Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
EPILÓGUS
ÁMOR ÚJRA AKCIÓBAN
Mondanom sem kell, szörnyű állapotban voltam. Egy egészen picit besokalltam. Az, hogy Péter már nem volt mellettem, és gyakorlatilag egy világ választott el bennünket, teljesen lesokkolt. Hiányzott. Bármennyire is erőlködtem, képtelen voltam vele álmodni, pedig korábban nem volt ezzel bajom. Egy évvel ezelőtt akkor is megjelent álmaimban, mikor még nem is tudtam, hogy létezik. Napközben, valahányszor eszembe jutott, mély depresszióba zuhantam, amit anyám tudtán kívül még táplált is. Szegénykém nem akart nekem ártani, egyszerűen csak jobb kedvre akart deríteni, mikor egyik délután elégedetten mosolyogva beállított a kórterembe az Abigéllel. - Sajnos, a te könyvedet nem találtuk – mondta, ahogyan leült az ágyam mellé. – De sikerült megszereznem ugyanazt a kiadást, ami neked is megvolt. Nem tudom, hová tehetted, hisz mindig magadnál hordoztad… Oh, igen – sóhajtottam fel magamban. – Mindig nálam volt. Át is került velem abba a másik világba, csak én megsemmisítettem, hogy ne derülhessen ki a titkom. - Felolvassam belőle a kedvenc részedet? – kérdezte Anya csendesen mosolyogva. – A kirándulás… hányadik fejezet is? - Nem kell – válaszoltam fáradtan. Még csak az hiányzik, hogy újból átéljem az egész történetet. Péterrel és az ő segítő kezeivel. - Dehogynem, attól jobb kedved lesz. - Anya, kérlek, ne! – vesztettem el a türelmemet, és olyan dühösen néztem rá, hogy azonnal összecsapta a könyvet. – Nem kell! Nincs szükségem rá! Gyűlölöm! Többé hallani sem akarok róla! 446
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
Anya döbbenten nézett rám, de úgy tűnt, megértette. Nem akarta tovább terhelni az amúgy is kissé elmeroggyant lányát. Ha ő nem is, a Sors megint csúnya tréfát űzött velem. Pár órával és jó pár nyugtatóval később, mikor felébredtem az egyik mély álmomból, hallottam, hogy mellettem szól a tévé. Kinyitottam a szemem, mert kíváncsi voltam, mi megy benne. Bár ne tettem volna! Épp Kalmár szidta az osztályt a groteszk dolgozat után a filmben. Már a látványától is kiborultam. A fene essen a rohadt közszolgálati csatornákba, hogy nem tudtak várni a szokásos három napos ünnepig, míg leadják a filmet! Nem, nem kell! Nincs szükségem rá! Látni sem akarom! Az első kezembe akadó tárgyat, ami éppen egy alma volt az éjjeliszekrényemről, megfogtam, és teljes erővel a tévéhez vágtam. Még amazon-hangokat is adtam hozzá. Gondolom, nem kell ecsetelnem, hogy milyen is az… Az eredmény? Annyi nyugtató, hogy egy lónak is sok lett volna. Mit mondhatnék? Kicsit tényleg begőzöltem. Napokig feküdtem benyugtatózva, és csak néha hallottam, amit az orvosok beszéltek a fejem fölött. Olyan agyi károsodásokról konzultáltak, amik még a balesetből maradtak vissza, és amiket a kóma idején nem tudtak felmérni. Halálra rémítették szegény anyát, és ami azt illeti engem is. Egy valamit biztosan tudtam: ha felébredek, sürgősen túl kell lépnem ezen az egész ügyön, különben tényleg rövid úton a diliházban kötök ki. Persze, az elhatározás megint gyorsabban ment, mint a megvalósítás. De becsületemre legyen mondva, rajta voltam az ügyön. Már nem mordultam rá az orvosokra és a nővérekre, ha megjelentek a kórterem ajtajában. Képes voltam két összefüggő mondatot is kinyögni, ha hozzám szóltak. Alapjában véve elmondhattam magamról, hogy a gyógyulás útjára léptem. Anya és a Nagyi állandóan mellettem voltak. Apám minden