ESÉLYEGYENLŐSÉGI NAPLÓ

ESÉLYEGYENLŐSÉGI NAPLÓ 2009. L. Ritók Nóra: Berettyóújfaluban születtem, itt élek a családommal, és itt dolgozom az alapítványi művészeti iskolámban. Eredetileg általános iskolai tanárként indultam. Tíz éve leginkább a művészeti nevelés és az esélyegyenlőség kérdése izgat. És minden, ami ehhez kapcsolódik. Vagyis az oktatásunk teljes egészében. Meg a kultúra. És a társadalom. Meg akarom érteni a problémákat. Nap mint nap tapasztalom közvetlen környezetemben, hogy a mélyszegénységben élőknek esélyük, sőt reményük sincs a minőségi életre. Ismerem az oktatás, a szociális szféra és az egészségügy egymással párhuzamosan futó, egymást erősíteni képtelen programjait. Érzékelem a hivatali és az emberi szemlélet között tátongó mérhetetlen űrt. Azt akarom, hogy változzanak a dolgok, ezért kezdtem írni ezt a naplót. Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=706

L. Ritók Nóra Esélyegyenlőségi naplóját az OFOE jelenteti meg

Honlapjuk itt található: http://www.osztalyfonok.hu/index.php?default=1 Az Igazgyöngy Alapítvány honlapja itt található: http://igazgyongy-alapitvany.hu/

A FEJTETŰ PROBLÉMÁJA 1961-BEN ÉS 2009-BEN (Esélyegyenlőségi napló, 1. rész - 2009. október 5.) 1961 A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Tanács Egészségügyi Osztály vezetőjének levele tetvesség elleni védekezés tárgyában, 1961 (Részletek) Nők fürdetésénél kizárólag női dolgozók (szülésznő, védőnő, körzeti ápolónő, női vöröskeresztes aktívák) segédkezhetnek. Hajnyírást, szőrtelenítést csak a vonatkozó utasításban meghatározott esetben, azaz kiütéses tífusz, annak alapos gyanúja és tetvesség együttes fennállása esetén szabad végezni. (...) Mivel a DDT-porozás személyi válogatás nélküli végrehajtása érthető ellenérzést váltott ki a telep lakói között, új célzott módszert vezettünk be, mely nem a cigánytelep lakóinak összességére, hanem csak a tetvesekre vonatkozik (...) Enyhébb fokú fejtetvesség esetén -- ha a ruhatetvesség teljes határozottsággal kizárható -- a tetvesség megszüntetését a DDT-por, illetve tetűirtó folyadék alkalmazásával kell megkísérelni, a gépi fertőtlenítést és a kötelező fürdetést mellőzni kell. (...) A rendőrség igénybevételét, amire a vonatkozó utasítás utal, kizárólag azokra a kivételes esetekre kell korlátozni, amikor tetves személyek tetvetlenítése másképpen meg nem oldható. Felhívom főorvos kartársat, hogy a cigánytelepek fertőtlenítéséhez, fertőtlenítő gépkocsi kiküldése esetében a következőket biztosíttassa: 1. A rendőrség igénybevétele, reggel öt órától a munkálatok elvégzéséig. 2. Lehetőleg száraz fa biztosítása a gépek üzemeltetéséhez. Nagy telepnél (300400 fô) 3q, kisebb telepnél 2q. 3. A nők fürdetésének levezetésére két nő biztosítása (szülésznő, betegápolónő, vöröskeresztes aktíva). 4. Megfelelő mennyiségű Ergó vagy Cupritoz beszerzése. Ha ez nincs, egy liter petróleum, egy liter étolaj, egy liter ecet. 5. Kettő-négy kilogram mosószappan a fürdetéshez.

6. A munkálatokat végzők kosztolásának, éjszakai szálláshelyének biztosítása hat fő részére. 7. Járásában beosztott egészségőrök, ellenőrök kirendelése. 2009 Vannak olyan kínos kérdések, amelyek különösen akadályozzák a cigánygyerekek egy részének beilleszkedését. Ilyen például a tetvesség. A mélyszegénységben élők között is akadnak persze olyanok, akik küzdeni próbálnak ellene petróleummal vagy növényvédő szerrel, a többség azonban feladja. Az otthonukban már minden és mindenki tetves, gyerekeik pedig az iskolában továbbadják az apró állatkákat. Nem csoda, hogy társaik kerülik őket, nem akarnak melléjük ülni, sőt a pedagógus is ösztönösen távolabb húzódik. Előbb-utóbb persze elhangzik a „Te tetves cigány!” kijelentés, és olyan légkör alakul ki, amelyben lehetetlen elfogadásról, toleranciáról akár szót is ejteni. Állítólag minden intézményben van védőnő, aki heti rendszerességgel, sőt sűrűbben is ellenőrzi a gyerekek fejét. A mi vidékünkön még nem találkoztam ezzel a gyakorlattal. Az érintettek annyira bizalmatlanok, hogy szinte képtelenség beszélni velük a témáról. Nekem végül sikerült. Igaz, hosszú ideig tartott, ameddig el tudtam jutni odáig, hogy az anyukák meghallgattak, és végül elfogadták, hogy tenni kell valamit az ügyben. Az apropót az adta, hogy egy többnapos kirándulás során kénytelenek voltunk csoportos tetűirtást végezni. A szándék tehát – ha nehezen is – de végre megvolt, hiányzott azonban a tetűirtó szer. Először egy nagy gyógyszergyártó céghez fordultam segítségért, ott azonban az aktuálisan sikeres focicsapat támogatása mellett nem jutott forrás 5 liter Nittyforra. Egy ANTSZ-ben dolgozó ismerőstől értesültem arról, hogy oktatási intézmény vezetőjeként jogom van ingyenesen igényelni a szert. Azonnal telefonáltam is az illetékes helyre, ahol megtudtam, hogy írásban, a családok pontos nevének és lakcímének megjelölésével kell a vonatkozó kérelmet benyújtanom. Ezt követően majd kiszállnak a helyszínre, és ellenőrzik, hogy igazat mondtam-e. Ha jogosnak bizonyul az igény, a helyszínre vonul egy férfi munkatárs és egy védőnő, akik a literszámra raktározott tetűirtó felhasználásával elvégzik a szükséges műveletet. Hiába győzködtem az illetékeseket, hogy nem állatokról, hanem emberekről van itt szó. Némi iróniával megköszöntem, és nem kértem ezt a megoldást. Ha

ugyanis az én kezdeményezésemre ilyen formában kerül sor a probléma elhárítására, végképp elvesztem az érintettek oly nehezen elnyert bizalmát. Mivel tartottam attól, hogy az akció – minden kérésem és szándékom ellenére – automatikusan beindul, felhívtam az egyik védőnőt. Az ő szavai adják történetem slusszpoénját: „EZEKKEL (sic!) nem érdemes foglalkozni. Egyszerűen nem fogják fel, hogy a lakást is fertőtleníteni kell, ezért állandóan visszafertőződnek. Felesleges rájuk ennyi energiát pazarolni!”. Valóban felesleges lenne? Nekem más a véleményem L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=708

ÚT ELŐLÜK, VAGY ÚT HOZZÁJUK? (Esélyegyenlőségi napló, 2. rész - 2009. október 5.) A művészeti iskolák ellenőrzése során sokfelé megfordulok. Egy alkalommal valamivel korábban érkeztem egy iskolába, ahol különösen magas volt a halmozottan hátrányos helyzetű, többségükben roma gyerekek aránya. A teremben még folyt a tanítás. A pedagógus, aki már várt engem, jelezte: nem probléma, ha előbb bemegyünk. És valóban, ez már végképp nem volt probléma. Nyolcadik osztályos matematikaórára érkeztünk, még úgy 15 perc lehetett hátra. Leültünk egy hátsó padba, én elővettem a szükséges dokumentumokat. Próbáltam azokra koncentrálni, de nem ment. A teremben ugyanis hihetetlen volt a hangzavar, obszcén szavak röpködtek, a gyereket láthatólag egyáltalán nem zavarta, hogy óra van, és az sem, hogy egy ismeretlen felnőtt is ül a teremben. Néhányan rajzolgattak, mások újságot nézegettek, akadtak olyanok is, akik tánclépéseket próbálgattak, vagy a padon ülve társalogtak. Volt ezen kívül lökdösődés, birkózás, csupán a matematikával nem foglalkozott senki. A matematikatanár pedig az asztal mellett állt, hóna alatt a napló, és csupán arra várt, hogy kicsöngessenek. Olykor rápillantott az órájára, mintha így siettethetné az időt. Amikor végre megszólalt a csengő, fellélegzett, és szó nélkül kiment a teremből. Ezt az órát is sikerült túlélnie, mehet haza, vége a napnak, vége a hétnek. Rajta semmi sem múlt, ő megpróbálta tenni a dolgát, arról meg végképp nem tehet, hogy ezekkel a gyerekekkel képtelenség bármit is kezdeni. Sajnos számos ilyen óra, nap, hét telik el így, és nem csupán ebben az iskolában. A közelmúltban hallottam a következő történetet. Az egyik szülő megkérdezte a napközis nevelőt, hogy miért pipálja ki és írja alá a gyerek füzetében a hibásan megoldott házi feladatot. A tanítónő erre azt felelte, hogy az ő munkakörében csupán az szerepel, hogy ellenőrizze: elkészült-e a feladat. A tananyag megtanítása, megértetése nem rá tartozik. Tudom, hogy nem könnyű dolog megnyerni éppen ezeket a gyerekeket, elérni, hogy tanuljanak, hogy fontos legyen a számukra, ami az iskolában, a tanítási órán történik. Talán, ha a pedagógusok a tanítványaikra koncentrálnának, keresnék hozzájuk az utat, ha szembe néznének önnön felelősségükkel, nekik is könnyebb lenne. Távlatilag. Mert eleinte jóval nehezebb nem eleve lemondani róluk. L. Ritók Nóra

Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=709

A GYEREK TEHÁT NEM ESZIK (Esélyegyenlőségi napló, 3. rész - 2009. november 23.) Fura dolgokat deríthet ki manapság egy egyszerűnek tűnő alkotófeladat is. Az egyik foglalkozáson a művészetiben az álmokról volt szó, ki, miről álmodik, miről szeretne, hogyan lehetne ezt rajzban ábrázolni, stb. Az óra eleji felvezető beszélgetést egy kérdés állítja meg: „Ennivalóról lehet álmodni?”. Persze, lehet. Megy a munka, mindenki motiváltan alkot, ki utazásról, ki számítógépről, ki mesevilágról, ki pedig ennivalóról rajzol. Kenyérről, húsról, makaróniról, banánról. Egyszerű, hétköznapi vágyakról. Egy tányérról, teli mindenféle étellel. Jó lett a rajz. Talán túl jó is. Aztán az ember tovább bogozza a kérdést, illetve a mögötte feszülő problémát. Mert probléma az van. És az eset nem egyedi. A gyerek a szomszéd faluban lakik. Halmozottan hátrányos helyzetű. Hetedikes. Az iskola társulásban a szomszéd faluban van. A gyerekek a suliban esznek, a HH-s tanulók ingyen, hatodikig, a hetedikeseknek-nyolcadikosoknak 50%-os térítést ír elő a törvény. Ám a szülő nem fizet. Nem tud, nem bír. Sok ok miatt, munkanélküliség, segély, alkohol, kölcsönök, uzsora stb. A gyerek tehát éhesen utazik reggelente busszal, a többiekkel, köztük hasonló helyzetben levő társaival. Kézenfekvő lenne, hogy a gyerek ehessen fizetés nélkül is, ha éhes. Ám a dolog nem ilyen egyszerű. A szülőfalu, ahol a gyerek lakik, egy fityinget sem ad a gyerekek oktatásához, ellátásához. Kényszertársulás. Itt nem bírták fenntartani, oda kellett a gyerek, hát legyen. De plusz támogatást nem adnak. Ha kellett a gyerek, kelljenek a problémái is. A közös iskolának helyszínt adó falu a maga gyerekeinek is alig bírja kiegészíteni a szolgáltatások árát, nemhogy a szomszéd faluban lakóknak… Tehát a gyerek nem eszik. Sem ő, sem mások, mert nincsen egyedül. Irigy a kisöccsére, mert ő még alsós: ehet. És előbb ingerült, majd agresszív, figyelni képtelen, romlik az egyébként jó képességű gyerek tanulmányi eredménye, majd rendszeresen elszédül, sápadt, alultáplált lesz, a pedagógus kenyerére bízódva, aki a gyenge láncszem a történetben. Gyenge, mert nem bírja nézni. A hivatalnokok igen. A történet a 2009/10-es tanévben játszódik, Magyarországon.

Részlet a szerző leveléből: „Küldök egy fotót is. A címe: Livi babát kapott. (Szeptemberben vittem több ruhát, játékot, Toldra.) A jövő héten kaját osztunk. Leszerződtem az Élelmiszerbankkal, 250 fő kap így tartós élemiszert. Jó kis művészetoktatási feladat, ugye? A naplóban írtakkal kapcsolatban is próbálkoztam a Gyermekétkeztetési Alapítványnál. Kb. két hete, amint megtudtam ezt a dolgot. Még válaszra sem méltattak.” L. Ritók Nóra Itt olvasható: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=715

MESTERKŐMŰVES (Esélyegyenlőségi napló, 4. rész - 2009. december 16.) A szerző, L. Ritók Nóra leveléből: „Akkor itt a decemberi. Kicsit vidámabb, legalábbis egy személyt illetően, de hát mindjárt itt a karácsony... Én még nem vagyok az. Fura, de az adományozás az utóbbi egy évben nem tölt el örömmel, inkább végtelen szomorúsággal. Pedig örömöt szerzünk vele, és mégis... Ma is találtam gyereket mezítláb az utcán.” 2009. december A fiú most 18 éves. SNI. Az volt elsőtől, egyből oda javasolták az óvoda után. Cigány, halmozottan hátrányos helyzetű. Három testvére van. Elvégezte az általánost a szegregált iskolában. Jó eredménnyel. Rajzban nagyon jó, színvilága, grafikai érzékenysége egészen különleges, sok rajzpályázat nyertese, ma is szívesen alkot. Az általános után a speciális szakiskola jött. Jó lesz az, együtt marad a többiekkel, és majd szakmát tanul. Lehet akár kárpitos is. A bátyja is ott végzett, igaz, azóta munkanélküli. Aztán kezdi érteni, hogy ez nem az, amit ő szeretne. Mert ő kőműves szeretne lenni. Mesterkőműves. De innen nem lehet. Egyeztetés, patronáló tanár, korrepetálás, gyakorlóhely keresése stb. Szinte csoda, de sikerül. Átmehet a másik tagozatra. Boldog, tanul, élvezi. Álmodik és akar. Nagyon. Jó kőműves lenni. És megy neki. Nem csak ez, más is. A másik nagy álom, a jogosítvány megszerzése. Első lépésként november végén, elsőre, sikeres, három hibapontos KRESZ vizsgát tesz. A vizsga számítógéppel történik, érintőképernyős megoldásban, teszttel. És megcsinálja. Ő, akit az oktatási rendszer enyhe fokban értelmi fogyatékosnak minősített idáig. Visszahelyezhetetlenül. Neki sikerülni fog az álmait valóra váltani. De sokaknak nem. Vajon hányan kényszerültek kényszerpályára? Belőlük mi lehetett volna?

Karcsi L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=726

APJA JÓL ELFENEKELTE (Esélyegyenlőségi napló, 5. rész - 2010. január 21. „Ma narancsot vittem néhány rászoruló családnak. Az egyikben három kicsi gyerek volt otthon: 3-5 és 6 évesek. Odaadtam nekik a gyümölcsöt. Megegyeztek abban, hogy ez barack, és megpróbáltak beleharapni, de nem ízlett nekik. Meg kellett mutatni, hogyan kell narancsot enni. Azt hittem, elbőgöm magam.” Találkoztam az egyik volt tanítványommal. Jól emlékszem rá, alsós korában járt hozzánk, a művészetibe, sok örömünk volt együtt. Aztán ötödiktől már nem iratkozott vissza, bár néha benézett beszélgetni kicsit. Kérdezem, mi újság vele, és mialatt beszélt, sok minden eszembe jutott. Például az, hogy hiperaktív kisfiúként annak idején mennyi fejtörést okozott a tanítójának és persze nekem is. Ugyanabba az osztályba járt egy másik hiperaktív kisfiú is. A hiperaktivitást pedig nehéz tolerálni egy nagy létszámú osztályban. Ezek a gyerekek képtelenek megülni a fenekükön, tartósan figyelni, öntörvényűek, társaik könnyen felbosszantják őket, és még sorolhatnám a velük kapcsolatos zavaró tényezőket. Volt azért különbség is a két gyerek között. Az egyik a városban „valakinek” a gyereke, akinek a szüleit a pedagógusok úgy jellemzik, hogy mindenben partnerek, lehet rájuk számítani. Talán még az átlagnál is figyelmesebbek, sosem mulasztották el még a tanító néni névnapját sem. A másik gyerek HHH-s, cigány. Az ő szülei nem partnerek. Semmiben. Az iskolába maximum akkor mennek fel, ha felhívatják őket, akkor is csak az anyuka, és ő is túl hangos. Az ilyen szülőkre a pedagógusok azt szokták mondani, hogy nem együttműködők. Az egyik gyerek minden különösebb gond nélkül tanítható volt az osztállyal együtt, kicsit jobban kellett rá figyelni, kicsit mozgékonyabb volt a társainál, de kedvesen mosolygott, udvariasan viselkedett. A másik fiúcskával viszont meg sem lehetett próbálni a közös munkát. Őt az iskola hamar pszichológushoz küldte, aki gyógyszeres kezelést javasolt. Néhány hétig kísérleteztek vele, de a gyógyszertől nagyon aluszékony lett, ezért leálltak a szedésével, és más módszerrel sem próbálkoztak. Ha túl sok gond adódott vele, az apja jól elfenekelte, egyébként maradt minden a régiben.

És mi történt az elmúlt, kis híján tíz esztendőben? Az egyik gyerek jó eredménnyel fejezte be a nyolcadik osztályt. Idővel enyhültek, majd teljesen megszűntek vele a gondok, s egyre jobban ment neki a tanulás is. Most gimnáziumba jár, egész biztatóak az eredményei. A másik fiú mindvégig az osztály réme maradt, bukdácsolt, számtalan figyelmeztetése, intője volt. Ő a város leggyengébb középiskolájába került, onnan is rengeteget hiányzik, balhét balhéra halmoz, ki tudja, milyen jövő vár rá. Vajon hogyan alakul az élete, ha szerencsésebb csillagzat alatt születik? Ha megkapja ugyanazokat a lehetőségeket, amelyeket a társa? Szükségszerű-e hogy egy gyereknek már a születése pillanatában megpecsételődjék a sorsa? L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=738

TEHETSÉG ÉS ESÉLYTELENSÉG (Esélyegyenlőségi napló, 6. rész - 2010. február 16.) A történet régen kezdődött, amikor még általános iskolában tanítottam. A cigányfiú hihetetlenül tehetségesen rajzolt. Sokáig csak azt érzékeltem, hogy ügyesebb, mint az átlag, aztán egy szerencsés feladat elindította. Mintha egy palackból szabadult volna ki egy szellem: ontotta magából a hihetetlen képi asszociációkat. Őszintén csodáltam. Nemzetközi pályázatokat nyert, újságcikkeket írtak róla… De a többi tantárgyból gyenge volt, főleg matematikából. A tantestület pedig nem volt partner, sőt. Sosem felejtem el az ominózus mondatot, amit a matematikatanár és egyben igazgatóhelyettes mondott: „Rajzolni a hülye is tud. Próbálnál nekik matematikát tanítani! Akkor nem lennél így elájulva…” Próbáltam Picassóval érvelni: ő sem tudott kétjegyű számokkal műveleteket végezni. A válasz rövidre zárta próbálkozásaimat: „Meg is látszik rajta…”. Azért nem adtam fel, próbáltam ösztöndíjat, kollégiumot, pártfogót szerezni. Egy darabig úgy tűnt, sikerül. Aztán a család, pontosabban a fiút nevelő nagymama közbeszólt. Nem csak ezért nem működött a dolog, mert nagyon szegények voltak. Nem voltak hajlandók kétszáz kilométer távolságra elengedni. Hiába érveltem, próbálkoztam. Azután meg is fenyegettek... Fiatal voltam, tapasztalatlan, ma már másképp csinálnám. Végül egy közeli szakközépiskolába került, szobafestést tanult. „Mégiscsak festék, tanár néni” – próbált vigasztalni. Aztán sokáig nem tudtam hallottam róla, Pesten dolgozott. Úgy nyolc éve futottunk össze az utcán, itthon, kisgyerekkel a karján. Pár mondat, zavart mosolygás csupán. Mostanában gyakran látom. A közmunkaprogramban az utat takarítja neonzöld mellényben, mint a többiek. Keresi a pillantásomat, és lelkesen köszön, ha autóval megyek el mellette, integet. Ezt sosem mulasztja el. Naponta emlékeztet egy eltékozolt tehetségre. Mostanában többször eszembe jut: meg kellene vele próbálni újra. Talán még most sem késő, csak harminc év körül lehet.

L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=749

A SZERZŐDÉS (Esélyegyenlőségi napló, 7. rész - 2010. március 11.) A kislány tizenkét éves, mélyszegénységben élő, roma származású. Sok a gond vele. Osztálytársainál idősebb, fejlettebb, nem érzi jól magát közöttük, egyáltalán nem érzi jól magát az iskolában. Gyakori hiányzásai miatt ismételt már évet. Tanulmányi teljesítménye minimális, pedig a képességeivel nincs baj. Lemaradása azonban már óriási. A legnagyobb gond vele az, hogy folyamatosan szökik. Hol gyalog indul el a távolabbi településen élő nővéréhez, hol stoppal, hol vonattal, hol busszal. A kocsmában kéregeti össze a jegyre valót. Reggel felül az iskolabuszra, néha még be is megy a suliba, aztán az első szünetben megpattan. Gyakran a rendőrök viszik vissza. Néha sikerül eljutnia a másik faluba, de onnan is rendre visszahozzák. Már mindent megpróbáltak: a szép szó nem használ, otthon megverik, azért is elszökik. A télen előfordult, tudtuk, merre jár. Ha szidják, állami gondozással fenyegetik, agresszívvé válik. Mocskos szavakkal felnőtteket, családtagjait. Nehéz vele.

de a kiabálás sem. Ha hogy két napon át nem vagy bármi egyébbel szidja a hatóságokat,

Lassan közeledünk egymáshoz. Próbálom megtudni, mi a baja, miért akar állandóan elmenni. Otthoni környezetét megismerve megértem őt. Semmi komfort, még vécé sincs a ház mellett, a vizet az utcáról, egy távoli kútról hozzák. A szobában csak ágyak, egy nyitott polc, azon az elmaradhatatlan tévé, a másik helyiségben egy kályha. Számomra rejtély, hogyan tudnak nyolcan megaludni abban az apró szobában. Tulajdon, intimitás, félrehúzódási lehetőség, amire egy serdülő lánynak szüksége lenne, nem létezik. A kislány egy idő múlva megfogalmazza a gondjait és vágyait. Nem akar sokat: divatos ruhákat, szeretetet, odafigyelést. Ebben a sorrendben sorolja fel azt, ami hiányzik neki. Az az ötletem támad, hogy ő és én szerződést kötünk, szabályosan, aláírásokkal, két példányban. Az ő vállalása, hogy nem szökik, nem megy el a tudtom nélkül soha, sehova, iskolába jár, próbál tanulni. Én pedig azt vállalom, hogy figyelek rá, meghallgatom a problémáit. Ellenőrzésképpen tartom a kapcsolatot az iskolájával, a rendőrséggel, a gyámüggyel, a családgondozóval.

Ha betartja a szerződésben vállaltakat, hetente, kéthetente elmegyek vele a „kínaiba”, és egy adott keretösszegen belül azt vásárolhat magának, amit akar. Választhat divatos holmikat, nadrágot, blúzt, fehérneműt, amit és amilyet szeretne. Még sohasem vehetett magának semmit. Először nem hitte el, hogy megtartom a szavam. A második vásárlás óta már elhiszi. Két hónapja működik a dolog, azóta nem szökött el. Hiányzások előfordulnak ugyan, de kizárólag olyankor, amikor nem vagyok ott. Hetente kétszer van óránk a művészetiben Ilyenkor nagyon vár. Fut elém, megölel, folyik belőle a szó. Mesél arról, hogy mi történt, mióta nem találkoztunk. Büszke, és kiválasztottnak érzi magát. Ugyanakkor meggyőződhetett arról is, hogy mindenről tudomást szerzek. Most két hete az iskolai hiányzásai miatt nem vásároltunk. Az orvos az egyik távollétéről adott igazolást, a másik alkalommal szülői engedéllyel maradt otthon, mert vigyáznia kellett a kicsikre. A jövő héten újra megyünk vásárolni. Nem érzem nagy sikernek, amit elértem. Nem igazán jó az alkalmazott módszer, de nem vált be semmi más. Attól is tartok, hogy a dolog addig fog csak működni, amíg nem akad majd valaki, aki azért ajánl fel neki divatos ruhát, hogy otthagyja az iskolát, és vele menjen. Mégis nyertünk némi időt, az odafigyelés és a kölcsönös szeretet következtében napról napra erősödik köztünk a kapcsolat. Reménykedem abban, hogy ez a későbbiekben is elégnek bizonyul ahhoz, hogy biztatóbb irányt vegyen ez a fiatal élet. L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=761

CSAK EGY PEDAGÓGIAI ASSZISZTENS (Esélyegyenlőségi napló, 8. rész - 2010. március 31.) Vendég jött a suliba. Megyünk át az ebédlőn, éppen akkor, amikor az SNI gyerekek ebédelnek, külön, most is, mint mindig. Most felmenő rendszerben szűnik meg ez az iskola, ebben a tanévben harmadiktól felfele vannak már csak gyerekek. Az alatta levő évfolyamok megszűntek, a mostani rendszerben mindenki integrálható. Akik most ebédelnek, azok mindannyian hátrányos helyzetűek. Nincsenek sokan, három asztalnál ülnek, esznek. Többen nálam rajzolnak közülük hétfőnként. Próbálok elsietni mellettük a vendéggel, de nem megy. Amint meglátnak, lelkesen üdvözölnek. Az ebédnél két pedagógiai asszisztens felügyel. Egyikük közömbös, a másik sem túl lelkes. „Azonnal leülni, és befogni a szádat!” – szól határozottan, jelezve nekem is, hogy nem kívánja a kontaktust. Megértem, mennék már, sejtem, nem alakul majd jól, naponta hallom a fegyelmezési módszereit, nem szeretném, ha idegen is hallaná. De a gyerekek már túl vannak egy ponton. Egy kislány feláll, és boldogan kérdezi, megkaptam-e a rajzot, amit előző nap az asztalomra tett. Igenlő válaszomra és dicséretemre ragyog. A felügyelő ezt már nem állhatja: felugrik, hogy nyomatékosítsa az előzőleg kiadott parancsot, megragadja a gyereket, és lenyomja a székre. Közben hangosan sziszegi: „A f…m tele van veletek…”. Szégyenkezve mondom a vendégnek, hogy ő nem hozzánk tartozik, az én kollégáim nem tennének ilyet. Legyint, hagyjam csak, érti… Ma ismét találkozhattam az asszisztenssel. Ő jött a gyerekekért, óra után. Próbálkoztam, dicsértem neki őket, hogy milyen remekül dolgoztak, figyeltek, öröm volt velük a munka. De látom az arcán: nem érti. Mi? Hogy ezek? Aztán elfordul, pattogó hangon utasít, menjenek, teljen el a nap, legyen már vége. Az iskolák zömében segíti a munkát valamilyen, a munkaügyi szervezetek által támogatott foglalkoztatásban pedagógiai asszisztens. Ennek a feltétele általában érettségi. Támogatás arra kapható, aki pályakezdő vagy régóta munkanélküli. És ilyen bőven akad, mindenfelé. Errefele különösen. Szakértelem nem szükséges hozzá,

kísérgetni, ebédeltetni kell csak, vigyázni rájuk, ha a pedagógus nincs jelen. Ez nem számít szakmának, hivatásként szóba sem jön, csupán valami átmeneti állapot. Sem ők, sem a munkaadók nem tekintik végleges állásnak: addig tart az alkalmazás, ameddig a támogatás. Aztán jön majd a másik. Így persze senkitől nem várható el, hogy „teljesítsen”. De úgy vélem, azért talán ezt is lehetne emberségesebben csinálni. Hiszen gyerekekről van szó, akkor is, ha problémásak. És az igazi problémát nem a gyerekek jelentik. L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=771

EMBERIBB KOMMUNIKÁCIÓT! (Esélyegyenlőségi napló, 9. rész - 2010. április 29.) Sok esetet kap fel a média, melyek a pedagógusok ellen irányuló támadásokról szólnak. Máskor arról olvashatunk, hogy a pedagógusnál szakadt el a cérna. Sokszor a kettő együtt történik. Az egyik pártfogolt családhoz mentem. Szinte egyszerre értünk a házhoz a szülőkkel, épp akkor gyalogoltak haza a település iskolájából, az igazgatótól. Péntek volt. A gyerekek otthon voltak. Mindannyian. Nem kellett faggatni őket, hogy elmondják a történetet, ahogy ők látták. A gyerek nem akart iskolába menni, nagy nehezen kiszedték belőle és az utcában lakó osztálytársaiból, hogy a tanító néni nem szereti, mi több, rendszeresen félreállítja, a kuka mellett kell megennie az uzsonnáját, illette már „büdös” jelzővel is, stb. A szülők felmentek megkérdezni, mi a baj. Tudják, nem angyal a gyerekük, de tisztán járatják, nem értik a megalázása okát. Csendben kérdezik, nem emelt hangon. A tanító néni viszont emelt hangon válaszol. Mi több, kiabál. Megrángatja a gyereket, közli, elege van az effélékből… A cigányokból. Ekkor már a szülő is kiabál, isteni szerencse, hogy tettlegességre nem kerül sor. Aztán hazamennek, és megállapodnak, mivel nem az első eset, feljelentik a rendőrségen. Aztán mégis az igazgatóhoz mennek először, aki meghallgatja őket, és ígéri, intézkedik. De a család már nem akarja ezt a tanító nénit. Nem bíznak abban, hogy úgy bánik majd a gyerekkel, mint a többivel. A nem cigánnyal. A tanítónőnek nem ez az első esete. Tudom, nemcsak ezzel a gyerekkel, családdal volt már konfliktusa. Megértem, nehéz velük. Nekem is. Aprók a lépések, amiket megteszünk, sok a kudarc, kevés a kézzelfogható eredmény. Könnyen belefásul az ember. De ordításra ordítás a válasz. Ütésre, rángatásra is ütés, rángatás. Miért várnánk el, hogy a megalázott gyermek szülője udvariasan beszéljen velünk,

pedagógusokkal? Főleg, ha a pedagógus kommunikációjából árad a lenézés, az undor, az agresszió. Senki ne higgye, hogy nekem minden rózsaszín. Hogy velem nem kiabáltak, hogy engem nem loptak meg, nem csaptak még be, hogy nekem nem hazudtak. De lassan, (igaz, van, ahol évekig is eltart) minden nehéz családnál beérik egy másfajta kommunikáció hatása. Egy emberibb kommunikációé. L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=785

MIT (NEM) OLD MEG A SZAKKÉPZÉS ÁTALAKÍTÁSA (Esélyegyenlőségi napló, 10. rész - 2010. május 24.) Tervezik a szakképzés gyökeres átalakítását, mert egyre nyilvánvalóbb, hogy komoly a baj. Érzékelhetően túl sok a szakképzetlen, a középiskolából lemorzsolódó fiatal. Többnyire a hátrányos helyzetűek azok, akiken nem talál fogást az oktatási rendszer. Biztos, hogy elég ezen a ponton beavatkozni a rendszerbe? Ha megoldódnak a szakképzés gondjai, megszűnnek a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekkel kapcsolatos súlyos problémák? Nemrégiben beszélgettem egy vendégünkkel, egy mélyszegénységben élő pártfogolt kisgyerekünkről. Halmozottan hátrányos helyzetű, cigány. A szülei analfabéták, testvérei vannak bőven. Az idősebbek már a börtönt is megjárták. Felvetettem, hogy most leírom, milyen jövőt jósolok neki, és tizenöt év múlva nézzük majd meg, igazam lett-e. Attól tartok, igazam lesz. A történet nem a szakképzéssel indul, hanem lényegesen korábban. A problémák gyökere ugyanis az adott család életvitele. A gyerek már elmúlt ötéves, de még sosem volt óvodában. Kellene járnia, de az anyja nem viszi. Az óvónő érdeklődésemre elmondta, hogy ő már szólt nekik, nem tehet róla, hogy nem hajlandók behozni. És egyébként is, előbb irtsák ki a hajából a tetveket, mert különben be sem engedi. A tetűirtás már igazán nem az ő dolga. Tehát, az óvoda kimarad, a kisgyerek az elsődleges szocializáció, a kezdeti fejlesztések nélkül, a mélyszegénységből indul majd az általános iskolába. Úgy, hogy korábban nem látott WC-t, vízcsapot, nem hallgatott végig egyetlen mesét sem. Hogy sosem bábozott, verselt, énekelt. Hogy sosem játszott körjátékot. Hogy a világon semmi szabálytudata nincs. Otthon nem fog tanulni, hiszen a putriban még asztal sincs, egyéb feltételek is hiányoznak, semmi sem motiválja. Agresszivitása feltételezhetően nőni fog egy olyan közösségben, ahonnan kilóg, mert piszkos, mert annyira más, mint a társai. Elkerülhetetlen tanulási kudarcait kompenzálnia kell, s a rendszer nem fog segíteni neki ebben. A felső tagozatban majd egyre többet hiányzik, néhányszor évet ismétel, túlkorosként egyre elviselhetetlenebb lesz. Bukdácsolva vergődik el a nyolcadik osztályig. Akkorra már mindenki

szabadulni akar tőle. Mindegy milyen áron, csak mihamarabb kerüljön el az általános iskolából, hiszen már majdnem felnőtt. Nem akar tanulni, de a munka sem vonzza. Azután bekerül egy szakiskolába, ahol tömegesen ülnek hozzá hasonló fiatalok, olyanok, akiket nem érdekel a tanulás, akikben fel sem merül, hogy házi feladatot írjanak, akik annyit hiányoznak, amennyit csak lehet, akik agresszívek, és akiken nem talált fogást az oktatási rendszer. A szakképzést át kell persze alakítani, de ez a jelzett problémák felszámolásához még messze nem elég. L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=792

