A HARMADIK MESE ARRÓL SZÓL, HOGY JUTOTT MILDI A BAGOLYKASTÉLYBA
És Mildi ment a magas fák között. Isten tudja, hogy mióta járt a Rengetegben, réges-rég elhagyta már a gombák országát. Alig-alig jutott eszébe, hogy hányszor aludt, hányszor ivott a forrásokból azóta, hogy besurrant a sûrû fák közé. Nem fordult vissza, nem is talált volna vissza az úttalan utakon, de eszébe se jutott, mert Mildi olyan volt, hogy nem félt semmitôl, nem sírt, ha megcsalta egy ravasz, görbe ösvény, nem tépte meg a tüskebokrot, ha beleakadt. Mildi ment tovább, mert tudta, hogy egyes-egyedül van, és senki ölébe nem bujtathatja el a fejét. Haja már nem emlékezett a fésûre, szálanként szórta szét a szellô. Ó, de a ruhája is ronggyá mállt, szakadozva simult már csak itt-ott reá. De Mildi csak ment tovább. A patakok csörgedezve mosták lábát, pázsitok dörgölték lágyan a lepergô cseppeket róla, engedtek neki a gallyak, elhúzódott elôle az iszalag is és az inda. És Mildi mindenkivel szóba állt. Megszólította a köveken sütkérezô Lesdit, a sima siklókígyót. Felkiabált a vén Rokotokónak, a zöld harkálynak, magához csalogatta Balánt, a szôke ôzkirályfit. Mindenkit kérdezgetett, hova, merre menjen, de mindenki azt kérdezte tôle, hogy hova, merre igyekszik? És erre az egyre nem tudott Mildi felelni, csak azt mondta: – Mit tudom én! Megyek, mert mindent meg akarok találni. Csodálkozni akarok! Örülni akarok! Szeretni akarok! Úgy akarok csodálkozni, hogy a térdeim letérdeljenek, az ujjaim szétnyíljanak. Úgy akarok örülni, hogy a szám sikongasson, a tenyereim tapsolva táncoljanak. Úgy akarok szeretni, hogy 20
mindenki felém forduljon, mindenki fürödni akarjon a pillantásomban, hogy mindenki engem keressen és én mindenkit megtaláljak! Rokotokó a fán ült és kukacokra vadászott. Mikor meglátta Mildit, abbahagyta a kopácsolást és így szólt: – Miféle komédia ez? Nem értem azt a tenger ostobaságot, amit lágy kis száddal összefecsegsz. Úgy látom, hogy egészen úgy beszélsz, mint az, akinek borzasztó finom és nagy kukacot ígértek, de nem mondták meg neki, hogy melyik fán keresse. Voltam én is így, gyerekkoromban. Most örülök, ha a szerencse kedvez és kikopogom azt, amelyik sorra kerül. Mildi elnevette magát és visszakiáltott Rokotokónak: – Mit kopogsz egyes-egyedül azon a kemény fán? Rokotokó sértôdötten kiáltott vissza: – Micsoda kérdés ez? Persze, hogy egyedül vagyok! Nem vagyok olyan buta, mint Turtu és Turtina, akik egyebet se csinálnak, mint egymásért kiabálnak egész nap, egymás körül röpdösnek. Minden magot megosztanak és majd meghalnak a nyugtalanságtól, ha az egyik másfelé jár. Pedig más legény volt Turtu, a gerle azelôtt, mielôtt felhajszolta magának Turtinát. Most már nem hasonlít hozzám és nem is fog sokáig élni. Láthatod, hogy milyen jó kövér vagyok és még sokáig akarok élni, de azt csak úgy lehet, ha az ember egyedül van és semmivel sem törôdik, csak a kukacokkal! – Milyen boldog vagy te Rokotokó! – kiáltott nevetve Mildi. – Mit nevetsz? Úgy látom, te is boldog akarsz lenni. Sajnállak, de nem bízom a boldogságodban. Nincs kemény orrod, puhák a körmeid, nem tudom elgondolni, mit csinálhatsz egész nap? Lesdi ott hevert a forró kövön és hunyorogva hallgatta végig Mildit. Csendesen sziszegett: – Nagyon nyugtalan vagy, mintha éppen vedlenél. Talán azért beszélsz ilyesmiket, mert a bôröd kezd leszakadozni. Miért nem bújsz ki egyszerre belôle? Lesdi megvetéssel nézte Mildi szakadozott köntösét: – Hogy lehet valakinek ilyen hitvány bôre? Meg tudom érteni nyugtalanságodat. De ha ilyen nyugtalanul sietsz tovább, meg se fogsz pihenni a tengerszemû tóig! Mildi töprengve ment tovább, és így válaszolt magában: – A tengerszemû tó? Micsoda tó az és merre lehet? 21
