érzi a súlyt, ami könnyen megsebesíthette vol na. Valahányszor belépek ebbe a fasorba, aggó-

1 ˜ž”‘•žǡƒ‡Ž›„‡‡‰žŽŽ–ƒœ‹†Ýǡƒœ±‹†Ýǡ a városkán túl áll egy kastély, és abban a kastélyban most nyugdíjasotthon van. Egyetlen, dombra kapaszkodó út visz fel a kastélyba, öreg gesztenyefasorral szegélyezett út, azoknak az öreg fáknak az ágai alagúttá borulnak össze, amikor az ember felfelé megy, mintha hosszú, gótikus boltozat alatt lépkedne, annyira egymásba akaszkodnak azok az ágak, nemcsak támogatja egyik a másikát, de össze is vannak fonódva, úgy egymásba ékelte azokat a gallyakat a szél és az orkán. Ezek a fák valahogy annyira belefáradtak abba, hogy némi kis fényt harcoljanak ki koronájuknak, hogy lassan-lassan elsorvadtak, így az út állandóan tele van száraz és a szüntelen súrlódástól lecsupaszított, elszenesedett gallyakkal. Szélcsendben néha hirtelen-váratlan egy egész ág zuŠƒƒŠ‘‘„ƒǡžŽŽ‡ŽÝ––‡ƒœ‡„‡”ǡ‹–ƒ–‡–ݔݎ Ž‡œï†—Ž–…•‡”±’‡ŽÝ––ǡˆ‡Ž‡‡Ž‹±•ˆ±Ž”‡†‘„Œƒǡ±•ƒ”jában érzi a súlyt, ami könnyen megsebesíthette volna. Valahányszor belépek ebbe a fasorba, aggó-

dom az életemért. Felnézek, és látom az ötszáz méter hosszú alagutat, a koronákig felnyúló fekete póznákkal aládúcolt alagutat, úgy merednek a magasba, ‹–Ž‘˜ƒ‰‹–‘”žƒ‰›Ýœ‡Ž‡–‹•œ–‡Ž‡–±”‡‹–öœÚ–– dzsidák és hosszú kopják. Mehetnék a fasor mentén húzódó kis ösvényen is, ahol az ágak majd a földig ŠƒŒ‘Žƒǡ–ƒ˜ƒ•œ–׎ݕœ‹‰‡ŽŽ‡‡•‡œ‡ƒˆƒ•‘”‡ti úton járni és gyönyörködni a lombban és a virágokban, nyár végén látni, ahogy hasadoznak a burkok és kipattannak a barna gesztenyék, de én sze”‡–‡ ƒ Úœ±’•Ý ǡ ƒ ˆ‡‡–‡ –Ú”œ•‡ „‘Ž–ŠƒŒ–ž•ƒ alatt menni, melynek a végében ott a hatalmas fekete függönyhöz hasonlatos kastélykapu, a szépmívesfogókkal és kalapácsokkal kikovácsolt kapu, a kiterjesztett fekete angyalszárnnyá kovácsolt