FEJLESZTÉSEK, EREDMÉNYESSÉGEK – PAPÍRON (Esélyegyenlőségi napló, 11. rész - 2010. június 28.) Vannak ugye a nagy központi elhatározások, súlypontozások, stratégiák. Ami megújítja az oktatást. Sikeresebbé, eredményesebbé teszi. Mérhetően, ellenőrizhetően. Valami miatt mégsem működik az elvárásoknak, vagyis inkább a befektetett pénzeknek megfelelően. Persze csak a valóságban. Mert papíron minden rendben van... Mint most is. Egy bizonyos oktatási módszertani fejlesztés zajlik, uniós forrásból. Teljesen elfogadható célokkal. Mondhatnánk, paradigmaváltás az oktatásban. Sok pénz, nagyon sok. Pályázni kellett rá, meg is tette sok iskola. Aztán csúszott minden. Az elbírálás, a kifizetés, és közben eltelt a 2009/10-es iskolaév. Mondhatnánk, ugyanúgy, mint a többi. Paradigmaváltás nélkül. De a pályázathoz igazolni kell mindent. Aki nem tette meg évközben, annak utólag. Hogyan? Az iskolaév bezárása után, megjelenik a mentor. A 20 órás mentorálás helyett, ami a pályázatban előírt, 2 óra alatt megmondja, mit hogyan kell kijavítani a naplóban, dokumentálni másképp, mint ahogy eddig tették. Azért, hogy a pályázatnak megfeleljenek. És ne legyen semmi gond. Sem az intézményben, sem az ő mentori munkájában, sem az országban. Hát így rendben lesz. Az évzáró után a tantestület marad a tanáriban, körmöli a bejegyzéseket a naplóban. Szeptemberig visszamenően. A másik helyen már csak a képzés lepapírozására marad idő. Megteszik, talán majd szeptemberben pótolják. Persze csak akkor, ha ráérnek. Mert szeptemberben nagyon sok az adminisztráció. De a pénzzel így el tudnak számolni. És persze a pályázattal is rendben lesz minden. Aztán ott vannak a biztos megítélést adó mérések… A kompetenciamérés napján nem fontos ott lennie az átlagot rontó, gyenge, HHH-s gyereknek. Van, ahol megmondják, ne jöjjenek aznap suliba. Máshol, akinek nincs zsebszámológépe, körzője, vonalzója, mehet haza. Sokaknak nincs. A gyerekek örülnek, szabadnap, mennek horgászni, játszani. És az eredmény is jobb lesz, megközelíti az országos átlagot. És ugye ez a fontos, hogy papíron ne lógjon ki senki a sorból. A valóság meg hál’ istennek nem mérhető ezekkel az eszközökkel. Majd csak túlélik így azokat a gyerekeket a pedagógusok, akikkel kudarcot vallottak. Úgy, hogy senki sem veszi észre. Szóval paradigmaváltásunk

lassan bekövetkezni látszik… szépen teljesítjük az uniós elvárásokat. Azokkal az eszközökkel, amelyekhez nem kell paradigmaváltás. Vagy igazából ehhez kellene? L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=802

BOLDOG SZEGÉNYEK? AVAGY KI SZÁMÍTHAT SIKERESEBB ÉLETPÁLYÁRA (Esélyegyenlőségi napló, 12. rész - 2010. augusztus 20.) A nyár során több gyereket tudtunk patronálókhoz vinni, és több látogatónk is volt, aki a mélyszegénységben élők helyzetét próbálta megérteni. Természetes, hogy a tapasztalatokból mindenki véleményt formál, megoldást keres, mérlegel. Többen érdekes szemszögből nézik a helyzetet. Egyesek megfogalmazták azt a tényt, hogy a mélyszegénységben élő gyerekek érzelmekben gazdagok, kiegyensúlyozottnak, boldognak tűnnek. A körülményeik miatt bizonyára siránkozó, kesergő, de legalábbis depresszióba süllyedt gyerekeket vártak. Ehhez képest boldog, mosolygó gyerekek szaladtak elénk, akik ölelgetve üdvözöltek bennünket, „csüngtek” rajtunk, és, ha mezítláb is, ha többen ruhátlanul is, ha koszosan, tetvesen is, de határtalan örömmel élték meg a találkozást. A kép csak tovább javult, amikor a foglakozást uzsonnával egészítettük ki. Boldogan rajzoltak, játszottak, papírsárkányoztak attól függően, hogy éppen mire adódott lehetőség. Veszekedés is csak az adományok körül bontakozott ki, hiszen nem juthatott mindenkinek egyforma focilabda vagy kisautó. Szóval, akinek volt összehasonlítási alapja a fővárosi, gazdag gyerekekkel, azok azt mondták, a mi gyerekeink egészségesebb lelkületűek, mint a mindenhez könnyedén hozzájutó gazdagok. Számukra úgy tűnt, hogy a mieink boldogabbak, érzelmekben gazdagabbak, jobbak és stabilabbak az emberi kapcsolataik. Mert azok a gazdag gyerekek csak ülnek a mindennel ellátott szobáikban, de nincs örömük benne, a szüleikkel sem jó a kapcsolatuk, gyakran kábítószereznek, ellenőrizetlenül lesznek rabjai különféle káros szenvedélyeknek stb. Biztosan így van. Nem vitatom: az első benyomások talán ezt sugallják. Ám ha végiggondoljuk az életesélyeket, nem hiszem, hogy irigyelnünk kellene a mieinket, és hozzájuk képest szánakoznunk a gazdag gyerekeken. Hiszen ott a legtehetségtelenebb számára is megnyílhat az út. Ő feltételezhetően el fogja végezni az iskoláit, és megszerez legalább annyi tudást, ami segít neki elindulni

valamerre. Nálunk a legtehetségesebbet is lehúzza a nyomor, az itteni iskola nem tudja felvenni a harcot a családok által képviselt értékrenddel, amit meghatároz a szülők iskolázatlansága és a munkalehetőségek hiánya. Tisztában vagyok persze azzal:, hogy a fővárosi gazdag családból származó gyerekek között is akadnak olyanok, akik már szinte az összes középiskolát bejárták, és sehol sem képesek megállni a helyüket. De még nekik is van valami lehetőségük. Számukra addig keresnek, amíg nem találnak, többé-kevésbé megfelelő intézményt. Aki nálunk kimarad az iskolából, annak nincs más lehetősége: végérvényesen lemorzsolódik. Mindkét említett kategóriában lehetnek kivételek, de engem a többség sorsa nyomaszt. Gondoljunk csak Maslow szükséglethierarchiájára! Akinek hiányoznak az alapvető létezési feltételei, annál a magasabb rendű szükségletek meg sem jelennek már. Márpedig a mélyszegénységben élő gyerekeknél a piramis alapját képező szükségletek maradnak kielégítetlenül. L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=814

SZABAD A BUKTATÁS! (Esélyegyenlőségi napló, 13. rész - 2010. szeptember 23.) Sokat gondolkodom az utóbbi időben ezen. Próbálom megérteni a szándékokat, ami előbb az egyik, aztán a másik irányba mozgatta a közoktatást. Igyekszem mindezt több szemszögből is nézni. A gyerekéből is. A fiú most negyedikes. Halmozottan hátrányos helyzetű, telepi cigányfiú. Sokat hiányzik, de a mulasztott óraszám eddig még éppen az osztályozhatóság határán belül maradt. Leckét otthon sosem írt, nem is fog. Nem olyanok a körülmények. A kéthelyiséges komfort nélküli pici házban nyolcan élnek. Néha többen is. Van, hogy gond az étel, télen a fűtés, a ruha. Dolgozó, tanuló felnőtt példa nincs. Legfeljebb a bátyját tekintheti példaképnek, aki még mindig az általános iskola második osztályába soroltatott be, magántanulóként. A bátynak egyébként már élettársa is van, ő is velük él. Játszóházat tartottunk a faluban. Most zenészek, hazai és külföldi művészek jöttek, egy program keretében. A gyerekek azt a feladatot kapták, hogy rajzoljanak le a környezetükből olyan dolgot, ami hangot ad, írják azt a rajz mellé, majd adják is ki ezt a hangot. Nevetve rajzolnak, élvezik a dolgot. A fiú kecskét rajzol, hangoztatja is hosszan: meee. De leírni nem tudja. Az „m” betű még eszébe jut, az „e” már nem. Segítenem kell benne. Eddig jutott negyedik osztályos korára. Most nyilván megbukik. Gyanítom, nem is egyszer, egészen addig, amíg iskolaköteles korú. Végül a bátyjához hasonlóan majd ő is magántanuló lesz. Akkor, amikor az életkora miatt már nem tartható egy osztályban a nála 2, 3, 4 stb. évvel fiatalabb gyerekekkel. Az ő szemszögéből a bukással semmi különös nem történik, hiszen a helyzete ettől mit sem változik. Megkapja a méltó büntetést, hiszen felelős oktatáspolitikustól hallhattuk, hogy aki rászolgált, azt büntetni kell. De kinek jelenthet ez valóban büntetést? Nyilván annak a gyereknek, családnak, aki számára némi értéket jelent az iskola, a tanulás. Ahol ez a beállítódás hiányzik, ott a büntetés sem jelent semmit. Talán ezen a semmin kellene változtatni. Mert ha itt nem lesz elmozdulás, akkor sem a jutalom, sem a büntetés nem éri el a célját. A buktatás pedig csak tovább növeli a bajt, gyorsítja a leszakadást, meggátolja, hogy eljussunk a bajok gyökeréig. A sok hasonló gyerekkel küszködő iskolának előbb-utóbb várhatóan kínos lesz a túl sok buktatás. S ezt a kellemetlenséget feltételezhetően csúsztatással,

átsegítéssel igyekeznek majd orvosolni. A minap az egyik iskolaigazgató a fülem hallatára így dorgálta kollégáit: „Hiába mondtam, hogy ne buktassátok meg, engedjük át végre, mielőbb szabaduljunk tőle. Ti ennek dacára megbuktattátok. Akkor most kínlódjatok vele tovább, ti akartátok...” Tudom: a buktatás visszaállítása mögött is a jobbítás szándéka rejlik. Nem is a szándékkal van bajom. Inkább azzal, hogy nem látom, hogyan fog ez szigorítás segíteni azon rétegen, amelynek az aránya az általános iskolás korosztályban vészesen nő. És ez a réteg a problémát tovább hordozza át a középiskolán, egészen a felnőttkorig. Változatlanul. L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=826

A LÁNY (Esélyegyenlőségi napló, 14. rész - 2010. október 28.) Vannak, akiknek a sorsa végképp elromlott, pedig még szinte gyerekek. Koruk szerint legalább is. Nos, őket aztán végképp nem tudja kezelni a rendszer, csak dobálja ide-oda. Miközben törnek, zúznak, ők maguk is tovább sérülnek. A lakásotthont az egyik faluban hozták létre. Először persze morgott mindenki, de aztán elfogadták. Az ott élő gyerekek szépen éltek, gond nélkül beintegrálódtak a nyugis, otthonos általános iskolába. Minden rendben volt. Aztán odakerült a lány, akinek egy ideje már vakvágányon volt az élete. A 14. évét már betöltötte, de még csak négy elvégzett osztálya volt. Sokat hiányzott. Az utolsó időt nem éppen gyereknek való tevékenységgel töltötte, végül állami gondozásba került, a lakásotthonba. A túlságosan sokat megélt, túl erősen sminkelt, túl harsány, túl agresszív lány először az otthonban okozott fejtörést. A kicsikre és a nagyobbakra is rossz hatással volt. A megszokott, kiszámítható, ritmizált életben megjelent valami új, ő, aki mindig hozott valami izgalmat, felfordulást, aki bátran beszólt bárkinek, bármikor. Aki nem ismert határokat, nem tűrt korlátokat. Aztán próbálták az iskolát. Az ötödik osztály, ami eddig a legjobban tanuló osztály címet viselte az iskolában, értetlenül állt a helyzet előtt. Már épp megszokták, befogadták a másikat, aki cigányként és szintén túlkorosként került ide. Elfogadták, elbírták. Pedig vele sem volt egyszerű. De ezt a lányt már nem tudják. Túl sok. Mindenkinek. A társainak, a tanároknak. Önmagának is. Minden helyzetet kihasznál. Nem tanul. A napköziből néha egyszerűen hazamegy az otthonba. Senki sem mer neki szólni. Erőszakkal nem tarthatják vissza. Az otthonban is inkább hagyják. Remélik, ha nem szólnak rá, nem lesz agresszív. De nehéz a többiekkel betartatni a szabályokat, ha nem tudják elfogadhatóan megindokolni a kivételt.

Végül már ez sem elég. A lány agresszivitása fokozódik, verekedni kezd. Megüti a kisebbet. Meg is rúgja. Az iskolában rémület és félelem lesz úrrá. És tehetetlenség. A hír hamar szétfut a faluban. Délután már a szülők jönnek. Követelik a lány eltávolítását az iskolából és a faluból is. Különben elviszik a gyerekeiket a másik település iskolájába. Nagyon dühösek. Meggyőzhetetlenek. A saját szempontjukból nekik is igazuk van. Végül születik egy döntés. A lányt elviszik. Egy másik településre, egy másik otthonba. A helyzet tehát itt megoldódott. Néhány nap, hét és visszaáll minden. De mi lesz vele? Hány közösség veti ki még magából? Ki fogja visszatéríteni a normális élethez? Visszatéríthető még egyáltalán? Vagy tovább próbálkozik a rendszer, állítva megoldhatatlan helyzet elé újra és újra iskolákat, lakásotthonokat, közösségeket? Eszköztelenül és felkészületlenül? És hány ilyen nyomorult életet tesz még tönkre a nyomorúság, a szegénység, és a tudatlanság, anélkül, hogy bármit tehetnénk? L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=846

SZIGOR ÉS AGRESSZIÓ (Esélyegyenlőségi napló, 15. rész - 2010. november 23.) Alig pár éve volt, amikor először szóvá tettem egy iskolában: miért kell reggel 10 percen át egyenes sorokba felsorakoztatni 90 SNI gyereket addig, amíg egyszerre nem mondják:„Jó reggelt kívánok!” Aztán nem értettem azt sem, miért az az asztal kapja délben a leghamarabb a levest, ahol a gyerekek hátra tett kézzel, síri csendben ülnek... A szakemberek azt válaszolták, én nem értek hozzá, nem tudhatom, hogy nekik nagyon fontos a szabálytudat kialakítása. Megértettem, csak az volt a fura, hogy nálunk, a művészetiben e nélkül is működtek a gyerekek... Most több általános iskola mindennapjaiba is beleláthatok. Az egyikben különösen sok a durva, agresszív gyerek. Sok a HHH-s, és a cigány is. Amint elmegyek az elsős tanterem előtt, hallom, ahogy a tanító néni épp betereli a kicsiket. Hangosan, kiabálva, bántó hanghordozással utasít: „Na most befogod a szád, leülsz, és hátrateszed a kezed! Azonnal!” Valami furcsa borzongás fut végig rajtam: Valóban így kell? Csak így lehet? Sokat küzdünk mi is az órákon. Főleg, mert a halk, gyengéd mondatokat meg sem hallják. Ugyanezek a gyerekek pár órával később jönnek hozzám órára. Az egyik fiúnak könnyes a szeme, kérdezem, mi történt. Szipogva mondja, hogy egy osztálytársa nekilökte a radiátornak, és nagyon megütötte a karját. Megnyugtatom, leülünk, rajzolunk. Óra végére néhány szülő is megjön. A kisfiú anyukája is. Megmutatjuk a napi termést, a szép rajzokat, örülünk. Közben ejtek egy mondatot az óra eleji könnyekről is. A fiúcska neki is elmondja, mi történt. Az anyja üvöltve rárivall: „És mit mondtam, mit csinálj, ha bánt? Hogy rúgjál bele, ahogy csak bírsz. A hasába...” Úristen! Próbálom csitítani, hogy talán nem így kellene. Értetlenül néz rám: „Miért, hát hagyja magát? Itt máshogy nem lehet. Meg kell védenie magát.”

Ja, persze, védje meg magát. De ne úgy...És az eszement gyűlölet, ahogy a szavakat kimondja, nem elviselhető. De talán ebben a rendszerben tényleg nem lehet másképp. Ahol kiabál a tanár, ott a gyerek, és a szülő is ezt teszi. Ma egy másik iskolában voltam. Egy fiú testvérpár verekedett össze. Sírásig. Próbálok mindkettővel beszélni. Főleg a nagyobbal, aki agresszívebb. Félrevonom, magamhoz húzom. Lassan megnyílik. Óvatos kérdésekkel közelítek. Aztán már mondja. Hogy otthon a mostohaapja mindennap megveri Gyakran szíjjal. De ő kibírja. Nem is fáj annyira…és gyűlöli a másikat. Aki nem kap ki. Semmiért. Ebben a helyzetben szocializálódik. Aztán az agressziót továbbadja. Ha teheti a testvérének. Ha nem, akkor bárkinek. Mi lesz ennek a vége? A kommunikációnkban mintákat adunk a gyerekeknek. Pedagógusok, szülők, felnőttek, mindig, mindenhol. A túl hangos, értelmetlen, hatalomfitogtató, idomító szabályok, az agresszív megnyilvánulások nem adhatnak jó mintát a kommunikációra. Nem adhatnak jó mintát a helyes emberi viszonyokra. Miért van, hogy mégis évtizedek óta jelen van? És főleg azokban az iskolákban, ahol a szülő sosem nehezményez, hiszen ő is ugyanezt alkalmazza a családban, tehát természetesnek veszi. Mert őt is így nevelték otthon, és az iskolában is. Ezekben az iskolákban, családokban nem fejlesztés, hanem átörökítés folyik. Valamié, amit már nem kellene átörökíteni. De megtörténik, ma is ugyanúgy, mint évtizedekkel ezelőtt. Csak közben úgy teszünk, mintha egy modern világban élnénk. L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=858

KONFERENCIÁK ÜZENETEI (Esélyegyenlőségi napló, 16. rész - 2010. december 13.) Pár éve kezdődött bennem az elviselhetetlenségig fokozódó tiltakozás. Addig, amíg már nem bírtam tovább. Állampolgári nevelés, demokratikus készségek, vagy valami hasonló volt a konferencia címe. A plenárist még kibírtam. A szekcióülésen szakadt el e cérna. Asztaltársaim hosszas értekezésbe kezdtek a gyesről visszamenő nők helyzetéről, a családbeli hagyományos szerepek tarthatatlanságáról, mekkora probléma, hogy a nők nem tudnak megfelelően élni állampolgári jogaikkal. Hogy a képet érthetőbbé tegyék, férfimagatartásokat ecseteltek, utcán, üzletekben, munkahelyeken. Persze, tudtam, ez is fontos. De emlékszem, akkoriban szembesültem azzal, hogy az egyik faluban talált gyerekek, akik egy uzsora sújtotta családban éltek, fáztak, éheztek, és a kutyájukkal egy ágyban aludtak, nem egyedi esetek. Akkoriban értettem meg, hogy tömegesen élnek ilyen családok a cigány lakta falvakban, nálunk is, és másfele is. Úgy éreztem, talán a magyar társadalomban nem az a legégetőbb probléma, hogy a családban ki főzi meg a vacsorát, talán fontosabb az, hogy van e mit főzni. Aztán ment a történetem tovább. Amikor a bizalomról szóló beszélgetésen nem bírtam a csodálatos képet festő beszámolókat, a partnerként viselkedő szülőkről, a hatalmas oktatási sikerekről, csodálatos hangulatú tanórákról, és mire szóltam, már úgy éreztem, én egy másik Magyarországon élek. Legutóbb már előre elnézést kértem az ünneprontó előadásért. Értettem a konferencia üzenetét, megértettem az első előadásokból, pozitívnak kellene lennie, és már nem is csodálkoztam, hogy a kiállítási anyagnak felküldött szociofotók lemaradtak a gyerekrajzok mellől, pedig együtt lett volna üzenetük. A másikra nem tudtam elmenni, külföldi pedagógusok voltak nálunk a suliban, ott kellett lennem. De a kiállításunk ott volt. A szegénységről szóló konferencián. A svédasztal mögött, dekorációként. Rajzok, mélyszegénységben élő gyerekek munkái, és mellettük fotók, az alkotás menetéről, putrik mellett rajzoló, mezítlábas gyerekekről. Előttük Bunsen égővel melegedő töltött káposzták. Fura kép lehetett. Jó, hogy nem láttam.

Aztán hallottam, olvastam a konferencia politikusok által megfogalmazott üzenetét: aki dolgozik, nem szegény. Azok szegények, akik nem dolgoznak. Tehát a szegénység egy személyes döntés. Jó, hogy nem voltam ott. Azt hiszem ordítottam volna. Tudom, a konferenciáknak, szakmai találkozóknak pozitív kicsengésűeknek kell lennie. De úgy látom, elhallgatunk problémákat, eltussolunk dolgokat, a nagy összefüggések hangzatos hálójában elmarad a problémákon való gondolkodás. Az üzenetek általánosságok szintjén maradnak, vagy elcsúszott, más érdekeket kiszolgáló hangsúlyúakká válnak. Én már nem beszélek az előadásokban sikerekről, nem azért, mert nincsenek, csupán, mert nem érzem fontosnak. Annyira nem, mint a tömegeket érintő megoldhatatlan problémákat. Azokról kellene beszélnünk végre. Hogy amikor az ember hazafele utazik, érezzen hozzáadott értéket, problémamegoldásra inspiráló gondolatokat, és ne a svédasztal emléke maradjon meg a gyomorban, hanem valami más, a fejben, és a lélekben. Valami elcsúszik. Itt is. Vagy csak én vagyok rossz helyen? L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=869

A ROMA STRATÉGIA FELZÁRKÓZTATÁS NÉLKÜL BIZTOS KUDARC (Esélyegyenlőségi napló, 17. rész - 2010. január 13.) Izgatottan vártam, hogy az uniós elnökséghez milyen roma stratégia társul. Aztán látom, olvasom: az államtitkár szerint a következő félévben kifejezetten a roma diszkriminációval kellene foglakoznia a magyar elnökségnek, a felzárkóztatással kevésbé. Illusztrációként pedig ott a fotó, cigánytáncot lejtő lány, és az indoklás: olyan környezetet kell teremteni, ahol mindenki szabadon kifejezheti magát, részt vehet a közéletben, gyakorolhatja a jogait… Elgondolkodtam. Azt hiszem, a hangsúlyok már korábban elcsúsztak. Mert a cigányokkal senkinek sem az a baja, hogy táncolnak, vagy zenélnek. Hogy nem fejezik ki magukat szabadon. Mégis ehhez is kapcsolódott, talán túl nagy hangsúllyal is az integráció. Sokat vitatkoztam már ezen. Régebben én is azt hittem, ez a legfontosabb. A roma identitás, kultúra kialakítása bennük. Ott is, ahol nem nagyon érzékelhető. És voltam ott, pár éve, azon a ponton, hogy én is tudtam volna olyan „nagyon cigány” rajzokat készíttetni a tanítványaimmal. Mert tudtam közvetíteni feléjük azokat a hangsúlyokat, amik már-már sztereotípiákká merevedve fellehetők a kevésbé tehetséges roma festők festményein. De megéreztem: ebben én lettem volna a rábeszélő, a megmondó, a hangsúlyozó. Ez az én akaratom lett volna, és nem a gyereké. Roma-kultúra-csináló lettem volna, nem romaként. És az nem lett volna hiteles. Ma már örülök, hogy időben észrevettem. Emlékszem egy felnőtteknek szóló programra, ahol a roma előadó teljesen kiakadt a beszélgetés végén: ezek itt még azt sem tudják, hogy oláh cigányok e vagy sem. A saját identitásukat sem tudják meghatározni. Elgondolkodtam: akkor hogyan lehet erre építeni? Mikor ezt letisztáztam magamban, más szemmel kezdtem nézni az identitást fejlesztő, roma kultúrát megőrző programokat. Mert egy magára valamit is adó integráló iskolának volt cigánytánc szakköre. Sőt egy magára valamit adó CKÖnek is hagyományőrző táncköre. Sok hastáncelemekkel, braekkel fűszerezett cigánytáncot láthattam. Ami nagyon távol állt a hagyományőrzéstől. A zene pedig? A lakodalmas-mulatós vonal volt, nem pedig a Kalyi Yag..

Miért is csináltuk? Mert azt hittük, ezzel lehet azt bizonyítani, hogy itt nincs szegregáció? Most valahogy úgy érzem, ezek nagyobb hangsúlyokat kaptak, mint az igazán lényeges problémák. Ez, és némi korrepetálás kipipálta az IPR programokat (tisztelet a kivételnek). Azt akartuk elhitetni, hogy a színpadon lejtett vidám „cigánytánc” megoldotta a problémákat? Ezt elhiszi még valaki? Ha ezen a szintjén maradunk a problémának, nem lesz változás. A cigányok esetében a felzárkóztatás nélkülözhetetlen eleme a diszkrimináció elleni küzdelemnek. Mert az okok megszüntetése, felszámolása nélkül nem megy! Nem a másságuk a baj, hanem azok a szocializációs problémák, amik miatt nem tudnak a többségi társadalom normáihoz igazodni. Azok az okok, amiért nem egyedül ők tehetők felelőssé, ami generációk alatt alakult ki, amit rossz döntések sora hívott életre, és amit a gazdasági-politikai helyzet még tovább rontott. Ma már úgy látom, az integrációhoz vezető sikeres út csak a maga komplexitásában értelmezhető. Aminek része az identitás is, és szerencse, ha tudja erősíteni ezt, ha tudjuk használni ehhez a bonyolult folyamathoz, de az okok megszüntetése nélkül, a felzárkóztatás nélkül kudarcra ítélt dolog. A romák diszkriminációja elleni küzdelem számomra nem értelmezhető felzárkóztatás nélkül. Álságos helyzetet teremt újra, ha ezzel végre nem nézünk szembe. L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=879

CSAK POZITÍVAN… (Esélyegyenlőségi napló, 18. rész - 2011. február 8.) A történet múlt heti. De ismerős, ezelőtt tíz évvel is lejátszódhatott volna. És attól tartok tíz év múlva is megtörténhet még. Valahogy hozzuk, cipeljük, változás nélkül, egyre rosszabb állapotokat gerjesztve magunkban is, és bennük is. Egy kísérleti programban hatvan gyerek számára készítünk részletes fejlesztési tervet a művészeti iskolában. Ennek része az is, hogy meginterjúvoljuk az általános iskolai tanítójukat, mi a véleményük a gyerekekről. Az időpont délután négy óra, a napközi vége. A két fiú, akikről információt szeretnénk, kilenc évesek, mélyszegénységben, nagycsaládban élők, romák. Tudom, nem könnyű velük. Nekem sem, de működnek az alkotás által, egyre jobban, egyre sikeresebben. Az érdeklődésre a tanító néniből folyik a panasz: agresszívak, állandóan kötözködnek, Nem figyelnek, nem lehet tőlük órát tartani. Sosem csinálnak hétvégén otthon házi feladatot, nem gyakorolnak semmit. Sosem hozzák be az osztálypénzt, még 100 Ft-ot sem lehet tőlük kicsikarni. Mindig füstszagúak. Sokszor piszkosak. A szüleik meg isznak. Hallja a többitől, hogy állandóan veszekednek másokkal. Hogy meg kellett volna buktatni őket. Hisz semmit se tudnak. Ezek miatt viszik el innen a gyerekeket. Azokat, akik normálisan élnek, tanulnak. Mert ezektől nem lehet tanulni, dolgozni, stb... Igen, sok dolog igaz. Sok meg nem. Sok az előítéletekkel terhelt sztereotípia, ami sikeres védekezés az információszerzés helyett. De mit lehet elvárni attól a gyerektől, aki ilyenkor telente nyolcadmagával osztozik egy szobán? Ebben a szobában csak az ágyak férnek el, abból se sok, itt még alszanak „lábtól” és „fejtől” is. Néha egész éjjel rettegésben. Mert az uzsora miatt állandó a fenyegetettség. És füstszagú. Hát persze. A rossz kályhákra állandóan rakni kell, hogy reggelre ne hűljön ki teljesen a szoba. Az egy napra elég famennyiséggel egész nap bajlódik a családfő. És a vizes, fagyott ágak sokszor füstölnek. De itt ez van. Itt nincs központi fűtés. És nincs fürdőszoba sem. A hat-hét gyereket az utcai kútról hozott vízzel kellene esténként megfürdetni, persze előtte megmelegíteni a vizet, azon a bizonyos füstölő kályhán. Ha csak fél órát szánunk egy gyerekre, az is három és fél óra esténként. És akkor még nem beszéltünk a hajmosásról. És igen, nehezen szárad a ruha is. Hat gyerekre kézzel kimosni, kicsavarni, megszárítani... Nem egyszerű.

Innen tényleg nem megy osztálypénz. A jövedelmek a hónap feléig tartanak ki. Utána már az élelem is gond. Mindenhol hatalmas az áramtartozás. Van, ahol ki is kapcsolják, és sötétben telnek az esték. Itt csakugyan nehéz olvasást gyakorolni. És az említett két gyerek szüleit még sosem láttam részegen. Hogy veszekednek? Ki nem veszekszik a nyomorban a másikkal? Igen, veszekszenek, képesek ordibálni egyetlen karnyi vastag akácnövésen is. Mert e tehetetlenség, és a „nincs” ezt szüli. A túlélés törvényeibe szocializálódó gyerekek agresszívak lesznek. De ez a tanító nénit nem érdekli. Nem nézi meg, nem megy utána, nem gondol bele. Ez nem dolga. Az iskola falain belül pedig ennyit tapasztal. Így nem is csodálkozom túlságosan, mikor a kérdésre, hogy milyen jó tulajdonságokat tudni mondani a gyerekekről, kikel magából: ezeknek nincs! Ezeknek nincs jó tulajdonságuk! Nem jól van így. Így csak asszisztálunk mindannyian a nyomor újratermeléséhez. Miközben megnyugtatjuk a lelkiismeretünket, hogy mi pedagógusok mindent megtettünk. L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=888

KINEK KELLENEK? (Esélyegyenlőségi napló, 19. rész - 2011. március 3.) Nem is az lep meg, hogy a mostani oktatáspolitikának nem kellenek a HH, vagy inkább HHH gyerekek. Ezt már sejteni lehetett. Inkább az lep meg, hogy vállalják ennek a tervnek az üzenetét. Korában sem tudtak birkózni a problémával. A korábbi kormányok. De legalább próbálkoztak, gondolkodtak, számoltak velük. Készítettek szép, nagy terveket, a felzárkóztatásról, szakoktatásról, hátránykompenzálásról, arról, hogy lehetne a középiskolában megtanítani olvasni azt, akit eddig nem sikerült, hogy lehetne munkára nevelni azt, akinek a családjában ehhez semmi adalék, lehetőség nem jön. Cserélgettek rendszereket, szétszedtek, majd összevontak, fejlesztettek, majd visszarendeztek. Próbálták intézményi szinten, majd térségi szinten kezelni a problémát. Jó, nem ment. De volt benne szándék, akarat, tudták, hogy kell valami, mert ki kell találni, ki kell dolgozni valamit. Ami legalább látszólag kezel, olyan, mintha…még akkor is, ha a lelke mélyén mindenki tudta: kudarcok sorozata volt csupán. De most, a jelen oktatáspolitikának ezzel kapcsolatban más az üzenete: nem kell róluk tudomást venni, el kell tüntetni az oktatásból ezt a réteget. Mert rontja a szép ideát: a középosztály tanulni vágyó, kultúrára éhes gyerekrétegét, aki akar, aki más erkölcsi elvek szerint él, aki hagyománytisztelő, akinek meghatározónak kell(ene) lennie az ország jövőjében. Az ország arculatában. Mert emezek ebbe nem férnek bele. Ki kell hát radírozni őket. Azt, hogy az egész oktatási rendszerre ez miképpen hat, végképp nem látom. Hogyan kívánják ehhez átszervezni az oktatást? A nem létező munkaerőpiacot? Most azt érzem, a tervekben egy nagy társadalmi réteggel a következő történik: kicsinek megkülönböztetni, szegregálni, azt, akiről eleve tudott, hogy nehéz, problémás, nem egyszerű. Nagynak meg kilökni az életbe, túl lenni rajta. Gyorsan. Ennyi lenne az oktatás? Csak a tehetséges, problémamentes gyerek kell benne? És a többi? Csak félve kérdezem: és az SNI? A 15 éves? Lehet, őket meg még hamarabb ki kellene vetni a rendszerből, nem?!? Próbálom keresni az okát ennek az elképzelésnek. Talán a családi pótlékok megvonására irányul? Hogy ebből legyen megtakarítás? Nem, ez nem lehet… De akkor mi? Mit kezd az állam egy 15 éves, szakképzetlen réteggel? Talán azt hiszik, hogy kevesen vannak? Mihez kezdenek majd ezek a gyerekek? Most

vidéken az sem talál munkát, akinek szakmája van, nemhogy az, akinek ez sincs…. Úgy érzem, elveszik a lehetőséget is tőlük. Persze, legkönnyebb a felelősséget kilökni a nyakunkból. Visszalökni a családéba, és a 15 évesébe. Hisz előtte volt, hogy tanuljon…miért nem tette….az ő döntésük….a pedagógusokat, a társadalmat nem érdekli… Ez a döntéshozó magatartás, a fejüket a homokba dugó, a problémával szembe nem néző, a realitástól elrugaszkodó szemlélettel, számomra elfogadhatatlan. Intézményesített lemondás a problémás gyerekről. Lemondás a gyerekről. Már korábban kimondtam: ha még egyszer felnő az a réteg, aki most a szakoktatásban van, visszafordíthatatlan folyamatok indulnak meg a magyar társadalomban. És ha bárki azt hiszi, hogy ez a szakképzetlen, munkanélküli réteg, amiről most olyan könnyen lemond az oktatáspolitika, bármilyen eszközzel, törvénnyel, rendőrséggel távol tartható a középosztály lakhelyétől, életétől, nagyon téved. Mert nem maradnak távol. Én nem csupán a tehetséggondozás miatt választottam ezt a hivatást. A gyerekek miatt. Akik között mindenféle van. Mint a társadalomban is. Miféle szemléletű világ az, ami felé haladunk? L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=898

SZIGOR, BÜNTETÉS, BÍZTATÁS (Esélyegyenlőségi napló, 20. rész - 2011. április 11.) Ezek a szavak fémjelzik majd az új közoktatási törvényt? Ezt olvashatjuk ki a döntéshozók nyilatkozataiból. Nyilván, hogy mi, pedagógusok, szokjuk. A gyerek és a szülő meg féljen. Hogy mindannyian felkészülhessünk a nagy változásra. Az én pedagógiai szótáramban ezek a szavak eddig nem szerepeltek. De szerepelt a gyermekközpontúság, motiválás, bizalom, a szeretet. Ezért lettem pedagógus. És most nem értem. Mert az elhangzó mondatok: „a pedagógusok merjenek a sarkukra állni... a szorgalmas munkát kell előtérbe helyezni... a pedagógusnak joga és kötelessége fellépni a rendbontó gyerek ellen, fegyelmezéssel, büntetéssel, óráról való kikíséréssel”, stb. számomra nem a korszerű tudást, a humánus ember nevelését testesítik meg. Sokat töprengek, miért van így. Valahogy mindig úgy gondoltam, az iskolában a gyerek az első. A gyerek, a teljes szociokulturális környezetével, mindennel, amit hoz, amivel nekem, pedagógusnak kezdenem kell valamit. Megpróbálni megérteni, segíteni, tanítani. Meggyőzni, hatni rá, teljes személyiségemmel, tudásommal, örömömmel. Mert én szeretek tanítani. Imádom, amikor csillog a szemük, amikor hozzám bújnak, amikor együtt küzdünk meg valamiért, ami a végén sikerül. És nem akarok büntetni. Buktatni. Nem akarok ilyen eszközöket. Nem akarom, hogy féljenek tőlem. A szeretetemmel akarok továbbra is hatni. Egyszer egy egyetemi kedves tanárom azt mondta nekem, a rajztanítás azért van olyan nyomorult helyzetben, mert akik döntési helyzetben vannak, azok azt hiszik, a vizuális nevelés csak szomorú vázák szomorú árnyékainak rajzolgatása... Mert ők ebben nőttek fel, és nem is tudják, hogy van más…

Most kiabálni szeretnék: VAN MÁS PEDAGÓGIA IS! Nemcsak az általuk megtapasztalt poroszos szigor! Vannak más módszerek, gyermekközpontúak, szeretetre, tudásra épülők, amelyek működnek! Ne higgye azt senki, aki most dönt, hogy az ő tapasztalatai az egyetlenek! A hét végén előadást tartottam. Pedagógusoknak. Halmozottan hátrányos helyzetű, főleg cigánygyerekeket tanítóknak. A végén hozzászóltak, reagáltak, kérdeztek. A férfi is. Tanárember. Még tanodázik is, délután. Velük. Nyilván a pénzért. Mi másért? Először kiokított, hogy miért mondom, hogy az akácfa füstöl, mikor az a fafajta sosem!? Nyilván nem tudom...csak mondom...ennyit értek hozzá...és náluk igenis nem azért lopták el a fákat, mert fáztak, hanem eladták...és erősebb törvények kellenének, eszköz a rendőrségnek, azok majd megmutatnák...ha a becsületes emberek ellenére tesznek...azok... Mások kérdései, pozitív megerősítései nem is érdekelték. Látványosan kivonult, amikor a kollégái kérdeztek. Ő már elmondta a magáét. Az igazát. Megdönthetetlenül. A szavait hallgatva megborzongtam. Neki nem esik majd nehezére megérteni az új törvény üzenetét. Most lehet majd erről az oldalról közelíteni. Meg lesz rá a jogosítvány. Nem tudom, ennek a veszélyével számol e valaki. Eddig az ilyen pedagógus egy jó szellemű tantestületben nem rúghatott labdába. Most majd ők lehetnek a minták. A megtorló, büntető személyiség. A szigor megtestesítői. Hogy igazodik majd ehhez a felsőoktatás, a pedagógusképzés? Milyen etika bontakozik ki? És ki mondja majd meg a büntetés határát? Mi lesz a folyosóra kivezetett renitens gyerekkel? Mi lesz, ha többen lesznek kint, mint bent? Van probléma az iskolákban. De meggyőződésem, hogy nem ez a megoldás iránya. A következmények pedig beláthatatlanok. L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=917

