ES SZÉPILLANAT
SZÁMADÁSOK IDEJE, 1989 „Eddig még minden tanulmányomat úgy írtam, ahogy verset ír az ember.” (Csoóri Sándor: Készülõdés a számadásra)
Számadások ideje – a huszadik század nyolcvanas éveinek vége talán ilyen címszó alá kerülhet egy majdan megírandó egyetemes magyar történelemkönyvbe. A három kiemelt szót érdemes külön-külön is szemügyre vennünk. (1) A történelem fogalmát nagyon is tágasnak kell – majd és most – elképzelnünk. A társadalmi folyamatoktól kezdve az irodalom történetéig mindent bele kell értenünk. Mindent, ami egy nép léte és tudata szempontjából meghatározó, legyen az tény, vagy illúzió. Tény, hogy a történelem ebben a században új helyzet(ek) elé állította a (2) magyarságot. Az elsõ világháborúval és „eredményeivel” kilátástalan csõdbe roggyant egy addig érvényesnek hitt magyar helyzettudat. Ma már világos: azóta, hét évtized alatt sem sikerült újat mind a magunk, mind a környezetünk számára elfogadhatót kidolgozni. A történelem tényszerûen széthasogatta a magyarságot, és ez rövid idõ alatt olyan méretû tudathasadáshoz vezetett, melyet „gyógyítani” ma már szinte lehetetlennek – ám változatlanul szükségesnek – tûnik. Annak a majdan megírandó egyetemes magyar történelemkönyvnek egy nagyon fontos kérdést kell majd föltennie, és körültekintõen megválaszolnia: szükségszerû volt-e a tudathasadás? Már most megválaszolható, hogy elvileg nem volt szükségszerû. A történelem széthasogathat – több-kevesebb idõre – nemzeteket (bõven akad rá példa), de a közösséget konstituáló és megtartó mi-tudatot, érzületet egységben lehet tartani. Talán nem elhamarkodott az észrevétel: a huszadik század magyar értelmiségi nemzedékeinek mulasztásait akár a „nemzeti öngyilkosság” címszó alatt is lehetne tárgyalni, elemezni. Hiszen nemhogy az érvényes helyzettudatig nem jutottak, de a magyar önismeretet sem tudták szinten tartani, 59
ESSZÉPILLANAT
no nem intézményesen, de bár önszorgalomból a minimális földrajzi tudnivalók szintjén sem. Pirulok, amikor leírom: egyik legnagyobb huszadik századi költõnk úgy tudta: Szék a Székelyföldön van; a három évtizeden át (Magyarországon) országló fõ-fõ államférfi (Kádár János) a kolozsvári állomásépület elõtt szónokolta, hogy a kincses város fõterén áll. (Vajon megmondták-e neki valaha is azt, amit a kisiskolás olvasókönyvbõl kellett volna megtudnia: ama város fõterén a nagy király lovas szobra áll, nem az állomási resti)… Ha azt a fogalmat akarjuk tisztázni, hogy mi az a magyar (úgy is mint fõnév, úgy is mint melléknév), akkor – és ez az iszonyat! – a mai magyar értelmiség tudatában is elemi ismeretekkel kell feltölteni a repedéseket. (3) Abban a majdani magyar történelemkönyvben társítani kell a „magyar” és a „történelem” mellé az egyetemesség fogalmát, az egyetemesség közérzetét – melyben végre felegyenesedhetünk. Melyben végre nem kuriózum – még önmagunk elõtt is! – a magyar történelem. Egyrészt megélhetjük egyetemességként a magyarságot, tudatilag így számolható fel a „hasadás”. Az egyetemes magyarság kategóriája – tudata, érzülete – feloldhatja azokat a görcsöket, melyek öngyilkos reflexként élnek mindennapi cselekvéseinkben: a kisebbségi magyar egy anomáliás lét hálójában vergõdve már csak az elszigetelt „kisebbségi” állapot szorítását éli meg specifikus sorstragédiaként a magyarság-élmény rovására, a magyarországi magyarnak pedig a maga ugyancsak csonka tudata egy országnyi terület befogadására – annak népességére – korlátozódik. (Írom ezt az Úr 1989. esztendejének novemberében, amikor ünnepelt tény a pluralizmus, a legtöbbet használt fennkölt szó az ország és a nemzet, de azzal ugyan ki törõdik a különféle kampányok hevében, hogy a két szó tartalma nem egészen fedi egymást?!) A „trianoni mû” azáltal tökéletes, hogy szervült. A hasítottakból önhasogatók lettek – öntevékenyen túlszárnyalva minden külsõ elképzelést. Kívülrõl létrehozott, diktált kényszerhelyzetet megváltoztatni lehetetlen (volt), de saját lelkületünk belügyeibe talán úgy is beavatkozhattunk volna, hogy nem forgácsoljuk szét tudatunkat és lelkünket, nem süllyedünk bele paradoxális partikularitások örvényeibe. A történelemnek természete és lényege, hogy elõbb-utóbb põrén, tisztán megmutatkozik. Nyilvánvaló, hogy egyszer megszületik a huszadik századról az egyetemesen érvényes magyar történelemkönyv is. 60
Számadások ideje, 1989 Megeshet, hogy nem magyar nyelven írják (hiszen félõ, hogy az átöröklõdõ bûntudat miatt sem akad olyan intellektus, aki képes lenne arra a belsõ korlátoktól, zavarodottságtól mentes szellemi felülemelkedésre, indulatmentes, józan elemzésre, mely nélkül ilyen vállalkozás nem vihetõ sikerre). Akárhogy legyen is, nagyon remélem, hogy a huszadik század utolsó évtizedét a számadások idejeként fogja tárgyalni az a mû. A remény nem bizonyosság, csupán óhaj, csupán szurkolás, hogy a számadás folytatódik; mert hiszen elkezdõdött…