második napon jött be meglátogatni, de egy óránál többet sosem maradt. Ami azt illeti, ennyi bőven sok is volt. Már kiskoromban sem igen tudtunk mit kezdeni egymással, annyira különbözött az érdeklődési körünk. Most is váltottunk pár szót, elmondta, hogy milyen napja volt, én meg cserébe bevezettem a kórházi tápióka puding rejtelmeibe. Higgyék el, hasonlóan érdekfeszítő téma volt mindkettő. Egyik délután aztán nem kis meglepetésben volt részem. Két órakor, mikor a látogatók elözönlik a kórházat és legalább három idegen ember téved be tíz percen belül azzal, hogy Mancikát, Pistikét, Julis nénit keresik – megjegyzendő, hogy mindannyiszor nagyon udvariasan igazítottam útba őket, nem pedig, mint egy elmeroggyant, ezzel is mintegy jelezve 447
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
diadalmam szorongásaim felett – olyan látogató érkezett hozzám, akire egyáltalán nem számítottam. A kórházi szobám ajtajában megjelent a maga teljes valójában Balázs. Igen, az exem-Balázs, az egyszerre-több-nővel-csalom-a-menyasszonyom-Balázs. Azt hiszem, már tudják, kiről van szó, felesleges tovább jellemeznem. Egyszóval, az ajtóban ott állt ő, egy hatalmas rózsacsokorral a kezében és olyan magabiztosan lépegetett felém, mintha legalábbis semmi konfliktus nem történt volna kettőnk közt a múltban. - Szia, hogy vagy? – kérdezte, ahogyan rám villantotta hibátlan fehér fogsorát és megtöltötte az egyik vázát vízzel, majd beletette a virágot. Az én első gondolatom pedig nem az volt, hogy mit keres itt az exem, hanem az, hogy milyen otthonosan mozog itt. Bezzeg, mikor még együtt voltunk a szemetet sem volt hajlandó levinni. Biztos megnevelte a gogó táncos liba, akiért elhagyott. - Emlékeztem, hogy szereted a rózsát, így hoztam neked egy csokorral – mosolygott, miközben leült mellém, én pedig nosztalgiázva gondoltam vissza azokra a kedves kis nefelejcs csokrokra, amiket Péter szedett - na, jó, lopott - nekem Erzsébet testvér kertjéből. - Ebben az évszakban nehéz volt rózsát találnom – folytatta rendületlenül -, bejártam érte a fél várost, mire találtam egy virágboltot, ahol árultak. Ez Balázs-nyelven azt jelenti, hogy be kellett mennie a sarki virágoshoz. - Óbudáig mentem érte – szólt, mintha csak bele látna a fejembe és cáfolni akarná az ott kavargó gondolataimat. Megjegyzem, az, hogy a III. kerületbe elment rózsáért a XIII. kerületből, ahol lakott, valóban hősies teljesítménynek mondható annak részéről, aki még a sarki boltba is sokkolóval ment le. - Na, mi az? Nem is szólsz semmit? – kérdezte kissé sértődötten, hogy ennyire hidegen hagyott a hőstette. - Köszi. - Na, ez a beszéd, kislány! – vigyorgott elégedetten, ahogyan megfogta a takaró felett a kezemet. Mi a fene történt? Míg kómában voltam, eljegyeztük egymást újra, vagy mi? - Nagyon aggódtam ám érted – folytatta, és hiába néztem rá gyanakodva, úgy tűnt, valóban őszintén mondja. – Amikor anyád felhívott, hogy baleseted volt, rohantam hozzád. Nem tudja, hogy szakítottunk, ugye? – kérdezte bizalmasan közel hajolva, mintha az infúzióscső vagy a
448
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