A „PORTÁS BÁCSIK” (Esélyegyenlőségi napló, 21. rész - 2011. május 10.) Pár éve figyelem ezt is. Mert sokáig nem voltak az általános iskolákban ilyen munkakörök. Sok iskolában ma sincsenek. De gyakoriak ma azokban az iskolákban, ahol magas a cigány, a HHH gyerekek aránya. És a munkájuk is eltér kicsit a „portás bácsiétól”, bár a gyerekek így hívják őket. Sokkal inkább a biztonsági őrre emlékeztet. Az általános iskolákban. Amikor esélyegyenlőségi szakértői munkám során sokfele megfordultam, akkor tűnt fel ez az egész. Azokban az iskolákban találkoztam először velük, ahol kulcsra zárják a bejárati ajtót. Belülről. Iskolaidőben. Amikor rákérdeztem, miért, egyértelmű volt a válasz. - Hát, hogy ne jöjjenek be a szülők. Azok. Tudja, a cigányok. Akkor, ott, csak ennyit érzékeltem. Hogy nyitják-zárják az ajtót. Kicsit furcsálltam, hisz a szülői házzal fenntartott partneri viszonnyal (ami kiemelt sikerterület minden SZMSZ-ben, MIP-ben) nem igazán van ez összhangban, de hát annyi minden nem úgy van, ahogy azt a törvények, dokumentumok előírják... Aztán már figyeltem őket. Volt, ahol még külön érdemként tüntették fel az alkalmazását, a település példaértékű integrációs munkája csúcsaként. Mert erre cigányt alkalmaztak. Természetesen a közfoglalkoztatás keretében. Jól megtermett, nagyhangú férfit. Először még irigyeltem is…milyen jó, hogy így be tudják vonni őket. Aztán, amikor beleláttam, kiderült, nem pontosan így van. Az ő feladatában nem a cigánysága, a tolerancia ténye a fontos, sokkal inkább a fizikai ereje. Mert azokat a gyerekeket, akikkel a tanárok órákon nem bírtak, ő fegyelmezte meg. A saját eszközeivel. Néha ott ültek a folyosón vele egész órán át. Gyakran többen is. Így volt fenntartható a rend. Tanulás? Az ebbe az adott gyerekeket illetően nem fért bele. Csak a felügyelet. Friss élményem most két ilyen emberrel volt. Az egyikük egy városszéli iskolában dolgozik. Az ajtóra ügyel. Az anyák napjára érkező anyukákat szúrós szemmel vizslatva, egyenként engedi be. Főleg a cigányokat. Lehangoló, az

ünnepi hangulattal össze nem egyeztető ez. De nem zavarja. Úgy tűnik, senki nem találja ellentmondásosnak. A pedagógusok sem, és az anyukák sem. Halkan, lesütött szemmel besomfordálnak az ajtón. Szigorúan egyesével. A másik egy kisváros alsó tagozatos iskolaépületében felügyel. Amikor befordulok a suli elé az autómmal, a gyerekek már várnak. Zömük cigány. Izgatottan, és nyilván túl hangosan örülnek, integetnek az ajtó üvegén át. Mire beérek, elparancsolja őket onnan. Jobb, ha nem hallom a szavait. Aztán, mikor benyitok, már áll az aula közepén, mint egy kiképzőtiszt, terpeszállásban, hátrakulcsolt kézzel, és mereven néz előre. A gyerekek a folyosó sarkánál kukucskálnak, suttognak. Amikor belépek, kettő nem bírja, elém rohan. Közben rásandítanak a „portás bácsira”. Annak arca rezzenéstelen. Természetes, hogy amikor elhaladok mellette, nekem sem köszön. Persze én köszönök. Előre is. Mert úgy illik. Akkor morog valamit. Ő is azért van alkalmazásban, hogy segítse a rend fenntartását. Fizikai erejével, hangjával. A legfontosabb alkalmazási feltétel az lehet, hogy tartsanak tőle. Nem kimondottan gyerekközpontú munkakör. Nem is ez a célja. Hanem annak az egyre növekvő problémahalmaznak a kényszerrel történő visszaszorítása, amivel az iskola nem tud mit kezdeni. Igen, szándékosan írom így: visszaszorítása. És nem a megoldása. Sokkal inkább az elfojtása bent, majd kiszorítása az iskola falai közül. Mintha attól bármi is megoldódna! Most ez az irány körvonalazódik. Lehet: a közoktatási törvénytervezet készítőinek figyelmébe kellene ajánlani ezt a munkakört. Mondjuk a fejlesztő pedagógus helyett. Ráadásul ez jól harmonizálható lenne a 30 napos közfoglalkoztatással. Hiszen semmi sem kell hozzá, csak egy kigyúrt férfi, akinek nagy hangja van. Ilyen meg mostanság van munka nélkül elég… L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=931

ETIKAI KÉRDÉSEK (Esélyegyenlőségi napló, 22. rész - 2011. június 13.) Már nem tudok nem úgy nézni egy iskolát, hogy ne figyelném az esélyegyenlőséget teljesülését is. Mert ezt a törvény szerint biztosítani kell. Persze nem vonatkoztatható ez az iskola minden tevékenységére. Így aztán ezen a területen elég változatos a kép. Főleg ilyenkor, májusban-júniusban. Itt vannak pl. az anyák napi ünnepségek. Anomáliák vannak itt is. Minden iskolában fontos ez, készülnek rá a gyerekek. Ám van, ahol nem tűnik fel a pedagógusoknak az iskolai tradíciók ellentmondásossága. Mert ezt mindig is így bonyolították le. Csak az összeg változik. Az elv nem. Szóval, 500 Ft a befizetendő összeg, virágra. És vinni kell még kólát, sütit. Aki nem tudja, nem mehet. Annak az ünnepség előtt haza kell mennie. Persze nem bírom, amikor a gyerekek elmondják. Kézen fogom a kicsit, aki kimarad, és viszem a tanítóhoz. Mondom, hogy az alapítványunk befizeti, hogy ő is mehessen. Reménykedek, hogy a pedagógus elgondolkodik majd. De nem. Elveszi a pénzt. Másnap az anyuka értesít: reggel nagy veszekedés volt a suliban, közölték vele, már túl késő, már nem tudnak virágot venni, továbbra sem mehetnek, a pénzt pedig bent tartják, kell másra is, osztálypénznek. Hisz ezzel is elmaradásuk volt. Nekem pedig üzenik, hogy ha ennyi pénzem van, támogassam az iskolát. És majd az igazgató hív telefonon, mert ennek következménye lesz. A durva beavatkozásomnak. Várom, hátha tényleg hívnak. Szinte már szeretném. Hogy elmondhassam nekik, hogy, s mint van az egyenlő bánásmód törvénye, meg rákérdezni az integrációs normatívára, amit kapnak, stb. De még nem hívtak. Aztán itt vannak a kirándulások. Nem, ebben sem változik semmi. Két részre szakadnak az osztályok: akik meg tudják fizetni, és akik nem. Aki nem, az otthon marad. A többi megy, két napra is.

Mert ehhez is ragaszkodni kell, hisz kirándulni jó, ez is hagyomány az iskolákban. Ja, hogy közben lett egy olyan réteg, aki nem tudja megfizetni? Magára vessen. Minden érintett pedagógusnak megvan a saját lelkiismeretét megnyugtató, előítéletes véleménye, ők tudják, hogyan kellene beosztani a szülőknek azt a 28 500 Ft-ot, és a családit, hogy erre is teljen. És nincs gondolkodás, töprengés, hogy másképp kellene, esetleg átváltás gyalogtúrára a környéken, amire mindenki jöhetne, nincs pályázati lehetőség keresése, vagy költségvetési átcsoportosítás, hogy a felzárkóztatásra kapott pénzből erre is teljen. Hagyják ezt is, sőt. Sokan még fel is lélegeznek, ha „azok” otthon maradnak. Aztán az egyik iskolában, ahol a halmozottan hátrányos helyzetűek aránya különösen magas, az egyik gyerek vacak kis hegyezőt mutat. Kínai, műanyag, csili-vili, mesefigurás. Megnézem, osztozom az örömében, mert látom, határtalanul boldog. Kérdezem, honnan vette. – Tanító néni árulja. – hangzik a válasz. Azt hittem, rosszul hallok. De nem. A pedagógus árulja, 200 Ft-ért darabját, ezt is, és más hasonló vackokat is, a tanítványainak. Akik addig könyörögnek otthon, amíg meg nem kapják a 200 Ft-ot, és megvehetik tőle a valahonnan beszerzett olcsó csecsebecséket. Persze, tudom, a pedagógusnak is kevés van. Kevés a pénz, szinte mindenki keres még mellé mást. Mert megélni nekik is meg kell valamiből. Engem a dolog etikai része zavar. Ahogy csúszunk lejjebb, egyre lejjebb. Ahogy nem vesszük észre a nyomort, a gyerek kirekesztődését, sőt van, aki még ki is használja őket. És tesszük ezt magabiztosan, abban a hitben, hogy nekünk van igazunk. Muszáj így használnom, általánosítva. Mert nálunk talán nem megengedett a „nem mindenki ilyen”, hisz „sok remek pedagógus is van”. Igen, tudom. De vannak dolgok, amiben egységesnek kellene lennünk. A gyerek feltétlen szeretetében és megbecsülésében. L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=944

30 PERCES ÓRÁK ALSÓ TAGOZATON (Esélyegyenlőségi napló, 23. rész - 2011. augusztus 9.) Azért tervezik, mert nem tudnak 45 percet figyelni. Úgy, ahogy az iskolában kell. Olyan felnőttesen. Rendesen. Próbálom megérteni, de nem megy. Az alternatív iskolák régóta dolgoznak a szabad órakerettel, amikor a tevékenység és a gyerekek állapota dönti el, meddig tartson egy óra. Ha nagyon belemerülnek, lehet 60 perc is. Ám ha negyed óra múlva érzékelhetően fáradtabbak, mint kellene, abbahagyják a tanulást, és pihennek, játszanak, vagy kimennek a szabadba. Náluk valahogy működik. A hagyományos oktatási rendszerbe talán sose fog beépülni. Most pláne nem. „Régi problémája a közoktatásnak, hogy a hatéves gyerekek 45 perces órákat nem képesek végigülni”- olvasom a közleményben. Hát ez az, amit nem értek. Hogy kinek a problémája ez? Mert annak a pedagógusnak, akiknek eddig is a gyerek volt a fontos, és nem a tankönyv, meg a feladat, annak eddig is ment a dolog. Mert nem ragaszkodik kényszeresen a frontális módszerekkel fenntartott figyelemkoncentrációhoz. Hanem változatos módszerekkel tanít. Differenciál, csoportmunkában dolgoztat. Amit a gyerekek nem is fognak fel tanulásként... csak játékként. Amiben jó részt venni, akár 45 percen át is. Az ilyen pedagógus termében mindig van kisebb-nagyobb szőnyeg, párnákkal, hogy a kicsik lepihenhessenek. Esetleg mesesarok…és mesélnek is sokat. Az efféle tanító felkészülése nem a füzetjavításból áll csupán, hanem hagyva a könyvet, munkafüzetet, feladatokat talál ki, ehhez eszközöket készít. Olyat, ami akkor, annak és ott a legjobban fejlesztő lesz. Neki nincs két egyforma feladatokkal tűzdelt tanév, hisz mások a gyerekek is. Az ilyen pedagógus időt szán a beszélgetésre, a konfliktusok tisztázására. Ha kell, matematika órán is. Mert fontosnak látja, hogy mindenki jól érezze magát az osztályközösségben. És nem hagyja el a készségtárgyakat, csak azért, hogy a végére érjen a könyvnek….ki mer hagyni tananyagot. Képes bábozással feldolgozni egy olvasmányt. És társasjátékkal tanítani a matematikát. Tudja, hogy a mozgás mennyire fontos. Mozgatja hát őket, amennyit csak lehet. Nemcsak testnevelés órán. Nála a rajzóra sem annyi, hogy „rajzoljatok nyári élményt...” és addig összesíti a hiányzást a naplóban...

Ő tud valamit kezdeni azzal is, aki más. Hosszasan küzd, hogy megtalálja a hozzá vezető utat. Hogy megértse, miért más. És megérti. Sőt, el tudja fogadtatni a többiekkel is. Ő nem nézi az óráját, hogy mikor mehet végre ki szünetre, vagy haza. Nem telefonál óra közben. Ha kint vannak, ő nem az árnyékban ül a padon a kolléganőivel. Az ilyen tanító nem küldi ki a gyereket, ha rendetlen. Leköti, fejleszti, megérti. Miért nem kérdezi meg az ötlet kiagyalója, mondjuk Winkler Mártát erről? Vagy másokat, máshol. Akik legendásan jól teszik a dolgukat. Akiknek az osztályába bekerülni is nehéz, és a szülők képesek utazni is a kicsivel, csak, hogy hozzá kerüljön. Ahhoz a pedagógushoz. Mert akkor kiderülne, hogy nem ettől lesz jó az oktatás. Hanem a módszerektől. Amelyeket egy szóval lehet jellemezni: gyermekközpontúak. Ők bizonyára csak mosolyognának, ha megkérdeznék őket: nem ettől függ. Hogy hány perc. Csak szeretni kell a gyerekeket. Valahogy úgy érzem, ez is visszafele visz. A fegyelem, a rend kizárólagossága felé, ahol nincs játék, kacagás, csak figyelem, egyfajta tanulás, a régi poroszos modell szerint. Azok felé a pedagógusok felé nyit ez az ötlet is, akik eszköztelenek. És ez bizony rendszert alkot a folyosóra kiküldhető gyerek ötletével, aki esetleg 30 percet sem képes figyelni. Mert másképp működik. Ezért nem értem. Nem lehetne azt a szót előtérbe helyezni, hogy gyermekközpontúság? Végiggondolni, mitől lesz boldog egy gyerek, és meddig tudja az iskola boldogságban tartani? És valahogy ehhez illeszteni a többit? Ami egy korszerű, modern, humánus iskola felé mutat. Amiben talán még az integráció is működne. Nemcsak 30 percig. L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=950

SZELEKTÍV TEHETSÉGGONDOZÁS (Esélyegyenlőségi napló, 24. rész - 2011. szeptember 11.) Ma a tehetséggondozás kiemelt terület. Egyre másra szaporodnak a tehetségpontok, a minősítéssel rendelkező tehetséggondozó intézmények. Ez jó, hiszen tehetség mindenhol van, öröm, ha ehhez az egész országot lefedő hálózat társul. Ahogy azonban ezeknek az iskoláknak a tevékenységét nézem, és persze hozzá azt a támogatórendszert is, ami a jó képességű, hátrányos helyzetű gyerekeket segíti, azt kell mondanom, ez az egész meglehetősen szelektív jellegű. Szelektív, mert elsősorban az intellektuális tehetségekre koncentrál. Azokra, akik általában jó képességűek, főleg persze mérhetően matematikából, magyarból, gondolkodási képességekből. Pedig tudjuk, hiszen a tehetségmodellek is mutatják, vannak speciális tehetségek is, pl, aki csak a mozgás, a zene, vagy a képzőművészet terén mutat kiemelkedő képességeket. De mi lesz ma egy gyerekkel, aki csak ezek valamelyikéből jó? És mellette a többiből nem jeleskedik, sőt részképesség-kieséses? Még a sport talán jobb helyzetben van, hiszen a klubok felkarolják őket, és biztosítják a kibontakozást, még ha más területen nem is zseni az illető. De pl. a képzőművészetnél már nincs ilyen karrierlehetőség. Persze régen, amikor egy mester mellett kitanulhatták a szakma csínját-bínját, más volt. Senki sem rója fel pl. Picassonak, hogy nem tudott kétjegyű számokkal műveleteket végezni. Mert hihetetlen értéket teremtett e nélkül is. Ma persze neki is nehezebben menne. Mert ma ahhoz, hogy a szakmát kitanulja, jó érettségi bizonyítvány kell, ami nélkül nem mehet egyetemre, és nem lehet ez a szakmája, hivatása, élete. Lehet ugyan amatőrként, de az nem nagyon ér fel az egyetemen megszerzett címmel. Elmarad hát ez a vonal, és még az sem valósulhat meg, hogy az iskola figyeljen erre, és építsen rá. Mert ahhoz más iskola kellene. Olyan, ahol a szemlélet más. Ahol az is értékes lehet egy pedagógusnak, aki nem érti a matekot, de kiválóan ért máshoz. Akár a rajzhoz, akár az énekhez, akár a közösségszervezéshez. Hiszen van egy csomó gyerek, akinek a tehetsége úgymond nem tantárgyiasítható. De boldog és sikeres, ha kisebbeket bíznak rá, ha irányíthat egy meccset szünetben, vagy rendet rakhat a műhelyben, és rendszerezheti a szerszámokat. De ezt a mai

iskola nem nézi. Ha az egész személyiségre figyelnénk, persze lehetne. És akkor megtalálnánk a boldog gyerekhez vezető utat is. Ami most a dolgozatjavítások útvesztőjében elvész. A másik szelektáló terület a szociális helyzet. Persze, hangzatos a hátrányos helyzetűek ösztöndíja, de mindannyian, akik velük dolgozunk, tudjuk, ez gyakran nem a valós állapotra fókuszál. Mert a jövedelem alapján sokkal többen használják ki az ezzel járó támogatásokat, mint akik valóban rászorulnak. Sokszor számunkra, pedagógusok számára arcpirító elvenni a beadott jegyzői igazolást attól, aki márkás autóval áll be a parkolóba, hogy behozza. Aki nagyon tudja, hogy nekik jár. Mert neki papírja van arról, hogy jár az ingyenes művészeti oktatás. És tényleg, hisz a vállalkozásban minimálbéren bejelentett szülő jövedelme csakugyan alatta marad a szintnek. Papíron. És akkor még nem mentünk lejjebb. A halmozottan hátrányos helyzetűek felé. Akiket már végképp nem ér el a tehetséggondozás. Akik, ahonnan jönnek, ahol élnek, ahol sosem készül házi feladat, sosincs szülői támogatás, motiváció, mégis képesek teljesíteni. Csak abból építkezve, ami a suliban ragad rájuk. Mondjuk 3-ra, vagy 4-re. De nem többre. De onnan, ahonnan ők jönnek, ez felér akkora teljesítménnyel, mint emitt a kitűnő. Ám ezekért a gyerekekért külön küzdeni kell. És ma nincs meg az oktatási rendszerben, aki küzdjön értük. A szülő helyett is. Maga helyett is. Pár év múlva a legtöbb tanár rálegyint: jó fejű lett volna... dehát... És elmarad. Lemarad, ott marad. A nyomor újratermelőjeként. Mint a szülei. Meg a nagyszülei. Pedig jó lett volna. Lett volna bennük lehetőség. Ha valaki észreveszi. Ha nem azokkal mérik össze őket, akiknek minden megadatott. Ha figyelembe veszik azt is, honnan jöttek. Tehetségeket pazarolunk el. Sokszor, amikor a szüleikkel beszélek, nem értem, hogy nem vitték valamire. Mint az asszony, aki a jobb kezem a faluban. Mert látom, pillanatok alatt megért mindent. Jól kommunikál, és hihetetlenül jól szervez. És gyönyörűen énekel. A semmiből varázsol életfeltételeket a családjának. Vihette volna valamire. De nem lett belőle semmi. Szakma nélkül, segélyből él, mint a többiek. Tartok tőle, a gyermekei sem fogják többre vinni. Mert ahhoz más iskola kellene. Esélyteremtő iskola. De ez ma csak egy jól hangzó, választási szlogen. Amiben egyre kevésbé lehet hinni.

L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=960

PÁLYÁZATOK (Esélyegyenlőségi napló, 25. rész - 2011. október 11.) Most furcsa tapasztalatom volt. Nemrég megtudtam, hogy a kistérségben az elmúlt tanévben egy 40 milliós uniós pályázat zajlott le, amiben szinte minden közoktatási intézmény szerepelt (szigorúan az önkormányzati fenntartásúak), hátrányos helyzetűek tehetséggondozása témában. Ami persze nagyon jó. Ami viszont elgondolkoztatott, hogy nem vettem észre. Pedig jó a kapcsolatunk az intézményekkel. De egyetlen hátrányos helyzetű tanítványunk nem mondta, hogy most nem tud jönni művészetibe, mert azokon a rendszeres tehetséggondozó foglakozásokon vesz részt…pedig nagyon sok iskolával kapcsolatban vagyunk….és a tanítványaink zöme hátrányos helyzetű. Jó, azt most megtudtam, hogy egy hihetetlen eredményeket felmutató sportkör is ennek keretében működött, de azt nem tudom ennek az eredményeként értelmezni, mert évtizedekkel ezelőtt kezdődő tehetséggondozásról van szó. Persze nem azt akarom mondani, hogy nem bonyolították le az előírások szerint. De mégis elgondolkoztam rajta. Aztán kaptam egy pályázati monitoringot. Ez csak növelte bennem a zavaros érzést. Rövid idővel előtte jelentkeztek be, nagyon gyorsan kellett lebonyolítani, igazodtunk, jöjjenek hát, megértjük, persze. Mindent előkészítettünk a nemrég lezárt pályázattal kapcsolatban, bár még az utolsó elszámolást nem kaptuk meg. Két ellenőr jött, felkészültek és pozitív hozzáállásúak voltak. Aztán a számukra is előírt ellenőrzési menet megint ellentmondásos érzést keltett bennem. Az adminisztratív megfelelés mindenek felettiségének érzését. És mindenben úgy, ahogy azt a pályázatban vállaltuk. Furcsa kérdéseket is hozott az ellenőrzés. – Mivel tudja igazolni, hogy Vekerdy Tamás előadása tudásmegosztás volt a pedagógusok számára? –kérdezte. Hm. Fogas kérdés. Vekerdy nyilván nem a gulyásleves főzés tapasztalatait osztotta meg velünk. Próbálom óvatosan, nyilván tudja, ki Vekerdy. Persze, tudja, de neki igazolás kell. Szerencsére van egy emailes levelezés, elfogadja. Hosszasan keresünk az útmutatóban egy másik szempontot, a hiányzásokra vonatkozóan. Mert ellenőrzési szempont, de nem szerepelt a pályázatban. Végül ezt szabályozás hiányában feladjuk. Az indikátortáblázat vállalásainál megint megakadunk. Igazoljam, hogy a bevont gyerekek romák voltak. Mondom, ezt ma nem tarthatja nyilván senki az

iskolákban (sem). Ezt elfogadja. Csak nem értem, akkor minek kell ennek szerepelnie az indikátorok között. Aki összeállította, az nem tudta ezt? Végére érünk, rendben találnak mindent. Visszapakoljuk a több kg iratot. Megfeleltünk az általunk felállított indikátortáblázat számainak. Elértük a célértékeket. Az adminisztráció ezt igazolta. Furcsa lett volna, ha nem. Hiszen mi mondtuk meg, mit fogunk elérni. Ahogy visszagondolok, tulajdonképpen nem is fontos senkinek a lebonyolítás tartalma, szakmai haszna. A pénzügyi szempontok igen, maximálisan, a sorokat, százalékokat tartani kell, az eljárásrendnek megfelelően kérelmezni, indokolva az eltérést, még ha az a benzinár növekedésből fakad is. Kiemelt szempont még a sajtónyilvánosság biztosítása, és az arculati kézikönyv szerinti megjelentetés. Társadalmi hasznosulás? Beépülés az iskola rendszerébe? A folytatás lehetősége? A programok összefüggése, egymást erősítő hatása? Nem érdekes. Rakjuk, egymás mellé, mozaikszerűen a projekteket, remélve, hogy ebben a puzleban majd összeáll egyszer egy kép, amit úgy hívunk, magyar közoktatásfejlesztés. De a darabok nem akarnak illeszkedni. L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=973

ŐSZI SZÜNET (Esélyegyenlőségi napló, 26. rész - 2011. november 8.) Az őszi szünet remek napsütése engem is kirándulni csalogatott. A szállodában többnyire családok voltak. Két, néhol három gyerekkel is. Figyeltem a gyerekeket. Jó volt őket nézni. Szépek, jól öltözöttek, boldogak voltak. Rutinosan mozogtak a svédasztal körül, ha kellett valami, önállóan odamentek a pincérhez, és udvariasan kértek, és nem okozott gondot nekik a jakuzzi és a különféle szaunatípusok váltogatása sem. Napközben kirándultak a szüleikkel, játszottak az erdei játszótereken, kipróbálták a bobot, a lovaglást. Látható öröm lengte körül a családokat. Ahogy ez ma egy 21. századi családtól elvárható. Ők minden alapot megkapnak otthon ahhoz, hogy megfelelően fejlődjenek. Szüleik mintáját leképezve viselkednek a különféle szituációkban. Figyeltem a beszélgetéseiket is. Tájékozottak, természetesen használják a korszerű kommunikációs nyelvezetet. Nem káromkodnak. Nem verekednek. Nincs miért. Két család gyermekei mellettem arról beszélgettek, ki merre járt már, és hova szeretne elutazni. Magabiztosak. Tudják, pár év, és ők is kipróbálhatják majd a fallabdát a hotelben. Így van rendjén. Szüleik odafigyelése és anyagi biztonsága egyengeti fejlődésüket. Itt nincsen munkanélküli, az iskolai végzettségek is borítékolhatók. Ez is Magyarország. És azt hiszem, közelebb van Európához, mint a másik, amit a faluban találok. A napsütés itt is remek. Micsoda szerencse! Még mindig van két ház, ahová csak a szünet után tudunk kályhát szerezni. A nappali meleg kicsalja a hideg házból a gyerekeket. Ők is boldognak tűnnek. Mert nekik itt kell a boldogságot megkeresni. És megtalálják. Nekik nincs fogalmuk jakuzziról, svédasztalról, vagy szaunáról. Legfeljebb a tv-ben látnak ilyesmit. Az meg olyan távoli, hogy eszükbe sem jut azt gondolni, ilyen van a valóságban is. Napközben elvannak az utcán. Játék nem sok van, inkább bandáznak,

cukkolják egymást. Páran kutyákat húzgálnak fel, s alá az utcán. Jó játék. Aztán kerül egy labda. Pillanatok alatt összeverekszenek rajta. Csúnyán káromkodnak. Az erősebb győz. Magabiztosan feszít. A többi visszavonul, bemegy, panaszkodni a házba. Van kinek, a szülők otthon vannak, itt mindenki munkanélküli. A konfliktusba ők is beszállnak. Ordibálás. Egy különösen problémás családnál pénz áll a házhoz. Berúgnak. Először a házban verekszenek össze, aztán folytatják az utcán. Mindenki kint van, nézik őket. Végül az asszony fogja az egyik gyereket és szitkozódva elmegy. A másik faluba. A többi gyerek marad. Az apjukkal. Meg a kutyával. Fűtés, villany, ebéd nincs. Ők is leképezik a szüleiket. Mert előttük ilyen minta van. Magabiztosak ők is. Tudják, pár év, és nekik is lesz családjuk, ők is így tesznek majd, mint az erősek, a nagyhangúak. Addig meg tanulják a szavakat. A metakommunikációt. A konfliktusok elrendezésének módját. Az egyik napról a másik napra élést. Tanulják tűrni a hideget, és kibírják, ha nem rendszeres az étkezésük. És megtanulják megszerezni azt, ami nincs. Persze, tudom, egy társadalomban mindig lesznek gazdagok, és szegények. És mindkét csoportban lesznek gyerekek. Értem én. És egyáltalán milyen az a tudás, amivel mindenkinek rendelkeznie kell? Csak a társadalom felsőbb rétegéé? Amihez emezek közel sem érhetnek? A léc magas. Aki gyakorlással át bírja ugrani, mert van jó cipője is hozzá, és akinek ott drukkol az egész család, annak ez jó. De vannak, akik már olyan mélyen vannak, hogy esélyük sincs elérni azt. A közoktatásba be kellene férnie, hogy lépcsőfokokat építsen nekik. De most a létrát is kirúgni készülnek alóluk. L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=984

A SPECKÓSOK (Esélyegyenlőségi napló, 27. rész - 2011. december 21.) Néha azt hiszem, már nem lehet nehezebb. Aztán az élet mindig rácáfol. Mindig van még lejjebb. A kirekesztésben, esélytelenségben, ellehetetlenülésben mindig van tovább. A határ csak az emberi tűrőképesség. Sokáig azt hittem, pl, hogy a HHH, komfort nélküli házakban felnövő cigánygyerekeknek a legrosszabb. Hogy az már fokozhatatlan. Aztán rájöttem, van még mélyebben levő is. Az, aki köztük értelmi, vagy testi fogyatékos. Vagy a homoszexuális. Az, aki cigányként, nyomorban élőként még fogyatékkal is bír. Vagy egyszerűen csak „más”. Mert őt az amúgy is kirekesztett közösség még tovább rekeszti. Mert még oda sem fér be. Lehet hát alázni, verni, leköpni, kihasználni, mert a másikhoz képest még kiszolgáltatottabb. Ez a gyerekeknél, és a felnőtteknél is megvan, így vannak a mélyszegénységben élő családoknál is csicskák, nyomorult alkoholisták, akiknek se lakhelyük, se családjuk, akik egy pohár olcsó „csinált” borért bármit, bármikor megtesznek. Emlékszem, mennyire meglepett, mikor egy támogatott családunknál jártam, és épp fát vágattak egy még nyomorultabbal...miközben nekik sincs, de mégis...volt aki nekik dolgozott... Aztán ott vannak az állami gondozottak. Akiket a sors gyermekként az agresszió, a bűnözés olyan fokára vitte, amiből nincs kiút. Őket, bár sokszor megpróbálják, nem is lehet normál lakásotthonokba tenni. Csak speciálisba. „Speckósok vagyunk”. Így nevezik magukat. Általában folyamatos gyógyszeres kezelés alatt vannak. Hogy miért emelték ki őket? Nos, ez nem az árván maradt gyerekek rétege. Gyermek prostituáltak, akik 10 éves kor után kezdték, és az élet olyan mélységeit tapasztalták meg, amit egy felnőtt nő is nehezen viselne. Aztán elkapják őket, a stricijüket is (volt, ahol ez a lány 13 éves bátyja volt), és állami gondozásba kerülnek. Először megpróbálják velük normál lakásotthonokban. Ahonnan aztán tanulhatnak a település általános iskolájában. Mivel pár évet kihagytak, az osztálytársai jóval fiatalabbak….és más tapasztalatokon edződtek, mint emezek. Általában rövid ideig maradnak. Pár cirkusz csak, aztán magántanulóvá válnak. És sosem kell bemenni többé a suliba….nem, hetente egyszer sem. Kiküldik majd a feladatlapot. Elég, ha azt beküldi a nevelő.

Az iskola nem akarja őket. De hogy is akarná? Hogyan lehetne ezeknek a lányoknak megfelelő egy pár évvel fiatalabb közösség, akiket családi meleg és szeretet nevel? Idegenek maradnak közöttük. Megérthetetlenek. Aztán melyik, hogy próbálja. Van, aki elkezdi vagdosni az ereit….más elszökik újra és újra…menekülési útvonalat keresnek, sikertelenül. A fiúknak sem egyszerűbb. A sorsuk egyforma, nem válogat nemek szerint. A fiú jár hozzánk, a művészetibe. SNI. 15 éves, nagy, kedves melák….színezgeti a rajzát, láthatóan örömét leli benne. Melléülök. Mesélni kezd. „Tudja, én speckós vagyok. Éntőlem mindenki fél. A nevelők is. Tudják, ha felbosszantanak, énnekem nem állja az utamat senki. Ja, gyógyszert szedek, persze. Nélküle nem is bírnám. Nyolc évesen kerültem be. Akkor már a tesóimmal kocsikat törtünk fel. Ment nekem is. Sok pénzünk volt. Ittam, és kábítóztam is. A szüleink nem törődtek velünk. Most itt jó. Nem is akarok elmenni innen. Mert, ha elmegyek, én nem tudom megállni. Itt ugyan kevesebb a lóvé. Be kell osztani. Hogy jusson cigire, meg kólára. Lehet, a szünetre hazamegyek. A nővéremékhez. De még nem biztos.” Beleborzongok. Azért is, amit mond, és ahogy mondja. Szenvtelenül. Mintha nem is magáról beszélne. Aztán alig pár hét, és hallom a tragédiát. Egy új gyerek került a „speckóba”. És felakasztotta magát. A fürdőszobában. 15 éves volt. Nyolcadikos. Talán nem bírta a beilleszkedést. Mert a hierarchia már megvolt. Talán más oka volt. Sosem tudjuk meg. A haláleset nem kapja szárnyára a sajtó. Senki nem beszél róla. Csendben eltemetik. Nem sok nyomot hagyott maga után. Volt, nincs tovább. Hisz csak egy volt. De egy gyerek volt. Hogy ki a bűnös? Van e? Nem tudni. De egy biztos, a felelősség a felnőtt társadalomban keresendő. Mert mi felnőttek, szülők, pedagógusok, nevelők, rokonok, ismerősök, barátok, idegenek, az egész hatásrendszert mozgató erők kitalálói, elkészítői tesszük őket olyanná, amilyenek.

Olyanokká, akiknek a sorsa nem visszafordítható. L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=1013

SZAKMA, KRITIKA, POLITIKA (Esélyegyenlőségi napló, 28. rész - 2012. január 10.) Valamikor, amikor az iskolát megalapítottam, azt hittem, függetleníteni tudom magam a politikától. Ezt hinni persze, ma már tudom, hülyeség volt. Bár akkor még, 12 évvel ezelőtt voltak olyan jegyek, amelyek azt mutatták, lehet a szakma mentén is működni. Hogy nem írja ezt felül a politikai lojalitás. Aztán változott minden, változott a helyzet, a légkör, a politika, és szinte észrevétlenül lett ellenséggé a másik. Mindkét oldalon. Még akkor is hittem, hogy mint civil szervezet és mint iskola is távol tudom tartani magam és magunk ettől, ahogy azt a törvény is előírja. Én csak a szakmát akartam, akartam jól csinálni, a gyerekekért dolgozva. Aztán, ahogy romlott minden, romlott még ez is tovább. És az ember, ha a szakmát, a gyerekeket nézi, óhatatlan, hogy kritikát fogalmaz meg. Ám a kritika a mindenkor regnáló kormány felé veszélyes terep. Mert az, aki kritizál, az a másik oldalhoz tartozik. Nyilván. Most nincs figyelembe vett, szakmai alapon történő kritika. Vagyis van, de az megítéltetik. És ez után természetesen nem vehető figyelembe. Mert ha kritika van, az csak a posztkommunistáké lehet. Az a baj, hogy én nem akarok a baloldallal sem azonosulni. Nem vagyok posztkommunista sem. Én csak a szakmát akarom jobbá tenni. De ma a jobbá tétel szándéka csak a regnáló kormány elképzeléseivel egybeeső szándék lehet. Aki ennek ellentmond, az ellenség. Érthetetlen. Sokan mondják, jobb hallgatni. Főleg nekem, mikor bizonytalan a helyzetünk, nem tudni, mi lesz az alapítványi művészeti iskolák sorsa. Az elfogadott törvény nem sok jót ígér. Próbálok mérleget készíteni magamban. Mit akarok, és mi az, ami vállalhatatlan. Nagyon nehéz. „Minek küzdesz? Semmi értelme…csak megjegyezteted magad…” – mondja egy ismerős. Igen, ez a megjegyeztetés…azt hiszem, ez a legrosszabb. Mert ebben benne van a bosszúállás lehetősége is. Hogy jöhet egy olyan idő, amikor a megjegyeztetettek, a listára kerültek elszámoltattatnak. Még mindig próbálom azt hinni, hogy nem történhet ilyesmi.

