Eötvös Loránd Tudományegyetem Pedagógiai és Pszichológiai Kar Andragógia Tanszék Politológia és művelődéspolitika 1. Tanár: Pusztai Sándor
Emberi méltóságunk Polcz Alaine: Asszony a fronton című könyve alapján
Molnár Attila Károly MOATACP.ELTE
TARTALOM
BEVEZETÉS ......................................................................................................... 3 KIFEJTÉS .............................................................................................................. 4 Hazafiság, hazafiasság........................................................................................ 4 Drága menedék ................................................................................................... 5 A kitartás művészete........................................................................................... 6 Felelősség ........................................................................................................... 7 Akik közvetlenül érintettek ................................................................................ 8 Generációk – eszmék........................................................................................ 14 Prevenció .......................................................................................................... 14 ÖSSZEGZÉS ....................................................................................................... 16 KÉPEK................................................................................................................. 17 FORRÁSOK ........................................................................................................ 19
2
BEVEZETÉS Félni, rettegni, kiszolgáltatva lenni hosszú időn át – ez az állapot mélyen rányomja bélyegét az emberi szellemre; megtépázza az idegrendszert, testi–lelki nyomorúságot okoz, egyszóval igen káros mind az egyén, mind a társadalom egészségére. Polcz Alaine írása, bár regényes formájú, mégsem szépirodalmi mű. [1. kép.] Leginkább olyan munka, melynek mindenképpen meg kellett íródnia, mert az ilyen művek nélkül soha nem tudja elképzelni az utókor, mit is rejt valójában a történelem, s mik azok az emberei érzések, amelyeket a tankönyvek képtelenek közvetíteni. Ha a mindennapok világát nevezzük ki középpontnak, s onnan tekintünk körbe, azonnal meghatározhatóvá válik egy fogalom, s ez a fogalom az emberi méltóság, aminek sokféle megközelítése közül most hadd emeljem ki azt a lehetőséget, mely a definícióhoz az igények mezsgyéjén közelít. Emberi létünk ugyanis magában foglalja a létezéshez szükséges igényeket, melyek teljesülése nélkül emberi méltóságunk aláztatik meg. Ahogyan egészen friss, ugyanúgy sárguló lapú dokumentumaink egyaránt kimondják, mely ponttól kezdve fogadható el létünk emberi létnek: „Valljuk, hogy az emberi lét alapja az emberi méltóság.”1 Azért választottam ezt a művet, mert kora érinti korunkat, valamint személyes kapcsolataimon keresztül közvetve bár, de érintettnek tekintem magamat.
1
Magyarország Alaptörvénye. Magyar Közlöny, 43. szám, 2011. április 25. 2. oldal.
3
KIFEJTÉS Aki olvassa Polcz Alaine Asszony a fronton című írását, hosszan, meglehet, mélyen elgondolkodik. Sokan átéltek hasonló borzalmakat, még többen hallottak a háborúk borzalmairól, de legtöbben el sem tudják képzelni, mekkora érték lehet egy falat kenyér, néhány perc nyugalom, esetleg némi lehetőség a tisztálkodásra. Mindezek értelmezése sokunknak nem könnyű, s vannak talán, akik számára lehetetlen. Mégis, szükségünk van arra, hogy beszéljünk olyan dolgokról, amik igenis megtörténtek, ahol a szavak nem csupán maga a történet kedvéért kerültek papírra.