szívmonitor olyan szószátyár lenne, hogy kifecsegi a raktárban az oxigénpalacknak és a lélegeztető gépnek ezt a frenetikus titkot. - De tudja – ábrándítottam ki nagyon gyorsan Balázst, aki kissé meghökkenve nézett vissza rám, és zavartan beletúrt sűrű, fekete hajába. Ismerős mozdulat volt… - Hát, akkor semmi vész! Szerinted nem nézett rám furán, hogy miért járok be hozzád olyan sűrűn? - Milyen sűrűn? - Hát, úgy… naponta – vallotta be csendesen, én pedig egyik döbbenetből a másikba estem. Az ex pasim naponta bejárt hozzám, míg kómában voltam? Igen, jól gondolják, ebből adódik a másik kérdés: miért nem volt bent nálam azóta, hogy felébredtem? - Üzleti úton voltam, ezért nem látogattalak meg – válaszolta ki nem mondott kérdésemre, bennem pedig immáron többedszerre is megfogalmazódott, hogy ez már kezd ijesztő lenni. Úgy olvas a gondolatimban, mintha már harminc éve együtt élnénk… - Üzleti úton, te? – kérdeztem hitetlenkedve. Mert valljuk be őszintén, mégis, miféle üzleti ügyei vannak egy frissdiplomás tanárnak? - Te még nem is tudod. Apám vállalkozásában dolgozom, mint üzletkötő. - Úgy érted, mint ügynök? - Nem, te butus – nevetett fel jókedvűen. – Úgy értem, hogy üzletkötő. Lemaradtam. Mikor Balázzsal még együtt voltunk, az apja még biztosításokkal házalt. Ami azt illeti, megpróbált rábeszélni engem is egyre. Ha a lakásomba betörtek volna, ellepik a csótányok vagy beázik a tető nem fizettek volna. Viszont, ha lerombolja egy tornádó vagy elviszi az árvíz, esetleg egy hetes erősségű földrengés komolyabb kárt okoz a negyedik emeleti panellakásomban, akár milliomos is lehetek. - Tudod, apám felhagyott a biztosításokkal – folytatta Balázs. – Most már lúgosított vizet árulunk és terjeszkedünk nyugat felé. - Úgy érted, a Dunántúlra? - Úgy értem, hogy Franciaország, Portugália és Spanyolország felé. Húha, jó sok ideig lehettem kómában! Vagy csak egyszerűen nagyon rég találkoztam Balázzsal. - Sikerült is nyélbe ütnöm egy üzletet és nagyon megkönnyebbültem, mikor anyukád hívott, hogy jobban vagy.
449
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
- És mit mondott még? – kérdeztem kissé félve attól, hogy anyám száján kiszaladt a hisztéria és az őrület szó is. - Azt, hogy szépen gyógyulsz. Nocsak, anyám tud hazudni! - Igen, most már egész jól vagyok – válaszoltam bizonytalanul. – Voltak nehezebb időszakaim, de már túl vagyok rajta. - Ezért vagyok itt. Hogy segítsek. Most mi a fene van? Hirtelen felcsapott hittérítőnek? Vagy a gogótáncos liba volt hittérítő és jóemberré térített Balázst? Persze, abban a másik világban Péterrel nem volt ilyen gond. Nem azt mondom, zűrös pasi volt ő is, millió nőüggyel, de azért mégis ő volt Péter. Az én Péterem… - Fenébe, hiányzik! - Reméltem, hogy ezt fogod mondani! – derült fel Balázs arca, én meg értetlenül néztem rá, hogy mire fel ez a nagy jókedv. - Mit mondtam? - Hogy hiányzom. Hogy hiányoznak a régi idők, mikor még együtt voltunk! - Én ilyet nem mondtam… - De, az imént. Basszus, ez kiszaladt! Most mit mondjak neki? Hogy nem ő hiányzott, hanem életem szerelme, akivel a legboldogabb időszakot töltettem el egy másik világban? - Te egy cseppet sem hiányoztál. - Fenét nem – kacsintott rám sokat mondón, én pedig az égnek emeltem a tekintetem. Ami azt illeti, sosem az eszéért szerettem Balázst. Szegénykém sötét volt, mint az éjszaka. Viszont volt, amiben világbajnoknak tartottam. Egészen addig, míg meg nem ismertem Pétert. - Mondom, hogy nem. - Akkor miért mondtad, hogy hiányoztam. - Nem te hiányzol, hanem valaki más. - Ki? – kérdezte felháborodottan, mintha szüzességi fogadalmat tettem volna neki, mikor elváltak útjaink. - Semmi közöd hozzá. - Létezik? - Mi… mi az, hogy létezik-e? 450
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