kapu, ami csak látogatási napokon tárul ki. Ha az em„‡”ˆÚŽˆ‡Ž±‹‰›‡•œ‹ƒŠŠ‘œƒƒ’—Š‘œǡ±‰˜‡”݈±›‡• ‹†Ý„‡ ‹• ˆ±ŽŠ‘žŽ›„ƒ Ž±’‡†ǡ Ú”Ú•ǦÚ”òŽ ƒ‡––Ý•ˆƒ•‘”‹†±–‘Ž†ƒŽžƒ’ˆ±›±••œÀ‡•”ƒgyogás szüremlik át az ágak között, az ember mégis egy árnyékba merült kriptában lépdel lassan felfeŽ±ǡ ‡‰› ”‹’–ž„ƒǡ ‡Ž›”ÝŽ ‹†Ý”ÝŽ ‹†Ý”‡ǡ †‡ ‹†‹‰ hirtelen és váratlanul lezuhan egy-egy fekete faág. ‡‡”–˜‡”݈±›‡•‹†Ý„‡ƒƒ•–±Ž›—†˜ƒ”‘ƒˆ‡Š±” ragyogást fokozza a homokkal felszórt út és udvar, ƒˆ±›‡Ž‡ŽÚ–Ú–––±”„ÝŽˆ‡‡–±˜žŽ‹‹e’‘”‰”׈ címere és iniciáléja, amely úgy van belevésve a ka6

pu szárnyába, ahogy Francin kanyarította a sörgyᔋ Ú›˜‡„‡ ƒ ˜‡†±‰ŽÝ•Ú ˜‡œ‡–±‡˜±– ±• ‡Ǧ resztnevét, melyeket mindig piros és kék tintával ‡‰”ƒŒœ‘Ž–ƒŽŽ‹‰”ƒϐ‹—•‹‹…‹žŽ±ƒŽ†À•œÀ–‡––ǡƒ‹– a misekönyvekben látható. A kapu mellett, az utolsó roppant gesztenyefa alatt egy kis ház áll, benne a ƒ’—Ý”Ǥ„„‡ƒŠžœ‹×„ƒ˜‡”݈±›‡•‹†Ý„‡‹•±‰ ƒ˜‹ŽŽƒ›ǡ‘Ž›ƒ±Ž›ƒœž”›±ƒˆƒ•‘”„ƒǡ‘Ž›ƒ•ö”ö ƒ ‰‡•œ–‡›‡ –ƒ˜ƒ•œ–׎ ݕœ‹‰ ƒ’ƒ •œ‡‰‡œ‡–– levelekkel elborított koronája. Ebben a házikóban mindig közülünk látja el valaki a szolgálatot, egy nyugdíjas, aki valahogy megtisztelve érzi magát, Š‘‰›‡±Žƒ˜‘Ž–‰”×ϐ‹ƒ’—žŽݔÚ†Š‡–Ǥ‹†‡‹–ǡƒ‹‹–––Àœהžž–˜‹‰›žœœƒ±•ݔœ‹‡œ–ƒ•œ±’ƒput, erre a tíz órára mintha kicseréltek volna. Nagy ‡‰–‹•œ–‡Ž–‡–±•‡ŽŽ‡Ý”‹œ‹‹†‡‡„‡”–ǡƒ‹„‡lép a kapun. Még olyan nyugdíjasok is akadnak, akik egymás mellett laknak, egymás mellett van az ágyuk, egymás mellett ülnek az ebédnél, de itt a kapuban nem ismerik meg egymást, mintha most taŽžŽ‘œžƒ±Ž‡–ò„‡‡ŽÝ•œÚ”ǤŽž–‘‰ƒ–ž•…±ŽŒž”׎ –—†ƒ‘œ×†ƒǡ±‰Šƒƒ„ƒ”ž–Œ—”׎˜ƒ‹••œ×ǡ•Ý– ‡œ‡ƒƒ’—ݔڍ‡””‡ƒ–Àœהž”ƒ‡Žˆ‡Ž‡Œ–‹ƒœڕ•œ‡• ›—‰†ÀŒƒ•ƒ”…ž–ǡ±•‡”Ý•Ú†‡ǡŠ‘‰›ƒ‹„‡Ž±’ƒƒpun, az ne csak a nevét mondja be, de papírral is igazolja, hogy tényleg a kastélyban lakik. Csudaszép így felfelé lépkedni a fasorban, közönséges nyugdíjas7

