Észrevételek a „Fokozatváltás a felsőoktatásban – a teljesítményelvű felsőoktatás fejlesztésének irányvonalai” című előterjesztéshez Üdvözöljük, hogy a 2014 tavaszán hivatalba lépő kormány felsőoktatásért felelős államtitkára ez év októberében már átfogó, hosszú távú koncepciót bocsátott vitára, amelyben részt vehetnek az érintett intézmények éppúgy, mint minden, a magyar felsőoktatás helyzetéért felelősséget érző civil szervezet vagy magánszemély. Különösen sürgőssé tették az irányelvek megfogalmazását egyrészt a felsőoktatásban már hosszabb ideje megfigyelhető, minőségrontó zavarok, amelyeknek megszüntetése a 2011-ben hozott felsőoktatási törvény csak részben volt alkalmas, másrészt az a körülmény, hogy 2014ben új hétéves költségvetési ciklus indul az Európai Unióban és a Magyarország rendelkezésére álló források felhasználásának módja döntően meghatározhatja felsőoktatásunk alakulását. A kocepció fő stratégiai célja egyértelmű: akkor használjuk fel a rendelkezésre álló közösségi forrásokat optimálisan, ha a 2021-gyel kezdődő ciklusra, amikor is – nem utolsó sorban nemzetgazdaságunk célul kitűzött erősödése folytán – várhatóan kevesebb EU-forrás áll rendelkezésünkre, képessé tesszük felsőoktatásunkat arra, hogy a gazdasági szereplőket fokozott mértékben bevonja finanszírozásukba, így is gyarapítva a teljesítménynöveléséhez szükséges anyagi fedezetet. Ennek a stratégiai célkitűzésnek figyelembevételével és a hosszabb ideje megfigyelhető zavarok kiküszöbölésének igényével fűzünk észrevételeket az anyag néhány pontjához. 1. Profiltisztítás A zavarok közé soroljuk az oktatási intézmények profiljának összemosódását a századforduló óta, különösen a középfokú és a felsőfokú oktatás szintjén. Ennek három okát látjuk: a) demográfiait, b) politikait és c) pedagógiait. Ad a) A születések számának jelentős és hosszan tartó csökkenése következtében a meglévő intézményi hálózat kapacitásai egyre növekvő mértékben váltak kihasználhatatlanná. Ezért az erősebb, felsőbb szintű képzést nyújtó intézetek képzési rendszerűkbe illesztették az alsóbb szinteket, aminek következtében először a bemeneti követelmények csökkentek, később pedig a kimenetiek is, mégpedig minden szinten. Ez lehetővé tette adott intézményben több diák felvételét, amire a fejkvótás finanszírozással az egyetemek is rá is voltak kényszerítve, s ez tovább csökkentette a színvonalat. Ad b) A politikai élet szereplői az OECD-től az EU-n át a nemzeti kormányokig a sikeresség kiemelt jelzőszámaként kezelik az egyes korosztályok által elért végzettségi szint megoszlását, anélkül, hogy a középfokú vagy felsőfokú oktatáson belüli szerkezetet és a minőséget különösebben értékelnék. A besorolás kritériuma ugyanis az adott szint legalacsonyabb minősítésű foka. A következmények jelentkeznek a funkcionális analfabetizmus növekedésétől kezdve az felsőfokú szakképzés bevonulásáig a tudományegyetemekre. Ugyanakkor az a tény, hogy egyre többen tanulnak egyre hosszabb ideig, az európai államokban, ahol tradicionálisan az oktatás minden formáját és szintjét állami forrásból támogatják, nyomás alá helyezte a költségvetést. Ebben látjuk egyik, jelentőségéhez mérten nem hangoztatott okát annak, hogy a felsőoktatást az „európai oktatási
térben” BA/BSc, MA/MSc struktúrájúvá változtatták. Így ugyanis számos országban egyrészt lehetővé vált az egyetemeken folyó képzés első három évének (BA/BSC szakasz) alacsonyabb főiskolai normával történő finanszírozása, másrészt – például Magyarországon a hagyományosan négy éves főiskolai képzés lecsökkentése három évre. (Ilyen redukció utoljára az 1950-es években volt Magyarországon, mikor az egyetemi képzés számos területén a képzési időt öt évről négyre, a főiskolait négyről háromra csökkentették.) Ad c) A neveléstudomány eredményei azt mutatják, hogy minél szélesebb az egyes diákok általános műveltsége, megalapozottabb elméleti tudása, annál könnyebben tud munkavállalóként és állampolgárként az egyre nagyobb sebességgel, egy nemzedéken belül többször is erőteljesen