Hazafiság, hazafiasság Ki védi meg a hazát? Erre a kérdésre nehéz válaszolni, és nem is azért nehéz, mert nem tudjuk, ki, hanem, mert nem tudjuk, valóban megvédi-e. Békében katonának lenni, nem tűnhet nagy áldozatnak. Mégis, az a „letöltendő” tizennyolc hónap, amit végigszolgáltam, benyomást adott arról, mi történhetett volna háborús viszonyok között. Személyes emlékeim által befolyásolva,
szomorúan
írom
le,
hogy
sorállományú
honvédként,
a
rendszerváltás időszaka némi félelemmel töltött el. A nemzeti méretű változások mindig elgondolkodásra késztetőek; felmerülnek különböző alternatívák, melyek között akadnak aggasztóak is. Akinek adott helyen, adott időben a haza védelme a kötelessége, anélkül, hogy bármit tenne, gyakorlatilag belecsöppenhet egy nem várt helyzetbe, ahol attól kezdve egészen másfajta helytállást kell tanúsítania – szerencsére, ilyen helyzet nem állt elő. Mégis, amikor a levegőben érezhető a veszély, az ember élete is megváltozik. Alig megfogalmazható ez az érzés, de talán legjobban azzal közelíthető meg, hogy hirtelen minden olyan értékes lesz, többet gondolunk szeretteinkre, és némi számvetéssel tekintünk életünk megelőző szakaszaira. Nem jó hangulat. Az ember kiesik a megszokott üteméből, valami újhoz, kellemetlen újhoz kénytelen alkalmazkodni. Az ilyen
4
változások, ha rövid ideig tartanak, nyilván hamar kiheverhetők. De mi a helyzet azzal az egyénnel, aki hosszú időn át kénytelen a bizonytalanságban, a félelemben, esetleg a megaláztatásban élni? Hiszem, hogy kivétel nélkül, minden ember célja valamiféle boldogulás, egy megfogalmazható irány követése. Ebben az irányban nem lenne szabad találnunk olyan dolgokat, mint a gyűlölet, a kiszolgáltatottság, az éhínség – és nem szabadna, hogy kitörjön a háború.
Drága menedék A menekülés, a bujkálás, ezek a kényszerű igények csak akkor teljesülhetnek, ha van hova menekülni, van hova elbújni. [2. kép.] A körülmények mindig másodlagosak. Az embernek óriási tartalékai vannak a túlélésre: képes hetekig élelem nélkül létezni – habár az ivóvíz hiánya tudjuk, már egy-két nap alatt végezhet az emberi szervezettel. Ha hátulról üldöznek, akkor csak előre felé mehetünk. Hogy mi vár ránk az adott irányban, azt magunk sem tudjuk, miközben keressük a számunkra védelmet nyújtó zugot. A menedék olyan segítő tényező lehet, ami magát a túlélést jelenti. Minden áron meg kell szerezni. Meglehet, olykor magas árat kell fizetnünk érte. Hihetetlen gyorsasággal kell döntenünk, mi ér többet, mi az, amit még odaadhatunk egy csöppnyi élelemért, kényelemért. És utána nincs visszaút, amit odaadtunk a menedék megszerzéséért, azt vár vissza nem kapjuk. Pedig de szívesen kitörölné emlékei közül a fizetséget az, aki – más nem lévén – önmagát volt kénytelen mások számára ellenszolgáltatásként ajánlani. Eladni a testet – s vele együtt a lelket. Túlélni! Majd lesz valahogy, csak most ebből a helyzetből kimászni – nincs egyéb választás, meg kell tenni, a pillanat átvészelése most mindennél fontosabb. Az ember olyan lény, aki képes minden sebet begyógyítani, vagy legalábbis az időtől gyógyulást várni. Ha nincs választás, akkor megadjuk magunkat. De ez nem feladás, inkább befektetés a következő időpillanatba, hogy azt majd újra, az élők között
5
tölthessük. Azt, hogy mi mennyibe kerül, nehéz gazdaságilag magyarázni – s még nehezebb lehet a fronton. Az értékek megváltoznak. Egy marék pénz talán más körülmények között kecsegtető lehet, ám a túlélésért percről–percre folytatott küzdelem közepette egészen más dolgok képviselnek értéket.
