Ez 32,17-32 A hatalmas népek ítélete „És lőn a tizenkettedik esztendőben, a hónap tizenötödikén, lőn az Úr beszéde hozzám, mondván: Embernek fia! sírj Égyiptom sokaságán, és szállítsd alá őt te és a hatalmas nemzetek leányai a mélységek országába azokhoz, kik sírgödörbe szálltak. Kinél nem voltál volna kedvesebb? Szállj alá, hadd fektessenek a körülmetéletlenek mellé! A fegyverrel megölettek közt essenek el! A fegyver átadatott; húzzátok lefelé őt és minden sokaságát! Szólni fognak felőle a vitézek hatalmasai a sír közepéből együtt az ő segítőivel: alászállottak, hogy itt feküdjenek a körülmetéletlenek, mint fegyverrel megöltek! Itt van Assúr és egész sokasága, körülte sírjai, mindnyájan megölettek, kik fegyver miatt hulltak el, A kinek sírjai a sírgödör legmélyén vannak és sokasága az ő sírja körül van, mindnyájan megölettek, fegyver miatt elestek, kik félelmére valának az élők földjének. Itt van Elám és egész sokasága az ő sírja körül, mindnyájan megölettek, kik fegyver miatt hulltak el, kik alászálltak körülmetéletlenül a mélységek országába, kik félelmére valának az élők földjének, és viselik gyalázatukat azok mellett, kik sírgödörbe szálltak. A megölettek között vetettek néki ágyat minden sokaságával, körülte vannak ennek sírjai, mindnyájan körülmetéletlenek, fegyverrel megölettek, mert félelmére valának az élők földjének, és viselik gyalázatukat azok mellett, kik sírgödörbe szálltak; a megölettek közé vetették őket! Itt van Mések-Tubál és minden sokasága, körülte vannak ennek sírjai, mindnyájan körülmetéletlenek, fegyverrel megölettek, mert félelmére valának az élők földjének. És nem feküsznek együtt az erősekkel, kik elestek a körülmetéletlenek közül, kik hadiszerszámaikkal szálltak alá a sírba s kiknek az ő fegyvereiket fejük alá tették; mert lőn az ő vétkök csontjaikon, mivelhogy félelmére valának a vitézeknek az élők földjén. Te is a körülmetéletlenek közt rontatol meg, és fekszel a fegyverrel megölettek mellett. Itt van Edom királyaival és minden fejedelmével, kik vettettek erősségökben a fegyverrel megöltekhez, ők a körülmetéletlenekkel feküsznek s azokkal, a kik sírgödörbe szálltak. Ott vannak észak uralkodói mindnyájan, és minden sidoni, a kik alászálltak a megölettekkel, rettenetes voltukban, erősségökben megszégyenülve; és feküsznek körülmetéletlenül a fegyverrel megölettek mellett, és viselik gyalázatukat a sírgödörbe szálltak között. Ezeket látni fogja a Faraó, és megvígasztalódik minden sokasága felől; fegyverrel ölettek meg a Faraó és minden ő serege, ezt mondja az Úr Isten, Mert félelmére adtam őt az élők földjének; ezért ott vetnek ágyat néki a körülmetéletlenek között, a fegyverrel megölettek mellett, a Faraónak és minden sokaságának, ezt mondja az Úr Isten.” Bevezetés Ebben a felolvasott szakaszban Egyiptomnak az ítéletét mondja el a próféta. Azt üzeni neki Isten, hogy ugyanúgy, mint más birodalmak, amik itt fel is vannak sorolva, Asszíria, Elám, Mések-Tubál, Edom, észak uralkodói és a sidoniak, őket is Isten a sírba fogja szállítani. És amikor a sírgödörbe veti őket az Úr, ezek a korábbi fejedelmek, akik már ott lesznek népükkel együtt, ott várják majd őket. Ezután pedig azt olvastuk, hogy akkor majd megvigasztalódik a Fáraó, hogy nem csak ő járt úgy, hanem mások is. Ez a sovány vigasz ma is megvan az emberek körében, hogy ha már egyszer valami rossz van, azzal vigasztalják magukat, hogy nem csak én jártam így, más is így járt már. De hogyha ennek az Igének a mélyére nézünk, és ha elgondoljuk azt, hogy amikor majd Isten ítéletet tart az emberek között, vajon vigasztalhatja-e magát egy elveszett ember, akit Isten megítél, aki elveszti az örök életet, mert
