63
t 994. február
KÁNTOR
LAJOS
Erdély magyar irodalma* AZ UTOLSÓ ÖTVEN ÉV Az elso nagy trauma
-
1918/1919 fordulóján
-
tette szükségessé,
teremtette
meg
az új irodalomtörténeti (s nem csupán tájjellegú) kategóriát: az önálló erdélyi, a romániai magyar irodalmat. Huszonkét év m~ltán (részben) változott a történelmi alaphelyzet: a második bécsi döntés alapján Eszak-Erdély visszakerült Magyarországhoz, Dél-Erdély (Nagyenyeddel, Brassóval, Araddal, Temesvárral) Románia része maradt. 1940 és 1944 osze között ilyenformán romániai magyar irodalom csak a dél-erdélyi részeken létezik, Nagyváradtól, illetve Kolozsvártól a Székelyföldig legfeljebb erdélyi irodalomról, Erdély magyar irodalmáróllehet beszélni, noha a két világháború közti években kialakult külön intézmények - folyóiratok, könyvkiadók, irodalmi-muvelodési társaságok és egyesületek - szerepe e négy év alatt jelentosen csökkent. A transzilván ideológia, melyet kezdettol a baloldali (marxista) idosebbek, majd egyes fiatal írók, más-más oldalról, vitattak, átmenetileg ido- és identitászavarba került, háttérbe szorult, fo képviseloi azonban (mint Kós Károly, Reményik Sándor) továbbra sem adták fel Erdély-központú gondolkodásukat, történelmi-erkölcsi szemléletüket. Jellemzo ebben a vonatkozásban a kolozsvári Termés címu folyóirat 1943-asankétja, amelyben Kós ismételten kifejti, sot politikai aktualitásúvá teszi históriai alapozású tételét: Erdély akkor volt a leggazdagabb, kultúrája a legvirágzóbb, amikor népei együtt vállalták az erdélyi sorsot, az erdélyiség vállalása azonban nem jelenti a nemzeti sorsról való lemondást. A Termés fiatal írói, szerkesztoi - Szabédi László, Jékely Zoltán, Kiss Jeno, Bözödi György és Asztalos István - sem folyóiratukban, sem verses és prózai alkotásaikban, tanulmányaikban nem képviselik, nem viszik tovább a transzilvanizmust, kötodésük Erdélyhez a maguk egymástól eltéro módján azonban nyilvánvaló. Többségüket eros szálak fuzik a népi írókhoz, ugyanakkor a magyar polgárosodást s az európai kultúrával való lépéstartást tekintik a jövore nézve meghatározónak - vitában a mozgalmi baloldal internacionalizmusával és a hatalomközeli jobboldalial. Ez a szemlélet a legvilágosabban a Termésspiritus rectora, Szabédi László értekezo prózájában, költészetében és novellisztikájában érvényesül, eros intellektuális vonásokkal.
Jékc;ly lírája
közelebb áll a helikoni hagyományokhoz
(természetes kapcsolatot oriz ap-
ja, Aprily Lajos tájköltészetével), e talajtóllélekben soha el nem szakadva mégis magasabb esztétikai és filozófiai régiókba emelkedik; Erdélyhez kötodo - Erdélytol fizikailag végül is elszakadó - egyéni sorsát mint emberi sorsot, sorsszeruséget éli meg, s ez a metaforizált nosztalgia kitüntetett helyet biztosít Jékelynek a XX. századi összmagyar költészetben. Kiss Jeno s a szintén Termés-körhöz tartozó Horváth István a népi líra hagyományos vonalát követi. Bözödi György figyelme elsosorban az erdélyi múlt felé fordul, ennek szépirodalmi munkák mellett történelmi tanulmányok a bizonyítékai. 1944 oszén, amikor a keleti front elérte Erdélyt, majd áthaladt rajta, a hatalomváltozás megint új helyzetet teremtett az erdélyi magyar írók számára. A II. világ* A tanulmány egy angolul megjelen5 gyujteményes kötet számára készült.