Álmatlan éjszakák, vívódás önmagammal. Az egyik hang: szólj, kiabálj, kell, muszáj, mert látod, mennyit romolhat a helyzet. Látod, hogy visszafelé megyünk. A másik: kussolj, mert túl sokan függenek tőled. A saját véleményed miatt nem lehetetlenítheted el a kollégáidat, és a támogatott családokat. Túl sokan vannak. És megélted már, hogyha rajtad nem találtak fogást, kerestek azokon, akikért harcoltál. Nézek persze körbe is, ki, mit csinál. A többség hallgat. Leginkább kivár. Bedugja a fülét, nem hall, nem is akar hallani semmit, elkapja a szemét, ha bele akarok nézni. De van olyan is, ahol még a gyerekek pólója is narancssárga. A megfelelés jegyében mindent….. Van, aki nem is követi a történéseket. Belefásult. Belefásultan vezet iskolát. Paradoxon. Más láthatatlan utakon próbálkozik. Lehet, a suliért ez is beleférne. Erre ott a másik dilemma: az ügyért harcolj, vagy magadért? Ma a „csak magadért” megfelelőbbnek látszik. És ahhoz nem kell nyilvánosság. Azt hiszem, ez a legelkeserítőbb. Ahogy az ügy lassan személyes túlélésekké válik. És ebben a kusza megfelelésben, ügyeskedésben eltűnik a jó és a rossz, a vállalható és a vállalhatatlan, innen elindulhat a másik rossz helyzetbe hozása bárhogy, csak azért, hogy te boldogulhass. Próbálom keresni magamban a lelkes iskolalapítót, az állandóan innoválót, bíztatva magam, hogy annyi visszajelzést kaptam, jól csinálom...de nem megy. Lassan felőrlődöm az erkölcsi kérdéseken való tipródásban, félek, elveszítem a hitem a jogkövető magatartásban, és lassan elveszítem a szakmában is. Mert felülírja mindezt a mindenkinek előírt új törvény, ami ellen minden porcikám tiltakozik, amit szakmailag tarthatatlannak tartok, mert azt, amiért dolgoztam eddig, a gyerekszerető, az esélyteremtő, a művészettel nevelő, a világnézetileg semleges pedagógiát nem találom a kötelezettségekben. L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=1020

BIZALOM (Esélyegyenlőségi napló, 29. rész - 2012. február 20.) A lány két éve jár hozzánk. Nehéz körülmények között élnek, szülei mindenféle zűrös ügylettel foglalkoznak, apja már többször elhagyta őket, most sem tudni, hol van, a falubeliek sokatmondóan hümmögnek, ha kérdezem. Az anyja sem túlzottan kiszámítható, és főleg nem megbízható. Nem együttműködő, de követelőző, támadó. Olyan „hiba csak az ön készülékében van”- típus. Nem mondom, hogy nem ügyes a lány, örömét is leli a rajzban, de nem különösebben kiemelkedő. A tanulmányi eredménye négyes körüli, ami nyilván jó a körülményeihez képest. Azt érzékeltem mindig, hogy az önbizalom erősítésre nem kell gyúrni nála, nem úgy, mint a többi falubelinél, akik a soron élnek, és már rég nem hiszik el magukról, hogy bármire képesek. Nemrég elém áll az óra végén: majd csinálunk olyan portrérajzot? Olyan iskolába jelentkeztem, ahol azt kell rajzolni a felvételin….És hová jelentkeztél? –kérdezek vissza. – A Kisképzőbe - hangzik a válasz. Elképedek: hogy jutott eszedbe? És miért nem szóltál? Ennyi idő alatt nem lehet felkészülni a felvételire, oda nagyon nehéz bejutni - mondom. Vállrándítás a válasz. - És mit írtatok a második helyre?- faggatom tovább. - Az AKG-t –mondja. Erre már leülök. – És ki fogja azt kifizetni? – Majd apu, azt mondta, ad majd bele, ha hazajön... Telefonon hívom az általános iskola igazgatóját. Kérdezem, hol vannak ebben a döntésben ők, az iskola, az osztályfőnök….. Tud a dologról, mondja, de tehetetlenek. A szülő nem kér véleményt, nem hallgat meg tanácsot. Jobb, ha aláírja, és nem cirkuszol vele. És ha tudnám, hány ilyen van! Irreális ön- és gyermekértékelés, ismeret nélküli választás, csak úgy, hallomás alapján. A kritikát nem tűrik, a tanácsot nem fogadják el. Kidobott pénz az utazás, a szállás, nyilvánvaló, hogy sem a képességek, sem az anyagi helyzet nem megfelelő ahhoz, hogy abba az iskolába kerüljenek. És mégis, indulnak, mennek, a saját fejük után. Aztán keresnek hibást, mert ők nyilván nem azok, a gyerekben örök tüske marad, a meg nem értettség érzése, a szülő jobb esetben sértődötten hazamegy, rosszabban cirkuszol a felvételin, később folytatja otthon, az iskolában, ahol nyilván rosszul tanították meg a gyerekét. Nem tudom, mennyire általános ez. Most utánakérdeztem pár helyen, és úgy tűnik, nem egyedi a baj.

Hol csúszott el, és mikor? Hogy lett partner helyett az iskola, az osztályfőnök, a szaktanár valami furcsa, nyűgös valaki, akivel nem is érdemes beszélni, aki bizonyára csak rosszat akar, és nem ért ahhoz, amit csinál...amihez ők jobban értenek...Hol veszett el így a bizalom? Eszembe jut most a fiú is, aki el akart indulni a „Csillag születik”- ben, vagy a „Megasztár” –ban, már nem is emlékszem... az énekhangja bántóan hamis, de nem zavarta, pózolt, belül magát tökéletesnek hallotta, látta. A szülő is telefonált, hogy segítsek. Hogy ott lehessen a gyermeke. Alig tudtam lebeszélni őket arról, hogy ne egy legyen azokból, akiken utána a tv-t nézve röhög az ország, és a YouTube-on majd a világ is... Mi sokat foglakoztunk mindig is azzal, hogy a gyerekek szociális kompetenciái fejlődjenek. Hogy reális legyen az önértékelésük, tudják elfogadni mások véleményét, tudják elfogadni a másik segítségét, és persze legyen saját akaratuk, véleményük, önbizalmuk. A művészetoktatásban ezek természetesen előhívhatók. Örültem, mikor ez a kompetenciafejlesztéssel máshol is szóba került. Olyan terület volt, ami eddig nem került előtérbe, legfeljebb csak a fent leírtakból érezhettük, baj van, nagy baj a gyerekekkel. De nyilván nem csak ebben az oldalban van a hiba. A probléma komplex itt is, több felelősséggel, minthogy egy gondolatmenettel átfogható legyen. Sokat gondolkodom mostanában, egyáltalán helyre hozhatók lesznek e valaha ezek a dolgok, amelyek elromlottak. Hogy a tananyag, vagy a módszertan hangsúlyozása vezethet majd eredményre. Hogy teljes e az a kép, ami alapján a döntések megszületnek? Átfog a minden társadalmi réteget a maga problémáival, lehetőségeivel? Nos, azt látom, hogy nem. A következmények azonban mindent áthatnak majd. L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=1040

ANTISZEMITIZMUS, RASSZIZMUS (Esélyegyenlőségi napló, 30. rész - 2012. április 20.) Amikor az ember olvassa az újságban, távol érzi. És ha távol van, talán nem is olyan fenyegető. Én is így voltam vele. Mindig azt gondoltam, hogy nem, itt, ahol én élek, itt nem lehet zsidózás, ide sosem jöhet a Gárda, hiszen itt nőttem fel, tudnám, ha valami ilyesmi készülne. Azt gondoltam, itt nem „olyanok” az emberek. Aztán jó pár éve már, hogy szembesülnöm kellett vele, hogy nem így van. Antiszemita hangok kaphattak publicitást a helyi lapban. Tiktakoztam. Akkor még sikerült. Amikor aztán egy polgármesterrel, akinél éreztem az elutasítást a munkám iránt, leültem beszélgetni, és megkérdeztem, mi a gondjuk velem, már tudtam, valami nem stimmel. Pedig ez sem most volt. Azt válaszolta ugyanis, hogy a zsidó kapcsolataim a baj. Aztán, gondolom, látva arcomon az elképedést, hozzátette: na, neki személy szerint semmi baja velük, de itt a házban sokaknak szemet szúr… és ő csak figyelmeztet… Később, ahogy a „nagy” politikában teret kapott a szélsőségesebb hang, hát teret kapott itt is. Nemrég felröppent a hír, hogy városunk szülöttét, a nemzetközi hírű írót meg akarják fosztani a díszpolgári címtől. Nem hittem. Utánakérdeztem. Megtudtam, az egyik párt képviselője tárta a javaslatot a képviselőtestület elé. A bizottság is, és a testület is elutasította. Még el. Mert még többen voltak azok, akik józanul tudtak dönteni. Egy másik hír is szárnyra kapott ezzel párhuzamosan. Hogy a Holokauszt Emléknapon, amire a műsort most egy általános iskola készíti, szintén letiltott lett az író, pedig kézenfekvő, hogy adekvátabb szemelvény, mint az ő visszaemlékezése a deportálásra, nem nagyon van errefelé. Ezt sem hittem. Felhívtam az igazgatót, és megkérdeztem. Azt mondta, nem. Nem így van. Hiszek neki. És megkönnyebbülten, bár még mindig kissé bizonytalanul várom a hétfői műsort. Hogy mi köze ennek az oktatáshoz? Nagyon sok. Mert a sok erről történő beszélgetés, az erről alkotott felnőtt vélemények a gyerekeik előtt hangzanak el. Akik így szereznek tapasztalati képet valamiről, amit szerencsére még szüleik sem élhettek meg, és így alkotnak véleményt, a felnőtt minta alapján. És nem

biztos, hogy az oktatás, bármilyen tényszerű adatokkal is szolgál, elégséges lesz ennek a hatásnak a kivédésére. Lassan sokszorozódik valami, aminek érzésem szerint nem kellene. Nemcsak ezen a területen. A minap dühösen hívott telefonon egy apuka. Mert táncórán a kislánya konfliktusba keveredett egy csoportbeli cigányfiúval. És, bár megítélése szerint a tanár helyesen járt el, és megoldotta a problémát, mégis úgy érzi, nekem is el kell, hogy mondja. Természetesen figyelmesen hallgattam. De nem a konfliktusról beszél. Arról nem tudok meg részleteket. És a kollégám helyzetkezeléséről sem. Viszont az összes sérelmét a cigányokkal kapcsolatban rám zúdítja. Hogy miattuk fizet ő, mint vállalkozó ennyi adót. Mert nem dolgoznak, csak „döglenek” otthon. Válogatott jelzőket használva mesél arról, hogy betörtek hozzá, régebben, és a kocsiját is fel akarták törni. Persze azok is cigányok voltak. Miattuk tartunk itt. Hosszan, dühödten ecseteli a véleményét róluk. Mert itt van, tessék, pl., hogy még a művészeti iskoláért sem fizetnek… próbálnám mondani, hogy az nem a cigányság tényéhez kötött, hanem a jövedelemhez, és jó néhány vállalkozó szülőt tudok neki mutatni, aki szintén nem fizet, de nem azért, mert nem telne rá, hanem mert annyi jövedelmet vall be…, de nem teszem. Mert érzem, csak olajat öntenék a tűzre, hisz indulatos, már önbíráskodást emleget, és megingathatatlan abban a hitében, hogy van egy csoport, aki minden bajnak az okozója, és ez a gyerek most az ő szemében megtestesíti az összes bűnt, amit ő valaha megtapasztalt, vagy hallott. Persze utánanézek a dolognak. A fiúval, ha hibás volt, nyilván boldogulok majd. Hogy a kislányt, ilyen családi hátszéllel hogyan fogom arról meggyőzni, hogy el kell viselnünk egymást, azt még nem tudom. L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=1068

NEM NAGYON ÉRTEM… MOST AKKOR MI LESZ? (Esélyegyenlőségi napló, 31. rész - 2012. május 19.) Próbálom értelmezni mindig a közneveléssel kapcsolatos híreket. Minden szempontból, tartalmi, módszertani, szemléletbeli oldalról, az iskolatípusok, a gyerekek, a szülők és a pedagógusok szemszögéből is. És egyre kevésbé értem. Sokat időztem pl. ezzel az iskolaőrrel kapcsolatban gondolkodva is. Aki ugye majd segít azokban az iskolákban, ahol sok a renitens, aki nem tartja a szabályokat... segít, ha kell, testi kényszer alkalmazásával is. Hogy mi a bajom vele? Kicsit messzebbről kell kezdenem. Jó régen volt, mikor a Soros Alapítvány kereste és támogatta azoknak az oktatási módszereknek a kifejlesztését, amelyek sikeresek voltak a halmozottan hátrányos helyzetű, zömében roma gyerekek oktatásában. Sok kiváló modell kezdte meg működését, majd vérzett ki, mert az éppen regnáló kormány mindig figyelmen kívül hagyta ezeket, sosem kívánta beépíteni, zömük a civilek, magániskolák berkeiben maradt. Amikor az uniós pénzek pályázati úton történő elérhetősége megindult, nagy lendületet vett a jó gyakorlatok szakmai beépítése a tanárképzésbe és a tanártovábbképzésbe. Alternatív pedagógiával foglalkozó és más szakértők sora dolgozott ki tananyagokat, segédanyagok születtek, feladatbankok, előadások, képzők képzése, tantestületi tanfolyamok a projekt, a kooperatív tanulásszervezés, a multikulturalitás, a differenciálás és még sok más terület népszerűsítésére. Mindarra, ami sikeressé tehette azokat a pedagógusokat is, akik sok HHH tanulót tanítottak. Megmutatta nekik, hogy léteznek módszerek, amelyek működnek. Persze több velük a munka, de megtérül az energia befektetése. De ezeknek nem volt elég idejük beépülni. Még kellett volna mentorálni, támogatni, fejleszteni, segíteni azokat, akik persze plusz pénz nélkül, de próbálták. Az utolsó elem még, ami változást hozhatott volna, az egymástól tanulás volt, ahol un. referenciaintézmények előkészületeként akkreditált jó gyakorlatokat lehetett egymástól átvenni, kipróbálni, és még pénz is volt az utazásra, segédanyagokra. Akkor azt hittem, ebből még lehet valami. De nem lett. Hatalmas csúszásokkal a leendő referenciaintézmények oktatócégek követhetetlen kínálatába kerültek, ahol tanfolyamok során vehetnek részt,

függetlenül attól, milyen szinten van tudásuk arról, amivel jó gyakorlat kidolgozására és átadására képesek. Most, jó két év távlatából még mindig a képzéseknél tartunk, de már rég nem látom a végét, miért, kinek, hol vannak a jó gyakorlatok, ki veszi majd át, kinek fontos. Ezek nem illeszkednek az új törvényhez, az új NAT-hoz. Aki nagyon kutat az interneten, az még fellelhet módszertani filmeket, letölthető könyveket, feladatokat, de hogy mihez tud kezdeni vele, talál e illeszkedési pontokat, azt nehéz megállapítani. Azok a pedagógusok, akik sikeresek, eredményesek ezekkel a gyerekekkel, ők, az ő dolgaik, módszereik úgy tűnik, nem fontosak többé. A központi döntések az eszköztelen pedagógusokat támogatják. Azokat, akik évek óta nem változnak, nem változtatnak, akik semmiféle erőfeszítést nem tesznek azért, hogy jobban tanítsanak, neveljenek. Akiknek meg kell mindig mondani, mindent. Akik rutinból, frontálisan, a megszokott, mindent elárasztó típusú tankönyv-munkafüzet vezetésében teszik a dolgukat, akik sosem töprengenek azon, miért nem sikerült az óra. Akik szentül hiszik, ők mindig mindent megtesznek, a hiba sosem bennük, mindig a fogadó félben van. Akiknek teljesen mindegy lesz, mennyi időt töltenek majd az iskolában. Nos, most nekik ott lesz majd a segítő: az iskolaőr. Aki majd rendet tart. Helyette is. És ha kell, testi kényszerrel. Hova lesz az az iskola, ahol a gyerek a lényeg? Hova lesz a játékos, örömteli tanulás? Hova lesznek a munkájukat boldogan végző pedagógusok? Mi történik velünk? Vagy tényleg, mi vagyunk kevesebben, akiknek vannak eszközeik? Akik nem akarnak iskolaőrt, de szeretnénk nagyobb szabadságot? Akiknek fontosak azok is, akik esélytelenül indulnak? Tényleg kérdezem: most akkor mi lesz? L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=1084

BEIRATKOZÁS Esélyegyenlőségi napló, 32. rész - 2012. július 2. A hivatali ügymenet pontosan szabályozott. A középiskolai beiratkozás napját jó előre eldöntik. Június 27, 28, 29. Ekkor kell menni. Ezzel nem is lenne baj. A szomorú az, hogy úgy változott a gazdasági helyzet, hogy a szervezőknek gondolkodnia kellene azok fejével is, akik a létminimum alatt élnek. Pláne egy olyan iskolának, ahová főleg hátrányos helyzetűeket vesznek fel. Jó pár éve volt, mikor eldöntöttük, a művészeti iskola térítési díját nálunk nem kell előre befizetni félévre szeptemberben. Mert tudtuk, hogy a szeptember, az iskolai beiratkozások miatt minden tartalékot felemészt, úgy éreztük, nem lenne etikus a szülőkkel szemben még nekünk is kérni. Persze egyszerűbb lenne, tudom, sok művészeti iskola így tesz, előre fizettet, az a tuti, aki meg nem tud fizetni, az ne jöjjön. De nekünk nem megy. Mert olyan térségben dolgozunk, ahol sok családnak nagyon be kell osztania a pénzt, hogy elég legyen hónap végéig. Azoknak is, akik nem igazoltan hátrányos helyzetűek. Mert sokan épp csak azért nem azok, mert az egyik szülő még dolgozik, és éppen fölötte vannak a határnak. A falvakban kevés olyan családot találni, ahol az utolsó héten sem kell gondolkodni a pénz beosztásán. De sajnos, ez csak nálunk szempont. A szakiskolák pl. évek óta ragaszkodnak ezekhez az időpontokhoz, a befizetnivalókkal együtt, hisz beiratkozáskor kell megvenni a sálat, vagy nyakkendőt az iskola címerével, a pólót, a diákigazolványt, és egyéb kiadásokra is számolni kell még egy ezrest….27.én. A ballagás után. Hónap végén, a „szociális” és a „családi” előtt. Amikor már nincs egy fillér sem. Ami amúgy sem elég a hónap végéig. A ballagás pedig végképp mindent felemésztett. Hisz ott volt a tablókép, a tabló, a kistablók, a blúz, a virág, az osztályfőnöknek szánt ajándék, a családi ünnep, az ajándékok, a megvendégelés, minden.

Próbálom megérteni, hogy miért vált ez nagy ünneppé közöttük, nagyobbá, mint amit a családi büdzsé elbír, de mutatni akarja mindegyikük, hogy nekik is telik, telik mobiltelefonra a ballagó fiúnak, rántott húsra és pörköltre is a meghívott rokonságnak, kólára, meg sörre, a tehetősebbeknek nyakláncra, kell, muszáj, érthetetlenül fontos lesz. Nem az eredmény miatt, hisz sokan buknak is, csak, mert elérte a gyerek, ballag már. Hatalmassá nőtt a jelentősége, nehezen lebeszélhetők a fél íves fotóról, mindegy, mibe kerül…egyszer ballag a gyerek. Látva az egész készülődést, tudtam, hogy baj lesz. Már a ballagás utáni héten elindultak a kérések, hogy segítsünk, mert nincs kenyérre való sem. És akkor jön a beiratkozás. Amit persze előre tudtak, a papírokat már rég kipostázták, de ki törődött vele hónap elején? Most viszont…. Mi legyen? Menjenek be, és mondják, hogy nincs pénz arra, amit ki kell fizetni? Nem, nem akarnak így kezdeni. Nem akarják előre megjegyeztetni magukat. Inkább be sem mennek. Majd lesz valahogy. És már itt lemorzsolódik az, aki távolabbi helyre iratkozott be. Mert már most nincs útiköltségre, befizetésre való. És arra sem, hogy telefonon szóljanak. Különben is, mit mondjanak? És kinek? Talán, csak annyi kellene, hogy akkorra tegyék az időpontot, amikor a családi pótlékot megkapják. Vagy a szociális járadékot. Akkor emelt fejjel beiratkoznának, és a „nincs” maradna otthon, ahogy a hónap közepétől már megszokták, a négy fal között. De nem. A hivatali protokollba ezek a szempontok nem épülnek be. Pedig nem sok dolog kell hozzá…..Az egyik kis középiskola itt már megteszi, hogy csak papíron iratkoztat be, és a pénzt csak „családikor” kell bevinni. Sokan mondják nekem, hogy ezek a szempontok nem férnek be a hivatali rendbe. Mert ezek túl emberiek, nem lehet egyéni elbírálásokkal terhelni a rendszert, és így nem tartható a rend. Lehet. A rend bizonyára borul, ha nem a kereteket, hanem a benne rendezendő embereket figyeljük. De ebben a mindenki számára nehezedő világban

talán lehetnénk kicsit emberibbek. Mert lassan mindenki a saját bőrén érzi, hogy a protokoll nehezen tartható. L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=1109

PÁLYÁZATOK, BEAVATKOZÁSI PONTOK (Esélyegyenlőségi napló, 33. rész - 2012. augusztus 23.) Beszélgettem valakivel erről. Olyan emberrel, akinek nálam nagyobb rálátása van az uniós pályázatokra. Ó,- mondja - te rosszul gondolod. Itt a cél az, hogy a pénzeket lehívjuk. Hogy ne maradjon bent. A társadalmi hasznosulás most másodlagos. (L. Ritók Nóra) Visszaadtam egy elnyert pályázatot. Nem írtam alá a szerződést. Még nem tettem ilyet. De most nem láttam értelmét. Persze még mindig abban próbálok hinni, hogy a dolgok összefüggenek, és valaki, valahol biztosan valamiféle logika mentén próbálja rendezni a szálakat. Bár az az igazság, egyre kevésbé hiszek ebben. A pályázat története jóval hamarabb indult, még az előző kormány idején gyűjtögettek, és minősítettek központilag un. ”jó gyakorlatokat”, aminek a pedagógiai innovációk feltérképezése, elterjesztése, az iskolák közötti egyfajta tudásmegosztás volt a célja, egy „szolgáltatói kosár” létrehozása. Igaz, akkor még a közoktatás szolgáltatásként értelmeztetett, ma már nem annak tekintik a döntéshozók. Aztán pályázatokat írtak ki arra, hogy un. referenciaintézmények váljanak azokból az iskolákból, akik ezeket a jó gyakorlatokat kifejlesztették, és képzéseken felkészítsék őket arra, hogy tudásukat képesek legyenek tantestületi szinten is továbbadni. Nos, mi is pályáztunk, hiszen négy minősített jó gyakorlatunk volt, és tömegével fogadtuk azokat az iskolákat, akik szerették volna átvenni ezeket. Aztán persze csúszott az egész, és közben egyértelmű üzenetet kaptunk a közoktatási megállapodásra beadott pályázatunk elutasításával, hogy az az innováció, az a jó gyakorlat, amit mi kidolgoztunk, és alkalmazunk, nem jelentős, nem fontos, nem támogatandó. Mivel maga az iskolafenntartás is veszélybe került, és csupán egy fantasztikus civil összefogásnak köszönhetem, hogy a következő tanévben működhetünk, nem láttam értelmét, hogy aláírjam a szerződést, és belefogjunk egy felkészítésbe, arról, ami nem kell, ott, ahol a rendszernek nemcsak ez a tudás, de lassan az iskolánk sem kell. Mert eddig íve volt a dolognak, volt értelme felzárkóztatásban gondolkodni, alternatív módszerekben, gyermekközpontú oktatásban, a művészeti képzés sem a fenntartó függvényeként értékelődött, hát hittem, lépésre - lépésre

haladhatunk, hiszen a beavatkozási pontokat egyformán látjuk a döntéshozókkal. De ma más hangsúlyokkal, másképp rendeződnek a dolgok. A megindult folyamatok pedig értelmüket vesztették. Persze nemcsak az oktatásban érzékelek furcsaságokat. Írtam már a kosárfonásról, ami szerintem statisztikailag is a legtöbbször támogatott roma felzárkóztatási program, érzésem szerint a legkevesebb hasznosulással. És továbbra is nehezen értem a súlypontozást, mert a sportlehetőségek bővítéséhez képest túl nagy szegénységet érzékelek, és nem tudom nem fontosabbnak gondolni a megélhetést, mint a versenysportot. Tudom, persze, az is kell, semmi bajom vele, ….de majd azután, ha lesz mindenkinek lehetősége elérni. Ezt, és az élet alapfeltételeit is. Mostanában több helyre is hívtak, esélyteremtő pályázatok keretében, hogy beszéljek arról, mi, hogyan próbálkozunk. Milyen lehetőségeket próbálunk teremteni a mélyszegénységében élőknek, hogy elmozdulhassanak a mélypontról? A hallgatóság többnyire közmunkaprogramban foglalkoztatott képzelten emberekből áll, akik a teljes elszegényedés szélén, a létminimum alatt kapaszkodnak azokba a múló lehetőségekbe, amiket a pályázatok felvillantanak. A pályázatok pedig arra készítik fel őket, hogy hogyan legyenek vállalkozók. Mert most erre lehetett pályázni. Vállalkozási ismereteket adnak azoknak, akik zömében maximum nyolc osztállyal rendelkeznek, akik a köztartozások felhalmozódása miatt már teljesen eladósodtak, akik nem tudják már a megélhetésüket sem biztosítani. Hogy mi annak a reális esélye, hogy bármelyikük szert tegyen olyan tudásra, amivel céget alapíthatna, és persze az ehhez szükséges tőkére is, arra nincs válasz. De nem is ez a cél. Vagyis, ez csakis irreális cél lehet. Más fontosságok szervezik a dolgokat. Beszélgettem valakivel erről. Olyan emberrel, akinek nálam nagyobb rálátása van az uniós pályázatokra. Ó,- mondja - te rosszul gondolod. Itt a cél az, hogy a pénzeket lehívjuk. Hogy ne maradjon bent. A társadalmi hasznosulás most másodlagos. Nem értem. Hiszen így a pályázatíró cégek járnak legjobban, akik ebben az álságos célrendszerben megírják úgy, hogy az elnyerhető, lehívható és elszámolható legyen. Jó, jól járnak még azok is, akik dolgoznak benne, a menedzsment. De a beavatkozási pontok? A célcsoport? Az ő életükben ad e bármi változást egy - egy sokmilliós pályázat? Vagy csak én dolgozom olyan területen, ahol ezt tapasztalom? Máshol összhangban vannak a beavatkozási pontok, a célok, és a lehetőségek?

És attól félek, a következő etapban majd továbblépünk. Hiszen jelentős összegekkel támogatta az unió ebben a szakaszban pl. a közoktatás modernizációját, aztán a vállalkozóvá válást, esélyt adott, nem is keveset, nem beszélve a romák felzárkóztatásáról, mehetünk hát tovább, a következő lépcsőfokra, amelyeknek ezekre kellene épülnie. De az alap, az hiányozni fog. Mert nem azt erősítette meg, amire ott kitalálták. Mert a társadalmi hasznosulás mértéke a kiírt és lezajló pályázatokban nem tudom, elég lesz e ahhoz, hogy megtartsa a papíron megtervezett következő szintet. L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=1113

A SZEGÉNYSÉG NEM ETNIKAI KÉRDÉS (Esélyegyenlőségi napló, 34. rész - 2012. október 17.) Amikor az ember nézi a híreket, benne az afrikai éhségtáborokat, vagy India koldusgyerekeit, túl távolinak érzi ezt az egészet. Rányom a távkapcsoló gombjára, és már el is hessegeti magától a rossz érzést, a kellemtelen gondolatokat. Aztán, ha kicsit szétnéz, rájön, körülötte is jelen van a szegénység, a gyermekszegénység, a nyomor. Itt, a megyénkben is vannak olyan területek, amelyek a 33 LHH-s kistérségekhez tartoznak. Persze ez a felületes szemlélőnek nem látszik. Aki átutazik ezen a vidéken, a városokban nem látja nyomát. És nem látja a falvak főutcáin sem. De elég csak letérni az útról, kimenni a települések szélére, az utolsó utcákhoz, az utolsó házakhoz, vagy befordulni egy-egy zsáktelepülésre, és olyan látvány tárul a szeme elé, aminek nem kellene itt lennie, Európa közepén, a 21. században. Szeretnem Önöket képzeletben elhívni egy ilyen utcába. Nem messze, 50 -60 km-re innen, Debrecentől sok ilyen helyet találni. Tapasztalatból beszélek, mert ezeken a helyeken mi, az Igazgyöngy Alapítvány munkatársai gyakran megfordulunk. Megyünk a tanítványaink után, mert az iskolában érzékeljük, ha baj van. Hogy miből? A felfeslett, két számmal nagyobb cipőből, amibe zokni novemberben sem jut. A vékonyka kabátról, amikor már jóval fagypont alatt van az idő. A zaklatott gyerek látványától, aki a tízóraiig nem bír figyelni. Abból, hogy a híg húsléhez is kenyeret kér a menzai ebédnél. Ahogy eszik. Ahogy nagyon figyel az ételre. Hogy a programoknál, kirándulásnál, előadásnál az első izgatott kérdése: ez ingyen van? Mert tudja, ha fizetni kell érte, neki nem szabad jelentkeznie. Attól, hogy olyan szavakat tud, amiket ma nem kellene egy gyereknek, amelyek a nyomor szavai. Mint a kamatos pénz, a fizetési előleg, a közmunka, a családi…Mert egy nyolc évesnek még nem ezeket a szavakat kellene értenie. És látjuk a felszerelés hiányából, a sokszori beírásról, amit az általános iskolában kap, mert nem visz színes papírt, vagy körzőt, tornacipőt. Sokan mondják, hanyagságból. Mi már pontosan tudjuk, hogy mert nem jut rá. Mert miből is jutna? A 42 ezret is csak a szerencsések viszik haza, akik nyolc órában közmunka programokban dolgozhatnak, vagyis dehogy, hisz hetente fizetnek, ebből előbb leveszik a kukadíjat, a bank a tartozást, és gyakran van, hogy az átdolgozott hét után semmi sincs a számlán, nincs miből kenyeret venni sem. Nem hogy villanyszámlát fizetni, vagy ruhát, cipőt venni. A többség persze 22 800-at kap,

a foglalkoztatást helyettesítő támogatást. Mert közmunka sem jut mindenkinek. És ehhez jön még a családi pótlék. Amiről sokan mondják, akik jó messze vannak ettől, hogy túl sok nekik. De ha valaki elosztja, egy főre, rögtön látszik, mennyi az annyi. Hogy sokaknak még, ha nem is tartoznának sem jut egy főre egy hónapra 20 ezer Ft. De van, ahol a tartozások miatt ötezer sem. És ez, szűkösen, talán két hétre elég. Aztán kezdődik a túlélésért a küzdelem, jó, ha akad napszám, ami 3500 errefelé, de most, hogy vége a betakarításnak, nem lesz ez sem. És nem ad a természet sem, vége a csigázásnak, bodzaszedésnek, a vasazás sem megy már. Nem sok választás marad. Vagy a kamatos pénz, az uzsora, mert mindenütt van, aki a nyomorultakon élősködik, vagy a banki kölcsön, ami házhoz megy, és a semmire is ad. Jó magas thm-mel. A házak pedig? Félkomfortos, vagy komfort nélküliek, melyekben ilyenkor már hamar sötét lesz, villany nélkül. Víz csak az utcán, a közkutaknál, ahol nem zárták még le azokat. Mert az önkormányzatok is szegények, ott spórolnak, ahol tudnak. Bent egy, legfeljebb két helyiség, ilyenkor, ahogy jön a fűtési időszak, mindenki egy szobában alszik. Mert csak egy kályha van. Már ahol van. A szobák bútorzata csupán ágyakból áll, fekvőhelyek csak, az alvásnál a Móricz regényekből ismert lábtól fekvés bevett gyakorlat még most is. Vacsora szűkösen, van, mikor semmi. Mosdás? Éppen csak. Mire a kútról behozott víz megmelegszik a kályhán, ha csak öt perc jut egy gyerekre, az is túl sok idő. Mosás? Kézzel, centrifuga nélkül, ősszel, télen nehezen száradó ruhákkal. Nehéz tisztán tartani őket. Váltóruha kevés van. És ott vannak még a járulékok, a nyomor hozadékai, igen, az élősködők, az örökös küzdelem a fejtetűvel, a csótánnyal, poloskával, és persze, a patkánnyal. Ami felfúr, aláfúr az alap nélküli vályogfalaknak, és bejut, be a szobába. Amikor először megmart egy patkány egy gyereket, nagyon megrémültem, azt hittem ilyen nem történhet meg. Ma már csak azt nézem, milyen mély a seb. Mert gyakoribb lett, mint gondoltam. Hogy mi miért csináljuk? Mert nem lehet nézni, ahogy a gyerekek újratermelik a szüleik, nagyszüleik nyomorát. Hogy kimaradnak az iskolából, analfabétán, munkaerőpiaci szempontból értékelhetetlen tudással. Nem lehet hagyni, hogy tizenévesen anyává legyenek. Nem lehet bírni, hogy nem tudják kiváltani a gyógyszert, és az állandó megfázás szövődményei tovább nyomorítják őket. Az embernek nem lehet elfogadni, hogy gyerekeknek már a születésük pillanatában eldöntetett a sorsa. És ne szűkítse le senki ezt a cigányságra, kérem. Ma már nagyon sokan élnek így a nem cigányok közül is. A szegénység nem etnikai kérdés. Mióta

dolgozunk, azt tapasztaljuk, hogy egyre többen csúsznak le a mélyszegénység szintjére, elveszítve előbb állást, aztán házat, mindent, és tengődnek ugyanígy, egy darabig még tartva magukat, a semmit, végül már nem akarják, és nem tudják elfedni sem, hogy bedarálta őket a nyomor. A mostani világban a szegénység stigmatizál. Gyakran hallani azoktól, akiket nem érint, olyasmit, mintha ez csupán személyes döntés lenne. Engem nagyon dühít ez. Dühítenek a megszorítások, mert nem társulnak mellé lehetőségek. Mert ahol nincs munka, ott nem lehet munkára motiválni azzal, hogy kevesebb segélyt adnak. Dühít, hogy egyre inkább a hatósági eszközöket erősítik. Hogy csak a büntetésben látják a megoldást. Túl sokan csúsztak le a szemem előtt. Túl sok család. Láttam asszonyt, aki saját testét bocsátotta áruba, mert nem tudott megélni. Láttam férfit, aki sosem lopott, de, mikor nem volt fa, és a gyermeki fáztak, megtette. Nem tudom, most milyen telünk lesz. A tavalyi is nehéz volt, most még kevesebb lesz a pénz, tovább szűkül a megélhetés lehetősége. És tovább szűkül a gyerekek lehetősége arra, hogy normálisan fejlődjenek. Ne feledjük: egy gyerek sosem tehet arról, hogy hova születik. Ő kiszolgáltatott, védelemre szorul. Az ENSZ deklarálja a gyermekjogokat. Ma azonban ezeket nálunk nem lehet érvényesíteni. A gyermekszegénység jelen van, tömegeket érintve. Mit tehetünk hát? Lehet azt hinni, hogy a szegénység ott marad, a falvakban, és jól van ez így, mindig voltak szegények, vannak is, és lesznek is. De azt gondolom, ha ekkora szakadék van a társadalomban, és ekkora tömegeket érint, akkor nem jól van így. A gyerekek tényleg a jövő zálogai. És a nyomorból ritkán lehet pozitív jövőt építeni. Azt is biztosan tudom, hogy maguktól már nem képesek változtatni. A lehetőségeik annyira beszűkültek, a generációk óta továbbörökített nyomor sajátos szabályai már annyira beléjük rögzültek, hogy csak a mi segítségünkkel találhatnak kiutat. Az Igazgyöngy Alapítvány értük dolgozik. A gyerekekért. És fontos az is, hogy velük. A szülőkkel, családokkal, közösségekkel. Ma van a Szegénység Világnapja. Szeretném, ha elgondolkoznának arról, amiket mondtam. Szeretném, ha az emberek nem fordítnák el a fejüket. Nem gondolnák azt, hogy ez nem az ő dolguk. Hogy nincs hozzá közük. Ha megértenék, hogy rossz lesz így a világ. Hogy belátnák, a nyomorban élők egyéni felelőssége mellett a társadalomnak is van felelőssége ebben.