nem kell neki Jézus Krisztus, vajon vigasztalódik-e azzal, hogy hát mások is elkárhoztak, nem én vagyok az egyedüli? Gondolom, érezzük, látjuk, hogy ez nem igazi vigasz. Nem akarja a bűnös halálát Nézzük meg sorjában a felolvasott igéket, hogy mit tanulhatunk ebből. Természetesen itt is Egyiptomról van szó, de most nem abból a szempontból szeretnék Egyiptommal foglalkozni, mint eddig, hogy a mi halálba nem adott énünket jelentik, hanem más szempontból. Abból a szempontból, hogy mit tanulhatunk ebből az Ige szakaszból, ahol túlnyomórészt az van leírva, hogy hatalmas nemzetek sírgödörbe, mélységbe szálltak, valamikor rettentésére voltak az élők földjének, most pedig körülmetéletlenül ott feküsznek. Először is az első tanulság az én számomra az volt, hogy Isten nem örül ennek az ítéletnek. Figyeltük, mit mondott a prófétának? „Embernek fia! sírj Égyiptom sokaságán…” (18. vers). De nem azt mondja az Úr, hogy örülj, hogy végre Egyiptom is odakerül a többi emberek közé, hanem sírj Egyiptom sokaságán. Fájt az Úrnak, hogy azt a sok embert el kellett, hogy veszítse. Sírt. Már a rész első mondataiban is ezt olvashattuk: „Embernek fia! kezdj gyászéneket a Faraóról, Égyiptom királyáról…” (2. vers). Tehát gyászolta az Úr, és sírt fölötte, mert ha a prófétának ezt mondta, akkor ez volt Istennek a szívében. És nem örült Isten Jeruzsálem pusztulásán sem. Azt olvashatjuk a 18. rész 23. versében, Ezékiel könyvében: „Hát kívánva kívánom én a gonosznak halálát? Ezt mondja az Úr Isten; nem inkább azt, hogy megtérjen útjáról és éljen?” Isten mindent megtett Jeruzsálemért is. És mindjárt látni fogjuk, Egyiptomért is, hogy ne járjanak így. Nem kívánja Isten a gonosznak halálát sem akkor, sem most. Vagy a következő részben: „Mondjad nékik: Élek én, ezt mondja az Úr Isten, hogy nem gyönyörködöm a hitetlen halálában, hanem hogy a hitetlen megtérjen útjáról és éljen. Térjetek meg, térjetek meg gonosz útaitokról! Hiszen miért halnátok meg, oh Izráel háza!?” (Ez 33,11). Tehát Isten nem gyönyörködik abban, hogy valaki elveszik, hanem azt akarja, hogy megtérjen, és éljen. Most, a jelen időben, különösen ezt akarja Isten. Hiszen most már Isten meg is mutatta, hogy mennyire akarja, hogy az ember megtérjen. Annyira akarja Isten, hogy ami Neki a legdrágább volt, egyetlen Fiát adta azért, hogy az ember el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Nem kicsit akarta Isten, nem csak ímmel-ámmal, hanem nagyon akarta. Hogy olvassuk az Igében? Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és az igazság ismeretére eljusson. Ezt az Ő akaratát azzal pecsételte meg, hogy Jézus Krisztust adta a halálba, hogy az ember meg ne haljon, ezért halt meg az Ő Fia. Ennél jobban akarni már nem lehet! Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen (Jn 3,16). És amikor jött az Úr Jézus Krisztus, és például Jeruzsálem, nem fogadta el, sírt Jeruzsálem felett: Hányszor akartalak egybegyűjteni, de ti nem akartátok. Tehát Isten részéről minden megvan, minden akarat, minden út, minden lehetőség, minden áldozat, amit csak hozhatott Isten, hogy az ember el ne vesszen. Csak az ember részéről kell még egy akaratnak lenni. Mint Jeruzsálemnél: Én akartalak, de ti nem akartátok. De ahogy az Úr Jézus sírt, úgy fájt Istennek, és fáj most is, hogyha egy ember semmibe veszi Istennek ezt a nagy szeretetét. Ez az egyik tanulság: Isten nem örül annak, hogy egy ember elveszik, annak örül, ha megmenekedik egy ember. Hogy olvassuk az Igében? Öröm van a mennyben, amikor egy bűnös ember megtér. Nagyobb öröm van, mint mikor egy asszony az elgurult drahmát megtalálja. Vagy mint amikor a pásztor megtalálja az elveszett juhot. Nagyobb öröm van, amikor egy megtérő lélek hazatalál. Az Úr üzent és várt A másik tanulság, amit én láttam ebben az Igében, hogy Isten mennyire nem akarta Egyiptomnak sem a vesztét, ezt az bizonyítja, hogy hosszú időn keresztül többször üzent az Úr Egyiptomnak. Itt azt olvastuk, úgy kezdtük, hogy: „És lőn a tizenkettedik esztendőben, a
hónap tizenötödikén, lőn az Úr beszéde hozzám, mondván” (17. vers). És akkor szól Egyiptomhoz. De nézzük csak meg a korábbi részeket! „A tizedik esztendőben…” (Ez 29,1) - most a hónapokat nem is olvasom. Tehát a tizedik esztendő, ekkor szólt először az Úr a próféta által Egyiptomnak. Azután: „És lőn a tizenegyedik esztendőben…” (Ez 30,20) - itt tizenegyedik. „És lőn a tizenegyedik esztendőben, a harmadik hónapban…” (Ez 31,1). Előzőleg a tizenegyedik esztendő első hónapjában, és most a harmadik hónapban. Tehát abban az esztendőben kétszer is szólott az Úr Egyiptomnak. Majd: „És lőn a tizenkettedik esztendőben…” (Ez 32,1). Itt pedig a tizenkettedik. Tehát a tizenkettedik esztendőben is kétszer szólt az Úr. Tehát tizedik, tizenegyedikben kétszer, tizenkettedikben kétszer, vagyis három éven keresztül öt alkalommal üzent az Úr Egyiptomnak. Nekünk vajon hányszor üzent az Úr? A ma élő ember hányszor hallotta Istennek a hívását, vagy hányszor hallotta Istennek az ítéletét, hogyha valakinek nem kellett Jézus Krisztus? Amikor Isten ezt a szavát, ítéletét Egyiptom felé kihirdette három éven keresztül egymás után, akkor még azt láthatjuk az Igében, hogy utána Isten tizennégy évet várt, amíg végrehajtotta az ítéletet. Tizennégy esztendőt! Ez onnan látszik, hogy a 29. rész, 17. versében ezt olvassuk: „És lőn a huszonhetedik esztendőben, az első hónapban, a hónap elsején, lőn az Úr beszéde hozzám, mondván: Embernek fia! Nabukodonozor Babilon királya nagy fáradsággal fárasztotta seregét Tírus ellen […] Fizetésül, amelyért fáradott, adom neki Egyiptom földjét” (Ez 29,17-18.20). Tehát ez történt a 27. esztendőben. Három éven keresztül ötször üzent nekik, és akkor még várt tizennégy esztendőt. De ez csak amit Ezékiel által üzent. És Jeremiás által? Olvastunk róla, emlékeznek a testvérek, hogy Jeremiás által is üzent az Úr Egyiptomnak. Úgy van ez, ahogy a Zsidókhoz írt levélben vasárnap is szó volt, hogy Isten hajdan sokféleképpen, sok rendben szólott az atyáknak a próféták által. Sok rendben, sokféleképpen, és hosszú időn keresztül várt az Isten béketűrése. És most ez utolsó időben szólott nekünk Fia által. Már nem próféta által, hanem Fia által. És