ƒǡ‡Ž‰›Ú–Ú”–ǡ‡”‡Œ‡˜±‰±Œž”×ǡ‡‰›•œ‡”ö‡„‡”‡ lenni, s mégis felfelé lépkedni a mély árnyékban, bámulni a hatalmas kapu hajszálpontos, fekete kovácsolását, a vasmívesek kikovácsolta kopjákat és hullámvonalakat és tüskéket, a köröket és a nagy dagadozó hullámokat, csudaszép bemenni a kapun, és járkálni a kastélyparkban a homokkal felszórt úton az udvar csenevész tiszafái mellett, szembetalálkozni a nyugdíjasokkal, akik semmivel sincsenek Œ‘„„„Ý”„‡žŽƒǡڔ‡‰‡„‡”‡‡Ž±•ڔ‡‰ƒ••œ‘nyokkal, akik csak úgy fel-alá sétálnak, sántikálnak, és vizslatják egymást, hogy annak a másiknak nem áll-e rosszabbul a szénája, míg csak fel nem hangzik a tízóraira, ebédre, uzsonnára és végül a vacsorára ŠÀ˜×‰‘‰Ǥ‹†‹‰‰›Ú›Ú”ö•±‰‡•±”œ±•ǡŠ‘‰›‡‰›•œ‡””‡ …•ƒ ‘–– žŽŽ‘ ƒ ƒ•–±Ž› Š‘Ž‘œƒ–ƒ ‡ŽÝ––ǡ amely egészen sárgásfehér a nap és a fény ragyogásában, amelynek falai vakítóan sugározzák a mele‰‡–±•ˆ±›–Ǥ•ƒ‹•‹†ÝïŽ–žǡƒ‹‘”ƒœ‡„‡” már megszokta a falaknak ezt a sárgásfehér ragyo‰ž•ž–ǡ…•ƒƒ‘””ƒ‰ƒ†Œƒ‡‰ϐ‹‰›‡Ž±–ƒˆ‡‡–‡„ždogból kalapált irdatlan óra, olyan nagy az a számŽƒ’ǡŠ‘‰›–‡ŽŒ‡•‡‹–ÚŽ–‹ƒœ‡Ž•Ý±•ž•‘†‹‡‡Ž‡– közötti homlokzatfelületet. Fekete mutatóit vasmíves kovácsolta, s akkorák, mint egy jól megtermett ˆ‡ŽÝ––‡„‡”Ǥ‹‘”‡ŽÝ•œÚ”’‹ŽŽƒ–‘––ƒƒ””ƒƒœ órára, megrémültem, mert bár még dél sem volt, 8

a mutatók azt mutatták, hogy öt perc múlva fél nyolc. Azóta itt állandóan öt perc múlva fél nyolc van, az óra szerkezete megállt, és senki sem tudta vagy senki sem akarta megjavítani. A szomorú az, Š‘‰›ƒœהƒ˜‘Ž–ƒ±’’‹†‹‰—‰›ƒƒœ–ƒœ‹†Ý–—tatja, voltaképp memento mori-ul szolgál a kastélyban, mert itt és a környéken köztudott, hogy a legtöbb öregember este, fél nyolc körül hal meg. Ami‘” ‡ŽÝ•œÚ” žŽŽ–ƒ ‹–– ±• Žž––ƒǡ ƒŠ‘‰› ƒ Šƒ–ƒŽƒ• ›ž”ˆž±•–ÚŽ‰›‡±••Ú–±–ˆ‡›Ýƒƒ•–±Ž›ˆÚŽ±ƒgasodnak, ahogy a patkó alakú park körülfogja azt a déli oldalon épült