Felelőssége és feladata is. Mindannyiunknak. L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=1140

EGYÜTTMŰKÖDÉSEK A KÖZOKTATÁSBAN (Esélyegyenlőségi napló, 35. rész - 2012. november 18.) Régen azt hittem, egy jó iskola eleget tehet az integrációért. Ma már tudom, nem elég. A halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek integrációja csak összehangolt, stratégiaszerű ráhatással lehet eredményes. Persze azt is tudom, minden intézménynek kötelező az együttműködés. Mindenkinek komoly partneri listája van, akikkel együttműködik. Kötelezően előírt a kapcsolat a gyermekvédelmi felelősök és a családsegítők, gyermekjóléti szolgálatok között is. A jelzőrendszer széles, kidolgozott a jelzésekre reagálás rendszere. De nagyon sokszor tapasztalom, hogy ez csak formális. Ha létre is jön, maximum csak egyeztetésről van szó, információ megosztásról, arról, hogy mit kellene tenni, ami nem hatósági, hanem mondjuk pedagógiai eszköz, arról nem sok szó esik. A hatósági eszközök meg pontosan kidolgozottak, nincs sok mellébeszélés, olajozottan működik a rendszer. A hatékonysága persze megkérdőjelezhető, még sincs megoldáskeresés. Minden a protokoll szerint működik hát, vagyis rendben van. Mi másképp próbáljuk. Erősíteni egymást. Mert, mi, akik a gyereket a szociokulturális környezetével együtt értelmezzük, és egy komplex problémakeresésben és beavatkozásban hiszünk, nagy hangsúlyt fektetünk erre. De nehéz ez. Azt hiszem, intézményen belül és kívül is nehezen megy az együttműködés. Sem a pozitív megerősítés, sem a negatívumok esetében nincs egyeztetés. Érthetetlen, hogy miért. Miért nem erősít rá pl. az általános iskola a művészeti iskolában elért teljesítményre? Nemrég nyert az egyik fiúcska, nemzetközi pályázaton, rangos díjat. Boldogok voltunk, ez mindannyiunk öröme, nemcsak az Igazgyönggyé, hanem az általános iskoláé, sőt a településé, meg persze a családé is. Vitték hát fel az általános

iskolába az oklevelet, fénymásolva is, hogy kikerülhessen a faliújságra, rajta a díjazott neve mellett japán írásjelekkel a szöveg. „ Minek tennénk ki? Úgy sem tudja senki elolvasni…” – törte le az örömöt könyörtelenül a tanár. Nem dicsérte, nem erősítette benne a büszkeséget, hogy hasson majd soká, kihasson a többi órára is, a matematikára, magyarra, mindenre, segítve a munkát. Nem érdekes neki. Nem az ő eredménye. A gyerek meg nem lényeges. Nagyon nem. A másik helyen a délutáni foglalkozásra pedagógiai asszisztensünk megy a gyerekekért, hogy átkísérje a másik épületbe, a művészetis órára. Két gyerek nem jöhet. Büntetésben vannak, mert rendetlenek voltak, nem jöhetnek órára, mondja a pedagógus. Az asszisztensünk érdeklődik, mi volt a gond, mit követtek el. Mert a mi programunkban a szülőkkel való kapcsolattartás folyamatos, és kiemelt, segíteni szeretnénk, ehhez azonban információra lenne szükségünk. A napközis pedagógus azonban nem partner. „Semmi közöd hozzá!” – mondja, majd bevágja az ajtót. Amióta dolgozunk a gyerekkel, tálcán kínáljuk magunkat az intézményeknek, segítségként, a gyerekek érdekében. Mert mi lassan, de egyre biztosabban tudjuk a HHH gyerekek szüleit bevonni az együttgondolkodásba, hogy az iskolai hatásokat otthonról erősítsék meg, hogy ne egymás ellen dolgozzunk, hanem együtt, a gyerekért. De az intézmények csak nagyon ritkán élnek vele. Ha megbeszéljük, persze, mindenki egyetért, mégis, a gyakorlatban semmi sem változik. Próbáljuk pedig azt is, hogy a szülők ne támadják a pedagógusokat. Hogy elismerjék őket szakembernek. Hogy tekintélyt szerezzünk nekik. De nem megy. Nehéz a falnak szorított, leszarházizott gyerek szüleivel elhitetni otthon, hogy a pedagógust tisztelni kell. Nehéz együttműködésről beszélni, amikor a gyerek elmeséli otthon, hogy kiabált a pedagógus a másik szakemberrel. Nehéz elhitetni, hogy egy nemzetközi díj mégis nagy teljesítmény, csak azt a másik pedagógus nem nézi semminek. Nem tudom, a központi rendszerben vannak nagyobb hibák, vagy az egyénekben. Attól tartok, mindkettő válságban van. L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=1152

TANÁRTÍPUSOK? VAGY VALAMI MÁS? (Esélyegyenlőségi napló, 36. rész - 2013. január 9.) Sokat figyelem a pedagógusokat. Próbálom megérteni, miért olyanok, amilyenek. Főleg azt, miért, hogyan lesz az elvárandó pozitív személyiség negatívvá. Hogy abban a személyiségjegyek, vagy valami más játszik e szerepet? Azt hiszem, a „valami más” erősebben beleszól ebbe. Hiszen, aki erre a pályára lépett, csak azért tette, mert alapvetően szerette a gyerekeket, az oktatást… De akkor mitől van, hogy egymás mellett tanítanak teljesen ellentétes hatások szerint működő pedagógusok? Valami más van a dologban? Személyes élettörténetek? Egyéni vagy közösségi felelősségek? Hogyan lehetne a pedagógusok kiégését megállítani? Kinek kellene erre figyelnie? Az igazgatónak? A közösségnek? Az oktatásirányításnak? Az ünnep előtt sok adományt kaptunk. Szinte minden iskolába vihettünk ajándékokat, sok helyre azokon is túl, akik a művészeti oktatásunkban részesülnek. Mikuláscsomagokat, plüssfigurákat, iskolaszereket, társasjátékokat. A gyerekek egyforma örömmel fogadták, a pedagógusok azonban nem mindenhol így nyilvánultak meg. Az egyik teremben példás rend. A megszokott három oszlopba rendezett padokon egyformán, csak a kinyitott olvasókönyvek fekszenek. Fegyelmezett, csendben ülő gyerekek. Semmi extra izgalom, mozgolódás az ajándékok láttán. Próbálom kis kerettörténetbe fogni előre bejelentett látogatásunk célját, mesélni, hogy meglátogatott minket a Mikulás, de nem tudott mindenhova elmenni, és engem kért meg, hogy vigyem el oda, ahol jó gyerekek vannak. A gyerekek szeme már csillog…”Mert ugye tanító néni, itt jó gyerekek vannak?” – kérdezem cinkosan, remélve, partnerre találok. „Nem mondhatnám. – hangzik a szigorú válasz. - Mindig izegenekmozognak, különösen matematika órán….nem figyelnek….és olyanok az eredményeik is…” Kis rémület a gyerekek arcán….lehet, hogy nem kapnak semmit? De gyorsan osztani kezdjük az ajándékokat. Mivel vendégekkel vagyok, kérem a gyerekeket, mondják meg a nevüket, és azt is, melyik faluban laknak, hiszen

több helyről járnak ide suliba. Megy is a dolog, miközben a tanító néni kommentálja a bemutatkozásokat. „Hát igen. Ennek tanítottam az apját is. Négy osztályt járt ki. Az anyja meg annyit se….” stb… Már nagyon szeretnék túl lenni az egészen, kínos nekem, de semmiképp sem akarom megbántani. Mert tudom, az csak rontana a helyzeten. Kérek még egy kedves karácsonyi dalt tőlük….de a tanítónéni a Zengő ABC-t megfelelőbbnek érzi, kis célzással, hogy neki az a dolga, nem efféle, mint amit most csinálunk. A gyerekek hangosan, egyszerre kántálva mondják a verset, nem, nem téveszt senki, és mondja is mind, kivétel nélkül. A tanító néni láthatóan elégedett. Aztán, a másik teremben az összetolt asztalok fölött karácsonyi díszeket készítő gyerekeket találunk. Kellemes, vidám zsongás, örömteli, elmélyült munka. Mosolygó tanító néni fogad, a gyerekek izgatottan, gyorsan helyezkednek el a teremben, hogy mindenki lásson, kényelmesen felénk fordulhasson. A szokásos mondókámmal kezdem. A kérdésemre, hogy vannak e itt rossz gyerekek, a tanító néni nemmel válaszol….A gyerekek ránéznek: - de hát Krisztián sokat rosszalkodik! Ő nagyon rossz! - mondják kórusban. –Jó, néha elevenebb kicsit, mit a többiek, de nem rosszaságból teszi…ugye Krisztián? És ezután biztosan jobban ügyel majd, tudom…igaz? - mondja a tanító néni. Krisztián buzgón és megkönnyebbülten bólogat. Kérés nélkül is több dalt énekelnek, csillogó szemmel, boldogan. És nem tudom feledni azt a fiúcskát, aki egy kis plüssoroszlánt kapott, ahogy lehunyt szemmel ölelte az arcához, és olyan gyengédséggel simogatta a puha sörényét percekig, amilyet tőle még sosem láttam. Az otthoni nihil, alkoholista anyja, a szegénység, sokkal inkább az agresszív megnyilvánulásokat alapozta meg benne, és most, lám, világosan mutatja, mennyire tud gyengéd is lenni, szeretni. Nem tudom, mit kellene tenni. Hogy azok is meglássák újra egy nyolcéves szemében, vagy egy mozdulatában azt, ami miatt itt vagyunk, a pályán. Mert örömöt, szeretetet csak akkor adhatunk, ha mi is örömünket leljük abban, amit teszünk. És azt hiszem, ez sokkal fontosabb, mint a Zengő ABC. Mert a pedagógia titka, sikere úgy gondolom, nem

csak a tananyagban van. Nem attól lesz jobb, ha azokat még pontosabban előírják. Hanem az „örülős” szemekben. A gyerekében és a pedagóguséban is. Az azokhoz vezető utat pedig máshol és máshogyan kellene keresni. L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=1170

„AZ A TEKINTÉLYELVŰ VILÁG MÁR NEM VISSZAHOZHATÓ…” (Esélyegyenlőségi napló, 37. rész - 2013. február 17.) Vendégségben vagyunk, a gyerek előttem hasal az ágyon és ír. Már messziről is látom a ritmikus ismétlődést, ami kíváncsivá tesz. - Mit írsz? – kérdezem. – A házit. - hangzik a válasz – Tízszer kell egymás után leírni a nyelvtani szabályt. Én megtanultam, tudtam már a suliban, de sokan az osztályból nem tudták szó szerint felmondani, és büntetésből mindenkinek tízszer le kell írnia a meghatározást. Már hat kész.- mondja, és visszatér a füzetéhez. Olyan deja vu érzésem lett. Még nem felejtettem el ugyanis én sem az érzést, kevesebb dolgot utáltam gyerekként, mint bebiflázni nyelvtanból azt, amiből egy szót sem értettem, mi a szófaj, a határozószó, a többi, magoltam, mert fel kellett mondani. Szó szerint. Nem lehetett téveszteni. Jól emlékszem a vastag betűvel kiemelt meghatározásokra a tananyagok végén. Aminek bevésését másolásokkal kellett nekem is segíteni. Megy ma is, lassan eszembe jutnak a szavak, egymás után, ma már értem ugyan, mit jelent, különösebb értelmét ma sem látom, miért kell ezt tudni, mert nem ettől tudom használni, hanem a gyakorlatból. Persze mondhatnánk, hogy mi ezzel a baj? Talán az, hogy nekem több mint negyven éve kellett így bebifláznom, sokszor leírnom. Ezen kezdtem el gondolkozni. Ezen a távlaton. Mitől maradnak meg ezek a módszertani elemek a pedagógiában? A bemagoltatás, vagy ha nem megy a tízszer leíratás? Vagy húszszor, ha mégsem. Büntetésből. Attól talán megértődik? Bevésődik? Honnan hozzuk ezt? Mert ezt biztosan nem a főiskolán tanulják meg a hallgatók. Azt hiszem, ha valaki ezt mondaná a vizsgán, vagy használná a záró-tanításán, biztosan meghúznák. Sőt, mindenki fel lenne háborodva. Aztán pár év, és az iskolában egyszer csak használni kezdik. Honnan jön elő? Ha gyerekként meg is tapasztalta, biztosan nem pozitív emlék neki. Mégis alkalmazza. Ott van, még mindig jelen van az iskolákban, nem egyedi az eset, jelen vannak azok a módszerek, amik akkor sem voltak célravezetők, és ma sem azok.

Ezen pedig hiába próbál rést keresni a modern pedagógia, nem talál. Hiába bombázza projektmódszerrel, kooperatív tanulásszervezéssel, differenciálással. Ez az átörökített tudás, szokás, nem enged. Sőt. Ha lehet, még fokoz. Félek, a szabályok túlhangsúlyozása, a „lesz itt rend” szemlélete még további elemeket hoz majd elő a múltból. Ja, hogy a megalázott, megtört Nyilas Misikből is ember lett? Igen. Abban a korban igen. Sokakból meg akkor sem. Ma pedig már nem azt az időt éljük. Az a tekintélyelvű világ már nem visszahozható. A demokrácia másféle embert, és másféle nevelést, másféle kompetenciákat kíván. Ezek a gyerekek már nem a vakon engedelmeskedő kor gyermekei. Más a család, ahol felnőnek, más világ veszi őket körül, más hatásokkal. Ők maguk is mások, sokfélék, különféle értékrenddel, motiváltsággal, szociokulturális környezettel. Ők már nem kényszeríthetők, ők partnerré tehetők. Hozzájuk más út vezet, mint a tízszer lemásolás büntetése. Ezt az utat jó lenne már megtalálnunk. L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=1190

INTEGRÁCIÓ VAGY NÍVÓCSOPORTOS OKTATÁS? (Esélyegyenlőségi napló, 38. rész - 2013. március 29.) Nem egyszerű a kérdés. A minap egy blogbeírásban is feszegettem az egyházi iskolák kapcsán az integráció-szegregáció témát, azt, hogyan fér meg egymás mellett az egyházi elitiskolák és a szegregált cigányiskolák ideológiája. A kommentek tanulsága szerint elég nagy indulatokat kavaró a téma, és nehéz is azok tartalmát egyértelműen minősíteni. Hiszen ha valahol, itt aztán csakugyan előjön az „elviekben egyetértek az integrációval, de ha az én gyerekemről van szó, akkor azért nem támogatom annyira” megközelítés ellentmondásossága. Persze mindenkinek igaza van a maga szemszögéből, annak is, aki az integráció fontosságát hangsúlyozza, mert tudja, az együttélés szabályai is gyermekkorban alakulnak ki, meg annak is, aki a jó képességűek haladását, fejlődését, tudásbővítését többre tartja a szociális kompetenciák fejlesztésénél. Lehet arról is vitatkozni, melyik a fontosabb. De szerintem mindkettőnek helye lenne egy jó oktatásban. Nemrég egy település esélyegyenlőségi terv kapcsán találkoztam egy oktatásszervezési móddal újra, bár ezt már jó régen láttam a gyakorlatban működni: a nívócsoportos oktatási formát. A gyerekeket képességeik szerint csoportokba rendezik, a jobbak, a ’nívósabbak’ nagyobb terheléssel, gyorsabban fejlődhetnek, míg a gyengébbek, a ’kevésbé nívósak’ felzárkóztató jellegű képzést kapnak a csoportjukban. Esélyegyenlőségi szakértőként azt tanultam és tapasztaltam, hogy ez az oktatási forma a szegregáció melegágya, átjárásra legtöbbnél csak papíron van lehetőség, és egy idő után a tanárok is szelektálódnak. A ’nívós’ ugyanis tantárgyi versenyekre vihető, sikeres lesz, a gyerek sikere beragyogja a tanárt is, ő lesz a jó tanerő. A másik meg, akinek versenyeredményei nincsenek, és azért dolgozik, hogy a gyengébbeket felzárkóztassa, nos, ő meg ugye a kutyát sem érdekli, hiszen abból még egy iskola sem csinált hírnevet, nem lett vonzóbb a beiskolázás piacán, hogy ott kevesebb diák bukik évismétlésre. Próbáltam itt is érvelni ellene, mert itt még az arányok is kedvezőek voltak az integrációra, de nem ment. A bizonygatásban, hogy miért jó, persze szerepelt az is, ami mindig kéznél van, és amit a legkevésbé viselek el. Vagyis, hogy a szülők is így kérik. Kérik, hogy a gyengébb csoportba kerüljön a gyerekük. Mert tudják, ott jobb neki. Nem meghazudtolni akarom őket, bizonyára így van, láttam, megéltem, ahogy a cigány gyerekek szülei kérték a kisegítő iskolát, mert ott jobb nekik, mondták, ott nem bántják őket,

meg jobban is szeretnek lenni az övéik között… meg az könnyebb is. Tudtam azt is, mert láttam, hogyan beszéli rá a tanulatlan szülőt a tanult pedagógus a kislétszámú szegregált osztályra: „látja anyuka, itt úgyis megbukik újra, ott meg egyből átmegy, hát mit akar vele, hogy innen menjen férjhez, ott hamarabb befejezi az iskolát!” Láttam a megdicsőült mosolyt a pedagógus arcán, mikor végre lassan aláírta a nevét a meggyőzött, hogy kéri, mint szülő, gondviselő, kerüljön át a gyereke oda, ahonnan nincs jövőkép, szakma, jobb életlehetőség esélye sem. És akarták tényleg, hiszen ott kevesebbszer hallotta a szülő és gyerek is, hogy „Egyes! Megint nem tanultál, nem értetted, nem hoztad, nem csináltad!” Szerencsére ez már elmúlt, ma már nem lehet szegregált oktatást szervezni, külön iskolába tenni őket. Bár ki tudja. Ahogy elnézem a dolgokat, visszajöhet még ez is. De ez jó érv maradt, úgy látszik, mert még most is megvan: a szülő kéri. Persze kérdezem, ha a szülő kéri, hogy verje meg a tanár a gyereket (mert kérik sokan, hisz otthon is abból ért csak a gyerek, ha nyakon vágják) akkor a pedagógus megteszi? Zömük nem. Sőt még el is ítéli a szülőt, ha ilyet kér. Pedagógus ő, nem barbár… Aztán ott van azoknak az érvrendszere, akik azt mondják, nem áldozzák be a gyereküket az integrációért. Féltik tőlük, a hhh gyerekektől, a cigányoktól az elitképzést. Féltik, hiszen az elitképzésből kerülnek ki az ország jövőjét meghatározó szakemberek, politikusok. Mi lesz nélkülük? Pedig azért rájuk ekkora veszélyt nem jelentenek. A megoldás kulcsa persze az arányokban van. Hogy megteremthető – e az osztályban, iskolában, településen belüli megfelelő integrációs arány. Mert hiába akarjuk, ha lehetetlen. Az más kérdés persze, hogy ott is kifogásokat keresnek, hogy miért nem, ahol lehetséges lenne. Egy jó oktatásban persze menne. Ahol a pedagógus differenciál, és nem frontálisan tanít. Ahol vannak segítők, hogy a szociális űrt pótolják. Fejlesztő pedagógusok, pszichológusok, pedagógiai asszisztensek. Ahol külön program van arra, hogy a szülőt is partnerré tegyék. Ahol a gyerek a fontos, és nem az előírt ismeretanyag. Ha ilyen lenne az oktatás, akkor talán menne. És akkor nem féltenék tőlük gyerekeiket a többségi társadalom szülői sem. Nem

féltenék az integrációtól az ország jövőjét. Mert jövője mindenkinek ebben az országban van. L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=1214

A „NINCS” HATÁROZZA MEG A GYEREKEK GONDOLKODÁSÁT (Esélyegyenlőségi napló, 39. rész - 2013. május 21.) A művészeti életben elindult diszkrimináció, illetve az oktatási szegregáció ellen szervezett demonstrációt a Humán Platform, 2013.május 18-án. „Add hozzá a hangod a változáshoz” címmel. Felkérésükre vállaltam, hogy beszélek a témáról, mivel a szegregációt szakmailag és emberileg is elfogadhatatlannak tartom. A következőket mondtam: Kedves jelenlevők! Azért vagyok itt, hogy elmondjam, számomra a demokrácia és a szegregáció nem összeegyeztethető fogalmak. Hogy beszéljek a tapasztalataimról, melyet az integráció érdekében végzett munkám során szerzek. Mert én ebben hiszek. Az integrációban. Ebben hiszek, és ezért dolgozom munkatársaimmal együtt, az Igazgyöngy Alapítványnál, a 33 LHH kistérség egyikében. Azért vagyok itt, mert azok, akik elszenvedik ezt az egészet, nem tudják elmondani. Értük vagyok itt. És mindannyiunkért is, hiszen az ő sorsuk meghatározza a mi jövőnket is. Nincs olyan, amiben a mi utunk és az ő útjuk külön kezelhető. Nincs olyan, hogy a mi iskolánk és az ő iskolájuk. Számomra nincs olyan, hogy „szeretetteljes szegregáció”. Munkám során naponta megtapasztalom, hogy mit jelent egy szegregátumban élni. Mit lehet esélytelenül, reménytelenül, nulla mozgástérrel létezni családoknak, gyerekeknek. Átélem velük, hogy mit jelent a kirekesztettség, megtapasztalom a széteső közösségeket, küzdök azért, hogy a pozitív hatások gyökeret verhessenek. Ma, Magyarországon ilyen szegregátumok sokasága van. Ma így hívják, nem cigánytelepnek, talán, mert a kifejezés így európaibb, modernebb, miközben tartalma mit sem változott az évtizedek során. Most ugyan, a TÁRKI kutatásai meglepő adatokkal szolgálnak a szegénységről, mégis, ha valaki átutazik az országon, végigmegy a főutcákon, a felújított szökőkutas köztereken, azt hiheti, minden rendben van. Ám ha letér az útról, és kimegy a kis falvak szélére, vagy a zsáktelepülésekre, meglátja, amit mindenki inkább eltitkolna. Meglátja a 21. századi Európába nem illő nyomort.

Az ilyen helyeken a nyomor újratermelődése folyik. Egy másik Magyarországé. Itt nincs pénz burkolt utakra, házfelújításokra, villanyra, a közkutak is minimalizálva, munkahelyeket ide senki sem visz, a közmunka is maximum 3 hónapos, és az sem jut mindenkinek. A nyomor szervezi itt az életet, a „nincs”, ez határozza meg a gyerekek gondolkodását is. A gyerekekét, akiknek megszületése, sőt talán már fogantatása pillanatában eldőlt a sorsa. Az ő életútjukban nem jutnak szerephez olyan dolgok, amelyek a gyerekek fejlődéséhez nélkülözhetetlenek. Az intézményrendszer, az iskola pedig úgy tesz, mintha minden rendben lenne. Igaz, ma már ez alig tartható. Az elvárások rendszerében eltűnt a gyerek, akiről azt tanultuk, hogy szociokulturális környezetével kellene értelmezni, megérteni, és segíteni. De ez csak a tanulmányok szövege marad. A valóság másképp szerveződik. A problémák megoldása is. Sokáig az integrációt próbáltuk. Próbálhattuk. Nehezen ment persze, mitől ment volna könnyen, hiszen a probléma sem egy választási ciklus alatt alakult ki, és a próbált módszerek sem voltak a legmegfelelőbbek. Főleg, mert nem összehangoltan szerveződtek a hatások. És mert a probléma sokkal bonyolultabb annál, mint elsőre látszik. Volt egy-két év, amikor a szegregált oktatás felszámolása is megindulhatott. Állami akarattal, állami segédlettel, uniós normákhoz igazodva. Amikor a pedagógiai paradigmaváltásra lehetőségek mutatkoztak. Most visszarendeződünk. A problémás, mélyszegénységben élő, zömében roma, óriási szociokulturális szakadékkal behatárolt gyerekek oktatásában újra szabad utat kap a szegregáció. A külön nevelés. Külön iskolában, külön osztályokban. Ideológia gyártódik hozzá, a szeretetről, hiszen a példaiskola pont egyházi fenntartású, meg a szülői akaratról, hiszen ők mondják, hogy ott jobb nekik. Igen, ők mondják. Ők, akik csak annyit látnak, fognak ebből az egészből, hogy ott nem csúfolják a gyerekeiket. Ott rendesebbek velük. Akkor ez a megoldás? Elengedni a befogadást, megszüntetni az integráló lehetőséget, a toleráns többségi csoport kialakítását, a támogató pedagógiai környezetet, és őket külön tenni? Sorolhatnék mérésekkel alátámasztott szakmai érveket, kutatási eredményeket arról, hogy a vegyes csoportokban mennyivel eredményesebb a tanulás. Hogy az egymástól tanulás mennyire fontos. Hogy a másság megtapasztalására minkét félnek szüksége van. Hogyha gyerekkorban megtanulják, felnőttként könnyebb lesz az együttélés.

De talán inkább arról beszélnék, hogy milyen a tanulás ott, ahol csak ők vannak. Ahol azok a magatartásformák erősödnek csak, és gyűrnek maguk alá mindent, ami a szegregátumoké. Ahol kicsiben lassan lemodellezik a gyerekek azt, ami nagyban, az otthoni közösségben van. Mindenben. Kommunikációban, konfliktuskezelésben, majd erőviszonyokban. Elég csak megnéznünk a leszakadó térségekben levő szakiskolákat, ahol a tanítás már rég nem az, amit annak hívunk. Ahol a tanárok tehetetlenek. Mindennel szemben. Persze lehetne másképp. Ahol lehetőség van, mint a fővárosban, vagy a több iskolával rendelkező városokban, ott tartani kellene a megfelelő integrációs arányt. Nem engedni 30 % fölé egy tanulócsoportban a halmozottan hátrányos helyzetűek arányát, és megfelelő szakembergárdával segíteni az oktatást. Van rá példa, és működik is. Csak szervezés és akarat kérdése. Nehezebb a helyzet ott, ahol a térség maga szegregálódik, iskolástól, mindenestől. Ahol a HHH-s arány meghaladja az 50%-ot, sőt, sok helyen eléri a 100%-ot is. Itt nem lehet integrációról beszélni. Ide más stratégia kell. Itt ki kell lépni az iskolán kívülre, komplex, egyidejű problémakezeléssel, innen vinni kell a gyerekeket, amennyit csak lehet, a többségi társadalomba, aztán visszavinni haza, velük a látott és megtapasztalt mintát, élményt, tudást. És vinni oda, hozzájuk a többségi társadalom tagjait, önkénteskedni, közös programokra. Itt meg kell teremtenünk az integrációs helyzeteket. Nekünk, a többségi társadalomnak. Mert ők önmaguktól ezt nem bírják megtenni. Mi, az Igazgyöngyben így próbáljuk, sikerrel. Egyébként, érdekes ez az integráció….elviekben és messziről sokan egyetértenek vele. Kivéve, ha a saját gyerekéről, családjáról, szomszédságáról van szó. Azt gondolom, ez természetes emberi tulajdonság. Ám épp itt van az államnak a felelőssége. Mert az államnak messzebbre kellene néznie, mint egyetlen gyermek iskolaideje. Messzebbre, mint egy generációé. Következetes, stratégiaszerű gondolkodással kellene rendelkeznünk, de ez nem megy. Négyévenként más jövőkép rajzolódik. Sokszor épp ellenkező előjelekkel. Amikor tanítani kezdtem, még a rendszerváltás előtt, tanítottam szegregált „C” osztályokban. Az „A” osztályokba jártak az okos gyerekek, és a „valakik” gyerekei, a „B”-be azok, akik nem voltak „valakik” gyerekei, a „C” be pedig a zömében túlkoros cigánygyerekek. Egyet sem tudok közülük, aki onnan, a „cések” közül valamire vitte volna.

Most újra erre haladunk. Persze kicsit másképp, mert most az egész oktatás még hatósági eszközökkel is kiegészülni látszik. A pedagógiai eszközök helyett. Mert a szegregált oktatáshoz kell majd ez is. A büntetés eszköztára. Gyakorló szakemberként nehezen tudom eredményesnek elképzelni a centralizált tananyagra tervezett, szakfelügyelőkkel ellenőrzött oktatást ezekben a szegregált osztályokban. Azt gondolom, eleve kudarcra ítélt. És előre sajnálom az ott tanító pedagógusokat. Akiknek a rendőrség lesz munkájában az elsődleges partnere. Akik megvédik majd őket pl. azoktól, akikkel a legjobban együtt kellene működnie, a tanítványai szüleitől. A szegregált oktatás szerintem a pedagógia kudarca. A demokrácia kudarca. Nem akarom vizionálni a Spiró György Feleségversenyében leírtakat, megtették már többen. Csak azt szeretném itt is kihangosítani, hogy a ma az ország csaknem fele szegénységben él, és a szegények 28%-a gyermek. Akik közül sokan olyan körülmények között élnek, ahol a tehetségcsírák még fel sem fedezhetőek. Akiknek fel nem fedezett tehetségével értékeket tékozlunk el. Akiknek életéből a szegregált oktatással elvesszük a lehetőségét is annak, hogy felnőttként élhetőbb életet élhessenek. Akiket otthagyunk, a nyomor újratermelésére ítéltetve. Miközben azt hisszük, etikusan járunk el. Áttoljuk a felelősséget rájuk. Személyes döntésként tüntetjük fel a szegénységüket, stigmatizálva őket. Megtesszük, meg kell tennünk, a ránk nézve is kötelező eljárásokkal. Ebbe a rendszerbe illik bele a szegregált oktatás is. Ma a kirekesztés folyamatát éljük. Szakmai érveink hatástalanok. Új etika íródik a 21. századi Európa egy demokráciájában, Magyarországon. L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=1235

BIRKA ISKOLA (Esélyegyenlőségi napló, 40. rész - 2013. július 26.) Mindenkinek megvan a Weöres Sándor versike, ugye? Ha mégsem lenne, akkor itt meg lehet hallgatni: Thurn Eszter – Birkaiskola

https://www.youtube.com/watch?v=KqG-7nOlRFA vagy el lehet olvasni: „Volt egyszer egy nagy csoda, Neve, birka iskola. Ki nem szólt, csak bégetett, Az kapott dicséretet. Ki oda se ballagott, Még jutalmat is kapott. Így hát egy se ment oda, Meg is szűnt az iskola.”

Mostanában gyakran eszembe jut ez a vers, némi iróniával persze. Mindenfelé tudok lassanként párhuzamot vonni. Most éppen a szakiskolák kapcsán jutott az eszembe, néhány tanév végi beszélgetés után, azt „ezt is túléltük” hangulat őszinte pillanataiban. Mert úgy érzem: valahogy minden az ellenkezőjére fordul. Mint a birka iskolában. Az előírtaknak való megfelelés kényszerében. Amiből nem tudom, hogyan lesz kiút. Meddig lehet fenntartani a csúsztatások, adminisztratív megfelelések rendszerét? Mikor dől össze ez az egész? Minek kell történnie,

hogy végre ne csak a magánbeszélgetésekben, hanem a rendszeren belül is kimondják a pedagógusok: NEM MEGY ÍGY TOVÁBB! Hogy kimondják: nem tudnak már mit kezdeni a begyűrűző társadalmi problémákkal, nem tudják teljesíteni, amit kérnek tőlük. Hogy bevallják: az óráikra nem járnak be a gyerekek, ők pedig nem írják be a hiányzókat. Pedig tudják ők is: ezek a gyerekek reggel bejönnek, megmutatják magukat, azután eltűnnek. Sőt még azt is tudják, hogy hol töltik tömegesen az időt. De hallgatnak róla. Nem szólnak. Senkinek. Mikor mondják ki végre, hogy azokkal sem tudnak semmit sem kezdeni, akik ott maradnak? Hiszen nekik sincs felszerelésük. Sokan egyáltalán nem hoznak táskát magukkal. És az sem rá figyel, aki ott ül az órán, a telefonjával szórakozik: játszik, facebookozik, vagy zenét hallgat. És hogy már annak is örülhet a tanár, ha az óráján nem túl hangosan beszélgetnek egymással a gyerekek. Panaszolja el, hogy a gyerekeket nem érdekli, amit mond, hogy egyszerűen levegőnek nézik? Hogy hiába minden tiltás, a szünetben ott cigiznek a WC-ben, meg hátul, az udvarban. Hogy szétverik az ajtókat, csapokat, felfeszítik a padok tetejét. Olvasni sem tudnak rendesen és számolni sem, ezért képtelenség megtanítani nekik az előírt tananyagot. Nincsenek tanulási technikáik, és nincs motivációjuk sem. Pedagógusként már annak is örülni lehet, ha túlélik az órákat, balhé nélkül. Mondják ki, hogy már teljesen feladták? Ha a terembe lépnek, csak azt lesik szorongva, hogy a legbalhésabb kölyök ott van e. És megkönnyebbülnek, ha nincs. De mindezt nem mondják ki. Palástolják, ameddig lehet, elkendőzik a bajokat, bár a rendőrség megjelenéséhez kötődő eseteket nehéz, de olykor azokat is sikerül. Ha komolyan vennék a házirendet, alig maradna olyan gyerek, aki ellen ne kellene fegyelmit indítani. Az év végi beszámolókban azonban nincs nyoma problémáknak. Minden szabályos, minden. megfelel az elvárásoknak. A mindennapos testnevelés is előírás. Jelen is van az adminisztrációban, rendben ledokumentálva. A KLIK sem tudna belekötni. A valóságban persze másként fest a helyzet. Azon az órán például a harminc főből hatan voltak jelen. Ketten

csókolóztak egy padon, ketten a testnevelő tanárral beszélgettek, négyen pedig utcai ruhában rugdosták kapura a labdát, jó szaftos káromkodásokkal fűszerezve a sikertelen próbálkozásokat. De minden rendben. Amíg nem szól senki, minden változatlan is marad, persze rendesen lepapírozva. A tanár felveszi a fizetését, a gyerekek pedig azt csinálják, amit akarnak. Amit a szocializációjuk diktál. Így is átnyomják őket a rendszeren. A pedagógus örül, hogy most már csak 16 éves korig kell elviselni őket. A kört nem szakítja meg senki, a nyolcadikból elégséges bizonyítvánnyal, de elégtelen tudással rendelkező gyereket továbblökdöső általános iskola sem. Ezért vagyok szkeptikus pl. a Hídprogrammal is. Ebben a megszokottan működtetett rendszerben ez is csupán egy plusz év lesz, semmi több. Mert hosszú ideje görgetünk valamit magunk előtt, amit már rég fel kellett volna tárni, nem pedig elkendőzni. De ezt nem vállalja fel senki. Senki nem mondja ki, hogy a problémáknak ezen a szintjén a pedagógus már tehetetlen. Másképp kellene viszonyulnunk ehhez az problémahalmazhoz. Először is újra értelmeznünk az elvárások és-megfelelések teljes rendszerét, és nem félni annak a beismerésétől, hogy ez nem mehet így tovább. Miért nem vagyunk képesek megtenni ezt a lépést? L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=1254

EGY HÉTTEL AZ ISKOLAKEZDÉS ELŐTT (Esélyegyenlőségi napló, 41. rész - 2013. augusztus 24.) Már sokszor gondoltam arra, hogy rossz döntés volt a közoktatás területén elhelyezkedni. Alapítványi fenntartás, művészetoktatás, integráció… nem a legígéretesebb fogalmak manapság. Lassan mazochistának érzem magam. És ez az érzés csak fokozódik, ha a szeptemberi iskolakezdésre gondolok. Persze bizonytalanság volt eddig is, leginkább a pénzhiány miatt, de a helyzetet nehezíti most az új rendszerhez való alkalmazkodás. Amit egyre képtelenebbnek látok. Persze közben meg hallom a beszédeket, hogy minden rendben. Nincs probléma sehol. Olyan érzésem van, mintha a háztető csinosítgatásával lennének elfoglalva a döntéshozók, miközben az alap is inog, és a tartófalak is hiányoznak. Nem egyszerű most egyetlen intézményvezetőnek sem, azoknak sem, akik már tavaly hozzáigazíttattak az új rendszerhez. Ők sem tudnak túl sokat a jövőről. Ám az alapítványi iskoláknál, ha az még művészeti iskola is, sőt, ahol sok a hátrányos helyzetű gyerek, nos, azt hiszem, a helyzet még kacifántosabb. Nem látom pl. a finanszírozásunkat. A támogatásunkról októberre lesz döntés, a szeptemberben kezdődő iskolaévben. A hátrányos helyzetű gyerekek térítési díj hiánya miatt keletkező költségvetési rés pótlása nálunk, az Igazgyöngyben ugyan egyedi támogatással megoldódott, de sok, hasonló iskola nem fogja majd felvenni a HH gyerekeket, mert nem tudnak fizetni. Egyenlő hozzáférés? Esélyegyenlőség? Már nem részei az új köznevelési fogalomtárnak. Hallani azt is, hogy bértámogatást kapunk mi is. Ez jó lenne, mert így feltehetően az életpályamodell is érintene bennünket, de nem látok eddigi tapasztalatom alapján olyan sablont, ami egységesen alkalmazható lenne a művészetoktatás szerteágazó tanszaki és települési meghatározói esetében. Mert a kistelepüléseken nem lehet létszámot maximalizálni, ott öttel kevesebb gyerekkel is indítani kell a képzést, és akkor még nem beszéltünk a tanszakválasztásokról. Nálunk a rendszer, épp a korábban megszigorított szaktanári képzettségek előírásai miatt sem olyan átjárható, mint ahogy azt gondolnák.

