Etnobotanikai ÖSSZEFOGLALÓ Az etnobotanika fogalmát elsőként a John W. Harshberger (Universitiy of Pennsylvania) botanikus használta 1895-ben. A kifejezés két görög szóból eredeztethető. Ez egyik szó az ethnicos: idegen, pogány, vagy az ethnos: nép, népi, emberek, nemzet, társadalmi osztály jelentésű. A ethnic szó rövidítés is, és ezért fordítható társadalmi csoportnak, a kultúrája, a hagyományai és a nyelvészeti sajátosságaival összefüggésben. Az etnobotanika fogalom második része a botanikós szóból ered: növénygyűjtő, gyógyfűkereskedő, vagy a botane: legelő, lágyszárú növény, gyógynövény. Az etnobotanika felfedezésében lényeges a növényekkel kapcsolatos hagyományos források tisztelete, a saját kultúra, az összetartozás érzése a környező természettel és eközben kutatjuk fel azt az életstílust, mely inkább minőségi, és nem mennyiségi mutatók alapján kerül értékelésre. A modern etnobotanikai tudás nem csak a tudományos kutatásokban fontos, hanem a gyakorlatban is, többek között a védett területek és fajok kezelésében, a társadalmi ökológiai szerkezetben, a vallásos hagyományok tiszteletében és a kultúra, a gyógyászat, az élelmezéstudomány, a szépségápolás, a kereskedelem, a toxikológia, a törvényszéki tudomány gyökereinek felkutatásában, a régiók és az ökoturizmus támogatásában, és még a helyi közösségek értelmezésében. Jelen etnobotanikai tanulmányt a nemzetközi „Tradition and Wild” projekt keretében írták meg, mely projekt a ProCarpathia Alapítvány és a magyarországi, csehországi és szlovéniai partner intézmények közreműködésével valósult meg. A projekt fő tárgya a vadon termő növények gyűjtésével és feldolgozásával kapcsolatos kulturális örökség védelme és megőrzése, elősegítve a tudás és a tapasztalat fenntartható alkalmazását a kis falvak és városok lakói között. Ezen kívül a projekt célul tűzte ki a vadon termő növények iránti érdeklődés növelését, azok gyűjtése és marketingje során kiegészítő jövedelemforrás létrehozását a szegény vidéki, munkanélküliség sújtotta közösségek számára annak érdekében, hogy csökkentsék a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségeket Közép-Európában. Az etnobotanikai tanulmány szándéka volt az, hogy a „Traditional and Wild” projektben résztvevő partner országok (Magyarország, Lengyelország, Csehország és Szlovénia) lefolytassanak egy kutatást a kis falvak és városok lakói között 7 kiválasztott célterületen. Magyarországon ezek a következők voltak: Felső-Kiskunság, Ormánság, Szlovéniában: Kozjansko és Dravinjsko ÉszakPrimorska, Csehországban: Dél-Morvaország, és Lengyelországban Kolbuszowa-fennsík. Célterületek A Felső-Kiskunság területe régi falvakat és kis városokat foglal magába, mint például Kunadacs, Tass, Szabadszállás, Kunszentmiklós and Kunpeszér. A falvak mindegyike Magyarország középső részén helyezkedik el, Bács-Kiskun megye és a Nagy Magyar Alföld területén. A legmagasabb és a legalacsonyabban fekvő pont között csak 80 m a szintkülönbség. Bács-Kiskun megye területén süt a legtöbbet a nap az országban. A kutatás által lefedett teljes terület 726,25 km2 volt. Ráadásul sok háztartás közelében találhatók lápok, mocsarak, legelők, homokos területek és sós lapályok. Bács-Kiskun megye területe Európa-szerte ismert természeti szépségéről és a területén elhelyezkedő Kiskunsági Nemzeti Parkról. Kiemelkedően jól megőrzött természetes vegetációja egyike a legfontosabb tényezőknek, melyek közre játszottak a kutatás célterületeinek kiválasztásában.
1
Az Ormánság régiója 323 km2 területen fekszik, és 10 várost foglal magába: Markóc, Adorjás, Kémes, Felsőszentmárton, Drávakeresztúr, Drávasztára, Drávaiványi, Sósvertike, Drávafok és Bogdása. Minden település Baranya megyében fekszik Magyarország déli részén. A régió éghajlatát a Földközi-tenger befolyásolja. A terület igen változatos. Az északi része többnyire hegyvidéki terület, míg a déli és a keleti részek síkságok. A terület igen magas biodiverzitással és gazdag növényvilággal jellemezhető, mely számos ritka fajt vonultat fel. Az Ormánság egy alulfoglalkoztatott terület. Lakosai szerény körülmények között élnek. A régió előnye az enyhe éghajlat, mely pozitívan befolyásolja a vegetációt és lehetővé teszi a gyógynövények gyűjtését azok természetes élőhelyén. A Kolbuszowa-fennsíkon 10 települést választottak ki a felmérésben történő részvételre. A fennsík dél-kelet Lengyelországban terül el, a települések a következők: Widełka, Styków, Przewrotne, Hucisko, Pogwizdów Stary, Raniżów, Lipnica, Dzikowiec, Werynia oraz Kłapówka. A választott terület nagysága 173,89 km2. A Kolbuszowa-fennsíkon található a Sandomierz-medence központi része. A kontinentális éghajlat hosszú nyári és téli időszakkal, azonban rövid tavasszal és ősszel jellemezhető. A Kolbuszowa-fennsík jellemző tulajdonsága, hogy sok nyilvános terület helyezkedik el rajta, mely messze van a főutaktól, a hagyományos, extenzív farmgazdálkodástól. Mindezek a tulajdonságok teszik lehetővé, hogy magas minőségű gyógynövényekhez jussanak. Az kevés munkalehetőségnek köszönhetően a terület lakosai érdeklődnek a vadon termő növények gyűjtése és feldolgozása iránt. Kozjansko és Dravinjsko (teljes területe kb. 528,9 km2) a következő 7 várost foglalja magába: Dobrna Oplotnica, Slovenske Konjice, Sentjur, Vitanje és Zrece. A kutatásba vont települések Szlovénia észak-keleti részén helyezkednek el, az ún. Stájerország (Štajerska) régióban. Stájerország topográfiai szempontból igen változatos, mely az uralkodó hegyekben és a magasan fekvő vidékben nyilvánul meg. Szlovéniának ez a része jellemzően kontinentális éghajlatú forró nyarakkal és hideg telekkel. A terület jól megőrzött természeti környezetben igen magas biodiverzitással jellemezhető, mely számos ritka fajt vonultat fel. A terület kb. 8 %-a a Natura 2000 és egyéb megőrzést célzó programok hatálya alá tartozik. Az Észak-Primorsko 9 települése szerepelt a kutatásban: Kanal, Dreznica, Cepovan, Kal of Kanal, Grgarske Ravne, Banjsice, Avce, Idrsko és Lokve, azaz a teljes terület 115 km2. A települések Szlovénia észak-nyugati részén fekszenek. A kontinentális, nedves éghajlat kedvező feltételeket teremt a vadon termő gyógynövények előfordulásának. A terület nagy része Natura 2000 hatálya alá tartozik. Dél-Morvaországban a tanulmány 9 települést foglalt magába: Uhřice, Úsobrno, Křižínkov, Pernštejnské Jestřabí, Kuželov, Mala Vrbka, Lančov és Zálesí, azaz a teljes terület 61,61 km2. Ez a régió a negyedik legnagyobb Csehországban és a történelmi régió, Morvaország dél-nyugati részén helyezkedik el. Az északi és az észak-nyugati rész a Cseh-Morva felföld és a Morva Karszt. A régió keleti része eléri a Kárpátokat. A Cseh-Morva felföldet és a Kárpátokat a Dolnomoravský Uval völgy választja el. A déli rész sík, és a mezők, a kaszálók és part menti erdők az uralkodók, melyeket előnyben részesítenek a gyűjtők a gyógynövények gyűjtése során mint természetes élőhelyet. Továbbá a körzet védett területekben gazdag. Az etnobotanikai tanulmánnyal kapcsolatos kutatás és a felmérésből származó következtetések A felmérést azért végezték el, hogy a kiválasztott településeken, Lengyelországban, Magyarországon, Szlovéniában és Csehországban meghatározzák a vadon termő növények használatának hagyományos tudásszintjét. A felmérést összesen 282 válaszadóval végezték el. A 2
lengyel válaszadók 112 felmérő űrlapot, a magyarok 42, a szlovákok 95, a csehek 33 űrlapot töltöttek ki. Különböző korú és különböző képzettségi szintű emberek (az idősebbek, nyugdíjasok, édesanyák kiskorú gyermekkel, munkavállalók) között történt a felmérés. Amellett, hogy az űrlapon kérdésekre válaszoltak a megkérdezettek, a kérdezőknek lehetőségük volt további ismereteket kapni a vadon termő növények megjelenéséről a különböző településeken. Az adatokat az etnobotanikai tanulmány létrehozása során használtuk fel. A vadon termő növényekkel kapcsolatos tudás szintje az összes közép-európai országban hasonló volt, és átlagosnak tekinthető. Általában ez a tudás nemzedékről nemzedékre öröklődött. Az eredmények a vidéki közösségben, Kunadacson különböztek némileg a felmérésben résztvevő legtöbb településhez képest (Felső-Kiskunság régiója). Az interjúkban résztvevők kijelentették, hogy a vadon termő növényekre vonatkozó tudásuk gyakran szakirodalomból származik. Arról is beszámoltak, hogy ugyan rendelkeznek a gyógynövények alkalmazásának tudásával, azonban elutasítják azok gyógyászati célú gyűjtését. Nehéz észrevenni a szabályosságokat a válaszadók kora és képzettsége között, a munkaerőpiacon elfoglalt státuszuk és a növények és azok használatával kapcsolatos tudás forrása között. A felmérés azonban azt mutatja, hogy az ezekben az országokban lakók túlnyomó többsége rendelkezik középfokú képesítéssel. Megfigyelhetjük a tendenciát, hogy a magas részaránnyal képviselt kevésbé képzett csoportok (Ormánság régiója, Kolubuszowa-fennsík) a vadon termő növényekkel és azok használatával kapcsolatos tudást gyakran hagyományos úton, nemzedékről nemzedékre szóban adják át. A fiatalok az internetet úgy tekintik, mint a fő információforrást. A középkorúak és az idősebbek főleg a televízióból, a sajtóból és a rádióból jutnak hírekhez. A