kastélyt, amikor tekintetemet újra a homlokzatra emeltem, láttam, hogy a falat hámló vakolat pöttyözi. Néhol kiütközött az eredeti –±‰Žƒǡ‘Ž›ƒ˜‘Ž–‡œƒ…•—’ƒ•œˆƒŽǡ‹–Šƒ†‡”‡†Ý malterbe vésett, roppant ákombákomok díszítették ˜‘ŽƒǤ2•‡”–ƒƒ•–±Ž›†‘„–‡–ݐžŽŽǡ–˜ž”‘•žǡ‡Ž›„‡‡‰žŽŽ–ƒœ‹†ÝǡŠƒŽŽ‘––ƒƒ•œ‡Ž‡–ǡƒˆˆ±Ǧ le légvonatot, amely folyton-folyvást süvített, és levélsusogással vette körül a kastélyt, az évszázados nyárfák szélcsendben is remegtek, milliónyi kis levél rezgett szüntelen és iparkodott leszakadni a milŽ‹×›‹•œž”ƒ…•ž”׎Ǥډ–ڐƒœ‡Ž•ÝƒŽƒŽ‘ƒŽ±•œ”‡˜‡––‡ǡŠ‘‰›ƒƒ‰›–‡”‡„ÝŽ‹Ž‡Š‡–‡‹ƒœ erkélyekre, melyeket, akárcsak a kaput, vasmívesek ‘˜ž…•‘Ž–ƒǡ˜ƒŽƒ‡›‹‡”±Ž›Šƒ–ƒŽƒ•ǡž––‡–•œÝ ž†ƒ– ˆ‘”žœ‘––ǡ ž––‡–•œÝ ‰”×ϐ‹ •œžŠ‘œǡ ž––‡–•œÝ 9

Š‹–׊‘œǡ ˆ±›öœÝ •À”‡Ž±‡‡– Ú”òŽ˜‡˜Ý ‡”–Ǧ rácshoz hasonlított, észrevettem, hogy itt sütkéreznek a nyugdíjasok, hallgatagon és mozdulatlanul, fejüket a virágosládákkal díszített balkon korlátjának támasztva, a ládákból kókadt petúnia, a nap–׎†‘Šž›•œÀö”‡•Ú–±–‡†‡––‘”‘•œŽž•œžŒ±•…‹‹ƒ csüngött alá. És az óra alatt is csak lógó emberi kezeket láttam, csak úgy lazán átvetett ernyedt karoƒ–ǡŠ‡”˜ƒ†–˜‹”ž‰±–…•ò‰Ý±œˆ‡Œ‡‡–ǡ˜ƒÀ–׃ fehér ingbe bújtatott csuklókat. A kovácsoltvas cirádák között egy széket láttam, s rajta valakinek a •œ±–˜‡–‡––Žž„ž–ǡƒ–Ú”œ•ڕ•œ‡‘Ž˜ƒ†–ƒ’‹Š‡Ýڔ‡‰‡– takaró zöld ládával. És ebben a pillanatban a kastély ‡ŽŽ±•œž”›ž‡Ž˜žŽ–ƒ–‡–Ý–ÝŽƒœ‡”‡•œ…•ƒ–‘”ƒǡ±• ‹–ƒ•‘”‘’׃˜ƒ•ï–‹‡”‡•œ–‡œÝ†±•„‡ǡŽƒ••ƒ ereszkedett alá, mint a toronyóra mutatója, majd meglódult lefelé a szilárd középpont körül, ám egy•œ‡”…•ƒ‡‰žŽŽ–ƒœƒ”‘œ•†ž•‡”‡•œ…•Ýǡ±•ƒ”ƒ†–ǡˆ‡›‡‰‡–݇”—‰×œ‘––ǡ±•„‡Ž•‡Œ±„ÝŽ”‘œ•†ƒ±• madárfészek és korhadt levél pergett ki. Ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy az a kastélyhomlokzat voltaképp olyan, mint egy öreg nyugdíjasarc, žŽŽ‘––˜ƒ‘Žƒ–ǡˆ±Ž›‘Ž…‡ŽÝ––ږ’‡”……‡Ž‡‰„±—Ž–ǡ térdnek támasztott karokhoz hasonlatos óramuta–׍ǡ±•œ”‡˜‡––‡ǡŠ‘‰›±Š‘Žƒ•‰”ƒˆϐ‹–×–‹•Ž‡Šž–‘––ƒƒœ‹†ÝǡŠ‘‰›‹–‡–•œ‡––ƒœ‡”‡†‡–‹ǡ…•—’ƒ•œ fal, a durva habarccsal összetapasztott nagy homok10