64
tiszatáj
háborúbeli veszteségek nemcsak azokban a számokban és nevekben mérhetok, akik a harcokban vagy munkaszolgálatosként, illetve a fasizmus lágereiben és a kommunizmus hadifogolytáboraiban pusztultak el, hanem az elobb vagy utóbb elmenekülokben, távozni kényszerülokben is. Az észak- és dél-erdélyi magyar irodalom egysége most - a párizsi béke aláírása után hivatalosan is - a romániai magyar irodalomban teremtodött (újra) meg. Az 1944/45-ös tél a maga (idoleges) észak-erdélyi önkormányzatával átmenetet jelent - a folytatás kísérletét, amelyben mondhatni, valamennyi erdélyi író részt vállal, beleértve a hazahívottakat. A munkát újrakezdo s az újonnan alakuló muvelodési fórumok a demokráciát szélesen értelmezik, kaput nyitnak minden érték elott. Az irodalmi élet megszervezését egy napilap, a Romániai Magyar Népi Szövetség égisze alatt, Balogh Edgár foszerkesztésében megjeleno kolozsvári Világosságvállalja magára, itt jutnak szóhoz a korábbi baloldal írói, publicistái mellett a megszunt Termés munkatársai, de egykori helikonisták is, mindenekelott az idos Kós Károly, valamint a kolozsvári magyar egyetem, a Bolyai bölcsészkarának rangot adó esztéta, Benedek Marcell. A romániai magyar írók megalkothatják saját külön szövetségüket, kiadóikat, 1946-ban útjára indul Gaál Gábor szerkesztésében Kolozsvárt kéthetenkénti, majd heti megjelenéssel az Utunk. A köréje csoportosuló fiatalok - az elso években Gaál Gábor vezetésével, majd nélküle - a kommunista párt által kijelölt politikai irányítók közvetlen utasÍtásait követve, a proletár internacionalizmust tuzik zászlójukra, az irodalmi mu hovatovább a pártpropaganda része, a népi demokratikus állam szolgálója lesz. A két világháború közti hagyomány .polgári" oldala hovatovább kiszorul az irodalmi tudatból, sot azok is (számosan) tagadóivá lesznek, akik még öt-tíz évvel elobb részesei voltak az Erdélyi Helikon, a Pásztortuz vagy a Termés munkájának. A proletkult tehetségsorvasztó, elszürkíto hatását a romániai magyar irodalom - hasonlóan a "testvéri országok" literatúrájához
-
súlyosan megszenvedi. Még olyan humanista
költo is évek
termésével s átmeneti hitelvesztéssel fizet az 1948-tól elhatalmasodó .szocialista irodalompolitikának", mint a japán miniaturökkel rokonítható négysorosok nagyváradi alkotója, Horváth Imre. Költészetben az új embert éneklo pátosz, prózában a termelési regény az eszménykép, szovjet mintára. Ezzel párhuzamosan, szinte észrevétlenül játszódik le egy másik folyamat: a Kolozsvár-, de mindenképpen Erdély-központú magyar irodalom meghatározó intézlI!ényeit, központjait Bukarestbe költöztetik; szakmai-szervezeti szinten a Romániai Irók Szövetsége csak egy-két magyar tisztségviselo révén képviseli a romániai magyar írókat (a külön szövetség beolvad a közösbe), az állami könyvkiadók pedig legfeljebb fiókszerkesztoségeket tarthatnak fenn erdélyi városokban (többnyire Kolozsvárt), a döntések azonban - akárcsak a politikában - Bukarestben születnek. Ismétlodo kísérletek történnek abban az irányban is, hogy a magyar muvelodési sajtó "aránytalanságát" megszüntessék, hogy a román fováros ebben a tekintetben is az erdélyieket ellensúlyozó szerepet tölthessen be a romániai magyar irodalmi, kulturális életben. A .romániaiság. hovatovább mint központi kategória kerül be a vitákba, s az 1957-ben újrainduló Korunk örökségébol a hivatalosság ezt óhajtja hangsúlyozni. Pedig a Korunk-hagyománya maga baloldali egyoldalúságai, olykor eluralkodó
balossága ellenére elsosorban
világra nyitást jelentett
-
és most ennek fel-