Közérthetõen megfogalmazott közérzet Annak a majdani történelemkönyvnek az olvasója bizonyára elmereng azon, hogy milyen volt a huszadik század magyarjainak a közérzete. Háborúk, forradalmak, diktatúrák, kiszolgáltatottság, szétszabdaltság stb. forgatagában létezett valami érzet, ami közösként, mint közérzet jelentkezett? Jelentkezhetett-e egyáltalán, vagy csak a mélyben szunnyadt megfogalmazatlanul? És itt – és akkor – fordulunk az irodalom felé, mely közérthetõen képes kifejezni egy tágan értelmezett közösség közérzetét. Az innen induló reflexiósorok végén talán kiderül mi (volt) az oka annak, hogy a magyar irodalomban a líra „haladt elõl” (Csoóri Sándor). Egy késõbbi kor tudatában minden bizonnyal élesebben elõhívhatóak azok az erõvonalak, amelyek meghatározták a huszadik század magyar nyelven megnyilatkozó íróinak lehetõségeit. Ami a jelent, a század nyolcvanas éveinek végét illeti, mindarról, amit fentebb betájolni igyekeztem: Csoóri Sándor esszéköteteiben sok érdemlegeset olvashatunk. A költõ és esszéíró Csoóri egy olyan attitûd örököse és továbbvivõje, melynek a század elsõ felében egyetlen kiemelkedõ képviselõje akadt: Ady Endre. Egy korszakforduló óriása, aki még egységben látott, és egységes közérzetet fogalmazott meg versben, esszében egyaránt. (Nem véletlen, hogy a szétforgácsoltságban fogódzót keresõ „magyar irodalmak” – kisebbségiek és az anyaországi – Ady hagyatékán tették le az esküt.) Ma már vitathatatlan, hogy milyen hatalmas szerepet játszott – talán inkább: játszhatott volna – egy korszerû magyar közgondolkodásban az Ady esszéibe mentett-menekített közérzet. Csoóri Sándor megpróbált szembenézni egy nemzet közérzet61
ESSZÉPILLANAT
ének és irodalmának mûfajai közötti kapcsolat – vélt, vagy valós – sorsszerûségével. És éppen mert sors és sorsszerûség körül kutakodott, nem egyszerûen „irodalmi” esszéket írt, hanem sorshelyzeteket fogalmazott meg. Egy egész korszak lényegét, egy végre felvállalt össznemzedéki (!) programértékû kulcsmondatot is õ emelt magasra: készülõdés a számadásra. Jelenünket ez a készülõdés határozza meg. A „Mûfajok õrségváltása?” címû írásában Csoóri is felteszi a sokszor feltett kérdést: vers, vagy tanulmány? És idéz (egy számára vonzó) választ az 1930-as évekbõl, Németh László tollából: „Én, sajnos, egyikükkel sem tudok egyetérteni. Sem a költõvel, hogy a vers mindig több volt a tanulmánynál, sem a tanulmányíróval, hogy a tanulmány több a versnél. A mûfajok nem állandó tantárgyai a népeknek(…). Vers vagy tanulmány: nem érték kérdése tehát, hanem az idõponté.” Csoóri tovább megy: „…a vers vagy tanulmány kérdése ma nem elsõsorban mûfaji gond, s nem is pusztán idõponté, ahogy Németh László hitte, hanem drámai kérdés: a lenni, vagy nem lenni kérdése. Azé, hogy teremtünk-e mi is kultúrát, vagy csak feléljük a maradékot…” Végkövetkeztetése: „Vers, vagy tanulmány? Egyre világosabban látszik, hogy ami a harmincas években pusztán idõpont kérdésének érzõdött, ma az egész kultúra kérdése már. Azaz: létkérdés.” Mint látható, Csoóri sorshelyzetek függvényében szemléli az irodalmat. Ez a fajta esszéírói szemléletmód – és módszer – olykor nem csupán helyénvaló, hanem Ady óta hiánycikk a magyar irodalomban és (fõként) a magyar közgondolkodásban. És ez a hiány sokszor megmutatkozott a szó földhözragadt értelmében. Németh László is, Csoóri is felemlegeti az idõtényezõt a mûfajok vetélkedésében. Gondolatmenetüket csupán azzal kell kiegészítenünk, hogy nem egyedül az alkotó idõérzékelése a döntõ ebben a kérdésben (vagyis: milyen mûfajt tart idõszerûnek), hanem az idõ – a mindenkori történelmi pillanat – „szavazata” is. A kettõ között nincs szükségszerû fázisazonosság. Ady Endre esszéinek visszhangja, hatása viszonylag jelentéktelen volt megjelenésük idején. Azóta azonban mind fontosabbnak érezzük õket – és nem a versek rovására. A maguk korában „az idõ” nem kedvezett nekik. Az idõ mindenkori megnyilatkozási terepe: a közösség érdeklõdése, ízlése. Ez az, ami elõtérbe hozhat, vagy háttérbe szoríthat mûfajokat. Nem csak az írói akarat, hajlam, mûfajkészség vonatkozásá62