Addig csalogatta a félénk Balánt, a szôke ôzkirályfit, míg Balán odajött hozzá és odadörgölte a fejét Mildi bokájához. Akkor aztán megkérdezte tôle: – Balán! Hol van a tengerszemû tó? Balán így felelt: – Ó, a tengerszemû tó ott van a Rengeteg kellôs közepében. Sötét a vize és csendes, tele van vízililiomokkal, tele hínárkákkal, kacskaringós vízi szörnyekkel. Feneketlen mély, senki se mer beúszni, még apám, az ôzkirály is csak a legszélén mossa estente a lábát. Annak a közepében van egy sziget. Úgy hívják, a szirmok szigete! Senki se volt ott soha, de bizonyos, hogy ott laknak mind a virágok. Onnan szállnak szét éjjel a világba, ha idejük elérkezett. Rajokban szállnak át éjjel a tó felett és megkeresik a Rengeteg fáit. Csak néha-néha hoz a szél a szigetrôl bódító illatokat. Olyankor az, aki a parton áll, vakon nekiindul és belevész a hínáros mélybe. Nem mernek a madarak sem arra repülni, mert leszédíti ôket az illat és a tóba fúlnak. Nem járt a szigeten még soha senki, nem látta soha senki, mert sûrû, magas nád szegi és messze, messze benn áll a tó homályos közepében. Mildinek kigyúlt a szeme és így kiáltott: – Vezess a partra! Én a szigetre akarok menni! Balán hitetlenül nevetett: – Van szárnyad? Van úszóbôr az ujjaid közt? Még akkor sem eresztenének be oda azok, akik ott parancsolnak! De ha eljutnál is oda, élve nem kerülnél vissza. Tudod-e, hogy a tengerszemû tó virágillata gyilkol? Nem való az a hely senkinek, csupán a virágnak! De Mildi így felelt: – Akármit mondasz, én mégis elmegyek, ha levegôn, ha vizen át, oda akarok jutni a szirmok szigetére. – Bolond vagy! Bolond vagy, a két sima lábaddal! – felelt Balán. – De a szemed olyan, mint a testvéremé, ezért a partig elvezetlek. Talán megjön az eszed, ha meglátod a feneketlen tavat. Te kis furcsa bolond! Jere hát! Ezzel Balán futva elindult. Mildi pedig utána sietett, kezét Balán nyakára tette, úgy szaladtak a bámuló bokrok közt, az akadékoskodó folyondárokon, locsogó patakokon keresztül. Szaladtak, szaladtak, míg egyszerre ritkulni kezdett a Rengeteg, az ég átderült a lombokon, a kék ég, rajta nagy felhôcsigák. Lenn pedig pázsittá lejtett a talaj, kavicsok csikorogtak és hirtelen felcsillant Mildi elôtt a tó, a fákon át, a sötét, mozdulatlan tó, ahogy Balán beszélte: li22
liomokkal, hínárkákkal végtelenül telenôve. A közepében pedig ott pihent a sziget. Köd burkolta. Semmi, semmi sem látszott belôle, csak a megrázkódó gyönge szél lehelt valami mézédes illatot. – Oda, oda – sóhajtott Mildi és letérdelt a parton. Balán sajnálkozva hajtotta a fejét Mildi vállára: – Én nem tudok neked tanácsot adni, nem is tartok sokat magamról. Egész nap szaladgálok és nincs tele a fejem gondolatokkal. De tele van Zumilláé, a selyemtollú Zumilláé, aki a bagolykastély úrnôje. Menj hozzá. Én ugyan ki nem állhatom, mert senkivel sem barátkozik, maguknak élnek ketten a bátyjával, Trafkóval, aki még nála is gôgösebb és mindenkire ráförmed. Ott laknak egyedül a sziklakastélyukban és senki sem szereti ôket, de mindenfélét beszélnek róluk, mert ki tudja, hogy s mint élnek a zord kastélyukban. Nagyon öregek, mert mindenki úgy emlékszik, hogy mindig ott laktak és mindig öregek voltak. Pedig Trafkó régente nagy csatákat vívott az ölyvekkel és megtépte Hiri-Hirót, az ölyvkirályt is. Azóta kitérnek elôlük, nem zavarja ôket senki, de nem is látogat hozzájuk senki. Annyi bizonyos, hogy Zumilla sokat tud, talán mindent tud, hiszen éjjel mindig fenn surrognak magasan a levegôben, kerek szemükkel mindent