ÝǦ±•ž”‰ƒ–ڏ„ڍǤ‹–‡‰›ڔ‡‰›—‰†ÀŒƒ•ƒ”…ƒǨ ‡”– ‡„„‡ ƒ ƒ•–±Ž›„ƒ ϐ‹ƒ–ƒŽƒ„„ ›—‰†ÀŒƒ•‘ ‹• vannak, akik még csak nem is ráncosak. Csakhogy tekintetük szüntelenül tévelyeg, úgy álldogálnak, ‹–ƒ‹‡”ÝŽÚ†˜‡’”ׄžŽƒ˜‹••œƒ‡Ž±‡œ‹˜ƒlamire, és ez az istennek sem sikerül nekik. És minden bizonnyal sohasem fog fény gyúlni agyukban, az arcuk olyan álmélkodó, mintha már-már eszükbe jutna valami szép, valami, ami gyógyulást hoz nekik, valami, ami javára válik az embereknek. Arcuk azt ƒŽž–•œƒ–‘–‡Ž–‡––‡ǡŠ‘‰›‡‡•Ž‡Žö‡ǡŠ‘‰›˜ƒŽƒ‹‘”ö˜‡Ž–‡˜‘Ž–ƒǡ‹ŽŽ‡–˜‡Š‘‰›‘•–Ž‡––‡…•ƒ ‹‰ƒœž ö˜‡Ž–‡ǡ Š‘‰› ‡Ž±”–± ƒ –—†ž• –‡ŽŒ‡••±‰±–ǡ amiért minden ember töri magát. De az csak az én illúzióm volt. Ezeknek az embereknek már az is óriási siker volt, ha eltaláltak a kastélyba, ha megtalálták a szobájukat, az ágyukat. Aztán kicsapódott az üvegezett ajtó, az üvegtáblák visszfénye félkörívet írt le az udvaron és elvakította a szemem, oda±œ–‡ǡ ±• ƒœ ‡Ž•Ý ‡‡Ž‡–‹ ‡”±Ž›”‡ ‡‰› •œƒžŽŽƒ• ˆ±”ϐ‹Ž±’‡––‹ǡƒ‘”Žž–ƒ–žƒ•œ‘†‘––ǡ±•‡ŽÝ•œÚ” a jobb, majd a bal arcélét mutatta felém, olyan volt ‡œƒœڔ‡‰‡„‡”ǡ‹–ƒ‰ƒe’‘”‰”׈Ǥ ‡Ž•œ‡‰‡–– állát gondosan nyírt fehér körszakáll ragyogta be, –‡––ǡ‹–Šƒƒœ‹†ÝŒž”ž•–ǡƒ˜‹†±‡–±Ž‡Ž±ǤA‰› maradt ebben a fennkölt pózban, moccanatlan, ábrándosan, mint aki felméri a helyzetét, és tudatja 11

‹†‡‹˜‡Žǡ Š‘‰› –±˜‡†±•„ÝŽ ˜ƒ ‹–– ƒ ›—‰†ÀŒƒ•Ǧ ‘––Š‘„ƒǤœ–žƒœ‡ŽÝ…•ƒ”‘„ƒ˜‡œ‡–Ý‘•œŽ‘’•‘”Ǧ nál megmozdult egy arc, s én rémülten láttam, hogy ‡œƒœƒ”…‡‰›–‘Ž×•œ±„‡òŽÝڔ‡‰ƒ••œ‘›±ǡ‡±nyen markolta a karfát, vállát és karját megfeszítette, hátát a támlának vetette, ezért aztán nem szaba†—ŽŠƒ––ƒ ƒœ ±”œ±•–ÝŽǡ Š‘‰› ‡‰› •œϐ‹š‡– Žž–‘Ǥ 2• vele