ercur-bank ÉRTÉKPAPÍROK KÖLCSÖNÖK MICHELSTADTER S. E. és H. és váltó-nzlet részv.-lárs. Legnagyobb czipöraktár. Takarék betétek: BUDAPEST

c M

ercur-bank

ÉRTÉKPAPÍROK

és váltó-nzlet részv.-lárs.

KÖLCSÖNÖK

BUDAPEST L ^ - J K S J :

Takarék betétek:

vétele és eladása a napi árfolyam szerint.

aS

értékpapírokra a legelőnyösebb feltételek mellett.

* * * * * * * * *

MICHELSTADTER S. E. és H. BUDAPEST Váczi-oicza 3. - Emébet-Mrot 15.

Legnagyobb czipöraktár. Czipök csak a legjobb anyagból, a leg elegánsabb alakban, a legolcsóbb árban. Egyedüli keszitöje a gomb-, czugnélküli T r i u m p l i czipönek, mely egy érintéssé) fel- és lehúzható Vidéki rendelések pontosan esskísíltetnci. Eendolésnél elég egy jil illő ócska esipö bekUldéss.

D e c k e r t ÉS H o m o l k a táviró-, távbeszélő-, villámháritóés v i l l a m v i l á g i t á s i berendezők

Gyár és iroda

DlinADCCTCM

VI., Izabella-u. 8 8 . D U U A r C o l C H

Raktáf

V., Dorottya-u. 8.

a m. kir. államvasutak és a magyar állam szállítói,

a hangosan beszélő mikrofon feltalálói ós szabadalom tulajdonosai. Készít: teleionberendezéseket k ö z p o n t t a l vagy körkapcsolással, elvállalja régi berendezéseknek s egyes készülékeknek alapos áta l a k í t á s á t , továbbá: v i l l á m h á r í t ó k a t , háld sürgönyöket, tüz- i s vizjelzö-berendeséseket stb.

VILLAIHVILAGITÁST a legszakszerűbb kivitelben, jutányos érőn végez. Árjegyzékek, költségvetések ét ajanlatok bérmentve és Ingyen.

I

HÖLQYEKNEKI

lona-créme i

Legújabb és orvosi szaktekintélyek által is elismert biztos hatású kézés arcztisztitó-szer, eltávolít minden bőrtisztátlanságot és rövid használat után vakitó fehérré és üdévé teszi az arczbórt. E g y tégely Hcna-creme 1 k o r . E g y d r b I l o n a - s z a p p a n 8 0 fill. n m ^ FIGYELMEZTETÉS! Készítményeim nagy közkedveltsége miatt h a m i s í t v á n y o k a t hoznak forgalomba. - Csakis az valódi, mely a doboz alján aláírásommal van ellátva. - Kapható minden gyógyszertárban. Szétküldés! raktár: Alexander János gyógysx. Szolnokon. - iludapesti főrakt.: Török-féle gyógyszcii.irnk Kira ily-utcza 12. és Andrássy-ut 2Q. Kerpel-féle gyogysz. Lipót-kőrút 28. és Thalmayer és Seilz uraknál.

^

1901.

X I I . évfolyam.

AHÉT

MEG J E L E N M I N D E N V A S Á R N A P .

Előfizetési feltételek: Egész évre

... kor. 20.—

Félévre

»

Negyedévre ._ ...

>

26/600. szám.

10.—

P O L I T I K A I É S IRODALMI

5.—

SZERKESZTI

Egyes szám ára 40 Hllór.

KISS

Szerkesztőség és kiadóhivatal:

BUDAPEST, V I I I . , Röck Szilárd-utcza 18. sz.

H irdetések

SZEMLE.

JÓZSEF.

felvétele

ugyanott.

Kéziratok nem adatnak

vissza.

— B u d a p e s t , junius hő 3 0 . igen élvezhettek objektíven, Julius elsején kezdődik lapunknál az uj félévi folyam. Tisztelettel kérjük olvasóinkat, hogy előfizetésüket még a nyári hüselő -előtt megújítani szíveskedjenek. Mint minden nyáron, az idén is a legpontosabban utánok küldjük a lapot a fürdőre és csak arra kérjük, hogy minden helyváltoztatást nekünk idejekorán jelezni méltóztassanak.

mikor Pest városában

ugy

kezdődött a szabadság, egyenlőség és testvériség, hogy a márcziusi német polgárőrség kipofozta soraiból a zsidó vallású polgárőröket. A költészet mindig a feltörő áramlatok tolmácsa, szemben a valóságos, az adott állapotokkal. Azon időkben, az állapotokban éppúgy, mint a költészetben, az uzsorás, a sötét, a titokzatos, az idegen, a gonosz és az eltaposni való zsidó volt az adott dolog, a

Előfizetési feltételek : Egész évre 20 kor. Félévre 10 kor. Negyedévre 5 kor.

Shakspere Shylockja, a Dickens Faginja.

Ezzel szemben

az uj költészet igenis kijátszhatta és ki is játszotta az A HÉT kiadóhivatala, VIII. ker. Röck Szilárd-utcza 18. szám.

érzelmesen alakított zsidót, a szenvedőt, a hazafiasat, a vérzőt, üldözöttet, a rongyai alatt is nemes szivüt. Még a hatvanas és hetvenes években is a zsidók politikai és társadalmi emanczipácziós törekvéseit jól szolgálták az Ágai Adolf Spitzig Itzigjei és Seiffensteiner Salamonjai, az

Krónika.

ő

mulatságos és nevetséges, de bölcs és hazafias ghettofilozofiájukkal. Még a millennium esztendejében is erősen megtapsolták az Aranylakodalom Krausz bácsiját, az alkal-

A Kunewalder-alapitvány.

masint utolsó ilyenfajta zsidót. De már akkor is megérzett, — jun.

26.

Ha az öreg Kunevvalderral megértetik, micsoda bétiset követ el, mikor egy csomó ezrest ugy hagy az Akadémiára, hogy abból

színdarabokat

zsidó vonzó és nemes

jutalmazzanak, melyekben a

alakképen

szerepel: az öreg ur

bizonyára gyengén elpirulva s jó szívvel mosolyogva vonja vissza e képtelen kikötést. Mert az öreg doktor nem volt sem ostoba ember, sem Ízléstelen; — ha szikár, alig görnyedt feketekabátos

aggastyán-alakja

végigbiczegett

az

Erzsébet-téren, szinte letisztállott róla a gondozottság, a jóindulat s az értelmesség. Csak éppen: öreg volt — s az öreg ember nem egyéb, mint napról-napra kopottabb írással megjelenő változatlan kiadása az ő harmincz esztendős kora sztereotipiájának. Amely időkbe az ő egyénisége s igy Ítélete is visszanyúlt: Vörösmarty Mihály is elfogadott volna afféle kikötést, sőt maga is Írhatott volna afféle színdarabot. A bánat s a remény ideje volt az, főképp a kis népek vagy alulmaradt osztályok számára, s mikor a politikában divatja volt a lengyel, a magyar, a polgári vagy a zsidó bánatnak, divatja volt az irodalomban is. Az ábrándos, magtalan, doktrinair liberálizmus és demokráczia ábrándossá, magtalanná és érzelgőssé tette a költészetet is, mely alakokul csak angyalokat és ördögöket ismert, embereket alig. Bizonyos, hogy az öreg Kunevvalder negyvenes évekbeli kortársai és hitfelei a Jókai Zsidó Fiúját sokkal

külömb

darabnak Ítélhették, mint például a

Velenczei Kalmárt, melynek emberi mélységei nem kárpótolták őket a Shylock isteni groteszkségeért, amit nem

hogy ez az alak legalább is a költészetben anakronizmus. Mert ma nagyjában és általában — s az irodalom csak ilyen

közép

arányosokban

mozoghat

—

a szabad és

egyenlő zsidó az adott állapot, s feltörni az antisemita áramlat törekszik fölszinre, mely a zsidót vissza akarja szorítani a karzatra és az előszobába. Mai darabban tehát a zsidó csak kétféleképpen szerepelhet. Vagy mint a nagy, a rettenetes Minotaurus, a kizsákmányoló és nemzetrontó, amilyennek az antisemitaság feltünteti, — vagy pedig ugy, hogy: nincsen, vagyis a költészet nem vesz róla tudomást, hogy zsidónak lenni kellemetlenebb, mint római katholikusnak. De az öreg Kunevvalder az idők e fordulatát nem vette észre. A polgári élet szük körében alig érzett valamit az események hullámaiból. Mint ahogy találni öreg magyar kuruczokat, franczia bonaparteistákat, angol cobdenitákat és német negyvennyolczasokat: az öreg ur számára az Erzsébet-tér még mindig a régi promenád volt, ahol a német színészek játszottak; a Lipótváros a régi Újváros, hol a város falain kivül emel polgári házakat a tollasodni kezdő zsidóság, s a Fürdő-utczából

boldogan

tér vissza a Sas-utczába vagy a Gődi-utczába, ha Széchenyi

István,

ki

a

Diána-fürdő

épületében

gróf

lakott,

kikocsiztában visszaköszönt neki. A jó, a derék, a művelt, a becsületes, a hazafias

és a

légynek sem vétő

fiatal

Kunewalder, amint a Sas-utczából szerényen és illedelmesen vágyik át az Uri-utczába: az öreg Kunevvalder előtt a zsidónak ily képe lebegett s ezzel szeretett volna találkozni a magyar költészetben.

402 találkozást, a végrendeletek természeténél fogva,

mégis csak igaz, hogy a mi irodalmi alapitványaink olyan

úgysem érte volna meg, — mi fiatalabbak pedig nem vol-

műfajokban tartják, amennyire tartják, a lelket, melyeken

nánk jó közönsége ennek a költészetnek. Az

a mai fejlődés már túlemelkedett. S ez baj, ami fájni alig-

E

Akadémia

bátran és okosan, de mindenekfelett jó

hanem azoknak fájna legjobban, kik amaz alapítványokat

Ízléssel cselekedett, mikor az öreg Kunewalder hagyomá-

jóhiszeműen tették, éppen a költészet fejlesztésére és moder-

nyát nem fogadta el, s az akadémiai pályázati föltételek

nizálására, bölcsen tudván, hogy az a nemzet erős, mely-

tehát

nemcsak

idők folytán előállott szándéktalan anakronizmusait nem

nek művészete együtt fejlődik az időkkel. Ám az alapít-

szaporította

ványok

egy szándékossal. De mégis hálás lehet a

jogi

természete,

feltételeiknek

megmásíthatatlan

jóhiszemű öreg ur tisztes tévedéseért, mert igazán szembe-

volta erejüket éppen visszájára fordítja, mert ez nemcsak

szökő, tipikus példával fordítja ez a közfigyelmet az iro-

hogy nem gyarapítja, hanem megbénitja az irodalom s a

dalmi s más művelődési természetű. alapítványok-körül

költészet fejlődését, mikor lehanyatlott korok elavult eszté-

való képtelenségekre. Ami az öreg ur esetében az ember-

tikai fölfogásait a hivatalosság és a tekintély erejével szo-

ben ment végbe, más alapítványok esetében az időkben

rítja rájuk. Nagyrészt ez oka: nemcsak annak, hogy nálunk

megy végbe. Az ő alapítványa anakronizmus lett volna,

az öregek s a fiatalok közt való természetes háborúság

a régi alapítványok anakronizmussá váltak. S jó, ha csak

vadabb is, meddőbb is, mint másutt, de annak is, hogy

ezzé, s nem valóságos

a

a mi Akadémiánk és Kisfaludy-Társaságunk még maradi-

is:

ságában sem oly vezérlője és kormányzója az irodalmi és

czéloknak,

melyek

ellensúlyaivá és akadályaivá

istápolására

rendeltettek.

Végre

szülöttei;

műveltségi életnek, mint amilyennek lennie kellene s lehetne

megtestesülései a korszakok törekvéseinek. Csakhogy, mig

is, ha alapitványainak jogi természete a kezét meg nem

az alapítók Mózesek, akik meghalnak, mielőtt az ígéret

kötné.

mint az alapítók, az alapítványok is koruknak

Földjét

megláthatták, az alapítvány bejut az ígéret Föld-

jére, melyet

—

ez az igaz, s nem a megforditottja —

nem azokkal az eszközökkel tartanak meg, mint amikkel elfoglalták. Hiszen, gondoljuk meg: a nagy alapítványok, melyek ma az Egyház vagyonát teszik és hatalmát táplálják, mely időkben s mely czélokra tétettek ? Nem javarészt akkor-e s nem javarészt azért-e, mikor és mert a vallás és egyház jelentette a tudást, a műveltséget, a haladást, a szabadságot, az irgalmat, az egyenlőséget, az összefogódzást s a jótékonyságot? Ki meri eltagadni, hogy a régi alapítók, ha a mi napjainkban élnek és végrendelkeznek, legalább is két harmadrészt nem egyházi és vallásos, hanem talán éppen egyházellenes czélokra hagyakoznának, vagy legalább is olyanokra, melyek az egyház s az egyházak előtt nem kedvesek ? Nem igazolása-e — legalább is bölcsészeti — a szekularizácziónak: látni, hogy az alapítványok roppant erkölcsi és anyagi ereje mint fordulhat a haladás, a műveltség, a szabadság és az összefogódzás ellen, vagyis éppen az ellen, amit szolgálnia kellene? Nem akarok politizálni, egyházpolitizálni meg éppen nem — csak példát kerestem a mi Akadémiánk helyzetéhez, a mi Akadémiánk pedig nem egészen olyan természetű, mint más országoké, — már származásánál fogva is némiképpen politikai természetű. A hazafiak, kik alapitványaikkal gazdagították, ezt első soron hazafiságból tették. Művészeti czéljaikba mindig belevegyültek a politikaiak, s ha a mi szépirodalmi pályázati föltételeinkben különös és másutt ismeretlen nyomatékkal szerepel a hazafias vagy a történelmi irányzat meghagyása, könnyen megmagyarázódik ez az alapitások idejéből, melyben a költőknél nemcsak természetes dolog, de mintegy a muzsájukat is ihlető hivatás, hogy ugy mondjam hivatal, nobile officium, hogy hazafiak legyenek. Megint csak nem politizálok s nem veszem apróra a műfajokat, melyeket az Akadémia s a Kisfaludy-Társaság pályázatai mesterségesen tartanak életben. Sőt észreveszem, hogy az ujabb napok hajlandóságai mesterkéltség nélkül közelednek ismét éppen a történeti, a hősi, a hazafias költészet felé. De nagyjában

Segíteni ezen nem nehéz. Akár az uj Polgári Törvény meghozatalakor, akár attól külön, akár csakis az Akadémiára, akár törvényt

minden

kellene

művészeti és művelődési

hozni,

hogy

egy

intézetre

emberöltővel,

tehát,

mondjuk, harmincz évvel az alapító halála után és azon tul is, minden

tiz-tizenöt évben újra, a művészeti vagy

irodalmi alapítványok föltételeit ne kellessen ugyan, de igenis lehessen megváltoztatni. Kik változtathassák meg: az mellékes tehnikus kérdés — én valami törvényen épülő állandó

bizottságra

gondolok, mely felerészből az illető

intézet főembereiből, felerészben politikusokból, főbirákból, kormányemberekből állana. A közösség, melynek kisajátító joga nem áll meg az ősi fészkek s a családi sírboltok előtt sem, a tulajdon s az egyéni szándék tiszteletét nem viheti annyira, hogy az paródiává, önnönmagának ad

ábsurdum

vitelévé váljék. Bizonyos vagyok benne, hogy mindezek igazságát az öreg Kunewalder éppúgy átlátta volna, mint akár Lukács Móricz, akár gróf Teleki József. Tar Lőrincz.