A kitartás művészete Minden, ami fájdalmas, kényszerű és már-már elviselhetetlen, állítólag egyszer elmúlik. Könnyű tanácsot adni a szenvedőnek, ha mi magunk nem szenvedünk. Az is biztos, hogy mindnyájan átéltünk nehéz időszakokat, különbözően nehéz időszakokat. Az is igaz lehet, hogy egy-egy ilyen életszakasz nehézsége csak az egyén mértékeivel mérhető. Amikor vége lesz egy testet-lelket meggyötrő fázisnak, fellélegzünk – de el nem felejtjük. Ott bennünk marad az egész történet, annak minden részlétével. Mégis, egyetlen dolog segít a folytatásban, s ez egy kellemes érzés: túl vagyunk rajta. Ki az, aki ne örülne a gyötrődés végének? Ugyanakkor, ha megkérdezzük, milyen volt eljutni a megkönnyebbüléshez, alighanem fájdalmas képek sorozata vetül elénk, s ezek a képek felidézik, hogyan jutottunk el a végére. Akármennyire boldogító is, hogy vége, az ide vezető út másodpercekből épült fel, s e másodpercek tele voltak az emberi lét hiányszükségleteivel, az olykor elviselhetetlen fájdalommal, a kilátástalanság folyamatos érzésével. [3. kép.] Ezeket a másodperceket, mindet át kellett élni! Tartózkodom attól, hogy az ember nyomorúságáról szóló írásomban bármilyen csekély mértékben is élcelődjem, s ezzel a tudattal gondolok arra, hogy valamikor egy fizika órán, Einstein relativitáselméletének találó magyarázataként a következőket hallottam: egy fiatal férfi számára ugyanaz az öt perc, amit egy kellemes hölgy társaságában tölthet, szempillantás alatt tovaszáll, mint az az öt perc, melyet egy forró rezsón ülve kell eltöltenie. Hát hogyan számol el sorsunk a nekünk szánt idő tartalmával? Csak mi magunk lehetünk azok, akik képessé válunk a perc
6
túlélésére, akármennyire is össze kell szorítanunk a fogunkat – még ha idővel azt is kell tapasztalnunk, hogy már maga a fog összeszorítása is fájdalmas.
Felelősség Kritikus szavakra is szükség van, ha véleményt akarunk nyilvánítani. Bennem konkrétan ez fogalmazódik meg: miért kell háborúzni? Persze tudom, a gazdaságpolitikai helyzet, a területigény, a „ha én nem teszem meg, más teszi meg” stb. Mégis, hol van az embernek, ennek a magasan organizált lénynek az a nagy intelligenciája? Nem tudom máshogy szemléltetni, amit ki szeretnék fejezni, mint ahogyan a következőkben. Elképzelem a galaxis egy, általunk ismeretlen távoli bolygóján élő populáció intergalaktikus utazását, mely során a Föld bolygó közelébe érve, érdeklődve figyelik planétánkat. Mit kell ezeknek a lényeknek látniuk? Akármerre fordítják távcsövüket, mindenhol válogatott módját észlelhetik annak, hogyan kaszabolják egymást az emberek. (Talán ez a Vernét idéző gondolat nem is sántít, ha hozzá tesszük annak a lehetőségét, hogy az ilyen látványra egy idegen civilizáció tagjai azonnal sarkon fordulnak, meghagyva a Föld bolygó lakóit abban a tudatban, hogy nincsenek idegen lények.) Amikor fantasztikus regények soraiban azt olvassuk, hogy egy távoli bolygó lakói ilyenek meg ilyenek, akkor nem is feltételezzük az égitesten a szeparációt, az izolációt; többnyire úgy képzeljük el az ottani közösséget, hogy ők azok, akik ott élnek, és kész. Nincsenek különbségek, érdekellentétek. A mi bolygókat hasonlóan, úgy tudnám elképzelni, hogy ott a Földlakók élnek, slussz! Kinek jutna eszébe ezen a kék bolygón (ahol az évmilliárdok oly csodálatos munkát végeztek a biológiai egyensúly létrehozásában) azzal foglalkozni, hogyan okozzunk fájdalmat a társainknak. Miféle időtöltés ez? Arra használni fel az ember csodálatos intellektusát, hogy fegyverek egyre gyilkolóbb hadát forradalmasítsák? Hát ez lenne az emberi faj célja: kiirtani egymást? Meggyőződésem, hogy nem – és hogy mégis, sajnos igen. Talán ez is az evolúció része.