felmérés igazolja, hogy a vadon termő növények hagyományát többnyire Szlovéniában tartják fenn (Kozjansko területe és Dravinjsko). A válaszadók többnyire fiatalok voltak, akik gyakran a politikai változások után születtek, felsőfokú képesítést szereztek, dolgoznak, vagy éppen felsőoktatási intézményben tanulnak, és leggyakrabban az internetet használják elsődleges információ forrásként. Ezek az emberek jelentették ki, hogy szeretnék bővíteni a vadon termő növényekkel kapcsolatos tudásukat. A közép-európai országok felmérésben résztvevő közösségei jól megalapozott tudással rendelkeznek a vadon termő növények előfordulását, és az egyes fajok közvetlen környezetükben fellelhető forrásait illetően. Leggyakrabban ezek a lelőhelyek a szülőfalujuk közvetlen közelében található, azaz az általuk vagy a rokonaik által jól ismert helyeken. Ezért feltételezhető, hogy az ilyen tudás nem veszett el az általában a családtagok között történt átruházás során. A modern falusiak figyelmet szentelnek az egyes években a vadon termő fajok gyakoriságának változásaira, melynek számos oka lehet. Vannak olyanok is, akik bizonyos fajok eltűnését, vagy új taxonok felbukkanását figyelték meg adott területen. A vadon termő növények felhasználásának lehetséges tudása a megkérdezettek között egész Közép-Európában magas. Ahogy várható volt, a leginkább ismert vadon termő növényeket alkalmazták a gyógyászatban és azok voltak alkalmasak fogyasztásra. Csekély különbségek merültek fel a válaszadóknál a dekorációs célú növényhasználat terén. Úgy tűnt, a csehországi, a szlovén és a lengyel lakosok összehasonlítva a magyarországi válaszadókkal nagyobb tudással rendelkeznek ezen a területen. A felmérés azonban jelentős különbségeket igazolt a növények forrásainak terén minden ország lakói körében. Meglepő a kunadacsi közösség (Magyarország, Felső-Kiskunsági régió) kijelentése, mely szerint az ott lakók nem gyűjtik a növényeket, és nem is használják azokat semmire sem. Ezzel szemben Szlovéniában (Kozjansko és Dravinjsko területén) sokan említették, hogy gyakran gyűjtenek gyógynövényeket a saját céljaikra. 3
Még élt a vadon termő növények alkalmazásának hagyománya a XIX. században és hozzávetőlegesen a XX. században a hatvanas évekig. A rendelkezésre álló szakirodalom azt sugallta, hogy a hagyomány történelmileg azokból az időkből ered, amikor az egyszerű ember tanulta megkülönböztetni a környező természetben a számára új, ehető növényeket, melyek képesek voltak a betegségeit gyógyítani, ételt készíthetett belőlük, festhette ruháit vagy állatbőr cserzéséhez használhatta fel azokat. Néhány növényt vallási ünnepek alkalmával használtak, vagy a háztartás díszítésére, miközben más növényeket az ember életéhez kapcsolódó jeles napokon. Számos növényfaj kíséri az embert már évszázadok óta. Gyakran változnak meg a növények alkalmazási módjai. Az ember egyre többet tanult az új fajokról, és azt a szükségleteihez igazította. Így jött létre a vadon termő növények alkalmazásának gazdag hagyománya. Évszázadok óta szóbeli úton öröklődött át a hagyomány. Majdnem 150 évvel ezelőtt már leírták és kinyomtatták, ezért minden társadalmi csoport számára elérhetővé vált. Jelenleg a tömegkommunikáció korában, amikor a földön az emberek képesek szabadon kommunikálni, és tapasztalataikat kicserélni egymással, a nemzedékünk öröksége gazdag hagyományba burkolva fokozatosan eltűnik. A századok óta az emberek ezreitől kapott tapasztalatot majdnem elfelejtették, és a vadon termő növények gazdag tudása valószínűleg örökre elenyészik, főleg akkor, amikor mezőgazdasági szertartásokon alkalmazzák a növényeket. A vidéki közösségek számos vallásos ünnepet tartottak, melyek megalapozták és fenntartották a közeli szomszédi kapcsolatokat. A kemény mezőgazdasági munka számos kötelezettsége ellenére gyakran egyszerű eszközökkel és hagyományos módszerekkel dolgoztak, és az emberek találtak időt arra, hogy a megfigyeléseiket és tapasztalataikat kicseréljék egymás között. Ezek rendkívül becses értékek, melyeket Nyugat-Európa és Észak-Amerika társadalmai a profithajhászás során és a magas társadalmi státuszért vívott harcban már régen elveszítettek. A közép-európai lakosok egy további előnye, hogy majdnem mindig közvetlen kölcsönhatásban vannak a természettel, mint ott lakók, gyakran a falvak közvetlen közelében fekszenek erdők, tavak, mocsarak és féltermészetes legelők, azaz a gyógynövények gazdag diverzitású területei. A XX. század végén Közép-Európa megtapasztalta a jelentősebb gazdasági változásokat, melyek nagy hatást gyakoroltak a vidéki közösségekre. Az országok nem kielégítő mértékben alkalmazkodtak a szabad piacgazdaság elveihez, majdnem azonnal kellett megtanulniuk felvenni a versenyt az ebből a szempontból sokkal tapasztaltabb nyugat-európai országokkal. A zűrzavar és káosz első néhány éve után Lengyelország, Magyarország, a Cseh Köztársaság és Szlovénia lakossága elkezdett alkalmazkodni az új helyzethez, ám gyakran harcoltak a régi életstílusuk radikális változása ellen. A vidéki lakosság, akik régebben mezőgazdasági munkából élt, továbbképzésen vett részt és városokban vállalt munkát, ezért a munkahelyre ingázásra sok időt áldoztak. A munkaidő növekedett. Sok család széthullott, amikor a családtagoknak el kellett hagyniuk az országot és külföldön kerestek munkalehetőséget. Mindezek a tényezők, melyek rövidtávon is halmozódnak, nem szolgálták a tudás és tapasztalat átörökítését az idősebb családtagoktól a fiatalabb nemzedék számára. A közép-európai lakosság különböző kultúrákban él, megtapasztalták már a politikai és gazdasági változásokat, és a szokásaikat a modern időkhöz igazították. A vidék és a város közötti különbségek már nem számítanak, többek között a lakóépületek felépítése, a kertek rendezése, a konyhaművészet és a betegségek kezelése vonatkozásában. Egyre kevesebben alkalmazzák a vadon termő növényeket, és ha igen, akkor is csak nagyon ritkán. Manapság várható a leginkább gyógyszerek fenyegető hatása. Az emberek úgy akarják elkészíteni az ételeiket, amilyen gyorsan csak lehet, és a félkész termékek könnyen beszerezhetők az élelmiszerboltban. A felmérés ezek a trendeket
4
eredményezte Lengyelországban (Kolbuszowa-fennsík), a Cseh Köztársaságban (Dél-Morvaország) és a magyar közösségben, Kunadacson (Felső-Kiskunság régió). A vadon termő növények beszerzésének és elosztásának folyamatát Lengyelországban, Magyarországon és Szlovéniában többnyire országos hatókörű cégek, de kisebb regionális vállalkozások is végzik. A Cseh Köztársaságban a Gyógy- és Aromanövények és Fűszereket Termelők és Feldolgozók Egyesülete végzi ezeket a feladatokat, mely egyesületet speciálisan erre a célra hívtak életre. A vadon termő növények fő alkalmazási területei A./ A vadon termő növények a közép-európai konyhaművészetben Amióta ember a földön létezik, a vadon termő növények használata az étkezésben jellemző része a hagyományoknak. Jelenleg a vadon termő növényeket a lakosság túlnyomó többsége főzéshez használja Szlovéniában és a Cseh Köztársaságban. A válaszadók majdnem fele adott a kérdésre igenlő vagy nemleges választ Magyarországon és Lengyelországban. A felmérésben szereplő összes országban a felhasznált növények a következők voltak: gombák, fekete áfonya, málna, földi szeder, eper és bodza termések, tormagyökér, és a gyógynövények: csalán, orbáncfű, útifű, kamilla, közönséges kisezerjófű, fehér üröm, szederlevél, zsálya, menta, vad fokhagyma friss levelei és gyermekláncfű, melyeket a válaszadók saláták elkészítéséhez használnak. A hársfa virágait és a vadrózsa szárított terméseit ugyancsak használják a főzésben. Ráadásul Szlovéniában és Magyarországon gyakran alkalmazzák a fekete bodzát, a fekete áfonya termését és a luc- vagy erdei fenyő fiatal hajtásait, a vad spárgát és a vizitormát. A válaszadók a Cseh Köztársaságban ételeik fűszerezésére használják a vadzellert. A fekete bodza terméseit limonádék, likőrök vagy szörpök elkészítéséhez alkalmazzák. A szlovének vadon termő növényekkel fűszereznek. Ezek a fajok azonban nem találhatóak meg a lengyel őshonos növényzetben. A rendelkezésre álló szakirodalom szerint Magyarországon „statisztikailag” 68 botanikai családba tartozó 236 vadon termő növényfajt alkalmaznak az emberek. Ezek közül a leggyakoribbak a következők voltak: rózsa, málna és áfonya termése, somfa, ribizlik és áfonyák, bükkfa szárított termése és magvai, tölgy, mogyoró, szelídgesztenye, vízi gesztenye, sóska, csalán félék, komló, libatopfélék, kis salátaboglárka, hagymafélék és gumós borsó gumói, földi almák, gumós gyökerű zamatos turbolya és vadfokhagyma. Az írók amellett érvelnek, hogy a Magyarországot a többi KözépEurópai országtól az a tulajdonsága különbözteti meg, hogy a közönséges sás, közönséges nád, konytvirágok, közönséges vízi útifű, virágos sás, a Bolboschoenus genushoz tartozó fajok föld alatti részeit, valamint az endemikus és sztyeppei fajokat (Armoracia macrocarpa, Crambe tataria, Rumex pseudonatronatus) is alkalmazzák. Az Erdélyben lakóknál úgy találták, hogy jelenleg több, mint 40 vadon termő növényt használnak. A különböző szerzők szerint a vadon termő növényekhez kapcsolódó tudás nagyon gyorsan tűnik el. Lengyelországban felhívják a figyelmet a vadon termő növények hagyományos élelmiszercélú gyűjtésének gyors eltűnési folyamatára. Kiderült, hogy az utóbbi 150 évben egy „statisztikában szereplő” ember 159 növény fajból fogyasztott, azaz az ország növényvilágának 5,5 %-át. A második csoportban vannak az olyan növények, melyek gyümölcstermők – 53 faj tartozik ide. Ráadásul 23 faj virága is fogyasztható, általában gyermekek számára rövid étkezések (tízórai, uzsonna) alkalmával. A növények földalatti részét a legkisebb mértékben, csak 16 fajnál alkalmazták. Jelenleg az emberi 5