élesztése kerül napirendre -, s a gyermeki tudat irodalomra-muvészetre nyitását kívánja szolgálni ugyanettol az évtol, a mind nagyobb népszeruségre (több tízezres példányszámra) szert tevo gyermeklap, a Napsugár,Asztalos István és a körülötte szervezodo rangos munkatársak, írók, képzomuvészek munkája nyomán. (Különösen a Napsugár elso két évtizedében magas színvonalú gyermekirodalom születik Erdélyben. A novel-
65
1994. február
lista és regényír6 Fodor Sándor és Veress Zoltán például a gyermekregényben, illetve a verses mesében alkot igazán kiemelkedéSt,a legnagyobbakkal állva az összehasonlítást.) A neoproletkult jellegtelenségébéSlkitörni akarás elséSeredményei az ötvenes évek második felében regisztrálhat6k. Szab6 Gyula székely faluregénye, a Gondos atyafiság tematikailag nem jelent ugyan újdonságot, hiszen a romániai falu, a mezéSgazdaságszocialista átalakítását, vagyis a szövetkezetesÍtést ábrázolja, ám ezt magánélettel is rendelkezéS,azaz evilági emberek természetes közegükben élik meg, beszédm6djuk pedig, a M6ricz Zsigmond-i-Tamási Áron-i csapást követve, egyénített, a helyi színeket-ízeket felmutat6. Szab6 Gyula késéSbbsem lett hutlen a paraszti világhoz; balladás novellái s a dokumentumirodalom felé hajl6 múltidézései ugyancsak jellegzetesen erdélyi alkotások.) A lírában Székely János az, aki már költéSimegsz6lalásávalszakÍt a korszakra jellemzéSpatetikus-fak6 versbeszéddel. A Csillagfényben(1955) s még inkább a Mélyvizek partján (1957) a babitsi verseszményt követi, tágabb értelemben a nyugat os líra individualizmusát idézi fel. Gondolati költészetének legjelesebb darabjai, a Bolyai-szonettkoszorú és a Dózsa címu poéma (1964)egyéni sors és történelmi kihívás konfIiktusára épülnek. Lírájával egyenértéku pr6zája (SoóPéter bánata,A nyugati hadtest)és történelmi drámáinak java, mindenekeléStta Caligula helytartója (1972).Esszében is eredetit alkotott. Kányádi Sándor neve kezdetben a PetéSfi-örökségerdélyi folytathat6ságát jelentette. A hatalmi parancsra bezúzott Sirálytánc (1957), a Harmat a csillagon (1964), majd a Kikapcsolódás(1966) és a Függolegeslovak (1968)címu kötetek már nem a néptribunköltéStmutatják, hanem a forradalmi optimizmussal szakÍt6, a társadalmi igazságot alleg6riákban kifejezéS,egyre inkább magányos meditáci6ra hajlamos lírikust, aki közéleti állásfoglalásaiban is az illyési modellhez igazodik. A Halottak napja Bécsben egyetlen nagy verskompozíci6ba foglalja a Romániában éléSmagyar költéSidegenségérzetét és otthontudatát. A kiszolgáltatottság zártabb lírai formáját teremti meg "indián énekeiben". Az úttörésben, a költéSi szemléletváltás elismertetésében kiemelkedéS érdemei vannak az erdélyi magyar költészetben Páskándi Gézának. Piros madár címu, bemutatkoz6 kötete (1957) a költéSvelegyütt kerül zár alá. A mozgalmi lírával hamar szakítva, J6zsef Attilát61 a létértelmezés összetettségét tanulja el. Ellentéteiben láttatja a világot, ehhez keresi a megfeleléSköltéSi-nyelviformákat, a Holdbumeráng (1966), különösen pedig a Tu foka (1972)verseiben. Az Üvegek (1968)abszurd novellái és Páskándi drámai "abszurdoidjai" nem kevésbé kavarták fel a romániai magyar irodalmat. Történelmi témáit, a sajátosan erdélyieket is, a magyar klasszikus drámahagyománnyal részben szakÍtva tudja provokatÍvan maivá tenni (Vendégség,Tornyot választok). Az 1955-57 között hangot kapott, az "irodalmi pártosság" tételeivel és gyakorlatával szembeszegüléSmegnyilatkozások, kötetek folytatására, az igazi áttörésre a szigorú (nem csupán irodalompolitikai!) megtorlások után közel egy évtizedet kell várni. Az alkot6 egyéniség kibontakozása s a kollektív (nemzeti-nemzetiségi) egyéniség irodalmi érvényesítése a hatvanas évek végefeléválik jellemzéSvéa romániai magyar irodalomban.