7
Hajlamosak vagyunk megfeledkezni a folyamatok törvényszerűségeiről, és azt képzelni: eddig tartott az emberi faj kifejlődése, mostanra kifejlődtünk, ennyi. Pedig tudjuk, hogy nem. Tudjuk, hogy a mostani időpillanat is csak egy szelete egy végtelen (?) történetnek. A fejlődő társadalmak fejlődése nemcsak technológiájuk fejlődésében mérhető. Annál inkább a kultúra emberhez illő csiszolásában. El kell jutnunk oda, hogy a Föld lakói Földlakók legyenek, nem pedig a bolygón élő, de egymással hadban álló csoportosulások. Itt akkora felelősség van magán az emberen, ami kötelezővé kell, hogy tegye ennek a hétmilliárd egyénnek a védelmét, ha úgy tetszik, planetáris szinten. Sajnos, a planetaritásról mint lehetséges megoldásról már lekéstünk. Génjeinkkel, az erőszakkal való terület- és hatalomszerzés képességét örökítjük nemzedékről–nemzedékre. Sajnos, tisztában vagyok vele: az hogy ma béke van (terjedelmi okokból meg sem említve azon helyeket, ahol nincs), egy instabil állapot. Ha tudjuk a szabályt, miszerint a mai események idézik elő a holnapiakat, engednünk kell realizálódni azt a fájdalmas tudatot, hogy nyugalmunk bizony időleges. Ez is félelem. Persze meg kell tanulnunk élni, s a békében is túlélni – meg nem feledkezve egész életünkön át tartó társadalmi felelősségünkről.
Akik közvetlenül érintettek Vannak családok, rokonsági kapcsolatok, melyekben az egymásról való tudás elenyésző, és vannak olyan kötelékek, ahol a régmúltból származó információk igen nagy fontossággal bírnak – egyrészt okulásul, másrészt a felejtés elkerülésének igényéből. Ha elbeszélgetünk olyan személyekkel, akiknek személyes háborús tapasztalatik vannak, közvetlenül érintettekké válunk – háborús idők érintettjeivé. Még inkább így érzik ezt azok, akiknek valamely felmenőjük szenvedett át emberhez méltatlan időszakokat. Az igaz történetek hallgatása közben, a filmszerűen pergő képek között megjelennek hangok,
8
érzések, tovább megyek, a hőérzet és egyéb szenzoros alkalmatosságaink is befolyás alá kerülnek. Első kézből tudomást szerezve a háborúk okozta fájdalmakról, az ember először nem is tudja, mit kezdjen a hallottakkal. Aztán többszöri átgondolás után végül arra jutunk, hogy továbbadjuk. Hátha egyszer eljut az emberi méltóság utáni vágy eszméje az emberi intelligencia, a kollektív tudattalan mélyébe, ahol az evolúció egy áldott pontján kifejti jótékony hatását – és nem lesz többé erőszak. Most leírnék néhány eseményt, melyeket a családomhoz tartozó személyek éltek át. Mintegy tíz évvel ezelőtt kezdett növekedni érdeklődésem az elbeszélt történelem iránt; abban az időben, amikor házasságkötésemmel kibővült a családom. Újonnan megismert rokonságommal folytatott beszélgetéseim egyre inkább afelé mozdítottak, hogy az elmondottakat ne csak hallgassam, de le is jegyezzem. Immáron nagy családom tagjai olyan történelmi eseményekről számoltak be, melyek nincsenek, nem lehetnek benne a történelemkönyvekben. Rendszeresen kérdezek, jegyzetelek. Olykor hangfelvételt, máskor filmet készítek – gyűjtök. E dokumentumok világosan megfogalmazzák a velük kapcsolatos közös tényt: üldözték őket, üldözték családjukat. Interjúalanyaim mindnyájan abban az időben voltak fiatalok, amely időre én nem emlékezhetem. Akkoriban Európában dúltak az indulatok. Egyes hatalmak a háborút, a polgárok többnyire a békét kívánták. Közben napról-napra változott a világ, mely lassan, a még élők számára a kilátástalanságból való menekülés lehetőségével kecsegtetett. Most néhány élő történetet szeretnék közölni. Félig strukturált narratív interjúimban a kérdések az üldözöttség, a félelem, a kiszolgáltatottság érzésének kifejezésére irányulnak, miközben bízom benne, hogy e kérdésekre soha többé nem lesz szükség. I. interjúrészlet – M. János (1934) – Azt mondod, hogy a zsidók „elmentek”. Ez 44-ben volt? – 44-ben. – Tehát akkor elvitték őket.