Számadások ideje, 1989 ban említhetõ tehát az idõ. Sõt, az idõ önmagára is rácáfol, vagy rálicitál. Az idõ igazságos is, igazságtalan is, hol rendre, hol egyszerre (= „egyidõben”). És ez így van rendjén, mert hiszen az idõ: élet. Csoóri Sándort jeles költõnek és esszéírónak tartom. És elismerem: igazságtalan vagyok vele, miként az idõ. (Igazságát – Csoóriét – is érzékelem persze, de ezt meg természetesnek találom.) Az idõ úgy hozta, hogy a huszadik század hetvenes-nyolcvanas éveiben sokan írjanak – gyakran kitûnõ – verseket, de kevesebben esszéket; és még kevesebben széles érdeklõdésre számot tartható, közérthetõ esszéket. Így aztán az esszéíró Csoóri az én tudatomban (is) sokkal izgalmasabb a lírikusnál. A kor lírai én-tudatát, mi-tudatát egész sor költõ életmûvének javából szûrhetjük ki – esszéíróként azonban Csoóri szinte egymagában fogalmazott meg, definiált egy korszakot. Élete egy alkotói periódusában Csoóri „kedvezett” az esszének, az esszének pedig kedvezett az idõ, a történelmi kor. Az esszé pillanata volt ez (azt hiszem nyugodtan használhatom a múlt idõt, alább az is kiderül, miért). És miért kedvezett az esszének a kor? Mert ez a mûfaj kínálta fel neki az esélyt az önmagával való szembenézésre – benne ismerhetett magára. Egy tudathasadásos, identitászavarokkal küzdõ közösség számára ez a mûfaj nyújthatott szellemi ragasztóanyagot. A líra? Mint mondani szokás: kifejez. Bizonyos idõszakokban – szélesebb horizonton – kevésnek tûnik. A sikoly kifejezi a fájdalmat, de a fájdalom forrását, természetét már nem. A sikoly nem reflektál. Két sikoly között egy józan mondat – mert viszonyít – mindennél kifejezõbb lehet. Az esszé pillanatát ilyennek képzelem el: sikolyok közötti józan mondatnak. És ezt a fajta esszéírást a klasszikus tanulmánytól is jól el kell határolnunk. A részletezõ, ráérõs okfejtegetések nem alkalmasak végletes – hogy úgy mondjam: végzetes – léthelyzetekbe vetett emberek és közösségek közérzetének, tudatállapotainak közvetítésére. Elõbbi metaforánál maradva: két sikoly között nem lehet disszertálni. Vagy ha lehet: érdekes kuriózum, de nem idõszerû. Abban a történelmi pillanatban, amelyben Csoóri felélesztette az Ady-féle esszéstítust, ennek a kísérletnek volt esélye, mert: ötvözte a líra sikolyát a józan mondatok tömörségével, a helyzetfelpanaszolást a helyzetfelmérõ értelemmel, és egységkeresõ, átfogó pillantással 63
ESSZÉPILLANAT
próbálta áthidalni e közösségi tudat szakadékait. S mindehhez nem csupán átlátás és belátás szükségeltetett, hanem olyan írói alkat, mely képes – akár villámfénynél – egységben felmutatni valóságot, gondolatot, érzelmet, vágyat, illúziót. Ezt a fajta esszét metaforákra szorította a történelmi idõ, hiszen ne feledjük: nem mindent volt szabad közvetlenül kimondani – hát a metafora kényszerzubbonyból szabott magának szárnyat. És földközelben szállt. Csoóri olyan esszéíró, akinek gondolatmeneteibe közvetlenül belesikít az élet. (Utazás félálomban) A látszatra szakszerû tanulmány – népballadáról, népi líráról – is felszárnyal e sajátos esszémûfajba, létkérdéseket vet fel, tájékozódási és kapcsolódási pontokat rögzít, új dimenziókat nyit. És ezeket a dimenziókat sokak számára nyitva tudja tartani a köznyelv sûrûjébõl a költészet magasába emelkedõ esszéstílus. Ez a fajta esszé hozzáférhetõ, közérthetõ. Ami nem azt jelenti, hogy – a disszertációszerzõk mércéje szerint – nem eléggé „intellektuális”. Ez elkoptatott, bemaszatolt szónak is vissza kellene adni a tisztaságát. Intellektuális az, ami gondolat, és ami ekként érvényes. Ha így értelmezett intellektuális teljesítményeket keresünk a huszadik század magyar irodalmában (nem pedig a mûvek végén felsorolt bibliográfiák hosszát mérjük), akkor bizony kissé elszomorodunk. Csoóri legfájdalmasabb tényeket és szívszorító következtetéseket görgetõ esszéje is – mûfaji, intellektuális megközelítésben – örömszerzõ. Van ezekben az esszékben két nagyon rokonszenves vonás, amelyeket nem csupán a szakmai, hanem inkább az emberi tanulságok miatt említenék. (Az esszéírói „szakmát” kevesen tanulhatják meg – embernek lenni mindenkinek kötelesség!) Az egyik a józanság. A józan gondolkodás. A huszadik században sokan kísérleteztek filozófiai, ideológiai rendszeralkotással. A „rendszerek” – gondolati mutatványként – gyakran impozánsak. De sokszor (enyhén fogalmazva) nem idõszerûek, nem viselik el a valóság kontrollját, ha pedig õk kontrollálják a valóságot, hát abból… túl sokszor láttuk, hogy mi következik. Nos, a józan gondolkodás (bár elvben is, gyakorlatban is lehet teoretikus, sõt ideologikus) állandó igazolást keres, örökösen hitelesíteni akarja önmagát. Erre kitûnõ lehetõség az a fajta esszé, melyrõl fennebb szó esett. Az esszéíró józansága pedig a huszadik század második felében nem csupán „szakmai” elhivatottságként esik a latba – hanem emberi tisztességként is. Erre pedig, szám64