szemben, egy másik oszlopnál ott ült a hasonmása, éppoly ünnepélyesen, éppoly mozdulatlanul, ƒž”‡‰›•œϐ‹š•œ‘„‘”Ǥ‡ƒ‘…•‹ƒƒ–žŽžŒƒ‹• az oszlopnak volt támasztva, így sütkérezett a fekete kocsiban ez a két járóképtelen nyugdíjas öregasz•œ‘›ǡ•œ‘›žŒ—ˆ‡Ž‰›ö”˜‡ǡŠ‘‰›Žž–‹Ž‡Š‡–‡––ǡ Š‘‰› ƒ ˆ±Ž”‡–‘ŽŠƒ–× òŽÝ‡ ƒŽƒ–– ‡‰› ‹‡‡ŽŠ‡–Ýǡ ˆ‡hér, zománcozott éjjeliedény csillog. És ahogy fújdogált és lágyan dudorászott a fák lombját rezegte–ݱ•œƒ‹•œ±Žǡ—‰›ƒ‹Ž›‡ŠƒŽœ‡±–ŠƒŽŽ‘––ƒƒ–žvolból, csupa vonóst, olyan zenét, amilyen Chaplin ϐ‹ŽŒ±–ǡƒRivaldafény-t kíséri végig, vagy a Toulouseƒ—–”‡…±Ž‡–±”ÝŽ•œ×Ž×ϐ‹Ž‡–ǡ‘Ž›ƒœ‡±–ǡƒ‡Ž›•œ‘Ǧ morkás mosolyt csal az arcra, egy vonószenekari darabot, amely úgy hatott rám, mint az a díszes kastélykapu. De míg én elérzékenyültem azoktól a vonósoktól, láttam, hogy a nyugdíjasok fel-alá sétálnak és ügyet sem vetnek a zenére, üldögélnek a padon, ±•„‘–Œ—ƒŽž‘„ž‘‘ƒ–ϐ‹”žŽƒƒŠ‘‘„ƒǡ vagy csak úgy ülnek, és némán szopogatják a cukor12

kát és a mentolos töltött bonbont. És a kastély gazdasági épületének a fala mentén véges-végig egy ƒ‰›ǡ•œ‡ŽŽÝ•ˆ‘Ž›‘•×Šïœ×†‘––ǡ‡‰›ˆò‰‰Ýˆ‘Ž›‘•×ǡž” Úœ‡Ž•‡‘Ž›ƒ‡ŽÝ‡ŽÝǡ‹–ƒŠ‘Ž‘œƒ–‹‡”±Ž›‡ǡ arról a folyosóról tíz barna szobaajtó nyílt, és az a –ÀœƒŒ–ׇ‰›–ÝŽ‡‰›‹‰˜ƒŽƒ‹ˆ±Ž‡˜±†Ý•œ‡”±›‡Ž˜‘Ž– ‡ŽŽž–˜ƒǤ›—‰†ÀŒƒ•‘ǡ…•—’ƒˆ±”ϐ‹ǡ‹Ǧ‹ŒÚ––‡ƒˆò‰‰Ýˆ‘Ž›‘•×”ƒǡƒ‘”Žž–ƒ†ÝŽ–‡ǡ±•†‡”‡†–‡ǡ‡redten néztek lefelé, engem néztek, de én láttam, hogy nem látnak, hogy félresiklott tekintettel bᏗŽƒ˜ƒŽƒŠ‘˜ƒ˜‹••œƒˆ‡Ž±ǡƒ”±‰ïŽ–‹†Ý„‡ǡƒ‹‘” ±‰ ϐ‹ƒ–ƒŽ‘ ˜‘Ž–ƒǡ ˜ƒ‰› ž†žœ—Žǡ Šƒ”ƒ‰‰ƒŽ ±• dühvel eltelve keseregnek valamin, amin most már nem változtathatnak, amit már nem befolyásolhatnak, pedig ez a bizonyos esemény csak most ért el ƒ˜±‰‹ˆ‡ŒŽ‡–Š‡œǡ‘•–ǡƒ‹‘”ƒœ‡ŽÝ‹†±œÝ‘‘ž” szertefoszlottak, a semmibe vesztek… És láttam, hogy arról a hosszú folyosóról ugyanaz a zene csurog le, és mint a