fogyasztásban használatos vadon termő növények száma Lengyelországban alacsony és még tovább hanyatlik. A vadon termő növények konyhaművészeti alkalmazásának hagyománya tovább él Lengyelországban, főleg a Podlaise régióban. A közép-európai országokhoz hasonlóan a vadfokhagyma használt és megbecsült összetevője a salátáknak valamint az ételek fűszerezésének. A múltban 300-400 fajt alkalmaztak Szlovéniában konyhai és gyógyászati célokra. A mai napig a gyermekláncfű a saláták nagyra becsült alapanyaga. Fiatal leveleit kora tavasztól nyárig szedhetjük. A vadfokhagyma is számos saláta alapanyaga, de sajtkrémekhez, levesekhez és egyéb, forrón tálalt ételekhez is hozzáadható. A földi bodzát kora tavasszal gyűjtik, hasonló felhasználási célkora. A zsenge csalán számos tavaszi étel összetevője lehet, és különösen értékes a magas vas tartalma miatt. A vad zsázsát is tavasszal gyűjtik. A világháborúk alatti éhínség idején és a betakarítás előtti időszakban a lengyelek főleg közönséges csalánt, fehér quinoát és sóskát fogyasztottak. Ezekből készítettek leveseket és laktató ételeket (kásákat). Általános gyakorlat volt az ételekhez adni a kúszótarack őrölt rizómáját, a mannafű (Gliceria striata) őrölt magvait, melyeket előzőleg jól meg kell mosni, pörkölt bükk makkot, tölgy makkot, őrölt nyírfakérget, hárs virágzatot ágacskával, hárskérget, arany sóskatermést. Mogyoró és bükk termésből nyernek leggyakrabban olajat. Az éhínség időszakában szárított galagonya-, rózsa-, vízitorma-, mannafűtermést, mogyorótermést és bimbót, és a lengyelekhez hasonlóan kiáztatott makkot őröltek lisztté. A XVIII. század végén olajat préseltek szárított mustármagból, feketemustárból és bükk makkból. Amikor a vadon termő növények megőrzésének módszereiről van szó, hasonlóak ezek a módszerek, tekintet nélkül az országra. Leggyakrabban szárított formában tárolják a növényeket. A begyűjtött vadon termő növényeket igen gyakran tinktúraként alkalmazzák. Az elterjedt módszer szerint felöntik a növényeket olívaolajjal, mézzel, vagy lefagyasztják. A felmérésben résztvevő országokban kicsit eltérők a gyakran alkalmazott és elkészített tinktúrák tartósítási módjai. A magyarok pálinkával vagy brendivel készítik el a tinktúrákat. Lengyelországban a gyógynövényekbe ivódik az alkoholos holdvilág vagy finomított szesz, gyakran a házilag előállított bimber. Lengyelországban és a Cseh Köztársaságban gyakran alkalmazzák a repceolajat, és Magyarországon a repce-, napraforgó-, míg korábban a dióolajat a gyógynövények felöntéséhez. Ez az eljárás alkalmazható a vadfokhagyma tartósításánál is. A gyógynövényből származó orvosságokat előállíthatják sör vagy gyümölcsborból (szőlő, málna, piros ribizli, csipkebogyó, eperfa). Ezek az orvosságok készíthetők méz, növényi olaj, disznózsír, liba vagy kacsazsír illetve tej felhasználásával. A kivonás és a gyógynövényekben található aktív összetevők tartósítása érdekében szárított vagy porított növényeket kevernek össze zsírral, és hagyják állni néhány napig. Ezután készült el a gyógynövényes balzsam. B./ A vadon termő növények gyógyászati célú alkalmazása Közép-Európában A válaszadók jelezték, hogy a vadon termő növények közül minden, a felmérésben résztvevő országban gyógyászati célra a következő növényeket használják a leggyakrabban különböző megbetegedések kezelésére: közönséges cickafark, vad bodza, borsmenta, csalán, hárs, kamilla, fekete áfonya, nyírfa, vadrózsa, orbáncfű, és közönséges kisezerjófű. Ezeken kívül a válaszadók Magyarországon gyakran említették a következőket: vadfokhagyma, sütőtök, galagonya, boróka, páfrányfenyő, aranyvessző, kövirózsa, kökény, vadkakukkfű, aloe vera, dió; a lengyel válaszadók gyakran említették az útifüvet, fecskefüvet, csalánt, 6
szeder levelet, gyermekláncfüvet, körömvirágot, martilaput, zsúrlót, madársóskát, áfonyát, fekete nadálytövet, labdarózsát, fenyő rügyeket; a megkérdezettek Szlovéniában rámutattak a hegyi árnikára, sárga tárnicsra, gesztenyére, édesköményre, tölgy kéregre, közönséges palástfűre, kövirózsára, lucfenyő rügyére, kék levendulára, miközben a válaszadók a Cseh Köztársaságban a zsályát, ökörfarkkórót, közönséges százszorszépet, közönséges kankalint, gesztenyét, fokhagymát, szemvidítófüvet és kendert említették. A válaszok is azt mutatták, hogy néhány ember nincs tudatában annak, hogy egy növényt termesztenek, vagy a természetben fejlődik. A fent említettek közül néhány faj nem őshonos a célrégiók területén, nyilvánvalóan a megkérdezettek ezekez a növényekhez kereskedelmi forgalomban jutottak hozzá. Néhány egyéb faj esetében, mint pl. a Gentiana lutea (sárga tárnics) vagy a Arnica montana (hegyi árnika) szigorú védelem alatt állnak, a gyűjtés lehetősége nélkül. Szlovéniában bizonyos feltételek mellett lehet ezeket gyűjteni gyógyászati célokra (megfelelő jóváhagyás szükséges). A hegyi árnika terméseit azonban tilos begyűjteni. A magyarok leggyakrabban fokhagymát, hagymát, torma gyökeret, bodza virágot és termést, kakukkfű és martilapu virágot használnak szívasztma esetén. A szív- és keringési rendszer megbetegedései esetén tárkonyt, fekete ribizli levelet, galagonya leveles ágvéget és termést, és leggyakrabban fokhagyma gerezdeket alkalmaznak. A felmérésben résztvevő minden közép-európai országban a magas vérnyomást galagonya virágzattal, kamillával, meténg leveles hajtással és eper levéllel kezelik. Egyébként a reumát Lengyelországban, a Cseh Köztársaságban és Magyarországon a válaszadók retek gyökérrel és levéllel, zsúrlóval, kőris virágos hajtással, fűzfával és rezgő nyárfával kezelik vizes kivonat vagy borogatás formájában, a pénzlevelű lizinkával, enyves aszattal és a bakszakállal együtt. Reumára a hagyományos magyar népi gyógyászat borsos és paradicsomos pakolást ajánl torma gyökérrel és levelekkel. Az érintett területeket csalánnal borítják, és gyakran követi terápiás fürdő és masszázs. A növények különböző típusait használják a gőzfürdőkben is: borshajtásokat, csalán leveleket és hajtásokat, mentát, kakukkfüvet, zsályát, fűzfa levelét és kérgét. Sűrűn alkalmazzák a maguk készítette gyógynövényes orvosságokat is. Ezekhez porított fekete nadálytőt, tarlórépát és ökörfarkkórót keverik össze liba vagy disznózsírral. Magyarországon a nehezen gyógyuló sebeket főtt, majd finomra tört fokhagymával, paradicsommal, káposztalevéllel, dióval és lenmaggal kezelték. Fagy okozta sérülések gyakori panaszai voltak a közép-európai lakosságnak, melyet közönséges fagyönggyel kezeltek. A gyógyszer tartalmazott disznózsírral összekevert friss, fehér fagyöngytermést. Megfigyelhető volt, hogy ezek az alkalmazott receptek leggyakrabban növény keverékeket és összetett készítményeket említ, ahol a vadon termő növények gyűjtése, az őshonos fajokat együtt használják a termesztett, idegen növényfajokkal. A vadon termő növények fenntartható gyűjtése Lengyelországban, Magyarországon, a Cseh Köztársaságban és Szlovéniában sokan kis falvakban laknak, és nem ismerik a természetes élőhelyről történő gyűjtés szabályait; ezeknek az embereknek a száma a felmérésben résztvevő minden országban hasonló. A válaszadók általában csak azokra a szabályokra emlékeztek, melyeknek ha nem tesz eleget, megbírságolhatják. Tudatában vannak azonban annak a ténynek, hogy a védett fajok gyűjtése tilos. Magyarországon a védett növények gyűjtéséért kiszabott bírság 100 000 Ft. Mind Magyarországon, mind pedig a Cseh Köztársaságban szükséges a gyűjtési kérelem jóváhagyása a megfelelő közigazgatási egységnél, amennyiben olyan vadon termő növényt gyűjtenek, mely a nemzeti park területén vagy természetvédelmi területen található. A válaszadók a Cseh Köztársaságban és Lengyelországban 7