látnak, és mert sohasem beszélnek senkivel, hát biztos az is, hogy semmit sem felejtenek el, amit láttak. Ha nem félsz tôlük, menj el Zumillához, talán tud neked tanácsot adni! Balán végignézett Mildin és még azt mondta: – Én csak annyit mondhatok, hogy ne is gondolj a szirmok szigetére, amíg ezekben a rongyokban jársz. Így sose léphetnél be oda. Aztán gondold meg azt is, hogy nem boldogság az, ha valaki ágrólszakadtan lézeng olyan helyen, ahol minden pompa és gyönyörûség. Bizonyosan van neked is szíved, azért figyelmeztetlek, hogy a virágok, akik ott laknak, mind nagyon hiúk és kegyetlenek. Szerezz elôször új köntöst, azután vágj neki az útnak, ha nem tudsz lemondani a vágyadról. Bár én tudom, hogy nem jutsz el a szirmok szigetére. Verd ki a fejedbôl ezt a vágyat, mert boldogtalanná tesz! Ezzel Balán eltûnt az erdôben és ott hagyta Mildit egyedül. Mildi pedig elindult a bagolykastély felé. – Ne menj oda, mert ôk görbe csôrükkel rettenetesen letépik fehér bôrödet! – mondta neki Lesdi, a siklókígyó. – Ne menj oda, mert haragudni fognak, ha megzavarod ôket – szólt 23
Rokotokó, aki kidugta az orrát odvas házából. – Én is haragszom, ha megzavarnak, ôk még sokkal jobban fognak haragudni, mert öregebbek. De Mildi ott hagyta Lesdit, ott hagyta Rokotokót és ment tovább. Ment, mendegélt, míg végre gyérülni kezdtek a fák, sziklák dagadoztak fel a mohából és a fák helyén sûrû cserje és csalit nôtt. Most elôször érezte Mildi, hogy fáradt, hogy alig húzza a lábát. Most elôször érezte, hogy szomorú, hogy szívét szorítja valami. Amint ment, ment a magas sziklák közt, egyszerre csak valami nagy sötétséget pillantott meg. Az volt a bagolykastély. Barna sziklából volt faragva, odva tornyokkal, erkélyekkel körös-körül. Kerek fekete kapu tátongott rajta, az udvarát komor falak szegték. Csend volt, semmi sem mozdult, mintha senki se lakott volna benne. De a kapu nyitva állt és Mildi belépett. Bement a kastélyba, hát egyik szoba sötétebb volt, mint a másik, de egy teremtett lelket se talált sehol. Végre az utolsó szobába lépett, de ott olyan vaksötét volt, hogy nem is látta, hogy az ablak mellett valaki áll. Nem látta, mert az a valaki olyan volt, mint a homály. Nagy tollas feje volt, libegô fülei, szigorú horgas orra. Mikor Mildi szeme hozzászokott a homályhoz, észrevette Zumillát (mert Zumilla volt a szigorú tollas alak), megállt elôtte és bátran megszólította: – Te vagy-e Zumilla, a bagolykastély úrnôje? Zumilla meglibbentette a szárnyát. Nagyon meg volt lepve, csodálkozott, mert ôket soha senki se látogatta meg. Szigorúan nézett Mildire és így szólt: – Mit akarsz te Zumillától? Mit keresel a bagolykastélyban? Mildi halkan felelt, mert hiszen fáradt volt: – Elmondok mindent, csak elôbb engedd meg, hogy megpihenjek nálad! Fáradt vagyok a nagy úttól, nálatok édes és szelíd a csend. Szeretnék megpihenni itt! Zumilla újra meglebbentette a szárnyát. Gyanakodva nézett Mildire, mert azt hitte, hogy Mildi hízeleg, vagy éppen csúfolódik. Hiszen az ô várát még senki se dicsérte soha és senki se kívánt benne megpihenni. De azért azt mondta: – Ülj le, itt senki se fog bántani! Mildi odalépett Zumillához és így szólt: – Mindenki ijesztett, hogy ti bántani
