amikor dühödt fenyegetéseket zúdított rá. Kora gyermekkoromtól engem egy kedves, jóindulatú isten gondolata vonzott, egy olyan lényé, aki nem talál bűnt minden emberi örömben. Egészen biztos voltam benne, hogy gyermekem nem ismeri Mohamed istenét, aki olyan, miként azt nekem szerető édesanyám tanította. Ezután egy meglehetősen kérdéses imát küldtem alkotóm felé, melyben arra kértem, hogy Amani sötét, nyomasztó vallásosságát pihentessük egy kicsit. Gondolataim visszatértek pillanatnyi válságunkhoz, és a lányaimra néztem.

Mivel Maha fenyegetése, hogy megrongálja a Koránját, nem üres fecsegés volt, Amani megígérte, a jövőben tartózkodni fog attól, hogy testvérei szokásait fürkéssze. Maha kijelentette, ha Amani hagyja őt, hogy kedve s hajlandósága szerint éljen, bármily zavarónak tartja is azt húga, akkor ő sem fog többé erőszakhoz folyamodni. Reméltem, hogy a fegyverszünet fennmarad, bár voltak kétségeim, mivel Amani mindig készen állt arra, hogy ítélkezzék mindenki felett, és csak akkor volt igazán boldog, ha vallási háborút vívhatott. Maha pedig nem olyan, aki félénken eltűri húga kötekedéseit és szemrehányásait. Két lányom vérmérséklete túlságosan is változékony volt ahhoz, hogy összezárva egy családi közösségben, örök békét kössenek egymással. A kétségeket odahagyva átadtam magam anyai érzéseimnek. Mélységes szeretettel öleltem magamhoz mindkettőjüket. Maha, aki gyorsan haragra gerjed, de éppily gyorsan meg is bocsát, a megbékélés őszinte mosolyával fordult felém. Amani, aki nehezen bocsát meg azoknak, akik véleménye szerint helytelenül cselekedtek, merev volt és nem engedett, nem adta meg magát szeretetemnek. Az anyai felelősség feladatai kimerítettek, így aztán szomorkásan figyeltem, ahogy lányaim külön-külön távoznak. Vad energiájuk híján a szoba hirtelen üressé vált, de az ezt követő csönd sem volt vigasztaló. Ideges voltam, és azt mondtam magamnak, hogy valami serkentőre van szükségem. Csöngettem Corának, és megkértem, hozzon nekem egy csésze török kávét. Aztán anélkül, hogy tudtam volna az okát, hirtelen meggondoltam magam, és arra kértem, inkább keverjen nekem egy erős italt, whiskyt kólával. Corának még a szája is tátva maradt, annyira meglepődött. Ez volt az első eset, hogy fényes nappal alkoholos italt kértem. – Menj már! – mondtam neki. Ott ültem, és az újságot olvastam anélkül, hogy bármit is felfogtam volna belőle. Épp arra jutottam, hogy magamban el kellett ismernem, elképesztő várakozással tekintek italom elé, amikor beviharzott az ajtón Abdullah.

Csak egy pillanatra láttam fiam arcát, de amit láttam, az nem tetszett. Miután ő mindig szelíd és kedves, sötét arckifejezéséből tudtam, hogy komoly gond gyötri. Utána kiáltottam: – Abdullah! Abdullah bejött a szobába. Anélkül, hogy bármit is kérdeztem volna, egyből kibökte gyötrelmének okát. – Anya! Dzsafar elmenekült a királyságból! – Mi? – Megszökött! Fuád lányával, Fájzával. Annyira meghökkentem, hogy szóhoz sem jutottam. Csak ültem ott tátott szájjal, és meredten néztem fiamra. Dzsafar Dalai húszas éveinek elején járt, és olyan fiatalember volt, akit csodált mindenki, aki csak ismerte. Jóképű volt, ugyanakkor erős is, komoly, de kedves arca pedig csöndes bölcsességre és nyugodt erőre utalt. Elbűvölő társalgó volt, és finom, udvarias úriember. Dzsafar azon kevés fiatalember közé tartozott, akire Karím teljes nyugalommal bízhatta rá családja nőtagjait. Dzsafar volt Abdullah legkedvesebb és legjobb barátja. Gyakran mondogattam Karímnak, hogy szívesen megismertem volna Dzsafar szüleit, mert soha nem találkoztam még olyan emberrel, aki ennél jobb nevelést kapott volna. De ez sajnos már lehetetlen volt, mivel Dzsafar anyja meghalt, amikor ő még csak tizenkét éves volt, és tizenhét volt, amikor az apja elesett a libanoni polgárháborúban. Egyetlen bátyja, aki négy évvel idősebb nála, súlyosan megsebesült a libanoni háborúban, és most egy dél-libanoni szanatórium állandó lakója. Tizenévesen árván maradt, egyetlen testvér nélkül, aki menedéket nyújthatott volna neki, így aztán Dzsafarnak el kellett hagynia az otthonát, és egy nagybátyjához költözött Kuvaitba, aki egy gazdag kuvaiti üzleti ügyeit irányította. Palesztin szunnita muszlimként, aki egy dél-libanoni menekülttáborban született és nevelkedett, Dzsafarnak nem volt könnyű élete. Miután az irakiak lerohanták Kuvaitot, a PFSZ Szaddam Huszein mellé állt. Így aztán nem volt meglepő, hogy a háború után a kuvaiti

polgárok erősen nehezteltek a nagy létszámú palesztin népességre. Noha Dzsafar nagybátyja és családja lojális maradt kuvaiti pártfogójához, így Kuvaitban maradhattak volna, azonban olyan ellenséges volt a hangulat mindenki iránt, aki palesztin származású, hogy kuvaiti pártfogójuk azt javasolta a családnak, költözzenek másik országba. Ez a jóindulatú ember nem akarta, hogy ez a szép család veszélynek tegye ki magát azzal, hogy Kuvaitban marad. „Eltelik néhány év – ígérte –, és vége lesz ennek a válságnak.” Ennek a kuvaiti pártfogónak volt egy közös üzlete Karímmal, és Dzsafar nagybátyját mint remek alkalmazottat javasolta férjemnek egy megüresedett állásra a cég rijádi irodájába. Mivel akkoriban, az Öböl-háború miatt nem volt igazán felhőtlen a kapcsolat királyunk és Jasszer Arafat között, Szaúd-Arábiában politikai mozgalom indult, hogy senki se alkalmazzon palesztin nemzetiségű embert. Karím azonban magas rangú hercegként bármit megtehetett, amit csak akart. Kuvaiti partnerének ajánlata alapján felvette Dzsafar nagybátyját. Miután ez az ember megérkezett Rijádba, Karím egyik legmegbízhatóbb alkalmazottja lett, nehéz feladatokat látott el, és felelős pozíciókat töltött be. Dzsafar elkísérte nagybátyját, és olyan jó benyomást gyakorolt férjemre, hogy vezetői állást kapott Karím ügyvédi irodájában. Ahogy Abdullah megismerkedett Dzsafarral, a két fiatalember között nyomban szoros barátság alakult ki, és Abdullah kijelentette, hogy noha neki sosem volt fivére, Dzsafar olyan a számára, mintha a fivére lenne. Dzsafar mindössze két röpke éve lépett be életünkbe, mégis gyorsan családunk szeretett tagjává vált. Miután feltűnően jóképű volt, bárhol járt is a városban, magára vonzotta a női tekinteteket. Abdullah azt állította, hogy ha valamelyik hotel éttermében jártak, mindig akadt néhány nő, aki valamiféle meghívást tartalmazó üzenetet küldött a barátjának. Egyszer, amikor Dzsafar elkísérte Abdullahot a Feiszal Király Kórház és Kutatóközpontba, hogy meglátogassák egyik királyi unokatestvérét, akit ott ápoltak, három külföldi nővér is akadt, aki, miután néhány szót váltottak, magától odaadta telefonszámát Abdullah barátjának.

Én Dzsafart koránál jóval bölcsebbnek találtam, mivel úgy tűnt, tiszta, szűzi életet él egy olyan országban, ahol rossz szemmel nézik a férfiak s nők közti törvénytelen kapcsolatot. Karím megérezte, hogy a fiatalember magányos, és mivel már abban a korban volt, hogy megállapodjon, meg-megszidta kitartó agglegényéletmódjáért. Komolyan felajánlotta Dzsafarnak, hogy bemutatja őt libanoni és palesztin ismerőseinek, olyan embereknek, akik esetleg bemutathatnak neki ezekből az országokból való, házasságra alkalmas muszlim nőket, és Karím kijelentette, tragikus lenne, ha Dzsafar elkerülné a szerelmet, majd hozzátette, hogy még a legjobb embert is tönkreteheti a túlzott erény. Aztán Karím, felém kacsintva, gonoszkodva még azzal is megtoldotta, hogy minden férfinak meg kell tapasztalnia a női társaság nyújtotta élvezeteket és megpróbáltatásokat. Tettem egy fenyegető mozdulatot férjem felé, de csak tréfából, hiszen tisztában voltam az igazsággal – Karím, aki boldog apa, el sem tudta képzelni az életet gyerekek nélkül. Karím hiába próbálkozott, hogy asszonyt szerezzen a fiatalembernek, akit tisztelt és komolyan megszeretett, mivel Dzsafar sosem fogadta el szívélyes meghívásait. Abdullah még megtoldotta a rejtélyt azzal, hogy elmondta, barátja udvariasan, de határozottan visszautasít minden ajánlatot, amelynek akár a legcsekélyebb köze is lehet a házasságszerzéshez. A dolog határozottan meglepett, de lányaimmal kapcsolatos gondjaim annyira lekötöttek, hogy Dzsafar magánéletével ezt követően többet nemigen foglalkoztam. Most visszatekintve eltűnődöm, vajon hogyan is képzelhettük, hogy egy olyan életerős, érzéki férfi, mint Dzsafar, semmibe venné mindazt, amit a szerelem nyújthat. Az igazságra, hogy Dzsafar miért halogatta annyira a házasságot, a lehető legkétségbeejtőbb módon derült fény, és félő volt, hogy a dolog tragédiába torkollik. Abdullah, olyan őszintén szerette Dzsafart, hogy most szabad folyást engedett fájdalmának, mely hatalmasra nőtt. Volt valami őszintén gyermeki benne, ahogy felpanaszolta: – Dzsafar sosem beszélt nekem Fájzáról.

Ez volt Abdullah fiatal életének legsötétebb időszaka. Fiam ártatlansága a szívembe hasított, és csak nehezen tudtam elhinni, hogy hamarosan a huszadik születésnapját ünnepeljük. Abban a pillanatban megérkezett Karím, aki legalább olyan mérges volt, mint amilyen szomorú Abdullah. – Abdullah! – kiáltotta. – Az életedet veszélyeztetted, és egy csomó ártatlan emberét is! Karím elmondta nekem, hogy amikor Abdullah tudomást szerzett Dzsafar eltűnéséről, olyan zaklatott lett, hogy meglehetősen veszélyes hangulatban hagyta el az irodáját. Mivel féltette egyetlen fia biztonságát, Karím nyomban utána eredt. Azt állította, hogy Abdullah iszonyatos sebességgel hajtott végig kocsijával a város utcáin, és volt egy pillanat, amikor áthajtott a középvonalon, és egy sor kocsit leszorított az útról. – Akár meg is halhattál volna! – Karímot ez az eshetőség annyira felizgatta, hogy felemelte a kezét, és pofon vágta fiunkat. A hangos csattanás megrázta és elnémította férjemet. Gyermekeim viharos felcseperedésének évei alatt én szükség esetén megcsipkedtem és fel-felpofoztam mindhármat. Az apjuk soha, egyetlenegyszer sem ütötte meg gyermekeinket! Karím legalább annyira megdöbbent azon, amit tett, mint jómagam, és mereven bámulta pofozkodó kezét, mintha nem is a sajátja lett volna. Átölelte reszkető fiát, és bocsánatot kért tőle azzal, hogy amikor látta, milyen vakmerően és meggondolatlanul vezet, az aggodalomtól eszét vesztette. A szoba érzelmekkel telt meg, és hosszú percek kellettek ahhoz, hogy Dzsafar és Fájza titkos románcának rejtélye teljes egészében feltáruljon. Fájza annak a Fuádnak a lánya, aki Karímnak társa három külföldi vállalkozásban. Fuád nem a Szaúd-családból származik, de távoli rokonként tartjuk számon, mivel a királyi család egyik nőtagjával kötött házasságot. Sok évvel ezelőtt Fuád engedélyt kapott rá, hogy benősüljön a királyi családba, noha egyáltalán nem volt a Nedzsd területéről (Szaúd-Arábia középső része) származó nemzetség tagja, és törzse

sem állt különösebben közel a Szaúdokhoz. Általában a Szaúd lányokat csak akkor adták férjhez a családon kívül, ha annak politikai vagy gazdasági oka volt. Fuád egy virágzó dzsiddai kereskedőcsalád fia volt, ez a család elkeseredett harcot vívott a Szaúdok ellen még akkoriban, amikor a királyság megalakult. Mivel Fuád nagyon szerette volna, ha családja és az ország uralkodói közt szorosabb kötelék jön létre, hatalmas hozományt ajánlott Számjáért, azért a hercegnőért, akiről mi jóindulatúan gyakorta mondtuk, hogy megkíméltetett a túlzott szépség hátrányaitól. A királyi családban alig merte elhinni bárki is Számja szerencséjét, hisz már rég belenyugodott abba, hogy vénlány marad, mivel a csúnya bőréről, apró szeméről és hajlott hátáról szóló gonosz pletykák megfosztották őt a házasság minden lehetőségétől. Miután Fuád eltökélte, hogy kapcsolatba kerül a tekintélyes Szaúdcsaláddal, és noha azoktól az asszonyoktól, akik Számja családját ismerték, hallott róla, hogy a hercegnő a szépségnek híján van, neki csak az volt a vágya, hogy a nő, akit feleségül vesz, érdemes és erényes legyen. Szörnyű történeteket hallott nőrokonaitól vonzó, gyönyörű nőkről, akikből a lehető legsilányabb feleség lett, mivel gondosan fésült frizurájukkal, pompás ruháikban másra se tudtak gondolni, mint a fényűző otthonra, a sok szolgára és a megszámlálhatatlanul sok ékszerre. Fuád hallgatott a józan tanácsra. Elvetette a szépség csábítását, és azt mondta, derűs nőre vágyik, olyanra, akiből melegség árad. Az a bizonyos hercegnő, akit feleségül kért, nem felelt meg ugyan egy költő álmának, ám a királyi család népszerűbb tagjai közé tartozott, hisz mindenki szerette, mert kedves volt és jóindulatú. Számja családja úgy vélte, hogy Fuád bolond, de elfogadták az ajánlatát, és a házasságot nyélbe ütötték. Fuád igencsak elégedett volt a feleségével, mivel Számjának jó humora volt, és Fuád tudta, hogy ez átsegíti majd őket házasságuk megpróbáltatásain. Újdonsült felesége csak még inkább megkönnyítette a dolgot azzal, hogy mélységesen beleszeretett a férjébe. Házasságuk a lehető legboldogabb volt. Fuád olyan ritka szaúdi férfi volt, aki imádta egyetlen feleségét, és három fiúnak meg egy lánynak volt büszke apja. A természet furcsa

tréfája, hogy e két ember házasságából káprázatos utódok születtek, hiszen Fuád jelentéktelen külsejű férfi, Számját pedig épp a külseje miatt sajnálták. Mindhárom fiuk feltűnően jóképű volt, és egyetlen lányuk elbűvölően szép. Fájzán kívül nem találkoztam még egy lánnyal sem, akinek szépsége vetekedett volna Szara fiatalkori tündöklésével. A történetek, amelyek szép, selymes bőréről, vággyal teli sötét szeméről és hosszú, szénfekete hajáról szóltak, felforrósították minden szaúd-arábiai férfi vérét, akik a lány szépségét csak hallomás alapján képzelhették el. Fájzának voltak még más ellenállhatatlan tulajdonságai is. Örökölt valamit anyja szellemességéből, és ritka, száraz humorával gyakran felvidította női összejöveteleinket. Sajnáltam, hogy Fájza idősebb volt fiamnál, mert úgy gondoltam, ha lehetősége lett volna rá, Abdullah nagyon-nagyon szerette volna Fájzát. A gyönyörű, szellemes és okos Fájza egyetemi hallgató volt egy nők számára fenntartott rijádi iskolában. Fogorvosnak készült, és az volt a vágya, hogy idővel majd gyerekfogászati intézetet nyit. Fuád bizalmasan közölte velünk, hogy noha azt akarja, lányának legyen diplomája, valójában nemigen lesz szüksége rá. Büszkén mondta Karímnak, hogy amint Fájza befejezte tanulmányait, beházasodik egy gazdag családba. A találkozók már lezajlottak, és Fuád kiválasztott három befolyásos családot. Amikor lánya végez, megengedi neki, hogy találkozzon mindhárom fiatalemberrel, mivel szeretné, ha gyermekének lenne némi beleszólása a jövőjébe. Amikor Karím elmondta nekem Fuád Fájzával kapcsolatos terveit, rendkívüli öröm töltött el, ahogy arra gondoltam, milyen messzire jutottunk már ifjúságom napjaihoz képest! Egyik nővérem sem szólhatott bele férje kiválasztásába. Na és Szara! Vajon ki feledhetné közülünk azt a rémálmot, amit Szarának kellett elviselnie első házassága során, mely ahhoz a gonosz emberhez kötötte? Mindössze tizenhat éves volt, amikor apánk hozzákényszerítette ahhoz a nála negyvennyolc évvel öregebb férfihoz. Az a férfi nagyon gazdag volt, és családunkkal üzleti kapcsolatban állt. Szara hisztérikus lett, amikor megtudta, esdekelt apánknak, hogy könyörüljön rajta, és mondja le az esküvőt. Sajnos még anyánk sem tudta rávenni, hogy döntését

megmásítsa. Végül aztán Szara elválhatott, miután megpróbált véget vetni az életének. Nővérem akkor még ártatlan lány volt, aki mit sem tudott a férfiakról meg a férfiak szexuális étvágyáról, a férje pedig a lehető legkegyetlenebb szexuális kapcsolattal ismertette meg, és bántalmazta. Ez a tragikus házasság halálra rémítette Szarát, és csaknem az életébe került. Családomban én voltam az egyetlen szerencsés lány, aki találkozhattam férjemmel, még mielőtt életem bizalmas társává lett. Ez a szerencse pedig mindössze egy heves vérmérsékletű lány tetteinek és egy kíváncsi udvarló elszántságának volt köszönhető. Amikor megtudtam, hogy egy királyi unokatestvéremhez kell férjhez mennem, felhívtam a húgát, és elhitettem vele, hogy csúf sebhelyekkel vagyok tele egy kémiai laborban történt baleset következtében. Hazámban nemigen akad semmi, amit a női szépségnél többre becsülnének. A pletyka, amelyet én szándékosan útjára indítottam (azzal a céllal, hogy a házasságot lemondják), oda vezetett, hogy személyesen kellett találkoznom unokafivérem néhány nőrokonával. Ezek a nők gondosan szemügyre vettek, mintha egy vásárra vitt teve lettem volna, én meg botrányosan viselkedtem, csattogtattam a fogaimat, és úgy tettem, mintha meg akarnám harapni őket, mire elmenekültek otthonunkból. Amikor Karím tudomást szerzett viselkedésemről, ragaszkodott hozzá, hogy találkozhasson velem. Szerencsére Karímmal mi azonnal vonzódtunk egymáshoz, vagy ki tudja, mi volt az, ami végbement közöttünk. Most pedig egy olyan férfi, aki a legszigorúbb idők neveltje, könnyedén kijelenti, gyermekének lehetőséget ad rá, hogy kiválassza a férjét. Mennyire örültem ennek a hírnek! De azért túlzottan nem merültem el ebben az örömben, mivel tudtam, hogy hazámban a legtöbb nő még mindig csupán bizonyos politikai vagy gazdasági előnyök megszerzésének eszköze. Mindazonáltal azzal biztattam magam, hogy minden egyes megnyert csata végül széles körű és hatalmas győzelemhez vezet! Most pedig tessék! Fuád lánya jövőjéről szőtt álmai semmivé foszlottak. Egyetlen lánya, egy gyönyörű nő, akit az ország

leggazdagabb férfijai akartak feleségül venni, megszökött egy nincstelen palesztin menekülttel! – Hogy történhetett ez? – kérdezte férjem. Jogászgondolkodásuk és a Számjától kapott információk segítségével Karím és Fuád végül apró darabokból összerakta a két szerető drámáját. Hetekkel azután, hogy Dzsafar dolgozni kezdett a cégnél, Fuád családja bement az irodába, hogy aláírjanak valamiféle papírokat. Fuád meglehetősen nagy érdekeltséget szerzett valami külföldi üzletben, és ennek egy részét a gyerekeire íratta. A dokumentumok írásba foglalása Dzsafar feladata volt. Amikor Fuád családja megérkezett, bevezették őket Dzsafar irodájába, a fiatalemberrel pedig közölték, hogy a megfelelő helyeken írassa alá velük a dokumentumokat. Miként azt vallási szokásaink megkövetelik, Számja és leánya, Fájza le voltak fátyolozva. Miután egy megbízható alkalmazott jelenlétében, egy zárt irodában védve érezték magukat, mindkét nő ledobta arcáról a fátylat, hogy a dokumentumokat elolvassák és aláírják. Most, e zűrzavar közepette Számjában halványan felrémlett, hogy lánya és Dzsafar túl hosszan meredtek egymásra. Számja veleszületett ártatlanságában nem gondolt arra, hogy lánya ideges viselkedése és reszkető aláírása annak a hihetetlen erejű szerelemnek a következménye, amely gyermekében fellángolt. Akkor Számja nem hallotta és nem látta meg, amit hallania és látnia kellett volna. A jóképű fiatalember, Dzsafar teával kínálta őket, és Számja látta, lánya milyen hálásan fogadja a férfi figyelmességét, és kezük a lehető legártatlanabb módon, könnyedén összeért, amikor Fájza átvette Dzsafartól a tollat, majd a teáscsészét. Elmondta férjének, hogy akkor úgy gondolta, ez az érintés véletlen volt. Karím elmesélte, hogy Fuád üvöltve sértegette feleségét, és az egészért őt okolta azzal, hogy minden férfi természeténél fogva gazember, és hogy neki, egy ártatlan lány anyjának jobban kellett volna figyelnie, és észre kellett volna vennie Dzsafar gonosz természetét. Fuád sopánkodott, és kijelentette, hogy Dzsafar semmi

más, mint egy olyan férfi, akinek ajkáról vers szól, a zsebében pedig tőrt rejteget. Számjának csak az jutott eszébe, hogy gyermekének arca kipirult, és szinte lázasnak tűnt, míg Dzsafar társaságában voltak. Fájza filippínó szobalánya, Connie sokkal több részletet tudott. Karím és Fuád alaposan kikérdezték. A két férfi megtudta, hogy a szerelmesek kapcsolatának ezzel nem volt vége, és Connie szerint sokkal inkább Fuád lánya, mint Dzsafar volt az, aki mindent megtett e kapcsolat fennmaradásáért. Connie azt mondta, hogy Fájza az első naptól fogva fülig szerelmes volt, a szerelem egészen legyengítette, még enni és aludni sem tudott. A családja iránti hűség és a Dzsafar iránti szexuális vágy közt vívódva Fájza bevallotta szobalányának, hogy végül a szerelem győzött. Neki csak ez a férfi, Dzsafar kell, vagy senki más. Connie azt mondta, nem látott még lányt, aki ennyire belehabarodott volna egy férfiba. Miután ismerte Fájza szüleinek gyönyörű lányukkal kapcsolatos terveit, Connie helyzete cseppet sem volt irigylésre méltó. Nem jelenthette az igazságot ifjú úrnőjéről, bár tudta, hogy azt kellett volna tennie. Connie megesküdött Fuádnak, ő felhívta Fájza figyelmét arra, hogy egy gazdag szaúdi család lányaként, mely közeli kapcsolatban áll a Szaúdokkal, nem köthet ki egy palesztin tisztviselő mellett, ez csak szerencsétlenséghez vezethet. Miután hajlamos vagyok rá, hogy bíráljam férfiak uralta társadalmunkat, azon gondolkodtam, mi lehet az oka ennek az esetnek. Ahogy Szaúd-Arábia kötelmekkel teli társadalmi szokásaira gondoltam, félbeszakítottam Karímot, és elmondtam neki, arra a következtetésre jutottam, hogy az a túlzott reakció, amelyet Fájzából egy elbűvölő, jóképű férfi váltott ki, rendszerünket teszi nevetségessé. A tehetetlenség dühe szólt hangomból, amikor kijelentettem, hogy ha a férfiak és a nők normális körülmények között ismerhetnék meg egymást, akkor az ilyen „szerelem első látásra” illúzió jóval ritkábban fordulna elő. Noha hiszek abban, hogy a hirtelen támadt nagy vonzalom őszinte szerelemhez vezethet, miként az Szara nővérem és a férje, Aszad esetében történt, az ilyen boldog és szerencsés végkifejlet

ritkaságszámba megy. Amikor az élet tele van szigorú társadalmi kötelmekkel, amikor a fiatal férfiaknak és nőknek csak nagyon ritkán van lehetőségük arra, hogy egyszerű társasági érintkezés során élvezzék egymás társaságát, akkor a spontán érzelmek gyorsan a felszínre törnek, és gyakran szörnyű, személyes tragédiába torkollnak. Karím ingerülten kijelentette, hogy kimegy a szobából, ha ragaszkodom hozzá, hogy beszélgetésünket amúgy jól ismert, a szaúdi kultúrában a nők alárendelt helyzetéről szóló teóriámra tereljem! Abdullah könyörögve nézett rám, pillantása arra kért, hogy ne csináljak jelenetet. Fiam kedvéért hajlandó voltam elhallgatni. Karím ezt elégedetten nyugtázta, és folytatta a drámáról szóló beszámolót. Fájza elmondta Connie-nak, hogy szíve örömmel fogadja a szerelmet, és tudja, hogy Dzsafar is szereti őt, de Dzsafar a maga alacsony pozíciójában gyenge az ő kiváltságos helyzetével szemben. Fájza attól félt, Dzsafar sosem fog kezdeményezni. Fájza vakmerően felhívta Dzsafart az irodájában, és arra kérte, találkozzon vele. Megígérte, hogy a családja ezt sosem fogja megtudni. Dzsafar, miközben beismerte, hogy egyetlen nő sem volt még olyan hatással rá, mint Fájza, visszautasította a kísértésbe ejtő ajánlatot azzal, hogy megkérdezte a lányt, vajon mi jó sülhetne ki egy ilyen röpke boldogságból, hisz amikor kapcsolatuk véget ér, a veszteség csak iszonyú lelki szenvedést okozna. Fájza ujjongva vallotta meg Connie-nak, hogy Dzsafar benne van a csapdában, és ő biztosra veszi, hogy hamarosan találkozni fognak, mert telefonbeszélgetésük csak úgy izzott a szenvedélytől, és Dzsafar figyelmeztette, ha valaha is megkapja őt, sosem engedi el. Boldogság volt hallani Dzsafar szavait! Fájza nem tágított. Két hét után, mialatt telefonbeszélgetéseik egyre bizalmasabbak és bensőségesebbek lettek, ami vágyaikat csak még inkább felkorbácsolta, Dzsafar eltökéltsége végül megingott. Megbeszélték, hogy találkoznak az Al-Akarijánál, a Rijád belvárosában lévő nagy bevásárlóközpontnál. Végre a lefátyolozott Fájza, Dzsafar rokonaként, ott sétálhatott a mellett a férfi mellett, akit ő választott. Járták az üzleteket, és közben

megismerték egymást. Nemigen keltettek gyanút, hisz egy arab férfi egy lefátyolozott nővel mindennapos látvány városunkban. Természetellenes volt ez a sétáló kapcsolat, de nem mertek beülni egy étterembe, mert tudták, hogy az éttermek a legfőbb célpontjai az egyre aktívabb és közismertebb erkölcsrendészeknek, akik zaklatják a Szaúd-Arábiában élő embereket, bármely nációhoz tartozzanak is. Ezek az erkölcsi rendet óvó csapatok veszélyes emberekből állnak, akik bármikor körbefoghatnak egy étkezdét, és követelhetik a vendégektől, hogy igazolják magukat. Ha nincs bizonyíték arra, hogy az egy asztalnál ülő férfi és nő férj és feleség, fivér és nővér vagy apa és lánya, akkor ezeket a rémült embereket letartóztatják, bekísérik a városi börtönbe, és kedvük szerint büntethetik őket. Jogilag a kiszabható büntetés aszerint változik, hogy az „elkövető” milyen nemzetiségű. A muszlim törvénysértőket megkorbácsolják helytelen viselkedésükért, míg a más hitűeket börtönre ítélik vagy kitoloncolják. Eleinte Dzsafar és Fájza erkölcseiket tekintve alkalmazkodtak a helyzethez. Később Dzsafar talált egy lakást, amelyet egy együtt érző libanoni barátja ajánlott fel neki, ahol kettesben lehettek. Mivel Fájza nő létére nem vezethetett, kénytelen volt megbízni a család egyik sofőrjében. Mivel a férfi tisztában volt vele, hogy részvétele ebben az ügyben kitoloncoláshoz vagy még annál is rosszabbhoz vezethet, Fájza egy nagyobb összeggel csökkentette a félelmét. Ebből a kísértésbe ejtő vonzalomból mindent elsöprő szerelem lett. A két fiatal tudta, hogy többé egyikőjük sem képes mást szeretni. Dzsafar arra kérte Fájzát, legyen a felesége. Aztán épp akkor, amikor próbálták összegyűjteni bátorságukat, hogy szerelmükkel a család elé álljanak jött a nagy válság. Szaúd-Arábia egyik leggazdagabb embere kereste meg Fuádot azzal, hogy megkérje a gyönyörű Fájza kezét legidősebb fia számára. Fájzára egyre nagyobb nyomás nehezedett, hogy egyezzen bele a házasságba. Fuád kijelentette, hogy a leendő vőlegény egyszerűen páratlan parti. – Mily sokáig dolgoztam azon, hogy felépítsek egy tökéletes kapcsolatot, amelyet most apám oly könnyedén összezúzna! – kiáltotta Fájza Connie-nak.