Ebben kezdeményezéS, példaad6 szerepe van egy új
-
a II. világháborút
s az
ún. "felszabadulás" utáni éveket még gyerekf6vel megért - nemzedéknek, amelyet a pályakezdéSk könyveit kiad6 sorozat alapján Forrás-nemzedékként tart számon az irodalomtörténet. Az intézmények sorában pedig a Kriterion Könyvkiad6 lesz (a hetvenes évektéSl)a magára ébredéSromániai magyar irodalom val6ságos muhelyévé, szervezéSjévé (igazgat6ja Domokos Géza). A Kriterion ugyanis nem egyszeruen felvállalja a leg-
66
dszatáj
sikerültebb szépirodalmi muvek, tanulmányok megjelentetését, hanem befolyásolja újak születését, szemléletét azáltal, hogy kaput nyit a világ felé, az egyetemes irodalomba, a jelenbe és a múltba, népszeru könyvsorozataival. A népköltészet, a néprajz, a történelem, a nyelvtudománya Kriterion-kiadványok révén sokak ügyévé válik - eléga (Kallós Miklós gyujtését tartalmazó) BalI4dák könyvére (1970) vagy a Szabó T. Attila heroikus kutatómunkájának köszönhetcSenelinduló Erdélyi MagyarSzótörténeti Tár köteteire hivatkozni. E korszak legnagyobb sikere SütcSAndrás naplóregénye, az Anyám könnyu álmot ígér (1970). Az író szülcSfalujának,a mezcSségiPusztakamarásnak világa SütcSlírai láttatásában kitágul, a helybeli történéseken messze túlmutató jelentést kap. A népi demokratikus rendszer kegyeltjeként fiatalon elismert, nagy tehetségu novellista és futtatott közéleti ember az anekdotikuspróza lépcscSitmegjárva(FélrejáTÓ Salamon,1956)jut el lényegi kérdések feltevéséig, amelyek nem csupán a falut érintik. Nagyobb - történelmi - távlatba állítja felismeréseit esszéiben és drámáiban. Színpadon is kirobbanó sikeru trilógiája (Egylócsiszárvirágvasárnapja,Csillaga máglyán, Káin ésÁbel) a hetvenes években egyén és hatalom, hatalom és erkölcs, erkölcs és világszemlélet viszonyát vizsgálja, a "felemelt feS"etikáját hirdeti. A nyelv, a megcSrzésregényét írja meg, egy ellenséges (nyelvi) környezetben, Engedjétekhozzám jönni a szavakat (1977)címmel. A magyar nyelvterületen túllépcSregénysikert mondhat a magáénak Bálint Tibor, a Zokogó majom (1969)szerzcSje.Bálint a külvárosi élmények lírai karcolatba-novellába foglalásával figyeltetett föl magára, Csehov és Krúdy, de Nagy Lajos tanÍtványának is tekinthetcS. Megalázott és megszomorított, eltorzult lelkek panoptikuma a Zokogó majom is (amely egy kocsma neve), ebbcSlncSki a többre-szebbre vágyó gyermek, hogy aztán újságíróvá felvergcSdve,a sztálini kort híven tükrözcSszerkesztcSségbenúj megaláztatások érjék. A lent élcSk,a "sánta angyalok utcája" lakói fölött jószerivel észrevétlenül zúg el a történelem; a történelmi idcSta regényben refrénszeruen ismétlcSdcS hírmontázsokkal érzékelteti az író, heSseiéletébe azonban nem avatkozik be mesterségesen. Az érzékletes életszecúség tette kiemelkedcSvéa regény színpadi változatát is. A Zarándoklás apanaszfalhoz (1977) még bizarrabb figurákat vonultat fel, a lélektani helyzetek kiélezettebbek, e regény stílusa messzebb merészkedik a magyar realista próza hagyományaitól. A hely szellemét s a magyar és egyetemes lélektani próza csúcsait (Németh László Iszonyát csakúgy, mint Faulknert) tudatosító, szemléletüket a sajátjává hasonító regény a Kó hull apadókútba (1975),Szilágyi István páratlannak mondható, a romániai magyar irodalomnak rangot adó epikája. Az isten háta mögötti vidék hangulatát rajzolja Szilágyi már korábbi novelláival, regényével (Üllo, dobszó, harang), a Kó hull apadó kútba azonban új mincSség.Jajdon, a regény színhelye amolyan erdélyi Yoknapatawpha; ahol a