Cahuzac kapitány meséli a hajó födélzetén az utasoknak : — Még soha sem láttam tengert ugy háborogni, mint akkor ! Nem volt nyugtunk egy óráig sem. Mindenki rosszul lett; még a tyúkoknak is tengeri betegségük volt. — Hogy-hogy? — Tojásaikat a csőrükön át rakták 1 *

L. ur Voltaire hive és nem hisz istenben. A felesége ellenben ájtatos asszony. Ketten beszélgetnek. — De végre is — szól az asszony — mit mondasz majd, ha meg fogsz jelenni az Ur szine előtt ? — Azt fogom mondani: »Tehát végre! Ön az valóban ? Elhiheti, hogy már régóta óhajtottam önnel megismerkedni.* *

Már négy éve, hogy X. marquis elvált a feleségétől. Valamelyik nap észreveszi, hogy volt hitestársa áldott állapotban van. A,marquis odaszól egy barátjának : — Az ég megáldotta a mi elválásunkat!

403 /

Rege. Emlékszel a régi regére ? Rohanó folyam ... Alkonyi nap .. . Beledőlnek a tenger ölébe, Az égbolt mind komorabb. A vad folyamon kicsi sajka, Virággal hintve tele — Mint koszorús sir ha suhanna A zord vizeken lefele . .. S mintha sírjára kisértve Ült volna a holt maga ki, Ugy görnyed a sajka fölébe Árván, szomorún valaki. Babérág az evezője . . . Bogáncskoszorús a feje . . . Dalolva ugy evez előre — Bűbájos, régi rege! Szemében kong, mosoly ajkán S szól: Szép napok, ég veletek ! Megyünk lefelé, kicsi sajkám, Vak, czéltalan éj közeleg. Isten vetetek, ti virágok, A part vadonának ötén! Már üdvre olt sohse várok, Tündért nem ölelek én. S többé nem gyötör a révek Sivár vásári zaja . . . Az álmok tönkretevének S már álmom is mind oda! . . . Ugy suhan el éjbe, viharba, A tenger mélyeire S löbbé se hire, se hamva .. . Óh, mért hogy enyém e rege!

Telekes Béla.

A bucsu. Irta : J A N K Ó

ZOLTÁN.

t * Nálunk Csallóközben minden falunak megvan a maga külön nevezetessége. A vajkai templomban láthatók azok a hires faszentek, akiket valami imposztor megetetett aludttejjel s most is aludttejes a szájuk; ugyanott bélyegezték meg a gabonás zsákokat tüzes vassal. Dercsikán lánczra verték a csíkot (de nem a csikót). Alistálban Mátyás királynak voltak hires istállói, Madban maga Mátyás király is többször megfordult, sőt a madiak azt állítják, hogy egy kedves szilfája is volt a falu végén a nagy királynak, amelyik alatt gyakorta megpihent és szokása szerint osztogatta az igazságot. Szegény madiak, de más idő jár most kelmetekre! Jó királyaink azt sem tudja, hogy Csallóköznek, a hajdani tündérkertnek Mad nevü faluja is van. Szép szilfa most is akad a határban, de bizony vándor mesterlegény nem igen pihen meg alatta; mit is keresne arra, a kelmetek tájékán, félre a vasúttól, országúttól. Igazságot osztogatni sem jön kelmetekhez a király, de még annak legfiatalabb birája sem; a madi embernek épp ugy be kell az igazságért menni Szerdahelyre a járás-

bírósághoz, mint akárki másnak (kérdés, hogy akkor is megtalálja-e). Hanem azért Mad most sem az utolsó falu, mert ott terem a hires madi bicsak. Városi ember talán nem mindenik tudja, hogy mi a madi bicsak, de aki gyerekkorában mezitláb is járt, falusi levegőt szívott, az annál többet tud felőle, mert az első hátul gomboló nadrággal vele jár a madi bicsak is. Zsebkendő akkor még nem kell a gyereknek (arra való a dokány ujja), de a bicsak már ott lóg a nyakában madzagra kötve. A nyele vagy piros, vagy zöld; ha más szine van, akkor nem igazi, nem Madban termett. Az ára mindeniknek három krajczár, se több, se kevesebb. Ebből lealkudni éppen ugy nem lehet, mint a zsemle árából. Válogatni azonban szabadon válogathat benne a gyerek, és válogat is, akárcsak apja a kaszában. Ezzel faragja az első füzfasipot és rongálja később az iskola padját. Esztendők múlva ezzel vési a nyárfa sima kérgibe nevének kezdőbetűit, vagy egy sziv közepébe a másét. E z a bicsak életében ugyanaz, mint* a virágéban a bimbófakadás. Utána nyomban, rendesen bucsu alkalmával következik hivatásának legszebb korszaka, mely korszaknak epilógusa a pozsonyi törvényszék előtt játszódik le, amikor szigorú birák zöld asztalán virit a piros nyelű madi bicsak, mint pipacs a réten és bűnjel a neve. Két komor tekintetű legény áll a törvény urai előtt. Egyiktől azt kérdezi az elnök: — Sós Péter, magáé ez a bicsak? — A másiktól pedig azt, hogy: — Vida Márton, evvel a bicsakkal szúrta meg magát Sós Péter? Rövid kérdések, szűkszavú feleletek, egy-két hónapi börtön s a legény mehet haza. Most már van becsülete a leányok előtt. A bicsak azonban nem kerül haza. Megtette kötelességét, félre áll s elfoglalja helyét a csontnyelii kés: a peneczilus, mint ahogy a példabeszéd is mondja: "Félre bicsak, jön a kés.« A kés pedig békeszerető szerszám a csallóközi legény kezében, vagyis inkább a zsebében. No, hát a hires pirosnyelü meg zöldnyelü bicsak Madban terem. Valósággal terem. Igy hallottam apámtól, öregapámtól, hát igaznak kell lenni. Azt is tudom, hogy valami vénséges bodzafán terem, de megvallom, hogy én ezt a fát soha sem láttam, mert a madiak nem igen szeretik mutogatni. Ha valaki mégis látni akarná, utmutatásul megmondom, hogyan keresse. A kocsiját állítsa meg a falu közepén és intse magához a legközelebbi embert (lehetőleg olyant, akinek bot, vasvilla, lőcs, vagy egyéb husáng nincs a kezében). Kérdezze meg aztán tőle, hogy: — Ugyan barátom, nem tudná megmondani, melyik fán terem a bicsak? — Megmondja szívesen, de jobb, ha nem vár feleletre, hanem a kocsis megereszti a gyeplőt, a lovak közé csapkod és »gyü« végig a falun, neki az országútnak. Jó félórai vágtatás után (ha addig utói nem érték és a fejét be nem verték) visszanézhet és látni fogja, hogy szégyen a futás, de hasznos, mert egy pár szálas madi legény lóra kapva ugyancsak szorosan a nyomában járt pedig nem is valami barátságos szándékkal, mert még most is lármáznak, fenyegetőznek utána. Egyszer én is megkérdeztem, hogy melyik fán terem a bicsak, de azóta nem igen vágyódom madi ember szeme elé kerülni. Ha már hazavetődüm, inkább elmegyek Bárra búcsúra, mert ez is nevezetesség á m !

404 A báli búcsúnak egész Csallóközben nincsen mása. — Tehetik — vélekednek az irigyeik — mert István király napján már zsákban a termés, sőt nagyobb részt erszényben az ára. Van ebben a beszédben valami igazság, de mégis csak az irigység sugallja, mert híressé a bári bucsut nem a vendégség teszi (bár ebben is elől jár), hanem az, amit nem lehet a buza árából előteremteni: a szép leányok. Itt egy kis magyarázatra szorulok. A madiak majd csak elfelejtik, hogy a bicsakjokat szóba hoztam, de annak már fele sem volna tréfa, ha én a többi csallóközi leány kezéből ki akarnám tépni a szépség pálmáját, hogy mind a bári leányok lábaihoz rakjam. Ez rut árulás, annál is több: felségsértés volna. Essék valakire e bűnnek csak a gyanúja, érjen valakit a gyanúnak az árnyéka, annak a szerencsétlen embernek számkivetés a büntetése. Istenem, mi lenne belőlem, ha szűkebb hazámból száműznének! Nyirkos, sötét börtönt el tudnék viselni, de ez a száműzetés rosszabb volna a halálnál. Ne forduljatok hát el tőlem Csallóköz leányai. Hiszen ha mást mondanék is, tudja az egész világ (a mi világunk), hogy mind szépek vagytok, mind egyforma szépek. De tudjátok azt is, hogy a női szépségnek annyi alakzata, árnyalata van, valahány szép nővel a világ ékeskedik. Mind szép; egy hajszálnyival sem szebb egyik a másiknál, még sem hasonlít egyik a másikhoz. Mindegyik külön remeke a teremtésnek, egy-egy külön világ, aminek titkait mi férfiak mohó vágygyal, lázas izgalommal kutatjuk, de soha meg nem leljük. Ma bári bucsun vagyok, tehát a bári leányokról kell szólanom, de még egyszer mondom és fennen hirdetem: ti többiek is, mind ahányan vagytok, mind szépek vagytok... Hát, hogy szavamat ne felejtsem, a bári bucsut híressé nem a vendégség teszi (bár ebben is elől jár), hanem a szép leányok. Nem is szépek, hanem bájosak, ami abban leli magyarázatát, hogy a bári gazdaember lánya jobb,- tökéletesebb nevelésben részesül, mint a legtöbb uri kisasszony. Szegény uri leányok, de szánalomra méltó teremtések is vagytok ti. Nevelnek benneteket sok költséggel, de szüleiteknek lelketlen hiúságával. Nevelnek benneteket, de nem a magatok hasznára, hanem ugy, ahogy a család tekintélye, állása kívánja. Mennél előbbkelő a szüléd, annál lelketlenebb a nevelésed, mert annál inkább a világ számára neveltet. Ha apád rangja megköveteli a libériás magyar kocsist, akkor neked, szegény uri leány, kora gyermekségedet megkeseríti már az éjszaknémet nevelőnő. Ennek kezei közül a szülői szeretet hat esztendőre bedug valami leánynevelő kaszárnyába és ha onnan kiszabadulsz, nevelésedet befejezi a franczia gouvernante. Ha azonban apád libériás kocsisa pántlikás kalap helyett czilindert visel és leborotválja a bajuszát, akkor neked, szegény kis uri leánykám, még keservesebb a sorsod, mert a borotvált képű szolgahadhoz megint más nevelési szisztémát követel a bon-ton. Akkor nevelésed nem volna tökéletes egy sovány angol miss gyötrelmei nélkül. És ha már ezt a bilincset is levették agyongyötört lelkedről, akkor jön leányörömeidnek, szived-lelked szabadságának cerberusa egy társalkodónő alakjában. Ettől már nincs más szabadulás, mint férjhez menni ahhoz a simára vasalt, fésült, vékony dongáju fiatal emberhez, akit szerető szüleid számodra kiszemeltek. Bizony, ennyi nevelés után a szived elfásul egy kicsit; nem tudsz örülni senkinek, semminek és te benned sem leli örömét senki. Bezzeg, a bári leányokat másképpen nevelik. Tiz esztendős koráig otthon van az anyja mellett, megtanul a falusi iskolában szépen irni, értelmesen olvasni,

valamit azt számolni. Akkor fölviszik egy pozsonyi szőlősgazdához cserébe, minthogy pedig ott egy egész évig nem hall magyar szót, ugy megtanul németül, hogy öröm hallgatni, de mellesleg a tót napszámosoktól még tótul is megtanul annyit, hogy »nem lehetne eladni*. Az apáczák iskolájában pedig megtanítják kötni, hímezni, horgolni és németül irni-olvasni. Következő esztendőben beadják a somorjai polgáriskolába, ott tanul négy esztendeig. Tizenöt esztendős korában visszakerül megint az édesanyja szárnyai alá. Nevelése most már be volna fejezve, ha az édesanyjának a leánynevelésről olyan különös véleménye nem volna! É z a derék, egyszerű asszony a polgáriskolát nem sokra becsüli, mert ugy mondja, annak semmi hasznát sem veszi a leány. Szerinte az a fő, hogy tudjon a leány sütni, főzni, házat vezetni. Nem rátartós, hogy az ő leánya polgáriskolát végzett, ellenkezőleg: kétségbe van esve leánya elmaradottságán. Van is mit hallani szegény kis libuskának, ha nem ugy áll a főző kanál a kezében, mint az édesanyjának 1 Szegény leányka, végre maga is kezdi hinni, hogy hiába tanult annyi mindenfélét, mert semmit sem tud, vagy legalább ugy nem, ahogyan az édesanyja kívánja. E különös nevelés mellett félig kisasszony, félig parasztleány (de nem parasztkisasszony) lesz a bári leányból és ha férjhez megy, éppen olyan jó falusi gazdaasszony válik belőle, mint uri dáma. Legközelebb eső példa a szerdahelyi járásbiró; az is Bárról házasodott. Bizony, jobban nem választhatott volna, mert a bári leányok olyan bájosak, olyan egyszerűek, hogy az ember akaratlanul is virághoz hasonlítja őket. És e virágokból minden jobb módú ház ablakába jut kettő-három. Mészáros Károlyéknál két karcsú növésű liliom, Sánka Gáspáréknál három rózsaszál (nem lehet eldönteni, hogy melyik szebb, a legkisebbik, a feslő bimbó-e, vagy férjnekadó nénje, a viruló rózsa). Bognár Imrééknél négy kisasszonyt öltöztet a szerdahelyi varróleány. Legszebbik az Éviké; ő már teljes díszben illegeti magát a tükör előtt. Hej, az a sugár alak, de sok férfit el fog az ma bódítani 1 Hiába, mégis csak ő az első leány a faluban; ezt irigység nélkül elismerik felőle. Talán ő maga is tudja, de elég okos, hogy el nem árulja. Gróf Jani először tart bucsut. Tavaszszal házasodott, ez lesz a fiatal menyecske bemutatója. A kapu tárva-nyitva, ő maga türelmetlenül várja vendégeit. Legelsőnek érkezik a főszolgabíró két deres honvédlovon; a feleségét is hozza. Gróf Janit kissé meglepi a nagy kitüntetés, de azért nem zavarodik meg. Lesegíti a főbirónét, kezet csókol neki és annak rendje-módja szerint karon fogva vezeti a házba. Két zsidó-fiákeren jön a járásbíróság, meg az adóhivatal tánczos fiatalsága; egyik kocsi a Sánkáék, másik a Mészárosék udvarára fordul be. Dunai Pista szandlóferje csakúgy repül végig a falun. Ez a Dunai Pista egy négyszáz holdas félig ur, félig gazdaember. A gimnázium utolsó osztályában elcsábította az osztályfőnöke feleségét, aztán — mielőtt kicsapták volna — faképnél hagyta az iskolát. Haza jött özvegy édesanyjához, rendbehozta birtokát s most gazdálkodik (bizony, ha kell, maga is megfogja az ekeszarvát). Menyecskék kedvencze, férjek réme s mindezek mellett Bognár Évikének legtüzesebb udvarlója. Amint behajt Bognárék udvarára, kacsák, libák hápogva menekülnek szerteszéjjel; szegények közt úgyis nagy pusztítás esett máma. Érkeznek a kocsik egész mise alatt. Környékbeli jegyzők, tanítók, gazdatisztek jönnek, ki hintón, ki csézán;