A kétségbeesett szerelmesek elhatározták, hogy kiszöknek az országból. Fuádot becsapták, becsületét bemocskolták, semmi sem állíthatja meg, hogy fel ne kutassa egyetlen lányát. Mivel tudtam, milyen nehéz dolog egy nőnek szabadon utaznia Szaúd-Arábiában, megkérdeztem: – Hogy sikerült Fájzának egyedül elhagynia a királyságot? – Nem egyedül ment el – felelte Karím. Örömmel hallottam, hogy Fájza az egyedül utazás bűnét nem követte el. A szaúdi asszonyoknak vallásunk megtiltja, hogy a család egyik férfi tagjának kísérete nélkül útra keljenek. Ez a korlátozás egyenesen a próféta szavain alapszik, aki azt mondta: „Az a nő, aki hisz Allahban és a Végső Napban (azaz az utolsó ítélet napjában), annak tilos olyan távolságra utaznia, amit egy nap s egy éjjel lehet megtenni, hacsak nem kíséri őt egy mahram.” Egy nő mahramja lehet bármely rokon, akivel nem köthet házasságot, úgymint az apja, fivére, nagybátyja, unokaöccse, nevelőapja, apósa vagy veje. Természetesen a férjével is utazhat. Rájöttem, hogy Fájzának van tehetsége az ügyes csaláshoz. Azt mondta a szüleinek, hogy itt most túl nagy nyomás nehezedik rá, és elutazna valahová, mert egy kis időre lenne szüksége, hogy gondolkodjék. Utalt anyjának arra, hogy valószínűleg pozitív válaszra jut a házassági ajánlatot illetően, ha most kap pár nap szabadságot. Arra gondolt, szívesen meglátogatná egyik unokanővérét, aki egy dubai férfihoz ment feleségül. Engedélyeznének neki egy hétvégét, mielőtt elkötelezné magát a házasságra? Számja épp ágyhoz volt kötve, mert megrándult a háta, így aztán az előírásnak megfelelő férfi kísérőként az öccse tartott Fájzával. Miért is gyanakodott volna bárki, amikor Dzsafar épp ebben az időben vette ki éves szabadságát? A családban még álmában sem jutott volna eszébe senkinek, hogy a fiatalembert összekösse Fájzával. Miután Szaúd-Arábia veszélyeitől megmenekült, és biztonságban volt Dubaiban, Fájza kijátszotta az öccsét, és amíg az zuhanyozott, kilopta a táskájából az útlevelét, majd a lehető legegyszerűbb ürüggyel állt elő, hogy vásárolni menne néhány nőismerősével. Az öccse maga ajánlkozott, hogy útban egy szaúdi barátjához, aki az Emírségek

legcsodálatosabb tengerpartján, a Chicago Beach Hotelben lakik, kiteszi őket az Al-Dzsareir bevásárlóközpontnál. Az Al-Dzsareirnél Fájza az unokanővére fülébe súgta, hogy keresnie kell egy illemhelyet, de siet vissza. Unokanővére, aki épp a parfümök közt válogatott, nem vette észre ezt az átlátszó trükköt, és megígérte Fájzának, hogy ott, abban a boltban fogja várni. Fájzát többé nem látták. Unokanővére legnagyobb rémületére Fájzának nyoma veszett. Kétségbeesetten keresni kezdték, miközben Fuád és a felesége lányuk biztonságát illetően a legrosszabbtól tartottak. Elrabolták volna gyermeküket, vagy megerőszakolták, meggyilkolták? Noha ilyen bűntettek ritkán fordulnak elő az Emírségek területén, azért időnként megesik, hogy elkövetnek egy-egy erőszakos cselekményt. Amikor Connie tudomást szerzett imádott úrnője különös eltűnéséről, sírógörcsöt kapott, és bevallott mindent, amit tudott Dzsafarról és Fájzáról. Egy apa szeretete vak. Miután nem hitte el, hogy ártatlan lánya ilyen fondorlatos lehet, mindenért Dzsafart okolta. Se Karím, se én nem hallottuk soha, hogy Fuád bárkit is ócsárolt volna, vagy hogy erőszakhoz folyamodott. Mindenki halk szavú, kedves embernek ismerte. Ám abban az érzelmi zűrzavarban, amelyet akkor élt át, miután megtudta, hogy lánya elszökött egy férfival, gyökeresen megváltozott. A szerencsétlen Connie-t kirúgta, feltette az első Manilába tartó repülőre. Aztán őrjöngő dühében Fuád beviharzott Karím irodájába, és fizikailag bántalmazta Dzsafar nagybátyját. Iszonyú jelenet volt, melynek során Fuád életveszélyesen megfenyegette a férfit, amennyiben Fájza nem sértetlenül, még mindig házasságra alkalmas szűzként kerül elő. A szomszédos irodából egy rémült indiai titkár kihívta a rendőrséget. Szaúd-Arábiában a közrend megzavarásáért a felelősség mindig a külföldit terheli, soha nem a szaúdiakat. Ebben az esetben Fuádot kihallgatta a rendőrség, majd bocsánatot kértek tőle, amiért beleavatkoztak egy magánügybe. Ám ha Karím nem lett volna magasabb rangú, és nem rendelkezett volna nagyobb befolyással, mint Fuád, Dzsafar nagybátyját bebörtönözték volna.

A családban mindenkit elkeserítettek az emberi élet megoldhatatlan problémái, és senki sem tudta, mi lenne a megfelelő lépés ebben az ügyben. Szarával meglátogattuk Számját. Miközben azt dünnyögtem, hogy „szerelem nélkül az élet egy nagy tévedés”, egy csomó olyan dolgot mondtam, amitől szegény Számja csúnya arca még csúnyább lett, de Szara a maga csöndes módján tudta, hogyan kell mély érzéseket kifejezésre juttatni. Számja, akit teljesen összezavart gyermeke meggondolatlan szökése, még beszélni is csak nehezen tudott, dadogva adott ideges válaszokat Szara kedves, együtt érző szavaira. Amikor eljöttünk Számjától, megkérdeztem a nővéremet: – Hogyan lehetne megváltoztatni társadalmunk elavult szokásait anélkül, hogy közben ne ítélnénk fájdalmas pusztulásra az idősebb generáció elvárásait? Véleményem szerint a szerelem szülte házasság a lehető legtermészetesebb és legérdemesebb kapcsolat, de hazámban a legtöbben megvetéssel tekintenek a szerelemre, és a házasságban a legfontosabbnak a tiszteletet és a társas kapcsolatot tartják. Hogyan fogjuk mi, szaúd-arábiaiak valaha is kibékíteni ellentéteinket? Miután lánya hollétét szakértő segítség nélkül nem deríthette ki, Fuád francia és amerikai magánnyomozó irodákkal lépett kapcsolatba. Egy héttel gyermeke eltűnése után Fuád megtudta, hogy Fájza Nevadában van, egy hotelben, mint Dzsafar felesége! Amint ez az információ Fuád tudomására jutott, három fiával azonnal Amerikába utazott, és megfogadta, hogy hazahozza Fájzát. Megígérte feleségének, hogy lányuk nem marad együtt egy palesztinnal. Annyira elragadták zsarnoki érzései, hogy kijelentette: jobb lenne, ha Fájza halott lenne, mint hogy ő elveszítse a becsületét. Ez a hír meglehetősen nagy izgalmat keltett házunk táján. Én addig rágtam a körmömet, míg az ujjaim vérezni kezdtek. Abdullah olyan mélabús lett, hogy már-már veszélybe került az egészsége, mivel megérezte, hogy ezután már soha nem lesz semmi olyan, mint azelőtt.

Amani a szerelmesek lelkéért imádkozott, miközben komoran azt jövendölte, hogy imái nem találnak meghallgatásra, mivel a szerelmesek ostoba módon a földön keresték a maguk Paradicsomát, és midőn távoznak ebből a világból, megolvadt fém heve és perzselő tűz fogadja majd őket. Abdullah dühödten nézett húgára, majd élesen megjegyezte, talán Dzsafar úgy érezte, Fájza női tökéletessége megér annyit, hogy lemondjon érte a mennyországról. Maha, mivel Dzsafarért és Fájzáért egyaránt mélységesen aggódott, ellenségessé vált mindenkivel szemben, aki bírálni merte a szerelmeseket, és kijelentette, hogy nincs ember, se kormány, melynek bármiféle hatalma lehetne az igaz szerelem felett. Abdullah és jómagam könyörögtünk Karímnak, lépjen kapcsolatba Dzsafarral, és figyelmeztesse, hogy meneküljön. Azt mondtam Karímnak, Fájza férfi rokonainak még idő kell ahhoz, hogy elfogadják azt a tényt, miszerint Fájza most már egy másik férfihoz tartozik. Nem szabad, hogy rettentő haragjuk érvényre jusson; tomboló dühük idővel enyhülni fog. Erről persze szó sem lehetett. Férjem feldühített azzal, hogy hű maradt a szaúdi férfiak álláspontjához, akik elfogadnak bármiféle igazságtalanságot, ha az a férfiaknak azzal a megszállottságával van kapcsolatban, ami a hozzájuk tartozó nőkre vagy a családjuk becsületére vonatkozik. Arra gondoltam, megpróbálom Karímot valamiképp cselekvésre ösztönözni, így aztán sértegetni kezdtem, és azt mondtam neki, csalódottan látom, hogy olyan férfihoz mentem hozzá, aki képtelen az élet összetettségének mélyére hatolni, és inkább az a tompa, érzéketlen típus, aki hajlamos megragadni a dolgok felszínén. Ahogy otthagytam férjemet, aki támadásom nyomán döbbenten, tátott szájjal bámult utánam, nem tudtam megállni, hogy egy utolsó tüskét még bele ne szúrjak. – Karím, hogy lehet az, hogy benned nincs ellentmondás a logika és az érzelmek között? Hát nem vagy ember? Csöndesen visszavonultam, de titkon rávettem Abdullahot, hogy cselekedjék. Unszolásomra átkutatta Karím irodáját, és megtalálta a Dzsafar és Fájza után nyomozó ügynökségek információit.

Diadalunk ellenére gondosan ügyeltünk, hogy elrejtőzzünk Karím és Amani elől, így a hosszú esti ima idején telefonáltunk, amikor tudtuk, hogy Karím a mecsetben van, Amani pedig a szobájába zárkózva Mekka felé fordul, és imáiba mélyed. Abdullah reszkető ujjakkal hívta a nevadai Las Vegasban lévő Mirage Hotel számát, ahová Dzsafar és Fájza bejelentkeztek. Ahogy elnéztem gyönyörű fiam borongó arcát, amint türelmesen vár, hogy a hotel központosa kapcsolja a szobát, hirtelen eluralkodott rajtam az a lázas aggodalom, amelyet csak egy anya érezhet gyermeke iránt, és azt kívántam, bárcsak átvállalhatnám és magamra vehetnem fiam fájdalmát. Dzsafar vette fel a telefont. Abdullah kínlódva kereste a megfelelő szavakat, hogy megértesse Dzsafarral, milyen nagy veszély fenyegeti. Barátját elcsüggesztette ugyan, hogy ilyen gyorsan a nyomukra bukkantak, de mivel már összeházasodtak, biztonságban érezte magát. – Most már mit tehetnek? – kérdezte Abdullahot. Amikor Abdullah elismételte nekem Dzsafar kérdését, kikaptam a telefont fiam kezéből. – Nagyon is sokat, Dzsafar – kiáltottam. – Fuád becsületét érte támadás, egyetlen lánya eltűnt egy olyan férfival, akit ő nem tart megfelelőnek! Ne légy ostoba! Te is arab vagy, és tisztában vagy azzal, hogy az ilyen kínzó bánat miféle reakciót vált ki egy arab apából! Dzsafar azzal próbált megnyugtatni, hogy kijelentette, szerelmük átsegíti őket bármiféle üldöztetésen. Fájza is a telefonhoz jött, halkan beszélt a kagylóba. Szenvedélytől fűtött hangon beszélt nekem arról a csodálatos szerelemről, mely diadalmaskodott annak ellenére, hogy országunk törvényei komoly akadályokat gördítettek az útjába. – Fájza, te egy húszéves fiatal vagy, aki elszakította magát ősi hagyományainktól. Apád erre képtelen. Fuádban még elevenen él a sivatagi mentalitás, így aztán csakis a bevett szokásokat követheti. Az ő gondolkodásmódja szerint te botrányos vétséget követtél el. Nyomban menjetek el onnan! Majd máskor, később találkozzatok családod férfi tagjaival.

Hiába kértem a szerelmeseket, hogy tűnjenek el, könyörgésem nem hatott rájuk. Milyen gyengének tűnhettek szavaim az ő merész lelkükhöz képest! Dzsafar bátran megesküdött, hogy szembenéz Fájza családjának haragjával. Visszaadtam a kagylót fiamnak, mivel úgy véltem, megtettem mindent, ami tőlem tellett. Azon tűnődtem, vajon üdvös-e vagy épp katasztrofális, hogy ennyire nem gyanítják, mekkora tragédia fenyegeti őket? Rádöbbentem, hogy a szerelem mennyire beszűkítette látókörüket. Dzsafar és Fájza vak volt, hisz mindketten azt hitték, hatalmas szerelmük ereje győzedelmeskedhet a Fájza dühödt családjával való erőpróbában is. Némán gyötrődtem, miközben csak abban reménykedtem, hogy Dzsafarnak és Fájzának sikerül még kissé késleltetniük végzetüket. Négy nap múlva Fuád visszatért a királyságba. Amikor Karím felhívott az irodájából, hogy elmondja, Fuád és fiai visszatértek Amerikából, a hangja halk volt és zavart. A szavak a torkomon akadtak, képtelen voltam feltenni kérdésemet. Egy pillanatnyi kimért hallgatás után Karím még hozzátette, hogy Fuád a lányával tért vissza, de annak férje nélkül. Visszanyertem a hangomat. – Dzsafar meghalt? – kérdeztem, miközben már azon tűnődtem, hogy fogom ezt a kegyetlen hírt elmondani Abdullahnak. – Nem. Dzsafar nem halt meg – felelte Karím, noha a hangja kétségeket ébresztett bennem már abban a pillanatban, ahogy e szavakat kimondta. Hallgattam, és vártam a hírt, noha egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy hallani akarom. – Szultána, hazamegyek. Majd együtt elmondjuk Abdullahnak, mi történt. – Mi történt? – sikítottam, mert úgy éreztem, nem bírom ki, amíg Karím megteszi azt a huszonöt perces utat az irodájától az otthonunkig. Egy kattanást hallottam, majd megszakadt a vonal. Azt mondtam magamban, hogy férjem híre nyilván iszonyú lehet, mert Karím,

miként a legtöbb arab, a kellemetlen igazságot mindig a legvégső pillanatig halogatta. Fuád nem sokat mondott férjemnek, mindössze annyit, hogy volt egy kis dulakodás Dzsafar és Fájza hotelszobájában, és Dzsafart eszméletlenül hagyták ott, de komolyabb sérüléseket nem szenvedett. És Fájza? Természetesen lányát megrázta ez a kellemetlen eset, és most a palotájukban van, nyugtatókat kap. Most, hogy már nincs Dzsafar befolyása alatt, Fuád úgy véli, lánya hamarosan észhez tér. Karímra néztem, és teljes bizonyossággal kijelentettem: – Dzsafar halott! – Badarság. Amerikában voltak. Két héttel később Dzsafar hívott minket telefonon, aki közben visszatért Libanonba, és végre megtudtuk az igazságot. Dzsafar a következőt mondta nekem: – Mindennek vége. – Egy pillanatra elhallgatott. – Csak a bőröm maradt épségben, semmi más. – Abdullah! – kiáltottam. – Dzsafar az! Gyere gyorsan! Karímmal és Mahával ott köröztünk Abdullah körül, miközben ő hosszú perceken át hallgatta legkedvesebb barátját, majd vigasztalóan azt mondta: – Mit tehettél volna? Nem volt választásod. Ezután riadtan hallottam, amint fiam azt mondja: – Megyek! – majd kijelentette, hogy hamarosan úton lesz Libanon felé, és nincs semmi, ami távol tarthatná barátjától. Én megragadtam Abdullah karját, és hevesen rázni kezdtem a fejem. Elvesztettem a lábam alól a talajt, ahogy Karím elrántott fiam mellől. Abdullah letette a kagylót. A szeme könnyes volt, majd arcát a kezébe temette, és keserűen sírni kezdett. Szavai fojtottak voltak, alig értettük. – Dzsafarnak vége! Összeomlott! – Mi ez a dolog Libanonnal? – kérdeztem, mivel túlságosan aggasztott a gondolat, hogy Abdullah abba az országba utazzon csak azért, hogy felmérje Dzsafar helyzetét. – Csitt, Szultána! – szólt rám Karím.

Abdullah végül megnyugodott, és elmondta, hogy Fuád és fiai hogyan vitték el Fájzát Dzsafartól. A telefon csörgése éjjel ébresztette fel őket. Fájza apja és fivérei a szálloda halljában voltak. – Megengedné, kérem, hogy felmenjünk? – Fuád hangja udvarias volt; Dzsafar ettől felbátorodott, és egyáltalán nem tartott fizikai támadástól. Amikor Dzsafar kinyitotta az ajtót, örült, és mosolyogva fogadta őket. Fuád és fiai nem vesztegették az idejüket. Dzsafar mosolya csak még jobban felingerelte őket, amiről most már Dzsafar tudta, hogy nyilván önelégültségnek vélték, és Fájza bátyjai szó nélkül nekiestek. A dolog váratlanul érte, így aztán négy férfival szemben tehetetlen volt. Dzsafar azt mondta, hogy valami nehéz tárggyal fejbe vágták, mire nyomban elsötétült körülötte a világ. Órákkal később, amikor magához tért, ifjú hitvese és annak férfi rokonai már nem voltak sehol. Dzsafar azt mondta, tudta, miután Fájzát elrabolták tőle, mindennek vége. Tisztában volt vele, hogy Szaúd-Arábiában törvény tiltja, hogy egy szaúdi lány feleségül menjen egy nem szaúdi nemzetiségű férfihoz. Hiába házasok, jogi segítséget nem kaphat, hogy visszaszerezze Fájzát, mivel házasságkötésüket Szaúd-Arábiában nem ismerik el. Ha Dzsafar lett volna szaúdi és Fájza palesztin, akkor nem lett volna semmi gond, mivel egy szaúdi férfi azt vehet feleségül, akit csak akar. Mindennek ellenére Dzsafar Londonba repült, és kétségbeesetten próbált visszatérni a királyságba, de ott azt mondták neki, hogy a tartózkodási engedélye már nem érvényes. Noha Dzsafar félt Karím megvetésétől, most mégis legyőzte félelmét, és arra kért, hadd beszéljen a férjemmel. Azt szerette volna tudni, hogy Karím, mint herceg, vajon nem tudna-e segíteni neki. Karím azt mondta, tudna, de nem fog. Miután most már tudja, hogy Dzsafar életben van, nem áll szándékában olyan helyzetbe juttatni, amely a biztos halálához vezetne. Figyelmeztette Dzsafart, hogy Fuád és fiai megölik, ha visszatér a királyságba.

Karím ugyan egy szóval sem mondta, de én tudom, hogy ezt a csalást sosem bocsátja meg neki. Férjem rendkívül kínos helyzetbe került, hiszen egy olyan alkalmazott, aki teljes bizalmát élvezte, meghódította és elrabolta nagyon régi barátjának és üzlettársának egyetlen imádott lányát. Csupán Abdullah iránti hatalmas szeretete késztette arra, hogy hallgasson. Karím, aki sosem ígért többet, mint amit teljesíteni tudott, azt javasolta Dzsafarnak, próbáljon új életet kezdeni Libanonban, ahová lassanként, végre úgy tűnik, visszatér a béke. – Milyen szomorú – mondtam. – Ez a vége egy csodás szerelmi történetnek. Dzsafar pedig most ott áll egyedül egy mindent elsöprő, hatalmas erővel szemben. Az a jelenet, ahogy fiam fehér tobéjában ott állt csöndesen a szoba egyik oldalán, felejthetetlen marad számomra. Csak állt ott egyenes tartással, magasan, és hirtelen férfinak tűnt. Abdullah arca szomorú volt, és drámai hévvel azt mondta, hogy nem, itt erről szó sincs. Dzsafar sosem lesz egyedül, mert ő nem hagyja cserben barátját. Elmegy hozzá Libanonba. Karímmal nem voltunk hajlandók engedélyezni neki, hogy abba az országba utazzon, de Abdullah ezzel egy cseppet sem törődött, kijelentette, hogy ő mindenképp elmegy. Egy ilyen út ezernyi veszélyt rejt magában! Rettentően el voltam keseredve, és miközben lefekvéshez készülődtem, különféle terveket szőttem, miként tudnám visszatartani fiamat ettől a szentimentális utazástól. Tudnom kellett volna, hogy nem járok sikerrel, hisz lehetetlenség irányítani egy virágzó férfivá serdült fiút. Az ifjonti életerő egykönnyen nem fogadja el a vereséget.

9. Abbdullah „Átörökítjük gyermekeinkre, s ők az ő gyermekeikre, így el nem enyészhet.” HALÍL DZSIBRÁN Dzsafar és Fájza fájdalmasan szomorú esete után kitartó és nyomasztó változáson mentem át, melynek során visszahúzódtam, befelé fordultam. A fiam, Abdullah olyan lelkes odaadással tervezte libanoni útját, hogy kénytelen voltam hinni neki, amikor azt mondta, semmi sem tarthatja vissza ettől a kockázatos utazástól. Karím önuralomra intett, mivel szerinte fiunk lelkesedése le fog hűlni, amint a libanoni utazás nehézségei egészen nyilvánvalóvá válnak. Megharagudtam férjemre, és a megdöbbenéstől emelt hangon kérdeztem meg tőle, hogy tud ilyen nyugodt maradni, amikor azok, akiknek életet adtunk, a bánat kínjával gyötrik lelkemet. Karím titokzatos félmosollyal emlékeztetett arra, hogy Abdullah útlevele a széfünkben van elzárva. Útlevél nélkül pedig egyszerűen nem hagyhatja el a királyságot. Ezen okoknál fogva Abdullah terveivel szembeni ellenállásom rendszertelen, szervezetlen és eredménytelen volt. Néhány nap leforgása alatt fiammal való, egykor oly közeli kapcsolatom feszültté vált. Mindenki, aki palotánkban lakott, kétségbeesett, és magában füstölgött. Miközben Abdullah csomagolt, a húga, Amani azon búslakodott, hogy mily kevéssé képes javítani bátyja és nővére erkölcsein. Amanit azonban hite újabb lépésekre ösztönözte, és kémkedni kezdett alkalmazottjaink után. Felháborította az, amit ő hatvan szolgából álló személyzetünk szabadosságának nevezett – hisz sok romantikus kapcsolat szövődött azok közt, akik minket szolgálnak –, majd nyíltan nekilátott, hogy keresztény és hindu szolgáinkat a magasabb rendű muszlim hitre térítse.

Számtalanszor összevesztem lányommal, amiért kivétel nélkül, tapintatlanul és kíméletlenül erőszakoskodik azokkal, akik más vallás hívei, míg végül kénytelen voltam belátni, hogy Amaniban emberemre találtam, hisz folytatta tovább, és ami a kitartó makacsságot illeti, abban még rajtam is túltett. Sok magányos órát töltöttem szobámban, mialatt gyermekeim életén töprengtem. Amikor három magzatom még aprócska csecsemő volt, nagyon sok örömöt nyújtottak, és értelmet adtak életemnek. Kisgyermekkorukban egyedül Maha körül volt mindig zűrzavar, így aztán nem volt okom rá, hogy veszélyt szimatoljak mindenütt. Azokban az örömteli napokban a szülői boldogság pillanatai szinte teljesen kirekesztették félelmem sötét időszakait, amikor aggódtam ezeknek az apró lényeknek a sorsa miatt, akiket a világra hoztam. Most, hogy gyermekeim lassanként a felnőttkor küszöbére értek, arra az ijesztő következtetésre jutottam: úgy tűnik, az anyai gondosság egyetlen lényeges kellékre támaszkodhat, és ez a véletlentől való bizonytalan függőség, hisz bármit mondtam vagy tettem, semmi sem változtatta meg gyermekeim előre nem látható viselkedését. Mivel nekem mindig is rettentő nagy nehézséget okozott, hogy beletörődjek a kudarcba, ezért ágynak estem, és Karímnak arról panaszkodtam, hogy életemben semmi sem alakul úgy, ahogy reméltem. Pszichológiai hanyatlásom épp arra az időszakra esett, amikor Karím üzleti ügyei gyors növekedésnek indultak. Ennek megfelelően szabad percei korlátozottak voltak, és nemigen tudott vigaszt nyújtani nekem s megszabadítani lelkemet a melankóliától, ettől a szellemet megzavaró betolakodótól, mely megfosztott minden örömteli vágytól, amivel addig a boldogságot kerestem. Egyre magányosabbnak éreztem magam. Az önsajnálaton kívül minden más érzést elnyomtam magamban, egyre rosszabbul aludtam, és túl sokat ettem, aminek következtében nemkívánatos kilókkal gyarapodtam. Miután azok, akiket befolyásolni próbáltam, rám se hederítettek, egyre ingerültebb lettem a családommal és a szolgákkal is. Felvettem még egy undorító szokást is, hogy a hajamat csavargattam, húzkodtam és rágtam. A hajam egyre rövidebb lett, és meg is ritkult, mígnem egyszer Karím, miután észrevette szokásomat,

gúnyosan megjegyezte: azt hitte, új fodrászt alkalmazok, aki lelkesebb, mint elődei, pedig valójában csak arról van szó, hogy amikor így húzkodom a hajamat, úgy viselkedem, mint egy gyerek. Egyből vissza is vágtam egy gonosz válasszal, és igazságtalanul azzal vádoltam Karímot, hogy önmagán kívül senki mást nem szeret, ez az oka annak, hogy nekem egyedül kell ügyelnem gyermekeinkre. Karím szelíden türelmetlen volt, és tekintete valahova a távolba révedt, ettől olyan érzésem támadt, mintha magamra hagyott volna a szobában, anélkül hogy távozott volna. Majd amikor lélekben visszatért, azt mondta, néhány vigasztaló verssorra próbált visszaemlékezni, amit valamikor az eleven gyermekek felnevelésével kapcsolatosan olvasott. Azzal szavalni kezdett: „Gyermekeidnek szereteted adhatod, de nem gondolataidat, mert a gondolat sajátjuk.” – Halíl Dzsibrán – mondtam. – Hogy? – A vers, A prófétából való. És én voltam az, aki felolvastam neked ezt a bizonyos verset, amikor elsőszülöttünket vártuk. Karím komor arca ellágyult, ahogy szája mosolyra húzódott, és én azon tűnődtem, vajon azokra a réges-régi boldog pillanatokra emlékszik-e vissza, amelyeket csecsemő kisfiúnkkal töltöttünk. De nem erről volt szó, merthogy nekem bókolt, amikor azt mondta: – Szultána, te egyszerűen bámulatos vagy. Hogy tudsz ilyesmire is visszaemlékezni? Karím mindig is csodálta a memóriámat, mert ha egyszer hallottam vagy olvastam valamit, az megmaradt emlékezetemben, és bármikor pontosan tudtam idézni. Örültem ennek az elismerésnek, de elégedetlenségem okai túl sokrétűek voltak és túl mélyen gyökereztek ahhoz, hogy ily könnyen semmivé váljanak. Miután gyermekeimmel ellentétbe kerültem, őrült szenvedélyem elvakított, s így nem láttam férjem gondolkodásának tiszta logikáját. Mivel nem tudtam kivel csatázni, továbbra is őrá acsarogtam. Karímot megvetőn Néróhoz hasonlítottam, Néróhoz, az őrült római lantoshoz, aki vakságában még akkor sem látta a pusztulást, amikor saját császársága állt lángokban. Karímot felbosszantották egymást követő sértéseim, így aztán meggondolta magát, és féltő együttérzés helyett búcsúzóul egy olyan

megjegyzéssel hagyott magamra, ami egy cseppet sem volt vigasztaló. Ezek voltak rosszindulatú szavai: – Szultána, neked megvan mindened. Mégis aggódsz mindenért, és nem értesz semmit. Én azt mondom, hogy egy szép napon egy olyan intézetbe kerülsz majd, amit kifejezetten a tébolyultak számára tartanak fenn. Kígyóként sziszegtem Karím után, aki elment, és két napig haza se jött. Nem sokkal parázs vitánkat követően egyik kezemmel, noha észre sem vettem, a hajamat csavargattam, míg a másikkal egykedvűen lapozgattam egy külföldi kiadványt a sok közül. Ebben az amerikai magazinban egy cikkre bukkantam, egy ritka betegségről, mely csak nőket támad meg: az ilyen beteg tépni kezdi a haját, míg teljesen meg nem kopaszodik. Miután a fejük már kopasz, azok a szerencsétlen nők nekilátnak kitépkedni és megenni szemöldöküket, szempillájukat és testszőrzetüket. Egyből elengedtem a hajamat. Lehet, hogy engem is megtámadott ez a betegség? Odarohantam a tükörhöz, hogy megnézzem magam, és megvizsgáltam a koponyámat, nem kezdek-e már foltokban kopaszodni. A hajam valóban vékonynak és gyérnek tűnt. Most aztán igazán aggódni kezdtem, mert a hiúságból sosem gyógyultam ki, és még véletlenül se szerettem volna megkopaszodni! Meg aztán a muzulmán vallás tiltja is a nőknek a kopaszságot. Az idő aztán bebizonyította, hogy nem kaptam meg ezt a betegséget, mert a cikkben szereplő nőkkel ellentétben, a szépséghez való ragaszkodásom segített, hogy gyorsan leszokjam erről az ostobaságról. Annak ellenére, hogy sikerült hajamat megőriznem, attól tartottam, elveszítettem az élet iránti szenvedélyemet, és azt mondtam magamnak, ha nem győzöm le ezt a depressziót, mely elgyöngít, akkor idő előtt és sikerrel gyűr le az öregkor. Miután rettentően sajnáltam magam, elképzeltem, ahogy érzékeim fokozatosan felmondják a szolgálatot, és én lassú halált szenvedek. Legkedvesebb nővérem mentett meg ettől az önpusztító magatartástól.