hányszor szólt? És mennyit várt az Isten béketűrése? Azt olvastuk erről a Római levélben, hogy avagy megveted az Ő hosszútűrésének, elnézésének a gazdagságát? Nem tudod, hogy az Istennek a jósága téged megtérésre indít? Hát Isten jóságáról van itt szó, mert azért vár Isten, amit a Péter levelében is olvasunk, hogy nem késik el az ígérettel az Úr. Az ítélet ígéretével sem késik el, hanem hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek. Nem akarja Isten, hogy elvesszenek, hanem azt akarja, hogy mindenki üdvözüljön, és az igazság ismeretére eljusson. Ez a második tanulság. Isten üzen, és vár. De egyszer aztán betelik az idő, és akkor tovább nem vár, akkor jön az ítélet. És leszállította Egyiptomot is a sírgödörbe a többi népek közé, akiknek szintén üzent az Úr, ezt is láttuk Jeremiás könyvében is. Mi lett volna a feladatuk? A harmadik tanulság, amit én láttam ebből a részből, hogy Egyiptom is, és mindezek a népek, akiket itt felsoroltunk (tehát Asszíria, Mések-Tubál, Elám, Edom, sidoniak, északi királyok), mindegyiknél olvastunk egy különös mondatot, ez pedig így szólt: félelmére valának az élők földjének. Ezek a népek a maguk idejében hatalmas nemzetek voltak, félelmére voltak az élők földjének, a többi népnek. A Fáraóról például azt olvastuk: „…mint a krokodil a tengerekben, mert kijövél folyóidon és megháborítád lábaiddal a vizeket és felzavartad folyóikat” (Ez 32,2). A tenger népeket jelent, kijön a népek közül egy hatalmas, mondjuk mint például Egyiptom, a Fáraó vagy az elámiták, vagy az edomiták, mikor melyik, kijön és bemegy a többi népekhez, akik csendben, békességben élnek, mint a folyóvíz, és felzavarja, megháborítja az életük folyását. Félelmére volt az élők földjének. És mind ezek a népek, akik félelmére voltak a többieknek, most leszálltak a sírgödörbe, mind ott vannak, és hallgatnak.
Miért ítélte meg őket az Úr? Van e között valami összefüggés, hogy ők félelmére voltak más népeknek, és most a sírgödörbe kellett, hogy szálljanak? Van bizony. Mert tudjuk, hogy Isten miért támaszt hatalmakat, hatalmasságokat, királyokat, vezéreket, méltóságokat, kormányokat? Nem azért, hogy másokat rettegtessenek, hanem azért támaszt Isten - és most elolvasom az Igét a Római levél 13. részéből, ahol leírja, hogy miért ad Isten hatalmat valakiknek a kezébe. „Minden lélek engedelmeskedjék a felső hatalmasságoknak; mert nincsen hatalmasság, hanem csak Istentől: és a mely hatalmasságok vannak, az Istentől rendeltettek. Azért, a ki ellene támad a hatalmasságnak, az Isten rendelésének támad ellene; a kik pedig ellene támadnak, önmagoknak ítéletet szereznek. Mert [és most jön az indoklás] a fejedelmek nem a jó, hanem a rossz cselekedetnek rettegésére vannak. Akarod-é pedig, hogy ne félj a hatalmasságtól? Cselekedjed a jót, és dícséreted lesz attól. Mert Isten szolgája ő a te javadra...” (Róm 13,1-4). Most nem is olvasom ezt tovább. Tehát miért támaszt Isten hatalmasságokat? Hogy mint szolga, a népek javára legyen. Ismétlem, mint szolga a népek javára legyen. És ha mégis rettegtet valakit, akkor a gonoszokat rettegtesse, és a rosszakat, a jót pedig dicsérje meg. De amikor egy hatalmasság rettegtet válogatás nélkül rosszakat és jókat, akkor már nem a javára van. És akkor Isten, aki adta neki a hatalmat, elveszi