Számadások ideje, 1989 adásra készülõdve, ugyancsak szükség volt. És szükség lesz. Csoóri másik, vonzó esszéírói tulajdonsága az õszinteség, amely szintén hitelesít. Közös élményvilágra hivatkozik, és példaanyagnak kínálja a „bevallott” egyéni életet. Csoóri abban is kivétel, hogy a vallomásoktól hemzsegõ magyar irodalomban bevall. Nemzedéki önvizsgálata példaértékû és sajnos: érvényes, helytálló. Az õszinteség teszi érvényessé például azt, amit a Mûfajok õrségváltásában – meg más esszékben is – fejteget Csoóri a „lírai én”-rõl. A lírai én elméletét (olykor lírai gyakorlatát) kérdésesnek tartom. Sem elméleti, sem köznapi hitelében nem hiszek. Amint tapasztalom: mások sem. Végletesre egyszerûsítve a dolgot: a lírai én – például – a huszadik századi magyar olvasót (közöttük engem) azért nem tudja igazán érdekelni, mert mondjuk ötszáz költõ (manapság körülbelül ennyien vannak „bejegyezve”) lírai énje szinte kórusban ismétli: én nem alkudtam meg, én ember voltam, vagyok, én… Ha erre az ötszáz lírai énre keresek konkrét köznapi énbeli visszaigazolást, akkor a valóságos ének nem hitelesítik a lírai éneket, sõt megkérdõjelezik a lírai én-tömjénezést: hitelességi alapon. Mert, ha valóban lett volna, vagy volna ötszáz olyan lírai én, mint amilyeneket érvényesnek hirdetnek a lírai én-tudatok, akkor talán nem itt és nem így állnánk: MI! Mondhatnánk, énje válogatja. De már válogatni sincs kedvünk éneket – és újabb, érvényesebb fogalmakkal/ban szeretnénk megítélni az ének „énekét” (mert beszélni, mondani, stb. nem szeret a lírai én, õ: „énekel”). A helyzet szinte komikus… Mégis, Csoóri képes józanul végigvinni gondolatmenetét a „lírai én” csúszdáján is, mert sajátosan használja a fogalmat; mert önmagához méri, önmagával hitelesíti, s ekként érvényesítve operálhat vele. Õszintesége „esszéképessé” teszi azt az irodalomelméleti kategóriát, amely – legalábbis – elméleti újraértékelésre szorul. És a közérzet jelzései tökéletesen, érvényesen funkcionálnak ebben az esszében is… Csoóri esszéi egy különös esszépillanatnak immár történelminek is minõsíthetõ termékei.
65
ESSZÉPILLANAT
A pillanat múltán Nagyon szeretném hinni, hogy a készülõdés pillanata elmúlóban – és következik a számadás korszaka. Szeretném hinni, hogy az irodalom újra irodalom lehet, és a közösség: közösség. (Egyetemes magyar irodalom és közösség…) Ez a metaforás idõk végét is jelentené. Lehet ismét tisztán beszélni: akár líraian, akár esszéisztikusan, akár disszertálva szólalunk meg. Az Ady-s, Csoóri-s esszé, lényegét tekintve nyilván nem, de eszközeiben változik. Ki tudja?! Jóslatokba nem bocsátkozom. Annyi azonban bizonyos, hogy az átfogó – mélylélegzetû – esszé aprópénzre váltása során is megmérettetik. S éppen ez a csodálatos, hogy Csoóri népi líráról, vagy népballadáról írott esszéje szakdolgozatként is helytáll önmagáért (ha egy szûk szemlélet ekként kezelné, ám tegye!). Egy korszak fordulóján ennyit mondhatunk: akadt egy kitûnõ költõ, aki az esszé sajátos nyelvén korszakosat alkotott, megérezte a kihívást, és megfelelt (a szó többszörös értelmében). * Kíváncsian várom az új Csoóri-esszéket, a jelek szerint le kell gyûrniük egy beidegzõdést: már nem lehet, mert nem kell helyettesíteniük – például – szakmai értékeléseket. Hiszen ezt megtehetik (megtehetnék) illetékes szakdolgozatok. És itt nem olyasmire gondolok, hogy teszem azt a lírai én elméletét rendszeres és kimerítõ stúdiumok gondjára lehet bízni. Hanem sokkal súlyosabb kérdésekre: a történelmi érzék kitûnõen mûködött a Csoóri-esszékben. De az esszépillanat múltán csak az érzékre hagyatkozni már kevés lesz – és persze kockázatos. Kiváló történelmi érzékkel, döntõ jelentõségû dolgokat mondhatott el Csoóri az esszéiben, de manapság és ezentúl történelmi kérdésekben már a szakma próbálna dönteni. A mûfaji határkérdések ismét napirenden vannak. Úgy tûnik, az esszéíró Csoóri számára is újabb kihívást – és kockázatot – jelent ez a helyzet. Hiszen a Liget 1988/2. számában olvasható Erkölcsi revíziót! címû elõadásának történelmi elemzései itt-ott eléggé vitathatóak, bár az erkölcsi alapállást magunkénak vallhatjuk. Éppen ezért fura, ha megbicsaklik az erkölcsi ítélet a történelmi tényeken. Errõl az elõadásról máskor, máshol talán érdemes lesz kifejteni a részletekre vonatkozó ellenérveket. Itt a mûfaji konzekvenciák érdekesek: kor66
Számadások ideje, 1989 szakfordulón miként alakul az a fajta esszé, amely szellemi világítótorony volt legalább két nemzedék számára. A kérdés nyitott – akár (végre!) a valóság. Egy korszak lezárult; visszanézve mind jobban vonzza a szemet a világítótornyok fénye. 1989. november
67
ESSZÉPILLANAT
A T É T OVA T U DAT É S A M E TA F O R Á K
Széljegyzetek Csoóri Sándor újabb esszéihez