Szara, ez a zseniális elmélkedő szellem megérezte, hogy elvesztettem életkedvemet, így aztán hosszú órákat kezdett eltölteni mellettem, és teljes figyelmével igyekezett a kedvemben járni. Szara tökéletesen megértette érzéseimet, és tudta, hogy életemet most Abdullah és Amani miatti aggodalmam uralja. Nővérem tekintete csupa szánalom volt, amikor könnyezve azt mondtam neki: – Szara, ha újra kéne élnem az életem, nem hiszem, hogy túlélném. Szara ajka halvány félmosolyra húzódott, majd kényszeredetten megjegyezte: – Szultána, a családból nem sokan élnék túl, ha te újraélnéd az életed. Nevetésünk betöltötte a szobát. A nővérem olyan drága volt. Persze neki is megvolt a maga problémája. Ő is vesződött egy zabolátlan gyerekkel, mégis a segítségemre sietett, amikor nagy szükségem volt rá. Míg Szara öt gyermeke közül négy a tökéletesség felé tört, addig Nasva, tizenéves lánya, aki Amanival egy napon született, az állandó vitát élvezte. Szara egészen bizalmasan közölte velem, hogy hálásnak kéne lennem, amiért Amani a vallás felé fordult, mert Nasvával neki épp ellenkező gondjai vannak. Lányát rettentően vonzották a másik nem tagjai, és Aszad kétszer is észrevette, amint az egyik bevásárlóközpontban, egy lemezboltban tizenéves szaúdi fiúkkal találkozik. Szara arcán könnyek csordultak végig, ahogy bevallotta nekem, hogy lánya botrányosan flörtöl minden férfival, aki a palotájuk területére lép. Hangja még mindig hitetlenséggel volt tele, ahogy elmondta, alig egy hete Nasva nyíltan szexuális beszélgetésbe elegyedett két fiatalabb filippínó sofőrrel. Egyik fivére véletlenül meghallotta ezt a beszélgetést, és amikor kérdőre vonták, Nasva pimaszul beismerte, majd kijelentette, hogy tennie kell valamit, ami megtöri a szaúd-arábiai élet egyhangúságát. Aszad kénytelen volt elbocsátani a fiatal sofőröket és idősebb muszlim férfiakat alkalmazni, akik egyiptomiak, és tiszteletben tartják a muszlim szokásokat: nem vesznek tudomást a ház önfejű úrnőiről.

Épp aznap reggel Szara véletlenül meghallotta, amint lánya egy barátnőjével beszélt telefonon. A két lány részletekbe menően kitárgyalta a barátnő legidősebb bátyjának remek testét. Szarának úgy tűnt, Nasva beleesett ebbe a fiúba, úgyhogy most meg kell fontolnia vagy legalábbis szabályoznia kell, hogy lánya mikor látogathatja meg ezt a barátnőjét. Szara arca csupa gyötrődő aggodalom volt, hogy vajon hova vezethetnek Nasva szabados erkölcsei és helytelen viselkedése, miközben azt mondta, sokszor hallotta: a természet egyik tévedése, hogy a szépség és az erény gyakorta nem járnak együtt. Nasva, mondta nővérem, egy ártatlan arcú szépség, akiből sajnos hiányzik az erény. Be kellett látnom, hogy az én nehézségeim Amanival elhalványulnak nővérem Nasvával kapcsolatos problémái mellett. Némi vigaszt nyújtott az a tudat, hogy Amani vallásosságát jó szemmel nézik a vallási hatóságok, míg Nasva tevékenysége Szarát és Aszadot belegabalyíthatja a szaúdi vallási és jogi rendszer végtelen hálójába. Ismét szöget ütött fejemben a gondolat, hogy Nasva lehet az én igazi gyerekem, míg Amani biztosan Szara vére. Gondoltam, megkérdem Szarát erről a dologról, de aztán egy pillanatra elfogott a nyugtalanság, hogy alaptalan feltételezésem esetleg oda vezethet, hogy valóban kicseréljük lányainkat. Emlékeztettem magam arra, hogy hazámban jobb, ha az embernek egy kitartó vallási fanatikussal kell küszködnie, mint egy olyan fiatal lánnyal, aki a szexuális izgalom megszállottja. Megpróbáltam nővéremet jobb kedvre deríteni, ezért azt mondtam neki, hogy mi, szülők, amikor gyerekeinkkel foglalkozunk, nagyon gyakran nem látunk belőlük mást, csak a hibáikat. Gondoltam, megemlítek néhányat Nasva jó tulajdonságai közül, de nem tudtam mondani egyet sem. Szarával egy darabig csak néztük egymást, és hallgattunk. Ösztönösen tudtuk, hogy tökéletesen megértjük egymást. Nővérem, miközben gondolatai lánya körül forogtak, tűnődni kezdett a civilizáció fejlődésén. A mi gyermekeink védve voltak minden világi gondtól, fényűző kényelem vette körül őket, értelmes

elfoglaltságot, erkölcsi útmutatást kaptak, és noha ilyen gondosan megszerveztük életüket, fejlődésükre mindez nem sok hatással volt. Szara azt mondta, arra a véleményre jutott, hogy az ember jelleme egyedül a genetikán múlik, és gyermekei ugyan gondosan ápolt növényként nőttek fel, de akár gazként is felcseperedhettek volna. – Meg aztán – mondta nevetve – egy kor radikálisai a következő kor reakciósaivá lesznek, úgyhogy ki tudja, végül mivé válnak csemetéink? Mivel az ember terhein mindig könnyít az, ha emlékeztetik egy másik ember gondjaira, még akkor is, ha az a másik olyasvalaki, akit nagyon szeretünk, kezdtem sokkal vidámabb színben látni a világot, mint napok óta bármikor. Nevettem, és egyetértettem nővéremmel, majd azt mondtam neki, hogy elültetett magjaink nem szökkentek mind virágba. Aztán arra gondoltam, az élet egésze amúgy is Allah kezében van, így aztán megfogadtam, hogy többé nem aggódom. Szara elment, hogy utánanézzen legkisebb gyermekeinek, akik palotánk játszóterén játszottak Amani állatkertje mellett, én pedig megígértem, hogy megfürdöm és felöltözöm, hogy meglátogathassuk Fájzát. Sem Szara, sem én nem láttuk azt a szegény lányt, amióta erővel visszahozták a királyságba, bár azt hallottuk, s ez kissé meglepett minket, hogy összeszedte magát, és már találkozgat legközelebbi barátaival meg rokonaival. Napok óta először élveztem ezt a szokatlan békét és nyugalmat, így aztán nem voltam felkészülve férjem megdöbbentő telefonjára. A hangja rémisztően feszült volt. – Szultána, menj a széfhez, és nézd meg, ott van-e Abdullah útlevele. – Miért? – kérdeztem. Karím azt mondta, hogy fogjam be a számat, és tegyem, amit mondott. A legrosszabbtól tartottam, a telefonkagylót a földre ejtettem, és rohantam férjem dolgozószobájába, mely a földszinten volt. A kezem nem volt hajlandó együttműködni emlékezetemmel, így csak a harmadik nekifutásra sikerült kinyitnom a kombinációs zárat.

Férjem a saját útlevelét irodája széfjében tartotta, az enyémet és a gyerekekét idehaza. Ujjaim sebesen kutattak a különféle dokumentumok és papírok közt. Abdullah útlevele nem volt köztük! Ekkor döbbent belém az iszonyú felismerés, hogy a négyből csupán két útlevéllel tudok elszámolni. Maha útlevele is eltűnt a bátyjáéval együtt! Mi folyik itt? Hogy történhetett ez? Karímon és rajtam kívül senki sem ismeri ennek a zárnak a kombinációját. – Nem! – mondtam magamnak fennhangon, amikor nem találtam azt a speciális engedélyt sem, amelyet Karím írt alá családja nőtagjai részére, miszerint a család egy férfi tagjának kísérete nélkül is kiutazhatnak a királyságból. Teljesen összezavarodtam. Maha egyedül utazik? Vagy a bátyjával együtt szökött el a királyságból? Ekkor megszólalt a telefon Karím dolgozószobájában. Férjem belefáradt a várakozásba. Amikor felvettem a kagylót, beleüvöltött: – Szultána! Mi van? Elmondtam Karímnak nyugtalanító felfedezésemet. – És a dollár? Nem is gondoltam rá, hogy megnézzem azt a meglehetősen nagy összeget, amelyet dollárban tartottunk a széfben arra az esetre, ha egy vallási forradalom nyomán hatalomváltás történne az országban, és nekünk menekülnünk kéne. Mindig is reménykedtünk benne, ezt az összeget sosem kell vesztegetésre felhasználnunk, hogy biztonságban kijuthassunk a saját hazánkból. Kinyitottam a széf felső részében lévő hatalmas fiókot. Úgy volt, ahogy Karím gondolta. A pénz már nem volt ott! Ahogy nőtt a nyugtalanság az arab országokban, úgy növekedett félelmünk és vele együtt a fiókban lévő pénzösszeg. Abdullah több mint egymillió dollár készpénzt vitt el szülei széfjéből. Fiamnak tán elment a józan esze? – A dollár is eltűnt – jelentettem gyászosan. – Menj és nézd meg, hogy Maha ott van-e az iskolában. Én megyek a reptérre. Belekiáltottam a telefonba:

– Siess! – Tudtam, hogy fiam útban van Libanon felé. De hogy keveredett bele ebbe Maha? Az biztos, hogy Abdullah nem viszi magával a húgát egy ilyen veszélyekkel teli országba. Annyira megrémültem és összezavarodtam, hogy forogni kezdett velem a világ. – Majd megpróbállak felhívni a kocsiból. Most pedig tedd, amit mondtam! Menj és keresd meg Mahát! Előkaptam egy egyszerű ruhát, gyorsan belebújtam. Aztán fogtam az abá’ámat, a fátylat meg a sájlát, és magamra kaptam külső ruhámat, miközben végigrohantam a házon, és nővérem, Szara után kiáltoztam, hogy jöjjön el velem Maha iskolájába. Rákiáltottam Corára, hogy kerítse elő Múszát, legfiatalabb egyiptomi sofőrünket, akiről tapasztalatból tudtam, rá lehet venni, hogy megszegje a városban előírt sebességkorlátozást. Maha iskolája kocsival tizenöt percre volt palotánktól, de mi tíz perc alatt odaértünk. Útközben Szarának elmondtam a helyzetről azt a keveset, amit tudtam. Mahának történelemórája volt, és a tizenhét lány épp jegyzetelt, miközben a terem közepén álló hatalmas televízió képernyőjéről hallgatták a férfi tanár előadását. Az óra videofelvételről ment, mivel Szaúd-Arábiában egy férfi tanár nem kerülhet személyes kapcsolatba nőnemű diákjaival. Maha arca skarlátvörös lett, ahogy a nevét kiáltva berontottam osztályába. Gyermekem arcát fürkészve a pad fölé hajoltam, és azt mondtam: – Maha! Hát itt vagy! Maha ellökte kezemet a nyakáról, és felkiáltott: – Miért, mit gondoltál, hol lennék? Közöltem az igazgatónővel, hogy most feltétlenül haza kell vinnem a lányomat. Anélkül, hogy szokatlan viselkedésem láttán a kíváncsiságnak akár a legkisebb jele is látszott volna rajta, nyugodtan utasította Mahát, hogy szedje össze könyveit. Megkérdezte tőlem, hogy Maha egy hétnél hosszabb ideig lesz-e távol. Mivel nem tudtam, azt feleltem, igen. Mire azt mondta, akkor szól Maha tanárainak, hogy lányom visszatértéig gyűjtsék össze számára a tanulnivalót.

– Anya! Mi folyik itt? – akarta tudni Maha, ahogy beültünk a kocsiba. – Attól féltem, hogy Abdullahhal vagy. – Abdullahhal? Maha ekkor még csak tizenhét éves volt, egy leány-középiskola diákja. A fiamnak, aki tizenkilenc éves volt, ekkor az egyetemen kellett volna lennie, ahová lányok nem járhattak. Maha döbbenten nézett rám. – Anya, úgy viselkedsz, mint aki megtébolyult. – Szarára nézett, hogy végre megtudjon valamit. – Nénikém, mi a baj? Szara elmondta neki az útlevelek rejtélyes eltűnését és azt, hogy nem értjük, vajon Abdullah miért vitte magával a Maháét is. Ekkor nővérem pillantása találkozott az enyémmel lányom feje fölött. Szara pontosan ugyanarra gondolt, amire én. – Fájza! – mondtuk ki mindketten a nevet. Azt mondtam a sofőrnek, hogy vigyen minket Fuád és Számja otthonához. Gyorsan! Abdullah terve immár világos volt előttem. Fiam magával vitte Maha útlevelét Dzsafar felesége, Fájza számára! Abdullah kitervelte a megszöktetését. Maha útlevelével Fájza utazik. Fájza megy Libanonba a fiammal, és nem Maha! Lefátyolozott arccal egy szaúdi nő nyugodtan külföldre utazhat egy másik nő útlevelével. Amikor Maha felfogta bátyja tettének jelentőségét, könyörögni kezdett nekünk, hogy menjünk haza. – Anya! Hadd menjenek! Ez nehéz pillanat volt. Ha nem figyelmeztetem Fájza szüleit, akkor bűntársa vagyok a fiamnak abban, hogy illetéktelenül beleavatkozott egy másik férfi magánügyébe. Ha én leszek az oka annak, hogy Fájzának továbbra is külön kell élnie attól a férfitól, akit annyira szeretett, hogy hozzáment, akkor soha többé nem lennék érdemes arra, hogy a nők jogaiért harcoljak hazámban. Szarával hosszú pillanatokig meredtünk egymásra. Szara tekintete tiszta volt és átható, én meg tudtam, hogy nővérem újból átéli azt az iszonyú szexuális gyötrelmet, amelyet első házasságában kellett elviselnie. Ha anyánk akkor nem lázad fel apánk ellen, még a válást is megkockáztatva, ami azzal járhatott volna, hogy örökre elválasztják őt

drága gyermekeitől, akkor Szara még ma is egy olyan férfival lenne összekötve, akit gyűlöl, és soha nem ismeri meg azt a csodás szerelmet, amelyben Aszaddal élnek. Döntésem az intolerancia és azon szigorú kötöttségek eredménye volt, amelyeket a nőknek kell elszenvedniük hazámban. Mivel őseim legjobb és nem a legrosszabb hagyományaihoz akartam méltó lenni, ezért utasítottam Múszát: – Menjünk haza! Maha nevetni kezdett, és összevissza csókolt, egészen belenyomott az autó ülésébe. Szara szeme ragyogott. Nővérem mosolygott, és megszorította a kezemet, majd azt mondta: – Szultána, ne aggódj, helyesen döntöttél. Músza szeme természetellenesen elkerekült, a száját hol kinyitotta, hol meg becsukta, és ez a látvány engem egy madárra emlékeztetett, melynek teste felforrósodott a sivatagi napsütésben. Az arcszíne elsötétült, és láttam rajta, hogy hevesen ellenzi az események ilyetén alakulását. Franciául kezdtem beszélni, mivel sofőrünk ezt a nyelvet nem értette. – Nézzétek a vezető arcát – mondtam a nővéremnek és gyermekemnek. – Nem igazán helyesli a dolgot. – Hol az a férfi ebben az országban, aki elismerné egy nő jogát ahhoz, hogy férjet válasszon magának? – kérdezte Maha. – Mutass nekem csak egyet! És… és… én nyomban hozzámegyek! Ahogy visszatekintettem annak a napnak az eseményeire, hirtelen belém hasított a felismerés. Lelkem végre visszanyerte nyugalmát, mivel megértettem, hogy lányom egy olyan férfinak a vértestvére, aki felvilágosult, bár még maga sem tud saját felszabadulásáról. – Abdullah – feleltem csöndesen. – A bátyád. A fiam. Abdullah ilyen férfi. Boldog némasággal meredtem lányom arcába, de lelkem a múltban járt. Láttam elsőszülöttemet, ahogy a karjaimban fekszik. Azok az érzések, melyeket születése napján éreztem, most egy pillanatra feltámadtak, hisz ilyen boldogság természeténél fogva csak rövid lehet. Akkor azon tűnődtem, vajon újszülött fiam fenntartja és így

megerősíti-e majd azokat a szigorú szabályokat, amelyek hazám asszonyainak életét jellemzik. Azért imádkoztam, hogy ne így legyen, hogy fiam másként befolyásolja majd hazám történetét, és ő legyen az, akinek a segítségével megváltoznak majd Szaúd-Arábia merev társadalmi szokásai. Nehéz volt nyugodtan megítélnem Abdullah tetteit, de nyíltan értékelve cselekedetét, tudtam, hogy legtitkosabb vágyam valóra vált. Egy fiúgyermek, aki méhemnek gyümölcse, ki fogja formálni szülőhazámat. Mily vakmerő volt a fiam! Ettől fogva nem érdekelt, miként reagál a dologra Músza, most már arabul beszéltem, és emlékeztettem Szarát meg Mahát arra, hogy a férfiak, akik Karím generációjába tartoznak, egykor ésszerű gondolatoknak adtak hangot, ha asszonyaikra került a szó, de hangjuk elnémult, amikor összeütközésbe kerültek a vallás harcias embereivel. Korosztályom gyáva, megfélemlített férfiai fölött bánkódva többé már nem vártam tőlük felszabadításunkat. Ám a remény nem veszett el mindaddig, amíg mi, arábiai asszonyok, olyan férfiakat hozunk a világra, mint Abdullah. Elmondtam Mahának és Szarának, hogy véleményem szerint imádott fiam, aki herceg, egy nap majd felhasználja minden hatalmát és befolyását, hogy javítson a szaúdi nők helyzetén, és értékeiknek megfelelően felemelje őket. Fiam bátor tettén felbuzdulva az út hátralévő része alatt megbotránkoztattam Múszát azzal, hogy nyíltan taglaltam a nők teljes felszabadulását, ami Músza feleségére is vonatkozik, akit arra kényszerített, hogy Egyiptomban, egy kis faluban éljen férje szüleivel, amíg ő Szaúd-Arábiában dolgozik. Karím türelmetlenül várta hazatértem. Úgy tűnt, nem lepődött meg hatalmas boldogságomon, és azt hiszem, feltételezte, hogy hangulatom azért változott meg ennyire, mert lányomat megtaláltam, és biztonságban volt. Soha eszébe sem jutott, hogy boldogságom oka a fiunk volt, és az a tény, hogy Abdullah hátat fordított az igazságtalanságnak, és szemét a felé a jövő felé fordította, melyben minden ember szabadon él.

Mahát egy kicsit megrémítette apjának haragosan szikrázó tekintete, ezért valami apróbb feladatot emlegetve gyorsan visszavonult. Szara összeszedte gyerekeit, és hazament Aszadhoz, de előtte még a fülembe súgta, hogy hívjam fel, amint tudom. A távolból Amani hangját hallottam, amint hol hangosabban, hol halkabban fordul mélyen átérzett szavaival Allahhoz. Végül magamra maradtam férjemmel. Azt gondoltam, hogy Karím arcvonásait felfedezésének nyomasztó súlya keményítette meg, így aztán könyörtelen vádjai felkészületlenül értek. Érzéseinek nyíltan hangot adott, anélkül hogy akár csak egyetlen kérdést is feltett volna nekem. – Szultána, Fájza szökésén a te kezed nyomát érzem. Gyanúsítgatása egy röpke pillanatra elnémított. Mivel olyan ember vagyok, aki haragjában a végsőkig elmegy, most sem tagadtam meg önmagam, és a legrosszabb oldalam került előtérbe, amikor öklömmel Karím karja felé sújtottam. Mivel Karím már jól ismeri heves vérmérsékletem, a dolog nem érte váratlanul. Ügyesen kitért az ütés elől. Az évek során megtanulta annyira fegyelmezni reakcióit, hogy konfliktusainkban mindig ő volt az, aki visszafogottnak tűnt, s így sikerült neki engem a lehető legrosszabb színben feltüntetnie. Ez alól a mai összetűzés sem volt kivétel. – Szultána. Ez most nem igazán alkalmas pillanat a veszekedésre. Fiunk és Fájza elszökött a királyságból. – Férjem megragadott. – El kell mondanod nekem az útitervüket! Hiába tagadtam, nem sikerült meggyőznöm Karímot arról, hogy noha fiunk örökölhette tőlem tehetségét, amivel ilyen remekül megtéveszti az embert, ehhez a mostani dologhoz valóban nem volt semmi közöm. Ahogy a város tolvajának nem hisznek, amikor eltűnik egy vekni kenyér, az én múltam is utolérte jelenemet, és a vádak rémisztő lavinája zúdult egy ártatlan asszonyra. Nagy árat fizettem harcias múltamért.

Úgy véltem, férjem viselkedése lehetett volna sokkal lojálisabb, és ezt meg is mondtam neki. Karím azt kérdezte tőlem, hogyan hihetne nekem, hiszen egy olyan nőt vett feleségül, aki félig angyal, félig pedig maga a gonosz, és a bennem lakozó gonosz gyakran hajtja uralma alá az angyalt, amikor pedig olyan ügyről van szó, amely a nők életével kapcsolatos, akkor képtelen vagyok hazugság nélkül szólni, s tetteim is mind csalárdak! Ilyen dühös még sosem voltam – hisz nincs ember, aki szívesen venné, ha igazságtalanul gyanúsítják –, úgyhogy Karím lába elé köptem, majd elhagytam a szobát azzal, hogy soha többé szóba nem állok azzal a férfival, akihez feleségül mentem. Karím úgy gondolta, jobb, ha száműzi kétségeit, mivel attól tartott, a segítségem nélkül esetleg nem sikerül megtalálnia a fiát és visszahozni Fuád lányát. Karím kijelentette, ha tévedett volna, akkor bocsánatot kér, és azt mondta, meg kell mentenem fiunkat egy olyan vétség elkövetésétől, amely még mélyebben belekeveri őt egy másik ember magánügyébe. Mivel gyanítottam valódi indítékait, nem voltam hajlandó megbocsátani neki, a szememet pedig szorosan lehunytam, hogy ne kelljen látnom az arcát, miközben intettem, hogy távozzon. Amint az ajtó becsapódott mögötte, a bosszú öröme egyből elhalványult. Hol a fiam? Vajon biztonságban van-e? Öt napon át nem volt béke otthonunkban, mivel Karímmal egyetlen szót sem váltottunk békésen. Amani egyfolytában sírt és imádkozott, míg Maha szerelmes dalokat énekelt, és ünnepelte Fájza szökését. Vajon van-e a sikernél bármi is édesebb az életben? Mindvégig egyetlen célt szem előtt tartva Fájza elkerülte a neki felállított kelepcéket, és ismét együtt volt azzal a férfival, akit szeretett. Még álmomban sem sejthettem előre Fuád és Számja reakcióját lányuk kétségbeesett szökésére. Felkészültem, ha kell, akár erővel is ráveszem Karímot, hogy használja fel pozícióját egyetlen fiunk védelmében, ám az a szelíd engedékenység, amivel Fuád lánya viselkedését tudomásul vette, kellemes meglepetésként ért.

Az eltűnésüket követő ötödik napon Abdullah felhívott minket Ciprusról. Abdullah egy cseppet sem félt reakciónktól, és határozottan kijelentette, hogy tiltakozásunk ellenére ő igazságot szolgáltatott, és nem bosszút állt, amikor segített Dzsafarnak és Fájzának, hogy ismét együtt lehessenek. A lélegzetem is elállt, amikor Abdullah elárulta nekünk, hogy Fájza egy órával azelőtt hívta fel szüleit, és Fuád meg Számja immár elfelejtették haragjukat, és semmire sem vágynak jobban, mint hogy kaphassanak egy második lehetőséget arra, hogy Dzsafart fiukként fogadják. Fuád azt mondta gyermekének, ha ő és Dzsafar nem fordítanak hátat a családnak, akkor megígéri, hogy nem fog tombolva „kétszer lépni ugyanabba a folyóba”. Mily igaz, hogy az ember a jólét időszakában elutasítja a kompromisszumot, de ha gyenge, egyből hajlamos az egyezségre. Eluralkodott a félelem Fuádon és Számján, hogy soha többé nem látják gyönyörű lányukat, így aztán arra a következtetésre jutottak, hogy inkább elfogadják házasságát egy olyan emberrel, aki vagyonát és társadalmi helyzetét tekintve jóval alattuk áll. Mivel gyanakvó természet vagyok, arra gondoltam, ez talán csak trükk, hogy becsalogassák Dzsafart egy olyan országba, ahol nincsenek jogai. Amint betette a lábát Szaúd-Arábiába, bármilyen ürüggyel bebörtönözhetik, ha Fuád úgy kívánja. Fájza szülei nem igazolták pesszimizmusomat. Fuád és családja még aznap Görögországba repült, hogy találkozzanak Dzsafarral és Fájzával abban a nagyszerű országban, ahol a civilizáció bölcsője ringott. A halálnál is keserűbb gondolatokat eltemették, és Dzsafar meg Fájza végre boldogságra lelt abban a családi közösségben, mely nemrég még kétségbe vonta házasságuk törvényességét. Külön engedélyt szereztek be, hogy Fájza feleségül mehessen egy másik országból származó muszlimhoz, majd megtartották a második, sokkal ünnepélyesebb esküvőt Egyiptomban, egy kairói hotelben. Karímmal és két lányunkkal mi is odautaztunk, hogy ott legyünk fiunkkal ezen az örömteli eseményen. Dzsafar és Fájza ragaszkodtak hozzá, hogy a meghívott férfiak és nők együtt vegyenek részt a Mena House Hotelben tartott fogadáson.

Hatalmas szerelmük láttán még Karím komor arcán is megjelent egy mosoly, noha ő most szégyenkezett, amiért a fia beleavatkozott egy barátja magánéletébe. Karím feszültsége azonban teljesen feloldódott, amikor Fuád bevallotta neki, hogy a dolog másként nem is végződhetett, mivel már jóval azelőtt, hogy Abdullah Fájzát megszöktette, lányuk szörnyű boldogtalansága láttán feleségével arra az elhatározásra jutottak, hogy Fájzának és Dzsafarnak együtt kell élnie. Fájza bánatát nem lehetett nem észrevenni, és Fuád azzal nyugtatta meg szégyenkező férjemet, hogy azon a napon, amikor lányuk megszökött, már ők maguk is épp a szülői megadás gondolatával foglalkoztak. Karímmal figyeltük, amint Fuád úgy öleli magához Dzsafart és Fájzát, mintha teljesen egyek lennének. Abból a ragyogó tekintetből, ahogy Dzsafar a feleségére nézett, világosan láttuk, hogy még őrültebben szereti, mint valaha. Mennyire örültem! Egy szaúdi nő boldogan házasságot kötött egy számára tilos férfival. Karím fülébe súgtam: – Látod, a dolgokat végül mégiscsak meg lehet változtatni! Egy családi tragédia a lehető legharmonikusabb együttlétté alakult át. Később, még aznap este Karímmal kairói villánk udvarán gyönyörködtünk az egyiptomi ég szépségében. Férjem őszinte bocsánatkéréssel lepett meg. Miközben Karím tétován ingadozott a szégyenkezés és a szeretet között, megígérte nekem, soha többet nem fog előre ítélkezni felettem, ugyanis Abdullah elmondta neki, hogy nem volt semmi közöm Fájza kiszabadításának tervéhez. Ami azt illeti, épp Karím volt az, aki megadta fiunknak széfünk zárjának kombinációját. Abban a nagy izgalomban Karím erről megfeledkezett! Ezután, mintha csak úgy utólag jutott volna eszébe, Karím benyúlt a zsebébe, és elővette a legnagyobb gyémántot, amelyet valaha is láttam. A kő egy aranyláncon lógott. Férjem a láncot gyöngéden a nyakamra csatolta, majd éreztem, ahogy ajkai könnyedén súrolják a vállamat.