füst körülhömpölygi az alakokat, •Ý– Š‘‰› ±Š‘Ž ž” ƒ ›‹–‘–– „ƒ”ƒ •œ‡”±›ƒŒ–׍ mögül folydogál ki. Felkaptam a fejem, és elindul–ƒƒœ‡ŽÝ…•ƒ”‘ˆ‡Ž±ǡ±•ƒœ‘ƒ–‘Ž×•œ±„‡òŽÝǡƒ „Ý”ƒ”ˆž–‰Ú”…•Ú•—ŒŒƒƒŽƒ”‘Ž×ڔ‡‰ƒ••œ‘›‘ ±‰‹†‹‰•œϐ‹š±–‡”‡†–‡ƒ‰—‡Ž±ǡ†‡Úröttük a vonószenekar futamai lebegtek, és láttam, hogy az a zene a vezetékes rádióból árad, hogy körülfonja a két öregasszonyt, mint rózsabokor a kerti 13

szobrot, felnéztem és láttam, hogy odafönt az er±Ž›‡ǡ ƒ ˆò‰‰Ýˆ‘Ž›‘•× ƒœ ƒŒ–׍ ÚœÚ–– ‹†‡ò–– ugyanaz a szekrényke áll a konzolokon, mint megannyi, vak madaraknak szánt kalitka, és hogy mindegyik kalickából vonószenekari dallamok csordogálnak, a szívhez szóló vonós hangszerek mélységes átéléssel fonódnak össze, kísérik egymást, aztán az egyik vonós hirtelen kiválik, és szenvedélyesen Œž–••œƒƒ•œ×Ž×–ǡƒˆÝ–±ž–ǥ‹‰‡ǨHarlekin millióiƒƒ†ƒŽŽƒƒ˜‘Ž–‡œǡƒ‹ƒ”±‰ïŽ–‹†Ý„‡ƒ±ƒϐ‹Ž‡ǡƒ•œ‡”‡Ž‹Œ‡Ž‡‡–‡ǡ˜ƒŽŽ‘ž•‘ǡ…•×‘ À•±”Ýœ‡±Œ‡ ˜‘Ž–ǡ ƒ‡Ž›‡ ˜‘×••œ×Žƒƒ‹ ‘””ˆïŒž•”ƒǡÚ›’‘–›‘‰–ƒ–ž•”ƒ±•œ–‡––±ƒ±œÝ‡–ǥ2• ‘•–‹––žŽŽ‘ƒ›—‰†ÀŒƒ•‘––Š‘ƒǡe’‘”‰”׈˜‘Ž– kastélyának az udvarán, Francin éppen a szobánkat, ƒ‡––ݐ•œ‘„žŒž–˜‡•œ‹ž–ǡ‡’‹„ž…•‹ž”Šž”‘ hónapja itt fekszik az egyik osztályán ennek a menŠ‡Ž›‡ǡ ƒŠ‘‰› ƒ ”±‰ïŽ– ‹†Ý„‡ ‡˜‡œ–±Ǥ  ŒžǦ róképtelenek osztályán. Amikor látogatóban jártam ‡’‹„ž…•‹žŽǡƒ‘”‹•˜±‰‹‰‡–‡ƒœ‡ŽÝ…•ƒ”‘‘ǡ ƒ‘” ‹• ƒœ ‡›Š± Ž‡Œ–Ý• ˆ‘Ž›‘•× ƒ’–ƒ––ƒ felfelé, be-belesve a mellékfolyosókra, ahol öregasszonyok jártak-keltek, félrelebbentették a függönyöket és lenéztek az udvarra… Besandítottam arra az osztályra is, ahol öregasszonyok feküdtek és pelenkák maró szaga terjengett, félénken belestem az ‡„±†ŽÝ„‡‹•ǡ•‘Ǧ•‘±˜˜‡Ž‡œ‡ŽÝ––‡ŽÝ‡ŽÝ•±‰‡•œž14