„Július nyolcadika, vasárnap. Heidegger több tanulmányában, de egy, Voznyeszenszkijjel folytatott eszmecseréjében is arról beszél, hogy a metafora a költõiség övezetébe tartozik, a nyelv õsforrásaihoz, ahol a szó nyílt volt és többértelmû. Az egyértelmûség szerinte szûkítés, amelyet a tudomány és a logika hozott létre. Higgadt, egyszerû, végleges kijelentések. Olyanok, mint az érett tapasztalatok. Olyanok, mintha azt mondanám: a szemem alig erõsebb, mint egy szõlõszem, mégis megesik, hogy hegyeket tudok arrébb tolni vele, s rönkfákat emelni magasba. Ha költõk vagy vérbeli irodalmárok vallanának így a metaforák elsõszülöttségi jogáról, természetesnek tartanánk. De hogy egy modern filozófus, a tudományok varázsudvarában felnõtt gondolkodó álljon ki mellette ilyen egyértelmûen, mindnyájunkat meglephet.” Csoóri Sándor esszéisztikus naplójából, a Nappali hold címû írásból idéztem a szerzõnek a metafora mellett elkötelezõ hitvallását. „Dacos”, megszenvedett vállalásról van itt szó: „…a politikában elkövetett sorozatos bûneimen kívül semmi másért nem verték el annyiszor rajtam a port, mint metaforákkal labdázgató prózastílusomért”. Csoóri a verést nyilván igazságtalannak érzi: „A képekben megjelenített gondolkodást »esszészerû« korunkban sokan maradinak mondják, pontatlannak és homályosnak a finomra csiszolt európai elemzõképességhez viszonyítva, amely többre becsüli még az elvont okfejtést is, mint azt, amelyet érzelem és érzéki képzelet páráját felhõz körül. Ezt az egyoldalú ítéletet én mindig hamisnak tartottam. Fölösleges dörgölõdzésnek a Nyugathoz.” Csoóri szövegébõl kiemeltem másfél mondatot. Óhatatlanul szembe kell néznem/néznünk ezekkel az állításokkal – különben nem vállalhatnám, hogy kommentárokat fûzzek az 1990-es évek elejének legnagyobb vihart kavaró esszéihez. 68
A tétova tudat és a metaforák Én nem tapasztalom, hogy „esszészerû korunkban” maradinak mondanák a képekben megjelenített gondolkodást. Egyik érvényes gondolkodásformának tekinti – a többi között! – minden többé-kevésbé iskolázott, ép értelmû ember. Az pedig csak természetes, hogy kötelezõ megítélnünk: különbözõ helyzetekben melyik gondolkodásforma közelíti meg nagyobb eséllyel, és fejezi ki a lényeget. Parlamenti vitában például általában pontatlannak és homályosnak tûnhet a metafora (bár itt is helyzete válogatja!) a „finomra csiszolt európai elemzõképességhez viszonyítva”. Errõl az elemzõképességrõl pedig túlzás kijelenteni, hogy többre becsüli „még az elvont okfejtést is, mint azt, amelyet érzelem és érzéki képzelet párája felhõz körül”. Ez egyszerûen nem igaz. A valamit is érõ „elemzõk” akár Csoóri lírájának sajátos képzeleti okfejtéseit is tanulmányuk tárgyává tehetik anélkül, hogy hierarchizálnának, vagy roszszul viszonyítanának. Röviden: a gondolkodásformák, -típusok értéke mindig helyzeti. A helyzetértékelés jól mûködõ ösztöne nélkül még metafora sincs. A Csoóri emlegette egyoldalú ítéletet jó ösztönnel balítéletnek lehet minõsíteni, mint minden indokolatlan és megalapozatlan hierarchizálást. A balítéleteket elvetjük vagy kiigazítjuk. De az idézett és vitatott, primitív és ostoba balítéletnek még csak helye sincs a szellem régióiban. Egy balítélet létezését feltételezni – egyetlen gondolkodásformában sem tûnik termékeny szellemi mûveletnek. Ha bedõl az ember a látszatnak, akkor maga is – nyilván hamis – ellenhierarchiát sugalmaz. A nyugathoz való dörgölõdzést emlegetõ Csoóri-mondat bénító hatását akár magamon is tanulmányozhatom. Arról most ne essék itt szó, hogy egy ilyenszerû megfogalmazás mennyire helyénvaló egy olyan történelmi környezetben, amelyben a Nyugathoz való felzárkózást nemzetinek tekinthetõ programként emlegeti mindenki. De ez a dörgölõzés – metafora? – mindenképpen tarkón üt. Hiszen minõsítés van benne. Igaztalan, méltatlan elõítélet, mely fel sem tételezi, hogy balítélet, téves képzet – netán gondolatficamból is (nem feltétlenül jellemhibából) keletkezhet. Az elõítéletbõl következik, hogy az értelem, az ítélõképesség esetleges kihagyásait is etikai vétségnek minõsíti. Ebben a beállításban az ember nem téved, hanem „dörgölõdzik”. A megítél(tet)ésnek ilyenszerû csapdájába nem szabad belemenni. Messze el szeretném kerülni ezt a zsákutcát. És azt is meg kell jegyeznem hogy esszéírónak ma69
ESSZÉPILLANAT
napság nem szabadna ilyen csapdákat állítania. Mert nemcsak az õ lelke rajta… A disztingválás: elemi ösztön. A metafora sem nélkülözheti, hiszen a dolgok szétválasztása nélkül nincs költõi – képi – összevetés sem. És ez az elemi ösztön mûködik a logikai leválasztások mûveleteiben is. Magyarán: a metafora is elemzi önmagát – miközben a helyét keresi. A metafora is helyzetekben, a helyzetek logikájában(!) él. Ez a Csoóri-kép: „a szemem alig erõsebb, mint egy szõlõszem, mégis megesik, hogy hegyeket tudok odébb tolni vele…” egy képzõmûvészeti tárlaton igaz, pontos, helyénvaló. Fizikaórán, ahol éppen mechanikai feladatokat oldanak meg – érthetetlen lenne. De, ha mondjuk Kolozsváron, román értelmiségieknek tartott elõadásban hangzana el, akkor meg túlságosan jelentésesnek értelmezné a Lancranjan metaforáin nevelkedett hallgatóság: bizonyára magyar területi igények, határtologatások ravasz igénybejelentéseként aposztrofálná. A metaforák fantasztikusan, ám esetenként hajszálpontosan illeszkednek a