9
– El. Hát azt is végig láttam. Az szörnyű volt. – Mi történt? – Hát, már előtte HAHÁL A ZSIDÓKRA, a házukra éjjel barna festékkel. – Ezt ki festette fel? – Fel voltak bérelve emberek, csak hát azt nem tudta senki se, hogy kik csinálták, mert éjjel csinálták, mikor mindenki aludt, és akkor reggel csak arra ébredtek, hogy HALÁL A ZSIDÓKRA, meg így meg úgy. És akkor kiosztották a sárga csillagokat, mindenkinek viselni kellett. Én még sárga csillagos zsidó gyerekkel… velem járt egy iskolába, és olyan rossz volt, olyan szomorúak voltak, hogy mi várhat rájuk, de hát nem volt mese. No, akkor egyszer jöttek a csendőrök: – Bíró úr, tíz darab lovas szekeret tessék fölsorakoztatni! – És a zsidók már akkor összepakolták a kis motyót, mindenkinek föl kellet szállni a lovas szekérre, a lakást lezárták, ragasztópapírral is lepecsételték, kész. – Sose láttátok őket, vagy volt, aki aztán visszatért? – A zsidó gyerekekből egy se. Vagy öten jöttek haza a háború után, de vagy száz odaveszett gyerekestül, asszonyostul. Volt egy zsidó orvos (akinek a lánya a Katika), átjött a nagyapámhoz, a főbíróhoz. – Bíró úr – azt mondja –, itt van ez a svájci Schaffhausen aranyóra, meg adok egy karkötőt, ez a feleségemé, ha netán tán visszakerülök… – De nem jöttek vissza! A zsidó emberek legyilkolása egészen addig folytatódott, míg a megsemmisítő-táborokat végül felszabadították. A szovjetek, amikor nyugati területekre értek, a koncentrációs táborok politikai foglyait Németországba szállították.
Itt
aztán
a
fogva
tartottakat
–
a
hadifoglyokat
és
a
kényszermunkásokat együtt (akiknek a száma 1944-ben Németország területén körülbelül nyolcmillió külföldi lehetett) – gyakran a tömegtáborokban kitört járványos betegségek és az éhhalál vitte el. Adolf Hitler szövetségeseként Magyarország, Bulgária és Olaszország először egyáltalán nem szorgalmazta, hogy saját nemzetének zsidó lakosságát Németországba deportálja, de a háború
10
végéhez közeledve, sajnos már nem tudták megakadályozni a tömegirtást, azt a tömegirtást, aminek mintegy hatmillió zsidó ember esett áldozatául.2 II. interjúrészlet – P. Gizella – Iskolába hova jártál? – A Százados Úti Iskolában kezdtem. Amikor szüleim beírattak oda, már 42-t írtunk, ekkor már a zsidótörvények életben voltak. Apám elhatározta, hogy hegedülni tanulni is beírat. Nem értettem a választ. Tulajdonképpen először itt szembesültem a dologgal: azt mondták, hogy sajnos nem vehetnek föl, mert zsidó gyerekeket nem vehetnek föl. Aztán 44-ben sárga csillagot kaptam, bevonultunk a Klauzál tér 15-be, a sárga csillagos házba. Ekkor kezdett szétbomlani a család, mert apámat behívták munkaszolgálatra. – Gyerekfejjel és –lélekkel mit gondoltál az akkori történésekről? – Hogy miként tudja egy gyerek túlélni a háború borzalmait, a gyerek játékos képzelete segít, mint a következő esetben. Egyszer meglátogattuk anyámmal munkaszolgálatos apámat Szentkirályszabadján, ahol megengedték, hogy ott aludjunk, és minket egy pajtában szállásoltak el. Itthon így újságoltam el: – Képzeljétek, olyan szállodában aludtunk, hogy minden csupa szalma volt! Mivel a gyerekek még nem képesek valódi mentális műveletekre, ellentétben az idősebb gyerekekkel vagy a felnőttekkel, nem tudnak valódi ok– okozati érvelést alkalmazni. Ahelyett, hogy általános alapgondolatokból következtetnének az egyedi esetekre, vagy a specifikus esetekből az általánosra, Jean Piaget szerint transzduktív módon gondolkodnak, vagyis az egyik esetből következtetnek a másikra.3 A munkaszolgálat intézménye 1939. júliusában lépett életbe, és legelőször az 1916-ban születettek korosztályát hívták be munkaszolgálatra. Voltak köztük olyanok is, akiket fegyveres szolgálatra alkalmatlannak minősítettek. A munkaszolgálat nagyjából olyan volt, mint a honvédség.4 2