Nincs külön szabályozás a mi sajátos iskolatípusunkra, egy kalap alatt vagyunk az általános iskolákkal. Ez eddig is számtalan illeszkedési zavart okozott, ami most még bonyolódik. Nem tudni például,. hogy mit csinálunk majd 32 órában a művészeti iskolában. A művészeti iskolák zöme egy székhellyel, és több telephellyel rendelkezik, így fedünk le kis falvakat is, elérhetővé téve a képzést minden gyerek számára. A 32 órás bent tartózkodás ránk is vonatkozik. Az eredeti cél ezzel az volt, hogy a gyerekek az egész napos iskolarendszerben végig felügyelet alatt legyenek, ám a mi gyerekeink már „foglaltak”, az általános iskolában. Az ottani tanárok tanórákon túli felügyeletével. Tehát, ha egy telephelyen külön iskolaépülete van a művészeti sulinak, kimehetnek oda a tanárok, de ott, ugye, akkor nincsenek gyerek, hiszen ők a saját általános iskolájukban vannak. Viccesebb, ha az általános iskola épületeiben van a művészeti képzés, mert akkor bekérezkedhetnek az óráik teljesítése fölötti óraszámra az alapítványi művészetis tanárok oda, hiszen ott vannak a gyerekek, és osztozhatnak velük az általános iskolás tanárokkal. Az, hogy ez mi alapján, hogyan történik majd, azt nem tudja senki. Vagy, mondjuk, az is lehetőség, hogy bent maradnak a tanárok ezekre az órákra a székhelyen, és gyerek nélküli adminisztrációs feladatokat végeznek. Ennek meg mi értelme van? De bent lenni muszáj lesz, hallom, már megvannak az ellenőrök is, akik majd ellenőrzik. Persze azt sem látom, milyen órarendet tudunk majd illeszteni az általános iskolákhoz. Alkalmazkodnunk kell az ő óraszervezéseikhez, hiszen mi csak a szabad sávra tervezhetünk. De jelenleg még az iskolák sem tudják, milyen órarendjük lesz. Így nem látjuk, mihez kell alkalmazkodnunk, pedig a tanévkezdésünk időpontja azonos. És persze azt már tudjuk, hogy a szabad sávból is csak szülői engedéllyel lehet elvinni a gyereket. Aki azonban ezt nem érti, nem látja, és nincs érdekérvényesítő képessége sem, az marad az iskolában. Nem kell sokat gondolkodnunk, hogy rájöjjünk, melyik társadalmi csoport gyerekei maradnak majd ott, és ki a plusz lehetőségekből. Sok gyerekünk hosszabbította meg a tanulói jogviszonyát az előző tanév végén. Most nem tudunk mit mondani nekik. Azt hiszem, a most érvényben levő határidők tarthatatlanok lesznek. Vagy hazudnunk kell. Mert a jelenlegi szabályoknak képtelenség megfelelni. Az olyan törvény azonban rossz, amiről eleve tudjuk, hogy csak hazugsággal lehet betartani. Ezekre az alapokra csakis hazug építmény emelhető. Hát így állunk ezzel a „soha nem látott biztonsággal”, amit a minisztérium nemrégiben vizionált az alapítványi szférának. „Csak” azt nem tudjuk, mikor, hol és mennyiből fogunk dolgozni.

És a gyerek ott áll ebben a kuszaságban. Igaz, ő semmit sem ért az egészből. Csak várja, hogy jó dolgok történjenek vele. Mert azt hallotta, az iskola jó hely. A baj, hogy ebben már ő a legkevésbé fontos. Pedig állítólag érte van az egész. Nem történhetett volna ez másképp? L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=1258

ESZKÖZTELENÜL (Esélyegyenlőségi napló, 42. rész - 2013. szeptember 25.) Ritkán mondom azt, hogy nincs tovább. Hogy ötletem sincs, mit lehetne tenni. Talán tudomásul kellene vennem, hogy nem lehet mindenkit megváltoztatni. Hogy el kellene engednem a problémát. Mert nincs eszköz, sehol, ami megfelelő megoldást adna. A családdal évek óta küzdünk. Eredmény minimális és az is csak átmeneti. Már a közösség is kéri, hagyjam őket. Hogy kútba dobott minden, amivel segítjük őket. Semmi változást nem hoz. Törődjek azokkal, akiknél megtérül a befektetett energia. Szerencsére nincsenek sokan az ilyen típusú családok. És nehéz lemondani róluk, ha gyerekeik vannak. Meg egyébként is ott vannak, a településen, nem lehet levegőnek nézni őket. Az asszony tizenegyet szült, kettőt elveszítettek, és a kilencből egy sincs, akinek az élete ne teljes csődtömeg lenne. Nincs befejezett iskola egyik felnőttnél sem, még analfabéta is akad köztük, akinek két osztály elvégzése után sem sikerült megtanulnia írni-olvasni, a másik többnyire börtönben van, minket is meglopott már, a harmadik öt osztállyal, tizenhét évesen egy abortusz után teng-leng céltalanul, és a többi sem tanult, a gyerekeivel van mind otthon, szülve újabbakat, sorban, ahogy az évek telnek. A kicsik, akik még általános iskolás korúak, nos, ők sem kecsegtetnek azzal, hogy megtörnék a sort, minden igyekezetünk ellenére. A legkisebb, az elsős, már az első héten beírást hoz. Nem vagyunk meglepve, próbáltuk mi is fejleszteni, minimális figyelemkoncentrációval, és jó adag magatartászavarral indult neki az iskolának. Szókincse hiányos, ami van, az is bővelkedik olyan kifejezésekben, amelyek nem iskolai közösségbe valók. Persze sokat fejlődött, a hátrányai kompenzálhatók lennének. A következő kétszer járta az elsőt, ennek ellenére még ő működik a legjobban, egyelőre kezelhető konfliktusokkal. Aki korban követi, az a lány, kész veszedelem. Mindenkibe beleköt, a soron, ahol élnek, képes nekimenni a felnőtteknek is. Káromkodásban mindenkin túl tesz, nincs semmi gátlás benne, senki és semmi iránt. Pedig képességei alapján lehetne más is, eszes, ha figyel, szép eredményei vannak, de ezek ritka pillanatok, különös érzékkel bántja, bosszantja a körülötte élőket, a legfájóbb dolgaikat teszi nevetségessé, nem kímélve sem az iskolatársait, sem az anyját.

A sorban következő fiú, sajátos nevelési igényű. Túlmozgásos, képtelen figyelni. Olvasni alig tud. Pedig lassan befejezi az általánost. A magatartása rémes. Sokat hiányzik, szót senkinek nem fogad. Öntörvényű. Kibírhatatlanul. Már mindannyian voltak kiemelve, állami gondozásba, majd visszahelyezve a családba. Mindkettőt az anyjuk kérésére. Mindig azt mondom, a gyerek nem tehet róla, hova születik. És olyanná válik, amit az otthon ad neki. Ezekkel a hatásokkal szemben az iskola tehetetlen. Ez itt is nyilvánvaló. Az apa analfabéta, nem dolgozott soha, leginkább gyűjtögetésből, vasazásból szedi össze azt, amiből változó mértékben jut a családnak, többnyire lecsurog a torkán. Nem sok pillanat volt, hogy ne éreztem volna rajta, hogy ivott. Az alkohol mértéke határozza meg a kötözködését. Néha nem lehet megmaradni mellette. Az anya állami gondozott volt, onnan szökött ki a párja mellé, akit azért néha itthon hagy, gyerekestől, mindenestől, és elmegy egy-két hétre máshoz, másfele. Fogalma sincs arról, mi a háztartás,hogy kell azt vezetni. A mosás ritka náluk, leginkább eldobja a ruhát, ha már nagyon piszkos, tudja, úgysem nézzük el a mezítlábas, vagy meztelen gyereket. Az aprócska házban, amibe beköltöztek, szinte csak a mi felügyeletünk, segítségünk hatására van néha rend. Egyébként leírhatatlan a szemét. Ami vonzza az élősködőket. A nyárom féregirtást végeztünk, mert a patkányoktól már nem lehetett meglenni. Szinte folyamatosan kell ezzel foglalkoznunk, hiszen ott vannak, a ház körüli kupacok alatt, a szemétben, amit benőtt már a gaz. A házat megjavítottuk, mert már életveszélyes volt. Villanyt kaptak, bútorokat, tűzhelyet, edényeket, ruhákat. Gyakorlatilag mindennel elláttuk őket. De tudom, hamarosan újra lelaknak mindent. És újra kérik majd, hogy segítsünk, mert nem tudják megoldani a gondjaikat. Közben, amit átadnak, átörökítenek a gyerekeiknek, ugyanaz, ahogy ők élnek. A mocskos beszéd, egymás alázása, bűnözés, kosz, tanulatlanság, hanyagság, munka pedig, vagy erőfeszítés bármiért, az soha. És a lánc nem szakad meg. Már ott egy lány, a börtönben levő fiú párja, kérdezem, hány éves, mondja, tizenhét, de kétlem, domborodó pocakjára kérdezek, mire mondja, talán négy hónapos, nem tudja, még nem volt orvosnál. Náluk vagyok. A házfelújítás utáni feltételekről szeretnék beszélni velük. Hogy hátha sikerülne tartóssá tenni az állapotot. Ám nem sikerül. A fiú ugyanis beszól

az anyjának: Szo... le, te g... k...va. Nem kapok levegőt... Hogy beszélsz az anyáddal? – kérdezem dühösen. Így.- mondja vigyorogva. Próbálok hatni rá, de közli, hogy nem érdekli amit mondok, nem jön a programjainkra sem, pimaszul aláz mindannyiunkat, és ott vagyok, teljesen eszköztelenül, már csak az anyját fékezem, hiszen már kezdi, hogy te szemétláda, elvitetlek... és akkor rádöbbenek, hogy semmit sem tehetek, nem bírom megállítani, megszakítani ezt az ördögi kört, így nőnek fel, bele ebbe a mocsokba, a bűnbe, átörökítve azt, amit a szüleiktől hoznak, és átadják majd a gyerekeiknek. És én tehetetlen vagyok. Ki ad megoldást? Talán ezzel kezd majd valamit a nagy központosítás? L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=1274

ÜZLETI SIKER, VAGY PROBLÉMAMEGOLDÁS (Esélyegyenlőségi napló, 43. rész - 2013. november 27.) Érdekes megközelítésben hallhattam egy OSI rendezvényen, Brüsszelben a problémamegoldás gátjairól. A Grassroots projekt keretében nyolc ország civiljei egyeztetették tapasztalataikat , ki-ki a saját, legnagyobb integrációs problémájával kapcsolódva a programhoz. Roma, bevándorló, vagy éppen más vallású csoportok integrációjáról volt tehát szó. Azt már én is régóta érzem, többször írtam is már róla, hogy a problémák mélyére nem igazán akar lemenni senki, mindenki próbál gyorsan, kevés energia befektetéssel eredményt felmutatni, ezért leggyakrabban csak adminisztratív módon, vagy maximum a felszínt megkapargatva teljesülnek az elvárt célok, igazi megoldást sosem nyújtva, álságos eredményeket felmutatva, eljátszva a sikert, eltusolva a bajt. Sokszor láttam, és látom, hogy a roma integráció, az oktatásban is, ezen a ponton áll, csúsztat, hamis képet fest. Az is gyakori jelenség, hogy túlhangosítja az iskola egyegy gyerek sikerét, azt sugallva, nincs semmi probléma, sőt... miközben százakkal nem történik semmi. A hazugságokban sok dolog rejtve marad, aztán csak nézünk, hogyan lehetnek analfabéta fiatalok a 21. században!? Nem térképeződik fel a baj, amiben sokak felelőssége van, leginkább az a jellemző, hogy a problémáról, a kudarcokról nem szívesen beszél senki. Ha valaki mégis feszegeti, akkor a szereplők másokat hibáztatnak mindig, a gyerek, a szülők az iskolát, óvodát, önkormányzatot, családsegítőt, ők pedig a szülőket, a családot, a kortárs csoportot, ha nincs más, akkor legalább egymást. A baj pedig marad, a problémák sokasodnak, egészen addig, amíg a helyzet már nem tartható tovább. Mindenre képesek vagyunk a sikerért, és azoknak a gondoknak a szőnyeg alá söpréséért, amelyekkel szemben eszköztelenek vagyunk. Elnézzük a hiányzást, a kompetenciamérésen csúsztatunk, olyan is van, aki félévi jegyeket is hamisít. Csak az látszódjon, hogy minden rendben van. Az adminisztrációban nem érhető tetten a baj, és, ha látogatók jönnek, még mindig képesek vagyunk remek kirakat-órákat, műsorokat, bemutatókat csinálni. Akikkel nem boldogulunk,

azok meg akkor szabad napot kapnak. A vezetők (politikusok) megnézik, ez remek, mondják, haladunk, fejlődünk, na ugye. Nyilván van, amit átörökítettünk ebből, a történelem terhe nagy, de lassan már nem lehet erre fogni mindent. Valószínű más van a dologban. A pályázati szellem, amibe bele kellett tanulnunk, hiszen a működések, fejlesztések lehetősége ma nálunk is ezekben van. A pályázati rendszer azonban, ahogy egy OSI szakértő elmondta, olyan, mint az üzlet. Ugyanolyan működési mechanizmusai vannak. Az a sikeres szervezet, aki gyorsan, sok, látványos eredményt mutat fel. Biztonsággal teljesíti az indikátorokat, nem jelez változást a tervezetthez képest, hiszen jól tervezett, nem volt gond az elszámolással sem. Minél nagyobb projektet valósít meg sikeresen, annál nagyobb eséllyel pályázhat még nagyobbra. Hiszen szakmailag és pénzügyileg is igazoltan jól csinálta. Ha így fogjuk fel, ki az az üzletember, aki nem gyors sikerre törekszik, kis befektetéssel, aki nem nagy haszonra szeretne szert tenni? Ki az, aki e helyett kudarcokat vállal, a legnehezebb, legproblémásabb helyeket keresi, és a nehezebb, lassabb utat választja? Aki bevállalja, hogy nem teljesültek az indikátorok, hogy nem a tervezettnek megfelelően haladt a munka, hogy előre nem látott gondok merültek fel? Nagy kérdés persze, hogy jó-e ez így az integráció megoldására? Lehetne e másképp szervezni ezt az egészet? Még el sem tudtuk teljesen engedni a rendszerváltás előtti időkről átörökített hazugságok kényszeres beidegződéseit, és máris itt a másik, amit az üzleti szellem kényszerít ránk. Lehet e egyáltalán kivonni ebből a rendszerből azokat a területeket, ahol ez tovább nehezíti a helyzetet? Nem tudom. Nyilván vannak, akiknek ez a szakmája, akik keresik a társadalmi hasznosulás lehetőségét a torzuló világban. Jó lenne ezeket is tisztán látni egyszer. És akkor a megoldások is jobban látszanának. A kép forrása: http://www.presseurop.eu/en/content/art icle/125701-forced-integration-roma

Azért az észak-írek elgondolkodtattak Brüsszelben. A protestáns-katolikus ellentéteket az oktatásban kezdték megszüntetni, közös iskolák szervezésével. A szülők kezdték, saját pénzből. Az államtól, és pályázatoktól függetlenül. Nekik nem kellett üzleti szellem. Nem volt értelme a csúsztatásnak, hazugságnak. Nem

volt értelme kinek megjátszani magukat. A gyerekeikről volt szó. A jövőjükről. Megfizették a legjobb pedagógusokat, szerveztek jó, integrált iskolákat, és miután egyre több és több gyerek iratkozott a vegyes iskolákba, végül az állam is belátta, a megoldás ott van. És beszállt ő is, finanszírozással, hogy a korábban feloldhatatlan vallási ellentétek megszűnjenek. A helyzet pedig szépen alakul. A tanulság számomra ebből az, hogy az integráció kulcsa az oktatásban van. És, hogy olyan rendszerben lehet hiteles megoldást kidolgozni, ahol nem kell csúsztatni. Aminek viszont gazdaságilag meg kell állnia, külső forrásból. Meg az is tanulság, hogy a sikeres modell lehet alulról jövő is. És utána állami. A központi ugyanis nem bír a hiteles problémafeltárással. Más erők mozognak benne. Kár, hogy ezek a tanulságok nem vonatkoztathatók ránk. Sajnos. És nem nagyon látok lehetőséget a változásra. L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=1307

ÁLPROBLÉMÁK? TÉNYLEG? (Esélyegyenlőségi napló, 44. rész - 2014. január 6.) Próbálom elfogadni az állítást, amit a nyilatkozatban olvasok, hogy álproblémákba kapaszkodom, hazudok (vagy legalábbis amit tapasztalok, mondok, nem felel meg a valóságnak), és szakmailag még alapvetően sem felelek meg ennek a mostani trendnek. No persze nem egyedül, mindenki ebben a kategóriában van most, aki azt meri mondani, hogy nincs jól így. Próbálom elfogadni, mást nem nagyon tehetek, de akkor sem értem. Tudom, most nem lenne szabad nem érteni sem, gondolom, lesz is bajom majd a minősítésnél, már előre félek, hogy nem fogok megfelelni ezzel a hozzáállással. Mert túl erős bennem a kétkedés képessége. Mert mindig azon agyalok, nem lehetne-e másképp, nem lehetne-e jobban. Ahelyett, hogy elfogadnám: ez így jó. És kész. Majd megmondják, hogy kell. A miérteken meg ne törjem a fejem. Könnyebb lenne nekem is, tudom. De nem megy. Próbálom megérteni, mit értek félre, miért nem azt látom magam körül, amit látnom kellene, amit azok látnak jól, akik nem itt vannak. De nem bírom. Egyre zavarosabb az egész. Nem értem például, hogy miután az összes mozgásteret elvették az iskoláktól, nincs már döntési helyzet semmiben, akkor most mi az a levél? Az, amit a PISA tesztek után kaptak az iskolafenntartók. Hogy dolgozzanak ki tervet az eredmények javítására. Hogy most már aztán találjanak ki valamit. Sürgősen. Azért nem értem, mert eddig azt kellett megértenünk, hogy ők tudnak mindent, a döntéshozók, mi nem tudhatunk jól semmit, és nem is szabad tenni semmit, mindenre meg kell várni a nagy rábólintást. Még, ha az hónapokba telik is. Eddig azt próbálták megértetni mindenkivel, hogy csak végrehajtani kell, nem gondolkodni, nem kérdezni, na, azt meg pláne nem. A kritizálás meg egyenesen ostobaság. Nem szóltunk hát, amikor hetente változtak a szabályok, amihez igazodnunk kellett. Némán dolgoztuk harmadjára is át a dokumentumokat, csendben próbálva keresni valakit, aki tudja, hogy kell. Nyilván fel sem kellene, hogy merüljön az emberben semmi, pl. a KLIK-kel kapcsolatban. Eddig mindenáron centralizáltak, minden szakmai hang ellenére, most meg felmerül a decentralizálás ötlete? Szóval, érthetetlen nekem ez a „bekeményítek, aztán, ha nem megy, akkor meg az ellenkezőjét mondom” magatartás, amit egyébként még elfogadhatnék, hiszen emberek vagyunk, hozunk mindannyian rossz döntéseket, de nem így… Mert az, hogy ezt még úgy

kommunikálják, hogy ebben semmi, de semmi kétkedés nincs a részükről, sikerként élik meg ezt is, az azért több, mint furcsa. Nyilván, egy hibás döntés beismerése ezen a szinten következményekkel járhat, de így meg az az érzése az embernek, hogy a következetes ragaszkodás a nyilvánvalóan nem működő dolgokhoz az egyetlen, ami náluk biztosnak tekinthető. Értem én, hogy az egésznapos iskola jó. Szerintem is jó, remek lenne, ha olyan hely lenne az iskola, ami képes a tervezett vonzerővel rendelkezni. Kíváncsi is voltam, mennyire igaz, hogy a délután bent tartózkodók létszáma igazolja a sikert. Jó néhány iskolaigazgatótól kérdeztem meg az utóbbi időben az ország több pontján, hogy a tavalyi napközis létszámhoz képest, mennyivel nőtt a benntartózkodók száma most, hogy egész napos iskola van. Egyetlen olyan választ sem kaptam, ahol ez változott volna. Bár lehet, rossz igazgatókat kérdeztem meg. Pont olyanokat, akiknél nem változott semmi. Ami persze leginkább bánt, és leginkább félelemmel tölt el, az a halmozottan hátrányos helyzetűek ügye. Mert abban nemhogy javulna a helyzet, hanem inkább romlik. Sok 16 évét betöltött gyerek dekkol otthon, a felnőtt létbe kerülve, de légüres térbe, képesítés nélkül, kora miatt távol még a közmunka lehetőségtől is. Elvannak otthon. Az iskolák fellélegeztek, végre, nem kell kínlódni velük, és hát ugye ők akartak elmenni…ők nem maradtak benn, ezért aztán semmilyen szakmai kritika nem érhet senkit. Hihetetlen felszabadítása a felelősség alól mindenkinek, rátolva egy olyan személyre, kinek felneveléséhez a család mellett nagyban hozzájárult egy évtizedek óta rosszul működő szociális háló, az ezekkel a problémákkal szemben eszköztelen oktatási rendszer, ami így együtt csak növelte a szakadékot, amibe most törvényesen löknek bele mindenkit, akivel gond van. Mert az a pont, hogy a család mit örökített át, és esetleg ott (is) be kellene avatkozni valahogy, az nincs a rendszerben. A kikerült 16 éves pont ezen a ponton veti meg legjobban a lábát, és innen termeli a nyomort tovább, 17 évesen már gyerekkel, hiszen valami jövedelem azért csak kell. Azt hiszem, ezzel a problémával rendszerszinten kellene szembe nézni. Nem annak a tanító néninek, aki decemberben letett elém a padra egy kupac érintetlen tankönyvet, és azt mondta: úgy tudom, ti foglalkoztok ezzel a gyerekkel. Tudom, még nem magántanuló, de nem akarjuk itt. Nem bírunk vele. Nem bírok még 23 HHH-s mellett egy ilyennel! Rettenetes, elviselhetetlen. Szófogadatlan, agresszív, mocskos szájú. Kezelhetetlen. Itt vannak a dolgozatok kérdései, ami

alapján majd leosztályozzuk. Nem kell bejönnie sem. Elég, ha ti behozzátok a dolgozatokat. Hogy az adminisztráció rendben legyen. Megértettem. A fiú tényleg nagyon nehezen kezelhető. És ebben a rendszerben csakugyan nincs eszköz a megoldásra. Mivel a gyerek családi hátterét is ismerem, tudom, nem is várható tőle más. Ebbe született, ebbe nőtt bele. És ezt adja tovább. Ami tragikus, hogy sokadmagával ma így van jelen az oktatási rendszerben. Adminisztratív módon. Nem kívánatos elemként. Szóval, lehet, azt kellene látnunk, hogy minden nagyszerűen alakul. De nem bírom ezt látni. Elismerve az elitiskolák sikereit, én ezt az oldalt is látom. És ez a kép nagyon nem egyezik azzal, amit kommunikálnak. Még akkor sem, ha nem pedagógusként nézem. Hanem „alapvető szakmai hozzáértés hiányával” rendelkező magánszemélyként. L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=1321

PEDAGÓGUS TOVÁBBKÉPZÉSEK (Esélyegyenlőségi napló, 45. rész - 2014. február 10.) Jönnek a lehetőségek, ajánlatok az iskolákhoz. Államilag akkreditáltak természetesen. Új cégektől, új szellemiséggel. Épp ami most trendi. Eddig voltak együttneveléshez, integráláshoz, kompetencia-fejlesztéshez kapcsolódók, most inkább mások. Szaktárgyi fejlesztéshez kapcsolódót most alig találni. Sokkal inkább egy furcsa szemléletváltásra törekvőt. Érdekes beleolvasni egyikbe-másikba. Van, amelyik elütésektől, helyesírási hibáktól hemzseg. Úgy látszik, az akkreditáció során ez nem volt szempont. Mert most nem ez a lényeg. Tanulhatnak a pedagógusok az ősmagyar értékek jegyében az egész Kárpát-medencei magyarság vallástörténeti és jogi, népi orvoslási, vagy harcművészeti hagyományairól. A 120 órás képzés nem olcsó, de indokolja az, hogy a legjobb szakértőktől tanulhatnak a jelentkező pedagógusok. Az ő nevük biztosíték arra a szervezők szerint, hogy a leghatékonyabban menjen majd át a gyakorlatba, a gyerekekbe az ismeret. A Szentkorona országa nevében. A másik képzés részben ehhez a témához kapcsolódik, csak a családi életre nevelésbe szőve az ideológiát. A szervezetet, aki fémjelzi, eddig nem ismertem, de ez nem jelent semmit, hiszen a pedagógia szakterülete óriási, nem ismerhet az ember minden jeles szakértőt. És ismertnek, elismertnek kell lennie, ha már átment az akkreditáció szűrőjén. A képzés kínálatában először megakad a szemem a „szabályos szexuális életen”. Merthogy erre kell majd megtanítani többek között a gyerekeket. Hosszasan gondolkodom, mi lehet ez? Ki dönthet arról, mi a szabályos ezen a téren és mi nem. Aztán tisztul a kép, kezdem érteni, de újra és újra olvasom, mert nem hiszek a szememnek. A képzés célja ugyanis a népesedési tendencia szemléletváltása, a NÉPESEDÉSI ELKORCSOSULÁS megakadályozása jegyében. A kiemelést most én tettem, a fogalom, amit használ a szövegben a többivel egyforma méretű betűvel szedett. De nekem ordít belőle így is. Vajon mit takar ez? Próbálok valami 21.századi értelmezést találni, de nem megy. Ez ma egy akkreditált képzés? Senkinek, egyetlen szakértőnek sem szúrt szemet ez a kifejezés?! Ma ehhez adja nevét az állam? Hogy semmi kétségem ne

legyen a gondolkodás irányáról, az ajánlás többször kitér a hátrányos helyzetűekre is. Próbálom elhessegetni a továbbgondolást, de nem sikerül. És ott van még a „békére nevelés” is a sorban, amitől már végképp zavarossá válik minden. Már nem emlékszem pontosan, de mintha ez a szó is vitatott lett volna az utcanevek között mint az átkosból átörökített rosszízű, kitörölni való fogalom. Az ajánlott irodalmak pedig a végén még megerősítik a vonalat: A Turul népe, Küzdelem a megmaradásért, Keresem a páromat (zsebkönyv), Boldogságreceptek és hasonló könyveket lehet megrendelni azonnal, intézményeknek is. Most próbálom úgy nézni ezt az egészet, mint aki kívül van rajta. De félek, ez is kötelezővé válhat. Mint annyi minden más a közoktatás átszervezése során. És akkor nekem is erre kell majd forrást teremtenem, mert erre kötelezik majd a pedagógusokat, ha meg akarják tartani az állásukat. Ezen töprengek, miközben a pedagógusokra gondolok. Rá is, akik ott áll, tehetetlenül a szegregált iskolában, szemben a gyerekekkel. Kezében pálca, épp az asztalt üti vele, mikor bekopogunk. Ha nem látja senki, gyakran a gyerekekre is ráver. Mert nincs más eszköze, amivel hatni tudna. Amivel felvehetné a harcot. Nincs más módszere, tudása. Belefáradt. Amit valamikor megtanult, használhatatlan. Fokozatosan vált eszköztelenné a problémával szemben. Már előre retteg a minősítéstől, ami majd lehet, kimondja, hogy nem alkalmas. Pedig úgy érzi, ő mindent megtett. Próbálta úgy, ahogy megtanították. Álmában is tudja: célkitűzés – motiválás – ismeretátadás – gyakorlás – ellenőrzés – értékelés. De „ezek” nem értik. Nem figyelnek öt percig sem. Nem tanulnak. Semmit sem tudnak. És nem is érdekli őket semmi. Amit az utolsó években kifejlesztett magában, az a túlélés. Hogy ne ordítsa rekedtre magát. Ne kezdjen el bőgni. Hogy tudja könnyedén venni. Már csak az érdekli, mikor mehet haza. Váltson pályát? Mire? Mihez kezdjen majd’ 50 évesen? Neki kellene valami segítség. Neki, és a hozzá hasonlóknak. Akik nap, mint nap a HHH-s gyerekekkel küzdenek. Nekik nem a turulmadár, vagy a katolikus szabályok szerinti szexuális élet ad kapaszkodót. Nekik agressziókezelés,

társasjáték-pedagógia, szociális kompetenciafejlesztés módszertan. De ezek most nem trendik és nem nemzetiek.

kellene.