változó kihívásokra válaszolni. Ehhez tartozik az túlzottan optimista nézet is, hogy szinte mindenkit meg lehet tanítani szinte mindenre, ez csak jó módszer és idő kérdése. Annak az oktatáspolitikának, amely erre az alapra építkezne, két negatív következménnyel számolnia kell. Az oktatás sikerességének szükséges feltétele az oktatott motiváltsága, a kínált tudás megszerzésének akarata. Ennek pedig vannak életkori, a fejlődéslélektan által feltárt tényezői és a társadalmi környezet által befolyásolt elemei. Minél hosszabb ideig tart az „általános”, konkrét cél nélküli képzés, annál nehezebb a motiváltságot fenntartani. Ami pedig a képzési idő hosszának kiterjesztését illeti, a családalapítás lehetőségétől nem szabad a 18-35 éves korosztály azon a rétegét megfosztani, amely a képzési rendszer különböző szintjein van teljesítményre kényszerítve. Ebből a szempontból tekintve nem lehet káros a képességek és motiváltságok alapján történő relatíve korai szelekció, feltéve, hogy a képzési rendszerbe újra és újra, „egész életen át” be lehet lépni. Vonatkozzék ez a MA/MSc vagy a PhD szintekre is. 2. Profiltisztítás és finanszírozás A fentiek értelmében is egyetértünk - a profiltisztítás programjával. Széchenyivel szólva: „egyedül saját határaik közt szorosan mozgó intézvények érhetik el teljes virágzásukat” - a felsőoktatási intézmények és gazdasági szereplők közötti kapcsolat szorosabbá tételével a tudástranszfer felgyorsítása érdekében - az anyagi források hatékonyabb felhasználására irányuló törekvésekkel. Ehhez tartozik a pénzügyi felügyelet erősítése mellett mindenekelőtt a pályázati rendszer elemeinek összehangolása és a gazdasági szereplők közvetlen bevonása a kutatás és az oktatástámogatásba. Tisztázásra vár néhány stratégiai elem megfogalmazása mögött meghúzódó szerzői szándék. Nem világos számunkra, hogy mit jelent a következő cél elérése: „2030-ra megvalósulhat egy biztos alapokon nyugvó, NEM PUSZTÁN KÖZÖSSÉGI FORRÁSOKBÓL TÁPLÁLKOZÓ FELSŐOKTATÁS, amely a minőségi oktatásnak és versenyképes képzésnek köszönhetően képes lesz saját tevékenységén alapuló külső források bevonásával finanszírozni önmagát.” A nem pusztán közösségi forrásokból táplálkozó felsőoktatás közösségi forrásokból is táplálkozó felsőoktatás, az önmagát finanszírozó felsőoktatás pedig azt jelentené, hogy nem szorul közösségi finanszírozásra. Függetlenül az utóbbi értelemben vett cél megvalósíthatóságától, elvileg ellenezzük már a cél kitűzését is: a tudományegyetemi szférában az alaptudományok oktatását és az alapkutatást nem lehet megrendelésekkel irányítani. Legyen a finanszírozó adópénzeket elosztó kormányzat vagy alapítványokat létrehozó gazdasági szereplő, csak egyetlen kikötése lehet: a
rendelkezésre bocsátott eszközöket csak minősített kutatók vezetésével és csak kutatási célokra lehessen felhasználni. Ellenkező esetben sérül a kutatás szabadsága, az alapkutatások fokozatosan megszűnnek, így rövidesen nem is lesz majd mit alkalmazni. Nem is beszélve arról, hogy számos egyetemi képzési területen az állam a megrendelő: orvos, tanár, jogász, közgazdász, rendvédelmi tiszt oktatása sem képzelhető el alapkutatások folytatása nélkül, illetve e képzéseknek is része kell legyen a diákok megismertetése az intézményben folyó kutatások céljaival és módszereivel, hogy gyakorlati tevékenységük kapcsán tisztában legyenek a felhasznált ismeretek tudományos státuszával, vagy adott esetben maguk is kutatóvá válhassanak. 