világba, világra. Aki metaforában gondolkodik, annak a helyzet, a pillanat intenzitásában kell mérlegelnie (= elemeznie). A pillanat múltán a metafora már nem olyan kristálytiszta, mint születése pillanatában. Éppen Csoóri írja Adyról: „Legnyugatosabb emberünk lévén, szemléletében és igazodásaiban egyaránt elfogadta a nyugati elemzõkészséget, a fölvilágosodás idején hatalomra jutott logikát, de nyelvében, ritmusaiban, képzeletében hátat fordít neki. Látomásaiban szinte egyetlen nyugat-európai jelképre utaló mozzanatot sem találunk, de annál több bibliait, ázsiait, hun és kuruc hangulatokhoz kötõdõt, sõt a legeurópaibb városra: Párizsra is Bakony-álarcot erõltet rá, hogy otthon érezze magát benne.” Attól tartok, Ady metaforája összeroskad ennyi utólagos feltételezés terhe alatt. Ady nem azért erõltette (erõltette?) Párizsra a Bakony-álarcot, hogy otthon érezze magát a világvárosban. Célzása pontos, érthetõ volt: úgy menekül Párizs erdejébe, mint a honi betyár a Bakonyba… Nekem most a metaforák kapcsán egy Apollinaire nevû költõ és hadfi jut eszembe. Elképzelem, hogy a hadiszerencse-hadiszerencsétlenség a Bakony alá veti. A lövészárokból kimászva a Bakony fái alatt fõzi meg a feketekávét, pipára gyújt, és Lou-ra gondolván keserû-vidoran így kezdi a versét: A Bakony az én Párizsom… 70
A tétova tudat és a metaforák Hagyjuk a logika és az esélyegyenlõség kedvéért Apollinaire hadfit a keleti magyar röghöz dörgölõzni. És figyeljük, amint abból metaforát csihol. Ilyen az elmealkata. Van, aki metaforában tud és szeret gondolkodni, nyugaton is, keleten is. Csoóri Sándor is metaforás alkat: „Egy sokértelmû metaforát szívesebben emel magasba, mint bármilyen egyértelmû gondolatot”. Esszében is kedveli a metaforákat. Ez persze nem ok arra, hogy hamis hierarchizálástól védve, axiológiaiból etikaiba váltó rangsor élére helyezze õket. Nem ok, de magyarázat. * Rendkívül fontosnak tartom, hogy a nem egyszer viták kereszttüzében álló Csoóri-esszék jellegzetes gondolatformáló módozataira magyarázatot keressünk. A félreértések forrásvidékén járunk. Átmeneti korunk tele van kihívásokkal. Ezeket a maga módján, a maga sajátos helyzeteiben válaszolja meg az ember. A kihívások és válaszok párbeszédében nincs módszerhierarchia. Csak célszerûség (olykor szükségszerûség). A mi történelminek mondható helyzeteinkben az „egyértelmû gondolatoknak” ugyanolyan esélyt kell(ene) adnunk, mint a metaforának. Alkata szerint Csoóri esszében is metafora-elvû. Az õ esszéinek keletkezéstörténetéhez az is hozzátartozik, hogy mostanában kevesen mûvelik a mûfajt, és még kevesebben vállalják – ahogy ezt mondani szokás, bár a „szokás” nem mindig fed követésre méltó gyakorlatot! – a szembenézést egy tizenöt milliós közösség sorskérdéseivel. Mindezt azért kell leszögeznem, mert úgy hiszem, hogy a Csoóriesszét nem csupán a szerzõ akarata határozza meg – a környezet is determináló erõként hat. S mihelyt ezt elismerjük, attól a pillanattól kezdve az elemzés olyan önelemzéssé válik, mely a közösségi tudat koordináta-rendszerét keresi. A Csoóri-féle esszének már a létében – létrejöttében – is van valami heroikus. A közösségi tudat zavarainak meghaladása a tét. És ez a zavarodottság mára már olyan mértékûvé fokozódott, hogy aki errõl eddig érdemlegesen mondani akart valamit, annak tolla alól a kétségbeesés metaforái süvítenek. „Hogyan számíthat teremtõ gondolatokra egy ember egy olyan országban, ahol a magunk megismerésének a szándéka – kihívás. Vagy ahol szinte negyedszázadig bûn a határainkon kívül élõ és a világban szétszórt magyarság ügyét lét71
ESSZÉPILLANAT
kérdésként összekötni a nemzetével. Nacionalizmus – vágták rá még a fájdalomra is. Egy állam mûködött Magyarországon a nemzet helyén. S a nép helyett lakosság.” Ebben a helyzetben az egyszerû tények felmutatása is: metaforaerejû. És itt még sablonokon, kövületeken botladozik a nyelv. A Magyarország határain kívül élõ magyarság ügyét például nem lehet a nemzethez kötni, hiszen az a magyarság is: a nemzet! A tudathasadás tragikus méretû. Aki a meghaladására törekszik, annak a nyelvhasználatunkra kényszerített képtelenségeken kell túltennie magát. És itt „jön be” az elsõ kétely: nem biztos, hogy erre a metafora a legmegfelelõbb eszköz. Csoóri esszéiben a konkrét valóságképek mellbeverõek. Igen, ezeknek az esszéknek alapvetõ tényeket kell leírniuk: hiszen a valóság be volt tiltva. A több országba szakadt nemzetrõl még az anyajelzõvel ellátott országban sem lehetett kimondani a tényszerû igazságokat. Amikor a tudat elfogadja, hogy megcsonkítsák, netán önmagát csonkítja, akkor ennek a tudatnak a teljességéért harcot – értelmes cselekvést, gondolkodást – hirdetõ esszének nyilván a teljességigényt kell a világba kiáltania. Igen ám, de tudathasadásos állapotban