Néhány éve gyűlöltem házaséletem keserű ürességét. Alig egy hónapja még életem értelmét kerestem. Ez a pillanat pedig melegágya volt mindenféle érzésnek – szeretetnek, megbánásnak, de legfőképpen a zavarodottságnak. Karím lenne az a ritka jelenség, az a szaúdi férj, aki gyöngéd, férfias, gyakorlatias és intelligens? Tévesen ítéltem volna meg jellemét? Hogyan jelentheti számomra a boldogságot épp egy szaúdi férfi, amikor egész életemben a szaúdi férfiak ellen küzdöttem? Egyszer azt hallottam, hogy a fösvény sosem elégszik meg a pénzével, se a bölcs ember a tudásával. Lehet, hogy én olyan nő vagyok, aki sosem ismeri meg a beteljesedést? Ez a lehetőség megrémített. Aztán újabb gondolat jutott az eszembe, egy arab közmondás: „Ha a férjed csupa méz, ne fogyaszd el őt.” Karímot most új megvilágításban láttam. Eszembe jutott az a számtalan sértés, amit hozzávágtam, majd azért imádkoztam, hogy Allah kurtítaná meg nyelvemet és növelné józan ítélőképességemet. Férjemre mosolyogtam. Hirtelen úgy éreztem, hogy sok seb begyógyult – szinte az összes sérülés, amelyet eddig házasságunk során Karím viselkedése miatt elszenvedtem. Valami oknál fogva sebeim szinte észrevétlenné váltak.

10. Fatma Meghalt mibennünk valami, most halt meg a Remény. OSCAR WILDE (Kosztolányi Dezső fordítása) Másnap délután Karímmal és gyerekeinkkel együtt ültünk kairói villánk verandáján. Tökéletes virágoskert övezte a hatalmas, fedett teraszt, és a rózsák meg a lonc édes illata töltötte be a levegőt, amiről az embernek eszébe jutott a gazdag brit jelenlét, mely egykor elfoglalta ezt a kellemetlen várost. Élveztük ennek a tágas, árnyékos helynek a hűvösét, mivel a délutáni szellőnek nyoma sem volt, és e népes város betontengere magába szívta a nap fullasztó hőségét, amely most nyolcmillió kairói érzékeit tompította el. Három gyermekünk egymás közt sustorgott, majd kijelentették, hogy ismét megfeledkezett rólunk a „Feledékeny Fatma”, merthogy ők így nevezték egyiptomi házvezetőnőnket, ha hallótávolságon kívül volt. Figyelmeztettem gyermekeimet, hogy ne viccelődjenek rajta, hisz Fatma már nem fiatal, és a lábai nehezen bírják hatalmas testét. De azért magamban elnyomtam egy mosolyt, mert arra gondoltam, hogy gyermekeim valószínűleg jól látják a helyzetet. Szinte biztosra vehető, hogy Fatma valami új dologba fogott, és teljesen megfeledkezett munkaadóiról, akik türelmesen várják a hideg italt. Fatma valóban szórakozott volt, és sosem tudott visszaemlékezni rá, miért is ment egyik helyiségből a másikba. Karím sokszor panaszkodott emiatt, és azt mondta, hogy Fatmát el kéne küldeni és helyére felvenni egy fiatalabb és energikusabb nőt, de én ellenálltam unszolásának, mert ez az asszony megbízható volt, és mindig őszinte szeretetet mutatott három gyermekem iránt.

Karím azzal vádolt, hogy nem tudok megválni Fatma élénken előadott történeteitől, melyekből megismerhetem a kairói botrányokat. De egyáltalán nem erről volt szó. Fatmát akkor alkalmaztuk állandó, bentlakó házvezetőnőként, amikor évekkel ezelőtt megvettük a villát. Amikor belépett az életünkbe, Abdullah mindössze kétéves volt, és a lányok még meg sem születtek, így aztán Fatma az állandóságot képviselte fiatal életükben. Épp ahogy felálltam székemből, hogy utána menjek, és emlékeztessem korábbi kérésünkre, meghallottam lógó szandáljának ismerős csoszogását a veranda felé vezető folyosó márványpadlóján. Karímra néztem, aki bosszúsan megcsóválta a fejét. Férjem egyszerűen nem értette meg, hogy miért kell neki elviselnie azt a kényelmetlenséget, amit egy öregedő szolga jelent. Rám tört a gonoszkodás, ezért azt mondtam: – Férjem, ne feledd, hogy Allah mindent lát, és figyel téged. Karím élesen így felelt: – Szultána, ne foglalkozz te azzal a kapcsolattal, amely engem Allahhoz fűz. A gyerekek azt hitték, most vitatkozni kezdünk, és ezzel elrontjuk a délutánt, így aztán Amani átölelte apja nyakát, Maha pedig dörgölni kezdte a vállamat, és könyörgött, hogy ne veszítsem el a nyugalmamat. Túl jól éreztem magam ahhoz, hogy veszekedni kezdjek, és ezt meg is mondtam. Körülbelül ez volt az a pillanat, amikor figyelmem Fatma felé fordult. Ahogy felidéztem magamban az évekkel azelőtti kecses, karcsú nőt, szemem szeretettel követte elnehezedett alakját, amint óvatosan kinyitotta a kétszárnyú üvegajtót, mely a villából a verandára vezetett. Fatma teste hatalmas volt, és csak nagy nehézségek árán sikerült egyensúlyban tartania a tálcát, mely tele volt kristálypoharakkal, meg ott volt a hozzájuk való kristályüveg is a limonádéval, mely frissen facsart citromból készült. Fatma, mint a legtöbb egyiptomi nő, attól a pillanattól fogva, hogy megszülte első gyermekét, súlyproblémával küszködött. Valahányszor megszaporodott a család, ő egyre kövérebb és kövérebb lett, mígnem

egyszer Abdullah gyermeki rémülettel megkérdezte tőlem, hogyan képes Fatmát a bőre továbbra is egyben tartani. Mivel Fatmát a súlya lelassította, sokáig tartott, míg feljött azon a néhány lépcsőn, mely az ajtótól a fehérre festett rattanasztalhoz vezetett. Abdullah felpattant, elvette tőle a tálcát, és ragaszkodott hozzá, hogy családját ő szolgálja ki. Karímmal összenéztünk, és én láttam, hogy férjem az ajkába harap, nehogy tiltakozni kezdjen. Abdullahot gyerekkora óta mindig meghatotta a szenvedés, mely gyakran úgy éri az embereket, hogy nem szolgáltak rá. Én büszke voltam fiam érzékenységére, de tudtam, hogy apja nem szereti, ha a szolgák helyett dolgozik. Hogy eltereljem Karím figyelmét, arra kértem Abdullahot, meséljen nekünk libanoni élményeiről, mert amióta itt, Kairóban találkoztunk, még nemigen volt időnk meghallgatni kalandjait. Emlékeztem rá, hogy Karím fiatalkorában sok boldog napot töltött Bejrút gyönyörű városában, ahova a szaúdi királyi család számtalan tagja ment pihenni és kikapcsolódni még az előtt az őrült és értelmetlen háború előtt, mely elpusztította Libanon egykor oly szép földjét. Abdullah reményt látott ott, ahol Karím szerint már nem volt. Abdullah azt mondta, mély benyomást tett rá a libanoniak szelleme, csodálta, hogy a libanoni emberek nem csupán túlélték, de érintetlen optimizmussal vészelték át a leggonoszabb polgárháborút, és nem hajlandók elismerni, hogy ne tudnák túlszárnyalni ragyogó múltjukat. Abdullah úgy vélte, ha a libanoniak csak a fele esélyt megkapnák, ismét felemelkednének, és elfoglalnák kiemelt helyüket az arab világban. Abdullah egy pillanatra elhallgatott, és az apjára nézett. Azon tűnődött, vajon Karímot nem érdekelné-e, hogy pénzt fektessen be abba az országba. Karím elismerő mosollyal jutalmazta Abdullahot. A férjem olyan ember, aki mindenütt a gazdasági lehetőségeket keresi, és nyomasztotta, hogy fiunkat ez idáig az ilyen ügyek egyáltalán nem érdekelték. Karím mosolya azonban gyorsan szertefoszlott, amikor Abdullah hozzátette, hogy Libanon infrastruktúrája szinte teljesen

romokban van, és számtalan jó cél lenne ott, amelyre apja nagyobb összegeket adományozhatna. Csaknem elnevettem magam, ahogy Karím arcára néztem. Kiegyenesedett székében, és megpróbált némi érdeklődést mutatni, de meglehetősen nehezére esett kétségbeesését lepleznie: úgy nézett a fiára, mintha életében először látná. Tudtam, hogy férjem még nem heverte ki Abdullah büszke bejelentését, miszerint annak az egymillió dollárnak a nagyobb részét, amit széfünkből kivett, annak a kórháznak adományozta, amelyben Dzsafar bátyját ápolják. Nem volt szíve megszidni fiunkat ezért a jó cselekedetért, és noha kellemetlenül érintette ez az egymillió dolláros veszteség, mégis szomorú szeretettel nézett Abdullahra. Karím később bevallotta nekem, hogy véleménye szerint pénzt adományozni Libanonnak pontosan olyan, mintha az ember kihajítaná az ablakon, mivel ki tudhatja, hogy a pusztítás fegyverei mikor lobbantják ismét lángra az országot. Hadd mutassák meg előbb a libanoniak, hogy komolyan gondolják a békét, akkor majd Karím megnézi, hogy milyen lehetőségei vannak arra, hogy segítsen arab testvérein. Abdullahot megdöbbentette a felszerelés hiánya abban az intézetben, ahol Dzsafar bátyját ápolják. Azt mondta, képtelen elfelejteni azokat az iszonyú állapotokat, melyek közt ezek a hadirokkantak élnek a kórházban. Szeme könnyel telt meg, ahogy azokról a végtaghiányos férfiakról és nőkről beszélt, akik apró szobákban, a négy fal között tengetik életüket, mert nincs művégtag, és nincsenek tolókocsik. Abdullah faasztalokhoz kötözött férfiakat is látott, férfiakat, akiknek teste megbénult, férfiakat, akik sztoikus nyugalommal fogadták el egy minden örömtől megfosztott élet gondolatát. Abdullah azt mondta, hogy megtudta a tragikus igazságot, miszerint a libanoni sebesültek zömének nincsenek túlélő családtagjaik, akik anyagilag támogatnák gondozásukat. Gyötrődve tette fel a kérdést: – A világ nem tud róla és nem is törődik azzal a pusztulással, amit ez az ország elszenvedett?

Ekkor Abdullah emlékezetébe idéztem egy örömteli gondolatot, nevezetesen azt, hogy Dzsafar fivére szerencsésebb, mint a többiek, mivel Dzsafar rendszeresen küldött pénzt kezelésének költségeire. De még ez a helyzet is sivárnak tűnt ahhoz a fejlett egészségügyi ellátáshoz képest, amelyet a mi olajból származó gazdagságunk biztosít Szaúd-Arábia lakóinak. Dzsafar bátyja azonban mostantól meg fogja kapni a létező legmodernebb ellátást, mivel Fuád ragaszkodott hozzá, hogy otthonukba költözzön, és velük éljen mint családjuk tagja. Fiunk most azt akarta, hogy apja személyes vagyonából többet juttasson a libanoni rászorulóknak. Abdullah úgy gondolta, ígéretes kezdet lenne egy új kórház, melyet a legmodernebb eszközökkel szerelnének fel. Előrehajoltam, mert érdeklődéssel vártam férjem válaszát, hiszen tudtam, milyen fájdalmat jelent Karímnak elutasítania imádott fia kérését. Karím annyira összpontosított, hogy lehunyta a szemét, és egyik kezével épp dörgölni kezdte a homlokát, amikor családi beszélgetésünket félbeszakította egy szívszaggató kiáltás. Döbbenten egymásra néztünk, majd rájöttünk, hogy ez a furcsa zaj bentről, a mi villánkból jön, és ezt a hangot Fatma adta ki! Karím arcán megkönnyebbülés suhant át, mivel fia figyelme most másfelé fordult. Abdullah rohant be elsőként. Én lányaimmal a nyomában voltam, és Karímot otthagytuk egyedül a verandán. Az első gondolatom az volt, hogy Fatma megégette magát, mivel ott állt a tűzhely mellett, és épp a marhahúst meg a hagymát sütötte nekünk vacsorára. De aztán nyomban láttam, hogy sírásának a főzéshez semmi köze, mert kevergette tovább az ételt a serpenyőben, és úgy tűnt, észre sem vette, hogy jajgatása áthatolt a villa kőfalain. – Fatma! Mi a baj? – kérdezte Abdullah. Akárha a végzet hangja szólna, Fatma így felelt: – Jaj, Abdullah! Az a nő a legáldottabb, aki sosem születik meg! Boldogságban az a nő követi, aki csecsemőként hal meg! Fatma a gyászos fájdalomtól már-már eszét vesztve öklével püfölni kezdte mellkasát.

Maha kikapta a fakanalat a kezéből, míg Amani csitító hangokkal és vigasztaló szavakkal próbálta megnyugtatni a szegény asszonyt. Abdullah kérdőn pillantott rám. Én megvontam a vállamat, hisz éppúgy nem értettem a dolgot, mint ő. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy Fatmától elvált a férje, és egy fiatalabb asszonyt vett el, noha eddig elégedett házaspárnak látszottak. Fatma férje, Abdel kettős funkciót töltött be nálunk, ő volt a kertészünk és a család sofőrje, és gyakran mondogatták, hogy milyen szerencsések, amiért gazdag embereknek dolgozhatnak, akik jól megfizetik őket, ráadásul ritkán jönnek ebbe az országba. Így aztán rengeteg szabadidejük volt, amit gyermekeikkel tölthettek, akik egy kairói lakásban éltek Abdel anyjával. Mégis tudtam, hogy az egyiptomi férfiaknak, akárcsak a szaúdi férfiaknak, teljes hatalmuk van asszonyaik felett, és nem szokatlan dolog, ha egy öregember második feleséget vesz magának, vagy elválik az első feleségtől, hogy egy fiatalabb és csinosabb asszonyt vigyen a házhoz. Tapasztalatból tudtam, hogy a nők bánatának gyökere általában egy férfi. Ahogy azokra a keserű szavakra gondoltam, amelyeket Fatma a nők szerencsétlen sorsáról mondott, csakis egy férfit tudtam elképzelni ezek hátterében, mert semmi sem csüggesztőbb egy Fatma korabeli nő számára, mint az, ha a férje, aki mellett hosszú éveket töltött, elhagyja. Abdullahhal és Amanival a nappali egyik székéhez vezettük Fatmát, míg Maha átvette tőle befejezetlen munkáját. Ahogy a székhez kísértük, Fatma kezét a feje tetejére szorítva nyögdécselt, mintha valami szörnyű fájdalmat próbálna megszüntetni. Mivel meg akartam tudni bánatának okát, gyerekeimet egy kézmozdulattal kiküldtem a szobából, majd nyíltan megkérdeztem: – Fatma, Abdel elvált tőled? Fatma kérdésemre felemelte a fejét, és bágyadt szemével pislogva nézett rám. Elismételte szavaimat: – Abdel? Elválik tőlem? – Aztán elmosolyodott, de csak a szájával. – Az az öregember? Próbálja csak meg! Úgy összetöröm azt a kopasz fejét, akár egy tojást, és az agyát a járdán sütöm meg. Komoly erőfeszítésembe került, nehogy hangosan elnevessem magam, mert régebben Karím gyakran megjegyezte, hogy véleménye

szerint Abdel fél a feleségétől, és hogy legalább van egy férjes asszony az arab világban, aki nem szorul rá az én női tanácsaimra. Abdel feleakkora, mint Fatma. Karím egyszer váratlanul érkezett, és a saját szemével látta, amint Fatma egy nagy deszkával odasóz a férjének. Megkérdeztem: – Ha nem Abdelról van szó, akkor mi a baj? Fatma erősen ráncos arca megnyúlt, és beleveszett saját komor gondolataiba. Mély sóhajából tudtam, hogy szomorúságának forrása szíve mélyén rejlik, és kétségbeesetten kérdeztem magamtól, vajon mi lehet gyötrő fájdalmának oka. – Fatma? – hívtam fel figyelmét jelenlétemre. Az arca hirtelen elvörösödött, majd kitört a bánata. – Az unokám, Alhán! Az apja egy gonosz ember, egy csökönyös szamár az a Nasszer! Legszívesebben puszta kezemmel megölném, ha a lányom hagyná! De nem! Azt mondja, az ő családjuknak úgy kell élnie, ahogy ők azt helyesnek látják! Fatma szeme csak úgy szikrázott a haragtól, és a keble hullámzott a felháborodástól. – A saját lányom mondja azt nekem, hogy ne üssem az orromat az ő családi ügyeibe! – Rémült döbbenettel nézett rám. – Hát el tudja ezt képzelni? Hogy én ne szólhassak bele a saját unokám életébe? Most már végképp nem értettem semmit, és megkérdeztem: – Mit csinált Nasszer a gyerekével? Az unokáddal? Magamban arra gondoltam, ha a gyerek anyjának nincs ellenvetése, akkor a gyereket biztosan nem fenyegeti veszély. – Az a Nasszer! Egy kis faluból származik. Hát mit tud az? Döbbentem hátrahőköltem, ahogy Fatma az új szőnyeggel borított padlóra köpött. Fatma összevissza beszélt, átkozta Nasszert, a lányához kiáltozott, és könyörgött Allahnak, hogy segítsen az unokáján. Elvesztettem a türelmemet, és hangomat felemelve követeltem, hogy beszéljen világosan. – Fatma! Most azonnal mondd meg nekem, mi történt az unokáddal!

Vigasztalhatatlan fájdalmában Fatma megszorította a kezemet, és azt mondta: – Ma este. Ma este nővé avatják Alhánt. A borbély kilencre megy hozzájuk. Én nem hiszem, hogy ez a szertartás szükséges. Egyik lányomon se végezték el. Ez csakis az a Nasszer…! Tudna nekem segíteni, úrnőm, kérem… Feltört bennem a múlt. Jól emlékeztem arra az iszonyú történetre, amelyet legidősebb nővérem, Núra mondott el nekem arról, amikor őt is nővé avatták. Karímmal még nem voltunk házasok, fiatal voltam, mindössze tizenhat éves. Anyám akkortájt halt meg, így legidősebb lányának, Núrának kellett válaszolnia a nők körülmetélésével kapcsolatos kérdéseimre. Addig nem tudtam, hogy Núrának és két, hozzá korban legközelebb álló nővéremnek végig kellett csinálnia ezt az iszonyú szertartást, melynek következtében egy életen át tartó fájdalom és szenvedés lett osztályrészük. Szaúd-Arábiában még a közelmúltban is gyakori volt a nők körülmetélése, melyben minden törzs más-más szokásokat követett. Épp az elmúlt évben olvastam egy könyvet, amelyet a fiam vett Londonban. A könyv címe Az elhagyott negyed, és St. John Philby, egy tekintélyes brit sivatagkutató írta. Nagyapám, Abdel-Azíz ibn Szaúd, Szaúd-Arábia alapítójának és első királyának segítségével St. John Philby az 1930-as években széles körű kutatásokat folytatott Arábiában. Kihoztam fiam szobájából a könyvet, és nagy élvezettel olvastam Philby írását azoknak az arab törzseknek a történetéről, melyek SzaúdArábia népességét adják, egészen addig, amíg a könyvnek ahhoz a részéhez nem értem, ahol ez az angol ember beszámol mindarról, amit a nők körülmetéléséről megtudott. Elképzeltem azt a kegyetlenséget, amit saját nővéreimen elkövettek, és reszkettem meg hangosan felkiáltottam, amikor a sivatag arab férfiainak beszélgetését olvastam, amint azt Philby lejegyezte: De a legkedvesebb témája a nemiség volt, és nagyon szerette megtréfálni Szalihot azzal, hogy hosszasan beszélt arról, miként zajlik a nők körülmetélése a manasziroknál.

– Nekem elhiheted – mondta –, hagyják, hogy leányaik érintetlen csiklóval érjék el a serdülőkort, aztán mielőtt a lány férjhez menne, a házasságkötés előtt egy-két hónappal, ünnepélyesen körülmetélik. Csak ekkor történik meg a körülmetélés és nem születésükkor, mint más törzseknél – a kahtán, a murra, a beni hedzsir, aj és az adzsmán törzsnél. Így aztán asszonyaik úgy nőnek fel, hogy sokkal kéjesebbek, mint a többiek, és szépek meg forróvérűek is! De aztán eltávolítanak mindent, simává teszik őket, egészen simává, hogy lehűtsék tüzes szenvedélyüket, miközben vágyuk megmarad… A lányokon ezt sátrukban hajtják végre olyan asszonyok, akik értik a dolgukat, és munkájukért úgy egy dollárt kapnak. Ügyesen bánnak az ollóval, a borotvával meg a tűvel, hisz e műtét során mindet használniuk kell. Ez az információ tűnődésre késztetett. Furcsának találtam, hogy a férfiak a meg nem csonkított nőről azt tartják, kéjesebb, mégis elnézik, hogy végrehajtsák rajtuk ezt a barbár csonkítást, hogy „lehűtsék tüzes szenvedélyüket”. Saját olvasmányaimból tudtam, a nők körülmetélése csak ahhoz vezet, hogy az asszonyok rettegnek mindenféle nemi érintkezéstől férjeikkel, így aztán arra a következtetésre jutottam, hogy ami a nők megcsonkítását illeti, abban nincs semmiféle ésszerű gondolat vagy rendszer. Nagyapám, Abdel-Azíz ibn Szaúd olyan ember volt, aki megelőzte korát, és mindenben a jobbat kereste. Mivel a Nedzsd szülötte, nem hitt sem a nők körülmetélésében, sem a férfiak teljes körülmetélésében, amely legalább olyan iszonyú, mint a nőké. A férfiak teljes körülmetélésekor a penis bőrét teljes egészében eltávolítják. Midőn első királyunk szemtanúja volt ennek a brutalitásnak, nyomban be is tiltotta. Ám nagyapám rendelete ellenére a régi szokások csak lassan tűntek el, az emberek még a büntetés veszélyét is hajlandók voltak vállalni azért, hogy tovább vihessék azt, amit elődeiktől tanultak. Míg vannak törzsek, melyek teljes egészében tiltják a nők körülmetélését, addig akadnak olyanok is, ahol csak a csikló fitymáját metszik ki. A csikló fitymájának kimetszése a legritkábban használt módszer, és ez az egyetlen eljárás, amely megegyezik a férfiak körülmetélésével.

Aztán ott vannak azok a szerencsétlen nők, akik Arábia azon törzseibe tartoznak, melyek kimetszik a csiklót és a kisajkakat. Ez a nők körülmetélésének leggyakoribb módszere, mely ahhoz hasonlítható, mintha eltávolítanák a férfi penisének makkját. Saját anyám sem törődött az új rendelkezéssel, és három lányát vetette alá a körülmetélés e kegyetlen szokásának. A család többi leánya megmenekült a szertartástól, ami egy nyugati orvos beavatkozásának és apánk eltökéltségének volt köszönhető, mivel meggyőzte anyánkat arról, hogy a nők körülmetélése nem más, mint egy pogány szokás, amelynek véget kell vetni. Furcsamód a muszlim országokban épp a nők voltak azok, akik ragaszkodtak leánygyermekeik körülmetéléséhez, mert attól féltek, hogy másságuk miatt majd megvetéssel néznek rájuk, és végül férj nélkül maradnak. A női nemiség az egyetlen olyan kérdés, melyben a művelt férfiak jóval asszonyaik előtt jártak. Van még egy sokkal kegyetlenebb és veszélyesebb módszere a nők körülmetélésének, ez az úgynevezett fáraó-körülmetélés. Még elképzelni sem igen tudom azt a fájdalmat, amelyet azok a nők éreznek, akiket ezzel a módszerrel metélnek körül. Ez az eljárás a legiszonyúbb, mivel a szertartás után a lánynak eltűnik a csiklója és a kisajkak meg a nagyajkak is. Ha ilyesmit hajtanának végre egy férfin, akkor az a teljes penis és a herezacskók amputálását jelentené. Mily kegyetlenek voltak ezek a régi szokások, melyek helyenként még manapság is fennmaradtak! Szaúd-Arábiában sokat tettek azért, hogy véget vessenek ennek a hagyománynak, s így hazámban a legtöbb nőnek már nem kell elszenvednie ezt a szörnyű élményt. Saját családom férfi tagjai megtiltották ezt a pogány hagyományt, de még néhány Arábiában élő, afrikai származású család ma is inkább kész megkockáztatni a büntetést, mint hogy lemondjon e szertartásról, mert esküsznek rá, hogy a nők élvezetének csökkentésén kívül nincs semmi más, ami megőrizné egy nő erényét. Azt tudtam, hogy a nők körülmetélésének szokása valahol a Nílus völgyében kezdődött, és magamban azon tűnődtem, hogy talán ez a barbár rítus épp ott fog elhalni, ahonnan egykor útjára indult. Mindazonáltal Egyiptomban és Afrika-szerte még mindig sok nőnek kell elszenvednie ezt a legembertelenebb szertartást.

Az évek során, hisz családomban ez a szokás már nem dívott, sikerült a nők megcsonkításának gondolatát kivernem a fejemből. Fatma most a karomat rángatta. Esdeklő mozdulata visszahozott a jelenbe. Szomorúan idéztem fel magamban annak a kislánynak, Alhánnak az arcát, hisz sokszor járt nálunk a villában, amikor meglátogatta nagyanyját. Szép gyermek volt, okosnak és boldognak látszott. Élénken jelent meg lelki szemeim előtt a kép, amint a lányt a borbélyhoz vezetik, az anyja levetkőzteti, majd kis lábait szét kell terpesztenie egy férfi előtt, akinek egy éles borotva van a kezében. Elborzadtam az iszonyattól. Egyszerűen hihetetlennek tűnt számomra, hogyan egyezhet bele az anyja abba, hogy gyönyörű kislányával ilyen gonosz dolgot műveljenek. Pedig tudtam, hogy sok anya egyetért ezzel a tűrhetetlen szokással, mivel az Egészségügyi Világszervezet becslése szerint a külső nemi szervek megcsonkítása világszerte 80-100 millió nőt érint. Kicsi lányokra ekkora fájdalmat mérni! Fatma gondosan figyelte arcomat, majd, hangjában reménnyel, megkérdezte: – Úrnőm, meg tudja menteni az unokámat? Lassan, nehézkesen csóváltam a fejemet. – Én mit tehetnék, Fatma, ha te nem tehetsz semmit? Nem tartozom a családodhoz. Nem vennék jó néven, ha ilyesmibe beleavatkoznék. – Ön hercegnő. A lányom tisztelni fog olyasvalakit, aki hercegnő. Már rég megtanultam, hogy azok, akik szegények, azt hiszik, a pénz a gazdasági függetlenség mellett bölcsességet is ad annak, aki gazdag, ám ez az ügy mélyen a kultúrában gyökeredzett. Ösztönösen tudtam, Fatma lánya nem fog örülni annak, hogy beleavatkozom. Tehetetlenül széttártam a karomat. – Mi tehetnék, Fatma? Amióta az eszemet tudom, mindig is azt akartam, hogy a nők megszabadulhassanak az ilyen hagyományoktól. – A hangom keserűen csengett, és a lelkem is keserű volt. – Most pedig úgy tűnik, hogy a világ egyre sötétebbé válik azok számára, akik a mi nemünket képviselik. Fatma nem szólt egy szót sem, csak fekete szeme lett még szomorúbb.

– Ha tudnék, segítenék az unokádon. De nekem nincs hatalmam, hogy hangot adjak véleményemnek. Fatma csalódottnak tűnt, de hangjában nem volt szemrehányás. – Megértem, úrnő. – Félig lehunyt szemhéja alól meredt rám. – Mégis kérve kérem, jöjjön el velem! Próbáljuk meg! Fatma konoksága meglepett, és éreztem, hogy eltökéltségem semmivé foszlik. A testemen borzongás futott végig, majd erőtlen hangon megkérdeztem: – Hol lakik a lányod? Fatma izgatottan válaszolt: – Nagyon közel, automobillal csak egészen rövidke út. Ha most elindulunk, akkor még azelőtt ott lehetünk, hogy Nasszer hazaérne a munkából. Összeszedtem minden bátorságomat, és felálltam. Azt mondtam magamnak, hogy noha biztosan kudarcot vallok, mégis meg kell tennem minden tőlem telhetőt. Tudtam, kénytelen leszek hazudni a férjemnek, különben megtiltaná nekem, hogy elmenjek. – Fatma, menj, és szedd össze a holmidat! És erről a dologról ne szólj egy szót se senkinek! – Igen, úrnő! Tudom, ez Allah akarata, hogy segít nekem! Figyeltem, ahogy kisiet, gyorsabb volt, mint bármikor. Annak ellenére, hogy ennyire különböző világban éltünk, mégis mi ketten bajtársak lettünk, hisz egyazon ügyért harcoltunk. Mire megfésülködtem, kirúzsoztam a számat, és megkerestem a táskámat, eldöntöttem, Karímnak azt mondom, Fatma ma reggel tudta meg, hogy a lánya beteg, és valami ritka női rendellenességről van szó. A lánya azonban nem hajlandó kezeltetni magát, mert azt mondja, ha az Allah akarata, hogy ő meghaljon, akkor ő ezt a döntést nem változtatja meg azzal, hogy elfogadja egy ember kezelését. Fatma könyörgött nekem, hogy menjek el vele, és győzzem meg a lányát, hogy a saját gyerekei érdekében küzdenie kell az életéért. Hogy még meggyőzőbb legyek, kitaláltam, panaszkodni fogok, mennyire nem akartam elmenni, de hogyan bocsáthatnám meg magamnak, ha az asszony meghalna, és én még csak meg sem próbáltam segíteni. Elég gyönge hazugság volt, de Karím irtózik mindenféle női problémától, nyilván morogni fog egy kicsit, de meg sem próbál majd visszatartani.