3. A felsőoktatás teljesítményének mérése és küldetése Bírálnunk kell azt a megközelítést, amely a felsőoktatás teljesítményét egyedül a gazdasági eredményességhez való közvetlen hozzájárulás dimenziójában véli mérhetőnek. Jövőnk életminősége, nézzük a globálistól a regionálisig bármely területi szinten, , nem csak a gazdasági fejlettség fokától függ, sőt bizonyos gazdasági szférákban épp a fejlődés okozhat életminőség-romlást. Így az egyetemek feladata is jóval szélesebb, mint a gazdaság teljesítmény fokozásának lehetővé tétele. Elég legyen az Oxfordi Egyetem küldetés nyilatkozatát ide idézni, azét az egyetemét, amely (a bolognai modellhez hasonló rendszerben) sikeres az oktatásban, a kutatásban és a gazdasági kapcsolatok kiépítésében a gyorsabb, közvetlenebb tudástranszfer érdekében. „We aim to maximise the benefits of research by advancing fundamental knowledge and contributing to better public policy, improved health outcomes, economic prosperity, social cohesion, international development, community identity, the arts, culture and the quality of life.” Az irányelvek legnagyobb hiányossága, hogy szinte semmit sem szól az általunk az angol szövegben kiemelt területekről , hiányzik a bölcsészettudomány, a társadalomtudomány és a jogi képzés helye, súlyának megítélése a felsőoktatáson belül, és a nyilvánosságra hozott szövegben nincs kidolgozva a természettudományi rész sem, leszámítva az MTMI-re (tehát, ha jól oldjuk fel, a Műszaki, Természettudományos, Matematikai, Informatikai területről) ejtett megjegyzéseket. Épp ezért bírálnunk kell azt törekvést is, hogy a felsőoktatást „piaci alapon működő” rendszerként kezeljék, mégpedig – ha jól értjük – egységesen, így függetlenül attól, hogy „(tudomány)egyetemről”, „alkalmazott tudományok egyeteméről” vagy „közösségi főiskoláról” van szó. Ennek első lépése az intézményi vezetés átalakítása lenne a gazdasági szervezetek irányításának modellje (operatív vezetés – igazgatósági tanács – felügyelőbizottság) alapján. Mellőzve annak kifejtését, hogy ez modell önmagában még nem biztosítéka a gazdasági szervezetek sikerének sem, valamint azt is, hogy a piacon sem működnek a piac törvényei korlátlanul (lásd pl. "too big to fail"), két vonatkozásban mindenképpen módosításra szorulónak találjuk az intézmények vezetésre vonatkozó elképzeléseket. Először is a három (vagy négy) intézménytípusra különböző vezetési struktúra lehet ajánlott. Ezért meg kellene hagyni a „profiltisztításra” törekvő intézményeknek, hogy a a felkínált modellekből a profiljuknak megfelelő irányítási rendszert választhassák. Másodszor – itt csak a felsőoktatás csúcsintézményeire szorítkozva – megjegyzendő, hogy tudományegyetemek alapvetően különböznek a cégektől, de még a cégek kutatási intézményeitől is. Semmi mással nem hasonlíthatók össze, csak más tudományegyetemekkel,
nem nélkülözve az egyes egyetemek hagyományainak, társadalmi beágyazottságának, finanszírozási módjának, eredményessége okainak vizsgálatát. A nemzetközi példák azt mutatják, így a hivatkozott Oxfordi Egyetem példája, így a példaként tekintett német „Hochschulrat” intézménye, hogy nincs általánosan üdvözítő modell. Németországban a „Hochschulrat” tartományonként különbözően van szabályozva, de az is megengedett, hogy létre se hozzák, s van egyetem (Universität Bremen), amely él is ezzel a lehetőséggel. (Ettől függetlenül, külön iroda foglalkozik a társadalmi kapcsolatokkal, az egyetemet támogató számos intézménnyel.) Ezért nem helyeseljük a szenátus olyan átalakítását, amelybe a fenntartó vagy a piaci szereplők közvetlenül szerephez, szavazati joghoz jutnának. A jelenlegi (főiskolai és egyetemi karral egyaránt rendelkező) „összfelsőoktatási” intézmények működésében az okoz zavart, hogy a hallgatói részvétel aránya, tisztségviselőik korlátlan ideig meghosszabbítható megbízása mindenütt, a főiskolai karok nagy száma miatt pedig több helyen döntően befolyásolják az intézmény vezetőinek megválasztását, stratégiájának meghatározását, a rendelkezésre álló pénzeszközök elosztását. A profiltisztítás kapcsán ezt a problémát kell minél hamarabb megoldani, nem pedig a szenátusba juttatni „a fenntartó által felkért, nagy tekintélyű, a saját területükön elismert, az intézményért felelősséget érző szakemberek”et. Különben is, hol találna ilyeneket a fenntartó, ha nem a kérdéses tudományegyetemen magán. Ha van tennivalója a fenntartónak ezen a területen, akkor az az, hogy tegye lehetővé az egyetemnek, hogy az intézményért felelősséget érző nagy tekintélyű szakembert – mint oktatót és kutatót – megszerezhesse.