405 minden házhoz jut egy-két kocsi vendég. A nyéki plébános szokása szerint itt is a legutolsó. Fehér vászon porköpönyege van és zöld napernyője, akkora, hogy hárman kényelmesen hűsölnek alatta. Ő maga, az unokahuga, meg egy okos szemű élénk fiatal ember, a plébánosnak valami bécsi atyjafia. Elhozta magával, hadd lásson falusi bucsut. A plébános ur bóbiskol (pogány meleg van), a kisasszony duzzog, hogy elkésnek az ebédről, ami azért fontos, mert ki tudja, jut-e az asztalnál neki hely a mihályfai káplán mellett. A fiatal emberen látszik, hogy először jár ezen a vidéken: élénken tekintget jobbra-balra, mindent megfigyel, mindenre van észrevétele. A kisasszonynak igaza volt, a parókhián összegyűlt vendégeket már ebédnél találták, de azért a kisasszonynak mégis a mihályfai káplán mellett szorítottak helyet. A bécsi vendéget pedig (Glöckl Ottónak mutatták be) oda ültették a helybéli káplánhoz. Az a Pazmaneumban jól megtanult németül, hadd mulassanak együtt. A káplán, hogy társalgást kezdjen, megkérdezte uj szomszédjától, hogy hogyan tetszik neki a mi vidékünk. — Sehr intressant — felelte a »kis német« s elmondta, mit látott, mit tapasztalt. Előbb csak tartózkodva halkan beszélt, de amint jobban belemelegedett, magára vonta az egész nagy asztal figyelmét, a vendégek élvezettel hallgatták előadását (valóságos szónoklat volt a beszédje). Mikor azután a libapecsenyénél felállott és egy lelkes felköszöntőt mondott a »ritterliche Nation«-ra, egy csapásra meghódított mindenkit. A káplán pertu lett vele és többé nem tágított mellőle. Nekipirulva, lelkesedve magyarázták egymásnak a magyar meg az osztrák történelmet, a két ország gazdasági viszonyait, nemzeti sajátságait s történelmi példákkal bizonyították, hogy a magyar meg az osztrák nép mindig jóindulattal volt egymás iránt (azért sógor), csak a kamarilla agyarkodott örökösen ellenünk. A kölcsönös kapaczitálásban nagy része volt a házigazda jó borainak is, azért hát nem Ítélem el az istenfélő káplán urat, hogy ebéd végeztével egy hamisat hunyorítva (Isten bocsássa meg neki) igy szólott immár legjobb barátjához: — Lieber Freund, most megmutatom a falut, meg a hires szépségű bári leányokat. Mondani sem kell, hogy Glöckl Ottó örömest ráállott az ajánlatra. Legelőször benéztek a nagy korcsmába. Az ivóban néhány idősebb ember poharazott, az igazi élet künn az udvaron pezsgett. Tágas leveles szin alatt folyt nagyban a táncz, körülvéve gyerekek és nézők seregétől. Takaros menyecskék áldogálltak a nyüzsgő embergyürüben bekötött fejjel, karjaikon kis babáikat tánczoltatva. A bekötött fej annak a jele, hogy nem tánczolni, hanem csak a gyerek kedvéért jöttek ide. Pedig de hamar odaadják a »piczinyt« egy bámészkodó kamasznak, ha valaki tánczra kéri őket. . . Amint észreveszik a vendégeket, a zene elhallgat és az első legény eléjök járul. Leveszi kalapját és válogatott szavakban köszöni meg az uraknak a »hozzájok való leereszkedést*. Megkínálja egy pohár borral előbb a káplán urat, aztán ugyanabba a pohárba tölt Glöckl Ottónak. Mind a ketten isznak, a káplán mond is hozzá egy-két szót, de Glöckl Ottó bizony nem tudja, mi tévő legyen, mikor leemeli ajkáról az üres poharat. (Azt már megtanulta, hogy a kínált poharat nálunk Csallóközben fenékig ki illik üríteni). — Ez az ur bécsi, nem tud magyarul — segített rajta a káplán.

— Sebaj — mondja a legény s barátságosan kezet nyújtva Glöckl Ottónak, önérzettel, de annál ropogósabban folytatja németül: — Tudok én németül . . . — Ugyan! . . . — Igen, Bécsben szolgáltam a huszároknál. Szakaszvezető voltam. Ennyi beszéd elég a megismerkedésre. Magyar ember nem szóval tartja a vendégét. A legény sem veszteget több szót, hanem int a czigánynak. Az rákezd egy keringőre, ő pedig körüljártatja szemét a leányokon, kiválasztja közülük a legszebbiket s gyengéden a kezénél fogva oda vezeti Glöckl Ottóhoz. A leány szemlesütve áll meg az idegen ur előtt. Glöckl Ottó néhány pillanatig gyönyörködve nézi harmatos arczát, aztán tartózkodva átkarolja karcsú derekát és tánczolni kezd. A többi tánczos félre állva nézi a keringőző párt. Glöckl Ottó pedig mindjobban belemelegszik a tánczba, szorosabban magához öleli a leányt és tánczol önfeledten, szinte kábultan. Megfeledkezik mindenről, tánczolna ki tudja meddig, ha a káplán nem figyelmeztetné : — Elég lesz már Ottó, máshol is kell ám még tánczolnod. Szót fogad, de mielőtt eleresztené tánczosnéját, gyöngéden megszorítja a kezét s a szemébe néz. így köszöni meg a tánczot és a leány gyenge pirulása elárulja, hogy megértette a néma kézszorítást. — Barátom — mondja aztán lelkendezve a káplánnak — el vagyok ragadtatva. — Olyan hamar ? hisz ez csak a kezdete volt. — De az a leány! — Lesz még több is, szebb is, csak gyere. Aztán sorra veszik a leányos házakat, ahol mind külön bucsut tartanak. Mindenütt teritett asztal, czigány, szép leányok. E háromféle jóból egy is elég volna, hát még ha mind sorba öleli az ember . . . Nem papnak, sem szelid valczerező németnek való dolog ez! Mikor Sánkáéktól a Rákóczy-indulóval elbúcsúztatták őket, már esteledett. A káplán ur kalapja félre volt csapva (igy se látták még őt a faluban), Ottó barátjának meg az arcza volt szokatlanul jobban kipirulva. Karon fogva lépkedtek, lassan, szótlanul nézegették a mézeskalácsos sátrak alatt alkudozó, incselkedő fiatalságot. Sürüen szállott feléjök a »dicsértessék«, amint elhaladtak a sátrak előtt, de ők bizony nem mondtak mindenikre »mindörökké«-t. Tele volt a lelkök valami édes zsongással, arra figyeltek, azt hallgatták. — Dicsértessék — szólalt meg a mindenárus sátra alatt egy kedves leányhang. Leányhang? nem jól mondtam : ezüst csengetyü. De a csengetyü hangjában volt egy kis szelid szemrehányás. — Ejha, káplán ur, minket egészen elkerülnek? — nyilatkozott meg a szemrehányás most már határozott formában; de már akkor előttük is állott egy battisztruhás, nyúlánk, szőke leány: Bognár Éviké. — Éppen oda tartottunk — felelte a káplán zavartan. — Hiszem is, nem is — csilingelt az ezüst csengetyü pajzánkodva — jöjjenek velem. Ne is mutassa be a barátját, hallottam már: Glöckl Ottó ur Bécsből — folytatta németül. A bécsi ur csodálkozni akart ezen a kijelentésen, de Bognár Éviké elejbe vágott. — Hiszen egész falu arról beszél, hogy milyen kitűnően tánczol. Alig vártam már Glöckl urat — teszi hozzá ártatlan őszinteséggel — mert a vendégeink között nincs egyetlen jóravaló valczertánczos sem.

406 Végre egy szó: a táncz, amit elkaphat Glöckl Ottó a leány ajkairól. Szóhoz jutott, most már rajta a sor. Kamatostól visszafizeti a bókot. Bognár Éviké csak állja egy darabig a tüzet (nem olyan szokatlan az neki), de mikor észre veszi, hogy a fiatal ember könnyed, enyelgő hangja mögül az igazi elragadtatás lángja csapkod elő, kissé meghökken. Glöckl Ottó is észreveszi a leány elváltozását és hirtelen tréfára forditja a beszédet. — Kisasszony, ha nem hisz szavaimnak, lábaihoz teszem a szivemet. Ezzel megveszi a legnagyobb mézeskalács-szivet és mély meghajlással nyújtja a leánynak. — A legmélyebb hódolattal ajánlom föl kisasszonynak. • — És én legkegyesebben elfogadom — felelte a leány és üde ajkai szétnyíltak, a fehér fogsor megvillant, hogy a mézeskalács-sziv csücskét leharapja. De aztán hirtelen egyet gondolt, s komolyra vált hangon mondta: — Nem, elteszem emlékül. Glöckl Ottó megkönnyebbülten sóhajtott fel. Csak nem féltette a mézeskalács-sziv csücskéjét? Ő maga sem tudta miért, miért sem, de olyan jól esett neki, hogy Bognár Éviké a szivét épen hagyta. Szegény német barátom, a mézeskalácsod egészben maradt ugyan, de a szivednek bántódása vagyon. Hallgasd csak, mint zakatol. — Gyerünk, gyerünk mi hozzánk — szakasztotta félbe a leány ezután a kis jelenet után beállott csendet. Megindultak Bognárékhoz, Éviké ajkain az ezüstcsengetyü megint vigan csilingelt. . . Természetesen, Bognáréknál szívesen fogadták az újonnan érkezett vendégeket. Nem ugy Évikét. Mindenkitől hallott valami szemrehányást, amiért megszökött közülök. — Ugyan, hagyjanak békében — hessegette el maga körül a békétlenkedőket — valczertánczost fogtam magamnak a faluban. Glöckl Ottó urat. Mihók bácsi, húzza el az én keringőmet, tudja, azt a szépet. Mihók, a vén primás, büszkén tette keresztbe a vonót s Bognár Éviké a következő perczben már ott keringőzött Glöckl Ottó karján egy édes, lágy Chopinkeringő dallamára. Erre a keringőre Bognár Éviké tanította meg Mihókot; nem is tudta más czigány az egész környéken, csak ő. De hires is volt ez a nóta! Ha az urak Szerdahelyen a kaszinóban valami andalító, édes zenét akartak hallani, csak oda szóltak Mihóknak: — A Bognár Éviké keringőjét. A káplán urnák, mialatt vendége a házi kisasszonynyal tánczol, elég ideje és alkalma volt tájékoztatni a házbelieket Glöckl Ottó felől. Felmagasztalta szellemességét, kellemes modorát, megnyerő föllépését. Bognárné udvarias fejbólintgatással hallgatta, de azért nem figyelt valami nagyon a káplán ur szavaira. Inkább Dunai Pista érdekelte. Hogy is kerülte volna el anyai éleslátását, hogy Dunai Pista nem veszi le szemét a leányáról. Tekintete fogva tartotta a tánczoló párt, annyira, hogy még Glöckl Ottó, aki pedig egész világból csak két fényes csillagot: egy pár búzavirágszínű szemet látott, megérezte a szúró tekintetet. A káplán pedig dicsérte, magasztalta tovább Glöckl Ottót. — Hogyan mondta káplán ur — kérdezte egyszeribe hirtelen érdeklődéssel Bognárné — gazdag gyáros az apja ? — Igen, a legelső bécsi gépgyáros. — Hallod Imre? — ez az urának szólott. — No lám, ki gondolta volna a tartózkodó föllépése után. Igazán, milyen csinos fiu s milyen szépen tánczol. Egy kis ideig nézte a fiatalokat, azután mintha egyet gondolt volna, elállotta az utjokat.