Brigitte Beier et al. (2007): Az emberiség krónikája. Helikon Kiadó-Alexandra Kiadó, Debrecen 3 Michael Cole–Sheila R. Cole (2006): Fejlődéslélektan. Osiris Kiadó, Budapest 4 Randolph L. Braham (1988): A magyar holocaust – Első kötet. Gondolat, Budapest
11
III. interjúrészlet – Gy. Éva (1936) – Milyen emlékek élnek benned gyerekkorodból? – Legszebb emlékem gyerekkoromból a családi összetartás. Apámat egyszer karácsony este vitték el, majd Bajára került munkaszolgálatra. Apám leszöktette anyámat a pesti gettóból Bajára. Anyám mesélte, hogy menekítette apám: ellenőrzés volt a villamoson (anyámnak az igazolványa ki volt karistolva), jöttek a nyilasok, és apám odaadta az igazolványát, és mikor anyámra került a sor, akkor az én nyolchónapos fényképem kiesett a földre. Ezek mindjárt lecsaptak rá, hogy mi az, és fölvették, és volt egy fehér bőrű, kék szemű szőke izé, ettől el voltak ájulva, hogy milyen szép család, és anyámnak nem nézték meg az igazolványát. És megúszta. A nagypapát meg a Ganzból politikai nézetei miatt munkaszolgálatra vitték. Elindultunk Balassagyarmatra, és megszöktettük. – Hogy tudtátok megszöktetni? – Sétálhattak az udvaron, ahol laza volt a mozgási lehetőség. Egy kedvező pillanatban anyám és én, miközben beszélgettünk és sétálgattunk vele, kisétáltunk az utcára, és egyszer csak kezdünk sétálni a falun keresztül hárman tovább. Mindig én mentem elől egy olyan 80-100 méterrel, mert attól féltünk, hogy csendőrök jönnek. Megvolt a jel, hogy leveszem a sapkámat, leejtem a földre meg ehhez hasonlók, szóval a lényeg az, hogy ez egy szabályos szöktetés volt. Otthon aztán két búvóhelyet készítettünk elő apámnak. Az egyik egy ilyen szenesláda volt, azt képeztük ki, a másik pedig: rendszeresen, mikor mi elmentünk a lakásból, beágyaztuk apámat. Tehát be volt ágyazva, szabályosan. Rá volt minden téve, ő egész nap, a szerencsétlen ott volt. Amikor elkezdődtek a bombázások, muszáj volt kibújnia az ágyból. A pincében, a rakhelyen, mely kb. 4 négyzetméteres lehetett, kialakítottunk egy ilyen nyughelyet, és mindig kívülről bezártam lakattal, és az öreg ott dekkolt. És hát napközben is többször arra mentem, fütyültem, énekeltem, adtam a jelet, hogy én vagyok. És szegénykém sok hétig, azt hiszem, három hónapig legalább ott volt. [4. kép.] A zsidók gettóba tömörítésével kapcsolatos intézkedések fő irányítója a helyi vagy területi vezető államigazgatási tisztviselő volt. A hatályban levő magyar
12
törvények szerint a nagyobb és kisebb városokban, valamint a nagyközségekben ezt a feladatot a polgármester, falusi viszonylatban pedig a megyei alispán végezte el. A zsidók összegyűjtését és a gettókba való szállítását közvetlenül a rendészeti és csendőri szervek és a városok kiegészítő közszolgálati kara, mint például a közjegyző és az egészségügyi szervek végezték.5 IV. interjúrészlet – Sz. Zoltán (1946) – És szüleid hol éltek tovább? – Apám édesanyámat barátoknál helyezte el, ő pedig egy VI. kerületi házban dekkolt tovább. Itt a házfelügyelő a fáspincében, a farakás mögött egy rejtekhelyet alakított ki számára, veszély esetére. A veszély be is következett, amikor is a nyilasok pont ezt a házat jelölték ki kerületi központnak. És napokig egy fedél alatt élt a nyilasokkal, a házmester hordta neki az élelmet. Egészen addig, míg egy éjszaka összetalálkozott a nyilasokkal, akik elkapták, és belökték egy transzportba, ami a Lánchídhoz tartott. A híd előtti tér sarkánál a menetet utolérte apám házfelügyelője, aki magával hozta saját családi ékszereit, és sikerült megvesztegetnie