Egy tudományegyetemen, ahol több száz professzor, vezető kutató dolgozik, elvileg több száz vezetőképes ember van, és saját területükön csak ők vezetőképesek. A tudományegyetem vezetőinek nem azért kell professzoroknak lenniük, mert képesek lennének az összes tudományterület irányítására, hanem azért, mert maguk is kutatók lévén, empátiával tudják kísérni a különböző törekvéseket, s munkájukban támaszkodhatnak szintén kutató dékánjaik, intézetvezetőik megítélésére, a szenátus nagy tekintélyű választott tagjaira. Ez az innovatív légkör megszűnik, ha a vezetés és a vezetettek elszakadnak egymástól, ha a megbízási idők (újra) meghosszabbodnak, ha a vezetői pótlékokból a professzori fizetés többszöröse lesz – amelynek felső határát ráadásul – bizonyára a nagy tekintélyű, a saját területükön elismert, az intézményért felelősséget érző szakemberek kedvéért – a tervezet még meg is akarja szüntetni. Ennek a „béremelésnek” semmi hozadéka nem lesz a tudományegyetemek minőségének emelésében, de
jelentős forráskivonást jelent, ha átszámítjuk (hiányzó) egyetemi alkalmazottak bérére. De a rektorok fizetése sem korrelál a felsőoktatási intézmény teljesítményével: Szent-Györgyi Albert kiemelt javadalmazása a Nobel-díja révén valósult meg, nem pedig egy-egy évig tartó rektorsága és prorektorsága révén. Magyar Bálint a mostani javaslathoz hasonló kísérlete az Alkotmánybíróság ítéletével szorult keretek közé, a megvalósított 10 évre kiterjeszthető, felemelt rektori fizetések pedig egyedül a káros PPP-konstrukciók keresztülnyomására voltak jók. 4. Amire az irányelvekben nem kaptunk választ Végezetül: a tervezetből még nem derül ki, hogy hogyan oldódnak meg azok a gondok, amelyek a felsőoktatásban dolgozó kollégáink munkájuk gátlásaként élnek meg. Ide tartozik az - a tényleges képzési költségeket figyelembe vevő új finanszírozási rendszer kidolgozása, a tudományegyetemeken az alapvető kutatási források pályázat nélküli biztosítása - tudományegyetemeken a hallgatói létszámok oktatóarányos csökkentése - az új oktatói életpályamodell kidolgozása/bevezetése - a bolognai rendszer újragondolása, a képzések tartalmi revíziója
- a vizsgaszabályzatok szigorítása - a tandíj/ösztöndíj rendszerének átalakítása - a doktori iskolák működtetésének kizárólagos egyetemi jogkörbe utalása - a bürokratikus terhek csökkentése - egyetemi tanári kinevezések kritériumrendszerének felülvizsgálata, ide értve azt is, hogy tudományegyetemi tanárt csak tudományegyetemre lehessen kinevezni. Ezért – a közösen elérni kívánt cél érdekében – kérjük az előterjesztő államtitkár urat, hogy minden meghatározó lépés, fokozatváltás előtt a továbbiakban is kérje ki az érintettek véleményét, képviselőik észrevételeit, megfelelő időt hagyva az álláspontok megfontolására. 2014. nov. 28. A Professzorok Batthyány Körének elnöksége