emlékeztek arra, hogy a Jó Gyűjtési Gyakorlat nem engedi meg, hogy az összes növényt begyűjtsék egy termőhelyről. Ezek szerint tanácsolható, hogy hagyjanak ott annyi növényt, melyből a következő évben képes újra elszaporodni ugyanazon a helyen. Lengyelországban a vadon termő növények gyűjtésére vonatkozó elveket szabványosította a környezetvédelmi, a természeti erőforrások és erdészeti miniszter rendelete 1998. december 28-tól. Gombák gyűjtési korlátjáról számoltak be a felmérésben résztvevők Szlovéniában. Az országban hatályos törvény szerint naponta legfeljebb 2 kg gombát lehet gyűjteni, különben magas pénbírságot róhatnak ki a gyűjtőre. A szlovén lakosságnak lehetősége van kiegészítő jövedelmet keresni a vadon termő növények, a gyógynövények és az erdei gyümölcsök eladásából. Ennek egy feltétele van: aki eladja az erdőből származó terméket, annak kötelező igazolni a termőföld, erdő vagy kaszáló tulajdonosának személyét, ahonnan a terméket begyűjtötte. A farmgazdálkodóknak kis gazdaságaik vannak, melyek többnyire érdekeltek az ilyen kiegészítő jövedelemszerzésben. Közép-Európa már régóta fontos vadon termő növény beszállító a nyugat-európai piacon. Az utóbbi 20 évben a vadon termő növények részaránya, melyek a nyugat-európai piacokon eladhatók, lényegesen csökkentek. Ezért, a Projekt Partnerek információkat gyűjtöttek a fajok helyi erőforrásáról, azok tulajdoni viszonyairól és a gyűjtési módszerekről. Jelenleg ez a tudás a falvak és kisvárosok lakosságához jut el, többek között nyomtatott anyagok és tájékoztatók segítségével, melyek rendszeresen felkerülnek a projekt weboldalára. A projekt keretein belül szerveztek tréninget is, készítettek oktató filmet, melyet helyi televízió csatornák többször sugároztak. Létre fognak hozni egy információs hálózatot, melyet a gyűjtési területeknek, a tudásbázis cseréjének és a vadon termő növények hagyományos gyűjtésének és azok elkészítésének, mint közös tevékenységek népszerűsítésének szentelnek. Úgy tűnik, már létezik Közép-Európában a növények gyűjtésének legoptimálisabb hagyományos gyakorlata. Sajnos ez a régió sem mentes azoktól a hibáktól, melyeket a múltban követtek el. Példaként említhető a borókával kapcsolatos gyakorlati tudás és a hagyományos gyűjtés elvei a Kiskunsági Nemzeti Parkban, Magyarországon, melyek - úgy tűnik - örökre elvesznek. Egy másik példa az elvesző tudásra a hárs virágának betakarítása Közép-Európa számos területén és a közönséges kisezerjófű túlgyűjtése Lengyelország dél-keleti részén. A „Traditional and Wild” projekt egyik tárgya, hogy eredeti formájában visszaállítsa és népszerűsítse a hagyományos tudást, és a nyersanyag forrásként szolgáló hagyományos technikákat, mely biztonságos adott növény számára. Ez egy jelentős eleme a régiónk kulturális örökségének népszerűsítésében. A kulturális örökség részét képező vadon termő növények
A./ Vadon termő növények a rítusokon és a vallási szertartásokon Közép-Európa vidéki közösségei értékelik a növényeket és főleg azokat, melyeket templomban megszenteltek. A múltban fontos szerepet játszottak az évente megrendezett rituálékban, hagyományokban és szokásokban. Azt hitték, hogy a megszentelt növények védelmezik a gazdaságot, a háztartás tagjait, az állatokat, a szántóföldet, a kertet, és megfogalmazták azt a tényt, hogy a válaszadók többsége Magyarországon kijelentette, hogy nem tud semmit erről a témáról. Néhány ilyen szokás azonban fennmaradt Kunadacs faluban. A megkérdezettek Lengyelországban, a Cseh Köztársaságban és Szlovéniában hasonló válaszokat adtak ebben a témában. Úgy találták, hogy a hasonló növényeket az országokban eltérő módon használják, de gyakran azok jelképes jelentése 8
eltérő az országnak megfelelően. A számos vallási rituáléról szóló ismeretet a vadon termő növények alkalmazásával együtt Lengyelországban - a Kolbuszowa-fennsíkot is beleértve – átvették a gazdag szakirodalomból, valamint a saját megfigyeléseikből is merítettek. A téli időszakot gyakran kötik össze a karácsonnyal. Lengyelországban a karácsonyt megelőzi Szent Luca napja, melyet december 13-án ünnepelnek. Úgy hiszik, hogy azon a napon uralkodik az ördögi erők hatása, ezek részben boszorkányok, akik elviszik a tehenektől a tejet. A Kolbuszowafennsíkon egy általános gyakorlat volt egy cseresznye ágat tenni a vízbe. Ha kivirágzott Vízkeresztig (január 6.), a következő év termékeny lett. Az ágacska házassági célokat is szolgált. A cseh lányok Szent Barbara napján (december 4.) egy cseresznyefa ágát tették vízbe. Ha kivirágzott karácsony estig, a lány férjhez ment egy éven belül. Ha a vízbe tett nyírfa ágacska kivirágzott karácsony estig, az jelzés volt az elkövetkezendő évben az egészségre és a boldogságra. Az adventi koszorú a tél jelképe a Cseh Köztársaságban. A házak díszítésének hagyománya adventi koszorúkkal még mindig élő szokás Szlovéniában. Régen a fák zöld részét, mint például a fenyőt különféle anyagokkal díszítették fel. Lengyelországban a karácsony egy egyszerű díszítő eleme a legtöbb vidéki háznál az ún. „podłaźniczki” volt: erdei fenyő, lucfenyő vagy fenyő levágott hajtásvége felfüggesztve a hajtáscsúcsokkal lefelé. Gyakran díszítettek kézzel készített papír díszekkel, piros almákkal és diókkal. A karácsonyi dekorációnak ez a fajtája gyakorlatilag eltűnt a háborúk közötti időszakban. Egy másik gyakori karácsonyi dekoráció többek között a Kolbuszowa-fennsíkon a „pajączki” volt: a plafonról lelógatott, papírból, szalmából és babokból készített dísz. A karácsonyfa az egyik legújabb karácsonyi hagyomány. A XVIII. században különböző európai országokban, főleg protestáns országokban található meg. Lengyelországban még a háborúk közötti időszakban a karácsonyfa ritkaság volt, főleg a vidéki területeken. Másrészt nagyon gyakoriak voltak a zöld díszítések (erdei fenyő, lucfenyő, fenyő vagy boróka ágakkal). Díszítették a falakat, a szent képek kereteit, az ajtókat, néha pedig a pajta bejáratát is. Jelenleg mindennapos gyakorlat a bejárati ajtóra függesztett a luc- vagy erdei fenyőágakat virágfüzérekkel díszíteni. Ez a szokás jelképezi az eljövendő ünnep örömét, és védelmezi a házat az ördög szellemétől. A karácsonyfa a karácsony jelképe is a Cseh Köztársaságban. A karácsonyfán (erdei vagy lucfenyő) kívül hagyományos karácsonyi dekoráció Lengyelországban a fagyöngy. Gyakran lógatják a karácsonyi asztal és a bejárati ajtó fölé, ezzel biztosítva a békét és boldogságot a karácsonyi ünnep idején. Úgy hitték, hogy barátságos erő rejtőzik a fagyöngyben, mely meglágyítja a kemény szíveket. A fagyöngy alatt büntetlenül lehetett csókot kérni. Szlovéniában úgy hitték, hogy egy csók a fagyöngy alatt szeretetet és boldogságot hoz. A növényből készítenek adventi koszorút is ebben az országban. A karácsonyfa (fenyő vagy magyal) ugyancsak a karácsony jelképe Szlovéniában is. Leggyakrabban fenyőággal díszítenek karácsony idején, mivel úgy tartják, hogy ez az örök élet jelképe. További jelzőnövények voltak szükségesek az este folyamán a Kolbuszowa-fennsíkon, valamint Lengyelország egyéb régióiban, egy kukoricacsomót tettek a ház sarkára és szénát az asztalterítő alá az asztalra. A kukoricacsomó legfontosabb tulajdonsága volt a leendő vetés életképességének jelképezése, és ezért a gabonák folyamatos újjászületése. Karácsonyeste után a szénát disznóknak és teheneknek adták, így azok szépen fejlődtek. A Podkarpackie vajdaságban a karácsony esti vacsora után, a gazdasági épületeket gyakran gyógynövényekkel illatosították, melyeket Szűz Mária Mennybemenetele napján szenteltek meg. Ez biztosította a háztartásnak és tagjainak a
9
boldogulást és a jólétet. A karácsony esti vacsora fontos összetevője a Cseh Köztársaságban - mint a Kárpátokban - az, hogy fokhagymát tettek a karácsonyi asztalra. Ez jelképezte az erőt és a védelmet. Újév napján (január 1.) Magyarországon Kunadacs falu lakói égetett fokhagyma és fenyőág füstjét lélegezték be. Ez a szokás hirdeti a sikeres jövőt. Az egyik Lengyelországban gyakorolt szokás Vízkereszt (január 6.) estéjén az volt, hogy kiűzték a régi tüzet a kályhából, és újat gyújtottak, melyet másnap a templomból hoztak. A tömjén és egy kis gyanta, borókabogyó és ritkán gyógynövények morzsolt levelének szikrája is világított, melyet az Úrnapi Körmenet és a Miasszonyunk Mennybemenetelének ünnepén szenteltek meg. Az Úr Bemutatásának ünnepe egyike a legrégebbi Mária ünnepeknek a keresztény templomokban. Lengyelországban ezt az ünnepet Gyertyaszentelő Boldogasszony és Áldott Szűz Mária tisztulásaként (február 2-án ünneplik) is ismerik. Ennek a fesztiválnak a fő motívuma a fény haza vitele a templomból gyertya formájában. A Körmenet ugyanazon a napon volt a Megvilágosodással, mely hasonlított a Szent Mária által megtett útra, ahol a Megváltót vitték, és akit a hívők tökéletes világosságnak tartottak. Miután visszaértek a templomból, az egész házat körbejárták az égő gyertyával. Csúcspontként szent kereszt alakban bekormozták a plafon gerendát, így mutatott be áldozatot a ház Szent Mária védelméért, főleg a nyári viharok idejére. Az égő gyertya ablakban és szentkép mögött is helyet foglalt. Úgy hitték, hogy védelmező ereje van a mennydörgéssel és villámcsapással szemben, így ez a gyakori lengyel neve (“gromnica”). A gyertyák égtek a keresztelés, az elsőáldozás, házasságkötés és a halott eltávozása idején is A lengyel népi hagyományos gyertyákat gyakran díszítik fehér vagy kék szalaggal és mirtusz vagy egyéb zöld ágakkal, és a Kolbuszowa-fennsíkon meténggel, lucfenyővel vagy mirtusszal. Jelenleg a gyertyákat gyakran díszítik puszpánggal, páfránnyal, aszparágusszal és művirágokkal. A mirtuszt kevésbé gyakran használják, mint régebben. A Kolbuszowa-fennsíkon általános gyakorlat volt az, hogy amikor visszaértek a templomból az égő gyertyával, a család minden egyes tagja tarthatta egy ideig a gyertyát. A gyertya eloltása után a füstöt gyakran lenyelték a család tagjai, így védve meg magukat a torokfájástól és a fogfájástól. A Gyertyaszentelés napját a Cseh Köztársaságban február 2-án ünneplik. Azon a napon a domináló napsugárzás alapján lehetséges volt az egész évre előre jelezni az