- Nem a hülye könyvedről van szó, igaz? No, igen, azt kihagytam a számításból, hogy már a Balázs-korszakban is az Abigéllel múlattam felesleges perceimet. Egyszer beleolvasott és a sarokba dobta. Akkor megszakadt bennem valami. - Miért is vagy itt tulajdonképpen? – kérdeztem kissé elveszítve a türelmemet. - Már mondtam: aggódom érted. - És mit szól ehhez a gogótáncosnőd? - Bárénekes. Jasmine énekesnő volt. Ilyen névvel még biztos volt valami más is… - Szakítottunk – lehelte bele a kórterem éterrel teli levegőjébe, mintha épp egy szerelmi vallomást susogott volna a nyári éjszakába. - Rettentően sajnálom – húztam el a számat gúnyosan. – Miért is vagy itt? - Amiért itt voltam veled végig. Mert szeretlek. Ha azt mondja, hogy ő az arab sejk, azt is hamarabb elhittem volna, mint ezt. - Te csak magadat szereted. - Többnyire. De van még egy kis hely neked is – kacsintott rám hívogatón, de én lesöpörtem a kezét az ágyamról. - Nem működne – görbítettem le a számat sajnálkozón. Balázs olyan, mint egy gyerek. Úgy is kell hát bánnom vele, mint egy gyerekkel. De a lényeg, hogy minél hamarabb meg kell szabadulnom tőle. - Miért nem? - Mert… különbözőek vagyunk. - Persze! Te nő vagy, én meg férfi. Ebben az esetben nem is olyan nagy gond, hogy különbözünk. Látják már, miért mondtam, hogy Balázs észbeli képességei jóval szerényebbek, mint a… másbeli képességei? Komolyan kezdtem aggódni az apja vállalkozásáért. Ha a srác olyan jól köt üzletet is, mint amennyire udvarol, három hetet sem adok és csődbe mennek. Bezzeg Péter! Ő aztán értett hozzá, hogyan csavarjon az ujjai köré! Francos alku! Bár itt lenne! Annyira hiányzik! Hamar rövidre kell zárnom a Balázs-témát, hogy visszasüllyedhessek az önsajnálatba. Elővettem hát a sablonszöveget, amiben biztos voltam, hogy beválik. - Nem vagyok érdemes rád. Te sokkal jobbat érdemelsz nálam. 451
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
Ezen kicsit elgondolkodott. Úgy tűnt, sikerült meggyőznie saját magát arról, hogy most az egyszer egyetértünk mindenben. - Sokkal több hozzád illő lányt találsz, mint amilyen én valaha is voltam. - De én bírlak! - Tartok tőle, hogy ez kevés egy kapcsolathoz. - Nem próbálhatnánk meg mégis? Ez nehezebb lesz, mint gondoltam. - Nem. - Miért nem? - Mert beleszerettem valaki másba. - Kibe?! Ugyanazt a kört kezdtük futni immáron másodszor, de most éreztem, hogy nem menekülök meg olyan könnyen, mint az imént. Balázs várakozón rám tekintett, és biztos voltam benne, ha most nem jövök elő egy valós személlyel, az életben nem vakarom le magamról. - Belé! – kiáltottam fel diadalittasan, mikor kinyílt a kórterem ajtaja és a fiatal doki lépett be rajta, aki eddig is kezelt. - Belé? - Aha. A doki egy pillanatra megtorpant és tanácstalanul nézett hol rám, hol pedig Balázsra. - Te egy orvosba vagy belezúgva? – kérdezte exem sértett hangon, mintha ez valami embertelenül ocsmány dolog lenne. – De ez csóró. - De majd gazdag lesz. - Embereket darabol fel. - Ő nem a sarki hentes, hanem egy orvos. Megmentette az életemet. - Hát, ezzel nem tudok versenyezni. Igazad volt. Na, akkor csumi, bébi! Légy jó, aztán majd küldj el lapot a nászútról! – nyomott egy csókot a homlokomra Balázs, majd megrázta a döbbent doki kezét. – Gratulálok! Ezzel a lánnyal megfogta az Isten lábát! – azzal eltűnt, magamra hagyva a jóképű dokival és kínos helyzettel, amibe taszítottam magam. Az orvos közelebb lépett hozzám és zavartan nézegetni kezdte a kórlapomat. Néha kipillantott mögüle, így találkozott a tekintetünk. - Akkor, mi most járunk? – kérdezte halvány mosollyal az arcán. 452