fogtok, de én nem hittem el nekik azt a sok rosszat, amit rólatok beszéltek. Bizonyosan azért mondták, mert nem ismernek benneteket. Nekem tetszik a te várad és azt hiszem, hogy ti finom, elôkelô és jószívû lények vagytok. Hallottam, hogy te nagyon bölcs vagy, azért jöttem, hogy tanácsot kérjek tôled. De elôbb pihenni szeretnék, mert megengedted, és jól érzem itt magam. Zumilla bizalmatlanul leste Mildit, de aztán mind magasabbra húzta szemöldökét, füleit boldog csodálkozással libegtette, végül horgas szája is kinyílt a bámulattól. Hirtelen megmozdult (pedig Zumilla nagyon elôkelô és tartózkodó volt), kitárta puha szárnyát és végigcirógatta vele Mildit, de aztán visszahúzta és beburkolódzott. – Honnan való vagy, te furcsa kis tollatlan szerzet? Mildi fáradt mosollyal felelte: – Messzirôl jövök, senkim sincs. Mildinek hívnak, akik szívesen mondják a nevem. – Hát igazán nem félsz tôlem? Igazán itt akarsz pihenni? Igazán azt hiszed, hogy mi finomak vagyunk? Zumilla szigorú képe megenyhült, öreges kíváncsisággal hajolt Mildihez. Mildi hozzáhajtotta fáradt fejecskéjét, Zumilla pedig betakarta szárnyaival. Lefektette az egyik bársonyos heverôre, azután magánkívül libegett ki az ajtón, szaladt véges-végig a szobákon, míg Trafkót, a bátyját megtalálta. Trafkó, az öreg legény, éppen a várkertben ôdöngött, mérgesen vadászott Lihecre, a szemtelen denevérre. Zumilla alig bírt a szavakkal. Lihegve, lohogva, lélekszakadva újságolta, hogy Mildi a kastélyban van, hogy Mildi egy sose látott, furcsa kis lény, aki olyan édesen beszél, olyan bûbájosán mozog, amilyet még sose látott, hallott senki a bagolykastélyban. Trafkónak majd leesett az álla a csodálkozástól. De a végén a szeme könnybe lábadt, mert Trafkónak még lágyabb szíve volt, mint Zumillának. Ô nem tartotta magát olyan gôgösen és szeretett mindenféle bolondságot csinálni, de ha elment hazulról, olyan mérges, morc arcot vágott, hogy mindenki kitért az útjából. Repesve lihegett-lohogott vissza a két öreg, vigyázva léptek a szobába, ahol Mildi aludt. Az ágya fölé hajoltak, úgy lesték, de Mildi már aludt mézes, enyhe álomban. Zumilla és Trafkó szárnyukkal gyöngéden legyezték, duruzsolva beszélgettek felette, folyton-folyton csitították egy25
mást. Trafkó azon az éjjelen nem is repült ki sétájára, csak Mildit leste és olyankor, mikor Mildi álmában felsóhajtott, titkon egy-egy könnyet törült ki a szemébôl. Azt beszélték, hogy minden kívánságát teljesíteni fogják, hogy nem engedik el többé a kastélyból, mert még sosem voltak ilyen boldogok, mint most, hogy Mildi itt alszik a szárnyuk alatt. – Miért nem vetettél neki ágyat a régi tollakból? – szólt Trafkó, mert tán a moha nem volt elég puha Mildi derekának. Zumilla hallgatott, mert a tollak régi családi kincsek voltak, ott álltak a nagy ordas szekrénybe elzárva, Zumilla nem gondolt rá, mert igen elôkelô volt és jobban ügyelt a családi hagyományokra, mint Trafkó. – Mit gondolsz? A szent tollakat? Trafkó mérgesen suhogott: – Szent ide, szent oda, ha feltöri csepp derekát a kô! Erre Zumilla is elhallgatott, Trafkó pedig mohón szedegette elô a tollakat. – Holnap ezeken fog aludni! – Aztán újra összebújtak felette és lesték az álmát, míg maguk is boldogan elbóbiskoltak. Hajnalban, hogy Mildi felébredt, balzsamos reggeli szellô járta keresztül az ódon kastélyt. Mildi bejárta a termeket, bejárta a kertet, ahol árnyas gesztenyefák borultak a bástyafalakra. Trafkó és Zumilla kényeztették, becézgették, minden szavát lesték, Mildi pedig így szólt: – Most elmondom, mi járatban vagyok. Azt hallottam, Zumilla, hogy nálad nincs bölcsebb a Rengetegben. Adj tanácsot nekem! Ott jártam a tengerszemû tó partján, megláttam a szirmok szigetét. Nyugtalan az én szívem azóta, mintha megbetegült volna. A lábaim indulni akarnak. Oda kell mennem, ha vízen, ha levegôn át, másutt nem lelem helyem. Adjatok tanácsot, hogy juthatok oda, hol szerezzek más köntöst, mert ebben a rongyban nem járhatok! Zumilla végighallgatta Mildit, de egyre komorabb lett a képe. Mogorván ráncolta a homlokát, végre megrázta a fejét és így szólt: – Szerencsétlen! Ki volt az, aki bolond álmokkal töltötte meg a fejedet? Nem volt ott soha senki, mi magunk se szállunk arra soha! Maradj te csak itt, verd ki a fejedbôl a bolond vágyat! Ki hallotta világéletében, hogy valaki a szirmok szigetére indult volna? Ne légy olyan, mint Cilla, az oleánder lepke, aki megesküdött, hogy mézet szerez Lololától, az álnok kancsókavirágtól. De hogy 26