időjárást. A nehéz felhők jó termést jeleztek, míg például a pocsolyák az elégtelen alma és körte hozam jelei voltak. A megszentelt alma fogyasztása szokás volt február 3-án, azaz Szent Balázs napján, akit gyakran a vallási és mágikus jellemvonásai miatt a torok védőszentjének tekintenek. Ez a szokás védelmezte a ház tagjait a tokok betegségektől és egyéb megbetegedésektől, beleértve többek között a légzőszervi fertőzéseit. Az ősi szlávok első ünnepükön vízbe fojtottak egy szalma bábút (Marzanna), mely a tavaszt képviselte, és így ünnepelték a tavasz közeledtét. A szokást a tavaszi napéjegyenlőség utáni első vasárnap ünnepelték. Marzanna egy képmását készítették el szalmából, és lenből készült női ruhába öltöztették. A fejét gyakran galagonya ágvéggel díszítették. Majd pedig házról házra vitték a bábút. Az emberek énekeltek, elűzték a telet, és hívogatták a tavaszt. Ezután a képmást vízbe fojtották vagy elégették. Marzanna egy előadás volt, és szimbolizálta a telet, a betegséget, a halált, a szenvedést, az ördög hatását az emberekre és állatokra a tél folyamán. A szokás fennmaradt napjainkig, és gyakori tavaszköszöntő gyermekjátékká vált, általában március 21-én, azaz a csillagászati tavasz első napján rendezik. Magyarországon Baranya megyében, februárban rendezik az ún. „Busójárást”. Az utcák tele vannak emberekkel, akik jelmezt és fából készült álarcot viselnek, és ijesztgetik az arra járókat. Az 10
ünnepség végén száraz nád vagy Busó szalma bábút visznek a hátukon, és húznak fel egy kerekesszékre, majd meggyújtják. A szokás jelzi a tél végét. Közép-Európában a rügyező fűz és mogyoró vesszőkkel történő díszítés szokása Virágvasárnap egy régi szláv hagyomány és egy ősi tavaszünnephez kapcsolódik. A szlávok ünnepelték ezt közel a tavaszi napéjegyenlőség idejéhez, és gyakran esett egybe a húsvéti ünnepekkel. Ennek a hagyománynak az eredete a Krisztus előtti korba nyúlik vissza, amikor úgy hitték, hogy az egészséges, virágzó fa képes közvetíteni a vitalitást és a szépséget az embernek vagy az állatnak. Mivel a keresztény papságnál ez a gyakorlat, az előadás keresztény hiten alapul, és tartalmazzák azt a sorozatos éves ünnepek. Virágvasárnapot a húsvét előtti héten ünneplik. A fesztivál legfontosabb egyházi szertartása a pálmák körmenete. A Kolbuszowa-fennsíkon, hasonlóan a többi lengyel régióhoz, a modern húsvéti pálmák többnyire színezett nádvirágzatból és egyéb füvekből (olyanok, mint a homoki sás, közönséges rezgőfű, mezei komócsin) állnak. Néha, de nem mindig tartalmaznak fűzfaágakat, gabona kalászt, meténget, puszpángot, tiszafát, életfát, kálmost valamint színes, szárított virágokat (törpe örökzöld vagy szalmavirág) vagy művirágokat, melyek kevésbé élethűek, mint a régebbi krepp papírból készített virágok. Többnyire műanyagból készítik ezeket, és nagy választékban állnak rendelkezésre a virágárusoknál és az élelmiszer áruházakban. A megszentelt pálmának régebben hatalmas mágikus jelentőséget tulajdonítottak. Különböző célokra használták az év folyamán. Az ablakba tették vihar idején azért, hogy védje meg a házat a villámcsapástól, a tűztől vagy az ördögtől. Néha használták spriccelőként, amikor a pap beteg embert látogatott meg. Lengyelországban általános volt barkát lenyelni a megszentelt húsvéti pálmából azért, hogy megvédjen a torokfájástól. Jelenleg a megszentelt pálmák szokása még életben van, habár a pálmákat gyakran megfosztják a fűzágaktól, és általában a közeli városban szerzik be. Mára már elveszítették a korábbi gabona, háztartás tagok, állatállomány és az egész gazdaságot védelmező fontosságukat. Szlovéniában, hasonlóan Lengyelországhoz, a Virágvasárnapot komolyan ünneplik. A zöld növények varázsa kisugárzik az emberekre és az állatokra. Az azon a napon megszentelt virágcsokroknak különböző általános elnevezései élnek, többek között a butara, presnec, beganica, prajtelj, pušelj, prantelj, hebanca, butarica, žegen, drenek, stb. Szlovénia vidéki területein, hasonlóan Lengyelországhoz, gyakran hirdetnek versenyt a legszebb és legnagyszerűbb húsvéti pálmák részére. Lengyelországban a Nagypéntek fontos nap volt a jó termés biztosítása érdekében. A háziasszonyok pirkadatkor azért vetettek borsót és fokhagymát, hogy biztosítsák azok betegség tűrő hatékonyságát. A reggeli harmat azon a napon jelezte a jövőbeni jó gabonatermést, miközben az eső a szerény gabona- és szénatermést. Azt is hitték, hogy az aznap elültetett gyümölcsfák bőségesen fognak teremni. Ezen a napon szoktak tojást festeni. Régen természetes növényi festékeket használtak. Leggyakrabban alkalmazott anyagok: tölgykéreg, égerfa, varjútövis, hagymahéj, fiatal anyarozs sarj, árvácska növény és sáfrány. A tojásokon általános kép a kecskerágó termése, vad harangvirágok, fenyőhajtások, kakas. Magyarországon, Nagypénteken a fiatal lányok fűzfavesszőkkel díszítve végigsétálnak a falun. Ők a múló tél és az eljövendő tavasz jelképei. A csehek a húsvéti jelképeket kapcsolják össze a tavasszal és az új élet kezdetével. Ehhez tartoznak, hasonlóan Lengyelországhoz: nyuszi, tojások és kankalinok, hóvirágok és nárciszok. A húsvéti tojások elkészítésének módszere is eltérő. Az általános anyag a méhviasz, szalma, vízfestékek és matricák. A leggyakoribb minták a húsvéti tojásokon a virágok, levelek és hópelyhek. Tojásokat festhetnek hagymahéj, vöröskáposzta, répalé és feketebodza, hársvirág, éger vagy tölgy kéreg felfőzött
11
levével. A tojásfestés hagyománya, mely a termékenység és a természet újjászületésének jelképe, Magyarországon is létezik. Nagyszombaton a megáldott ételek szokása nyugaton ismert már a XIX. század óta. Más országokban eltűnt, miközben Lengyelországban jelenlegi állapotában megőrizték a XIV. század óta. Ezen a napon megszentelik a húsvéti tojásokat. A tojásszentelés hagyománya a középkori kolostorokból származik. Dél-Kelet Lengyelországban a húsvéti kosarat régen (és még ma is) fehér abrosszal, tavaszi virágokkal (hóvirág, árvácska, százszorszép) és meténggel díszítik. A megáldás után a szép gyógynövényeket elégették. Jelenleg a díszítések gyakran művirágok. Lengyelország néhány régiójában, többek között a Kolbuszowa-fennsíkon, az Alacsony Beskidben, a húsvéti reggeli előtt az összes háztartás tagnak ennie kellett egy egész darab tormát, mely az erő és az egészség pogány jelképe, és a keresztények számára a szenvedő Jézus jelképe. Lengyelország néhány régiójában a reggelit megelőzte a vajban sütött csalán. A tojás megosztása lengyel szokás, kétségtelenül ismeretlen más országokban. A mai modern Śmigus-Dyngus-t gyakran kötik össze azzal, amikor egy emberek vízbe dobják egymást. A fiatalemberek tenyérrel a lányok és fiatalasszonyok fenekére sóztak zöld ágakkal és fűzfavesszőkkel, mely ostorcsapás szerű hangot adott ki. Hasonlóan Lengyelországhoz, a Cseh Köztársaságban a fiúk jelképesen ütnek a lányok lábára fűzfavesszővel (pomláska), ezután pedig húsvéti tojást adnak cserébe a lányok. Magyarországon húsvétkor a fiatal fiúk sorra látogatják a házakat, és meglocsolják vízzel a lányokat, manapság parfümmel. Viszonzásképpen, csakúgy, mint Lengyelországban és a Cseh Köztársaságban, hímes tojást kapnak. Egy népszerű szokást ünnepeltek április 30-ról május 1-re virradóra Lengyelország néhány régiójában. Azon az éjszaka a fiatal férfiak kiálltak a hajadon lányok ("Mojka", "Gaika") házai elé. A luc- vagy erdeifenyő ágakat díszítettek szalagokkal és csecsebecsékkel. A lány, akit az udvarban találtak, egy „Mojka”, meghívta a barátait és a fiúk feltehetően ott voltak másnap. A lány frissítővel kínálta őket, és mindenki jól érezte magát. A maika állítás és az eljövendő tavasz ünneplésének szokása a XX. század közepéig állt fenn, többek között a Kolbuszowa-fennsíkon is. Az ünneplés egyik változata szerint az Áldott Szűz Mária Májusi Áhítata a házba vezető ajtón, a kapun foglalt helyet. Az ajtókat gyakran díszítették zöld növényekkel és faágakkal. Magyarországon is volt egy szokás közel a húsvéthoz. Abban az időben a fiatal fiúk a lányok háza elé májusfát állítottak, mely pózna tetejét színes szalagokkal díszítették úgy, mint a körte és nyírfákat. Majka és a maj ugyancsak népszerűek a Cseh Köztársaságban. Luc-, erdeifenyőből vagy nyírfából készül, és virágokkal, kendőkkel és szalagokkal díszítették. A majkákat különböző népi fesztiválok alkalmával állítják fel. A majkákat éjszaka a fiatal fiúk figyelik, nehogy a riválisuk a szomszéd faluból ellopja tőlük. Szégyen lett volna azoknak, akik készítették, és az egész falunak is. A Cseh Köztársaságban április 30-ról május 1-re virradóra ünneplik az ún. „boszorkányok égetését”. Hajdan a háztartások védelmet élveztek a boszorkányok ellen, ha tüskés ágakat tettek a bejárati ajtó alá. Ma az emberek összegyűlnek, nagy máglyát gyújtanak, és sötétedéskor egy boszorkányt jelképező, régi ruhákba öltöztetett bábút égetnek el. Ezt a szokást ének, kolbászsütés és szórakozás kíséri. A csehek már évszázadok óta ünneplik a május elsejét. A szerelem ünnepének tekintik. Ezen a napon az emberek megcsókolják az általuk kiválasztottat a virágzó cseresznye vagy nyírfa alatt. Hajdan még úgy hitték, hogy amelyik lány aznap nem kap csókot, el fog hervadni és 1 éven belül meghal.