Tantárgyi

De ő sem szól. És más sem. Beletörődünk, elfogadunk mindent. És félek, ebben az őrületben a pedagógusok is könnyen magukévá teszik a népesség elkorcsosulásának központilag akkreditált elméletét. És akkor végképp visszafordíthatatlan lesz minden. L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=1339

AZ ESZKÖZTELENSÉGTŐL A KIÉGÉSIG (Esélyegyenlőségi napló, 46. rész - 2014. április 29.) Biztosan ők sem így kezdték a pedagóguspályát. Pályakezdőként biztosan örömmel mentek be a gyerekek közé, és boldogan jöttek ki onnan. Azelőtt biztosan élvezték a munkájukat. És a mostani helyzetért sem hiszem, hogy személy szerint ők hibáztathatók. Vagy mégis? Miért nem váltunk mindannyian ilyenné? Mi a titka annak, hogy nem ég ki minden pedagógus? Pedig kiéghetnénk valamennyien. A szegregálódott iskolákban nehéz megőrizni a lelkesedést. A túlnyomórészt, vagy teljesen HHH gyerekek, főleg a szegregátumokból érkezők sok és nehéz feladatot adnak. Mindenki megváltozik e munka során, de sokan, egyre többen rossz irányba. Régóta figyelem a folyamatot. Néha egészen beleborzongok. Látom, ahogy egyre többen eszköztelenné válnak, és elindulnak a kiégés felé. Apró jelek, mondatok, mindenhol. Egy tanárnő például a művészetis órával próbál fegyelmezni. „Ha ezt be merik engedni az órára, és még segítenek is a családjának, esküszöm, én az ombudsmanhoz fordulok!” –mondja indulattal a kollégámnak, markolva a gyerek karját. Máskor bemutató órát tartunk, a teremben tizenöt vendég-pedagógus ül, nehezen fér be a huszonöt fős osztály. Kérjük: öten maradjanak a tanító nénivel. „Hogyisne! Úgy könnyű, hogy kiválogatjátok! Vigyétek csak mindet, hadd lássák, milyen rongyok, nehogy már kimaradjon egy is!” És mi visszük, mást nem tehetünk, hárman ülnek egy padban, de beszuszakoljuk őket, dolgoznak szépen, nincs velük gond. Az óra végén mindegyikük kis színes ceruzás hegyezőt kap, jutalomként. Boldogan mennek vele az ebédlőbe. Egyikük mutatja a tanító néninek, mit kapott. Nem hallgatja meg. „Nem ennek van itt az ideje! Ülj le és egyél!” – pattognak a szavai. Nem értem őket. Már keresve figyelem, van e még egyetlen gesztus, ami a munkájuk a gyerekek iránti szeretetet mutatja. Vajon mit lehetne tenni? Ha beszélgetünk velük, a panaszlista hosszú:

Küzdeni kell azzal, hogy nincs felszerelés. Egy darabig adnak a pedagógusok a másokéból, vagy a magukéból, mert különben még kevésbé figyelnek. De egy idő után ez is megszűnik. A „Nem hoztad? Egyes!” - reakció még mindig része közoktatásunk rejtett tantervének. Hiába emlékszik mindenki a főiskolán megtanult dolgok közül például az értékelés funkciójára. Arra, hogy pedagógiai hiba a felszerelés hiányáért az érdemjeggyel büntetni, vagy a fegyelmezetlenségért újra és újra egyest beírni. Mégis használják ezeket az eljárásokat értelmetlenül, hatástalanul. Mert nincs más eszközük, illetve nem találnak jobbat. És ott van a motiválatlanság. Hogy a gyerekeket egyszerűen nem érdekli semmi, amit a tankönyv előír. Amiből dolgozatot kellene írni. Nem lehet lekötni a figyelmüket, maximum tíz percig. Nem érdekli őket sem Magyarország csapadék-viszonya, sem a kovalens kötés. Igaz, nem is értik a szöveget, bagadoznak, nincs idő, türelem kivárni sem, mire valamelyik elolvas egy bekezdést. A többi meg röhög rajta, felbomlik a maradék rend is. Ki lehet készülni tőlük! Hogy jutottak el egyáltalán felső tagozatba?! Nyilván nem dolgoznak jól az alsós nevelők. Mit kezdjenek felsőben a történelemmel, a földrajzzal, meg a többi tárggyal? Nem fog talán olvasást tanítani kémiatanár létére?! És nem talál megoldást az eszköztelen pedagógus. Ráadásul rendetlenek. Szándékosan bomlasztják a rendet. A legjobb szórakozásuk, hogy szándékosan kikészítik a tanárt. Van a kollégák között olyan, aki úgy védekezik, hogy figyelmeztetéseket ír be. A naplóba már nem fér, írja hát a szélére, körbe, apró betűkkel, dátumozva. Az előírásoknak megfelelően jár el. Beírja az ellenőrzőbe is. De minden hiába! A gyereket nem izgatja, a szülő meg sem nézi. Igaz: sokan közülük még olvasni se nagyon tudnak. Szülői értekezletre sem jönnek. Nem partnerek. Csak, ha valami verekedés van a gyerekek közt, akkor látni őket. Akkor aztán jönnek, önbíráskodnak, jobb távol maradni tőlük. Ha az ember már nem bírja, hangosabban rászól a gyerekére, esetleg kicsit nyakon legyinti, máris ott teremnek. Pedig semmit és semmiből nem értenek. Vajon hogyan lehetne hatni rájuk? Nincs ötlet. De miért jutottunk idáig? A létező pedagógiai eszköztár itt, náluk nem működik. Valószínűleg azért, mert a probléma sem az iskolában keresendő. Persze már ott is jelen van, de nem ott kezdődik. A mai iskola azonban rásegít a negatív dolgok felerősödésére. Arra, hogy az otthonról hozott hatások felülírják mindazt, amit

az iskola nyújthatna. Rásegít, mégpedig azért, mert a pedagógus többnyire nem megoldást keres, hanem lereagál. Direkt módon visszapattintja azt, amit a gyerekektől és a szülőktől kap. Szerintem ez az a pont, ami utat nyit a kiégés felé. Mikor a pedagógus már nem azon gondolkodik, hogy hogyan lehetne s problémát megoldani, hanem visszakiabál, megalázásra megalázással, trágárságra trágársággal reagál. És a folyamat végén eljut a gyűlölet határára. Ugyanakkor a dolgozatok, a központi felmérések, tesztek, átlagok, továbbtanulási mutatók őt is mérik, és az ott elvárt követelményeket nem képes teljesíteni. Nem engedheti meg tehát magának, hogy szabadon cselekedjen: ha úgy látja például, hogy a gyerekek képtelenek figyelni, kimenjen velük az órán az udvarra. Nem kap elég festéket, papírt, játékot, amivel leköthetné őket, és persze az órán nem is játszani kell, hanem tanulni, biflázni, hogy majd a feladatlapba a megfelelő szó vagy szám kerüljön. Kit érdekel már az, hogy a gyerek érti-e, és hogy akarja-e egyáltalán érteni? Kit érdekel, hogy miért olyan, amilyen? Kit érdekel, hogy esetleg éhes, fáradt, cigizett, kábítószerezett, megverték, nem aludt, megfázott, beteg, taknyos, ápolatlan, tetves? Ki felel azért, hogy a pedagógusok, az iskolának nincsenek eszközei a problémák kezelésére, megoldására? Miért nem változtatunk ezen, miért nem dolgoztuk ki időben a hatékony stratégiát a megoldásokra? Miért teszünk úgy, mintha minden gyereket egyforma ütemben és módon kellene és lehetne fejleszteni? Mi lesz mindennek a vége? Nem tudom. Csak azt, hogy a tendencia egyre kétségbe ejtőbb. És a most körvonalazódó jövő nem a megoldás felé mutat. Mert a közoktatás jelenlegi koncepciójából hiányzik a módszertani szabadság, a szupervízió, a komplex problémakezelés, a szabad tankönyvválasztás, a segítő szakemberek bekapcsolása, a szemléletváltás. Várhatóan hosszú távon is az eszköztelenséggel szembesülünk. És az ezzel együtt járó tehetetlenséggel. Komolyan kérdezem: hová vezet mindez? Mi vár ránk a folyamat végén? L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=1376

SZÜLŐI ÉRTEKEZLET (Esélyegyenlőségi napló, 47. rész - 2014. június 15.) Az iskola már egy ideje így szervezi. Kimennek a faluba, szülői értekezletet tartani, mert a szülők jellemzően nem utaznak be ezért a másik faluba, nem is lenne mivel, abban az időpontban nem jár busz, még, ha lenne is rá való. Dicséretes, hogy az iskola ezt bevállalja, és a gyerekeket tanítók kimennek a szülőkhöz. Félévkor, és most a tanév végén is. Talán az első lépés ez a megoldás felé. Mi is elmentünk. Egyrészt, mert szerettem volna látni, hogy nyilvánulnak meg a szülők, és bevallom, a tanároké is érdekelt, gondoltam, ha kell, segítünk megfelelő mederben tartani a beszélgetést. Sokan eljöttek. Zömében az asszonyok, de apukák is ültek a kultúrházban. Régóta küzdünk azért, hogy a szülők megfelelő hangnemben jelezzék a problémáikat. Egymásnak is, és a pedagógusoknak is. Hogy nyugodtan, indulat nélkül kérdezzenek, és válaszoljanak. Most nagyon örültem, mert láttam a munkánk eredményét azon, ahogy beszéltek a szülők, és azon is, amiket kérdeztek a pedagógusoktól. Az első kérdés rögtön ezt tükrözte. Az egyik apuka kérdezte, hogy miért nem egyformán írják be a hiányzásokat mindenkinek, mert úgy látja, van, akinek sokkal többet hiányzik a gyereke, mégsem kap felszólítást. A válasz az volt, hogy mindenki törődjön a saját gyermekével. Ami jogos, persze, a pedagógusok nyilván nem tudhatják, hogy mi nagyon ügyelünk a közösségben, hogy minden szabály mindenkire egyformán vonatkozzon, és nyilvánosan is vállalható legyen. Így lehet megelőzni a konfliktusokat, elfogadtatni mindenkivel a szabályokat. A saját kárunkon tanultuk meg ezt. Közösen, velük alakítottuk ki ezeket a szabályokat. Természetes volt számukra, hogy ez az elvárás ide is áthúzódik. Aztán az egyik anyuka kérdezte, szépen, udvariasan, hogy van az, hogy az ő gyerekét kiküldik az óráról, mert rendetlen, és aztán beírják hiányzónak, igazolatlannak, és neki meg jön a felszólítás. A pedagógus, aki érintett volt, elég ingerülten dobta vissza a labdát, hogy ilyen a szóban forgó gyerek hiányzásából csak töredék volt, a többin ő nem jött be az órára. És különben is, a szülő nem nevelte meg, így nem lehet tőle dolgozni. Ez utóbbi talán már kicsit ingerültebb válasz volt. Az anyuka rögtön reagált, ő minden nap úgy ülteti fel a buszra, hogy viselkedjen rendesen, higgye el a pedagógus. És szerinte, ha az órán a gyerek

kiugrik az ablakon, ott a tanárnak van felelőssége. A pedagógus szerint nem így van. Tipikus mondatok. A felelősség oda-vissza dobálása. Elmozdulás ebből nincs. Az iskola hárít a szülőre, a szülő az iskolára. Ebbe már rég belemerevedett mindkét oldal. A legérdekesebb talán a harmadik anyuka kérdése volt. Hogy nem lehetne úgy tanítani az iskolában, hogy a gyerekek szeressenek oda járni? Olyan dolgokat tanuljanak, ami érdekli őket? Ezen nevettek a pedagógusok. Hogy jó is lenne…, de ez nem kívánságműsor. Aztán egyéni beszélgetések következtek a szülőkkel. Utána kértem a pedagógusokat, maradjanak még kicsit, beszéljük át a családokat, gyerekeket, és szeretnék mesélni kicsit nekik az alapítvány gyerekekre irányuló munkájáról. Hogy mennyit küzdünk a normális kommunikációért. És ebben nekünk példát kell mutatnunk. Mert ha durva kommunikációra a pedagógus is durván reagál, akkor csak romlik a helyzet. Hogy nem tudjuk megvédeni őket a szülők előtt, ha lecigányozzák, vagy megütik őket. Hogy meg kell értenünk ezeket a gyerekeket. Mert amit otthonról hoznak, az nem az, amit az iskola elvár. Meséltük, milyen sokat fejlődtek a társasjáték pedagógiával. Hogy hogyan próbáljuk az online tanulástámogatást. Elmondtuk, hogy kik az ösztöndíjasaink. Kik vannak védelembe véve, kikért, hogyan küzdünk. Milyen fontos a gyerekeknek, hogy táborba visszük őket. Hogyan motiváljuk őket, mivel próbáljuk partnerré tenni a szülőket. Beszéltem arról, milyen fontos lenne az egységes ráhatás. És mi ajánljuk a segítő, mediáló tevékenységünket, éljenek vele, dolgozzunk össze, mint ahogy pár alsós nevelővel már sikerül. Meghallgatták. Páran elgondolkodtak, lehet, jó lenne a társasjáték pedagógiából bevinni jövőre valamennyit a délutáni tevékenységekbe. De zömüknek már nem csillant fel a szeme. Volt, aki ki is ment, mert nem érdekelte. Nem tudom, sokszor mi a nehezebb. Partnerré tenni a szegregátumban élő szülőket, vagy a belefáradt, fásult, eszköztelen pedagógusokat. Most úgy tűnik, a szülőkkel sikeresebbek vagyunk. Mert ők most jobban szerepeltek. Képesek voltak jól kérdezni. Megfelelő hangnemben, a problémára fókuszálva. Tudom én, a pedagógusnak is nehéz. Mert a központi elvárások nem ezekre a gyerekekre, nem ezekre a problémákra íródnak. De ez a rendszer megoldást nem

nagyon fog kínálni. Legalábbis olyat nehezen tudok elképzelni, ami központilag megoldaná a HHH gyerekek oktatási gondjait. Csak a személyes kapcsolatokban van lehetőség az elmozdulásra. Ameddig ezt nem ismeri fel az iskola, személyesen a pedagógusok, csak romlani fog a helyzet. Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=1392

EGÉSZSÉGES LELKÜLETŰ GYEREKEK (Esélyegyenlőségi napló, 48. rész - 2014. augusztus 18.) Amikor új táborozási meghívást kapunk a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek számára, mindig izgulunk: vajon a meghívók tudják, mit vállalnak? Tudják, mit várhatnak el a mélyszegénységben élő gyerekektől? Tudjuk-e mi megfelelően kezelni a felmerülő problémákat, melyek, bár sok tapasztalatunk van már ezen a téren, még mindig képesek nekünk is meglepetést okozni? Próbálunk rendesen felkészülni, felkészíteni a fogadókat és persze a gyerekeket és családjaikat is, hogy kevesebb félreértés, konfliktus legyen. És drukkolunk, hogy mellénk szegődjön a szerencse is, ne legyen baja senkinek, és az időjárás is kedvező legyen. A tábor után persze mindkét irányban van mindig visszacsatolás, a gyerekekben megerősíteni az élmény varázsát, hogy hasson, ameddig csak lehet, motiválja őket a lehetőség, hogy talán újra megismétlődik a közösen átélt élmény. A fogadókat is hívjuk, kérjük, véleményezzék a tábort, mit vártak, hogyan teljesültek az elvárásaik, mit javasolnak, hogy legközelebb jobb legyen, és persze, hogy megerősítsük őket is: a lehetőség, amit adtak, hosszú időre szóló élményt jelent a gyerekeknek, akik nélkülük nem jutnának efféle lehetőséghez. A legutóbbi tábor után, ami remekül sikerült, most is beszélgettem telefonon az egyik meghívóval. Elmondta, mennyit jelentett nekik is megismerni és megérteni ezeket a gyerekeket, milyen nagyszerűek voltak a kollégáim, ahogy minden helyzetet kezelni tudtak, és sztorizott is, pl. hogy köszöntötték meg azt a 13 éves cigány fiút, akinek még sosem volt születésnapi tortája, stb. Az egyik mondata így hangzott: „Tudod, én azt látom, hogy ezek a gyerekek egészséges lelkületűek.”

Ezen a mondatán hosszan elgondolkodtam. Mert igen, én is így gondolom. De mi történik velük, mire felnőnek? Kik a felelősek, hogy nem lesz belőlük az, ami lehetne? Hogy már gyerekkorban is biztosan lehet látni a sorsukat? Az egyik faluban, ahonnan a gyerekek zöme jött, most két 14 év alatti lány is terhes. A fiúk között pedig többnek is akadt már dolga a rendőrséggel. Még általános iskolás korban. Persze, mondhatjuk, az ok bizonyára a családi minta. És igen, igaz ez is, hiszen volt fiúcska a táborban, akinek az apja börtönben van. A gyerekek mind halmozottan hátrányos helyzetűek, 90 %-ban romák voltak, a szülők maximum közmunkáig jutottak a munkaerőpiacon. Képzetlenek, nem tudnak átörökíteni munka, tanulás iránti motivációt, az anyagi biztonság érzését, a legális jövedelemszerzés és a jogkövető magatartás értékét, semmit, ami a gyerekeiknek más, az övékétől eltérő jövőképet adna. De vajon mi a helyzet a többi tényezővel, ami harcolhatna a kedvezőtlen hatások ellen? Az iskola? Az oktatásba begyűrűző problémákkal szemben tehetetlen. A pedagógusok eszköztelenek, kiégettek, eddig csak a szőnyeg alá söpörték a gondokat, túlélésre játszottak, átengedni őket, hogy minél hamarabb szabaduljanak tőlük. Azt hiszem, az őket tanítók pedagógia motivációi, céljai, stratégiái átértékelődtek. Jövőre majd, ha már a tanfelügyelő elől nem lehet eldugni a hetedikesen olvasni nem tudót, kétségbeesetten próbálják majd bizonyítani: nem tehetnek róla. Hibás a gyerek, a szülő, az alsós nevelő, mindenki, csak ők nem. Az intézményrendszer? Mindenki teszi tovább, mint eddig is, amit a rendszer előír neki. Mindegy, hogy sokszor meghasonulnak. Az állás kell, csinálják tovább azt, amivel megbízzák őket. Amiben egyre kevésbé fontos az ember, sokkal inkább a protokoll betartása, hogy védve legyenek, ha baj lesz, és a felelősség kizárólag arra tolható legyen, akikkel kapcsolatban azt a szót, hogy prevenció, legutóbb a főiskolán hallották. Mert a napi gyakorlatban erre már nincs idő, figyelem, és sokszor szándék sem. A közösség? Az már nincsen. Szétesett, egymás gondjaiban vájkáló, egymás nyomorúságából élő emberek, akiket már nem érdekel semmi. Akit meg

érdekelne még valami, azt ez az átpolitizált világ felosztja, ellenséggé teszi, megakadályozva azt is, hogy némi szerveződés elinduljon közöttük. Az állam? A döntések, az új szabályok nem érzékenyek a szociális problémákra. Vállaltan és kihangosítottan ők csupán gondot jelentenek azoknak, akik a „vállukon viszik az országot.” Nem érnek semmit, hiszen „mindenki annyit ér, amennyije van.” Bűnbakokká váltak, a közhangulatot a média is viszi ebbe az irányba, és a jövőképükben a középiskolát végzett gyerek nyugdíjba számításától a szociális temetésig egy üzenettel szembesülhetnek. Azt hiszem, a társadalom minden szintjén ott a felelősség, hogy ezek az egyébként egészséges lelkületű gyerekek a szüleik nyomorát termelik újjá. A családtól az intézményrendszeren át az állami szintig. Pedig ezen a problémán nagyon sok múlik. Belebukhat a jövőnk. Kicsit nagyobb a tétje ennek az egésznek, mint a futballstadionokkal és fociakadémiákkal tuningolt magyar futball jövőnkre gyakorolt hatásának. L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=1406

EGY NEM REPREZENTATÍV STATISZTIKA (Esélyegyenlőségi napló, 49. rész - 2014. november 2.) Találkoztam most egy nagyon elgondolkodtató számadattal egy átlagos létszámú osztályról, egy LHH kistérségből, halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekről . Akik befejezték a nyolc általánost, és mindannyian szakiskolában tanultak tovább. Akik közül most, hogy tizedikesek, és elérték a tanköteles kor végét, vagyis a 16.életévüket, már csak öten tanulnak. A többiek otthon ülnek, számukra véget ért a tudásszerzés, legalábbis iskolai keretekben. Ha majd elérik a nagykorúságot, mennek munkaügyis tanfolyamra, növénytermesztőire leginkább, az mindenhol van, de mindegy is mire, munka nem lesz, a közmunkához meg nem kell tanulni. Addig meg kihúzzák majd valahogy, két év, addig „elvannak” otthon. Utána meg „ellesznek” a közmunkán. Ennyi a jövőkép, a karriertörténet. A lányoknál valamivel árnyalódik még, hiszen ebben a helyzetben a gyerekáldás is könnyen jön. És akkor az ő életpályájuk a főállású anyaság felé tendál, mert az első gyereket gyorsan követi majd a többi. Hogy miért hagyták ott a sulit? Többnyire azért, mert a tanulás nehezen ment. Nem ment általánosban sem különösebben, de ott már mindenki örült, hogy elmentek, a szakiskola mindenkit fogad, na, meg ott a nagy segítség, a HÍD program, aminek pótolnia kellene azt, ami általánosban elmaradt. Persze nehéz megfelelő olvasási – számolási készség nélkül középiskolában tanulni, még, ha a tananyag lebutított is, az alapkészségekkel csak rendelkezni kellene. És ezt nem lehet egy év alatt pótolni. Még akkor sem menne, ha nem terhelné ezt a problémát még olyan sok minden, ami hat az egészre, és amivel nem tud megbirkózni az iskola itt sem. És hát az is gond, hogy az iskola sem hozzájuk szól, inkább róluk, pedig már mindent bedobnak, iskolarendőrt is, sőt, nemrég hallottam, hogy van, ahol a polgárőröket is megkérik, menjenek be biztosítani az órát, mert a tanár nem tud az órán a rendbontóktól tanítani. Évek óta ez van, folyamatosan romló helyzet, de nincs módszerváltás, közösségfejlesztés, csak a kényszerítő eszköztárban bővül a lista. Túl kell lenni rajta, letudni – ez lett a titkolt pedagógiai cél. Nem megy hát a tanulás, és erős a többi hatás, a kortársaké, a családé, a közösségé. Motiválatlanság, dohányzás, alkohol, kábítószer, bandázás, agresszió. Az iskola eszköztelen. Egyetlen fenyegetőnek vélt mondat marad: akivel gond van, annak a 16. életév után nem kötelező jönni iskolába. Sőt, nem is ajánlják. Sőt, eleve ajánlják, hogy maradjon ki.

Nem nehéz rábeszélni őket. A szülő is azt mondja, maradjon otthon. Minek menne? Tanulni ott úgysem tanul semmit, ha otthon van, legalább szem előtt van, és nem keveredik bele semmibe. Sok óra elmarad, mert a diákok nem mennek be órákra. Tanulás, hozzáadott érték így minimális. És mindig van valami, balhé, a szülőnek meg megy az értesítés, hogy menjen be, mert baj van a gyerekkel, akivel persze nem bír ő sem. Otthon van hát mind. És ők még a szerencsések. Mert nekik a nyolc általános már megvan. Vannak úgy is otthon, betöltve a 16-ot, hogy azt sem szerezték meg. És vannak, akik magántanulóként ülnek otthon, na, ebből a státuszból sem szerezett még egyikük sem hasznosítható tudást. Sokan vannak. Ők is részei lennének a jövőnek. Annak, amiben nekik termelni, dolgozni kellene. Tudás, szakképzettség, lehetőség nélkül. Akik még addig sem jutnak, hogy egy kétes tudásról szóló papírjuk legyen. A múltkor egy beszélgetésen voltam, ahol azon elmélkedtünk, meddig bírják a pedagógusok az új rendszert, mikor dől be az egész. Szerintem a pedagógusok miatt nem fog bedőlni. Ők megtették eddig is, megteszik ezután is, amit a rendszer elvár tőlük. Maroknyian lázadoznak, de ők sem sokáig, hiszen nincs mögöttük senki, aki támogatná őket, sok az elkeseredett, a kiábrándult, a lehetőségeitől megfosztott, aki teszi, amit kérnek, és ott a maradék, az a bizonyos kétharmad, aki az állását (többnyire vezető állását) politikai alapon kapta, és mellettük azok, akik felismerték, a karrierlehetőség és az elköteleződés szorosan összefügg, nos, ők még talán tapsolnak is az új elvárásoknak. De ez a tömeg, amiről írtam, ez bedönti majd az egészet. És nemcsak az oktatást. Attól félek, sokkal nagyobb hatása lesz mindenre a rohamosan növekvő, szakképzetlen, otthonülő, munkanélküli fiatalok tömegének. (A fotók az Igazgyöngy Alapítvány honlapjáról származnak.) L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=1439

HOGYAN VISZONYULJUNK A SZEGÉNYSÉGHEZ (Esélyegyenlőségi napló, 50. rész - 2015. január 8.) Már jó ideje foglalkozom ezzel, próbálom megérteni és ellensúlyozni, mi játszódhat le belül, a gyerekekben. Próbálom megoldani, mikor az osztályból nem tudnak moziba menni a többivel, mikor nincs mikuláscsomagjuk, vagy nem tudják befizetni a tablóképet. Próbálok úgy csinálni, mintha ez valami véletlen dolog lenne, és mi egyszerűen tudnánk orvosolni. Színészkedek. Ám egyre kevésbé sikerül. Azt hiszem, annyira megbomlott valami, hogy kellene vele foglalkozni a pedagógusoknak. Jobban. És nem úgy, hogy megoldjuk, hanem úgy, hogy valahogy megmagyarázzuk. De meg lehet ezt értetni a gyerekekkel? Hogyan? Miféle tananyagtartalmak, irodalomélmények adnak ehhez kapaszkodót? Aminek példáján, szimbolikusan átvezethető az érzelem, a viszonyulás, a helyzet? Az erkölcstan tankönyvei foglalkoznak ezzel? Hogy miért szegény valaki, miért nem jut neki arra, ami másnak természetes? És hogyan viszonyuljon ehhez az, akinek mindene megvan? Vagy ezek a tankönyvek is azt sugallják, amit a döntéshozók, hogy a szegénység személyes döntés, személyes hiba az életvezetésben? Esetleg nem is foglalkoznak ezzel az alapvető, a mindennapokat erkölcsileg is meghatározó kérdéssel? Hallgatom az ötévest: „Nekünk ennél soookkal nagyobb házunk van… és én annyi ajándékot kaptam, hogy nem is fért el a fa alatt. Én soookkal többet kaptam, mint te….”. Persze, tudom, ez mindig megvolt. A gyerekek már csak ilyenek. Ettől még lehetne jobb a világ. De attól tartok, nem lesz. Mert a különbség félelmetes méretűvé vált gyerek és gyerek között. És ez akkor is ott van, ha nem egy osztályban, csoportban találkoznak. Mert látható az utcán, a boltokban, a kórházban, mindenhol. Leszállok a vonatról Pesten, mellettem gyerekcsoport megy. Zömük öltözetén, a kicsit nagy és kicsit kopott kabátokon, no meg a velük ordibáló, láthatóan kiégett pedagógusokon látom, nem túl jó

körülmények között élő gyerekekből álló osztály lehet. Két fiúcska mellett haladok. Beszélgetnek: „Te, szerinted abban a galériában vagy miben, azért a fotózásért kell fizetni, vagy az ingyen van?” „Nem tudom. Majd megkérdezzük a tanító nénit.” Ismerős párbeszéd, megélem én is mindig, hogy bármi felmerül, ami élmény lehet, az első kérdésük, kell-e fizetni érte? Mert ha igen, tudják, hogy nekik azt nem lehet. Legyen szó kirándulásról, színházlátogatásról, vagy fotózásról. Aztán, ahogy ezen morfondírozva másfele fordulok, hirtelen belém hasít egy élmény. Gyerekkori, rég eltemetett élmény, vagy inkább érzés. Nem is tudom a körülményeket pontosan felidézni, de az érzés, az most olyan erővel tör elő bennem, hogy egy pillanatra minden világossá válik. A veszélye a gyerekszegénységnek. Valamikor 1966 körül történhetett. A kis faluból kirándulni vittek minket Debrecenbe. Óvónő, dajka jött velünk. És egy szülő. Mert ő egyedül nevelte a lányát, féltette, és nem engedte egyedül. A vidámparkba mentünk, talán máshova is, de arra nem emlékszem. A vidámpark előtt fagylaltot árultak egy kétkerekű kocsiról. Akkoriban a kis falvakban még nem is lehetett fagylaltot kapni. Az anya vett egyet a lányának. Mi meg néztük. Néztük, ahogy nyalta a fagyit, ahogy a kezén csurgott lefele, mert nem tudta rendesen nyalni, néztük, és utáltuk. Az anyja próbálta takarni előlünk, de nem lehetett. Előlünk nem lehetett eltakarni azt, hogy neki van, nekünk meg nincs. A következő kép, vagy érzés rögtön ez után jött elő. Hogy bent, a vidámparkban a régi, hatalmas forgó fahordónál állunk, ami lassan forog, és az ügyesek át tudnak menni rajta. Az anya együtt próbálta a lányával. De ketten nem tudták koordinálni a mozgásukat, és elestek. A hordó meg csak forgott velük, újra és újra megpróbáltak felállni, és estek-buktak benne. És mi, gyerekek nevettünk rajtuk. Hangosan, kárörömmel, nevettük ki őket, az óvónők hiába próbáltak csitítani bennünket, nem lehetett. Nevettünk még akkor is, mikor megállították a hordót, és kihúzták őket. Az asszony is kiabált, hogy ne nevessünk. De mi nem bírtuk abbahagyni. Hogy miért érdekes mindez? Mert tele van negatív érzelmekkel. Irigységgel, kárörömmel, gyűlölettel. Aminek részese voltam én is, gyerekként.

Nekem úgy hozta az élet, hogy volt, ami ezt visszanyomja. Ezt a sok negatívumot. Más világ volt akkor, és bizonyára szerencsém is volt, hogy az életem másképp alakult. De mi lehet ott, ahol ezt naponta megéli egy gyerek? Akiben ez a negatív érzelem erősödik napról napra? Aki ebben nő fel? Benne mi játszódik le? Ki segít neki értelmezni ezeket az érzéseket, megérteni ezeket a helyzeteket? Partnerek-e most a szülők, a pedagógusok ezeknek a helyzeteknek a feldolgozásában? És egyáltalán a szülők hogyan élik meg a saját szegénységüket? Ők vajon hogy értelmezik ezt a gyerekeiknek? És az iskola? Ott kezdünk-e végre valamit a 21. századi nyomorúsággal? Értelmezhető-e a Kincskereső Kisködmön üzenete a mai szegénységben? Rengeteg kérdés… amire nekem nincs válaszom. Nincs válaszom neki sem, akinek sosem jut arra, amire a többinek igen. És neki sem, aki nem tudja, hogy a szegénység felé fordulás nem leereszkedő, zsebredugott kezű kegygyakorlás. Azt hiszem, az a baj, hogy mi, felnőttek, szakemberek sem tudunk ezzel mit kezdeni. Ezért nem tudjuk ezt átadni a gyerekeknek sem. E nélkül viszont irányíthatatlan folyamatok indulhatnak meg. Mindkét oldalon. Ennek a veszélye napról napra nő. Jó lenne kezdeni vele valamit, mielőtt késő lesz. L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=1465

A SZEGREGÁLÓDÁS FOLYAMATA (Esélyegyenlőségi napló, 51. rész - 2015. február 19.) Végig követtem a folyamatot: hogyan lesz egy normál általános iskola szinte kizárólag halmozottan hátrányos helyzetű, zömében cigány gyerekeket oktató intézménnyé. Láthattam, miféle változásokon megy át épület, tantestület, no és a legfontosabb: a gyerekek. Sokszor mondtam már, milyen sokat jelentene, ha eljönnének hozzánk a döntéshozók. Mindenki, aki lehetővé teszi ezeket a folyamatokat. Jönnének ide, és néznék meg közelről, döntéseik következményeit. Tapasztalják meg, hogyan tesznek tönkre sorsokat. Mutassák meg, bizonyítsák be itt, hogy lehet ezt jól csinálni. Nem több pénzből, csak annyiból, mint ami általában rendelkezésre áll. Töltenének itt, köztük csak egy hónapot! Talán akkor megértenék. Végignéztem, ahogy ennek az egész folyamatnak áldozatává váltak a gyerekek és a pedagógusok is. Mert egyformán áldozatok, és nem ők hibáztathatók a helyzetért. Pár év alatt történt minden. A térségben semmi nem változott, ugyanolyan a gazdasági helyzet, (bár talán szerencsésebb lenne gazdaságtalan helyzetnek nevezni egy LHH kistérségben ezt). Nem változott lényegesen a lakosság összetétele, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy nőtt az elszegényedés, de a cigányok már korábban is szegények voltak. Csak annyi a változás, hogy nyílt egy egyházi iskola is a településen. Ez pedig szegregálódásra ítélte az állami iskolát. Eleinte nem is lehetett érzékelni semmit. Legfeljebb azt, hogy az elsősök között magasabb volt a cigányok aránya. Mert a nem cigányok az egyháziba iratkoztak. Ahogy jöttek fel az évfolyamok, egyre többen iratkoztak át oda. Az osztályokban pedig folyamatosan romlott az arány: a csökkenő létszámon belül is nőtt a problémás, a mélyszegénységből érkező, az SNI tanulók aránya. A folyamat önmagát is gyorsította.

Mert egyre több konfliktus akadt, s ez újabb és újabb gyerekátviteleket eredményezett. A szülők döntöttek, megtehették, hiszen szabad iskolaválasztás van. A sokasodó problémákkal szemben az iskola egyre tehetetlenebb volt. Egyre több volt a visszabeszélés, a verekedés, az öntörvényű iskolaelhagyás, szaporodtak a trágár kifejezések, a tanulás háttérbe szorult, terjedt a dohányzás, a herba, és persze a lopások is. Ezzel együtt egyre gyakoribbá vált a szülők önbíráskodása, és sok egyéb olyan jelenség, aminek nem lenne helye az iskolában. Mindennek következtében egyre több lett a kiégett tanár, a szakemberek menekültek az intézményből, nőtt körükben a keserűség, mivel állandóan azzal szembesültek, hogy nem képesek megfelelni a központi elvárásoknak. Hiszen nem tehetséggondoznak, nem versenyeztetnek, nem mutatnak fel kézzel fogható eredményeket. Ehelyett napi küzdelmet kénytelenek folytatni pusztán azért, hogy egyáltalán túléljék a napot. Hamar leamortizálódott minden, az emberi és a fizikai környezet is. Az épületet a nagy uniós pályázaton felújították, lett mozgássérült lift és braille írásos tanteremfeliratok, egyiket sem használta soha senki. Ma már lehangoló az összkép. A tanárok félnek, a szülők általában az iskolát hibáztatják mindenért, s a gyerekek öntörvényűségének alig szab valami határt. Tudom, százszor leírtam már. Rámutattam már igazgatói történetben, gyereksorsban, tanári viszonyulásban, írtam az egyházak felelősségéről, és minden alkalommal a fenntartó államéról is. A döntésekről, a meg nem értésről, a félrefordulásról, a meghazudtolásról. Most ugyanazt az iskolát hasonlítottam össze pár évvel ezelőtti önmagával. Egy integráló és egy szegregált állapotával. Az iskolában,korábban is adódta ugyan gondok, de akkoriban mégis élhető volt, sőt örömteli. Mert ott volt a minta: a másképp szocializálódott gyerekcsoport, ami húzta felfelé azt is, aki otthonról nem hozott elég muníciót. És építkezett belőle mind, nem sérült az sem, aki mellett a tanteremben ott volt a cigány osztálytárs is. A negatív hatások elszigeteltek maradtak, nem erősítették egymást. Mára a problémák egymásra

halmozódva alkotnak szilárd rendszert. Az iskola hatása ezzel szemben gyenge, egyre esélytelenebb a küzdelem. Lehet persze továbbra is azt hinni, hogy ez egyedi eset. Vagy, hogy nem mondok igazat. De sajnos, nem egyedülálló jelenségről van szó. Rendszeresen kapok leveleket az ország különböző pontjairól tanároktól, jellemzően persze azokról a területekről, ahol nagy a szegénység és a cigány lakosság aránya is magasabb. Keserű leveleket. Ezekből idézek néhány jellemző részletet: „Végtelenül elfáradtam. 10 éven át megtalált minden deviáns gyerek...a véremet szívták, mert hozzám lehetett jönni, én meg magamra vettem mindenki baját. Temettem gyereket az osztályomból, próbáltam szökéstől menteni lánygyereket. Elfáradtam! És mégis... annyi mindent lehetne még... tudnék még... ,de nem egyedül.” „Szakmailag teljesen magunkra maradtunk.”„Mindennap küszködünk a becsületünkért, a gyerekekért, még helyi vezetőkkel szemben is.” „Igen kemény véleményem van, de rajtunk nem sok múlik.” Valami visszavonhatatlanul elromlott. Mióta az integrációval foglalkozom – és ez tulajdonképpen az egész pályám során végigkísért – mindig láttam, ahogy egy-egy téves intézkedés milyen sokat rontott az amúgy is nehéz helyzeten, ami mára már kimondottan tragikussá vált. Nem hiszem, hogy nem lehet ezt megérteni, és a további hanyatlást megállítani. L. Ritók Nóra Forrás http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=1487

AZ INTEGRÁCIÓ GÁTJAI A TEREPI TAPASZTALATOK TÜKRÉBEN (Esélyegyenlőségi napló, 52. rész - 2015. április 18.) Sokszor próbálom megérteni, miért nem megy. Figyelem a rendszert, a reakciókat, az eseményeket, ami a szegregációhoz, integrációhoz kötődik. Sok megfigyelést tettem már, sok tapasztalatot gyűjtöttem a terepen, és a probléma különböző szintjén is. Néha megkísérlem leírni valamiféle rendszerbe foglalva ezeket a megtapasztalásokat, ami munkamódszernek sem rossz, hiszen, ha az ember rendszerezi, jobban átlátja ezeket, és megláthat beavatkozási pontokat is. Vagy azok hiányát. Aztán dolgozom tovább, majd újra megteszem ezt. Gyakran más struktúrában, más nézőpontból. Hogy minél teljesebb legyen. Egy folyamat ez az egész, bennem is, és körülöttem is, állandóan változó elemekkel. Tudom, többet kellene a siker oldaláról is szemlélni a dolgot. Talán új nézőpontokat hozna be az is. De nem bírom. Túl sok idő ment el azzal, hogy a sikerek fénye és fényesítése elfedte a problémát. Ami mára kezelhetetlen méretűvé nőtt. Addig maradok ezen a problémaközpontú megközelítésen, amíg nem érzékelek változást az integráció terén. Most úgy érzem, egy darabig ez biztosan így lesz. Ez az összegzés is a problémáról szól. Amit most látok, érzek, értek ebből az egészből. Íme: Az integráció, főleg a mélyszegénységben élő, roma gyerekek integrációja nem egy sikertörténet a közoktatásban. Egyre kezelhetetlenebb folyamatok indulnak meg, megoldások sehogy sem körvonalazódnak, sőt, az utóbbi időben a probléma kezdett önjáró lenni, ami nem sok jóval kecsegtet bennünket a jövőre nézve. Az okokat több szinten is megtalálhatjuk, minden mindennel összefügg, ellentétes érdekek mozgatnak a háttérből, az elvárások hamisak, a kommunikáció és a döntések ellentmondásosak, a felelősség hárítása és az időhúzás beépült technika lett. Tulajdonképpen a rendszerváltás óta nincs valós szembenézés a problémával, a szőnyeg alá söprést magunkkal hoztuk, átörökítjük azokon a rejtett csatornákon, melyek generációk óta változatlanul működnek. A szakpolitikai szint attitűdváltást emleget, miközben lehetőséget teremt a szegregációra, szemet hunyva az elvesztett generációk felett.