hiányoznak a tények. Ilyen helyzetben a hasadékokat mindenki hajlamos metaforával, lírával, reménnyel, illúzióval feltölteni. A többszörösen hasadt tudat térképének egyes helyein még ma is csak metaforákban szabad a teljességigényre utalni. Ezért gondolom azt, hogy a térkép elõnyösebb helyein – Nyugaton, az anyaországban – akkor viszont tényekkel, a teljes valóság tudatával kell ellensúlyozni, feltölteni a réseket. És a pontosság, a józanság rendkívül fontos, mert ennek hiányában csak a bûntudat öröklõdik. Csoóri esszéiben a metaforikusan életben tartott teljességigény mellett a kollektív tudatlanságnak címzett hadüzenet a legfontosabb elem. Tényfeltáró, tudatelemzõ közösség-lélektani jelenségeket vizsgáló esszékbõl, dolgozatokból már régen irodalomtörténeti súlyú vonulatnak kellett volna jelentkeznie. Fájdalmasan, tragikusan késik. Csoóri magányos portyázó – alig akad két-három társa. Amíg ez az igény nem „intézményesül”, addig heroikus gesztussal létre hívott esszékre vagyunk utalva. 72
A tétova tudat és a metaforák Csoóri írásainak ténykezelése jelentékeny problémaérzékenységet mutat. Megjelenítõ erejük – és hatásuk – elementáris. A tényeket (és a részekre hullott közösségi tudat parcelláit) összekötõ indulat olykor azonban elkapkodott ítéletekhez vezet. Itt észlelem a nagy kockázatokat vállaló Csoóri-esszék egyik sebezhetõ pontját. Miközben egységesíteni és illeszteni próbálnak, nem egyszer sebeznek. A magyarországi folyamatokat jól ismerõ esszéíró tökéletes helyzetelemzést ad 1968-ról – a válság magyar szempontból elõnyös megoldás-lehetõségeit kristálytisztán vázolja fel. Az átmenetrõl (a rendszerváltozásról) is kimond mindannyiunk által megélt, megtapasztalt lényeges igazságokat. Tényismerete tökéletes, ennek alapján a következtetései is, ítéletalkotásai is helytállóak. A kisebbségbe szakadt magyarság történetében nem ilyen tájékozott, így aztán „egyedüli reálpolitikai” megoldás-képleteinek legfönnebb erkölcsi indulata-indíttatása tûnik érvényesnek, de ez is kétséges, mihelyt nem támogatják a tények. Nekünk a huszadik századnak, ennek az évezrednek a végére legalább tudomást kellene szereznünk egymásról („jé, Erdélyben beszélnek magyarul?!”) – egy józan önismeret kimunkálása pedig máris megkésett, elmulasztott értelmiségi feladat. A fennebb zárójelben idézett, anyaországi ajkakon hajdan oly gyakori mondat: megannyi késszúrás volt, és manapság is érzékenyen érinti minden elhamarkodott ítélet a nagyon is sérült kisebbségi lelkületet. Csoóri azt írja, hogy az a száz értelmiségi, aki a második világháború után Marosvásárhelyen egyezkedni kezdett a románokkal: „helyrehozhatatlanul elrontott(ak) valamit: érzelmileg és politikailag megbontották a kisebbségi magyarság egységét”… Csoóri szerint ezeknek az embereknek a vesztesekkel kellett volna maradni, és a „vesztesek igazát kellett volna képviselni a világ elõtt”. Gondolom, felállítható egy ilyen sorrend: mindenekelõtt nem kellett volna veszteni, a vesztesek oldalán végezni; a kiugrási kísérlet a kulcskérdés, és ezt a románok sikeresen megoldották. A vesztesek igazát a világ elõtt képviselni? – úgy, mint a szlovákiai magyarok? A Magyar Népi Szövetség székelyudvarhelyi kongresszusa beszédesen mutatja egy ilyen választás esélyeit. Ami pedig a kisebbségi magyarság megosztottságát illeti, emlékeztetnék arra, hogy Erdély is, magyarsága is megosztott volt négy éven át (1940–1944). Dél-Erdélyben ezalatt a négy év alatt is élt egy 73
ESSZÉPILLANAT
közel négyszázezres romániai magyar kisebbség. Romániai magyar irodalom létezett ebben az idõszakban is. Én nem tudom erkölcsileg elítélni a nagyhatalmi döntések meghatározta korszak (1944–1947) romániai magyar egyezkedõit. Sokkal inkább az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek anyaországi egyezkedõit a román hivatalosságokkal. Egyáltalán: lehetséges lenne már elítélni vagy dicsérni? Csoóri leírja, amit Magyarországon kevesen tudnak: a magyar ötvenhatért legalább annyi magyart csuktak börtönbe Erdélyben, mint Magyarországon. Számukra nincs kárpótlás vagy kitüntetés. Bûnük ma is (1991-ben) bûn; elévülhetetlen. Ugye, mennyire másképpen élik meg a tizenötmilliós magyarság közösségei a nemzet nagy pillanatának – az emlékét is?! Ebben a tétova tudatú közösségben, amit magyar népnek neveznek, óvatosan kell bánni az ítéletalkotással és a minõsítéssel. Identitástudat dolgában is egészen hátrányos helyzetûek vagyunk a szomszédos népekhez képest. A tétova tudat minden káros tünete megmutatkozik nálunk. E tétovaságért értelmiségünk is felelõs. (Példának okáért Németh Lászlóra gondolok.) Többször vitatkoztam román, szlovák értelmiségiekkel. Figyelmeztetni akartam õket, hogy az õ szempontjukból is veszélyes a nemzeti kisebbségek asszimilációját erõltetni. Fura zavarokhoz