— Éviké, Éviké, elég lesz már a tánczból. Karjainak egy hárításával elfogta leányát, aki pihegve ellenkezett. — Csak még egy kicsit, édes mamám. — Hogyne, azt hiszed, Glöckl ur egész este téged fog czipelni. Bognárné nagyasszony, maga okos asszony, de most nem cselekedett okosan, hogy azt a »csak még egy kicsit* nem engedte meg a leányának. Tudom, mi volt a szándéka: egy szivet akart meghódítani. E helyett elszakított egymástól két fölhevült szivet. Nem látta, hogy az egyik már lánggal égett, a másik — a maga leányáé — pedig olvadni készült? Hagyta volna őket »csak még egy kicsit« egymás közelében! Minden másképpen végződött volna és én is jobb kedvvel mondanám tovább a történetet... Bognár Imréné e helyett betessékelte vendégét a szobába és asztalhoz ültette. — Tessék Glöckl ur ebből a hideg sültből, ha izlik. Glöckl Ottó nem is próbált ellenkezni, hiszen ahol ma megfordult, hiába való volt a szabadkozása. Bognáréknál csak a vendéglátás egymásutánja más: tánczczal kezdődik és teritett asztalnál végződik. Igen, kihörpinti a szent János áldását, bucsut vesz és mindennek vége. Viszi a káplán más leányos házhoz... Ez a gondolat nyugtalanította. Kedvetlenül, idegesen koczintgatott az öreg urakkal, közben gépiesen majszolta az elébe rakott süteményeket. — Nem izlik Glöckl urnák ? talán ebből, vagy emebből — kinálkodék a házi asszony szakadatlanul, a házi gazdának pedig a vendég poharára volt gondja. Az ablakok ki voltak nyitva, jól eső, hűvös esti szellő járt be rajtok, magával hozva a leányok édes kaczagását a gyümölcsös kertből, ahova tánczosaikkal letelepedtek szünórát tartani. Glöckl Ottó e hangokat figyelte, de hiába: annak az ezüstcsengetyünek a csilingelése nem volt köztük. Nem és nem. Ha köztük volna, azonnal fölismerné. Ezer leánynak, a világ minden leányának a hangja közül is ki tudná választani azt az egyet. Szórakozottsága nyugtalansággá vált és már szemet szúrt. A hozzá intézett kérdésekre össze-vissza felelgetett, ha egyáltalán adott feleletet. Végre is fölkelt, vette a kalapját és kiment, mint mondá, friss levegőre. Nem ment utána senki, mert azt hitték, hogy megártott neki a bor és csakugyan szüksége van friss levegőre. Homloka erősen tüzelt, szive rendetlenül zakatolt, de nem a bortól, hanem égette valami ellenállhatatlan vágy. Bognár Évikét akarta látni. Beszélni akar-e vele, érinteni akarja-e kezét, vagy illatos haját, azt maga sem tudja, csak a közelében akar lenni, hangját akarja hallani. A hosszú tornáczon egy szál gyertya mellett a czigányok vacsoráltak. Észrevétlenül elsurrant mellettök és sietve tartott a kert felé. Tudta, érezte, hogy Évikének is ott kell lennie. Ha ott van, miért nem hallja a hangját? tépelődött magában. Talán félrevonult egy magányos lugasba és ő reá gondol; talán várja is . . . Sietett, de repülni szeretett volna, egyszerre azonban hirtelen megállott. Fejét fölkapta, mint a gyanutlanul legelésző őz, ha párja sipolását hallja. Bognár Éviké hangja ütötte meg a fülét. Megismerte azonnal, pedig most nem volt ezüstös csengése. Szakgatottan, fojtott hangon beszélt a leány; szenvedélytől reszkető hang felelt rá, a Dunai Pista hangja. A hold éppen előbukkant a felhők mögül és ártatlanul, bambán nézett le Glöckl Ottóra. Mintha semmi sem történt volna, ezüstös fényben világította meg á szérüs kertet, a fehér szalmakazalokat és a kert ajtajában egymással szemközt álló két alakot: Bognár Évikét és Dunai Pistát.

407 A leány fejét mellére szegezve hallgatta a férfi esdeklő, unszoló szavait, miközben a vállára vetett csipkekendő rojtjaival babrált. Vagyis csak ugy látszott, mintha babrált volna. Glöckl Ottó éles szemei a holdvilágnál fölismerték, hogy az ő mézeskalács-szivét tartja kezében és annak a czukorrózsáit csipegeti. Glöckl Ottó arcza lázban égett. A helyzetből megértette, hogy a leány szivében nehéz tusakodás folyik. Választani fog közte és ostromlója között. Oh, az a pillanatokig tartó bizonytalanság de hosszú volt neki. Egy gondolat megszületésére kevés idő, hanem az ő lelkében ez alatt remény és kétségbeesés százszor váltotta föl egymást. Egyik a másikat teperte le, mig végül mégis győztes maradt a kétségbeesés. Éviké mintegy megunva a Dunai Pista könyörgését, hirtelen kiegyenesedett, a kezében levő mézeskalács-szivet két felé törte és messze elhajította magától. ' Glöckl Ottó ezt látva, a falhoz tántorodott. Hangosan dobogó szive egy perezre elnémult, szemei lecsukódtak. Rövid kábulás után összeszedte minden erejét és támolyogva ment ugyanazon az uton vissza, amelyiken az imént még olyan édes reményekkel sietett Bognár Évikét fölkeresni. A czigányok, amint feléjök közeledett, fölkapták hangszereiket és az öreg Mihók alázatosan tudakolta tőle, hogy milyen nótát parancsol. — Van ám a Mariska kisasszonynak még egy szép nótája. Glöckl Ottó rá sem hallgatott. Gépiesen nyúlt a zsebébe és csak ugy találomra markába nyomott neki egy tizes bankót. A czigány pedig rákezdte busán, bánatosan, hogy:

— Csak integess — sóhajtott magában — ugy se látlak többé. Elfordult az ablaktól, levetette magát a kocsi ülésére és arra gondolt, hogy Bognár Éviké talán éppen most valaki más után lobogtatja kendőjét bucsuzásul. Pedig Bognár Éviké mással volt elfoglalva. Világos reggel volt már, amikor elbúcsúzott tőlük az utolsó vendég, egy elázott segédjegyző. A házbeliek elszéledtek; ki erre, ki amarra (lehetőleg távol a nagyasszony szemei elől) dőlt le egyet szundítani az átvirrasztott éjszaka után. Éviké üde arczán nem hagyott nyomot az álmatlanság. Nagy fehér kötényt kötött maga elé és frissen, jókedvűen, mintha csak most kelt volna föl, rendezkedett a sok edény és boros üveg között. Mikor már odabenn elkészült, körülnézett az udvaron, betekintett a tyukházba és utoljára benézett a gyümölcsös kertbe is. Talán a hulladék gyümölcsöt akarta fölszedni ? Akkor mit keres a harmatos orgonabokrok között, hisz azoknak augusztus végén se virága, se gyümölcse. Valamit mégis talált és igen takargatja a kötényébe. Az a valami nem volt más, mint Glöckl Ottó kétfelé tört mézeskalács-szive, amit tegnap elhajított magátől. Mennyire örült neki, hogy megtalálta. Sietett vele a konyhába, ott előkereste a tegnapi sütés-főzésből maradt tojásfehérjét és nagy gonddal összeragasztotta az összetört szivet. Tapsolt örömében, mikor látta, hogy a törés helye sem látszik meg rajta. Igy hát a mézeskalács-sziv megreparálódott volna. Most nézne ki Glöckl Ottó a vasúti kocsi ablakán! Azt látná, hogy a bári templom tornya nem »istenhozzád«-ot integet neki, hanem visszahivogatja.

Megérem még azt az időt, Sirva mégy el kapum előtt. Megöleled a félfáját, Ugy siratod a gazdáját. . .

Bognár Éviké, amint a szellő elvitte hozzá a dal panaszos hangjait, összerezzent. — Lássa, ezt Glöckl Ottó huzatja — mondá szemrehányólag Dunai Pistának. — Istenem — folytatá szepegve — még sem kellett volna a szivet eldobnom. Mit mondok neki, ha kérdi, hogy hová tettem. — Nem fogja kérdezni — felelte Dunai Pista határozottan. Igaza volt. Glöckl Ottó meg sem várta, mig a czigány megköszöni a pénzt, ment egyenesen a plébániára. — Rosszul érzem magamat bácsi, menjünk haza. A plébános befogatott s hajtottak haza. Glöckl Ottó köpönyegébe burkolódzva, szótlanul húzódott a hintó egyik sarkába. Nem igen tudakolták tőle, hogy mi baja van. A plébános szundikált (kocsin mindig elnyomja az álom), a kisasszony pedig haragos pillantásokat lövellt Ottó felé, mert a legjobb mulatságot (éppen zálogosdit kezdtek játszani) kellett miatta ott hagyni. Másnap Ottó halványan ült a reggelihez. — Mi bajod van? — kérdé tőle a plébános. Nem tudom. Vitessen ki bácsi az állomásra, haza szeretnék utazni. Elutazott. A döczögő pozsony—szerdahelyi viczinálisnak ő volt az egyedüli elsőosztályu utasa. Leeresztette a kocsi ablakát és komoran intett bucsut a plébánosnak, aki őt az állomásra kikísérte. Az ablaknál maradt és tekintete messze elkalandozott a sik tarlóságon. Elég ideje volt, hogy a messziről ide látszó fehér templomtornyok között fölkeresse a bári templom karcsú tornyát. Rátalált és ugy vélte, hogy a torony barátságosan int neki »isten hozzád«-ot.

A csók. Harmathoz

hasonló

A szeretet

csókja;

Száz csillámló

gyöngyét

Száz virágra

szórja;

De nem csillog e gyöngy, Ha nem fürdik

fényben,

És mint lenge pára Oszlik

szerteszéjjel

Nyári

nap

Ragyogó,

hevében. bűbájos

A szerelem

csókja;

Éget mint a Bűvöl

villám,

mint a rózsa.

De a tüzes villám Csakhamar

kilobban

S a hervatag rózsa Nem viríthat

máskor,

Csak nyári

napokban.

Örök, drága Édes anya

kincs az csókja;

Különb,

mint a

Különb,

mint a rózsa.

Nem csak addig Mig boldogok

miénk vagyunk;

Akkor vigasztal Mikor

harmat,

meg

legsötétebb,

Legmélyebb

bánatunk.

Gáspár Kornél.

408 Persze van még benne más is, több is. Az eredeti vonásokat az elme erős kulturája és a lélek élénk szenzi-

Gárdonyi Géza.

bilitása formálja és finomítja benne. Ami a magyar fajban az emberséges önérzet, a dolgoknál különb voltának tudata,

Ha megnézik Gárdonyi Géza arczképét, — az elsőt,

komoly elmélyedésre, mondanivalóját tekintve, néha kissé

ismernek-e

naiv, de az alapját tevő érzést nézve, mindig tiszteletre-

hogy azt ne mondjam: a ma-

méltó bölcselkedésbe bajt nála, amely kész szembeszállani

gyar föld — emberére? Sőt nem sok fantázia kell hozzá,

a kezdet és a vég problémájával és önállóvá, kritikaivá

hogy az ember, róla szólva, messzebbre vigye a filiacziót.

teszi a gondolkodásban; ami a magyar parasztban termé-

melyhez, ime,

sikerült őt megfogni, —

benne a magyar falu

—

reá

Beöthy Zsolt képe jut eszembe a magyar típusról: a vol-

szetes tapintat, Gárdonyiban dajkáló gyöngédséggé foko-

gai lovasról, aki paripája hátáról a puszta bejáratát ügyeli.

zódik, mely realista megfigyelését az idillek felé kalauzolja

Ugyanilyen szinte megszáradt, csupa bőr és csont arcz,

és ami végül a magyar lélekben a tisztaság kívánalma,

ugyanezek a fürkésző szemek, melyek annyi óvatos, de

nála bizonyos szűzies tartózkodássá válik, mely mellőzteti

biztos nyugalommal néznek a messzeségbe. íme, Gárdonyi

vele az erotika lángvörös színeit. A magyar természet igy

Géza, mint a magyar faj reprezentálója.

jelenik meg benne magasabb és tisztultabb harmóniában,

És ebben mellé-

kes a physikai leszármazás, aminthogy ki állhat jót közü-

anélkül

azonban,

hogy

lünk magáról, hogy ereiben tisztán kering a honfoglalók

kötelékei elszakadnának. Meg lehet nála mutatni a tulaj-

vére. A faj nem a vérség köteléke, hanem a közös szo-

donságok

kások,

e tulajdonságoknak

közös hagyományok, közös életmód és közössé

evoluczióját

az és

az

eredethez való viszont:

kapcsolódás

irodalmi

működése

anyatalajhoz való visszahajlása.

vállalt emlékek, közös környezet és közös ideálok hatá-

A magyar föld embere és a falu népének költője. A lélek

sainak összeolvadásából származott külső és belső tulajdon-

rokonsága hozza magával, hogy senki sem érti meg nála

ságok állandó formája. És ezért Gárdonyi Géza — aki-

jobban és nem becsüli igazabban a' magyar parasztot és

nek leszármazásáról egyébként semmit se tudok — akár-

viszont: novelláiból, minden más adat -hiján is, össze lehetne

mikor és akárkivel jöttek elei e hazába: egyenes folyta-

állítani a magyar természet monográfiáját. Tehetsége sok-

tója

faji

felé kalandozott a történelem és az élet mezején, de leg-

tulajdonságai a legtisztábban mutatkoztak. Mondjuk ki a

biztosabb a falu talaján és legszebb alkotásai azok, melyek-

sok használatban kissé elkoptatott, de itt teljesen helyén

ben a parasztoknak, de főleg a parasztok gyerekeinek dol-

levő szót: a magyar paraszt áll előttünk és ebben a te-

gait rajzolja végtelen szeretettel, a részlet-festő minucziózus

kintetben Gárdonyi Géza a valóságban még

pontosságával és a jó ember kedves derűjével.

és

sabb,

örököse

mint

azoknak,

akikben

a

magyarság

atavisztiku-

amilyennek az arczkép mutatja. A

szivart

A könyvek ellenőrizhetetlen

sikere mellett az

idén

értem, mely Gárdonyi Géza arczképén csak ünnepi rekvi-

télen része volt a közvetlenül észlelhető hódolásban is.

zitum és amelynek helyét az életben nála rendszerint

a

Az idei színházi szezonban neki volt a legnagyobb sikere

hosszúszárú cseréppipa foglalja el. És ez a pipa hozzá-

és a kényes, kozmopolita velleitásu Budapest lerakta a

tartozik Gárdonyi egyéniségéhez, mint a kagyló az osztri-

tartózkodás fegyverét A

gához.

őt

nem háborgatja. Rendületlenül szívja pipáját és várja az

de la Paix előtt és telefüstölt vasúti kocsit, rendithetse vetve a kényesek boszan-

irodalomtörténet ítéletét. Feltétlenül igaz, hogy nyugodtan

Magával viszi és előveszi mindenütt. Látták

pipázni Párisban a

Café

vele

egynéhány

len

Svájczban is nyugalmában

ügyet

bor előtt. Őt azonban mindez

várhatja. S. E.

kodására. Nem a kuriozitások gyűjtésének frivol kedvteléséből emiitjük a pipát, hanem mint adatot Gárdonyi Géza pszihologiájához. Mert

bizonyos, hogy a pipa nem ősiségi

dokumentum, de jellemző és kifejező mutatója

Gárdonyi

természetének. Mutatja egyszerűségét és ragaszkodását az egyszerű erkölcsökhez'; de mutatja egyszersmind önérzetét és büszkeségét is, hogy nem resteli ezt a primitív szerszámot. A

pipa nála uri dolog: a függetlenségnek és a

magabecsülésnek a bizonyítéka. És itt újból megismerszik az összekapcsolódás közte és a paraszt között. Aminthogy a magyar paraszt természeténél fogva nagy

ur is, ha

elvonatkozva az anyagi bajoktól, lénye nyugodt megnyilatkozásának

engedheti

magát.

Érzi a maga erejét és

ennek ismeretében nem bántja a szükség, hogy másokat lekicsinyeljen, tudja a maga

becsét és ezzel uri módon

fölmenti magát mások lenézésétől; emberségtudó, de nem alázkodó, méltóságos, de nem fönhéjázó — csupa olyan tulajdonság, ami ott van Gárdonyi egyéniségének erőpárjai között.