Milyen gátjai vannak az integrációnak a különféle területeken, és milyen megoldási javaslatok körvonalazódhatnának? Alapfelvetések: Szegregált közegben sem gyerek, sem felnőtt nem képes integrációs képességeket fejleszteni magában. Nincs olyan, hogy szegregált közegben készülhetünk fel az integrációra. Az integrációs képességek fejlesztését gyerekkorban kell elkezdeni, és támogatni végig, generációkon át. A probléma kialakulása generációkon át történt. A megoldás sem fog hamarabb beépülni. Az integráció sikeres lehet, ha felkészülten és motiváltan vesz benne részt a pedagógustársadalom is, és támogatja minden, a problémában érintett szereplő. Elsődleges a deszegregáció, utána (vagy közben) beszélhetünk antiszegregációs törekvésekről. 1. Az integráció és a szegregátumok közösségei A legfontosabb talán, hogy itt már közösségekről sem beszélhetünk. A kirekesztett, lehetőségeitől megfosztott roma családok generációk óta átörökített nyomorúsága már szétzilált mindent. Iszonyatos ellentétek feszülnek a települések roma és nem roma, romungro és oláh cigány, őslakos és betelepülő lakosai között, a 21.századi szegénység sajátos törvényei diktálnak, olyan erők mozognak, melyek ellenére dolgoznak az integrációnak. Az iskolától a család fényévekre van, az elvárások számukra értelmezhetetlenek, az egyre inkább hatósági eszközöket alkalmazó iskola nem tud partneri kapcsolatot építeni a szülőkkel. A folyamatos problémák miatt a családok sem óhajtják az integrált közeget, az eltérő szocializáció túl sok konfliktust okoz, természetes reakció, hogy elmenekülnek előle. Ezt sokan értelmezik úgy, hogy lám, ők sem akarják az együttnevelést, és mivel demokráciában élünk, nem lehet valakit akarata ellenére más iskolába járatni, ahová nem szeretne. Aki a problémát közelről nézi, annak egyértelműen átjön, hogy ez a kirekesztés, a hideg integráció miatti reakció, és a szülők nem rendelkeznek azokkal a képességekkel, ami kellene ahhoz, hogy lássák, értsék az iskola és iskola közti különbséget, a „pillanatnyi jó” az életükben erősebben működik, így szocializálódtak. A jövőben való gondolkodásért tett erőfeszítések valahol elvesztek már, generációkkal ezelőtt, az iskolától folyamatosan távolodó szülői

és nagyszülői életfelfogásban. És ebben nem ők hibáztathatók. Az ő döntéseik szorosan összefüggenek a megtapasztalásaikkal, amelyeket a többségi rendszerben szereztek. Segítség nélkül nem fogják másképp látni a helyzetet. Ahhoz pedig, hogy megértsék, az életük sok területén kell változáshoz segíteni őket, amiben az oktatás nem kezelhető egyetlen, elszigetelt elemként. Ezen a területen a komplex problémakezelés és közösségfejlesztés adhat megoldást. Képessé kell tenni a közösségeket arra, hogy önmagukat megszervezzék, érdekeiket megfelelően képviseljék, lehetőségeiket kihasználják, közösségi szabályokat hozzanak. Hogy ne csak a mondatok szintjén éljék meg a gyerekeik jövőképét, hanem összefogva, egymást támogatva tegyenek is érte. 2. A helyi, nem roma közösség szintje Az integráció nehéz kérdés. Sokan elvileg egyetértenek vele, kivéve, ha nem a saját gyerekükről, saját szomszédjukról, saját életükről van szó. Az ember már csak ilyen, mindenkinek egy élete van, abból szeretné a legtöbbet kihozni. És ebbe nem nagyon fér bele a roma integráció generációkon átívelő, nehéz kérdése. A nem cigány szülő, ha teheti, olyan iskolába viszi a gyerekét, ahol kevesebb konfliktussal, nyugodt légkörben nevelődhet. Ezért vállal utazást is, ha kell. Vállalja még azt is, hogy egyházi iskolába, adja abban az esetben is, ha nem is vallásos a család, nem csinál problémát az ideológiai zavarból. A szabad iskolaválasztás lehetőséget ad erre. Vizsgálva a szülők döntéseit, főleg azokban az iskolákban, ahonnan elviszik a gyerekeiket, világossá válik, hogy nem a cigánygyerekek létével van gondjuk, hanem a negatív helyzetekkel. Az agresszióval, a lopásokkal, az ápolatlansággal, a csúnya beszéddel, azzal, hogy úgy érzik, a gyerekük nem halad megfelelően a tanulásban, mert a többiek magatartási gondjai miatt a pedagógus időt veszteget el. Ezek a gondok pedig főleg abból adódnak, hogy a problémás gyerekek aránya túl magas az osztályon belül, és nincs megfelelő szakember a velük történő speciális foglalkozásra. A szülőket nem lehet rávenni, hogy cigányokkal teli iskolába írassák a gyerekeiket. De ha az iskola jó, ha a településen nem hallani újra és újra a negatív sztorikat az iskolai életről, ha valós, magasabb szintű oktatási szolgáltatást nyújt, akkor megindulhat a visszarendeződés. Fontos azonban

tudni, hogy az iskola nem független a településtől. A befogadás ott sem alakul ki magától, ott is csak akkor bomlanak le a gátak, ha csökken a verbális és fizikai agresszió, megszűnnek a lopások, ha pozitív folyamatok indulnak el a közösségen belül. E nélkül hiába tennénk az iskolába remek szakembereket, fejlesztéseket, nem indulna meg változás. A közösségfejlesztést nemcsak a roma közösségre kell vonatkoztatni, hanem az egész településre, lakókörzetre. A közhangulat pedig csak akkor fog változni, ha a pozitív történetek szaporodnak, a negatívak visszaszorulnak, és persze, ha erre a figyelmet tudatosan ráirányítja a közösségfejlesztő tevékenységet végző szakember. Ez a törekvés a rendszerben most sehol sem létezik. 3. Az oktatási intézmények Ma a szegregálódó, vagy szegregált iskolák tantestületeire, pedagógusaira leginkább az eszköztelenség, a kiégés a jellemző. Az a problémahalmaz, ami a mélyszegénységgel, az eltérő szocializációval bejön a tanterembe, már nem kezelhető számukra. Ráadásul a központosítás épp a helyi megoldások lehetőségeit veszi el, fals elvárások nehezednek a pedagógusokra, teljesíthetetlen követelményekkel. A pedagógusok, ha tehetik, elmenekülnek ezekből az iskolákból, a szakemberhiányt a KLIK próbálja utazó tanárokkal megoldani, ám a magyar pedagógus nem erre szocializálódott, nincs utazó tanárként csoportidentitása, felelősségérzete, jövőképe, hiszen bizonytalan, hogy a következő tanévben hova kerül, így leginkább „letudja” az óráit, adminisztratív módon felel meg csupán az elvárásoknak. Az ilyen tantestületeknek nincsen tehetségmegtartó képessége, a tehetséges szakemberek elmennek, kontraszelektált lesz a tantestület, és a negatív folyamatok erősítik tovább egymást. Az igazgatók számára nem vonzóak az ilyen iskolák, hiszen jóval több a konfliktus, mint máshol, nehezebb a pedagógiai munka, a rendszer a sikereket, a tehetséggondozást várja el tőlük, aminek képtelenek megfelelni, így egyre kevesebben adnak be igazgatói pályázatot az ilyen helyekre, ami magával hozza, hogy szakmailag egyre gyengébb vezetők kerülnek az iskolák élére. Nincs a rendszerben olyan

igazgatói felkészítés, mentorálás, szupervízió, ami ma a vezetői képességek fejlesztésére irányulna. Sok igazgató úgy érzi, csak végrehajtó eszköz, döntési jogosítványok nélkül, túlzott adminisztratív leterheltséggel, sikerélmény híján, akit a felettesei ráadásul folyamatosan azzal szembesítenek, hogy nem jól végzi a munkáját. A tantestületek nem egymást támogató pedagógusokból állnak. Amiben leginkább egyetértenek, az a gyerekek, szülők hibáztatása, nem a módszertani megoldásokat igyekeznek keresésén gondolkodnak. Nem beszélnek egymásnak a kudarcaikról, nem is pedagógiai kudarcként élik meg a sikertelen órákat, az okokat a gyerekekben, sosem a módszereik működésképtelenségében látják. Nem támogatják, nem segítik egymást. Azt hiszik, ha segítséget kérnek, azzal elismerik, hogy nem jó pedagógusok. Az igazgatók sem jelzik, hogy eszköztelenné váltak. Elég csak megnézni a tanév végi beszámolókat, mind csupa sikerről szól, még ott is, ahol a gondokból, kudarcokból sokkal több jutott. Az igazgatók is úgy érzik, ha reálisan írják le a helyzetet, a saját alkalmatlanságukat teszik nyilvánossá, és elveszíthetik pozíciójukat. A pozitívumok kényszeres bizonyításába pedig minden belefér, még az is, hogy a kompetenciamérések napján pedagógusok kérésére maradnak otthon a gyengébben teljesítő gyerekek, hogy ne rontsák az összképet. Az osztályzatok sem reálisak sok esetben általános a gyerekek továbbgörgetése, a magántanulóvá válást is leginkább az iskola szorgalmazza, az egyéni életutaknál fontosabbnak érzik az osztályban tanuló többit, nem küzdenek egy-egy gyerekért. Mindent összegezve sem az iskolaigazgatók, sem a tantestületek nem akarnak integrációt, nem akarnak cigány gyerekeket, hiszen velük csak többletmunkájuk van, ugyanakkor sem a napi sikerélményt, sem a társadalmi elismerést nem nyerik el általuk. A társadalom, a rendszer pedagógiai teljesítménynek a tehetséggondozást ismeri el, a felzárkóztatásra jóval kevesebb figyelem, elismerés jut. Nem vonzó ma olyan iskolában tanítani, ahol sok a halmozottan hátrányos helyzetű gyermek. Módszertani megújulás? Attitűdváltás? Ez a mostani helyzetben nem reális elvárás. Sok ponton kellene egyszerre beavatkozni itt is, hogy visszafordíthatóak legyenek a folyamatok. Szupervízió, megfelelő számú fejlesztő pedagógus, iskolapszichológus, megalapozott problémaelemezés, az iskolavezetők képzése, az ő felelősségükhöz megfelelő döntési funkciók hozzárendelése, a tantestületi támogató közeg visszaállítása, megkülönböztetett anyagi és társadalmi megbecsülés, és még sok más kellene ahhoz, hogy a munkájukat pedagógusként végzők szakemberek lehessenek újra.

4. Felsőoktatás, továbbképzések

szakemberképzés,

Amíg a felsőoktatás olyan idilli helyzetre készíti fel csupán a leendő hallgatókat, amiben nincs eltérő szocializáció, amíg nem tanulnak a 21. századi szegénység természetrajzáról, megértéséről, a hozzá való viszonyulásról, amíg a gyakorlatokon nem találkoznak HHH és roma gyerekekkel, addig nem várható, hogy olyan pedagógusok kerüljenek ki az iskolákba, akik bármit is tudnak kezdeni az integráció kérdésével. A továbbképzések rendszere adott, ám az ott tanultak valós beépülése a rendszerbe elvétve történik meg. Az integrációt segítő képzések utánkövetése, a tanfolyamokat elvégzők mentorálása talán hozzájárulhatnak ahhoz, hogy ne papírok, igazolások gyártása, hanem valós módszertani gazdagodás következzen be. Talán nem csak a tanfolyam elvégzéséig kellene követni a folyamatot, hanem az után is. 5. Intézmények közötti együttműködés Az integráció-szegregáció, a mélyszegénység problémájának összetettsége jelzi, hogy a megoldás is csak komplex hatásrendszerrel működhet. Ehhez egy másfajta, valós együttműködés kellene, olyan szervezetfejlesztéssel, ami nem az intézményeken belül működne, hanem a probléma köré (sok esetben egy-egy család szintjéig eljutva) ültetné le azokat, akiknek dolga van vele, és így képesek lennének összehangolt hatásrendszert kidolgozva, egymást támogatva megoldásokat keresni. Ma ezek az együttműködések formálisak, adminisztratív módon működnek, nem egységes a protokoll, nagy a túlterheltség, leggyakoribb a „nem az én dolgom” hivatkozás és az egymásra mutogatás. Olyan rések vannak a rendszeren belül, amiben egész családok tűnnek el. Érthetetlen mulasztások sorát fedezhetjük fel, amelyekre leginkább csak akkor derül fény, ha valami tragédia történik, és a média kihangosítja. A határok betartása, a maguk adminisztratív lefedése lett a legfontosabb szempont a rendszeren belül. A problémás családokkal dolgozók közül sokan kiégettek, eszköztelenek, munkájuk tárgyaként negatívan néznek az ügyfeleikre, és hatósági eszközöket alkalmaznak ott is, ahol erre nincs sem szükség, sem felhatalmazás.

Az integrációhoz szoros intézményi háló szükséges. Ennek vizsgálata elengedhetetlen, ha valós megoldásokhoz akarunk jutni. 6. Döntéshozó szint Az intézményrendszer működését előíró protokoll döntéshozói szintről származik. Magyarországon a kormányváltások rendszerint olyan mértékű átalakításokat generálnak, amiket a rendszer képtelen követni. A gyors közoktatási változások, ahol sokszor egymásnak ellentmondó átszervezések, hatalmas hangsúly eltolódások történtek, kiszámíthatatlanná tették a rendszert. Hiányzik a kormányzatokon átívelő stratégia. Azt hiszem, itt található az integrációt leginkább akadályozó körülmény. Az, hogy a kedvező folyamatok nem épülnek egymásra, hogy az éppen regnáló kormány az előtte levő súlypontozást nem követi, hogy minden esetben a teljes rendszert megrengető változások történnek, hogy a fogalmak újra és újra átértelmeződnek, elbizonytalanít mindent és mindenkit. , Leginkább az átpolitizálódásnak köszönhető az is, hogy a korábbi szakértők szakértelme ismételten megkérdőjeleződik. Így ellehetetlenül a szakmai alapokon nyugvó, támogatásokat megfelelően elosztó rendszer működése. A reakciók ennek megfelelőek, és az állandó feszültség, a folyamatos támadások nem teremtenek megfelelő feltételeket a sikeres integrációhoz. A rendszeren belüli ellentmondások kezelése nem történik meg, a problémákat kívülről, uniós fejlesztésekből próbálják megoldani, miközben maga a rendszer hordozza a hibákat. Jó példa erre a szegregált oktatást lehetővé tevő rendszer (az egyházi iskolák szegregáló hatást kiváltó léte), miközben ennek „javítására” uniós pályázatokból tanodákat működtetnek. Hézagos az iskolarendszer, a fejlesztések pályázatokból foltozgatják azt. Gátolja az előrelépést, hogy nem egyértelmű a döntéshozói állásfoglalás az integráció kérdésében. Előfordul, hogy érvényes bírói döntés mondja ki a jogellenes elkülönítést, ám az intézkedéseknek nem szerez érvényt az állam. Túl lassan körvonalazódnak a megoldási szándékok. Sok az egyeztetés, a témához kapcsolódó konferencia, de tényleges lépések nem történnek.

7. A közvélemény A közhangulat is integrációellenes. A média, a szélsőséges internetes oldalak a negatívumok kihangosításában járnak élen, szenzációként szerepeltetik a botrányos eseteket, nagyon kevés pozitív példával szolgálnak. Ezzel inkább erősítik a sztereotípiákat, mintsem feloldanák azokat. A problémák reális bemutatása hiányzik. Az állami média a sokszor hamis sikerkommunikációt szorgalmazza, a kereskedelminél pedig a nézettség az elsőrendű szempont, nem pedig a szemléletváltoztatás szándéka. A média ma nem számit partnernek az integrációban. 8. Jó gyakorlatok A probléma megoldására legsikeresebben egyes egyházi és civil szervezetek tesznek kísérletet. Az ő munkájuk azonban nem tud beépülni az állami rendszerbe. Leginkább azért nem, mert ezek a szervezetek az állam működési hézagaira települnek rá, ott sikeresek, ahol az állam nem, és ahhoz, hogy a döntéshozók elismerjék, támogassák a munkájukat, el kellene ismerniük azt, hogy az ő rendszerük erre nem képes. Ezt pedig egyetlen kormány sem teszi meg. Az utóbbi időben a központosítás jegyében az állam próbálja ellenőrzése alá vonni ezeket a szervezeteket is, sok esetben gátolva a működésüket. Különféle, integrációhoz kapcsolódó szakértői csoportokban mostanában próbálnak a döntéshozók ezekből a civil tapasztalatokból meríteni, de a hangsúly még mindig inkább az egyeztetések tényének meglétén van, és nem az azokat előidéző változásokon. Az óvodákban, iskolákban is számtalan jó gyakorlatot dolgoztak ki a különféle kormányok alatt, de itt sem figyelhető meg folyamatosság, hozzáférés, különféle uniós fejlesztések keretében történt projektek tűnnek el a süllyesztőben, és kezdődnek újabb kidolgozások a kormányváltások után. Sok támogatás társadalmi hasznosulása veszett már el. Ezek rendszerezése, gyakorlatba való beépítése, az egymástól tanulás egyelőre nem érzékelhető, vagy nem igazán eredményes. A kutatások következtetéseit sem viszik tovább szakpolitikai szinten, a megállapítások kirajzolódó tendenciái így nem adnak alapot a stratégiai szintű tervezésekhez. A „Csak abban a statisztikában hiszek, amit én magam hamisítok” churchilli idézete egyre inkább értelmezhető itt is.

Mindeközben újabb és újabb generációk nőnek fel, esélytelenül. A 16 éves tankötelezettség tovább növelte a bajt, sok hátrányos helyzetű fiatal maradt ki így a középiskolából szakképzettség nélkül, maradva a közmunka és a szociális megélhetés csapdájában. Az integráció ma a társadalom egyik legsúlyosabb problémája. A megoldásra való igény egyre erősebb, mivel a problémák lassan kritikus méreteket öltenek. A hatósági eszközök túltengése, az egyre szélsőségesebb megoldások körvonalazódása nem fog megoldást hozni. Csak a pedagógia teremthet sikeres integrációt. Nemcsak a gyerekeknél, hanem a szüleiknél is, akik úgy nőttek fel, hogy az iskola nem tudott valós tudást, fejlesztést adni nekik. Ez generációs tudás- és képességhiányt eredményezett, és ez a jelenség csak tovább mélyíti a mostani, amúgy is egyre nyilvánvalóbb krízishelyzetet. Van kiút. Megrajzolható. El kellene végre indulni rajta. L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=1519

„(JOBB FELŐL ÜT)” NEKEM FÜTYÖL, (BAL FELŐL ÜT) S NEKEM FÜTYÖL” (Esélyegyenlőségi napló, 53. rész - 2015. június 24.) Biztosan sokan felismerik Arany János: A fülemile című versének sorait. Ez jutott eszembe, látva, megtapasztalva a törvényi ellentmondásokat, melyek lassan feloldhatatlan feszültségeket teremtenek a szegregációhoz kapcsolódva. Vagyis feloldhatókat, de lassan már csak a versidézetben megfogalmazott módon. Mert nem lehet mindkét oldalra kacsintva megoldást nyújtani. Már nem lehet. A demokrácia egyik nagy vívmánya a szabad iskolaválasztás egyúttal a demokráciát aláásó kirekesztő, szegregált oktatási formák kialakulását, majd elterjedését vonta maga után. A társadalmi csoportok közötti szakadék mélyítésének mára az oktatás lett az egyik leghatékonyabb eszköze. Mindenhol feszülnek az ellentmondások. Az egyházakon belül is, mert nem lehet úgy gyakorolni a vallást, hogy miközben a Biblia tanításának megfelelően a szegények segítéséről beszélnek, az iskoláikat nem nyitják meg előttük. Az egyház oktatási integrációhoz való viszonya úgy tűnik, kétféle: vagy szegregált iskolákat hoznak létre, külön a cigányoknak, vagy szegregáló hatásúakat, vagyis „fehér”egyházi iskolákat, melyek mellett a település állami intézménye a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek kizárólagos iskolájává válik. Próbálják persze becsomagolni ezt a szegregált iskolák esetében a roma szülők vallásos elköteleződésébe, ami miatt ők ragaszkodnak az egyházi iskolához. A szegregáló iskoláiknál pedig azt kommunikálják kifelé, hogy mehetne cigány is a „fehér” egyházi iskolába, nincs onnan ő sem kizárva, de közben a helyi közbeszédben minden lelepleződik, a valódi szándék nyilvánvalóvá válik: ezek az iskolák cigánymentesek.

Bárhova megyek az országban, mindenhol panaszkodnak az állami iskolák pedagógusai: ahol van állami és egyházi iskola is, ott az egyháziak ledobják a nyakukból az integráció nehéz terhét, a szülők pedig a jobb iskola mellett döntenek, ami nyilván az egyházi a válogatott gyerekeivel, és a több állami forrást használó oktatásával. És valljuk be, ezeken a településeken az állami iskola a rosszabb, hiszen a központosított oktatás nem tud megbirkózni az integráció problémájával. Pláne, hogy évről évre több HHH, BTM, SNI gyerek kerül hozzájuk. Mert az csak oda kerülhet. Az államiba. Hallottam olyat is, hogy az egyházi iskola kivette az alapító okiratából az integrálható SNI-sek oktatását, hogy ne kelljen felvennie azokat a gyerekeket. Ők menjenek az államiba. A körzetibe. Ahol kötelező foglalkozni velük. A folyamat pedig már önmagát gerjeszti. Minél szegregáltabb az állami iskola, és minél probléma-mentesebb gyerekekkel dolgozik az egyházi, annál erősebb a szülői igény az utóbbi iránt. Persze nem a cigány szülők részéről, akiknek az érdekérvényesítési képessége minimális. Nos, hát ebben a helyzetben esélyteremtő oktatásról, roma stratégiáról beszélni – egyhén szólva – ellentmondásos. És nem megy már tovább semmi. Az EMMI lépései, pl. hogy a Klebelsberg Intézményfenntartó Központnak antiszegregációs terv elkészítését, meg antiszegregációs referens alkalmazását teszi kötelezővé, ilyen körülmények között értelmezhetetlen, fölösleges látszat-intézkedésnek tűnik. Most különösen tapasztalom ezt az ellentmondást az egyik közeli kisvárosban, ahol a KLIK nem engedélyezte a szegregált kislétszámú első „C” osztály indítását az állami iskolában. (Ami egyébként sokfele az országban máig bevett gyakorlat.) A település reakciója erre az egyházi iskola alapítása lett, hiszen – ha a szülők akarják – ezt a törvény lehetővé teszi, És akarják, hogyne akarnák. A szándék nyilvánvaló, hiába hangzik el más a kifelé irányuló kommunikációban, a településen belül mindenki tudja és hallja a valós célt. Nehéz persze nyíltan meghatározni, hogy mitől lesz az egyházi iskola jobb, mint az állami anélkül, hogy ne szólnák el magukat: ott nem lesz olyan gyerek, aki hátráltatja a többit.

Ezek után azt kérdezem: minek a KLIK-nek antiszegregációs terv, mikor eszköztelen a települések egyházi iskoláinak szegregáló hatásával szemben? Amit a törvények lehetővé tesznek, azt meg fogják lépni, terv ide, vagy oda. Azt hiszem, ennek az ellentmondásnak a feloldása nem tűr halasztást. A veszély óriási, mert a szegregált iskola hatása, az onnan kikerülő, „maguk között” szocializálódott gyerekek, akik ott maradnak a településen, a közmunkán, mert másra esélytelenek, olyan jövőképet rajzolnak elénk, amibe jobb bele sem gondolni. Megoldást kellene keresni végre! Nem lehet két, ellentétes álláspontot képviselnie az állami rendszernek. Nem lehet tovább húzni az időt! Lassan az utolsó utáni pillanat is elmúlik. L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=1556

ÚJABB CSATÁT VESZTETT AZ INTEGRÁCIÓ (Esélyegyenlőségi napló, 54. rész - 2015. szeptember 2.) Az utolsó napon, augusztus 31-én megkapta a működési engedélyt a Hajdú-Bihar megyei kisváros, Komádi református iskolája. A településen van egy állami iskola, a térségre jellemzően itt is magas a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek aránya, a szülők egy része már évek óta a környező „cigánymentes” települések iskoláiba hordja a gyerekeit. A szabad iskolaválasztás miatt ez egy csendesen szegregálódó iskola lett. A gyereklétszám nem indokolta a településen az új iskola nyitását, ráadásul a KLIK ebben a tanévben nem engedte a kis létszámú elkülönített osztály indulását annak a pár gyereknek, akinek az átlagosnál is nagyobb tanulási nehézségei voltak. Talán ez volt az utolsó lökés a település döntési helyzetben levő egyházi és nem egyházi vezetőinek, akik a gyerekeiket nem akarják együtt taníttatni a szociális hátránnyal és annak összes egyéb hozadékával küzdő gyerekekkel. Serényen fogtak hozzá a nyár elején az egyházi iskola feltételei megteremtéséhez. Hiába, hogy a KLIK nem akarta. Hiába győzködte a felzárkózásért felelős államtitkárság képviselője személyesen is a települési és egyházi vezetőket. Az utolsó remény, hogy megállítható a folyamat, a megyei kormányhivatal volt, ami a működési engedély kiadásáról döntött. Mert nyilván nem sikerült minden oktatási feltételt kielégíteni. A semmiből a nyári hónapok alatt nehéz jól felszerelt iskolát teremteni. De itt nem is ez volt a lényeg. A végső akadály, a tornaterem hiánya is megoldódott az utolsó pillanatban. Az önkormányzat rendelkezett a tornaterem belső terének felosztásáról, a helyszíni szemle előtt már biztosra mentek: előre szóltak, utána lehet jönni, beiratkozni. És felmondhatott a kiszemelt hat pedagógus is délután az állami iskolában. Ennyi a történet. És minden kommentár nélkül pár adat: A református iskola 63 fővel nyitott, első, második és harmadik osztállyal. A 63 főből csak 5 roma gyermek van (elsőbe már így sem volt elég megkeresett gyermek, ide bekerült 5, gondosan válogatott közülük). Az állami iskola tanulói között az első három évfolyamon tanulók, akik maradtak, zömükben cigányok,

halmozottan hátrányos helyzetűek, többlet pedagógiai munkát igénylők. Második évfolyamon pl., ahol mindössze tizenöt gyerek maradt, csak egy nem cigány, őt épp most próbálják a szomszédos településre átíratni a szülei. Az iskolaalapítók nem követtek el törvénytelenséget. Ezt ma a magyar törvények lehetővé teszik. A járásban a református egyháznak ez a harmadik szegregáló hatást kiváltó iskolája. Nyilván lehetne most elemezni integrációs-szegregációs álláspontokat, települési jövőképet, egyházi hozzáállást, állami segédletet, mindezt megtettem már én is (Csak könyörületesen, Milyen lesz a jövő? ) és mások is. Most csak azt nem értem újra az EMMI által életre hívott Antiszegregációs Kerekasztal tagjaként, hogy miért van szükség ezek mellett a törvények mellett antiszegregációról, deszegregációról, beszélni, terveket szőni, adatokat elemezni, módszereket kidolgozni, konferenciákat, munkacsoportokat szervezni, úgy csinálni, mintha…. Mi értelme van arról győzködni polgármestereket, önkormányzati képviselőket, iskolaigazgatókat, lakosságot, hogy a szegregáció zsákutca, és nem ad jövőképet sem a településeknek, sem az országnak? Mi értelme azt mutatni Európának, hogy az integráció nálunk stratégia? A stratégia sokkal inkább ez: egyházi, fehér elitiskolákat alapítani, szegregált iskolákban tanítani a halmozottan hátrányos helyzetűeket, akik zömükben romák. Akik háborognak, azokat figyelmen kívül hagyni. Adatokat nem kiadni. A szegregációról tudomást nem venni. Esélykiegyenlítő oktatás? Azt hiszem, ezt a fogalmat végképp el kell engednünk. A furcsa, hogy alig van, aki nyilvánosan szót emel. Csendben persze igen, én is sok levelet, üzenetet kapok: olyan jó, hogy megírtad, nálunk is pont ez van. De szólni, senki sem szól. Azt játsszuk, hogy minden rendben van. És ez a lényeg. Színjáték ez az egész. Egy nagyon rossz színdarabban. Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=1576

SAJÁTOSAN MAGYAR OKTATÁSI SZEGREGÁCIÓ (Esélyegyenlőségi napló, 55. rész - 2016. január 19.) A szakemberek és a szakirodalmak mindig keresik a párhuzamokat, törvényszerűségéket a szegregáció okairól, a kirekesztés mechanizmusairól, hátha megelőzhető, kiküszöbölhető lenne ez a jelenleg is zajló, negatív dolog. Összevetik az adatokat, jelenségeket a nálunk született kutatási eredményekkel, és próbálnak következtetéseket levonni. Ám míg az integráció zajlik a világban, Ausztráliától az Egyesült Államokig, mindenütt arról szól a történet, hogy ezért dolgozzanak. Hogy olyan hatásokat próbáljanak meg generálni, olyan rendszereket, módszertanokat, ami az integrációt segíti. Nehéz persze, a feketék integrációját már történelmi távlatokban lehet nézni, ott is vannak még mindig feloldhatatlan feszültségek, mélypontok, precedens értékű esetek.... de mégis, minden arra irányul, hogy előre menjen a dolog. És nekik megy is. Nálunk viszont a roma integráció érdekesen alakul. Mert nálunk olyan folyamatok vannak, melyek nem csökkenteni igyekeznek, hanem éppen növelik a szegregáló hatásokat. Talán nem is szándékoltan, de összekapcsolva ezzel a furcsa, kényszeres vallási alapú újraépítéssel, beáldozva a leszakadókat is, egy más célért. Mert úgy tűnik, az egyházi iskolarendszer visszaállítása fontosabb, mint a szegregált oktatás felszámolása. Így hát a hozzá kapcsolódó negatív hatásokról nem vesznek tudomást. Közben pedig a probléma gyűrűzik tovább, már rég önjáró, megoldhatatlan. A szegregálódás folyamata persze nem most kezdődött, de tény, hogy az utóbbi években egyre súlyosabb és ellentmondásosabb a helyzet. Gertner Réka rajza

A szegregálódott iskolák korábban inkább földrajzi-gazdasági jellemzőkkel meghatározott, leszakadó területekhez kötődtek, ezek mindig is sötét foltjai voltak a közoktatásnak, de nem volt belőlük túl sok, és nem nőtt rohamosan a számuk. A nagyobb településeken a körzetesítés rendszere fékezte ezt, és, bár többnyire egy adott iskolához kötötte őket, így az arányuk ott magasabb lehetett a többi iskolához viszonyítva, ám megakadályozta azt is, hogy onnan elvigyék azokat, akik mintát adhattak nekik, akikhez integrálódni lehetett. Ekkor még úgy tűnt, módszertanilag kezelhető a helyzet.

Ekkor indultak pedagógiai kísérletek, próbálkozások, Csenyéte, a Kedvesház, Tiszabő... ma már leginkább szakirodalmi lábjegyzetek csupán. A szabad iskolaválasztás később meglendítette a szegregálódás folyamatát. A magasabb HHH tanulói aránnyal rendelkező iskolák egyre kevésbé tudtak megbirkózni az oktatásba begyűrűző problémákkal, a szülők döntöttek, mert dönthettek, persze csak azok, akiknek az egzisztenciája engedte, és megindult a tanulói elvándorlás, a szomszédos településre, vagy kettővel arrébb, a konfliktus-mentesebb iskolai létért. Talán, ha akkor teszünk valamit, még mindig mérsékelhető lett volna a baj. Talán, ha komolyan vesszük a települési esélyegyenlőségi köznevelési terveket, és lett volna folytatás, a tervkészítésen kívül, ha nem került volna szemétbe az egész... de nem így történt. Váltás volt, és változott ez is. Sosem gondoltam volna, hogy épp az egyházi iskolák fokozzák majd ezt a hatást. Bár a KLIK-es iskolák között is szép számmal találunk szegregálókat (és akkor még nem beszéltünk az iskolán belüli szegregációkról), és a kevés magániskola sem veszi ki túlságosan a részét az integrációból, mégis, talán az egyházi iskolák esetében a legerősebb és a legellentmondásosabb a hatás. A számuk az utóbbi években ugrásszerűen megemelkedett, és emelkedik ma is. Ám furcsa mód (bár ugyebár Istennek mindenkire szüksége van) a legtöbb helyen nem a szegények felé fordultak, hanem épp a jobb társadalmi státuszú családok felé. Persze van egy töredék, ahol olyan iskolákat vettek át, ahol szinte csak HHH gyerekek vannak, de az arányuk messze elmarad a szegregáló hatást kiváltóktól. Olyan pedig, ahol integrált oktatás van, nos, olyan egyházi iskolát nagyon keveset találni. Mára a helyzet lehangoló, és úgy tűnik, visszafordíthatatlan folyamatokat indított meg, végképp lezárva a boldogulás útját a halmozottan hátrányos helyzetű, zömében roma gyerek előtt. (Nem elemzem most a többi hatást, ami szintén bebetonozza őket a nyomorúságba, most csak a legfontosabbról, az oktatásról beszélek.) Az egyház nem kívánja egységében kezelni a szegénységet, azt inkább a missziókhoz kapcsolják, no meg persze most sokan pályáznak tanodákra, amit majd jól kihangosítanak, meg ott vannak a roma szakkollégiumok is, de azokhoz a tömegekhez képest, akik maradnak a nyomorúságban, ez elenyésző.

Próbálom megérteni őket. Mert nyilván ők is érzik a helyzet ellentmondásosságát, és önmaguk igazolására magyarázatokat keresnek. Másfele keresik hát a küldetésüket. Sokan úgy érzik, vagy legalábbis azt hangsúlyozzák, hogy a „fehér” egyházi iskola menti meg a települést, e nélkül a szülők elvinnék a gyerekeiket a szomszédos falvak oktatási intézményeibe, tehát ők tulajdonképpen jót tesznek egy olyan iskolával, ahol nincsenek plusz pedagógiai munkát igénylők, csak problémamentesek, mert így olyan szolgáltatást nyújthatnak, amilyet a szülők igényelnek. Mások a vallás felől közelítenek. A speciális szabályok felől. Amiket tartani kell. Amit szabad döntésével vállal az, aki oda iratkozik. És aki azt nem teszi, nem úgy beszél, nem úgy viszonyul, azt ugye nem lehet ott tartani, mert akkor nincs értelme sem a szabályoknak, sem a szabad döntésnek. Akkor annak nincs ott a helye. Ma az egyházi iskolák több támogatást kapnak az államtól, mint az államiak, és nem vonatkozik rájuk semmi megkötés. Nem kell tartaniuk beiskolázási követelményeket, szedhetnek hozzájárulást, nem kötelező tanítani SNI, BTM gyereket, ha nincs szakemberük (és miért lenne?), válogathatnak a gyerekek között, és akivel gond van, azt elküldhetik. Az állami iskolába. Titkos alkuk köttetnek, sajátos szabályok működnek a településeken. Ha valaki ezt sérelmezi, ellenségnek tekintik, és nem akarnak változtatni. Ehhez persze szülői támogatás is társul, ráadásul a jobb társadalmi státuszú szülőké, ami fontos mindenkinek. A polgármestereknek is. Mert ők lesznek azok a választópolgárok, akik szavaznak majd. És az integráció, tudjuk, nem szavazatszedő dolog. Nemrég végeztem egy kis kutatást. Csak egy megyére, és egy egyházra, de elkészíthetném bármelyikre. Más megyére is, és más történelmi egyházra is. Megnéztem, azokat a településeket, ahol egyházi iskola is működik, és a földrajzilag hozzájuk legközelebb levő államiakat. A halmozottan hátrányos helyzetűek, a hátrányos helyzetűek, és az SNI gyerekek adatait. Beszédesek. Azt hiszem, nem kell különösebb magyarázat hozzá.

És ezek már azokkal az adatokkal készültek, amelyek az új HH, HHH meghatározás szerint igazoltak, amiről tudjuk ugye, hogy a legtöbb helyen lényegesen csökkent a számuk, miközben a családok élethelyzetében nem sok változás következet be. És még így is ilyen a kép. A következmények? Azt hiszem, ezt már mindenhol érezni, főleg azokban a megyékben, ahol bizonyos mutatók a térképen egybeesnek: legalacsonyabb életszínvonal, legrosszabb lakhatás, legrosszabb egészségügyi mutatók, munkanélküliség, legtöbb közmunkás, legalacsonyabb iskolai végzettség, leglefedetlenebb szolgáltatások, magasabb kriminalizáció... és a legtöbb szegregált iskola. A térképen, ha folyamatosan vezetnénk, követhető lenne még egy folyamat. Ezeknek a területeknek a növekedése. Még akkor is, ha a statisztikákat időnként átalakítjuk. És akkor is, ha nem ezt kommunikáljuk. L. Ritók Nóra Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=1652