belerepült merészen a kancsókába, hát Lolola lezárta a bûvös mézes kancsó fedelét és Cilla bennefulladt. Úgy járnál te is a szirmok szigetén! Nem jönnél soha vissza. Ne keresd a halált, mint a könnyelmû Cilla! – Szép volt Cilla? – kérdé Mildi. – Cilla szép volt, de gondatlan. Naphosszat álmodozott a dús réteken. Bolond volt és mindenki megszólta! – De mindenki csodálta! – szólt Mildi. – Mindenki esztelennek mondta, mindenki tudta, hogy rossz vége lesz! – kiáltott Zumilla. – De mindenki róla beszélt, mindenki bátornak nevezte és mindenki irigyelte! – Lehet – felelt sötéten Zumilla –, de mindenki tudta, hogy vesztire tesz! – De mindenki sajnálta, mindenki könnyet ejtett utána és mindig is emlegetik. Ugye? – faggatta Mildi Zumillát. – Megengedem, hogy igazad van. Te ne kívánj olyan lenni, mint Cilla! Trafkó pedig így szólt: – Ne hagyj itt minket! Hozok én neked virágot, amilyent sose láttál. Lepkét fogok neked, hogy mindig a kertedben lebegjenek. És Zumilla mesél meséket, amilyeneket sose hallottál, soha még. Mildi így felelt: – Nem kell se virág, se lepke, semmi se kell nekem, én a szirmok szigetére vágyom! Akkor elhallgattak, egyik jobbra fordult, a másik balra, beburkolództak köpenyükbe, végre Zumilla így szólt: – Jól van! Látom, hogy nem tarthatlak vissza. Hallgass rám! Menj elôször keletre, hétszer hetvenhét mérföldre, ott megtalálod a selymesek ligetét. Ôk fonják a selymet az egész világon. Császárjukat Csoszánnak hívják, hatalmas uralkodó, de szörnyen ostoba, mindig azt mondja, amit tanácsadói a fülébe súgnak. Menj hozzá és kérj tôle ruhát. Talán teljesíti a kívánságodat, de ha nem, akkor magadra vess. Kérd, hogy ajándékozzon neked sûrû selyemköntöst, azon át nem jár a kábító illat. Akkor indulj el, menj egyenest délnek a tó partjára, ott keresd meg Fafót, a százéves karvalyt, akinek már az orra is olyan öreg, hogy nem érzi az illatokat. Mondd, hogy én küldelek. Akkor ô hátára vesz, átvisz a tavon. Ha nem szédülsz le félúton, akkor talán elérsz a szirmok szigetére. 27
Zumilla kurtán beszélt, mert nem akarta, hogy Mildi érezze hangján a meghatottságot, szárazon köhécselt, nem is nézett Mildire. Ámde Trafkó egyszerre így kiáltott: – Ha nem tudsz lemondani a kívánságodról, akkor én magam kísérlek el. Elviszlek Csoszán városába, csináljanak neked selyemköntöst, magam viszlek át a tavon. Ha eljutunk a szigetre, úgy én vissza is hozlak, vagy én se jövök vissza többé! Trafkó fiatalosan feszítette a mellét. Zumilla szót se szólt, csak mélyet sóhajtott és gyöngéden simogatta Mildi haját: – Bolond kis szerzet! Mi lesz velem, ha nem jöttök vissza? Mi lesz már az én napjaimmal? Mildi hozzásimult. – Miért szerettek engem olyan nagyon? Zumilla felelt: – Mert még sohasem szerettünk senkit! Mert tôled tudtuk meg, hogy nemcsak a félelem és az idô lakik a kastélyunkban. Mert szép vagy és boldogok vagyunk, ha a kertünkben jársz. Ezzel Zumilla szó nélkül megfordult és eltûnt a kastély sötétjében. Trafkó pedig kiterjesztette szárnyát és így szólt Mildihez: – Ülj fel a hátamra, kisasszonyom! Mildi pihekönnyen odaült Trafkó szárnyai közé, Trafkó pedig kibontotta szárnyait és fölszállt a magasba.