tőle, bármilyen hatalmasság legyen, és leszállítja a sírgödörbe. Így szállottak le a sírba Egyiptom, Asszíria, Elám, Mések-Tubál, Edom és észak uralkodói mindnyájan. És most idekapcsolom azt az Igét, ami figyelmeztetés a mi számunkra: „Intelek azért mindenekelőtt, hogy tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, háláadások minden emberekért, Királyokért és minden méltóságban levőkért, hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk, teljes istenfélelemmel és tisztességgel. Mert ez jó és kedves dolog a mi megtartó Istenünk előtt, A ki azt akarja, hogy minden ember idvezüljön és az igazság ismeretére eljusson” (1Tim 2,1-4). Tehát látszik, hogy nekünk is van feladatunk, és felelősségünk: hogy tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések és hálaadások, hogy a hatalmasság valóban Isten szolgája legyen, a javunkra. Felelősség A másik dolog, amivel még itt szeretnék ezzel kapcsolatban foglalkozni, ezekkel a népekkel: Asszíria, Elám, Edom, Sidon már foglalkoztunk részben Jeremiás könyvéből, részben innen Ezékiel könyvéből. Egy néppel nem foglalkoztunk még: Mések-Tubál, illetve csak érintettük, és ezt el is olvasnám a 27. rész 13. versét, aholvolt róluk szó. „Jáván, Tubál és Mések, ezek a te kalmáraid; rabszolgákat és rézedényeket adtak cserébe árúidért” (Ez 27,13). Tehát máshol is van ezekről a népekről szó, de ez a legjellemzőbb most: rabszolgákkal és rézedényekkel kereskedtek. Így is mondhatnánk: úgy kereskedtek emberekkel, mint az edényekkel szoktak. Kinek van joga edénynek tekinteni egy embert? Csak Istennek egyedül. Ő mondta Pál apostolról, például, hogy választott edényem. Vagy Ő mondta, hogy nagy házban nem csak arany- és ezüst edények vannak. De senki ember fiának, akármilyen hatalmas népnek a királya vagy vezére legyen, nincs joga az embert edényként adni-venni, rabszolgákkal kereskedni. Ez felfuvalkodottság, ezzel Isten fölibe helyezi önmagát, aki ilyet tesz, és ezt gondolja, hogy ő adhatja és veheti az embereket. Ehhez csak Istennek van joga egyedül. És itt van ez a Mések-Tubál. Nem úgy járt tehát ő sem el, hogy szolgája lett volna az embereknek, az ő javukra, hanem kegyetlenül uralkodott rajtuk, istenítve önmagát. S mi lett a vége? Bizony megöletve, gyalázatosan, körülmetéletlenül ő is a sírgödör mélyére szállt, mert visszavonta Isten tőle a megbízatást. De amikor ezekről szólunk, még egy dologra szeretném felhívni a figyelmet. Nem csak királyokról kell, hogy itt megemlékezzünk. Újból idézem a timótheusi Igét: Intelek azért, hogy tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberért, királyokért, és minden méltóságban levőkért. Talán a családban kellene nekünk elkezdeni. Ott is vannak méltóságok: az apa és anya, az Istentől rendelt méltóság, a férj a feleségnek szintén
Istentől rendelt méltóság. És most a méltóságokhoz szól az Úr. Miért adta ezt a méltóságot? Hogy szolga legyen a többiek javára. Tehát a szülő, az apa, az anya, az egész család javára. Vagy menjünk tovább: a gyülekezetben is, ha Isten ad valamit, miért adja? Hogy szolgáljunk azzal a másiknak a javára. És ha ezt nem tesszük, mondjuk, hogyha a kiosztott talentumokkal nem szolgálunk a mások javára, Isten azt is számon kéri rajtunk. Éppen ezért jó imádságainkban megemlékezni mindenkiről, akinek