Klub-beszélgetés : — Hogy van az, hogy ugyanaz a társadalom, amely a párbajozóról azt tartja, hogy megveti a halált, az

öngyilkost viszont

gyávának minősiti ? — Mert

az

öngyilkosnak

mindig megvan

a fegyverválasz-

tási joga ! *

Egy válópört tárgyalnak. Duchasel ügyvéd, a nő képviselője : »Uraim ! Az én védenczem véralkata csupa tüz\ . .« Lafouine ügyvéd, a férj képviselője: »Védenczem nem dohányos . . .« * A Salonban egy anya a gyermekével nézi a »Jézus és a két lator« felirásu képet. A kis fiu megszólal : — Szegény latrok ! Mennyi szenvedés az arczukon ! — Szerencsétlen gyermek ! Ezek iránt az emberek iránt érdeklődői, ahelyett hogy a mi Urunk Jézus Krisztusra gondolnál. — De, anyám, Jézus a harmadik napon ugy holott a többi végleg meghalt.

is feltámadt,

409

Krónika II. Finálé. — junius

28.

Az Ugron-botránynyal fejeződött be ma a parlamenti campagne, s hamarosan ugy rémlett, mintha elejétől — 1896-tól fogva — végig egy óriási inga lendülése lett volna. Megint

felül

van, mint

megindulásakor,

ugyan-

azon színtérén, csak az ellenkező oldalon. S noha sohasem tudtam hinni a Széli Kálmán-féle renaissance-ban, mégis meglepett, hogy

egyetlen

ülés

alatt minden részletében

látom a kifordított kabát maskaráját. Mert ennyi az egész Ami kabát volt, ma bélés és ami bélés volt, ma kabát. Tessék csak megnézni: választási jajgatással kezdődött e campagne: Bánffy Dezső pénzzel korrumpálta az országot, állítólag idegen pénzzel. Gajári Ödön éppen ma a Bánffy Dezső becsületszavával jelenthette ki, hogy az idegen pénzről szóló vád ráfogás, de amiről szó volt, az az ellenzéki

pártkassza, melyet Ugrón

franczia pénzzel

akart megtölteni. Most tehát, öt év multán a változás az hogy az ellenzék keres pénzt, akármiféle pénzt a választás czéljaira s igazán furcsának mutatkozik a közélet megtisztításának tradicziója ebben az eredményében. A szemét amit jobbról kerestek, most fölhalmozódik balfelé. De különös, hogy az Ugron-eset pártpolitikaiig többet mond

az uj rendszerről és következéseiről

a leg-

mélyrehatóbb részletes tanulmánynál. Széli Kálmán

gyönyörűen kifejti a Középtenger jelentőségét hazánk további prosperálásánál s mindnyájunk szivében találó dicshimnuszt zeng Francziaország szabadságszeretetéről. Tavaly nem lehetett rákényszeríteni, hogy beszéljen a zabról, ma nem lehetett rákényszeríteni, hogy beszéljen a frankokról. Az ülésnek vége van és Ugrón azt tesz, amit akar, az ügy el van intézve. 1896-ban az volt az ellenzéki jelszó, hogy minden a kormányhatalom erősítésére szolgál. Tessék az uj aera alatt végigtekinteni a parlamenti működésen: minden arra szolgál, hogy az ellenzéki hatalmat erősbitse. Cloturt kivánt Bánffy az ellenzék ellen, ostracismust hoztak be az összeférhetetlenséggel a kormánypárti férfiak ellen. A tisztesség lám, mely Ugron-eset eket provokál, sohasem kívánta az Ugronoktól, hogy valamit áldozzanak, mindig csak a kormánypárti padokról szedi áldozatait. Kérlelhetetlenül volt egymással szemben a liberalizmus és a klerikálizmus, a magyar nemzeti eszme, meg a nemzetiségi mozgalom. Széli békét hozott az országnak s csodálatosképen a béke árából nem a klerikálisok és a nemzetiségek engedtek, hanem a béke kedvéért engedett intranzigens mivoltából a liberálizmus és a nemzeti törekvés. A liberális párt meggyarapodott és a reakczió megerősödött. Attól kezdve, hogy a Házban vezérszónok lett Rakovszky István, végig a mai napig, mikor Perczel Dezső házelnök kénytelen visszavonni rendelkezéseit, a törvényeken kezdve az utolsó közbeszólásig minden helyet cserélt a parlamentben: a jobboldalon van a mumus, a baloldalon van a hatalom.

óta

Gondolatnak is milyen képtelenség ez, valóságnak annál megdönthetetlenebb. És melléje sorakozik a paraannakelőtte kormánypárti hőseik voltak, a morált most doxonoknak egész seriese. Ahonnan támadják a kormányt, jobbról hirdetik balfelé. Ugrón Gábor, a legnagyobb mo- ott szeretik s ahol védik, ott megfojtanák egy kanál vízrálhős ki nem kerül a botrányokból, a zab, a Vaterland, ben. Bánffynak ma nincs egyetlen barátja a Házban, mégis a Rimler-ügy úgyszólván következetesen ráfeküsznek. gazdagabb barátokban, mint Széli Kálmán, akit körülRakovszky István jó darabig állta a sarat a vádlottak rajonganak. É n ezt az embert egyénileg sajnálom. Ennyi padján, Bartha Miklós eléggé élelmes arra nézve, hogy a hízelgés közepette legszorosabb hivei, kollégái a bársonybotrányoktól a jelentéktelensége árán megmeneküljön, noha széken mind nem szenvedik, hol irigykednek rá, hol gyűa kisebb falattal is megelégedő moralisták rajta is rágód- lölik, hol megvetik, hol kinevetik. Én, aki kezdettől fogva nak. Sima Ferencz sem kismiska az ellenzéki korrup- viccztémául használtam, vallom róla, hogy sokkal több czió sorában. Szóval, megfordult a viszony, az ellenzéken komoly dolgot mivelt, mint várható volt kasperliszerü bekeresik és találják most a korrupcziót s a keresése még köszöntése után, de a hivei között alig akad, aki ezt ela találásnál is pregnánsabbul bizonyítja, hogy a Széli Kál- ismerné. S valamikor meg fog nyilni a szeme és látni fogja a tulajdon nevetséges voltát, annyi dicsőség közemán uj rendszere alatt a hatalom az ellenzéknél van. pette s amit akkor éreznie kell, az nagyon, nagyon alkalMert a politikában mindig a gyönge fél keresi a morált mas rá, hogy részvétet gerjeszszen. és az erősebbik veti magát a korrupczióra. ugyanis

a botrányok ellenzéki hősökhöz

Hogy az Ugron-esetnél megálljunk:

fűződnek, mig

a

parlamenti

Aki a politikusokkal privátim érintkezhetik, az tudja:

szóvita sohasem képes az olyan ügyet tisztázni, a vádlott

az osztrák kérdésben azon a csapáson jár, mint Bánffy,

arról beszél, amiről jónak látja, a többiről hallgat és nincs

ahol azt a csapást elhagyta, baj támadt, melyből csak

hatalom, mely kényszerítse, hogy kedvezőtlen téren vegye föl a harczot. A kellett volna

bíróság előtt Ugronnak sok mindenről

beszélnie,

amiről

e pillanatban

hallgatott.

Ezzel az előnynyel eddig a kormányok éltek s az ellenzék véres kitartással sokszor heteken át ostromolta éppen azzal a kérdéssel, melyre a felelet kellemetlen. Ma a szólásszabadság

adta

kedvezéssel

az ellenzéki urak élnek

s amidőn arról van szó, hogy ha pénzért nem, hát voltaképpen miért járt Ugrón Párisban, s ha ő pénzre sohasem gondolt, hogyan akart mégis bankót csinálni, akkor ő igen

gyors visszavonulással tudott kimenekülni. A

törvények

között, miket alkotott, alig van egy-kettő, melyet hivei akkor is meghoznának, ha nem volnának a hivei. A z Adria javaslata

senkinek sem kellett, az inkompatibilitás

azoknak

sem, akik

kívánták. Mégis

minden

még

egyhangú

lelkesedéssel szavazódik meg és jaj annak az ellenzéknek, mely Széli Kálmán ellen föl mer szólalni — üres patronok nélkül. Bizony, ebben kulminál a Széll-rendszer. Erőnk nincs, de van terrorizmus, dühöng a tisztesség és uralko-

410 dik a rosszhiszemű képmutatás. Az emberek és az ország sima beszédtől és láthatatlan vasmarkoktól meg van félemlítve, a szabad választás idejében jaj annak, aki a kormáy tudta nélkül föl mer lépni s a felszabadult választók nem is vállalnak jelöltet, mielőtt a kormánynál meg nem erősítenék

a

választásukat. A

pártkassza megszűntével

a

szegény emberek nem is gondolhatnak mandátum-vállalásra, mert sokkal drágább a választás most, mint azelőtt. S

igen találóan emeli ki ma

választások tisztasága és a

Gajári, hogy

pénz

mihelyst a

és hatalmi

eszközök

letétele kimondatott, az ellenzéknek első dolga volt pénz után nézni, hogy a választásokban előre nyomulhasson. Most, hogy megszűnt a párthatalmi uralom, megyünk csak igazán bele a hatalmi uralomba. Liberális párt, mely reakcziót szolgál, hatvanhetes kormány, mely

az önálló

vámterület mellett kardoskodik, ipari politika iparfejlesztésre, mely törvényeket hoz a szabad tőke és a szabad kereskedelem megbéklyózására, véleményszabadság,

mely

mindenütt föl nem vetett kabinetkérdésekbe és személyes tekintetekbe ütközik, demokráczia, mely csak nagy

urak-

nak teszi lehetővé a jogok gyakoriásat, puritánság,

mely

csupa

botrány

és

szédelgés elhallgatásával

foglalkozik,

politikai ellentét, melyet a személyes szimpátia vagy érdek hidal át, közvélemény, mely annyira szabad, hogy a lélekzete is elfúl és felekezeti egyenlőség, mely minden dologban felekezeti tendencziát élesit ki: ezek az uj rendszer eredményei keserves harmadfél esztendő multán s ami ezután még következhetik, attól mentsen meg a jó

isten.

Semper.

Szanaszéjjel. — A »Budapest« második része.

—

Irta: KÓBOR TAMÁS. (Vége.)

24

De aztán mintha felocsúdott volna, erőltetett mosolylyal szétnézett a szobában. Mi szétszórva, messziről álltunk, dermedt elfogultságban és idegenül néztünk rá. Móni melléje állt s le akarta segíteni a bundáját, de nem engedte. Azt mondta, fázik, pedig ugyan be volt fűtve s mindnyájunknak melegünk volt. — Anyám — szólt Móni lágy, jóságos hangon s anyához lépett, aki szomorú, aggodalmas arczczal megvonult a hálószoba ajtajában — nem is nézed meg Eugéniát ? Félkarjával átfogva vezette Eugéniához. Az arcza szinte könyörgött, hangja alázatosan vonaglott. — E z az édes anyám — mondotta és magához szorította. — A világ legjobb és legédesebb asszonya, méltó arra, hogy szeresse ugy, ahogy én szeretem. Eugénia bólintott a fejével és mintegy sikertelen kísérletet tett, hogy fölemelkedjék. Anya meg közvetetlenül előtte állt, sohase láttam oly szentnek, mint a ragyogó uri nő előtt, egyszerű pamutos ruhájában, átérezve szegény asszony voltát s egész magatartásával azt mondva: ne hidd, hogy mivel a menyem vagy, én elfelejtem, hogy sokkal külömb vagy nálam. Nem várok tőled semmi meghittségét, csak nézz le, nem kötelezlek semmire. Ugy néztük a két nőt, mintha tudtuk volna, hogy egész jövendőnk az ő üdvözlésük mikéntjétől függ. Anya

nem mozdult, Eugénia meg mindig ülve, határozatlanul nézett hol anyára, hol Mónira. Az mintha a szemével súgott volna neki, végre mégis félig fölemelkedett helyéről, anya keze után nyúlt s olyas mozdulatot tett, mintha ajkához akarná vonni. Ettől aztán megijedt a szegény asszony, kezét visszarántotta és a menye fölé hajolt, aki elpirulva közelitette ajkát anyáméhoz, de mikor egész közel volt, félrefordította és anyám ajka arczát érintette. Mintha elektromos szikra járta volna át az érintéstől, megrázkódott, visszahanyatlott a székébe és ugy nézett arczára, mintha mondaná: most ugy-e bár tul vagyok mindenen ? Nem kellett hozzá se érzékenység, se finomlelküség, hogy megértsük és megérezzük, mennyire rosszul érzi magát Móni felesége a mi családunkban. Tán egyszerre gondoltuk: minek is hozta ide és édes apa homlokát összeránczolva, leült az asztal mellé, könyökével szinte daczosan rátámaszkodott, ugy beszélt menyéhez, nem törődve annak se a finom ruhájával, se a szenvedő arczával, jóságos, de kemény, határozott hangon: — Kedves Regina, te már régen vagy családom tagja, de csak most léphettél körünkbe. Mától fogva nincs különbség közted és többi gyermekeim között. Hála istennek, soha se tudtad, mi a szegénység és ez meglátszik rajtad. De ha te lennél a legszegényebb nő a földön, akkor sem szeretnélek kevésbbé és nem fogadnálak szivesebben gyermekemül, mint igy. Az a család, melybe léptél, szegény anyagiakban, de becsületesség dolgában arisztokratább, mint akárhány grófé, vagy báróé. Nem fogsz soha szeretetlenséget tapasztalni, de meghunyászkodást se. Tisztelni fogod férjed szüleit, mert amit benne találtál, az belőlünk való. — Móni — fordult most fiához — a feleséged most idegennek érzi magát itten, vezesd haza! Valamennyien fölszegtük a fejünket. E z a mi felülkerekedésünk volt. Ugy beszélt apa, mint aki korlátlan ura mindnyájunknak, a jövevényt is beleértve. Szava jóságos volt, mégis parancsolt. És Eugénia megérezte, hogy uralkodóval áll szemben, aki megérti, egyebet is parancsolhatna, de megengedi neki, hogy távozzék. Megütődve nézett apára, aztán nagy zavarában mosolyogni próbált és kapkodva mentegette magát: — Nem, nem, csak meg vagyok lepve és egy kicsit izgatott. — Annál jobb, kedves Regina, én is azt hiszem, hogy meg fogod szeretni uj családodat, de előbb meg is kell azt ismerned. Mára elég, eredj békességgel haza, a jó isten, aki körünkbe vezetett, tudni fogja, mi válik majd mindnyájunk javára. Fölkelt, kevélyen, mint a fejedelem és Eugénia szinte ennek a hatása alatt szintén fölkelt. Néztem Mónit és nem ismertem benne arra az erős, nagy emberre, akinek eddig tudtam s aki mellett édes apát is elavult és elmaradtnak láttam. Szívdobogtató örömet éreztem, mintha soká birkóztak volna és most tapsolhattam apának: te győztél! Móni fülig elvörösödve, tétován küzde a szemével, mely mindig a földet kereste, állt felesége mellé és ügyetlenül a karja alá nyúlt. — Megyünk? — kérdezte és ebben a kérdésben megfoghatatlan együgyüség volt, hiszen rajta állt, hogy menjenek-e, vagy nem. Annál rikitóbb volt ügyetlensége, mert felesége láthatólag tőle várt segitséget és szabadulást. Egy pillanatra ugy éreztem, mintha apa ajtót mutatott volna neki s mondhatatlanul sajnáltam, mivel finom előkelőségében oly nagyon szánalmas volt. Végre is anya szabadította ki s mintegy kibékítve őt apa büszke szavaival s leszámolva a mostani helyzettel és a jövővel is, szeretettel tette kezét Eugénia karjára: — Csak szeressék egymást, akkor már minden jól lesz.