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
- Jaj, nem, dehogy! – ellenkeztem pipacsvörös arccal, miközben ő a pulzusomat mérte. – Csak, valahogy le kellett ráznom az exbarátomat, és éppen maga jött be, és… sajnálom! Még sosem éreztem magam ilyen kínosan. - Hasonlóképp – mosolygott az orvos. – Nem tudom, mit szólna a feleségem, ha kiderülne, hogy barátnőm van. Ezen már együtt nevettünk. - Ha már így összesodort bennünket az élet, ideje lenne bemutatkoznom. Bajor Csaba vagyok, harmincnégy éves, nős. - Horváth Andrea – nyújtottam felé a kezem mosolyogva -, huszonöt éves, családi állapotomat tekintve besorolhatatlan. - Van egy jó hírem, Andrea, besorolhatatlan családi állapotú! A jövő héten hazamehet. Még pihennie kell, és ellenőrzésekre járnia hozzám. A gyógytornát is elintézem, ha gondolja. - Ez igazán kedves. - Ugyan, nem tesz semmit. A doki betartotta az ígéretét és egy héttel később valóban átléphettem a lakásom küszöbét. Anyám fuvarozott haza engem és a nyomorúságos életemet, amivel akkor szembesültem, mikor megcsapott az otthon levegője. Értsd: féléves büdös, áporodott szag. Anya gyors szellőztetésbe kezdett, nekem meg megvetette a kanapét, elvégre pihennem kell. Egy hétre beköltözött hozzám és mindenben segített, amiben csak kellett. Abban is, amiben nem. A nappalok még el is teltek, de az éjszakák rettenetesek voltak. Nem találtam a helyem. Egyetlen percet sem töltöttem ebben a lakásban Kalmár Péterrel, mégis minden arra az időre emlékeztetett, mikor még nem ismertem. Azt kívántam, bár még előttem állna a nagy találkozás Vele és az a hosszú folyamat, aminek köszönhetően rájöttünk, nem élet az élet a másik nélkül. Erre, én most itt vagyok, ő pedig… Még belegondolni is rossz volt abba, hogy talán már nem is él. Volt, hogy éjszakánként álomba sírtam magam, miközben a tőle kapott nyakláncot szorongattam, és a boldog, együtt töltött napokra emlékeztem. Nagyjából olyan voltam, mint egy özvegyasszony. Begubóztam, nem szívesen mozdultam ki. Még a jóképű Bajor dokihoz is úgy mentem ellenőrzésekre, mintha a fogamat húznák. Eleinte anya fuvarozott oda is, aztán már – kocsi híján – én magam mentem tömegközlekedéssel. - Szépen javul – mosolygott rám Bajor, mikor egyik alkalommal végeztünk az aznapi rutinellenőrzéssel. – De a gyógytornákat se hanyagolja el! Úgy hallom, hármat is kihagyott… - Elfelejtettem – szabadkoztam. 453
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
-… a héten. Andrea, a saját érdekében, folytassa a gyakorlatokat! – nézett rám komolyan az orvos. – Így is éppen elég hosszú lesz a rehabilitáció. Ne hosszabbítsa meg puszta lustaságból! - Nem vagyok lusta- tiltakoztam hevesen és némileg megbántottan. – Csak depressziós. - Depressziós? Ez érdekes. Mi történt? - Semmi – vontam meg a vállam. Elvégre, nem mondhattam, hogy belezúgtam egy regényhősbe, aki csak a fejemben létezik. - Az exbarátja, igaz? - Ha úgy vesszük… Egy pillanatig elgondolkodva nézett rám, majd elővette a recepttömbjét, és körmölni kezdett valamit. - Felírok magának egy enyhe nyugtatót. - Nem kell nyugtató. Teljesen nyugodt vagyok. - Nem depressziós, viszont… - Inkább ne írjon fel semmit! Annyi gyógyszer van már bennem, hogy lassan patikát nyithatok. - Ígérje meg, hogy eljár majd a gyógytornákra. - Rendben. - Személyesen fogom felügyelni – figyelmeztetett