Végül úgy esett, hogy nem is kellett bemesélnem neki ezt a meglehetősen képtelen történetet, mert Abdullah azzal fogadott, hogy amíg én Fatmával beszéltem, apját telefonon hívták. Karím arra kérte Abdullahot, mondja meg nekem, hogy egyik királyi unokatestvérével a kairói kaszinóba megy, és csak későn fog hazatérni. Tudtam, hogy férjem térben és időben minél távolabb akar kerülni fia korábbi kérésétől, attól a sok millió dollártól, amit a bukásra ítélt libanoni gazdaságnak kéne adományoznia, és megéreztem, hogy az ő távozásának indoklása legalább olyan gyönge lábakon áll, mint az a hazugság, amelyet én mondtam volna neki. Karímban is megvan az a jellemvonás, amely a legtöbb arabban: nem tud nemet mondani, ezért inkább egy apró hazugsággal menti ki magát, és eltűnik a szeme elől annak, aki a válaszát várja. – Remek! – dünnyögtem az orrom alatt. Az, hogy most Karímot feszélyezi fia társasága, nekem a lehető legjobbkor jött. Miután átadta apja üzenetét, Abdullah ismét a televízió felé fordult, és elbűvölten nézett egy egyiptomi szappanoperát, amely igen népszerű volt más arab országokban is. Észrevettem, hogy Amani rosszallóan biggyeszti az ajkát. Nem tetszett neki bátyja választása, mivel ezt a bizonyos műsort Szaúd-Arábiában nem engedélyezték, ugyanis sok olyan jelenet volt benne, mely szexuális illetlenségekre utalt. – Abdullah, szeretném, ha kocsival elvinnél Fatma lányához. Megtennéd? A fiam megragadott minden alkalmat, hogy vezethesse azt az új fehér Mercedest, amelyet Karím vásárolt és hozatott be hajóval az országba, ide, kairói otthonunkba. Tapasztalatból tudtam, hogy Karím biztosan a régi Mercedesszel ment Kairó forgalmas belvárosába, mivel rettegett a taxisofőröktől ebben a zsúfolt városban. Abdullah a távirányítóval nyomban kikapcsolta a televíziót, és előzékenyen felpattant. – Hozom a kocsit. A kairói utcákon mindenféle-fajta járművek tömkelege hemzsegett, és akkora volt a torlódás, hogy a forgalom szinte teljesen megbénult. Gyalogosok cikáztak a kocsik között. Emberek lógtak a már amúgy is zsúfolt buszok oldalán; bizonytalanul csüngtek az ajtókban meg az

ablakokban, mintha az utazásnak ez lenne a világon a legtermészetesebb módja. Ahogy kocsink átaraszolt a város utcáin, döbbenten néztem ezt a hatalmas embertömeget, mely elárasztotta a fáraók városát, és megborzongtam, hisz világosan látszott, hogy Kairó így tovább nem létezhet. Abdullah zavarta meg gondolataimat, amikor utunk célja iránt érdeklődött. Titoktartásra eskettem. Amikor elmondtam neki Fatma bánatának okát, arcát egy pillanatra elöntötte a harag. Abdullah azt mondta, hogy hallott már ilyesmiről, de azt hitte, hogy ezek a történetek túloznak. – Ez valóban igaz? – kérdezte. – Ilyesmiket tesznek fiatal lányokkal? Arra gondoltam, beszélek neki Núra nénikéjéről, de aztán meggondoltam magam, mert ez annyira bizalmas dolog, hogy tudtam, nővérem nagyon szégyenkezne, ha a fiam is tudna róla, hogy egykor miként csonkították meg őt. Ehelyett inkább elmondtam neki a nők körülmetélésének történetét. Míg fiam örült annak, hogy hazánkban ez a szokás már szinte teljesen kihalt, felháborította a gondolat, hogy még mindig ilyen sok nőnek kell elszenvednie ezt a teljesen értelmetlen fájdalmat. Az út hátralévő részét némán, saját gondolatainkba mélyedve töltöttük, és a maga módján mindenki a ma esti ügyön tűnődött. Fatma lánya egy kis utcában lakott, mely Kairó egyik legnagyobb bevásárlóútjáról nyílt. Abdullah fizetett az egyik boltosnak azért a kiváltságért, hogy a ruhaüzlete előtti járdán parkolhassunk, és bőséges jutalmat ígért a már amúgy is boldog embernek, ha biztosítja, hogy autónkat nem éri semmiféle kár, míg távol vagyunk. Abdullah kezét a hátunkra téve vezetett minket, engem és Fatmát, amíg átverekedtük magunkat a járókelők között, majd befordultunk abba a kis sikátorba, mely célunkhoz vezetett. Ez a kis köz túl szűk volt ahhoz, hogy autóval behajthassanak, úgyhogy a kövezett utca közepén haladtunk. Erős ételszag terjengett mindenütt, ahogy elhaladtunk az egymást követő kávézók mellett, melyekben arab ételeket szolgáltak fel.

Abdullahhal többször is összenéztünk, mivel még sosem jártunk Kairó szegényebb negyedeiben. A lakások egymást érték, lakóik szegénysége pedig mindkettőnket elképesztett és megrendített. Fatma lánya egy háromszintes épületben lakott, a kis utca kellős közepén. Az épület a negyed mecsetjére nézett, mely roskadozott, és sürgős felújításra szorult volna. A földszinten egy pékség volt, a felső két szinten lakásokat adtak ki. Fatma fölmutatott, és azt mondta, hogy a lánya, Elham a legfelső emeleten lakik. Hihetetlen, de Elham nyilván épp lenézhetett a lapos tetős épületből az odalent hullámzó tömegre, mert felismerte anyját, és kiáltozni kezdte a nevét, de mi alig hallottuk meg a város zsivajgó zaján át. Abdullah nem tudta, hogy ebben a családban a nők találkozhatnak nem a családjukba tartozó férfiakkal (Egyiptomban ugyanis ez a szokás családonként változik), ezért azt mondta nekem, hogy abban a kis kávézóban fog várni, amely mellett elhaladtunk, és ahol árulnak sauarma szendvicset, amely nyárson sütött, vékony szeletekre vágott borjúhúsból készül, ezt arab lepénykenyérre teszik, ízesítésként pedig paradicsomot, mentát és hagymát adnak hozzá. A sauarma szendvicset mindegyik gyerekem imádta, és Abdullah most azt mondta, hogy megéhezett. Elham és négy lánya közül három a lépcsőházban fogadott minket, és mind egyszerre beszélt, mind tudni akarta, hogy valami betegség vagy tragédia történt-e a családban. Az első gondolatom az volt, hogy Elham pontosan úgy fest, mint egykor a fiatal Fatma. Elbűvölten nézett rám, amikor Fatma bemutatott mint munkaadóját, egy hercegnőt Szaúd-Arábiából, mert, noha Fatma legtöbb gyermekével és unokájával már találkoztam, ezzel a lányával még soha. Hirtelen élesen tudatára ébredtem feltűnő ékszereimnek, merthogy a nagy sietségben elfelejtettem levenni hatalmas gyémánt fülbevalómat és pazar jegygyűrűmet, amely rendkívül szembeötlő volt ebben a szegényes környezetben. Elham legkisebb lánya, egy hat év körüli kislány kapott is egy pofont az anyjától, mivel apró ujjaival megdörgölte gyűrűm kövét. Mivel Elham kitartóan erősködött, kénytelenek voltunk bemenni az apró nappaliba, ahol egy kis időre magukra hagyott minket, amíg

kiment, hogy vizet forraljon a teához. Fatma két unokája az ölében ült, a harmadik a lábánál kuporgott. Alhánt nem láttuk sehol. Alaposabban szemügyre vettem a szobát, és láttam, hogy Elham egyszerűen él. Igyekeztem tekintetemmel elkerülni a padlót borító, foszladozó szőnyegeket és a szakadt bútorhuzatot, mert nem akartam, hogy pillantásomat félreértsék. A szoba közepén egy nyitott parázstartó állt, a fal mellett pedig egy négyszögletes asztal, tele vallási könyvekkel. A mennyezetről egy kis gázlámpa csüngött alá, és én azon tűnődtem, lehet, hogy a lakásba nincs bevezetve az áram. Észrevettem, milyen makulátlanul tiszta Elham lakása, amiből nyilvánvalóvá vált, hogy büszke asszony, aki gondosan ügyel rá, hogy a port meg a bogarakat távol tartsa egyszerű otthonától. Elham hamarosan visszatért, édes teát és apró mandulás süteményt tett elénk, amiről elmondta, hogy maga sütötte a ma esti családi ünnepségre. Aztán anyjának megemlítette, hogy Alhán izgatottan várja ezt az eseményt, és most odafent van a tetőn, a Koránt olvassa, és csöndben készül élete legfontosabb napjára. A légkör mindaddig kellemes volt, amíg Fatma elő nem hozakodott azzal a témával, mely mindkettőnket foglalkoztatott, és könyörögni nem kezdett a lányának, hogy mondja le a tervezett szertartást, kímélje meg gyermekét ettől a nagy fájdalomtól és szenvedéstől. Fatma kapkodva, hadarva beszélt, és mivel látta, hogy szavai nem ingatják meg lányát elhatározásában, rám mutatott, és azt mondta, ha Elham saját anyjára nem hallgat, akkor talán figyelmet szentel egy olyan asszonynak, aki bölcs elméktől tanult, és tisztában van tekintélyes orvosok véleményével is, miszerint a lányok megcsonkítását vallásunk se szorgalmazza, és ennek a szokásnak nincs se alapja, se értelme a modern életben. A légkör egyre feszültebbé vált, és noha Elham udvariasan meghallgatta a témával kapcsolatos gondolataimat, láttam, hogy az arca merev marad, tekintetében pedig konok elszántság tükröződik. Mivel Fatmától tudtam, hogy a család rendkívül vallásos, vallási ismereteimmel próbálkoztam, mondván, a Koránban ilyesmiről egyetlen szó sem esik, és ha Allah szükségesnek tartotta volna a nők körülmetélését, akkor bizonnyal ezt az üzenetet is átadta volna Mohamed prófétának, midőn feltárta bölcsességét küldöttje előtt.

Elham elismerte, hogy a nők körülmetélését a Korán nem említi, de ez a gyakorlat a próféta hagyományain alapszik, és hogy ez immáron szunna, vagyis tradícióvá vált szokás minden muszlim számára. Emlékeztetett egy közismert hadíszra, azaz hagyományra, amely elhangzott, noha a Koránban nem jegyezték fel. Ezen hadísz szerint Mohamed próféta egy napon azt mondta Um Attijának, egy idős asszonynak, aki épp egy lányt csonkított meg: „Mérsékeld, de ne pusztítsd el!” Ez, a nők körülmetélésére vonatkozó hagyomány volt az, amit Elham és férje követtek, és én nem tudtam olyat mondani, amivel döntésüket megváltoztathattam volna. Addig vitatgattuk ezt a témát, míg észre nem vettem, hogy egyre halványabb a fény a szobában. Közeledett a naplemente. Tudtam, hogy Nasszer hamarosan hazaér, és egyáltalán nem vágytam rá, hogy egy ilyen kényes ügyben szembekerüljek a ház urával. Erőtlenül megjegyeztem, hogy ideje visszatérnem gyermekeimhez. Fatma, aki megértette, hogy kudarcot vallottunk, jajongani kezdett, és addig pofozta saját arcát, míg egészen kivörösödött. Anyja bánata láttán szomorúság villant át Elham tekintetén, de azt mondta, hogy férje a döntést már meghozta, és ő egyetértett vele. Mind a négy lánya át fog esni a körülmetélés szertartásán, amint elérik a megfelelő kort. Láttam, Elham már alig várja, hogy távozzam. Megértettem, én már nem tehetek itt semmit, hogy elűzzem azt a rémisztő árnyat, mely ennek az otthonnak a leánygyermekeire vetül, így aztán felálltam és elbúcsúztam. Elham csöndes magabiztossággal nézett a szemembe, majd udvariasan elbúcsúzott tőlem. – Köszönöm, hogy megtisztelte otthonomat a jelenlétével, Szultána hercegnő. Kérem, látogasson meg újra, és akkor töltsön egy kicsit hosszabb időt minálunk. Lánya óhaja ellenére Fatma ragaszkodott hozzá, hogy ott marad a szertartásra, és kijelentette, hogy ha már ez a gonosz dolog megtörténik, legalább ellenőrizni akarja a borbélyt, hogy a csikló csúcsánál többet ki ne metsszen az unokájából.

Belenyugodtam az elkerülhetetlenbe, és úgy távoztam Elham otthonából, hogy célomat nem értem el. Ahogy mentem lefelé a lépcsőn, úgy éreztem, mintha a lábam ólomból lett volna. Időre volt szükségem, hogy lecsillapítsam feszült idegeimet, ezért mozdulatlanul megálltam az egyik lépcsőfokon, és hangosan idéztem a Korán egyik versét: „Te nem vezérelheted az igaz útra azt, akit szeretnél. Allah az, aki az igaz útra vezérli azt, akit akar.” A fiam a kávézó előtt, egy kis asztal mellett ülve várt. Kérdő pillantással nézett rám, ahogy közeledtem hozzá. Várakozásteljesen felnézett. – Nos? – kérdezte. Megráztam a fejem. – Nem. Itt már nincs mit tenni. Abdullah arca elborult, ahogy beismertem kudarcomat. – Gyere – mondtam –, menjünk haza! Ahogy elhagytuk a kis sikátort, hátrapillantottam, bele az éjszakába. Elham otthona úgy olvadt bele a sötétségbe, mintha soha nem is létezett volna. Amikor a fiam beszélni kezdett, a szájára szorítottam a kezemet, hogy elhallgattassam. Képtelen voltam úrrá lenni zokogásomon. Fiam szó nélkül hajtott haza. Amint megérkeztünk a villába, szólítottam döbbent lányaimat, és felszólítottam őket, hagyjanak abba minden mást, és csomagoljanak. Családunk elhagyja Kairót, amint apjuk visszatér a kaszinóból. Odasúgtam Abdullahnak, hogy ezt a várost, melyet gyermekkorom óta imádtam, most az a veszély fenyegeti, hogy elveszti szeretetemet, de azért reménykedtem, hogy ennek az estének a szörnyű élménye nyomán nem fogok megutálni mindent, ami egyiptomi. Abdullah szeméből megértés tükröződött, és hálás voltam, amiért fiam világosan látja szavaim értelmét. Hamarosan Karím is megérkezett, erős alkoholszag áradt belőle, mire Amani hosszas imádságba kezdett, hogy Allah nézze el apjának bűnös cselekedeteit, és engedje, hogy Karím visszanyerje helyét a paradicsomi kertben a jóravalók között. Könyörgése közepette Amani

belekezdett a pokol tüzes kínjainak ecsetelésébe, melyek családja tagjaira várnak. Mivel már amúgy is rossz volt a hangulatom, hamar ráuntam Amani lelkes fanatizmusára. Felingerelt, amiért képes odáig elmenni, hogy ily módon bírálja saját családját. Szemtől szembe, határozottan közöltem vele, én nem kaptam semmiféle jelet Allahtól, miszerint épp lányomat jelölte volna ki arra a szent feladatra, hogy megfélemlítse az embereket, és így kényszerítse őket a helyes viselkedésre. Kinyúltam, hogy belecsípjek az arcába, de Karím megragadta a kezemet, és keményen a mellkasához szorította, miközben utasította Amanit, hogy távozzon, és imáit inkább szobájának magányában fejezze be. Ezután Karím a részegek dühítő stílusában kezdett hangoskodni, és azt mondta, gyakran megfigyelte már, hogy képtelen vagyok úrrá lenni pusztító vérmérsékletemen, és úgy véli, itt az ideje, hogy móresre tanítson. Egy darabig egymásra meredtünk. Karím nyugodtan állt, és a válaszomat várta. Szája megvető mosolyra húzódott – világosan láttam, hogy különösen harcias kedvében van. Gyorsan végigpásztáztam a szobát, hogy keressek valamit, amivel fejbe kólinthatom, mert én olyan nő vagyok, aki a fenyegetésre erőszakkal válaszol, de Karím elég jól ismer engem, ezért közém s a közé a rézedény közé állt, amit fegyverként akartam használni ellene. Harci kedvem hirtelenjében elpárolgott, mert időnként tudok ésszerűen is gondolkodni, és Karím kétszer akkora, mint én. Fegyver nélkül meglehetős hátrányban vagyok vele szemben, és ha sikerült lefegyvereznie, akkor már könnyedén győzedelmeskedhet felettem. Meg aztán most jobb, ha nézeteltérésünket nem hagyom komoly összecsapássá fajulni, mert tapasztalatból tudtam, hogy ha Karím részeg, egyszerűen lehetetlenség fölébe kerekedni. Gondolataim azonban megvetéssel voltak tele, és nehezemre esett felidézni, egyáltalán miért is szerettem bele valaha Karímba. Miután el akartam kerülni a felesleges összeütközést, tudtam, hogy olyan helyzetet kell teremtenem, amely számomra előnyös. Elnevettem magam, és azt mondtam Karímnak:

– Nézz csak magadra! Olyan vagy, mint egy elefánt, aki egy hangyát fenyeget! – Ezután rámosolyogtam, és azt mondtam neki, hogy rettentően örülök, amiért ilyen korán hazatért, mivel nagy szomorúságomban igencsak vágytam a társaságára. Karím most nem volt szellemi képességeinek tetőfokán, így aztán könnyen túljártam az eszén. Egy pillanatra meghökkent azon, ahogy taktikát váltottam, majd szépen besétált a csapdámba, és komoly bűntudata támadt meggondolatlan szavai miatt, így aztán megveregette a vállam, bocsánatot kért, és szerette volna megtudni, mi szomorította el az ő drága kis feleségét. Az órámra néztem, és láttam, hogy már csaknem kilenc óra. Majd beleőrültem a tudatba, hogy azt az ártatlan kislányt hamarosan megcsonkítják, így aztán egyből megfeledkeztem magamról, és rettentő szomorúan közöltem férjemmel, hogy a nők életében nincs semmi szépség, és hogy véleményem szerint minden nőnek az lenne a legjobb, ha meghalna. Karím egyszerűen nem értette, mi lehet az oka sötét gondolataimnak. Megkérdezte tőlem, hogy netán az életem nem tökéletes? Hogy van talán valami, amire vágyom, amit ő nem adott meg nekem? Mivel tudta, hogy bánatom legfőbb forrása a nőket érintő társadalmi igazságtalanság, emlékeztetett rá, mi együtt gondoskodtunk róla, hogy otthonunkban lányaink ne igen érezzék azokat az előítéleteket, melyek hazánkban a nőkkel szemben léteznek. Mi többet tehet egyetlen férfi, tűnődött, mint hogy vigyáz azokra, akiket szeret? Karím kedvesen elmosolyodott, és ujjaival gyöngéden megérintette ajkamat. Hirtelen átvillant agyamon, hogy Karím valóban rendelkezik valami elbűvölően szeretetre méltó varázzsal, ami ez emberrel elfeledteti kevésbé csodálatra méltó tulajdonságait. Mivel nem tudta, hogyan kezelje a nők helyzetével kapcsolatos általános elégedetlenségem meglehetősen bizonytalan kérdését, ezért Karím kijelentette, hogy a sors elkerülhetetlen akaratából születtem épp Szaúd-Arábiában, és végül minden nőnek el kell fogadnia azokat a korlátokat, amelyeket kultúránk kényszerít rájuk. Emlékeztetett rá,

hogy Allah minden dolgok tudója, és célja, amiért engem szaúdi földbe plántált, azok előtt, kik e föld szülöttei, rejtve maradt. Kavarogtak érzéseim, és Karímot ismét utáltam, azt szerettem volna, ha minden férfi nővé változna, és egy darabig a mi korlátok közé szorított, gyakran kegyetlen világunkban élne, legalább addig, amíg szert tesznek némi megértésre. Dühített, hogy férjem olyan hűvösen elzárkózik attól, amit én tudok, távol tartja magát attól a fájdalomtól, amelyet a nőknek kell elviselniük. Hogyan köthetné a nő a férfit ahhoz a fájdalomhoz, mely a földet járja, és sorra letelepszik minden egyes nő lába elé? Mivel éreztem, mily hiábavalón vágyom arra, hogy a férfiak szenvedjenek a nők társadalmi helyzetében, a nők pedig élvezzék a férfiak által betöltött helyet, ezért azt mondtam magamnak, túlságosan izgatott vagyok egy normális beszélgetéshez, majd javasoltam férjemnek, feküdjünk le korán, hogy másnap frissen, új gondolatokkal ébredjünk. Ha Karím alkoholt iszik, viselkedése mindig szabályos rendet követ, előbb kötekedő, majd elálmosodik, így aztán szívesen vette javaslatomat, és már ment is, hogy lefekvéshez készülődjön, míg én megkerestem a gyerekeket, és közöltem velük, hogy vacsorázzanak meg nélkülünk, másnap reggel pedig összecsomagolva álljanak készen, hogy elutazhassunk Kairóból. Mire visszatértem lakrészünkbe, férjem mély, nyugodt lélegzése arra utalt, hogy már elaludt. Miközben fejemben saját lázadó gondolataim és Elham hagyományos hite csatázott, eltűnődtem azon, amit Karím mondott: olyan nő vagyok, aki meghasonlott, s harcban áll saját sorsával. Mégis, másodrendű helyzetem ellenére, sosem lennék képes jámboran elfogadni a nők körülmetélését. Mielőtt nyugtalanul álomba merültem volna, még megfogadtam magamban, hogy az ilyen Alhánhoz hasonló lányok sorsa feletti dühöm túléli azt a barbár szokást, mely életre hívta.

11. Monte-Carlo „A nőket gyengébb nemnek nevezni sértés; ez a férfiak igazságtalansága a nőkkel szemben. Őrizd feleséged becsületét, de ne légy ura, hanem igaz barátja. Egyikőtök se tartsa a másikat mintegy tárgyként, mely pusztán testi vágyai kielégítését szolgálja.” MAHÁTMA GANDHI Fatma arca szinte eltorzult az erőfeszítéstől, hogy vidámnak tűnjön, amikor jó reggelt kívánt nekünk. Már buzgón dolgozott a konyhában, mire a család felébredt, és zavartnak látszott, amint váratlanul bejelentettük, hogy elhagyjuk Kairót, és még aznap reggel MonteCarlóba utazunk. Ott, a francia Riviérán csatlakozunk három nővéremhez és családjukhoz, akik a kis hercegségben, Monacóban nyaralnak. Én magamban már elképzeltem unokájának körülmetélését, és tudtam, hogy ezt a tragikus estét nem lehet szavakba foglalni. Mégis sikerült elérnem, hogy családomtól kissé eltávolodva, egy nyugodt pillanatban érdeklődjem Alhán hogyléte felől. Fatma összeszorított keze és acélosan villogó szeme a még mindig benne élő haragot tükrözte, amikor azt mondta, hogy a gyerek nincs túl jól. Veje utasítására a borbély kimetszette a kislány teljes csiklóját és a kisajkakat. Fatma elmondta, különleges nyomókötésre volt szükség ahhoz, hogy elállítsák a vérzést. Noha semmit nem tehettem, mégis bűntudatom volt, amiért nem tudtam megakadályozni Alhán kegyetlen megcsonkítását, és rémülten kérdeztem: – További komplikációktól tartasz? Fatma igyekezett nyugodtabb arcot vágni, amikor látta, hogy a szemem könnyel telik meg, és rájött, mennyire gyötrődöm a történtek miatt.

– Úrnő – átölelte a nyakamat, miközben beszélt –, ez már megtörtént. Most már együtt kell élnünk vele. Ön mindent megtett, amit csak tudott. Áldom önt azért a szeretetért, amit olyasvalaki iránt mutat, aki nem a saját vére. Vigasztalja az én hitem, hogy Alhán fel fog épülni. Egyszerűen nem tudtam megszólalni. Fatma elengedett, és a tekintetünk találkozott. Hosszú ideig néztünk egymás szemébe. Egyikünk sem mozdult, és én éreztem azt a hatalmas szeretetet, amely Fatmából áradt felém. Fatma megnyalta az ajkát, mielőtt folytatta volna. – Szultána hercegnő, ön az éjjel megjelent álmomban, és most úgy érzem, át kell adnom önnek az álom üzenetét. Visszafojtottam a lélegzetemet, mert féltem attól, amit hallani fogok, hisz a rám vonatkozó természetfeletti jóslatok sosem voltak túl kedvezőek. Fatma szomorú szeretettel nézett rám. – Úrnő, noha önt körülveszik az élet javai, mégis minden üresnek tűnik. Ez az elégedetlenség abból adódik, hogy önben, egy nő testében egy gyermek szíve lakozik. Ez komoly nehézségeket okoz az ember lelkének. Allah gyermekei közül senki, így ön sem oldhatja meg az emberiség összes problémáját. Azt mondták nekem, közöljem önnel, nem szégyen az, ha az ember meghajlik a realitások előtt, és hagynia kéne, hogy harcias vére kissé lehűljön. Anyám arca jelent meg előttem, mint egy sötét álom, mely összefüggéstelen emlékképekből áll össze. Nem volt kétséges előttem, hogy anyám üzent Fatmán keresztül. Fatma szavai épp olyanok voltak, mint amilyen tanácsokat anyám adott oly gyakran gyermekkoromban. Amikor fiatal voltam, bölcs szavai nem voltak világosak előttem, s olybá tűnt, mintha nekem nem is lett volna közöm hozzájuk. Most már, felnőttként, ez a helyzet megváltozott. Már akkor, gyermekként tudtam, hogy amikor anyám rájött, hogy haldoklik, csupán egy dolog miatt sajnálta elhagyni ezt a világot: mert határozott irányítás nélkül hagyta hátra mérsékletet nem ismerő, indulatos jellememet. Attól félt, hogy a felnőttélet vitáira is olyan meggondolatlanul és hevesen reagálok majd, mint ahogy

gyermekkorom problémáira, amikor nem volt más célom, csak a siker, és egyik konfliktusból a másikba sodortam bele magam. Imádott anyám lépett kapcsolatba velem! Éreztem, hogy melegség árasztja el a testemet, és nyugodtabb voltam, mint napok óta bármikor. Az emlékképek már nem voltak homályosak, és tisztán éreztem anyám földöntúli jelenlétét. Nem tudtam magyarázatot adni arra a nyüszítő hangra, mely egyszerre felszakadt torkomból, se a sírásra, se arra a zavaros nőre, aki Fatma erős karjába vetette magát, egy nőre, aki még mindig úgy érezte, mintha gyerek lenne, és teljes szívével vágyott rá, hogy ha csak egy röpke pillanatra is, de együtt lehessen azzal, aki e világra hozta. Fatma együtt érzőn hallgatta, ahogy felkiáltottam: – Mily áldottak azok, akik még együtt lehetnek anyjukkal! Amikor elhagytuk Kairót, nem tudtam nem gondolni arra a sötét, szomorú sorsra, amely oly sok fiatal lányra vár még Egyiptomban. Odasúgtam fiamnak, hogy az ilyen tragikus események miatt az egyiptomi élet egyáltalán nem olyan ragyogó és vidám, miként az egy ilyen országhoz illenék. Aznap délután magánrepülőgépünk leszállt a Nice-Côté nemzetközi repülőtéren, Dél-Franciaországban. Három sógorom közösen bérelt egy hatalmas villát a Monaco feletti hegyekben, és biztosították Karímot arról, hogy kocsival egészen közel van a repülőtérhez. Aszad intézkedett, hogy három limuzin szállítson bennünket a villába. Ami azt illeti, a villa tulajdonképpen palota volt, egykor egy francia arisztokrata tulajdona, és több mint hatvan szobájában kényelmesen elfért mind a négy család. Mindhárom nővérem egyetlen felesége volt férjének, így nyolc felnőttet és tizenhat gyereket számláló csoportunk, arab mércével mérve, szokatlanul kicsi volt ahhoz képest, hogy négy család gyűlt itt össze. Nizzából Monacóba három autóút vezet, de egyikünk sem akart a parti úton, az Inférieure Corniche-on menni, mert azon általában nagyon nagy a forgalom. A Moyenne Corniche a középső, a Grande Corniche pedig a fenti út.