szerelem vak szenvedélybe, a munka robotba fordul, a dicscStörténelem (Rákóczi, "a nagy fejedelem" emléke) pedig nosztalgiaként, lakások falvédcSinél tovább. B(in és bunheSdés,reális történés és cSrültálomvilág mindvégig megcSrziegyediségét, de egyúttal egy társadalmi-történelmi struktúrát is kirajzol. Nyelvi erejét a pontosság és a balladáslátomásos hang ötvözése adja. Nem kevésbé bizarr világ a Bodor Ádámé, noha sok mindenben épp az ellentéte annak, amit Szilágyi István epikája képvisel. Bodor a kis formának, a pár oldalba surített helyrajz és történés elcSadásánakmestere, már elscSkötetében (it tanú, 1969). Talán az CSírói pályakezdése jelenti az ún. "szocialista irodalomeszmény" legélesebb tagadását - bár a bizonytalanságot jelzo igeformáival, kötoszavaival, mondatszerkezeteivel. Ab-
t 994. február
67
szurd novellái (plusz-mínusz egy nap, 1974;Megérkezésésza,kra,1978)tulajdonképpen elhelyezhet6k abban a térben és id6ben, amely Bodor Adám ifjúkorát - a politikai okokból elszenvedett börtönéveket - tragikusan meghatározta. Ezek a szövegek mégis mint a XX. század közepi-végi emberiség röntgenképei kerülnek az olvasó elé. Groteszk vagy abszurd elemekre épülnek Panek Zoltán hatvanas évek végi, hetvenes évekbeli novellái is. Az ön- és világelemzésben továbblép A földig már lépésben (1977) címu tudatregénye, a joyce-i példának ezen erdélyi változata, amely korjellemzésként hasonlóan figyelemre méltó, akárcsak a szerelmi idillt6l a kegyetlen élveboncolásig eljutott szerz6 látásmódja és nyelvi fantáziája. Az erdélyi magyar próza legeredetibb egyéniségeinek egyike Bajor Andor. Mufajteremt6 író, aki mind filozofikus szemléletében, mind a lírához való vonzódásában rokon lélek Karinthy Frigyessel- vagyis felületességvolna "humoristának" min6sÍteni, mint híres el6djével is tették -, de az abszurd kor, amelyet megélnie adatott, a hatalmi mechanizmusok s a kiszolgáltatottság analitikusává kényszerÍtette. Ez a szigorú elemz6 (aki az erdélyi irodalom legjobb paródiáit írta) írásainak jelent6s részében gyermeki lélekként is megmutatkozik - így száll szembe az értelmetlenséggel, a világot eluraló embertelenséggel. (Répa,retek, mogyoró, 1962jFoúr, írjaa többihez, 1967;Ima az üldözokért, 1992J A tehetségek és irányok sokféleségét a romániai magyar prózában különböz6 nemzedékekhez tartozó más írók számontartás ra érdemes muveivel lehet hasonlóképpen alátámasztani. Az anekdotikus novellában Asztalos István az ötvenes években is felül tudott néha emelkedni a kor irodalmi átlagán, visszahajolva a két világháború közti önmagához. Méliusz József regénye, a Városa ködben (1969) közvetlen átmenetet képez két irodalomtörténeti szakasz között, prousti el6adásmódja pedig a mu megjelenésekor is termékenyít6nek bizonyult. A fiúk nemzedékéb6l Pusztai János vált ki el6bb a Nagy István régebbi prózájával irodalmi polgárjogot nyert munkásregények új szellemu folytatásával, majd egy különös" új-tárgyiasság" modern nagyepikába, magyar és egyetemes történelemláttatásba fogalmazásával fA sereg, 1978; Zsé birtoka, 1979; Tatárjárás - Futótuz, 1984). Köntös-Szabó Zoltán a szabadító tettet meghirdet6
Júdás-regé-
nyével (Kár volt sírni jeruzsálemben, 1969) az olvasót s a korabeli cenzúrát egyaránt