V 411 2. Minden jó lesz ? Különös napok teltek. Mintha halott lenne a háznál. Katasztrófa nyomasztó sejtelme borult ránk. A [legnagyobb nyomor napjaiban nem néztek az emberek oly borúsan a tányérra, mint most, amikor minden megvolt. Egyre Eugéniára gondoltunk és nem mertünk róla beszélni. Eugéniára és Mónira, aki ellen megmérhetetlen haragot tápláltunk. Mintha megcsalt volna. Ha nyilt az ajtó, felriadtunk. Móni, vagy Eugénia ? Csalódás fogott el, ha más volt, pedig amig hittük, hogy ők, reméltük, hogy más lesz. A nagy lakás, még mielőtt beleéltük magunkat, súlyossá vált. Mintha átutazóban letelepedtünk volna, vagy mintha vendégségben volnánk, ahol jól tartanak. Mi gyerekek fölhagytunk a henczegéssel, apa kelleténél többet segített a munkásainak és elhanyagolta az üzleti vezetést. Terézre és Náczira sokkal barátságosabban néztünk, mint eddig, mégis jobban tartoznak hozzánk. Mikor egyikünkmásikunk meglátogatta őket az István-téren, azt mondta: otthon volt, az István-téren. Móni csak negyednap jött és iszonyú roszkedvü volt. Anya szelíden tudakolta, hogy van a felesége — szegény nem mert bizalmaskodni, csak ugy mondta: a feleséged — és Móni inkább mormogta, mint felelte: — Nagyon gyenge, azóta fekszik. Amire megint kinos csönd állt be és ki-ki találgathatta: szemrehányás? Mi tettük beteggé? Vagy igazolás, hogy akkor oly különösen viselte magát s azóta nem volt ott? Apa után is kérdezősködött — nagy sokára. Lent van a műhelyben, de fölhivatjuk. — Nem, nem, ne zavarjuk, ugy sincs semmi mondanivalóm. Ült, föl-alá járt, egyik szivarról a másikra gyújtott. Mikor az előszobában apa recsegő hangját hallotta, összerezzent, a kalapja után nyúlt, aztán letette ismét és kihúzta a derekát. Apa belépett és a két ember mogorva tartózkodással fogott kezet. Móni a szemével leste a megjegyzést: soká nem voltál itt, de apa nem szólt semmit. Kinézett az ablakon, aztán szokása szerint az asztalhoz ült, könyökét rátámasztva. Nagysokára megszólalt: — Rendben vagytok? — Igen. Aztán beszélt üzleti dolgokról. Ez a munka kész, amabba nem lehet belefogni, valami hiba van a tervben. Komiszak a kereskedők, ha az ember maga nincs ott, megcsalják. Mondott számokat is és ugy beszélt, mintha referálna. Móni meg szórakozottan hallgatta és igent bólintott, anélkül, hogy megértette volna. Aztán megint hosszú,' borús hallgatás, végre Móni az óráját nézi, fészkelődik és lomhán, habozva kel föl: — Most már megyek. És áll, mintha várná, hogy tartóztassák. Ehelyett apa elfordult tőle, ugy kérdi: — Mikor jösz? Amire szemlesütve felel: — Nem tudom, mihelyst csak lehet. Talán már holnap — teszi hozzá, nyújtva a szót. Apa kezet ad neki. Csak most kérdi: — Mit csinál Regina? — Egy kicsit rosszul van, de különben jól. Móni most már mohón búcsúzik és siet el, mintha a feleségéről való beszélgetést akarná kikerülni. Anya az ajtóig kiséri, ott mondja, szomorú szeretettel: — Mondd neki, hogy vigyázzon magára, csak beteg ne legyen. Móni csak most csókolja meg anyát, de hosszasabban, melegebben, mint eddig.

— Csak egészséges legyen — ismétli ez zavartan és próbál a fiára mosolyogni. Aztán szeretettel kituszkolja az ajtón és mondja: — Vigyázz, hogy meg ne hülj. Néhány nap telt még el és szombat lett. Akár tetszett, akár nem, szombaton pihent a munka és apa ünnepi hangulatban és ünnepi ruhában templomba ment, ebéd után kávéházba, ahol az újságokat olvasta és politizált. Mielőtt elment, anya felé fordult. — Négy órára itthon leszek, addig öltözködjetek föl, elmegyünk Mónihoz. — Minek? — kérdi anya megrettenve. — Minek ! Regina még idegennek érzi magát nálunk, be kell őt fogadni, hozzánk kell szoktatni. Nem volna igazság, hogy érintkezünk minden rokonnal és éppen ő tőle tartsuk magunkat távol. Legyetek készen. Ezzel ment és mi szakadatlan izgalommal lestük a visszatértét. Édes anyám halványan, izgatottan kereste ki barna selyem ruháját — nagyon kopott volt már s a nagy jómód közepette sem jutott eszébe, hogy magának is csináltasson ruhát. É n is fölöltözködtem, a nagyobb fiuk bámészkodva kérdezték, hogy ők is jönnek-e, amire anya nem tudott felelni. Eszter mohón cziczomázta föl magát, mig Emma tágra nyilt szemmel állt az ajtóba s valahányszor anya ránézett, ijedten húzódott vissza. Várta is, hogy hivják, rettegett is tőle. Pontban négy órakor apa visszatért. — Készen vagytok? — Igen. A fiuk is jönnek? — Nem, nem kell a nagy sokadalom, majd menjenek ők máskor, vagy későbben. — Én is maradjak? — kérdé Eszter. — Ha már föl vagy öltözve, jöhetsz. Sőt Emma is jöhet. Nem akar? Akkor maradjon. Menjünk. Megindultunk. Elől apa büszkén maga elé nézve, mellette édes anya szenvedőn és szerényen tipegve, mögöttük én az Eszter oldalán, akiről azt gondoltam, hogy valóban nóblis megjelenés, de amikor Eugéniára gondoltam, láttam, hogy még is csak varróleány. Az első enyhe nap volt a rendkívül kemény tél után és a Kerepesi-uton csakúgy tolongott a népség. Soká, nagyon soká tartott, mig a városba értünk s ott ijesztően gyorsan közeledtünk a Nádor-utcza felé, ahol Móni lakott. Apa egész nyugodtan nézte a házszámokat, s én nem mertem hozzá szólni, hogy tudom a házat. Végre megállt, bólogatott a fejével és belépett a kapualjába. Márvány lapos kapualja, széles, üvegtáblás ajtók a hűvös lépcsőház felé és előkelő homályosság, titkolódzó szőnyeg a széles lépcsőkön. Még apa is tétovázva tette lábát a szőnyegre, afféle meghatottsággal, amelylyel a templomba szokott lépni. De azért hátrafordult felénk és mondta: — Jertek. Egy sapkás ember jött lefelé, aki gyanúsan nézett rajtunk végig. Meg is állt és utánunk fordult, voltaképpen hová megyünk. Az első emeleten titokzatos ajtó előtt állapodtunk meg, melynek kívülről nem volt kilincse. Apa hümgetett és erősen megrántotta a rézkörtét, melynek riadozó szavától megijedtem és nagyokat nyeltem. Az ajtó rögtön nyilt és egy beretvált inasarcz megütődve bámult ki. Mikor minket meglátott, kilépett és félig betette maga után az ajtót: — Kit keresnek? — szólt kint durván — az iroda a szomszéd házban van. — Tudom — mondja apa keményen — itthon van a fiam ? Kérdően és bizonytalanul nézett szemébe az inas

2*

412 — A nagyságos ur? A nagyságos Stadler ur? — kérdezte hebegve. — Igen, a nagyságos Stadler ur, a fiamról kérdem, hogy itthon van-e. — Tessék belépni — mondta az inas és beeresztett — megnézem, hogy itthon van-e. Óriási előszobában voltunk, körös-körül tele fogasokkal és a fogasokon sok kalap, bot, meg kabát. Bambán bámultuk a puha és faszékeket, a gyönyörű asztalt, az óriási tükröt, meg az ajtó fölött a faragott angyalfejeket s egyszerre csak föltépik a belső ajtót. Móni fekete kabátban, kipirult arczczal kirohan, túlzott szívességgel üdvözöl bennünket és lázasan egy másik ajtóba tol minket. — Erre, erre, vendégeink vannak — mondja — ma jour van. — Mi van ma? — kérdi apa élesen. — Jour, a feleségem fogadó napja. Szokás, hogy egy bizonyos napon hetenkint fogadjunk társaságot és azért nagyon el vagyunk foglalva. — Ugy — mondja apa elgondolkodva és az ablakhoz lép. — Kicsi szobában voltunk, kalandosan bebutorozva, sehogy sem tudtam kitalálni, hogy mire szolgált, persze, jobb szerettem volna, ha nincsenek itt mások. — Hogy van Regina? — Jól van, jól — felel Móni és egyre az ajtó felé hallgatódzik — de azért csak üljetek le, hogy tetszik itt? Majd máskor megmutatom az egész lakást, most minden tele van emberekkel. Csakugyan, a szomszéd ajtón keresztül valami furcsa össze-visszaság hallatszott be, főleg női hangoknak a csevegése, ami ugy hallatszott, mint a verébcsiripelés őszszel Az előszoba felől való ajtó nyilt és az inas, aki minket beeresztett, odalépett Mónihoz és valamit súgott neki, amire az idegesen rázta a fejét. — Mindjárt, mindjárt — mondta és az inas távozott. — Dolgod van ? — kérdi apa különös élességgel. — Nem tesz semmit — mondja Móni — csak maradjatok még, nem tesz semmit. Tessék leülni. No Misi — fordult hozzám erőltetett, tréfás hangon — szeretnél itt lakni? Maradj itt minálunk. Van itt sok mindenféle, ami érdekelne. Hiába, maga sem tudta. Elhallgatott és bambán néztünk össze. — Menjünk — mondotta végül anya elszorultan — ne zavarjuk Mónit. — Mónit nem zavarhatja az, hogy itt vannak a szülői és a testvérei — fakadt ki most apa öblösen és Móni összeijedt ettől a hangtól. — Apám — szólt hebegve — nincs is szó róla, bármikor szívesen látlak, örülök, hogy megtiszteltek, ó, szó sincsen. Az ajtó, mely felől a csiripelés hallszott, most egy kicsit megnyílt és egy női hang szólt be hozzánk: — Siessen már. Megrettentünk: Eugénia volt. Ránk se nézett, észre se vett, az urának szólt, hogy siessen. És Móni fölpattant a helyéről és félig elpirulva, könyörgő hangon szólt: — Látod? Bocsáss meg, apa, át fogod látni, mint házigazdának . . . — Látom, fiam — szólt apa és Móni elébe állt. — Mint házigazdának kötelességed a vendégekkel törődni. De én is vendéged vagyok, fiam, az anyád, a testvéreid is vendégeid, de ezeket te a hátulsó szobába dugdosod. Te tudod, mit csinálsz, fiam, nem akarok utadban lenni. Isten veled. Menjünk. Móni elébe állt. — Igazad van, apám, ti is a vendégeim vagytok, maradjatok, én is nálatok maradok. Nagyon fáj, ha félreismersz, itt nem vagyok a magam ura, hanem a többiek,

akik vendégeim. Nem akarom, hogy az a gőgös, pökhendi népség esetleg lenézzen benneteket, ez az oka, hogy nem vezetlek be. — Eredj közéjök, édes fiam — szólt apa szelídebben — és tégy ugy. ahogy muszáj. Ismerhetsz már bennünket, senkinek a nyakába nem varrjuk magunkat. Hanem édes fiam, amig apádnak vallasz engem és anyádnak ezt az öreg asszonyt, addig én apád is akarok lenni és megkövetelem tőled a teljes tiszteletet. A vendégeidről nem szólok, azok lehetnek, amilyenek akarnak. Hanem a feleséged benézett ide, látott minket és nem tartotta érdemesnek, hogy köszönjön. A feleségednek csak vagy ura! — Izgatott — mondotta Móni — olyan ideges, hogy talán nem is látott. Hidd el, nem akart sérteni, ha tudnád, milyen izgalommal jár az ilyen első fogadó nap. — Itt van? — hangzott egy hang most kívülről. Az ajtó, melyen beléptünk, nyilt és megjelent benne Herz Zsigmond ur, a Móni apósa. Szép ember volt, most jobban láttam, mint mikor nálunk járt és a czipője még a szőnyegen is csikorgott. Apa, mint régi jó ismerősnek elébe lépett és barátságosan nyújtotta feléje kezét. — Jó napot — szólt ez udvariasan, hidegen és ugy tett, mintha nem látná apa kezét — bocsánat, hogy zavarom önöket, hanem a vömnek meg kell mondanom, hogy ilyenkor oda bent van a helye. — Igen — mondotta apám — én is mondtam neki, hogy menjen a vendégeihez. — Nagyon örülök, hogy ilyen okosan fogta fel, Stadler ur s megragadom az alkalmat, hogy önnel beszéljek róla, mivel a vömmel hiába próbáltam magamat megértetni. Mikor vömnek adtam leányomat, ő egymagában állt, független volt, családjáról szó sem volt. Én nem sokat kérdeztem, ő nem mondta, hogy önök milyen viszonyok között élnek. Csak itt tudtam meg, az ön szives látogatásából, hogy meglehetősen nagy és szegény családja van Budapesten. Hát kérem tisztelem, becsülöm a fiúi szeretetet, nincs is ellene semmi kifogásom, de a mi családi és társadalmi érdekeinknek a családi kötelék ilyen tágítása ellenére van. Olyan világban élünk, amelyben aki magát nem becsüli meg, azt mások sem becsülik meg. Meg fog helyesen érteni Stadler ur, ugy-e? Mit akarnak? Kaptak pénzt, nincs semmi gondjuk, a vőm meg is látogatja, hát nem elég ennyi? — Megértettem — szólt apám csöndben — és mit szólsz ehhez te, fiam? Móni lángoló arczczal állt apósa elé. — Ezt nem kellett volna megtennie — szólt remegő hangon — édes apám nemcsak' okos ember, hanem tapintatos és önzetlen is. Megértette volna magától a helyzetet és aszerint tett volna. — Ugy — szólt apám és egyet csuklott. Aztán föltette kalapját és mintha óriásilag megnőtt volna. — — Most hallgass meg, fiam, és ön is, Herz ur. Te, fiam, nagyon jól tudod, hogy miért fogadtam el tőled a pénzt. Nem azért, hogy henyéljek, hanem hogy dolgozzam, nem azért, hogy ur legyek, hanem a magad kedvéért és annak a családnak a kedvéért, melybe beléptél. Ön pedig, Herz ur, tudja meg, hogy a Stadler bádogos családja tisztességben és becsületben növekedett fel és főleg büszkeségben. Nekem nem lehet félig ajtót mutatni, engem nem lehet kidobni. Te édes fiam, az irás szerint is elhagytad apádat, anyádat, testvéreidet és uj kötelékbe léptél. Isten áldjon meg, hogy tisztelni akartad szüléidét, de járj uj utadon, mely más emberek közé vezetett, én visszamegyek az én becsületes szegénységembe, a gyerekeim követni fognak és ahogy eddig nem hagyott el az isten, ezentúl sem fog elhagyni. Nekem nem kell a pénzed, nem kell az uraságod, amit adtál, azt az utolsó krajczárig vissza veheted! Isten veled, édes fiam, élj boldogul feleségeddel s ha