az egyik keretlegényt. Így apámat sikerült kimentenie a transzportból. Apám megélte Pest felszabadulást, elment a nagymamáért a gettóba. Nagymama megélte ugyan a gettó felszabadítását, de annyira gyenge volt már, hogy két hét múlva meghalt. – Említetted, hogy apádat a zsidóság üldözöttségének ténye halála után, a sírban sem hagyta nyugodni. – Apámnak zsidó neve volt, és ezt ő tagadta. Attól félt, hogy majd a gyerekeinek kellemetlenségei lesznek belőle, jobbnak tartotta a névváltozatást. Ezzel tulajdonképpen azt vállalta, hogy feladja identitását. Először természetesen családi nevét kényszerült megváltoztatni, majd sor került keresztnevére is. Ez a névváltoztatás további bonyodalmakhoz vezetett, mely még halálán túl hatott. Az történt, hogy 93 éves korában bekövetkezett apa halála. Mivel a kórház által kiadott halotti bizonyítványon szereplő név nem egyezett, nem is egyezhetett az 5
Randolph L. Braham (1988): A magyar holocaust – Második kötet. Gondolat, Budapest
13
eredeti születési anyakönyvi kivonatban levővel, ezért egy ideig el sem tudtuk temetni. Hosszas utánajárás során rendeztük papírjait, hogy tisztességgel eltemethessük. Mivel a Szálasi-féle Nyilaskeresztes Párt a rendőrséggel és a csendőrséggel karöltve tevékenykedett, megsokszorozott veszélyt jelentett a főváros bármely helyszíne, éjjel és nappal. A fiatalokból álló nyilas bandák gyilkoltak, fosztogattak. Fegyvereik között ott volt a géppisztoly, a kézigránát. A pincékben összegyűjtött zsidókat elhurcolták. A csoportokban terelt embereket a hidakra hajtották (Margit híd, Lánchíd), sorba állították őket a híd szélén – és gépfegyverekkel a Dunába lőtték őket.6
Generációk – eszmék Igen finom világban élünk. Választékos kifejezéseket használunk, ügyelünk külalakunkra, olykor még helyesírásunkra is. Ha a 90-es években születtünk, nem tudjuk, milyen a világ internet nélkül. Ha 80-asok vagyunk, nem ismerjük a fekete-fehér TV-t. A 70-es, a 60-as és az 50-es évek szülöttjei már csak hírből tudják, hogy létezett egy (és még egy) világháború. Születünk, szocializálódunk, ki-ki a maga környezetében. Eljutunk a felnőttkorba, és lesznek eszméink – különböző eszméink. Szeretjük a békét. De vajon mit teszünk a béke védelme érdekében?
Prevenció Minden változó dolognak megvan a reakcióideje. Az emberi fejlődést is örökös változásnak tekinthetjük. A változás pedig elsősorban a szellem változása. A gondolkodásé, az adott lehetőségek közül a mindenki számára legjobb kiválasztásáé. Sajnos, az emberi gondolkodás változásának reakcióideje igen 6
Randolph L. Braham (1988): A magyar holocaust – Második kötet. Gondolat, Budapest
14
hosszú – amennyiben konkrétan a háborúkkal kapcsolatos nézetek lehetséges változásáról beszélünk. Elsődleges lehetőségként a fiatal nemzedékek körében lenne szükség megelőző tevékenységre, hiszen nemsokára ők veszik át a hatalmat, ők fognak dönteni háború és béke ügyében. A szocializációs folyosó első két állomásán, vagyis a családban és a kortárs közösségekben kellene minden eddiginél nagyobb figyelmet fordítani az egymást segítő funkciók kifejlesztésében. Olyan új kompetenciákkal kell bővíteni a repertoárt, melyek később egymás megbecsülése, fajra, nemre, bőrszínre, vallásra és egyéb különbözőségekre való megkülönböztetés nélküli életre adnak lehetőséget. Minden pedagógus (így az andragógus is) kezdeményezzen több beszélgetést a népek békés egymás mellett élésének témájában. A megelőző tevékenységek nagy része jól működik magával a példamutatással, mint eszközzel. A gyermekek igen fogékonyak az újra, s ha erőszakmentes ideológiát hordozó közegben szocializálódnak, tőlük is több jót várhatunk el a jövőben.