Isten adott valamilyen hatalmat, mert igen nagy a felelőssége és a feladata is hozzá, hogy szolgáljon. Így imádkozzunk szülőkért, apákért, férjekért, tanítókért, mindenkiért. Milyenek ezek a hatalmas népek? A résznek a legnagyobb részét az foglalja el, szinte refrénszerűen visszatér (felolvasom az egyiket a sok nép közül, mondjuk a Mések-Tubált), hogy: „Itt van Mések-Tubál és minden sokasága, körűlte vannak ennek sírjai, mindnyájan körűlmetéletlenek, fegyverrel megölettek, mert félelmére valának az élők földjének. És nem feküsznek együtt az erősekkel, kik elestek a körűlmetéletlenek közűl…” (26-27. vers), stb. Tehát itt arról beszél Istennek az Igéje, hogy ezek, akik a sírba szálltak, fegyverrel megölöttek, gyalázatosan megszégyenülve szállnak alá a sírba, körülmetéletlenül. Nézzük meg ezeket egy pár gondolatban, hogy mit jelentenek. Sírba szállnak. Hát, ha nem jön el az Úr addig, míg nekünk tart még ez a hetven, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, akkor mindnyájan sírba szállunk, de nem mindegy, hogy hogyan! Nem mindegy, hogyan helyeznek le a sírba. Ezeket a népeket, embereket, királyokat, hatalmasságokat, azt üzeni a próféta által az Úr, hogy szállítsd alá. 18. vers közepében: Szállítsd alá, vagy a 19. versben: szállj alá. 21. versben: és alászállottak. Vagyis, akik nem akartak megalázkodni, akik nem akarták az Isten szolgálati helyét, vagy azt a szolgálatot, amire Isten rendelte őket mások javára elfoglalni, hanem gőgösen fölemelkedtek, azokat Isten szállította le. Szállj alá, le egészen a sírgödörbe! Mert Isten a kevélyeknek ellene áll, de aki magát szállítja le, aki maga alázkodik meg, azoknak kegyelmet ad. A másik, amit olvastunk, hogy fegyverrel megölöttek. Ez is egy nagy tanulság. Mit csináltak ezek a népek? Rettegtettek más népeket. És mit csináltak más népekkel? Megöltek őket. És mi lett velük? Őket is fegyver ölte meg. Ez olyan, mint amit az Úr Jézus mondott Péternek, amikor a védelmére kelt, és kirántotta a kardját: Péter, tedd hüvelyébe a szablyádat, mert aki fegyvert fog a másik emberre, az fegyver által is veszik el. Fegyverrel megölöttek. És még elolvasnék ehhez egy Igét: „A ki ember-vért ont, annak vére ember által ontassék ki; mert Isten a maga képére teremté az embert” (1Móz 9,6). Isten nagyra értékeli az embert, még ezt az elbukott embert is, mert itt Nóé idejében, ahonnan az Igét olvastam Mózes könyvéből, ott már elbukott az ember. Azt mondta: az én képemre van teremtve. Bár elbukott, nagyra értékeli az ember életét. Ismétlem, olyan nagyra, hogy kész volt egyszülött Fiát adni, hogy el ne vesszen ez az ember. Mi mennyire értékeljük a másik emberben az embert, aki Isten képére van teremtve? És még hozzá tehetjük ehhez azt az Igét, hogy aki gyűlöli az ő atyjafiát, az mind embergyilkos. A következő jellemző, amit ezekre a népekre mondott, hogy gyalázatban és megszégyenülve szálltak alá a sírba. Ezek a népek híres népek voltak, amikor rettegtettek más népeket, akkor igen fényes lehetett az arcuk, igen gőgösek, igen büszkék lehettek. De hogy fejezték be? Gyalázatban és megszégyenülve. Nem hiába mondja azt Isten Igéje, hogy nézzetek az életük végére. Az elöljárók életére mondja, de azért tekinthetünk sokszor más ember életének a végére is. Az igaz, hogy meg van írva, hogy sokszor a hitetleneknek jól megy a dolguk, és halálukig nincsenek kínjaik, de nézzünk a legvégére, amikor majd végül Isten ítéletet tart. Mit mond az Ő népéről? Én tudom az én gondolataimat, amit felőletek gondolok. Hogy kívánatos véget adjak nektek. Bármilyen nehéz is itt azoknak, akik Isten gyermekei, ez a javunkra van, hogy kívánatos legyen a vég. De ezek, akik felfuvalkodtak Isten ellen, és nem akartak megalázkodni, ezeknek pedig gyalázatos és szomorú lesz a vég.