413

f

eszedbe jutnak öreg szülőid, azt akarom, ne gondolhass rájuk, csak a legnagyobb tisztelettel. — Hiszen nem sajnálom a pénzt — mormogta Herz ur. — Ez már az én dolgom — szólt apa büszkén — szegény ember vagyok, akit nem ereszthetnek oda be a szalonjukba, de azért abban a szalonban nincs egyetlen ember sem, aki nem tanulhatna tőlem becsületesen és urilag cselekedni. Jertek! 3. És mentünk. Fölzaklatva, valami különös, vad és remegő örömmel. Vissza a szegénységbe! Egyikünk sem sajnálta otthagyni a gazdagságot, egyikünk sem félt a jövőtől. Ah, igy kellett tenni apának, büszkék voltunk rá. Hadd lássák azok a gazdagok, hogy itt van az igazi büszkeség és becsület. A gazdagok 1 Móni is, az ő magas elegancziájával különös, szomorú finnyásságával közéjök került. És gyűlöltük őket, a gazdagokat, keserves, sajgó gyűlölettel és mindent, ami reájuk tartozik, a pénzt, a diszt, a szépséget 1 Vissza a szegénységbe, vissza a krumplis ebédekhez az István-térre, vagy még messzebbre, ott otthon vagyunk s ha valaha onnan kiemelkedünk, akkor a magunk ereje emel ki és a magunk munkájának a becsületét aratjuk!

Krónika III. Értekezés az idegenforgalomról. Midőn a forró napsugárnak enged Az aszfalt s olvadozni kezd. S a tikkadt budapesti levegőben A baczillusok milliója rezg, Midőn senkit nem érdekel, nem izgat A szerelem s a gyöngéd női kegy, Midőn a pri — s az ellenprimadonna Bájló mosolylyal ah! nyaralni megy: Kezdődik minden vonalon Az idegen s a forgalom. Ilyenkor, minden gyermek tudja ezt, Az idegen jő és forogni kezd. Forog, költ pénzt s az életnek örül, Forog a földdel tengelye körül, Forog hosszában, széltiben forog, A föllépése nyájas, megnyerő, Globe-trotter ő, Akit dicsér minden torok, Mert ő a sokat járt, ü a nagyon várt, Külföldi pénzt hozó, Ritkán mutatkozó, Mindent dicsérő, Aranyat érő, Pesti specziálitás, Kinek neve: idegen! Óh mennyi báj, minő varázs Rejlik e névben! Szent igaz, nekem, Ki napestig csak rimet keresek, Egy női név ezerszer kedvesebb. De hát az nem titok, Hogy én nem számitok, Csak az számit, ki pénzt keres; A konflis, a fiakkeres,

A villamos, amely szalad A föld fölött s a föld alatt, A fogadós, a bősz czigány S a németajkú szende lány, Aki lemondván a morálrul, Os-Budavárban pezsgőt vigan árul, A hordár és a női zenekar . . . Mind idegent, mind idegent akar. Idegent, aki nem iszik vizet, Idegent, aki nem kérdez s fizet, Idegent, aki bármilyen honi Van nála sok pénz, Geld, argent, money S azt mind kiosztja, itthagyja nekünk! És nincs, és nincs, és nincs idegenünk! Pedig a főpolgármester, A polgármester S az első alpolgármester Sohase restel Az idegennel foglalkozni S őt — papíron — a fővárosba hozni. Már létesített kalauzokat Tizet, húszat, tán többet is, sokat, Kik elkalauzolják az idegent, Mihelyt a fővárosban megjelent. Ezt tudja jól az idegen és mégse jő — Valóban furcsa fiu ő! Pedig ha jönne, megjelenne, Nagy, nagy öröme volna benne! A Gellérthegyre, a ligetbe, A muzeumba elmehetne, Látná: a város egyre szépül, Látná: az uj hid egyre épül, Látná: Fedákot, látná: Küryt, Látná: a zsidókat is tűrik, Látna: európai illem helyett Külön illemet és külön helyet, Erzsébettéren verebet És még sok, sok más egyebet, Mi a miénk, miből nem engedünk . . . És nincs, és nincs, és nincs idegenünk! És a lakosság ezreit Egy vészkiáltás veri fel: »A forgalmat emelni kell! Itt csak a játékbank segit! Ha játékbank lesz, lesz majd idegen, Ugy a városban, mint a szigeten, Lesz idegen és lesz kokott, (A lipcsei bank megbukott, A legkomolyabb bank is gyarló, De nem bukik meg MontJ-Carlo!) Ha Pesten megtalálja ezt, Az idegen rögtön forogni kezd, Mint a rouletten a golyó . . .« Álomnak is mi bájoló, Álomnak is mi rózsaszinű! Az isten fól ne rója bűnül, Hogyha elmélyedem belé, Ki tudja, hogy megérem-é? Látnoki sejtés kél szivemben, Fekszem halálos ágyamon, Pár jó barát vesz körül engem, Nyár van . . . nyitott az ablakom - . . Oly enyhe, biboros az est És zászlódiszben úszik Budapest,

414 Minden virágot, szőnyeget kiraktak Az erkélyekre . . . fényes minden ablak, Ágyuk dörögnek, éljenek riadnak, Beszédek, tósztok, aztán néma csend Az idegen, az első megjelent S a szigetre siet legott . . . Utána mennek a hon jobbjai . . . Én látom őket, lehunyom szemem, Most már nyugodtan meghalok Jöhetnek értem már angyalok, Büszkén elmondhatom majd odafent: »Én láttam még az első idegent.* Incubus.

Félmúlt időkből. M á r i a Terézia és az Esterházyak. Mária Terézia, a nagy asszony-király jól ismerte a magyarokat. Tudta, hogy szeretik a fényt, a pompát s ennek a kifejtésére minduntalan alkalmat adott. Pozsonyban, Budán, Bécsben egymást érték az ünnepségek az ő uralkodása alatt. Ilyenkor aztán nemes uraink versengtek, hogy ki fejtse ki közülök a legnagyobb fényűzést, üsmeretes annak a magyar gavallérnak a históriája, aki augusztusban törött czukron szánkáztatta meg a királynőt, meg azé a másiké, aki egy kincset érő Rubens-képpel béleltette meg a dolmányát. Hát még milyen pazarlást vittek véghez őseink, mikor a szép asszony-király saját otthonukban látogatta meg őket. Grassalkovich Antal mesés fényű ünnepségeit terjengősen irják le a krónikák. Köztudomásu, hogy Vácz gavallér püspöke, gróf Migazzi kardinális, hatvan nap alatt építtette a Verőcze közelében máig is Migazzi-Burg-nak nevezett kastélyt. Azelőtt szerény kis nyaralója volt a püspöknek ott, ahová egy alkalommal a királynőt is kivitte. Mária Teréziát annyira elragadta a táj szépsége, hogy igy kiáltott fel: — Itt szeretnék lakni nyáron, mert ez Magyarországnak legszebb pontja. Migazzi püspök nem szólt semmit, de másnap, mikor tovább utazott a királynő, nagy csöndben hozzáfogatott az építkezéshez, amelynél 2550 váczi fegyencz és majd ezer bécsi, pesti, váczi és komáromi mesterember dolgozott. Midőn hatvanbnap múlva visszatért a királynő, a kastély harmincz, fejedelmi berendezésű szobával, házikápolnával és mindén megfelelő melléképülettel készen állott. A magyar gárdisták számára külön szobák készültek, még pedig az emelet magasságú padláson. Mária Teréziát nemcsak a gavalléros figyelem, de maga az erdők sűrűjébe rejtett gyönyörű kastély is meglepte és még azután is többször volt vendége a gavallér főpapnak. Az Esterházy-családnál is gyakran tett látogatásokat a királynő, s ezt az illustris nemzetséget, mely annyi joggal hivatkozhatik nagy múltjára, különösen kitüntette. I. Miklós herczeg, akit bőkezű műpártolása révén Medici Lorenzo dicsőségét szerezve meg nevének, kortársai a fcnyes-nek hittak, kiváló kedvencze volt ugy a királynőnek, mint férje, Lotharingi Ferencznek is. Midőn a herczeg 1763-ban századosi ranggal kilépett a hadseregből, lakodalmát a királynő rendezte.

A Wiener Diarium-ban máig olvasható ezeknek a fényes ünnepségeknek leírása. A fiatal herczeget 1763. január 10-én gróf Batthyhányi kalocsai érsek — a későbbi primás — eskette össze Erdődy Miklós gróf leányával, Mária Terézia grófnővel. Az esküvő a Burg tükörtermében ment végbe, még pedig olyan diszszel, ami fejedelmi párt megilletett volna. Esketés után a királynő appartement tartott, s csak aztán ült le a nászsereg a vakitó pompával megterített két-két sor asztalhoz. Emlékezetes, hogy Haydn erre a lakodalomra irta első nagyobb szerzeményét, amelyet este a császári opera zene- és énekkara adott elő. Mária Terézia Miklós herczeget és nejét kastélyaikban is több izben kitüntette látogatásaival. Régi följegyzésekben találjuk nyomait ezeknek a királyi látogatásoknak. Nevezetesen Eszterházán időzött Mária Terézia, veje Albert, szász-tescheni herczeg, magyarországi helytartó, és leánya Mária Krisztina főherczegnő kíséretében. A pompás tábla után a házi színpadon olasz operát adtak elő, végezetül pedig egy nagy, néma tánczos-játékot. A mythologiai istenekkel lebocsátkozó felhők, a tündéries átváltozások, illatos vizet árasztó szökőkutak, mindezek még a bécsi színpadok ragyogásához szokott királynőt is meglepték. Második este, az eszterházai hires marionette-súnházat is megtekintette Mária Terézia, s végig élvezte Alceste dalmű, majd Gibraltár ostroma-nak látványosságát. A színház kapui, valamint a főbejárat előtt is, hat láb magas, Esterházy-gránátosok álltak őrt sötétkék kabátban, vörös hajtókával, fehér mellényben és nadrágban, sárga czimeres, fekete medvebőr süveggel fejükön. A herczeg erre az alkalomra teljesen uj, aranyozott ezüst evőkészletet készíttetett a királynő számára, amelyet a családi műkincsek közt máig is őriznek. Mária Terézia végigjárta a parkot is és nagy örömét lelte a fantasztikus eremitage-ban, majd a kis kinai kéjlakban. E z a ház csupa fából készült, teteje élénkzöld és vörös szinüre volt festve. Csúcsán egy kinai ült kifeszített napernyővel s az egész tetőzet kiszögellésein mindenütt csöngettyücskék voltak felakgatva, melyek a legkisebb szellő fuvalomra kellemetes harangjátékot rögtönöztek. A királynő a sok szépségen végignézve, megkérdezte, mennyibe kerülhetett mindez. Esterházy ugy hozzávetőleg több százezer forintról tett említést. A királynő erre kezével legyintett. — Was? Bagatelle für einen Esterházy! A fejedelmi szavak emlékezetére a herczeg a kis kinai kéjlakot Bagatelle nek nevezte el. Fényes ünnepséggel nyitották meg Pozsonyban az 1764-i országgyűlést. Az udvar hosszabb ideig tartózkodott a régi koronázó városban s egymást érték a pazarabbnál pazarabb mulatságok. Dessevvffy Sámuel abauji főispánnál minden héten két díszebéd volt, Szécheny Antal tábornagy velenczei mintára csinált éjjeli csónakázó kirándulást rendezett. De fényre, pompára mindent felülmúlt az a mulatság, amelyet szeptember 29-én Esterházy herczeg köpcsényi nyaralójában rendezett. Mária Terézia és férje az udvarral délelőtt érkezett meg, ahol az illusztris társaságot nagy ebéd várta. Ebéd után a kastély kertjében óriási népünnepet rendeztek; fehér és vörös bor szabadon folyt a hordókból, a császári sassal díszített és fölvirágozott pózna tetejében a legjobb mászónak mindenféle dijak és bőrzacskóban tizenkét körmöczi aranyak függtek. Zengett a török muzsika és a parasztság szivvidámitó tánczát nagy örömmel nézték a felségek. Később nagy bal champétre volt az uri rend számára, amely alkalommal Lipót főherczeg gróf Károlyi Antalné Haruckern Jozefával kezdette meg a tánczot.