Hangot adtam azon óhajomnak, hogy a Moyenne-en menjük, mert tudtam, hogy a három közül az a legjobb, és csodálatos kilátás nyílik róla a tengerpartra. Karím nem értett egyet velem, és azt mondta, lányainknak kéne választaniuk, hogy melyik úton menjünk. Belecsíptem a combjába, hogy jelezzem, ez nem valami jó ötlet, de ő továbbra is a lányok véleményére volt kíváncsi. Úgy lett, ahogy gondoltam, Maha és Amani egyből civakodni kezdtek, és mindketten más-más útvonal mellett kardoskodtak. Odasúgtam Karímnak: – Én megmondtam. Függetlenül attól, hogy miről volt szó, lányaink, amióta megtanultak beszélni, még soha nem értettek egyet semmiben. Magamban beláttam, hogy az életünkben semmi sem volt egyszerű azóta, amióta világra hoztam három gyermekünket. Aztán a sofőr véget vetett vitájuknak azzal, hogy valami tojásokkal teli teherautó balesetet szenvedett, így a Moyenne-t most átmenetileg lezárták. Mivel a három út közül kettőn torlódás volt, azt javasolta, hogy menjünk a Grande-on. Amani duzzogott, akár egy kisbaba, hisz valójában még az volt, de Maha és Abdullah örültek, boldogan mutogatták a különböző érdekes látnivalókat, melyek legutóbbi, jó három évvel ezelőtti monacói utunk során még elkerülték figyelmüket. A Grande Croniche-t Napóleon építtette a régi római út vonalán. Kocsink az Alpes Maritimes déli lejtői mentén haladt, és a táj egyszerűen pazar volt. Megjegyeztem, hogy sivatagi országunk cseppet sem inspiráló barna és homokszín árnyalatai után pihenteti szememet ez a buján zöldellő Európa. Amani megjegyzésemet a próféta hazája elleni sértésnek vette, mire Karím is elveszítette a türelmét, és megkérte lányát, legyen szíves felhagyni azzal, hogy még a legegyszerűbb társasági megjegyzésnek is vallásos értelmet tulajdonít. Magamban azt gondoltam, hogy az én drága kislányom kezd egyre ellenszenvesebbé válni. Éppúgy szerettem, mint annak előtte, de

voltak pillanatok, amikor egyszerűen elviselhetetlennek éreztem Amani erőszakosan arrogáns és szenteskedő viselkedését. Örültem, hogy családom külön utazása véget ért, és amikor a kocsi megállt a villa előtti felhajtón, boldog voltam, hogy ismét láthatom nővéreimet, Szarát, Tahánit és Núrát. Milyen jó érzés volt, hogy szemmel láthatóan mindhárman nagyon várták érkezésünket, mivel valamennyien ott álltak már az ajtóban. Ám örömöm nem tartott soká. – Ríma kórházban van! – jelentette be Núra, miután üdvözöltük egymást, és három gyermekem unokatestvérei keresésére indult. – Micsoda? – kérdeztem, miközben azt próbáltam kitalálni, vajon miféle betegség támadhatta meg családunk korban ötödik gyermekét. – Megsérült – mondta Szara, miközben jelentőségteljes pillantást váltott Núrával. – És? – Hangom annyira halk volt, hogy szinte meg se rezdültek hangszálaim. Hirtelen rettegve gondoltam egy autóbalesetre, mivel a közlekedési balesetek a leggyakoribb haláloknak számítanak SzaúdArábiában, ugyanis számtalan fiatal fiú száguldozik vakmerőn s vigyázatlanul az utakon. Csak álltunk ott szótlanul, és kínos csendben néztük egymást. Én egyik lábamról a másikra álltam, és arra vártam, hogy valaki végre felvilágosítson nővérem állapotáról. Karím és Aszad egy kicsit távolabb álltak és figyeltek, de ők sem szóltak egy szót sem. Miután senki sem beszélt, a gyomrom görcsbe rándult. Lehet, hogy a nővérem meghalt, és nincs a családban senki, aki el merné mondani nekem? Végül erőtlen hangon megkérdeztem: – Súlyos a sérülése? – Úgy tűnik, nincs életveszélyben – jelentette ki Núra. Ez az arab szokás, ahogy a rossz hírt kerülgetik, egyszerűen őrjítő! Úgy éreztem, nyomban sikítani fogok, hogy valaki végre mondjon el nekem mindent, és szabadítson meg attól a kíntól, hogy apránként kelljen kiszednem vonakodó nővéreimből. – Mi történt? – kérdeztem határozottan. – Bármit könnyebb elviselni, mint ezt a gyötrő kétséget!

Nővéreim furcsán néztek egymásra. Egészen biztos, hogy Ríma meghalt! – Menjük be – javasolta Aszad, miközben kezét gyöngéden Szara karjára tette. – Készíttetek teát. Követtem Szarát a villába, miközben mit sem láttam a helyiségekből, melyeken keresztülmentünk. Szegény Rímára gondoltam. A család ötödik leánya, aki mindig is felkeltette a család együttérzését. Már születése pillanatától fogva világos volt, hogy Rímát nem áldotta meg az ég se nyilvánvaló tehetséggel, se szépséggel. Noha nővérem nem született sem sérült, sem torz arccal, megjelenésében nem volt semmi, ami irigységre késztette volna a többi fiatal anyát. Núra egyszer bizalmasan elmondta nekem, hogy Ríma volt az egyetlen lány, akinél anyánk nem érezte szükségét annak, hogy védje a kék kővel, amiről azt tartják, hogy távol tartja az ártó szellemeket, hisz ki akart volna ártó szemmel verni egy ilyen jelentéktelen csecsemőt? Ráadásul Rímán már kislányként is átokként ült kövérsége, amiért a kegyetlen gyerekek könyörtelenül gúnyolták. Kilenc nővérem közül Szara a legszebb. A család többi nőtagja közül négy nővérem meglehetősen csinos, három vonzó, egy pedig elegáns és kecses, míg Rímán a szépségnek semmi nyoma. Egy olyan családban, ahol tíz leány van, Ríma volt a csúnya nővér, aki nem jeleskedett sem az iskolában, sem a játékokban. Egyetlen kiemelkedő teljesítményét azzal érte el, hogy képes volt tökéletesen utánozni anyánk szakácsművészetét, ízletes arab és francia ételeket rögtönzött, melyek aztán egy cseppet sem használtak egyre terebélyesedő alakjának. Egy olyan országban, ahol a női szépséget tartják a legtöbbre, Rímát semmire se becsülték. Amint letelepedtünk a nappaliban, Karím és Aszad magunkra hagytak minket, hogy megrendeljék a teát. Ahogy az ajtó becsukódott, hallottam, hogy Aszad halkan beszél férjemhez, és tudtam, hogy Karím hamarabb ismeri meg Ríma sorsát, mint saját húga. – Tudnom kell az igazságot. Mondjátok el nekem! Ríma meghalt?

– Nem – felelte Núra. Nővérem komor arca azonban világosan tükrözte a helyzet komolyságát. – Szalím megtámadta – mondta ki végül Taháni. Hirtelen fagyos hidegség áradt szét bennem. – Komolyan? – kérdeztem. Núra rettentő felindultan még hozzátette: – Drága testvérünket elvetemült gonoszsággal támadta meg a saját férje. – Miért akarná Szalím bántani Rímát? – töprengtem. – Az biztos, hogy Ríma nem adott rá okot! Hasonlóan a legtöbb nem túl vonzó emberhez, Ríma is mindig megnyerő volt, és megtett mindent, hogy körülötte mindenki boldog és vidám legyen, mintha örömteli arcával legyőzhetné a természetet, és kivívhatná a többiek csodálatát. Szalím? Ríma férjéről őrzött emlékeim villantak át az agyamon. Szalím, Rímához hasonlóan, kimaradt a szépség áldásaiból. Viszont csöndes, szelíd emberként ismerték. Miként azt gyakorta mondják az arab világban: „Minden fazéknak megvan a maga fedele.” Szalímot mindenki tökéletesen Rímához illő társnak tekintette, és úgy tűnt, ezzel a házassággal ők is elégedettek voltak. Szalím erőszakos cselekedete mindenkit váratlanul ért, hisz ez egy cseppet sem voltjellemző rá. A létező leglogikusabb feltételezéssel fordultam Núrához: – Szalím megőrült? Azért bántalmazta Rímát? Nem voltam felkészülve arra, amit ezek után hallottam. Úgy egy évvel ezelőtt Ríma bevallotta nővérének, Núrának, hogy egy sötét titok vet árnyat életére. Ríma elmondta, hogy drága férje valami egészen különös személyiségváltozáson megy át, ami furcsa nyughatatlansággal és elégedetlenséggel kezdődött. Hirtelenjében a lehető legkomorabb melankólia kerítette hatalmába a korábban elégedett Szalímot. Míg eddig boldog volt, és elégedett otthonával, most minden bosszantotta, és egyfolytában csak hibát talált feleségében és négy gyermekében. Már a munkája sem érdekelte, és sokszor napokon át késő délutánig ágyban maradt. Szalímon eluralkodtak zsarnoki érzései, ami megakadályozta az egész családot abban, hogy normális életet éljen.

Míg Ríma ragaszkodása Szalímhoz házasságuk évei során egyre növekedett, Szalím most fagyosan közölte feleségével, hogy sosem szerette, és ami azt illeti, soha nem is ismerte a szerelmet, Rímát pedig csak azért vette feleségül, hogy családja neve által tekintélyt szerezzen magának. Szalím oktalan gyűlölködésével szemben Ríma az odaadó szeretet és az őszinte törődés fegyverét használta. Elmondta Núrának, attól fél, hogy Szalímnak agydaganata van, vagy legalábbis valamilyen oknál fogva szervezetében felbillent az egyensúly. Különben mi másért változna meg egy ember ilyen drasztikusan, amikor életében nem érte semmiféle trauma? Ríma könyörgött férjének, hogy keressen fel egy orvost. Ám Szalím ahelyett, hogy bajára szakszerű segítséget keresett volna, csak még jobban elmélyedt nyomorúságában, és noha eddig csak nagy ritkán ivott alkoholt, most inni kezdett, és egyre gyakrabban nyúlt a pohár után. Amikor ivott, olyankor durva és erőszakos volt Rímával meg legidősebb lányukkal. Ríma elmondta Núrának, attól tart, ebből hamarosan válás lesz, és akkor elszakítják őt két legkisebb fiától, mivel Szalím azzal fenyegetődzik, hogy megszabadul Rímától, és kitartóan állítja, ez az egyetlen módja annak, hogy boldogtalansága megszűnjön. Núra tehetetlen volt, nem tudott tanácsot adni, mivel családunkból senki sem léphetett kapcsolatba Szalím családjával anélkül, hogy ne jött volna létre még nagyobb feszültség. Családja nemrég kérte meg Núra egyik lányának kezét legfiatalabb fiuk számára. A jegyesség nem jött létre, mert Ahmed és Núra már egy másik vőlegényt választottak gyermeküknek. Szalím családja azóta távol tartja magát tőlük, és sértésnek vették azt, amit senki sem szánt annak. Núra azt mondta, hogy noha Szalím lassanként összeszedte magát, és ismét normálisan kezdett dolgozni, Ríma iránti megvetése csak még erősebbé vált. Szalím egyre gyakrabban utazott a Távol-Keletre, és Ríma egy, a férje holmijai közt talált brosúrából megtudta, hogy ezek nem üzleti utak voltak. Szalím szextúrákra járt Bangkokba és Manilába. Épp egy hónapja Ríma összevert arccal és egy iszonyú történettel kereste fel Núrát otthonában: ágyban találta férjét az egyik Sri Lanka-i

szobalánnyal. Amikor Ríma ezt kifogásolni merte, Szalím ököllel esett neki, és megfenyegette, hogy elveszti gyermekeit, ha kinyitja a száját, és egy szót is szól erről bárkinek Szalím családjában. Szalím családja közismerten jámbor és mélyen vallásos volt, így viselkedése nagy szégyent jelentett volna számukra, noha azért, hogy megváltoztassák, ők sem tehettek volna semmit. Bár igaz, hogy sok szaúdi férfi keres tikos élvezeteket olyan nőknél, akik nem házastársaik, de családunk nőtagjai közül senki sem ment hozzá olyan érzéketlen férfihoz, aki tüntetően szexuális kapcsolatot kezdett volna egy szolgával a saját otthonában. Ríma, aki teljesen elképedt és összezavarodott, nem igazán tudta, kihez forduljon, így aztán elment egy egyiptomi imámhoz, aki nő volt, és megkérte, hogy írásban válaszoljon neki a következő kérdésre: Megengedi-e az iszlám egy férfinak, hogy szexuális kapcsolatot folytasson egy szolgálólánnyal anélkül, hogy feleségül venné? Férje nyilván hallgatni fog egy vallási határozatra, ha azt írásba foglalva adja oda neki. A Korán tanításaival ellenkező cselekedet jámbor nővérünk szemében elképzelhetetlennek tűnt! Núra elmondta, Ríma bizalmasan közölte vele, hogy Szalím elé tárja a határozatot. Núra óvatosságra intette testvérünket, mert aggódott, hisz szerinte Szalím már nem teljesen épelméjű. Megkérdeztem Núrát, emlékszik-e a határozat szavaira. Azt felelte, hogy lemásolta magának, és eltette a többi, vallással kapcsolatos anyaga közé. Ki tudja, melyik asszonynak lesz esetleg később még szüksége erre az információra? Núra azt mondta, hogy legjobb emlékezete szerint az imám határozata világosan kijelenti: az iszlám nem engedi meg a szexuális kapcsolatot az úr és egy szolgája közt. Az imám azt mondta, ennek még a gondolata is felháborító, és hogy az iszlám szerint szexuális kapcsolat csakis házasság révén létezhet. Az imám elismerte, hogy azt, ami a valós életben történik, az iszlám nem mindig szentesíti, és sok olyan esetre hívták fel a figyelmét a királyságban, amikor az úr kényszerítette szolgáját, hogy engedjen kívánságának, és kihasználta a szolgáló alárendelt helyzetét, hogy ily méltatlan módon elégítse ki testi vágyait.

Az imám határozatában kimondta, hogy az ilyen kapcsolat tilos, és ahhoz a három bűnhöz vezet, amelyet az iszlám határozottan tilt. Ezek a bűnök a következők: „Bármely kapcsolat, mely rossz hatást gyakorol a társadalom erkölcsi rendszerére, vagy a rend megzavarásához, a szabad szerelemhez vezet, illetve sérti bármely egyén jogait. Az iszlámban a szexuális kapcsolat egyetlen törvényes módja a házasság.” Kissé meglepett Ríma bátorsága, hogy kívülről kért véleményt, hisz természeténél fogva szelíd és jámbor volt. – Ez a határozat volt Szalím támadásának az oka? – kérdeztem nővéreimtől. Núra nemleges választ adott. – Akkor mi? Szara sírni kezdett, és kiment a szobából azzal, hogy képtelen még egyszer végighallgatni a részleteket. Taháni felállt, hogy utána menjen, de Aszad az ajtó közelében állt. Egy pillanatra láttam, ahogy karjával magához öleli feleségét, és egy csöndes sarokba vezeti. Taháni visszajött, és leült mellém, majd idegesen veregetni kezdte a kezemet. Arra gondoltam, hogy így próbálnak felkészíteni valami rendkívül lesújtó dologra. – Az orvos nekünk nem volt hajlandó elmondani a részleteket, de apa és Ali felkeresték, és nekik elmondta az igazságot, miután Szalím bevallotta az orvosnak, hogy pontosan mi történt Rímával. Úgy tűnik, Szalím épp akkor tért vissza egy rövid bangkoki kirándulásról, és becsempészett néhány pornográf videokazettát. Egy ivással töltött éjszaka és a kazetták nézegetése után Szalím szexuális kapcsolatot akart a feleségével, noha már jó ideje semmiféle érdeklődést nem mutatott Ríma iránt. Amikor Szalím ezért az éjszaka közepén felébresztette Rímát, az közölte vele, hogy épp havivérzése van. Núra félig lehunyt szemmel hátradőlt a kanapén. Mint minden muszlim, én is tudom, hogy a Korán tiltja a szexuális kapcsolatot a nők menstruációja idején. A Korán ezt világosan kimondja: Kérdeznek téged a havibajról. Mondd: „Kórság az.” Ezért tartsátok távol magatokat az asszonyoktól a havibaj idején, s ne

közeledjetek hozzájuk, amíg meg nem tisztulnak! Ha megtisztultak, akkor közösüljetek velük úgy, ahogyan Allah elrendelte számotokra. Ríma küzdött volna a férjével, hogy aztán az megverje és megerőszakolja akkor, amikor tilos volt számára? Láttam, hogy Núra azon töpreng, hogyan mondja el nekem. Arca egészen belesápadt a haragba. – Szalímot részegen feldühítette felesége állapota és a visszautasítás. – Nővérem szaggatottan felsóhajtott. – Szultána, Rímát Szalím csúnyán összeverte, majd megerőszakolta testének egy olyan részén, mely egy férjnek nem megengedett. A magánklinika orvosa közölte apával, hogy Szalím támadása oly kegyetlen és brutális volt, hogy Rímát sürgősséggel kellett megoperálniuk. A végbélnyílását ki kellett vezetni, és ez már élete végéig így marad. Szám néma üvöltésre nyílt. Ríma? Egy életre tönkretették, megnyomorították? Éreztem, hogy csak úgy forr bennem a gyűlölet. Most már értettem, miért menekült ki Szara a szobából, hisz ő maga is elszenvedte ugyanezt a szexuális bántalmazást, amikor akarata ellenére hozzáadták első férjéhez, egy olyan emberhez, aki szintúgy nem volt normális. Felálltam, és akkorát toppantottam, hogy egy váza veszedelmesen megingott, és csaknem leesett állványáról. – Ha most Szalím itt lenne ebben a szobában, saját két kezemmel esnék neki! – kiáltottam. Fékevesztett dühvel kérdeztem: – És Szalím? Börtönben van? Taháni nyelvével csettintett egyet. – Börtönben? Ő Ríma férje. Azt tehet vele, amit csak akar. Núra még jobban belesápadt a bánatba és a keserűségbe, amit ártatlan nővérünk sorsa miatt érzett. Tiltakozni kezdtem: – De hát amit csinált, az tilos! Biztosan össze lehet hozni ebből egy vallási vizsgálatra való ügyet! Núra hatalmas szeretettel teli szomorúsággal nézett rám. – Szultána, úgy beszélsz, akár egy gyerek. Mondd, ki állna hazánkban egy nő mellé a férjével szemben? Saját apánk és fivérünk is kijelentette, hogy ez magánügy, csakis Rímára és Szalímra tartozik, és hogy a családból senki se avatkozzon bele. Taháni még azt is elárulta:

– Apa megtiltotta nekünk, hogy elmondjuk neked, de mi úgy döntöttünk, meg kell tennünk, hisz amikor legközelebb találkozol Rímával, az állapota nyilvánvaló lesz. Makacskodni kezdtem: – Rímának el kell válnia tőle! Ez a legkevesebb! Núra emlékeztetett Ríma helyzetének realitására. – És elveszítse gyermekeit? Mindkét lánya elérte már a serdülőkort, a két fiú meg nyolc- és kilencéves. Szalímnak jogában áll, hogy elvegye őket anyjuktól, és ezt meg is tenné. Már meg is fenyegette vele Rímát. Szultána, Ríma meghalna a gyerekei nélkül. Amikor Núra látta, hogy még mindig ádáz düh tombol bennem, megkérdezte: – Mondd csak, Szultána, te tudnál élni a gyerekeid nélkül? Hazámban válás esetén az anyának csak akkor van joga megtartani gyermekeit, ha még szoptatja őket. A legtöbb esetben a lányok feletti felügyeletet megtarthatja, amíg a lánygyermekek elérik a serdülőkort. A fiúgyermekek anyjukkal maradhatnak hétéves korukig. Amint egy fiú betöltötte hetedik életévét, elvileg lehetősége van választani anyja és apja között. Általában az a gyakorlat, hogy a fiúk hétéves korukban apjukhoz kerülnek. Amint egy fiú elérte a serdülőkort, a gyerek óhajától függetlenül az apjához kell mennie. Az apák általában nem engedik, hogy a fiú anyai felügyelet alá kerüljön, függetlenül a gyerek korától. Személyesen ismerek olyan asszonyokat, akik elvesztették felügyeletüket gyermekeik felett, amikor azok még egészen kicsik voltak, és még csak nem is láthatták többé őket. Sajnos, ha egy apa elviszi a gyerekeit, nincs hatóság, amely arra kényszerítené, hogy visszaadja őket az anyjuknak. Tudtam, ha Szalím megtagadja Rímától gyerekei láthatását, akkor nővéremet örökre eltiltják tőlük. Nincs bíróság, amely megváltoztatná egy férfi gyerekei sorsáról hozott, végleges döntését. Felnyögtem, ahogy azokra a lehetőségekre gondoltam, amelyek a rendelkezésünkre állnának, ha lenne férfi támogatónk. Ha csak családunk férfi tagjai, apánk és Ali Ríma mellé állnának, sokkal erősebb lenne tárgyalási pozíciója a gyerekekért való küzdelemben. Mivel azonban apám és bátyám úgy gondolták, hogy egy férfi azt

tehet családja nőtagjaival, amit csak akar, biztosan nem lennének hajlandók segíteni Rímának. Ez igazán komoly pillanat volt. – Talán Szalím észhez tér – mondta reménykedve Núra. – Sose próbáld egy kutya farkát kiegyenesíteni. Hiába is tennéd – dünnyögte csak úgy magában Taháni. Miután megvitattuk a dolgot, nővéreimmel úgy döntöttünk, hogy Rijádban van szükség ránk. Férjeinket Monte-Carlóban hagyjuk a gyerekekkel, és mi másnap visszautazunk Szaúd-Arábiába. Aznap este Karím úgy próbálta felvidítani csüggedt lelkemet, hogy emlékeztetett rá, nővérem nem halt bele sérüléseibe, és ahol élet van, ott változás is történhet. Azt mondta, jobb napok is jönnek még, és hogy véleménye szerint Szalím csupán az úgynevezett kapuzárás előtti pánikban szenved, és ez el fog múlni. Karím nyugtalan lett, amikor biztosítottam róla, hogy Szalím szenvedni fog, amiért megtámadta a szelíd Rímát. Férjem igyekezett csillapítani gyilkos haragomat, és tréfásan megjegyezte: – Szultána, egyáltalán nem szeretnélek a hóhér bárdja alatt látni téged! Meg kell kímélned Szalím életét. Férjem beszélt tovább, s noha hallottam szavait, jelentésüket nem fogtam fel, mert azon tűnődtem, milyen siralmas, hogy ilyen nagy tudatlanság uralkodik azon a földön, ahol egy nagy vallás született.

12. Otthon Egy lánynak nincs semmije, csupán egy fátyla meg a sírja. Szaúd-arábiai közmondás Fivérünk, Ali várt ránk a King Háled nemzetközi repülőtéren, mely úgy harmincöt kilométernyire van Rijád központjától. Úgy tűnt, Alinak valami gondja van, ami erősen foglalkoztatja, mert csak kurtán közölte, hogy egyenesen a magánklinikára visz minket nővérünkhöz, Rímához, akinek ma különösen rossz napja van, és kora reggel óta Núrát hívja. Nagy volt a forgalom, így több mint egy óra hosszat voltunk úton. Mindannyiunk gondolatai Ríma körül forogtak. Az út elején még feszülten társalogtunk, nagy ritkán elejtettünk egy-egy szót, de fontos dolgokról nem beszéltünk. Ali, aki ráunt a csöndre, bevallotta, hogy maga is komoly családi válsággal küszködik. Álnok bátyám, hangjában egy árnyalatnyi bosszúsággal, azt mondta, hogy Ríma szerencsétlen sérülése ennél rosszabbkor nem jöhetett volna, ugyanis meglehetősen sok vesződséget jelentett neki, hogy most kénytelen volt beleavatkozni Szalím családi ügyeibe. Ali teljesen komolyan, fennhangon tűnődött azon, hogy vajon mit követhetett el Ríma, ami ilyen gyűlöletet váltott ki Szalímból. Ali Rímát okolta Szalím indokolatlan támadásáért! Szara és Taháni gyorsan Alira néztek, és pillantásukból némi rosszallást olvastam ki e miatt az érzéketlen megjegyzés miatt. Én azonban nem tudtam fékezni a nyelvemet, és azt mondtam: – A tudatlanságod napról napra nő, Ali, miközben az intelligenciád már egészen összezsugorodott! Heves vágyat éreztem rá, hogy felképeljem bátyámat, de Núra és Taháni előtt nem akartam rossz színben feltűnni, ezért aztán néma bírálattal vigasztalódtam. Ali mindössze egy évvel volt idősebb nálam, de azokkal a barázdákkal az arcán meg táskákkal a szeme alatt legalább tízzel látszott idősebbnek. Fiatalkorában jóképű volt és hiú,

akár egy páva. Ahogy középkorú lett, pocakot eresztett és megtokásodott. Ali gazdag, élvezetekben dúskáló életmódja tisztán tükröződött az arcán és az alakján. Örömmel láttam, hogy külső vonzereje hanyatlóban van. Legidősebb nővérem arca elborult, és gyöngédséggel meg aggodalommal teli hangon megkérdezte Alit, miféle családi válsággal küszködik. A tíz nővér közül igazán csak Núra szereti Alit. A többi kilenc egyetlen fivérük iránti érzései különbözőek, melyek közt minden megtalálható a szánalomtól a megvetésen és az irigységen át egészen a nyílt utálatig. Megértjük, hogy Núrát a köztük lévő évek száma megóvta a fivére iránti heveny ellenszenvtől, hisz Núra anyánk legidősebb gyermeke. Núra már férjnél volt, és gyerekei voltak, amikor Ali megszületett, így aztán a sors kegyesen megkímélte őt elkényeztetett öccse basáskodó viselkedésétől. Meg aztán Núra anyánk kedves természetét örökölte, és azon kevesek közé tartozik, akik ösztönösen mentségeket találnak a körülöttük élők számára, és elfogadják a leggyöngébb magyarázatot is bármely megbocsáthatatlan tettre. Ezért reagált másként Núra Ali érzéketlen megjegyzésére, mint három húga. Ali kissé elkomorult. Kinézett a kocsi ablakán, majd kimérten azt mondta: – Elváltam Nadától. Núra felszisszent. – Már megint? Ali Núrára nézett és bólintott. – Ali! Hogy tehetted? Megígérted Nadának, hogy soha többé nem válsz el tőle! Nada volt Ali legszebb és szívének legkedvesebb felesége. Hét éve vette feleségül, és azóta már három gyönyörű lányuk született. A muszlim törvények szerint egy férfi szabadon elválhat feleségétől. Ez a rendszer, mely folyamatosan válással fenyegeti a nők biztonságát, hazám asszonyai számára a legnyugtalanítóbb. Elviselhetetlen, hogy sok férfi ezt a rugalmas szabályozást a végletekig feszíti, és a legapróbb ok miatt is válást követel, amivel folyamatosan fenntartják asszonyaik társadalmi megalázottságát.