meghökkentetteja novellaíróel6zmény s a folytatás gazdag írói életmuvéállt össze. Csiki László kisvárosi történetei és drámái (Ártatlanok, 1981)groteszk tükröt tartanak a kornak. Kocsis István el6bb prózában, aztán nagy sikeru monodrámákban állított erkölcsi mércét kortársai elé, a történelmi múltból (Örömteremtés, 1969; Tárlat az utcán, 1974).Deák Tamás az irónia eszközét használta regényeiben és drámai muveiben. Vári Attila erdélyi fogantatású "meséi" az anekdota, a líra, a fantasztikum, az abszurd találkozási pontjain eredeti hangon szólnak vidékiségr6l és nagy emberi akarásokról, méltatlan környezetr6l és a valóság fölé emelkedésr6l (A végesnap, 1967; Középkori villamosjegy, 1976). Sigmond István a kegyetlen abszurdot használja a realitás kifejezésére. Mózes Attila lélek- és társadalomelemzései novellában, regényben nem kevésbé kegyetlenek - és nem kevésbé találók. Az erdélyi magyar irodalom sokat emlegetett hagyományossága tehát - amely tulajdonképpen a II. világháború el6tti id6kben sem volt egyértelmu! - a hatvanas évekt6l semmiképpen sem állítható. A változás az említett prózai muvek megszületése el6tt, a költészetben kezd6dött, a szembefordulás a régi hanggal (vers)beszéddel a lírában volt a legprovokatívabb, s alighanem eredményeiben is a leglátványosabb. Páskándi Géza mellett a Forrás-nemzedék költ6i, els6sorban Lászlóffy Aladár és Szilágyi Do-
68
tiszatáj
mokos végezték ezt az úttörést, hozzájuk nott fel késobb Hervay Gizella lírája. Nem egyszeru nemzedéki harcról van szó, ahogy ezt a korabeli irodalmi front értelmezi. A ki nem mondottan is "Lobogónk: Petofi!" jelszót felvállaló s a magyar költészeti hagyományból legfeljebb még a Nyugat impresszionista vonulatát beépito költokkel, költészeteszménnyel szemben a Forrás elso nemzedékének harcát megvivó lírikusok József Attilát és Szabó Lorincet választják elodjükül, de tudomást vesznek az elhallgattatott Kassák Lajosról is (pár évvel késobb ez foként Király László verseiben észlelheto). A rímes vers, a klapanciák eluralkodásának idején már maga a szabad vers mint fdrma ellenzékiségnek hat, s a hivatalos kritika ugyanigy értelmezi a "kozmikusság" megjelenését. Valójában a provinciális erdélyi és romániai - és "szocialista"! - beszt1külésnek üzennek hadat, jóllehet, csak fokozatosan tudnak megszabadulni a kor politikai-agitatÍv bélyegétol. Európa, a nagyvilág ugyanúgy kézügyükben van, mint az osztatlan magyar irodalmi örökség; Whitmantól T. S. Eliotig és a kortársakig ível az a "modernség", amelyr61 nem hagyják lebeszélni magukat. Lászlóffy Aladár programszeruen is egy nemzedék nevében végzi "szertartását", folytatja "disputáit", még ha csak egy szökokútról is (Hangok a tereken, 1962), érvekért azonban következetesen a történelemhez fordul. Olykor a prózaiság veszélyétol fenyegetve,Lászlóffy kialakít magának egy közvetlen, ugyanakkor teherbíró versbeszédet, amely els6sorban a fiatalok közt hódít teret, de visszahat idosebb pályatársakra is. Egyetemességigényével és az ünnepélyességet, költ6i áhitatot elvet6 személyes lírájával o az, aki új mértéket állít a romániai magyar költészetben (Színhelyek, 1965;Képeskönyv a vonalakról, 1967; Szövetségek,1970;A hetvenes évek, 1971;A következo ütközet, 1974). Az erdélyi magyar líra megújÍtásában a legmesszebb és legmagasabbra Szilágyi Domokos jutott. Iróniája hamar átsegitette az ötvenes évek végén pályakezd6, Forráskötettel (Alom a repülotéren)1962-benbemutatkozó költ6t a gyermekbetegségeken. Kiváló formaérzékét az elioti gondolattársitásokon és a weöressándori játékosságon iskolázza. Teljes költ6i vértezetében már senkit nem kímél- a klasszikusokat sem (például: Adyt). Az élet teljességének, az emberiség felhalmozott kincseinek átfogását lírai módon, tehát nem extenzíven, hanem a vershelyzetek és