15
ÖSSZEGZÉS Polcz Alaine úgy vezet be a háborús élmények közepébe, hogy írásának befogadása közben az olvasó végig ott van minden helyszínen. A közlés stílusa egyszerre tiszta és nyers. Éppen ez a kettősség kell ahhoz, hogy egy percre se lankadjon a figyelmünk, hogy másra se gondoljunk mindvégig, kizárólag ennek az asszonynak a sorsára, miközben vele együtt kívánjuk a rettegés azonnali végét [5. kép.] Az lankadatlan figyelem áthangolja az embert egy másik korba, egy másik helyszínre. Magam részéről, bármennyire fájdalmas is volt, hagytam, hadd sodorjanak a sorok, az íróra bíztam magamat, bárhova is vigyen – kíváncsian vártam és vállaltam ezeket a transzponált állapotokat. És megértettem, megéreztem valamit – erről nem tudok hosszan beszélni. Vagy beszélnem kellene, de nagyon hosszan… Polcz Alaine beszélt. Mindent elmondott. Vagy talán még semmit – mert a közölt szörnyűségeket tekintve, el tudom képzelni e szörnyűségek további végeláthatatlan sorát. Kívánom, hogy soha többé senkinek ne kelljen az olvasottakhoz hasonló kínokat elszenvednie, és hogy a talpon maradás már ne követeljen ennyi áldozatot. [6. kép.] A háború borzalmai: a bombázás, az erőszak, az éhezés ismeretlen szavak legyenek, s egy dolog feltétlenül megmaradjon: emberi méltóságunk.
„... a fáradtságtól és a hidegtől szétbomlik az emlékezetem.” „Most már minden összekeveredik a fejemben, az éjszakák és a nappalok, mi mikor történt, melyik csapat mikor tört ránk, mikor voltak oroszok és mikor németek, mikor lőttek ránk és mikor volt csend. Ma már pontosan semmit se lehet tudni. Akkor se lehetett tudni.” [7.–8. kép.]
16
KÉPEK
1
2
3
4
17
5
6
7
8
18
FORRÁSOK Magyarország Alaptörvénye. Magyar Közlöny, 43. szám, 2011. április 25. 2. o. Brigitte Beier et al. (2007): Az emberiség krónikája. Helikon Kiadó-Alexandra Kiadó, Debrecen Michael Cole–Sheila R. Cole (2006): Fejlődéslélektan. Osiris Kiadó, Budapest Randolph L. Braham (1988): A magyar holocaust – Első kötet. Gondolat, Budapest Randolph L. Braham (1988): A magyar holocaust – Második kötet. Gondolat, Budapest 1. kép: Polcz Alaine http://konyvfalok.blogspot.hu/2012/08/egesz-lenyeddel.html Utolsó letöltés: 2012.12.13. 22:00 2. kép: Óvóhely http://epiteszforum.hu/varos-a-var-alatt-a-varbarlang-fejlesztesi-koncepcioja Utolsó letöltés: 2012.12.13. 21:00 3. kép: Arbeit macht frei! Kardos G. Györg–Ungvári Tamás (1995): Széttépett évszázad. Intent Kft., Budapest 4. kép: Kibombázottak Gazsi József et.al. (1975): Magyarország felszabadítása. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest 5. kép: … Még néhány millió partizánnal kell elbánni és máris megyünk haza Kardos G. Györg–Ungvári Tamás (1995): Széttépett évszázad. Intent Kft., Budapest 6. kép: A felrobbantott Széchenyi-Lánchíc http://elhallgatotthirek-hungariannews.blogspot.hu/2011/01/januar-14-naplo1944-1945-bol-xv-resz.html Utolsó letöltés: 2012.12.13. 21:00
19
7. kép: A megszálló német csapatok Budapesten Gazsi József et.al. (1975): Magyarország felszabadítása. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest 8. kép: A szovjet harckocsizók magyar területekre értek Gazsi József et.al. (1975): Magyarország felszabadítása. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest
20