A nőknek ez a lehetőség nem áll a rendelkezésükre, mivel ha egy nő kéri a válást, akkor előbb alaposan végigvizsgálják az egész életét. Az esetek zömében ezután a nőnek nem engedélyezik a válást még akkor sem, ha jogos indoka van rá. Az a szabadság, amelyet a férfiak élveznek, a nőknek itt sem adatott meg, és ez ahhoz vezet, hogy a férfiak egyoldalúan, gyakran kegyetlen módszerekkel tartják uralmuk és irányításuk alatt asszonyaikat. A válás szó könnyen kicsúszik bármely férfi száján, aki meg akarja büntetni feleségét. Egyszerűen csak annyit kell mondania, hogy „elválok tőled”, vagy „elküldlek téged”, és ezzel száműzi a nőt otthonából, gyakran a gyerekei nélkül. Ali, aki nemigen tud uralkodni sem a nyelvén, sem az indulatain, gyakran használta a válást fegyverként feleségei ellen. Tudtam, hogy már mindegyik felségétől legalább egyszer elvált, Nadától pedig már kétszer. Általában az történt, hogy miután Ali dühe alábbhagyott, megbánta a válást, és visszavette a feleséget, akitől egy napja vagy épp előző este elvált. Ali ezt nyugodtan megtehette, mert a férfiaknak nemcsak az adatott meg, hogy könnyedén elválhatnak feleségüktől, hanem vissza is vonhatják a válást, és úgy folytathatják a házasságot, mintha semmi különös nem történt volna. A muszlim törvények szerint ezzel a lehetőséggel egy férfi kétszer élhet. Ám ha harmadszor is elválik feleségétől, az eljárás sokkal bonyolultabbá válik. Ali dühében harmadszor is elvált Nadától, így a törvény szerint nem folytathatja vele a házasságot addig, amíg Nada hozzá nem megy egy másik férfihoz, majd el nem válik tőle. Gyerekes viselkedésével Ali végül valóban elválasztotta magát attól az egyetlen asszonytól, akit igazán szeretett. Igyekeztem nem mosolyogni, ahogy legjobb emlékezetem szerint a Koránt idéztem: – „A válás kétszer megengedett. Akkor azonban vagy meg kell tartani a feleséget az elismert módon, vagy el kell bocsátani illendő módon! Ha a férfi a feleségétől harmadszor elválik, akkor az asszony mint feleség tilos a számára, amíg férjhez nem megy valaki máshoz.” – Egészen közel hajoltam bátyám arcához, és megkérdeztem: – Ali, kihez fog most Nada férjhez menni? Ali kidülledő szemmel meredt rám, és fagyosan azt mondta:

– Nada nem vágyik rá, hogy máshoz menjen férjhez! – Ugyan! Nada híres a szépségéről. Amint kitudódik, hogy szabad, sok anya és nővér küldi majd fiát vagy fivérét, hogy megkérje. Várj csak, majd meglátod! Szara közbelépett, mert nem akarta, hogy örökös, soha véget nem érő viszályunk indulatos veszekedéssé fajuljon egy ilyen szűk, zárt térben. – Ali! Mi vezetett ehhez a váláshoz? Ali láthatóan zavarba jött. Azt mondta, a válás oka magánügy, de megkérdezte Szarát és Núrát, megtennék-e, hogy felkeresik Nadát, és meggyőzik, hogy azok csak meggondolatlanul kimondott szavak voltak, és így Alinak adnia kéne még egy esélyt, hogy bebizonyítsa, valójában ő nem akar elválni. Ha Nada úgy dönt, hogy elfelejti a dolgot, és nem értesíti a hatóságokat, akkor Ali talán elkerülheti azt a határozatot, miszerint el kell engednie otthonából Nadát, akit így ismét kiválaszthat magának egy másik férfi. Núra és Szara megígérték, hogy beszélnek Nadával. A kocsi lassított, és Ali kilesett a sötétkék függönyön át, majd az ülésen lévő fekete fátylakra, abá’ákra és sájlákra mutatott. – Gyorsan! Készüljetek! Megérkeztünk – adta ki az utasítást. Meglehetősen nehézkes volt négyünknek ilyen szűkös helyen felölteni az illendőség fekete öltözékét. Ali a kifutón várta magánrepülőnket, így az utolsó pillanatig nem kellett vesződnünk azzal, hogy felvegyük külső ruhánkat. Megérkeztünk a magánklinikára, amelyről Ali azt mondta, hogy egy libanoni és egy szaúd-arábiai közös tulajdona. Gyakorta keresték fel ezt a klinikát a királyi család tagjai, ha olyan dologról volt szó, amit bizalmasan kellett kezelni. Három hercegnőt is ismertem, akik rendszeresen jártak ide, mivel kezeltetniük kellett magukat a túlzott kábítószer-élvezet, illetve alkoholfogyasztás miatt. Ríma orvosa már várt minket. Elmondta, hogy ő belgyógyász szakorvos Bejrútból, és nemrég alkalmazták a klinika tulajdonosai a királyi család tagjainak ellátására. Világos volt, hogy miért épp őt választották ki a befolyásos Szaúdok kezelésére, mivel magas, jóképű férfi volt, tiszteletteljes, mégis magabiztosság, hozzáértés sugárzott

belőle, ami egyből bizalommal töltött el minket, éreztük, hogy nővérünk jó kezekben van. Az orvos Núra és Ali között ment, és noha én megpróbáltam előrehajolni, hogy részese legyek halk beszélgetésüknek, egyetlen szót sem hallottam. Elhaladtunk egy csapatnyi ázsiai ápolónő mellett, akcentusukból hallottam, hogy filippínók. Ríma szobájában az ablakok még zárva voltak, a rolót azonban kissé felhúzták, így a kinti, vakító napsütésből egy kevés beszűrődött, és a szobát halvány fénnyel árasztotta el. A szobában minden fehér volt, Ríma feje fölött egy hatalmas, gyöngyfehér csillár lógott, amely furcsán elütött ettől a kórházi környezettől. Ríma pihent, de amikor meghallott minket, kinyitotta a szemét. Láttam, hogy nővérem egy pillanatra összezavarodott, de aztán gyorsan visszatért a valóságba. Nagyon sápadt volt az arca, a szeme pedig akár egy riadt gyermeké. Infúzió volt rákötve, és megszámolni se tudtam azt a rengeteg csövet, amely a karjába meg az orrába volt bevezetve. Núra odarohant mellé, és átölelte azt a csövekkel teli testet, mely Ríma volt. Szara és Taháni egymás kezét fogva igyekeztek visszafojtani könnyeiket, én meg szinte nem is láttam, ahogy belevetettem magam egy fehér karosszékbe. Addig harapdáltam az ajkamat, míg vérezni nem kezdett, és olyan erővel kapaszkodtam a szék karfájába, hogy három körmöm letört. Ali, akit kínosan érintett fájdalmunk ilyen látványos megnyilvánulása, odasúgta Szarának, hogy egy órán belül visszajön értünk, és hazavisz minket. Mielőtt távozott volna, még emlékeztette Szarát, hogy Nadát okvetlenül fel kell keresnie még aznap este. Csak úgy forrt bennem a harag sebzett nővérem láttán, és azt gondoltam, hogy szívem szerint a legperzselőbb tüzet küldeném szét szerte az egész országban. Hadd pusztuljon el hazámban a gonoszság azoknak a szaúdi férfiaknak a testével együtt, akik a szent Koránt merészelik alapul használni ahhoz, hogy durván bánjanak nembeli társaimmal! Igyekeztem lecsillapítani gondolataimat, hisz semmi értelme zűrzavart teremteni és ezzel csak fokozni Ríma fájdalmát. Eszembe jutottak a próféta szavai, hogy büntetés vár azokra, akik bűnt követtek

el, de hitem nem tudott lecsillapítani, még az a tudat sem, hogy Szalím a pokol örökké tartó kínjait fogja elszenvedni azért, amit a nővéremmel tett. Nem volt türelmem kivárni az isteni igazságszolgáltatást. Semmi sem hűthette volna le forrongó véremet, csak Szalím megcsonkított testének látványa! Miután Núra megvigasztalta, Ríma egyenként beszélt velünk, és arra kért mindnyájunkat, hogy Szalímmal ugyanolyan udvariasan bánjunk, mint annak előtte, és emlékeztetett bennünket arra, hogy a jó muszlim egyik kötelessége megbocsátani azoknak, akik vétkeztek. Ríma látta arcomon a haragot, ezért a Korán egyik versét idézte. – Szultána, ne feledd a próféta szavait: „És amikor megharagszanak, akkor megbocsátanak.” Nem tudtam lenyelni szavaimat. Emlékeztem rá, hogyan folytatódik itt a Korán szövege, és így feleltem: – „Valamely rossz tett fizetsége egy hozzá hasonló rossz tett.” Szara a fenekembe csípett, hogy emlékeztessen, ne okozzak további gyötrelmet nővérünknek. Elmentem Ríma ágyától, és kibámultam az ablakon, de mit sem láttam abból, amit néztem. Ríma ismét beszélni kezdett. Alig tudtam elhinni, amit hallottam, és megdermesztettek szavai. Olyan asszony szenvedélyes ékesszólásával beszélt, akinek élete értelme forog veszélyben. Visszatértem az ágya mellé, és meredten néztem az arcát. Ahogy Rímából egyre hevesebben törtek elő érzései, mély redők jelentek meg a homlokán, és a szája eltökélten megfeszült. Azt mondta, Szalím megbánta tettét, és megígérte, hogy soha többé nem lesz durva és erőszakos. Ríma nem akar elválni. Hirtelen rádöbbentem, hogy mi az, ami nővérem szívének oly fontos. Ríma egyedül attól félt, hogy megfosztják gyermekeitől, és a négy gyerek volt az oka annak, hogy Ríma képes volt megbocsátani Szalímnak förtelmes tettét. Bármilyen megaláztatást elvisel mindaddig, amíg nem szakítják el őt drága gyermekeitől. Ríma arra kért minket, nyugtassuk meg őt, hogy családunkból senki sem fog a nevében büntetést követelni. Ez volt a legnehezebb ígéret, mely valaha is elhagyta a számat, és nyelvem már-már megtagadta az engedelmességet. De a szavamat

adtam, és tudtam, nincs más választásom, mint hogy tiszteletben tartsam nővérem óhaját. Miután Ríma felépül, visszatér ennek a férfinak az otthonába, aki házasságuk hosszú évei során mindeddig oly jól leplezte a benne rejlő, határtalan kegyetlenséget. Tudtam, ha már egyszer elszabadult, Szalím csúf komiszsága nem fog enyhülni. De nem tehettünk semmit. Kétségbeesett tehetetlenségünk csak fokozódott, amikor a klinika egyik egyiptomi ápolónője bizalmasan elmondta Núrának, hogy Szalím nem sokkal előttünk felkereste a feleségét. A nővér előtt felemelte Ríma kórházi hálóingét, és szemügyre vette az oldalán azt a nyílást, melyen át testének salakanyaga távozik, majd e látvány nyomán hangot adott undorának. A nővér elmondta, hogy Szalím a lehető legkegyetlenebb megjegyzést tette, amikor közölte feleségével, hogy noha nem válik el tőle, soha többé nem megy az ágyába, mert képtelen lenne elviselni a látványát és a bűzét egy olyan nőnek, aki ennyire undorító és visszataszító. Csodáltam magam, amiért képes voltam uralkodni haragomon. Nővéreimmel egyesült erővel léptünk be a klinikára, fűtött bennünket az eltökéltség, hogy kiszabadítjuk testvérünket ennek a gonosz férjnek a karmai közül. De Ríma jogos félelme, hogy elszakíthatják gyermekeitől, vereséget mért ránk, és úgy távoztunk, mint egy csapatnyi feketébe burkolt, névtelen feleség, akik még arra sem képesek, hogy egyetlen férfival szemben kierőszakolják az igazságszolgáltatást. A vereség maró fájdalma elviselhetetlen volt. Ki tagadhatná, hogy a szaúdi társadalmi rend fő védőbástyája továbbra is a férfiak diktatúrája maradt? Mivel férjeink és gyerekeink még Monte-Carlóban voltak, nővéreimmel úgy döntöttünk, hogy mindnyájan Núra házába megyünk. Ali odavitt minket a klinikáról. Núra és Szara megígérték fivérünknek, hogy még aznap este felkeresik Nadát, és azt mondták, az lesz a legjobb, ha Ali most az éjszakát egy másik feleségének otthonában tölti. Miután felhívtuk férjeinket Monte-Carlóban, és elmondtuk nekik mindazt, amit Rímáról megtudtunk, Taháni fáradtságra hivatkozott, és

korán aludni tért. Én ragaszkodtam hozzá, hogy elkísérjem Szarát és Núrát Nada palotájába. Kénytelen voltam egy újabb ígéretet tenni és a szavamat adni, hogy nem fogom azt javasolni Nadának, hagyja el Alit, amíg lehetősége van rá. Nővéreim jól ismertek. Kétségtelen, magamban már elterveztem, miként próbálom meggyőzni Nadát, hogy gyorsan lépjen, és menjen hozzá egy másik férfihoz. Fivérem egész életében megvetéssel kezelte a nőket, és véleményem szerint itt volt az ideje, hogy végre megtanulja, ne használja fegyverként a válást. Talán ha elveszíti azt az egyetlen feleségét, akit valóban szeret, az arra készteti majd, hogy ne éljen folyton a megfélemlítéssel. Most itt volt egy újabb nehéz ígéret, amelyet be kellett tartanom. Már csaknem este kilenc óra volt, amikor odaértünk. Ali háza tája sokkal békésebbnek tűnt, mint eddig bármikor. Nem láttuk egyik feleségét, ágyasát vagy gyerekét sem, ahogy behajtottunk a széles útra, mely fivérem négy palotáját kerülte meg és kötötte össze. Nada palotája a harmadik volt. Nada egyiptomi házvezetője közölte velünk, hogy úrnője épp fürdik, de vár minket, és azt az utasítást hagyta neki, hogy vezessen bennünket lakosztályába. Fivérem környezetében semmi sem szerény. Bárhova nézünk is otthonában, mindenütt világosan látszik a szaúdi olajgazdagság nyoma. A pazarló gazdagság egyből szemembe tűnt, ahogy beléptem a fehér márvány előcsarnokba, mely legalább olyan széles volt, mint egy repülőtéri terminál. A lépcsőház csak úgy ragyogott, és nekem eszembe jutott, amikor Ali büszkén bejelentette, hogy a tartóoszlopokat valódi ezüsttel burkolták. Négy és fél méter magas, ezüstkilincses ajtók vezettek Nada magánlakosztályába. Megpróbáltam elnyomni magamban a kárörömöt, ahogy felidéztem, milyen komoly anyagi veszteségek érték bátyámat, amikor 1980-ban az ezüst piaci ára világszerte leesett. Ali mohóságában nyilván sokkal többet vásárolt össze ebből az értékes fémből, mint hittük, hogy aztán végignézze, amint ez a hatalmas vagyon semmivé foszlik. Így aztán Alit anyagi vesztesége egy ezüstbe foglalt palotához juttatta!

Soha nem voltam még Nada hálószobájában, bár egyszer meghívást kaptam, hogy tekintsem meg az ágyat. Szara döbbenten és szomorúan mesélte nekem akkor, hogy az ágy kerete teljes egészében faragott elefántcsontból készült, és most magam is láttam, hogy igazat mondott. Ali egyszer azzal hencegett, hány elefántot kellett megölni ahhoz, hogy terjedelmes teste kényelmes ágyban pihenjen, de most sehogy sem tudtam visszaemlékezni az elpusztított állatok számára. Ahogy körülnéztem fivérem fényűző otthonában, látomásom volt, melyben joggal száműzték a Szaúdokat Szaúd-Arábia királyságából, mert a gazdagságnak ez az eredendő romlottsága nem is érdemel más sorsot. Lehet, hogy egy nap minket is ugyanúgy félreállítanak majd, mint az egyiptomi Fárúk királyt vagy az iráni sahot vagy a líbiai Idrísz királyt? Egy dologban biztos voltam: ha Szaúd-Arábia munkásai valaha is szemügyre vehetnék Ali ál-Szaúd herceg magánlakrészeit, akkor a forradalom elkerülhetetlen lenne. Ez a rémisztő gondolat egészen megbénított. Abban a pillanatban Nada vonult be méltóságteljesen a szobába divatos frizurával, dölyfös arckifejezéssel és duzzadó keblekkel, melyeket egy vakítóan csillogó aranylamé ruhába préselt. Nem kellett túl nagy képzelőerő ahhoz, hogy megértsük, miért volt annyira belehabarodva fivérünk leggyönyörűbb feleségébe. Nada meglehetős hírnévre tett szert családunkban merészen divatos öltözködésével és harciasságával – folyton szembeszállt egy olyan férfival, aki élete során a nőknél ellenállással nemigen találkozott. Annak ellenére, hogy képes volt meggyötörni Alit, én mindig is úgy éreztem, hogy tekintetéből egy árnyalatnyi gonoszság sugárzik, és még most is az a véleményem, hogy Nada féktelen kapzsisága volt az egyetlen ok, amiért feleségül ment bátyámhoz. Emlékszem, egyszer Szara azt mondta, Nadát házasságának állandó bizonytalansága késztette arra, hogy ilyen legyen, noha valójában nem ilyen, hisz sosem tudhatta, hogy Ali mikor szabadul meg tőle, miként azt már más nőkkel megtette. Ha valaki ilyen helyzetben van, akkor kénytelen biztosítani saját jövőjének anyagi feltételeit. Bennem azonban továbbra is maradtak kétségek Nada valódi természetét illetően. Magamban mindenesetre elismertem, hogy Nada drágán megfizetett ezért a

fényűzésért, mivel a házasélet Alival biztosan kegyetlen és nyomasztó. Nada megkérdezte: – Ugye Ali küldött titeket? Figyeltem az arcát, és arra gondoltam, hogy duzzogva fanyalog és búslakodik. Én a rokonszenv és az ellenszenv határán tétováztam, és amikor Núra meg Szara sógornőnk köré gyűlt, kimentettem magam azzal, hogy hozok a bárból egy italt. A ház egészen kihalt volt, nem láttam sehol senkit. Miután készítettem magamnak egy gin-tonikot, valahogy nem vágytam rá, hogy csatlakozzam nővéreimhez, így aztán körbejártam bátyám palotáját, és egyszerre a dolgozószobájában találtam magam, mely otthonának legalsó szintjén volt. Gyermeki kíváncsiság tört rám, és gondosan szemügyre vettem bátyám személyes holmijait. Szemlélődésem során olyasvalamit találtam, ami először meghökkentett, majd remekül mulattam rajta. Kinyitottam az íróasztalán lévő kis csomagot, majd kíváncsian olvasni kezdtem egy alsónadrágokhoz mellékelt használati utasítást – ezeket bátyám nyilván legutolsó hongkongi útja során vásárolta. Csodaviselet: Gratulálunk, hogy megvásárolta magának az új Csodaviseletet! Az alsóneműt, amit megvásárolt, nap mint nap viselni kell. Ez az alsónemű garantáltan növeli viselőjének szexuális teljesítményét. Ezeknek a varázslatos alsónadrágoknak a titka a „stratégiai” tasakban rejlik, mely a nemi szervet megfelelő hőmérsékleten és optimális állapotban tartja. A Csodaviselet ajánlott minden férfinak, de különösen azoknak, akik aktív szexuális életet élnek, illetve azoknak, akik ülőmunkát végeznek. Kuncogni kezdtem, és megszállt valami gonosz szellem. Bedugtam hosszú ruhám alá a vékonyka műanyag tasakot az alsóneművel és a használati utasítással együtt. Sejtelmem sem volt, mihez fogok kezdeni vele, de úgy éreztem, ezt a titkot feltétlenül meg kell osztanom Karímmal. Olyan volt ez, mint gyerekkori rivalizálásom

Alival, és ujjongva képzeltem magam elé bátyámat, amint kétségbeesetten keresi mindenfelé a varázslatos alsónadrágjait. Nővéreimmel a lépcsőházban találkoztam, és a szemükből láttam, hogy nem jártak sikerrel Ali feleségénél. Nada elhagyja Alit. Szegény Rímával ellentétben Nada egyáltalán nem aggódott azért, hogy elveszik tőle gyermekeit, mivel Ali nemigen szerette leányutódait, és nem csinált titkot belőle felesége előtt, hogy számára a lányok teljesen értéktelenek, úgyhogy nyugodtan élhetnek anyjukkal. Úgy távoztam, hogy el se köszöntem. A kocsiban gin-tonikomat szopogattam. Az, hogy elloptam Ali személyes holmiját, gyermekded érzelmeket ébresztett bennem, és úgy éreztem, igazán merész vagyok, ahogy a Szaúd-ház hercegnőjeként végighajtatok Rijád utcáin, miközben élvezettel iszogatom alkoholos italomat. Megkérdeztem Szarát, Nada miért hagyja el egy Szaúd csábító életét, hisz családi háttere meglehetősen kétséges volt, és azt a gazdagságot, amit Ali feleségeként élvezett, még egyszer nemigen érheti el. Nadának rendkívüli szépségével és nem családi kapcsolatai révén sikerült ilyen hatalmas vagyonú férjre szert tennie. Núra azt mondta, abból, amit hallott, úgy vette ki, hogy Nada és Ali válásához egy szerelmeskedéssel töltendő este vezetett. Nada könnyes szemmel bevallotta nővéreimnek, hogy mindhárom alkalommal a szex miatt vált el tőle Ali, aki ragaszkodik hozzá, hogy ő az éjszaka leglehetetlenebb óráiban is fogadja, és gyakran a legmélyebb álmából verte fel. A múlt héten Nada nem volt hajlandó szeretkezni férjével, de Ali makacskodott, és azt mondta, ha egy férfi közösülni akar a feleségével, akkor annak engedelmeskednie kell még akkor is, ha épp egy teve hátán ül! Amikor Nada még ezután sem volt hajlandó, Ali elvált tőle. Aztán Szara elmondta, hogy Nada tett még egy második, meglepő kijelentést is, miszerint noha érez némi szeretetet Ali többi felesége iránt, egyre inkább fárasztják őt azok a fattyúk, akik hűtlenségének gyümölcsei, ugyanis fivérünk tizenhét törvényes és huszonhárom törvénytelen gyerek apja. A birtokot, melyet Nada otthonának nevez, már teljesen elárasztották férje szeretői és gyerekeik.

Ahogy megemlítették ezt a nagymértékű szexuális aktivitást, mely ilyen végtelen sok utódot eredményez, egyszerűen nem tudtam nem gondolni Ali Csodaviseletére, mire úgy elkezdtem nevetni, hogy még a könnyem is kicsordult, de nem voltam hajlandó elárulni két nővéremnek fékezhetetlen derültségem okát, ezért attól tartottak, hogy a nap eseményeinek hatására legkisebb húguknak elment az esze.

Epilógus Ó, Uram, add, hogy életem vége legyen életem legjava, S tetteim legjavának következménye, S legjobb napjaimnak a nap, melyen eléd állok. Ó, Uram, add, hogy a halál legyen a legjobb mindenek közt, mit nem mi választunk, De bekövetkeztét várjuk; És a sír a legjobb szállás, melyben lakozunk, És a halálon túl, add, hogy a halált mindenek közt a legjobb kövesse. Egy zarándok imája Már egy hét telt el azóta, hogy családjainkat Monacóban hagytuk. Két nap múlva férjeink és gyerekeink visszatérnek Szaúd-Arábiába. Ezen az estén anyánk tíz leánygyermeke mind összegyűlt Núra otthonában. Áldás volt számunkra, hogy Ríma is közöttünk volt, mivel aznap reggel kiengedték a klinikáról, ahonnan egyenesen legidősebb nővéréhez jött, s amíg lábadozik, itt is marad. Az esemény, amiért összegyűltünk, keserédes volt: drága anyánk halálának huszadik évfordulója. Minden évben megemlékeztünk róla, hisz anyánk még húsz év múltán is fájdalmasan hiányzott nekünk. Régebben mindig úgy adóztunk anyánk emlékének, hogy felidéztük kedvenc gyermekkori történeteinket – és beszéltünk arról a csodás hatásról, amelyet anyánk gyakorolt életünkre. Ezen az estén, mivel Ríma tragédiája szomorúsággal töltött el mindnyájunkat, a hangulat visszafogottabb volt, és bánatos lelkünk most minden eddiginél szomorúbb témákhoz vezetett bennünket. – Már húsz éve? – tűnődött Szara. – Az nem lehet, hogy már ilyen régen nem láttam anyám arcát. Mindnyájan egyetértettünk abban, hogy az évek sokkal gyorsabban szállnak el, mint szeretnénk.

Hirtelen belém hasított a gondolat, hogy a tíz lány közül nyolc már öregebb, mint anyánk volt, amikor meghalt. Csak Szara és én voltunk kivételek. Amikor fennhangon is kimondtam ezt a gondolatot, sokan felnyögtek, és az arcok is elkomorultak. Núra határozottan felszólított: – Szultána! Erről egy szót se többet! Kérlek! Núrának unokái voltak, és legidősebb nővérünk kora az elmúlt néhány évben tiltott témává vált. Ríma csendre intett minket, és azt mondta, van egy kis története anyánkról, amelyet sosem osztott meg velünk, mert attól félt, hogy engem esetleg megbánt vele. Tekintetem kíváncsian és meglepetten csillant fel, és azt mondtam Rímának, nem mondhat olyat, ami vitára adna okot közöttünk. – Meg kell ígérned, Szultána, hogy nem sértődsz meg! És tartsd is meg a szavad, bármilyen érzéseket keltsen ez benned! Elnevettem magam, és megígértem, miközben már égtem a kíváncsiságtól. Amikor én még csak nyolcéves voltam, anyánk a hálószobájába hívatta Rímát, és arra kérte, tegyen egy komoly ígéretet. A félénk Rímát áhítattal töltötte el a gondolat, hogy egyedül ő osztozik majd egy különleges titkon anyánkkal. Izgatott várakozással adta szavát, hogy beszélgetésükről senki sem szerez tudomást. Anyánk elmondta neki, hogy valami nyugtalanító dologra jött rá Szultánával kapcsolatban. Anyánk azt mondta Rímának: „Szultána lop!” A szemem elkerekült a döbbenettől, miközben nővéreim hangos hahotára fakadtak. Ríma felemelte a kezét, hogy csendre intse őket, és be tudja fejezni a történetet. Anyánk rajtakapta legkisebb gyermekét azon, hogy mások személyes holmiját lopkodja. Azt mondta, játékokat, könyveket, édességet, süteményt lopok, sőt még olyasmit is, aminek egyáltalán nem tudom hasznát venni, mint például Ali lemezeit. Anya elmondta Rímának, hogy ő megpróbált minden módszert és minden büntetést, de semmi sem segít, mert engem semmivel sem lehet rávenni arra,

hogy engedelmeskedjem. Anyának Ríma segítségére volt szüksége ahhoz, hogy megmentsék lelkemet. Megeskette Rímát, hogy valahányszor élete hátralévő részében imádkozik, sosem felejti el kérni Allahot, hogy védelmezze Szultánát, vezesse a helyes útra, és bocsásson meg neki. Ríma könnytől csillogó szemmel nézett rám, és azt mondta: – Szultána. Belefáradtam már, hogy egyfolytában bűnös viselkedésed miatt aggódjam. Ez az ígéret hatalmas teherként nehezedik rám, mert én nemcsak a napi öt kötelező imát mondom el, hanem többször is imádkozom. Az ígéretet, amelyet drága anyámnak tettem, sosem szeghetem meg, így tudom, hogy addig kell imádkoznom, míg el nem távozom erről a földről. De most már azért imádkozom, hogy te már nem vagy tolvaj, hogy imáim meghallgattattak! A szobában egyszerre hatalmas hangzavar tört ki, ahogy nyolc nővérem csak úgy fuldoklott a nevetéstől, és mindegyik igyekezett túlkiabálni a másikat. Amikor kissé lehiggadtak, kiderült, hogy anyánk valamennyiüktől ugyanezt az ígéretet kérte és kapta! Mindegyik meg volt győződve róla, hogy ő az egyetlen testvér, aki ismeri a titkot, miszerint legfiatalabb húguk egy kis tolvaj! Húsz éven át egyikük sem szegte meg szavát, és nem árulták el a titkot. Amikor a helyzet végre teljes egészében megvilágosodott előttünk, féktelen, hisztérikus nevetésünk betöltötte Núra egész palotáját. Határtalan megkönnyebbülés öntött el. Bizonyos, hogy Allah számtalan angyala védelmez engem, hisz mindegyik nővérem őszintén hívő, és naponta számtalan imát mondanak. Taháni tréfálkozva, de egyenesen nekem szegezte a kérdést: – Szultána, szeretnénk tudni, vajon Allah meghallgatta-e imáinkat. Fiatalkorod óta elvettél-e bármit is, ami nem a tiéd? Láttam, hogy nővéreim nemleges válaszra számítanak, hisz elképzelni sem tudták, hogy én még mindig ilyen alantas kis tolvaj vagyok. Egyszerűen nem tudtam úrrá lenni reszkető mosolyomon, és fészkelődni kezdtem, mert eszembe jutott Ali Csodaviselete, amelyet elrejtettem holmijaim közé abban a szobában, ahol aludtam. Núrát megdöbbentette habozásom, és kérdőn mondta: – Szultána?