metaforák pontos kiválasztásával, a szigorú versépÍtéssel éri el. De nem csupán verset, hanem verskötetet épít (A láz enciklopédiája, 1967), amelyben a Nagy Lászlóéval rokon dal csak az egyik szólam a kórusban, a (dzsessz)szimfóniában. A Búcsú a tYÓpusoktól(1969) hat verse külön-külön és együttesen Közép-Kelet-Európa lírai-drámai antológiája, leltár és leszámolás, vita és remény - búcsú és honfoglalása XX. századimagyarés európai költészetben.A népköltészet s a mt1velt el6dök ugyanúgy jelen vannak itt, mint a lángoló Mekong és a szinkofazotron - s a harangvirág. A "Hogyan írjunk verset" kritikusi tétele ebben a kötetben ironikusan - és utánozhatatlanul - kap választ egy olyan költ6t61, aki senkinek sem szeretett tanácsot adni, mert magát is szabadnak tudta (többek közt a tanácsoktól). Élete kevés hátralevo évében tovább regisztrálta a világot, korát messze meghaladó érzékenységgel (Öregekkönyve, 1976). Lázadó költ6ként, az asszonysors lírikusaként vált ismertté Hervay Gizella (Reggeltol halálig, 1966; Tomondatok, 1968). Tragikus sorsa, az egymásra halmozódó veszteségek apokaliptikus mélységeket szabadítanak fel, valóság és látomások összefonódása az erdélyi magyar líra egyik legsajátosabb hangú alkotójává avatják (Zuhanások, 1977)- pályája végén legjobb versei által Szilágyi Domokos közelébe emelkedik. Palocsay Zsigmond a természet mondhatni mikrorealista leírásából alakított ki senkiével össze nem téveszthet6 költ6i nyelvet. A Forrás ún. második nemzedékének líriku-
t 994. február
69
sai erosebben kötodnek a szüloföld hangulataihoz, a népi hagy~mányhoz, s e hagyomány folytatóihoz. Király László versben és prózában, Farkas Arpád versben és lírai publicisztikában tudja nem csupán nemzedékét, hanem nemzetiségét is képviselni. (Jegenyekör, 1971;Alagutak a hóban, 1979;Asszonyidó, 1983). A romániai magyar irodalom legutóbbi, irányváltást, de legalábbis szemléleti megújulást jelento kísérlete a filozófus-esszéíró Bretter György és tanítványai tevékenységéhez Í11zodik.A tanítványok közül Egyed Péter az, aki a tanulmányírás, a tudományos (és publicisztikai) tevékenység mellett mint költo és prózaíró is jelen van az irodalomban. Ezzel a vonulattal oriz szellemi kapcsolatot Balla Zsófia költészete is. Ugyancsak a századvég egyre bonyolultabb viszonyrendszerét igyekszik megfejteni a verset és prózát sokszor el sem különíto, szövegeket író Szocs Géza. Markó Béla számára a vers sokkal inkább formaprobléma is; szonettjei alkalmasnak bizonyulnak nagy horderejt'í témák felvállalására. A nyolcvanas évek az exodus korszakának bizonyultak a romániai magyar irodalomban. Idosek, középkorú és fiatal írók tömegesen távoztak Erdélybol. 1989 decemberéig, a rendszerváltozásig akkora vérveszteséget szenvedett ez az irodalom, hogy a kitárulni látszó új intézményes lehetoségek kihasználása emiatt is akadályokba ütközik. A kérdések azonban ma másként vetodnek fel, minthogy megnyílt a közlési lehetoség a Romániában élok számára az országhatárokon túl és fordítva: bármelyik magyar író jelen lehet a kolozsvári, marosvásárhelyi, sepsiszentgyörgyi, nagyváradi vagy bukaresti magyar lapokban, s akár az itt kiadott könyvek szerzoi közt. ilyenformán ismét bonyolultabbá válik külön (elkülönített) erdélyi magyar irodalomról beszélni. Mindenesetre, ma is vannak itt élo-alkotó tehetséges erdélyi fiatalok, akik vers- és prózaköteteikkel bizonyítják, hogy a forrás nem apad el. Visky András és Kovács András Ferenc a lírában, Láng Zsolt a prózában már több mint ígéret.