415 Később, miután a nap lealkonyult, a kastély kertjét, a kastélyhoz vezető pompás, tömör fasort fényes lampionokkal világították ki. Minden ötödik fánál óriási lobogó szurokfáklyák égtek, ugy, hogy nappali világosság áradt szét az uton. Este, kilencz órakor tűzijáték szórakoztatta a magas uraságokat. Sziporkázó kigyók, égő kerekek, a rózsaszínű bengáli fényben tündöklő császári czimer, koszorúk, csillagok, hullottak a szép, langyos őszi éjszakába. Végül a herczegi gránátosok egy kis csatát mutattak be és légbe röpitették az erre az alkalomra készült miniatűr várat. Tizenegy órakor tért vissza az udvar Pozsonyba. A kocsikat fáklyás legények kisérték, és a királynő hintaja előtt, kezükben égő fáklyákat tartva, Sennyey Imre és Nádasdy Ferencz lovagoltak. Különösen emlékezetes volt özvegy gróf Esterházy Károlyné estélye is, amelyen 1767 ápril. 6-án vett részt a királynő, s amely utolsó látogatása volt ösmeretes nagy betegsége előtt. Az összes Pozsonyban időző főúri világ megjelent özvegy Esterházy grófné termeiben, s pazar toilette-jeikkel, dominiumokat érő ékszereikkel különösen feltűntek: Károlyi grófné, lllésházy János gróf neje és Vasquez grófné, Mária Krisztina főherczegné főudvarmesternője. Fiatal leányok és ifjak pompás élőképeket mutattak be, amelynek allegorikus értelme ez volt: Éljen Mária Terézia, mindnyájunknak édes anyja. A géniuszt, amely a tableauban előforduló nemtőt megkoszorúzta, Erdődy Czeczilia grófkisasszony személyesítette. Özvegy korában, a kiállott hólyagos himlő után, a királynő már kevesebbet járt ünnepségekre. Az öregséget is már érezni kezdte: egy szál fehér haját ekkortájban küldte el a Friedensdorfbao élő gróf Clamm-Gallasnénak, akit igen szeretett, tréfás elégiával jegyezve meg: »igen, igen, iit van az ősz és közeleg a tél.* 1770. Péter-Pál napján Cseklyészen mégis meglátogatta az általa annyira kedvelt Esterházy família egyik tagját. A Pressburger Zeitung 1770. julius 29-i száma igy ir erről a kirándulásról: » Péter-Pál napján, délután 3 órakor a legmagasabb Uraságok innen az Esterházyak kastélyába rándultak, ott a termek pompásan fel voltak diszitve, a parkban pedig hét fölvirágozott és lobogózott sátorban nagy táblát szolgáltak fel, a kivilágositás tündéri fényt árasztott az egész vidékre. Hol rózsaszín, hol zöldes, majd vérpiros fényben úszott az egész táj, és a hulló kerekek, és csillagok megkápráztatták a szemet. Mig a legmagasabb uraságok mulattak, addig nagy népünnepet is tartottak. Hordók álltak csapon, s óriási máglyán hizott ökör sült, amelynek szarvairól a nemzeti szin pántlikákat a leányok közt osztották szét. A népünnep fénypontját egy valóságos parasztlakodalom képezte, amelyen a legjobb viseletű béreslegény a legszebb parasztleányt kapta feleségül. A kelengyét Esterházy, a földes ur adta, azonkívül a királyné is megajándékozta az uj házaspárt.« Ezt az ünnepséget fogják most utánozni Cseklészen, gróf Esterházy Mihály kastélyában, emlékezetül a nagy asszony-király látogatására, aki Orczy Lőrincz szerint, Corvin Mátyás óta legtöbbet tett a magyarokért. Azért is versezetében az őrsi poéta hív magyarjaitól igyen búcsúztatja a királynőt: Negyven esztendeig alattam éltetek, Hazában pusztító ellent nem értetek, Tejjel-mézzel folyó lett kövér földetek — Erről kedves népem megemlékezzetek.

íme, Esterházy mutatja, hogy a hív utolsó kérését.

Mihály kegyeletes ünnepsége is magyarok teljesitik Mária Terézia Vícomte Letoriére.

INNEN-ONNAN. 6 Doktor-avatás. Budapesten ezen a héten — avatnak. Nem hidat, nem is házat avatnak, mert az ilyen avatásoknak nem kedvez a rossz közgazdasági helyzet. Doktorokat avatnak. Annyi doktort avatnak, hogy a dékánok nem győzik a munkát. Ha a búzatermés gyönge lesz is, a doktortermés tehát jól fizet. Tudós nem sok van Magyarországon, de tudor, az pazarul akad. Pang a köztevékenység, az ember jóformán egyebet se tehet, mint — doktorátust. Az orvosok panaszkodnak, a fiskálisok csődbe mennek és sztrájkba állnak: de azért az ifjakat nem riasztja a konkurrenczia. A szapora termés azt mutatja, hogy a doktori czim, mint »önczél« egyre nyer vonzó erőben, mert mint diploma, mással ugy se igen kecsegtet. Az ideálizmus megnövekedett az emberekben és nem sajnálják a tanulás fáradságát és a rigorozum izgalmát, csakhogy a pinczér ne hazudjon, mikor doktor urnák szólítja őket. Az ideálizmusnak egyéb téren is van nyeresége a dologból. S immár a kis hozományu leányok epedő vágya se üres ábránd, hogy — doktorné legyen belőlük. w

*

*

„% A védő. Vidéken, Nagyváradon nagy melegben történt. Vádlott állott a törvény sorompója előtt; azt fogták rá, hogy betört. A vádlott tagadott, de hiába: a körülmények ellene szólottak. Ezek után pedig a védő felállott és — elejtette a védelmet, vagyis kijelentette, hogy a közvádló büntetési indítványához csatlakozik. Ez az eset bizonyára preczedens ezen a téren s az ügyvédi védelmet valami ideális zománczczal akarja bevonni. Azt iparkodik bizonyítani, hogy a védőnek identifikálnia kell magát a tettessel: ha ez ártatlan, ugy mellette kell maradni, de ha bűnös, megvetéssel fordulni el tőle. Azt akarja mondani, hogy az egész magyar ügyvédi kar eddig helytelen nyomokon járt s Kurlánder Ede dr. az a fiskális, aki őket helyes nyomra terelte. Ez az okoskodás mindenképpen hamis. A védelem egyrészt a közvád paralizálására szolgál, másrészt a humanizmust jelzi a törvény rideg betűjével szemben. A szigorú paragrafus és az élet még könyörtelenebb létfeltételeinek ^összeegyeztetése, ez az igazi védelem, mert ha abból a szempontból indulunk ki, hogy vádló és védő a tettessel identifikálja magát, ugy minden marasztaló, vagy felmentő verdikt egyúttal az ügyvéd, illetve az ügyész becsületében kételkednék, és az az uzus, mely őket a birák mellé állítja, arra utalna, hogy Magyarországon nincs elfogulatlan biró. Ezt a fentebb jelzett szép erkölcsi momentumot, mely a védőre az emberi szeretet talárját adja, röpke ötletekkel letépni nem lehet, nem is szabad. A nagyváradi eset egyetlen tanulsága ez, nem feltűnő, inkább megmosolyogni való. Hogy tudja magát ellene megvédeni, a Kurlánder dr. dolga. Valószinü, hogy ez esetben nem fogja a védelmet elejteni, pedig ha a lelkébe néz, most is ugy kellene cselekednie. * *

*

A A troubadour. A troubadourt adták Budán, a színkörben, s a nézőtér zsúfolásig telt meg. Szinházi kritikusaink a fejét törik rajta, hogy ez az opera, mely Burriannal, Takácscsal, Vasquez grófnéval Pesten nem tudott közönséget vonzani, hogy csőditett Budára ennyi embert? Némelyek azt mondják, hogy a krisztinavárosi korcsmák jobbak, mint az Andrássyutiak s ez az ok; mások szerint az alacsony helyárak hozták a publikumot. De végre Pesten is vannak jó vendéglők s féláru előadások, mégis üres ház nézi A troubadourt Valószínűbb, hogy a kisérlet veszedelmessége keltette fel az érdeklődést. Nem utolsó dolog tenoristákat a magas vonalakon equilibrálni, koristákat a recitátivok torkában úszkálni, opereltprima-

f 416 donnákat a rendes kivágott cuhák helyett kivágott ezék között látni. Ha valaki a szobája padlóján huz egy kötelet s ezen ugrál, senkit se érdekel, de ha ez a kötél száz méterrela a föld felett lóg, mindenki kiváncsi lesz a mulatságra, holott az. a szobában ép oly nehéz, mint tornyok teteje között. Az opera az biztos alap, a szinkör bizonytalan ; a sikverseny érdektelen, a steeple chase izgató. Az érdeklődés másik oka pediglen szenvedélyes felfedezői vágyunk. Szerencsétlenek vagyunk, ha mindennap fel nem találunk egy eddig ismeretlen költőt, énekest, zenészt, piktort, akit azután ideig-óráig a vállunkon hordozunk, hogy annál nagyobbat pottyanjon róla. Tessék csak megnézni, hány művészt fedeztünk fel az utóbbi években, s igazat adnak nekem. Azért, ha ezen a héten Budán A troubadourt fedeztük fel, senki rossz néven ne vegye, fel fogjuk mi még találni a puskaport is.

.X Meddő hősök. Becsület a hősöknek, de nem vértanú az, aki olyasmiért szenved, amiből senkinek semmi haszna. Se a testének, se a lelkének. Nem fogadjuk el a tudomány bajnokának azt a jótalpu bécsi polgárt, aki egy üres sörös hordót guritott maga előtt Bécstől Párisig, se a geografia hőseinek azt a két derék budapesti férfiút, aki a héten elindult, hogy gyalog járja körül a világot. A világjárók érdekében náluk külömb munkát végzett az, aki feltalálta a vasutat és a gőzhajót, ha ezzel mindjárt a mi vállalkozó lábu polgártársaink nagy munkáját — feleslegessé is tette. El tud kopni a czipő itthon is. Annak az erős lelkű tolnai matrónának az esete se tud erősebben megindítani, aki harminezhét esztendeig várakozott eltávozott szerelmesére, mig a jó ember e héten visszaérkezett. A fogadást, amelyet búcsúzáskor kapott, épen találta, hogy visszajött: de mit talált még ? Egy meddő várakozásban bealkonyodott életet, sötét magánosságban elhervadt ifjúság nyomán terméktelen öregséget, amely kárpótlást már nem kaphat, csak vigasztalást — a sir küszöbén. Ez minden, amit az eltávozott és visszatért jegyes még adhat és a nagy önfeláldozás egyetlen eredménye: egy nagy adósság, amit nem lehet megfizetni és egy tanulság, amely olyan szép — mint a vigasztalan szomorúság.

$ A d r á g a szemét. A főváros szemetének drága, sőt drágább fuvarozása miatt volt a héten egy kis parázs skandalum a városházán és az újságokban. Szemére lobbantották az illetékes fővárosi hatóságnak, hogy egy pár százezer forinttal drágábban szabadult meg a szemétjétől, mint amennyiért megszabadulhatott volna. Igaz, hogy a főváros pénze — csak közpénz, de a közpénz se egészen, szemét, hogy az kapja, aki többet hajlandó elvinni belőle. A méltatlankodás tehát jogos; de az illetékes hatóság is előrukkolhat a maga védő argumentumával. Azt mondhatja, hogy amit tett, azt a főváros tisztaságszeretetének reputácziója érdekében tette. Hadd lássa a világ, hogy Budapest annyira szereti a tisztaságot, hogy ezért szívesen kész a legnagyobb, sőt — a nagyobb áldozatra is.

felülök az elektromosra s minden sarkon válogathatok a primadonnákban. Mert nem is primmadonna az, akit kicsi hijja, hogy el nem gázol a villamos. A kalauz: Biz ez igaz. Tudja, én egy cáomót ajánlhatnék. A központi pályaház előtt van egy, aki czigánykereket vet a kocsi előtt. A Szikszaynál négy komika turnürjét seprem el, a Deák-téren pedig huszonöt naiva vár reám. A színigazgató: Lássa, önnek tulajdonképp pályázni kellene a Népszínházra. Egy férfi, akinek annyi tapasztalata van! A kalauz: Magam is már gondoltam rá. A színigazgató: De vajon Porzsolt viszont el tudná vezetni ezt a kocsit? A kalauz: Lássa, ez az, ami visszatart. Nem vehetem el egy ember kenyerét. A színigazgató: Ön nagy lélek. Mindenesetre kérem szives pártfogását. Szükségem van egy primadonnára, két komikára, három intrikusra, egy hősszerelmesre s tiz segédszinésznőre . . . A kalauz: Az utóbbiak vannak oly szerények, hogy csak omnibuszszal gázoltatják el magukat. Egy lót napszámos át akar menni a síneken. Miután a kalauz a direktorral csevegett, nem vette észre a tótot és elgázolta. A napszámost beviszik a Rókusba. A direktor (leugrik a kocsiról és a Rókusba szalad). A kalauz: Hova ? hova ? A direktor: Sietek, hogy megelőzzem Porzsoltot. Ez az elgázolt tót csak Coquelin lehet. Ha már valaki azért nagy művész, mert majdnem elgázolták, micsoda genie lehet az, aki tényleg a kerekek közé került!

KÖZGAZDASÁG. A kőolajfinomitó-részvénytársaság e hó 27-én tartotta meg tizennyolezadik rendes közgyűlését. Az igazgatóság jelentése az osztrák és magyar kőolajfinomitó gyárak termelése kontingentálásának föloszlására utal, amelynek folytán célszerűnek mutatkozott a megváltozott üzleti kilátások szempontjából a nyereségből jelentékeny részt a jövő üzletévre átvinni. Az igazgatóság javaslatai értelmében elhatároztatott, hogy osztalék fejében részvényenként 25 korona fizettessék ki, az alapszabályszerü leirásokon felül az értékcsökkenési tartalékalap 250.00 koronával növeltessék, a tisztviselők nyugdíjintézete javára 25.000 korona fordittassék és hogy 849.696 K. 40 f. uj számlára vitessék át. Végül a felügyelő bizottság tagjai újra megválasztattak. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos : KISS JÓZSEF. Főmunkatárs : KÓBOR TAMÁS.

|jf CRÉME

SANS

GRAISE

Pár nap alatt az arezot fehéríti, üditi és szépíti. Ára 1 korona 2 0

fillér.

S z a p p a n 1 kor.

Df. Kovács KÉZPASZTÁJA Három nap alatt minden kezet gyöngéddé é s ' fehérré varázsol. Egy üveg 1 kor. H o z z á v a l ó i szappan 1 korona.

„% Primadonnák a villamos előtt. Vidéki színigazgató (aki társulatot szervezni jött Budapestre, a kalauzhoz): Mondja csak barátom, merre felé látni a legtöbb primadonnát ? A kalauz: Leginkább a csömöri-ut nyugati pályaudvar vonalon. Megálljon csak, ha erre megyünk, minden kapu alól egy művésznő szalad a villamos elé. A színigazgató: Nagyszerű, ez a Küry milyen divatot csinált! De ez a módozat tulajdonképp egész kényelmes. Azelőtt ha művésznőt akartam szerződtetni, ügynökökhöz kellett mennem, utaznom kellett, fáradnom kellett, most pedig egyszerűen Budapest, 1901. Az A

mmS Z E G E D .

KÁRPÁTI " n r " M IBOLYAILLAT IPUI-IHILLai

a legdivatosabb és leg-1 k e d v e U e b l , parfüm. Ára mintaüveggel, szép dobozban, 4 korona. Kaphaté minden gyógytárban és gyógyáruüzletben.

F5- és szétküldési-rakt&r:

Dr. K O V Á C S

ERNŐ

gyógyszertára és illatszergyára

Budapest. VI.. Gyár-u. 17.

'a

éroáalmi és n'

FOLYÓIRATOK 1930/1!| I f f

r.-társulat betűivel.

BVs

Megjelent

„TOILETTTITKOK" k í v á n a t r a i n g y e n és bérmentve.