28
A NEGYEDIK MESE ARRÓL SZÓL, HOGY MENT MILDI
CSOSZÁNHOZ A SELYEMLIGETBE
Szálltak, szálltak a magasban. Mildi fönt a szélben nézegette Trafkó vállait. Azok szélesek és izmosak voltak még, csak a fején libegett lazán a toll, néhol már kiütközött a kopasz koponya, mert Trafkó öreg legény volt már, ha nem is akart öregnek látszani. Büszkén szállt kisasszonyával, míg végre egy pázsitos domb elôtt leereszkedett. – Látod amott azt a ligetet? – szólt Mildihez. – Ott lakik a selymesek népe! Kézen fogta Mildit és a ligetbe vezette. – Nézz körül, most léptünk be Csoszán városába! Mildi meglepôdve állt meg. Halk, sejtelmes zaj zajlott a ligetben. Amerre mentek, száz meg száz utca nyílt. Egyik a másik mellett, egyik a másik fölött és minden úton száz meg száz selyemház állott. Kis házak, tarka pavilonok, pompás kastélyok, mind, mind gyöngéd selyembôl építve. Ezüst és arany kupolák csillogtak minden fa lombjában. Voltak házak csupa arany selyembôl, voltak halovány ezüstbôl, voltak bágyadt vörösek és voltak gyászos feketék. A város fölött pedig ügyelô lepkék függtek, vigyáztak. És mindenütt folyt a munka. A selyemépítôk ott ültek a fákon; körbeforgatták a fejüket, úgy fonták, gombolyították a selymet, építették a gubóházat. Minden házban, minden kastélyban egy-egy selyemszövô pihent. Voltak ott tágas paloták, pompásak, hímesek, azokban az elôkelô selymesek aludtak. Mildi bejárta a várost, míg végre annak kellôs közepében a császár palotája elé ért. A császár palotája ak29
kora selyempalota volt, hogy Mildi maga is ellakhatott volna benne. Kupolája kényes mûvészettel épült, szivárványszínû selyembôl, fölötte egy tengernyi nagy eperfa lombsátora terült. Annak ágazatán, bíborszínû selyemernyô alatt ült Csoszán, egész udvarával. Csoszánnak mindenki engedelmeskedett, mert Csoszánnak ôsei is mindig császárok voltak és Csoszán városában mindig ugyanúgy gombolyították a selymet és Csoszán ragyogó palotája volt a város közepe. Csoszán ott ült a tanácsadói között, akik a fülébe sugdostak (és ravasz tanácsadói voltak, mert minél ostobább a császár, annál ravaszabbak a tanácsadói), ô pedig engedte, hogy alattvalói földig hajoljanak elôtte és kegyesen mosolygott, mikor az udvara jelentette, hogy mindenki gombolyítja a selymet, úgy mint tegnap. A császárnak a hírvivôk már jelentették Mildi látogatását. Mildi meghajtotta magát, Csoszán pedig kegyesen biccentett Mildinek és kérdezte: – Mi a neved? – Mildi – felelt Mildi. – Mit keressz itt? – Azért jöttem, hogy ruhát kérjek tôled, mert régi ruhám elnyûttem. Csoszán nem tudta, mit feleljen. De tanácsadói addig suttogtak a fülébe, míg így szólt: – Azt nem lehet. Ilyesmi nem volt soha sehol, hogy ruhát adjunk valakinek, aki nem lakik a városban. Mildi merészen kiáltott: – Ti egyebet se csináltok, mint selymet. Annyi selyem van itt, hogy meg sem látszik, ha egy ruhát nekem szôttök belôle. Csoszán így felelt: – Az igaz. Itt annyi a selyem, mint sehol másutt. De mégsem lehet, mert hallatlan eset ez. Ne is kérj ilyesmit. Akkor Mildi kecsesen meghajtotta magát és így szólt: – Te hatalmas uralkodó vagy Csoszán, de bölcsességed még hatalmadnál is nagyobb. Nem hiszem, hogy lenne a világon akármi, amirôl te ne tudnál. Csoszán kegyesen mosolygott és felelt: – Jól beszélsz. Én itt ülök a város közepén és nincs semmi a világon, amirôl én ne tudnék. Akkor Mildi így kiáltott: Hatalmas császár! Kössünk alkut! Ha én olyat tudok mondani, amirôl te nem hallottál, akkor te egy selyemköntöst ajándékozol nekem. De ha nem 30