játékosan - Jól van, értettem – mosolyogtam vissza rá, majd megköszöntem a kedvességét, de ő nem elégedett meg ennyivel. Tovább kísért két szinttel lejjebb, a gyógytornára és figyelte, hogy valóban bemegyek-e. Tényleg tartja a szavát. Mindamellett, rendkívül figyelmes és kedves ember is. Mit mondjak, voltak kellemesebb élményeim is, mint ez az egyórás gyógytorna. Alaposan megizzasztott a gyógytornás bige. Negyed órán keresztül csak a nyakamat erősítettük, majd rátértünk a lábaimra. Igaz, hogy eddig is bicegtem, de a torna után már alig tudtam lábra állni. Ráadásul, hogy minden szép és jó legyen, alig léptem ki a kórházból, eleredt az eső. Legalább olyan sűrűn esett, mint jó félévvel ezelőtt, mikor a balesetem történt. Volt valami különleges ebben az egészben. Persze, nem az, hogy két autó locsolt le, míg elértem a buszmegállóba és újabb kettő, mire megjött a busz. Bőrig áztam, és a tömött buszon alig kaptam levegőt. Az ablakon nem lehetett kilátni, és a fővárosi tömegközlekedés csodája, hogy nem mondják be a
454
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
megállókat, így majdnem rossz helyen szálltam le. Az esernyőmet kifordította a viharos szél, így szegénykém a kukában végezte, több másik ernyővel együtt. - Basszus! – káromkodtam el magam, mikor beletrappoltam egy nagy pocsolyába, amit alig láttam a sűrű esőfüggönyön keresztül. Bőrig áztam, és már csak az tartotta bennem a lelket, hogy távolról már láttam a lakásom bejáratát. Ahogy közelebb értem, azt is láttam, hogy valaki a lépcsőn ül. Biztosan kizárta magát az egyik lakó – gondoltam, és megszaporáztam a lépteimet. Ahogyan közelebb értem, láttam, hogy az eddig ülő alak feláll, majd lassan elindult felém. - Jövök, azonnal beengedem! – kiáltottam felé, majd hirtelen megtorpantam. Nem akartam hinni a szememnek. Ez lehetetlen… Földbe gyökerezett lábbal figyeltem, ahogyan a magas, karcsú alak megáll előttem. Szőke haja már csapzott volt az esőtől. Bőrig ázott, akárcsak én, de épp olyan hitetlenkedve nézett rám, mint ahogyan én őrá. - Nem lehet – suttogtam a szavakat, és éreztem, ahogyan finom kezeivel végigsimít az arcomon. – Tényleg te vagy az? – kérdeztem, és Péter mosolyogva és talán kissé hitetlenkedve bólintott. Talán ő sem hitte, hogy valóság vagy látomás-e, hogy újra találkoztunk. Úgy repültem a karjai közé, mint a hazaérkező kismadár. Öleltük egymást, mintha száz éve nem találkoztunk volna. Hiszen nem is! - Nem hittem volna, hogy igaz lehet – csókolt meg gyorsan először a homlokomon, aztán a számon, én pedig erősen kapaszkodtam belé, mintha attól kellene tartanom, hogy köddé válik. – Lehet, hogy megint álmodom? - Megint? – kérdeztem elhaló hangon, le sem véve a tekintetem az arcáról. A szeme, a haja, vonásai… Ez nem lehet illúzió! Vagy, ha az, örökké ebben az állapotban akarok maradni. - Mióta elmentél, minden éjjel rólad álmodtam. Nem kívánom senkinek, amin keresztül mentem. Ott haltál meg a karjaim közt, és én tehetetlen voltam. Azt hittem, örökre elveszítettelek. Hetekig csak gyógyszereken éltem, hogy el tudjam felejteni, ami történt, de képtelen voltam rá. Zsuzsanna többször is próbált a lelkemre beszélni Kőniggel, de mind hiába. Tudod, milyen makacs vagyok – mosolyodott el kedvesen, és újból megsimogatta az arcom. – Semmit nem változtál. Épp olyan gyönyörű vagy, mint azon az éjszakán. Még mindig nem tudom elhinni, hogy itt vagyok veled. - De mégis, hogy kerülsz ide? Hogy lehet? Mi történt?