12
A zöld hét (a Szent Háromság az ortodox templomban) egy mozgó ünnep. A húsvét utáni hetedik hétre esik, és a Szentlélek földre szállásának állít emléket. Az ünnepséget az év legszebb időszakában tartják, amikor a természet teljesen kivirágzott, a legelők zöldek, a gyümölcsösök és az erdők csodálatosak. A népi rituálé hagyományát kötik össze ezzel az ünneppel, melynek három eleme van: elbúcsúzni a tavasztól és köszönteni a nyarat, biztosítani a növények és állatok termékenységét, és néhány szertartás kapcsolódik a Halottak napjához. A zöld héthez kapcsolódóan nagy jelentőségűek a szertatások idején a termékenység jelképei: tűz, víz, hímes tojás, virágzó fák, bokrok és gyógynövények. A zöld ünnep jelzi a fáradságos időszak végét, mely a kemény, tavaszi munkákhoz kapcsolódott a földeken, és elkezdődik az időszak, amikor a munka eredményére várnak. Lengyelországban általános volt a házak falának, kapujának, kerítésének és a templomok valamint az útszéli feszületek díszítése. Zöld ágakat, többnyire nyírfa ágakat tűztek az ajtókba, ablakok keretekbe vagy a szentképek és ikonok mögé. A hátsó udvar, a lakás lépcsőit és akár a kutya kifutóját díszítésként párnázták ki vastagon zöld növénnyel, melynek csodálatos illata volt, és távol tartotta a bolhákat, a legyeket és egyéb rovarokat. A házak és udvarok díszítése évszázadok óta hagyomány Lengyelországban. Széles körben hitték úgy, hogy a zsenge zöld növény és a tavaszi faágak élettel teli, életadó nedvei serkentik a növények növekedését, befolyásolják azok termékenységét, védenek az ördög, a pestis, a romlás és a bűbáj ellen. A házakat és egyéb épületeket máshol főként nyírfával, de hárs vagy gesztenye, juhar, tölgy vagy bükkfa ágakkal is díszítették. Napjainkban leggyakrabban zöld nyírfa ágakból és kálmosból készülnek. Az ilyen csokrokat vázába teszik, és az asztalra vagy az ablakba helyezik. Mára már alig található kálmos a házak környékén vagy az udvarban. A XX. század 50-60-as éveivel bezárólag ez még általános szokás volt a Kolbuszowa-fennsíkon, hasonlóan Lengyelország egyéb régióihoz. A kálmost a küszöbre dobták pünkösd estéjén, és feltételezték, hogy megvédi a házat az ördögtől. A pünkösd pásztor ünnep volt. Az aznapi szertartásos reggeli tojás volt, melyet a legelőn fogyasztottak el. A tojást különlegesen készítették el: először agyaggal körbesimították, majd tűzben megsütötték, megfőzték vagy zsírban megsütötték. Ezen kívül a tehenek fejét zöld tölgy ágakból készített koszorúkkal díszítették azért, hogy erős szarvuk legyen. Gyakran a koszorúkat jóslásra használták. Azt hitték, hogy a boszorkányoktól meg tudják védeni a földjeiket és az állataikat úgy, hogy a tehenek szarvára koszorúkat helyeznek, és az istállót és a házat bojtorján levéllel díszítik. Ez a szokás összekapcsolódik a pünkösddel. Általános gyakorlat volt, hogy a templomból néhány zöld faágat tűztek a felszántott föld sarkaira, valamint a zöldséges ágyásokba. Ezzel védték meg a gabonát a jégveréstől, és a kertet a vakondoktól. Jelenleg nem szokás zöld ágakkal díszíteni a házakat pünkösd idején. Ez a trend megfigyelhető a Szubkárpáti régióban (saját megfigyelés), valamint Lengyelország egyéb régióiban is. A legszebb ünnep az Úr Napja, melyet nagyon komolyan ünnepelnek. Régebben ezen a napon az oltárok voltak a legszebbek a lengyel templomokban. Az oltárokat színes virágokkal díszítették, melyeket a mezőről, a legelőről, a berekből vagy az erdőből hoztak. Csak száz éve van jelen az ünnepi felvonulás, melyet a négy, a templomon kívül felállított oltár vezet. A városokban különböző utcákon állították fel az oltárokat. A fiatal lányok fehérbe öltöztek, mezei virágokat szórtak a földre (pl. margitvirágot, százszorszépet), mezei virágokat (napraforgót), kerti virágokat (rózsa és pünkösdirózsa szirmokat) és akác, bangita virágot, stb. és a ministráns fiúk csengettek. Az oltárokat zöld nyírfa ággal díszítették, és néha hársfa, tölgy, mogyoró vesszővel és kerti virágokkal. Az egyik leglátványosabb művészileg gazdag díszlete a lombhullató fákból és különböző gyógynövényekből készített csokrok azon az Úr Napi ünnepségen, melyet Spycimierz-ben (Lódź vidéke) rendeztek meg. A körmenet teljes 13
útvonalát a városlakók szőnyeggel borították és szirmokkal, kerti virágokkal és virágzatokkal és vadvirágokkal, füvek virágzataival, bokrok gallyaival, fák leveleivel és kérgével és mohával díszítették. Az egyedi elemek és a növényi részek csodálatos, színes mintázatot hoztak létre. A növényeket is beleértve az Úr Napjának ünneplése a vidéki közösségek számra felemelő esemény több, mint egy szertartásos ünnep. Olyan eseménnyé alakult át, mellyel a termést ünneplik, védik a termőföldet a gabona károsodásától és a háztartást a szerencsétlenségektől. Az Úr Napi körmenet nagyon fontos a népi hagyományban. Akkor szentelik meg a gyógynövény koszorúkat, melyeket a fiatal lányok és nők visznek a templomba. Régen nagyon elterjedt volt a különböző méretű koszorúk készítése, pl. a nagyon kicsi, pálma méretű koszorúkat főleg a Bug folyóhoz közeli területeken készítettek. Általában páratlan számú virágzó növényből készítették. Néhány településen, főleg a Podkarpacie területén, csak egy méretben készítettek koszorúkat a különböző megszentelt növényekből. A Kolbuszowa-fennsíkon a koszorúkat kamillából, kakastaréjból, vadrózsából, napraforgóból, ritkán varádicsból, ürömből, lóheréből, hársból, közönséges libapimpóból, pimpóból, kakukkfűből, virágzó bangitából, istenfából, törpecsalánból, a Ledum genushoz tartozó fajokból és alkalmanként földitömjénből, katángból, martilapuból, körte levélből, útifűből, bodzából, orbáncfűből és cickafarkból készítették. A növények kiválasztása függött attól, hogy vajon helyileg elérhetők voltak-e. Továbbá csak a legalapvetőbb, a ház körül megtalálható növényeket gyűjtötték. Leggyakrabban ezek gyógynövények voltak. A megszentelt koszorúkat a bejárati ajtó fölé vagy egy szobába függesztették fel a falra. Különböző mágikus szertartások kapcsolódnak a betegségek kezeléséhez, a haszonállatok tartásához és a földműveléshez. Úgy hitték, hogy a koszorúk képesek gyógyítani annak a ténynek köszönhetően, hogy megszentelték azokat, és nem csak a növények miatt, melyekből készültek. A bejárati ajtóknál függő koszorúkról azt hitték, hogy védi a házat az árvíztől, a betegségektől és a szerencsétlenségtől. Különleges jelentőségű volt a varjúhájból készült koszorú, mely - a vidéki emberek szerint - elűzi a viharfelhőket. A koszorú gyógynövényeit emberek és állatok kezelésére használták. A gyógynövényeket gyakran morzsolták, és vetés előtt homokkal keverték. Ültetés előtt krumpliszsákba tették, ezzel biztosítva a jó termést. A gyógynövényeket az első kéve alá is beszúrták. Lengyelország különböző régióiban a koszorúkat tehenek gyógyítására és a tejleadásuk fokozására használták akkor, ha azt gyanították, hogy boszorkány varázslata alatt állnak. Az állatot az elégetett gyógynövények füstjével vették körül. A koszorúkat a pajtában vagy az istállóban tárolták azért, hogy megvédje az állatokat a pestistől és a boszorkányoktól. A teheneknek ellés után közvetlenül az összetört koszorúkból készített vizes kivonatot adták hozzá az ivóvizükhöz. Lasowiacy, azaz a Kolbuszowa-fennsíkon lakó emberek az elégetett koszorú füstjét alkalmazták a levegő tisztítására, miután a halott hozzátartozó koporsóját elvitték otthonról. A nyári napforduló ünneplése tekinthető a legrégebbi és a legmágikusabb ünnepnek, mely együtt jár a gazdag rituálékkal, a jövendőmondással és a mágikus szokásokkal. Ezt az időszakot kötik össze a napéjegyenlőséggel, a napimádásával és a tűz és a víz tisztító tulajdonságával. Ezek majdnem egész Közép-Európában ismertek. Lengyelországban a szertartást Szent János napjának estéjén, az ún. „Sobotka”-t, míg a lengyelek és a kelet szláv határvidéken az ún. "Kupala"-t, "Kupejła"-t, "Kupalnocka"-t, "Kupalnocka”-t ünneplik. Június 23-án a nappalt és éjjelt különlegesnek tekintik. Úgy hiszik, hogy fokozza a boszorkányok tevékenységét, akik azon az éjjelen a faluban kóborolnak és ellopják a tejet a tehenektől. Ráadásul ez a nap minden embernél növeli az életerőt és a termékenységet. A vidéki közösségekben úgy hitték, hogy a természet fokozza az emberi szexuális aktivitását és a termesztett növények kiemelkedő növekedését. Azt hitték a növényekről, hogy 14
rendkívüli erővel vannak felruházva, mind gyógyászati, mind pedig mágikus értelemben. Azt mondják, az évben csak ezen az éjszakán virágzott a páfrány. Szent János napjának éjszakáján nagy örömtüzeket gyújtanak a hegyeken és az erdei tisztásokon. Fiatal, fehérbe öltözött lányok csokorba kötött ürömmel táncoltak és szerelmes dalokat énekeltek a tűz körül. Az üröm növényt mágikus gyógynövénynek tartották, mely rendkívüli erővel rendelkezik. Fiatal fiúk gyakran vettek részt az ünnepségen, vagy készítettek nekik saját örömtüzet. Gyakran átugrották a lángokat, kérkedve ezzel a képességeikkel. Néha a fiatal párok egymás kezét fogva ugrották át a lángokat. A sikeres ugrás szerelmet és hűségességet jelentett. Amennyiben üröm növényt dobtak a tűzbe, megvédte őket a káros szokásoktól. Reggel a fáklyákkal felszerelkezett fiatal emberek bekerítették a szántóföldeket, a legelőket és a kerteket, így űzve el a gonosz szellemeket és biztosítva a jó termést. A legfontosabb lányos rítus a koszorúk vízre bocsátása volt. Eszerint kiderültek a házassági jövendölések. Manapság a koszorúk vízre bocsátása még élő hagyomány a különböző régiókban, de már nem szolgálja a jövendőmondást, hanem csak szórakozás. A nyári napforduló éjszakájának hagyománya Lengyelországban új formában éledt fel: éjszakai hajókázások, bemutatók, tűzijáték, és néha az ősi rituálék bemutatása, úgymint a koszorúk vízre bocsátása. Közép-Európában (Kelet- és Nyugat Szláv terület) a nyári napforduló kapcsán koszorúkat készítettek vadon termő és termesztett virágokból