vezethet ez egy esetleges történelmi kudarc környékén; bekövetkezhet az asszimiláló többség belsõ meghasonlása… Mind a szlovákok, mind a románok hitetlenkedve hallgatták fejtegetésemet és példálózásomat. Számukra felfoghatatlan a híg-szlovák, a híg-román, mély-szlovák, mély-román fogalma. Bár elméletileg fennáll a lehetõség, hogy ebben is követik a tizenkilencedik század végi, huszadik század eleji magyarokat – mégis valószínû, hogy az asszimilációt tudatilag szerencsésebben lesznek képesek feldolgozni. A kérdés nyitott… Az asszimilációhoz való viszonyunk az egyik oka ma is tétova identitástudatunknak. Az asszimiláció tényének és fogalmának az asszimilációja(!) úgy tûnik, lassan mégiscsak a vége felé jár már a magyar nemzettudatban. Csoóri annyit emlegetett mondata körüli vitát (a zsidóság stílusban és gondolatilag asszimilálni akarja a magyarságot) a vége felé tartó folyamat részeként, groteszk mozzanatként fogom fel. 74
A tétova tudat és a metaforák Azért az még ide kívánkozik, és egyáltalán nem „a stílus és a gondolatiság”, hanem a valóság szintjén, hogy egyszer már majdnem a zsidósághoz asszimilálódott a folyton vallást újító Erdély – Péchi Simon kancellársága idején. A több évszázados történések szerkezetének logikai elemzése: egészen tanulságos lenne. A zsidóság önértékelése és az általános emberi szempontok érvényesítése rendjén is. De visszatérve saját tétova tudatunkhoz: a történelem a tétovaság kiköszörülésének esélyeit kínálja. Egyetemes magyar tudat: egyetemes magyar nyilvánosságot – és politikát! – kér. Egyet kell értenünk azzal, amit Csoóri „történelmi kiindulópontként” fogalmaz meg: „nekünk annak a Magyarországnak az eszményi képét kell fölrajzolnunk magunk elé, amelyet elsõ háborús leveretésünk után egy »igazságos« Trianon meghagyott volna számunkra.” Csoóri Mohács kapcsán írja le azt, amit én a mai helyzettudat átalakításában kulcsfontosságú megállapításnak érzek: „A részek külön pályára tértek. S ettõl kezdve más lett a megmaradás nyelve, nyelvtana, logikája Erdélyben, mint a Hódoltságban vagy a Királyság területén”. Ezt ma is figyelembe kell venni, amikor a Kárpátmedence legnagyobb magyar pártja a romániai (!) RMDSZ, amikor Szlovákiában az egyik magyar párt a kormánykoalícióban van, a többi ellenzékben. Helyzetek vannak – és helyzetlogikák. A történelem mai logikája szerint azonban a „részek” külön pályái talán párhuzamos irányba térnek (és akkor fürkészhetjük a végtelent, ahol találkozhatnak). De ez már nem a metaforák – kizárólagos! – ideje lesz. Ide már józanság kell. A metafora pedig reményt fakasztó igyekezetében olykor becsap. Az elmúlt években gondolatban ezerszer vitatkoztam Csoóri mondatával (melyet bizonyára Fábry Zoltántól kölcsönzött) „Románia elvesztette a békét – s ezért felelnie kell”. Szépen, vigasztalóan hangzik, de nem igaz. Románia folyamatosan nyer, és tovább követel. Ez a tényállás. Nekünk már csak a tényekre szabad figyelnünk. Az esszé ezen a gondolati szinten már nem tölthet be vigasztaló funkciót. Ezért (is) le kell mondania a metaforákról. Önmagunkról való tudásunknak meg kell haladnia a metaforák világát. Hiszen ezt a tudást minél egyszerûbben, érthetõbben („dörgölõzés” nélkül) kell közvetítenünk a világ felé. A világnak pedig az a 75
ESSZÉPILLANAT
tulajdonsága, hogy a szereplõi – az emberek – a tényeket elfogadják, következtetnek, ítélnek. Nem mindenki képes metaforát termelni, de a szabatos gondolkodás minden embernek közös öröksége. A románok számára Erdély metafora. Számunkra is. A világ elõtt folyik a metaforák ütközete. A világ már fáradt, nem érti a vitát. Egyszer egy francia újságíró a vitatkozó magyarok és románok fölött átszólt hozzám, romániai magyarhoz: foglaljam össze, ha tudom, a lényeget. „Itt egy földrajzi egység, Erdély – mondtam. – Bárhová tartozik, kisebbségbe is kerülnek erdélyi emberek. Mivel mindezidáig azt tapasztalta a világ, hogy kisebbségnek lenni nem az a kimondott leányálom, fogadjuk el, hogy olyan megoldást kell találnunk, melynek következményeként a kisebbségiek létszáma az adott földrajzi területen a lehetõ legkisebb legyen. Legéppuskázás kizárva. Ha Erdélyt Magyarországhoz csatolnák, kisebbségbe kerülne vagy ötmillió román. Kétmillió magyar kisebbségi számszerûen mégiscsak kevesebb. De már volt példa olyan etnikai határokra, amely ugyanazon a területen csupán egymillió-kétszázezer embert kényszerített kisebbségi sorba – ezt a mennyiséget is két (nem egyetlen!) náció adta: nyolcszázezer román Észak-Erdélyben és négyszázezer magyar DélErdélyben!” Olyan csend lett, amilyent ritkán volt alkalmam tapasztalni. Ezért áhítozom a metaforák helyett a tények, a számok, a logika csendjére. Csoóri újabb esszéit olvasva: a metaforák morajából a csend ígéretét igyekeztem kihallani. (1991)
76