Aztán azt is olvastuk, hogy körülmetéletlenül szálltak alá. Mit jelent a körülmetélkedés? Körülmetélkedés annak a szövetségnek volt a jelképe, hogy valaki az Isten népéhez tartozik. Mit mond erről Istennek Igéje a mai időre nézve? Az Efézus 2-ből olvasok fel egy kis szakaszt. „Hogy ti, mondom, abban az időben Krisztus nélkül valók voltatok, Izráel társaságától idegenek, és az ígéret szövetségeitől távolvalók, reménységetek nem vala, és Isten nélkűl valók voltatok e világon” (Ef 2,12). Ezt jelenti a körülmetélkedetlen élet, és körülmetélkedetlen szív: távol Istentől, idegenben, reménység nincs. Hát azt hiszem, mindenki belátja azt, hogy nem mindegy, hogyan száll alá a sírba, reménységgel vagy reménytelenül; Istennel közösségben, vagy távol Istentől. Nagyon nem mindegy! Jób könyvében olvassuk, hogy a fának is van reménysége, hogyha levágják, akkor kihajt. És nagyon sokan az emberek közül úgy gondolkoznak, hogy elterül, és odavan. Vége. Nem mindegy, hogy meddig tart a remény. Csak a sírig-e, vagy azon túl is van remény? A reménység nem szégyenít meg - olvashatjuk a Római levélben -, mert Istennek a Szelleme kitöltetett a szívünkbe. Csak annak van remény, akinek ott van a Szent Lélek a szívében. És még egyet: mélység, sír, sírgödör - ide szállottak alá, és nem látnak tovább. Ezeknek a népeknek, hatalmasoknak, királyoknak, akik felfuvalkodtak, Isten ellenére cselekedtek, megtérni nem akartak, ennyit olvasunk róluk: sír, mélység, sírgödör. De sok ember van, aki úgy gondolja, hogy ennyi az élet, ott befejeződik a sírnál. És szomorú ez, mert ott nincs vége! Mert elvégzett dolog, hogy az emberek meghaljanak, de azután fel is kell támadni az ítéletre. Befejezés Annyit szeretnék még elmondani összefoglalásképpen, ahol kezdtük: hogy Isten ennek nem örül, hogy egyetlenegy ilyen ember is van, aki reménytelenül csak a sírgödörig lát, és tovább nem. Nem örül az ítéletnek Isten, hanem azt akarja, azért küldte az Úr Jézus Krisztust, azért halt meg, és azért támadt fel Jézus Krisztus, hogy mindnyájan reménységben legyünk, hogy minden ember szívébe kitölthesse a reménységet. Hogy ne legyen senki olyan, aki Istennek kell majd akkor alászállítani a maga gőgjéből, hogy ne legyen senki olyan, aki megölött, hanem mindnyájan megelevenítettek legyünk. Hogy ne gyalázatban, megszégyenülve, hanem, hogy olvassuk a hívő ember testéről, hogy fog feltámadni? Elvettetik gyalázatban, de feltámasztatik dicsőségben. Nem pedig körülmetéletlenül Istentől távol. Krisztus éppen azért jött, hogy megkészítse az utat, hogy út legyen Istenhez. Ő vezet oda vissza Istenhez, hogy ne távol valók, hanem közel valók legyünk, és hogy túllássunk a sírgödrön oda, ahová Jézus Krisztus bement útnyitóul, ahol helyet készített az ember számára, akik hisznek Benne. Ámen. Debrecen, 1989. április 19.