és gyógynövényekből, melyekről azt hitték, hogy gyógyító és érzéki tulajdonságokkal rendelkeznek. A leggyakoribbak ilyen növények voltak: palástfű, kakukkfű, lestyán, orbáncfű, menta, ruta, mirtusz és különböző fajta dísznövények, vadvirágok, kerti virágok és a len. Éjfél előtt a nyári napforduló éjszakáján a tömeg kiment megnézni a legendás páfrány virágot, mely rendkívüli fényt bocsátott ki magából, és arra az útra mutatott, ahol a földalatti kincset elrejtették. Aki megtalálta, rendkívüli erőre, hatalomra és örök boldogságra tett szert. Széle körben úgy vélték, hogy Szent János napjának éjszakája volt a legalkalmasabb arra, hogy gyógynövényeket gyűjtsenek gyógyászati és mágikus célokra, mivel a nyári napforduló éjszakáján szokatlan tulajdonságokra tettek szert. Ezek a növények a következők voltak: fekete üröm, fehér üröm, orbáncfű, menta, ruta, földitömjén, bodza, mogyoró vesszők és levelek, és még sokan mások. A legfontosabb növény a fekete üröm volt, melyről azt hitték, hogy védelmet ad a boszorkányok és minden baj ellen. Ezért ott lógott a ház ajtóin, a pajtában, az istállóban. Gyakran zsákocskába varrták, vagy a nyári napforduló örömtüzébe dobták, így védve a varázslat és a bűbáj ellen. Büszkén vesznek részt a Sobotka ünneplésen hajadon és férjezett hölgyek, gyakran ürömmel körbefont derékkal. A növényről úgy hitték, hogy megelőzi a hát és gerincfájdalmakat a kemény szántóföldi munkák során, és hatékony orvosság a termékenység és a könnyű szülés érdekében. A szubkárpáti falvakban a fekete üröm növényt gyakran ütögették a nádtetőhöz, így védték meg a házat a villámlástól és minden bajtól. A Cseh Köztársaságban a június 23-ról 24-re virradó éjszaka a fiatal lányok 9 különböző virágfajt választottak, és a párnájuk alá tették. Miközben álmodtak, feltételezték, hogy látták a jövendőbelijüket. A mai Szlovénia területén élő szlávok a nyári napforduló éjszakáján nagy örömtüzeket gyújtottak, körbe táncolták azt, majd tüzet ugrottak és ünnepeltek. Úgy hitték, hasonlóan Lengyelországhoz, hogy a növények különleges erőre tettek szert azon az éjszakán. Különleges, mágikus erőket társították a páfrányhoz. A Nagyboldogasszony ünnepét augusztus 15-én ünneplik, mely egy régi keresztény legendából ered. A legenda szerint az apostolok Szűz Mária sírjának felnyitása után nem találták ott a holttestét, csak gyógynövényeket és virágokat. Ezek voltak Szűz Mária és az ő tisztaságának jelképei. A virágcsokrok megszenteléséről emlékeznek meg Nagyboldogasszony ünnepén, és a napot is így 15
hívják. A gyógynövény csokrok megszentelésének szokása augusztus 15-én, a Nagyboldogasszony ünnepén a mezőgazdasági rituálékhoz tartozik, melyek túlsúlyban vannak Lengyelországban. Úgy becsülték, hogy 120 növényfajt használtak a XX. század hetvenes éveiben a megszentelt virágcsokrok elkészítéséhez azon a napon Lengyelországban. A leggyakoribbak a következők voltak: gabona kalászai, almák, káposzták, sárgarépák, borsmenta, mák, istenfa, varádics, len, kakukkfű, kapor. Erre az alkalomra leggyakrabban gabonát termesztettek, miközben a vadon termő gyógynövények ritkaságok voltak. Ezzel egy időben a Kolbuszowa-fennsíkon a leggyakoribbak voltak: a fehér üröm, menta, orbáncfű, varádics, kamilla, istenfa, üröm, néha lestyán, csalánok, sóska, bangita, kálmos, mogyoró, éger, gabonák, zöldségek, almák és mák. A fajösszetétel diverzitása nagy volt. Minden egyes falu némileg különböző csokrokat készített. Még egy falun belül is gyakran különbözőek voltak a csokrok. Régebben a megszentelt gyógynövényt tárolták a kötőgerenda vagy a szent kép mögött, vagy rákötötték a szarufára egy napos helyen, mert a nap sugarai fokozták a gyógyító tulajdonságokat. A csokor összes növénye, melyet Nagyboldogasszony ünnepén megszenteltek, sajátos feladatot lát el a különböző mágikus eljárásokban, biztosítva nem csak a háztartás tagjai és az állatok egészségét, hanem a jó termést is. A gyógynövények és a ház sarkaira leszúrt feszületekről azt hitték, hogy megvédenek az ördögtől. A ház építése közben a megszentelt gyógynövényeket a négy sarokra helyezték, így védve a villámcsapás ellen és meghozva a jó szerencsét. Gyógynövényt adtak a vízhez, és így vödörben adták a teheneknek, így védve azokat a betegségek ellen. A régió néhány településén a tehenek nem tudtak tejet adni, ezért gyógynövényekkel füstjével kezelték az állatokat, a szarvasmarháknál is így tettek az első tavaszi legeltetés előtt. A szokásról úgy hitték, hogy megvédi a teheneket a varázsalttól és a bűbájtól. Azt is hitték, hogy ha a füst éri a tőgyeket, a tehén sok tejet fog adni. A gyógynövényeket fürdővízhez is hozzákeverték, melyet a kis gyermekeknek készítettek azért, hogy jó egészségben fejlődjenek. Vizes forrázatok és főzetek készültek a megszentelt csokrokból, ezeket alkalmazták mind emberi, mind pedig állati betegségek hatékony kezelésére. A szüreti fesztivál egy ünnep a gazdák számára, az egész éves erőfeszítéseik csúcspontja és ennek ünneplése a szüret után. Ők jelképezik a gazdag szüretet, a bőséget és az öröklött reproduktív erőt a begyűjtött termésben. A múltban a szüreti fesztivál feudális ünnep volt, később udvari és falusi gazdálkodóknak szólt, akik segédkeztek a szüreten. Régebben Lengyelországban a fesztivált "wieńcowe" vagy "okrężne"-nak hívták. A feudális rendszer idején a szertartás legfontosabb pillanata a rozsból és búzából készített koszorú bemutatása és díszítése galagonya ágacskákkal, mogyoróval, gyümölcsökkel, virágokkal és gyógynövényekkel, úgymint kamilla, húsos som, vadmurok, mirtusz, puszpáng és almák. Ezt az szertartást a legjobb és a leginkább megbecsült kaszálón bonyolították. A nőt kísérte egy jól öltözött kaszáló, aki virágokkal feldíszített kaszákat és sarlókat vitt magával. Azután a koszorúkat megszentelték egy templomban, végül pedig a szántóföld tulajdonosának vitték el, az örökösnek. Ő benyújtotta a koszorút. Az emberek a megfelelő alkalmi dalokat énekeltek és a vendégeknek ételt és zenét biztosítottak. Hasonlóan a lengyelekhez, a szüreti időszak végén ünnepeltek a csehek. A szüreti fesztivál Kunadacson (Magyarország) is népszerű, és mindig október első szombatján rendezik meg. Reggel egy népzenei együttes vándorol végig a falun, és a lakókat zenével ébreszti. Ebéd után a fiatal fiúk és lányok népviseletben járják be a falut, megállva különböző helyszíneken, ahol énekelnek és táncolnak. A hagyományos viseletük tartalmaz természetes növény és virág motívumokat. Néhány közép-európai országban a szüreti koszorúkat megszentelték a templomokban Szent Spas napja (augusztus 6, Urunk színeváltozásának napja). Számos szürethez
16
kapcsolódó szokás régen eltűnt. Azonban még akkor sem tűntek el a korabeli emberek, a legidősebb lakosok emlékezetéből. B./ Különlegesen fontossággal bíró, válogatott vadon termő növények a kulturális hagyományokban A lengyel népi kultúrában a nyírfavesszőt számos vallási szertartásban alkalmazták. Fontos összetevői voltak a suhintásoknak a Śmigus-dyngus során. A fiatal fiúk a lányok fenekére suhintottak húsvét másnapján. A nyírfavesszőkkel díszítették a házakat, és pünkösdkor és Úr Napján az oltárokat. A Közép-Európában lakó szláv lakosok számára a tölgy volt az erő, a hosszú élet és a halhatatlanság jelképe. A tölgyfa alatt háborús kihallgatásokat és tanácskozásokat szerveztek. A csehek úgy hitték, hogy ha egy gyermek tejfogait a tölgy tuskójába teszik, akkor a gyermek felnőtt fogazata erős és egészséges lesz. A tölgyfának gazdag jelképrendszere nyomon követhető a lakosság népi hiedelmeiben a Kolbuszowa-fennsíkon is. Úgy hitték, hogy a tölgyfa alatti pihenés jó egészséget hoz, és a tölgymakk hazavitele véd a részegeskedéstől és az öregedéstől. A szlávok és a németek az árnyékos hársfát mágikus erők birtokosának tekintették, és villámcsapás és a gonosz szellemek ellen biztosított védelmet. Ez a fa hozta el az evilági és az örök boldogságot. A keleti szlávok a hársfát tekintették a szűz és szerelmes fának, mely mágikus erővel bírt. Közép-Európában számos legenda köthető Szűz Mária hársfán talált képéhez vagy szobrocskájához. Szerbiában manapság Mária ikonokat függesztenek fel júliusban. Ennek köszönhetően úgy hiszik, hogy a hársfa alatti levegő egészséges, ezért a Kárpátok falvaiban majdnem minden háznál ültettek hársfát. A Kolbuszowa-fennsíkon egy híres legenda szerint a villám soha nem csap bele egy hársfába, mert Jézus Urunk bölcsője hársfából készült. A rezgő nyár a szabadság, az egyenlőség, a testvériség és a megértés jelképe volt. Európában, beleértve Lengyelországot is, majdnem mindenhol ültették. Egy ukrán legenda szerint a rezgő nyárfát elátkozta Isten, mert a remegő levelei elárulták Krisztust, akit elfogtak a zsidók, miközben védelmet keresett. Egy másik legenda szerint a fa levelei azért remegnek, mert Júdás arra akasztotta fel magát. A lengyel hagyományban feltételezik, hogy a fa elriasztja a vámpírokat és a boszorkányokat. Lengyelország déli részén és a keleti határvidéken volt néhány babona, mely megparancsolta, hogy az öngyilkosságot elkövetőket útkereszteződésben temessék el, és szúrjanak a sírra egy hársfavesszőt, így a kóbor lélek nem tud majd vándorolni a világban és ijesztgetni az embereket. A fenyő testesíti meg a hosszú életet, az erőt, az egészséget, a bizalmat, a bánatot, a szomorúságot, valamint a bölcsességet. Azt mondják, energiát ad és segít összpontosítani. KözépEurópában a fenyőágakat különböző szertartásokban használták, például a tobozokat áldozatként ajánlották fel a számos istennek. Szerbiában a fenyők a bátorság, a győzelem, az erő és a hosszú élet jelképe volt. Különösen értékes voltak azok a fák, melyeket az ország történelmében fontos emberek ültették. A dél-kelet Lengyelországban a fenyő feszületeket a sírba tették, ameddig a síremlék el nem készült. Az ilyen feszületet nem lehetett később hazavinni, mert a házban meghalt volna valaki, vagy szerencsétlenség történt volna. Emiatt szükséges volt elégetni, vagy a temető szeméttárolójába vinni. Szent János napján a házat égerfavesszővel díszítették és faágakat tűztek le a krumpli, a káposzta és a len ágyásába, így védve azokat a pestistől. A zöld héten az ablakokat és ajtókat díszítették égerfaággal, így védve a házat a viharoktól, a jégesőtől és a villámcsapástól. A vesszőket és az éger leveleket a szénahalmok és kazlak alá helyezték, így az egerek nem tudták megdézsmálni a begyűjtött gabonát. 17