œƒ‹ƒ”‡†‡œ‡––‹––Žƒ‘žƒ–e’‘”‰”׈ǡ˜±‰òŽƒœ–ž„‡–±”–‡ƒŒž”׍±’–‡Ž‡‡‘•œ–žŽ›ž”ƒǡƒŠ‘Ž‡’‹ „ž…•‹ˆ‡ò†–ǡƒˆ±ŽŠ‘žŽ›„ƒǡƒ‡Ž›„ÝŽ‹Ž‡…ž•‹ járóképtelen nyugdíjas meredt rám, a Harlekin milliói-–‹•ŠƒŽŽ‘––ƒǡƒ‹‘”ž”‘––òŽ–‡±•‡’‹„žǦ csit néztem, aki csak feküdt és rezzenéstelen szemmel bámulta a mennyezetet és nem szólt, semmire sem bólogatott, semmin sem háborgott, csak feküdt, és én hallottam a távolból a Harlekin milliói-t, és az volt az érzésem, hogy csak képzelgek, védekezésül az ellen, ami itt a szemem elé tárult. Annyi minden lázadozott bennem, annyira szenvedtem attól, amit ƒ„ž…•‹žŽ–‡––‡Ž•ÝŽž–‘‰ƒ–ž•‘‘”‡„„‡ƒ˜‘Ž–ƒ•télyban láttam. De aztán történt velem valami, ami megrendített, és én elhatároztam, hogy mindenen túladunk, és Francin is egyetértett velem, és most itt žŽŽ‘ ƒœ —†˜ƒ”‘ǡ ”ƒ…‹ ƒ •œ‘„žƒ–ǡ ƒ ‡––ݐ szobáját veszi át, egész havi nyugdíja és némi kieg镜À–±•ˆ‡Œ±„‡‹––ˆ‘‰—Žƒ‹ǡƒž”e’‘”‰”׈…•ƒládja, egyetlen aprócska szobánk lesz csak, de ebédelni és reggelizni és vacsorázni úgy fogunk, ahogy ƒ‰”×ϐ‹…•ƒŽž†‡„±†‡Ž–±•˜ƒ…•‘”žŽ–ǡƒœ‡„±†ŽÝ–‡”‡„‡Ǣƒ’ƒ”„ƒǡƒŠ‘‘Ý•œ‘„”‘ÚœÚ––ˆ‘‰‘•±Ǧ tálni, és egy nap tán elmondhatom majd magamról, hogy tudom, melyik szobor mit ábrázol, felnézhetek ƒŒ†ƒ‰Ú”Ú‰–Ú”–±‡Ž‡„ÝŽ˜‡––Œ‡Ž‡‡–‡‡Ž–‡Ž‡ˆ‡•–‡–– ‡›‡œ‡–”‡ǡ ‡‰±”‹–Š‡–‡ ƒ Ž±’…•ÝŠžœ 15

falmélyedéseiben álló fehér görög edényeket, míg Francin egyre csak az óráját fogja lesni, reszketve, hogy le ne késse a rádióban a híreket a nagyvilágból, hogy meghallgathassa az összes, cseh nyelven •—‰ž”œ×ƒ†×–ǥÀœ•œ‡”ǡ•Ý––Ú„„•œÚ”‹•˜‘Ž–ƒž” ƒƒ•–±Ž›„ƒǡ…•ƒŠ‘‰›Žž–‘‰ƒ–׍±–ǡƒ‹‹†‡–ÝŽ ”±òŽ†Úœ‹±•”‹ƒ†‘œ‹ǤƒžŽŽ–ƒ‹––‡ŽÝ•œÚ”‘Ž›ƒ emberként, aki addig lakik majd a kastélyban, amíg nem történik vele valami, egy nap eljön majd hozzám valaki, gyöngéden a fülembe súgva megígér valamit, és aztán kienged, ki a szabadba, a határtalan, •‡˜±‰‡ǡ•‡Š‘••œƒ–±”„‡ǤÀœ•œ‡”ǡ•Ý––Ú„„•œÚ”‹•˜‘Žtam már a kastélyban, de csak ma láttam és hallottam és mértem fel a dolgokat és hangokat és viszo›‘ƒ–’‘–‘•ƒ„„ƒǡ–‡Šž–‡”Ý„‡ž•±’’ǡ‹– addig bármikor.