455
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
- Nem tudom – vonta meg a vállát. – Az egész nagyon furcsa volt. Azután, hogy meghaltál, mert halott voltál, az egészen biztos, már összefolynak a napok. Nem emlékszem, hogy mi történt, csak arra, hogy többé már nem akartam élni. Nélküled nem. Feloldozásként éltem meg, mikor megkaptam a behívómat. Három hetet töltöttem el a háborúban. Az utolsó napon végig különös érzésem volt. Az egyik pillanatban még a harctéren voltam, a másikban eltalált egy golyó, és már csak a fájdalomra emlékszem. De aztán, az is elmúlt. Csak a nyugalom, és semmi más… Tudod, miről beszélek, ugye? Bólintottam. Hogyne tudnám, hiszen én is ezt éreztem, mikor meghaltam abban a másik világban. - Aztán már csak arra emlékszem, hogy egy idősebb hölggyel beszélgetek – folytatta, majd kétkedve, kérdőn rám nézett. – Ő volt az, ugye? Szabó Magdára gondolt. Bólintottam, ugyanakkor megszállt egy igen kellemetlen érzés is. Amikor én az írónővel találkoztam, nem haltam meg. Akkor kerültem át Péter világába, hosszú alkudozások árán. De tudtam, hogy egyszer majd vissza kell térnem a saját időmbe… Ha Péterrel is ez történt, akkor megint elveszítjük egymást. Én pedig ezt már nem bírnám ki. - Mi a baj? – hallottam meg bársonyos hangját, és egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy kiélvezzem ezt a mámoros másodpercet. Újra velem van, de ki tudja, meddig. – Hát ennyire nem örülsz, hogy itt vagyok? – kérdezte kissé csalódottan, ahogyan letörölt egy könnycseppet az arcomról. - Nem erről van szó – válaszoltam őszintén, és már nem fogtam vissza a könnyeimet. – Most itt vagy. De vajon itt leszel jövő héten is? Vagy te is úgy el fogsz tűnni, mint ahogyan én is eltűntem a te világodból? Én is szörnyű dolgokon mentem keresztül! Bolondnak néztek, nyugtatóztak hetekig, mert nem bírtam elviselni, hogy… Ha most megint elszakadunk egymástól… - Erre nem fog sor kerülni – fogta két tenyere közé az arcom. Mosolygott. Miért mosolyog? – Én abban a világban meghaltam. - Miért vagy ebben olyan biztos? - Mert meg volt írva. Minden úgy történt, ahogyan történnie kellett. Gina elhagyta Árkodot, Kőnig és Zsuzsanna boldogan élnek, míg meg nem halnak. Egyedül én nem illettem bele ebben az idilli képbe. De most már tudom, hogy miért. Jó neki, én még mindig nem értek semmit. Újból elmosolyodott, ahogyan meglátta értetlenkedő pillantásom. 456
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
- Hát nem érted, Andi? Nem értettem. - Minden jól történt – folytatta. – A halálom sem volt hiábavaló. Azért kellett meghalnom, hogy átkerüljek ide, hozzád. - Egészen pontosan, hogy zajlott köztetek a beszélgetés Szabó Magdával? – kérdeztem csendesen. Lassacskán kezdtem megérteni, mire gondol Péter. - Megkérdezte, mit akarok: Mennyországot örök boldogsággal, vagy veled lenni egy másik világban, mivel az ottani földi pályafutásom véget ért. - Név szerint említett engem? Azt mondta, Horváth Andrea? - Nem. Azt mondta, az az idegesítő, fontoskodó nőszemély, akiért az életemet is odaadnám. - Még sosem mondtak rólam ilyen szépeket. Elég pontos a személyleírás – mosolyodtam el, ahogyan közelebb húzódtam hozzá. Már nem érdekelt, hogy mindketten megázunk. – És te engem választottál a mennyei manna és az örök boldogság helyett? - Ott a boldogságom, ahol te vagy. - Hogy találtál meg? - Ez egy nagyon hosszú történet. - Van időm. - Nekem is. Egy egész élet. Feltéve, ha te is akarod. - Akarom! – válaszoltam boldogan, ahogy felfogtam, hogy épp megkérték a kezem. Újból a karjaiba vetettem magam és szenvedélyesen megcsókoltam. - Őrülten hiányoztál – suttogta a számba. – Akartam hozni neked nefelejcset, de nem tudtam, honnan szerezhetnék. Nem vagyok itt ismerős… - Maradj már csendben – nevettem fel jókedvűen és újból megcsókoltam. Az eső pedig csak zuhogott és zuhogott rendíthetetlenül, de mi egy lépést sem tettünk, csak álltunk ott egymást ölelve. Sokszor mondják, a halál valaminek a végét jelenti, de ez nem igaz. Nekünk egy teljesen új élet kezdetét jelentette. Megtanultam, hogy valahol a világon mindenkinek van egy tökéletes párja. Lehet, hogy épp a sarki boltban vár az emberre, de lehet, hogy kontinenseket kell átszelni érte. Előbb- utóbb viszont eljön. Az Igazi megtalálásához pedig jól jön néha egy kis felsőbb segítség is…
457