A Virágvasárnap megszentelt fűzfavesszők az életerő, az élet megújulásának és a halál legyőzésének jelképei. A borókával együtt szentelték meg egy templomban Szent György napján (Oroszországban, Szerbiában és Bulgáriában). Mágikus fadarabnak tekintették, amikor a szarvasmarhákat kihajtották a legelőre. A szerb népi hagyományban a fűzfa úgy tűnik fel, hogy Szűz Mária elátkozta, mert ebből a fából készült az a kereszt, amire felfeszítették Jézust. A gyakran említették azt szerb temetkezési szokást, mely szerint fűzfavesszőt helyeztek a halott kezébe vagy a koporsóba gyertya helyett. A fűzfa örök megújulását gyakran kötik össze az örök élettel. Az ukrán legendák gyakran számolnak be arany fűzfa vagy fűzfa rügyet hozó körtefa motívumokról. A mogyorót Lengyelországban Szűz Mária bokrának hívták, mert ez adott menedéket a Szent Családnak, miközben menekültek Heródes elől Egyiptomból. Úgy hitték, hogy védelmezi őket a villámcsapástól, ezért kereshettek menedéket a fa alatt vihar idején. Néhány közép-európai országban (Szlovéniában és Horvátországban) a mogyoróvessző segítette elő a gyermek születését, és a szemölcsök kezelését. Gyakran az emberek ostorozták magukat, valamint a marhákat azért, hogy biztosítsák az erőt és az egészséget számukra. A szlovének álltak az útkereszteződésben, és hívták a tisztátalan erőket, melyek a mogyoróvesszők által létrehozott mágikus körben keltek életre. Ennek a körnek az erejét a Bieszczady-hegységben is ismerték. A csehek gyakran szegeztek mogyoró vesszőket a ház és a csűr falaira, így védve azokat az egerektől. Boróka ágakból formálták az esküvői oszlop alapját. Az esküvői rituálék gyakran említik, hogy a boróka növény afrodiziákum. Úgy hitték, hogy serkenti a szexuális potenciát, és növeli a férfi nemzőképességét. Levágott borókát helyeztek egy halott ember sírjára a fiatal pár esküvője előtt és virágokkal és szalagokkal díszítették azt. A XIX. században a borókát alkalmazták szarvasmarhák és az istálló füstölésére az első tavaszi kihajtás előtt, így védve az állatokat a boszorkányoktól, akik árthatnak a tejelő teheneknek. Szlovéniában, hasonlóan Lengyelországhoz, a borókát használták a koporsó füstölésére és fenyővel vagy tölgyvesszőkkel bélelték ki azt. Volt még egy szokás, mely szerint rozmaring koszorút helyezek a halott ember fejére. A tüskés vadrózsa számos szláv rituáléban játszik fontos szerepet. A betegségek és a tisztátalan erők elleni védelem érdekében a ház kapuit, ajtóit és ablakait, a pajta és az istálló bejáratát vadrózsahajtásokkal vették körbe a kelet szlávok. A vadrózsát gyakran tették a halott ember koporsójába, amennyiben azt gyanították, hogy vámpír. A szerbek az első tejelés idején egy vadrózsa koszorút függesztettek fel a pajta bejáratához, és a csehek Szent Fülöp és Jakab napjának estéjén a pajta küszöbére vagy a trágyába szúrták le. Szlovákiában a gazdaasszonyok gyakran szűrték át a tejet egy vadrózsahajtásokból készült koszorún, mely javította a tej minőségét. A déli szlávok a galagonyát úgy kezelték, mint a legerősebb eszközt a vámpírok, szellemek és boszorkányok ellen. Az emberek gyakran vittek a házaikba galagonya ágakat, ezért az elhunyt miatt nem váltak vámpírrá. A növény csak egy éjszakára volt hatékony. A csehek galagonya ágakat szúrtak le a trágyába és a küszöbjeikre Szent János, Szent György, karácsony és Újév napján. Akkor is fontos volt a galagonya, amikor a temetőbe mentek. Nagyszombaton, a nagyböjt végén a szlávok azért égettek galagonya ágakat, hogy megszabadítsa őket a tisztátalanságtól. A középkori Közép-Európában a fekete bodzát szent és mágikus növénynek tartották. A bodza terméseiről úgy tartották, hogy meghosszabbítja az életet. A bodza füstje távol tartja a rovarokat, és ezért Lengyelországban és a Cseh Köztársaságban gyakran tették az istállókba, disznóólakba, árnyékszékekbe, illetve ültették az épületek közé. Úgy hitték, a bodza megvédi az állatokat a pestistől. A lengyelek és az ukránok a bodzát használták a fogfájás csillapítására, míg a csehek és a morvák a láz csillapításra. A déli szlávok vipera, skorpió és darázscsípés esetén alkalmazták. A szlovének szerint a 18
gyermeket megvédte a gyakori fejfájástól, ha a levágott haját egy bodza bokor alá ásták el. A cseh és szlovén lányok karácsonykor jövendőmondára használták a fekete bodzát. Szent János napjának éjszakáján fehér üröm növényt függesztettek a ház ajtajára feltételezve azt, hogy ettől megijednek a gonosz szellemek. A fehér üröm gyakran feltűnik a dalokban, és az idős ember és a fiatal lány szerelmét jelképezi. A szerbek a nimfák elleni védelemre is használták. A kelták és a szlávok tiszteletben tartották a megbecsült fehér üröm növényt, mert úgy hitték, hogy természetfeletti erőkkel rendelkezik. A csehek vízi élőlények ellen alkalmazták. Számos európai országban a fekete üröm rajza található a hintó ajtóin, így védve az utazót a balesetektől. A fekete üröm növényt a nászágy alá tették, így védve a bűbáj, a varázslatok és a boszorkányok ellen. A növény kielégülést és gyermekáldást is hozott. Úgy hitték, hogy a fekete üröm az ördög növénye, ezért soha nem szentelték meg Úr Napján a koszorúban, és Nagyboldogasszony ünnepén sem. A csehek a fekete üröm és a fehér üröm füstjét fogfájás esetén együtt alkalmazták abban a reményben, hogy enyhítse a fájdalmat. A csalánnak gyakran tulajdonítottak mágikus tulajdonságokat, és úgy tartották, hogy a szellemi világgal történő kapcsolatfelvételt könnyíti meg. Magyarországon, Szeged környékén a csalánt pünkösd előtti éjszakán gyűjtik, és megcsapkodják vele a teheneket, így védendő a boszorkányok által okozott károktól. A szlávok a lányokat csapkodták meg a csalánnak, így biztosítva a jó termést. Úgy hitték, hogy a szúrós levelek meggátolják vagy megvédenek a gonosz szellemektől. Szent János napjának éjszakáján csalánt függesztettek az ajtókra, a kapukra, a plafon fölé, így védve a házat a démonoktól. Közép-Európa korábbi lakói a szántóföldeken helyeztek el csalán csokrokat, így védve a terményt a bűbájtól. Létezik egy növény, mely szerencsét hoz, és a felmérésben résztvevő összes közép-európai országban kedvelik: ez a négylevelű lóhere. Szlovéniában úgy hiszik, hogy ha a fiatal lányok a cipőjükben tartják, hamarosan megtalálják a megfelelő, életre szóló párjukat. A lengyel hiedelmek szerint az azálea jelenti a hosszú életet, a fagyöngy a gazdagságot, a hanga a szenvedést, a cikória az utazó számára a jó szerencsét és a fehér üröm a hasi fájdalmakat. A szláv hagyományban a fokhagyma véd a vámpírok ellen, és a fehér üröm rossz szerencsét hoz. A cseheknek a napraforgó jelképezi a szerencsét az életben, a rozmaring a közelgő esküvőt, a gyermekláncfű a remény és a gyermekkor jelképe, a közönséges cickafark a bátorságé, a nyírfa az anyaságé és a levendulahajtás lebilincseli az embereket. Végkövetkeztetések A vadon termő növények alkalmazásának hagyománya Közép-Európában nagyon gazdag. Számtalan vidéki nemzedék közösségei hozták létre, és a természettel szoros kapcsolatban élnek, harmóniában annak minden elemével. A természet adja a biztonság, a harmónia, a béke és a rend érzését. Az ember képes volt csodálni a természet figyelemre méltó szépségét a múló évszakok alatt. Ez az együttélés tette képessé az embert arra, hogy túlélje az éhínséget, a sorscsapásokat, a pusztító járványokat, és a végtelen háborúkat. Ezért nem engedhető meg, hogy számos nemzedék óriási eredményei, a tapasztalatuk elvesszen és így feledésbe merüljön. Jelenleg egy könnyen megfigyelhető irányvonal tapasztalható Közép-Európában, és számos karácsonyi hagyomány tér vissza. Ezeknek a hagyományoknak az állandósulása része az örökségnek, melyet érdemes megőrizni az utókor számára. Manapság jó alkalom kínálkozik a kulturális örökség megmentésére, melyet összekötnek a természetes élőhelyen gyűjtött vadon termő növények gyűjtésével, és az emberi életben történő 19
változatos felhasználásukkal, valamint a szokások és éves rituálék alkalmával az Európai Unió által fedezett programok. Ezek a programok lehetővé teszik a különböző tréningek vezetését, melyek a vadon termő növény fajok felismerését, az egyes növények gyógyászati, konyhaművészeti, szépségápolási, díszítési vagy háztartási célú alkalmazásával foglalkoznak. Egyre divatosabbak vadon termő növényekből készült ételek. A túlélő táborok a fiatalok körében is egyre nagyobb népszerűségre tesznek szert. Az ilyen alkalmakkor a fiatalokat szakértő kalauzolja, és megbarátkoznak az ehető vadon termő növényekkel és a belőlük készíthető ételekkel. Ez is egy olyan terület, mely a gazdag társadalmak érdeklődésére tarthat számot, és ezért így egy új, egészséges életstílus nyilvánul meg. Különböző mezőgazdasági rítusokhoz kapcsolódó szokások és hagyományok, melyekben a vadon termő növények fontos szerepet játszanak, vissza kell állítani és tovább adni a fiatalabb nemzedéknek. Nemcsak népszerűsíteni kell ezeket az ismereteket a tréningeken, és a különböző közvetítő csatornákon, hanem le is kell írni, mielőtt a tudás visszavonhatatlanul és véglegesen eltűnik. A „Traditonal and Wild etnobotanikai tanulmány” segít megőrizni ennek a tudásnak legalább egy kis részét a jövő nemzedékének. A felmérésben résztvevő minden egyes közép-európai ország alkalmazhat általános módszereket, de ne válasszon különleges eljárást, és törekedjen arra, hogy védje meg saját kulturális örökségét.
20