– Várjatok egy pillanatot! – mondtam, majd elszaladtam az alsóneműért amelyet Ali házából loptam. Senki sem hitt a szemének, amikor visszatértem Ali alsónadrágjában, sem a fülének, amikor felolvastam a használati utasítást, majd két banánt helyeztem a különleges „stratégiai” tasakba, és noha Núra igyekezett határozottan hangot adni nemtetszésének, nővéreimen olyan hisztérikus nevetés lett úrrá, hogy háromnak el kellett hagynia a szobát, egyikük pedig kijelentette, hogy bepisilt. Még akkor sem tudtuk elfojtani széles jókedvünket, amikor Núra három szolgája rohant be a palotába, mert megrémítette őket az a hatalmas zaj, amelyet még a kert egy távoli pontján is meghallottak. Miután lecsillapodtunk, megszólalt a telefon, és gondolataink sokkal komolyabb dolgok felé fordultak. Nasva telefonált, és az anyját, Szarát kérte. Nasva vélhetően Monacóból telefonált, és az unokatestvérére, Amanira panaszkodott anyjának. A lányom unokatestvére nyomában járt Monaco-szerte, mint egy önjelölt, egyszemélyes „bűn- és erkölcsiromlottság-ellenes bizottság”. Nasva rettenetesen fel volt háborodva, mert Amani odáig ment, hogy elvette az arcfestékeit, körömlakkját és napszemüvegét azzal, hogy ha ilyesmit visel, azzal megsérti az iszlám erkölcsi törvényeit! Nasva azt mondta anyjának, ha valaki nem állítja le Amanit, akkor ráuszítja három francia barátját, akik még ma este a nyomába erednek, levetkőztetik, és alsóneműben otthagyják egy olyan helyen, amely tele van turistákkal. Ez talán jó lecke lesz annak a prűdnek, hogy mással legyen elfoglalva, és ne Nasva erkölcseivel. Az esti beszélgetés témája gyorsan elterelődött Ali alsóneműjéről, és egyik nővérem se érezte meg a helyzet iróniáját, hogy épp Szultána lánya az, akit magával ragadott a vallásos buzgalom, míg Szara gyermeke boldogan lebzsel a diszkókban. Egy pillanatra kimentem a szobából, hogy felhívjam Karímot, és tájékoztassam arról a feszültségről, amely gyermekünk és unokatestvére közt kialakult. Férjem elmondta, már amúgy is eldöntötte, hogy Amanit maga mellett tartja, amíg biztonságban vissza nem értek Rijádba, mivel lányunk épp aznap nekiesett az egyik montecarlói hotel vezetőjének, és azt követelte tőle, hogy szállodájában biztosítson külön liftet a férfiak és a nők számára, és közölte vele,

hogy az egymással nem rokoni kapcsolatban lévő azonos neműeket sem lehet csak úgy összezárni ilyen szűk helyen, ennyire szorosan. Ez már olyan hihetetlen volt, hogy a szememet forgattam, és egyetértettem Karímmal, amikor kijelentette, hogy amint visszatértek a királyságba, Amanit el kell vinnünk egy szakemberhez, akitől tanácsot kell kérnünk. Az, hogy Maha korábban kibillent lelki egyensúlya olyan sikeresen helyreállt, Karímot a pszichiátria rendíthetetlen hívévé tette. Egy pillanatra megkönnyebbültem, amikor arra gondoltam, hogy Maha felelősségteljes lányként tért vissza családunkba. Idősebb lányom gondolatai immár a tanulás és normális életének tervei körül forognak. Amikor visszatértem a szobába, nővéreim épp szenvedélyesen vitáztak a harcias fundamentalizmus veszélyeiről, amely már családunk szaúd-arábiai vezető szerepét is fenyegette. Ez egyből visszaterelte gondolataimat Amanira és arra a túlzott érdeklődésre, amellyel hite felé fordul. Mindegyik nővérem kijelentette, hogy férjeik egytől egyig komolyan tartanak attól a növekvő szakadéktól, amely a királyság és az egyre nagyobb erőt képviselő, a vallás eredetéhez és legrégibb hagyományaihoz visszatérő mozgalom közt tátong. Az iszlám fundamentalisták vezetői közismerten fiatalok, tanultak és városi emberek. Ez a csoport nem ismer megalkuvást, és azt hirdeti, hogy teljes egészében vissza kell térni a Korán tanításaihoz, és ez ellentétben áll jelenlegi rendszerünkkel, mely királyságunkat modernizálni akarja és közelíteni a Nyugathoz. Ehhez én nemigen szóltam hozzá, noha alaposan tanulmányoztam a mozgalmat, hisz saját gyermekem az egyik szélsőséges csoporthoz tartozott, mely nyíltan szembeszállt a monarchiával. Engem ez a téma túlságosan érzékenyen érintett, ezért inkább azzal foglalatoskodtam, hogy felvertem néhány párnát, majd Ríma feje alá tettem. Azt kérdeztem magamtól: vajon miféle zavargásokat kell megélnem s végignéznem azon a földön, melyet hazámnak nevezek? Vajon saját gyermekem is részese lesz-e annak a küzdelemnek, mely megdönti Szaúd-Arábia legitim kormányát? Amikor a muszlim szélsőségesek témáját kimerítettük, Ríma azt mondta, hogy van még egy híre, amelyet szeretne megosztani velünk.

Reméltem, nem egy újabb bűnöm kerül nyilvánosságra, ezért ügyeltem, hogy arcom kifejezéstelen legyen. Ríma száraz hangon közölte, hogy Szalím azt tervezi, újabb feleséget visz a házhoz. Míg anyánkat nagyon megalázta apánk azzal, hogy négy feleséget tartott, nővéreim közül Ríma volt az első, akinek ezt el kell szenvednie. A szívem összeszorult, és a szemem könnyel telt meg, de Ríma arra kért minket, ne sírjunk, mert ő boldogan éli majd az elhanyagolt feleség életét. Eltökélte, hogy békében él, és ezt semmi sem zavarhatja meg mindaddig, amíg nem választják el a gyermekeitől. Határozott hangon kijelentette, hogy boldog, noha tekintetéből egészen mást olvastam ki. Tudtam, hogy nővérem igaz, őszinte szerelemmel szerette Szalímot. Ríma, a hűséges feleség és szerető anya nem kapta meg jutalmát ezen a földön. Ríma kedvéért úgy tettünk, mintha hinnénk neki, és gratuláltunk aprócska győzelméhez. Núra bejelentette, hogy Nada ismét Ali felesége lett. Fivérünk aláírt egy dokumentumot, mely szerint Nada saját vagyonhoz jutott, és Ali fizeti párizsi útját is, hogy olyan gyémántokat és rubinokat vásároljon magának, melyeket még az angol királynő is megirigyelne. Amikor Taháni megkérdezte, hogyan sikerült Alinak megkerülnie azt a vallási rendeletet, mely megtiltja, hogy ismét feleségül vegye Nadát, egy cseppet sem lepett meg a válasz: Ali felbérelte egyik unokatestvérét, aki feleségül vette Nadát, de a házasság beteljesülése nélkül. Az esküvőt nyomban válás követte. Ezután Ali ismét feleségül vette Nadát. Emlékeztem rá, mit tanít az iszlám az ilyen cselekedetekről, és azt mondtam nővéreimnek, hogy Ali tette nem megengedett. Maga a próféta mondta, hogy azt a férfit, aki ilyen dolognak részese, Allah átka sújtja, hisz ezzel az Urat próbálta becsapni, ami komoly vétségnek számít. – És ki léphetne közbe? – kérdezte Szara. Núra elismerte az igazságot:

– Senki. De Allah mindent tud – tette még hozzá, és mindnyájan nagy együttérzéssel gondoltunk Alira, aki most újabb bűnnel terhelte lelkét. Az este lassanként a vége felé járt, amikor ismét megszólalt a telefon. Núra egyik szolgája bejött, és azt mondta, Tahánit kérik a telefonhoz. Mi, akik szeretteinket Monacóban hagytuk, arra gondoltunk, hogy megint valami válsághelyzet alakult ki, és azt mondtuk Taháninak, kíméljen meg minket a gyermekeink ostobaságaival kapcsolatos részletektől. Amikor hallottuk, hogy hangosan felsikolt, odarohantunk mellé. Miután letette a kagylót, percekbe telt, míg sikerült megnyugtatni, miközben mindvégig attól rettegtünk, hogy családunk valamelyik tagjával történt baj. Taháni, akit a fájdalom egészen lesújtott, végül elmondta: – Szamíra meghalt. Senki sem tudott megszólalni, mozdulni sem tudtunk. Igaz lehet? Ujjaimon számolgattam, és próbáltam meghatározni, vajon hány évet töltött az a drága lány bezárva a nőszobába, abba a kipárnázott börtönbe, kegyetlen nagybátyja otthonában. – Mióta? – kérdezte Szara, mivel látta, hogy igyekszem visszaemlékezni. – Csaknem tizenöt éve – mondtam neki. – Szörnyű bűnt követtem el – vallotta be nekünk Taháni. – Éveken át azért imádkoztam Allahhoz, hogy tüntesse el erről a földről a nagybátyját! Hallottuk, hogy Szamíra nagybátyja megöregedett, és egészsége meggyöngült, ami reményt ébresztett bennünk, hogy halála után Szamíra visszatérhet közénk. Maró gúnnyal, fájdalmasan megjegyeztem: – Tudhattuk volna, hogy erre nem lehet számítani, az ilyenek sosem halnak meg elég korán. Az évek során sokan próbálták elérni Szamíra szabadon engedését azzal, hogy bűne nem érdemel örökkévaló földi bűnhődést, de

nagybátyja úgy vélte, egyedül ő ismeri Allah akaratát, így aztán ítéletét nem másította meg. Szamíra ragyogóan okos volt, gyönyörű és kedves természetű. Amit a természet megadott neki, azt a kegyetlen balszerencse elorozta. Nagybátyja hihetetlen kegyetlensége következtében Szamíra meghalt, méghozzá teljesen egyedül, magányosan, és tizenöt hosszú éven át volt bezárva a legsötétebb szobába, megfosztva mindennemű emberi kapcsolattól. Taháni sírva fakadt, a zokogástól szaggatottan törtek elő szavai. Hosszú pillanatokba telt, míg sikerült elmondania, hogy Szamírát aznap temették. A nénikéje azt mondta, hogy szörnyű soványsága ellenére Szamíra még mindig gyönyörű volt a fehér vászonlepelben, amelyben megjelenik majd Allah színe előtt. Hogyan viselhetnénk el kegyetlen halálának fájdalmát? A sírással küszködve megpróbáltam visszaemlékezni Halíl Dzsibrán egyik versére, mely épp a halálról szól. Előbb csak suttogva mondtam, majd ahogy eszembe jutott, felemeltem hangomat, hogy mindenki hallja. – „Csak midőn már ittál a csönd folyójából, fogsz igazán dalolni. S midőn elérted a hegytetőt, a csúcsra akkor indulsz. S midőn befogadja tested a föld, akkor jön az igazi tánc.” Nővéreimmel megfogtuk egymást kezét, miközben arra gondoltunk, olyanok vagyunk, akár egy lánc – erősek, akár a legerősebb láncszem, és gyöngék, mint a leggyöngébb láncszem. Egészen mostanáig saját vérünk kötelékénél erősebb testvériség soha nem kötött össze minket. De most már soha többé nem dőlünk csak úgy hátra, és nem tűnődünk tehetetlenül a férfiak kegyetlenségén, gonoszságán és szörnyű önkényén, amely ártatlan nők halálához vezet. Azt mondtam: – Adjuk hírül a világnak, hogy Szaúd-Arábia asszonyainak erőt ad az a tudat, hogy igazuk van! Nővéreim egyenként rám néztek, és ez volt az első eset, hogy tudtam, mindnyájan megértették mindazt, amit teszek, és azt is, hogy miért teszem.

Ez volt az a pillanat, amikor bizonyossá vált bennem, hogy világunk erkölcsi rendje valamiképp megváltozik, és egy nap az igazság győzedelmeskedni fog. A mozgalom a szaúd-arábiai nők emberi jogaiért épp csak elkezdődött, és nem fog vereséget szenvedni a férfiakba belenevelt közönyösség és tudatlanság miatt. Hazám férfiai megtanulnak még sírni miattam, mert én nem adom fel, szüntelenül tiltakozni fogok minden olyan gonosztett ellen, amelyet Szaúd-Arábia asszonyai ellen elkövetnek.

Függelék Szójegyzék ABÁA A szaúdi nők külső viselete, mely fekete, és földig ér. BEDUIN Sivatagi nomádok, ők az eredeti, az ősi arabok. BIN (vagy IBN) A férfiak nevét követi, és megelőzi apjuk vagy nagyapjuk nevét. Jelentése: „fia”. CSECSEMŐGYILKOSSÁG Az újszülöttek megölésének szokása. Az iszlám előtti időkben mindennapos gyakorlat volt Arábiában, hogy a család megszabadult a nemkívánatos leánygyermekektől. DZSAMÁ’A AL-ISZLÁMIJA Szélsőséges iszlám csoport, mely az 1980-as évek elején alakult Egyiptomban. DZÚL-HIDDZSA A hidzsra naptár tizenkettedik hónapja. DZÚL-KAADA A hidzsra naptár tizenegyedik hónapja. ERKÖLCSI RENDŐRSÉG Vallási hatóság Szaúd-Arábiában, melynek hatalmában áll letartóztatni azokat, akikről úgy vélik, hogy az iszlámmal ellenkező erkölcsi vétséget vagy bűnt követtek el, illetve az iszlám tanításaival ellenkező viselkedést tanúsítottak. FÁTYOL Fekete anyagból készül, mellyel a szaúd-arábiai muszlim nők eltakarják arcukat. Az anyag, amelyből készül, lehet egészen könnyű, áttetsző, de sűrű szövésű is. HÁDDZS Az iszlám hívői által végrehajtott éves mekkai zarándoklat. HADÍSZ Mohamed próféta szavai és hagyományai, melyek segítséget nyújtottak a muszlim törvények megalkotásában. HÁDZSI Zarándok, aki elvégzi a mekkai zarándoklatot (megtisztelő címként használják). HIDZSRA Mohamed próféta Mekkából Medinába való menekülése, a muszlim időszámítás kezdete (622). IHRÁM Rendkívüli időszak a háddzs alatt, melynek során a muszlimok tartózkodnak a hétköznapi élet tevékenységeitől, és gondolataikat csakis vallási kérdések kötik le.

IMÁM A gyülekezet elöljárója, aki a közös imát vezeti, vagy megtartja a pénteki prédikációt. KÁBA Az iszlám legszentebb épülete, a megszentelt szentély minden muszlim számára. A Kába egy csaknem kocka alakú épület a mekkai Nagy Mecsetben, melynek falába van beépítve a Fekete Kő, ez a muszlimok számára a legszentebb, a legnagyobb tisztelettel övezett tárgy. KOHL Fekete por, amelyet a szaúd-arábiai nők használnak szemhéjuk festésére, hogy kiemeljék szemük szépségét. MAHRAM Olyan férfi, akihez egy nő nem mehet feleségül, úgymint az apja, fivére vagy nagybátyja, és aki kísérője lehet egy nőnek utazása során. Közeli rokonnak kell lennie. MEDINA Az iszlám második legszentebb városa. Itt található Mohamed próféta sírja. MEGTISZTULÁS A muszlimok rituális tisztálkodása, mielőtt imáikkal Allahhoz fordulnának. MEKKA Az iszlám legszentebb városa. Minden évben muszlimok milliói utaznak Mekkába, hogy elvégezzék az évenként tartott zarándoklatot. MUSZLIM A Mohamed próféta által 610-ben alapított vallás híve. MUTAVA Vallási rendőrség, erkölcsi rendőrségként is ismert. Olyan emberek, akik felkutatják, letartóztatják és megbüntetik azokat, akik nem tartják tiszteletben a szaúdi vallási törvényeket. MÜEZZIN Az imára hívó, aki a hívőket naponta ötször imára szólítja. NEDZSD Arábia középső részének neve. E terület lakóinak viselkedését a hagyományokhoz való ragaszkodás jellemzi. Innen származik Szaúd-Arábia uralkodócsaládja is. NŐSZOBA Helyiség a férfi házában, ahova az olyan szaúd-arábiai nőket zárják, akik szembeszálltak férjük, apjuk vagy fivérük valamilyen óhajával. PURDAH A nők elkülönítése saját otthonukban. A nőknek ez a teljes elkülönítése még létezik néhány muszlim országban. RAB-EL-HÁLI Arábia délkeleti részén elterülő hatalmas sivatag. Gyakran csak úgy utalnak rá, hogy az „Elhagyott negyed”. RIJAL Szaúd-Arábia pénzneme. A dollárhoz viszonyított értéke változó, a közelmúltban kb. 3,75 rijal ért egy dollárt.

SÁJLA Fekete, fátyolszerű sálkendő, amelyet a muszlim nők viselnek Szaúd-Arábiában. SÍITÁK Az iszlám egyik ága, amely Mohamed próféta örökösének kérdése miatt vált ki a szunnita többségből. Egyike a két fő irányzatnak. SZUNNA A muszlim hit hagyományai Mohamed próféta nyomán. SZUNNITÁK Az iszlám többségi, ortodox ága. Szaúd-Arábia népességének 95 százaléka szunnita. A szó jelentése: „a hagyományokhoz ragaszkodó”. Egyike a két fő irányzatnak. TOBE A szaúdi férfiak által viselt hosszú, ingszerű ruhadarab. Általában fehér pamutanyagból készül, de készülhet vastagabb, sötétebb színű anyagból is, amelyet a téli hónapokban hordanak. TRIKTRAK A Közel-Keleten népszerű társasjáték. UMRA A muszlim hitűek kisebb zarándoklata (Mekkába), melyre az év során bármikor vállalkozhatnak. ZAKÁT Kötelező alamizsnaadó, melyet az iszlám harmadik pilléreként minden muszlimnak teljesítenie kell. ZÖLD KÖNYV Kadhafi Zöld könyve: a líbiai Kadhafi ezredes filozófiája.

Történeti áttekintés 570 610 622 632 650 1446 1744 1806 1876 1887 1891-1901 1902 1932 1933 1938 1946 1948

Mohamed próféta születése Mekkában. Megszületik az iszlám (az első Korán-kinyilatkoztatás Mohamednek). Mohamed próféta Mekkából Medinába menekül. Ez a menekülés a hidzsra. Ez a nap az iszlám időszámítás kezdete. Mohamed próféta halála. A Korán lejegyzése, amely Allah szavain alapul, úgy, ahogy azt Mohamednek közvetítette. Szultána ősei közül az első letelepszik Dar’ijában (a régi Rijád). A harcos, Mohamed ál-Szaúd és a tanító, Mohamed ibn Abdal-Vahháb együttműködésének kezdete. Éveken át tartó sivatagi harcok nyomán Arábia nagy része a Szaúd és a Vahháb családok uralma alatt egyesül. A mai Szaúd-Arábia megalapítója, Abdel-Azíz ibn Szaúd megszületik. A Szaúdok ellenfelei, a Rasídok elfoglalják Rijád városát. A Szaúd-család a sivatagban kóborol, végül száműzetésbe vonul Kuvaitba. Abdel-Azíz ibn Szaúd és emberei elfoglalják Rijádot, és elűzik a Rasíd-családot. A nagy hírű harcos, Abdel-Azíz ibn Szaúd sikerrel egyesíti Arábia nagy részét. A Szaúd-arábiai Királyság a világ tizenkettedik legnagyobb országa lesz. Az Egyesült Államok koncessziót nyer, hogy olajat keressen Szaúd-Arábia sivatagaiban. Olajat találnak a szaúd-arábiai Dammámban. Az olajkitermelés eléri az évi 60 millió hordót. Feiszal herceg vezeti az arab delegációt a zsidó delegációval szemben, hogy megakadályozzák Izrael

1948 1953 1962 1963 1964 1967 1969 1973

1975 1977

1982 1990

Állam megalakulását. Izrael kikiáltja függetlenségét. Az elkeseredett arab delegáció megesküszik, hogy a zsidókat háborúban fogja legyőzni. Kitör az első arab-izraeli háború. Az izraeliek vereséget mérnek az arabokra. Abdel-Azíz ibn Szaúd király meghal, legidősebb fia, Szaúd lesz a király. Feiszal a következő trónörökös, a koronaherceg. A rabszolgaságot hivatalosan eltörlik Szaúd-Arábiában, de nem hivatalosan még létezik. A vallás képviselőinek tiltakozása ellenére megnyílik Szaúd-Arábiában az első leányiskola. Szaúd király lemond, és elhagyja a királyságot. A koronaherceg, Feiszal lesz Szaúd-Arábia harmadik királya. A következő koronahercegnek Háledet jelöli ki. Kitör a hatnapos háború Izrael és arab szomszédai között. Az arabok vereséget szenvednek. A trónjától megfosztott, egykori Szaúd király meghal Görögországban. Októberben újabb háború tör ki. Izrael a kezdeti hátrálás után erőre kap, és kiűzi az arab seregeket. A háború után Feiszal király olajembargót rendel el a nyugati országokkal szemben. Feiszal királyt meggyilkolja saját unokaöccse. Háled lép a trónra. A következő koronaherceg Fahd lesz. Háled király rendeletben tiltja meg, hogy a nők közvetlen családjuk valamely férfi tagjának kísérete nélkül utazzanak. Egy másik rendeletben pedig azt tiltja meg, hogy a nők külföldön tanuljanak, hacsak nem kíséri el őket közvetlen családjuk egyik férfi tagja. Háled király szívroham következtében meghal. Fahd lesz a király, az új koronaherceg Abdullah. Irak lerohanja Kuvaitot. Szaúd-Arábia engedélyezi, hogy külföldi csapatok állomásozzanak a királyság területén.

1991

1992 1993

1993

Szaúd-Arábia csatlakozik a nyugati és arab szövetségesekhez az Irak elleni küzdelemben. A háborút megnyerik, és a nyugati csapatok elhagyják a királyság területét. A vallási hatóságok Szaúd-Arábia női lakosságával szemben szigorú korlátozásokat vezetnek be. Szaúd-Arábiában egymás után alakulnak azok a csoportok, amelyek az emberi jogok megsértése ellen tiltakoznak. A kormány erővel feloszlatja őket, és néhány tagjukat letartóztatják. Az izraeliek és a palesztinok aláírják a már régóta várt békeegyezményt. A szaúdi kormány béketárgyalásokat folytat Izraellel.

Tények Szaúd-Arábiáról ÁLLAMFŐ: Fahd ibn Abdel-Azíz ál-Szaúd király HIVATALOS CÍME: A két szent mecset őrzője TERÜLET: 2 240 000 km2 LAKOSSÁG: 16 900 000 fő (1995-ös adat) FŐBB VÁROSOK: Rijád – főváros Dzsidda – kikötőváros Mekka – az iszlám legszentebb városa, a muszlimok e város felé fordulva imádkoznak Medina – ebben a városban van Mohamed próféta sírja Táif – nyári főváros, nyaralóhely Dammám – kikötőváros, kereskedelmi központ Dhahrán – az olajipar központja Al-Khober – kereskedelmi központ Janbu – földgázelosztó állomás Háil – üzleti központ Dzsabeil – ipari város Rász-Tannúra – finomítóközpont Al-Hufúf – Al-Hasza oázis legfőbb városa VALLÁS: iszlám ÜNNEPEK: íd al-fitr – öt nap íd al-adha – nyolc nap RÖVID TÖRTÉNET Szaúd-Arábia olyan törzsekből álló nemzet, mely törzsek az Arabfélszigeten fellelhető legkorábbi civilizációkig vezethetik vissza származásukat. A mai szaúdik elődei fontos, ősi kereskedelmi útvonalak mentén éltek, és megélhetésüket jórészt rablóportyák révén biztosították. A különböző területeken élő, független törzsfők által vezetett harcos törzseket egy vallás, az iszlám egyesítette Mohamed próféta vezetésével a VII. században. A próféta hatvanhárom éves korában bekövetkezett halála előtt Arábia jó része már muszlim volt.

Szaúd-Arábia jelenlegi uralkodóinak ősei a XIX. században már a hatalmuk alá vonták Arábia területének zömét. Miután a törökökkel szemben elvesztették a szaúdi területek nagyobb részét, és kiűzték őket Rijádból, Kuvaitban kerestek menedéket. Abdel-Azíz ibn Szaúd király, a jelenlegi uralkodó apja visszatért Rijádba, és harcba kezdett, hogy újból megszerezze az országot. Sikerrel járt, és 1932-ben megalapította a mai Szaúd-arábiai Királyságot. 1938-ban olajat találtak, és Szaúd-Arábia gyors iramban a világ leggazdagabb és legbefolyásosabb nemzetei közé emelkedett. TERMÉSZETFÖLDRAJZ Szaúd-Arábia a maga 2 240 000 km2-es területével akkora, mint az Egyesült Államok egyharmada, és szinte ugyanakkora, mint NyugatEurópa. Három kontinens – Afrika, Ázsia és Európa – között terül el. Az országot nyugaton a Vörös-tenger, keleten a Perzsa-öböl, Katar és az Egyesült Arab Emírségek, északon Irak, északkeleten Kuvait, északnyugaton Jordánia, délkeleten Omán, délen Jemen határolja. Szaúd-Arábiában van a Föld harmadik legnagyobb sivataga, a Rabel-Háli („Elhagyott negyed”, területe 800 000 km2). Legmagasabb pontja az Aszír-hegységben található (3133 m). NAPTÁR Szaúd-Arábiában a holdéven alapuló iszlám naptárat használják. Egy holdhónap az az időegység, amely két, egymást követő újhold közt telik el. Egy holdév tizenkét hónapból áll, de tizenegy nappal rövidebb, mint a napév. Ez az oka annak, hogy a szent ünnepek fokozatosan eltolódnak egyik évszakból a másikba. A holdéven alapuló iszlám időszámítás kezdete a 622. év, a hidzsra, az az év, amikor a próféta Mekkából Medinába menekült. Az iszlám hét szent napja a péntek. Szaúd-Arábiában a munkahét szombattól csütörtökig tart. GAZDASÁG

A világ ismert kőolajtartalékának több mint egynegyede található Szaúd-Arábia homokja alatt. 1933-ban a kaliforniai Standard Oil Company szerezte meg az olajkutatás jogát Szaúd-Arábiában. 1938-ban olajat találtak a dammámi 7-es számú olajkútnál, mely még ma is termel. Az ArabianAmerican Oil Company (ARAMCO) 1944-ben alakult meg, és továbbra is megtartotta a jogot, hogy újabb olajlelőhelyeket keressen a királyság területén. 1980-ban a szaúdi kormány átvette az ARAMCO tulajdonjogát. A királyság olajgazdagsága biztosítja, hogy az ország polgárai olyan fényűző életet éljenek, amilyen a világon csak kevés embernek adatik meg. Az oktatás ingyenes, kamatmentesek a kölcsönök, így a legtöbb szaúdi jól boldogul. Minden szaúdi polgár, csakúgy, mint a muszlim zarándokok, ingyenes orvosi ellátásban részesül. A szaúdarábiaiaknak kormányprogramok biztosítanak támogatást rokkantság vagy halál esetén, illetve a nyugdíjba vonuláshoz. Az egész ország egy lenyűgöző szociális állam. Gazdaságilag Szaúd-Arábia ma már a modern, technológiailag fejlett nemzetek sorába tartozik. PÉNZNEM A szaúdi rijal Szaúd-Arábia pénzneme. Egy rijal 100 halála, és különböző címletű bankjegyek, ül, érmék vannak forgalomban. 3,75 rijal egy amerikai dollár. NÉPESSÉG A lakosság száma 1995-ös adatok szerint 16 900 000 fő. Minden szaúdi muszlim. Kilencvenöt százalékuk a szunnita, öt százalékuk a síita irányzatot követi. Mivel az iszlám szunnita és síita ága közt meglehetősen nagy a bizalmatlanság és az ellenszenv, ezért SzaúdArábia síita népességének igen sok megkülönböztetést és igazságtalanságot kell elszenvednie a szunnita kormányzattól. HIVATALOS NYELV A hivatalos nyelv az arab, de a pénzügyi és üzleti életben az angol nyelvet használják.

JOG ÉS KORMÁNYZAT Szaúd-Arábia iszlám állam, ezért jogrendje a saríán, az iszlám törvényein alapul, melyek forrása a Korán és a szunna, vagyis a hagyomány, amely Mohamed próféta kijelentéseihez, tevékenységéhez és életéhez kapcsolódik. A Korán az ország alkotmánya, és útmutatóul szolgál a különféle jogi döntések és ítéletek meghozatalánál. A törvényhozói és végrehajtói hatalmat a király és a minisztertanács gyakorolja. Döntéseiket a saría törvényei alapján hozzák. Minden miniszter és kormánytisztviselő a királynak tartozik felelősséggel. VALLÁS Szaúd-Arábia az iszlám, a három monoteista vallás egyikének szülőföldje. A muszlimok egyetlen istenben hisznek – és abban, hogy Mohamed az ő prófétája. Az iszlám hazájaként Szaúd-Arábia különleges helyet foglal el a muszlim világban. Minden évben muszlim zarándokok milliói utaznak a szaúd-arábiai Mekkába, hogy hódoljanak Allahnak. Szaúd-Arábia az egyik legtradicionálisabb muszlim ország, és lakói ragaszkodnak a Korán szigorú értelmezéséhez. Egy muszlimnak öt kötelessége van, amit az iszlám öt pillérének neveznek. Ezek a kötelességek a következők: 1. A hitvallás: „Nincs isten Allahon kívül; Mohamed Allah küldöttje.” 2. Egy muszlimnak napjában ötször kell imádkoznia, arccal Mekka felé. 3. A muszlim köteles jövedelmének egy meghatározott részét, amelyet zakátnak hívnak, a szegényeknek adni. 4. Az iszlám naptár kilencedik hónapjában a muszlimnak böjtölnie kell. Ez a hónap a ramadán, amikor az igazhitűeknek hajnaltól napnyugtáig tartózkodniuk kell ételtől-italtól. 5. Háddzs, vagyis zarándoklat Mekkába, amit minden muszlimnak életében legalább egyszer végre kell hajtania (amennyiben rendelkezik az ehhez szükséges anyagi feltételekkel). A Koránból vett idézeteket Simon Róbert (Helikon, 1987) fordítása alapján közöljük. Az egyes imákhoz és hagyományokhoz kapcsolódó szövegek fordításánál segítségül Germanus Gyula: Allah Akbar!

(Szépirodalmi, 1979) és Goldziher Ignác: Az iszlám (Magvető, 1980) c. könyveket használtam. Az arab szavak és nevek magyarra történő átírásának számtalan változata létezik, mivel ebben még maguk a szakértők sem jutottak egyezségre. 1981-ben ugyan megjelent A keleti nevek helyesírása c. munka (Ligeti L.), de ez is csak időleges kompromisszumnak bizonyult. A kötetben szereplő szavak és tulajdonnevek átírásánál jobbára mégis ezt a könyvet vettük alapul, de helyenként figyelembe vettük az újabb kiadványok verzióit is. A hercegnő lányaiban akad jónéhány fiktív név is – ezek átírásánál a fordító kénytelen volt saját nyelvi logikájára hagyatkozni. – A fordító megjegyzése.