tudok olyat mondani, akkor leszek szolgálólány az udvarodnál hét esztendeig. Csoszán tanácsadói hosszasan suttogtak. Nem tetszett nekik a dolog, de a császár tekintélyét meg kellett menteni, hát végre így szólt Csoszán: – Áll az alku, de ha elveszted a fogadást, akkor hét évig söpröd a város kertjeit reggeltôl estig. Mildi pedig így szólt: – Hallottad–e valaha, hogy valaki elindult volna a szirmok szigetére? Csoszán tanácsadói közt nagy suttogás támadt, mert arról bizony sohasem hallottak. Így hát mit volt mit tenniök, Csoszán megszólalt: – Nem hallottam soha ilyesmit. Mildi pedig így beszélt: – Tudd meg hát, hogy én oda indulok. Mihelyt megkapom a selyemruhámat, nyomban útra kelek. De most rajtad a sor, tartsd meg ígéretedet! Csoszán tanácsadói sokáig tanakodtak, míg végre így szólt a császár: – Ígéretünket teljesíteni fogjuk. De most a selyemszövôk nem érnek rá, mert a tizenkét hercegnô palotáját építik. Gyere tizenkét év múlva, akkor megkapod. Trafkó haragosan rázta meg a fejét, Mildi pedig így kiáltott a császárhoz: – Te engem az orromnál fogva akarsz vezetni! Tudd meg, hogyha nem adsz ruhát, akkor ellenséges hadat küldök a városodra, mely szétszedi palotáidat és téged sem kímél, kövér Csoszán. De ha teljesíted kívánságomat, 31
akkor én a szirmok szigetén véghez viszem, hogy kétannyi szedervirágot küldjenek a város ligetére. Nagy mozgás támadt a császár udvarában, soká tanácskoztak, végre így szólt Csoszán: – Nagyon furcsa dolgokat beszélsz! Ne gondold, hogy megijedünk tôled. Nekünk is hatalmas seregeink vannak. De elhatároztuk, hogy a legkegyesebben járunk el és teljesítjük a kívánságodat. Menj az Ezüst utcába, ott már vár a parancs. Ott olyan köntöst kapsz, amilyent kívánsz. Reméljük azonban, hogy ígéreteidrôl nem fogsz megfeledkezni! Mildi meghajtotta magát Csoszán elôtt, aztán az Ezüst utcába sietett, ahol már két vigyázó lepke fogadta. – Vesd le régi rongyaidat! – szólt az egyik. – A takácsok nem tudnak másként dolgozni, csak ha rád szövik a kelmét! – szólt a másik. Mildi levetette elnyûtt ruháját. Egyszerre halk mozgalom támadt körüle. Vékony szálak tapadtak rá, száz felôl járta be a selyemszál és csakhamar pókhálókönnyû habszövet borította testét. Mildi lehunyta a szemét. Mikor kinyitotta és végignézett magán, elámult. Arany- és ezüstszôttes köntös volt rajta, könnyû, mégis áthatolhatatlan sûrû. Lábára ezüst harisnya göngyölödött, lába fejét ezüst cipô födte, még a haja is ezüstszállal volt ékesen kötözve. Trafkó gyönyörûséggel nézte Mildit. – Kisasszonyom! Szépséges kisas�szonyom! – kiáltotta. Mildi pedig újra fölült Trafkó vállára, fölemelkedtek a fák feje fölé, most már egyenesen a tengerszemû tó partjára repültek.
32
